Sötét a bánya,
De égnek benne mécsek.
Sötét az éj,
De égnek benne csillagok.
Sötét az ember kebele,
S nincs benne mécs, nincs benne csillag,
Csak egy kis hamvadó sugár sincs.
Nyomoru ész,
Ki fénynek hirdeted magad,
Vezess, ha fény vagy,
Vezess csak egy lépésnyire!
Nem kérlek én, hogy átvilágíts
A másvilágnak fátyolán,
A szemfedőn.
Nem kérdem én, hogy mi leszek?
Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok
S miért vagyok?…
Magáért születik az ember,
Mert már magában egy világ?
Vagy ő csak egy gyürűje
Az óriási láncnak,
Melynek neve emberiség?
Éljünk-e önnön öröminknek,
Vagy sírjunk a síró világgal? –
Hány volt, ki más szívéből
Kiszíta a vért
Saját javára,
És nem lett büntetése!
S hány volt, ki más javáért
A vért kiontá
Saját szivéből,
S nem lett jutalma!
De mindegy; aki áldozatnak
Od’adja életét,
Ezt nem dijért teszi,
De hogy használjon társinak.
S használ-e vagy sem?
A kérdések kérdése ez,
És nem a „lenni vagy nem lenni?”
Használ-e a világnak, aki érte
Föláldozá magát?
Eljő-e a kor,
Melyet gátolnak a roszak
S amelyre a jók törekednek,
Az általános boldogság kora?
S tulajdonképen
Mi a boldogság?
Hisz minden ember ezt másban leli;
Vagy senki sem találta még meg?
Talán amit
Mi boldogságnak nevezünk,
A miljom érdek,
Ez mind egyes sugára csak
Egy új napnak, mely még a láthatáron
Túl van, de egykor feljövend.
Bár volna így!
Bár volna célja a világnak,
Bár emelkednék a világ
Folyvást, folyvást e cél felé,
Amíg elébb-utóbb elérné!
De hátha ugy vagyunk,
Mint a fa, mely virágzik
És elvirít,
Mint a hullám, amely dagad
Aztán lesímul,
Mint a kő, melyet fölhajítának,
Aztán lehull,
Mint a vándor, ki hegyre mászik,
S ha a tetőt elérte,
Ismét leballag,
S ez így tart mindörökké:
Föl és alá, föl és alá…
Irtóztató, irtóztató!
Kit még meg nem szállott e gondolat,
Nem fázott az soha,
Nem tudja még: mi a hideg?
E gondolathoz képest
Meleg napsúgár a kigyó,
Mely keblünkön jégcsap gyanánt
Vérfagylalón végigcsuszik,
Aztán nyakunkra tekerőzik,
S torkunkba fojtja a lélekzetet - - -
Pest, 1847. március
Berény Róbert: Faluvége
A forradalom kitörése előtt pontosan egy évvel írta a költő ezt az életművéből sok szempontból kiemelkedő verset. Nem szólal meg benne sem a népdal frissen felfedezett hangja, sem a János vitéz népi-hősi epikája, de nem süvölt ki belőle a forradalom előszele sem. Halk, el-elbizonytalanodó hangon tépelődik benne egy gondolkodó, aki bár csapongva vetődik föl-alá a romantikus képzelet végletei között, ugyanakkor eligazodik a filozofikus elmélkedés pontos kérdésfelvetéseiben és labirintusaiban, és aki – legalábbis e vers írásának idején – elvész saját „irtóztató” vízióiban. A Világosságot! a kor kiemelkedő gondolati költeménye, bízvást odasorolható Vörösmarty nagy gondolati versei mellé, de mégis érzik rajta Petőfi sajátos képalkotása, a kicsiből a világmindenség felé tágítás, illetve az univerzumból az egyes felé mutató szemlélet, a világegész-világegység képzeletbeli megalkotása. A költemény hangja egyedi a Petőfi-életműben, egyediségével inspirált többünket továbbgondolásra.
A glossza spanyol eredetű műfaj és egyben versforma. Lényege, hogy egy költő egy versének egy szakaszát mottóként idézi egy költőutód, és a mintául választott strófa minden sorából kiindulva új strófát alkot, az új vers tehát annyi strófából fog állni, amennyi sor a mottóban volt, a vers ritmusa és rímelése pedig követi az eredeti versformáét.
A Világosságot! esetében – tekintettel a vers hosszúságára és a szétindázó gondolatokra – három, jellegében eltérő részletet választottam mottóként, és ezeknek a részleteknek a soraival alkottam meg saját strófáimat. A vers egészében rímtelen, szabad szótagszámú jambikus sorokból áll, ezért váltakoznak nálam is a sorhosszúságok és hiányoznak a rímek.
Az eredmény engem lepett meg a legjobban: saját soraim úgy simultak a Petőfi-műhöz, mintha kortárs költő társult volna a nagy példaképhez: nyelvében, gondolatvilágában, képeiben teljesen meghatározta a minta az én szövegemet, anélkül, hogy a követés szándékával közelítettem volna felé. „A vers ereje” – írtam egyszer Pilinszky Négysorosáról, amire több tucat glosszát írtak a tanítványaim. Az eredmény akkor is ez volt. A sokféle lelkialkatú, verselési készségű, követésre vagy ellenállásra hajló fiatalt olyannyira fogva tartotta a Pilinszky-mű, hogy hangulatban, tömörségben, szinte a lélegzetvétel ritmusában is mindnyájan inkább parafrázisát írták a versnek, semmint egy ötlet kibontását vagy továbbgondolását. „A vers ereje” – éreztem akkor én is, amikor a Petőfi-glosszák elkészültek. Ez nem az én hangom, hiszen én még költő sem vagyok. Csak újra éreztem Petőfi máig megválaszolatlan kérdéseit, amelyekre természetesen én sem tudtam válaszolni. Egy vers, amelynek kérdéseire talán sosem lesz felelet.
I.
Nyomoru ész,
Ki fénynek hirdeted magad,
Vezess, ha fény vagy,
Vezess csak egy lépésnyire!
Nem kérlek én, hogy átvilágíts
A másvilágnak fátyolán,
A szemfedőn.
Nyomoru ész,
Ki bennünk élsz,
Mutasd való
Arcod nekünk.
Ki fénynek hirdeted magad,
Vallj színt: értünk vagy ellenünk
Ragyogsz, hisz sokszor megcsalál,
S vakítsz, és nem világitasz.
Vezess, ha fény vagy,
Világolj éjjel,
Segítsd, ha elménk
Borong, s bolyong.
Vezess csak egy lépésnyire!
Csak eggyel többre, mint apánk
Jutott veled, jussunk mi távolabb,
Derengjen hajnalpír, vezess!
Nem kérlek én, hogy átvilágítsd
Hová benéznünk tiltja törvény,
Szemünknek nem való a látvány,
Ne kísérts, hogy átvezethetsz
A másvilágnak fátyolán,
A boldog lelkek árnyain,
S a kárhozottak bús honán,
Ne hívj az Alvilágba még,
A szemfedőn még
Semmi jel,
Még itt vagyok,
Szellem, mutasd
Szép szellemed.
II.
Bár volna célja a világnak,
Bár emelkednék a világ
Folyvást, folyvást e cél felé,
Amíg elébb-utóbb elérné!
Bár volna célja a világnak,
S nem talmi jelszavak vezetnék
Az embert délibábos útra,
Hol ábrándot – sosem valót lát.
Bár emelkednék a világ
Saját terhét veszítve, fel!
A kétkedést elhagyva, új
Jövőt tervezne: hinne még!
Folyvást, folyvást e cél felé!
Ha merné tudni: még szabad,
Egyenlő és testvér leend,
A cél csak ez, csak erre tart.
Amíg elébb-utóbb elérné!
A harcot vívni kell szünetlen,
S a csüggedést legyűrni bátran,
Így szembenézhet önmagával.
III.
Mint a vándor, ki hegyre mászik,
S ha a tetőt elérte,
Ismét leballag,
S ez így tart mindörökké:
Föl és alá, föl és alá…
Irtóztató, irtóztató!
Mint a vándor, ki hegyre mászik,
S liheg, törekszik fölfelé,
Térde berogy, a szíve verdes,
Mi hajtja mégis, csúcsra fel?
S ha a tetőt elérte,
Zihálva szertepillant,
Tekintetével átfog
S ölel magába mindent.
Ismét leballag,
Rejtvén a látványt
A lelke mélyén,
S ez húzza vissza.
S ez így tart mindörökké:
A vonzás és taszítás
Örök küzdelme érte,
Ki élő és halandó.
Föl és alá, föl és alá…
Hányódik föld és ég között,
A teste itt, a lelke ott
Honos: s hazája nincs sehol.
Irtóztató, irtóztató!
Hát vége nincs, nincs vége hát?
Mi kínt szánt még a sors neki?
Se cél, se ész, se fény, se vég.
„Csak mondd meg, ki vagyok…!”
(Petőfi Sándor: Világosságot!)
Meghaltál. A szívünk örökös görcs bántja, imádott
Sándor… Így facsarom ki szavanként hexameterben
csörgedező leveled. Bizony, elnémult, aki kapta;
mives Arany János csak utána küldte a választ.
Ám ez a versbegyötört sok bölcselet itt nem a szívem
csücske, bevallom, bár majd minden gondolatoddal
most is birkózunk. De megint szerepelsz, te poéta!
Pontosan érezted, mire választott ki a sors, ha
eljön az Ítélet…! Jósoltad – daktiluszokban
ezt is – a fújó, vad paripát, meg a ronda közös sírt.
Egy kérdésed azért még fennmarad így is a rostán:
„Csak mondd meg, ki vagyok!” – követelted a lényeget, ámde
nincs pontos válasz, mert változik egyre az érték.
Most ki vagy? Itt és most? Ki tud erre neked ma felelni?
Voltál főkörözött és közben sírbagyalázott
mártír… nemzeti sors… sose hittük el azt a halálod.
Vártuk, hogy hazajössz, vagy a csontjaidat hazaküldöd.
És provokált a neved: tér, utca, szobor (meg a bankó).
Mondtuk a verseid is, hisz nem volt nélkülük ünnep.
Nemzeti tantervek betagoztak a törzsanyagokba.
Akkor hát mi a baj? Magyar átok: sanda fanyalgás.
Nem vagy már te modern! Arany és Ady is meg a bajszod
oly büszkén viselő százéves József Attila
álltak egy darabig helyeden. Kiadó a talapzat!
Kis nép – egy költő! Most erre csak ennyi a státusz.
Nálunk senki se fog lázadni dühös szavaiddal.
Nemrég Kínában veled álltak a tankok elé az
ifjak, kórusban recitálva igédet a zsarnok
új túlnépesedést gátló alapelvei ellen,
hogy nekik egyformán kell most: Szerelem s a Szabadság!
Majd ha kivívják, ők beleírják többezer éves
névsoraikba neved. Mi viseljük a tornacipőkön
és a trikókon szép titkos jeleid, s ha megértjük,
végre eljössz majd te is újra, hisz annyira vártunk.
Nagy Balogh János: Műterem
Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy terűletén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaszpi-tenger habjain is túl,
És rónasága, mintha a föld végét
Keresné, olyan messze-messze nyúl.
Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.
Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A multnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa színpadán mi is játszottunk,
S mienk nem volt a legkisebb szerep;
Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,
Mint a villámot éjjel a gyerek.
Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kisértete;
Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar
– Ha vert az óra – odva mélyibe.
Hogy hallgatunk! a második szomszédig
Alig hogy küldjük életünk neszét
S saját testvérink, kik reánk készítik
A gyász s gyalázat fekete mezét.
Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!
Pest, 1847. február
Ámos Imre: Sötét idők
„Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!”
(Petőfi: A XIX. század költői)
Már könnyelműen se – inkább sehogy.
A lant húrjai érintetlenek,
csupán „szent fáján” kopognak az ujjak
ritmustalanul, reménytelenül,
a saját fájdalmak és örömök
zendítésére sem alkalmasan.
Nem oly pusztában bujdosunk, mint hajdan
népével Mózes, mert mi berkeinket
tesszük művelhetetlen pusztasággá,
amelyből végleg nincsen már kiút.
Így a lángoszlop, mint egykor az isten
külde s mely mára gomba-formát öltött:
nem kivezet, hanem beűz a lélek
odvába – s az sivárabb, mint a puszta.
Előre hát? S hová előre? Tűzön
és vízen át a néppel – de hová?
Nem át a tűzön, ám bele a tűzbe,
amelyet oltani fogytán a víz, így
lassan már folyók medrében loboghat.
Hamis próféták jönnek seregestül
s ma is Kánaánt hírelnek, holott
a tej s a méz immáron egyre több
ember számára lesz elérhetetlen.
A bőség kosara felül lyukas:
mit beletesznek, fölfelé potyog ki,
s a jognak asztalát rossz szellemek
idézői táncoltatják szeánszon.
Kérdezhetném, hogy meddig nincs megállás
a nevetségessé vált küszködésben?
Munkáinkért az élet semmivel
fizet ma is – csak ennyi aktuális
Petőfi verséből, mert a halál sem
lágy csókkal zárja le a szemeinket,
hanem kioltja irgalmatlanul
neonreklámok s atomvillanások
szemlélődést ölő fényözönével.
Bartha László: Állomás
Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága?
Avvagy virág vagy te, hazám ifjúsága?…
Jaj az olyan kertnek,
Jaj még annak is, mert megverte az isten,
Ahol, mint ti vagytok, magyar ifjak, ilyen
Virágok teremnek!
Felhő alakjába lelkem átöltözik,
Ugy száll a hon fölött nyugattól keletig
Sötéten, csendesen:
Ha volna mennyköve, mint van a felhőnek,
Csapásitól, ifjak, sokan hevernétek
A port, élettelen.
Mert ti az életet meg nem érdemlitek,
Egész nagy csillagok voltak őseitek,
És ti? csak parányok!
Ne adja a balsors, hogy e szegény haza
Bajában reátok szorúljon valaha…
Ti meg nem ónátok.
Szivetek mindig-nyilt-ajtajú palota,
Tódulnak, tódulnak seregestül oda
Víg, zajos vendégek;
Garázda népséggel telik meg a terem,
S ezek között helye nincs az örömtelen
Honfiérzeménynek.
Sziveteknek alig marad egy szöglete,
Ahol titkon magát pók gyanánt szövi be
A hazaszeretet,
S ez is csak addig van, míg jön az önérdek,
És azt javasolja, hogy lesöpörjétek,
Mint hitvány szemetet.
Oh mily gyöngék vagytok! kiknél a hazának
Fénye nem ér annyit, mint a hiuságnak
Mulandó csilláma.
Oh mily gyöngék vagytok! nap süthetne rátok,
S e helyett kis lámpa, melyet körülálltok,
Nyomorú kis lámpa.
Szent hazaszeretet, mibe mártsam tollam?
Hogy dicső képedet híven lerajzoljam,
Oly híven, oly szépen,
Hogy megbűvöld, ki rád szemét fogja vetni,
Hogy örök tanyára tégy szert valamennyi
Magyar kebelében.
Ti bálványimádók, hiúság rabjai!
Jertek, gyilkot fogok szivembe mártani,
Hadd feccsenjen vére
Szét fejeitekre… tán sikere leszen.
Tán megtértek tőle… jertek hozzám ezen
Uj keresztelésre!
Pest, 1847. február
Hollósy Simon: Az ország bajai
(Petőfi Sándornak küldöm)
Barátom! – mondanám szívemből:
kettőt fordultak századok,
s mégis, mint akik elaludtak:
szerzőink némultan nagyok.
Ó, nem poéta nincs, vagy gyáva,
gyáva csupán a lét, a kor.
Mindnek ráléptek lábujjára,
s most sajog és sír valahol.
Itt minden elhúzott felettünk:
repülő, vadliba, iram,
s mi ittragadtunk, számlálgatván,
mennyi a versben a ficam.
Irgalmatlan és ismeretlen
velünk a jelen, a jövő.
Mi volt, ha nem lett semmi szebben,
s mi van, ha nincsen rá idő?…
Én mondanám: ne add fel, Bajtárs!
Vagyunk, leszünk, nem maradunk
örökkön fiókokba gyűrve,
bár, kétségtelen, hogy halunk.
De elhiszi magát a szó is
miért ne hinnénk mi neki?
Felírták neved is az égre,
azt szélvész el nem kergeti.
Itt nincs kosár, mert hazavitték
minden érában valakik,
itt nincsen bőség, zsebre vágták,
roskadnak svédasztalaik
a keveseknek, akik éppen
bennünket szolgálnak nagyon.
S mi oly hálásak vagyunk érte,
hogy övék pénz és hatalom.
Sötét középkor tört reánk itt,
szegény, buja és ostoba.
Lefejez, meglop, rosszra csábít,
s házunkban van az otthona.
Hitetlenkedhetsz, drága Ifjú,
ki semmiért mindent adott.
Mi most naponta megtanuljuk
hogy lőjünk célpontra – bakot.
Megállnunk kell, és nem rohannunk.
Szétnézünk, merre is vagyunk.
És tájolóval megkeresni
szétszórt önérzetünk, fajunk.
És új Isten kéne. A régi
elgázolt és cserbenhagyott.
Egy új század tört ablakán át
vizsgálgatjuk, ki a halott.
Tornyai János: Alföldi tanya
Nemzeti kérésemre szólalj, Petőfi. Néznéd-e tévénk,
amely mint szellemi napvilág-pótlék: szem- és szennyfény,
vicsorogva vibrál házaink tikkelő ablakán.
Jelentik: kort tükröz. Közelebbről kórt szór azokra,
kik ráragacsoltan felnyalnak bármely nyúlós nyákot, akár a légy,
miközben örömük-gondjuk saját való világát feladják-feledik.
Született intim poétaként lelkedre mondd, nem undorítna Téged is
ez a mi ernyőkor-szagú, lényegherélt látszatidőnk
– amire, félek, ugyanúgy figyelnél Te tűzagyú, hősi extrovertált,
ahogy századod futós fő ügyére ügyeltél fölcsigázva hajdan
s a lenge eszmét űzve jaj, milyen robbanó Eszmébe botoltál!
Ezután szegődtél lármás lángoszlopnak
halálba masírozni zsebedben zseniális papírjaiddal
a világszabadság meg a népfölség kétes jövőbe rántó,
megsemmisítő harci aknamezején.
Ezt tennéd talán ismét?
Hacsak – így utólag – nem bántana még egy gondolat…
A galádul hitető-tetszelgő Eszmét ugyanis célt szentesítő ürügyként
csépelve-hadarva csak-csak vérbedöngölték
a mindenkori elvtárs-állatemberek.
Ha napjainkban vállaltan vállalnád, kijárna részedül
a prédaostobák gyalázata, a gáncs, a gúny, megvető elvetés.
E két tűz közé szorul mind, aki hebehurgyán póznáskodik,
s a csodadolgú léleküdv helyett alacsony sokaság
kénye szerint rögtönöz, hevenyész.
Világteremtő költő – lásd Berzsenyink – marad exkluzív,
sem szimatol a múló igazság miazma gőzű forrásainál.
Hagyja a kinti korszerűt. Örök végeket őriz.
Magosan, fennen tartja élő poézisét-leronthatatlan szép lakásul.
Petőfi Sándor születésnapján
Sándor – én nem vagyok lángoszlop. Fáj a hátam.
Gyötrik bujkáló görcsös bánatok.
Magukra találnak
bennük patakok, nyári mezők, gyerekek, tűnődő vének, békés állatok.
Nem tudok mást, mind eldalolni
saját fájdalmam s örömem.
Dadogni
meg hallgatni kell.
Hát van rám szüksége ennek a világnak?
Engem, akár a hangszert, félretesz.
Bár mindig azt kívántam
neki, hogy élj, ne éljenezz!
Magyar vagyok. Velem szólj –
hogy békét az anyaölben, hogy in utero pacem…
Békét ebben a százszor is bemocskolt
édes medencében!
Mit tehettem mást, mint megjegyeztem
a kor gonoszságát s még több kontár hibáját?
S hát elérkeztek
nagy idők. A magzat agyát is kivizsgálják.
Ez iszonyú! Hej regösök, hej szépszavúak, te költő nép,
gyermek-évszázad apja vagyunk.
S én hallgatok, dadogok, üvöltök: nekem érjen meg felnőtté.
Ne… „pur es homuv”…
Sóhajok lejtőin
szaladgálunk, fel, le.
Teknős színű liánok
nyílnak szívünkben.
Ringat minket a világ,
de nem az ölén, hanem
a lábával rugdal el a
hétpróbás hegyek
artikulátlan ormaihoz.
Betegek lettünk; a sok
lázálom tövestől
csavarja ki fejünket és
alázatos birka szemünk
sajgón nézi a kötélen
lógó, csábító
műkenyeret. Sűrűn
ránk mosolyog a
szakadék; mélységét
csak zuhanva
ismerhetjük meg. Itt
mérges kígyók
lapulnak hiszékeny
áldozatra várva. A
békés siklók nyugatra
csúsztak. Maradok a
viperák otthonában,
még akkor is, hogyha
halálra marnak.
Éjfél lesz, és én mégsem alhatom,
Mert gondomat el nem altathatom.
Mi fog történni vélem s a hazával?
E kettős kérdés tépi lelkemet.
Ah, nem érem be a magam bajával,
Még te is gyötresz, hazaszeretet!
Ez hát a költő sorsa, mindig ez,
Hogy örök vészű tengeren evez?
S mit ér, ha őt a haragos habokból
Mentő sajkával partra is tevék,
Ha itt az bántja, hogy mi lesz azokból,
Kik ott maradtak a hajóba' még?
Apám, apám, mért is taníttatál,
Miért az eke mellett nem hagyál?
A könyvet szép, de csalfa tündér lakja;
Ha fölnyitod, megkapja szívedet,
És fölvisz a legragyogóbb csillagra,
De le nem hoz… a magasból levet.
Inkább a napba, mint a könyvbe nézz.
A napvilágtól szemed fénye vész.
Nem így a könyvvel; oly világ van ebben,
Mely erősíti még szemeidet,
S közel hoz mindent… s minden vajmi szebben
Tünik föl, hogyha távol nézheted.
Miért tanultam? mért nem maradék
Földmívelő, aminek szánt az ég?
Nem tölteném most kínos virrasztással
A végtelenbe nyúló éjszakát;
Lelkem fölött az álom víg dallással
Madár módjára ringatná magát.
Volnék földmíves, vagy volnék juhász!
Ki messze, kint a pusztákon tanyáz,
S mig ellegelget kolompolva nyája,
Ő hűs bokorba vészi bé magát,
S nem hallja senki sem, úgy fujdogálja
Saját kedvéért a kis furulyát.
Vasárnap tisztát venni hazajár,
Hol a szerelmes lyányka várja már.
A lyányka jó, friss, szereti a dolgot,
S oly szép, mint a megszületett tavasz;
Csókot kap és ád a juhász, s ő boldog,
Hiszi tehát, hogy a világ is az.
Pest, 1847. január
messze látni a fák fölött
mert szemben nincsenek hegyek
itt vagyok honn röghöz kötött
nem irigylem a bérceket
nézem fák fölött a messzét
gondolom heggyel ugyanezt
az ablak közömbös kellék
vállamon marad a kereszt
mindegy legyek itt akárhol
láncra fűzni már nem lehet
te értenél engem Sándor
tudnád mi bántja lelkemet
van asztalom van lakásom
távol Soroksár Kecskemét
hiányom van sashiányom
kékítőt old a messze ég
Gadányi Jenő: Godolkodó
Petőfi cingár árnya. Nagy lépteit
igyekszem követni én
vizenyős tavaszi áradásban,
hol az ősz lilásan rózsaszín pongyolája
néhol rongyos szőnyegként díszeleg.
A padkák horpaszán hósipka fehérlik fényesen,
de már duzzadt talajba süpped a lábnyom.
Utamat kíséri
pozsgás zsálya,
bárányparéj.
A sovány csenkesz * vörösre kiszáradt
nadrágról, már a nyárról álmodik,
mikoris népies nevéhez méltón
élheti életét.
S ott, lásd, távolabb a vadvizek;
sás, káka közül egy gém
nyaka tán felém int, integet.
A légben, fejem felett
pacsirta-dal emelkedik
s mint a vizek tükréről visszavert napsugár
szabadon hagyja el
a kéken ránkboruló eget.
* sovány csenkesz = vörösnadrágos csenkesz
Imádott Jankóm – kezdeném,
De bánt a görcs (most engemet).
Szemérmes lesz a férfiember,
Ha barátságot emleget.
Imamalom – szeretlekektől
Kisiklik, kong az ép beszély,
Imádott Jankóm – csigaházba
Bújik a józan költemény.
Ha józan! ’Úccse, úgy lesz józan!
Részeg tószt ez, vas lelkedért,
Száz másikért is, száz leányért,
Váltott bankóval kell beérd.
Hallgatunk rendre, út a jussunk,
Ha együtt lépünk, kéz a kéz…
Igén fogoly a múlt mézében,
Korog a kamra, pöng a pénz.
Barátaim! Az üres holdig
Emelhetnétek váramat:
Üldögéljetek a torony gombján,
Osszam az elvárt álmokat.
Papír-röpcsiket hajtogassak,
Szárnyukra férjen üzenet:
Mi gondom, mire vesztek engem,
Amíg szeretlek bennetek.
Arcod kigyúlt, zászlóként lobogó testtel
állsz a Pilvax előtt, futsz a Corvin-közben,
ott vagy az Országház terén s minden csatatéren –
rossz bőrben vagy fiacskám, baljós láz van
egykor oly szelíd, szerelmes szemeidben.
És reszket ifjú kezed, mint bölcs öregeké,
amint bort tölt az áhitat rideg pohárba.
Kipattanó izmok dühe van arcod csontjain:
kegyetlen voltál? – lázak bilincseiben szabad!
Holott odaadóan nyújtózik pillantásodban
a róna s a homályból kék gyümölcsfák
néznek terád, kit ürömével a tapasztalás
annyiszor kinált sötét poharából… Kisfiam,
azt hallom vért köptél, mégis kardot kívánsz,
katona lennél s a gyávaságtól megrezzent szívvel
suttogod, mondod és kiáltod gyöngéden
a gyermekien szép forradalmat, hogy mezítlen
koporsón: vérző hátadon dübörögjön majd a föld,
míg vigyorogva esküdöznek, kiknek csak sírni szabadna.
Itt az idő! – csak a te szegény, enyésző szívedben
élhet Magyarország. Féltünk fiam és félünk:
nem áldott földbe, ócska legendába vetnek téged,
nehéz évszázadok eleven sírjába temetnek –
költő és vértanú, te elszánt boldogság-cselekvő!
Ki avat boldoggá téged – hűség mártírja –
kinek minden szívütése imádság volt?!
„Szabadság, szerelem,
e kettő kell nekem” –
ez minden, amit költeni tudok.
Csakhogy költeni én a pincében tanultam,
ahol penészes kabátban, a tüzifa között
vártuk a következő légitámadást.
Versemből tehát kínosan hiányzik
a penészes kabát, a tüzifa, a pince,
holott szabadság, szerelem épp tőlük az, ami.
Eszme és légitámadás – ha néha összejön,
bámulnak a lakók, hogy rá-rágyújtva sétálsz
két ablak közt az üres levegőben.
Barcsay Jenő: Dombos táj
Itt van a tél
Itt van a tél, eljött újra,
Hideg, fagyos, kietlen,
Tudja Isten, hogy miért is,
De én nagyon szeretem.
Beülök a kályha mellé,
Pattog, sistereg a tűz,
A kupámba jó bort töltök,
Az minden gondot elűz.
Bágyadtan süt le a földre
Egy eltévedt napsugár,
Lombot keltő bűvereje
Messze, nagyon messze jár.
Kinn a fákon, hólepelben
Álmodik a lomb, a kert,
Eresz alatt a kis fecském
Emlék csak, hogy énekelt.
S míg az álom elborítja
Benn az emberek szívét,
A szabadság szent igéje
Várja kinn az ébredést!
Júliához
Úgy szerettem volna, hogy hű maradj hozzám!
Együtt öregednénk, én a kezed fognám,
Kiülnénk esténként csillagokat nézni,
Én: ősz, öreg bácsi, te meg ráncos néni…
Ehelyett a halál elragadott tőled,
Bánatra cserélted fehér főkötődet.
Megszóltak, bántottak, mert élni akartál,
Férjhez mentél, mégis magadra maradtál.
Hűtlen lettél, csaló! Tested másnak adtad,
Tudd meg, én véremet hullattam miattad!
Szegény, szép Júliám! Hamar elhervadtál,
Mert a boldogságból csak mellettem kaptál,
Szánlak és szeretlek, most is, mindörökké,
Hiszen szíved mélyén nem váltál hűtlenné!
Sorsunk összekötött egyszer s mindenkorra,
Bárki mellett ébredsz, mellém vagy sorolva
Az Isten hatalmas boldogság-könyvében,
Hisz engem szerettél először, gyöngéden…
Látni szenvedésed: tüzes kard szívemben.
Miért is így történt, hogy előre mentem?
Tudd, hogy bármit tettél, nem haragszom érte,
Mert az enyém voltál… Csókodért: megérte!
Szabadság
Szerelmemet, életemet feláldoztam érted,
Áldott eszme, szent szabadság! Hiszen megígérted:
Rablánc nélkül boldog leszek, ez volt minden álmom,
Hogy az idegen hatalom múlását meglátom.
Megvívtuk a háborúnkat, és szenvedtem bőven,
Fagyoskodtam a harctéren ítéletidőben.
Mikor golyó mart húsomba, én csak énekeltem,
– Érted ennyit talán kibír sokat próbált lelkem –,
Halott bajtársaim fölött könnyeim se hulltak,
Boldogok, kik a hazáért csatába vonultak!
S most, hogy kivirult felettünk az áhított béke,
Mondd, te hol vagy, édes álmom, fájdalmaim bére?
Mert ha kell, én tüstént, újra, most meghalok érted,
De akkor ragyogj ránk végre! Hiszen megígérted!
Oh szent költészet, mint le vagy alázva,
Miként tiporják méltóságodat
Az ostobák, s ép akkor, amidőn
Törekszenek, hogy fölemeljenek.
Azt hirdetik föl nem kent papjaid,
Azt hirdetik fennszóval, hogy terem vagy,
Nagyúri, díszes, tündöklő terem,
Hová csupán csak fénymázas cipőkben
Lehet bejárni illedelmesen.
Hallgassatok, ti ál, hamis proféták,
Hallgassatok, egy szótok sem igaz.
A költészet nem társalgó-terem,
Hová fecsegni jár a cifra nép,
A társaság szemenszedett paréja;
Több a költészet! olyan épület,
Mely nyitva van boldog-boldogtalannak,
Mindenkinek, ki imádkozni vágy,
Szóval: szentegyház, ahová belépni
Bocskorban sőt mezítláb is szabad.
Szatmár, 1847. augusztus
Rudnay Gyula: Szekerek
Szöszke leányka a nagyanyja ölében. Eligazítja a homlokába hulló tincset, majd tovább nézegeti a családi album kifakult fényképeit.
– A bácsi tányért tart a csésze alá? Lecsöpögtetett valamit?
– Az csészealj, így elegáns.
– De szép ruha!
– Délutáni kék. A zsúrokon ebben illett megjelenni a fiatal hölgyeknek.
– Te hölgy vagy, mama?
Az asszony belekócol a gyermek hajába.
– Te is az leszel, kicsim, ha megtanulod a módit.
– A zsúrokra?
– A zsúr a délutáni összejövetel. A vacsorákra többnyire kisestélyit, az estélyeken nagyestélyit illett felvenni. Ha meghívót küldtek, azon a dresszkódot is feltüntették.
– Dresszkódot?
– Ha például azt adták meg, hogy „informális”, akkor az uraknak nem kellett szmokingot ölteniük, elegendő volt a sötét öltöny, a hölgyek pedig kosztümben is megjelenhettek.
Ekkor belép a család régi barátja – végzettségére nézve közgazdász – egy tarka virágcsokorral és drága desszerttel kedveskedve a hölgyeknek. A ház asszonya, eltérve az udvariassági formuláktól, rögtön politikai témába vág:
– Hála a nemzeti kormánynak, még soha nem állt ilyen jól az ország.
A vendég kissé meghökken – eszébe ötlik a minapi, többezer milliárdos jegybanki dollárkötvény-kibocsátás, vagyis nagyarányú hitelfelvétel – de csak finoman jelzi, hogy evezzenek más vizekre:
– Ilyen vélemények is forognak.
Az evezők zátonyon törnek:
– Te is kommunista vagy?
Legalábbis így akartam indítani a novellámat, de az – García-Márquez-szel szólva – nem kötött meg. Bizonyos történeteket csak úgy lehet elmesélni, amint megestek. Tehát kedves régi barátommal születésnap–névnap alkalmával poharazgattunk a pincéjében. Megegyeztünk, hogy én hozom az ételt, hideg, zsírjában sült, hizlalt kacsamájat és tepertőt, ő pedig gondoskodik a lilahagymáról és az italról. Egy ízesnek ígérkező történet közepén betoppant a felesége is, tehát haladéktalanul az étkezés örömeibe kezdtünk. Az asszonyt is ismertem már vagy negyedszázada, első találkozásunkkor felmértem, hogy vidékről a fővárosba költözött nemesi származék lehet, felmenőinek bizonyára államosították a birtokát, közülük nem egyet gyalázatos módon kitelepíthettek is; meglehetősen zártnak tűnő politikai nézeteivel kapcsolatban mindig óvatosan kerültem az eszmecseréket. Ő azonban ezeste néhány kacsamájas szendvics után – a legkevesebb érdeklődést sem tanúsítva aziránt, hol szakadt meg a férje anekdotája – arról kezdett csevegni, hogy az IKEA-ban már semmi normális karácsonyi díszt nem lehet kapni, mert, az Európai Unióban „valakik” azon munkálódnak, hogy szüntessék meg a karácsonyt, de ezt „egyelőre” leszavazták. Majd némi töpörtyűből és egy pohár izsáki „szovjet” pezsgőből erőt merítve előhozakodott az igazi kérdéssel:
– Neked mik a politikai nézeteid?
Carl G. Jung megkülönböztet egészséges és neurotikus kérdést, aszerint, hogy az a probléma megoldására irányul-e, vagy éppen a gerjesztésére. Elsőre példa: „Nem csuknád be az ablakot?” A másodikra: „Te nem fázol? Mert az én derekamat már teljesen lefagyasztottad.” Utóbbihoz azután hozzá lehet tenni még: „Mindig ezt csinálod mindenben. Nem veszed észre, mennyire kikészítesz?” Jelen esetben az történt, hogy a hölgy a Márczius Tizenötödike című folyóiratomban olvashatott egy rendszert bíráló cikket, ami sérthette az ízlését, de nem arra kérdezett rá. Tehát ezt a választ adtam:
– Liberálisnak vallom magamat, ami azt jelenti, hogy elfogadom, ha valaki más nézeten van, mint én, feltéve, ha az nem kirekesztő.
– Öt statisztikát átnéztem, Magyarország helyzete sohasem volt jobb, mint most.
– Ez a kormánypropaganda.
– Hogy engem a kormánypropaganda befolyásolna? Hát ez nevetséges.
– A rendszerváltás óta a legmagasabb államadósságot értük el, sőt, az meghaladja az 1990 előtti szintet is.
– B… meg, Gyurcsány alatt szegények voltunk.
Már amennyiben előállhatott is átmeneti hiány a családi kasszában, az egy nagyértékű rózsadombi ház megvásárlása és felújítása, nem pedig a hivatkozott személy miatt következett be. Mindenesetre, mint az „eredmények” megkérdőjelezőjét, rögtön a kormányzat ellenségeivel, „Gyurcsány híveivel”, a „kommunistákkal” és persze a „zsidókkal” ültettek össze.
Egy pillanat alatt senki lettem.
Azért nem adtam olyan könnyen:
– Amióta Orbán Viktor feltűnt a politikai térképen, én következetesen ellene szavazok, a legkevésbé rossz alternatívát keresve.
– De hát kell egy vezér.
– Nem kell vezér. A demokráciában minden polgár az. A kormánynak a gazdaságpolitikára, nem pedig az ideológiai félrenevelésre kellene koncentrálnia.
Válasz helyett magyarázatkísérlet a vezéreszmére:
– B… meg Lindner Béla feloszlatta a hadsereget, ahelyett, hogy visszaverte volna a románokat.
A korszakból – minden irányba kitekintő forráskutatásra alapuló – regényt írtam, amelyet a háziasszony is elolvasott. Próbáltam utalni rá:
– Milyen hadsereget? Szétesett az állam is. Mert az állam az Osztrák–Magyar Monarchia volt. A katonák rendezetlenül özönlöttek haza a frontról. Egy ötéves, pusztító világháború után mindenki békét…
Üvöltés tört fel a torkából:
– Bocskoros románok elfoglalják Magyarországot!
Már a „román” sem ember, de a „bocskoros román” az első lámpaoszlopra fellógatandó. Legalábbis az 1919-es „szegedi gondolattal” megfogalmazódott „nemzeti” eszme jegyében. A „történelmi osztályok” vezetőinek ideológiája, az önmagából kiforgatott kereszténység, a dühödt forradalomellenesség és antiszemitizmus erős rokonságot mutat az ekkor már bábállapotban lévő Hitlerével, aki majd a programját ugyancsak „nemzeti” címkével bélyegezi fel. Továbbhaladás ebben az irányban:
– B… meg te tényleg nem látod, mit művelnek a g… zsidók?
– Te antiszemita vagy? – szögezem neki szigorúan. Ez józanítólag szokott hatni. De ő büszkén felelte:
– Igen. Mert a zsidók vesztegették el a hazámat.
Én viszont nem tartózkodom antiszemita társaságban. Tolerancia és vitakészség ide, a férjével való több évtizedes barátság oda, nem lépünk át bizonyos határokat. Megköszöntem a szíves vendéglátást és haladéktalanul távoztam.
Azért elképzelem, amint 1944-ben az úrikisasszonyok délutáni kékben zsúroznak a fess német tisztekkel – az egyenruha bármely dresszkódnak megfelel –, Karády Katalin, Kelly Anna és Miklós Lívia dalai mellett Liszt és Wagner muzsikája is mindenkinek gyönyörűséget okoz. Feltűnő az a feszült figyelem, amellyel hallgatják, mint valami parancskiosztást, azután jöhetnek a társalgási témák, az általános drágaság vagy az oroszok barbarizmusa. Ugyanekkor nagymamám, az egyszerű munkásasszony már nem vásárol szappant, de a keresztlevelét önzetlenül kölcsönadja mindazoknak, akikből – vagy akár csöppnyi, szöszke gyermekeikből – a hitleri géniusznak és a német nép szolgálat- és szervezőkészségének köszönhetően akár szappan is lehet.
„Végül is formákon múlik az élet” – írta Füst Milán. Ebbe a formába pedig, amelyben a háziasszony kifejezte magát, semmilyen nevelő, jobbító célzat nem fér bele. A legalantasabb, erkölcseikből kivetkőzött – korábban lumpenproletárnak nevezett – elemek szokták így „kiosztani”, „leugatni” egymást. Érződött különben, hogy jól begyakorolt mondatokat hajtogat, amelyekkel a barátnői közt, illetve bizonyos, általa látogatott körökben tetszést kelt. Vajon milyen erkölcsöket ad át utódainak ez a háromgyermekes anya? Nem tudja beleképzelni magát a száz évvel ezelőtti asszonyok helyzetébe, akik még csak rá sem hullathatták könnyeiket legyilkolt fiaikra – ez még a názáreti (egyébként zsidó) Máriának is megadatott – mert halál és eltemettetés egyszer csak sürgönyben sűrűsödött előttük a postás tenyerén? És ötszázharmincezer ilyen távirat érkezett! Elvárható, hogy újabb, az élet örömeibe még bele sem kóstolt ifjak légióit adják farkaskaszára egy magyar fantázia miatt?
A Kádár-korban külön ellenzéki irányvonalat alapító, a fájdalmas trianoni kérdést a tárgyilagosság alapjaira helyező Raffay Ernő rámutatott arra, hogy a koporsófedelet nem 1918-ban, hanem már 1855-ben kezdték rátolni Erdélyre a románok, hiszen Cezar Bolliac ekkor – tehát négy évvel a moldvai és a havasalföldi fejedelmeségek egyesülése előtt – vázolta fel azt az irredenta térképet, amelyen Nagy-Románia keleti határát a Tisza folyóval jelölte ki. Ezt a célkitűzést azután a feltörekvő új ország mind – a franciákhoz közeledő – liberális, mind – az angliai mintákat követni óhajtó – konzervatív politikai erői elfogadták. A teljesen hamis dákoromán elmélet lakosságba oltását már az általános iskolai oktatással elkezdték. Ugyanakkor nyugati segítségéért folyamodtak a magyarországi románság „állati elnyomásának” megszüntetésére, amelyet a legnagyobb sajtóorgánumokban hamis propagandacikkekben illusztráltak. Ezeket a cikkeket a londoni klubokban és a párizsi szalonokban gyakran megforduló arisztokratáink szépen elolvasták, de nem tartották figyelemre méltónak. A magyar „történelmi osztályok” tagjainak tehát – de vezetőinek mindenképpen – tudomására jutottak keleti szomszédaink területi aspirációi, és azokat Tisza Istvánon kívül senki nem vette komolyan, vagy akarta volna az országgyűlésben napirendre tűzni. A történelmi Magyarországot a nemzetiségek és anyaországaik részéről fenyegető veszélyre Kossuth Lajos nyomdokába lépve a XX. század elején éppen a liberális értelmiségiek, így Ady Endre vagy Jászi Oszkár igyekeztek ráirányítani a figyelmet.
Az IKEA-ban minden panel mindenhez passzol. Ám e kérdéskör rendkívül komplex. Például a Tanácsköztársaságot irányító Forradalmi Kormányzótanács tagjai zömmel a zsidó értelmiség köréből kerületek ki, akik – az „ellenforradalmi kormány” hadügyminiszterével, Horthy Miklóssal és a parancsnoksága alá tartozó „nemzeti hadsereggel” ellentétben – vállalták a fegyveres harcot Magyarország területi integritásának megőrzéséért. A kezdeti szép sikereket követően a békekonferencia közölte Magyarországgal a Csehszlovákiával és Romániával fennálló végleges határait, és ultimátumot adott a Felvidék kiürítésére. Hosszas vita után Kun Béla javaslatára a visszavonulás mellett döntöttek, merthogy a hátországban jelentős mértékben fokozódott az ellenforradalmi aktivitás, így Kalocsa környékén parasztlázadás tört ki. Az ellenforradalmi tevékenység pedig azért fokozódott, mert azt az „ellenforradalmi kormány” és aktivistái teljes erejükkel szították. Erősödött hát a vörösterror is, Szamuely Tibor ötven „lázadót” akasztatott fel, amire majd a „nemzeti hadsereg” tisztikülönítményei adnak választ, minden törvényes eljárás mellőzésével kétezer embert meglincselve – a vérgőzös hangulatban a háborús hősök (vajon az igaziak nem maradtak ott a harcmezőn?) saját kezűleg hurkolják szakszerűen áldozataik nyakára a kötelet. A „történelmi osztályok” nem átallottak lepaktálni a nemzet agóniájakor vívott undorító belháborúnkban nevető harmadikként győzedelmeskedő románokkal sem. Az ő szuronyaik kellettek a kommunizmussal bemázolt – egyébiránt a Tanácsköztársaság minden intézkedését hatályon kívül helyező –, demokrata Peidl-kormány elleni puccsukhoz. A bocskoros románoké, ugyebár. Mert a zsidóknál még ők is jobbak.
A délutáni kékség illúziójából visszahökkenve, kevésbé komplexen: antiszemitának lenni a két világháború közti irredenta és revizionista propaganda megtévesztettjeként és ma – annak a pokoli tervnek az ismeretében, amely egy egész nép kiirtására irányult, végül hatmillió ártatlan életet követelt – nem azonos erkölcsi súllyal esik latba.
Szeretettel köszöntjük szerzőnket
85. születésnapján. Kívánunk
további sikeres alkotó éveket.
A Nap úgy süt most
Is, mint gyermekkoromban.
Nem veszi észre,
Hajam ezüstre váltott,
S már ránc tükrözi fényét.
Megjött az ősz: az
Én tavaszom, élteshez
Méltó, nem múló
Fellángolás vonul át
Pasztellszínű napjain.
A ménesembe
Gyakran betér Pegazus
És még az öreg
Gebéket is versenybe
Vágyni, futni készteti.
Régen a bukás
Mögött is ott volt a Rend.
Ma a siker is
Kaotikus eredők
Véletlen találkozása.
Az egyensúly az,
Mikor a hullám alap-
Vonalhoz ér a
Fentről lefelé mozgás
Múló pillanatában.
Minden évben el-
Repül egy színes madár.
Kis kalitkámban
Néhány tollászkodik. Még
Hányat bocsáthatok el?
Mindenkivel egy
Világ hal meg, ám amit
Itt hagysz, abban is
Teljes világ rejtezik,
Csak szív kell megtalálni.
Bernáth Aurél: Reggel
Mindenki a maga módján hal meg, ezt régóta tudjuk, kár is mondani. Most elmesélek egy esetet.
Amikor még élt az az ember, akiről szó lesz, akkor zenész volt, szimfonikus, hegedűs, nos tehát, egy kollégája a zenekarban – szintén hegedűs, gyakran ültek egy kottapult előtt – arra tanította őt, – vagy inkább felszólította – hogy utcai zenésznek mindig adjon pénzt. Kolléga! Érted? Kolléga! Mindegy az, hogy neked jobban megy, nem kell hóban-fagyban az aluljáróban, az utcasarkon állnod, turnézol, frakkban és fényes fekete cipőben ülsz a pompás-nagy koncertteremben…! Kolléga! És akár te is kerülhetsz ilyen helyzetbe!
Igazat adott neki emberünk, a szavak nem egyszerűen meggyőzőek voltak számára. Zenekari társát becsületesnek és jellemerősnek ismerte, és ezek ott ágaskodtak a szavai mögött. Ilyennek született, gondolta hősünk néha.
Persze nem volt nála mindig fölös számban pénz, de ha igen, adott. Vékonyka hangon, hamiskásan éneklő popgitárosnak, klasszikus zenét vagy magyar nótát játszó hegedűsnek, fuvolistának vagy billentyűsnek, aki kis akkumulátorral teszi üzemképessé hangszerét. Adott alacsonynak, magasnak, vékonynak, kövérnek, számára rokonszenvesnek és ellenszenvesnek egyaránt.
A legnagyobb összeg ötszázforintos papírpénz volt, általában, száz-kétszáz forint, néha ötven forint. A pénzérmék halk csörrenéssel érkeztek meg rendeltetési helyükre, a kinyitott gitár-, vagy hegedűtokba, vagy a földre kirakott pohárkába, míg a papírpénz alig hallható zizegéssel. Ez van, gondolta emberünk, ez van. Családom eltartásának kötelme korlátokat szab számomra, járt a fejében. Őszintén sajnálom, gondolta és valóban, őszintén sajnálta, hogy nem módosabb.
Ám néha előfordult az is, hogy ellenszenve, amit utcai kollégája iránt érzett, a félelemig fokozódott. Ahogy közeledett az utcazenészhez, ahogy hangosabb lett a zene, valami rossz érzés telepedett a gyomra tájékára, tekergett a szíve körül, s játszhatott bármilyen jól, tehetségesen a zenész, nem adott neki semmit, hanem rémült fintorgások közepette befogta a fülét, visszafordult és menekült. El innen, el, ezt nem szabad se látni, sem hallani.
A halála pedig úgy esett, hogy egyszer – hiába a nagy nyomás a gyomrában, hiába a szíve körüli hideg rágás, a rémület – az EMKE aluljáróban mégis bedobott egy hegedűs tokjába egy százast. Sovány ember volt a kolléga, borostás, álla hegyes, lelógott az álltartóról. Csúcsos, fura sapka volt rajta. Lázasan töprengett hősünk: miféle fejfedő ez, hol láttam ilyesmit? Összeráncolt homlokkal, szigorúan nézett a zenésztárs szúrós szemébe aztán kicsit lehajolva beejtette a pénzt a hegedűtokba.
Kiegyenesedett és maga számára is váratlanul meg is szólalt: mi ez a tökfödő? Erre a másik megsuhogtatta a vonóját, vállon ütötte hősömet. Aztán a hangszerét is eldobta, és két kezével megmarkolva vállait táncolni kezdett vele. Nem valami bonyolultan: egyet jobbra, egyet balra s közben énekelt. mégpedig a dies irae dies illa szövegű régi gregorián dallamot.
Nem akarom szaporítani a szót. Hősömről lefoszlott a hús, ruhája leesett a földre, cipőjéből kifordult a lába, saját hangszerét is leejtette. Fejét oldalra hajtotta és fogait csattogtatva ő is énekelni kezdett.
Így pörögtek-forogtak el az aluljáró közepéig, ott belefúrták magukat a földbe, le a metróalagútig, ott suhantak, szerelvényeken is áthatolva vagy éppen kikerülve őket. Mikor a Duna alá értek, táncolva-forogva énekelve kiemelkedtek a habok fölé és a levegőben a Gellérthegy felé vették az irányt. Ez azonban nem fontos. Ha valaki észlelte volna őket, akkor is csak az apró ponttá zsugorodásukat, eltűnésüket látta volna. Ha ugyan ez lehetséges. Láthatunk egy eltűnést egyáltalán?
Az, akiről eddig szó esett, mindenesetre, a szó rendőri értelmében, eltűntnek nyilváníttatott. Családja, melynek eltartását elsődleges céljának tekintette, ruháit, iratait és a hegedűtokot, benne a hangszerrel, megkapta. Senki sem vitte el ezeket ott az aluljáróban. Az emberek kihívták a rendőrséget, s amíg az ki nem érkezett, addig csak álltak és vártak. Nem beszéltek. Néztek, töprengtek. Már akinek nem volt sürgős dolga. A család anyuka, két gyerek , a hegedűt eladta, és mivel értékes hangszer volt, egy darabig kisegítette őket a pénz, amit kaptak érte.
Ennyi.
Ugrik a béka.
Őstó álmát felveri
durva csobaja.
*
Leveli, kecske,
barna varangy. Mindegy már
a gólyacsőrben…
*
A kis ebihal
cetnek képzeli magát.
Jónás rémálma!
*
Nem ír, csak brekeg,
a könyvet átugorja:
analfabéka.
*
Vad csókra vágyom,
de békák kíméljenek.
No transzformésön!
*
Méla béka ül,
szökkenése loccsanás.
A tó felkiált.
*
Békakoncertre
a szúnyog is jegyet vett.
Duplán szívás volt.
*
Békásmegyernél:
tóveszély, forduljon meg,
újratervezés!
*
Virágéknál ma
nem sütnek rántott békát.
Rece fice bum!
*
Lendül a béka.
Sima tónak víztükre
darabokra hull.
*
A béke-béka
kákán csomót nem keres:
apolitikus.
*
Jákob létráján,
nini, csalfa időjós
lépdel az égbe.
*
Kontaktlencsém, jaj,
békalencsékhez esett!
Szemezgethetem…
*
Cirkuszi béka
háló nélkül vetődik
(szalto mortá) le.
*
Csönd, tópart, béka,
ugrik, loccsan, kisimul.
Királyfi volt tán?
Rippl Rónai József: A körtvélyesi kastély
– Jó napot kívánok! Új felszállók jegyeit, bérleteit kérem ellenőrzésre felmutatni!
A kalauz erősen kopaszodó, idős férfi volt. Kissé zihált még. Sok volt már neki a le és felugrálás a vonat lépcsőin. Pár hónapja van még a nyugdíjazásig. Addig féllábon is kibírja már.
A kollégája, fiatal nő volt, de már túl egy szülésen. Ő a vonat másik végéből indult el vele szemben. Mindig félúton találkoztak és utána le tudtak ülni egy kicsit pihenni. Szeretett Intercity vonatokon szolgálatot teljesíteni, mert ezeken nincsenek olyan sokan, mint a személyvonatokon, amelyek minden vasútállomáson és megállóhelyen megállnak. És az Intercity vonatokon kevesebb a bliccelő. Az évek során megtanult velük bánni.
A jegyvizsgálatokkal töltött évek alatt megtanulta kiszúrni a bliccelőket. Most nem volt nehéz dolga. Ahogy belépett az ajtón, egy nagydarab, kinézetre negyvenes férfi és egy sovány, húszas éveiben járó lány felugrottak és elindultak az ellenkező irányba.
A kalauz nagyot sóhajtott és elindult utánuk. Régen, ha ilyen eset fordult elő, elkezdte hajtani a vadászösztön. Minél gyorsabban meg akarta büntetni azokat, akik nem vesznek jegyet a vonatra. Mára a mindennapi rutinjává vált. Ha egy nyugdíjas néni jött a kis kosarával és a fejkendőjével, de nem találta a jegyét, ő inkább félrefordult. De a szegény nyugdíjas nénik kilencvenkilenc százalékának megvan az a jó tulajdonsága, hogy vesznek jegyet.
Tudta, hogy a férfi és a lány hamarosan találkoznak a kolléganőjével, szóval nincs menekvés. Le se tudnak szállni a következő állomáson, mert ott csak fél óra múlva állnak meg.
Nem kellett a másik jegyvizsgálóra várni. A férfi megmakacsolta magát és megállt. A lány megfogta a kezét és próbálta húzni tovább, de ő nem ment.
– Mióta veled vagyok, hazugság és csalás az életem! Elég volt!
A jegyvizsgáló megállt előttük.
– Jó napot kívánok! Jegyeket, bérleteket kérem ellenőrzésre felmutatni!
A lány felé fordult.
– Nincs jegyünk! Most szakítottunk!
A kalauz negyvenöt éves pályafutása alatt hallott már sok indokot, hogy a bliccelőknek miért nincs jegye, de ez neki is új volt.
– Attól még kell jegyet venniük!
A lány durcás arcot vágva mérgesen toppantott felé. Mivel vasággyal se volt több negyven kilónál, a toppantása inkább röhejes volt, mint fenyegető.
A férfi is, aki a lánnyal volt, a rossz kedve ellenére eleresztett egy félmosolyt, utána megszólalt.
– Senkit se érdekel, hogy mi szakítottunk! Nem is bánom, hogy nem kell többet veled lennem!
– Az este az ágyban nem ezt mondtad!
– Az a búcsúéjszakánk volt! Meg is beszéltük előtte, hogy nem lesz több! Különben is te akartál annyira szakítani, nem én!
– Mert elviselhetetlen, hogy mindenből viccet csinálsz! Nem lehet veled komolyan beszélni!
– Nem lehet? Most is én vagyok a komoly! Tudod mi a te legnagyobb bajod? Hogy őrült vagy!
– Nem vagyok őrült, csak szeretek őrült dolgokat csinálni! Mert az izgalmas!
– Nem hiszem, hogy egy lakótelepi erkélyen szeretkezni izgalmas! Minden ablakból minket bámultak!
– Akkor nem nagyon bántad, amikor csináltuk!
– Jobb is, ha megszabadulok tőled! Nézd meg mennyi ősz hajszálam van! Ezt mind neked köszönhetem! Három évvel vagyok idősebb nálad, mégis hússzal tűnök öregebbnek!
A kalauz pókerarccal állt előttük. Nem tudta eldönteni, hogy komolyan beszélnek, vagy csak az ő kedvéért csinálják a műsort. Talán az a terv része, hogy itt színészkednek és a következő megállónál fizetés nélkül leszállnak. Rezzenéstelenül szólalt meg újra.
– A helyszínen fizetik a bírságot vagy írhatom a csekket?
– Ha lenne pénzünk, vettünk volna jegyet! – mondta mérgesen a lány. – Valahogy haza kell jutnunk! Ez a szerencsétlen eljátszotta tippmixen a jegyek árát.
– Tehetek én róla, hogy a Bayern kikapott? Máskor mindig nyernek!
– Ez is mutatja, hogy mekkora vesztes vagy! Csak akkor kap ki egy csapat, ha te rájuk fogadsz!
A kocsi minden utasa feléjük fordult. Az idős jegyvizsgálót nem zavarták a fürkésző tekintetek. Nem ez lesz az első eset az évek során, hogy megbüntet valakit. Tisztában volt vele, hogy az utazóközönség nagy része a bliccelők mellé áll és őt tartják a szemét kalauznak, aki már megint megbüntet egy szerencsétlen sorsú embert, aki nem tudott jegyet venni, de már nem érdekelte. Megszokta az évek során.
– Ha nem tudnak fizetni, tudnának valamilyen iratot mutatni? Kiküldjük lakcímre a büntetést.
A férfi szó nélkül a zsebébe nyúlt és átadta a lakcímkártyáját. A nő elhűlve nézte a jelenetet. Levegőért kapkodott.
– Mit művelsz? Komolyan ekkora lúzer vagy? Senki nem adja oda az iratait egy ilyennek! Nem kell odaadnod! Nem rendőr! Nem kérheti el!
A kalauz nem először találkozott ilyen esettel. Ha bajban vannak az emberek, hirtelen mindenki jogásznak képzeli magát. Most a másik férfi sietett a segítségére, aki a nő felé fordult.
– Tudod, mit unok benned a legjobban? Az állandó hisztidet! Neked soha nem jó semmi! Ha én se voltam neked jó, miért maradtál velem tíz hónapig?
Az idős kalauz közben felvette az adatokat.
– A hölgy adatait is szeretném elkérni!
– Arra várhat! Csak rendőrnek adom oda a papírjaimat!
– Akkor adja oda nekik!
A kalauz a nő háta mögé mutatott, ahol két rendőr állt. Ők is az utasok között voltak, de elegük lett a lány kiabálásából és szolgálatba helyezték magukat.
A nő kelletlenül adta át nekik az irataikat, a kalauz pedig megírta a büntetést. A következő vasútállomáson a férfi és a nő leszálltak. A lány mérgesen lépett oda hozzá.
– Most boldog vagy, vénember?
A peronra köpött és elindult megkeresni a férfit, akivel épp most szakított,
A kalauzhoz a peronon odament a kolléganője.
– Ez mi volt?
– Blicceltek. Megbüntettem őket. Épp most szakítottak.
– A férfi nem egy Adonisz!
– A nő se szép! Ráadásul egy hárpia is!
– Nem is baj, hogy szakítottak! Gondold el, milyen gyerekeik lettek volna, ha együtt maradnak!
– Én nem ítélkezem! – mondta az idős kalauz, és visszalépett a vonat lépcsőjére, megvárta míg a kolléganője is felszáll és jelzett a mozdonyvezetőnek, hogy indulhatnak tovább.
Az embert túléli kesztyűje,
sapkája, kocsija, ruhái,
de óráinak perceit,
vízcseppjeit,
csak ő tudja számlálni.
Az embert túléli háza,
de nem éli túl az élete,
óramutatóként világít akkor is
a naptól, lelkének fényjele.
Mint a kutya a csontot,
kikaparjuk az összes emléket,
az éj minden este gyászolja
azokat, akik itt éltek.
A holmijai nem élik túl az embert,
inkább mindegyik megmarad,
az élet rendje – a halál rendetlensége,
hogy nem boldog az a kabát,
amelyik szabad.
Aztán egyszer csak eltűnnek a bútorok,
a szőnyegek, ami létezett,
ahogy pakolunk, a halál nagy egészében,
mégis megtaláljuk az életrészeket.
Minden perc,
két idő közötti választópont,
ilyen, mikor
Gödöllőn kiülök a kertbe,
tudom, hogy a fogaskerékgyötrő
bajok ellenére is,
a természet gyógyír természetemre.
A ruhaszárító határátkelőjén,
a madarak tranzitvárójában:
az ágak között,
a szél honvágy gyötört tánca,
zöld útlevélhez kötött.
Olyan sürgető minden,
itt mégis ráér kinyílni a virág,
ráér gyerekeket várni,
a szomszédos iskola,
hiába zúg a helikopter, a kukásautó…
kenyérhéjvastag csendű itt,
a ház szép fala.
Ez Gödöllő.
Itt él lányom, vejem,
itt álmodnak tovább
mítoszkezű őseik,
míg Isten csipkebokra
alatt pihenő Hoki kutyájukat
jutifalattal meglepik.
Itthon szokatlan ez az állapot,
hogy nem látok magam körül állatot,
nem vonulnak a birkák, nem őrjöngenek
a tápért a kakasok,
hogy a villanypásztoron átrepülő
tyúkok után nem szaladok,
hiányzik ez a mozgás
és egyben a nyugalom,
ahogy 2,3 hektáron,
kinyújtózhatom,
5 nap: állat-ember
5000 éves történelme,
a magyar vidék: égi lélekben
földrögös elme,
Helvécia, a tanya, ahol
önazonossá váltunk mind a ketten,
ülök a panelházban, DE
mozog minden méh, madár bennem,
…ezért, ezért nem lehet otthagyni
azt a földet, ahol társad: a munka,
mert a holdat az égre,
napod bikaereje húzza.
Besüt a nap. Délután fél 4 van.
Feleségemnek fáj a lába.
Szerelemmel gondolok fájdalmas –
ölének Colosseumára.
A várakozásnak illata van,
ahogy a lélek párolog,
a szeretet hangjává egyesül,
a billentyűsorakozású sok dolog.
Ultraibolya sugárzású gondolatom,
bárhol vagy is, elér téged,
míg a buszon utazva hazafelé,
szíved következő megállóját nézed.
Két kötetes kezemmel,
kinyitom testem könyvét neked,
a rákoskeresztúri úton
táncolnak a fények, elüthetetlenek.
A fontosság is finomodik. Egyre inkább átviszi a szerzői én a saját világába? Vagy a kitalált vágja nyakon a hús-vér alteregót. A tapasztalatait a képbe, a nyelvbe oltja be. De közben a saját húsába is beleviszi, a száján át a bőre alá tűzi, injektálja a költészetet.
Az urim és a tummim – Fény és igazság. Világosság és tökéletesség. Két kis tárgy az ítélet-hósén zsebeiben, az izraeli, ószövetségi főpap szíve fölött. Táblácskák és zacskók, amiben finom porok vannak. Bárcsak lenne ma is belőlük. Hit és tudás. A két dudás. Egy kontextusban természet és nyelv.
Más korszakokban kövecskék voltak, az egyik fehér, a másik fekete. Az egyik az igent jelentette, a másik a nemet. Szent sorsvetés eszközei voltak. Bizonyos esetekben Isten tökéletes akaratának a megtudakolását szolgálták. Ma intuíciónak mondanánk az urimot és praxisnak a tummimot. És mind a kettő igen. Nélkülük kiszolgáltatott lett volna az ész. Ha döntés előtt álltak, rögtön az ég felé pislogtak és várták a hanggá lett igét.
A természet és a szellem közt a művészetet látta közvetítőnek Schelling, amelyben az öntudatlan és a tudatos alkotás egyesül. Ezeken gondolkodtam, amikor megláttam az üvegkapunál a barátomat.
Rögtön lerajzoltam a tájat. Ott volt az effektus és egy utca. A megmagyarázhatatlan bőség, ami a jelenen végigfolyt, mint az esztétikum schellingi atmoszférája. A lábjegyzet írók összehajtogatták a csepűrágók párbeszéd-szerű hang-rongyszőnyegét. De azonnal léggömbként pukkant szét. A meglepődés örömteli várakozással volt elegy a színházban, ahol megfigyelőként ültem a súgólyukban.
„A halogatás a míves gondolkodás levében főhet.” Vetette fel a szubrett. Majd experimentális lányok érkeztek. (Tánckar. Majd egy szekér omlett.) Két bohóc hadonászott a falból kitépett vezetékekkel. Közben köpködték a szotyolát. A zenekar tagjai bemásztak a színpad alatti úszómedencébe. Fürdőgatyában vezényelt a dirigens. Bikiniben játszott valamit a gordonkás hölgy.
Yeats tudtára akarja adni szíve asszonyának, hogy immár neki ajándékozná az égbolt hímzett szövetét, a sötétség bársonyos kárpitjait, de csak ábrándokkal és tervekkel rendelkezik, így ezeket terítené az illető amazon lábacskái elé, ha lehetne. De a morc szépségkirálynő nem akarja. Inkább választja a bankárt, aki kövér és asztmás. Az ember a te(l)hetetlenségét akarja eltűntetni nyelv által.
A kifejezés: lemondás a tettről. Folytatta a teraszon üldögélő zongorista. Kagylók és smaragdok potyognak az égből az Óceán utcájában. A reggellel szembemenő vízpart. A belső végtelen.
A hagyomány akusztikája. „Lerajzolom a hegyeket a hátadra piros filccel. Odaírom alá: táj, húsba vésve.” Az oboás valóban félmeztelenre vetkőzik. A zongorista ecsetet vesz elő a belső zsebéből. Csupa vér az ecset. Mindenki megdöbben, de a billentyűs herceg közli, csak zacskós paradicsomlét tett a belső zsebébe. Majd kitalálta, hogy itt játssza el a vérben áztatott ecset szimfóniáját. A dirigens azonnal az öltözőbe küldte. Sárga lapot kapott.
A szabadság, mondogatja a boltban, nem tud más kontextust, csak ahol az eredetiség és a múlt egybeforr. Maga az élet csak megközelítése valaminek, ami lehetne. Tehát a megértés nem teljes. Egymás megméréséhez a nyelv a mérőzsinór. Kánon nyelvhúsból és lapockából.
Ferenczy Károly: Festőnő
Holnap temetik apai unoka-
bátyámat, hatvanévesen vitte el
a tüdőrák, megriadok, feküdtem
már tüdőkórházban, mintát is vettek
tőlem, szerencsére jóindulatú,
mondta az orvos, mielőtt cigire
gyújtott volna, unokabátyám apám
egyik kedvencének számított, büszke
volt rá, szorgalmas, okos és jó Újpest
szurkoló, a nagy család huszonhárom
unokája közül ő a harmadik
halott, féltékeny voltam, úgy éreztem,
apám jobban ad a szavára, mint az
enyémre, ma éjjel azt álmodtam, hogy
magamat nézem, mint egy kívülálló,
nem tudtam, hogy mit fogok cselekedni,
mire vagyok képes, nem ismertem ki
a gondolataimat, olyan voltam,
mint azok, akik az operáció
alatt, elhagyva testük, talán a más-
világról térnek vissza, talán ez az
utolsó versem, mondogatom halkan,
közben az Isten a tengeren jár cél-
talanul, lehajol, megmossa arcát.
Farkas Árpád tanárom emlékére
Az angyal, aki leoperáltatta
szárnyait, megsemmisült, eggyé lett a
nemlétet renováló tökéletes-
séggel, minek a köldökzsinórja a
felejtés, de szárnyai megmaradtak,
időtállóak lettek, nem mintha ez
számítana a komfortzónájába
menekülő, ösztönösen táguló
világegyetemnek. Az örök angyal,
ki leoperáltatta szárnyait, ha
a Teremtőt kéri meg ugyanerre,
az egy ujjcsettintéssel elintézte
volna, de az angyal nem a csodákban,
hanem az álmokban hitt, pedig sose
hunyta le a szemét egy pillanatra
sem, nem szundított el, mint az Istene.
Némi jóhiszeműséggel, azt hinnénk,
bűnös ember lehetett csak képes szót-
fogadni az angyalnak, és levágni
szép szárnyait, melyekkel a kísértést
űzte el magától. De költő volt ő,
aki tudta, hogy az őszinte művész,
ki a valóságot írja, bizonyí-
ték hiányában nem kérhető számon.
Jovan Zivlakhoz
Távollétemben ott voltam,
teljes mivoltomban.
A felejtés az
anyajegyemmé lett,
egy kóbor
házőrző kutyáé,
megkergette apámat,
aki anyámtól jött haza
éjszaka,
miután kiderült, hogy
a zsebe tele van
csillagokkal.
Radivoj Šajtinacnak
Az elnapolt hely látogatója
rátekeredik
a múltra,
a villámcsapásra,
a mindennek a szélét kereső szélre,
csak a világ végén van értelme
átvetkőzni,
örökké várakozni
a legújabb párizsi divat
ruhadarabjaira,
amiket, ha felpróbálunk,
sohasem hordunk.
A földönfutó nap
menedéke vagyok.
Szilveszter napján a templomban „Tedeum”, újévkor „szép kelet, szép nap”, nincs benne homály, majd a himnusz. De tényleg nincs benne homály? Vagy csak nem vesszük észre? Gondolkodjunk el ezen!
Megettük a malacsülteket, jól érezzük magunkat, szilveszterkor még a betegek sem aludtak el éjfél előtt. „Óba nem, egy szemhunyást sem!” A nagyobb gyerekek engedélyt kaptak egy kis viháncolásra, későig fennmaradásra. Merthogy tél, hát fehér farsangnak nevezték. Táncmulatságok tették lehetővé a fiatalok találkozását. Általában az a legény ment a lányos házhoz, aki már udvarolgatott neki, bár az is előfordult, hogy teljesen idegen csak úgy szimpátia alapján közeledett, és tette a szépet. Mindenképpen a szülőktől illett elkérni a lányt. Gardedámtól (kísérőtől) szigorúan figyelve mehettek a táncba. Ezt az ifiurak nem nagyon szerették, de azért igyekeztek az anyáknak is kedvébe járni. Ők meg, egymás között jól kibeszélték, melyik érdemes arra, hogy a hajadonok partnere lehessen. Harmonikán, hegedűn, cimbalmon, klarinéton, délvidéken pedig tamburán, citerán pengették, húzták a talpalávalót. Amikor már egy kicsit iszogattak, rivalizáltak, villogtak a lányok kegyeiért egymással a férfiak. Veszekedések, összemarakodások is előfordultak, amik elfajulhattak akár tettlegességig, riadalmat keltve a társaságban. Általában a pünkösdi király tett rendet, akit egy évre választottak e tisztségre. Városban is, falvakban is másként rendezték el az összetűzéseket, volt, hogy a csendőrnek, rendőrnek kellett beavatkozni, ha senki nem engedett a negyvennyolcból. A szórakozóhelyen, lánynak nem volt illendő utolsónak maradni, a barátnők majdnem egyszerre indultak haza, „nehogy velük seperjék ki a báltermet.” A rendet szigorúan be kellett tartani, megszólták, aki átlépte a szabályokat. Amikor a mulatságnak vége lett, a legények még nótáztak, poharaztak egy kis ideig, aztán a csikorgó havon indultak szerenádozni. Szépen, halkan énekeltek, zenéltek a lányos házak ablakainál.
„Aludj édes, álmodjál, senki sincs már ébren, földön csak a szerelem és a Hold az égen”. Kedves dallamok örvendeztették a szintén forrongó lelkű „szebbik nemet”. Fogadták is ők nagy boldogan, égő gyufaszálat vagy gyertyát ide-oda mozgatva, fénnyel megköszönték. Január, február voltak az esküvők időszakai is. Nagy lovasszánkók húzták végig a násznépet a falu utcáján, mert nem mindenhol volt anyakönyvi hivatal és templom, vitték át őket egy másik faluba. Majd visszajövet daloltak, zenéltek végig az utcán, a gyerekeknek pedig süteményt osztogattak. A lakodalmak három éjjel, három nap is eltarthattak.
Farsang utolsó vasárnapján nagy batyus bált rendeztek, ahova mindenki vitte az otthon elkészített finomságok legjavát. Aztán húsvétig csendes várakozás. A hétköznapi esték sem tétlenségben teltek. Az asszonyok, lányok, fontak, szőttek, hímeztek, csipkét vertek, kötöttek, horgoltak. A férfiak szalmából szakajtókat, vékákat, kenyértartókat, fűzvesszőből kosarakat, saroglyát, borítókat, nyírágból seprűt stb. készítettek.
A tollfosztások is ilyenkor zajlottak. Készítették a puha pihéket, töltötték a párnákat, dunnákat, mire a leány tizenhat éves lett, a stafírung készen lett. Ezek az elfoglaltságok általában éjfélig tartottak. Rokonok, barátok, szomszédok, ismerősök gyülekezőhelye volt ilyenkor a ház. Néha repült a toll szerteszét harsány nevetések és viccek hallatán. Fiú- lányneveket mondva „összedalolták” a párokat. A hetyke férfiakat kifigurázták. Ilyenkor általában beengedték, megvendégelték az udvarlókat. Letörölgették az asztalokat, és megkínálták a segítőket. Kalács vagy pogácsa, főtt aszalt gyümölcs, bor voltak a szokásos vendégmarasztalók. Amelyik lánynak volt kísérője, kettesben, a többiek együtt indultak hazafelé. Ez a foglalatosság egy-egy háznál több este is eltarthatott.
A fakitermelés ideje is ez az időszak volt, nehéz, veszélyes, nagy munka, de összefogtak és a férfiak elvégezték azt is. A szép, egyenes rönkökből gerendák, deszkák lettek, a többit fűtésre hasznosították. Szép, díszes, színes cserépkályhák ontották a meleget. Körbe ülték esténként, beszélgettek, meséltek, a kütyük még nem vonták el a figyelmet egymásról. A szabadidő tényleg szabad volt. Teke, magyar kártya, pincejárás, effélék. A férfiak föltarisznyáztak otthoni borkorcsolyákkal, füstölt, sós paprikástúró, szalonna, sonka, házi kenyér, hagyma. Hordókat kéneztek, bort fejtettek, volt mindig tennivaló. Ha szélcsend volt, kint tüzet raktak, és parázson sütöttek krumplit. Amire szép, ropogós, piros lett a héja, bent a pincében a mozsárkályha tetején is felforrt a bor, fahéj, szegfűszeg, borsízesítéssel és általában kevés mézzel kortyolgatták. Amikor mindenki jól fölmelegedett, már a hideg bor is jólesett. Szombatonként éjfélig is beszélgettek, élcelődtek egymással. Vidéken vasárnap is időben fel kellett kelni. Ahol állatokat tartanak, azokat etetni, gondozni kell. Nagy csöbrökben hordták a vizet itatásukra a kútról, ami elég megerőltető, ezért leginkább a férfiak feladata volt. Mindenki tudta a kötelességét. A gyerekek is szépen megtanulták, belenőttek ebbe. Ellesték a felnőttektől, bevonták őket, mit, hogyan kell csinálni.
Az elemi iskola kisebb falvakban osztatlan volt, elsőtől hatodik osztályig, ahol egyetlen teremben történt az oktatás. Írás, olvasás, számtan alapműveletek voltak a legfontosabbak. Tartalom, külalak, helyesírás, külön-külön érdemjegyet kapott. A tanítókat az egész falu népe tisztelte, ezt látták a gyerekek, így ők is respektálták a szigorú, de jóságos nevelőket. Soha nem hallottam olyat, hogy valamelyikük szemtelenül viselkedett volna. Akkoriban még büntetés is volt, ha a nebuló mégis „kihúzta a gyufát”. Előkerült a nádpálca, körmösre vagy nadrágolásra. Saját érdekében rendesen viselkedett is mindenki. Rossz tanuló, figyelmetlen, ha előfordult is, nem ilyen tömegesen, mint manapság. A tanító, bár egyedül volt, türelmesen, többször is elmagyarázta a tananyagot, ha úgy látta jónak. Nem volt ennyi tantárgy, mindenre jutott elegendő idő. Mégis voltak kiváló koponyák, akiket a világ is elismert. Mindenki mindent hallott, így csak az első osztály volt nehéz, a többi már kicsit ismerős. A szünetekben labdajátékok, fogócska, körjáték, társas oldották a fegyelmet. A nagyok ügyeltek a kicsikre, hogy baleset ne legyen. Ezzel a komolyabb gyerekeket meg is bízták. Ha valaki a Dunántúlon, Tapolcán, vagy Nyíregyháza- Sóstón jár, megtekinthető ilyen régimódi iskolamúzeum. Még a tanító úr kalapja és kampós botja is ott van a fogason. Fontos volt a vallás– és erkölcstan. A hatodik osztály elvégzése után általános továbbképző következett, ami nem volt ugyan kötelező, de hasznos. Gazdasági, főzési gyakorlatok, életviteli ismeretek.
Húshagyó kedd, a farsang farka. Sültek a húsok, a mosolygó szalagosfánkok és más finomságok. Megint dőzsölés. De ez csak éjfélig tarthatott. Aztán ami megmaradt, a következő zabáló, finomítva, torkos csütörtökön fogyasztották el. Utána kezdetét vette a nagyböjt, ami húsvétig tartott.
Mednyánszky László: Tájkép (Tanya)
(az 1944-ben elhurcoltak emlékének)
lehullt levelek közt jár az ősz
a hang fülek után kutat
ropog a csontokban a rémület
a könnytelen szikkadt arcokat
szürke penész borítja csak
önmérsékletre int az irtózat
a vagonokba préselt félelem
a leszegett fejű beletörődés
beteg alázatból ocsúdik a rémület
s nem látsz mást mint önmagad
amint gyermekként fát aprítasz
kosárban cipeled a kandallóhoz
tüzet élesztesz de hiába minden
már semmi sem melegíti fel
a szívbe fagyott félelmeket
olcsó alkuk használják ki a szavak üresjáratait
ellepnek mindent a féligazságok s a kisiklott
idővel nem törődik senki… nem tudunk semmit…
továbbállni sem – csak útjában lenni másoknak –
erre ajánlanak gyógyírt a hátraarcok hogy el tudd
végre dönteni mit keresel: tolvajkulcsot hozzám
vagy csak a kitakarított múltat siratod
nem fog fájni – ígérte a doktor bácsi
de a doktor bácsi hazudós te pedig
tátott szájjal bámultál a világba
mintha csak egy Tisza-parti
uszadékfán gubbasztanál
ám fönt elálmosodtak a fellegek
parázs jégszilánkok hulltak
a megnyomorított nyári délutánra
futottál a vendégház teraszáig
és új bűnök terhét vállalva fukar
bikini ölelésébe menekültél
s persze hogy fáj – most is fáj –
az az elbliccelt kérdés mely után
engedelmes beletörődéssel hagytad
hogy a fösvény idő kiárusítsa
leértékelt emlékeinket
irtóztam a lelki szennyesláda szerepétől
szerettelek volna elmozdítani kizökkenteni
világossá tenni hogy pocsék hallgatóság
vagyok s hogy forrongó keserveidet már
csak fűben henteregve lehetne elviselhetővé
zsibbasztani de téged akkor jobban érdekeltek
a barkaágak a viszonyulás a kiegészülés
torkig voltam már a mutatványokkal
és próbáltam kikunyerálni becserkészni
s bezsebelni füzesben felejtett mosolyod
persze mindig marad nyitott mondat
elvarratlan szál ami folytatást igényel…
így lettünk egymás sebei fájdalom és számkivetés
de emlékeink tükre pókhálósra tört
elhomályosodtak a tiltások s botlások nyomai
és tegnapi féltékenységedet – a mindennapi
küzdelem hiányában – átírtam magamra
Az októberi hűvös éjszakák, szikkasztó nappalok megsárgították a díszcserje leveleit a panelház mögött. Kagyló alakúvá formálták. A járda szürke betonján az északi szél kedvére csúszkáltatta az ágakról leszakadt, aszott leveleket, míg azok meg nem rekedtek a küszöbnél. Mintha a feladatuk az lenne, hogy szigeteljék az ajtó alatt a keskeny rést. Ajtónyitásra a szél, mint a bősz vadkan, felhorkant, s szétzilálja az avart. Akár a megbolygatott méhkas, a kicsiny levelek a viharos szelet meglovagolva sebesen suhannak be a folyosó fekete mozaiklapjaira, melyek az emeletekre följáratul szolgáló lépcsőkhöz vezetnek.
A rücskös, szürke betonlépcsőket barnára festett vaskorlát szegélyezi a fallal szemközti oldalon. Ha valaki a lépcsőházba lép s mögötte az ajtó becsapódik, érkeztét a zár kattanása jelzi. A magasföldszint középső lakásából a megfigyelő nyíláson át felismerhető, hogy a lépcsőkön fölfelé férfi vagy nő lépked-e, s hogy az illető idevaló-e vagy idegen.
Béres bácsi a főbérlő, borotválkozással kezdi a napokat. Ezután leginkább a konyhában tartózkodik. Ha a szobában a szokásos dolgát elvégzi, reggelit készít magának, amit lassan majszolgat, hogy soká tartson. Majd az ebédfőzéssel foglalatoskodik. Közben hallgatózik, mi történik a lépcsőházban. Zajra a bejárati ajtóhoz csoszog, és kiles a kémlelőn. Lányára, Magdira vár. A leveleket hiába küldözgeti Angliába, válasz egyikre sem érkezik. Lehet, ismeretlen helyre költözött, s a levelei nem érik utol. Talán hazajön minden értesítés helyett.
Azelőtt eljárogatott a város egyik-másik parkjába, leült a padra, s nézegette a sétáló embereket. Meglátogatta öreg barátját, akivel diskurálgatott vagy kártyázgatott. Mostanság már egyikben sem leli a kedvét.
Amióta híre járt, az új törvényt a rádió is bemondta: a bérlakások eladók, a főbérlőt elővásárlási jog illeti meg, Béres bácsi a lakását fokozottan őrizgeti. Segítség nélkül képtelen a vételre. Van egy romániai magyar albérlője, aki munkát kapott a városban. Az öreg kérte, vegye meg a lakását, bízva abban, hogy így ő nem kerül az utcára. A kérést a fiatalember elhárította azzal, ha a politikai helyzet rendeződik náluk, nem marad itt tovább, hazamegy.
Ahogy a lépések zajára kilesett, elsőként a nő táskája ötlött a szemébe. Barna színű bőr válltáska. A zöld egyenruha meggyőzte, hogy a hölgy postás. Megállt az ajtón belül, és a táska fedelét felnyitotta. A háta meghajlott, a vállig érő szőke, hullámos haja előre omlott, ahogy a táskába nézett. Levelek között válogatott. Fehér borítékosok voltak. Egyet kiemelt. Béres bácsi a kémlelő nyíláson árgus szemekkel követte a nő mozdulatait.
A postás elindult a lépcsőkön fölfelé. Kilenc lépcső vezetett a magas földszintre. Ezt már ő rég megszámolta. A nő megállt a Béres bácsi ajtajánál. Az öregember rettenetesen megrémült. Azt hitte, a kilakoltatásról kap értesítést, de a postásnő csupán a címzést ellenőrizte, és az útját folytatta fölfelé.
Az idős férfi fordult, hogy indul a konyhába, amikor csosszanásokat hallott kívülről. Az ajtaja előtt két idegen embert látott ácsorogni, ahogy kitekintett. A nőnek rövid, oldalra fésült, fekete haja volt. Búzavirágkék kosztüm rajta. A keskeny szemöldök alatt mandulaformájú, sötét szemek. A buja, húsos ajak fölött fitos orr. Fekete aktatáskát szorongatott a bal hóna alatt. A jobb kezében ív fehér papír. Adatot egyeztetett, mert egyszer az ajtóra, másszor a papírlapra nézett.
A középmagas, pocakos férfi, aki a nő mögött állt, bordó színű öltönyben, a rózsaszínű ing fölött tűzpiros nyakkendővel, a fejét jobbra-balra forgatta, mint aki terepet szemlél. Egyenes szálú vörös haja a homloka fölött megfogyatkozott. A vöröses, ritkás szemöldök alatt két nyugtalan apró szem mozgott.
Béres bácsi a lélegzetét visszafojtva, homlokát az ajtónak támasztva lesett ki, és várt a csengetésre. Az sípolva meg is érkezett hamarosan. Hosszan elnyújtva. Mint amikor valakit a mélybe taszítanak, felsikolt élesen. Az öregember várt keveset, ne árulkodjon, hogy lesben állt. Azután lenyomta a kilincset. Az ajtót megnyitotta, és kiszólt a nyíláson:
– Engem keresnek?
Nyugtalanul simított végig hátrafésült ősz haján, majd igazított a nadrágkorcán.
– Maga a főbérlő? – nézett rá a nő.
– Mit tetszik kérdezni?
– Ön Béres János? – csúszott a homlokára a pocakos ember ritkás szemöldöke, ahogy előbbre lépett.
– Igen, én vagyok.
A férfi rézsút ment be az ajtón, pocakjával bővítve a nyíláson.
– Hivataltól vagyunk – szólott a nő, és igazolványt mutatott. – Felmérést végzünk a lakásban.
Az öregember ijedten nézte a betolakodókat.
– De milyen jogon?
– A törvény alapján – felelte a pocakos, és elindult, be a szoba felé.
– Miért? Mit akarnak a lakással? – iparkodott utánuk. – Beköltöztetnek valakit? Ha megjön a lányom Angliából, mi is szűkösen leszünk.
– Csak tájékozó jelleggel tesszük – nyugtatta meg a nő.
A szoba szőnyegén végig gyalogoltak, ki az erkélyre. A férfi áthajolt a korláton, és körbenézett. Visszatérve az előszobába benyitottak a konyhába, a fürdőszobába. A pocakos végig járta a helyiségeket. A fitos orrú az ajtóból nézte a férfi tüzetes szemlélődését.
Béres bácsi megállapodott az előszoba fordulójában. A falnak támaszkodott. Állt, tele félelemmel, remegő lábakkal, kiszolgáltatottan, mint a csapdába ejtett vad.
A két látogató a lomtároló leeresztett zöldfüggönye előtt ácsorgott, és pusmogott. Kevés szó ért a főbérlő füléhez, azok is hiányosan. Nem vette az értelmüket. A fejét lehajtotta, a vállai előre buktak. Úgy állt, mint aki ítéletre vár. Rémült tekintetét egy-egy pillanatra a bejárati ajtóra akasztotta. Ha jönne valaki, aki enyhítene a rettenetes kínján!
– Magának tudnia kell, ha megbízta a döntéssel – jegyezte meg a fitos orrú a vörös hajúnak. – Ha úgy határoz, hogy megfelel, zároljuk, mert mások is tartanak igényt lakásra.
Elindult a kijárat felé. A pocakos a fülét gyűrögetve, töprenkedőn ballagott utána.
– Uram – szólalt meg a kék kosztümös, elhaladva Béres bácsi előtt –, ha más is érdeklődne, mondja neki, a lakás már foglalt. Kutasson másfelé. Van még néhány.
– De mondják meg, mi a szándékuk!?
– A hivatalos értesítésből hamarosan megtudja – és nyitotta az ajtót.
A pocakos menetben hátravetette: – Viszlát. Majd jövünk a mamával.
Béres bácsit az albérlő a fürdőszobában, a linóleum padlón összerogyva, eszméletlen állapotban találta. A feje vértócsában feküdt. A nyakán, bal oldalon, keresztirányban, vöröslő nyílás tátongott, a válla fölött két centivel. Mellette a nyeles borotva, a kése vérrel szennyezett.
Az orvos Béres bácsi fölé hajolt. A bal csuklóján a pulzust ellenőrizte, majd az egyik szemhéjat húzta fel ujjal. Fölegyenesedett, a fejét megcsóválta, s borús képpel, kezében a fekete táskával, kifordult a fürdőszobából.
Anyám, vagy harminc éve,
hogy belesimultam e tájba,
és ellágyultak szívemben a pesti zajok,
többé nem gondolok a körúti fákra,
bár hiányoznak a kirakatok tarka tivornyái,
a síneken vihogó villamos,
amiről a város szokott leszállni,
a főbérlet repedezett gangja,
ahonnan nagyapa rézfillérest dobott a kintornásnak.
Anyám, itt úgy elszaladt az élet mellettem,
hogy észre sem vettem,
a gyerek felnőtt, az asszonnyal unottra szerettük egymást,
a háztetőn is cserepet kéne cserélni,
mert a keleti oldalon pikkelyesre marta a napfény,
esőben vörös törmelék zörgeti az ereszcsatornát.
Anyám, esténként emberek halnak meg bennem,
ezért üres lettem mint a téli játszóterek,
mikor csak verebek szállnak bokorról bokorra,
mintha az est a cserjékre szürke gombokat horgolna,
úgy lapulnak hajnalig az ágakon,
néhányuk a sarki telefon csörgésére ijedten összerezzen.
Anyám, engem keres a város,
ezernyi téves hívás után végre rám talált,
és Borároson a virágáruslány Dunába szórja rózsáit,
valahol mélyen egy kőrézsűre dobom ruháim,
a vízbe merülve érzem a cigánylány melegét,
és rozsdás bőrünktől, megnyikordulnak a hullámok.
Világgá megyek, na és, akkor mi van,
szétnézek erre-arra,
ott, ahol esténként leszakad az ég alja,
majd rálépek a csillagokra,
bár utálom, mikor hideg fények nyikorognak a talpam alatt.
Remélem, sorfalat álltok, hogy búcsút intsek,
de lehet, csak legyintek,
na, szevasztok, testvéreim,
rozsdásbőrű fattyak,
kik kalandvágyból a földön maradtak,
elhozom nektek az Istent, ha van, amerre járok.
Fekete varjú károg, a Máli néne,
fekete a szíve, fekete a vére,
mégis a Fehérlófián jár,
hófehér paripán, ne hazudj, ne hazudj,
csak farkából fon nagyapónak sudaras vonókat.
Ó te, nagyszavak gyermeke,
hallod-e, hallod-e,
a sárban már szekérkerekek nyűnek rossz hegedűt,
keserűt, keserűt,
nem hallom, nem hallom, túl hangosan sírnak az angyalok.
Leszállt az éj, lassan alszik a város,
pár kémény füstöt köpköd az égre,
itt-ott por szipog, s mint egy vén iszákos,
falakon billeg a neonférgek fénye.
Hirtelen zápor rohan át a Dunán,
épp csak végig veri a rakpart köveit,
de nehéz felhőket húz maga után,
melyek rettegik a szél éles körmeit.
Távolban villamos támolyog,
szinte beszippant néhány járókelőt,
mélyül az idő, s a fapados páholyok
cipelik a szikrákat cikkanó áramszedőt.
A fák húrjain sárgás dallamok,
ahogy mindig szokott, megjött az ősz,
a háztetőkön zörgő levél paplanok,
dohos kapualjban, nyafogó huzat dizőz.
Már minden ablak lehunyta szemét,
ez enyém majd a Jóisten lezárja,
kezemnek borotva súgja, ennyi elég,
vérem majd rácsorog a hajnal homlokára.
– Viszontlátásra! – mondta és már indult volna, de az orvos a vállára tette a kezét.
– Asszonyom, ezt itt nem szokás mondani.
Tekintete az ajtón lévő írásra esett. „Patológia” Kínosan érezte magát.
– Igaza van… – rebegte. – A boncjelentésért a napokban majd bejövök – tette hozzá, és sietve távozott.
Szerette volna hangosan kisírni magát, és menni, csak úgy, bele a világba. A zsongó városban nagyon elveszettnek érezte magát. A táskájába nyúlt. Keze a cigarettás dobozhoz ért. Nem vette ki, nem gyújtott rá.
A tömegben, egy sötéthajú, bőrkabátos férfi láttán, felgyorsult a szívverése. Mintha Viktor volna…
A sarkon betért abba a kápolnába, ahová minden húsvétkor és karácsonykor elmentek.
A tisztelendő épp akkor lépett ki a gyóntatófülkéből. Amint meglátta Annát, elindult felé. Részvétet nyilvánított, majd a padsorhoz vezette.
– Üljünk le kicsit. Alig két hete, hogy a férje nálam járt – közölte.
– Viktor? – hitetlenkedett Anna.
– Igen. Sok mindenről beszélt, többek között arról – köhintett –, hogy mennyire nehezen viseli, hogy elvesztette a munkáját. Emiatt nehezen alszik, és nagyon kimerült már.
– Valóban, rettenetesen maga alatt volt – erősítette meg az asszony. Hiába buzdítottam, hogy majdcsak lesz munkája, ne keseredjen el. Mihasznának érezte magát, azt mondta, ő már sehová sem kell. Aztán az utóbbi időben olyan szótlan lett, hogy alig ismertem rá.
– Én javasoltam neki, hogy keressen fel egy pszichológust, akivel átbeszélhetné a gondjait. Nem tudom, hogy elment-e…
– Nem hinném, nem olyan típus volt – rázta a fejét Anna. – Atyám, adjon magyarázatot erre a szörnyű balesetre, mert én képtelen vagyok megérteni – nyúlt a retiküljébe, zsebkendő után kutatva. – Hogy mehetett Viktor abban az éles kanyarban százhússzal?! Egyszerűen nem fér a fejembe – törölte meg a szemét.
A tisztelendő sajnálkozó arckifejezéssel nézett rá.
– Nem tudom.
Az asszony idegesen markolászta a zsebkendőjét.
– A férjem, mindig óvatosan vezetett, soha, semmilyen szabálytalanságot nem követett el – csuklott el a hangja. – Akkor most, most miért száguldott, hová sietett? Az az iszonyú érzésem támadt, hogy talán szándékosan hajtott annak a fának – törölte le könnyeit.
A pap összeráncolta a homlokát. – Szándékosan?! – képedt el.
– Áh, felejtse el – legyintett Anna, és félre fordulva kifújta az orrát. – Hívő ember volt, nem tett volna ilyet. Biztosan nem. Látja, teljesen meg vagyok zavarodva. Mindenféle badarságot összehordok itt.
A tisztelendőnek halvány fény gyúlt az emlékezetében…
„Atyám, nehezen viselem a terheket már… Mérnök vagyok, és egy éve, hogy nincs állásom. Nem merek a feleségem szemébe nézni. És nem csak azért, mert nem dolgozom, nem keresek, hanem mert hűtlen is vagyok hozzá. Még a vállalatnál beleszerettem egy munkatársnőmbe. Én eljöttem, de a kapcsolat köztünk megmaradt. Férfi vagyok, szükségem van a szerelmére, ugyanakkor, nem tudok megbirkózni azzal, hogy dologtalan, eltartott ember lettem.” – vallott, nem is olyan régen neki Viktor. Próbált lelket önteni bele, hiszen látta, mennyire szét van esve, próbálta jó útra terelni, ám többet, aligha tehetett.
A pap gyengéden megsimította a nő vállát.
– Valószínű elaludt a volánnál, vagy talán egy pillanatra oldalra nézett.
Anna keze megrándult.
– Nem tudom… Valójában azt sem tudom, hogy azon a délelőttön mi dolga volt Nagykáta felé. Én dolgoztam. Talán valami állásinterjúra mehetett? Tele vagyok kérdésekkel. És vajon, mit érezhetett a végső pillanatban? Azt mondják, nem szenvedett… – nézett fürkészőn a papra. – Egyáltalán olyankor van idő még érezni, gondolni bármire is? – záporoztak a kérdései.
– Ezt csak az Úr tudná megmondani… – sóhajtott a tiszteletes.
Az asszony behúzta táskáján a zipzárt.
– Nagyon meg vagyok ijedve. Félek, félek attól az élettől, ami nélküle vár rám. És még mindig azt hiszem, hogy hazaérve ott találom a foteljében. Az előbb is az utcán egy pillanatra azt hittem, őt látom –szipogta.
– Megértem, Anna. És ha bármikor beszélgetni akar, ne feledje, engem itt megtalál.
Az asszony hálás pillantással viszonozta a kedvességét. Kilépett a padsorból. Keresztet vetett.
– Keresni fogom, Atyám. A temetés miatt, és amúgy is.
A pap némán bólintott, s elgondolkodva nézett a távozó nő után.
Valójában, ő, maga sem tudta már, hogy Viktor balesetéről mit is gondoljon…
(a vértesszentkereszti bencés apátság romjainál)
keresztény vándor, állj meg egy kicsit
utak keresztútján, romló erdő szegélyén
tegnap még csillék libegtek csikorogva itt
tűnt századokba némult a buzgó ének: „AVE MARIA…”
ma széthordott kövek maradékán merenghetsz
de büszke oltár magasodik újra, kelő nap a monstrancia
hulló őszi levelet pókfonál csomóz egy ághoz
perzselt falak, eltört oszlopok torzó csonkjai
Isten volt csendjére talán emlékeznek még
harci lovak vad robajára, pogány szóra, üvöltő tüzekre…
Koszta József: Muskátlis lány
„A rőtsapkás pór aligha terád
Gondol, míg néz a völgyeken át…”
(Ralph Waldo Emerson: Egy és minden)
Átvágni a nyári napfénycsatakos, tág mezőn sem volt semmi munka, ám a hallgatag fenyveserdő kaptatói csaknem meghaladták az erejét. Minden lépés kínszenvedés volt, minden lélegzetvétel emberpróbáló feladat. A férfi nem értette mi történik vele, s mivel nem értette, ellene sem tudott tenni semmit.
A rét, az erdő egyetlenegy, forrón hömpölygő fájdalomba sűrűsödött, ami olyan intenzív volt, mint egy pisztolylövés vagy a villámcsapás. Mégis ment, vánszorgott tovább. Hovatovább kezdte tisztelni a csigát, a teknősbékát azért a türelemért, amely felülírja az elme jól kimódolt terveit, és a saját tempója szerint alakítja át a világot. Most, hogy osztozni kényszerült e sorsokban, természetszerűleg jobban átérezte az eddig ismeretlen állapot előnyeit, hátrányait. Tisztelni tisztelte ugyan, de érteni nem értette. Ha neki a kezdetek óta olyan torz tartással és megalázó poroszkálással megverve kellett volna élnie, ahogyan nem egészen egy napja él, biztosan végzett volna már magával. Alig néhány rövidke órát töltött csupán e szörnyű testbe préselve, de máris úgy érezte: nem bírja tovább; tennie kell valamit, hogy megszabaduljon a gyötrő sajgástól, a kőnehéz gyomortól, a szédüléstől… A legrosszabb az volt, hogy semmiképpen nem tudta felidézni, hogyan és miképpen keveredett ebbe a bizarr helyzetbe; az egyik percben még minden rendben volt, a másikban meg semmi sem.
Tisztán emlékezett a nehéz gerendákból összerótt ház fűszeres szagára, a kislányra és az öregasszonyra – egészen a patakpartig nagyjából tiszta volt a kép. A pataknak olyan hideg volt a vize, hogy összevagdosta a szájpadlását, a habok csillagokat fröcsköltek, ő előrehajolt – és ekkor, puff, rázuhant a sötétség. Bár, ha kicsit jobban belegondol, már ott sem stimmelt a dolog. De ezzel ráér akkor foglalkozni, ha biztonságos helyre vergődött, ahol kipihenheti magát, és rendet rakhat odabent. Most egyelőre a köves útra koncentrált, a lombok hűvös zajára, a fénypettyes erdő zihálására.
Új fizimiskára is szüksége lesz, ha nem akar lépten-nyomon a háta mögé nézegetni, nem követi-e egy árny a múltból; egy árny magas kalapban, melynek karimáját lefelé konyította a legutóbbi vihar, a hátáról meg keresztben duplacsövű flinta lóg, a járása kemény, egyenes, dobol a földön. Egy árny, ami miatt aludni sem tud, csak rohan át a mezőn, anélkül, hogy látna valamit…
Már nincs sok hátra. Az emelkedő végén halványkék folt világított az égboltból kimetszve, és jelezte, hogy az ösvény egy tisztásba torkollik. Igaz, még jókora távolság vár rá, ám, ha addig a tüdeje nem lobban lángra, ha a térde szét nem törik, ha önmaga súlya le nem húzza a toboztörmelékes talajra, nincs más választása, le kell győznie a méterek alattomos hadseregét. Botorkált tovább. Lihegve ette a távolságot. S bár egyre többször förmedt magára, egyre válogatottabb szitkokkal illette a nagy rakás szerencsétlenséget, akivé lett, nem volt hajlandó feladni. Ide-oda dülöngélt az erdei úton, ami Fagyal, a vadonban élő, magányos orvos kunyhójához vezetett.
– Mázli, hogy ilyen széles az ösvény – dünnyögte összeszorítva fogait –, mázli, hogy van. Fagyal nélkül megdöglenék… lehet ám, hogy így is megdöglöm. Au! Ez a gödör meg hogy került ide? Nézz a lábad elé, öregem! Más se hiányzik, mint hogy itt, a világ végén kitörd a bokádat… – és így tovább.
Bár az út alig emelkedett, úgy érezte, egy láthatatlan létrán mászik felfelé, fel egy nem létező kukoricapadlásra, ahol addig alhat, ameddig csak akar, vagy ameddig hagyják. Húzta már meg magát efféle pókhálós, félhomályos zugokban, és jó volt visszagondolni rájuk – ugyanakkor mégsem. Furcsán kiszáradt a szája. Fémes, szilánkos ízt érzett: mintha köveket ebédelt volna. Nagyot, keserveset nyelt. Nem volt róla meggyőződve, hogy ebédelt-e egyáltalán a közelmúltban. A veríték már rég átáztatta bundáját, amitől sohasem vált meg, vagyis most sem fogja ledobni; az erdő nagy fái alatt megrekedt a hőség, és az aranyba mártott lombok mesebeli karokként nyúltak utána, a fenyőtűujjak néha belekapaszkodtak a szőrmébe, és húzták-vonták, mint különleges, nyári lidércek… tántorogva bár, de lerázta őket, csoszogott tovább.
Várta már Fagyal, az orvos, aki megszabadítja ettől az állapottól, és – akár a régi szép időkben – újra életet lehel belé valamelyik csudás szerével; ha nem, hát a kalyibában akkor is eltölthet pár napot… hacsak az Árny nem éri utol.
Vajon mekkora lehet az előnye? Fogalma sem volt. Ahogy mondani szokás, elveszítette a fonalat.
A patak… az a nagy ház, aminek hol mézeskalács-, hol pecsenyeillata volt… a földre szóródott sárga virágok… az emlékek döngve döngicséltek körülötte, míg igyekezett nem az Árnyra gondolni. Természetesen nem sikerült. Lehetetlen a semmire koncentrálni úgy, hogy az ember van.
Szuszogott, hörgött. Egyik lábat a másik után, lehetőleg az ösvény közepén haladni, és nem lesz semmi baj (ezt hajtogatta, miközben folyamatosan azon járt az esze, mi lehet az Árnnyal).
A gondolat befészkelte magát a homloka mögé, és kettévágta elméjét. Abban a tudatban gyalogolt tovább át az erdőn, hogy (hiszen egyre kevésbé tud parancsolni testének-lelkének), jó úton van a megbolonduláshoz.
Hol Árny volt, aki komótosan követi ezt a botladozó szörnyeteget, s ügyel, nehogy a kelleténél hamarabb beérje, mert akkor vége a mókának, máskor ismét önmaga, aki a háta mögé pislogva (nem önszántából) bevarázsolja magát az út menti bokrokba… mintha elrabolta volna saját magát. És viszont. Valaki elrabolta őt, miközben nem figyelt.
Lehet, hogy csak képzelődik? Hogy agyára ment a hőség, a nélkülözés? Szó, ami szó, az utóbbi időben alaposan rájárt a rúd. Régi, kedves helyein rút s ellenszenves idegenek fogadták, akiknek szinte egy szavát se értette; a hajdani cimborák vagy meg se ismerték, vagy mindenféle egykori sérelmekre emlékeztették, akadt, aki holmi nevetséges tartozásokat akart rajta behajtani, és amikor megtagadta a kérést, átnézett rajta, esetleg homályos megjegyzéseket ejtett el bizonyos következményekről. Barátai ellenségekké változtak. Vagy ő lett ellenséggé a barátai számára? Ha belegondol, az elmúlt hónap egymást követő kudarcok sorozata volt, megannyi zsákutca és gonosz csapda. Ehhez képest egy kis csúszkálás és csetlés-botlás a tobozok meg az alattomosan éles kavicsok között szóra se érdemes. Már-már szórakozás számba megy.
Fagyal kalyibája most a világ legbiztosabb menedékének tűnt fel előtte: a hely, mely bővelkedik ételben-italban, ráadásul csak az találja meg, aki tud róla; olyan, akár egy igazi titok. Ráadásul a doki erdő-mező híres medikusa, ért a lőtt-, a szúrt sebekhez, a mérgezéshez, a hőgutához, a fagyáshoz, a fogyáshoz és mindenféle olyan nyavalyákhoz, amelyeknek oka a lélekben keresendő… talán számára is talál írt. Jelenleg neki csak arra van szüksége, hogy a doki megszabadítsa a nehézlégzéstől, a test ólomsúlyától – és tanácsot adjon, mit kezdjen az életével, azok után, hogy… mi után is? Itt mindig elakadt. Emlékeinek finom szálai ezen a ponton elszakadtak, valami az elméjében elvágta a fonalat: foltok, színek és benyomások lebegtek egymás-hegyén hátán egy képzeletbeli téli folyó jégtábláiként.
Hopp! Ha nem lett volna elég a bajból, most kapott még egyet, egy újabb figyelmeztetést a sorstól, hogy jó lesz vigyáznia. Figyelme elkalandozott, így sikeresen beletalpalt egy egészséges kökénybokorba, ami messze földön híres hegyes, kampószerűen visszahajló tüskéiről, valamint legendás a vendégszeretetéről. Más körülmények között semeddig se tartott volna kiszabadítania magát, ám ezúttal nem sikerült. Minél jobban kapálózott, annál jobban beleragadt a szúrós szövevénybe, és hamarosan rá kellett jönnie: nem folytathatja így tovább. Ez nem a fuldokló esete. Neki nem kell csapkodnia meg tempóznia, hogy életben maradjon, épp’ ellenkezőleg.
Kicsavarodott testtel vergődött még egy darabig, míg a hasában kivirágzó fájdalom teljes mozdulatlanságra nem késztette. Hevert a növényszöges ágyon, és figyelte, hogy a fenyőtűkön miként akad fenn a fény; a napsugarak narancssárga rétegekben rakódtak le a fakérgen… behunyta a szemét.
A patak… az Árny, a puskával a hátán… a fehér hajú öregasszony, akinek olyan áttetsző-fehér volt a bőre, mint a befagyott patak, amin izgága gyerekek korcsolyáznak… ekkor az emlékek egyetlen érintésre szétporladtak, majd elszálltak, és ő ott maradt, fennakadva a kökénybokor egyenes ágain.
Ebben a pillanatban a galád bokor erősen megrándult, ő pedig megérezte egy másik élőlény jelenlétét a közelében. Mielőtt azonban bármit tehetett volna, a helyzet megoldódott.
– Hé, cimbora – szólította meg az idegen és köhögött. – Bocsánat, kissé meg vagyok hűlve. Jól vagy? He? Jól vagy hát?
Fagyal! A jó öreg Fagyal! Hát persze! Ha ő, akkor minden rendben. Biztosan meglátta az úton, hogyan szenved, megszánta, és eléje jött… annak ellenére adott teret a gondolatnak, hogy tudta, a doki a tisztásról nem képes lepillantani a lejtőre. Kizárt dolog. Más itt a magyarázat… ám nem akart vájkálni a valóságban. Örült, hogy megmenekült.
Érezte, amint erős, de óvatos ujjak motoznak a testén, azután a leveleken, majd a tüskék hirtelen elengedték. Szabad volt – legalábbis a kökény miatt egyelőre nem kellett aggódnia. Legközelebb majd vigyázni fog, és a tekintete megelőzi majd a lábát. Persze, ha lesz legközelebb. Nehezen szedte a levegőt, s állapotán az iménti baleset sem sokat segített. Óvatosan a gyomrára tette a kezét.
A doki tovább ügyködött rajta, s ő közben hallotta, hogyan dünnyög magában, érthetetlen mondatokat formál szemrehányó hangon, a maga furcsa dialektusában motyog, hadovál, és közben tépi-hajlítja a rakoncátlan, együttműködésre képtelen gallyakat.
– Beszélj értelmesen – mondta, miután kezdte megelégelni az abajgatást, és némi erőfeszítés árán kinyitotta a szemét –, és hagyd abba a rángatást. Kérlek. Nem érzem magam valami fényesen.
Fagyal közvetlen közelről meredt a képébe. Egy fikarcnyit sem változott, mert a manók kívülről nem öregszenek. Ugyanolyan sima, kerek képe volt, mint a múltkor, a fülei elállóak, arányosak, szurokbogársötét szeme kétfelé kancsított. Akinek először volt dolga vele, bizony, hamar hátrafelé kezdett közlekedni Fagyal láttán; időbe telt megszokni őt. Most kissé dühösnek, vagy legalábbis ingerültnek látszott, s miközben lerázta mancsairól a rátapadt növény-ezt-azt, kerülte a pillantását.
Hamar levette tekintetét a manóról, és a tájat tanulmányozta, csupán a miheztartás kedvéért; addig, amíg Fagyal észhez tér, és vagy kerek-perec elárulja, hogyan keveredett a szokatlan erdei útra, vagy kieszel valami hihető, kedves történetet. Ráért. Most, hogy eljutott a dokihoz, hirtelen úgy rémlett, nincs más teendője a földön; ezzel lezárhat mindent, ami rossz volt… de nem, nem hitte, hogy mindez ilyen egyszerű. A fénycsíkok egy furcsa ablak rácsait idézték az emlékezetébe; megrázta a fejét, és nyögve-lihegve felült. Szédült, és még mindig úgy érezte, figyelik. Pontosabban: hogy ő figyeli saját magát, ezt a torzonborz, alaktalan lényt a tobozok közt ücsörögve, egy hozzájuk hasonló forma, amint rosszkedvűen próbálja tisztába tenni a dolgokat. S kettejük mögött, mintegy mellékesen, ott lesett az Árny (tisztán látta fűzöld egyenruháját, keskeny, gonosz arcát, sőt, a kalapdobba tűzött madártollat is), elűzhetetlenül.
– Nem nézel ki valami fényesen – szólt Fagyal rekedten. Apró termete ellenére a hangja fenyegető-érdes volt, mint a viharban kidőlő nagy fák robaja. Fagyal rendes szórakozásai közé tartozott rémisztgetni az erdő különféle népeit: elrejtőzött egy gödörben, vakondtúrásban, mókusodúban, és rá-ráripakodott egyik-másik, jobb sorsra érdemes erdőlakóra, aki pechére a közelébe tévedt. Igaz, néha megkergette egy vaddisznó, medve vagy farkas, azonban Fagyalra senki sem tudott haragudni – senki sem tudhatta, mikor szorul a segítségére.
Miközben a doki mókás gaztetteit idézte maga elé, a megnyitott elmeszakaszon más emlékek is befurakodtak; a fura főkötős öregasszony mellett az a kislány (hogy is hívták), akit a sárga virágos rétre terelt… Fagyal erősen oldalba bökte.
– Nem maradhatunk itt, cimbora. A fának is szeme van… tudsz róla, hogy égen-földön, sőt még a föld alatt is téged keresnek? Hogy az erdő apraja-nagyja miattad szaladgál egész nap inaszakadtáig? He? Mibe keveredtél már megint? Jutalmat tűztek ki, hallod? Esküszöm, ha nem húztál volna ki néhányszor a pácból, ha nem segítettél volna a szűkös időkben egy kis bárány-, meg csirkehússal, fontolóra venném, hogy… – Fagyal hatalmasat legyintett. – Szóval? Mit csináltál?
Nem válaszolt. Megérintette a hasát, mely kemény volt, akár a kő, és megpróbált kicsúszni a doki vonzáskörzetéből; forgott vele a világ. Mi történhetett? Mi történhetett, amiről ő alig-alig tud valamit? Valami óriási és iszonyú dologról lehet szó, ha – Fagyal szerint – mindenki őt keresi (egyelőre nem kergetik), s félő, hogy kiközösítik majd… De nem ezt akarta? Új életet kezdeni egy másik életben? A barátai tehát ezért fordultak el tőle, ezért változtak meg… feljajdult.
A déli nap dörömbölt az erdő fedelén. Lángnyelvek söpörtek végig a fák között, s az árnyszemetet annak rendje s módja szerint eltüntették a gyökerek közt. Felszisszent.
Fagyal föléhajolt, és elhúzta ökölbe szorított kezét a gyomra elől (nem ment könnyen).
– De most a legfontosabb, hogy lábra állítsalak téged. Ki kell szednem innen a köveket, mielőtt nagyobb bajt okoznak. Nem mondom, hogy nem fog fájni… de hidd el, megéri. Meg fogod majd köszönni, ha túlleszünk rajta.
Deák Ébner Lajos: Folyóparti táj
#71
kiugranék az ablakon, de hirtelen
azon kapom magam, hogy rizset
próbálok termeszteni a kaviccsal
felszórt díszudvaron, szecsuáni
nyelvjárásban beszélek, és
buddhista vagyok. látom,
ahogy a biztonsági őrök
ordibálnak velem,
de nem értem
már, hogy mit
mondanak,
és csak a
rizs, csak
az számít.
#72
a margit híd alatt, a bartókon, a westendben… hol nem
hazudtam még neked úgy, hogy a nyakadat csókoltam
közben. hány hordó aradi vért folyattam már a
különdunánkba, nézd, az össze-vissza lépteink
nyomán már látható is a sok szerelemheg…
vajon rám ismernél a második esélyek
gazos, wifi-vezetékes, kusza világában,
kérdem én most, magamon
a lenyúzott bőröddel,
kis bárányom.
#73
harmadnapja csak eszem. mindig
sokat, semmi keveset. a lakást
nem hagyom el, a mobilom
eddig kétszer nyomtam ki.
a pocakomon gyűlnek a
kaparós, morzsalékos
sorsjegyek. nézem
őket, hogy lássam:
én már innen
sem nyerhetek,
hiába vezet az
út csak fölfelé.
#74
sírós gyerek voltam, betegségekre az átlagosnál
érzékenyebb. mindenki egészséges felnőttkort
jósolt nekem, és az átlagosnál boldogabbat.
nekem nem voltak terveim, én csak úgy
úszkáltam a kiszámíthatatlanságban.
az eredmény olyan, amilyen,
bár stílusos csomagolással
a végletekig szépíthető.
csak gondolj egy
földre hullott
almára, ha
látsz az
utcán.
Parmezán úr vállalkozó, vagy legalábbis annak tartja magát. A vállalkozókra jellemző tulajdonságok – találékonyság, ötletesség, a kínálkozó lehetőségek felismerése, a célok konok követése – azonban idegenek tőle, s ha nyomokban meg is volna benne valamelyik, akkor igencsak eltorzult, a nevetségesség határát súroló formában… Fukarsága viszont mesébe illő. Nem is a Lermontov-művet, hanem az örök Molière egyik komédiáját, A fösvényt juttathatja eszünkbe.
Tagadhatatlan: a fösvény kórképe jellemzőbb rá, mint bármi más. A haszonlesés, a vagyonféltés, a gyanakvás, a szorongás, és főleg mindezek elmaradhatatlan következménye, az elmagányosodás a karakter legfőbb jellemzői. A mindenáron való meggazdagodás vágya vezérli minden léptét, de ez csak visszataszító garasoskodásban, olcsó ravaszkodásban, önmaga sajnáltatásában merül ki. Élete minden napja a pénz körül forog, érte mindenre képes. Az ilyen alakra mondja a népi bölcsesség, hogy kitolná a kecskét is a hegyre egy garasért.
Parmezán úr kimondhatatlanul hiú ember, e mellett meglehetősen büszke neveltetésére: minden alkalmat megragad, hogy görögkatolikus papként szolgáló apjának példájára terelje a szót. Nem felejti el soha megemlíteni, hogy az öreg a rendszer áldozata volt, aki megtagadta, hogy átálljon a kommunista hatalom által államvallás rangjára emelt ortodox egyházba. Tettének következményeit élete végéig méltóságteljesen viselte: miután egyházát betiltották, előbb szakképzetlen munkásként, majd kishivatalnokként volt kénytelen munkát vállalni, ily módon biztosítva családja egzisztenciáját.
A papfiú a múlt század hatvanas éveinek derekán cseperedett középiskolás korba, azokban az években, amikor lazult valamicskét a diktatúra, s az oktatásban is az enyhülés jelei mutatkoztak. – Szüleink szigorú erkölcsi normák szerint éltek, e szerint neveltek minket, gyerekeket is – mesélte mindannyiszor, amikor alkalma nyílott rá. – A szigorú vallásos nevelésnek sokat köszönhetünk, erkölcsi tartást, hosszútűrést, valamint reményt adott nekünk a legnehezebb időkben is – dicsekedett.
Német oktatási nyelvű középiskolába járt, apja úgy gondolta, hátránya nem, csak előnye származhat abból, ha az állam hivatalos nyelvén túl, egy másikat is megismer. A kisvárosnak számító közép-erdélyi települést akkoriban még szép számban lakták szászok, a kitelepedési hullám épp csak beindult. A fiatal Parmezánnak nem esett nehezére a Goethe nyelvén való tanulás, a szász dialektust már gyermekkorban, az utcán elsajátította. Mondhatni: ráragadt. Barátai között is voltak néhányan, akiknek ez volt az anyanyelve. – A középiskola befejezése után azonban szétszórta őket a sors, megszakadtak a korábbi baráti kapcsolatok, egy-két kivételtől eltekintve, szinte mindannyian kivándoroltak – emlékezett a régi időkre.
Érettségi után a jófejű fiatalember a műszaki egyetemen szerzett gépészmérnöki képesítést. A kihelyezéskor a Maros parti település város volt a szülővárosához legközelebbi hely, ahol szabad állást hirdettek, magától értetődő volt, hogy ezt választotta. Egy jónevű, többnyire exportra dolgozó gépgyárban dolgozott egészen a ’89-es politikai változásokig. Itt alapított családot, felesége a helyi teátrum frissen alapított román tagozatának volt kezdő színésze. Az asszony nem vitte sokra a pályán, legfeljebb epizódszerepeket bíztak rá, vagy azt sem. Lassan belefásult a mellőzésbe. A férj is érzékelte, hogy talán nem való a pályára, ezért, különösen a politikai változások után, szorgalmazta, hogy próbálkozzon valami mással, ami legalább anyagi haszonnal jár. Pénzük volt hozzá, ezért az asszony virágüzletet nyitott: kezdetben, míg bele nem unt, maga kötötte a virágcsokrokat, a férj pedig a beszerzést, kiszállítást bonyolította.
Gyerekük nem született, amiért a későbbiekben a férj kizárólag a feleségét okolta. Meg sem fordult volna a fejében, hogy akár benne is lehetne a hiba. Kapcsolatuk idővel elhidegült, már csak a megszokás, a látszat fenntartásának kényszere tartotta össze őket. Parmezán úr szüleit még a Csau-korszak idején magához szólította az Úr. A feleség édesanyja a szomszédos megyeszékhelyen lakott, a matuzsálemi életkort megélt öregasszony állandó gondozásra, felügyeletre szorult, de összeférhetetlen természete miatt gyakran maradt magára. Ilyenkor a férj újra és újra – a szövegen sosem változtatott – meghirdette a gondozói állást.
Parmezán úr, öntelt és hiú ember lévén, minden jelentkezőnek eldicsekedett kiváló neveltetésével, nyelvtudásával, szakmai múltjával, de ígéreteit soha nem tartotta be, állandó gyanakvásával, ellenőrzéseivel zaklatta a gondozókat, akik hamar megelégelték, s felmondtak, vagy szó nélkül leléptek. Az öregasszony pedig újra magára maradt. Ilyenkor az asszony hazaköltözött anyjához, ameddig férje újabb gondozót nem talált. Nem volt könnyű feladat, különösen amióta elterjedt a híre a fickó nehéz természetének, összeférhetetlenségének. – Nem csodálkozom, hogy ide jutott a világ, ha mindenki kerüli a munkát, az azzal járó fáradságot, a pénzt viszont igen szeretik – jegyezte meg ahányszor csak alkalma adódott rá.
A rendszerváltás előtt a neves gépgyárban mérnökként dolgozott, azokban az időkben a végzettsége és beosztása biztosította társadalmi státus volt az, amire módfelett büszke volt. És amit ki is használt, már amennyire az adott körülmények között erre lehetősége adódott. – Állandó bejárásom volt a gyári kantinba, ahonnan szert tehettem a legszükségesebb élelmiszerekre – hozta fel egyszer vállalkozói rátermettsége korai bizonyítékaként. – Nem beszélve arról, hogy útlevelet is akkor kaptam, amikor kértem – tette hozzá büszkélkedve. Arról mélyen hallgatott, hogy épp emiatt suttogták a háta mögött, hogy esetleg a Szeku embere lehet.
Aztán jött a rendszerváltás, a privatizálási láz, amely egyebek mellett elvitte a gépgyárat is. Parmezán úr tevőlegesen részt vett a gyár szétverésében, azaz a magánosítás feltételeinek megteremtésében, sőt maga is azok közé tartozott, akik – a hóhérmunka elismeréseként – szinte ingyen tulajdonossá válhattak. Miután a vezetők széthordtak mindent, ami egyáltalán mozdítható volt, az egykori szocialista ipar gyöngyszemét áruba bocsátották. Gyorsan került rá vevő: egy hasonló termékeket gyártó olasz cég vásárolta meg, s számolta fel rövid idő alatt a konkurenciát, majd adta tovább az üres termelőcsarnokot, amelyben ma bevásárlóközpont működik.
Emberünk jelenleg panziót működtet, első látásra nem is olyan rosszat… Legalábbis, ami a felszereltségét illeti. Csakhogy beteges fösvénysége igen negatívan befolyásolja magát a szolgáltatás minőségét. A „takarékos” vállalkozó többnyire lejárt szavatosságú élelmiszerekkel traktálja vendégeit. S még így is kinézi azok szájából a falatot, amikor asztalhoz ülnek. Családtagjaival sem bánik szelídebben. Rossz nyelvek szerint egy alkalommal a megkukacosodott müzlit csomagoltatta be az anyósának, aki amúgy is olyan öreg, hogy nem látja, mit eszik. Hát ilyen ember ő, aki előszeretettel hivatkozik szigorú, vallásos neveltetésére.
Mindez nem gátolta abban, hogy ingerülten utasítsa ki az izraeli turistacsoport tagjait, amikor azok alkudozni próbáltak a szállás árát illetően. Arra hivatkoztak, hogy az egyik felkínált szobában förtelmes bűz terjengett, amit a véletlenül nyitva felejtett ablakon becsapódó nyári eső által eláztatott, s rothadásnak indult gyapjúszőnyeg gerjesztett. – Nyomorultak, ti feszítettétek meg Jézust! – ordítozta az emberszeretetével kérkedő panziós, s a szó szoros értelmében kikergette a „betolakodókat” birodalmából. Azok pedig bepanaszolták a goromba frátert a követségen. Az eset csak azért maradhatott következmények nélkül, mert sikerült a szokásos módon „elsimítania” az ügyet.
Parmezán úr úgy érezte, többre képes – önbizalomban nem szenvedett hiányt –, ebből következően úgy gondolhatta, többet is megengedhet magának. E feltételezést tett is követte: építkezésbe kezdett. Úgy tervezte, a panzió egyik emeleti lakrészéből, amelyben feleségével évekig laktak, egy hatszobás emeletes vityillóba költöznek. Az építkezési anyagokat mind-mind a panzió kiadásaként könyvelte el, az áfát pedig annak rendje és módja szerint vissza is igényelte. Ami, kimeríti az adócsalás fogalmát.
Csakhogy számításaiba ezúttal hiba csúszott: egyik alkalmazottja, mivel valamilyen mondvacsinált ürüggyel visszatartott a fizetéséből, feljelentette a pénzügynél, a munkaügynél, meg ahol még lehetett. Az ellenőrzések egymást követték. A hetekig tartó vizsgálat során az ellenőrök aprólékosan átböngésztek mindent, de mindent, s a feltárt szabálysértések miatt tetemes bírságokat róttak ki.
Parmezán úr kétségbeesetten próbálta elkerülni az elkerülhetetlent. Megmozgatott mindenkit, akit csak lehetett – barátot, ismerőst, ismeretlent –, de mindhiába: a csődöt nem sikerült elkerülnie.
Uram, add, hogy a közöny ne öntsön fülembe forró ólmot!
Add, hogy ne kapjam be a téveszmék által bedobott horgot!
Lássam a jót, ne tegyen vakká reklámmá torzított képmás!
Kövessem azt, aki megszült, és ne azt, aki nekünk sírt ás!
Zuhanjak magasba, emelj fel a mélybe hittel, reménnyel!
Hadd építsek hidat világaink közt jó szóval, ne szennyel!
Egry József: Szivárvány