Márffy Ödön: Evezősök
A Jóreménység-fog
– Nocsak, milyen ragyogó ma a mosolyod! Tegnap még fogad is alig volt…
– Még szép, kétmilliómba került az egész. Ez minőségi munka, vágod?
– És semmi lötyögés, meg ilyesmi?
– Hova gondolsz? Mondom, profik ezek. Tűpontos, precíz meló.
– Akkor hát feltették a koronát az i-re.
– Ja, hitelt kellett fölvennem. Nagy nehezen adtak is.
– Akkor jó. Nagyon rendesek ezek a bankok. Hogy segítenek a szegény, bajbajutott embereknek. Ez szinte már szociális, egészségügyi támogatás.
– Hát öö… Azt azért nem mondanám…
– Miért? Van fogad, nem? Van fogalmad, milyen kiváltságos dolog ez? Nézz rám.
– Mit nézzek rajtad?
– A fogaimat nézd. Csííííz!
– Nem semmi…
– Pont, hogy szinte semmi. Egyidős vagyok veled. Negyvenhat éves.
– És? Mire akarsz kilyukadni?
– Mire, mire? Alig van fogam. Az is lyukas.
– Miért nem csináltatod meg?
– Az sztk-s fogorvosom szerint tizedannyiért meg tudná csinálni.
– És miért nem csináltatod meg akkor?
– Mert még annyi pénzem sincs, azért. De ha esetleg… a bankhoz fordulnék…
– Hát ez az! Ha nekem is adtak, neked is fognak adni. Menj azonnal!
– Nem megy… Voltam már. Mint ügyfél. De most a bankhoz fordulnék, mint… bankrabló!
– Ne hülyéskedj már!
– Nem. Ez komoly. Tudod, mit írt Pessoa?
– Ki a franc az a Pessoa, vagy ki?
– Nagy portugál író.
– Ja? Akkor így már…
– Azt írta: Ha egy író betör egy bankba, az nem bűn. Hiszen így 10 évre biztosítva van az alkotáshoz szükséges anyagi fedezet.
– Végül is…
– És én is akarok olyan szép fogakat, mint a tiéd! Ezért a bankhoz fordulok.
– A reményt soha fel ne add!
– Ez is egy nagy költőtől van?
– EDDA…
– Hát akkor szevasz! Edd a pisztáciát, a te fogad bírja!
– Hová mész?
– A bankba!
A rendkívüli család
– Te, hallottad a hírt?
– Melyiket?
– Hát az új osztálytársunkról.
– A Saci?
– Igen.
– Igen.
– Hihetetlen, nem?
– Az egész családjuk olyan.
– Szegény, már most ki van közösítve. Senki nem akar szóba válni vele.
– Még szép! De nehogy már sajnáljuk is! Az egész suli elvált szülők gyerekeiből áll, már nemzedékek óta, és…
– Ja, szinte az egész ország, erre ők…
– … nem váltak el! Ezt a pofátlanságot!
– És nem is akarnak. Állítólag az ükszüleikék óta soha senki nem vált el az egész rohadt nagy családjukból!
– Szégyen, gyalázat!
– Ciki!
– Képzeld, állítólag mind a négy testvérének ugyanaz az anyja és az apja!
– Hallatlan! Édestesók? Elképesztő!
– És a szülők szeretik egymást. És a testvérek is egymást és őket is!
– Na, ez azért már túlzás!
– Nem. Komolyan. Láttam a szülőket, az évnyitóra is eljöttek, kéz-a-kézben…
– Mit kamuzol itt állandóan?!
– Ez nem kamu, tök tuti, láttam. Az egész suli látta, és nem hittünk a szemünknek!
– Hát… én akkor koronás voltam… otthon voltam karanténban… úgyhogy… Akkor hiszem, ha láttam volna én is…
– Jó, jó. Nem kell elhinni.
– Te, én nem értem ezt az egészet.
– Én sem. Van ebben valami…
– … beteges?
– Hát, nem tudom, de… az biztos, hogy nem normálisak.
– Akkor mit keresnek itt nálunk?
– Szerintem megkenték a dirit.
– Gondolod?
– Hogyan máshogy lehetne akkor?
– Igazad lehet… Na, megyünk a suli után a mekibe?
– Mi az, hogy!
Házasság életfogytig
– A Julcsi megőrült!
– Megőrült?!
– Meg.
– De hát… én tegnap találkoztam vele, és… boldog volt. Még sose láttam ilyen boldognak!
– Ja, gondolom…
– Hisz tegnap ment férjhez!
– Hm. Férjhez… na szép, mondhatom!
– De hisz a Szerdzsó olyan szimpatikus!
– Hogy lehet ilyen névvel…?
– Tudod, hogy Szerdzsó egy plüssférfi! Plüssből van, szegény…
– Jó, jó. Ha plüss, ha nem, akkor is lehetne rendes magyar neve. Mondjuk, Ákos, nem?
– Én már láttam, és tök csöndes, tök cuki, tökre menő!
– Nekem is bejön, meg minden, de a NEVE!
– Azért csak örülsz a Julcsi boldogságának.
– Ö… hát, persze, de…
– Mesélte, hogy egyszerűen tökéletes, mint férj, csak annyi kivetnivalója van vele, hogy rém lusta…
– Ja, egész nap csak heverészik… és hagyja, hogy kényeztessék, babusgassák.
– Nézd a jó oldalát: nem iszik, nem dohányzik, nem káromkodik!
– Milyen férfi az ilyen? Semmi szenvedély…
– Nézd, ő egy – plüss. Nem tehet róla.
– Á, hagyjuk! Hallottad az Örs-sztorit?
– Mármint, hogy az Örs vezér tér…?
– Dehogy! A Nagybukásshy Örsről beszélek!
– Ja, az Örsike? Tök jó arc! Mi van vele?
– Feleségül vett egy…
– Házas az Örsike? Na, ez szép! Végre!
– Szóval feleségül vett egy Marikó nevű…
– Marika? Milyen Marika?
– Nem Marika – Marikó! Japánból rendelte, és már meg is volt az esküvő…
– Japánból rendelte?!
– Persze! Marikó egy hologram…
– Hologram?
– Ja. Úgy húsz centi magas, és most Örsikénél, a hálószobában lakik, az éjjeliszerény kis házioltárán…
– Ez oltári! Ki hitte volna?
– Ki hitte volna egyáltalán, hogy Örsike megházasodik?
– Megkomolyodott, mi?
– Állítólag nagyon csinos a Marikó.
– A hologram?
– Igen. És nagyon kedves. És szép. Remélem, ez olyan egy-életem egy-halálom lesz!
– Hja, reméljük. Te, hogy vagy a robotpasiddal?
– Ne is kérdezd! Valamelyik szemét meghekkelte, és most egész nap egzecíroztat, és…
– Szerintem dobd!
– Azt csinálom, ne félj, már szóltam a volt pasimnak, aki most hekker, azt mondta, megoldja, ne aggódjak.
– Hát csinálja is! Nehogy már egy férfi csicskása legyél!
– Nem is! Ezt ni!
– Na, azért!
Piros a paradicsom
– Benő, Benő! Első a köszönés, nem?
– Bocsáss meg, anya! Szia!
– No, azért. Azt hittem, sosem nő be a fejed lágya.
– Csak megfáztam hajnalban egy kicsit, anya. De nézd, hoztam egy jó adag hulladék tűzifát!
– Látom, akkor legalább ma meleg ételt ehetünk.
– Juj, de jó, juj de jó! Mit főzöl anya?
– Ne ugrándozzál már itt nekem! Még nem tudom, mi lesz. Attól függ, hogy apád mit tud hazahozni. Vagy Julcsa, az uraságéktól.
– De miért kellett neki cselédnek elszegődnie?
– Miért, miért. Mert arra a kommunikáció-szakos diplomájára nincs most kereslet.
– Azért lett cseléd? Takarít, meg mossa az uraságék szennyesét?
– Legalább itthon alhat. Különben is, a tekintetes asszony kedveli. Megígérte neki, hogy kitűnő ajánlást ír, ha netán… ha nem visz udvarlót…
– Talán a főispán úr is szegődteti, nem, anya?
– Hát… ki tudhatja a jövőt… Zörög a kulcs, ez apád lehet.
– Szia, anya, szia, Benő! Jaj, micsoda cúg van itt… megvesz az Isten hidege!
– Mit hoztál, Oszi?
– Tényleg, apa, mit?
– Meglepetés… menj, nézd inkább a tévét!
– Jó, nézem.
– Mit csinálsz? Apa, szórakozik velünk ez a gyerek?
– Fiam, mit nézel?
– Tévét.
– De nincs is bekapcsolva.
– Nem is lesz. Tegnap lekapcsolták a netet és a tévét. Nem emlékszel?
– Kiment a fejemből… Na, azért csak nézd tovább!
– Apa, mi jót hoztál? Látom, fülig ér a szád… Mi van abban a teszkó-szatyorban?
– Képzeld, elcseréltem a kenyérjegyünket a Bélával.
– Bélával?
– Tudod, aki oktatótársam volt a műegyetemen. Most nagymenő. Utcaseprő. Mostanában sok a munkája, mert nagy a hó.
– Annak legalább van munkája…
– Szóval a kenyérjegyünkért kaptam tőlük négy fasírtot, meg egy fél kiló rizst…
– Zseni vagy, Oszkárkám! Kenyerünk úgyis van, még tegnapelőttről…
– Nézd, teljesen friss fasírtok. Csak kicsit megfagytak útközben. De ha felmelegítjük, akkor…
– Benő hozott egy csomó hulladékfát!
– Hurrá, meleget eszünk, anya!
– És hátha a Julcsi is hoz ezt-azt az uraságéktól.
– A maradékot, persze…
– Ne viccelj. A múlt héten is bál volt a tekintetes úrék szalonjában. Hozott is szendvicseket, meg aszpikos…
– Mind fonnyadt volt már…
– Jó, jó. Ne morogj, apa.
– Julcsa mikor jön?
– Mi van ma?
– Vasárnap.
– Akkor mindjárt jön. Kimenője van ilyenkor. Utána egész nap szabad.
– Már zörög is a kulcs. Jön…
– Apa, te addig csinálj valami tüzet.
– Jó.
– Sziasztok! De jó újra itthon!
– Szia, kislányom. Na, milyen napod volt? Jaj, úgy kipirosodott az arcod a hidegben. Gyere, apa már csinálja a tüzet. Nemsokára eszünk.
– Én is hoztam ám valamit! Nézzétek… Benő, mit csinálsz?
– Nézem a tévét. Apa mondta, hogy nézzem.
– Akkor jó… De jó ez a kis meleg… mivel nem volt villamosjegyem… gyalog jöttem hazáig.
– Miért nem az ütközőn utaztál, lányom?
– Már három kis lurkó volt rajta. Nem fértem oda.
– Nemsokára már jobb lesz, meglásd.
– Szóval, nézzétek, hoztam egy szelet rántott karajt, egy nagy karéj kenyeret, meg…
– Meg egy paradicsomoooot!…
– Milyen szép!
– Milyen piros!
– Gyönyörű!
– Ugye? És megkaptam a heti fizetésemet is ám! Tessék! És a tekintetes úr azt mondta…
– Hú, ennyi pénzt…
– Holnapután karácsony van. Vegyünk fát!
– Karácsonyfát, anya?
– Ne beszélj butaságokat, Benőkém! Hol kapsz te ennyi pénzért karácsonyfát. Nem. Tűzifát. Meg gyertyát…
– Meg nekem ceruzát…
– Benőkém, ha jó leszel…
– Jó leszek! Becsszó!
– Akkor… talán… karácsonykor minden lehetséges…
In memoriam Benedek István Gábor
Ez a keringő szó a címben igazán talányos. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a könyv az operett királyáról, Kálmán Imréről szól, aki az operett révén keringő-király is volt. S azt is tudjuk, hogy neve túl szállt Európán – ma is szerte szárnyal. Akkor mi benne a talány? Elsősorban az, hogy a keringőnek, mint táncnak, körforgásnak saját hosszú-hosszú múltja van, amit egészen a középkorig tudunk nyomon követni. A híres középkori, 14. századi haláltánc, a danse macabre, az éjfélkor a föld alól feljövő csontvázak tánca, amellyel magukkal ragadták a még élők közül a halálra érdemeseket. Mert a halálra mindenki érdemes: a halál az egyetlen demokratikus intézmény, amely rangra, korra, nemre, fajra, vallásra való tekintet nélkül mindenkit magával sodor. A haláltánc-víziók jó része – leghíresebb talán Holbein rézkarc-sorozata – eszeveszett körforgásba szédülten ábrázolja az elragadottakat. A körforgás ájult bódulata sátáni – a keringő lágy, szelíd, hullámzó. Akkor hogyan kerülnek nemcsak egymás mellé, hanem egymást helyettesíthetik is?
Benedek István Gábor első válasza a kérdésre korábbi könyvének, a Bergeni keringőnek a címe: ebben a haláltáborokba hurcoltakat, megkínzottakat, megölteket kergeti őrült táncba a szerző: a haláltáborok életét inkább érzi hasonlónak a haláltánc körforgásához, mint valódi élethez. Ott a cselekmény Tótkomlósról vezet Bergen Belsenbe és vissza; a Tótkomlósról a táborba hurcoltak élete, halála, esetleges túlélése és visszatérése egy korlátozott szinten zajló körfogás: időben és térben forogtak el a rabok szülőföldjeikről a haláltáborba és a szerencsések vissza.
Az Európa keringő metafora rendszere tágabb, nemcsak azért, mert földrésznyi nagyságúvá terjeszti ki a cselekményt, – a körforgás a spirál magasabb szintjére emelkedik –hanem azért is, mert itt a keringő jellege, szerepe más, nagyobb szabású. Jelenti elsősorban Kálmán Imre keringőit, amelyeket nemcsak Európa, de a világ is ismert, de jelenti nagyobb léptékben az Európa egészét letaroló haláltáncot, az életükből a halálba forgó híres művészeket és az életüket társként kísérő embereket.
És irodalomtörténeti érdekességként a keringő szerkezeti elemmé vált Benedek kezén: ahogy megforgatja a körtáncot, mint egy képzeletbeli körhintát, úgy tűnik elő mindig más és más arc, alak, szereplő. Ez a könyv egyik leglényegesebb érdeme: ahogy egyforma élességgel látunk rá a váltakozó szereplőkre, úgy jelzi ezzel, hogy a körforgásban részt vevők egyenlők, egyforma sorsúak, EMBEREK, akiknek mind megvan a saját élettörténetük, örömük, bánatuk. A körhinta fejezetenként forog körbe, így a szereplőket van módunk alaposan megismerni. Ezért nem jelentőség nélkül való, hogy a könyv főhőseként aposztrofált Kálmán Imre csak a 6. fejezet végén jelenik meg, addig a történet más szereplői sodródnak a maguk életével a kataklizma felé.
A regény elején idegen szereplőket mutat a körhinta, akiket – nem ismervén még a fő cselekménybeli szerepüket – mellékszereplőknek gondolhatnánk: az oroszországi Perm városában játszódik a nyitó jelenet, a cári bálban, ahol a fiatal, első bálozó lányt elragadja a Nagy Valcer – milyen finom célzás a keringő további nagy szerepére, és egy nyalka cári tiszt – egy Romanov – személyében a ragadozó Szerelem, amely első látásra letaglózza a lányt, és amelynek érintését kilenc hónapig hordja a testében. Tudja, hogy a tiszt apaságát senkinek nem mondhatja el, hozzá sem mehet, nem is láthatja többet, de vállalja azt az életet, amit ez az őrült szerelem neki ajándékozott. A leány, Szonja, megszüli gyermekét, egy kislányt, és sorsuk megpecsételődött: mindenképpen menekülniük kell – kitör a forradalom és az ő életük többszörösen veszélyben forog.
A Nagy Valcer világra bűvölte kislány, Vera, a második kép a forgatagban. Szépséges, okos, több nyelven beszél. Élete nem egy Romanov-sarj fényűzése – bár apja titkos módon támogatja őket –, táncolni, énekelni tanul, és lokálokban lép fel. Első pártfogója, az Amerika-Európa-szerte hírhedett Pola Negri, a gyönyörű, buja és a szűz Verát megrontó színésznő, aki életét jobb körülmények közé segíti. A két szép és fiatal permi nő lengyelországi és finnországi életkísérleteik után Bécsben állapodik meg: a gemütlich város befogadja őket, munkát is találnak. És itt a szelíd, illatos, nyugodt Bécsben történik meg a második „első látásra” szerelem: a kávéházba belépő Kálmán Imre azonnal beleszeret Verába, és rövid időn belül feleségül is veszi. A boldogság a háború árnyékában rövid ideig tarthat: a további meneküléshez – Kálmán Mexikóba akar menni – Vera szerez útlevelet az ifjú Horthy István segítségével Amerikába. A sors szeret párhuzamos játékokat rendezni: a cári tiszt Szonja tisztaságát vette el, az ifjú Horthynak Vera hozott női áldozatot az útlevélért. A házasságkötés után kettejük élete páros menekülés: Vera Kálmán mellett második főszereplővé válik. Párizsban szorult helyzetükben az ismeretlen, homályban élő Romanovok egy sarja segíti ki őket, megszerezvén az atyai adományt a cári tiszt sosem látott leányának.
Sok magyar menekült élt Európa szerte, és közülük sokat mutatnak meg a forgószínpad képei. Itt most csak a harmadik fontos szereplőt, Bolmányi – ex Weisz – Ferencet említeném, egyrészt, mert Veráról festett egész alakos képe része lett egy bécsi kávéháznak, másrészt mert finom festő kezét nem féltve, kitanulta a fegyverekkel való bánásmódot, és sok zsidót mentett ki a pesti gettókból és más veszélyes helyzetekből.
A regény utolsó fejezeteiben a szerző is belép a szereplők körébe: elmondja tábori élményeit, menekülésüket, a tífuszt, amibe majdnem belehalt – nem veszi el a személyes hang és történet a regény főhőseinek fontosságát, csak beleáll maga is a körtáncba, amely szerencsére számára nem vált haláltánccá, ezzel is bizonyítja a fő mondandót: mindannyian egyformán EMBEREK vagyunk. Sőt: sok helyen megfordulva, sok nyelvet beszélve, sokféle vallást szolgálva is MAGYAROK. És Kálmán Imre zenéje – otthonos lévén a föld minden országában mindenképpen magyar.
Márffy Ödön: Evezősök
Vajda Lajos: Önarckép
Gábor Andor (1884. január 20. – 1953. január 21.)
Miképpen csaknem minden év januárjában, halála 70. évfordulóján idén is megemlékezünk Gábor Andorról, aki fiatalkori közismertségét és népszerűségét az ezerkilencszáz-tízes években operettlibrettóinak, kupléinak köszönhette. Későbbi versei, publicisztikai írásai azonban már társadalmi kérdésekkel foglalkoznak, cselekvésre ösztönöznek. Ezúttal ezek közül hármat választottunk ki, köszönetképpen folyóiratunk egyetlen folyamatos támogatójának, a Gábor Andor Írói Jutalomdíjnak, melyet a szerző hagyatékából felesége alapított.
Az apa így szólt a kisfiúnak, a jólöltözött, jólnevelt, jómodorú kisfiúnak:
– Na, fiam, most énekeld el ennek a bácsinak azt a nótát, amit énekeltetek az Andrássy-úton, mikor a tornaversenyre kivonult az iskola.
– Azt a nótát? – kérdezte a kisfiú.
– Azt, fiam, azt.
A kisfiú vékony gyerekhangon és bizonytalanul énekelt, mert hiányzott a hangja mögül az, amit otthon, Budapesten megszokott, a harminc-negyven gyerekhang szekundálása. Énekelte a dalt. Ezt a dalt:
Kiskertembe zsidómagot
Ültettem,
Reggel-este forró vízzel
Öntöztem,
Mégis kikelt keze-lába,
Szakálla:
Fene egye a zsidókat
Rakásra.
Mikor elhangzott a nóta, megköszöntem szépen és megkérdeztem a kisfiút:
– Igazán ezt énekeltétek?
– Persze ezt.
– És mért éppen ezt?
– Mert a zsidók az Andrássy-úton, amerre mentünk, lehúzták a rolót. Féltek a zsidók, hát énekeltük.
– Hát hol tanultad ezt a nótát?
– Hol, bácsi? Az iskolába.
– Énekórán?
– Hát persze, bácsi.
Többet nem kérdeztem és a kisfiú elment. Az Apa beszélt. Nevetve mondta:
– Arravaló tekintettel, hogy én zsidó vagyok s valószínűleg az is maradok, nem tartom kívánatosnak, hogy a fiam ezen és ehhez hasonló nótákon nevelődjék és éppen az iskolában nevelődjék így: most nem küldöm haza a fiamat Pestre, bár azt szerettem volna, hogy otthon, az anyanyelvén, végezze az iskoláit. Kiküldőm Svájcba, ott talán egyébre tanítják.
Az olvasót, a felületeset, az fogja csak megütni első pillantásra, hogy a keresztény-kurzus iskoláiban ártatlan gyerekeket – köztük zsidó gyerekeket is – heccnótákra tanítanak be. Tessék elhinni, hogy ez, magában véve, nem is nagyon súlyos. Ez a vallás-erkölcsi nevelésnek az első részére, a vallásra tartozik. Valamilyen-eszű ember eddig is tudta, hogy ha egy embertársa komolyan azt mondja neki, hogy valláserkölcs, akkor nyugodtan furkót kell elővennie és nyugodtan le kell ütnie valláserkölcsöt mondó embertársát, mert az vagy maga is gyilkos gazember, vagy – ez a legjobb eset – gyilkos gazemberek kártékony eszköze. Ha hallod ezt a szót, hogy valláserkölcs – ha a legjobb társaságban hallod is – akkor gyanakodj mindjárt, nyájas olvasó, és várd, hogy hol bukkan ki mögüle rablás, ölés, vagy liliomtaposás, mert kibukkan, biztosan kibukkan, hiszen soha egyéb nincsen mögötte. És mindegy, hogy keresztény valláserkölcsöt említenek-e, vagy zsidót, az egyik ugyanazt jelenti, amit a másik. Magyarországon keresztény valláserkölcsről van szó. Palesztinában, ha Isten erőt, egészséget ad neki, zsidó valláserkölcsről lesz szó és az sem fog egyebet jelenteni. A valláserkölcs, tetszik tudni, már csak ilyen, noha külön-külön a vallás is szent dolog, az erkölcs is, mind a kettő talán legszentebb plátói java az emberiségnek, bár egész biztosat mondani azért nem lehet a dologról, mert mind a kettőnek nevében szintén rettenetesen sok galádságot követtek el az emberiséggel. De sok szép is származott belőlük. Ugyanezt a valláserkölcsről már nem lehet elmondani. Az még mindig csak gazságnak volt a takarója. Tessék hazanézni. Ami ott van, az a valláserkölcs. Horthy: valláserkölcs. De Friedrich is valláserkölcs. Prónay, Bibó, Héjjas: mind valláserkölcsök. Nem függelékei a valláserkölcsnek ne magyarázzuk félre: hanem maga a valláserkölcs. A Nemzeti Hadsereg, Zadraveccel az élén, az Ergerbergerrel ajkán s a vérfoltokkal kezén: valláserkölcs. Prohászka püspök, Milotay szerkesztő, Váry ügyész, Fayl bíró, csupa valláserkölcs, desztillált és legtisztább valláserkölcs, úgy, hogy a valláserkölcs Istene, ha volna ilyen, örömtől nevető szívvel nézhetne le rájuk. Hogy vallás nincs a valláserkölcsben, azt talán fölösleges elmagyarázni. Hogy erkölcs nincs benne, azt majd megnézzük ennek a kicsiny, iskolában tanított, a valláserkölcs iskoláiban tanított, nótának a példáján.
Mert ez a nóta, kedves olvasó, amely az első pillantásra antiszemita heccnótának látszik, ha jobban odatekintünk, ha nem pirul el a szemünk fehérje az odatekintéstől, a magyar népdalkincsnek egyik legobszcénebb hajtása. Minden folklóréban vannak disznóságok, sőt a legdisznóbb disznóságok a folklóréban vannak, mert a nép szabadszájú, s ha a népdalban a legszebb, legszűzibb szemérem halványfehér liliomai teremnek is, ugyanott megtalálhatók az egészséges, kicsattanó disznóság vérvörös rózsái szintén. Természetes, hogy a nép nem az iskolák használatára termeli a nótáit, s különösen azokat nem, amik a nép szexuális életének gúnyos, vagy éppen az obszcenitásban örömét lelő megnyilatkozásai. A keresztény kurzust kellett megvárnia a magyar kultúrának ahhoz, hogy egy lupanár-nóta, amit magyar baka talál ki lupanárok póruljárt lakónőinek kicsúfolására, bevonuljon az iskolába és hat-nyolc-tíz éves gyerekek ajkára plántálódjék. A lé, amit a keresztény kultúra iskolás gyerekek szájára cseppent itt, lupanárok mosdótálának az utcai csatornába kicsorgó leve. Senki se fintorogjon. Ha iskolásgyerekeket be lehet tanítani erre a nótára valláserkölcsi alapon, akkor én, aki a valláserkölcsi alaptól egészen távolállok, én, felnőtt olvasóknak elmagyarázhatom dr. Közli József alaposságával, hogy ez a nóta mit jelent. És pedig nemcsak az én számomra, hanem mindenki számára, aki nemcsak félfüllel hallgatja meg, s nem éri be annak a megállapításával, hogy ez a nóta valóban antiszemita mellékízűnek tűnik fel.
Ez a nóta helyzetdal, amilyet a múlt század elején a magyar költők sokat írtak. Amilyet; persze nem ilyet. Pórleány keserve, halászleány búja és így tovább. A költő azt énekelte, hogy mit énekel a pórleány, aki szerelmes, vagy mit a halászleány, aki búbánatos. Ez a helyzetdal, a „Kis kertemben”, egy zsidó által elcsábított keresztény leány helyzetéről szól. Aki miután hajlott a zsidó szavára, hasztalan akar ballépése következményeitől megszabadulni. Világra kell hoznia a ballépés gyümölcsét. Ezért van a leány annyira elkeseredve, hogy a nóta ötödik és hatodik sorában rosszul nyilatkozik – mint mondani szokás – a zsidókról, mint olyanokról, általában. A nóta azonban – a nép őszintébb és kevésbé képzett nálamnál – világosabban és kézzelfoghatóbban beszél, mint én, s főképpen nem tér ki a részletek elől sem. A nép képeken át nyilatkozik; annyira így, hogy egy egész kis kertre való virágot hord össze a nótában, mindamellett, be kell vallani, hogy a kiskert a nótában a női genitálét jelenti, a zsidó-mag a spermát, a harmadik és negyedik sor, a magzatelhajtásra szokásos forró víz-beöntéseket…
Csinos nemde? ahhoz képest, hogy egy iskolában tanított nótáról van szó! Valóban csinos. De, mondja a jóhiszemű olvasó: a gyermek, aki a nótát énekli, nem tudja, hogy mit énekel. A gyermek azt hiszi, hogy csak hepp-hepp-nótát énekel, mikor egyszersmind, röf-röf-nótát is van szerencséje danolhatni. Ez igaz. Én ugyan beérném a valláserkölcsi nótának vallási felével is ahhoz, hogy a magyar kultuszminiszter úr őnagyméltóságát – nem tudom, most melyik nímand az – akármelyik kiskert akármelyik kerítésének karójába húzassam, de mégsem mehetek el a valláserkölcsi nótának erkölcsi fele mellett sem szó nélkül, mert végül, nem az Új Nemzedékről, tehát egy valóságos lupanárról, hanem az új nemzedékről, a gyerekekről, az iskoláról van szó. S ha már végleg rendben is van az, hogy a Nemzeti Hadsereg nyílt utca során tolassa le egy város férfilakosságáról a nadrágot, akkor sincs rendben, hogy tanítók gyerekek lelki nadrágocskáját az iskolában lehúzkodják, s a megmeztelenített gyerek-lélekkel kivonuljanak az Andrássy-útra, exhibíciót gyakorolni, amelyről ugyan a gyereknek sejtelme sincs még, de amelyet még gerjesztőbbé és undokabbá tesz a keresztény kultúra terjesztőinek az a libidója, amit éppen az okoz nekik, hogy a rontást ártatlanokon és mit-sem-sejtőkön hajtják végre. Bokorba hurcolt gyereklány, akit perverz őrült meggyaláz, szintén nem tudja, miről van szó. A perverz őrültet mégis meg szokták lincselni, vagy legalább is tébolydába lakatolják.
Igaz is. Kit mentek üdvözölni a gyerekek ezzel a nótával? Horthyt, kérem, Magyarok Csillagát. Vajon nőnek e már a kertben azok a botok, amik e Magyarok Csillagát a Magyar Égről leverjék? Többek közt ezért is. Ezért a drága kis nótáért. Ha én apa volnék, leütném. Le, mint egy veszett kutyát.
1920. augusztus 31.
Kaptuk a mai postával s azonnal ki is adjuk a következő nagyon érdekes levelet:
Purkersdorf, 1921. január 31.
Igen tisztelt Szerkesztő Úr!
Magyarországról jövök, ahová csaknem hatévi távoliét után tértem vissza, s ahová aligha fogok még egyszer visszamenni. A háborút és a forradalmak idejét csaknem egészen Egyiptomban töltöttem, mert kezdődő tüdőcsúcshurutom gyógyítására ideküldtek, s gyógyulásom után már nem lehetett hazakerülnöm. Aztán nem akartam hazamenni a forradalmi zűrzavarok idején, melyekről az itteni angol lapokból csak nagyon zavaros képem volt. Tavaly tavasszal utaztam Budapestre, és majdnem az egész esztendőt töltöttem otthon, várva európai ember számára lehetséges viszonyok kialakulását. Sokat láttam, hallottam és tapasztaltam, s úgy jöttem el, hogy örök búcsút mondjak hazámnak, mert meggyőződésem, hogy mire ismét visszamehetnék, meggyőződésem, hogy az én társadalmi osztályomhoz tartozóknak jobb lesz nem ott lenniök, még akkor is, ha – mint én – teljesen ártatlanok is mindabban, ami a mai Magyarországon történik.
Teljes szellemi és vagyoni függetlenségben nevelkedtem fel, iskoláim nagy részét külföldön jártam, s bár mindig magyarnak éreztem magam, s amíg lehetett, a legelevenebb szellemi kapcsolatban igyekeztem maradni hazámmal, ma már talán nem beszélek és írok olyan jól magyarul, mint ezelőtt tíz évvel, s ezért elnézést kérek. Más részről azonban, legalább azt hiszem, a szemem és a gondolkodásom elfogulatlan maradt, s mindent, ami valahogyan érthető, meg tudok érteni, és el tudok magyarázni. De azt a magyar életet, ami most otthon folyik, nem értem, képtelen vagyok magam előtt megokolni, s lehetetlennek érzem, hogy mindazt, amit ez ügyben gondolok, el ne mondjam, éspedig úgy, hogy a nyilvánosság elé kerüljön. Az önök lapjáról, őszintén bevallom, nem hallottam Budapesten egyebet, csak azt, hogy hazaáruló és hogy idegen kormányok zsoldjában álló kommunista hecclap. Most, itt kint Purkersdorfban, egy hónap óta olvasom lapjukat, s arra a meggyőződésre jutottam, hogy ha a Bécsi Magyar Újság hazaáruló, akkor én is az vagyok, s ha kommunista hecclap, akkor magam is kommunista agitátornak érezhetem magam, pedig tudtommal sem egyik, sem másik nem vagyok.
Lehet, hogy amit önök mondanak, azt én néha nem úgy mondanám, de lényegében nem mondhatnék egyebet, s ha önök olyan közelről ismernék a magyar életet, mint ahogy én majdnem egy év alatt láthattam, gyakran hangosabbak és kíméletlenebbek volnának, mint amilyenek, sok olyan esetben, aminek csak a felületét ismerik s nem a mélyét, mely sokkal csúnyább, mint amilyennek a felület mutatkozik. Mert abszurdnak tartom, hogy egy magyar arisztokrata (én annak számítok), akit bátorságra és függetlenségre neveltek (engem arra neveltek), elhallgassa véleményét, mely biztosan nem a legrosszabbak közül való, s mert soha életemben nem törődtem azzal, hogy mit szólnak tetteimhez azok, akik megítélni nem tudják őket, megkérdem önt, hajlandó volna-e helyet adni b. lapjában írásaimnak, amikben elmondanám, amit Magyarország mai helyzetében okvetlenül elmondandónak tartok.
Szíves válaszát várva, maradtam
teljes tisztelettel
Báró Lipthay Ottokár
Érdeklődéssel várjuk e túlsó partról jövő írásokat, s ha olyanok, amilyeneknek ebből a nagyon jó hangú néhány sorból ígérkeznek, a legnagyobb örömmel juttatjuk őket a Bécsi Magyar Újság olvasói elé.
1921. február 3.
Aba Novák Vilmos: Kubikosok
Mikor bújik ki már a fű?
Mikor buggyan ki már a szó?
Verd félre, verd ércénekű
Harangjaid, harangozó!
A perc megállt, bámulva, bénán,
A vérporondos, dúlt arénán:
Oly végtelen reggeltül éjszakáig…
De mégis… most már nem tarthat sokáig
Már minden tégla vért ereszt,
Már kint nyög minden uccakő,
Száz Krisztust csügget száz kereszt,
Üres fazékban láva fő;
Temetőszagú levegőben
Halottak járnak lepedőben,
S a hájuk reszket, hastul fel tokáig,
Mert tudják, hogy már nem tarthat sokáig.
Ki télben hiszi a tavaszt,
S ha éj van is, napfényt ki lát,
S hol fáradt lába sárt dagaszt,
Már érzi ott az ibolyát:
Az tudja: lesz! s nem kérdi: lessz-e?
Az bírja még s nem roskad össze,
És menni ösztökéli bús bokáig…
Csak jöjjetek! már nem tarthat sokáig!
Mikor bújik ki már a fű?
Mikor lobog ki már a láng!
Harangozó! ércénekű
Harangjaid zendítsd le ránk!
Meddig fogjuk hirdetni még mi
A nagy tüzet, mely úgy fog égni,
Hogy nyelve elcsap minden rossz okáig?
Ne féljetek, már nem tarthat sokáig!
Csontváry Kosztka Tivadar: Önarckép
Megjelent a Tiszta zengés, és megjelent Garai a tiszteletpéldánnyal. Soványan, sápadtan, indián arca – amelyre oly büszke volt – barnából sárgára váltott. És hozott egy dosszié kéziratot, rendezetlen halomban.
– Ez lesz a következő kötet? – kérdeztem.
– Csak részben – felelte tompán. – Nagyon különféle írások. A Maga dolga lesz szétválogatni és rendezni.
– Na azt már nem, sok-alteregójú költőm. Majd együtt, szép lassan.
– Jó, úgyis hoztam még…
– Csak nem még egy alteregót?
– Nagyon kiismert engem, kedves liftkezelő kisasszony. De igen. És azokat a verseket szeretném elkülöníteni: legyenek külön a Doktor Valaki tévelygései.
– Ez tetszik. Ilyen öniróniát! Vagy ez már szarkazmus? A főtitkár és a PB-tag, aki Valaki volt ebben az országban, most csak úgy Valaki? Akinek csak tévelygései lehetnek?
– Sic transit, kedves kisasszony. Nagyon jól látja.
– Nézzük akkor azokat a tévelygő verseket.
– Attól tartok, azokban csalódni fog. Nem szólnak semmiről.
– Írja meg a fülszöveg számára, miről nem szól ez a kötet.
„Életem meglehetősen gondterhelt időszakában találkoztam először Doktor Valakivel. Jólesett vele találkoznom, mert körülményei nagyon hasonlóak voltak az enyémekhez: osztozhattunk a bajban. Csakhogy ő gyöngéd öniróniával és iróniával reagált azokra a gondokra és megpróbáltatásokra, amelyeket én hajlamos lettem volna már-már dramatizálni. […] Az első találkozás után körülbelül fél éven át úton-útfélen belebotlottam Doktor Valakibe, úgyis mondhatnám, majdnem mindig arrafelé bolyongott, tévelygett, amerre én tévelyegtem.”
Ez a jelentéktelennek mondott Valaki tehát nehéz művészi vajúdás során jöhetett világra. Egy valódi Valakinek megteremteni a nehézségeken felülemelkedő, laza, könnyed figurát – nem mondok árnyékot: ez nem a boldogtalan Doktor Schlemil hányaveti kísérője –, nem is Doktor Jekyll és Mr. Hyde skizofrén kettőződése, nem is a nemes Don Quijote és a bumfordi Sancho Panza párosa – ez a vágyott, jobb, problémátlanabb énünk –, talán Don Giovanni és Leporello kettőse adhatja a szabad akarata miatt végzetesen bűnhődő élet és az átlebegés könnyedségének kétféleségét. A 29 darabból álló sorozat – a találkozások fiktív menetét követő napló – Garai szerint verses regénynek készült. Hétköznapi események, kávéházi beszélgetések, követségi fogadás, séta az unokával, egy magányos újévi reggel, sírásóktól hallott kocsmai anekdota – számomra nem teremti meg a regény illúzióját: én egy személyiségkép anatómiájának érzem. Az egyes darabok „kerettel” kezdődnek: Doktor Valaki üldögél egy sárga padon, onnan indul el tévelygő útjára.
– Ne üljünk le mi is egy padra? – kérdezte váratlanul Garai. – Kicsi ez a szerkesztőségi szoba, és itt a közeli Almássy téren, kicsit távolabb a közlekedéstől, már nem olyan rossz levegő.
Lehajtott fejjel elmosolyodtam – remélem, nem látta meg – a padon ülés, meg a sülttök, amit magammal hoztam: de hiszen így kezdődött! Jó kedvem lett: – Persze, menjünk!
– De akkor kiválaszt legalább két Doktor Valakit, amit szeret, és csak utána rendezzük a többit! – Rendben – mondtam –, és megcéloztunk egy sárga padot.
– Deviáns személyiségemnek természetesen A hulla című opusz tetszik – mondtam –, de nemcsak a morbid humora miatt, hanem főként azért, mert olyan fájdalmasan, érzékletesen írja le ahogyan a munkások kivetették maguk közül.
– Magának ez tűnt fel?
– Hát persze. Doktor Valaki, aki hajdan Valaki volt, kivettetett a Valakik közül, de idegen a munkáskörnyezetben is.
Doktor Valaki Otthonra találni
nem úgy szokott, hogy házra, ágyra lel
…
neki presszó kellett, vagy kocsma, hely
ahol a Széptani Esszenciák
folytatását toldja-foldja, miegymás…
Így hát új lakását is, bárhogy feddte
hitvese (E.) – csak kocsmába ne járjon;
a mester – téli est volt – fölkereste
a Gödröt, kint a temetőhatáron;
ott pedig leült a munkásosztály krém-
je közé, kőművesek, sírásók,
vagányok közé, no meg kéményseprők
jószerencsét hozó társaságába.
– Mi maga itt, ügynök vagy ellenőr?
kérdezték.
– Én épp ugyanúgy melózok,
mint maguk!
– Na-na, a kezén se látszik.
– Ezek a kezek is sokat megértek!
– Elhisszük, de azért maga már föltört!
– No, ne bántsátok a szerző urat,
szólt közbe P. úr, jónevű kőmíves –,
ő is megdolgozik a kenyeréért.
– Vagy a kalácsáért – vetette közbe
egy sörös vagány, már nem hőbörögve,
inkább csitítólag…
Itt következik a jónevű kőmíves története, amit megírásra kínál fel Doktor Valakinek, aki – történet a történetben – meg is írja: egy sírásó télvíz idején ásott egy négy méter mély gödröt, elfáradt, betért a Búszikkasztóba, (erre változtatja Garai a Búfelejtő nevét), „egy kis sörre avagy borra”, „a sör vagy a bor kifogott a legényen”, aki részegen tántorogva a sírok között beleesett a maga ásta gödörbe. „Jaj, jaj, de fázom – kiáltozta sírva –, nagyon hideg van!” S egy részvéttel teli társa, arra haladván és meghallván a kiáltozást, így szólt le a gödörbe: „Fázol?… b… meg! Miért rúgtad le magadról / a földet? Vagy ha lerúgtad, ne jajgass!…”
És aki most megszólal, az nem a könnyed Leporello, nem Doktor Valaki, hanem a halállal pertuban lévő Don Giovanni – az egyszerűség kedvéért – a mester, a költő:
Szép ez – gondolta a mester –, közel van
itt a temető, benne fekszik majdnem
minden kedves halottam: N.L., s N.L.,
s V.M., I. Gy., anyám, apám s a többi;
innen már kár is lenne elköszönni,
csak a gödörből nem kell kiabálni,
egyszerű lesz az egész, mint …akármi.
– Nos, deviáns kisasszony, melyik a másik?
– Az persze másként deviáns: abban csak belekről, hányásról, fejfájásról és mindezek okán egy elrontott estéről van szó…
– A Havazás Luca napján-ra gondol…
– Arra. De teljesítettem a kérést: megneveztem két verset a Doktor Valaki-ből. Jöjjön a másik kötet.
És akkor elkezdődött ott, a sárga padon az igazi munka: lapozgattuk a tervezett kötet verseit, Garai már rakta is őket sorba.
– Mi lesz a címe?
– Zápor és aszály – mondta –, és a kötet valóban záportól aszályig vezeti az élet fonalát: a zöldellő élettől a rozsdálló napraforgóig.
– Ezek nagyon szép versek. Kérem, olvassa el nekem őket! – ő zavartan, de egy-egy sort olvasott belőlük.
Könnyítsd meg szívemet, gyors nyári zápor,
friss szivárvány, könnyítsd meg szívemet
…
Hát itt is kell bevárnom, itt a földön,
hol csak elsúgom kínom, nem üvöltöm,
az enyhülést, mi majd életre kelt;
(Nyári zápor)
– Ebből ennyi elég.
– De kérek aszályt is…
Nagy fejét lelógatja már
a napraforgó, elalél.
…
Gyanúsak fönt a sugarak,
fonnyad a földeken a zöld
…
Állsz az ég öblén, percnyi csend,
s bőrödről évek hámlanak.
Valami végzetes dereng
a lyukas ózonpajzs alatt.
(Jelenés)
„Nem lélegzik itt más csak a szél / hordja a perzselt homokot //…// Már dög sincs sehol / Éhen veszett a keselyű is” (Aszály)
– És mi van a kettő között?
– Az életem. A mellőztetésem.
Ilyet se kapok egyhamar, királynénk
aranyszegélyű táncrendjében én már
szabály szerint többé nem is szereplek
…
Fellebbezés nincs, tanuja e táncrend.
Jelen voltam? – Igen. – Most eldobom.
(Táncrend)
Generációm csődje:
Mi, elkényeztetett gyermekei
a nemzedéknek, mi idő előtt
tönkremegyünk mind, fölfaljuk saját
húsunkat, a saját vérünket isszuk
(töményen), tüdőnkben füstoszlopok
állnak, idegeinken ördögök
citeráznak, bordáink közt halál
csótányai futkoznak; –
megmarad
a népesebb had, kiket életükben
középszernek csepültek;
(Idő előtt)
És egy Curriculum vitae-szerű vallomás:
Itt járok ötvenhat éve a zölddel pettyezett szürke föld felett,
ettem a háborúban, s előtte, utána is jóízű, üres kenyeret;
nem voltam koldus, se gazdag, de a szegénység peremén,
mindig a bukás, a szakadék szélén billegtem én;
nem tudom elvonni szivem a szegényekétől soha,
s nem fogom megtudni, van-e a gondtalanságnak mámora.
Azt hiszitek, időszerűtlen meglátnotok, amit én láttam
gyerekkoromban: féllábú koldust a télben, csaknem ruhátlan.
S nem egyet, de százat meg százat, templomok egereit;
minden tagjuk könyörög, csak a szemük rád nem emelik.
…
Hát hogyne lennék allergiás a mai nyomorúságra,
mely (habár szó se volt erről) fekélyeit kitárja,
bár nekem jut kenyér, sőt hús is, bor is elég,
de nem tudom tétlen nézni a szegények szégyenét:
hogy egy nyugdíjas tíz deka párizsiból kettőt levágat
hogy rongyszedők élnek pincelakásban illegálisan,
hogy hajléktalanok hálnak a Várlépcső „kazamatáiban”
(Időszerűtlen)
Fontosnak érzem még a Kirekesztetten két darabját, de ezek témái más versekben is megszólalnak. De még egy részletet, hogy teljes képet kapjon:
Rokkanttól mankót lopni
ez aztán teljesítmény
…
Pedig tréfáról szó sincs
míg a néni combcsontját
műtőben szegecselték
kegyes szomszédai szépen
elemelték a mankót
(Rekord)
– Eddig se volt lélekvidító mesterség Garait szerkeszteni, de ez a kötete nemcsak keserű, de nagyon szomorú is. Mivel szeretné zárni?
– Maga, kedves liftkezelő kisasszony, kedveli a metaforákat, allegóriákat, alteregókat és egyéb, tudományosan megnevezhető költői alakzatokat. Írtam egyet, döntse el, melyik a felsoroltak közül, és ez legyen a vége. Ezt azért elolvasnám.
Léket kapott hajó, féloldalamra dőlve
állok a nagy vizen, süllyedő tárgy csupán.
Belőlem utasok már nem szállnak a földre,
mentőcsónakokon evickélnek sután.
Versek, utasaim, csak érjetek ti partot,
a többi rakomány velem enyésszen el:
föl nem falt csemegék, hidegre tett kudarcok,
rejtett pezsgők, miket egy pezsgőbb ár vedel.
Hajóbőröndjeim sós víz árasztja immár
mélyemben, odalent a kajütök alatt,
közönybe pácoló végső sorsára így vár
ruha, könyv, porcelán, sok-sok fölös kacat.
Aztán majd eltünök a vízek felszínéről,
orrom hegyesedik ki utoljára még,
s hajótestem fakón rothadó teteméből
halak usznak ki ott, hol támadt a lék.
(Léket kapott hajó)
– Ravasz egy alkotás. Allegória – mint a hajó-versek Alkaiosz óta. De van benne pars pro toto is: az utasok meg a versei, amik túlélik. Aztán visszatér a hajó-allegória, egészen Hieronymus Bosch-szerű képekkel. Nagy vers.
– Tényleg tetszik?
– Tényleg. De sehol a régi Garai Gábor?
– Nyúljon bele a paksaméta közepébe, ott talál egy fénykép-füllel megjelölt lapot. Azt nézze meg.
Megtaláltam. Ránéztem a címre, és a fülem zakatolni kezdett. A vers címe: Tűz-tánc 2.
– De hát ennek nem itt kéne megjelennie! Nem lesz mégsem Tűz-tánc 2?
– Ígérik, hogy lesz. De még nincs. Én meg szeretném legalább ezt örökül hagyni ebben a kötetben. Vannak benne fontos sorok.
Ég a palota?
Sőt ég a kunyhó is!
Rakéták röppályáján egyensúlyozva
émelyeg a világ. Nem csak elemi csapások,
földrengések és vulkán-kitörések
gyötrik a Földet. Gyötörjük mi magunk is.
…
Nem tudok szólni most se mást, hiába:
ne süllyedjünk magunk költötte halálba.
Várjuk be a természetes véget, úgyis eljön,
csak addig férjünk meg valahogy a Földön;
…
és hívom és várom, mi mindőnket megmenthet,
mint harminc éve hívtam:
az Egyetlen Rendet.
– Kedves Doktor Valaki, akkor én nekiállok szerkeszteni a Zápor és aszály-t, addig Maga összerendezi a Doktor Valaki-t, a tűz körül ugrálók meg gondoskodjanak a Tűz-tánc-ról.
Besötétedett. Hosszú délután volt, felálltunk a sárga padról. A költő a villamoshoz indult. A lifteskisasszony a lakótelepi gyorsbuszhoz. Figyeltem: hátranéz-e. Nem nézett. Lehajtott fejjel, csüggedt vállal bandukolt.
(Epilógus. Nemcsak a könyveknek – a költőknek is van sorsuk. Élete három fontos kötetét Garai már nem vehette kézbe. Nem tudtam odaadni neki sem a Zápor és aszály-t, sem a Doktor Valaki-t (azt a Szépirodalmi megszűnése miatt másik kiadó vette át, és megjelenése elcsúszott 1988-ra. De a Tűz-tánc 2-t sem érte meg.)
Derkovits Gyula: Híd télen
A közvélekedés szerint a művészek gyakran fordulnak az alkoholhoz vagy más drogokhoz, mert ezek a szerek elősegítik az alkotást. Valóban szükségük van a művészeknek különböző doppingszerekre? Erről kérdeztük dr. Gerevich József pszichiátert, neurológust, addiktológust, pszichoterapeutát, egyetemi tanárt, írót, a – sok más kötete mellett – Szemfényvesztő művészet című monumentális kézikönyv szerzőjét.
– A közvélekedés, mint sokszor máskor is, ez esetben téved, mert az alkotáshoz sem alkoholhoz, sem egyéb doppingszerekre nincs szükség. Az alkotáshoz két dolog kell: tehetség és motiváció. Ez a két, kiemelkedően fontos momentum mindenképpen szükséges művek előállításához. Az alkohol s a drogok szerepe minimális, és akkor is csak a tematizálásban segít, témát ad, adott a szerzőknek, mint például Csáth Gézának, Hajnóczy Péternek, Burroughsnak, s hosszan folytathatnánk a sort. A tematika fontos, de nincs köze az alkotás lényegéhez. Hiába van valakinek bármilyen érdekfeszítő témája, ha azt tehetség híján nem tudja kifejezni. A motiváción belül létezik külső és belső motiváció. A külső gyakran a pénz, illetve az ehhez kötődő tárgyi motiváció – ezek erőteljesen tudnak motiválni, éppúgy, mint az elismertségre, hírnévre vágyás, mint belső motiváció. Mindezek ellenére miért van benne mégis a köztudatban, hogy az alkotáshoz inni, drogozni kell? Mert „a nagyközönség” számára ez a látványos, ez kelti föl a figyelmet. Egy józan életű művész sokkal kevésbé „izgalmas”, mint egy bohém, részegeskedő, botrányt botrányra halmozó alkotó.
– Amiben az alkohol – kis mennyiségben fogyasztva – segíthet, az bizonyos gátlások oldása.
– Ekkor még olyan témához is „hozzá mer nyúlni” a művész, amelyhez alkoholmentes állapotban nem.
A visszafelé elsült fegyver
Az alkotást megakadályozó depressziót átmenetileg csökkentheti ugyan az alkohol és így hozzájárulhat művek létrejöttéhez, de a hosszabb távon, gyakran fogyasztott alkohol hatására a depresszió még súlyosabbá válik, alkotásképtelenné téve a művészt – így az alkohol fegyvere visszafelé sül el. De még ennél is rosszabb helyzetet is előidézhet az alkohol, a drog. Egy nagy magyar író elmesélte baráti társaságban, hogy bedrogozott, s egy döbbenetes remekmű született az agyában. Nekiült az írógépnek, és megírta élete főművét. Majd lefeküdt aludni, s amikor két nap múlva felébredt, odarohant az írógépéhez, elolvasni a remekművet, döbbenten látta: összesen két mondat van leírva. Ennyit a drogélmény és az alkotás összefüggéséről.
– Itt át is térhetünk az alkohol, a drog és a művészi elnémulás összefüggésére.
– Az alkohol „némította el” többek között Hemingwayt, Fitzgeraldot is, az ő életüket romba döntötte az alkohol. Persze léteznek kivételek. A vallomásos költő, John Berryman, egész életét végigalkoholizálta, és nem érezni nála, hogy az alkohol csökkentette volna alkotóképességét. Burroughs nyolcvanhárom évet élt, végigdrogozta az életét, s nem látjuk, hogy ennek hatása lett volna alkotóképességére. Még Ady Endre zsenialitása sem csökkent krónikus alkoholizmusa révén – de az említettek ritka kivételnek tekinthetők. Éppúgy, mint Edvard Munch, a Sikoly festőjének esete, ő annyira alkoholista volt, hogy amikor egy német kereskedő rábeszélte, fessen róla egy egész alakos képet, addig nem tudta az ecsetet sem megfogni, annyira remegett a keze, amíg meg nem ivott egy üveg bort – de akkor aztán tökéletes kézbiztonsággal nekiállt a vászonnak, és megfestette a képet. Mondhatjuk erre, hogy alkohol nélkül nem tudta volna megfesteni, s ez igaz is, de csak azért, mert annyira alkoholista volt, olyan elvonási tünetekkel, hogy azokat – abban az időben, megfelelő gyógyszerek híján – csak maga az alkohol tudta csillapítani.
– Az alkoholizmus olyan, mint amikor valaki eltöri a saját lábát, hogy mankóval járhasson.
– Valóban. Amikor Munch bement 1908-ban a koppenhágai klinikára, majd nyolc hónapos kezelés után gyógyultan kijött onnan, attól fogva már soha az életében nem ivott alkoholt. Festeni festett, de elemzők szerint ekkor már sokkal kevésbé „izgalmas” képeket, mint amikor még ivott. Ennek oka a tematika: amikor szorongott, alkoholista volt, akkor megfestette saját szorongásait, és ez a közönség szemében „izgalmas” témának számít. Bukowskinál is ez a helyzet, megírta a saját részegségeit, s alkoholos állapotban tett dolgait.
A siker elviselhetetlensége
Kerouacnál is ez történt, még egy üggyel súlyosbítva: az Úton című könyve olyan sztárrá tette őt, hogy nem tudta elviselni a sikert, inni kezdett, az alkohol tönkretette alkotóképességét, és igazán jót többé nem tudott írni.
– Vannak-e olyan pszichiátriai szerek, amelyek oldják a negatív érzéseket, de az alkohol negatív oldala nélkül, s így elősegítik az alkotást?
– Nincsenek. Inkább bódítanak, tompítanak, az alkotás ellen hatnak. Azt lehet mondani, ha egy depressziós alkotó hangulatjavítót szed és megszűnik a depressziója, ez meghozhatja az alkotásra való kedvét. Ám itt voltaképpen nem maga a szer a jótevő, hanem a hangulatjavulás. Egyébként, mint már volt róla szó, sokszor épp a szorongás eredményez kimagasló művet, elég csak Kafkát említeni. Ország Lili, a kiváló festőművész Szorongás című műve is hátborzongatóan izgalmas alkotás. A szerző, szorongó korszaka elmúltával, már egészen más képeket festett, amelyek sokunk számára nem annyira izgalmasak, de mindenképpen értékesek.
– Miképp éljen egy mai alkotó, hogy eredményesen tudjon műveket előállítani? Vannak-e erre technikák?
– Én azt tenném, amit Kosztolányitól megtanultunk. Önreflektív módon élte az életét, megfigyelte saját magát, és föltette a kérdést, miként lehet, hogy egyszer csak úgy kicsusszan belőle egy remekmű, máskor pedig sokkal kevésbé jót hoz létre? Elkezdte vizsgálni, mi kell neki a remekművek alkotásához, mik előzik meg, milyen események, gondolatok, milyen lelkiállapot a jó alkotás létrejöttét, s milyen állapot teszi rosszabbá a művet. És nagyon tudatosan igyekezett magát az alkotáshoz megfelelő lelkiállapotba hozni. Ez az egyik lehetséges út. A másik lehetőség a parafrázisok alkalmazásának világa. Az igazi nagy művészek többnyire parafrázisokat írtak, írnak. Tovább- vagy újraalkották, alkotják a korábbi műveket, az örök témákat. Ilyen volt Picasso, aki élete második felében csak parafrázisokat készített, de felhozhatjuk példaként Shakespeare-t is, aki darabjait középkori olasz novellákból merítette. S sor végtelenítve folytatható.
A közszeméremsértő festmény
Magam például tovább írnám Dosztojevszkijnek némely regényét; egy-egy ilyen akció polemizál az egykori alkotóval, hozzá tudja tenni saját korának adottságait az eredeti műhöz, és nagyon éles kontrasztot tud létrehozni a régebbi s mai alkotások között.
– Ezek szakmai fogásoknak, trükköknek is mondhatók.
– Igen. Egy kiváló svájci művész, Balthus, aki értett ahhoz, hogyan lehet a nézőben izgalmat kelteni, legérdekesebb alkotását, A gitárleckét nem engedte mindenkinek megnézni, hanem a kiállítás fő terme mellett lévő, bezárt kis szobába helyeztette, amelynek ajtajára ráírták: „Csak engedéllyel!”. Attól kezdve mindenki csak azt a képet akarta látni. Az egyházak tiltakoztak az általuk közszeméremsértőnek tartott alkotás miatt, a hatóság karhatalommal távolíttatta el a képet – és onnantól kezdve ez a festő világhírű lett.
– Térjünk vissza az alkoholra s társaira! Megállapítottuk, hogy rosszul hat a művészekre, a művészetre, és ha mégsem, az ritka kivétel, semmint jellemző szabály.
– Megszünteti a tehetséget s a motivációt, melyekről a beszélgetés elején már említettük, hogy nélkülözhetetlenek az alkotáshoz. Ha valakit az motivál alkotásra, hogy szorong, s alkohollal próbálja szorongását csillapítani, az alkohol szorongáscsökkentő hatása az alkotás legfőbb motívumát szüntetheti meg. A rendszeres, nagyobb mennyiségű alkoholfogyasztás során az alkohol válik kvázi az „élettárssá”, és minden mást kiszorít a művész életéből, az emberi kapcsolatokat, s alkotást is. Így némulnak el az alkoholista alkotók.
– Ha valaki huzamosabb idő után abbahagyja az alkoholizálást, visszatérhetnek-e az alkotási képességei?
– Attól függ, hogy a szerző az alkoholizmus mely stádiumában hagyta abba az ivást. A koraibb stádiumokban még visszafordítható a folyamat, mint Munch esetében. Munch, akiről már szóltunk, kiváló képeket készített, miután kijött a klinikáról – igaz, másmilyeneket, mint a klinika előtt. Akkor vonult be a klinikára, amikor már nem tudott alkotni, s életveszélyes állapotban volt. Ismert egy festménye, melyen egy borosüveg társaságában látjuk (Önarckép borosüveggel, 1906). Ezen a képen szembe mert nézni alkoholizmusával, mintegy előrevetítve a jó prognózist, a gyógyulást. Míg például Modigliani és Toulouse-Lautrec nem volt képes ugyanerre – az ő sorsukat többek között ez pecsételte meg. Nem voltak képesek ábrázolni az alkohol megidézte halál mindent elözönlő előseregeit.
Kernstok Károly: Park
Mahomet és Jumurdzsák
Szerb Antal briliáns Magyar irodalomtörténete számos jelentőségteljes állításának egyike szerint miután „a déli, ragyogóan könnyelmű, szó-boldog humanizmus napjai elmúltak Magyarországon”, „Mohács szörnyű idejében” többé már „nem lehetett a könnyű és céltalan szépségeknek örülni”. Ezt követően ugyanis „a történelem súlyos terhével a vállán” a magyar szellem számára az egyik „legégetőbb kérdés” a reformáció mellett a „törökvész” volt (1935: 50).
Ezek közül fontosabb jelenleg számunkra az utóbbi, amely – és ezt hozzátennénk Szerb bölcs elgondolásához –, nemcsak hazánkat érintette. A szlovák-amerikai Charles D. Sabatos (2020: XVII) szavaival „az Oszmán Birodalom terjeszkedése az iszlám világot tudatosította az európai gondolkodásban”. Ugyanő megállapítja, hogy – mint másutt földrészünkön –, a „törökről” uralkodó kép nem más, mint hogy ő „a kereszténység esküdt ellensége”, az erőszakos és kegyetlen „Antikrisztus”. Ennek szépirodalmi felelevenítése érdekében az alábbiakban visszatérünk a vizsgált művek megjelenésének kronológiai sorrendjéhez.
Értelemszerűen az újkor hajnalától sokkalta meghatározóbb, közvetlenebb, egyszersmind dokumentáltabb 2 is lesz az egész térség számára az Oszmán Birodalmi expanzió politikai realitása, mint bármilyen egyéb tapasztalat, ami az iszlámmal valaha is korábban összefüggésbe hozható volt a középkori időkben (l. előző rész). Ennek a korábbiaktól látványosabb megjelenítése az irodalomban nyilvánvalóan a „kéziratos irodalmat” (Szerb 1945: 1935: 45) idővel felváltó nyomtatás is. Ezt példázza, hogy Heltai Gáspár Chronicája „az magyaroknak dolgairól” (1575) szót ejt ugyan a „huszonegyedik király” II. András közel-keleti, illetve bizánci vállalkozásáról, elsődlegesen szintén az oszmán terjeszkedés szemhatáraival foglalkozik. Előbbi irányú, viszonylagos érdeklődését példázza, hogy „Lőn azonközbe, hogy a római pápa az ő búlcsújával sok keresztyén fejedelmeket fellezesztene (sic!), kik elmennének, hogy visszavennék Jeruzsálemet, és megszabadítanák a Krisztus koporsóját a pogánoktól. És azok közükbe főhadnaggyá választá a magyari András királyt [… ] ez okáért András király bement volna Konstancinápolba, ott kelletik néki egy üdeig mulatni”.
Sokkalta inkább visszaköszön a „Chronicában” később a török fenyegetettség tudata, ekképp Hunyadi János és „Mahomet”, Mátyás és „a török császár”, végül Lajos és „Szolimán” küzdelmei, egészen Buda elestéig. 3
A fenyegetésérzetről, amelynek konkrét politikai-hadi szférájába Heltai is bepillantást enged, „látleletet” kapunk továbbá olyan áttérti vagy „renegát” beszámolókból is, mint amilyen az erdélyi Georgius és a cseh Vratislav.
A közép-európaiak egyik legkorábbi, fogságról szóló elbeszélése az Értekezés a törökök erkölcseiről, szokásairól és árulásáról (lat.: Tractatus de moribus, condicionibus et nequitia Turcorum), amelyet a magyarországi György (Georgius) néven ismert író 1481-ben adott ki. Az Erdélyben született Georgius fiatalemberként egy török invázió során fogságba esett, és húsz évet rabszolgaságban töltött. Értekezését Rómában írta az otrantói török invázió idején, amikor a nyugat-európai félelem az oszmánoktól a tetőfokára hágott. Az Értekezés Európa-szerte hozzáférhető volt a gondolkodók számára, ílyesformán talán a legjelentősebb forrás lett Luther Márton számára is az oszmán ellenséget támadó írásaihoz. Ez volt az egyik első európai mű, amely beszámol a janicsárokról, a devsirme („gyermekadó”) gyakorlatáról és a mevlevi dervisek szokásairól (Sabatos 2020: 4).
Václav Vratislav Mitrovic cseh nemest ifjúkorában, 1591-ben, tehát már a magyar hódoltsági idők folyamán, követi minőségben letartóztattatja a „Fényes Porta”. Ezt követően egy évet töltött gályarabságban, majd további két évet börtönben, amely időszakról későbbi, br. mitrowitzi Wenceslaw Wratislaw Kalandjai… című, 1599-es visszaemlékezéseiben számol be. Nem részleteznénk a janicsár életmódra és egyéb kulturális sajátosságokra irányuló fejtegetéseket, e helyen inkább kifejezetten az iszlámhoz közvetlenül vagy közvetetten kapcsolódó szakaszok ismertetésére vállalkoznánk.
Az első kötetben a szerző baljóslatú fohásza úgy hangzik, hogy: „hacsak az Úristen maga nem szándékozik megkönyörülni rajtunk, akkor várható, hogy ezek a mi halálos ellenségeink betörnek Ausztriába, majd végül a mi szeretett hazánkba is” (Wratislaw 1862: 25-26).
E munka harmadik kötetében – a fogságról szóló elbeszélő szakaszokban – szintén központi helyet foglal el a kulturális identitás megőrzésének kérdése, amennyiben a főhős az új identitás felvállalásának kísértésével szembesül (159-610).
Ezekben az időkben tehát az ellenséges cseh viszonyulás három „pilléren” nyugszik, miszerint a muszlim török részint a kereszténység halálos ellensége, részint „Isten csapása”, vagy pogány, illetve eretnek (Sabatos 2020: XVI). Jitka Malečková (2021: 36) cseh történész szerint ez a következő, XVII. évszázadban némileg és időnként változik: Comenius (csehül: Jan Amos Komenský), a neves cseh pedagógus és gondolkodó, aki a Habsburgok elleni 1618-as csehországi felkelés kudarca után emigrációba kényszerült, már például jóval békülékenyebb hangot ütött meg az iszlámmal és a törökökkel szemben, dicsérve vallásosságukat és jótékonyságukat. Úgy vélte, hogy a törököket meg lehet téríteni a kereszténységre, és levélben javasolta a szultánnak, hogy a Bibliát fordítsák le török nyelvre.
A magyar színtér küzdelmeinek tétjét ugyanebben az időszakban mi sem érzékelteti jobban, mint az, hogy a „főúri irodalomból” (Szerb 1935: 109-42) legalább két rendkívüli költő személyesen is részt vesz a harcokban.
Az egyik alkotás, a Balassi életrajz – amely Szerb Antal szavaival (115) magába foglalja egyebek mellett a következőket is: „középkor és humanizmus, törökvész és udvar, martalóc durvaság és fennkölt, halálba eksztaziáló vallásosság” önmagáért beszél. E munkásság részleteit ezúttal tegyük el további elmélkedésre.
Lényegesen nagyobb terjedelemben közelíti meg ugyanakkor Zrínyi – szintén maradva Szerb Antal fogalomhasználatánál – „az ország legválságosabb, talán utolsó órájában” a maga sajátos, „misztikus patriotizmus”-ával (1935: 128-9) e történelmi helyzetet.
Zrínyi következetes, „keresztyén”/„pogány” dichotómiát felvonultató, ugyanakkor a két félnek egyaránt a bátorság, hősiesség erényeit tulajdonító Szigeti veszedelmének második éneke, Vratislav báró fentebb idézett fohászához hasonlóan, a kvintesszenciáját adja ennek a történelmi helyzetnek: „Uram, azt is látod az pogány töröknek / Miként vásik foga, az hitetlen ebnek, / Hogy miként árthasson keresztyéneknek, / Csak az az szándékuk, miként törhessenek” (II. 72.)
A velük folytatott küzdelem ábrázolása nem várat sokat magára, miként az ő hittételeik megjelenése sem: „Itten kezd hullani török, sok, számtalan, Itten sebesedni mindenféle pogány. Ki nagy Allát, ki Mahometet kiáltván. Vérekben feküsznek az földet harapván (XV/73).
Zrínyi kortársa – az érsekújvári hadjárat során az oszmánok szolgálatában álló tatárok fogságába eső Štefan Pilárik evangélikus lelkész Pilárik sorsa (Sors Pilarikiana, 1666) című önéletrajzi verses elbeszélése a szerző több mint egy hónapos fogságban elszenvedett szenvedéseit mutatja be. Az elsősorban tájékoztató jellegű beszámolóktól eltérően, mint amilyenek például erdélyi Györgyé, Pilárik keresztény vallási meggyőződése nagyban meghatározza önnön tapasztalatainak ismertetését. Az elején a szerző fájdalmasan szögezi le: „Isten [a mi] aljas gonoszságunkért küldte magyar hazánkba e hordákat, a harcra kész, az egész kereszténység rémületét okozó hordákat – a törököt, a vad tatárt és más idegen népeket, akik átkeltek a Dunán” (1989: 15; Sabatos 2020: 8).
Mikes Kelemen rodostói száműzetése idején, 1717-1758 között keletkezett Törökországi levelei fél évszázaddal később számtalanszor, illetve ragyogó részletességgel és pontossággal tárgyalják a szerző helyi élményeit, olykor kifejezetten az iszlámhoz kapcsolódóan is. 1750. január 16-i keltezésű, 179-edik levele tanulsága szerint, noha – megfelelően a korszellemnek – Mikes a muszlimokban „pogányokat” lát és úgy találja, hogy „minden hamis vallások között legveszedelmesebb a Mahumet (sic!) vallása”, a világvallások közös pontjait is felvázolja. Megállapítja, „hogy az érzékenységeknek leginkább kedvez, de másként egynehány punctumokba megegyezik a keresztyénséggel. Mahumet a valóságos és mindeneket teremptő Istennek üsmeretségére fundálta a vallást, azután a felebaráti szeretetre, a testi tisztaságra és a csendes életre. A török vallás keményen tiltja a bálványozást”.
A következő levele, melyet egy bő negyedévvel később vetett papírra Mikes, tárgyilagos képet rajzol a „török” vallásról, vagyis az iszlámról: „…itt nem a gazdaságról kell beszéleni, hanem Mahumetről, aki hogy el ne vadítsa magától a pogányokot, se zsidónak, se keresztyénnek nem akará magát mutatni. De hogy mind a zsidóknak, mind a keresztyéneknek kedvezhessen, mindenikének holmi részecskéit kivevé a vallásából, és a magáé közi toldá, és azt tanítá, hogy háromféle írott törvént adott ki az Úr az embereknek, mindenikében lehet üdvezülni, mert mindenike azt hagyja, hogy higgyenek az egy Istenben, minden embereknek teremtőjében és bírájában”. Majd, miután hosszasan részletezi az iszlám előtti vallások tanításainak bekebelezését az iszlámba, megállapítja, hogy „az Alkorán könyve olyan könyv, amelyben a jók között sok gyermekség és haszontalanság vagyon. De ez a könyv akármicsodás legyen, mindazonáltal magában foglalja mind a papi, mind a városi törvényt, és elejekbe adja a törököknek mindazt, amit hinni és követni kell”. Ugyanitt tárgyalja az iszlám felekezeti megosztottságát is: „A török vallás három ágra szakad: a szerecsenek tartása legbabonásabb, ezek Bubeker szerént tartják a vallást; a perzsáké, amely tisztább, ezek Halit követik; a törökök pedig Ömérrel tartanak. Ezek a többit eretnekeknek tartják és kárhoztatják”.
A rákövetkező év október 26-i keltezésű, 184. levélben ismét „szól” az iszlám ágainak eltéréseiről: „A törökök között a vallás iránt véghetetlen szakadások vannak, akik mind annyiféleképpen magyarázzák az Alkoránt”. Ugyanitt felsorakoztatja Mikes e vallás állítólagos fatalizmusának ismérveit is: „akik pedig abban [a pestisben – I.M.] megholtanak, lehetetlen volt azt nékik elkerülni, mert az ő tanítások az Isten előre való rendelésiről mód nélkül szoros. Sőt, még az Istennek tulajdonítják a vétket, mert azt nem lehetett nékik elkerülni. Azt tartják, hogy kinek-kinek a homlokára vagyon írva, hogy mit rendeltek felőle, és azt el nem kerülheti”.
Miként Passuth mollája korábban, Mikes is megemlékezik a muszlimok Krisztus iránti tiszteletéről a 185. levélben: „A török vallást jobban nem lehet elvégeznem, mint azon, hogy micsoda tisztelettel vannak a Krisztushoz […] Ha pedig oly boldogtalanok, hogy nem hiszik a Krisztus Istenségit, legalább úgy tisztelik, mint az Isten fuvallását, mint az Úr mellett lévő nagy szószóllót. Azon megegyeznek, hogy az Isten küldötte el, hogy olyan törvényt hozzon, amely teljes a kegyelemmel. Ha pedig hitetleneknek hínak minket, nem azért, hogy a Krisztusba hiszünk, hanem azért, hogy nem hisszük, hogy Mahumetet az Isten küldötte volna”. Ehhez hozzáteszi itt, hogy: „Jól cselekesszük”.
Anélkül, hogy ennek részleteibe mélyrehatóbban belemennénk, elmondható általánosságban, hogy a XIX. században is téma a törökvész. Jósika Miklós 1839-es A csehek Magyarországon című romantikus regénye akkoriban játszódik, amikor „magyar fegyver védte Európát az oszmán hatalommal szemben” (1972: 5). E könyvben az oszmán politikai és az iszlámvallási referenciák gyakran átfedésbe kerülnek, amennyiben „az oszmánok újra meglobogtatták Mahomet zászlaját” (354), „Mahomed” szultán pedig „megesküdött a Koránra, hogy addig nem pihen, amíg Európát meg nem hódoltatja” (508).
Kemény Zsigmond 1862-ben megjelent Zord idő című történelmi regénye Buda eleste idejében játszódik, mely epizóddal kezdetét veszi a százötven éves török uralom. Podmaniczky János főúr a következőképp szól a könyv egy jelenetében Werbőczi kancellárhoz, szembeállítva a királynőt az oszmán-török fenyegetéssel: „tőle, ki a kereszt előtt imádkozik, alig háromezer lépésnyi távolságra százötvenezer pogány vakbuzgósággal említi Allah nevét. Mert mi tagadás, tisztelt barátom, a mi hatalmas védelmezőnk, a dicső Szolimán császár, minden nagy tudománya s mély belátása mellett is, egész népestül a pogány hit mocsarában fetreng” (2009: 38).
Hasonlóképp, Kemény e műve megjeleníti, több ízben is a kereszt helyébe tűzött félhold lidércét, vagyis az „izlám” (sic!) bevezetésének (valós) kockázatát (103; 123; 180), a „pogányok” csalárd, esküszegési hajlandóságát (143), többnejűségét (130), „hitetlen” foglyokkal szembeni kegyetlenségét (v.ö. Passuth: Hétszer vágott mező hattíni csatajelenetével). Ezen felül, Mikeshez hasonlóan, itt is felmerül az iszlám vélt vagy valós fanatizmusa: hiszen a budai főbasa „Mohamed hitével együtt nem vette át a végzetben feltétlen belenyugvást, mely a tevékenységet kizárja s intézkedései szabatosak, célszerűek voltak” (385).
Általában a romantikára, így természetesen Jókai Mór munkásságára is, jellemző ugyanakkor a távoli kultúrák, az egzotikum, főleg a mesés Kelet kedvelése. Ez a vonzódás megtalálható például a török világgal foglalkozó regényeiben (Török világ Magyarországon, A fehér rózsa, Janicsárok végnapjai).
E felsoroltak közül A fehér rózsa című regény mindössze két évvel Kemény Zord idő történelmi regénye után jelent meg, amelynek felütéseként, A zsibárus című fejezetben az iszlám konfliktusait ábrázolja a szerző: „Régidők, száz meg száz év óta foly a harc a síiták és szunniták között. Perzsia, India, Teherán a síiták földje, Törökország, Arábia, Egyiptom és a berber ország a szunna híveié. Sok vér, sok pénz és sok átok és sok árulás pazaroltatott már el, és mégsem derült ki, hogy a síitáknak van-e igazuk, vagy a szunnitáknak”. Ugyanakkor a vallási és kulturális eltérések ábrázolása ellenére sem fosztja meg a szerző török karaktereit egyes, egyetemesnek gondolt erényektől a könyvben.
Az egykori Túróc vármegyei Záborban született, szlovák Jonáš Záborský a Fausztiáda (Faustiáda, 1864) című, Jókaiéval úgyszólván egyszerre megjelent „fantasztikus hőskölteménye” legalább annyira olvasható a nyugati racionalizmus és politikai képmutatás, mint a muszlim Kelet, illetve az Oszmán Birodalom ironikus felhanggal teli bírálataként. Az első fejezetben egy Pozsony-közeli óriás, bizonyos Puchor sorsán keresztül fogalmazza meg a szerző, igen szarkasztikusan, hogy: „A szegény keresztények mindig bőkezű segítséget kapnak, de csak azután, hogy a muszlimok megfojtották őket. Amíg élnek, diplomáciai jegyzékek repkednek Európa egyik országából a másikba. És amikor az utolsó csepp vérüket is kiontják, akkor rettenetes seregek vonulnak a Fenséges Porta, azon Atlasz támogatására, amely a politikai égboltozatot tartja” (Záborský 2012: 11–12; Sabatos 2020: 43-4).
A lengyel Henryk Sienkiewicz trilógiájának harmadik kötete, a Pan Wołodyjowski (1884) (magyarul: A kislovag) Lengyelországnak az Oszmán Birodalommal vívott küzdelmeinek hátországában játszódik a mai Ukrajnában.
A trilógia korábbi két kötetéhez hasonlóan a lengyel Nemesi Köztársaság XVII. századi, függetlenségi harcait tárgyaló, 1888-ban megjelent könyv XXIII. fejezetében a Keletről visszatért lengyelek elbeszéléseiben „kirajzolódott az egész keleti világ: Bahcsiszeráj meg Sztambul, a minaretek, meg a hamis próféta szentélyei, a Boszporusz kék vize meg a szökőkutak, a szultán udvara meg a rengeteg ember a kővárban, a hadak, a janicsárok meg a dervisek, meg az az egész rettentő, de fényes sáskahad; melytől a rutén földeket s azokon túl Európa minden keresztjét és templomát a Köztársaság födözte vérző mellével.”
Lengyelország az Oszmán Birodalom határain való elhelyezkedése miatt fontos szerepet tölt be Európa védőbástyájaként, ahogy azt az erdélyi Györgyhöz és Pilárikhoz hasonlóan fogságba esett Muszalski is büszkén állítja: „Rettentő a török hatalom, s a potentátok közül egyetlenegynek sem hódol annyi király, mint a szultánnak. Maguk a törökök mondják, hogy ha Lehistan nincs (mert így nevezik a mi hazánkat), akkor már régen ők lennének az orbis terrarum urai”.
Ebben a szellemben folytatja Sienkiewicz az elbeszélést a könyv XLV. fejezetében is: „A másik, még rettenetesebb vihar felhői Drinápoly alatt tornyosultak, s ezzel az áradattal szemben nem állt más, csak az egyetlen kamienieci kőszikla […] Hiába emelte fel intő szavát a nagy Sobieski, a veszedelemre figyelmeztetve, senki sem hitt a háborúban; elhanyagolták a védekezésre való felkészülést, így aztán a kincstárban nem volt pénz, a hetmannak nem volt katonája. A hetman alig néhány ezer embert tudott kiállítani egy olyan rettentő hatalom ellen, amelynek az összes keresztény nemzetek szövetsége is csak alig-alig bírt volna helytállani”. Majd a szerző itt kifejezetten rátér az iszlám „szent háborúban” rejlő fenyegetésre: „Ezenközben Keleten merőben másképpen ment a dolog. Ott minden a padisah akarata szerint történt, s a népek valamennyien szinte egyetlen szablya voltak egyetlen ember kezében. Amint kibontották a próféta nagy zászlaját, s a szeráj kapujára meg a nagyvezíri palota tornyára kiakasztották a boncsokokat, az ulémák pedig kezdték kihirdetni a szent háborút, egyszerre megindult fél Ázsia és egész Észak-Afrika.” Majd voltaképp a teljes iszlám világ, az ‘umma, katonai szerepvállalása kibontakozik: „A kalifa hívására előálltak az arabok is, kiknek burnuszai hóként borították a kucsunkauri mezőket. Voltak közöttük sivatagbeli vándorló népek, és voltak Mekkától Medináig lakó városiak is. Nem maradt meg házi tűzhelyénél a meghódolt Egyiptom sem […] mind ott voltak most fegyveresen a drinápolyi mezőn, minden este imádkozván az iszlám győzelméért s amaz ország vesztéért, amely évszázadok óta egymaga zárja el a próféta híveit a világ többi részétől […] Mikor a müezzinek imára hívták a népet, ezek a különböző nyelvű csapatok, mind egytől egyig arccal kelet felé fordultak, és egyazon szóval kiáltottak Allahhoz”.
Nem mehet el egyetlen, e témának szentelt tanulmány sem Gárdonyi Géza klasszikusa, az Egri csillagok (1901) mellett, akkor sem, ha történetesen a célja mindenekelőtt csupán a kevésbé ismert hazai és térségi írások vázlatos áttekintése. Egyetlen szakaszt emelnék ki itt éppen ezért, amelyben mind a vallási fenyegetés, mind a felekezeti megosztottság szembetűnik. A III. rész 10. fejezetében, amint a főhősök „Sztambulban” járva észlelik a „főellenség” Jumurdzsák jelenlétét, egy, a perzsa gyászünnep alkalmából tartott felvonulás keresztezi útjukat, amelyen nem furakodhatnak át, hiszen „az a sok handzsár, amelyet a vallási düh villogtatott, mind ellenük fordult volna”. Gárdonyi azzal folytatja a narrációt, hogy „a mohamedánosok meg a síiták (sic!) különben is gyűlölik egymást. A síiták azt tartják, hogy Mohamed mai papjai csak bitangolják a méltóságokat. A törökök meg azt tartják, hogy a perzsa nép eretnek”.
Természetesen mind az Egri csillagok az iszlám további hivatkozásaiban, mind a magyar szépirodalom bővelkedik az egyéb értékes munkákban és olyan hivatkozásokban, melyek, noha sokkal inkább kimerítő bemutatást érdemelnének, erre nincs ezúttal tér és mód.
Továbbmenve az itthon kevésbé ismert térségi szerzők, illetve művek irányába, a cseh Karel Čapek 1922-ben megjelent Abszolútum-gyár tárcaregényében a nukleáris energia okozta világfelfordulás kavalkádjában felbukkannak az iszlám referenciái is, meglehetősen erőszakos, vérszomjas színezettel: „A törökök arab, szudáni és perzsa katonaság segítségével elözönlötték az egész Balkánt, és hatalmukba kerítették Magyarországot, ekkor azonban ellentét támadt a síiták és a szunniták közt egy nyilvánvalóan nagyon fontos kérdés miatt, amely Alival, a negyedik kalifával függött össze. A két szekta Isztambultól a Tátráig nem mindennapi fürgeséggel és véres kegyetlenséggel űzte egymást, aminek sajnos a keresztények is megitták a levét” (Čapek 1978: 173). Miként Jókainál és Gárdonyinál, ezúttal is megjelennek a felekezeti konfliktusok, ahogy a kontinenseken átívelő szembenállás rémképe is, különösen a következő szakasz vonatkozásában: „A muzulmán felkelés esetében viszont, amely ugyanezen év decemberében Mekkában robbant ki, bebizonyosodott néhány francia titkos megbízott jelenlete, akik tizenkét Aero márkájú, könnyű atommotort rejtettek el a Kaaba közelében. Az egyiptomi és tripoli mohamedánok ezt követő zendülése, valamint az arábiai vérfürdők mintegy harmincezer európai eletebe kerultek” (145). Eközben ez is kiderül, hogy Bengáliában „a legkülönbözőbb szekták rettenetes lázadása dúlt” (147).
A morva-zsidó származású, a Monarchia területén, Bécsben született Stefan Zweig szülővárosát a (muszlim) Kelet történelmi, politikai, szellemi és kulturális ellenpólusaként állítja be 1934-től haláláig vezetett, A tegnap világa című memoárjában: „az oszmánok nyugat elleni támadása ezeken a falakon csattant meg […] A Stefansdomban a kereszténység egyesült urai hálaadó imában térdeltek le Európa töröktől való [1683-as] megmentéséért” (Zweig 1943: 21-2).
A cseh Jaroslav Hašek a XX. század elején írta a morbid A borbélynál című drámát, amely jóval a szerző halála után került a Dekameron humoru a satiry szatíra- és humoreszkválogatásába. Ennek vonatkozó részét bemutatva egyben át is kötnénk a muszlim törökök ábrázolásától alább immár távolabbi szemhatárok felé tekintve: „az arabok […] a törökök mellé álltak, egy a hitük, és az arab olyan fajta, hogy ahol lehet, szúr, vág és nyiszál […] Higgyen nekem, urasága, az arab még a töröknél is nagyobb bitang, legnagyobb öröme, ha levághatja a becsületes ember fejét…” – mondja Spachta úr, a borbély, vendégének, akinek túlzott szorgalmában egy szerfelett morbid végkifejletben lenyisszantja a fejét…
A Mahdi alakja és a Sivatagon és vadonban
Hosszasan lehetne még kivonatokkal szemléltetni a térségi viszonyulást a kifejezetten az oszmán-török képében jelentkező iszlám iránt. Ehelyett Sienkiewicz egy további, Sivatagon és vadonban (1912) című könyvével folytatnánk. Ebben a kalandregényben a XIX. század végi szudáni Mahdi-felkelés mutatkozik meg, hasonló fanatizmussal és mobilizációs potenciállal, mint a XVII. század során (l. fentebb): „A próféta megkezdte a tanítást. Mély, zengő hangja tisztán hallatszott az egész téren, úgyhogy tanításának minden szava eljutott a hívekhez. Mindenekelőtt arról beszélt, hogy milyen büntetésekkel sújtja Isten azokat, akik nem szívlelik meg a Mahdi parancsolatait, eltitkolják a zsákmányt, lopnak, a harcban kímélik az ellenséget, vagy dohányoznak. Az ilyen bűnösök miatt küldte Isten a földre az éhínséget […] Ám a mennyország csak a győztesek előtt nyílik meg. Aki legyőzi ellenségét, üdvösséget nyer. Aki hitéért hal meg, az feltámad az örök életre. Boldogok, százszorosan boldogok azok, akik már elestek!…
– Meg akarunk halni hitünkért! – felelte a tömeg zúgó kiáltással”. Az éleselméjű lengyel ifjú Staś racionalitása itt szembekerül a muszlim tömeg elvakultságával: „most már megértette, miért nem tudtak az egyiptomi csapatok ellenállni a mahdistáknak”. Majd a próféta alakja kimondottan is megeleveníti az iszlám világhódító ambícióit: „beszélt látomásairól és Istentől vett küldetéséről. Allah megparancsolta neki, hogy tisztítsa meg a vallást s terjessze el azt az egész világon. Aki őt nem ismeri el Mahdinak, megváltónak, az elkárhozik. Immár elközelgett a világ vége, de még mielőtt beteljesednék, a hívek kötelessége meghódítani egész Egyiptomot, Mekkát s a tengeren túl is minden országot, ahol pogányok laknak. Ez Isten akarata, amit semmi meg nem változtathat. Sok vér ömlik még” (XVII).
A XIX. századi eseménysor XX. század eleji ábrázolása felvetné, hogy e sienkiewiczi premisszákat a Said-féle orientalista perspektíva 4 mellé rendeljük, ám utóbbi ismertetésére e helyen egyéb fókuszok miatt nem vállalkoznék.
Befejezés
Ebből a teljesség igényétől természetesen nagyon távoli, javarészt a térségi fősodorra irányuló, és XX. század elejéig tekintő kéziratból is kiviláglik, hogy az iszlám erősen foglalkoztatta Közép-Európa alkotóinak képzeletét. Néhány jeles szerző és mű áttekintése nyomán egyebek mellett adódik azon következtetés is, hogy e nemzetek szellemi öröksége legalább két, kifejezetten Magyarország esetében pedig három okból más, mint Nyugat-Európáé.
A keresztes hadjáratok jelentette ihlet és köztudatra gyakorolt hatások (Asad 2000; Daniel 2009) többé-kevésbé közös alapokat mutatnak a kontinens jelentős részén. Noha Közép-Európa, illetve mindenekelőtt a Magyar Királyság is kivette ezekből a részét, azonban lényegesen kisebb mértékben, mint egyes nyugati szereplők, sokkalta kevesebb szépirodalmi visszhangot váltva ki (gondoljunk csak a Roland-ének vagy az El Cid adaptációira vagy Walter Scott műveire). Ebben a tekintetben főként európai-keresztény önazonosságjegyek rekonstruálhatók a korpusz alapján. Az iszlám ábrázolása jellemzően dichotóm, ugyanakkor a keresztes lovagoknak is bőven kijut a bírálatból.
Mint láttuk, az adó- és vámszedő, vélten vagy valósan pénzhamisító, illetve „népnyúzó” izmaeliták igencsak negatív megvilágításba kerülnek – önálló sajátosságként – a magyar szépirodalmi képzeletben. Ennek drámaiságát csak fokozza, hogy jelenlétük a magyar történelem halmozottan kritikus szakaszával esik egybe (anarchikus közállapotok a XIII. század elején és a mongol invázió).
A nyugati orientalizmus e tanulmány által nem részletezett kritikai felfogásához képest a kora újkor viszonylatában számottevő a mennyiségi és a minőségi különbség a közvetlenül érintett Közép-Európa „javára” az évszázadokon át gyarmatosítást folytató nyugati nemzetek szellemtörténetével szemben. Ugyanis az Oszmán Birodalmi expanzió több évszázadon át tartó történelmi-politikai realitásának árnyékában (Gingrich 1996; Sabatos 2020) alapvetően más élményanyag – és alkotói felhang – keletkezik az újkor hajnalától, mint a hódító Nyugaton. Ennek érzékeltetésére már számos térségi szerzőt és korabeli beszámolót is a látómezőnkbe vonunk a harmadik szerkezeti egységben.
A későbbiekben, a török fenyegetés XVIII. századi ismét a nyugati munkák felé billen, legalábbis a mennyiségi mérleg. Annak tisztázása, hogy a XIX. századi modern szépirodalom iszlámképe milyen mértékben merít a törökábrázolás előbbieknek megfelelő „hagyományaiból”, illetve mennyire hatottak rá az Edward Said által feltételezett nyugati orientalista szellemáramlatok, jövőbeli vizsgálódásokra vár.
1 Allúzió az egyik legnagyobb magyar orientalista, Germanus Gyula egyik népszerű könyvének címére [vissza]
2 Noha értelemszerűen az iszlámmal kapcsolatba hozható politikai fenyegetés, a „pogány” török terjeszkedése nemcsak történelmi tényszerűség, hanem egyben rendkívül jól dokumentált is, nem kíván e tanulmány szerzője részletesebben belemenni a Hódoltságot, avagy a muszlim Kelettel való találkozás időszakát tárgyaló irodalmába bővebben. Hiszen az önmagában, csak a magyar irodalom összefüggésében egy teljes monográfiát kívánna, Kemény Zsigmond, Móricz Zsigmond, Passuth László, Gárdonyi Géza, Herczeg Ferenc stb. hogy olyan kortárs szerzőkről, mint Horváth Viktor, vagy Ujkéry Csaba, Bán Mór, ezúttal ne is beszéljünk. E helyen csupán egy-egy kivételes esetben érintjük a vonatkozó műveket a végtelen korpusznak csupán egy szeletében mélyedve el. [vissza]
3 Heltai Hunyadinak egyenesen a törökkel szemben elköteleződés végakaratát tulajdonítja: „El ne hagyjátok a törökek ellen való hadakozást, hanem inkább véghöz vigyétek. Ezt ítéljétek erősnek, állandónak, és dücsőségesnek lönni, ami megtartja és megerősíti a tisztességet, és az istenes voltat, és úgy tartsátok, hogy az igen kellemetes az Istennek. Állhatatosok legyetek az igaz hitbe, és az isteni szolgálatba, és ami éntőlem nem lehetett, tü oltsátok ki a török nevet, és azt a dücsőséget megnyerjétek magatoknak.” Mátyás király pedig civilizációs mérceként állíttatik szembe a másik féllel: „Nem vala kegyetlen, sem embertelen, mint a fene pogánok”. [vissza]
4 Edward Said tézise szerint az iszlám kultúra szöges szembeállítása politikai és gyarmatosítási logika mentén történik egy olyan Európa/Nyugat-paradigmával, amelynek markánsan újradefiniált hagyományaiból részben kitörlődött minden orientális eredetű, és amelynek téves önmeghatározáson nyugvó „eurocentrizmusa” részben a „Kelet” ellenében, egy nyugati Kelet-kép kialakításával egyidejűleg jött létre (Said 2000). [vissza]
Bibliográfia
Asad, Muhammad (2000) The Road to Mecca. The Book Foundation.
Daniel, Norman (2009) Islam and the West The Making of an Image, Oxford: Oneworld Publications.
Gárdonyi, Géza (évszám nincs) Egri csillagok. Magyar Elektronikus Könyvtár. Elérhető online:
Gingrich, André (1998) Frontier Myths of Orientalism: The Muslim World in Public and Popular Cultures of Central Europe. In Baskar, B, Brumen, B (eds) Mediterranean Ethnological Summer School, Piran/Pirano Slovenia 1996, MESS, II. Ljubljana:Inštitut za multikulturne raziskave, pp.99–127.
Hašek, Jarolav (évszám nincs) A borbélynál. Dráma egy felvonásban. (sz.) Hunyadi Csaba: Švejk, a derék katona a háború előtt és más furcsa történetek Magyar Elektronikus Könyvtár. Elérhető online: https://mek.oszk.hu/01800/01872/01872.htm
Heltai, Gáspár Chronica az magyaroknak dolgairól. Magyar Elektronikus Könyvtár. Elérhető online: https://mek.oszk.hu/06400/06417/html/heltaiga0070001.html
Iványi, Márton (2018) A kereszténység és az iszlám vallás kinyilatkoztatásainak civilizációs összefüggései. Jel-Kép, 7 : 1 (109-125.)
Iwaszkiewicz, Stanislaw (1974): Vörös pajzsok. Budapest: Európa.
Jósika, Miklós (1972) A csehek Magyarországon. Korrajz első Mátyás király idejéből. Budapest: Móra.
Kemény, Zsigmond (2009) Zord idő. Budapest: Palatinus.
Kodolányi, János (1940) Julianus barát. Budapest: Athenaeum.
Kulin, Ferenc: Bevezető - „Szent Kelet vesztett boldogsága, / Ez a gyalázatos jelen…” In: Magyar Művészet, 2016 (2) 3.
Makkai, Sándor (évszám nincs) Táltoskirály. Magyar Elektronikus Könyvtár. Elérhető online: https://mek.oszk.hu/10900/10950/
Malečková, Jitka (2021) “The Turk” in the Czech Imagination (1870s-1923). Brill,
Studia Imagologica, 26.
Massad, Joseph (2015) Islam in Liberalism. Chicago: University of Chicago Press.
Olbracht, Ivan (1955) Régi szép idők. Bp.: Új Magyar Könyvkiadó.
Passuth, László (1979) Hétszer vágott mező. Bp: Szépirodalmi.
Pilárik, Štefan (1989) Sors Pilarikiana. Pozsony: Tatran
Sabatos, Charles M. (2020) Frontier Orientalism and the Turkish Image in Central European Literature. Lexington Books.
Said, Edward W (2000) Orientalizmus. Budapest: Európa.
Sienkiewicz, Henryk (évszám nincs) Kereszteslovagok. Magyar Elektronikus Könyvtár. Elérhető online: https://mek.oszk.hu/05600/05628/html/
Sienkiewicz, Henryk (évszám nincs) A kislovag. Magyar Elektronikus Könyvtár. Elérhető online: https://mek.oszk.hu/02800/02869/
Sienkiewicz, Henryk (évszám nincs) Sivatagon és vadonban. Magyar Elektronikus Könyvtár. Elérhető online: https://mek.oszk.hu/02000/02072/02072.htm
Szerb, Antal (1935) Magyar irodalomtörténet I-II. Magyar Elektronikus Könyvtár. Elérhető online: https://mek.oszk.hu/14800/14871/14871.pdf
Wratislaw, Wenceslas (1862) Adventures of Baron Wenceslas Wratislaw of Mitrowitz: What He Saw in the Turkish Metropolis, Constantinopole, Committed to Writing in the Year of Our Lord 1599. London: Bell & Daldy.
Záborský, Jonáš (1984) Faustiáda. Pozsony: Tatran
Zrínyi, Miklós (évszám nincs) Szigeti veszedelem. Magyar Elektronikus Könyvtár. Elérhető online: https://mek.oszk.hu/10000/10054/10054.htm
Zweig, Stefan (évszám nincs) Die Welt Von Gestern. Erinnerungen eines Europäers. Projekt Gutenberg. Elérhető online: https://www.projekt-gutenberg.org/zweig/weltgest/weltgest.html
Kondor György: Hajnal a vonaton
Czimra Gyula: Műterem
Visszamentem a kollégiumba, ahol lassan megindult az élet. Jött néhány vietnámi fiú, néhány dél-afrikai, egy holland, két bolgár, két új szomáliai, az egyik Adé, egy nagyon zárkózott csoki-lány, aztán jött egy libanoni, három palesztin, egy izraeli arab és két indiai. De kiderült, hogy van két chilei, egy nigériai, és egy Sri-Lanka-i fiú is. Később befutott egy lengyel lány, akinek a szülei Berlinben diplomataként dolgoznak. A szobát kicsit átrendeztem. Az egyik szekrényt az ágyam elé toltam, hogy egy sarkot nyerjek. Az egyik széket is kisajátítottam, asztalnak, éjjeliszekrénynek, fogasnak, könyvespolcnak, amire éppen szükség volt. A magammal hozott fényképeket felraktam a szekrényre, a falra, hogy valahogy otthon érezhessem magam. Valami olvasólámpa is kellene, de honnan? A folyósón volt egy tévészoba, ott láttam egy íróasztali lámpát. Hátha nem hiányzik majd, bevittem magamhoz. A német diákok még nem érkeztek meg. Gondoltam, mire megjönnek, kész helyzetet teremtek, egyszer alkalmazkodjanak ők.
Úgy éreztem, hogy be kell mennem Berlinbe a követségre, és el kell mondanom, hogy mi történt eddig velem. Kiderítettem, hogy Babelsbergből kisvonat jár Potsdamba, onnan pedig S-Bahnnal be tudok menni a központba, az Unter den Lindenen lévő magyar nagykövetségre. Már volt aprópénzem, megvettem a jegyeket. A kis babelsbergi állomáson valami virsliszerű kolbászt árultak zsemlével, mustárral. Rájöttem, hogy napok óta nem ettem semmit. Ez már jó jel, kezdek éhes lenni. A vonat indulásáig még volt idő. Megettem egy úgynevezett bockwurstot, ami kicsit nagyobb, mint egy virsli, de olcsó és laktató. A papírtálcáról a maradék zsemlével feltunkoltam a maradék mustárt is. Egy öreg német nézte messziről a műveletet, kicsit rázta a fejét. Mintha azt mondta volna, tudom, milyen éhesnek lenni, átéltem.
A kis piros vonat tizenkét perc alatt Potsdamban volt. Az állomáson át kellett jutni a másik szintre, ahonnan a Berlin felé közlekedő vonatok indultak. Nagy volt a forgalom. Egymás után húztak el a nemzetközi vonatok. Az egyik kocsin Köln felirat volt olvasható. A mellettem álló csak rázta a fejét, akkor még nem tudtam, hogy miért. Végre befutott az emeletes vonat, az úgynevezett S-Bahn, vagyis a gyorsított elővárosi vonat. Felmentem az emeletre, hogy többet láthassak a tájból. Az utasok egy része sörözött, vagy olvasott, de kevesen néztek ki az ablakon. A vonat hatalmas kerülőt tett, mert ahhoz, hogy Berlin központjába érjen, meg kellett kerülnie Nyugat-Berlint. Úgy, mintha a Rózsadombról a Keletibe mennénk, csak éppen Székesfehérváron át, Vecsés felől érkeznénk. Közben mindenhol feltűnt a Fal, a berlini fal, amely egész Nyugat-Berlint körbevette. Olyan áthatolhatatlan volt, mint a legszigorúbb börtön biztonsági védvonala. Furcsa, hogy nem a nyugatiaktól védték a keletieket, hanem fordítva. A rendszer azért épült ki, hogy az NDK-s polgárok ne tudjanak nyugatra menni, mert Nyugat- Berlin már Németország nyugati felének számított. Mindenki, aki erre járt, vagy megszokta a látványt, ami nagyon nehéz lehetett, vagy azon törte a fejét, hogy hogyan lehetne mégis átjutni a falon a túloldalra. A németek szögesdrótkerítésben mindig jók voltak. De ez – akkor még nem tudtam − valóban áthatolhatatlanra sikerült. Aki még nem látta, annak kicsit sokkszerű volt a város, a két világ szétszabdalása.
Valahogy bejutottam az Unter den Linden − a hársak alatt – szépnevű sugárútra, aminek közepén ott állt a híres Brandenburgi kapu, amely fizikailag is kettévágta Berlint. A keleti oldalon az utolsó épület volt a nagykövetség épülete. Onnan tovább már földi halandó, akinek nem volt nyugatra szóló útlevele, nem mehetett a fal irányába.
Becsöngettem. Kijött egy fickó, és elég udvariatlanul, a bejárati üvegajtó mögül kérdezte, mit akarok.
− Szeretnék bemenni! − mutogattam kézzel-lábbal.
A fickó kézjelekkel adta tudomásomra, hogy azt nem lehet. Ma zárva a követség. Felmutattam a magyar útlevelem. Ez kicsit hatott. Odajött az ajtóhoz, de nem nyitotta ki, csak az üvegen át kiabálta, hogy ma nem lehet bejönni, ma zárva a követség, mert valami ünnep van, jöjjek vissza másnap.
Én megpróbáltam. Ha nem, hát nem. De ha már itt vagyok, gondoltam, sétálok kicsit. Régebben voltam már Berlinben. Emlékszem a Friedrich Strasse közepén lévő híres Trabant-boltra, amit majdnem minden magyar felkeresett, akinek köze volt az NDK legnépszerűbb népautójához, a Trabanthoz. Legalább tudom, hogy hol vagyok, Nem messze az Alexander Platztól, ahol a híres berlini tévétorony áll. Ezt mindenki ismerte, mert viccek százai születtek a különleges építményről. Az egyik úgy szólt, hogy mi lenne, ha a tévétorony eldőlne? „Lifttel lehetne Nyugat−Berlinbe menni!” – volt a válasz. A téren nagy nyüzsgés. Feltűnt, hogy amerikai, francia és orosz katonák jöttek-mentek, vásároltak, nagyokat nevettek. A németek szinte nem is néztek rájuk. Inkább elfordították a fejüket. Az egyik kioszkban grillcsirkét árultak. Az egész környéket beterítette a sült hús illata. Lehet, hogy ennem kéne valamit? Beálltam a sorba. Mert sor az mindenhol volt. Amolyan német nemzeti szokás a slangestehen. Előttem három szovjet katonatiszt vásárolt. Az eladó egykedvűen, kissé udvariatlanul lökte oda nekik a csirkéket egy papírtálcán, de papírszalvétát nem adott hozzá. Aztán én következtem. Vettem egy combot. Az eladó megkérdezte, hogy mit szeretnék hozzá? Mustárt vagy paradicsomos szószt? Mert az árában benne van.
Mire megvettem, már minden evésre alkalmas pult foglalt volt. Az oroszok intettek, hogy menjek oda, nyugodtan, van még egy hely. Beálltam közéjük.
− Szpasziba – mondtam, és nagyon büszke voltam, hogy ez a roppant fontos szó eszembe jutott oroszul. Kedvesen válaszoltak, de én nem értettem belőle semmit. Egy pillanat alatt benyomták a csirkéket. A zsíros kezüket összedörzsölték, és egy laza mozdulattal a zubbonyuk hátába törölték. Mindezt olyan természetességgel, ahogy a szalvétát használjuk evés után. Aztán elköszöntek és ott hagytak. Ahogy távolodtak, utánuk néztem. Mindhármuk hátán hatalmas zsíros folt csillogott. Ez is egy megoldás. Elölről nem látszik, aki mögöttük van, annak meg mindegy.
Berlin hatalmas város. Egyetemekkel, múzeumokkal, színházakkal. Itt lehet élni, miért egy vidéki városkában kell a főiskolát működtetni? Mennyivel jobb lenne itt lakni, gondoltam akkor. Vissza kell utaznom. Időben legalább annyi, mintha Pestről Bécsbe vonatoznék, pedig légvonalban alig néhány kilométer. Ahogy mentem az állomás felé, elém toppant egy üzlet, ahol konyhafelszerelési eszközöket lehetett kapni. Se poharam, se tányérom, se teafőzőm, se evőeszközöm nincs. Lesz, ami lesz. Beruházok. Enni, inni valamiből kell. Vettem egy túlélőkészletet, egy piros kis táskában, amit a túrázók használnak. Ez jó! Csak ránézek, és rögtön eszembe jut, ezt itt túl kell élni valahogy.
Még augusztus utolsó napján, amikor el sem kezdődött az oktatás, és nem voltak ott a német diákok sem, történt, hogy sötétedéskor szálltam le a trolibuszról, és igyekeztem a barakkszerű kollégiumba. Egy lány szállt le mellettem. Kedvesen rám mosolygott. és megkérdezte, hogy én is a HFF internátusába megyek-e?
− Igen. Oda, ha megtalálom –, mondtam kicsit meglepetten.
− Az jó, mert én is oda megyek. Helló, Marion vagyok. Már a harmadik évet töltöm itt.
Bemutatkoztam én is. Kérdezte, hogy honnét jöttem, és mit akarok tanulni. A lány nem volt se szép, se csúnya, a korszaknak megfelelő NDK-s műszálas farmert viselt, hozzá nagy szemekkel kötött, piros rövid ujjú pulóvert, ami alól kilátszott a bőre. A lábán egyszerű saru, már kissé lestrapált és szakadozott. A fején furcsa, kör alakú, vékonykeretes szemüveg, jó vastag lencsékkel. Barna haját fiúsra vágatta, és egy nagy strandtáska lógott az oldalán. Pont olyan volt, mint egy diáklány a szabad világban. Nem siettünk, sétáltunk inkább és beszélgettünk. Kiderült, hogy rendező lesz, ha elvégzi az iskolát, hogy Halléból jött és már évek óta ebben a kollégiumban lakik, előjogokkal, mert neki külön szobája van. Amikor beértünk a folyosóra, megkérdezte:
− Szeretnéd megnézni a szobám?
− Miért ne? – gondoltam, ha már saját rezidenciája van, persze, hogy megnézem, milyen. Az egész épületben csak ketten voltunk, de semmiféle romantikát nem éreztem, csak kíváncsiságot.
Az ajtó előtt sokat sejtetően rám nézett. Elővette a kulcsait és harmadikra megtalálta a zárba illőt. Kis hatásszünet után lassan benyitott, felkapcsolta a neonvilágítást, ami sokáig pattogott. A látvány kicsit kiábrándított. Óriási rendetlenség, ruhák, fehérnemük, jegyzetek szanaszét. Biztos látta rajtam a csalódást, gyorsan elkezdte bevetni az ágyát. A szoba fő attrakciója egy tonett hintaszék volt, amin könyvek, táskák, ruhák pihentek.
− Tudod, nagyon siettem, még nem volt időm rendet rakni. De azért lakályos nem?
− Igen, úgyis lehet mondani. A lényeg, hogy te jól érezzed magad.
− És a te szobád milyen? – kérdezte csábosan mosolyogva.
− Az enyém? Egyszerű. Néhány napja jöttem csak. Nincs benne semmi érdekes, de ha érdekel, megmutathatom.
− Azért kérdeztem, mert érdekel – mondta, és még mindig mosolygott.
Mi a fenét akar ez tőlem, tízpercnyi ismeretség után? Vagy beépített szobaellenőr? Miért lenne érdekes az én szobám? Kezdtem zavarba jönni. Lehet, hogy le fog támadni? De aztán belegondoltam, végül is ő volt az első nő, akivel megérkezésem óta normálisan tudtam beszélgetni, akitől nem akartam megtudni semmit, hogy hol van a posta, vagy a Sparkasse, vagy egy újabb megálló. A belső hang tovább piszkált: mi a fenétől rezeltél be? Nem akar ez semmit, csak kíváncsi. Mutassad meg neki, mit veszíthetsz?
− Gyere. Itt lakom most – és bevezettem a kialakított kis sarkomba.
− Jaj, de jó! Szép tőled. Nagyon ötletes – mondta, és elkezdte a képeket nézegetni a falon.
− Ezek kik?
− Ezek olyan emberek, akik nekem fontosak− válaszoltam.
− És ő kicsoda? − mutatott rá Federico Fellini képére.
− Ő a nagyapám – mondtam, kicsit bizonytalanul, de rá kellett jönnöm, hogy nem ismeri a Mestert.
− De jó feje van! És a nagyapád mit csinál?
−A nagyapám filmrendező.
− Tényleg? De érdekes. És hogy hívják?
− Federico Fellini − mondtam büszkén.
− Tényleg? De érdekes! Tudod, hogy hasonlítasz rá?
− Nahát. Csak szeretnék rá hasonlítani − mondtam kicsit gonoszkodva.
− És a nagyapád milyen filmeket csinál?
− Főleg játékfilmeket. Ismered a 8 és ½ című filmet?
− Nem, még nem láttam. Azt is ő csinálta? Húha! És hol csinálja a filmjeit?
− Olaszországban. Pontosabban Rómában, a „Csinecsittában”.
− Tényleg? Ő olasz?
− Igen. Ő nagyon olasz.
− És akkor te miért vagy magyar?
− Több okból. Az egyik, hogy az apám magyar. A másik ok a kalandvágy.
− Az anyád apja olasz, akkor te félig olasz vagy?
− Határeset. Majdnem, de csak majdnem.
− De érdekes. Hogy is hívják a nagyapádat? Olyan furcsa neve van.
− Fellini – mondtam, és nem tudtam, hogy röhögjek-e vagy sírjak.
− Tudod, mi tetszik rajta? A kalapja. Nagyon illik hozzá. Fellini? Azt mondtad? Akkor te elmehetsz hozzá, amikor csak akarsz?
− Mehetnék. Elméletileg. De most nem nagyon megyek, mert itt vagyok. Majd egyszer, ha itt végeztem. Azt mondta, hogy várni fog.
− De jó neked. Mehetsz Olaszországba, amikor csak akarsz. Kíváncsi lennék, milyen ott a világ. És ő híres Olaszországban?
− Azt hiszem, sokan ismerik. Egész jó filmeket csinál.
− És te miatta akarsz rendező lenni, hogy folytassad a családi tradíciót?
− Igen, nagyon jól látod, ő az egyik ok, amiért én filmeket szeretnék készíteni.
− Tényleg? De érdekes! Tényleg hasonlítasz rá. Nekem tetszik ez a családi összetartás. Na, jó éjszakát. Megyek, mert filmtörténetből holnap lesz egy pótvizsgám.
− Jó, de amit mondtam, az maradjon kettőnk között. Nem kell mindenkinek tudni erről.
− Ne félj, én nem szoktam jelenteni.
A véletlenek fontos szerepet játszanak az életemben. Megtanultam, hogy sokkal kisebb a világ, mint ahogy azt gondoljuk. Megtanultam, hogy a dolgok összefüggnek, csak meg kell találni a szálakat. Megtanultam, hogy minden rosszban van valami jó. Történt, hogy az öcsém gimnáziumi osztálytársa, akit én is ismertem, érettségi után az NDK−ban folytatta a tanulmányait. Nyaranta, amikor hazajött, találkoztunk. Ha jól emlékszem, Magdeburgban tanult, szilikátvegyészetet. Ott ismerkedett meg egy lánnyal, akivel egymásba szerettek, és összeházasodtak. A lány papája a DEFA egyik rendezője volt. A papa elintézte, hogy a fiatalok Babelsbergben kapjanak egy lakást. Lazán tartottuk a kapcsolatot. Amikor kiderült, hogy én is Németországban fogok tanulni, ráadásul Babelsbergben, írta, hogy keressem meg őket. Megadta a címet és leleveleztük a találkozó időpontját.
Egy hatalmas négyemeletes ház állt a megadott címen. Azt hiszem a városka legrondább háza volt. Kopott volt, szürke és magányos. Szinte könnyezett, ahogy az ablakok alatt foltokban mállott a vakolat. A földszintes, vagy egyemeletes épületek között kiemelkedett, mint egy vén aggastyán. Furcsa érzés fogott el, mert a ház magán viselte a történelem nyomait.
Kedvesen fogadtak. A földszinten egy másfélszobás lakás volt az ideiglenes otthonuk. A konyha az utcára nézett, a szoba a hátsó kertre. Nem volt fürdőszoba, a WC a ház bejárata mellett a lépcsőházból nyílt.
− Jó, hogy jöttél, mert jövő héten már nem leszünk itt. Megyünk haza. Mind a ketten kaptunk állást Beremenden, a Cementgyárban.
− És a lakással mi lesz?
− Visszaadjuk az itteni IKV-nak. Majd kiutalják valakinek. Kicsit elég volt az itteni életből. Bár szerették volna, ha maradunk, de azért itt korlátozottabbak a lehetőségek, mint Magyarországon. Szabina családjának nagy része Münchenben él. Néha szeretne velük találkozni. Biztos tudod, hogy az innen nem megy. Ha már nyugdíjas vagy, akkor mehetsz, de csak korlátozott időtartamra. Szóval nem akarunk bezárva élni, mert az itteniek ezt élik meg naponta. Itt mindenre éveket kell várni, egy kocsira néha tíz évet. Az a szokás, hogy ha egy gyerek megszületik, azonnal befizetnek a nevére egy kocsit, hogy mire felnő, biztosan megkapja a Trabantját. De ugyanez van a fürdőkáddal, a színes tévével is. Szóval nehéz itt hosszabb távon tervezni. Mindenki kettős tudattal él. Egyrészt német, másrészt NDK-s, ami azt jelenti, hogy nagyon meg kell válogatnia, mit mond. A múlthoz nincs közük, mert ami rossz volt, azt mások csinálták. Ők csak 1961-ben születtek. Itt mindenki figyel, figyeli a másikat, mert minden szabadgondolkodó gyanús. A kritikus hangot még a kocsmában sem engedik meg maguknak. Bizonyos dolgokat lehet szidni, az időjárást, a közlekedést, a köztisztaságot, de a Szovjetuniót, a pártot, a kommunizmust, a szocializmust és a párt vezetőit, a rendszert, azt szigorúan tilos.
− És te hogy bírtad ki évekig?
− Én csak átmenetileg vagyok itt. Bizonyos fokig alkalmazkodtam, de szerencsére a szakmai képzés nagyon magas színvonalú, és én mégis csak egy műszaki közegben éltem, nem politizáltunk, mindig egy adott műszaki problémára koncentráltunk. És persze mindenki arra gondolt, hogy egyszer talán ennek is vége lesz. Légy óvatos! Itt a falnak is füle van. Mindent tudnak majd rólad. A hitleráj félelemgyakorló hagyományai még erősen élnek. Tanuld meg, hogy minden csoportban vannak beépített besúgók. Kedvesek, ártatlannak látszanak, de figyelj! Az a gyanús, aki nem gyanús. Remekül van a rendszer kiépítve. Most, hogy hazamegyek, csak azt mondhatom, hogy ennyi pont elég volt.
− Még egy kávét? – kérdezte Szabina kedvesen, ártatlan mosollyal.
− Nem, köszönöm, már késő van. Nem kérek többet.
− Még egy jótanács! – mondta Laci magyarul. – Ha egy német másodszor kínál meg kávéval, az azt jelenti, hogy köszöni a látogatást és ideje elbúcsúzni.
Értettem a célzást és nagyon jól szórakoztunk, mert Szabina egy szót nem értett az egészből, miközben ő nevetett a legjobban.
Még egyszer körülnéztem a lakásban és egy furcsa gondolat motoszkált bennem. De jó lenne egy ilyen lakás a kollégiumi barakképület helyett! Aztán sok sikert kívántunk egymásnak, és elköszöntünk.
Augusztus utolsó napjaiban megérkeztek a német diákok. Két fiú lett a szobatársam. Nem csináltak nagy ügyet a beköltözésből. Mindketten túl voltak a katonaságon. Ez egy hotel a laktanyához képest, mondták és azonnal elmentek sörözni. Marionnal találkoztam, aki fülig érő szájjal újságolta, hogy átment a vizsgán, és meghívott egy pohár borra a lakosztályába. A folyosón már igazi nyüzsgő élet folyt. A vietnámiak uralták a konyhát. Állandóan főztek, de nagyon szagosan. Az egész épületben áradt az ételszag.
− Gyere, kóstold meg! Ez különleges. Vietnámi specialitás német alapanyagból. Ilyet még biztosan nem ettél. Gyere, hozzad a tányérodat, ha van!
A németek már sorakoztak a tányérjukkal, hogy kipróbálják a vietnámi gasztronómiát. Én szabadkoztam, hogy nem vagyok éhes, de ha gondolják, beszállok egy kis magyar különlegességgel.
Jó, hozzad! Eszembe jutott, hogy csomagoltam magamnak néhány szárított cseresznyepaprikát, amit én hónapok alatt fogyasztanék el, mert nem szeretem az erős ízeket.
− Igazi? Magyar paprika? − hümmögtek a németek.
− Mutassad! − mondta a vietnámi fiú. - Ez nálatok terem?
− Igen, de vigyázz, mert fájdalmasan erős. Kétszer csíp, ahogy nálunk mondják.
− Hát jó − mondta a vietnámi, és beleharapott, megrágta, majd egész egyszerűen lenyelte a paprika felét.
− Á, ez nem erős! Ez kellemes. Nézd csak, ez a mi erős fűszerünk − nyújtott felém egy sárgás színű növényt. – De ne harapjál bele, csak kicsit!
− Köszönöm, de én nem ehetek erőset – szabadkoztam.
Egy német diák laza mozdulattal kikapta a vietnámi kezéből a valamit, és mint egy kölyökkutya, beleharapott. Majd egy másodperc múlva állati hangokat kiadva rohant körbe- körbe a konyhában, és csak annyit tudott mondani, hogy megmérgeztük. Rohant a csaphoz, hátha vízzel enyhítheti az égető érzést, de annál jobban üvöltött. Egy német lány tejet adott neki, de attól sem lett jobb. A fiú kivörösödött, lihegett, tátott szájjal kapkodta a levegőt.
− Ez méreg, méreg! Mi lesz velem?! Mit csináljak?!
A segédkező lány egy kis vajat tett a fiú szájába, hátha az segít. Lassan egy egész folyosónyi diák állt ott és drukkolt, hogy legyen vége a szenvedésnek.
− Ez borzalmas! Ez ti hogyan használjátok? − kérdezték a kissé megszeppent vietnámiaktól.
− Mi? Mi megesszük - mondta a fiú és ott mindenki előtt lenyelte a maradék növényt. Szeme nem rezdült, egyet krákogott, megrázta magát, és mosolygott tovább.
− Mi ezt így szeretjük - mondta kedvesen.
A németek már húzódtak ki a konyhából. A többség nem akarta megkóstolni a vietnámi specialitást. De a keményebbje kipróbálta, és elégedetten krákogott a lenyelt falatok közben.
Marion is hozta a tányérját, evett is néhány kanállal, de aztán elrohant a toalett irányába. Falfehéren, legyengülve jött vissza.
− Bocsánat, de most le kell feküdnöm, majd holnap – és magára zárta a szobája ajtaját.
A konyhában még folyt a nemzetközi főzőverseny, az arabok is beszálltak valamivel. Olyan illatok keveredtek, hogy napokra jóllakottnak éreztem magam. Bementem a szobámba, elővettem egy könyvet, amikor felpattant az ajtó. A német szobatársaim jöttek meg, kissé kapatosan.
− Ne zavartasd magad! − mondták. - Mintha itt se lennénk! De kuncogás és halk duruzsolás mellett minta többen lennénk a szobában. Óvatosan kinéztem a szekrényem mögül, és azt láttam, hogy a két fiú két lányt hozott be, akik már be is feküdtek az ágyba. Nevetgélés, morgás, sóhajtozás. Ezek itt kollektíven dugnak? Igen, állapítottam meg, ami meglehetősen zavaró volt. Fejemre húztam a dunyhát, befogtam a fülem, mert én éreztem magam rosszul. Egy idő után csend lett, aztán az egyik lány motyogott még valamit nekem, de nem válaszoltam. Hallottam, hogy hajnalban kimennek, visszajönnek, nevetgélnek, és az egészet kezdik elölről. Na, ez sok, ezt nem szeretném naponta átélni. Reggel megmondom nekik, hogy engem zavar. Az egészhez én már kicsit öreg vagyok. Ezek most szabadultak ki otthonról és félreértik a szabadságot. Egész éjjel nem aludtam. Kicsit izgultam, mert másnap reggel kellett bemennem a DEFA rövidfilm stúdiójába, hogy elkezdjem a munkát. Már hatkor kimentem, hogy én legyek az első a mosdóban és a WC-ben. Közben vettem egy másfél méteres gumicsövet, amit ráhúztam a mosdó csapjára és reggelente letusoltam. A fiatalok édesdeden aludtak. Elkészültem, és éppen indultam, amikor az egyik lány kimászott az ágyból, ott állt előttem meztelenül, rám nézett, a szája elé tette az ujját, mintha azt mondta volna, hogy ne mondjam el senkinek. És az ujjával egy puszit dobott felém.
Mi lesz még itt?
Amikor beléptem a filmgyár kapuján azt éreztem, hogy otthon vagyok. Nagyon kedvesen fogadtak. Mondták, hogy a dokumentum-, avagy népszerű-tudományos stúdióba osztanak be, aminek kifejezetten örültem, mert azt a világot már jól ismertem.
Bemutattak a stúdióvezetőnek, a rendezőknek, az operatőröknek, a gyártásvezetőknek. Elmondtam, hogy Budapesten is hasonló stúdióban dolgoztam és remélem, sokat fogok tőlük tanulni.
− Herr Denes! Ha érdekli, itt lenne az első munka, most kezdünk egy filmet. Jövő héten már mennénk is forgatni.
− Örömmel! – mondtam, és már be is illeszkedtem a stáb munkájába.
− Rundschild vagyok – mutatkozott be egy kétméteres óriás. – Szervusz. Én leszek az operatőr. Orwóra forgatunk. Fekete fehérben. NP 55-ös nyersanyagra. Ismered?
− Igen, mi is arra forgatunk, ha külsőben kell fekete-fehér anyagot csinálni. Abba egy magyar mérnök is bedolgozott. Nagyon jó. Versenyképes a Kodakkal − mondtam, és a szavaimmal rögtön nagy sikert arattam.
− Bejött a szobába egy idős úr, mosolygott, kezet nyújtott, és bemutatkozott.
− Jó napot! Raaben vagyok. Én vagyok a film rendezője. Mit csinált Budapesten, kivel dolgozott eddig?
Elmeséltem. Sokakat ismert is különböző fesztiválokról.
− Meghívhatom egy kávéra? – kérdezte, és intett az operatőrnek is, hogy csatlakozzon.
Azonnal beugrott, hogy ez a fickó olyan nekem, mintha az otthoni Schuller Imre ikerpárja volna. Van benne valami elegancia, valami szolid konzervativizmus, valami vibrálás, talán egy kis szakmai arisztokratizmus. Első benyomásra végtelenül nyugodt, megfontolt és ugyanakkor empatikus is.
− Erre, itt van a kantin! Elég szerény, de a kávéja jó.
A DEFA étterme mellett működő büfébe mentünk. Nem túl nagy választék fogadott. Szendvicsek, reszelt citromos répák, és valami süteményféle kínáltatta magát. Az étteremben már készülődtek az ebédhez.
− Ma megint Eintopf lesz biztosan − szagolt bele a levegőbe Rundschild.
− Az mi? – kérdeztem, nem tudtam, jól értettem-e a szót.
− Ez egy tipikus német találmány. Amikor a leves és a főétel egyben készül. Több mint leves, olyan főzelékféle. A német háztartások általában egy héten egyszer ilyet főznek. Nem csak gazdaságos, de azt mondják, jót tesz az egészségnek. Majd meglátod, mert visszajövünk ebédelni. Nem drága, és estig jól lehet lakni vele.
– Kolléga úr, most hol lakik? – kérdezte a rendező.
– Jó kérdés. Egy barakkban, a főiskola kollégiumában, ami magunk között legyen mondva, elég szörnyű.
− Ott laksz? Hát ez rémes! Majd segítünk valahogy. Egy kolléga nem lakhat olyan helyen! – méltatlankodott az operatőr.
– Be fogok menni a Wohnungsverwaltungba és megkérdezem, hogy tudnának-e segíteni? Egy magyar kolléga többet érdemel. Biztos van valahol egy üres lakás, amit bérelni lehetne.
– Én tudok egyet – szóltam szerényen.
– Te tudsz itt egy üres lakást? Hol van? Tudod a címet is?
– Igen! Karl Gruhl Strasse 4.
– Ez remek! Ebéd után elmegyünk hozzájuk és megérdeklődjük, hogy mi van evvel a lakással.
– Én tudom, hogy üres, mert egy magyar fiú a német feleségével most menetek vissza Magyarországra. De ha lehet, akkor kérdeznék én is. Hogyan lehet itt alkotni?
Egymásra nézett a két német kolléga. Furcsa grimasz futott végig az arcukon. A rendező nagy levegőt vett.
– Alkotni? Hát, azért lehet. Minden nap azon küzdünk. De nagyon nehéz az itteni helyzet. A színvonalas filmek gyártására kevés a pénz, viszont óriási a konkurencia. Ha valaki belenéz a ZDF filmjeibe, vagy az ARD filmjeibe – itt mindkettő minden további nélkül egy szobaantennával fogható –, rögtön látja a különbséget. Első látásra nem tudnak többet, de technikailag és szabadságfokban nagyon nehéz őket utolérni. Sajnos. Itt alapvetően tervgazdálkodás folyik, és nem számít, hogy egy-egy munka milyen hatással van a nézőkre, a piacra. Olyan, mintha gúzsba kötve kellene táncolnunk, mert minden eredeti ötletet a politikai elvárásokhoz kell adaptálnunk. Legyen az a gyógyszeripar, vagy a környezetvédelem. A filmjeink nagy része nem jut el a mozikba, csak az a NDK televíziójába, netán egy-egy fesztiválra és a helyi filmklubokba. De külföldre csak kevés film jut el. A minőség pedig nagyon belügy. Ha gyorsabban, ha szebben, ha kidolgozottabban dolgozunk, nem jelent előnyt. A terv legyen meg. De fontos a szakma elismerése, a kollégák dicsérete. Most kicsit olyan, mintha magunknak csinálnánk filmeket. És maguknál ez hogyan van?
– Azt hiszem hasonló helyzetben vagyunk, csak nekünk nincs konkurenciánk. A világon talán 15 millió ember ért magyarul. Amit csinálunk, az nagyon belterjes. Az egyik legismertebb rendezőnk, Kollányi Ágoston azt mondta, hogy a mi lehetőségünk, hogy fedezzük fel a természet kamatszínpadát. És ez nagyon igaz, mert a piac szereti a naponta látható ismeretterjesztő sorozatokat, de ahhoz rengeteg pénz kell. Magyarországon két állami tévécsatorna működik, azt viszont több millió ember nézi. Ami ott megy, arra kíváncsi a nagyérdemű, a mozi elsősorban az egész estés filmekre van beállítva. De akadnak kivételek. Mi filmesek vagyunk, nem tévések. Nem beszélve arról, hogy a Televíziónak saját gyártású filmjei vannak, amelyek prioritást élveznek a filmesek által gyártott hasonló témájú munkákkal szemben.
Mind a hárman bólogattunk. Megvan a szakmai egység. Ez gyorsan ment – gondoltam.
– Dél van! Menjünk ebédelni! – adta ki a parancsot az operatőr. – Válogatni nemigen lehet, de ilyenkor még talán nincsenek olyan sokan. Van egy plusz jegyem, azt átadom neked. Majd megmutatom, hogy hol tudsz ebédjegyet venni. Nem drága, de annyit is ér. Tudom, milyen nehéz lehet egy idegen helyen, de azt is tudom, hogy enni kell! Ne kéresd magad! Gyere velünk!
Az étterem igazi szocreál. Az emberek már sorban álltak az ebédosztó előtt. Messziről csak azt lehetett látni, hogy valami gőzölög. Amikor közelebb értünk, akkor vettem észre, hogy a tányért és az evőeszközt mindenkinek magának kell elmosnia egy ipari mosogató fölött ömlő forró vízben, egy hosszú kefe segítségével. A forró víz gőzölgött. Rundschild megmutatta a higiénikus mosogatás technikáját. A szennyes edénybe dobott alumínium kanalat, kést, villát a forró víz alá kell tartani és a madzaggal odakötött kefével alaposan le kell tisztítani, majd a másik stószba rakott szennyes tányér következik. Vannak, akik saját evőeszközt hoztak magukkal, de a tányért akkor is el kell mosni.
– Nagyon demokratikus, nem? Megspórol a cég egy halom pénzt és mindenki maga dönti el, mennyire akarja megtisztítani azt, amiből enni akar – mondja félig komolyan, félig nevetve a rendező.
Valóban, mindenki szó nélkül teszi a dolgát, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb módja a közétkeztetésnek.
– Ehhez is hozzá lehet szokni! – szól hátra az előttem álló operatőr.
– Sajátos − feleltem én nagyon diplomatikusan. – Ezt Pesten nem tudnám elképzelni. De mindenhez hozzá lehet szoktatni az embereket, ha enni akarnak.
– A másik stúdiókban nem így van, de itt ez a rendszer. Ezt kell szeretni. Az a szerencse, hogy a végén nem kell elmosni. A baj, hogy a forró víz kicsit veszélyes. Előbb- utóbb mindenki megégeti magát.
Az ételosztás gyorsan ment. Mindenki kapott egy merőkanál valamit. Ez volt az Eintopf. Félig leves, félig főzelék. Első látásra meghatározhatatlan a beltartalma. De meleg. Jár hozzá egy vékony szelet barna kenyér és a szakácstól egy hangos – Mahlzeit! – ami a jó ebédet és a jó étvágyat egyesíti magában.
Az étteremben mindenki köszönt mindenkinek. Néhányan kérdőn néztek rám, aztán Rundschildra – ki ez az új pasas?
– Majd megismered őket. Ez egy zárt világ. Csak néhány százan dolgoznak itt, és elég ritka az idegen arc. Na, hogy ízlik?
– Érdekes – válaszoltam a provokatív kérdésre.
– Őszintén? Érdekesnek találod?
– Őszintén? Őszintén rémesnek találom. De tényleg meleg. Gondolom, nem árt. Érdekes, mert nem tudom meghatározni, hogy miből van. De az íze, ha a megszokott ételekhez viszonyítom, az íze, az penetráns.
Az operatőr és a rendező egymásra néztek és nagyon jól mulattak. A környező asztaloknál többen érdeklődve nézték, hogy mi lehetett olyan vicces. Azt vettem észre, hogy a körülöttem ülők árgus szemekkel engem figyelnek. Kicsit zavarba jöttem. Az adag felét a tányéron hagytam. A rendező gyorsan megosztotta a környezettel, hogy mit mondtam. Egyre többen nevettek és megértéssel bólogattak felém.
– Csak a szakács meg ne tudja… – kuncogott az egyik kék köpenyes a szomszéd asztalnál.
Ebéd után visszamentünk a stúdióba. A rendező hozatott három hosszú kávét, ami tulajdonképpen víz helyet iható folyadék, mint élvezeti szer.
– Jó, akkor menjetek el a lakást intézni, és nem kell utána visszajönni, mert ami fontos volt, azt megbeszéltük. Holnap 9-kor kezdünk. Remélem, szép idő lesz, és tudunk egy próbafelvételt készíteni. Szép napot! – búcsúzott el tőlünk a rendező.
– Gyere! Itt állok az épület mögött – szólt Rundschild.
A világosszürke Wartburg rugalmasan hintázott a macskaköves utcákon. Sokan utánunk fordultak, néztek, voltak, akik nevettek is. Néhány kanyar után furcsa zörgést hallottunk a kocsiszekrény alól. Megálltunk.
– Scheisse! Mi a fene lehet ez? – mérgelődött Rundschild, és letérdelt a kocsi mellett, hogy alánézzen. – Ezt nézzed meg! Ilyen nincs!
És valóban. Két összekötözött konzervdobozt sikerült összeszednünk az úton, ami felakadt a kipufogódobot tartó gumibakra. Mintha egy esküvői menet résztvevői lennénk.
– Kellene valami hosszú rúd, amivel le tudnám piszkálni. De itt hol találok ilyet? Várjál, körülnézek! Scheisse! – mormogta nagyon morcosan.
– Nézzed csak! Ott!
– Hol?
– Ott, abban a kertben. Ott egy öreg, aki füvet kaszál. Kérjed el a kaszát, avval le tudjuk vágni a madzagot! – mondtam határozottan.
– Jó ötlet, megpróbálom.
Az öreg csak nézte, ahogy Rundschild fekve kaszálta a kocsi alját. Többen már az ablakokból is bámultak. Egy Polizei feliratú autó is megállt mellettünk.
Csak később jöttem rá, ha négy embernél többen körbe álltak valamit, a rend őrei azonnal megjelentek.
– Mindjárt kész! Te addig szedjél pénzt a bámulóktól! Scheisse!
Végre magunk mögött hagytuk a potyautas konzervdobozokat.
Néhány percnyi utazás után megérkeztünk egy NDK-s zászlót és egy hosszú piros transzparenst viselő földszintes épülethez, amely szögesdrótkerítéssel volt körbekerítve.
– Guten Tag! – köszönt be nagyon hangosan az operatőr, amikor belépett a helyiségbe. A szobában mindenki felemelte a fejét, és ránk nézett.
– Miben tudunk segíteni? Kérdezte az íróasztalokkal telezsúfolt szobában ülő nők közül a hozzánk legközelebb eső vékony, magas, szőke, szemüveges nő.
– Ki itt a főnök? Kivel tudok tárgyalni? A DEFA filmstúdióból jöttünk.
– Egy pillanat, máris szólok neki − válaszolta a szemüveges, és bekopogott egy valamilyen feliratot viselő ajtón. Néhány másodperc elteltével az ajtó mögül kilépett egy szigorú tekintetű, szürkébe öltözött, szürke tekintetű negyvenes nő, akin sötétszürke harisnya és magas sarkú cipő volt. Mindketten ösztönösen felschwenkeltünk a lábán, a testén, egészen a szeméig. A negyvenes szürke árnyalatai, néztünk Rundschilddal visszafogottan egymásra. A nő vette az adást és azonnal mosolyogni is tudott. Kezet fogtunk, bemutatkoztunk.
– Uraim! Jöjjenek be az irodámba! Minek köszönhetjük a váratlan látogatásukat? Itt általában kéthetes terminusra tudunk időpontot adni. De miben segíthetek?
– Itt van egy magyar kollégánk – mutatott rám –, aki itt fog dolgozni és tanulni néhány évig. Szeretnénk neki segíteni, hogy a lakhatását valahogy emberibbé tehessük. Ezért jöttünk magához.
A nő benne volt a játékban. Tetszett neki Rundschild határozott fellépése, a mérete, az aurája.
– Nem könnyű a feladat, mert nagyon rosszul állunk üres lakásokkal és nagyon sokan várakoznak egy-egy megüresedett lakásra.
– Tudjuk. Megértjük. De mi tudunk egy üres lakást, ami megfelelne.
– Igen? Ez jól hangzik. És hol, ha szabad kérdeznem.
– Itt Babelsbergben, Karl Gruhl Strasse 4. Földszint 1.
– Ez pillanat, máris utánanézek.
A szürke negyvenes tűsarkon fordult és kiment a szobából. Rundschilddal egymásra pillantottunk. A nő nem elutasító, ami máris bíztató. Ahogy körbe néztem a szobában, minden kellék a Német Demokratikus Köztársaság nagyságát erősítette. A falon lógott az akkori állampárt vezére, Honecker, mellette ott volt Lenin, Marx és Engels, ott volt az Erika nevű széles villanyírógép, néhány virág fotója, képeslapok és egy macskáról készült kép a falon lógó parafatábla sarkaiba tűzve. Néhány perc elteltével a nő visszajött, megfésülködve, átpúderozva, rendezett frizurával, egy csomó papírral és egy kulcscsomóval a kezében.
– Igen! Valóban. Most üresedett meg. Elvileg nincs akadálya, úgy látom. A lakás bére havi 25 márka. Itt vannak a papírok. Ezeket most ki kellene tölteni. Írjuk azt, hogy határozatlan időre veszi bérbe. Ha befejezte az itt tartózkodását, visszaadja nekünk a lakást. Tessék, a toll. Itt és most töltsék ki az adatlapokat, ha készen van, szóljanak.
A nő Rundschildra mosolygott, és kilibegett a szobából.
– Szerencsénk van! Lakást kaptál Babelsbergben! Ez gyorsabban ment, mint gondoltam. És még mosolygott is a nő! Remek!
Belemerültünk a papírokba. Egy árva szót sem értettem a hivatalos német szövegből. A szavakat még csak-csak, de a szóösszetételeket elolvasni sem tudtam. A német bürokrácia nyelvezete komoly nyelvtudást igényel. Annyira, hogy a német anyanyelvű diplomás kolléga is többször futott neki a szöveg értelmezésének.
Bediktáltam az adataimat, az útlevelem számát, a jogosítványom számát, a cipőméretemet, az oltásaimat, amit csak lehetett.
– Készen van? – érdeklődött a szürke negyvenes. – Segíthetek valamiben?
– Azt megköszönnénk! Itt van egy-két apróság, amit nem értünk. Szakszervezeti ajánlás?
– Avval ne is foglalkozzanak! Hadd nézzem! Szerintem ez így jó. A lényeg benne van. Íme, a kulcsok. Itt van a dokumentum, amit majd kérnek a rendőrségen, a bankban és ki tudja még, hol. Ez legyen mindig magánál! Ha bemegy, talán nem lesz villany, azt külön kell intézni, de egész gyorsan visszakötik. Sok szerencsét! Érezze magát otthon! – mondta nagyon kedvesen. Ahogy átadta a kulcsokat, egészen megszépült.
– Ha bármi probléma adódik, csak keressenek meg! Ja! Ha a lakást tatarozni kell, tapétázni, akkor ahhoz is hozzájárulunk. Minden tekercs tapéta után, amit megvásárolnak, mi visszafizetünk 5 márkát.
– Köszönöm! Ez remek! – dadogtam, mert olyan valószínűtlennek tűnt, hogy bemegyünk és fél óra elteltével a kezemben tartom életem első lakásának kulcsát.
– Itt a telefonszámom, ha bármi van, csak hívjon! – adta át a kézzel írt kis papírszeletet Rundschildnak, miközben tekintetében a mosoly és a remény tükröződött, mintha azt jelezte volna, hogy „várom a hívását”. A nő arca szürkéből közben átváltozott élénk rózsaszínűvé.
– Én is filmes szerettem volna lenni, de az már régen volt.
– Köszönjük a segítségét. Ne bánja, hogy nem lett filmes! Nem lenne se éjjele, se nappala. Arról nem is beszélek, ha filmes lenne, akkor most ki segített volna nekünk?
Kézfogások, nevetgélések, mosolyok, valamit még mondtak egymásnak, amit már nem hallottam. Kezemben a kulcsokkal, felsóhajtottam: most mi lesz?
– Na? Azért ezt még reggel nem hitted volna, ugye? Igaz, hogy én sem! Gyere, megnézzük, hogy a lakás milyen állapotban van! Gondolom, üres. Úgysem tudsz beköltözni egyelőre. Az utcát tudom, hol van, de hol lehet maga a ház?
– Az elején. Egy nagy ronda, magas kopott négyemeletes ház. Az egyetlen ilyen a környéken.
– Jó, tudom már.
– Melyik a ház bejárati ajtajának kulcsa? Na, megtalálod?
– Biztos ez lesz az, ez a legnagyobb kulcs. Igen, ez az! Gyere! Itt fel kell menni ezen a pár lépcsőn, és mindjárt itt van baloldalt. Remélem, két kulcsból hamar megtaláljuk az igazit. Bingó! Ez az!
Beléptünk a lakásba. Az előszobából nyílt a konyha, ami az utcára nézett, jobbra a nagyszoba, nagy ablakokkal a hátsó kertre. A bejárattal szemben pedig egy kisebb szoba, amelyik szintén az utcai frontra látott. A lakás teljesen üres volt. A falakat régi sárga-barnacsíkos tapéta borította. A konyhában egyetlen hidegvíz csap, egy mosogató felett. A WC a folyosón. Pont a kapuban, a bejárat mellett.
– Hát, lesz vele munkád! Holnap beszélek a gyár gondnokával, hátha tudnak neked kölcsönözni egy ágyat, egy asztalt és két széket, hogy el tud kezdeni itt az életet. Jó helyen van. Innét öt perc séta a stúdió. A főiskola is közelebb van. Én azt tanácsolom, hogy vegyél egy biciklit, akkor szabad ember vagy. Ha messzebb kell menned, úgyis vonatozni fogsz. Az állomás is egy megállóra van innen. Nagyon örülök, hogy ezt sikerült elintézni.
– Én még jobban örülök! És nagyon köszönöm neked. Te vagy az első német, aki segített nekem, amióta itt vagyok. Ezt nem fogom elfelejteni.
Kezet fogtunk és mind ketten kicsit meg voltunk hatva. Rundschild elköszönt. Egyedül maradtam az üres, ledurrant lakásban.
– Mi lesz ebből? Hogyan fogom ezt berendezni, hogyan fogok itt úgy élni, ahogy a szomszéd németek? Kellett ez nekem? Nagy kaland lesz!
Vecsési Sándor: Munkásház
A görögből képzett gasztronómia szó konyhaművészetet, ínyesmesterséget jelent. Tágabb értelemben a tálalást, terítést, felszolgálást, vagyis a vendéglátás művészetét, az étkezés kultúráját is. Legmagasabb fokra az európai haute cuisine kialakulásával jutott.
A gasztronómia ókori előfutárainak a lakomákat rendező Lucullust és olyan szerzőket szokás említeni, mint Athénaiosz és Apicius, ám a tulajdonképpeni gasztronómiát a német Carl Friedrich von Rumohr (1822) és a francia Jean Anthèlme Brillat-Savarin (1825) alapozták meg. Brillat-Savarin tréfásan a tizedik múzsának nevezte ki a görög gasztér ‘gyomor’ szóból képzett Gastereát. A német Conversations-Lexikon adaptációjaképpen készült első modern magyar lexikon, a Közhasznu Esmeretek Tára idevágó szócikke (Pest, 1833, Ötödik kötet, Fo–Gwayra, 268. oldal) így szól: „Gastromania (gyomrosság) tobzódás az evésben és ivásban, Gastronomia (gyomorszabály) pedig mind annak esmerete, a’ mi ehez tartozik. A’ romaiak ezt a’ legdurvább ‘s legpazarlóbb, a’ Francziák a’ legfinomabb, ‘s az egészség és társasági kedvvel megegyező módon mivelék ki. L. a’ parisi »Almanac des gourmands«-t.” – Az író Alexandre Dumas, mégpedig az apa („Dumas père”) francia gasztronómiai szótárt állított össze (1873).
A teoretikus gasztronómia, a gasztrozófia vagy gasztrofilozófia a táplálkozást filozófiai, természet- és szellemtudományos szempontból vizsgáló tudományág. A gasztrozófia szót William Maginn (1794–1842) angol újságíró, író használta először (1824). Szisztematikus művelői németek voltak: Carl Friedrich von Rumohr, Eugen von Vaerst báró (1851), Carl Georg von Maassen (1928). Míg Rumohr gasztrozófiájában a hangsúly az étel elkészítésén volt, Vaerst inkább a fogyasztással foglalkozott, s a kétféle szempont Maassennél egyenlítődött ki.
Vaerst a gasztronómiáról való tudás három fokozatát különböztette meg: a mennyiséget kitüntető a gourmand (nagyevő), már a minőséget értékelő a gourmet (ínyenc) és a tudást megfogalmazni is tudó a gasztrozóf, azaz a gasztronómia esztétikájával vagy filozófiájával, táplálkozáskutatással foglalkozó személy. Ben Schott a közönséges torkostól a kifinomult ínyencig a francia kifejezésmódok alábbi hierarchiáját állapította meg: gastronome – gourmet – friand – gourmand – goulu – goinfre (Schott’s Food & Drink Miscellany. London: Bloomsbury 2003: 103).
A gyakorlatban megvalósuló kifinomult konyhaművészet az haute cuisine. Kialakulásának alapfeltételei: a nyersanyagok kellő mennyisége és változatossága, különböző konyhák találkozása, az igényes fogyasztók kellő száma, s végül egy mentalitásbeli: az igényes fogyasztók is örömüket kell leljék az étkezésben. Az haute cuisine kialakulását a XIX. századi francia konyhából szokás eredeztetni. M.-A. Carême a tulajdonképpeni konyhán kívül a tálalásra, díszítésre, finomkodásra is különös hangsúlyt helyezett, hozzá képest A. Escoffier már a nemes egyszerűség megfogalmazója volt. Az ételkritikus Curnonsky nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a francia konyha vezető gasztronómiai nagyhatalom maradjon.
Apicius, Marcus Gavius (I. század első fele): közismert római ínyenc Tiberius császár korában (Kr. u. 14–37). – Egy bizonyos Apicius Caelius (vagy Coelius) nevén egy III. vagy IV. századi latin nyelvű szakácskönyv maradt fenn (De re coquinaria libri X, szövegkiadása: M. E. Milham, 1969; szöveg és francia fordítás: J. André, 1965; magyarul: Szakácskönyv a római korból. Fordította Hegedűs Zsuzsa–Orlovszky Géza. Bp., 1996), amelynek szerzője az Apicius nevet valószínűleg az I. századi híres dőzsölőtől kölcsönözte.
Athénaiosz; Athenaeus (latinos névváltozat) (Kr. u. III. század): egyiptomi görög író, gasztronómus. Deipnon szophisztón (‘Lakomázó tudósok’, latinosan Deipnosophistae) című műve 15 kötetből áll, s 29 tudóstól mintegy 800 idézetet tartalmaz. A művelődéstörténet értékes forrása.
Brillat-Savarin, Jean Anthèlme (1755. április 1. Belley–1826. február 2. Párizs): francia törvényszéki ügyvéd, a nagy francia forradalom nemzetgyűlési képviselője. Szakterületéről is írt könyveket, de „gasztrofilozófiai” tárgyú Physiologie du goût (Párizs, 1825; Az ízlés fiziológiája, fordította Ambrus Zoltán–Ambrus Gizella, Bp., 1912) című főművével tett szert világhírre. Brillat-Savarin az utópikus szocialista Charles Fourier (1772–1837) sógora volt. Fourier falanxában a nép tápláléka is mintegy hatszáz különféle élelmiszerből áll, kirívó változatosságot mutat, a gazdagoké – különösen a külföldi behozatal révén – még elképesztőbbet. Brillat-Savarin szerint ugyanis „egy új étel felfedezése többel járul hozzá az emberi nem sorsának javulásához, mint ha a tudomány egy új csillagot fedez fel”.
Carême, Marie Antoine (1764. június 8. Párizs–1833. január 12. Párizs): a francia szakácsművészet nagy reformátora, az haute cuisine alapítója és építésze. Egy legalább 25 gyerekes, elszegényedett családban született, s tízéves kora körül az utcára került. Szerencséjére felvették munkára egy étterembe, s innen felfelé ívelt karrierje. 21 éves korában Ch. M. Talleyrand főszakácsa lett. Szenvedélyes tudásszomja révén a festészet, szobrászat, építészet, és a kémia tudományát is hasznosította gyakorlati munkájában. Nemcsak Talleyrand-nál, hanem I. Sándor orosz cárnál, a későbbi IV. György angol királynál, James de Rothschild bárónál is szakácskodott. Szakács- és cukrászművészete a korabeli diplomácia keretéül szolgált. Talleyrand Carême-nek köszönhetően vált a bécsi kongresszus (1814–15) közkedvelt házigazdájává. A táncoló kongresszus nemcsak Európa térképét rajzolta át, hanem Carême -nek köszönhetően Európa gasztronómiáját is. Ekkor az ő révén terjedt el az orosz felszolgálási rendszer (service à la russe). Míg az addig szokásos francia felszolgálás (service à la française) a fogások egyszerre való felszolgálását jelentette, az orosz felszolgálási rend szerint az ételeket a menükártyán felsorolt sorrendje szerint szolgálták fel. Carême különböző mártásokat, ételkompozíciókat alkotott, több könyvet írt a szakácsművészetről, amelyekben receptek, menük, a francia konyha történetére vonatkozó adatok, konyhaszervezési instrukciók és az ételépítményekre (pièces montées) vonatkozó tanácsok is találhatók. Hivatásának és a szakmai irodalom művelésének szentelve életét szegényen halt meg. Az utókor számára ő maradt a szakácsok királya és a királyok szakácsa. Fő műve: L’Art de la Cuisine Française (1–5., 1833–34).
Curnonsky; Maurice Edmond Sailland (1872. okt. 12. Angers–1956. júl. 22. Párizs): francia gasztronómus, ételkritikus. Írói nevét a latin ‘miért ne?’ (cur non) kifejezésből alkotta, az oroszos -sky szuffixummal megtoldva (1895). A XX. század legjelentősebb francia gasztronómiai szakírója volt, 65 könyve és rengeteg újságcikke jelent meg. A Michelin autógumigyár által felkarolt gasztronómiai autós–motoros turizmus propagátora volt, bár ő maga nem tudott vezetni. Állítólag ő adta a Bibendum nevet a Michelin híres, autógumikból való reklámfigurájának (1907), s ő maga is írt Bibendum álnéven. A francia Becsületrend lovagja (1929), majd tisztje (1938) volt, ételkritikusként pedig a francia vidéki vendéglők váratlanul megjelenő, rettegett figurája.
Dumas, Alexandre (1802. júl. 24. Villers-Cotterêts, Aisne–1870. december 5. Puys, Dieppe): francia író, gasztronómus. Párizsba költözött, tisztviselői állást kapott és írni kezdett. Sikeres színműveket, majd útleírásokat, történelmi regényeket írt. Hobbija a szakácsmesterség volt. Két évet belgiumi emigrációban töltött (1855–57), majd Itáliában Garibaldihoz csatlakozott (1860–64), Pestre is ellátogatott (1865). Hazatérve dolgozott szakácsművészeti lexikonán, amely csak halála után jelent meg (Grand Dictionnaire de Cuisine, ’Konyhai nagyszótár’, Párizs, 1873). Fia, szintén Alexandre Dumas (1824–1895), „Dumas fils” szintén író volt, hozzá képest a gasztronómus Dumas a „Dumas père” (az atya).
Escoffier, (Georges) Auguste (1846. október 28. Villeneuve-Loubet, Nizza mellett–1935. február 12. Monte Carlo): a századforduló neves francia szakácsa, az újabb kori francia szakácsművészet reformátora. 1871-ben a francia–porosz háborúban a francia vezérkar, majd a Monte Carló-i Grand Hotel konyhafőnöke. Később többek között a londoni Savoy Hotel (1890), a Paris Ritz (1898) és a londoni Carlton Hotel (1899) konyháját vezette. A világhírű szállodás César Ritz-cel (1850–1918) 40 éven át öt híres szállodában dolgoztak együtt. A század első évtizedében munkatársa volt Görög Rezső (Gregor von Görög) is. Számos könyvet írt konyhaművészeti tapasztalatairól. Nevéhez fűződik többek között a Pêche Melba (őszibarackos fagylalt Melba módra, Nellie Melba énekesnőről) receptje. Szülőháza ma a konyhaművészet múzeuma (Musée de l’Art Culinaire). Fő műve: Le Guide culinaire (1903).
Grimod de La Reynière, Alexandre Balthazar Laurent (1758. nov. 20. Párizs–1837. dec. 25. Villiers-sur-Orge): francia gasztronómus, ügyvéd, újságíró, író. Színházi kritikákat írt, Lyonban élelmiszerkereskedése is volt. 1793-ban, apja halála után nagy örökséghez jutott, s a napóleoni idők fontos személyisége lett. 1803–1812 között adta ki évente megjelenő L’Almanach des gourmands (‘Nagyevők almanachja’) című, a gasztronómiát megalapozó művét.
Lucullus (Kr. e. 117–56): római politikus, a senatori párt odaadó híve, L. Cornelius Sulla barátja, Már korán kitüntette magát szervezési és hadvezéri tehetségével. Kr. e. 74-ben consul, helytartóként hadat viselt VI. Mithridatész pontuszi király, Róma elszánt ellensége ellen. Lucullus több ütközetben megverte a kisázsiai uralkodó hadait, de a végleges győzelem előtt, ellenségei áskálódása miatt vissza kellett térnie Rómába. Hadjáratai révén nagy vagyonhoz jutott, fényűző életet élt, ez – és ínyencsége – tette híressé. Neki tulajdonítják a cseresznyének Itáliában és egyáltalán Európában való meghonosítását. Budapesten a XX. században több vendéglő is viselte nevét, s a nemzetközi gasztronómiában is többféle ételt neveztek el róla.
Maassen, Carl Georg von (1880. augusztus 27. Hamburg–1940. december 22. München): német irodalomtörténész, bibliofil és gasztrozóf. Münchenben E. T. A. Hoffmann és más XIX. századi német szerzők műveit adta ki. Két jelentős gasztrozófiai műve: Weisheit des Essens. Ein gastronomisches Vademekum (’Az evés bölcsessége. Gasztronómiai kalauz’, München, 1928) és Rund um die Kaffeekanne (’A kávéskanna körül’, München, 1930 körül).
Rumohr, Carl Friedrich von (1785. január 6. Reinhardtsgrimma bei Dresden–1843. július 25. Drezda): német kultúrtörténész, író. Holsteini főúri családból származott, a göttingeni egyetemen tanult, s a romantikus író, Ludwig Tieck barátja lett. Több itáliai tanulmányutat tett, a nazarénus festők mecénása volt. Udvari szakácsa nevén jelentette meg gasztrozófiai, már összehasonlító gasztronómiai művét: Geist der Kochkunst von Joseph König (’J. K. szakácsművészetének szelleme’, 1822).
Vaerst, Eugen von, báró (1792. április 10. Wesel–1855. szeptember 16. Herrendorf bei Soldin): német író, gasztrozófus. Porosz tisztként az író E. T. A. Hoffmann ivócimborája volt. Diplomáciai szolgálatot is teljesített, írással is próbálkozott, a boroszlói (Breslau, ma Wroclaw) színház igazgatója volt (1840–47). Fő műve: Gastrosophie oder die Lehre von den Freuden der Tafel (1–2, ’Gasztrozófia avagy az asztal barátainak tanítása’, Lipcse, 1851).
Munkácsy Mihály: Csendélet
Orbán Dezső: Passaui utca
Amikor Deczki Sarolta Tar Sándor-monográfiája első mondatában cím- és főszereplőjét „a modern magyar irodalom egyik legellentmondásosabb alkotójá”-nak nevezi, elsősorban „élet és irodalom” kettősségének – engedtessék meg a szójáték – kettős ellentmondásosságára utal: a kettő kapcsolatát és annak részelemeit feszítő ellentmondásokra. Tar sorsa szerinte azért „ritka és egyedülálló a magyar kultúrában”, mert megpróbált „íróként, besúgóként, munkásként, majd munkanélküliként létezni”. A legnagyobb Tar-paradoxon, hogy III/III-as ügynökösködése szinte ismertebb, mint életműve, ezért is megkerülhetetlen, „hogy a Tar Sándorról szóló szerzői monográfiában vessünk számot az ügynöki múlttal is”. No meg azért is, mert az „oeuvre” aligha értelmezhető megfelelően írás és – Szőnyei Tamás könyvének címét idézve – „titkos írás”, publikált szépirodalmi alkotások és eltitkolt ügynökjelentések kapcsolatainak megvilágítása nélkül. Az Osiris Irodalomtörténet sorozatban megjelent „szerzői monográfia” így irodalomtudományos (élet)műelemzés, botránykrónika és életrajzi nyomozás „ritka és egyedülálló” együttese lett maga is, óhatatlan lélektani és – a „szociográfus-realista” elbeszélőhöz illőbben – társadalmi kitekintésekkel. Abban talán ama „legnagyobb Tar-paradoxon” köszön vissza és tehető felelőssé, hogy legerősebb, legizgalmasabb, leggondolatébresztőbb része írósors és ügynöksors drámai viszonya, az emberi sorstragédia. A jelek szerint mindegyre ez tűnik a „Tar-diskurzus” vezérmotívumának, centrális kérdésének, fő éltetőjének: a „Tar-ügy”.
Tar Sándor nemcsak megírta, de meg is élte a létezés tragikumát, ráadásul mindkettőt a klasszikus emelkedettség és katarzis nélkül. Életútja paradigmatikusan parabolaszerű: mélyből, a nyomorból indulva emelkedett föl, s onnan a mélységbe, a szegénységbe visszazuhanva végezte. A nyomorúság létformája és vezértematikája volt, egyszerre ihletője és megrontója. Öntörvényűség és heteronómia között kellett vergődnie. „Kívülálló” és „korszerűtlen”, „munkásírónak” stigmatizált novellistaként, a posztmodern divattal nem törődve, sőt annak ellenében szerzett hírnevet és rangot, népszerűséget és díjakat, majd ugyanezen okokból kiszorult a „kánonnak” becézett divatelitből pontosabban kiszorították, kihagyták kurzuslovag-hullámlovas főítészek. A „Zeitgeist” (vissza)fordulása, bizonyos értelemben „klasszicizálódása” akkor kezdett neki kedvező szelet fújni, amikor ügynökmúltja lelepleződött, s a botrány az irodalmi és társadalmi élet perifériájára, nélkülözésbe, éhezésbe, alkoholizmusba, pszichiátriára sodorta. „Kanonizációját” (főleg Debrecenben látványos) kultuszát („Tar-túrákkal”, Tar-konferenciákkal és hasonlókkal) már nem érhette meg. Síron túli győzelmének megítélése az olvasó optimizmusától vagy pesszimizmusától függ.
Lebukását, kiközösítését Tar igazságtalannak tartotta, nem egyszer vádaskodással reagálta le. „Még neki áll följebb?” – kérdezték sokan. Deczki Sarolta többször hangsúlyozza, hogy vétkével, felelősségével képtelen volt szembenézni, tárgyilagosan, illetve önkritikusan számot vetni. Kérdés persze, hogy támadások kereszttüzébe került, kirekesztett, megvetett személytől elvárható-e, hogy ne védekezzen, ne lőjön vissza, önmagát hűvös nyugalommal szemlélje, mintegy kívülről ítélje meg, a bírálók ostorcsapásait a saját önostorozásával tetézze. Tar nem alaptalanul panaszolta fel, hogy más hasonló lebukott „titkosjelentők” következmények nélkül megúszták, sőt némelyikük később is erkölcsbírói szerepben tetszelgett és dicsfényben sütkérezett.
A legnagyobb, általa legmélyebben ismert – mert átélt – élettragédiát: önnön bukását Tar Sándor már nem volt képes esztétikai érvénnyel és értékkel feldolgozni: ez volt talán legsúlyosabb, legfájóbb kudarca. Mások, idegenek próbálták művészileg ábrázolni. És most egy irodalomtörténész szaktudományosan elemezte. Posztumusz elégtétel? (Deczki Sarolta: Tar Sándor, Osiris, 2022)
Kohán György: Asszonyok és korok
Lotz Károly: Fürdő után
Dési Huber István: Vándor az ablakban
Perlmutter Izsák: Vásár Besztercebányán
Uitz Béla: Fekvő nő
Scholz Erik: Alvó újságárus