köszöntő

Alábbi összeállításunkkal köszöntjük szeretettel 85. születésnapja alkalmából Köves István szerzőnket.
Kívánunk további sikeres alkotó éveket!

SZEPES ERIKA

Aki tud szólni

Nagyon széles spektrumú, teljes világot mutat be Köves István, és gondolatai felett nem lehet egy könnyed jellemzéssel elsiklani, de afölött a különleges, személyes élmény fölött sem, amellyel ez a kötet – és kiváltképp az utolsó, a záró verse – megajándékozott.

2021, COVID, kijárási tilalom. Sosem szerettem, ha szabadságomban – még ha csak mozgásról volt is szó – akadályoztak: késő este jártam sétálni. Hidegben, sötétben, egyedül. Napközben dolgoztam, éppen egy Rilke-tanulmányon. Hatalmas élmény volt ezt a költőt olvasni, próbálni megérteni, kideríteni még az irodalmi közvélemény által is homályosnak ítélt sorait. Kísérleteimet, észrevételeimet, örömeimet meg kellett osztanom valakivel: Köves Istvánnál értőbb és érdeklődőbb telefonpartnerem nem lehetett volna. Különösen egy Rilke-gondolat ragadott meg, és foglalkoztatott hosszú időn keresztül – és még ma is – híres háromsorosa, amelynek utóélete is csak most tárult fel előttem. Köves István nyilván korábban és jobban ismerte Rilkét, az ő számára nem lehetett olyan váratlan az említett vers kétségbeesett fohásza, mégis türelmesen hallgatta lelkesedésemet.

Saját halálát add meg, Istenem,
mindenkinek azt, ami létében érik,
amelyben vágy volt, ínség és értelem.
                           (kiem. Sz.E., Nemes Nagy Ágnes ford.)

Döbbenetes gondolat, váratlan, csaknem előzmény nélküli. (Csak az ókori zsidó vallás tartotta úgy, hogy akit meggyilkolnak, annak nem lehet saját halála.) Rilkét már a híres vers előtt, korábban is foglalkoztatta a saját halál feldolgozhatatlan kérdése; bár Az áhítat könyvének egyik darabjában a fenti három követelmény (vágy, ínség, értelem) még nem szerepel, csak az oktalan, értelmetlen pusztulás.

Azért oly terhes mindegyik halál,
mert nem mienk; csak egy, ki ránktalál
és elragad, mert bennünk egy sem érik;
azért jön orkán, mely letép gyökérig.
                                    (Franyó Zoltán ford.)

Azt írtam: csaknem előzmény nélküli, holott Rilke ráérzett egy ősi gondolatra, az Orpheusz-Eurüdiké mítosz mélységeinek egyikére, amely szerint a két főhős kétféleképpen, nem egyszerre hal meg. Ez az egyik fő motivációja a Szonettek Orpheuszhoz I. sorozatának, amely egészében a halálról szól. A meghalt felesége után az Alvilágba leszállni, azaz meghalni is hajlandó férj nem halhat meg, mert neki még küldetése van: istenét, Apollónt – akinek ő a papja volt –, kell dicsőítenie, és meg kell énekelnie a szenvedést: sajátját is, meg az Alvilágban tapasztalt más kínokat is. Eurüdiké halála – ami a sajátja volt, a saját sorsa, és csak az övé, ahogy Rilke mondja: „Ő már gyümölcs volt.”, azaz beérett erre a végzetre. Az ő halála nem lehet Orpheuszé, neki a sajátjáért még meg kell szenvednie, és meg kell küzdenie. Az ő halálában benne kell lennie a vágynak (szerelem Eurüdiké iránt), az ínségnek (a szenvedésnek, a magánynak, a megfosztottságnak) és az értelemnek (hogy felfogja kettejük történetét, haláluk különbségének okát és saját további életének értelmét). Rilke ezt az archaikus mélységet átélve-megértve írhatta:

Mert mi csak a héj, a levél vagyunk.
A nagy halál, kit belül hordozunk,
az a gyümölcs a létnek lényege.
                           (Őszi nap. Rab Zsuzsa ford.)

Jól ismerte mindezt Köves István; a mondataimat folytatva mondta Szerb Antal Utas és holdvilág-ának rokon eszméjét: Mihály nem halhat meg Ervin halálával.

Néhány nappal később levelet kaptam tőle, „csatolt fájlban” egy új verset, amelynek akkor saját halál volt a címe, ebben a kötetben pedig, amelynek záróverse lett: Aki állt már rámpán (Ready to die) van a vers fölé írva. (Nem véletlenül: jelzi, hogy Köves múltjának minden emlékével, élményével, lett légyen az akár az underground kultúra is, érzékeny kapcsolatot tart.) Félelmetesen pontos továbbgondolása mindannak, amiről beszélgettünk.

Sőt, több annál. Vallomás jelenünkről, amely megszüntethetetlenül hordozza magában a múltat, s itt még vitába is száll Rilkével, aki ezt mondja: „…az ember is, aki a művészetet vallja életfelfogásának, tehát a művész: a végső cél embere, ifjan lép át az évszázadokon, és mögötte nincsen múlt.” (Ver Sacrum, Hajnal Gábor ford.)

Köves szerint:

Nehezen indul az évezred, olyan döcögősen,
ami szégyen megesett, sehogy sem képes múlttá válni,

nem lehet márványszobrokba merevíteni. Eszméink ködösen gomolyognak, pedig a régi könyvekből megörökölhettünk volna legalább annyit, ami a legfőbb: a szabadságot. De halállal telten nem lehetünk szabadok. És nemcsak saját halálunkat hordozzuk, hanem „a többiekét” is. „Újraszülhetetlenül.” Belőlük nem lehet már „gyümölcs”. Köves tudja – nem véletlenül hivatkozik Szókratészra – hogy „saját halált csak az remélhet /Ki mert saját életet élni”. Ez már új gondolat: benne van az élet vállalása, a könyvlapok közé rekedt szabadság akarása, a megvalósításáért végzett bátor tett.

Világunk kétfelé oszlik: fenyegetettekre és fenyegetőkre, halálos veszélyt átélőkre és gyilkosokra. Utóbbiakra nem vonatkozik a „vágy, ínség és értelem” átélésének teljessége. Nekik nem lehet saját haláluk. Mert az élet vállalásához egy másik, Rilke-megfogalmazta parancs is hozzá tartozik:

Miért vagyunk itt?
…
mondani, értsd meg,
ó, mondani, úgy, ahogy mélyükben a dolgok
sem gondolták még.
…
Itt van a mondható ideje, itt a hazája.
Szólj és vallj…
                  (kiem. Sz.E., IX. Duinói elégia, Vajda Endre ford.)

Mit mond Köves? Hangsúlyosan a kötet címével és az azonos című verssel: Csak az szóljon. Csak annak van joga egyáltalán szólni, megnyilvánulni, aki már nélkülözött, aki már szenvedett szerelmi bánattól, aki méltatlan halállal veszítette el barátját, és aki tett bármit is a könyvlapok közé szorult szabadságért és az érte vívott forradalomért. Csak az szóljon, aki másokért akar szólni. Ez a Rilke-megszabta vágy, ínség és értelem hármassága Köves István erőteljes és megrázó megfogalmazásában, tovább fejlesztve azt a forradalmi gondolatot, amely más szavakkal ugyan, de ott van Rilkénél, s amit Köves belefoglalt saját kategorikus imperatívuszába.

Föld, hát nem akarod: újrateremteni bennünk …
…
Ha nem az átváltozás: mi volna sürgős parancsod?
                                             (kiem. Sz.E., IX. Duinói elégia)

És a legfontosabb: a hazáról is csak az szóljon, aki az elmondottak szerint élt. Semmiképpen nem az, aki kövekkel fedi le a múltat és kövekkel zárja le a jövőt. Mert, ahogy Szerb Antal mondja – és Köves István kiteljesíti –, „…a költő hivatása, hogy szépséget énekeljen. De [az élet] szépségeit csak az ismeri, aki már szembenézett borzalmaival.”

Köves István – szólhat.

Az erdőknek füle, a mezőknek szeme van

KÖVES ISTVÁN

Hieronymus Budapesten

Az árvák szabadok, szabadok az árvák,
csak a szabadok árvák, csak az árvák szabadok,
ugyan mindegy hát, hogy a futópadon lihegsz,
vagy a fák közt, egyenetlenre kopott földúton,
hisz most mélytengeri búvárok közt járod a táncot,
merev tekintetek a szkafanderben, önjáró ólomtalpak,
elefántormánycsövön nyomja tüdejükbe ütemre
a kiadagolt életet a szenvtelen lélegeztetőgép,
öblösödve bugyog a víz alatt a veretes üzenet:
Oda lett az emberek vetése, de semmi, oda se neki,
kinn, a sárga, nap verte, kényelmes parti homokban még
zizegve aknásodik sorban seregnyi lapuló kígyótojás,
genny és vér és ondó a mai kevert fajú fogás, a főmenü,
hol, lám csak, szabadok az árvák, az apátlan-anyátlanok,
s akikre rátámadni mindig akad majd ok, tudom, több mint elég.

Legyen elég

Dalolva szabadon
akár madár
a kakukkos órában:
Szabad a lánctól a lakat
és csakúgy a lánc a lakattól
Legyen most ennyi elegendő:
induló vonat után lengő kendő
és az a szörnyű mondat
amit csak neked súgva titkon:
Kegyetlen honvágyam van itthon!

Jónás mondja a magáét, de útnak ered

A kikötőben éri a hajnal Jónást, idegen partra érkezett,
a lengő kötélhágcsóba kapaszkodva áll megint, sután,
lábujjára, sárgult körmeire, szétázott lábbelijére meredve,
mögötte a hajópalánk emelkedik-süllyed ütemesen,
ahogy a verdeső tenger hányja-veti magát alant,
hűsítő hajnali habokat hintve a hullámhegyekre,
s öklözi Jónás keményen konok halántékát, hogy ismét így,
karjait magasba lökve mondja hevesen az égre a magáét:

Bezártam házam kapuját, elprédáltam szép állataim,
csak mert újra útra nógattál, hogy hirdesselek, Uram,
hogy mindenemet, mi kedves, pocsékra odahagyjak,
s lám, itt állok, hű szolgád, semmibe szakadva, pedig tudod,
sem tettre kész, sem talpra esett nem vagyok már, Uram,
s könnyű belátnom, ím, topog már csak bennem a lélek,
most is, mily messzire kerültem attól, mire vágyom,
hiszlek, rendületlen, mégis a megértés hasztalan vágya űz.

Szaporodik a múlt, fogy a jövő, zsugorodik a lehetőségek zsákja,
sokasodik a megbánás, az én gyertyám is csak fogy, egyre öregszem,
hanyatt zuhanva a nyitott szemű múlt, készülődik a bennünk jövendő,
lábnyomokkal teli a poros földút előttem, és sehol egy követhető
biztos kerékvágás, merre, hova küldesz megint, mindenható Uram,
szikkadt töviskórók közé virágmagvat vetni, legyek áldozattá,
vergődjek csak, mondjam, mint magamét, a te szavaidat?
Aztán fújtatva csak rászánja magát, nekilódul a dombnak.

Tudom, a domb mögött, szerény házaik közt összegyülekezve
hű híveid várnak, hogy hírt vigyek rólad, Uram, mormogja tovább,
vigyem üzeneted, idézzelek szeretve haragvó szavakkal,
s közben, nézz le rám, szikkadt saruszíj lifeg dagadt bokám körül,
miért is követnének, csak, mert szép színesen szórom a szót
szegényeknek, szüntelen locsogva, mint cölöphöz kötözött csónak,
de emlékezz, hogy jártunk legutóbb bűnös Ninivében, tudhatod,
a kétkedőknek bármikor megnyitom lelkem, de soha a képmutatóknak!

Vállára veti kopott juta útizsákját, kongva összekocódnak benne
a rézüstök, tányérok, gyolcsba csavart kések, asztali szerek,
más kezével magához ölelé metszettrajzos fohászkodós könyvét,
hát, hogy ha már várják valahol végre, ne várják hosszan hiába,
riadó sirályok rikoltó csapata csap föl feje fölé, a fakuló égbe,
követve a reggelt, köszöntve, áldva az Urat, az ő kegyelmét,
s lassú, vont léptekkel, hitében megnőve útnak ered Jónás
a padkán sompolygó, véknyát nyalogató, girhes kutyát követve.

A vándorlegény

Hej, regö …

Magamban beszélek magamhoz,
hozzá harangvirág harangoz,
ritmusra lódul a mandula,
bámul a szomszéd, nagy mulya.

        Szép hazám pattanás
        a világ valagán,
        az ám, de igazán!

Menetdalt formál a ló lika,
végre nem kínozza kólika,
ütemre lépked, nem vitás,
divat az álruhás árulás.

        Szép hazám pattanás
        a világ valagán,
        az ám, de igazán!

Aj, ki ha nótát hallgatna,
nagy jövendölést hallhat ma,
röhögő ördögök falnak már,
előttem-mögöttem angyal jár.

        Szép hazám pattanás
        a világ valagán,
        az ám, de igazán!

Lóbálják élfényes kardjukat,
álmom egén vágnak nagy lyukat,
onnan les le reám Istenem,
én láthatom őt csak, és te nem,

(hiszen)

        Szép hazám pattanás
        a világ valagán,
        az ám, de igazán!

Felhőhabverő helikopter

Áldozatokról, túlélésről, újrakezdésről,
Európa vagy a világ dolgairól, ma már tudom,
akár az emberiség jövőjéről is, reménytelin csak
Regécen, a diófás kertben érdemes gondolkodni,
a cinege-szó járta, rezgő szederágak indái között,
ahol, ha azt mondom, a jobboldali szomszéd,
az a kapucskánkban a vár felé fordulva,
a jobb kezem felöl integető boltosékat jelöli,
akik megvették az ott volt régi kocsmát és
helyre kis nyaralót alakítottak bele, kandallóval,
mert errefele az a divatozás, nem a medence,
és ha azt találom mondani, a baloldali szomszédom,
az akkor meg Gáborékat jelenti, még ha Gábor már
elhunyt is, csak az özvegye, Éva maradt egyedül
a hordós-kongó sokablakos házban, a totyogó tojók,
csofla csirkék és bimbózó bazsarózsák asszonyának,
s ahol a rómaiak meg a görög katolikusok,
főleg is csak a régi-bűnös, kendős öregasszonyok,
egymás mellett térdepelnek főt hajtva az Úr elébe,
hol az egyik templomban, hol a másikban,
aszerint, hogy a tisztelendő úr vagy a pópa ér rá
éppen azon a vasárnapon, mutatja, hogy melyikük,
vagy az Opel vagy a Renault parkol a temető sarkán,
s ha felhőhabverő helikopter berregése zavarja meg
a hűvös templom méhzümmögéses, áhítatos csöndjét,
Talpi, a világlátott kőművesmesterünk, akire
a negyvenötös Nike éppen passzent, csak annyit szól:
Na, majd ti is ott végzitek, mint a mieink, Hejcén,
aztán sírhat utánatok anyátok, hiába.

DEBRECZENY GYÖRGY

már kimondhatnál mindent

                                        Köves István nyomán, 85. születésnapjára


(azt mondja evoé)

a Chinoin utca sarkán strichel az oszlopplakát
s mi is rejtőzködünk akár a remegő ollójú remete
rák s most idegen hidegen-ridegen csillog a csillag
aki elment többé itt nincs aki többé itt nincs elment
helyébe némaság heveredett pólyapuhán
az ember belevigyorog elégedetten a cirádás
velencei tükörbe a velencei vasútállomáson
ha már úgysem utazik sehová
legfeljebb a diófás kertbe

bezárja háza kapuját mert szaporodik a múlt
és fogyókúrázik orvosi tanácsra a jövő
az ember csak megszokja nyolcvanöt év alatt
a díszszemléket a dísz-nemlétet mert szép emlékek
a bojtok a rojtok a vascsillagok a bebábozódó
hernyótalpasok a hősök gyorsan színt is váltanak
összeszorított szájjal sziszegve újra meg újra
indul a túlélőtúra amikor égő könyvet látnak
pusztulást látnak

irány a lapuló-túlélő érdemrend-átadó ünnepély
a szívritmusszabályozó azt mondja evoé
vitaminokban és ásványi anyagokban gazdag itt a szegény
s ha belehalna mélyhűtőből teszik testét a ravatalra
jól vagyok majdnem hot dog mosolyog rám plakátnyi
boldog boldogtalan a Chinoin utca sarkán az oszlop
plakátról zuhan rám boldog madártoll
innen lassacskán menni kell
s imát mormolva múlik a lassú délután


(még a fű növése is)

ilyentájt már kimondhatnál mindent
hisz most mélytengeri búvárok között járod a táncot
az angyal ilyenkor nyugodtan csapkodhat
szótollú szárnyaival és a Magasztos is
nyugodtan gyújthat lángra Tűzbeszédet

nem rág öröm nem szúr borosta se nagykés
mégis a megértés és a megtérés
halaszthatatlan de hasztalan vágya űz
és megöregszenek zsebünkben a lakáskulcsok
elég csak tiszta tudattal kimondani mindent

bele a fülembe és közben dorombolni tényleg
és tudjuk az örömkatona mindig örömkatona
az ólomkatonát pedig ólomból öntik és nehéz
nehéz manapság a hullámtörőkre
felcsapó hullámokra figyelni folyvást

derékszíjamon a kopott vörös csillagra mutattam
még a fű növekedése is hirtelen megállt
csapódott házkapu vagonajtó és temetői ének
bele a fülembe és közben tényleg rombolni
akarom mondani dorombolni kell

tojjon a tyúk legyen tojás el ne kapja szapora fosás
nőjön fű a sínek között nőjenek mindenütt
halottaknapi koszorúk elvégre élünk
a márciusi ifjak nyomogatják tovább az okostelót
és nem kell labdázni a Labdaházban sem esküdözni


(itt csak az szóljon)

lebben a függöny az ablakokon
a temető elszabadult fenyőtoboz
és fékpedálra lép itt a nép
a pultoslány meghal a tükörben
a szegénységnek a függöny mögött a helye

mint második ősrobbanás
úgy szaporodnak a könnyek a könyvek
acél-keresztben májfoltok nődögélnek
a fekete klottgatya elkopott
de hová lettek a kertből a versek

és a versből a kertek
a krisnás lányka réz bokacsengője hová?
prózáról szabadult kölyökkutya
a stadionok és a paloták között
az író arcél-keresztben jól kivehetően

kevélyek itt az urak sunyik a szolgák
letérkövezett koszorúvivők forradalma
itt csak az szóljon, aki hallgat
vagy a kondenzcsík a magasban
a hosszúnyelű tengelyvizsgáló kalapács


(de nem néz vissza)

aki itt van többé nincs itt aki nincs itt itt van
nyugodtan gyújthat lángra poroltót
a fűtött stadionok és a pöfeteg paloták között
tévútra indul a túlélőtúra a múltba
a hajléktalanok zsebében megöregszenek
a lakáskulcsok

a szegénységnek a szerénységnek a függöny
mögött a helye a függetlenségnek a függőfolyosón
itt csak az szóljon, aki hallgat
és csak az hallgasson aki szól
a díszszemléket a díszemléket a dísz-nemlétet
díszítgesse büszkén a nép

az ember belevigyorog a kokárdás petárdás
visszapillantótükörbe de nem néz vissza
az angyal ilyenkor nyugodtan hazamehet
itt még a fű is nőni kezd amikor kipusztul
kevélyek itt a szolgák sunyik az urak
az őrangyal visszatérhet állomáshelyére

EGRY ARTÚR

a köves úthoz

mint minden e homoki tájon
a halál nyugalma is bizonytalan
futó homokban a koporsók is
elszántan útra kelnek

az emlékezés botlató kövei alámerülnek
valóságosan is néhány tíz év alatt
öklödbe szorított markodból a homok
semmivé pereg néhány perc után

mikor mint matyóhímzésen a rátét
megsajdult benned minden áttét
hogyan is érthetnélek meg
minden igyekezetem ellenére

dolgozik bennem az életösztön
bűntudatot érzek magamban
hogy kívülálló vagyok – jelenleg
mint minden e homoki tájon

A tudás fája

CSOKONAI ATTILA

„Ön itt áll”,vagyis Bosch kertjében élünk?

Interjú Köves Istvánnal

Elolvasva a Wikipédián a róla szóló szócikk három fejezetét (Élete, Munkássága, Művei) máris rengeteg kérdés vetődik fel a kérdező agyában. Ismerve őt személyesen, bővülhet a kérdések köre, különösen, ha olvasta „erőst önéletrajzi indíttatású” kötetét, ha pedig érdeklődéssel forgatta – főleg az utóbbi tíz évben megjelent – köteteit, megszilárdul benne a hit: ezt az embert érdemes, sőt, kötelessége faggatni. Ha hagyja magát. Most, hogy március 29-én betölti 85. életévét, van esély erre, bíztattam magamat. Ebből született ez a beszélgetés. És persze nem utolsó sorban azért, hogy az Ezredvég olvasóinak betekintést adjunk egy színes és eredményes pályakép kiteljesedésének folyamatába, még ha csak nagy vonalakban is. Meg hogy segítsük a jövő ifjú, tisztességes és korunkat felfedezni vágyó irodalomtörténészeit.

– A legfontosabb tényt már rögzítettük, hogy mikor születtél. („A legjobbkor”, ti. „az utolsó békeévben”, mondhatnánk fekete humorral, ha szabad volna ilyesmivel viccelni.) Mondj valami érdekeset arról, milyen családba születtél, Budapestnek melyik részén gyerekeskedtél!

– A gyerekkorom – is – elég kusza, merthogy akkor voltam gyerekkorú, amikor a világ is – finoman szólva – igencsak kusza volt. Hol így, hol úgy. Abban a bizonyos „békeévben” még jól indult minden, egy átlagos, kispolgárságba törekvő házaspár gyermekeként születtem, vidéki apai nagyszülőkkel, boldog, tanyai, kacagó nyarakkal. Aztán ennek az eszmélkedő-érdeklődő kisfiúnak, aki voltam, sem a fasizmus évei, sem a világháború, de még a felszabadulás évei sem sikerültek annyira derűsre, de hát ezzel akkoriban nagyon sokan így jártak. Néhány esztendőre elkallódtam, szülők nélkül maradtam, s egyszer csak egy ugyan fővárosi, de erősen külterületi kisiskola úgy nevezett felzárkóztató osztályában találtam magam, ahol félévenként három osztály tananyagát kellett (volna) megtanulnom, ha lett volna kitől, miből. Merthogy sem tankönyv, sem elegendő tanár ott nem volt, az osztályban egyébként én voltam a legfiatalabb, a legidősebb, akinek ugyanazt kellett (volna) megtanulnia, mint nekem, egy tizennyolc-húsz év körüli, vadul cigarettázó, kisgyermekes apuka volt. Valójában három tantárgyat tanultunk folyamatosan: magyar nyelv és irodalom, számtan és mértan, valamint orosz nyelv. A magyar órán írni és olvasni tanultunk, aki már nem szótagolva olvasott, az már haladónak számított, a számtanóra az alapműveletek végtelen gyakorlásából állt, az orosz nyelvet pedig egy hadifogságból hazakeveredett, csonkolt kezű tanár bácsi verte a fejünkbe, váratlanul sikeresen. Két év alatt elérte, hogy a cirill betűket fölismertük, és különféle dalocskákat, hasznos rövid mondatokat is betanultunk. Csak egy váratlan tanfelügyelői látogatáson derült fény arra az apró gikszerre, hogy annak a lágernek az őrszemélyzete, amelyben tanárunk fölkészítése folyt, sajnálatos módon éppen ukránokból állt, így ő ott, s tőle Angyalföldön mi is – ukránul daloltunk, beszéltünk. Nem rendült meg ettől akkoriban nagyon senki, voltak ennél nagyobb bukfencek is, okításunkban csak az alapszabályra kellett ügyelni: a tanulók reggel nyolckor jelenjenek meg (józanon!), és ebédig nem hagyhatják el a Tutaj utcai melegedőnek becézett iskolaépületet.

Aprócska gondot az jelentett, hogy csak az első három órában folyt, úgy-ahogy, tanítás, ebédelni meg csak egy órakor mehettünk, a közben levő két órában felügyelet nélkül kellett az osztályteremben üldögélnünk, lehetőleg csöndben, verekedés nélkül. A parancs úgy szólt, hogy üljünk a helyünkön csöngetésig, és valaki olvasson föl valamit, a többi meg azt hallgassa. Az a valaki, aki olvas, kizárásos alapon én lettem, az olvasott valami pedig az, ami kézbe akadt, az akkoriban közkedvelt, színes borítójú pengős füzetek cowboy történetei. Naponta két órán át Tom Mix és Buffaló Bill kalandjait hallgatta az osztály, amiben a jók mindig karcsú, magas, nyílt mosolyú férfiak voltak, kockás ingben, fényes sarkantyús csizmában léptek be az ivóba, a lovukat általában Silvernek hívták, a rosszak piszkos zsebkendőt kötöttek az arcuk elé és coltjaikkal hadonászva azt kiáltozták, hogy hands up. Az ő lovaik egyébként mindig feketék voltak, a néha fölbukkanó rézbőrűeké meg tarkák, a farmokon a szőkehajú, kékszemű Mary várta a jó fiút, húga, a makrancos, feketeszemű, vadóc Kathy társaságában. Maga a történet soha nem volt túl bonyolult, marhalopás, lótolvajlás, bank- vagy vonatrablás, a végén a jók győztek, a fiú nyergébe emelte a lányt, és kalaplengetve, dalolva ellovagolt a ragyogó napnyugtában. Csakhogy hamar kifogytam az olvasnivalóból, hat-nyolc ilyen ponyva lapult osztálytársaim zsebében, különböző sorrendben is csak kétszer-háromszor olvashattam föl azokat, ezért kényszerűségből elkezdtem „színezni” a fölolvasásaimat, kiegészítettem ezzel-azzal, átloptam egyik könyvből részleteket a másikba, s egy idő után azt vettem észre, hogy társaim nem arra utasítanak, hogy olvassak, hanem hogy meséljek. Hamar elbíztam magam, saját történetekkel traktáltam az osztályt, az én cowboyaimmal elég furcsa dolgok is megestek, például egyszer az én hősöm nagyapjától az arany zsebóráját rabolták el a mihaszna indiánok, azt kellett nagy üldözéses vágta után visszaszereznie. És csodák csodájára működött ez a dolog, két tanéven keresztül, minden áldott nap, órákon át „meséltem” az én felzárkóztató osztályom túlkoros tanulóinak, s ők lelkesen, néma csöndben hallgattak engem – míg ebédre nem hívott a csengőszó. Azért mondtam el ezt ilyen részletesen, mert akkor, ott, szinte minden eldőlt az én életemben, attól kezdve ezt a varázslatot kergettem egész életemben, azt az áhítatos, tátott szájú, ábrándos figyelmet, ami az én szavaimat ott várta és fogadta, s ami nekem ott megbecsülést és szeretetet szerzett.

– A „Tutaj utcai melegedőből” hogyan kerültél a főváros egyik legnevesebb gimnázium humán tagozatába, ahol latint és franciát tanultál?

– Végül mindenki mindenből levizsgázott, bizonyítványt kaptunk a hatodik osztály eredményes elvégzéséről, igazságosan mindenkinek mindenből „közepes”-t írtak a megfelelő rovatokba, még élettanból és háztartástanból is, amiről azt sem tudtuk, mi az ördög lehet, s mehettünk, ki szakmát tanulni, ki csavarogni, ki, mint én is, tovább tanulni valamelyik rendes iskolába. Hogy hogyan kerültem innen, ezzel a háttérrel a kétségtelenül elitnek számító Madách gimnáziumba, sőt, a humán tagozatra, franciát, latint tanulni? Hangyányit sem az én érdemem, a kor bornírtságainak eredménye volt. Az iskolába törekvő harminc értelmiségi származású, jól nevelt, megfelelő családi hátterű tanulójához a gimnázium igazgatójának valahonnan kerítenie kellett tucatnyi proligyereket ahhoz, hogy teljesítse a neki százalékban előírt felvételi normát. Az illetékesek a külvárosban meg is keresték azokat, s „átirányították” őket a gimnáziumba. Hát így. S azért humán tagozatra írtak be, mert azt találtam mondani, hogy orvos akarok lenni, ahhoz meg ugye, jól jön majd az a kis latin nyelv.

– Ha már szóba kerültek a nyelvek: hány nyelven beszélsz, olvasol? Hiszen elterjedt nézet: minden irodalmi művet tulajdonképpen eredetiben kellene ismernünk. Ellenvetésként az szokott elhangzani: a mi nyelvünkön mindent ki lehet fejezni, mi mindent jól le tudunk fordítani.

– Később is komoly szerep jutott életemben az idegen nyelveknek, a nyelvtanulásnak, de többnyire nem a hagyományos úton, tanfolyamokon, órakeretben jutottam, úgy-ahogy, művelésükhöz, inkább mellékesen valahogy rám ragadtak, előbb olvasmányaimból, később utazásaim, csavargásaim során olyan társaságokba keveredtem, ahol nyelveket tudni, beszélni természetes követelmény volt. Így szerettem bele egy Budapesten tanuló afrikai barátom segítségével például a szuahéli nyelvbe. Meg hát az olvasás, a könyvek vonzása kényszerítve erre sodort. Mit tehettem mást, amikor Lukács György odavetette a parancsoló kérdést: a Discours de la méthode-ot már olvasta?! Hazavittem az amúgy elég testes Descartes-művet, aztán középiskolai franciatudásommal nekiálltam szótárazni. Majd egy évem ráment, Lukácshoz nem mentem vissza, de megtanultam franciául, legalább olvasni.

– Próbáljuk meg kicsit rendszerezni az életrajzodat! Mi történt veled az érettségi után? Hiszen itt sem egyszerű a kép: a szegedi JATE-n finn-magyar szakon szereztél diplomát, aztán a Színművészetin folytattál tanulmányokat, majd a Budapesti Tanítóképző Főiskolán testnevelés szakon végeztél. Mi van emögött: nagy elhatározottság, céltudatosság vagy éppen az ellenkezője?

– Az én érettségim? Az én érettségem? Nos, 1956-ra esett. Röviden itt azokról az időkről képtelen vagyok számot adni, vaskos regényt írtam az akkor átéltekről, s még abból is sok mindent ki kellett hagynom. Kronologikusan legyen elég annyi, hogy az orvostudományira végül nem is felvételizhettem, mert a közben előkerült szüleim érdeméből kispolgári származású lettem, a forradalomban bűnt nem követtem el, ha az engedély nélküli, úgynevezett illegális határátlépést nem soroljuk ide. Kis ideig Anglia egyik remek munkásvárosában, Sheffieldben ismerkedtem a modern európai munkásosztály életkörülményeivel, majd érzelgős családi okból, haldokló nagymamám ágyához sietve hazalátogattam, de hozzá már csak külön könyörgésemre, rendőri kísérettel, előzetes letartóztatottként mehettem el, leülhettem az ágya szélére, megfoghattam a kezét, másnap már nem vittek oda, közölték, hogy indokolatlan a kérésem, a nagymama éjszaka elhalálozott.

Nem ítéltek el, nem kerültem börtönbe, minden vád alól sikerült tisztáznom magam, bár, szó ami szó, akadt belőle elég, és elég érdekes tárgyalásaim voltak. Első komolyabb keretek között zajló kihallgatásomon alaposan meglepődtem, mekkora aktacsomót helyezett maga elé a vizsgálóm. Történt ugyanis, hogy amikor az első nagy letartóztatási hullámban barátaimat is bevitték, arra a logikus elhatározásra jutottak, hogy mindent, amit nem tudtak meggyőzően letagadni, tudva, hogy én elérhetetlen vagyok, akkori szóhasználattal: disszidáltam, vagy ahogy a Szabad Európa Rádió üzeneteiben hallották: a szabad világot választottam, tehát nekem sokat nem ártanak vele, mindent „rám kentek”, én vittem, én hoztam, én mondtam, én szereztem, és így tovább. Mindehhez a szorgos nyomozóhatóság fényképeket is csatolt, amelyek tömegjelenetein, bekarikázott fejjel én voltam látható, vagy az a valaki, aki „valószínűsíthetően” én voltam, ballonkabát, hosszú haj stb. Az igazság az, magam sem tudtam bizonyosan, hogy némelyik fekete-fehér képen én vagyok látható, vagy sem. Az „elém tárt” felvételek időpontja sem volt mindig tudható, ezért bizony elég hosszú ideig voltam a kezük között, amíg minden pont alól nagyjából tisztáztam magamat, úgymond, alibit tudtam igazolni, többnyire a máshol tartózkodásom bizonygatásával. Maradjunk annyiban, hogy „előzetesben lenni” sem volt akkoriban igazán szórakoztató időtöltés. Szerencsém is volt, nem is kicsiny, mert egész idő alatt azért izgultam, elő ne kerüljön valahonnan az, hogy már a forradalom napjaiban is bevittek egyszer a Fő utcába, ahol a motozás során „zsebembe rejtve lázító tartalmú verskéziratot találtak” nálam, s azért, míg ki nem engedtek, testileg többször megdorgáltak. A verset egyébként gimnáziumi osztálytársam írta, de balszerencsémre nem volt fölé írva a neve, így engem azonosítottak szerzőjének, és elhíresülten úgy is szólított a kihallgatóm, hogy: no, itt a kis költőcskénk! Erősen rontotta volna a kimagyarázkodásom esélyeit, ha ez az epizód is szóba kerül a vizsgálat során, de mondom, szerencsémre, azért még nem volt akkora rend az újrarendeződő rendszerben. Szigorú fenyegetésekkel „futni hagytak”, kis lapulás után kegyelemből mehettem esztergályosnak a Nyomdagépjavító Vállalathoz, vissza Angyalföldre, a Petneházy utcába.

– Ha 1958-ban hazatértél, hogyhogy első köteted, a Midlife Crisis Angliában jelent meg 1967-ben?

– Az a dátum egy egyszerű, de jóvátehetetlen nyomdahiba. Én a kéziratban még 1957-et írtam, mégpedig Londonban, azt is szedték ki, de mert a megjelenés már a következő évre tolódott, kértem, ugyan, javítsák ki arra. Meg is ígérték, változtattak is rajta, de valahogy nem a hetest cserélték nyolcasra, hanem az ötöst hatosra, így lett a kért 1958-ból 1967, véglegesen, változtathatatlanul. Amúgy alig könyv, inkább vékonyka, mindössze negyvennyolc lapos alig könyvecske, igaz, kemény kötésben, de bilingvis kiadvány, angliai beilleszkedési próbálkozásaim humorosnak szánt krónikája, és közbeillesztve néhány ügyetlen versem. Az angol nyelvű rész fordítója egy évtizedek óta Londonban élő magyar hölgy, aki mellesleg a könyv kiadására vállalkozó idegen diákokat támogató civil klub alelnöke volt, s már akkor sejthetett valamit, mert ragaszkodott ahhoz, hogy az ő neve semmilyen formában ne jelenjen meg a könyvben.

Még ennél is különösebbek nyomdatörténetileg a második, Akkor is boldogok leszünk című verskötetem megjelenésének körülményei – mert annak kolofonjában egyetlen adat sem igaz! Én találtam ki azokat, hasraütéssel, semmi valós tartalmuk nincs. Kell kolofon? Legyen. Tessék, írtam egyet hozzá. Tulajdonképpen egy korai szamizdat kiadvány. A kötetet magam szerkesztettem, s a Közlönykiadó derék nyomdászai munkahelyüket, létfeltételeiket kockáztatva, titokban, minden hivatalos eljárás: megrendelés, papírkiutalás, Könyvkiadói Főigazgatósági engedély és „táskaszám” nélkül készítették el. És ingyen, egy fillért sem fogadtak el érte. Miért tették? Elsősorban dacból, azért, mert annyira gyűlölték, hogy minden lépésükre ügyel a főnökség, boldoggá tette őket, ha bármit is keresztbe tehettek nekik, másodszor meg azért, mert valami előttem ismeretlen okból kedveltek engem és a verseimet. Mondhatni kapóra jöttünk egymásnak. Amikor elhoztam a sötétbarna csomagolópapírba burkolt könyvkupacot, vittem egy láda sört magammal a csomagtartóban, úgy emlékszem, tán Kinizsit, azt elfogadták, az udvaron, lócákon ülve ittuk meg a délutáni enyhe napsütésben, még ők gratuláltak nekem, és jókat röhögtünk az egészen.

De ez már a köreinkben csak „slampos diktatúrának” titulált korszak amúgy is derűsebb napjaiban esett meg.

– Állásaid (kiadói és lapszerkesztőség, rádió, MTV, könyvtár, színház) megnevezése ugyancsak tarkítja a munkahely rovatot, de végül is irodalomhoz, művészetekhez közeli, vagy inkább ahhoz kötődő tevékenységet jeleznek. Nyughatatlan figura lettél volna? Mert ma nem olyannak tűnsz.

– Rendben, tegyük legalább időrendbe a tényleg kuszának tűnő bolyongásomat a magyar felsőoktatás erdejében. Először a Felsőfokú Tanítóképzőbe vettek föl – azért jelentkeztem oda, jól kereső, megbecsült szerszámkészítő-esztergályosként, mert nem szerettem volna bevonulni katonának. Egyáltalán nem rajongtam azokért a helyekért, ahol nálam butábbak mondják, meg, hogy mit tegyek, már akkor sem, ráadásul az a veszély fenyegetett, hogy „fegyver nélküli szolgálatra alkalmas” megjelöléssel egy munkásszázadban találom magam, kifejezetten megalázásra és megtörésre kinézett közellenségek között. Oda nem nagyon vágytam, de gyanús mozzanatokat is rejtő „priuszos káderlapom”-mal, ami akkoriban mindenhova elkísért, másra nem nagyon számíthattam. Azzal a diplomával egy Balaton melletti nevelőotthonba mentem, de pedagógiai pályám, máig sajnálom, nem volt túl hosszú, egy év után átpályáztam a budapesti Egyetemi Könyvtárba. No, ott végre hosszabban megragadtam, a könyvekkel jobban tudtam bánni, mint az apakereső állami gondozott gyerekekkel, akikért néha tényleg a szívem szakadt meg, oly keveset tudtam tenni a sorsuk javításáért. A könyvtári munka csöndje sok mindenre alkalmat adott, kitűnő, nagy tudású kollégák vettek a szárnyuk alá, bíztattak, támogattak – ó, azok a végig dumált bridzs partik a legtávolabbi raktárpolcok védelmében! –, szinte kénytelen voltam beiratkozni a JATE levelező kiegészítő szakára, így munka mellett, szinte sétálva szerezhettem meg a magyar-finn tanári diplomámat. Azután már csak addig maradtam a könyvtárosi pályán, amíg meg nem kaptam a Színművészetin, akkor főiskolán, a dramaturg diplomámat Gyárfás Miklós és Major Tamás keze alatt, mert a színházi világ habzása már nem volt összeegyeztethető a könyvtári munkarenddel. Gyönyörű, kalandos, éjszakai kitérők után vett föl a Magvetőhöz a kiadó vitatott személyiségű igazgatója, Kardos György, ahol például Csanádi Imre, Keszthelyi Rezső, Ördögh Szilveszter és Parancs János szobatársa lehettem, s mert akkor már, igaz, csak asztalfiókomnak, elég sokat írtam magam is, velük társalogva, elég sokat tanultam az írói-költői mesterségről. Innen egyenes út vezetett az újságírás-lapcsinálás világába, ahol néhány évem ráment arra, hogy úgy nevezett irodalmi szerkesztőként, generációm és a fiatal, az induló, írósuhancok műveit bejuttassam különféle lapok hasábjaira. Ezt aztán sokáig szinte életprogramszerűen űztem, több-kevesebb eredménnyel. Hogy az elmondottak erősítik-e, vagy éppen cáfolják a kérdésedben fölvetett „nyughatatlanság”-ot, fene tudja, visszanézve én csak szívmelengető kaleidoszkóp-villogást látok. És természetesen folyamatosan ihletadó élmények láncsorát.

– Ami a Wikipédián sorakozó műveidet illeti, talán jó volna feltüntetni a műfajukat, elvégre tudjuk, írsz verset, drámát, a Kuplerájban nincsen szűz lány pedig terjedelmes, fotókkal illusztrált, olvasmányos és (ön)kritikus hangvételű, nagyívű korrajz. A nemegyszer furcsa, játékos, humoros (pl. Babért babért, Na, nehogy már, kegyelmes uram, Nekünk lefőtt már a kávé) címlista egyébként kiegészítendő: Szepes Erika válogatásában és utószavával 2022 végén jelent meg (a Hungarovoxnál) válogatott verseid kötete (Csak az szóljon), ezt szinte azonnal követte a Könyvpress Kiadónál megjelent újabb versköteted: Lehettünk volna szabadok. Egy alkotótól nem kérhetem, hogy kommentálja műveit, inkább arra kérlek, mondd el, mi ez a Bosch-mánia. Tudniillik nem egy könyved borítóján A gyönyörök kertjének ugyanaz a részlete látható, egy (pimasz?) kis piktogrammal, ami azt jelenti (nekem legalábbis): „Ön itt áll.”

– Erre végre röviden tudok válaszolni: Bosch képei nekem nagyon fontosak, szinte mindent megtalálok rajtuk, amiket a világról én is gondolok, ezért igyekszem, hogy minden kötetem borítójára rákerüljön. És az odasikerített piktogram? Igen, a megfejtésed tökéletes.

– Azt sem kérhetem, hogy jellemezd irodalmi életünket, (bár ha egy mondatban megteszed, ne hagyjuk ki!), ezért inkább arra vagyok kíváncsi, miközben az ezred- és századfordulótól megjelent számos műved könyv formájában („magán/y/kiadás”-ban!, hivatalos támogatás nélkül!), mikor, hogyan, milyen indíttatásból ismerted fel a digitalizáció fontosságát, és ez konkrétan mit jelent ma az életedben?

– Könyvimádó íróemberként a digitalizációról nyilatkoznom? No, nem, az biztos kudarc lenne. Kiderülne, mekkora szakadék van a múlt századi és a jelenkori műveltségeszmény, illetve azok képviselői között, kiderülne, hogy én, az örök lázadó, az örök változni és változtatni akaró garabonciás, mára mekkora bunkóvá, milyen maradi, ósdi, savanyú, káposztaszagú vénséggé öregedtem. Érd be azzal, hogy legfrissebb verseim a különböző elektronikus portálokon (Szövetirodalom, Holdkatlan, Hetedik) hetente olvashatóak, és idestova egy esztendeje a nagyhírű DOKK nevű portál főszerkesztőjeként még mindig az én anyukámat emlegetik a dilettánsok.

Faember a tájban

kortárs

HANDI PÉTER

Kék

Ennek a fának jóformán nem volt törzse, holott fellőtt nyílként a magasba szúrt. A törzsét sűrű lombozatú lefelé hajló ágak borították egészen a földig, mint valami rendezetlen szoknyát egy próbababán. Ahogy a tekintet a magasból visszaindult a földre, a fa tövére leomló lombozat réseiben kis halom oda nem való törmelékkupac látszott, mintha a kertész oda sepert volna talált lomokat. Kíváncsian lehajoltam, hogy jobban szemügyre vegyem a buckát. Ahogy elhajtottam az ágakat, előtűnt a lelet; kisebb-nagyobb törött üveg- és plasztik tárgyak, kupakocskák, szövetdarabok, golyóstoll-kupakok, fémkarikák összevisszasága egymásra dobva és mindegyik – kék.

– Mi ez? – kérdeztem Fay-től. – Egy madár hordja ide ezeket – mondta és meg is nevezte a fajtát, de annyira meglepődtem, hogy meg sem jegyeztem a nevét. – Ez a madár – világosított fel –, időnként leszáll ide, a csőrében valamilyen kék tárggyal és azt elhelyezi a fa alatt… mi hagyjuk.

A terjedelmes kert a Melbourne-től 50 km-re húzódó hegyvidék egyik völgyében feküdt, a Healesville-i zölderdők tövében, Buxton területén. A szürkéskék lombozatú, kusza ausztrál erdőségből leszelt lanyha lejtésű részen patak csordogál keresztül. A vadon ezen a részen rendezett parkká kezesedett a Walker-család kezemunkája és „pionier spirit”-je nyomán. Walkeréket a hetvenes években ismertem meg, amikor létfenntartásunkat gyengén támogató tevékenységünk (újságírás, lapszerkesztés) felhagyásával önálló kenyérkereset után kellett néznem. Némi kezdeti tapasztalat után helyet béreltünk egy akkor nyíló piac-komplexumban, ahol női cipők forgalmazásával igyekeztünk eltartani a már két gyermekkel bővült családot. A vállalkozás hamarosan annyira megerősödött, hogy segítségre volt szükségünk. Ekkor jelentkezett egy apró termetű, csillogó szemű, hatvanas éveiben járó asszony, aki heti néhány napos munkát keresett. Fay Walker csakhamar úgyszólván családtaggá vált, körünkbe hozta férjét Billt, mozgássérült fiát Geoffrey-t és három villogóan szőke lányát; Marilynt, Julie-t, Vivienne-t. Akkoriban – újdonsült bevándorlóként – friss érdeklődéssel telten fordultam egy tősgyökeres ausztrál család felé; vajon „miből állnak”, mifajta genetikai-kulturális-társadalmi amalgám, sejtrendszer eredménye ennek a kies földrésznek lakhatóvá tétele, és az irigylésre méltó életnívó meghonosítása ilyen emberanyaggal? Walkerék egyszerű, szorgalmas és derűs emberek voltak, Bill korlátolt alkoholizmusa inkább színfoltnak hatott, semmint szégyenfoltnak. Kemény munkát végzett: útburkoló-csoport vezetője volt, tűző napon és esőben a szabad ég alatt. Fiúgyermekük, Geoffrey gyermekkorában egy baleset következtében altestére megbénult és kerekesszékbe kényszerült. Gondját viselték otthon, amikor találkoztunk velük a „fiú” már harminc fele járt.

Amit megismertem-megtanultam a Walker-család közelsége folytán, az valóban a pionier spirit szinte napi gyakorlata volt. Pontosabban: nekiállni az adandó alkalomnak, a cselekvési szabadság légkörében. Képzeljük el, hogy az ún. „korlátlan lehetőségek” a társadalomban nem a határtalan anyagi jólét, az anyagiak halmozása felé irányulnak, hanem az egyén eredendő indulatainak határok között tartó kielégítése felé. Ezek napi tervek, az életmód irányítása egy egyszerű, de kemény, emberileg elérhető és megvalósítható „ügy” érdekében. Megkérdeztem egyszer Billt, milyen ajándékkal készül meglepni Fay-t a közelgő kerek házassági évfordulójukon. „Kap négy új kereket a kocsijára, aztán furikázhat!…” – mondta. Az ékszert, karikagyűrűt helyettesíti egy praktikus, használható ajándék.

Walkerék korban már hetven fele jártak, amikor valamiféle nyugdíjas lét helyett részletekben megvették a fentebb említett földdarabot a hegyekben és elkezdték annak megtisztítását – puszta kezükkel. Az időközben férjhez ment lányok hétvégeken besegítettek a farmon, Bill egyik veje segítségével házat épített, dísztavat süllyesztett a földbe, barbecue-sütőt cementezett, sőt még hangos színpadot is ácsolt. Fay gondjába és kezelésébe vette a természetet; ápolta-tisztította a „kezelhető” erdőrészt, új fákat és bokrokat ültetett, virágágyasokat a lesóderozott ösvények mentén, kerti padokat helyezett az árnyat adó fák tövébe.

Mintegy tizennyolc év közös munka után azonban útjaink elváltak – ahogy mondják. Elköltöztünk az üzlettel a város másik felébe, Walkerék pedig egyre több időt töltöttek a farmon, még városi házukban sem igen tartózkodtak. Évek teltek el anélkül, hogy érdemi találkozásra került volna sor, noha nagy néha felhívtuk egymást telefonon és egy alkalommal Fay meglátogatott fiával együtt, mert a környékünkön volt dolga.

2008 novemberében kedvesen részletes levelet kaptam tőlük, melyben Fay azt tudakolta, volna-e időnk és kedvünk meglátogatni kertjüket egy bizonyos vasárnapon. A borítékba kézzel rajzolt térképet mellékelt az útvonalról és a hely fekvéséről, valamint egy fényes nyomtatványt, amely a kertről, mint a nyilvánosság számára nyitott, látogatható földdarabról szólt. Éltünk a meghívással.

Nem tudtuk persze, hogy az invitációnak személyesebb oka Fay nyolcvanadik születésnapja is egyben. Oda tömörült a népessé vált család: lányok, vejek, unokák, barátok. Mindenki ajándékokkal érkezett – mi meglehetősen szégyenkeztünk. Ilyenkor legjobb eltűnni a nyüzsgésből, noha Walkerék kitűnő örömmel fogadtak, etettek-itattak, göndörödött a nosztalgiázás. Kapóra jött aztán, hogy Fay indítványozta: nézzük meg a kertet amúgy igazából – ez a darab föld az ő „életművük”, és ennek sincs még vége, mert a 80 év nem kor, a szomszéd földdarab átvétele a következő fázis, ott teheneket nevelnének, körülötte meg ott a legelő… A 85 fele járó Bill komolyan bólogatott, a ráncos, cserzett arc valahogy még őrizte a fiatal éveket, amikor lelkes önkéntesnek jelentkezett a második világháborúba és az ausztrál kontingessel lóháton harcolt a Közel-Keleten. Geoffrey fürgén kacskaringózott magahajtotta gördülő járművén a házacska előtti sóderen, különleges tripla lencséjű fényképezőgépével lövöldözve a jelenlévők felé.

Kiléptünk a kertbe – mondanám –, de inkább úgy helyesebb, hogy beléptünk… Valahová, egy megkomponált díszletbe, avagy a természetnek egy olyan szegmensébe ahová a növények boldogsága, igen; boldogsága, a bőrön érezhető, mintha az ember lábaihoz borulna lomhán és susogva szinte élő húsával fa, a bokor, a virágözön. Amikor a növények boldogságát említem – hogy elképzelhető legyen – akkor először is a virágbokrok mérete volt szembetűnő: a rododendronok és azáleák fölénk magasodtak, rózsaszín-sárga-lila virágfejek hajlongtak egymás felé, sűrű erdőt képezve susogtak felettünk, valahonnan átvettek egy illatot (mert ezek nem illatoznak) és szinte fürdőztek a kölcsön kapott aromában. Ahogy haladtunk köztük-alattuk, újabb és újabb virágzuhatagok színes pamacsai tűntek elő, a későtavaszi napfény csillogásában szinte úgy hatottak, mint az ég helyett a földre vetített tűzijáték. Aztán a fák… Azok között is a jacaranda, ez a kékeslila virágba borult lombtalan, karcsú törzsű fa, ami régi bálokon felhevült arcú dámák arca előtti széttárt legyezőre emlékeztetett, és úgy hatott lilában mint a japán cseresznyevirág-fa – fehérben. És egyszercsak egy kis tó, keskeny, faragott, Bill-ácsolta fahíd ível át rajta, a tóban tálnyi vízililiomok tárulkoznak, egy részén nádcsomók emelkednek ki a vízből…

Elmondható mindez egy gondosan ápolt botanikus kertről is, vagy közületek által létesített parkokról. A látogató ilyenkor is a növényvilág csodájára jár, az exotika lebilincselő, az ember elámul a természet csodáin. Az ide telepített növénycsodák azonban inkább rabok, faunájukból kimetszett minták, látványtár. Kis merészséggel azt mondanám, hogy színpadra állított és jól tartott szereplői egy rögzített előadásnak. Fay, Bill, Geoffrey életműve azonban – érezhetően – nem csupán a kertész vagy a látogató szemfürdője, hanem a fauna tapsikolása és hálája, mintha Telepítő és Telepített rejtett, logikát felülíró transzcendens áramkörben tudna egymásról.

…Álldogáltam a kék holmi-kupac előtt, mintha a madarat várnám csőrében valami újabb hozománnyal. S ahogy ott méláztam a látottakon, a kékmadár helyválasztása megerősítette a kert másik vélt tulajdonságát; a biztonságot. A madár itt, ezen a helyen biztonságban érzi kincseit, ahol megőrződik rejtélyes vonzalma a kékség iránt.

Két hónappal látogatásunk után a negyvenfokos ausztrál nyárban forró szélhajtotta erdőtűz lobbant a tájra. Húsz perc alatt parázsló hamuvá vált a kert. Walkerék szénné égtek.

Az áldozatok kara

BÚZÁS HUBA

Valahol a Santo Straton

                           Márai Sándor számkivetett magyar írónak ~ 1948 és 1952 között ~
                           Nápoly és a tenger nyújtott menedéket


még tűrte… nem volt már se itt, amott se ember, sajogta San Gennaro
         vére buzogását, hanyatt az égből itt ivott sárkánytejet
         s talált reá a kései november, magánya dokkján robbant
         az a gránát a Duna pesti hídfői helyett…

emlék vagy képzelet? naponta visszalebben: e helyt hazátlan sorsa
         fövenyét taposta, hová bocsánatkérésünk zarándokol…
         véletlen élsz, de halsz is? ~ járt fejemben ~ miközben, ím’,
         hazulról semmi posta… hát, merre, hol van égetőbb pokol?

kibírnám? itt vagy otthon? eh, nem bírta ő sem, magasban tán, hol miriád
         fényévnyi fény forr… pár pendelyt hintenek elém a balkonok,
         belőlük hol a nő? ~ így eszelősen ~ a Fenestrella bárban
         vérsötét bor, én-fantomunk hazáig támolyog

Szürreál

                           Öntsd ki a friss vért zsákjaidból
                           Van még egy árnyék emitt
                                                                        (Paul Éluard)

eszébe jut-e bárkinek, na, majd, hogy én is… térdhajlítok előtte
         ~ franciául félig ~ negyvenkilencben Pesten járt Paul Éluard…
         az Odeonnál könyvek, ő a fétis… hja, hogy Petőfi
         éve volt ~ beszélik ~ amire nem emlékszik senki már…

na és? kit tévelyít, hogy merre tart a Szajna, folies-bergére-i
         látomás vagy lárifári s a vetkőző modell ~ esprit parisien ~
         pár palmettáért kapnak néha hajba bárok előtt
         az éj farkasszukái ~ oui ~ a szél szakállát tépdesem:

föl-fölkoncolt egünkre hol a magyarázat? tépászkodom… halk hősugárzó
         rám hajoltan, pitymall: abszinten vérzik át a nappohár…
         még bakarasz se én, paraszt, ha lázad… ki mondta? senki…
         (tizennégy se voltam), hogy régen, akkor, Pesten Éluard

Este virrad, reggel alkonyul

                           Ha meghalok, a világon mi se történik,
                           mi se változik, tudom
                                                                        (Jiři Wolker)

kamasz színházadban a Dlouhá třída végén napnyugta már,
         fuszulyka felhő fejed alja… csak vendéged vagyok… nehéz életdarab,
         na, mielőtt magunkat összetépném, valaki épp
         a Haldokló-t szavalja, fél Európa sírhant, lángra kap,

apoteózisod megtisztulás… ecsetrajz? avantgárd? hit?
         hallgatlak pókhálós szemekkel, halk balladáid délibábos hőse, te,
         szitakötők: a Moldva szinte felrajz… ha rám talál
         a sarkon túl a reggel, a hajnali fagy karma nem mese,

zord jégcsaponként lóg szívembe le ma számos igéd, amiknek tán
         csak dallamát fogom fel… minden megváltozott azóta kis butám,
         habár… ki elmegy társtalan, magányos… téblábolok
         utánad Jiři Wolker, csukott szemhéjon át setesután

Eretnekekkel vitázó szerzetesek

Átlényegülések

                                    egy tavaszünnep emlékére
                                    (Tapolca, 1972. március 21.)

                  ha majd a százados fák égbe menetelnek
                           és újra nyílnak rég elmúlt szerelmek,
estéidet is mintha holdsugárba fonnák,
                           boszorkánykörben villóznak a gombák,
                  suhogtató lesz majd a csend, nagy sólyomárnyék
         vetül utadra s mintha arra járnék,
tócsákon táncoló suhancai a fénynek
                  rég hallott dallamokat fütyörésznek,
                           eszmélve szívdobogsz föl, óh, azok az esték!
                  és érzed, mintha újra én hevernék
                           mellbodrodban szerelmet esdekélve balgán
                  vagy tévelykerted sűrű suhatagján
egy buja leopárd hasal ily önfeledten?
                           mélázik hol-volt, hol-nem-volt szerelmen?
                  ha majd, egyszer talán, virradkor újra nézlek,
                           ajkadról szíva csöppjeit a méznek,
                  töprenkedőn: kiért epedhet, vajh, nem értem?
ki volt a tettes régi életében?
                  még álmodik vagy már csak szenderegve félig
                           a lustaság torkosa csemegézik?
                  s te föl-fölpillogsz ~ óh! ~ lelkem, mit titkon áhít,
                           suhintva rám szemed szupernováit
                  és én, vulkánod rég, ma már csak égi pernye,
orchideákat ültetek füledbe,
                  lehetnék tán fagöcs? merengve, mi a hála,
                           kit önsorsával botoz meg a fája,
                  a lét mibenlétének romlatag mivoltán
                           vagy űzött felhőként föléd hajolván,
                  miért is kellett meghalnom, hogy látva-lássad,
                           mi volt a szerelem, ki volt a társad,
                  dobogjon föl ~ vágyam csak ez ~ egy csorba emlék
                           s engedd, hogy késve bár, beteljesedjék

SZTASKÓ RICHARD

Ami bizonyos

Ott ültünk az Aranyfürt teraszán, amikor figyelmesek lettünk a kiabálásra. Odanéztünk és láttuk, hogy a szemközti buszmegállóban egy fiatal pár veszekszik. A nő magából egészen kikelve ordibált, még a karjában tartott alvó csecsemő sem izgatta különösebben. A teraszról nem lehetett tisztán érteni, miket is mond, pedig közel voltak hozzánk, abba is hagytuk a beszélgetést, szinte rögtön, ahogy elkezdték, és a főúton is csak elvétve haladt el egy-egy autó. Füleltünk, de nem tudtuk kivenni, min kaphattak össze. A férfi nem szólt semmit. Némán tűrte a feléje záporozó szavakat, és ebből a szögből úgy tűnt, mintha mosolyogna a hallottakon; hátát közönyösen a buszmegálló meszelt oldalának döntötte, biztos volt abban, eljön majd az ő ideje is, csak türelemmel ki kell várnia. A nő meg csak kiabált és kiabált. Az Aranyfürt teraszára szállingózó ízes szavakat egy géppuska gyorsaságával köpte ki magából, egyszer-kétszer idegen hangzású kifejezést is vegyített mondandójába, odafent az italunk mellett sejtettük, hogy váltogatott káromkodással akar nagyobb nyomatékot adni eddig is világosan megfogalmazott üzenetének.

A megállóbeli csetepatét leszámítva a falu ugyanolyan álmos volt és poros, mint mindig. Ez valóban az a hely, ahol soha nem történik semmi, amikor meg igen, akkor eléggé valószínűtlen ahhoz, hogy az ember elhiggye, és inkább kételkedni kezd, mert a kételkedés az egyetlen, ami bizonyos ebben az életben. Ültünk és beszélgettünk, és ittuk az italainkat, és nem igazán akartuk megtalálni a másik tekintetét, folyton az asztallapba karistolt ábrákhoz menekültünk, aztán elkezdődött a kiabálás, nem volt semmiféle előzménye, egyszer csak megtörtént, mint ahogyan egyik pillanatban még tiszta az égbolt, de a következőben már gomolyfelhők tarkítják, aztán esni kezd, és az első esőcseppek megtalálják végső nyughelyüket a kabát és a nyak közötti szűk résben a védtelen bőrfelületen.

Hiába nem akartunk odanézni, hiába szerettünk volna visszatérni megkezdett párbeszédünkhöz, már nem tudtunk. Akkor a férfi megütötte a nőt. Olyan erővel csapta meg az arcát, hogy a teraszig fölhangzott a csattanás. Még az asztalok között kacsázó fiatal pincérfiú is fölkapta a fejét. Mintha ostort pattintottak volna a száraz és mozdulatlan levegőben. Tiszta volt és éles a csattanás. A nő azonnal elnémult. Szépségében már eddig is teljesen megsemmisült, de a környező épületek – egy vaskereskedés, egy újságosbódé és egy szatócsbolt – oldalfalain visszhangzó pofon volt, ami végképp eldöntötte ezt a kérdést. A férfinak mindösszesen két mozdulatra volt szüksége. Az elsővel elemelkedett a buszmegállótól, a hátát kellett határozottan leválasztani a meszelt falról (a derekánál fehér is lett egy kissé), hogy meglegyen a kellő lendület; aztán a jobb kezével már ütött is, ahol én ültem, onnan pontosan lehetett látni, hogy egyszerre nyer hozzá erőt a csípőjéből és a vállából is. Még ma is csodálom, hogy a nő lábon bírt maradni a pofon után. Valószínűleg a kezében szorongatott csecsemő (föl sem ébredt a történtekre, ugyanúgy szuszogott békésen) tartotta benne a lelket, hogy ne essen össze.

Aztán egy balról érkező fényvillanás el is vonta a figyelmünket. A pofont követő pillanatban a felhők mögül előbukkanó nap játszani kezdett a templomtéren fölállított háborús emlékművel. Vékony sugárkörmeivel lágyan végigkaristolta az alufóliából gyúrt galacsinra emlékeztető gömböt, s ebben a szikrázó napsütésben, úgy tűnt, mintha egy hatalmas tűzlabda ragyogna odalent. Mosolyogni támadt kedvem. Azt vártam, hogy valahonnan a semmiből előbukkan egy hatalmas macska és édesdeden kotorni kezdi majd a galacsinemlékművet, ide-oda pöckölgeti, paskolgatja, aztán nem tudva, mi a különbség jó és rossz között, ráveti magát, elgurítja, visszahozza, bekotorja az ágy alá, utánanyúl, kihúzza, feldobja a levegőbe, ráugrik, elsodorja, megint megpaskolja, aztán egy pillanatra egymáshoz tapadnak ebben a kohézióban, eggyé lesznek, majd kezdi elölről, kotorja, ide-oda pöckölgeti, paskolja, és így játszadozik vele egészen addig, amíg bele nem fárad, s el nem nyújtózik ott a templom előtti téren. Tudtuk, ha felbukkan az óriási macska, helyre áll a világ kibillent egyensúlya, s lesz értelme éjszaka egymás mellett álomra hajtanunk a fejünket, nem pedig külön-külön, mint ahogyan már jó ideje tesszük, remélve még, hogy bennünk a megoldás, nem pedig rajtunk kívül. De nem jelent meg semmiféle behemót macska, csak villódzott és ragyogott a templom előtt az alufóliagömb.

Mikor visszanéztünk, láttuk, hogy a férfi a hátával ismét a megálló meszelt falát támasztja, mintha mi se történt volna, a nő pedig ott guggol mellette, egyik kezével a könnyeit törölgeti, a másikkal meg a csecsemőt ringatja. Talán mégiscsak fölébredt, és most hasztalan próbálja visszaaltatni? Valamit biztosan mondhattam erre a látványra, de már nem emlékszem, mit. Csak abban vagyok biztos, hogy eszembe jutott egy régi tengerésztörténet, amit sem ott az Aranyfürt teraszán, sem sehol máshol még nem meséltem el, mert egymás mellett ideje korán megtanultuk, mikor érdemes hallgatni, s hogy a csend az egyetlen, ami ebben az életben értékálló. Csak görcsösen kapaszkodtam a poharamba, és a megállóbeli látványra lassacskán kezdett ráúszni egy másik: a hullámzó tengeren magányosan hánykolódó hajó képe.

Azt tudom csupán, hogy a hajószakács szíven szúrta matróztársát, mialatt az a menyasszonyával a frissen súrolt fedélzeten sétálgatott kéz a kézben. A szakácsnak és áldozatának korábban már volt összetűzése, akkor persze csak szóváltásba keveredtek, és leginkább az ifjú hölgy miatt, akinek szerelmét mindketten remélték, de ahogyan lenni szokott, csak egy valaki számíthatott rá igazán. Az akkori szóváltásnak nem lett folytatása egészen a szörnyű gyilkosságig, ami valamennyi hajóstársukat megdöbbentette. Senki se gondolta volna, hogy ennek a két – egyébként jóra való, tisztességes, ám mégiscsak az érzelmeik, és az azokból fakadó indulatok által vezérelt – férfinak a nézeteltérése ideáig vezethet. Az orvul támadót természetesen azonnal elfogták, nem is menekült, nem is lett volna hova. Semmilyen megbánást nem tanúsított, s még akkor is mosolygott, amikor láncra verten a fedélköz egyik sötét kamrájába zárták. A holttestet letakarták egy zászlóval, a gyilkos kést pedig odahelyezték a szedett-vetett oltár mellé. A halott matróz ájult menyasszonyát a gyengélkedőben próbálták magához téríteni. A kapitány azonnal összehívta a tisztekből és egyéb magasrangú személyekből álló rögtönítélő bíróságot, s mivel nem volt kérdéses, ki a tettes, és azt se kellett soká firtatni, mi lehetett az indíték, már csak az ítélet és annak végrehajtása maradt hátra. Rövid tanácskozást követően elővezették a szakácsot, aki vérben forgó szemekkel nézett végig a bámészkodó matrózok és tisztek tömegén. Arcuk közönyös volt és megvető, nem is számított másra. Eddig se voltak róla jó véleménnyel, ezután se lesznek. Néhány percig nem történt semmi. Aztán kristálytiszta, sós ízű szél söpört végig a hajó fedélzetén, s akkor ketten a szakácsba karoltak, és odavezették a zászlóval lefedett testhez. Egy harmadik matróz melléjük lépett, majd felrántotta zászlót. A halott matróz békés arccal feküdt, úgy tűnt, holtában szebb álmot lát, mint életében bármikor is. A mellkasa közepén levő barnás-vöröses folt hervadásnak indult rózsafejre emlékeztetett. A szakács nem bírt odanézni, lesütötte a szemét és elfordította a fejét. A következő pillanatban a holttestet felrántották a ravatalról és a szakács hátához támasztották. Ekkor többen köteleket hoztak elő, és néhány gyors mozdulatot követően a szakács hátához kötözték a halott matrózt. Tarkójuk, hátuk, derekuk szorosan illeszkedett a másikéhoz. Mint valami furcsa testvérpár. A szakács szeretett volna kiszabadulni ebből a kötelékből, de nem tudott, továbbra is két oldalról tartották a karját, és a többletsúlyól esélye sem volt. Mire rájött, mi készül ellene, már a fedélzet szélén egyensúlyozott, lábai alatt a háborgó tengerrel. Temetés és kivégzés. Ez vár rá. Nincs menekvés. Mielőtt a tengerbe hajították volna a gyilkost és áldozatát, a szakács szeretett volna az utolsó szó jogán szólni, de nem adatott neki lehetőség, egy szempillantás alatt a mélybe taszították, a tenger tajtékzó hullámai pedig elemi erővel nyelték el utolsó sikolyát. Akik a hajófedélzetről utánuk néztek, láthatták, hogy odalent éhes cápák köröznek, s a víz színét szinte azonnal vörösre festi a kiömlő vér.

A poharamat a számhoz emeletem és egy kortyra kiittam a megmaradt kétujjnyi italt. Meleg volt, és jól esett, mert semmissé tette a bennem lakozó szárazságot. Csak a lelkemet éreztem még poshadtnak, de azzal soha se tudtam mit kezdeni, és valószínűleg már ezután sem leszek képes szembenézni vele. Van, ami nem változik. Örök, akár a vasárnapot követő hétfő.

Odanéztem a buszmegálló irányába, és láttam, hogy a nő óvatosan fölhajtja a fölsőjét – mintha most, ebben a lehetetlen pillanatban kezdene valamit visszanyerni korábban megsemmisült szépségéből – s a lágyan előomló mellét a csecsemőnek kínálja. A férfi nem szólt semmit, ott állt a guggoló nő mellett, hátát közönyösen a buszmegálló meszelt oldalának döntve.

Úgy határoztunk, hogy iszunk még egy kört, így nem volt más választásom, mint az asztalunkhoz inteni az Aranyfürt fiatal pincérét, akinek az arcáról már korábban is le lehetett olvasni, szívesebben szolgálna ki nálunk kevésbé reményvesztett párt. Miközben fölvette a rendelésünket, fejemet kissé oldalvást fordítva láttam, hogy a templomtér előtti emlékmű halottan hever talapzatán. A felületén játszó napfény nélkül már nem volt más, csupán egy közönséges alufóliagömb. Részvéttelen és szürke galacsin. Akár a szívem.

Ars morienri

P. PAPP ZOLTÁN

Megújulás

Ha már elfogyott a reggel bája,
új cél kell, új pálya,
újra rádöbbenni a világra.

Mikroszkóp, távcső segíthet,
vagy csak egy kíváncsi, kémlő,
új naptól fénylő tekintet.

A létezés csodáira újra nyitni
lelket, minden érzékszervet,
hinni, a szebb jövő elérkezhet.

Szabadság

Őszinte szavak őrizzék ajkad,
Vagyon, hatalom vajon mit adhat.
Fölös terhet, mint a kórt kerüld,
Béklyót, lélekláncot ne tűrd.

Szocializáció, létünk sugár útja,
Tan-, had-, adókötelmek búja,
Gondold, ez hasznos próbapálya,
Reméld, a sors majd meghálálja.

Utad magad jelöld, s ha járhatod,
Az már lehet boldog állapot,
Az erkölcs nem gát, de támaszod,
Nyugalmad jogrenddel áthatott.

A szabadság bősz harcban fogan,
Ezért nem vállalják sokan,
Egyedül te sem lehetsz szabad,
Ha körötted rab egy is marad.

Időhíd

Káprázatos éjszakán
buján ragyognak a csillaghalmazok
múltidéző igéző fények a szemembe értek,
a hajnali Nap sugara is a múlt már, űri utakon
nyolc perc utazás után landolt az arcomon.
Magam is küldhetek fényjeleket,
megcélozva a messze jövőt,
melyeket érzékelhetnek
majd távoli kémlelők.
Múlt s a jövő közt
megbúvó elem
a jelen.

A jelen keskeny hídján nincs kresztábla, mely irányt mutat az élhető világba.

A
világegyetem
gyorsulva tágul, egy ponton túl
a csillagász hiába céloz az égre, eltűnik majd
a csillagok fénye, akkor a múlt már nem lesz kutatható, de lesz-e
még kutató a Földön, akit a sötétség majd elvermel, vajon lesz még Föld és ember?

BALLAI LÁSZLÓ

Tengercsepp

Szilágyi Lajosnak

Ismeritek Ókeanoszt? Pedig minden vízgőzben, hópehelyben, jégcsapban ott van ő. A világban, amely körülvesz benneteket légkörrel, párolgással, kiszáradással, gázeloszlással és nyomáskiegyenlítődéssel, egyszóval entrópiával, amiből csak annyit vesztek észre, hogy esik az eső. Most dézsából ömlik, most alig szitál. De már a felhőkben eldől, hogy kövéren vagy sovánnyá porlasztva hullanak-e arcotokba a cseppek. Amelyek nem sósak. Pedig Ókeanosz áramlásának és körforgásának beindulásán múlik minden, Téthüsz istenanyával való nászával megkezdődik a teremtés. Belőlük fakad az összes tenger, tó, folyam, hősök segítői, antihősök elveszejtői. Istennői fátylak lebegése kezdődik, gondoljunk csak a tengerre ülő ködre vagy a patak partjáról felszálló harmatra. Vagy a szerelemre, amely szintén a tengerből merül fel. Bizonyos ciprusi legenda, amely szerint Aphrodité kezdetben egy kába kő lett volna – s az ma is látható Paphoszban –, teljesen hamis, hiszen Ciprus is a tengerből merült fel. De mi merül le, a tengerbe?

Hallottatok Broeckerről? Én sem hallottam volna, ha egyetemi előfelvételisként nem vonnak be a Magyar Néphadsereg szervezetébe. Emlékszünk hűvös, kellemetlen, esős szeptemberekre, de amikor az embert behívják – dombról le és dombra fel masíroztatják teljes menetfelszerelésben (a fémkulacs kékre-zöldre veri a csípőjét) az aszfaltozott gyakorlótéren sorakoztatják, tanítják, „Jobbra át!”, „Igazodj!” –, akkor harminc fokos hőség van. Itt ismerkedtem meg Dániellel, a természettudományok nagy reménységével, aki különösen érdeklődött a meteorológia iránt. Midőn véletlenül kikerültünk hajcsárjaink figyelemköréből, egy-egy raktárszegletbe húzódva lelkesen mesélt nekem a passzátszelekről és a Golf-áram melegvíz-transzportjáról. E jelenségek kölcsönhatásának megváltozása is eredményezhette a későnyári hőhullámot.

Ha létezik előnye a sorkatonaságnak, az kétségkívül az összetartozás, sőt bajtársiasság kialakulása, amely, ha barátsággá fejlődik, akkor szétbonthatatlan viszonyrendszer kapcsolja össze a lelkeket, mint a világóceánt és a légkört. Már az egyetemi évek alatt egy ízben Dávid nagy felindultsággal érkezett a Turbóba, amint az elektromos művek Marcibányi téri sportpályájának büféjét hívtuk, ahol Józsi mindig friss Kőbányait csapolt kilenc hetvenért. Na, csak nem felfedeztél valamit? Nem ő, hanem Wallace Broecker, aki az óceáni medencék közötti vízáramot egy nagy, óceáni szállítószalagként modellezte, amely a Föld éghajlatának alakításában döntő szerepet játszik! Ugyanis az a vízmennyiség, amely a Grönland körüli térségben lebukik a mélybe, hússzor nagyobb, mint a világ összes folyóinak együttes hozama, és felülmúlja a bolygónkra lehulló összes csapadék mennyiségét is. Az elmúlt, körülbelül száztízezer évre visszamenő paleoklíma-adatok tanúsága szerint azonban ez a konvejer nem mindig működött egyformán, ami a változás riasztó lehetőséget rejti magában. El tudod képzelni ezt az egészet?

Egyebet sem próbáltam elképzelni attól fogva, hogy este hétkor elváltunk – mert az olcsó helyeket, ahol a dolgozó néposztályok tagjai és a diákok is fogyasztani tudtak, korán bezárták –, de még akkor sem, amikor rádiómon éjfélkor benyomtam a „sleep” gombot, mígnem a „Lengyelországban helyreállt a forradalom, és Jaruzelski tábornok beszél a tömegekhez” hírre mély álomba zuhantam. A Broecker-féle szállítószalag az ismert leghatékonyabb óceáni tömeg- és energiaszállító mechanizmus, mely a három óceáni medence trópusi övének hőtöbbletéből igen jelentős részt továbbít megállás nélkül az észak-atlanti térségbe. A mechanizmust az a sótöbblet hajtja, amely az Atlanti-óceánban keletkezik azáltal, hogy a tengerfelszínnek sokkal nagyobb a párolgása, mint amennyi csapadék belehullik. A nyugati szelekkel ide érkező légtömeg az amerikai hegyláncokon átkelve nedvességének jelentős részét elveszíti, azt vízfelvétellel pótolja, és úgy távozik Kelet felé. A passzátszelek övezetében hasonló dolog történik, csak ellenkező irányban: az Afrika felől jövő levegő szárazabb, mint a Közép-Amerika irányában távozó. Az így előálló negatív vízmérleget csakis a nagy óceáni szállítószalag egyenlítheti ki.

Kirké, a Nap leányának szigetén vész el az idő, amikor a horizonton Héliosz egy bárkán átsodródik Nyugatról keletre. A halandó csak itt találkozhat Ókeanosszal, akinek a Föld irányítását körmönfontan kivették a kezéből, míg mozgásban tartását meghagyták neki. Mindannyian ismerünk olyanokat, akik a munkára koncentrálnak, kizökkenthetetlenül. Arra kértem hát Ókeanoszt, hadd utazzam be tengervízcseppként a nagy óceáni szállítószalagot. Kívánságom teljesülvén rögvest ólmossá váltak a végtagjaim. Hát ez, ezt én nem így… Segítőleg sodródott mellém egy tapasztalt tengercsepp.

– Szia. Te is az édesvíziektől érkeztél?

– Igen, de olyan…

– Nehéz. Mert most kerül beléd a lesüllyedéshez szükséges sótöbblet.

– Ó, szerencse, ne hagyj el! És meddig süllyedünk?

– Te ugye itt, az Irminger-tengernél léptél be a rendszerbe?

– Milyen rendszerbe?

– A Golf-áramlatba.

– Persze.

– Nos, mi már a fölöttünk gomolygó hideg levegővel eléggé hosszú ideje érintkezve erősen lehűltünk.

– De hát azt tanítják, hogy a Golf-áramlat melegének jótékony hatásait élvezi egész Észak- és Nyugat-Európa.

– Éppen ez az, a mi melegünk másokat fűt. A lehűlés hatására megnő a felszíni víz sűrűsége, azaz megduplázódhat a sótartalmunk, és teljesen lesüllyedhetünk az óceánfenékig, s ott megkezdhetjük lassú utunkat dél felé. A Broecker-elmélet grafikus modelljének szép, sima sávjai s az arra rajzolt nyilak azt jelezhetik – annak, aki tájékozatlan a kérdésben –, hogy ha nyomjelző anyagot juttatnánk az áramlásba akkor egyértelmű előrehaladás mutatkozna Afrika déli csücskének irányába, majd onnan a víz bizonyos idő múlva visszajut ugyanoda, ahonnan elindult. Valójában tengercseppekből összeálló tömegünk lomha vegyes elegy, s az Atlanti-óceán mélyebb régióit lassúdad kavargással teljesen kitöltve húzódik dél felé. Átlagos tartózkodási időnk e régiókban kétszáz évre becsülhető.

Milyen művelt lehet egy tengercsepp is!

– Átlagosan? – kérdeztem, de nem vette magára az iróniát.

– Van olyan társunk, aki oly mértékben eltöltekezett sóval, hogy akár tízezer évig is az északi medencében hűsöl, mások viszont esetleg elég gyorsan, pár évtized alatt végigjárják az utat.

– Akkor elég nehéz megmondani, mennyi egy tengeröltő.

– Számomra hetvenhat év. Én is esőcseppként kezdtem Skócia északi partjainál, és már ötödször teszem meg ezt az utat. Láttam, ahogy a spanyol Nagy Armadát az angolok elől menekültében a világ egyik legviharosabb tengeri útvonalára irányította a hozzá nem értő parancsnok.

– És láttad Néreusz szépmívű palotáját is, amelyben külön csarnokos lakosztályt kapott minden szépfürtű Néreida?

– Á, az csak mese.

A harmincadik déli szélesség táján felgyorsultak az események. Lomhán dél felé diffundáló tömegünk egyszer csak belekerült a Déli-sarkvidék körüli gyors, nyugatias áramlásba. Még a cirkumpoláris út felét sem tettük meg és máris teljesen átkevertté, sőt egységessé váltunk. Ez tehát a világóceán nagy elegyítője, amelyben minden odaérkező elveszíti eredeti tulajdonságait. És amint Poszeidón italát is meghatározott arányban keveri Pelopsz, ez esetben egy rész észak-atlanti mélyvízhez jön két rész antarktiszi, vagyis Weddell-tengeri fenékvíz. A Csendes-óceán és az Indiai-óceán mélyebb régióit mindenhol ez az isteni, egységes keverék tölti ki. Könnyű elkeveredni. De mi a Déli-sarkvidék szomszédságában felszínre törtünk, és vidáman elkezdtük vándorlásunkat a Benguela-áramlattal az Irminger-tenger felé, egy méter per szekundum sebességgel. S ha eddig ide-oda süllyedtünk, masszaként sűrűsödtünk, tehetetlenkedtünk, most már utazunk. Megnézzük, amit lehet. Így a világhíres Szent Ilona-szigetet, a partmenti szikláit ellepő fregattmadár kolóniákat. A fekete, félelmetesen csavarodó csőrű, piros nyakfodrú hímek is részt vesznek az ártatlan fiókák gondozásában, melengetésében, azoknak még teljesen fehér a tollpihéje, ám csőröcskéjük rózsaszín.

Bennem is megnőtt a színtudatosság. Éreztem, hogy kék vagyok. De miért? Az óceán palástját nem a felületéről azonnal visszaverődő, közel a teljes spektrumra kiterjedő fény festi be, hanem az, amely a felső rétegeiből csak szóródás után távozik, ez – ellentétben az előzővel –, nem színtelen. Azúr mivoltunkat persze kissé zöldessé, vagy sárgássá teheti, ha különféle egysejtű algák keverednek közénk. Ők akkorkák, mint mi vagyunk, tengercseppek, versenyt sodródunk egymással, de borzongató élmény, amikor a nap delén hirtelen elsötétül minden, és elnyel bennünket egy óriási száj, feneketlen mélységekben való gomolygásunk felidéztetik.

Valóban, mindenféle rémet, százkezű óriásokat vagy éppen százfejű kígyókat eredeztethet innen a képzelet, amely a nyers erőtől való félelemmel egyesíti a sötétséget, abból nincs kiút, hacsak a tudósnak nem. Így Georg Wüstnek és Albert Defant-nak, akik majd három emberöltőnyivel a Broecker-elmélet felállítása előtt a Meteor-expedíciót vezették. Tizenhárom részletes keresztszelvényt vettek fel az Atlanti-óceán északi szélesség huszadik és a déli szélesség hatvanadik foka által határolt térségében. Adatolták a víz kémiai összetételét, nagy pontossággal meghatározták a tengervíz összes mérhető fizikai paraméterét, a tengerfenék topográfiáját és az üledék összetételének helyről helyre történő változásait. Vagyis megteremtették az oceanográfiát. Tehették ezt pedig azért, mert Fritz Haber Nobel-díjas kémikus azzal az ötlettel állt elő, hogy Németország első világháborús jóvátételi adósságát a tengervízből kivont arannyal lehetne kiegyenlíteni. Lám-lám, hogy felgyorsul a tudomány és mint teremtődik meg egy csapásra a finanszírozhatósága, ha a gazdasági érdek hajtja.

Az éjszakát ránk csapó bálnaszáj a remény feladása után egyszer csak résnyire nyílik. E rés persze hatalmas, felülről bordázott kapunak tűnik előttünk, amelyen mi az ellenárammal átszökünk, de a fitoplanktonok valahogy fennakadnak. Ilyenkor azután egy időre helyreáll a tiszta kékség.

– Azért kár, hogy elhagyod a mi csodálatos világunkat – szomorkodott tengercsepp társam, amint elhaladtunk a Brit-Szigetek mellett, ahol a felvett nedvességből formálódó felhők többnyire csak szomorú szürkeséget terítettek ránk.

– Miért olyan csodálatos ez a világ?

– Mert mi, részeskék bármiből bármivé át tudunk alakulni.

– De hát ez gyalázat, konformizmus!

– Ne hidd. Az emberi társadalomban az ember számít legkevésbé. Ám mi mindenkit azonnal befogadunk – így a spanyol királyi gőg hullámsírba taszítottjait is –, felszabaduló részecskéikkel egyesülésbe kezdünk – és azok velünk.

A nagy óceáni szállítószalag végén átkapaszkodtam a Titanic nevű, libériai felségjelzésű halászbárkára. A hágcsóval együtt az óriási hullámverésben először megmerítkeztem a hidegnek tűnő vízben, amit most, hogy már nem voltam tengercsepp, határozottan kellemetlennek éreztem volna, ha nem csapódom rögvest ezután a hajó oldalának. A két tengerészeti létállapot között beállt holtpontban gyorsan felkapaszkodtam a fedélzetre, és a protokoll szerint harsány „Ahoj!” kiáltásokkal üdvözöltem a kapitányt. De nem viszontüdvözlete, hanem a rádióhírek jutottak elsőként fülembe: „Oroszországban kitört a forradalom, és Gabon pópa beszél a tömegekhez.” Gyalázatos volt a vétel. Lehet, hogy rosszul értettem a pap nevét.

A leviatán

FUCHS KATALIN

Se szél se bú

                        F.-nek

Mióta nem vagy
se szél
se bú
pállott köd sunyít
köröttem
se perc
se éj
áltat a fény
szemem szárnyszegett
varjak fészke
a szándék hontalan
se eső
se tavasz
pályám immár
merülőfélben
csupán a döbbenet
ez az ósdi
szájtáti krisztus
loccsan olykor
a felszínen
erjesztve múltat
távlatot
se szag
se álom
árnyéka
csillagbomlás
az égen.

FÖVÉNYI SÁNDOR

Talán

Talán mennem kellett volna,
vonatkerekek sikolyán lógva,
hallgatni végre szabadon,
hogy fülembe száz húsőrlőmalom
zokogja: szabadság.
Azt hittem, nincs hazám,
hevertem a zúzott kövek érdes sóhaján
és a töltésoldalon, konok futóhomok
sorsomon siratta gyökerét
néhány akác.
Messze-messze, felgyulladt a rét,
az alkony égette utolsó lapát szenét,
vörös salakja olvadt a tájra,
amíg a holnap rácsorgott a mára,
vártam a végtelent.
--------------------------------
lassan átölelt a föld,
úgy tündökölt az ég minden köve,
maréknyi sanda fényben játszott,
és felparázslott az éj két bolond szeme.

FRIEDLER MAGDOLNA

Dupla diagnózis

Minden váróban más színűek voltak a székek. Az idegosztályon négyesével összecsavarozott fehér műanyagülőkék lapultak a falhoz. Ha valaki hintázott rajtuk vagy lóbálta a lábát, rázkódott az egész sor, az alul végigfutó lécbe viszont remekül be lehetett akasztani a cipő sarkát. A szemészet valaha jobb napokat látott favázas székein a kék íriszre emlékeztető szövethuzat már régen kifakult, a zsenília is kikopott belőle. Az orr-fül-gégészeten piros műbőr székek álldogáltak, olyan betegmarasztalóak, combhoz, ruhához tapadóak. A lábak fémes foltsebekkel várták az újabb rugdalásokat, talpukról el-elveszítve a karcolásvédő kis tappancsot.

Pepével hónapokon át várakoztunk a gyermekklinika folyosóin, és bár az épület csupán háromszintes volt, mégis gyakran éreztem úgy, mintha az alagsorból a remény szédült magasságáig lifteznék, endoszkópos gumikötélen rángva le-fel, hogy aztán érthetetlen latin kifejezések taszítsanak újra a mélybe.

A fejfájás és a fogyás aggasztó jelek egy tizenkét éves fiúnál, ezért azonnal orvoshoz mentünk. A vérvételek során először leukémiára gyanakodtak, de a gyógyszerek hatására szerencsére megállt a trombocitaszám csökkenése, még éppen megúszva a csontvelőből való mintavételt. Később agydaganattal riogattak, de mint kiderült, tévedés volt, csak egy árnyékot láttak. A dokik nem kíméltek: az egyik hét a halálról szólt, a másik az életről, hamvaiból újjáéledt főnixmadárként repdestünk Pepével az emeletek és a különböző diagnózisok között.

A CT polipot mutatott ki a homloküregben. Néztem a fekete-fehér felvételt, mintha a hold krátereit tanulmányoznám, beleveszve a csontok, zsigerek gyanús foltjaiba. Elviselhetetlen érzés volt, hogy ez a szörnyű ciszta éppen az én gyerekem homlokába fészkelte be magát, ahol se helye, se keresnivalója nincs semmiféle élősködőnek. Eszembe jutott a három évvel ezelőtti horvát nyaralás, amikor Pepe az apjával búvárkodott, és felfedezte a tenger izgalmas világát. Polipot is akkor látott először. Napokig imbolyogva ment az utcán és próbálta utánozni a nyolc csáp hullámzó mozgását. A neten azt írták, hogy a fejlábúak családjába tartozik, önvédelem gyanánt gyakran változtatja a színét, se csontja, se gerince, így bármilyen nyílásba be tudja préselni magát, és három szíve van. Hát, ha ennek csak egy szíve is lenne, akkor biztosan nem az én szőke Pepém bőre alá gyömöszölte volna be magát cisztának álcázva.

Az orvos egyáltalán nem nyugtatott meg a kezelés menetét illetően. Ahhoz, hogy a műtétkor egy rugalmas csövet tudjon bevezetni Pepe orrába, ki kell tágítania először az orrjáratot. Éjszakánként rémálom kísértett. Mindig azzal a rémes dobogással kezdődött, amely egyre erősödött, mintha vágtázó vadlovak közelednének, aztán bokrok suhogtak, ágak törtek, végül megláttam a hatalmas csápokat. Futni próbáltam, és éreztem, hogy mögöttem lihegve valami kis híján a lábamra csap. A lidérc az erdőből egy hegy lábáig kergetett, ott megállt. Nem mertem hátrafordulni, féltem, hogy még ijesztőbb, mint képzelem. Akkor morajlani kezdett a föld, és a sziklán két kerek rés nyílt. Fagyökerekbe kapaszkodtam, hogy a mágikus erő ne szívjon be. Nem volt, hová meneküljek: előttem a lyukak, mögöttem a szörny.

Sok helyen utánaolvastam, mégsem tudtam elképzelni, hogyan fog a valóságban lezajlani ez az orrtágítás. Közvetlenül a beavatkozás előtt még egy CT-t készítettek. Az eredmény elkészültéig lassan telt az idő, sokkal többnek tűnt a két óra várakozás, mint máskor. Végre megkaptuk a lemezt, és behívtak minket a vizsgálóba, ám amikor éppen benyelte a CD-t a számítógép, egy mentős tépte fel az ajtót és hordágyon betolt valakit. Csak az arcot láttam. Valószerűtlenül fehér volt, akár egy festett velencei maszk, a test lepedővel volt letakarva. A nemét és a korát se tudtam megállapítani. A szoba hátsó sarkában sietve két székre nyomtak le bennünket, majd elhúztak előttünk egy függönyt, kérve, csendben várakozzunk, ez rendkívül sürgős eset. Rövid orvosi vezényszavak pattogtak, amelyeknek a felét sem értettük, csak azt éreztük a lepel túloldalán, hogy nagy a baj, valakit az odaátról, a ragyogó örök fényből az itteni lámpák sápadt sárga sugarába próbálnak éppen visszahozni. Aztán elhaltak a fémes zörgések, elfogyott a szó, csak egyetlenegy maradt: elviheted.

Kattant a kilincs, a hordágy tompán kigurult, gumikesztyű csattant a szemetesben, víz csurgott, majd egy szitkozódással becsapódott az ajtó, és csend lett, neonzúgó csend. Pepe riadtan nézett rám, egyikünk se tudott megszólalni, még akkor sem, amikor néhány perc múlva két férfi lépett a kezelőbe.

– Hová tűnt a doki? Az orrtágítós kiskrapekkel végezhetett már?

– Mondtam neked, hogy ne menjünk le a büfébe, mert lemaradunk róla.

Ezen a ponton kellett volna elhúznom a függönyt, de képtelen voltam rá. Úgy éreztem, hogy mi csak statiszták vagyunk ebben az egész történetben, abszolút kívülállók, és ha rejtve maradunk, akkor mindjárt nyílik az ajtó, és belép rajta az orvos, aki nem az előbb veszített el egy biciklibalesetes nyolcéves kislányt, és egy másik Pepe, aki teljesen egészséges.

– Te, erről a tágításról jut eszembe… Ahol lakom, közvetlenül a buszmegálló mellett garázzsá alakítottak egy kis házat. Hónapokig dolgoztak rajta, majd mikor elkészült, akkor derült ki, hogy a tulaj kocsija nem fér be az ajtón. Kiverték hát a maradék homlokzati falat, kifeszegették a betonvasakat, zengett az utca, szállt a por, fél méterrel szélesebb automata kaput építettek be, aztán újrafestették a falakat. A munkások szentségeltek, a buszra várók meg kíváncsian figyelték, mi lesz ebből. De várj, a poén még csak most jön! Egyszer éppen ott álldogáltam, amikor nyílni kezdett a kapu. Mondanom sem kell, egy buszt el is engedtem, hogy megnézzem végre, milyen terepjáró vagy furgon miatt volt ez a cirkusz. Majd fenékre ültem, amikor egy homokszínű Smart jelent meg, tudod, az a mini bevásárló autó, ami hosszára pont akkora, mint keresztben, de mivel nem jó szögből fordult rá, vagy ötször tolatott vissza, mire nagy nehezen be tudott állni. Amúgy abba a garázsba kettő ilyen is simán befért volna.

– Nő vezette?

– Ráhibáztál öregem, piros tűsarkú cipőben szállt ki.

– Ismerem ezt a típust, a barátnőm is nagy navigátor. Te gyakornokcimbi, szerintem ideje lenne szétnézni az osztályon, merre lehet a doki!

Nem tudtam hirtelen, hogy sírjak vagy nevessek, miután becsukódott mögöttük az ajtó. Ez is diagnózis volt a javából. Arra azért jó volt, hogy Pepének kiverte a fejéből az előző jelenetet. Amint magunkra maradtunk, elhúztam a függönyt, és éppen azon kezdtem el tűnődni, szóljak-e valamelyik nővérnek, amikor benyitott az orvos. Nem vettem észre rajta se zavartságot, se más jelet, ami a sikertelen újraélesztésre utalt volna. Elnézést kért a várakoztatásért, és rögtön megnézte az időközben megnyílt fájlt a számítógépen.

A két homloküreg sötét szempárként meredt ránk a monitorról. Az egeret hosszan húzva, majd vissza-visszaemelve forgatta körbe a doktor a felvételt, hogy lássa a cisztát minden dimenzióban, elölről, oldalról, hátulról, aztán váratlanul azt kérdezte tőlem, hogy biztosan ezt a lemezt adták-e a mai CT-ről. Csupán két felvétel volt nálam, az aktuális és az egy hónappal korábbi. Gyorsan átmásolta a gépre Pepe friss leletét, majd elkérve tőlem a múltkori eredményt, azt is megnyitotta. Ködszerű nyúlvány takarta el a két üreget, világos felhőfátyolként úszva át egyik térfélről a másikra, mint az időjárás-térképen az ország két felét beborító esőzóna, teljesen elmosva az éles röntgenkontúrokat. Az orvos váltogatva kattintgatott a két kimerevített képre: katt, fekete, katt, fehér, katt, fekete, katt, fehér, végül a torkát köszörülve kibökte, hogy nem tudja mivel magyarázni, de az újabb felvétel szerint a polip teljesen felszívódott. Ő maga harminc éve praktizál, ám ehhez hasonló esettel még soha nem találkozott. Hogy csoda lenne, attól elzárkózik, mindenesetre örüljünk, hogy ez a ritka gyógyulás pont velünk esett meg. Pepének vitaminokat írt fel, aztán kurtán elköszönt tőlünk.

Nem hittem a fülemnek. Az elmúlt hónapok rémségei alól azonnali feloldozást adott a doki dohányos, rekedt hangja. Beültünk a közeli cukrászdába, Pepe kivételesen annyi sütit ehetett, amennyit csak akart, én pedig felhívtam a férjemet. Hazafelé egyáltalán nem bosszantott a délutáni dugó, sőt, úgy éreztem, ez most külön ajándék. Míg araszoltunk a végeláthatatlan kocsisorban, megpróbáltam rendezni a gondolataimat. Pepe közben elaludt.

Percek óta nem haladtunk semmit, teljesen beállt a körút, hogy gyorsabban teljen az idő, megigazítottam a sminkemet. Az elfordított visszapillantó tükörben és a szélvédőn a négy telített sáv bizarr duplázódásában hirtelen nyolc csáp jelent meg előttem, nyolc, szemölcspöttyös polipkar, mely éppen a mi kocsink homokszínű testében ért egybe élettelenül, hosszan kiterítve. Visszarántva középre a tükröt kitört belőlem a sírás, és elhomályosult minden, a híd, a kanyar, a felezővonal, a fasor, a zöld lámpa és a nyíló garázskapu. Lerúgtam a lábamról a szorító magassarkút, gázt adtam, de az ajtó valahogy egyre szűkebb, egyre keskenyebb lett, már csupán egy rést láttam, mielőtt a könnyfüggönyt behúzták volna teljesen, és akkor abban a hézagban megmozdult valami, lassan kivehető árny lett, közeledve formát öltött, majd előtűnt a férjem kisportolt, hadonászó alakja:

– Mit csinálsz? Jobban szedd alá, különben megint a lökhárító bánja!

Azonnal magamhoz térített a nyers szembesülés, visszatolattam, és életemben először magabiztosan bejártam a garázsba.

Állattanulmány – A madárpók

TÖRÖK NÁNDOR

Téli fejsze

                                „Az a kegyetlen téli fejsze ölt:
                                Egy aranyfolttal szegényebb a föld.”
                                        (Áprily Lajos: A somfa-csonk)

Kivágott somfádat én is fájlalom,
de ma már géprobajtól rázkódik a föld,
gyűlik a forgács, növekszik a halom,
gúlába rakva a fásult fájdalom,
és a földben maradt csonk pofánkba üvölt.

A „téli fejsze” ölt s tudom megrabolt,
de ma itt, a földön mindenki áldozat,
a jelenben mindig ott kísért a volt,
(minden élő nyög és mind hallgat a holt)
s a vétlenekre vár az örök kárhozat.

A lét tragikuma

Az út menti fákon hamleti ölyvek
azon méláznak: Öljek, ne öljek?
A sok éhes pocok a lyukban retteg:
Éhségnél rosszabb, ha téged esznek.

A hangya

A hajnali harmatcseppen egy hangya sétált,
tán megváltani indult a rovarvilágot.
Tudott a vízen járni, az vitathatatlan,
de ő csupán egy kis kenyérmorzsára vágyott.

VÁRNAI KOVÁCS LÁSZLÓ

A kukoricaorrú hóember

A kis hegyi falura beköszöntött a tél. De micsoda tél! A hó vastag puha paplanként takarta be a szántóföldeket, mezőket, háztetőket. Csak a kémények pöfékelték szürke füstjüket a magasba, jelezvén a télnek: Hahó, idebenn jó meleg van ám!

A faluszéli keskeny utcán lovas szánok siklottak, csak ritkán lehetett találkozni errefelé valamiféle gépjárművel. A rengeteg hóval amúgy is nehéz lett volna boldogulni, így végül legtöbbször letaposták azt, a szánkózó gyerekek legnagyobb örömére.

Most is éppen gyerekcsapat közeledett az úton, kifelé, az erdő irányába. Repültek a hógolyók, és a lányok, ha eltalálták őket, nagyot sikítottak. Némelyik szánkón ketten, hárman is ültek, és bizony nemegyszer előfordult, hogy feldőltek szánostul, és a fiúk, akik húzták őket, ilyenkor jókat kacagtak.

– Építsünk hóembert! – kiáltotta valaki.

– Igen! Gyertek! Itt jó lesz! Vagyunk elegen, dolgozzon mindenki! – kiáltoztak.

Neki is láttak tüstént a munkának. Görgették a havat, kis kezük majd lefagyott, de azért boldogan visongtak, kurjongattak. Mert a gyerek már csak ilyen. Önfeledt. Mire a hold megmutatta fél arcát, el is készült a hóember. Jó nagyra sikeredett: majd két métert is elért a magassága, három nagy hótömb adta ki széles testét. Egy fiú hozott egy seprűt hazulról. Bizonyára nem örültek ennek az otthoniak, mert a seprű jó állapotban volt, vaskos ciroktestét erős szövettel csavarták körbe. Egy másik fiú a zsebében széndarabkákkal érkezett sietve: Ebből aztán szemeket, szájat nyomkodott a hóember fejére. Szájat is készített, ami felfelé görbült, jókedvűen mutogatva fekete fogait.

– De jó lenne egy orr! Kinek van otthon egy répája? – Tanakodtak.

– Nekünk! Szaladok, és hozok egyet a veremből! – kiáltott egy gyerek.

– Jó nagyot hozz! De igyekezz, mert ha nem érünk haza nemsokára, kapunk a papuccsal!

Így lett, hogy végül szép, hosszú orra lett a hóembernek. Hogy még előkelőbb kinézete legyen, a helyi ócskás fia hozott hamarjában neki még kalapot is. Egy lyukas, rozsdás vasfazekat, aminek nagy fülei úgy álltak, akár a legyező.

Végül minden elkészült. A hóember ott feszített az út szélén. A gyerekek még rövid ideig körül állták, csodálták, de aztán uzsgyi, mindenki hazafelé vette az irányt, hogy lejelentkezzen otthon, amíg nagyobb baj nem lesz.

A hóember körülnézett: Csend volt a környéken, a varjak is elhallgattak már. Végignézett magán, és elégedetten megállapította, hogy igazán délceg, elegáns a kinézete.

Már éppen kezdett volna elszundítani, mikor egy őz tűnt fel a közelben. A hóember érdeklődéssel figyelte, vajon miféle lény közeleg. Az őz is észrevette őt, és lassan odasomfordált mellé.

– Te hóember! Mióta állsz itt? Még nem láttalak errefelé!

A hóember nem válaszolt, nem tetszett neki ez a bizalmaskodás.

– Te hóember! – folytatta az őz. – Remélem, nem haragszol meg, de én úgy kívánom az orrodat! Olyan szép répaorrod van! Összefut a nyál a számban! Igaz ugyan, hogy etetnek bennünket a vadászok, de ennek a finomságnak nem tudok ellenállni!

– Takarodj innen! – hördült fel a hóember, és már mozdította volna hókezét, de az bizony meg sem moccant, odafagyott jól a testéhez. Az őz, látva a hóember tehetetlenségét, odaballagott mellé, felállt a hátsó lábaira, és egy mozdulattal leharapta a hóember orrát.

– Ó, jaj! – kiáltott fel kétségbeesetten a hóember, de az őz, szájában a répával, egyetlen ugrással eltűnt az erdőben.

Nincs orrom… A hóember szemeit forgatta, úgy kereste az orrát, de nem látott ott bizony semmit. – Nincs orrom… Most születtem, de már nincs orrom… Mi lesz velem így?

Egész éjszaka csak kesergett, nem is jött álom a szemére.

Másnap megint gyerekek játszottak arra.

– Nézzétek! A hóembernek nincs is orra! – Ha-ha-ha! Orrnélküli hóember! Lóember! Tökfej ember! Milyen mókás!

– Dobáljuk meg! – jutott valakinek eszébe. Már puffantak is a hógolyók a szegény hóember fején, testén. A gyerekek hangos kurjantásokkal jutalmazták a találatokat. A hóembernek fájtak a hógolyók ütései, de még jobban égette a lelkét, hogy kicsúfolták.

Az egyik keményre gyúrt hógolyó a vasfazekat találta telibe, az megbicsaklott, és kevés híja volt, hogy le nem esett. De olyan ferdén állt a hóember fején, mint az italos atyafi kalapja a kocsma előtt. Nemsokra egy golyó a jobb szemén puffant. A széndarab lehullott az ütéstől, és eltűnt a hóban. Egy másik a szájánál találta el, és a mosolygó szájból kipotyogtak a széndarabok, csak egy darabka maradt ott, olyan külsőt adva a hóembernek, mintha állandóan csodálkozna valamin.

A gyerekek egy idő múlva megunták a dobálózást, és odébb álltak. A hóember pedig csak állt, és nem értett semmit a körülötte lévő világból. Aztán nagy nehezen megmozdult, hogy megdörzsölje a szemét, de aztán rájött, hogy ott nincs is szeme. A megmaradtat gyorsan lecsukta, hogy könnyei ne buggyanjanak elő, hiszen tudta, azok rögtön megfagynának a szeme sarkában, és másnap még azt sem tudná kinyitni. Később egy unatkozó varjú telepedett meg a fején, és csőrével verni kezdte a fazékon a taktust, így szórakoztatva magát.

– Hóember! Hóember! A sok gyerek majd jól megver!

Szegény hóembernek minden erejére szüksége volt, hogy a szemtelen madarat seprűjével elkergesse.

A nap lassan kezdett eltűnni a hegy mögött, és a hóember szívét mardosni kezdte a keserűség. De sokáig nem búsulhatott magában, mert egyszer csak egy kislány tűnt fel az úton, szánkót húzva maga után. Odaért a hóemberhez, és rácsodálkozott:

– Mi történt veled, hóember? Látom, nincs is orrod! Szeretnél egyet?

A hóember ránézett, nem válaszolt, csak a könnyei eredtek el fél szeméből, folytak, mint a patak.

– Mindjárt visszajövök! Ne bánkódj! Meglátod, minden jóra fordul!

Ezzel a kislány sietve elindult a falu felé. A hóember megfordult volna, hogy utánanézzen, de a dereka nem akart forogni, így hát csak állt ott megint, tehetetlenül, egymagában.

Viszonylag rövid idő múlva azonban újra ott állt előtte a kislány.

– Nézd, mit hoztam neked! Igaz, répánk, az sajnos nem volt, de elcsentem a góréból egy szép cső kukoricát! Na, mit szólsz hozzá?

A hóember nem tudta elrejteni csalódottságát, de nem akarta a kislányt megbántani, hát nem szólt semmit. A lányka megmarkolta a kukoricát, és a hóember arcába nyomta.

– De szép lettél! Kukoricaorrod lett!

A kislány még felszedegette a hóból a széndarabokat, és a helyükre nyomkodta.

A hóember szemeivel az orrát kereste. A kukoricacső hosszú volt, és bibircsókos, ahogy a sárga lófogú szemek sorakoztak rajta.

De randa – gondolta szomorúan a hóember. – Úgy nézek ki, mint egy szörnyeteg. Megijednek tőlem a gyerekek…

– Isten veled, hóember! Majd eljövök hozzád máskor is! – búcsúzott tőle a kislány.

A hóember egyik kezét megmozdítva búcsút intett, de már ebbe a kis mozdulatba is nagyon belefáradt. El is nyomta az álom.

Hirtelen arra ébredt, hogy valaki mocorog mellette. Lenézett a földre, és a hó tetején meglátott egy egérkét. Az egérke is őt nézte, és közben fázósan összekuporodott. Nem szólt semmit, pedig a hóember várta, hogy elmondja, mit akar. Végül megunta, és rászólt:

– Mit keresel itt, kisegér? Bújj el hamar, mert fagyosak az éjszakák!

– Nagyon fázom, és éhes is vagyok! Nem tudom, hová bújhatnék! Minden zug kemény, és huzatos! Félek, hóember! Félek, hogy elpusztulok hamarosan!

A hóember nézte őt, és megesett rajta a szíve.

– Tudod mit? Gyere, mássz fel, és bújj a seprűm szálai közé! Ott jó meleg vackot készíthetsz magadnak!

– Éhes vagyok, hóember! Éhes! – sírta el magát a kisegér.

– Itt az orrom… Egyél meg minden nap egy szemet a csőről! Ezzel talán kihúzhatod egy jó darabig… Mást nem tehetek érted. De most aztán mozdulj, mert agyoncsaplak!

Ezzel a hóember fenyegetően meglengette a seprűjét.

Az egérke sietve felmászott a hóember testén, és eltűnt a cirok között. Másnap megint felfigyelt a hóember valamire. Egy lompos farkú kis állat ugrott a vállára, és könyörgő hangon így szólt hozzá:

– Kedves hóember! Mi, mókusok, fák odújában lakunk. Nekem már nincsen otthonom. A favágók nemrég kivágták azt a fát, amiben meghúztam magam. Nem találok másikat, hiába keresek. Kérlek, engedd meg, hogy egy darabig a fazék alatt bújhassak meg!

– Gyere csak, kis mókus! Csak ne csiklandozd a fejem tetejét, mert arra érzékeny vagyok!

A mókus is beköltözött hát a hóemberhez. Nemsokára egy mezei pocok kért engedélyt a hóembertől, hogy a lábai tövében alagutat fúrhasson magának a hóba, így vészelve át a hideget. Persze, a hóember beleegyezett, így már hárman laktak vele, és akkor már nem unatkozott többé, esténként jókat beszélgettek, tréfálkoztak. Ha arrafelé tévedt egy gyerekcsapat, jól elbújt mindegyik kis állat, mert tudták, sok jóra nem számíthatnak.

Teltek a napok. A világosságot még hamar felváltotta a sötét, de érezni lehetett a hideg ellenére, hogy a tél hatalma már leáldozóban van. A hóember nem sokat törődött az időjárással, hiszen nem fázott sosem, nem zavarta a szél. Csak az orra változott megint. A kukoricaszemek már majdnem mind eltűntek róla, és csak a görbe csutka fehérlett az arcában. Szegényt egyéb bajok is gyötörték: néhány langyosabb nap hatására teste kezdett megrogyni, a feje laposabb lett, és az arca ettől mókás, fintorgó alakzatot vett fel. Az arra járó gyerekek kigúnyolták, és csúnya szavakat vágtak a fejéhez.

– Csutkaorrú latyakember! Madárijesztő! Pokolfajzat!

De a hóembert már ez sem zavarta. Magában énekelt, hogy ne is hallja, mit beszélnek. Boldog volt. Először életében.

Pedig a tavasz közeledett… Az idő felderült, a madarak is előbújtak rég. Mindenhonnan csepegett a víz, a levelekről, az ágakról.

A hóember nézegette magát. Látta, ahogy napról-napra zsugorodik. De kezével még erősen tartotta a seprőt. Egyszer aztán a fazék leesett a fejéről, és belegurult az árokba. a hóember nem is nézett utána, tekintete a messzeségben révedezett. Kukoricaorrán már csak egyetlen sárga szem maradt addigra. Akkor aztán így szólt az egérkéhez:

– Ébredj, egér! Itt a tavasz! Edd meg ezt a szem kukoricát, és indulj! Most már magad is elboldogulsz!

Alighogy ezt kimondta, a feje megbicsaklott, és legurult a teste mellé. Nemsokára a seprőt is elejtette. A kisegér kimászott belőle, megette a maradékot, aztán boldogan cincogott egyet, és eltűnt a fűben. A mókus és a pocok is búcsút vett a hóembertől, hosszan hálálkodott mindkettő.

A hóember feje még látta, ahogy a teste lassan összeroskad. Szemeit fáradtan lehunyta, mire azok kiestek az arcából. Csak a szája, az mosolygott még. Sőt, mintha még egy kicsit dudorászott is volna. Ahogy az idő múlott, testének maradványai egyre kisebbek lettek, és végül nem maradt belőle semmi sem. A seprű még ott árválkodott egy darabig, de aztán a gallyszedők azt is elvitték magukkal.

Végre beköszöntött az igazi, jó meleg tavasz. A hóember helyén nedves volt a föld, hát dús fű sarjadt rajta. Nemsokára ibolyák dugták ki ott kék fejüket, hogy élvezzék a fényt, a meleget. Már senki sem emlékezett a hóemberre. Néha egy egér tűnt fel a hóember egykori helyének közelében, elhozta gyerekeit is, hogy játszanak egy keveset. Ilyenkor, ha elfáradt, egy kukoricacsutka alatt vackolta be magát, hogy szunyókáljon. Nem kérdezte tőle soha senki, hogy miért kedves neki ott, ő pedig nem mesélte el senkinek.

Megtartotta magának a történetét. Ugyan, kit érdekelt volna…

FARKAS GÁBOR

[semmibe kapaszkodó szilánkok]

Ez már valami rohadt szürke zóna –
a tény, hogy megtörtént, folyton megaláz.
Mikor nem érlek el, kerülget a frász,
nem gondolok már az állapotodra.

Mint mikor a felesleget kihányod,
maradok, akár a vér a kereszten,
a légüres teret el nem eresztem.
A semmibe kapaszkodó szilánkok
elérhetetlen nappalok fényei.

Akarsz – de nem tudsz magadnak tetszeni.
Ahogy lassan akaraterőd elhagy,
mintha saját telet húznál magadra.
Dermedt hó a tested, és te alatta
reszketsz, miközben minden emlék megfagy.

GERGELY ISTVÁN

Küzdelem

Mindig volt félelem,
mindig volt fájdalom:
Megpihen-e majd szerelmes szemed
mennyboltnak feszülő, hófehér szárnyamon?

Mindig van félelem,
mindig van fájdalom:
Kihűlnek-e majd fényes csillagok,
mik megülnek békén mennytartó vállamon?

Mindig lesz félelem,
mindig lesz fájdalom:
Megállok-e majd minden viharban
mennyvágyó, pokoljáró, riadt lábamon?

PRUZSINSZKY SÁNDOR

Az őrzők

Ketten kullogtak az iskola folyosóján. Egy magas, fekete üstökű és egy alacsony, kopaszodó, borostásképű. Utóbbi fehér inge, kék nyakkendője elöljárói rangjáról vallott.

Az osztályteremből kiszűrődő lárma elhalkult, majd hirtelen felerősödött és dübörgéssé fajult, akár egy átrobogó gyorsvonat valami kisvárosi pályaudvaron.

– A te osztályod a leghangosabb – mondta Dénes, a kopaszodó igazgató. Bence, a füstös képű magyartanár nem válaszolt. Megálltak az ajtó előtt.

– A Buci! – sivította odabent egy mutáló kamaszhang. – Mindjárt itt a Buci!

– Ez a becenevem: „Buci” – magyarázta Bence –, így emlegetnek egymás között.

– A te osztályod a legszemtelenebb.

– Ennek, kérlek, nincs jelentősége.

– Azt hiszed? Még hogy „Buci”! Azt sugallja, hogy semmibe vesznek. A kis taknyosak. Egy tanárt!

– Gondolj a Pestalozzi-elvre! Otthonosan kell érezniük magukat.

– Még hogy Pestalozzi! – sistergett Dénes igazgató. – Ő sosem járt a pesti Csikágóban.

– De jól ismerte a kamaszok lelkét.

– Akárcsak te, mi, Buci? A fejedre csinálnak! – kuncogott az igazgató, miközben egy percig még hallgatták az osztály méhkas-zümmögését. – És most? Mit fogsz előadni a kis terroristáknak?

– Adynál tartunk: „Intés az őrzőkhöz”.

– Vagy úgy, az őrzők – nevetett fel az igazgató és hirtelen mozdulattal rúgta be az osztályterem ajtaját. Halálos csend lett odabent. Az ablaküvegről tisztán hallatszott egy légy zümmögése. A kiskamaszok felálltak, lassan, kelletlenül. Dénes cipője alatt egy üres kólás doboz reccsent.

– A te osztályod a legszemetesebb – vetette oda Bencének. – Intézkedj, tanár úr! – Bence felkapta és a szemétkosárba dobta az összelapult fémdobozt. – Hát ezért nincs neked tekintélyed – sziszegte a fülébe az igazgató. – Buci tanár úr! Ezért néznek levegőnek… – Majd fennhangon, visszaszólva az ajtóból: – Óra után várlak a tanáriban! – és úgy csapta be, hogy a rozzant nyílászáró elfelejtett nyikorogni.

– Üljetek le – Bence tanár úr fellépett a katedrára s a torkát köszörülte. – Egy verset fogok felolvasni nektek, a címe: Intés az őrzőkhöz… Tudja valaki, kinek a műve ez? – senki se jelentkezett. – Ady Endréé, tavaly már tanultatok róla… No, nem esik le semmi? Valamire csak emlékeznetek kell! – Szünetet tartott. Végignézett az osztályon: a két tucatnyi hallgatag, kaján mosolyon, szőke, barna, koromfekete üstökön, ahogy a padsorokban, mint valami szélfútta vásznon, lebegnek felé a sápadt tavaszi fényben. Megdörzsölte a szemét: a lebegés nem múlt el. Aztán a saját hangját hallotta, furcsán visszhangosan, ahogy a vers első két sorát mondja:

– Őrzők, vigyázzatok a strázsán.

Csillag-szórók az éjszakák…

Abbahagyta, mert szédülést érzett, mint amikor az ember kőszikla szélén állva tekint a mélybe. Remegő kézzel írta fel e két sort a fekete táblára. S mintha irdatlan messzeségből szólna a szünetet jelző csengő! Izzadó homlokát törölgetve lépett le a pár centis dobogóról.

– Holnapra tanuljátok meg kívülről, világos?

Felkapta a tankönyvet és menni készült, gyorsan. Szigorú arcot vágott, nem akarta, hogy a nebulók észrevegyék a gyengeségét.

– De kik azok az őrzők, tanár úr? Miért nem mondja meg? – a fekete szöghajú kis Farkas Tibi kiáltása egy pillanatra megállította. – Miért szökik el, tanár úr?

A fejében valami tanáros, okos válasz motoszkált, de nem volt ereje kimondani. Holnap majd úgyis megmagyaráz mindent, bőségesen. Össze kell szedni a gondolatait, hogy megértesse velük, de ne sértse meg azokat se, odafent.

Egy emelettel feljebb benyitott a tanáriba, a lépcsőjárástól kicsit felfrissülve. Dénes igazgató a hosszú oroszlánlábú íróasztalánál ült, előtte nagy halom papír: a röpdolgozatok javítását ellenőrizte. Mögötte a falon az iskola névadójának, Ady Endrének arcképe függ, alatta frissen fölragasztott babérkoszorú, az aktuális számmal: „100”.

– Itt vagyok – mondja Bence lihegve.

– Már nem sokáig – veti oda az igazgató.

– Mi? – Bence úgy tesz, mintha nem értené.

– Alkalmatlan vagy pedagógusnak.

– Hogy én?

– Te, igen. Alkalmatlan. Piszkos az osztályod, fegyelmet tartani nem tudsz, szakmailag nulla, amit produkálsz.

– Na, de…

– Ne dadogj! Itt vannak az osztályod utolsó röpdolgozatai. Szánalmasan gyengék.

– Csak szeptemberben vettem át az osztályt és…

– Az osztályzataid gyengék. Elnézed a hibáikat. Senkinek nem adsz egyest. Nálad senki se bukhat meg.

– Te is tudod, hogy…

– Most én beszélek! – mordul fel a főnök. – Te nem való vagy ide. Iskolánk az életre alapoz. Nekünk egész embereket kell kitermelni.

– Kitermelni? – az a csodálkozás, ami Bence hangját felemeli, maga a lázadás. Dénes a nagybajszú huszárt ábrázoló papírnehezék alól egy papírt ránt elő.

– Itt a felmondásod. Átveszed? – Bence, már kezében a tollal, átfutja a szöveget.

– Lemondjak a fellebbezési jogról? – a hangja kissé remeg. – Miért is?

– Mert, gondolom, rögtön igényt tartasz az utolsó fizetésedre. – Bence érzi a tenyere izzadását. Kapitulálok, gondolja keserűen. Mindig kapitulálok, hogy ne haljak éhen.

– Három hóra fel vagy mentve a munkavégzés alól – három havi béred a végkielégítés – most, azonnal! Rogyásra kereshetsz új állást… Legyen eszed, Buci tanár úr! – Dénes igazgató szájszegletében a gúnytól karcos kis mosoly azt fejezi ki: „Te is tudod, hogy úgyse tehetsz ellene. Senki vagy, barátocskám, senki”.

Bence felnéz az ezerszer látott fényes, barna arcra: úgy izzik az odafent, az olcsó képkeret fészkében, mintha tőle – épp tőle! – kérdezné: „Hová tüntetek, őrzők?”

És gombóccá gyűrve a hitvány papírt, visszaindul a tanterembe.

Ira – A harag

ACSAI ROLAND

A tobozban

A kukákat ma behúzzák,
      jön egy új nap, megy a nyár.
Hol a lányom, a nagyobbik?
      Hazatért ő, haza már.

A fotóink telefonban,
      a szokásos mosolyok,
az időbe belevésve,
      sose bántják a fagyok,

amik jönnek el a téllel,
      de mi még itt, az az ősz.
A tobozban magok álma,
      magasodnak a fenyők.

Nem látszott

Láttam a néma nagymamát,
      ki ott feküdt az ágyon.
Tán minden porcikája fájt:
      akartam, hogy ne fájjon.

Csokival kínáltam meg őt,
      de nem kért már belőle,
és szájára az ismerős
      mosolygás csúszott tőle.

Lehet, hogy ezt csak képzelem,
      emlék, mit megszépítek,
és nem mosolygott ő ezen –
      élt még talán egy évet.

A fájdalom, ha csillapult,
      nem látszott már az arcán…
Mit írtam, messzi-messzi múlt,
      új falon más a naptár.

KÁNTOR ZSOLT

„Becsomagolt vízpart”

Tandori Dezsőnek

Tér és idő a hajtásnál hasad. Elgurul a hajnali narratíva-csavaranya. Szinte egyetlen csöppben hullik a papírra a pupillák tava. A csarnokvízben fém-zene. Mintha parázslana a légzsák. A híd alatt tőkés réce. Csinos okosság. Mintha nézne a Vagyok. Egymásba folyik múlt és ma. Tarka ragacsok. A svihákság egyetemes, emberi regisztereit a nyelv kódolja.

Mint egy langyos plazmató. Olyan a nappal. Koccintottunk a koreográfussal a Textus Receptus sétahajón. És folyt a próba: az Encián klapanciák és a heideggeri gond. Egy nagy, komplett felhő borította a szellemi légteret. Inspirálttá váltak az ott kávézó, grafikus némberek. Mint egy felforgató szövegmozzanat, a plafont borító regényrészletbe belegravírozták a nyarat.

Héber exegézist olvasok. Hogy hiányzik a szabályozó és az ítéletalkotó jelleg a magyar hasonlat szóból? A héber másál szó jelentésével szemben. Ez a példázat. A hasonlítás mellett az uralkodás is benne van a szógyökben. Isten viszont nem engedi senkinek, hogy uralmat vegyenek fölötte semmilyen példabeszéd által. „Kihez hasonlítanál engem?”

A falra vetődő árnyék olyannak tűnt, mint egy mondatokból összegyúrt szobor. Henry James erőltetett mosolya. Ívek és öblök egymásba bújását dekódolta belőle az elme. Kiálló tűnődések, éjszakák. Mondta Henry James. Forró kanyon és szurdokok. A hegy, mint uralkodó paradigma. Hatalmat vesz a táj felett a magasság. A partra kicsapó „mélység” viszont nevet ezen. Ő alulról szagolja a transzcendenciát.

Egy árnyék, amiből kibújik egy szó. Voltaképp az agy belsejét látjuk. Kiterítve, hogy láthatóvá váljon minden mögöttes szándéka a kötélverőnőnek. Gumbrecht pikáns intellektualitását dicséri az első jelenetben. Aposztrofálja a redőket. És valóban, az ő szavaiból is árad egyfajta szűrt átszellemültség. Mégis olyan volt ez, mintha az ujjainkkal próbáltuk volna rendbe szedni a finom szövésű, törékeny pókhálót. A konfiguráció összedőlt. S az improvizáció frissítette fel a lelkünk. A hangok barlangjában Isten kitapintja a szellemünket. Vigyázat! Térkép nincs!

Azután a Hófehérke két jelenetét beszéltük meg. Végül is Spinoza kérdezi meg az elején, hogy ki az igazi filosz? Kierkegaard egy ajtót levesz a lakásbelső előterében és megolajozza a sarokvasat. Ide TD citátum jön. A zsalu sarokvasa című kötetből. Majd a Miért élnél örökké? sorai következnek. Binkey Bill feje molyirtó-szagú lett. S hogy e tényt megállapíthatom, azt jelenti, újabb harminc napon át múlt az ember-, s koalaélet.// Harminc napomba telt, hogy hazaérjek!/ Talán el se megyek, ha ezt tudom./ Bár az se rossz: az új s új alkalom./ Megörvendhetni egymás közelének.”

Hófehérke Tandori Dezső lakásában heveri ki a színházi próbák fáradalmait. A Lánchíd utcában ott lesz Derrida, Nietzsche, Esterházy Péter késő este tud majd jönni. Ír.

„Az Úrnak félelme életre visz, és az ilyen megelégedve tölti az éjt, gonosszal nem illettetik.” (Példabeszédek 19. 23.)

A bolondok hajója

LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA

Valamit talán írni kellene

Valamit talán írni kellene:
talán, hogy Duna,
egy mozdulatlan uszály,
papírmasé sirályok a terrakotta ég alatt,
egy csónak magánya az uszadék fák fogságában.
Talán egy végeláthatatlan gesztenyefasor,
olyan, akár egy végtelenbe vesző sínpár.
És két elmosódó alak:
Gérard mester s egy kisleány.
Valamit talán írni kellene:
hogy szívem
és mellkasom.
Átvérzik rajtam az Isten,
és arcom:
szemüregem kráter,
Hold-szilánk sebezte megkövült árokpart:
átok földje.

Ne kérdezzetek

Ne kérdezzetek!
nem álmodtam semmit:
ültem a sötétben mozdulatlan,
csak a függöny hullámzott,
akár a tenger.
Az égen szürke hályogos csillagok pislogtak:
az isten,
az úr, éppen aludt,
s én, a huszonegyedik századi Jób néztem
a homlokon túli csendet:
fájt minden pillanat:
égetett.

Ezek az országos esők

Ezek az országos esők, ezek az égi vízesések:
ártéri erdők, tocsogók fénylenek arcomon.
Vadmályva, árvacsalán, elfajzott komló virágzik,
nő, e lángos illatú tájban. Harangszó tépi
a csendet: langy-meleg gyermekkoromat keresem
egy ház falában, a holt-ág békalencsés vizében:
a szélkiáltómadarak hangjában, Tóth Sanyi
nevetésében: odaát van már, egy másik világban,
hol mezítlábas Krisztusok üvöltik: „Nincsen
pusztába kiáltott szó!” S a csónak mellett a fövenybe
szúrt evezőlapát bármikor lángra lobbanhat.
Lángnyelvek, szikrák festhetik be ezt a szívremegéses
alkonyatot, ezt a rogyadozó Földet, s akkor véget ér
a félelem, s én fehér ünneplő ingem legfelső gombját
végre begombolhatom.

Ariéka

Ariéka, te hatalmasabb vagy,
mint a Föld összes Istene.
Mondd, Minotaur barlangjának falai
maguk alá temetnek-e?
Sugaras fényre vágyom,
nem csillagtalan éjszakákra.
Valaha szerettem reklám-izzású portálokat nézni,
s árnyékom házak falára,
üresen ásító kapualjakra vetült:
én már nem akarom a sötétség árnyalatait számolni.
Lábam is elgyengült,
s már nem indulok el gyalog a hatos úton.
Mondd, Ariéka, hiszen te vagy az utolsó delphoi-jósnő:
asszonyok asszonya vagy, a legnagyobb.
Arcod babérlevél-füstben fürdik,
ahogy az én arcom, a kékes-szürke szivar ködjében.
Mondd, kitalálok-e a Bikaisten labirintusából
a sugaras fényre?

JAHODA SÁNDOR

Az Escorial foglya

A király most sem aludt, és fájt mindene. Mint már húsz éve mindig, minden egyes napon. Virrasztott – dolgozott. Egy óriási halom felbontatlan levél, jelentés hevert az asztalán. De ő csak írt, egyre írt. Előző napok, hónapok, évek leveleire válaszolt; jelentésekre reflektált; parancsokat körmölt – szóval irányította a Birodalmát.

Hajnali két óra volt. Sovány teste összerándult, és felnyögött:

– Hogy az a szentséges…! – dünnyögte fájdalmasan, de aztán megrémült és rögtön keresztet vetett. – Bocsáss meg, Mindenható Úristen! Én csak…

Hirtelen kiverejtékezve a bűntudattól, vadul csengetni kezdett az asztalán lévő nagy rézcsengővel. Egy fáradt kinézetű, őszszakállú, kopasz, vén, fekete ruhába öltözött férfi nyitott be, gyertyával a kezében

– Parancsára, felség! – és óriásira tátva a száját, ásított egyet. – Pardon. – motyogta aztán.

– Te nyomorult, hitvány kis… – mordult a király, haragos arccal.

Az öregúr mélyen meghajolt.

– Parancsára, felség!

– Azonnal keltsd fel a gyóntatópapomat és rendeld ide!

Ismét mélyen meghajol az öregúr.

– Igenis, felség! – szólt és kiment.

Tíz perc múlva kopogtatnak.

– Szabad!

Egy fáradt kinézetű, simára borotvált, kopasz, vén, fekete reverendába öltözött férfi nyitott be, gyertyával a kezében.

– Hivatott, felség!

A király térdre esett a pap előtt, mire iszonyú fájdalom csapott a lábaiba. De azért mondta:

– Mentsen meg, mentse meg a lelkem a kénköves tüzes pokoltól, atyám! Gyónnom kell. Most, azonnal!

A pap jóakaratú mosolyra húzta a száját.

– Ugyan, miféle bűnöket követhetett el, felséged? Hiszen csak két órája gyónt meg, és fel is oldoztam.

– Vétkeztem, atyám! Oldozzon fel!

A pap megtörölte a homlokát és leült egy székre, majd nagyot sóhajtva, szólt:

– Halljuk!

Háromnegyed óra múlva…

… a király kifogyott a szóból, aztán reménykedve, könnyharmatos szemmel fölpislantott. Nézte a békésen, hortyogva alvó papot. Aztán vadul fölrázta:

– Atyám, atyám, oldozzon fel és rója rám a penitenciát!

A pap egy pillanatig azt se tudta, hol van. Majd, mintegy kijózanodva, kapkodó mozdulatokkal keresztet vetett a királyra és úgy hadarta:

–Mi-atyánk-ki-vagy-a-mennyekben-tíz-miatyánk-tíz-üdvözlégy!

– Köszönöm, atyám, köszönöm! – szólt a király, azzal erősen nyögve, keservesen fájdalmas arccal, fölkelt. – Látja, atyám, a fájás is elmúlt.

A pap kétkedve nézte egy pillanatig, majd ő is felállt.

– Megengedi felséged, hogy visszamenjek aludni egy kicsit?

– Hogyne, hogyne, menjen csak, atyám! Én olyan frissnek és tisztának érzem magam, mint még soha!

–Mindenesetre, már két-három órája is ezt méltóztatott mondani… Örülök, hogy üdvözítő hatással voltam felségedre.

– Nem üdvözítő, egyenesen megtisztító.

– Jó éjt, felség! – szólt, már háttal, de némi fintorral. – Mindig rendelkezésére állok felségednek.

A pap, gyertyáját megfogva, elhagyta a szobát.

A király vidáman összedörzsölte a tenyereit. Ekkor újra beléhasított a fájdalom.

– Ó, hogy az a!…

Gyorsan keresztet vetett, és lassan odatántorgott az asztalához. Nyöszörögve a székére roskadt.

– Hú! – mondta aztán.

Lapoztatott kicsit az iratok között, majd az asztal szabad felületén lévő papirost nézegette, és folytatta a megkezdett írást. Óvatos kopogás hangzott fel az ajtón. A király zordonon nézett fel.

– Mi van?

Fáradt, komoly arccal belépett az imént öreg titkár. Azonnal meghajolt.

– Felséges úr! Medina Sidonia herceg levelét hoztam, legnagyobb alázattal!

A király bosszús arccal szól:

– Hát akkor miért nem adod ide? Fajankó! – és kezét nyújtotta felé.

– Parancsoljon felséges úr! – és átadta a levelet. – Ö… izé… mehetnék…?

A király föltépte a pecsétet és komótosan, mogorván olvasni kezdte a levelet. A titkár feszengve nézte, egyik lábáról a másikra állva. A király visszahajtotta a levelet, majd újra a leveléhez fordult és folytatta.

– Khm! A… – szólt a titkár.

– Szóltál valamit?

– Én… csak… semmit, felséges úr!

A király rávicsorított és tovább körmölt. Néhány perc múlva befejezte, porzót szórt a levélre, összehajtogatta, majd lepecsételte.

– Ezt azonnal elviszik a hercegnek!

– De a válasz még…

– Kuss!

– Igenis!

– Viszed máris?! Te, te…

– Már itt sem vagyok, felséges úr!

Az öregúr, korához képest meglehetős fürgeséggel iszkolt ki a levéllel.

A király valósággal felugrott a székéből, de szinte azon nyomban beleállt a fájdalom a lábába. Egy darabig nyögött-lihegett, aztán győzött a lelkesedés, fölnézett a sötét mennyezetre áhítattal, és elégedetten dörzsölte össze a kezeit.

3 hét múlva…

Lisszabonban hatalmas készülődés zajlott. Gyönyörű idő volt, enyhe part menti szél fújt. 1588. május 30-ának reggele volt. A legyőzhetetlen Armada esti kifutásának napja.

Medina Sidonia herceg – vagyis a király parancsára most már: a „Minden Tengerek Főkapitánya” – a kikötőben, kezeit hátra kulcsolva, gondterhelten nézte a sürgő-forgó rakodómunkásokat, katonákat, matrózokat. Mintha egy fölpiszkált hangyabolyt látott volna. Keserűen gondolt az estére, az indulásra. És a tengeribetegségére. Amiről, úgy vélte, minden alárendeltje tudott. Magán érezte a „vén tengeri medvék”, sokat-próbált kapitányok, hol kétkedő, hol pedig egyenesen gúnyos tekintetét. Tisztában voltak vele, hogy ő, a főkapitány, nem született tengerésznek. És ezt ő maga tudta a legjobban. De a királyi parancs az parancs. II. Fülöp király minden rendelkezése felért egy pápai bullával. Sőt, annál is több volt. Ő sem tehetett semmit. Engedelmeskedett. Habár, időben jelezte a királynak – ő nem alkalmas erre a feladatra. Ám nem volt mit tenni. „Megparancsolom, hogy Herceg Uram, azonnal induljon Lisszabonba, vegye át, és vezesse győzelemre az Armadát!” Ez még az első napokban volt. Legalább öt mentegetőző levelet írt a királynak, de mindre ez a sablon volt a válasz. „Most meg tessék, itt vagyok. Mi lesz ebből, Istenem?” – sóhajtott fel, majd délceg, feszes tartással elindult a parancsnoki hajó felé.

A hajó előtt, a parton, komor csuhájú papok beszélgettek. Egyenesen a püspökhöz lépett, meghajolva.

– Dicsértessék, atyák!

– Mindörökké, ámen.

– Ö… hányan lesznek a hajókon, atyák?

A püspök mosolyogva válaszolt:

– 180-an leszünk, az Úristen segedelmével, főkapitány úr.

–És mi… mi az, amit…? – mutatott rá egy nagy halom csomagra.

– Ó, az csak a kínzókamra, és persze, a kellékei. A király adott rá parancsot, hogy vigyük el, hogy az angliai eretnekek ellen…

– Hát… hm… igen… Elkezdték már a gyóntatásokat?

– Elkezdtük, főkapitány úr. És a gyóntatásról készült igazolásokat is rögtön kiállítjuk mindenki számára. Ahogy a király rendelkezett.

– Természetes, természetes. Ö… akkor folytassák, kérem. Több tízezren vagyunk. Köszönöm, püspök uram!

– Isten áldja, főkapitány úr! – mondta a püspök, egy áldásosztás kíséretében.

A főkapitány keresztet vetett, és a vezérhajó pallójára lépett. De még egyszer visszatekintett a szárazföldre. Enyhén megcsóválta a fejét. Aztán a hajó fordult, és jobbját a hasára téve, megborzongott…

Egy hónappal később…

… a királyon ádáz türelmetlenség lett úrrá. Az asztalán lévő leveleket babrálgatta, idegesen nézte őket. „Már három hete kifutottak. Úgy tudom, még nem szálltak partra. Miféle tempó ez, kérem? Mi az, hogy ’corunai haditanács’, július 20-án? Mi az, hogy nincs szél? És hogyhogy csak (július!) 23-án tudtak végre elevickélni az ellenség partjai felé? Herceg, herceg… Nem lesz ez így jó. Lássuk, ezt írja a herceg június 10-én: ’Úgy tűnik, hogy a szél nyugat-délnyugatról kezd fújni, ennélfogva abban reménykedem, hogy – ha Isten is úgy akarja –, az Armada most már egyenes irányban képes haladni a megszabott útvonalon.’ Hm. Mi a fene folyik itt? Au!… Hogy fáj a lábam… ó, hogyaza!… Titkár úr, hívja ide a gyóntatómat, de AZONNAL!…”

Néhány héttel később…

A király az asztalánál ült, a titkár egy mappával és tollal a kezében görnyedt előtte.

– Tehát, írja, amit mondok. Ez a nyilvánosságnak fog íródni.

– Felséges úr, a halálraítéltek várnak az ítéletükre, a szerzetesrendek újítói várnak, hogy felséged engedélyezze a… a nyomdászok meg arra, hogy a kefelevonatok…

– Csönd legyen! Írja! Tehát…

– De felséges úr, még nem határozott, hogy az elefántcsontra festett miniatúra-arcképekkel melyik udvar felé induljanak a követek…

– Elég legyen! Írja! Tehát…

– Esedezem, felséges úr, Medina Sidonia herceg és Minden Tengerek Főkapitánya kéri, hogy…

– Már nem főkapitány. Kérte a felmentését, és én kegyesen megadtam neki. És most írd, de rögtön pupák! ÉRTHETŐ?!

– Igenis, felséges úr! Diktálja, kérem.

–Tehát: Nem kell tovább imádkozni a győzelemért. Az imák már nem szükségesek, mert a hajók hazaérkeztek. Bár néhány közülük erősen megsérült a hosszú, fáradtságos úton…

– … már ami megmaradt az Armadából…

– Mi az? Mi az?

–Semmi felséges úr, folytassa, kérem! „… a hosszú, fáradtságos úton…”

– Igen, igen. Tehát: Valamennyi templomban hálaadó misét kell celebrálni, mert kötelességünk hálát adni Istennek mindazért, amit jónak látott tenni. Ezért mondtam köszönetet magam is az Úrnak az irántunk mutatott könyörületért, hiszen a hajóhadunkra zúdult iszonyú vihar súlyosabb bajokat is hozhatott volna ránk. Elvégre, a legyőzhetetlen Armada hazatért. Megvan, eddig?

– Igenis, felséges úr! „… a legyőzhetetlen Armada… ”

– Helyes, folytasd! Tehát: E kegyet azon bensőséges és szakadatlan imáknak tulajdonítom, melyekkel az Úrhoz fordultunk. Jóllehet óhatatlanul némi lelkiismeret-furdalást érzek az elpusztult és megsebesült lovakért, öszvérekért, szamarakért, kutyákért, valamint a hajókat ért károk és a hajókon tartózkodó emberek szenvedései és a sok-sokezer elhunyt miatt, ám úgy vélem, az imák meghallgatásra találtak, most tehát abba lehet hagyni az imákat. Viszont elrendelem, hogy minden pap és hívő magánimáiban továbbra is Istennek ajánlja minden cselekedetét, hogy úgy tessék a Magasságos Úrnak, azon célok felé irányítsa őket, melyek leginkább megfelelnek az Ő szolgálatának. Kész.

– Kész, felséges úr? Ennyi volt?

– Igen, azt mondtam: KÉSZ.

LENGYEL GÉZA

Mundiál (2022-Katar)

Embolo – Kamerunban született,
s mint svájci állampolgár
Kamerun ellen lőtte a gólt.
Nem örült látványosan –
szívem összeszorult.
----
Ismét Kamerun. Élettartam ott
– olvasom – 47-48, Svájcban
a nő 83 – férfi 78 év. Továbbá
Svájcban 41 ezer, Kamerunban 2 ezer
az egy főre eső USD – amerikai dollár.
Soroljam még? Nos, kinek drukkolok?
Jó, ne idézd az orbáni szót –
„elsősorban mindenki saját sorsáért felel.”
Ismétlem a kérdést: kinek drukkolok?!
----
A himnusz először hang nélküli volt,
második meccsen is csak tátogott a száj –
imádkozott talán.
Az iszlám rezsim erőszakos, gonosz,
iráni szemekből fájdalom-könny csorog;
a kurd leány, majd többszázak halála istenért kiált,
– mindez eszembe juttatja az 56-os Melbourne-i olimpiát.
Hányszor volt már történelmi helyzet így paralel?
Ó, gyenge vigasz, de igaz – túlélni kell

A kánai menyegző