görbe tükör

E rovatunkban általában kortárs szerzők műveit szoktuk megjelentetni, a téma rendkívüli aktualitása folytán ezúttal kivételt teszünk az egyik „Egyperces” felidézésével.

ÖRKÉNY ISTVÁN

Az ember melegségre vágyik

Amikor véget ért a délelőtti vizit, Gróh doktor, már kifelé mentében, észrevette, hogy az egyik beteg szaporán integet neki.

Odament az ágyához.

– Ne tessék haragudni, hogy föltartom a főorvos urat – mentegetőzött a beteg, akinek a haja a kéthetes kórházban fekvéstől egészen a válláig lenőtt. Ettől olyan külseje lett, mint az apostoloknak, különösen, ha még hozzáképzeljük ájtatosan kék szemét és pezsgődugó formájú, szelíd orrát. – Én csak az iránt szeretnék érdeklődni, hogy milyen fűtése van a doktor úrnak?

– Maga kályhás, ugye, Kreibich bácsi? – kérdezte az orvos.

– Az bizony. Cserépkályhája van a doktor úrnak?

Gróh doktor nem válaszolt rögtön. Egy percig gondolkoznia kellett. Először is, mert nyár volt, s ilyenkor senki sem tartja észben a kályháját. Másodszor, mert olyan ember volt, aki nem sokra becsülte a civilizáció áldásait. Jól tűrte a kényelmetlenséget, hidegre nem volt érzékeny, azt ette, amit elébe raktak, lakására nem költött. Nem is volt benne se szőnyeg, se kép, de még egy árva kaktusz sem. Jellemző rá, hogy még egy cigarettafajtához sem ragaszkodott: amit a trafikban meglátott, azt megvette.

– Nekem csak egy közönséges vaskályhám van, Kreibich bácsi.

A kályhásnak felcsillant a szeme.

– És mit szólna a főorvos úr egy békebeli minőségű termokokszhoz?

– Jó nekem az is, amim van - mondta az orvos, rámosolygott a betegre, és kiment a kórteremből.

Hozzá volt szokva a hálarohamokhoz. Jól sikerült műtétek után megajándékozták már hízott libákkal, díványpárnákkal, kávéval, teával, kézzel kötött harisnyával, sőt egyszer egy pár postagalambbal is. Előfordult, hogy egy beteg verset írt hozzá; a sorok kezdőbetűi fölülről lefelé összeolvasva a következő szavakat adták: Isten Áldja meg Gróh Mihály drt.

A kórházi orvosoknak szűkös a fizetésük. Ennélfogva ő sem vette zokon, ha tehetősebb betegei diszkréten kezébe nyomtak egy levélborítékot. De úgy viszolygott a „természetbeni” hálaadományoktól, hogy amikor Kreibich bácsi újabb célzásokat eresztett meg a kályháról, határozottan kijelentette:

– Köszönöm, Kreibich bácsi, egyrészt azonban nincs szükségem arra a termomicsodára, másrészt pedig nem akarom, hogy maga költségbe verje magát.

A kályhás izgatottan fölült, és kidugta bütykös lábfejét a takaró alól.

– Félre tetszett érteni – mondta. – Egy valamirevaló termokoksz nyolc­­ezer forintba kerül, főorvos úr. Én a kályhát nem ajándékba akartam adni, hanem úgy gondoltam, hogy önköltségi áron megcsinálnám a főorvos úrnak.

– Ne fáradjon, Kreibich bácsi – mosolygott Gróh. – Én úgyszólván csak aludni járok haza. Minek nekem egy ilyen drága kályha?

– Tudja a főorvos úr, hogy mi az a termokoksz?

– Nem én.

Kreibich bácsi ágas-bogas lábának öregujja erre rángatózni kezdett.

– Még nem is látott termokokszot?

– Még nem.

Kreibich bácsi, akinek hasából másfél méter vékonybelet vágott ki Gróh, még három hétig feküdt a kórházban. Ezalatt megtörte vagy jobban mondva: megőrölte az orvos ellenállását. De nem érvekkel győzte le. Amikor Gróh doktor megrendelte a kályhát, még mindig meg volt győződve róla, hogy számára haszontalan holmira pocsékolta a pénzét. ­Kreibich bácsi nem az érveivel, hanem a szenvedély erejével győzött. Mert Kreibich bácsinak a termokoksz volt a szenvedélye.

Számontartotta, hány budapesti családnak rakott már termokoksz kályhát. Ezekkel a családokkal évekig tartotta a kapcsolatot, valahogy úgy, mint egy apa, aki szép stafírunggal adta férjhez a lányát. El-eljárt hozzájuk, felpiszkálta a tüzet, megveregette a kályhát, és bizalmasan ráhunyorgott a háziasszonyra. Mindenütt szívesen látták. Kérésére többen felhívták telefonon Gróht (egy postatisztviselő, egy világbajnok, egy operaénekesnő), gratuláltak neki a tervezett kályhához, és meghívták, látogassa meg egyszer az ő termokokszukat. Az orvos érezte, hogy ha tovább makacskodik, köztiszteletben álló személyek dühét zúdítja magára. Egy okkal több, hogy megcsináltassa a kályhát.

Lakása – a Gellérthegy északi lejtőjén – két hónapig lakhatatlan volt. Kreibich bácsi telerakta csempével, vasalkatrészekkel, tróglikkal, japánerekkel, téglaporral és piszokkal. Ezt Gróh föl sem vette. Életében az otthona alárendelt szerepet játszott. Szerette a hivatását. Sokszor vacsoraidőig dolgozott az osztályán. Minden második estéjét a főnökénél töltötte, Warga adjunktusnál, aki szintén agglegényember volt, s az egyik kórházi orvoslakásban lakott. A közbeeső estéken vagy éjszakai ügyeletet vállalt, vagy pedig nőismerőseit látogatta meg. Mint semmi másban, a párválasztásban sem volt válogatós. Négy-öt nőnek udvarolt egyszerre, főképpen, mert mindegyik egyformán kedves volt hozzá, s ő nem bírta magát rászánni a szakításra. Jellemző rá, hogy még a keresztnevüket sem tudta megjegyezni, és ezért mindegyiket így szólította: „Anyukám”.

Már jól benne jártak a fűtési idényben, amikor Gróh doktoron először látszott valamilyen változás. Warga adjunktusnak egy este szemet szúrt, hogy barátja sűrűn nézegeti az óráját.

– Mi az? Randevúd van? – kérdezte.

– Á – legyintett Gróh. – Rá kéne rakni a kályhámra.

Az adjunktus rábámult. Gróh pedig kirohant telefonálni, s amikor visszajött, paprikavörösre gyúlva szidta a szomszédnőjét, egy lompos boszorkányt, akinek ő rendszeres havidíjat fizet azért, hogy esténkint egy fél vödör kokszot tegyen a kályhára.

– Ha nem jut eszembe telefonálni – méltatlankodott –, megint elfelejtette volna az a vén csoroszlya.

– Hát aztán? – csodálkozott Warga. – Hát nem idebent alszol?

– Ehhez te nem értesz – mondta fensőbbségesen mosolyogva Gróh doktor. – Ez egy valódi termokoksz.

Alig figyelt a barátjára. Látogatásai idővel megritkultak, aztán teljesen megszűntek. A sebészeten észrevették, hogy Gróh kezdi hazahordani a betegektől kapott hímzett díványpárnákat. Ugyanakkor rézkarcokat vásárolt, s kéz alatt egy szőnyegre is szert tett. Ekkoriban már majdnem minden estéjét otthon töltötte; üldögélt, olvasott, rádiózott, vagy pedig nekivetette hátát a kályhának, és melegedett.

Nőismerőseit is kezdte elhanyagolni. Az egyiket, aki nagyon ragaszkodó volt, egy este meghívta lakására. Amikor beléptek, a leány örömmel kiáltott fel:

– De jó meleg van nálad!

– Azt elhiszem – büszkélkedett Gróh. – Csak nézd meg jól, miféle kályha ez, anyukám.

Átkarolta a lányt, odavonta a kályhához. Elmagyarázta, hogy ősszel megrakják benne a tüzet, s az nem alszik ki többet tavaszig… – Hát azt tudod-e – kérdezte –, mennyit fogyaszt ez a kályha? Tizennyolc mázsát, ősztől tavaszig!

– Az sok vagy kevés? – kérdezte a vendég.

Gróh elengedte a lányt. Hűvösen bánt vele egész este. Szép is volt, okos is volt, de neki mégis elment tőle a kedve… Nem is hívta többet. Néhány balul sikerült kísérlet után elhatározta, hogy a többiekkel is szakít. Otthonülő ember lett belőle. És emberkerülő.

Elajándékozta operabérletét. Ha tehette, nem vállalt éjszakai ügyeletet. A kórházból egyenesen hazasietett. Előfordult, hogy délben taxit hívott, hazament, néhány percre nekivetette hátát a kályhának, s aztán megnyugodva tért vissza a kórházba.

A kályha hibátlanul működött. Keveset fogyasztott. Egyenletes meleget adott. Sosem aludt ki benne a tűz. Egyszóval: tökéletes volt, oly tökéletes, hogy Gróh doktornak néha furcsa gondolatai támadtak. Például, hogy semmiféle élőlény – beleértve önmagát is – nem lehet olyan tökéletes, mint egy termokoksz.

Lassankint minden csínját-bínját kiismerte. Rájött, hogy ha növeli a huzatot, akkor melyik cserépsor adja ki először a meleget. Bele-belenézett az aknába, ahol cseresznyepirosan izzva roskadt lefelé a koksz, és halkan, mint egy izzó szú, percegett… Milyen csodálatos! – gondolta ilyenkor Gróh. – Belül forró, mint egy vashámor, kívül langyos, mint egy asszonyi test. S ilyenkor kísértést érzett, hogy megcsókolja a kályhát.

Február végén beteget jelentett. Attól kezdve hol bejárt, hol otthon maradt. Nem volt semmi baja, csak nem vágyott elmenni a finom meleg szobából. Egy ilyen napon sürgönyzött Kreibich bácsinak, hogy másnap este látogassa meg.

A kályhás belépett. Felpiszkálta a tüzet, megveregette a kályha oldalát, sőt még a fülét is rátapasztotta, mint amikor az orvos ellenőrzi a tüdő működését.

– Jól szuperál, főorvos úr? – kérdezte aztán.

– Nagyszerűen – mondta Gróh. – De én más miatt hívattam magát. Rájöttem valamire, Kreibich bácsi.

A kályhás várakozásteljesen nézett rá. Gróh nekitámaszkodott a kályhának. Megvárta, míg át nem járja a meleg.

– Mostanáig – mondta aztán –, az emberek nagy házakat építettek, és minden szobában raktak egy kályhát. Nem lehetne fordítva csinálni, ­Kreibich bácsi?

– Hogy fordítva? – kérdezte a kályhás.

– Nagy kályhákat kéne építeni – mondta ábrándozva Gróh –, s a nagy kályhákba kicsi házakat… Mit szól hozzá, Kreibich bácsi?

– Így első hallásra kissé szokatlanul hangzik – mondta némi gondolkodás után a kályhás. Hiába marasztalta az orvos, nemsokára elköszönt és hazament.

Másnap Gróh doktort a kórház sebészetéről szép csendben átvitték az elmeosztályra. Azóta ott él. Nem bánt senkit, és őt sem bántja semmi. Hátát a falnak veti, és szelíd mosollyal néz a semmibe.

karácsony

SZEPES ERIKA

A 2022-es, a XVII. Janikovszky-meseíró versenyről

Évek hosszú sora óta folyik a Janikovszky-meseíró pályázat, és én abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy a kezdettől fogva követhettem alakulását. Mert alakult – változott, ahogy az ismert mondás mondja: változnak az idők és mi is változunk bennük. Igaz ugyan, hogy történelmi távlatban ez az alig negyed évszázad nem sok, de emberéletben mérve rengeteg: egy egész generáció született ezalatt és nőtt fel meseíróvá. De megváltozott a mesék jellege is e negyedszázad alatt: kezdetben igazi gyermekmesék repültek fel a lapokról: tündérek, sárkányok, boszorkányok, csodás lények és segítők, és jelen volt egy sajátos, bájos gyermeki humor: vetélkedtek egymással az osztályban a csíkos és a pöttyös zoknit viselő kislányok; a gyerekek legjobb barátai az alvóállataik voltak, akik természetesen tudtak beszélni, és meg tudták vigasztalni kis gazdáikat nagy szomorúságukban. Ez a típusú, mosolyos gyermeki humor mintha megváltozott volna, helyette „kifordított”, paródiára vett meséket írtak a gyerekek: a félénk sárkány a kuckóban reszket, eszébe sincs elvenni a királylányt, mert az nyafogó és parancsolgató; a lovag fordítva ül a lován, ami azért almásderes, mert a szőréről almák lógnak, a hétszárnyú angyal azzal jutalmazza meg a nyájas öregembert, hogy megmutatja neki a halála után rá váró túlvilágot – még nem hal meg, csak szerez egy filozófiai érvényű tapasztalatot, aminek révén felkészülhet a majdan rátörő halálra. Együtt olvasva a beérkezett műveket, a mesék egy része már inkább novella; szerzőik érezhetően megkomolyodtak: az elmúlt két év általános bezárkózása életmódváltásra kényszerített mindenkit. Volt azonban ennek a megváltozott életformának előnye is: a gyerekek a körülmények hatására megtanultak önállóbbak lenni, egyedül elfoglalni magukat – ebben segíthettek a különféle eszközök: mobilok, tabletek, televíziók – és ahogy egy mesében meglepve láttam: egy kislány még az erdőben is GPS-szel kereste a sárkányt. Más lett a viszony az állatokhoz is: nemcsak a régi barátokkal – kutyákkal, macskákkal – vannak együtt többet, de jobban megfigyelik a környező világban is őket: megható leírás egy kislányé, akit a Rigó papa oktat ki arra, hogy nekik a fészek az otthonuk és a kisrigók meg a most világra jött tojások a családjuk. (Bennem felrémlett a kérdés: nem tudja ez a kislány, mi az a család? És mi az, ha testvérei születnek?) És – mivel a szülőknek dolgozniuk kellett – home office-ban, vagy maszkban a munkahelyükön – a diákok többet lehettek a nagyszüleikkel. Ez hozta a másik fontos változást: vonzódni kezdtek, talán éppen a nagyszülők révén, saját múltjukhoz, közös múltunkhoz, eredetünkhöz és az ország múltjához is. Ez eredményezte a sok időutazást, az ősi emlékek leírását.

Közel negyed évszázad elteltével nagy öröm látni, hogy él a mese, él a mesélőkedv és a teremteni akarás a gyerekekben. Mert egy írásművet létrehozni – még ha az csak egy kis mese is – szintén teremtés. Amit köszönünk nekik.

Ajánlás a két kiválasztott, díjnyertes pályázathoz

Ez a két írás nem egyszerűen jobb a többinél, hanem elsősorban más. Már nem is csak novellák – meg merem kockáztatni: filozofikus eszmefuttatások. Egymástól teljesen eltérőek: az egyik a számok világában kalandozik (Ki a végtelenebb?), tehát a mérhetőség, a meghatározhatóság realitásában – s hogy groteszkebb legyen: irreális számok vetélkedőjével. A másik – A hétszárnyú angyal – csak látszólag visz el a transzcendencia felé, már a főszereplő megválasztásában is eltér a kanonikus könyvektől: hétszárnyú angyal ugyanis csak Mózes apokrif evangéliumában létezik: ott szerepel egy hétszárnyú szeráf, aki az Acheronban (az antik mitológia alvilági vize, ami érdekesen kerül be a zsidó apokaliptikába) mosdatja meg Ádám holttestét, és csak bizonyos idő után viszi fel a paradicsomba. Az apokrif evangélium adhatta az ötletet a novella szerzőjének, hogy a túlvilág nem kétosztatú, hanem homogén, és csak az egyén lelkiismeretén múlik, mit érez büntetésnek, avagy jutalomnak.

Két fiatal írót – és egyben gondolkodót – avatunk ezzel a két írással.

Kosár szőlőfürtökkel

HORVÁTH MÁRK SÁNDOR

Az öregember és a hétszárnyú angyal

Volt egyszer, hol nem volt, a Himaláján túl, az óceánon is túl, de még a holdfényen is túl, volt egyszer egy öregember. Ennek az öregembernek volt egy apró házikója a falu szélén, ahol békésen éldegélt egymagában. Egyik nap, amikor éppen aludni készült, kopogtatást hallott, s egy hangot: – Segíts rajtam jóember! Lassan kiballagott az ajtóhoz, de nem látott senkit, így hát visszament a szobájába. De nem tellett bele pár perc, ismét meghallotta a kopogást s a segélykérő kiáltást. Megint kiment hát, de most sem talált ott senkit. Ismét visszatért hát a szobájába és lefeküdt aludni. De nem tartott sokáig a nyugalma, mert újra felhangzott a kopogtatás és a kiáltás. Az öregember azt mondta magában, hogy na ez már nem tréfadolog, felkapta a hatalmas bunkósbotját, hogy jól elnáspángolja azt, ki alvását minduntalan megzavarja. Kinyitotta az ajtót, hát ott állt előtte valami olyan fényes lény, hogy rögvest elejtette a bunkósbotot, hogy szemeit eltakarhassa. Mikor a nagy fényesség végre alábbhagyott, felnézett, és csudák csudája, mit látott? Egy hétszárnyú angyal állt előtte.

Az öregember csak bámulta a lényt. Testét fehér ruha borította, feje fölött apró, aranysárga glória lebegett. Arca békés volt, szemében nyugalom tükröződött. A haja aranyló fürtökben omlott le vállára, hátából pedig hét pihekönnyű szárny nőtt ki. Az első hat szárny szépen, egymás fölött helyezkedett el, mindkét oldalt három-három, de a hetedik már szinte a nyakából ágazott el. Az öreg csodálkozva szólalt meg: – Ki vagy te s miért kiáltoztál segítségért? – Én a hétszárnyú angyal vagyok. Próbára akartalak tenni. Kiálltad a próbát, látom, hogy derék ember vagy, hisz harmadszorra is a segítségemre siettél, ezért megjutalmazlak. – felelt csengő, éteri hangon a glóriás lény. Az öreg elszégyellte magát, ahogy a bunkósbotjára esett pillantása, majd megkérdezte: – Mi volna hát a jutalom, melyet kiérdemeltem? – Bárhogy is nézzük, életed fonala közelebb jár már a halálhoz, mint a születéshez, ezért elvinnélek, hogy megláthasd a túlvilágot, hogy tudd, hova kerülsz majd, ha már nem én kopogtatok az ajtón, hanem a halál.

Setét gondolatok ezek, de sajnos van bennük igazság. – morfondírozott magában az öreg. – Ártani nem árthat, ha vethetek egy pillantást arra, mi vár rám halálom után. Üsse kő, benne vagyok! – mondta az utolsó mondatot már hangosan. – Akkor fogd meg a kezem és kezdjük meg utunkat! – felelt az angyal. Ekkor az éjszaka hirtelen besűrűsödött, nagy köd kezdett kavarogni körülöttük, majd egyszer csak eltűntek.

Egy hatalmas csarnokban álltak. Nagy gránitoszlopok tartották a mennyezetet, mely a felhők közé veszett a magasban. Az öregember nem tudott betelni a terem látványával, azonban a hétszárnyú angyal nem hagyott időt a nézelődésre. Egy hatalmas bronzkapu felé tartottak, ami előtt hosszú sor kígyózott. Ahogy elhaladtak a sorban állók mellett, azok furcsa pillantásokkal méregették őket. – Mit képzelnek ezek magukról, hogy csak úgy betolakodnak elénk! – morogták néhányan.

Mikor odaértek a monumentális bronzkapuhoz, az angyal bekiabált a kapun túlra: – Péter! Látogatót hoztam! – Látogatót? Ritka itt mifelénk a vendég. Mondd csak, van engedélyed rá, hogy élőket hozz ide? – Van, hogy ne volna! – Akkor hát kerüljetek beljebb! Üdv a túlvilágon! – monda Szent Péter. – Mostan a mennyek országában vagyunk-é, avagy a pokolban? – kérdezte az öregember. – Mindkettőben. – felelt az angyal, mintha ez természetes, vagy egyáltalán lehetséges lenne.

A kapun átlépve egy hatalmas mező tárult a szemük elé. Hosszú, selymes, zöld fű hullámzott a lábuknál és mindenütt körülöttük. A mező vége nem is látszott, olyan mérhetetlenül nagy volt. Néhol emberek sétáltak színes ruhákban. Páran beszélgettek egymással, mások csak egyedül rótták a fűtengert. Voltak olyanok is, akik a fűben ültek vagy feküdtek. Mindannyian boldognak és kiegyensúlyozottnak látszottak.

Azonban egyszer csak feltűnt az öregembernek, hogy nem mindenki élvezi annyira az idilli tájat. Páran a földön fetrengtek és ordítoztak, másuk a mellüket verték, vagy fejüket a fűszálak közé dugták. Az öregember elcsodálkozott, hogyhogy nem zavarja a többieket egyesek ordítozása, szenvedése. Úgy döntött, meg is kérdezi kísérőjétől: – Angyal uram! Hát miért van az, hogy egyesek boldogan élvezik e hely szépségét, míg mások szenvedéstől vonaglanak? – Emlékszel mikor azt mondtam, hogy egyszerre vagyunk mennyben és pokolban? – Emlékszem én biza! Akkor sem értettem, s még most sem kapizsgálom! – A mennyország s a pokol nem két külön világ. Egy és ugyanazon helyen vannak, csak az igaz ember ezt a helyet mennyei jutalomnak, paradicsomnak érzi, míg a bűnös büntetésnek, pokolnak. Az egyik a lábához simuló füvet selyemnek érzi, a másik bogáncsnak, mely húsába mar. Nem a Jóisten ítéli meg az embereket, az emberek tetteikkel maguk fölött mondanak ítéletet. A bűnösök szenvednek Isten jelenlététől, nem bírják elviselni, az igazak pedig megkönnyebbülnek tőle. Az igazak nem látják a bűnösök szenvedését, csak a bűnösök láthatják az igazakat, hogy lássák, milyen jó lehetne nekik is. Ez hát a túlvilág.

Az öregember nagyon elcsodálkozott a hétszárnyú angyal szavain. Értett már mindent, de mindaz, amit most hallott, még nagyon újszerű volt ahhoz, hogy el tudja hinni, nem álmodik. Még egy utolsó kérdést tett fel az angyalnak: – Mi lenne az én sorsom itt? Pokol vagy paradicsom volna számomra e hely? – Ezt csak te és a Jóisten tudjátok – felelt az angyal, majd megfogta a kezét és visszarepítette a földre az öregembert, hogy boldogan élhessen, amíg meg nem hal. Így hát az öreg boldogan élt, megmászta a Himaláját, átúszta az óceánt és sütkérezett a holdfényben, míg meg nem született a túlvilági életre.

Könyörgő Silvanus

LOSONCZI MÁTÉ

Ki a végtelenebb?

Volt egyszer, hol nem volt, a Tudományok országában, pontosabban Matematika városának peremterületén, π sétálgatott pirkadatkor egy 15%-os emelkedőn. Az égen vektorok repkedtek, fák konvex ágai alatt sokszögek árnyai kúsztak. A hajnali csendben csak relációs jelek fiókáinak csivitelése és trapézporontyok kvarkogása hallatszott.

π éppen munkába tartott a Körhöz, de időben volt, reggeli sétáját pedig sosem szokta elhagyni. Amint ment, mendegélt, egyszer csak megjelent a távolban egy görbe alak. Ahogy közeledett, egyre kivehetőbbek lettek aszimmetrikus körvonalai. A √2 volt az. Mihelyt egymáshoz értek, megálltak és farkasszemet néztek egymással. A feszültség már tapintható volt kettejük között, hisz legutóbbi találkozásuknál csúnyán összezördültek azon, hogy melyikőjük jelölése a szebb. Ez alkalommal is fel akartak vágni valamivel a másik előtt, de nem jutott eszükbe semmi. Egy darabig szemeztek, majd egyszer csak megszólalt π.

– Te √2, figyelj csak! Eme csodálatos reggelen egy egészen érdekes téma ütött szöget a fejemben. Azon merengtem, hogy bár mindketten végtelenek vagyunk, de vajon melyikünk lehet a végtelenebb? – √2 valósággal megborzongott. Érzékenyebb lélek volt az övé, még előző veszekedésük sokkoló hatása alatt állt. Azonban π ezt figyelmen kívül hagyta, folytatta mondandóját.

– Egészen idáig ezen töprengtem, és azt a következtetést vontam le, hogy mindenképpen én lennék az. Aztán arra gondoltam, nem ártana megkérdeznem erről téged is. Hátha együtt dűlőre jutnánk.

√2 ennél okosabb volt. Tudta, hogy nem éri meg sokat őrlődni ezen a dolgon, mert sosem lehetne a végére érni.

– Beléd meg mi ütött? A múltkori vitánk nem volt elég neked? Egész délelőtt azzal voltál elfoglalva, hogy bármi áron bebizonyítsd, a te jelölésed szebb. Most meg úgy hiszed, végtelenebb vagy? Gondolkodj már racionálisan!

π itt eltűnődött, hogy egy irracionális szám hogyan tudna racionálisan gondolkodni, de hamar szélnek eresztette a kérdést.

– Mind a ketten végtelen tizedes törtek vagyunk! Már hogy tudnál végtelenebb lenni? – és már indult is volna tovább, de π nem hagyta nyugodni a dolgot.

– Hát tudod, engem már 8 billiárd tizedes jegyig ismernek, téged meg csak 200 milliárdig. Ebből következtetve én egyértelműen végtelenebb vagyok.

√2 azzal a lendülettel visszafordult, és közelebb ment π-hez. Orraik már-már egymást érintették.

– Tudod mit? Ha már az egyikünk végtelenebb, az én vagyok! Kettőnk közül engem fedeztek fel hamarabb! Én vagyok a Pitagorasz-állandó, az ezüstmetszés arányszáma, és a papír méretének meghatározásakor is engem használtak.

π mosolyán látszott az elégedettség, amiért ismét vitába tudta keverni társát. Habár nem teljesen erre számított. Nem hitte, hogy √2 ilyen komoly érveket hoz majd elő, de ha már megtörtént, nem lehetett válasz nélkül hagyni.

– Igen? Én mégis sokkal több helyen előfordulok! Én állok a görög ábécé 16. helyén, használnak a csillagászatban, és… és még rengeteg más helyen is! Egyébként is mennyivel jobban hangzik a Gyök Kettőnél az, hogy Pí.

π csak mondta és mondta. Egy nanoszekundumra sem állt meg. √2 érezte, kissé közönségessé vált a beszélgetés. Nem akart ismét abba a hibába esni, ami a legutóbbi eset során történt. Azt is tudta, hogy neki nemsokára ott kell lennie a munkahelyén, a Négyzetnél.

– Hohó! – kiáltott fel hirtelen. – Kérdezzünk meg valaki mást is! Menjünk el a Négyzethez és kérjük ki a véleményét! Oldott már meg ezzel egybevágó helyzeteket, nekünk is biztosan jó választ tudna adni.

π mintha meg sem hallotta volna. Ugyanúgy beszélt tovább. √2 fogta magát és elindult. Ezt már természetesen π is észrevette, utána is eredt. Monoton lépteik tükörszimmetrikus alakzatokat hagytak a tengerparti homokban. A napsugarak már 45^o-os szögben törtek meg az atmoszféra szabálytalan porhalmazain. A Négyzetnél minden telis tele volt szögletes, zord formákkal. Nem volt fű, az udvaron párhuzamos, téglalap alapú gödrök vártak a betonozásra. A falak tökéletes derékszöget zártak be egymással. A dolgozók mind egyhangúan végezték feladatukat.

– Szervusz Négyzet! – köszönt √2.

– Csakhogy itt vagy! Kit hoztál már megint magaddal? – üdvözölte kissé modortalanul a Négyzet is őket.

π bemutatkozott, elmondták a Négyzetnek a problémájukat, majd a segítségét kérték.

– Szóval azt szeretnétek megtudni tőlem, hogy szerintem kettőtök közül ki a végtelenebb? Nehéz kérdés, de el tudom dönteni. Van itt egy egységnyi oldalú, négyzet alakú terület. Az egyik sarkából a vele szemközti sarokba fel kellene húzni egy falat. Aki hamarabb megmondja, hogyan kell kiszámolni a fal hosszát, annak egyúttal az esze és az értéke is végtelenebb.

π arcáról lerítt az értetlenség. Hiába gondolkodott, hogyan lehetne kiszámolni, nem jött rá. Lépésekkel? Vagy csak úgy szemre? Egyik sem tűnt túl biztosnak. √2 ellenben izgatottan pattant fel.

– De hát ez könnyű! – kiáltott fel. – Lemérjük a négyzet oldalának hosszát, azt megszorozzuk √2-vel, és már kész is! Akkor én nyertem, ugye? Én vagyok a végtelenebb! – már nyújtotta volna a kezét π-nek, de az nem viszonozta a gesztust.

– Nyilván neked sikerült megmondanod a választ, hiszen te ebben dolgozol nap mint nap. Menjünk el a Körhöz és kérdezzük meg őt is! Tőle talán bölcsebb választ kapunk.

– Legyen! – vágta rá √2. – De ne feledd! Nekem már van egy szavazatom!

Elmentek hát a Körhöz is. Nála egész más volt az élet. Minden kerek volt. Az ablakok, az ajtók, még a háztető is. A földön kerekített szélű deszkák és oszlopok hevertek. A munkások gördülékenyen és gyorsan dolgoztak.

– Jó reggelt Kör! – köszönt oda π a főnökének.

– Reggelt? Dél van! Késtél!

– Tudom, elnézést kérek! Útközben találkoztam √2-vel, és álláspontjaink között differencia támadt. A segítségedet kérnénk, ha megengeded.

A Kör meghallgatott mindent az elejétől a végéig.

– Gyertek utánam! – mondta. Ahogy végeztek a kérdésfelvetéssel, elvezette őket az udvar hátuljába. – Itt van ez a körkarám. A mostani kerítése kissé rozoga már, ki kellene cserélni. Azonban nem tudjuk, mennyi faanyagra van szükség. Amelyikőtök megmondja nekem, hogyan kell kiszámolni a kerületét, az a végtelenebb, mert könnyen elbánik a végtelen körrel is.

– Én tudom! – szólalt meg a π még azelőtt, hogy √2 egyet pislantott volna. – Vesszük a kör átmérőjét és beszorozzuk π-vel. Ilyen egyszerű. – Ránézett √2-re, és elégedetten így szólt hozzá: – Azonos az állás. Mit tegyünk?

– Azonos? – √2-nél ekkor szakadt el a cérna. Szinte érezni lehetett a levegőben a dühét. – Idejöttünk a Körhöz, persze, hogy téged mond végtelenebbnek, hiszen engem nem is ismer! – Azzal elviharzott.

π nem tehetett mást, utánafutott. Mire utolérte, Matematika városának origójában találták magukat. Ekkor derült ki, hogy hová akart szaladni √2: a mindent tudó Számegyeneshez. Az ő udvara sokkal, de sokkal nagyobb volt, mint az előzőek. A kerítés mentén szorzásbokrok futottak, szétszórva összeadásfák magasodtak. A fűben kis tizedes törtek fogócskáztak. Számok járkáltak mindenfelé, amerre csak látni lehetett. Mindenki olyan boldog volt, mintha nem léteznének tévedések, hibák. Hőseink megcélozták az udvar közepén álló házat. Az ajtó előtt összetalálkoztak a Számegyenessel.

– Isten hozott Benneteket! Mi járatban erre?

– Szép napot! Én √2 vagyok, ő pedig π – mutatkoztak be. – Egy kérdéssel jöttünk. Jártunk már a Négyzetnél és a Körnél is, de nem jutottunk végeredményre. Azt szeretnénk kideríteni, hogy kettőnk közül melyikünk a végtelenebb. Te ismered a világ összes számát, úgy gondoltuk, ha más nem, te biztosan meg tudnád mondani nekünk a választ.

– Nos, lássuk csak. Talán tudok nektek segíteni. Igaz, a végtelennél nincs végtelenebb, de ha ezt mégsem hiszitek el, megmutathatom. Kerüljetek beljebb!

A jövevények követték a bölcs öreget, aki elvezette őket a ház mögött lévő hatalmas udvarrészre.

– Ez itt a számegyenes – világosította fel őket. – Mi itt állunk a nullánál. Tőlünk előre helyezkednek el a pozitív számok, hátra a negatívak. A ti dolgotok az lesz, hogy megtaláljátok a saját pontos helyeteket a beosztások között. Amelyik közületek több tizedes jegyig jut, az a végtelenebb. Hajrá!

π és √2 nekikezdtek a böngészésnek. Fürkészték, pásztázták. Eltelt egy óra. Kettő. A nap pereme már a koordinátarendszer X tengelye alá bukott, a táj színeinek RGB kódja közelíteni látszott a (255, 0, 0) értékéhez. A vektorok alacsonyan szálltak, a lágy szellő egyre hidegebb levegőt hozott. π és √2 csak keresték, kutatták végüket, de hiába. Talán még máig is keresik, ha azóta meg nem lelték.

Három gránátalma

FELLINGER KÁROLY

Gyerekversek

Boldogság
Amikor nagyinál nyaraltam,
mindig kiabált, ha kimentem
a többi lánnyal a helyi tóba
lubickolni, fürödni.
Azt mondta, mély ez a tó, nem
szeretné, ha beléfulladnék.
Ha mégis szót fogadtam neki,
nagyapa azt motyogta az orra alatt,
hogy na, most végre
úszik a nagyi a boldogságban.
Igen ám, de az a boldogság
csak a térdéig érhetett.


Költészet
Ferike szerint
a legnagyobb élő
költő a világon a krokodil,
hisz az ő tréfás versein
krokodilkönnyeket
lehet ejteni.

Azok a bácsik, nénik,
akik író-olvasóra járnak
az iskolába,
nem is költők,
se nem írók.
Előbb meg kellene halniuk,
hogy azokká legyenek,
és bekerüljenek
az olvasókönyvbe.


Családfa
Apa eldicsekedett a rokonoknak,
megcsinálta a fia,
vagyis az én családfámat,
visszavezette egészen
a Mohácsi vészig,
s hogy büszke lehetek
az ősökre.
Nagyapa, az apósa,
aki ki nem állja aput,
tréfásan megjegyezte,
azért nem ártana, mint minden
valamirevaló fát,
ezt is megnyírni
tavasszal.
Lenne is ötletem, hogy
melyik ággal kellene
kezdeni a nyírást.
Majd odaszólt nekem,
menj, Karcsika, a kamrába,
s hozzad is a metszőollót,
amilyen ügyes vagy,
biztosan megtalálod,
hisz kiköpött olyan vagy,
mint amilyen én voltam
ennyi idősen.


Nagymácséd
Fura egy falu Nagymácséd.
Meglátogattam az ott élő
őseimet.
Nagyi a megérkezésünk után
azonnal ráparancsolt apura,
még jók a fülei,
menjen az utcára, hallgassa meg,
mit mond a karón kiabáló.
Sokáig tartott, amíg leesett a tantusz,
hogy a faluban így mondják
a hangosbemondót.
Ráadásul megtudtam,
hogy a jégkrém igazi ősi neve
a botrafagyott. Nagyapa szerint
már Árpád vezér is így hívta
ezt az ősrégi magyar finomságot.
Amikor meg tejet akartam inni,
apu annyit mondott,
nézzem meg a hun búg,
hun nem búgban.
A fél világot tűvé tettem, mire
megtaláltam
a hűtőszekrényben,
de a tasakban már nem
volt egy csepp tej sem.


Feneketlen
Apa azt mondja,
csináltat egy feneketlen kutat,
pedig még az ovisok is tudják,
hogy aminek nincs feneke,
abból elcsurog a víz.

Apa azt meséli,
a szél, amit kiengedett
tavasszal a zsákból,
ha elfárad, és hideg van,
lepihen az üres zsákra,
és a madzaggal takarózik.

Én tudom apuról,
hogy ő a szél helyében
inkább visszabújna
a zsákjába.


Segítség
A tanító néni jól elszámolta magát.
Nem is gondolta volna,
hogy egyszer én is
jól oldom meg a házi feladatot.
Nem számolt azzal,
hogy tegnap este
az apunak el kellett mennie otthonról,
mert a főnöke tőle kért
segítséget valaminek a megoldásához.
Még jó, hogy másnak is
elkél apu segítsége,
így végre
ötöst kaptam matekból.


Anya nagy állatvédő
Anya nagy állatvédő.
Bár ő vega, de azt mondja,
az étkezésre tartott állatokkal
is emberségesen kell bánni.
Apa szerint ezt már
az emberevők is tudták.
Az, hogy hogyan viselkedünk
az állatokkal,
sok mindent elárul rólunk.
És ha nem vigyázunk,
az erőszakosság, vagy a majomszeretet
az állatot is kihozza belőlünk.

Kíváncsi vagyok,
hogy jön ki belőlünk az az állat.
Vagy csak állatka?

KUTAS JÓZSEF

Karácsonyi történet

Ti jók vagytok mindannyian,
miért csinálnátok hát rosszat?
(József Attila: Tanítások)

Szürke úr a szántóvető nem volt barátja a télnek.

A hideget még csak-csak állhatta, a fehérre fagyott föld felett sziszegő szél sem zavarta se álmában, se ébren, sőt, a zuhogó hó, amely a házakból kicsalogatta a gyermekeket, mosolyt ültetett arcára (ő magányosan élt a falu háta mögötti széles völgyben). Szürke úr azért nem kedvelte a téli időszakot, mert tétlenségre kárhoztatta; elzárta ismerőseitől és barátaitól; a nem-cselekvés kalitkájába zárta, mint valami kártékony vagy veszélyes állatot.

A szántóvető évszaka a tavasz, a nyár meg az ősz. Ilyenkor rá se ismerni a konya bajuszú, elálló fülű agglegényre, olyan vidáman és energikusan jár-kel, megesik, hogy szinte úszik a levegőben, a harmattól csatakos fű fölött, és boldog-boldogtalannak szívélyes szavakat küld… azután leesik az első hó, és Szürke úr bezárkózik önmagába. Senkivel se beszél, senkit se kíván látni; a távolság, ami a többiektől elválasztja, hirtelen megnő, a találkozások módja, módszere megváltozik. A kapcsolatok átrendeződnek.

Hetente kétszer, ritkán háromszor estéit a közös helyiségben tölti. Meghúzódik a sarokban, meséket hallgat, figyeli a pókokat, hogyan szövik az időt, a lányok-asszonyok könyökig fehér karját, amint belemártják fénybe, libatollba, őrölt kukoricába; aztán hazamegy, hamar elalszik, s hajnalig látogatásokat tesz tavaszban, nyárban, télben. Néha erőt vesz rajta a mélabú, hiányzik az emberi szó-, érintés, nem rest hát felkerekedni, és végigvizitálja ismerőseit, barátait, cimboráit (mert rokonai nincsenek).

A karácsonyi ünnepek táján Szürke úr különösen mogorva, s miután nincs senki, akit boldogíthatna, magára reteszeli az ajtót, bebújik üregházába, ami, itteni szokás szerint, félig a földbe mélyesztett, és várakozik. A hó tartalmasan, hangtalanul zuhog, s ő reméli, hajnalra eltemeti az egész ellenszenves világot.

Ezen a szeles, párás hajnalon Szürke úr kopogásra riad.

Karácsony másnapja van, s a feje zúg kissé, mert – ki tudja, miért – egy kissé többet vett magához abból a bizonyos, piros italból, de jól van, semmi émelygés vagy ilyesmi, a keze remeg ugyan… mi ez a zörej? Az ajtó felől hallatszik.

Szürke úr odalopódzik, és kipillant a kukucskálón.

Az ámulattól leesik az álla – az éjszakai erős szél tökéletesen kitakarította a völgyet, hónak nyoma sincs –, a csodálat tárgya mégsem a furcsa természeti jelenség (a völgy akár egy kopottas tányér öble), hanem valami más.

Közönséges újságpapírba bugyolált csomag hever az ajtó előtt.

Egy szemvillanásnyi idő kell csupán, hogy feltépje; hogy elérjen a burkolattól a lényegig, miközben a legvadabb feltételezések zúgnak át agyán kiabálva, sikítozva, kezdve azon, hogy vajon kicsoda merészel neki ajándékot küldeni, végezve azzal: jajmostmitcsináljak…

Szürke úr remegő ujjaiban csalódva pompás fogait használja a művelet során, ám már azelőtt tudja, mit rejt a küldemény, mielőtt megpillantaná. Az illat vezeti őt.

Egy jókora darab paprikás szalonna sápadt téglateste fekszik a zsíros papírágyon, megbotránkoztató feltárulkozással, még az elmaradhatatlan madzag is ott fityeg a végén.

Tanácstalanul küldi tekintetét a tájra, hátha… de nem, semmi se mozdul.

A fémkeménységű talaj nem tűri magán a nyomot, sehol semmi jel, ki lehetett a titokzatos ajándékozó. Szürke úrnak fel lett adva a lecke.

Már csak ez hiányzott másnapos állapotának – beviszi a házba a szalonnát, s félig jólesően, félig neheztelve nyugtázza a súlyát. Valaki vette a fáradságot, hogy e korai órában felkeljen, kalucsnit, meleg holmit húzzon, és ebben a szélvészben elzarándokoljon hozzá, a völgy nyugati szárnyára.

Szürke úr gondolkodik, olyan hevesen, hogy rettentő fejfájása, huss, elenyészik. Mire elhatározásra jut, meg is éhezik, ám mielőtt a kamra felé irányozná ruganyos lépteit, felkapja a csomagot, mellkasához szorítja, és elindul a kijárat felé.

Szürke úr ugyanis az átlagosnál erősebb kötelességtudattal rendelkezik.

– Akárki hozta, tüssz, bármilyen jószándékból, nem tarthatom meg – morogja, és belehuhog a levegőbe, lássa, nekiáll-e a hideg kiformázni lélegzetéből valami alakszerűséget –, nem én. Több okból kifolyólag, ám a legfontosabb: másnak hátha nagyobb szüksége van rá, mint nekem. Én elvagyok egyedül is – állapítja meg büszkén, s furcsa forróság ömlött el tagjain.

Azzal – mivel nem tartozott azon nyegle ficsúrok közé, akik mostanában ellepték a Völgyet a mézre érkező legyek módján – máris a tettek mezejére lépett.

Néhány perc, és már félúton volt illatozó terhével a Bükiné kunyhójához vezető úton. Száját beharapta, hogy ne vacogjon annyira, s jobb híján zizegő csomagjába kapaszkodott. Északra tartott.

Bükiné kövérkés, kissé kancsal, igen vonzó asszonyság volt, aki gyógyfüvek előállításából kereste kevéske kenyerét.

Ha ez a tevékenység nem is mindig élvezte a megye aktuális elöljáróinak jóindulatát, úgy-ahogy szemet hunytak fölötte, mert Bükiné szinte minden szívhez megtalálta a nyavalyákon keresztül vezető utat; nagy keletje volt izomlazító, arcfeszesítő, szemölcspusztító kencéinek, amelyekkel komoly sikert ért el.

Ebben az évben azonban iszonyú aszály pusztított a környéken, és az asszony bevételi forrásainak jelentős része elszáradt, a többi is éppen csak vegetált; ősszel alig-alig tudott összehozni egy kevéske tartalékot az ínséges téli hónapokra.

Most éppen alacsony asztalánál ült, amit mindenféle levéltörmelék lepett, orrán lecsúsztatott pápaszem, amin keresztül nagy átéléssel és még nagyobb figyelemmel tanulmányozott valamit egy hatalmas fekete könyvben.

Amennyiben lett volna még valaki Bükiné házikójában, és az vette volna a bátorságot, hogy az özvegy háta mögött belekukucskáljon az albumba, színes lenyomatokat, képeket és ügyes növénymetszeteket látott volna.

– Kell lennie megoldásnak – morogta az asszonyság (meglepően férfias hangja volt, amit a növények állandó rágcsálásának köszönhetett) –, kell lennie. A végén még el kell altatnom magamat tavaszig. Nem nagy dolog – tette hozzá mentegetőzésképpen, hiszen valamennyi télen így cselekedett a szűkölködés utolsó heteiben –, igazán nem nagy dolog, hrr. Legalább tisztességesen kipihenem magamat.

A helyzet nem volt rózsásnak mondható, de Bükiné csak előredugta hegyes, mozgékony orrát, körbeszimatolt, s jobb kedvre derült.

A szoba változatos aromája régi, boldogabb időket idézett fel, amikor Bükivel járták a kerek nagy erdőt, mindenféle bolondos dallamokat döngicséltek, vidáman fürkészve a bokrok alját, fel-fellebbentve az aljnövényzet tarka takaróját, lássák, ki szendereg alatta. Nem kell aggódnia: ez a tél is olyan lesz, mint a többi, amit magányosan töltött.

Ennek ellenére a szünet nélküli morgással, szuszogással egyre rosszabb lelkiállapotba kalauzolta magát; mintha egy szűkülő alagútban fúrta volna magát előre, idő kérdése, hogy elakad, s mivel megfordulni nem képes… hrr.

– Nono – mondta hirtelen, amikor fura hangokat hallott az ajtó felől, kaparászást, zihálást, ami nem származhatott a széltől. – Nono. Hát kinek van kedve háborgatni egy kedves kis vénasszonyt, engemet?

A gúnyos kérdés után a sarokba nyúlt, megmarkolt egy bükkfa botot, boldogult Büki tulajdonát, amivel a jó úriember a bogarat űzte naphosszat, és nesztelenül az ajtóhoz osont.

Nem leskelődött, hanem határozott mozdulattal feltépte, kissé behúzott vállakkal, összegömbölyödve, ugyanakkor keményen előredöfött vele egyszer, majd még egyszer.

Csak a levegőt szurdalta át, nem volt ott senki a szürke tájon és a száraz gallyakat tördelő, rőzseszedőn, a szélen kívül. Illetve…

– Nono – szólt Bükiné orrhangon, szipákolva –, nono. Egy csomag. Vajon mi lehet benne?

Első gondolata tehát nem annak a személynek szólt, aki a batyut hozta, a tartalom jobban érdekelte a külsőségeknél.

Bevitte a házába, és óvatosan kibontotta, lesimítgatta a papirost, a sarkain különösen, nehogy felkunkorodjék – ez mellesleg a megrögzött új­­ság­­olvasó, Büki idegesítő tulajdonsága volt –, azután szerzett egy kis kést, vékony szeleteket vágott a szalonnából. Csak egy kicsit volt meglepve. Az első pillanatokban nem törődött az ajándék jellegével, ám kisvártatva gondolkodóba esett.

– Ugyan, ugyan. Kicsoda küldene szalonnát egy kedves kis vénasszonynak? – ismételte, s miután a tükör mostanában is ugyanazt a vonzó, szigorú szemöldökű, kardos nőszemélyt mutatta, akibe Büki előtt és Büki után is bolondultak bizonyos korú férfiak, válaszolt tüstént: – Senki a világon, hrr… hogyan is képzelném? Biztosan tévedés az egész. Virágot, azt igen, bonbont, parfümöt, cicomát, azt igen, szoktam kapni, de hát szalonnát…?

Fontolgatta, megsértődjön-e, de mivel a papírról hiányzott a feladó, s maga a csomag kellően kedves figyelmességről tanúskodott (s hát karácsony volt, ha Bükiné már nem is tartotta), végiggondolta a dolgot, és megbékélt vele.

Vágott még egy igen vékony szeletkét, elmajszolta, majd döntött.

– Elviszem én Pamacsékhoz, hadd lakjanak jól… bár nem tudom, élnek-e ilyen eleséggel, hrr… hrr… ennyire nem vagyunk jóban – mormolta, felvidulva a jócselekedet lehetőségétől, amit talán a gorombapokróc, Büki is helyeselt volna.

Összeszedelődzködött, és uzsgyi, már karikázta is a Völgy nyugati pereme felé, ahol a Pamacs család lakott egy kicsi gerendalakásban.

A talaj tiszta volt, a szél elviselhető, Bükiné pedig, anélkül, hogy tudta volna, a régi-kedves melódiát dudorászta, mint annak idején.

Pamacsék a Völgy nyugati peremén éltek, kedvükre való, óriási tölgy- és gesztenyefák között. Mutatóba néhány fenyő is akadt, amelyek csúcsai egyenesen az égbe fúródtak, hogy a fénynek könnyebb útja legyen a földre.

Bükiné jól ismerte a járást, el se tévedhetett volna. Már előkészített néhány tavalyi makkot, tobozt, amivel majd megdobálja Pamacsék behajtott zsalugátereit – azzal is spórol néhány lépést, meg hát nagy kedve nem volt felmászni a tengersok lépcsőn, ami a szomszédék lakásához vezetett.

Pamacs úr rossz alvó volt.

Alighogy elszunyókált, fülébe belemart a szélzúgás, a szűk lakásban örökké neszező légáramlatok kitessékelték álmából. Csak félig ébredt fel, a világ fele részben volt ismerős és álombeli, úgyhogy idegenül mozgott itt is, ott is. Pislogva kémlelte lakása belső terét, a félhomályt, és azonosította azokat a zörejeket, amiket ismert, hogy elválaszthassa azoktól, amiket viszont nem.

Irigyelte élete párját, amiért így tudja húzni a lóbőrt, bár kissé tartott attól az öntudatlan és kiszolgáltatott állapottól, amibe az alvás löki bele a védekezésre képtelen, pihenésre vágyó elmét. Pamacsné minden helyzetben képes volt átlépni a vékonyka vonalat, ami az ébrenlétet elválasztotta a másik világtól, és azonnal alámerült az álomba, gyanútlanul, őszinte örömmel.

A kölykökről nem is beszélve. Akár ugrálhatna is rajtuk, vagy kiakaszthatná őket száradni a kötélre – ezen elhúzta a száját, és majdnem felnevetett.

Pedig nemigen volt sok örömre oka Pamacs úrnak.

A tél megfosztotta a mozgástól, és a tespedést különösen megszenvedte. Nem a tavaszt várta, a csiklandozó, lágy szellőket, a napsütötte órákat, amikor a világ sárgába öltözik, az egész világ egyetlen gyermekláncfűvé vagy gilisztaűző varádiccsá változik, hanem a szabadságot: a száguldást a fák között, a vér dübörgő vágtáját az erekben, az önfeledtséget, a test és a lélek önállóságát.

S mindettől megfosztotta a hideg, a hó, a hosszú, álomtalan éjszakák időszaka.

Pamacs úr már régen feladta a reményt. Fiatal korában hitt abban, hogy az álom elhozza a megváltást, és kárpótolja őt az elveszített szabadságért, ám mostanra ez a vergődés maradt, az egyensúlyozás az itt s az ott között. A kicsi helyiség meleg volt, a kamrában az elemózsia elegendő, a szoba biztonságos, senki se törhet be oda; családja itt szuszog a könyökénél, a tarkóján, alig van porcikája, ami szabadon maradt volna – más a két kezét összetenné, ha ilyen sorsa lenne, de Pamacs úr nem volt más.

Kopp, kopp, kopp… azonnal felpattant a szeme, keze ökölbe szorult felháborodásában. Hát még ezt a kis komfortot is sajnálják tőle! Kopp, kopp, kopp! Pamacs úr ismerte a jégesőt, a köveket hajigáló, gonosz lég­­áramlatokat, de ez új volt neki.

Szája keserű lett a feltoluló epétől. A haragtól csillagokat látott, a lakás csupa sziporka lett, színes tűzkígyók kacskaringóztak, csillagok lobbantak fel és le, és ő elveszett a színes univerzumban, mint hóban a hermelin.

– Ki jár ott? – kérdezte Pamacs úr a sötéttől, a neszezéstől, ám csak halkan, nehogy Pamacsné a maga mindent elsöprő lendületével visszatérjen e földi, békés világba. – Na, megállj csak. Adok én neked zörömbölést, zaklatást. Te csibész, te. Ne várd meg, míg odamegyek.

Pamacs óvatosan kimászott az alvók kupacából, és míg a feszültség úgy-ahogy fejébe kergette a vért, hogy száguldani támadt kedve, röpködni a föld fölött, az ajtóhoz szökkent. Némi elégedettséget érzett, amikor senkit se talált.

– Szerencsés fickó, te, nem vártál meg – mondta. – Fúj – szaladt ki a száján, amikor az újságpapír zsíros szaga megütötte. – Fúj. Hát miféle ócska tréfa ez? Nézd csak – és a válla felett átadta a csomagot Pamacsnénak, aki nélkül semmi fontos nem történhetett a családban. Az asszony átvette, prüszkölt egy keveset… azután összedugták a fejüket, még a lépcsőn, nehogy a bűz bejárja a lakást.

– Csak egy valaki képes ilyen gorombaságra – vonta le a következtetést Pamacsné ásítozva, és Pamacs úr buzgón helyeselt. – Vidd vissza neki. Látom rajtad, rohangászni támadt kedved.

Így történt, hogy Pamacs úr, ragyogva a váratlan boldogságtól, szökdécselve szállította a csomagot Szürke úr küszöbére. Kis ideig töprengett, kopogjon, dörömbözzön, avagy illanjon-e el nesztelenül, végül köztes megoldást választott: megtörölte a lábát, motoszkált egy keveset, majd illa berek, nádak erek, a szél után vetette magát.

Szürke úr fejcsóválva méregeti a kissé viharvert csomagot.

– Ez igazán különös karácsonyi tréfa – állapítja meg rosszkedvűen. – Hiszen, ha április volna, akkor még megjárná. Tüssz. Ráadásul ki nem állhatom a szalonnát.

LENGYEL GÉZA

A IX. Szimfónia Advent idején

Esti óra. A szemközti panel ablakainál
villannak a lámpák, egyik a másik után.
Fényük családi összhangra vall.
Adventi hangulat. Beethovent hallgatnak talán,
mint én, a IX. szimfóniát?
Tárjuk ki ablakunkat és szívünk ablakát! –
Egyesülnek fények, hangok, mint vízmolekulák
a tenger hullámain adják, átadják egymásnak
a mozgás-, az élet- a szeretetenergiát,
kifényesednek falvak, városok, börtönök, iskolák.
Karácsony estére – karácsony estére
kifényesül e szomorú világ;
planétáknak jelez – a Föld népe
fogadja Jézusát.

Szőlőindás párna

KAMARÁS KLÁRA

Ezzel az írásával tisztelgünk a szeptemberben, élete 90. évében elhunyt írónő emléke előtt.

Karácsonyi uborkatej

Jellegzetes karácsonyi illat lebegett a lakásban, fenyő, mézes sütemények, diós, mákos bejglik, csillagszórók és a kialudt gyertyák emléke. A gyerekek már otthagyták a szőnyegen kiterített társasjátékot, az alvóbabát és az ólomkatonákat. Kipirultan és fáradtan a Jézuska-várás izgalmától, a szalagos dobozok, zizegő díszcsomagolás rejtelmeinek felfedezésétől, már a nagymamára csimpaszkodva hallgattak. Hallgatták, ahogy felolvas… természetesen az egyik új mesekönyvből.

– Majd csak elálmosodnak Mamus egyhangúan duruzsoló hangjától… aztán le lehet őket fektetni, mi meg kimehetünk egy kicsit a friss levegőre.

Éjféli mise! Ha soha máskor az évben, de erre el kell menni, méghozzá időben, mert tavaly is olyan tömeg volt, hogy nem fértünk be az Irgalmasok templomába. Továbbmenni, más templomot keresni éjfélkor már kilátástalan lett volna, hát csak toporogtunk a bejárat előtt a kiszorultak csoportjában. Azért így is csodálatos volt az orgonaszó, a hagyományos énekek, a kiáradó ragyogás és a tömjénfüst… Vagy csak képzelődtünk?

Nagy pelyhekben hullott a hó és az első, elérzékenyülten áhítatos percek után valaki elhajított egy hógolyót s csakhamar viháncoló hócsata töltötte be a templom előtti kis terecskét. Kipirult, nevető arcok… igen ez a boldogság volt az ünnep betetőzése. Most is ez lenne jó, felfrissülni, megkönnyebbülni, újra bolondozni, ugrálni a hógolyózó fiatalokkal… Mamus meg a nagypapa majd vigyáz a gyerekekre.

Az asztalt már leszedtük. Milyen jó, hogy Hugi felajánlotta, hogy elmosogat. Legalább ezen is hamar túlesünk.

Kimentem a konyhába. Hugi még nem végzett. Megdöbbenve láttam, hogy potyognak a könnyei a mosogatólébe.

– Ezért? Hiszen te ajánlkoztál…

– Dehogy ezért! – hüppögte. – Örültem, hogy végre kijöhetek.

– Hát akkor? Valami baj van?

– Semmi. Csak a Mamus… Soha semmivel nem elégedett. Semminek nem örül, hiába adja bele az ember szívét-lelkét a készülődésbe. Mindig, mindenre van valami megjegyzése.

– Nem szólt egy rossz szót sem egész este. Még dicsérte is a vacsorát, a süteményt.

– Előbb… Gyertyagyújtáskor. Mikor az ajándékokat bontottuk… Nem lehet eltalálni a kívánságát. Két éve kötött kesztyűt vettem, azt mondta rá, hogy bőrt szeretett volna… Tavaly meleg mamuszt hoztam… Akkor megsértődött, hogy nem olyan öreg ő még. Én csak jót akartam… hiszen 70 éves!

– Jó-jó. Az tavaly volt. Hol van az már! El kell felejteni…

– Én is úgy gondoltam. Idén inkább megkérdeztem, mit szeretne…

– Na és mit?

– Uborkatejet!

– Az mi?

– Hát tudom én? Egész héten az uborkatej után futkostam. Először azt hittem valami csemege. Kérdeztem a fűszerest, megnéztem a vásárcsarnokban, a nagy abc-ben, a piacon, cukrászdában…

– És?

– Képzeld, tegnap a kozmetikusnál elmeséltem ezt a kálváriát. Ott mondta Bözsike, hogy talán valami pakolásféle, ami uborkából készül. Neki nincs. Vegyek inkább szemránckrémet, az sokkal hatásosabb: biztos fiatalodni akar a mama. Bejártam a fél várost, hogy valami egészen finomat vehessek. Illatos, selymes, valódi francia szemránckrémet vettem, a tégelye is luxuskivitel… Ne is kérdezd mibe került! Átadtam. Láttad? Kibontotta a csomagot, aztán felnézett rám, mintha hülye lennék, és azt kérdezte: „Mit csináljak én ezzel?”

– Talán elfelejtette, mit kért…

– Nem is tudom, mit gondoljak… mert – hozzátette – „olyan rosszul alszom mostanában…”

– Hétfőn kérdezd meg a patikust, van-e Uborkatej nevű altató… ne is tőle, inkább a Bio-boltban, vagy a gyógynövény-szaküzletben. Lehet, hogy valami természetgyógyászati készítmény. Annyi mindent kitalálnak! Szinte reneszánsza van a népi gyógyászatnak. A régiek is sok mindent tudtak, de lehet, hogy csak üzlet az egész…

Hugi megnyugodott attól, hogy elmondhatta a bánatát, de az éjféli mise után már nem jött velünk vissza. Elkísértük a lakásáig, aztán siettünk haza. Se hó, se vidámság, nyirkos, rideg decemberi éjszaka volt.

* * *

Nem tudom, ki hogy van vele, de karácsony reggelén én mindig fázom. Talán a kialvatlanság az oka, vagy a mindent bemelegítő lázas készülődés lohad le egy éjszaka alatt… Ki mondhatná meg?

Most is… mire nagy nehezen rászántam magam, hogy kibújjak a meleg dunna és a párnák védelméből, hogy bevessem magam a soron lévő kötelességek közé, Mamus már a konyhában volt. Behordta a hideg kamrából a kocsonyástányérokat, csinosan eligazította a maradék sültet, közétűzve pár zellerlevelet, szélről koszorúban vékonyra szelt uborkát, itt-ott hagymakarikát, pirosan hívogató céklát dísznek, hogy valami újat varázsoljon belőle. A süteményes tálcát pár szem szaloncukorral frissítette fel, este a gyerekek mind kicsipegették a linzer közül.

– Már megint túlkészültük az ünnepet! – zsörtölődött. – Mikor fog elfogyni ez a sok édesség?

– Mit tehetek? Józsi úgy szereti, ha tíz-tizenkét fajta aprósütemény van, hogy legyen választék. A bejglit meg a hagyomány miatt sütöttem.

– Egy hétig sütni! Aztán csak azt az egyfajtát eszegeti egész ünnep alatt, amit először megkóstol!

– Most legalább bébi-pulykát vett. Vacsorára bőven elég volt. Emlékszel arra a kilenckilósra? Szilveszterkor fogyott el az utója… azt hittem, az életben többet pulykát nem akarok látni! Ezért lesz ma inkább sült kacsa ebédre. Tepsistől van a hűtőben, csak be kell tenni a sütőbe, de a levest reggeli után rögtön felteszem, hogy lassan, alig gyöngyözve főjön. Idő kell neki, mert egy darab marha is lesz benne, ahogy szereted… Minden elkészül, nem kellett volna neked se ilyen korán kelni.

– Mit csináljak én az ágyban… nem tudok én aludni. Pár óra elég, aztán úgyis csak forgolódnék…

– Persze! Aztán délután a tv előtt a fotelban…

– Hogy mondhatsz ilyent? Csak a szememet pihentetem! Isten tudja, mikor aludtam utoljára amúgy igazából…

– Azért kértél Hugitól altatót karácsonyra?

– Altatót? Ezt meg ki mondta? Hugi? Elment annak az esze teljesen… Bár lehet, hogy igaza van. Rám férne néha… Soha olyan jól nem aludtam talán, mint azon az éjszakán… mélyen, elégedetten és boldogan…

– …de hát az Uborkatej?

Csak eszembe jut néha, ha Hugira nézek…

– Azért kérted tőle?

– Dehogy kértem! Csak kicsúszott a számon…

– Valami titok?

– Nem titok, de hát honnan is tudhatnátok! Te még pici voltál, Hugira még csak nem is gondoltunk…

Elmélázva felvett a tálról egy szelet bejglit, forgatta a kezében, s úgy nézett rá, mintha a fekete-fehér csigavonalak közé írták volna az életét, a fiatalságát.

– December elején apádat beosztották egy kéthetes pesti tanfolyamra. Nagyon elkeseredtem… még sírtam is miatta. Nem győzött vigasztalni! Hiába mondta, hogy az ünnepekre már vége lesz, de ha visszautasítja, egyhamar nem várhat se fizetésemelést, se jutalmat. Nem volt apelláta, el kellett menni. Én meg elkezdtem készülődni az ünnepekre. Talán könnyebb is volt, mintha idehaza lett volna… mégis, egyre türelmetlenebbül vártam, hogy hazajöjjön. Már megvolt a nagytakarítás, az ajándékok beszerzése, csak nézelődtem délutánonként az üzletekben. Abban a porfészekben, ahol akkoriban laktunk, akkor még csak három volt, abban se volt semmi érdekes. Nem is akartam felesleges kiadásba keveredni, de cél nélkül mégse tudtam hova menni, hát minden nap végigjártam a három boltot. Már önkiszolgáló volt akkor is, így töviről hegyire megnézhettem mindent. Az ABC egyik polcán láttam meg azt a halványzöld műanyag flakont. Ovális címkéjén a felirat: UBORKATEJ. Vagyis pontosabban: ­Opera Luxus Uborkatej. Talán a luxus szó fogott meg, mert nekem addig semmiféle luxusom nem volt. Nem is volt drága… úgy értem, ahhoz képest, hogy luxus. És csak egyetlen darab volt belőle! Azonnal meg kellett vennem, mert hátha másnapig valaki elviszi, és én itt maradok a luxus egyetlen kínálkozó lehetősége nélkül. Otthon csak nézegettem, de nem tudtam rászánni magam, hogy kipróbáljam. Rá volt írva, hogy az egész testre… nem tudtam elképzelni, hogyan is lesz ez, mert a hátamat akkor se értem el. Inkább egyelőre eldugtam a flakont az ajándékok mögé a szekrénybe.

– Harminc év után még mindig azt a krémet sajnálod?

– Szamár vagy! Hiszen pár nap múlva megjött az apád! Már első este ajánlkozott, hogy bekeni a hátam. Fürdés után végig feküdtem a heverőn, aztán elkezdte belesimogatni a bőrömbe az uborkatejet… az opera… luxus… uborkatejet… a hátamon, aztán ahol elértem volna ott is… a nyakam… a karom… a vállam… meg a… Most mit bámulsz? Igen! Ott is… Olyan szép éjszakánk se előtte, se utána nem volt, és ha mindent tudni akarsz… ezért jut eszembe az Uborkatej néha, amikor Hugira nézek…

DEBRECZENY GYÖRGY

tépett szárnyú angyalok

                    kollázs és hommage a Kamarás Klára

hogy e világ az én világom?
vagy tán szent akartam lenni?
a bánat csak parányi folt?
jaj miért tűnik el az ember?

mi megmarad talán a gondolat
a tépett szárnyú angyalok
csókja ott lángol egy-egy verssoron
de büszkeségem őrzöm

madár száll felém álmodón
mikor a tüzek mind kialszanak
s anyám az ablaknál varr szegény
lágyan ringat az anyaföld

Virágok, madarak, delfin

SZTRÁNYAY MIKLÓS

Karácsonyi vers

AMINT FOGY, EGYRE FOGY A VILÁG VILÁGOSSÁGA
ÚGY VÁRJUK, EGYRE VÁRJUK A CSODÁT
HOGY VILÁGOSSÁGUNK
EGYRE TÖBB NAPRA
RAGYOGJON
RÁNK
!
NE AZT NÉZZÜK TEHÁT, KI ÉS HOGYAN
MIKOR HORD ÉS MILYEN RUHÁT
FEKETÉT, FEHÉRET,
TARKÁT
!
AZ ÖRÖKKÉVALÓ RAGYOGÁSA
A VILÁG VILÁGOSSÁGA
RAGYOGJON
RÁNK
!
ŐRIZZEN MINKET, VILÁGOSÍTSA
ELMÉNKET, VILÁGOSÍTSA
SZÍVÜNKET
ÉS ADJON
NEKÜNK
BÉKÉT
!
BÉKESSÉGET
!
FOGADJUK EL EGYMÁST
FOGADJ EL ÍGY MINKET
AMINT VAGYUNK
AMÍG VAGYUNK
AMINT LEHET
AMÍG LEHET
!
BOLDOG ÜNNEPI VÁRAKOZÁST MINDENKINEK!
SZTRÁNYAY MIKLÓS

FARKAS CSABA

Süllők karácsonyra

1.

Tél eleje volt még, amikor Zamfiri, az egykori tárcaíró behatolt a kisvárosi nagyállomás visszhangzó indóházába, és vonatjegyvásárlás módszerével (írná most Z., aki ötsoros rendőrségi hírek fogalmazására s közzétételére képezte át önmagát, mert ilyen az élet) – tehát a fönt ábrázolt módon megvette az őt egészen a Balatonig tartó utazásra jogosító menetjegyet. Számlát is kért hozzá – a menetjegykisasszony csak hápogni tudott a fölháborodástól, de Zamfiri tudta: az élet nemcsak ilyen, hanem olyan is.

Otthonába érve – este volt már, késő este – meglepő gyorsasággal fogott az utazáshoz szükséges cuccok pakolásához, mely tempónak megvolt a magyarázata: az együtt töltött évek alatt százhetvenháromszor hagyták ott egymást élettársával, Vlorával, és ez a szám a pakolási gyorsaságot nagymértékben kifejlesztette. – Meddig maradsz? – kérdezte Vlora, miközben a tévét nézte. – Két hétig – felelte Zamfiri, hisz valóban, ennyi időre szólott a főszerk.-től kapott szabadság. – Holnap utazom – tette hozzá, „továbbá, gondolta, lehet, hogy nem jövök vissza soha többé”.

– Ha befagy a víz, egy hétig sem maradok – mondta.

2.

Zamfiri tehát Intercity-re kapaszkodott másnap hajnalban, ami a Nyugati pu.-ig röpíti, hol más vonatra száll át – s amely Intercity szöges ellentmondással van a régi világbani járattal, bévülről nézvést egyáltalán nem vonatszerű, lőttek a vakációs utazási illúzióknak. Vagy csak azért volt mindez, mert… Zamfiri annak idején (egykor) rendszerint a büfékocsinak vette az irányt, és szalonnás rántotta helyett vegytiszta vodkát reggelizett a fehér műanyag pohárból – az első korty leérkezte előtt nem is érezte igazi utasnak magát –, s azután üveges szemmel nézett ki az elsuhanó tájra az ablakon. – Még egyet kérek – mondta a büfésnek anno.

Most viszont a mában vagyunk, a légkondival fűtött Intercity-n, Zamfiri pedig ásványvizet iszik, „már több ásvány van bennem, mint a Gellérthegyben”, gondolja, s kortyol, komoran. Ám tegyük föl a kérdést, mely a következő: miért is utazik Z. a Balatonra, télidőn? A deklarált cél nem más, mint a karácsonyi süllők beszerzése, mely süllőket horgászkészségével varázsol elő a higany-simaságú vízből, majd megtisztítva, hűtőtáskában szállítmányoz haza, és a hátralevő időt a halak dermedt-vígan töltik az otthoni mélyhűtőben, hogy azután, karácsonynak érkeztével, olívaolajban kisütve, szájukban citromszelettel, ünnepi érzések közt fogyasztódjanak el.

A kimondott cél tehát a süllőzés, a ki nem mondott azonban… Nos, Zamfiri időközönként szükségét érezte kivonni magát a forgalomból, miközben a betörésekről szóló napihíreket írta. „A sok hülye”, mormogta, miközben vadul püfölte az ósdi fél-villanyírógépet, „aki” piros színű s Erika típusú volt, ritka maradványfaj e számítógépesített, digitális világban (akárcsak maga Zamfiri, ki már-már eltűnni készül innen, csupán hologramja marad itt a Földön. „Azt a virtuális valóságát neki”, gépelte Z., aztán meghökkenve saját irományán, kiikszelte ez utóbbi mondatot).

3.

Telt, királykék volt a víz a lehetetlen-rövid nappalok során, az ég égszínkék, a túloldali, alacsony hegyek sora pedig messzi kék. Zamfiri néha süllőzött, néha nem süllőzött, de legelsősorban a vizet nézte, abból a meggondolásból, hogy elsődlegesen elmerülni lenne benne célszerű. Nem kéne számlákkal vesződni (lásd: vonatjegy), tárca helyett „megölte az apját-anyját” típusú, s egyéb, embernek nem való szövegeket írogatni, az érte kapott összegeket elkölteni, azaz: élni. Lássuk is be – Z., az egykori tárcaíró egyáltalán nem életrevaló, s azok a gondok, amelyeket más két perc alatt megold, neki hónapokig okoznak fejfájást, ugyanakkor pedig oly szövegek jutnak eszébe néha, egyketted mp. alatt, melyek másoknak sosem. Hát nem volna jobb a napi állatságok helyett tágra meredt szemmel, víz-kitöltötte tüdővel, amelyből csak úgy pezsegnek ki a buborékok, alámerülni a balatoni színpompába, aminek alkotóelemei: a) élénkzöld fonalas algák, telelni a vízfenékre szállott, vöröslő hinarak; b) összetömörült küszraj nikkel-villanása, és közöttük egy villantóé, mit horgász dobott be a partról, s most ott úszik a küszök között, tőlük különböztethetetlenül, ám halálosan; c) török kard alakú gardák makedón falanxa; d) naphal kék-sárga cifrasága; e) kősüllő tigriscsíkozottsága; f) csuka párducz-pöttyei; g) keszeg-uszony füstszíne s vérvöröse; h) compó zöldaranylása; i) de hagyjuk a fölsorolást már… Az sem teljesen kizárt, hogy: megtalálná végre, víz alatti sétája során, Zamfiri az óezüst színű süllőket is, amelyeknek érdekében – ld. a deklarált cél – elutazott két hétre („Ha befagy a víz, egy hétig sem maradok”), a királykék Balaton partjára, az egyre hidegebbé váló, topáz télben. Meglelné az élet értelmét is, ám akkor már késő volna.

4.

Szent Miklós napjára megfordult az idő, orkán vágott rá a vízre, méteres hullámok csaptak a partra, visszafelé mentek az égen a felhők, és ez így volt jó három napig – aztán mintha jeges kéz simított volna végig rajta, olyan lett a Balaton, akár a tükör. Megfordult a világ: az egyébként is tiszta víz még inkább letisztult, ablak-átlátszóságú lett, a levegő pedig átlátszatlan az éjjel-nappali ködtől. Zamfiri fogott pár süllőt a mólóvégről, no nem annyit, amennyit utazása előtt boldog-boldogtalannak beígért, „de karácsonyra otthon éppen elég lesz”, mondta magában, s már látta előre az olívaolajban kisütött, villogó fogú halakat, amint pirulván pirulnak, és szájukban a citromszelettel, fölfelé görbülnek a tepsiben. Zamfiri minden éjjel a parton kuporgott, télikabátba-kucsmába-sálba beöltözve, termoszbani forró tea mellett, botjai mellett, de nemcsak ő akarta beszerezni a karácsonyi fogasokat, horgászok kiáltásaik hallatszottak odabentről, a parttól kétszáz méternyire lehorgonyzott vitorlásokból: „Hej, most meríts alá!” – A túloldal fényei fuldokolva pislogtak az éjszakai ködben, csillagok dettó, majd eltűntek. Zamfiri, a volt tárcaíró tudta: egyszer majd ő is így fog elveszni valahol, valami titokzatos, ismeretlen, ködös téli vízen.

5.

Nem maradt két hétig a Balatonon. Bár a víz nem fagyott be, öt nap múltán, sötét reggelben, jegyet váltott a néptelen, apró állomáson a visszafelé, a Valóságba tartó vonatra. Számlát már nem kért róla.

Delfin

GYÁRFÁS ENDRE

A Dörmögő-Dömötör mesék története

Hol volt, hol nem volt egy népszerű író, Sebők Zsigmond. Medvékről szóló meséit szívesen olvasták felnőttek és gyerekek a 20. század elején. Nekem is kedvenc könyvem volt a Mackó úr utazásai és a Dörmögő Dömötör kalandjai. Ez utóbbi alak nevét kapta 1957-ben a négy-tíz éves korosztály szórakoztatására szánt havilap.

1974-ig Lovászy Márton írta a verses meséket, melyekben Berci és Marci kisebb-nagyobb pajkosságokat követ el, majd meg is bűnhődik értük. Lovászy után Rákos Klára szerkesztő engem bízott meg a folytatással. Első dolgom az volt, hogy a két fiúbocs mellé egy kislányt, Borikát „teremtettem”. Ő lett a békítő, a józanabbul tevékenykedő szereplő. Meséimben már nem a „bűn és bűnhődés” adta meg az alaphangot. A bocsok ügyetlenkedtek, hebrencskedtek, de maguk jöttek rá, hogy mi lenne a helyes út. Homokvárukat, például, a Vadmalac mindig széttúrja. Azzal „szelídítik” meg, hogy beveszik az építkezésbe.

Az én történeteim nem tündérmesék, tehát nem esnek meg bennük átváltozások, varázslatok.

A bocsok játszótársai a hazai erdőkből is ismert állatok voltak: Nyuszi, Róka, Borz, Hörcsög, Szajkó, Varjú… Gyakran vetélkednek. Melyikük termeszti kiskertjében a legnagyobb görögdinnyét? A Róka a nyertes, de a könnyű szél felkapja „dinnyéjét”, a zöldre festett léggömböt.

1987-ben, majd nyolc évvel később a Magyar Televízió felkérésére tízperces bábfilmeket írtam.

Három sorozat, vagyis harminckilenc film készült el. Lévay Sándor bábjait és díszleteit hamar megkedvelték a nézők. A felnőttek „áthallásokat” vehettek észre a mesékben. Az egyik „hős” elrekeszti a patakot. A másik egyforma papírcsákót kényszerít a többiekre. Madárboltot nyitnak, de megfeledkeznek az áruról, a magokról. Az afrikai vendéget, a Párduckát csúfolják, de végül befogadják, amikor kiderül, hogy erdei zenekarukban ő lehet a legjobb dobos.

A bábfilmek fotókkal és rajzokkal illusztrált történetei könyvekben is megjelentek.

1984-től három színdarabot is írtam. A Dörmögőék vidám parkját, a Dörmögőék csodajátékát és a Dörmögőék űrvendégét több színház is bemutatta, az elsőt Nádas Gábor, a másik kettőt Kocsák Tibor zenéjével. A darabokban a cselekmény, persze, már hosszabb és bonyolultabb, mint az újság negyvensoros verseiben és a tízperces bábfilmekben. A bocsokat – és természetesen az embergyerekeket – több veszély fenyegeti. Szélhámosok, csalók, haszonlesők igyekeznek visszaélni az ártatlansággal. „Hőseinket” a maguk esze, leleményessége és az összefogás menti ki a szorult helyzetből.

A Dörmögőék űrvendége egy kislány, aki külországból érkezik a cirkusszal. Érzi, hogy idegenként gúnyolni fogják, kirekesztik, ezért marslakónak, Robot Rékának füllenti magát. A mackók rájönnek az igazságra, és családtagként, jóbarátként játszanak vele.

Ha elmentem a színházba, őszintén meghatott és megörvendeztetett, hogy az öt-tíz éves gyerekközönség együtt él a szereplőkkel, szurkol nekik, buzdítja őket.

Több évtizeden át foglalkoztam a Dörmögő-család ügyeivel-bajaival. Rezümé helyett hadd idézzem a dalocskát, amellyel a bocsok a nézőket köszöntik, mind a színpadról, mind a képernyőről.

Dörmi apó, Dörmi anyó,
Berci, Marci, Borka
arra vár, hogy megszeresd,
kalandjain jót nevess.
Jaj, de szép, jaj, de jó is volna!
Gyurmázgatunk, rajzolgatunk,
festegetünk, focizgatunk,
fúrunk, faragunk.
Megesik, hogy olykor-olykor
hoppon maradunk.
Mégse mondja senki ránk:
kétbalmancsos társaság.
Előbb-utóbb minden medve
kinövi a bocs-korát.

VÁRNAI KOVÁCS LÁSZLÓ

A hangyák királya

Történt egyszer, hogy egy kisfiú falun nyaralt a nagyszüleinél. A házuk az erdőszélen, nagy szántóföldek és rétek mellett épült, ahol csak poros dűlőutak, szőlők, és pincék sorakoztak egymás után. A gyerek sokat játszott egyedül, nem nagyon volt a környéken korabeli játszópajtás, és így a környéken csatangolt egész nap. Horgászott a patakban, járta az erdőt, figyelte az állatokat.

Egy alkalommal egy közeli mezőn sétált, és mivel elfáradt, leült a fűbe. Az idő kellemes volt, a növények puhák, és a kisfiú végignyújtózott a hasán, hogy aludjon egyet. Arca közel volt a földhöz, és orrába valami kellemes, semmihez sem hasonlítható illat szállt. A föld illata. Ő mélyet szippantott a fűszeres illatból, és nézegetni kezdte a szeme elé táruló világot.

Hirtelen apró lyukakat vett észre a föld tetején. Leszakított egy fűszálat, és óvatosan bedugta az egyik lyukba. Egy darabig nem történt semmi, aztán egyszer csak kidugta a fejét a lyukból egy fekete hangya. Erre a fiú a fűszállal visszakergette, de nemsokára egy másik lyukból is kidugta fejét a kis rovar, mire a gyerek megint odapiszkált. Így játszottak sokáig, és a fiú előtt lassan feltárult egy számára addig ismeretlen, furcsa világ.

Ahogy csak figyelt csendben, látta ahogy hangyák jönnek-mennek, levéldarabkákat, apró morzsákat cipelnek, hogy aztán eltűnjenek egy lyukban, majd aztán újra előbújva elinduljanak valamerre. A fiú teljesen belefeledkezett a hangyák életének figyelésébe, majd játékból apró kavicsokat dugott a lyukak elé, és leste a hangyákat, hogyan szervezik meg, hogy új járatot készítsenek a kavics mellett. Kulacsából vizet csurgatott, és figyelte, ahogy az eltűnik az apró nyíláson át az ismeretlenbe, a föld mélyébe. A hangyák pedig mindig megoldottak minden problémát, és életük előbb-utóbb a megszokott mederben folytatódott. Egyszer csak feltűnt egy csapat hangya, és a gyerek meglepve figyelte, amint egy hozzájuk képest sokkal nagyobb elpusztult szöcskét cipelnek. A hangyák az egyik lyukhoz érve megpróbálták behúzni azt a föld alá, de mikor ez nem sikerült a nagy mérete miatt, darabolni kezdték, tervszerűen, szervezetten. Egy kis fekete hangya a lyuk széléről figyelte a munkát. A fiú egy fűszállal tágítani kezdte a lyukat, hogy így segítsen. Hirtelen egy hang szólt:

– Hát ez mi a fene? Ki rombol itt?

A kisfiú először meglepődött, de aztán így válaszolt a hangnak:

– Én vagyok. Ások neked nagyobb bejáratot.

– De ki vagy? Nem látlak!

– Nézz ide! Ez a kezem!

– De én most sem látok semmit, csak valami nagy rücskös földet, bokrokkal és mezővel. De olyan élettelen színe van ezeknek!

– Pedig élek! Te ki vagy?

– Én vagyok ennek a bolynak a királya! Most éppen élelmet gyűjtünk a társaimmal! Te becsapsz engem! Akárki vagy, ne űzz velem ilyen rossz viccet! Biztos egy kavics alatt vagy elbújva! Nem látok senkit itt!

Egy darabig nem szóltak egymáshoz, és a király beállt embereinek segíteni. Hordtak a föld alá mindenfélét: fűszálakat, rovarmaradványokat. A gyerek letört a kenyeréből egy darabot, és az egyik nyílás elé tette.

– Nézzétek, mi ez! – kiáltott fel a hangyák királya, mikor észrevette a kenyeret. – Hát ez, hogy került ide? Ti cipeltétek? El sem hiszem! Meg vagyunk mentve! Most jó darabig el vagyunk látva!

– Én adtam! – szólt a fiú.

– Te? Ki az a te? Az előbb meséltem a többieknek, hogy van itt valaki, aki szólt hozzám. De kinevettek, és azt mondták, bolond vagyok. Nincs itt senki élő, nem látnak senkit. Azért páran elindultak keresni téged mindenfelé, de eddig még nem tudom, találtak-e valamit. Biztos ügyes varázsló vagy egy másik bolyból, és így akarsz megtréfálni minket. De akárhogy is van, a kenyeret vissza már nem adjuk! Szükség is van erőre, mert háborúba készülünk a vöröshangyák ellen.

– Háborúba? Csata lesz?

– Igen… Holnap reggel jönnek, és megtámadják a bolyt. De mi megvédjük utódainkat és királynőnket!

– Királynőtök is van?

– Igen, az én drága hitvesem. Ha igazán nagy varázsló vagy, segíts nekünk! Félek, hogy sokan fogunk elpusztulni.

– És mikorra várod őket?

– Holnap, mikor felkelt a nap, itt lesznek.

Másnap a kisfiú már kora reggel ott várakozott a hangyabolynál. Nemsokára fel is tűntek a vöröshangyák, nagy tömegben közeledtek. A hangyakirály és katonái a lyukak mellett sorakoztak mozdulatlanul. Mikor a vörösök már majdnem elérték a bejáratokat, a gyerek a magával hozott vödörrel, egy közeli patakból vizet hozott. A támadókra öntötte, aztán még egyszer fordult. A víz elmosta a vöröshangyákat, aki tehette, eliszkolt közülük.

– Na mit szólsz? Ennyi volt az egész! – nevetett a kisfiú.

– Mi van? Nehogy azt mondd, hogy te voltál! Szerencsére a tenger kiöntött medréből! Az mentett meg minket! És most te, aki nem is létezel, azt állítod, te győzted le az ellenséget? Te hazug boszorkánymester vagy, megmondták a tudósaim. De akármit is forralsz ellenünk, engem nem csapsz be! Takarodj innen, hagyj engem békén!

A kisfiú nem tudott erre mit mondani. Hazament, és nemsokára el is felejtette az egész esetet. Aztán a nyár vége felé, a szülei visszavitték a nagyvárosba.

A hangyaboly? A királyuk, mikor nehézségeik akadtak, néha kiállt az egyik bejárat elé, hátha megszólítja őt a hang. De az nem szólalt meg soha többé már…

– Átkozott varázslók… – morogta ilyenkor. Most bezzeg nincsenek sehol…

És duzzogva visszatért a föld alá, szidva ezt az istentelen világot…

Oroszlán ovális keretben

Köralakú sokfigurás kompozíció

Jelenetek József életéből

KRASZNAVÖLGYINÉ KOLTAY LÍVIA

Karácsonyok anno

A december eleje ünnepi készülődésekkel telt. Kimúltak szegény hízó mangalicák. A gyerekek sajnálták őket, de a perzselés mégis élmény volt kicsiknek és nagyoknak. Mindenki talpon volt hajnalok hajnalán, mert ez a művelet mindig korán történt, hogy a vacsora finom orjaleves, toroskáposzta, hurka, kolbász és habkönnyű hájas kráfli lehessen. Nagy munka volt. A böllér és a segítők egy pár kupica pálinkát felhajtottak kezdés előtt, kellett az erő és a bátorság, mert bizony a disznó teljes erejével küzdött az életéért. Bontás után a húsrészeket lesózásra, sütésre, egyéb dolgokra különszedték. Töltötték a finom húsos sajtot, sütötték a zsírszalonnát. Amikor minden elkészült, kiadagolták a kóstolót rokonoknak, szomszédoknak, ez a fiatalok feladata volt, hogy oda kerüljön, ahova azt készítették, ők voltak a szállítók.

Megterítettek, szép szőttes abrosz került az asztalra, jól mutattak rajta a tálakban sorakozó finomságok. Eszem-iszom, vidám beszélgetések zárták a napot. A Szent Miklós ünnepet nagyon várták a gyerekek, ablakokban sorakoztak a kicsiny, kifényesített cipőcskék. Jó nevelési módszer volt, hogy a lábbeliknek mindig tisztának kell lennie. 13-án jöttek a lucázók minden jót kívánni, nagy hangon kántáltak. Viccesen fenyegetőztek is: „Ha nem adnak pálinkát, levágom a gerendát!…” Kaptak is minden földi jót, amire végigjárták a falut, megteltek a tarisznyák. Babonaság is volt akkoriban, lucaszéket készítettek, amit 13-án kezdtek és 24-én fejeztek be, mondván: „arra felállva, meglátják melyik nő a boszorkány”.

A régi időkben csikorgó, hideg telek voltak. Az öregek előre jósolgatták fehér, vagy fekete lesz-e a karácsony, vagyis havas vagy sáros. Adventben az étrendből kivonták a húst, hosszabb ideig böjtöltek, ami jótékony hatással van az emberi szervezetre. Krumpli, bab, hajdina, lencse, tésztafélék változatos elkészítési módokon, házi kenyér, tej, vaj, friss és aszalt gyümölcsök voltak az ételek. Az asszonyok és a lányok takarítottak, meszeltek, hogy friss, tiszta legyen minden a jeles napokra. Ha még jól emlékszem, az iskolai téli szünet hosszabb volt, mint manapság. A karácsony előtti napokban bekopogtattak a betlehemesek szállást kérve a Szent Családnak. Elöl jött az angyalnak öltözött fiatal, kezében pici kápolna, benne kukoricacsuhéból készített figurák. A pásztoroknak beöltözött gyerekek minden háznál bebocsátást kaptak. Misztériumjátékot adtak elő Jézus születésének történetéről. Hova lettek ezek a szép szokások? Elernyedtünk a javak tengerében.

A lurkók nagy izgalommal várták a Jézuskát. Folyton az ablaknál tébláboltak, jön-e már végre. Az angyali szülők alig tudták titokban megoldani az illatos fenyő díszítését. Az én édesanyám a Szent Család várására Máriának meleg kendőt, imakönyvet, Józsefnek kalapot, a mesterségéhez ácsbárdot, az Égi Gyermeknek kis inget, takarót, az őket menekítő szamárkának Luca napján vetett zöld búzát is tett a fa alá. Megszólalt a csengő, nagyra tárult az addig bezárt szoba ajtaja. A gyerekek az ámulattól lélegzetvisszafojtva csodálkoztak és örültek. A szent énekek után megkereste ki-ki a saját ajándékát. Megnyugodott mindenki. A leánykák bíbelődtek az új babákkal, ruhácskákkal, a fiúcskák az ólomkatonákkal, huszárokkal… Örültek a csillagszóró fényének és mindennek. Jól elfáradtak, már maguk mondták, hogy álmosak. Gyors fürdés, rövid imádság… „Én Istenem, jó Istenem becsukódik már a szemem…” A felnőttek és a nagyobbacskák az éjféli misére készülődtek, csak a nagyon idős dédikék maradtak otthon a picikkel. Megszólaltak a harangok, megindult a nép a templom felé. Csikordultak a csizmák a nagy hóban, mégsem fázott senki sem. Belső melegség járta át a lelkeket. Egyszerű, meghitt „Ó gyönyörű szép titokzatos éj”… A szertartás után a pap áldott ünnepet kívánt a híveknek. Kivonuláskor boldogan köszöntötték egymást is. Édesapám tárogató szóval kedveskedett a Kisdednek. Elpihent a nagyvilág.

Másnap aztán terülj-terülj asztalkám… Hófehér damasztterítőn a legszebb étkészlet, benne gőzölgő tyúkhúsleves házi finommetélttel, mártás, sült hús, kalács, szalalkális sütemények, jóféle bor, együtt volt az egész család, mondtuk az asztali áldást. Talán még a kutyák, macskák és a többi háziállat is érezte, hogy ezek különleges napok. Nekik is kedveskedtek valamivel. Akkoriban szépen tudtak ünnepelni. István és János nap megint a vigasságoknak adott teret, aztán szomorúság. December 28-án Aprószentek napja. Heródes 2022 évvel ezelőtt gyilkoltatott le több ezer csecsemőt, tette azzal a bűnös szándékkal, hogy talán közöttük van Jézus, akitől féltette a trónját. Ezen a napon illő megemlékezni a szegény kis ártatlanokról. Majd egy vidám nap az évből, Szilveszter, amikor hálát kellene adni mindenért. Bár mostanában leginkább csak mulatozunk, mintha természetes volna, hogy szépen ért véget…

Legközelebbi írásomban az újesztendő szokásairól mesélnék. Boldog karácsonyt kívánok minden kedves honfitársamnak, „dicsőség Istennek, békesség a jóakaratú embereknek!”

műhely

MADARÁSZ IMRE

Antikrimik – Sciascia és Dürrenmatt

„Kifordítom, befordítom, mégis…” – siker a krimi. A bűnügyi regény (jó ideje már) minden más irodalmi műfajt megelőző közönségsikerét nemcsak bestsellereinek példányszáma mutatja, de az is, hogy milyen gyakran lett „fedezéke” vagy éppen „álarca” sokkal mélyebb és magasabb genusoknak (a Dosztojevszkij-nagyregényektől és a zolai Állat az emberbentől az Amerikai tragédián és a Hidegvérrelen át A rózsa nevéig „és tovább”).

Külön kategóriát, vagy alműfajt alkotnak azok az elbeszélő művek, melyeket antikriminek nevezhetünk. Olyan „duplafenekű”, „kétdimenziós” alkotások ezek, melyek a felületesebb-konvencionálisabb olvasókat becsapják, a műveltebbeknek viszont eszükbe juttatják Gárdonyi kétszer is megfogalmazott megállapítását: „…örök művek csak azok az irodalomban, amelyek minden korú, minden műveltségi fokú emberben azonos rezgést keltenek… Igazi értékek csak azok a művek, amelyek minden műveltségű emberben azonos szép rezgést keltenek.” ¹ Hogy megérthessük ezt a kettősséget, hogy eldönthessük, lehetséges-e egyáltalán, s ha igen, hogyan ítéljük meg a „műfaji paradoxont”, az alábbiakban két kimagasló reprezentánsának egybevetése következik: „antikrimi-komparatisztika”.

A svájci német Friedrich Dürrenmatt (1921–1990) Az ígéret (Das ­Versprechen, 1958) és az olasz, szicíliai Leonardo Sciascia (1921–1989) Mindenkinek a magáét (A ciascuno il suo, 1966) című kisregényének összehasonlítását egy sor körülmény „kínálja fel”. A két író egyazon évben született, és halálukat is csupán egyetlen esztendő választotta el. Kiválasztott alkotásaik megjelenését pedig kevesebb mint egy évtized. Mindkettő tartalmi vezérmotívuma gyilkos(ság)ok utáni nyomozás, egyikben sem ­Sherlock Holmes- vagy Hercule Poirot-féle mindentudó-mindenható, büszke nyomozózsenik, hanem vasszorgalmú, az önsorsrontásig becsületes egyének által, és sem egyikben, sem másikban nem derül ki igazán – a közvélemény és az igazságszolgáltatás számára –, hogy ki a tettes. Egyáltalán nem igaz rájuk, hogy bennük „a rejtély: vezérkategória”, pontosabban „a rejtélyben és megoldásban ölt testet a detektívtörténet érdekessége”, és „a rejtélynek és megoldásának a színvonala meghatározza az írásmű rangját”. ² A „rejtély” – az elkövető személye – helyett másra, fontosabbra derül fény, az olvasóra vár, hogy megoldja a problémát, amely nem pusztán egy bűncselekmény, hanem több annál, illetve a bűn általánosabb, súlyosabb.

A „regénykettős” hasonlóképpen bírálja a hagyományos krimiírást. Dürrenmattnál a „másod-narrátor”, „a zürichi kantoni rendőrség egykori parancsnoka” ekként: „Maguk a cselekményt logikusan építik fel, úgy tesznek, mintha sakkoznának, itt a gonosztevő, ott az áldozat, emitt a cinkos, amott az orgazda; a detektívnek csak a játékszabályokat kell ismernie és lejátszhatja a partit, már ki is ütötte a bűnöst, már győzött az igazság.” Sciascia pedig a következőképpen: „Az emberiség jó része olyan bűnügyi regényeket fal, amelyek alapján az olvasó úgy képzeli el, hogy egy-egy bűntett a nyomozók számára olyan, mint egy festmény: ha ügyesen feltárják, és kielemzik anyagi, és mondjuk úgy, stiláris összetevőit, teljes bizonyossággal meg lehet határozni a szerzőt. A valóság egészen más, és nem azért menekül meg oly sokszor a bűnös, nem azért olyan magas a tévedések százaléka, mintha a nyomozók értelmi színvonala alacsonyabb volna (vagy nem csupán, vagy nem mindig azért), hanem mivel a bűntettből kihámozható elemek legtöbbször teljesen elégtelenek. Főleg olyan bűntett esetében, amelynek elkövetői vagy értelmi szerzői mindent megtesznek annak érdekében, hogy növeljék a büntetlenül megmenekülő bűnösök százalékát. A titokzatosnak vagy érdek nélkülinek látszó bűnügyi esetek megoldását olyan elemek segítik elő, amelyeket afféle szakmai jól­­értesültségnek nevezhetünk: a besúgás, a névtelen feljelentés, a véletlen. És csak kismértékben, igen kismértékben a nyomozók éleselméjűsége.” ³

Végül Az ígéret és a Mindenkinek a magáét is tartalmaz antiklerikális-­valláskritikus motívumot: az előbbiben a sorozatos gyermekgyilkos felesége vallásossága, „keresztény-kötelessége” ellenére sem akadályozza meg az öldöklés folytatását; az utóbbiban szenteskedő notabilitások és korrupt papok is maffiózóknak, illetőleg azok bűntársainak bizonyulnak. (Sciascia világnézetileg a felvilágosodás híve volt. ⁴) Ám az sem érdektelen, hogy a svájci nyomozó a lelki üdvösségére fogadja meg egy meggyilkolt kisleány édesanyjának, hogy elfogja a gyilkosát (ez a címbeli „ígéret”); a „mindenkinek a magáét” pedig a vatikáni újság, az Osservatore Romano latin mottója („unicuique suum”). Vagyis a keresztény vallás valamiképp mindkét regényben „címadó” tényező (amiképp Sciasciánál a Todo modo regénycím is – eredetiben – egy Loyolai Szent Ignác-citátum). ⁵

Ám a „regénypáros” különbözőségei és ellentétei sem kevésbé tanulságosak Az ígéret nyomozója, dr. Matthäi rendőrfelügyelő-főhadnagy „mestere a hivatásának”, „lángész”, ellenben a Mindenkinek a magáétban egy „magánszorgalmú” laikus, „dilettáns” nyomoz: egy humángimnáziumi „olasz- és történelemtanár”, a „folyóiratokba kritikai dolgozatokat író” Manzoni-kutató (tehát filológusként valamiképpen – másképpen – szintén „nyomozó”), mindazonáltal „néha határozottan korlátolt” Paolo ­Laurana. ⁶ Az áldozatok Dürrenmattnál pirosszoknyás szőke kisleányok, Sciasciánál viszont „tisztességes, nagyra becsült, szeretett személyek, akik tekintélyes pozíciót töltenek be”, egy közéleti, legalábbis köztiszteletben és politikusokkal is kapcsolatban álló (és korrupciót leleplezni szándékozó) orvos és gyógyszerész-társa. A gyermekgyilkos egy magányos, elmebeteg-retardált sorozatgyilkos-kéjgyilkos; a doktorok életét maffiózók, alvilági profi-szervezett bűnözők oltják ki „politikai, egyházi maffiózó klán” megrendelésére. ⁷ Svájcban a pszichopata serial killer elfogását a Véletlen, prózaibban egy véletlen autóbaleset hiúsítja meg, Szicíliában a merénylők végeznek a tanáremberrel, mielőtt az lebuktatná őket (eltüntetik egy bánya mélyében). Matthäi beleőrül abba, hogy csalhatatlan rendőrszimata és pengeéles detektívlogikája „valami bárgyúságon botlik el”, a balszerencsét, „az esetleges, a kiszámíthatatlan, a felmérhetetlen” hatalmát, a „képtelen” szerepét „nem bírta elfogadni” és „szomorú, alkoholista ronccsá” vált, aki „tagadta a valóságot és belerohant a semmibe”. Laurana erőszakos halála miatt nem élheti meg, hogy a befolyásos kormánypárti „előkelőség”, Rosello, a „legnagyobb” ügyvéd feleségül vegye a szerelmi vágyai útjából eltakarított rokona özvegyét (unokahúgát) és hogy őt magát falujabéliek, köztük egykori (ál)barátai „szegénynek” és „tökfilkónak” (cretino) bélyegezzék, lehülyézzék (mintha ő is a szerencsétlen Matthäi sorsára jutott volna). ⁸

Az ígéret alcíme szerint „a bűnügyi regény rekviemje”, holott valójában inkább (hegeli kifejezéssel) „megszüntetve megőrzése”. Dürrenmatt életműve legtragikusabb darabját alkotta meg: nagyobb tragédiát, mint bármely színdarabjával. Éspedig – minden klasszikus poétikának és akadémikus műfajelméletnek nyelvet öltve – a véletlenszerűség diadalra juttatásával, mely a „szabályos” tragédiából kizáratott. ⁹

A Mindenkinek a magáét esetében máig „rezgő” vita folyik arról, vajon szerzője csakugyan az „a huszadik századi olasz író-e, aki a leginkább hozzájárult a bűnügyi regénynek mint szépirodalmi műfajnak a legitimálásához”, avagy ellenkezőleg, aki: „leépítette a krimit, sőt bebizonyította annak lehetetlenségét a szicíliai környezetben”, „szinte paródiát” adva. ¹⁰

Hogy aztán a két remekíró azzal, hogy (filmfeldolgozásokban is világsikerű) antikrimijeik révén a krimiimádó közönségnek is kedvencei lettek, a krimiműfaj esztétikai becsét bizonyította-e vagy cáfolta – ennek megválaszolása már inkább művészetelméleti feladat.

FELHASZNÁLT IRODALOM

¹ Gárdonyi Géza: Titkosnapló, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1974, 32., 54. o. [vissza]

² Keszthelyi Tibor a detektívtörténet anatómiája, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1979, 151. o. Vö.: Keszthelyi Tibor (szerk.): A krimi, Gondolat, Budapest, 1985, 20–21. o. [vissza]

³ Friedrich Dürrenmatt: Az ígéret, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984, 12. o. (Fáy Árpád ford.)
Leonardo Sciascia: A ciascuno il suo, Adelphi, Milano, 1988, 52. o.
Leonardo Sciascia: Célok és eszközök, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1979, 49. o. (Lontay László ford.) [vissza]

⁴ Claude Ambroise: Invito alla lettura di Sciascia, Mursia, Milano, 1988, 128. o.
Smaranda Bratu Elian: Candido e il Leviatano. Vita e opere di Leonardo Sciascia, Istituto Italiano per gli Studi Filosofici, Napoli, 2009, 128. o. [vissza]

⁵ Dürrenmatt, 23. o. Sciascia: A ciascuno, 37. o. Sciascia: Célok, 35–36. o. [vissza]

⁶ Madarász Imre: A „másik” Dürrenmatt, Művészet és Barátai 2015/1., 18–19. o. [vissza]

⁷ Bratu Elian, 142. o. [vissza]

⁸ Dürrenmatt, 13., 104–105. o Sciascia: A ciascuno, 72., 126–132. o. Sciascia: Célok, 69., 120–127. o. [vissza]

⁹ Madarász, uo. [vissza]

¹⁰ Bratu Elian, 125., 41. o. Ambroise, 119. o. [vissza]

Kerek mintázatos faliszőnyeg

SZEPES ERIKA

Garai Gábor arcai (I.)

Kint lélekdermesztő hideg, bent az irodában marasztaló, otthonos, enyhén büdös meleg. De menni kell kifelé, mert a főnök felordít: – Na mi lesz? Éhes vagyok! – És a zsibongó munkaközösség, engedelmes nyájjá szelídülve, kabátot, kucsmát húzva, megindul a Gorkij fasorból a Bajza utcai Vendéglátóipari Szakmunkásképző gyakorló étterme felé. Szerettük: alacsonyabbak az árak, kedvesen ügyetlenek a pincérek, és van egy vezetőjük, örökítsük meg emlékét névvel: Mayer úr, aki a legképtelenebb gasztronómiai kívánságainkat is teljesítette. Elrettentő példaként maga emlegette mindig, hogy soha még marhapörkölthöz pezsgőt nem szolgált fel. Csak nekünk, mert a főnök szerette a marhapörköltöt, és éppen ünnepeltünk valamit, talán azt, hogy ő szereti a marhapörköltöt, és ehhez pezsgő illett.

A Gorkij és a Bajza sarkán én leváltam a nagyhangon vonuló társaságról, mert még arra az olcsó étteremre se volt pénzem, megálltam a sarki bódénál, ahol a helyben készült friss sütőtök illata árasztotta el a jeges levegőt. Kiválasztottam a legzamatosabb, leglédúsabb darabot, mert a „fojtósat” nem szerettem, és zsákmányommal letelepedtem a bódé melletti padra. Édes révületbe merülten faltam, de még ez sem akadályozott meg abban, hogy észrevegyem: a Gorkij és a Bajza átellenben lévő sarkán éppen most lép ki az Írószövetség palotájából az akkori főtitkár, Garai Gábor. Egyenesen felém indul, majd kedveskedő-ingerkedő mosollyal megkérdezi:

– Kisasszony, finom az a tök?

– Ó, nagyon finom, tisztelt költő úr!

– Maga tudja, hogy én ki vagyok?

– Hát persze! Ki ne tudná! Még a verseit is kívülről tudom, a Rózsát meg az Artistákat, azt meg aztán mindenki tudja, hogy a költő úr verse adta a címét még a Tűz-tánc antológiának is!

A főtitkár emelkedni kezd, már a földfelszín felett fél méterrel lebeg. Várja a Pegazust.

– Kit tisztelhetek magában, kedves kisasszony?

Bennem, az önelégültség látható növekedésére, megmozdult a sátán.

– Hát tudja, itt dolgozom a Damjanich utcában, a Liftgyárban, liftke­­ze­­lő vagyok.

A költő már a Parnasszus felé közeledett. Hogy a nép lánya, egy kétkezi dolgozó, az ő verseit olvassa, sőt tudja…

De még mielőtt a Pegazus egészen felrepítette volna, a vendéglőből visszatérő társaság éléről felharsant munkahelyi főnökünk szokásosnál is hangosabb, raccsoló ordítása: – Mi van, Garai? Nem tudod, hogy házinyúlra nem lövünk?

A Pegazus ereszkedni kezdett. – Micsoda? Ki a házinyúl?

– Hát ez a hölgy, a legjobb főszerkesztőnk!

Garai jellegzetes barna arcszíne sárgává halványult, szája széle reszketett, és köszönés nélkül otthagyott minket. Már várta az Írószövetség autója – talán utoljára.

Nem tudhattam – de még a többiek sem tudták –, hogy frissen váltották le az Írószövetség főtitkári posztjáról. A ranggal együtt megfosztották a státusszimbólumtól az autótól is, ami annyira fájt neki, hogy versben is megörökítette – ezt a verset is megkaptam későbbi találkozásunkkor, amikor aktuális kötetét szerkesztettem.

Mióta én már nem állami autón
járok, s a magamén is nagyritkán,
villamoson, tömeg közé tolakszom,
és látom, olykor egy asszony tekint rám.

De nem szerelmi kalandra vágyott, hanem még ugyanaz a hiúság legyezgette, ami a sütőtökfaló liftkezelő lánynál meghatotta, hogy felismerik-e még? Mert a vers így folytatódik:

Ismer, nem ismer? Hogy találjam azt ki –
de a végállomásig fűt az izgalom.
…
                        (Rapszódia egy budapesti napomról)

Az a sarkonfordulás ott, a Gorkij fasor sarkán – sorsfordító volt (nemcsak az ő életében, az utcáéban is: ma már a minden gyanútól mentes ­Városligeti fasor nevet viseli). A sokadik sorsforduló azon a nem is olyan hosszú életúton, amely hullámvölgyeit és hegycsúcsait tekintve egy hullámvasút pályájára hasonlított. Rossz káderként érettségi után nem kerülhetett egyenesen az egyetemre; a MÁV-nál volt pénzügyi előadó 1950-1958 között, majd 1957-ben belépett a pártba, ez segítette elindulni igazi pályáján.

Már fiatalon publikált, első köteteiben (1956, 1958) érvényesült nyugatos műveltsége, amit sajátosan, egyedien ötvözött erőteljes hangulatokat keltő, modern gondolatokkal. Ez az irányultsága vezette a Tűz-tánc-ot létrehozó költőcsoporthoz: ő adta az antológia címadó versét (1957, az antológia 1958-ban jelent meg). A vers a korban meghökkentően szokatlan: a vad indiántáncot idéző, szinte az ugrásokat imitáló szaggatott sorok után a Föld nyomorultjait megörökítő kis, önálló, puzzleként egymás mellé kerülő képek vezetnek el a vers első felszólításához, a nyomorúság elleni tiltakozásra késztető intéshez:

Vezesd őt dallam józan partjaidra,
hűs fövennyel dörzsöld pirosra testét,
s takard be lombbal.
                                        (Fél a te fivéred)

A kultúrát akarja átadni a nélkülözőknek, minden formájában: hárfát, hálóhelyet (sátrat), fényt, mert sötétben élnek. S úgy érzi: a szerelem személyességét is tanítani kell, mert anélkül csak ismeretlenként üzekednek. Bölcsességet hirdetne a bűnt okozó ösztönnel szemben; és példaadásra buzdít – jellemzően, személyiségére nagyon is jellemzően, önmaga példájával, megtagadva saját, a későbbiekben megbánt hibáit. Hogy miképpen lehet „példa” az észlelt, leküzdhetetlennek látott borzalmak közepette? – „világnagy szemgolyó légy” – inti magát, s a kép szinte a háromszögből kimeredő Isten szemévé alakul a versfolyamban. S mindez miért? Mert „irgalmatlanul szűk lett ez a bolygó: határos rendjét a nyugtalan elme szétfeszíti akár halálod árán”. A „világnagy szemgolyó” – mindezt átélve – világnagy érzésre riad: „S ím a teremtés minden hangja benned / egy értelemre zendül” [feltűnik majd a „zendül” szóhasználat a későbbi kötet címénél: A tiszta zengés]. A kulcsszó az értelem, amely megteremteni hivatott azt, amiért a „szétzilált” világ nyomorultjai öntudatra ébredhetnek, és mindnyájan

RENDÉRT KIÁLTANAK!
Egyetlen Rendért, hol négymilliárdan
       elférhetünk e táguló világban

S ha József Attila népe, a „Földnehéz parasztok, / s komoly munkások kondítják a harangot, / s velük gép-tornyok és tárt-ölű völgyek / mámor-süket fülekbe mennydörögnek”, akkor kimondatik ennek a versnek és az általa jelzett kötetnek a legfőbb kategorikus imperatívusza:

Ocsúdjatok!
Mentsétek meg a Földet!

Valóban rendhagyó és rendkívüli hang volt ez 1958-ban, nem véletlenül hívta ki maga ellen az összevont szemöldökű utasítást: Többé együtt ne publikáljanak! (Mégis megtették, igaz, csak hat év múlva, 1964-ben, a Tiszta szigorúság című kötetben.)

Eltelt néhány év, én már nem a Világirodalmi Lexikonnál dolgoztam, hanem a Szépirodalmi Kiadóban, ahol Illés Endre a szerkesztők területeit ábécében osztotta fel: hozzám tartoztak A-tól K-ig a szerzők, a kollégámhoz L-től Z-ig a többiek. Főszerkesztői szobám párnázott ajtaján halk kopogás hallik. – Tessék! – Invitálásomra belép Garai Gábor. Megijedtem, a sütőtök meg a liftgyár emléke erős lelkiismeretfurdalást és szégyent indított meg bennem. De Garai megoldotta: – Legközelebb azért ad majd egy darabot abból az ízletes tökből! – Ő sem felejtette el. De már nem is az Írószövetség palotájából jött, hanem villamossal otthonról. Új kötetét hozta, szerkesztésre. Sokszor tapasztaltam, hogy a mellőzés, bántás jót tesz a költészetnek – a költőknek nem annyira. Még újabb találkozásunk előtt Garai több olyan verset jelentetett meg, amiről csak most, később tudtunk beszélgetni, közülük néhány nagyon érdekelt is. – Ugye nem bánja, ha egy kicsit kérdezősködöm, mert kíváncsi vagyok azokra az élményekre, amik az új kötetben hangot kapnak.

– A kedves lifteskisasszony nyugodtan kérdezhet.

– Mi változott az elmúlt egy-két évben, ami ennyire elkomorította a versei hangnemét?

– Minden. Az én életemben is, erről szól Parainézis –versem, ami nem egyszerűen a Kölcsey-féle intelem, hanem kísérlet egy mondhatatlanul tragikus élmény költészetté nemesítésére: „Mást ne vádolj, s magad ellen se lázadj / azért, hogy megrokkantál, kisfiam, kétévesen, még kín- és öröm-tudatlan, / s bicegni fogsz már bizonnyal halálig”; és a fájdalmat muszáj volt katarzissal lezárnom: „ép jobblábat én, hiába, tenéked / nem adhatok – de szárnyakat igen: / alkoss jót s jól szeress, / szeresd e népet! / S nem sántikálni fogsz, de szállni szépen / a fenntartó közösség közegében.”

– És volt még más fájdalmas élménye is?

– Hát igen. 1980-ban zártak ki az MSZMP KB-ból, és 1981-ben váltottak le az Írószövetség főtitkári posztjáról.

– Véletlennek tartja, hogy ez a két időpont egybeesett?

– Jóhiszemű volnék, ha véletlennek tartanám. De pontos okot egyik helyen sem tudattak velem. A Tűz-tánc esetében tudni lehetett, hogy a ­Lobogónk Petőfi! program idején a vers avantgárdnak, formalistának számított. A Tiszta szigorúságot már kevésbé érték ilyen vádak, s a további időkben a költészet vagy az általunk mutatott irányban haladt, vagy maradt a kevésbé kárhoztatott Nyugatos-Újholdas tendenciák mentén.

– Nagyon keményen, kíméletlenül vágták ketté az életét. Van-e mód arra, hogy az ember felülkerekedjék? Hogy ne érezze megalázva magát? Mi a gyógyír: a hallgatás vagy az alkotás?

– Természetesen meg kellett írnom. Írnom kellett egy verset, egy hosszú, töprengő, gondolati verset, a Századvéget. S bár úgy látszott, nagyon beletaláltam vele a közhangulatba, mégsem lett belőle sokat idézett vers, az 1981-es Szép Versekbe még befogadták valahogy, de kötetben nem jelent meg. A Jelenkor 1981-es számában viszont nagy beszélgetést készített velem az egyik legjobb ítélőképességű kritikus, Domokos Mátyás.

– Nem lenne kedve elolvasni nekem, hiszen még ebbe a most tervezett kötetbe sem tette bele!

– Kedves kisasszony, és a liftek addig állnak?! Ez egy nagyon hosszú vers!

– Lejárt a munkaidőm, szabad vagyok!

– Maga akarta! (De még mennyire…)

Nem úgy jön ez a századvég, mint ahogy elvárhatnánk tőle;
vannak, persze, dekadens költők, van némi új-szecesszió is,
de nem járja át az egészet a béke langy biztonsága,
nem fészekrakó madarakként csipognak a komputerek,
félelmetesen szaporodunk a földgolyón, s ugyan mi sorsra,
távolbalátó rakéták néznek egymással szembe,
időnként idegsokkba rándulnak a vészjelző rendszerek,
helyenként bombákat robbantanak, államférfiakat rabolnak,
nem éppen idilli befejezéssel kecsegtet a holnap;
naponta benyújtjuk fellebbezésünk az emberséghez, a józan észhez,
s úgy nézünk teremtményeinkre, hát ez ugyan mivé lesz;
miféle összegzést hozhat századunk két világháború után,
beléphet-e újra a tömegmészárlás iszonyat-kapuján,
akár a megsemmisülésbe? – s hiába fohászkodunk
magunkhoz, rontók s megrontottak egyaránt mi vagyunk,
mi jászolmelegre vágyók és elidegenedettek,
akiktől a kő is meglágyul, akiktől a föld is retteg? –

Igazán nem az idillt kívánjuk, az idillből már kinőttünk,
mióta a pióca felhők megduzzadtak fölöttünk,
csak ép reménnyel szeretnénk bevárni a természetes halált,
nem kacérkodva a kárpótlással, ami úgysem vár odaát,
csak gyermekeinknek és hajlékainknak teremtenénk jövőt,
tömör menedéket az időben a félszeg búcsú előtt,
mellyel a színről, hol épp csak statisztált, egy nemzedék lelép,
s utódaira hagyja – ha mást nem – jólfejlett kételyét
a pudvás szólamokban, nagy-füstű ígéretekben,
és méla meghajlással távozik, szeme se rebben;
és utódaira hagyja, hogy hit nélkül mégse lehet
létezni, bárha századvég, vagy új ezerév közeleg,
míg az utódok – gyér szakállú, vézna Raszkolnyikovok – járnak
látszólag céltalanul utcáin s terein e világnak,
pedig, bárhogy lesz, evilági sors vár rájuk, nem remete-lét,
mint csiga a házát, nem lakhatja egy sem rászabott végzetét,
és nem lehet, hiába, a determináció tétlen, béna foglya,
egykedvűségük viasz-búráját az akarat átragyogja;
megélik s- kínlódják a jelent, a jövőt – hogy szöknének belőle? –
nem úgy jön ez a századvég, mint ahogy elvárhatnánk tőle,
van benne fenyegetés, ismeretlen, s van benne rejtelmes jó is,
vannak jámbor dekadens költők s van új új-szecesszió is;
kihajt a fejek fölött a barackfa csöndes ága,
de nem járja át az egészet a béke biztonsága;
kerek a világ egésze, de egy-egy része mégse kerek,
nem fészekrakó madarakként csipognak a komputerek;
spermáink elperegnek, mint kenyérből a morzsa,
félelmetesen szaporodunk a földön, s ugyan mi sorsra;
szembenéznek egymással távolbalátó rakéták,
s ki lelne a magány kollektív rengetegén át,
s míg idegsokkba rándulnak a vészjelző rendszerek,
csapzott, üszkös fejünkre könny és hamú pereg;
de nem könyörögni vagyunk itt kegyelemért, – cselekedni
a lehetséges kegyelmet, míg el nem nyel a semmi,
megóvni, amit óvni érdemes, mit magából növeszt a lét,
fa a levélzetét, halandó eleven gyerekét,
míg a századvég betelik, és eljön az új ezerév.

– Hogyan reagált Domokos Mátyás erre a nagyon összetett, nagyon érzékeny versre?

– Ő azt hangsúlyozta, hogy érzi a forma feszesedését, de érzi azt is, hogy a klasszikusabb formában olyan témák szólalnak meg, amelyektől manapság egyre többen és egyre gyakrabban eltanácsolnák a költőt, azzal érvelve, hogy ha az élet igazán súlyos kérdéseiről van szó, a líra, az irodalom ma már nem rúghat labdába. Domokos számára végül is az volt a fő kérdés: hogy lehet, hogy – tőle idézem – „éppen az a költő ír ilyen elégikus hangvételű verset az emberiség jövő kilátásairól, akit két évtizeddel korábban egy harcosan bizakodó attitűdöt programszerűen képviselő, elkötelezett költői csoportosulás, a Tűz-tánc egyik vezéregyéniségeként ismerhettünk meg. Mi történt hát? A költő változott meg, vagy a világ változott meg?” – szegezte nekem Domokos.

– Minthogy a vers nem kevés küzdelem árán született meg, tudtam válaszolni a kérdésre. A Tűz-tánc se csekély gondok után született, hiszen keletkezési éve 1957. S talán nem kell magyaráznom, hogy milyen útvesztők és benső összecsapások után kerestem a kivezető lehetőséget. És én is változtam: három kötetem jelent meg ezután a korszak után, a Visszfény, a Szélcsönd és a Jégkorszak, és mind a három egy meglehetősen befelé forduló embert mutat. Amilyennek engem nem ismertek korábban. Korábban ugyanis néha már-már arcpirító volt az a besorolás, hogy „Garai Gábor, a közéleti költő”. Nem szégyelltem, sőt, vállaltam, de már skatulyának éreztem. S most elkövetkezett szinte az ellenkezője.

– Azért a magam számára is össze szeretném szedni, mi minden történt a világban 1957 és 1980 között, hogy én is átéljem mind a két változást: a személyest is, meg a világit is. Már egyetemista voltam, amikor mindnyájunk közös megrázkódtatása volt a vietnami háború, a hatnapos háború 1967-ben, a Kennedy-gyilkosságok, a Martin Luther King elleni merénylet, az egész világon megmozdulásokat hozó 1968, és volt Holdraszállás meg Woodstock, és – talán nem hat blaszfémiának, ha idesorolom a John Lennon elleni merényletet is: nekem ő az egyik nagyon fontos pontom volt kamaszkoromban, és maradt máig is.

– Ezért kell azt felelnem, hogy nem nagyon tér el a Tűz-tánc a Századvég­től. Úgy érzem, ha van versem, amelyik talán idősebb bátyja lehet, már deresedő fejű bátyja lehet a Tűz-táncnak, akkor az a Századvég. Megvallom, a Századvéget akkor írtam, amikor átéltük mindazt, amit éppen ebben az összegzésben jól foglalt össze, kedves lifteskisasszony, és először is arról kell számot adnom, hogy ebben a cselekménysorban mikor írtam? Hát 1980 májusától novemberéig.

– Tehát éppen a két elbocsáttatása idején, vagy már azoknak az előszelében.

– Úgy éreztem, hogy mindezek megfogalmazása valami megváltást, sőt „megváltást” hozott számomra. A vers hátterében ott vannak azok a belső szenvedések, amelyek akkor már mögöttem álltak, de azért a sebek nem hegednek be nyomtalanul. S újra megpróbáltam azt, hogy ne csak magamba forduljak, hanem kifelé is, de mégis mélységesen szubjektív, gyónásszerű őszinteséggel beszéljek a világról, amely szintén sebesült és sebeket hordoz, sőt: életveszélyben van. S hogy én fogékony vagyok ez iránt a fenyegetett világállapot iránt, összefügg természetesen azzal, hogy magam is átéreztem ilyesféle fenyegetettséget.

– És nem érzi „a béke langy biztonságát”. E szép kép refrénszerűen ismétlődik is, megtoldva egy szinte Radnótis hasonlattal: „kihajt a fejünk fölött a barackfa csöndes ága”.

– Nagyon szeretem Radnótit és mindig is a hatása alatt voltam-vagyok.

– Akkor rögtön rákérdeznék egy másik sorra, ami egy nagyon más hangvételű, mai költő egy gondolatával rokon. Azt írja: „a színről, hol épp csak statisztált, egy nemzedék lelép, / s utódaira hagyja – ha mást nem – jól fejlett kételyét.”

(Nagyon rokonnak érzem ezt Orbán Ottó egy versével, amelynek már a címe is – a kormeghatározás – utal a Századvégre: A XX. század költői című versre gondolok.

Letűnik a színről egy generáció
a nemzedékem. Viszi vereségeit
rögeszméjét hogy ő majd igenis segít
a századokon át nem gyógyuló bajon
…

A folytatásban is sok a rokonság, de Orbán ezt a verset 1988-ban írta, talán éppen a Századvég hatása alatt. Erről mintha hallgatna a szakma.)

– Ismerős ez a generációs érzés, a generációban létezés, mintha még az amerikai Ginsberg-féle generációs életérzésnek is rokona lenne, hiszen Ön is fordította a „nemzedékünk legjobbjait”, Eörsi is, Orbán Ottó is. És ismerős a természetes halál kívánása, a gyermekek számára a jövő biztosítása. De csalódott ebben a nemzedékben, ahogy Ginsberg is, Orbán is. Egyáltalán: vannak „jó nemzedékek”?

– Még mi is megpróbálunk „jók” lenni, hiszen:

…nem könyörögni vagyunk itt kegyelemért
– cselekedni a lehetséges kegyelmet, míg el nem nyel a semmi,
megóvni, amit óvni érdemes, mit magából növeszt a lét,
fa a levelét, halandó eleven gyerekét,
míg a századvég betelik, és eljön az új ezerév.

– Nem tűnik ez – már ne haragudjon érte –, az ókori chiliasztikus messianizmus rokonának? Ha jön az új ezerév, ha megszületik a… mondjuk ­Asinius Pollio fia, Asinius Gallus, amely esemény sugallta Vergilius eszkatológikusan félreértelmezett IV. eklogáját?

– A liftgyárban ezt tanítják? Kedves kisasszony, már régen túlléptünk Garain!

– Nem, dehogy, tudom én, hogy a korszakhatárok mindig felpörgetik a reményt. De valóban maradjunk Garainál. Mit is hozott?

– Az új kötetem címe A tiszta zengés.

– „s ím a teremtés minden hangja benned egy ütemre zendül” – önutalás a Tűz-táncra?

– Látja, erre nem gondoltam. Babits a mottóm, tőle idézek: „Nem halljátok a madarak szavát, / a tiszta zengést a lombok között?” (A líra meghalt).

És magyarázatként elmondta – és kérésemre a fülszövegben meg is írta –, hogy több év verstermését, a ’80-as évek elejétől 1984-ig gyűjtötte össze, és hogy a Babitsra visszhangzó címet nem szabad félreérteni, mert „én még mindig nem szegődtem a hajdan oly méltóságteljesen hangzó poésie pur szolgálatába. Aki a címadó verset elolvassa, nyilván megérti: azokkal vitatkozom benne, akik mostanság a mai magyar lírát temetik, akik úgy vélekednek, sőt meg is írják, hogy mai poézisünk veszített erejéből, hatásosságából, s még rangját is alább adta.”

Érzésem szerint, bár a költő a kötet egészét „benső világaként” nevezte meg – ismét a Babits vers egy sorának idézésével: „De ha betértek ligeteinkbe (a benső ligetekre gondolok, / s a bensőt tán félre nem értitek)” – mégsem jelent ez a kötet eltávolodást a múlttól, sőt: a magát magányra kárhoztatottnak érző költő egyre erősebb tenni vágyásának ad hangot, keresi az elveszített közösséget. Korábbi eszméit tehát nemhogy megtagadná, hanem önnön elkeseredettségén felülemelkedve újra meg újra kész kiállni értük.

Ha végig megyünk a kötet első, leginkább személyesnek, vallomásosnak érezhető versén – szerkesztés közben szinte vezetett a versek között –, a következő intéseket olvashatjuk:

ne add föl személyiséged,
bármilyen hő hit lángja éget,
vagy ha föladod,
mint sótlan só szemétre vettetsz,
nyúzott bőr leszel, és levedlesz
magadról mindent, mi te voltál.
… (kiem. Sz.E., Lukács 14, 34)

Vagy a következő, nem kevésbé kemény hangvételű, aposztrofikus vers, ami az ismertebb Látjátok, feleim helyett a ritkább, biblikus fordulatot választja, Dávid próféta könyvének második fejezetéből (5., 6., 7. és 9. versek):

Mondjátok, feleim,
azért mert egykor elolvastuk az Anti-Dühringet,
azért mert együtt szálltunk a fényes
vagy kevésbé fényes szelekkel,
azért mert válságos órákon nemcsak magunkra
gondoltunk, de – nem szólam! – a népre, az emberiségre,
azért mert valaha különleges
embereknek is véltük magunkat,
azért mert zászlókat lobbantva
éltettük a forradalmat,
azért mert ma már fölmondjuk:
reform a forradalom folytatása
…
megengedhetjük-e magunknak
(mit elvben nem engedünk meg másnak!),
hogy kicsiny, köznapi ügyekben
egymás szemébe hazudjunk,
hogy szemrebbenés nélkül
letagadjuk adott szavunkat,
befagyasszuk szívünket, telefonunkat,
hogy bajba jutott társunk sorsa fölött
elvillanjon tekintetünk?
…
(kiem. Sz.E., Mondjátok, feleim)

Hazudnék, ha letagadnám meglepetésemet.

– Így már nem is érzem olyan heterogénnek a kötetet, mint amikor csak magamban olvastam!

– Miért? Mi változott?

– Ezek a sorok a magyarázatok: „azért mert ma már fölmondjuk: / ­reform a forradalom folytatása”.

– Maga szerint ez mire magyarázat?

– A Luther-monológokra és a Luther-drámára, hiszen ez utóbbinak Maga adta a címét: A reformátor. Nem erről van szó? A parasztháborút indukált Luther később reformációt hirdetett, szembekerült az igazi parasztvezér Müntzerrel. Nem erről van szó?

– Bár minden olvasóm így értené, amit írok, kedves liftkezelő kisasszony!

– Ezért a kedves visszaemlékezésért és megszólításért megajándékozom magát egy másik csalafintasággal – de ezt már nem Maga ellen követtem el. A kedvenc versemről van szó, amit ebben a kötetben találtam, a Sebők deák énekéről.

– Kíváncsivá tesz: miféle csalafintaságot eszelt ki?

– Először is, begyűjtöttem a szobámba tudós kollégáim legjavát, és felolvastam nekik a verset, amint az itt áll:

„Rest udvarbírákon átok nem használ,
Az ki őt átkozja, kopaszt, borotvál…”
                                        (Tinódi Sebestyén)


Cudar esztendőmnek végére érvén
Tekintek előre, jót nem remélvén,
Jártomban-keltemben kiszáradt gégém,
Míg énekem mondám, borom nem lévén.
Föl is fölüzentem a magos várba,
Gazdag udvarbirám szép portájára,
Énekem ajánlám vigasságára,
Magamat kegyébe és irgalmába.

Bizony udvarbírám leüzent nékem:

– Holnap délidőben légy a vendégem,
Jó Sebők deákom, derék vitézem,
Kinek párja nincsen lantpengetésben! –

Ott voltam én, mihelyt delet kongattak,
Éneket is szerzék kevély uraknak,
Melynek hallatán ők időt mulatnak,
S nékem pecsenyét és jó bort is adnak.

Hanem fönt az ajtó bé vala zárva,
Előtte ott állott valami strázsa,
Nem is strázsa volt az, hanem kulcsárja
Udvarbírámnak, a fösvény bitangja.

Alighogy meglátott, már rám rivallott:
– Ebanyád, portánkon ugyan mi dolgod!
Még hogy urunk elvárt, hazudsz, ha mondod!
Nincsen itt fölróva neved, se rangod. –

Hanem akkor néki én fölfeleltem:
– Szolgálatra jöttem szép szeretetben,
De ti hamisságtok ha szegi kedvem,
Mondhatok átkot is reátok menten:

– Vettessék az urad pöcegödörbe,
A gané-lét róla te szád szürcsölje,
Ülepetek ördög vellája bökje,
Lelketek pokolra jusson örökre! –

Kivülkerültem hát hamar a váron,
Magányos utam most gazdátlan járom,
Haj, cudar esztendőm letelvén várom,
Elmulik-é tőlem nyomoruságom.

Megkérdeztem: vajon ki írhatta? A felolvasás után döbbent csend, majd térdcsapkodások:

– De jól megmondja nekik!

– Végre egy igaz szó!

– De ki lehet ez? – tettem fel újra a kérdést.

A tudós lektorok gyülekezete találgatni kezdett, a maga körmönfont módján:

– Petri lesz, bár tőle ritka az ilyen archaizálás. (Amiben benne van: az illető tudja, ilyen kemény verset csak Petri György írhat, de egyben azt is deklarálja, hogy Petritől távol állnak a formák, különösen az archaikusak. Nagyot tévedett. Petri bravúros verselő volt.)

– Én Orbán Ottóra tippelek, ő nagy formaművész – így a másik.

– Ez egy már-már anarchista módra rebellis vers, valahonnan a maoisták tájáról – fontoskodott egy harmadik –, Haraszti, Dalos, ilyesmi.

– Ez csak Kormos lehet, ilyen virtuozitással és ilyen dühvel – hangzott valahonnan.

Őszinte izgalommal szurkoltam végig a kitalálósdi fél óráját, majd amikor a „játékosok” feladták, diadalmasan vágtam ki az általuk „közéleti költőként”, „képviseleti költőként” leminősített és megvetett nevet: Garai Gábor. Minthogy a kezemben volt a vers, a költő sajátkezű aláírásával, hitetlenkedésnek helye nem volt, így a rögtönzött játékoscsapat megszégyenülten és dühösen távozott.

A jól tájékozott – irodalmilag és főként irodalompolitikailag – kifinomult szimattal rendelkező szerkesztők pontosan tudták, hogy Garai nem tartozik az ERŐS emberek közé. A Rákosi-korszakban meghurcolt, megbántott, sértett ember volt, családi hátterére nézve „rossz káder”, és igen sokáig tartott, amíg az ’56 utáni, újfajta rendszer hatalmasaival elfogadtatta magát. Reszketve féltette megszerzett pozícióit, igyekezett megfelelni a vele szemben táplált elvárásoknak. Nagy igyekezetében nem vette észre, hogy eszközül használták, kijátszották. A hatalomnak a feje fölött összekacsintva hozott döntéseiről nem is mindig tudott. A kettős leváltással kívül került a belső körön. A leváltásnak nyilvánvalóan okai voltak, ezeket még ma sem ismerjük. De azt tudni lehet, hogy Garai mind írószövetségi főtitkári minőségében, mind KB-tagként nem mindig az előírt módon viselkedett, hanem sokszor segített bajba jutott író- és költőtársain, a szókimondókon, a bátrakon és az anarchistáknak nevezetteken egyaránt. Ez nyilvánvalóan nem jóváírásként került a számlájára.

A Sebők deák éneke ennek a kettős leváltás okozta válságnak a terméke. Olyan költőmodellt választott Garai, akinek életelve a tudósítói hűség volt, s bár ő volt az első magyar költő, aki hivatásszerűen, valakinek a szolgálatában űzte mesterségét (előbb Török Bálint mellett, 1541-ig, majd annak fogságba esése után Nádasdy Tamásnál), büszkén vallotta: „Sem adományért, sem barátságért, sem félelemért hamisat le nem írtam, ami keveset írtam, mind igazat írtam.” (Cronicájának 1554-es kiadásához) A párhuzam a költőelőddel a viselkedésforma azonosságán alapul: valakinek a szolgálatában igazat írni becsületpróbáló feladat. Garai dacosan vállalja, kinek a szájával szól, kinek a szerepében lép fel: hangsúlyozza ezt a cím és az idézet a szerző megnevezésével. De tüntető a versforma is: a Tinódi által még nem teljesen szabályosan használt, 6//5-ös osztású 11 szótagos sorokból álló, négysoros, csoportrímes strófa. Tinódi sorai azért lehettek szabálytalanabbak, mert énekversek voltak: a dallam utánaigazított a ritmus bizonytalanságainak, a hol 5//6, hol 6//5, hol 7//4, ritkán 4//7 osztásban hangzó soroknak. Garai szabályosan írja a formát, hiszen már nem támaszkodhatik a dallam segítségére. Az archaikus ritmushoz, az archaikus csoportrímhez archaizáló nyelv társul: tökéletes Tinódi-verset alkotott a huszadik századi költő. A tökéletes Tinódi-vers egy hihető ­Tinódi-történet krónikája: a „szép szolgálatra” jelentkező költőt a hamis udvarbírák nem engedik fel a fűúrhoz, a várba, ezért a költő a dicső tettek elregölése helyett förgeteges átkozódásba kezd.

Olvasom a verset, keresem, van-e benne árulkodó jel, hogy nem reneszánsz kori, hanem huszadik századi költő versét tartom a kezemben, s ha nem tudnám, ki írta, vajon rávezetne-e valami a kor és netán a személy meghatározására. Nem találok árulkodó jelet. Tökéletes a verselés (talán ez gyanút kelthetne, hiszen tudom, hogy Tinódi nem írt szabályosan), tökéletesek a rímek, az ­archaizálás mind szóhasználatban („ülepetek ördög vellája bökje”), mind mondatszerkesztésben („de ti hamisságtok”, ill. a közöléshez hasonlóan hátravetett értelmezős mondat: „Nem is strázsa volt az, hanem kulcsárja, / Udvarbírámnak a fösvény bitangja”), mind az alliterációkban („Szolgálatra jöttem szép szeretetben”). Talán az utolsó szakasz rezignált bánata a modern, és ez térhet el a maga tisztességére büszke Tinódi attitűdjétől, akit öntudata megóvhatott hasonló helyzetekben az elkeseredéstől. Bár ezek csak találgatások. A tény az, hogy Garai remek verset írt, amely egyszerre 16. századi és 20. századi, s ezzel megteremti egy hatalmi viszonyoknak alávetett művészsors paradigmáját.

Amíg a verset olvastam, kemény vonásai megkeseredtek, a poén feloldásával – a tudós lektorok kikkel akarták azonosítani – grimaszt vágott.

– Ez jó volt, lifteskisasszony – mondta. – Ezek nem fogják érteni a ­Luther-témát sem! – ebben már büszkeség is volt.

– Viccen kívül, nagyon jó vers – mondtam, mert láttam, hogy elkomorult: nem esett neki jól, hogy tőle nem feltételeznek ilyen jó verset.

– Persze hogy nem, mert Magát nem divat olvasni ezekben a berkekben. Ezek nem ismerik a Mondjátok, feleim-et sem! – próbáltam felderíteni.

– Ezek szerint Magának ebből a kötetből ezek a kedvencei?

– Van még egy, az Alázat, amelyben Krisztusként szólal meg, egészen blaszfémikus hangvétellel.

– Hol érzi benne a blaszfémiát?

– Hogyhogy hol? Az egészben! Az egész egy támadás a kiválasztottság okozta megalázó helyzetek ellen.

– Ilyen keményen fogalmaz?

– Nem én! A vers.

– És higgyem el Magának, hogy ön a közönség hangja.

– Kis, de jó közönség. És megértette a Luther-metaforát is. Sőt, Luther nem egyszerűen metafora: Luther ugyanúgy alteregó, mint Sebők deák vagy Krisztus. Csak az egyik a forradalom, a másik a reform, a harmadik a reménytelen tagadás.

– Kedves kisasszony, szeretném, ha a következő kötetemet is maga szerkesztené.

– Örömmel! Akár sülttököt is hozhatok hozzá!

A második részt következő számunkban közöljük

mérleg

IVÁNYI MÁRTON

A Félhold felemás fénye ¹ – közép-európai viszonyulás az iszlám világhoz a kezdetektől a XX. századig

Előszó egy későbbi almanachhoz (I.)

Bevezetés – vélt vagy valós alapok és a későbbi felépítmény

Az egykor az Osztrák–Magyar Monarchia galíciai tartományához tartozó Lembergben Leopold Weiss néven született későbbi Muhammad Asad 1954-ben megjelent, az őt az iszlám felvételére sarkalló összetett mozgatórugókat is ismertető, önéletrajzi ihletettségű Road to Mecca könyvében azt írja, hogy a keresztes hadjáratokhoz kapcsolódik azon élményanyag és pszichológiai attitűd, amely alapján az európaiak, illetve nyugatiak az iszlámhoz viszonyulnak. E következtetését részben vagy egészében mások, például olyan szintén huszadik századi szerzők is osztják, mint a libanoni-francia író, Amin Maalouf, a brit történész Norman Daniel, vagy a palesztin-amerikai Joseph Massad. ²

E tanulmány egyszerre kísérli meg összegezni – e helyen pusztán nagyvonalakban – e szóban forgó hatásoknak a közép-európai szépirodalmi hagyományait és utóéletét, illetve a kibontakozó szellemtörténeti „hagyományokat”. Ezen felül azt is – a teljesség igénye nélkül összeválogatott magyar, cseh, lengyel, osztrák és szlovén munkák tükrében –, hogy miért is árnyaltabb, mélyebb és rétegzettebb kifejezetten Közép-Európa helyzete, mint az alábbiakban e tanulmány által ezúttal nem taglalni kívánt nyugati orientalista perspektíváké (Said 2000). Alább fejtem ki ennek az árnyalatait, annyit mindenesetre már most elárulnék, egy el­­na­­gyolt számszerűsítés formájában felütésképpen, hogy ennek három oka van Magyarország, illetve legalább kettő az összes térségi ország esetében. Utóbbiak: az iszlámmal valamelyest azonosuló, azonosítható ­Oszmán Birodalmi expanziónak való, reális és közös kitettség ³ (Kulin 2016: 3 ⁴; Iványi 2018: 121; vö.: Gingrich 1996; Sabatos 2020), valamint a modern (nyugati) gyarmatosítási törekvésektől való függetlenség. Magyar sajátosság ugyanakkor ezeken felül a középkori izmaelita jelenlét, mint a kölcsönhatások, illetve a közhangulat forrása.

A keresztesektől a Hegyi Öregig

Említettem, hogy Közép-Európa, illetve ezen belül hazánk helyzete több okból is különleges.

A keresztes hadjáratokban aktívan is részt vesznek a középkori magyar és lengyel nemzetek, illetve uralkodóik, még ha jóval kisebb mértékben is, mint a nyugatiak.

Igaz, hogy érvényesnek, vagy legalábbis logikusnak tűnik a keresztes hadjáratoktól eredeztetett sajátos viszonyulás az iszlám világhoz, annak reprezentációjáról inkább későbbi korok, a romantika és a modern idők irodalma árulkodik. A korabeli források híján időnként afféle „ráklépést” téve próbáljuk meg rekonstruálni a társadalmi attitűdöt alább, XIX-XX. századi szerzők beszámolóira hagyatkozva. Noha Sienkiewicz, Makkai, Iwaszkiewicz, Kodolányi vagy Passuth szerzeményei jóval későbbiek, általuk nemcsak a modern tendenciákról kapunk képet, hanem e vizsgált művek – legalább valamelyest –, feltételesen érzékeltetik a középkori közhangulatot a maguk mindenkori aktualizált áthallásain, szerzői projekcióin túl is.

Nem a legkésőbbi szerző ugyan a vizsgálati körbe vontak közül, mindenesetre az egyik legkorábbi időszakot a keresztes idők történelmi spektrumán Jarosław Iwaszkiewicz tárgyalja, kifejezetten az Árpád-házzal is többszörösen összefonódó származású sandomierzi Henrik herceg XII. század derekán, a Szentföldön tett látogatását illetően.

Száműzött Ulászló fejedelem testvére, Henrik, úton a Közel-Kelet felé, időzik Szicília szigetén is, ahonnan kíséretével sietve távoznak, hiszen „veszélyesnek ítélték a palermói tartózkodást. És nem is annyira testüket illetően, amelyet bizonyára tökéletesen meg tudnának védeni, hanem a lélek tekintetében, amely valóban úgy tetszett, hogy veszélyeknek van kitéve ebben a félig pogány városban” (1974: 138-9).

Később még közvetlenebb tapasztalatokra tesz szert. Már a szentföldi, a gázai vár falán állva, a herceggel beszélgetve „Tremelai-i Bertrand hirtelen szörnyű és hatalmas dolgok elmondásába fogott, úgyhogy Henrik a hideg ellenére is nehezen kapkodta a levegőt”. Az agg mester ugyanis „csendesebben beszélt a Hegyi Öregről. De erről nemcsak beszélni, ezt hallgatni is szörnyű volt, minthogy róla és alattvalóiról, az aszaszinokról ejtett egyetlen figyelmetlen szó is halált hozhat, lám, Bohemund herceget fényes nappal meggyilkolták Antiochiában, a városba vezető forgalmas kapuban” (181-2).

Az éppen egy harmad évszázaddal sandomierzi Henrik útját követő hittini ütközet előestéjéről írja a máskülönben az iszlám világgal szembeni előítéletességgel távolról sem vádolható ⁵ Passuth László Hétszer vágott mező (1979) című történelmi regényében, hogy miután Szaladin szultán megparancsolta, hogy katonái imádkozzanak és énekeljenek, „a keresztesek, akiknek szemére alig jött álom […] hallhatták ezt az idegen, soha meg nem szűnő, félelmetes éneket”. A csata után a szultán a máskülönben a szerző rokonszenvére általában nemigen számot tartó ⁶, “összekötözött kezű, védtelen, jórészt sebesült” fogoly templomos s ispotályos lovagok lemészárlásának „véres munkáját”, amelytől „talán visszariadtak volna a Próféta egyszerűbb harcosai”, a szufik csapata, avagy „a legfanatikusabb szekta tagjai” végzik el (1979: 39-40). Később szintén megállapítást nyer, hogy a [templomos] lovagok a „szentföldi provinciákban […] a pogánytól nem remélhettek […] semmiféle, hadifogolynak egyébként kijáró kíméletet” (131-2). Így jár Poitiers-i Rajmund is, akinek „koponyáját – ezüstbe foglalva – a bagdadi kalifának küldte meg Nureddin szultán” (287).

Amellett, hogy Passuth mindenféle elfogultságtól mentesen, sőt, időnként egyenesen méltató tónussal tárgyalja az iszlám-arab kultúrkört ⁷, talán a korszellem, illetve a szereplők attitűdjének érzékeltetése végett is, időről időre fenyegetést láttat az iszlámban, melynek „lendülete a legkomolyabban kezdte fenyegetni az egész keleti keresztény világot”, éppen a kereszténység keleti-nyugati megosztottsága idején (138). Mindazonáltal még a „pogány” avaroknál, araboknál, afrikaiaknál is vérszomjasabbnak ábrázolja Passuth a Bizáncra leselkedő latinokat a negyedik keresztes hadjárat idején (213).

Mindazonáltal elbeszélésének egy későbbi jelenetében megkockáztatja, hogy Malik El-Muazzam Tábor-hegyi erőd lebontására tett ígérete a „Próféta híveinél szokásos hadicsel” lehet (584). Ugyanebben a könyvben a középkori geopolitikai színteret vizsgálva megállapítja, hogy „Aragónia határain túl […] mohamedán országok” találhatók, melyek „harcos tartományokat” jelentenek, „a Próféta parancsai szerint”. Hiszen akkoriban „Mohamed árnyéka még nem oszlott el a félszigetről – bár sikerült Kasztíliának s Aragóniának a félsziget délibb felére visszaszorítani a pogányt” (87-8).

Mielőtt továbbhaladnánk a középkori magyar történelmi regények áttekintésével, engedtessék meg egy rövid kitérő a cseh irodalom irányába. Ivan Olbracht Az öregem című elbeszélése szintén érinti a reconquista színterét, vagyis ezeket az ibériai-félszigeti küzdelmeket a „pampalonai” pogányokkal: egy bizonyos „nemzetség megalapítója Arnulf lovag, szent Nagy Károly római császár fattyú fia volt. Ő volt az, aki a fél mént hozta a hercegi címerbe, mert egyszer spanyol földön a pampalonai híres csatában karddal kettévágta a pogány vezér lovát, és csak a ló hátsó felét hagyta meg a pogánynak, menekülésre (1955: 27).

Kodolányi János Julianus barát című könyvében, amikor Pelbárt fráter az ifjú Györknek, a történelmi regény későbbi címszereplőjének, a világ tájairól és a legendás János ázsiai papfejedelemről mesél, elmondja, hogy „Johannes presbiter uralkodik hatalomban, dücsőségben, fékön tartva a kresztyéngyűlölő müszülmén türköket. Nagy ország az üvé, sok milliom lakosa áll fegyverben, s csak az alkalmas pillanatot várja, hogy elbánjon Jézus Urunk ellenségeivel” (1940: 89).

Később Györk útitársai, Georgius barát és a szekeres paraszt Kánya között „majd meg a keresztes hadjáratokra fordult a szó. A pogány törökökkel, szerecsenyekkel vívott hősi harcokra, Jézus sírjának fölszabadítására. Györk szívvel-lélekkel rajongott a keresztesekért, s most föltámadt benne a vágy, hogy ő is harcoljon a Szentföldön. Ezt meg is mondta. Georgius megdicsérte, s biztosította, ha megnő, részt vehet a hadban” (106).

Az egykori Volgai Bolgárország felé tartva, Bunda környékén járva azonban már nemcsak a főhősök vallási-kulturális konfliktusai rajzolódnak ki az időnként taktikázó, megbízhatatlannak ábrázolt „müszülmen” helyiekkel, hanem olykor a közös nevezők is: „Az a tíz nap, amit Julianus a mollahval töltött, a megaláztatások, értelmetlen viták, gyalázkodások s örökös loholás korszaka volt. Ha Julianus nem lett volna szerzetes, nem vette volna szelíd megadással a vállára Krisztusnak ezt az újabb igáját, s imádságaiban megnyugodva nem találta volna könnyűnek és édesnek, megölte volna a mollahot. Annál inkább, mert csak vele bánt így. A három másik szolgával nem mert úgy kötekedni és komiszkodni, nyilván, mert azok az ő nemzetéből valók voltak. De Julianus idegen volt, a mollah anyanyelvét nem értette, s a tetejébe keresztyén” (686)

– Jessze nagy próféta volt – dörmögte fanyarul a mollah –, mindjárt Mohamed után következik. Ezt elismerem. Miriah, az anyja, szűz volt. Jesszét a Szentlélek nemzette, és szűztől fogant, valóban. De zavaros tanokat hirdetett, megkívánta, hogy tanítványai ne fogjanak fegyvert, s ha megüti őket valaki bal felől, tartsák oda a jobb orcájukat is. Azt parancsolta, hogy aki kővel dob meg, dobd vissza kenyérrel. Az igazi próféta Mohamed volt, Allah egyedüli prófétája.

Julianus elcsodálkozott, hogy a mollah ilyen tisztelettel szól Jézus Úrról (689).

Távolról e szakasz emlékeztet arra az ambivalenciára, amely a keresztesek és a már Iwaszkiewicznél is említett aszaszinok viszonyait határozza meg. Passuth szintén foglalkozik e szektával és a „Hegyi Öreg” legendájával: „hallhatott valamit már Endre arról a titokzatos hatalomról, melyet a hegyek között élő mohamedán szekta gyakorol. Jó száz esztendeje, hogy egy Hasszán nevű helyi törzsfőnök – a kalifák közötti viszálykodások során – hatalomra tett szert, a Hegyek öreg Emberének nevezte magát […] híveitől oly feltétlen engedelmességet követelt, melyre aligha van példa a históriában. A szektát vagy törzsi tömörülést a keresztesek asszaszinoknak (sic!) nevezték el – ez a szó egyértelmű volt, vagy lett – a gyilkolással […] a szekta az idők folyamán misztikus tanok szövevényével borította el politikai gyilkosságainak sorozatát […] ez a titokzatos erő nem ismert akadályokat” (1979: 520-1). Passuth nem tagadja mindenesetre, hogy ezzel a mozgalommal a keresztesek is együttműködnek: „a szentföldi világ két évszázad alatt nyílt s főként titkos kapcsolatok fűzték egymáshoz az egyes keresztes vezéreket s a Hegyi Öreg Emberét”, aki „mint a Végzet keze, nehezedett a Szentföld ügyeire. Akár Hasszánnak, akár Szinánnak nevezték a szekta főnökét – félelmes erő volt” (521).

Eme kapcsolatoknak köszönhető talán Endre élete is, akinek a bizalmasai úgy tartották, hogy a királyra „őrangyal vigyáz”, hiszen egyéb szentföldi megpróbáltatásai mellett amikor „az asszaszinok fejedelme, a Hegyek Öreg Embere orgyilkosokat akart Akkonba küldeni”, hogy végezzenek vele, „csak a templomosok kérésére – busás ajándékok fejében – vonta vissza ítéletét” (702). A politikai merényletek jelentette fenyegetés természetesen a király számára is ismert, annak tudomásul vételéről többször is szó esik (706; 709), mígnem a szekta „legyőzhetetlensegének” a mongoloktól szenvedett veresége vet véget (813).

A szlovén Vladimir Bartol egy teljes könyvet szentelt ugyanennek a témának Alamut címmel, amely érdekes mód egyazon évben jelent meg Kodolányiéval. A szlovén irodalom máig legelismertebb, 1938-as kiadású regényéhez iszlámkritikus felhangok is társulnak. Vagyis inkább fogalmazzunk úgy, hogy számos lehetséges értelmezési kerete közül talán némileg önkényesen és szűklátókörűen, mindenesetre a keresztes háborúk aszaszin-legendáit is magába foglaló Alamutot szokás az iszlám inherens kegyetlenségének és fanatizálhatósága allegóriájaként is interpretálni.

A regényben a szerző pengeéles elmét, nagyfokú bölcseleti tájékozottságot és önkényes, manipulatív szándékokat egyaránt tulajdonít Haszan ibn Szabbáhnak, a szekta vezetőjének. Bartol egy sor ponton ábrázolja könyvében fanatikus, befolyásolható közösségnek az aszaszinok szektáját, emellett a szerző végső soron ateista pozícióból fogalmaz meg kritikát az iszlámmal és általában az objektív idealizmussal szemben: „Nincs már senki sem felettünk, kivéve Allahot és az ismeretlen égboltot. Minthogy azonban mindkettőről hihetetlenül keveset tudunk, akár egyszer s mindenkorra le is zárhatjuk a megfejtetlen rejtélyek könyvét […] még a Korán sem tartja féken a végső rejtélyeket, és azon tényt, hogy azok egyenlően oszlanának meg a különböző hitek között” (2007: 375-6).

Miközben Bartolnál az aszaszin téma mélyére tekintve általános bölcseleti, antropológiai és pszichológiai kérdésfeltevések bontakoznak ki, azt, hogy az iszlám kifejezetten a szerző rokonszenvére tartana számot, nem mondható.

Nem egy „tipikus” keresztes hadjáratról van szó, ugyanakkor a lengyel Henryk Sienkiewicz A kereszteslovagok című történelmi regényében a kereszténység által megtérítendő közösséget a litvánok alkotják. A XIV. századi eseményeket lengyel nemzeti perspektívába ágyazva bemutató könyv I. részének 5. fejezetében megelevenedik a maga karizmájával Jadviga királyné is előbbi nexusban: „…a hatalmas magyarországi Lajos gyermeke, aki a legfényesebb királyi udvarban nevelkedett […] nőül ment a »félvad« litván fejedelemhez, csakhogy vele és általa Európa leg­­utolsó pogány nemzetét is megnyerje a kereszt vallásának”.

A könyv fő konfliktusai azonban mindeközben a Német Lovagrenddel zajlanak, akiket a VIII. rész 3. fejezete tanulsága szerint „Litvánia áttérése a keresztény hitre kissé megzavart. Mert ámbár nem vesztett el egy talpalatnyi földet sem, elvesztette a jogot és ürügyet arra, hogy tovább is Németországban maradjon. Miután itt már nem voltak megtéríteni való pogányok, vissza kellett volna mennie Palesztinába, hogy azokat a zarándokokat védje, akik a szentsírt látogatják; de ekkor ott kellett volna hagynia a sok várost, a földeket, a kincseket, a megszokott kényelmes, fényűző életet s ez nem tetszett a világias, hivalkodó, mulatni szerető kereszteseknek”. A főhős Zbiszko ugyanebben a részben még súlyosabb állítást fogalmaz meg bírálatként velük kapcsolatban: „Mindent elmondok a királynak, aki különben is haragszik a keresztesekre. Mert rosszabbak a töröknél-tatárnál: latrok, zsiványok, gyilkosok”.

„Ebhitetlen” izmaeliták

Itt következzen egy hangsúlyosan, speciálisan magyar sajátosság: az interakciók ezekben a középkori évszázadokban korántsem szűkülnek le egy-egy keresztes hadjáratra és folyományaikra (pl. II András magyar király esetében), hanem az iszlámmal való találkozások másik színtere az izmaelita közösséghez kapcsolódik. A beszámolók tükrében az ő politikai kiváltságaik csakúgy, mint pénzbehajtási módszereik, rendkívül népszerűtleneknek tűnnek.

Jókai Mór Fulkó lovag – rege a régi rossz időkből című írásában a Koppánd Simon és Koppánd Mikhál vitéz testvérpáros, a tatárok elől menekülve „egy magános tanyához értek, amelyben egy izmaelita lakott. Duplán ellenség, mert idegen és pogány, hogy adott volna az jó tanácsot a menekülőknek?”. A megbízhatatlanság mellett azonban a tatárok támogatásának bélyege is osztályrészük lesz: „Sok istentelen bűnös meglakolt […] a tatárhoz szegődött árulók, a hittagadók, az izmaeliták, az emberhúsetetők, a rablólovagok és a szaracén kémek”.

A magyar nemzet története regényes rajzokban című elbeszélésfüzérének A jeruzsálemi hadjárat című darabjában, miután a kincstárnok „Dénes árverésre bocsátá a pénzügyhivatalokat, zsidók, örmények, ismaeliták (sic!) kezeire jutottak a bányák, a pénzverés, a sóadó, a révek, vámok, adófizetés, a népsanyargatás minden módszerei nekik adattak el”.

Makkai Sándor 1934-es Táltoskirályának következő, 11. fejezeti szakasza megragadja az izmaeliták társadalmi elutasítottságát és az ő akkoriban feltételezett eredetükről is szót ejt: „Az egész országban rémségeket suttogtak arról, hogy mi történik Sámuel ispán ravaszul elzárt titokzatos óriás” birtokán. „Általánosan ismeretes volt, hogy ez a szerecsenyek, a mohamedán izmaelita kalmárok, vámszedők, népnyúzók menedékhelye. Állítólag mór menekültek is éltek ott, akik a keresztes hadak által alapított bizánci latin császárságból és az arabok uralmától fölszabadított Spanyolországból szökdöstek ide. Az ő művük lett volna a láp lecsapolása s a birtok berendezése, minthogy köztudomásúlag híres számtudósok és mérnökök voltak”.

A könyv egy későbbi jelentében a 16. jelenetben Apodfi nádor megrója Sámuel ispánt: „Ismétlem: az érsek és püspök urak untalan panaszaira a Szentatya ráizent a király úrra, hogy tisztázza a dolgodat. Mivel nem teljesítetted keresztes fogadalmadat, a gyanú az, hogy ma is izmaelita vagy. Állítják, hogy mohamedán papokat tartasz a Nyírben, s a Koránt követed. Megengedted szerecseny alkalmazottaidnak, hogy keresztény magyar asszonyokat feleségül vévén, azokat mohamedán hitre kényszerítsék. Tanúk szerint neked is, nekik is török hiten tartott több feleségetek és rabnőtök van. Keresztény rabokat vásároltatok, akikre ugyancsak ráparancsoltátok babonáitokat”.

A könyv nem fukarkodik az izmaeliták és „szerecsenyek” ellenszenvet tükröző jelzőivel sem: „istentelen” (16. fejezet) „ebhitetlen” (19.), kőszívű (20.), átkozott hitetlen (21.) „hóhér” (23.). Talán azért sem, mert az izmaeliták nem másként, mint a halálos fenyegetést jelentő mongolok szövetségeseiként, kémeik kalauzaiként ábrázolódnak (16.).

Hasonló ellentéteket és indulatokat érzékeltet az, hogy a fentebb már hosszasan tárgyalt Hétszer vágott mező történelmi regény főszereplőjének tekinthető II. András király kegyeltjei közül éppen az imént szóban forgó Apod-fia Dénes tárnokmester ellen kezd irányulni a közharag, hiszen az általa fémjelzett kincstári válság nyomán „a kíméletlen behajtások jó részét nem is keresztények, hanem mohamedánok – izmaelitak – végezték, a maguk kegyetlen, kíméletlen eszközeivel” (1979: 446).

Később a következőképp részletezi Passuth mindezt: „Szolgaságba hajtotta a jogtalanokat, elsősorban a falvak paraszti népét az adószedők, főként az izmaeliták hada. A kincstár hajcsárainak kegyetlensége, a behajtások szívtelen módja, a mohamedánok túlkapásai: örök téma volt az országban […] A közjövedelmek: vámok, adók, regálék, bányák jórészt izmaeliták, a szerecsenynek nevezett kufárok kezébe kerültek, akik kénytelenek voltak mindannyiszor megszorítani az adóprést, valahányszor a királyi kincstár »rendkívüli áldozatra« buzdította, kényszerítette őket. Végzetes kör volt; az ország lakossága gyűlölte az idegen ajkú, sötét bőrű gazdákat s fosztogató, kegyetlen pribékeiket” (640; 714).

A könyvben a magyar klérus sem szívleli őket, „gyűlöletük fókuszába az Aleppóból vagy Jeruzsálemből eredt s a keresztesek elől Nyugatra menekülő, általában művelt, magasabb kultúrájú „izmaeliták” kerültek, akiket érthető módon gyűlöltek a magyar főpapok. „Ezek a szerecsenek – írták IX. Gergelynek a magyar püspökök – keresztény asszonyokkal álltak össze, sőt kárhozatosan össze is házasodtak velük amikor gyakran hazug módon keresztények vallották magukat, de a házasság után ezeket az asszonyokat – pénzen vásárolt szolgáikkal együtt - keresztény hitük elhagyására kényszerítettek […] noha a toledói zsinat eltiltotta… hogy Krisztus gyalázói keresztények felett gyakoroljanak hatalmat…” (717).

Kodolányi már fentebb gyakran tárgyalt Julianus barát című művében szintén nemcsak ugyanezen, a római pápa felé tett vallási elöljárói kezdeményezés jelenik meg, hanem számtalanszor az izmaeliták kegyetlensége is. Ebből most csak párat emelnék ki: „Ha az aklon kívül fetrengő pogányokra gondolt Györk, a rabszolgák jutottak eszébe, akiket tavasszal erre hajtott keresztül hosszú, megláncolt sorokban egy izmaelita kereskedő a szolgáival, mint a barmokat” (1940: 66).

Georgius barát Ottó fráternek megjegyzi, hogy „a szerecsöny […] ­Alláh birodalmát hordozja szüvében s pagány!”, amivel ugyanakkor utóbbi szerzetes vitába száll.

Az izmaeliták állítólagos „hűtlenségét”, külföldi tájolódását Kodolányi szereplői is, hasonlóan Makkaihoz és Passuthhoz, előbbiek szemére hányják: „az igazi vérszívók az izmaeliták meg szerecsenek. Még itt is elszaporodtak Fejérvárott. Ha Julianus kiment a városba, nemegyszer látta, amint egy-egy szerecsen gazdagon hímzett selyemkabátban, piros csizmában, arany fülbevalókkal díszítve feszített a sokadalomban, nyíltan leterítette imaszőnyegét, s Keletnek fordulva leborult, hogy imádságait elvégezze. Olyan is volt, aki Aleppóban, a medreszében végezte tanulmányait ugyanakkor, amikor a király a pogánysággal hadakozott, s az egész keresztény világ lélegzetfojtva várta a müszülmének elleni harcok kimenetelét. Ilyen orcátlanok voltak a szerecsenek” (393).

Elgondolkodtató és ambivalenciát kelt az egyetlen, közvetlenül a cselekménybe bevont izmaelita Smaragd karaktere, akinél Julianius barát hosszú időn keresztül vendégeskedik. Sokat tanulnak egymástól és a kölcsönös rokonszenv/értetlenség viszony sokáig az előbbi javára látszik billenni, végül előbbi karakterű” megmaradt gyalázatos hitében” és erkölcstelen szokásainál (457).

Az izmáelitákról, akikről kevés szó esik az orientalizmus vitájában, és amely közösség megkülönbözteti a magyar (szellem)történetet a nyugati vagy közép-európai értelmezésekétől, a történelem folyamán nemigen hallunk a későbbiekben.

Hatalmas visszhangra lel ugyanakkor a mai napig az Oszmán Birodalom a térségi irodalmak mindegyikében, melyek rövid ismertetésével folytatjuk.

A második részt következő számunkban közöljük

¹ Allúzió az egyik legnagyobb magyar orientalista, Germanus Gyula egyik népszerű könyvének címére [vissza]

² A libanoni-francia író, Amin Maalouf A keresztes háborúk arab szemmel (2015) című szintén jelentős fordulatot lát ezekben a történésekben, azt állítva, hogy a keresztes hadjáratok „két évszázadnyi zűrzavara” nemcsak meghatározta a Nyugat és az arab világ arculatát, hanem még ma is hatással van a köztük lévő kapcsolatokra. A néhai középkorász Norman Daniel (2009: 302-6) klasszikus, Islam and the West (magyarul: az Iszlám és a Nyugat) című munkájában azt állította, hogy a vonatkozó, XII. és XIV. évszázadok során Európában kialakult egy sajátos nyugati szemléletmód az iszlámról, amely utóbbit a keresztény eretnekség egy formájának, Mohamedet hamis prófétának és cselszövőnek, a muszlimokat erőszakos és buja embereknek, a Paradicsomról alkotott elképzeléseiket pedig az ún. húríkkal (a Pallas definíciója szerint: „a paradicsom csodaszép szüzei” együtt abszurdnak tekintette.
A palesztin-amerikai történész Joseph Massad (2015: 558) is érinti a keresztes hadjáratokat Islam in Liberalism című monográfiájában. Rámutat – egyben jóval tovább is menve, mint a fentebb idézett szerzők –, hogy a zsidók, arabok és muszlimok központi jelentősége abban gyökerezik, éppenséggel e történelmi fejlemények óta, hogy a vallási különbségek diskurzusán keresztül megszilárdítják a kollektív és egyéni európai identitást. Mindehhez hozzátehetjük, szintén Massad nyomán azt, hogy a későbbiekben ezek az alapok a közvélekedésben a felvilágosodással kezdődően kiegészülnek olyan képzettársításokkal is, mint az elnyomás, az intolerancia, a kegyetlenség, a nőgyűlölet, aminek a feltételezett ellentétét a kereszténység, a Nyugat, a liberalizmus, az individualizmus, a szabadság, a polgárság és a demokrácia képezik. [vissza]

³ Emlékeztetőül, az újkor hajnalán egyes közép-európai nemzeteknek a Nyugat támogatását remélő, de csak mérsékelten élvező „élethalál harca” folyt az 1517-től gyakorlatilag az egész iszlám kalifátus szakrális és politikai funkcióit magára vállaló Oszmán birodalom terjeszkedésével szemben (bővebben l. Iványi 2018: 21).
E vonatkozó hatásoknak egyébként egyre jelentősebb irodalma van, hogy ezúttal csak pár nevet, az osztrák André Gingrichet és a szlovák-amerikai Charles D. Sabatost emeljük ki. [vissza]

⁴ Kulin Ferenc (2016: 3) irodalomtörténész megállapítása, miszerint a magyar orientalisták „nem kereskedők, katonák és politikusok előtt egyengették az utat”, nemkülönben igaz más közép-európai térségi népek tudósaira és alkotóira is. [vissza]

⁵ Passuth elfogulatlanságát jelzi e vizsgált könyvhöz fűzött előszava is: „Az első lovagok, akik a XI. század végén elértek Jeruzsálembe - olyan urbánus képet kaptak, mely sokkal inkább lehetett jellemző a dél-spanyolországi arab varosokra vagy éppen Bizáncra, mint Nyugat-Európa polgári rendjére. Hatalmas szintkülönbség lehetett a földi élet megbecsülésének s élvezésének vonatkozásában is” (1979: 835). [vissza]

⁶ Mind a nyugati keresztesek, mind kifejezetten a teutonok gyakran képezik bírálat tárgyát Kodolányi Jánosnál és Henryk Sienkiewicznél is. Utóbbi szerző esetét e kézirat a későbbiekben tárgyalja, előbbi könyvének szerzői pedig az aggasztja, hogy „az alávaló Fridericus [császár] milyen háremet rendezett be Lucériában, melyik ördögi tudományú müszülmén (sic!) szerecsennel folytat levelezést” (1940: 320). Ugyancsak e szerzetesek, amikor Bolognába menet, keresztülhaladva Zárán, keresztesekkel találkoznak, úgy szól ugyanis a narráció, hogy „A fráterek rémülten húzódtak félre előlük, s fejcsóválva töprengtek, hogy szerzik vissza a pogányoktól Jézus urunk szenvedéseinek színhelyét éppen ezek a pimasz, pogánynál pogányabb hadfiak” (1979: 279). [vissza]

⁷ Például így tesz Passuth a mór csatornaépítészetet, vagy a szicíliai mórok „legmagasabbrendű civilizációját s életformáját, valamint vallási” türelmét illetően is – 151; 458-9). [vissza]

vallomás

DÉNES GÁBOR

Az én mesém

(6. rész)

− Lalikám! Az a kérésem, hogy ahogy a farkát felemeli, induljon el a kamera, hátha szarik egyet − adta ki az instrukciót Dévényi László rendező az Életlánc című film forgatásának első napján a Hortobágyon, egy lovaskocsi bakján. Vancsa Lajos kezében az Arriflex, elindulunk egy szekér­­úton. A ló, egy szép barna csődör, méltóságteljesen lépkedett. Dévényi árgus szemekkel nézte és szugerálta a lovat, hogy akcióba lendüljön. A ló csak egykedvűen poroszkált, meleg volt, száraz meleg, és szállt a por. Ki tudja mikor lesz ebből hasznos felvétel?

− Na, szarjál egyet, lovacska! – szólt Vancsa a ló felé. Vancsa felemelte a kamerát, belenézett, megnyomta a gombot. A kamera elindult, a ló azonnal felemelte a farkát, és csak úgy potyogott ki belőle a vágy titokzatos tárgya.

− Na, ez megvan, Lacikám! − szólt Vancsa elégedetten.

− Nagyon jó! De ha lehet, Lalikám, beszéld meg a lóval, hogy ezt még egyszer kérem a biztonság kedvéért. Most csináld meg egy kicsit közelibben, éppen, hogy kilássunk a ló segge mellett. Még szerencse, hogy a képkivágás 4:3 arányban van.

Vancsa Lajos kitűnő operatőr volt. Mindent tudott. Ha kellett, mikroszkópon keresztül forgatott, ha kellett, légifelvételeket készített. Nagyon sok film volt már mögötte. Papp Lacival készítette a Nehéz kesztyűk című játékfilmet. Kollányi Ágostonnal az „Örök megújulást”, az Állatok válaszolnak című egész estés természetfilmeket. Vérbeli profi volt, aki a természetfilmeket éppen olyan magas színvonalon készítette, mint a képzőművészeti vagy a gyerekeknek készülő filmeket. Az első élményem vele eléggé meglepő volt. Az első forgatási napon vidékre kellett mennünk. Bepakoltam a felszerelést a stábkocsiba, egy 1200-as Zsiguliba: beraktam a kamerabőröndöt, a különböző méretű dobozokban lévő optikákat, a statívot, a statívfejet, akkumulátorokat, hozzá a sofőrön kívül a rendező, az operatőr, a gyártásvezető és a magam személyes csomagjait. Meg kellett tanulni a legkisebb helyek kihasználását is.

Elindultunk. Mindenki magázott, kivéve a sofőrt. Amikor elértük a „100”-as kilométerkövet, Vancsa megállította a kocsit.

− Mindjárt jövök − mondta, majd visszaballagott a kőhöz, és egyszerűen lepisilte.

− Ez a hűséghatár! – mondta, és mint aki jól végezte dolgát, beült a kocsiba. − Mehetünk!

Én nem igazán értettem, hogy ez mire volt jó, de a többiek teljesen természetesnek tartották.

A kocsiban a rendező és Vancsa a következő városkák éttermi, kocsmai lehetőségeit sorolták, mit hol érdemes enni, inni. Ámulattal hallgattam, hogy ezek az emberek mennyire ismerik az országot, a tájegységek különlegességeit. Bármelyik idegenforgalmi szakembert kenterbe vágták volna a részletek ismeretével. Tőlük tudtam meg, hogy a legjobb vaddisznó­­pörköltért Veszprémbe kell utazni, a Vadász étterembe, ahol áfonyával, krokettel kell kérni. Velőt a csornai restiben érdemes rendelni, a legjobb sültkolbász Kecskemét előtt egy útszéli bádogbódéban sül, ahol a kamionosok, a rendőrök, a filmesek mindig megállnak. Kecskeméten az Aranyhomokkal szemben lévő bisztróban érdemes reggelizni, mert remek és hatalmas a máglyarakás, és itt a legjobb a kolbászos rántotta. Pécs, Debrecen, Szeged, gasztronómiáját, mint nyitott könyvet, úgy ismerték. Mindent tudtak, mi hol van, hol, mi a különlegesség.

A nagy, többszáz fős stáb után furcsa volt a szűkre szabott, zsigulinyi családias stábbal dolgozni. Itt valóban minden közös volt. A munka, a felelősség, de az élmények is. Ezek az emberek nagyon közel álltak egymáshoz. Sokáig azt hittem, néha több is ez, mint kollegialitás. Vékony volt a határ az igazi barátság és a jó munkatársi viszony között. Családias hangulat, ahol a sofőrtől a segédoperatőrig, mindenki fontos volt, elsőosztályú és egyenlő. Megoszlottak a gondok, és a siker is. Mindenki tette a maga dolgát, de ha helyzet volt, akkor egy pillanat alatt felállt az egység. Soha nem hallottam, hogy ez nem az én dolgom, ezt én nem csinálom, ezt nem nekem kell csinálni. A ministábok nem csak olcsók, de nagyon hatékonyak is. Sok mindent kell tudnia mindenkinek. Világítani, szerelni, hangot felvenni, berendezni, néha sminkelni is. Amit mindenkinek meg kell tanulnia, az a csomagolás. Minden centit ki kell használni a kocsiban, de van, amikor három autó is kevés.

A filmgyárban nem én voltam az egyedüli, akit nem vettek fel. Szinte mindenki, aki gyakornok volt, hasonló helyzetből került ide. Furcsa, de ez adott némi erőt, létrehozott valami titkos szövetséget.

Közben elkezdtem a rádióba riportokat készíteni. Elsősorban a Króniká­­nak, a 168 órának, de még a Válaszolunk hallgatóinknak műsornak is. Volt olyan nap, amikor hat anyagom is adásba került. Anyám régi rádiós volt. A Krónika és a 168 óra helyettes főszerkesztője, de neki soha nem dolgoztam. Valahogy elfogadták, hogy én vagyok a száguldó riporter, aki reggel öt órakor már bent van, és valami váratlan eseményre azonnal ugrik, gyűjti az információkat, a híreket a mentőktől, a rendőrségtől, a közlekedésről, vagy arról, amit a reggeli szerkesztő éppen kitalált. Legyen az egy friss hír, vagy valami aktuális érdekesség.

Vértes Éva volt a reggeli krónikás, aki azt mondta:

– Kérnék egy egyperces anyagot arról, hogyan áll a felújított műjégpálya a reggeli nyitás előtt.

A kocsi már várt rám a bejárat előtt. Gyorsan felhívtam az illetékest, hogy a rádiónak kellene egy rövid információ az új műjégről. Akkoriban nem lehetett telefonon interjút készíteni. Vagy kiépítettek egy külön vonalat, amit a posta biztosított, vagy egy szalagos magnóval ki kellett menni a helyszínre. A magnó nagy volt és nehéz, a mikrofon pedig akkora volt mint egy háromgombócos fagylalt tölcsérrel.

Amíg a Bródy Sándor utcából kiérkeztünk a hajnali Városligetbe, gyorsan összeírtam néhány kérdést, inkább több legyen, mint kevesebb, lehessen miből válogatni. Nem igazán éreztem, mi férhet bele egy percbe, de azt tudtam, hogy kell valami jópofa felütés az elejére. Megérkeztem. Az éjszakai műszakvezető fogadott. Kimentünk az üres, sötét, lefagyott pályára. Hajnal volt és kurva hideg. Egy pillanatnyi ötlettől vezérelve a mikrofonnal megkocogtattam a jeget és a következőt kérdeztem:

− Ez elég kemény! Milyen vastag?

A műszaki ember elmondta a leckét, hogy hány négyzetméter, hány centi, mivel csinálják, mennyi idő alatt lesz használható, és reggel már várják a kedves vendégeket. Visszarohantam a Rádióba, egyenesen az átjátszóba, mert a magnóra felvett anyagot át kellett írni egy 33 fordulattal működő, úgynevezett nagysebességű magnószalagra, amit aztán vágni lehet. Ebben a rendszerben egy betűnyi hang is legalább 3 cm hosszú volt. Gyorsan megvágtam az anyagot, bevittem Vértes Évának, aki régebben New York-i tudósító is volt. Akkor fel sem tűnt, hogy a szobában csak nők vannak. A technikus, a műsorvezető, a kulturális rovatszerkesztő, egy fiatal újságíró. Feltették a tekercset. Megnyomta a technikus a play gombot és az első mondat után felrobbant a szoba. Minden nő ugyanarra gondolt, amire én addig nem.

− Ez elég kemény, milyen vastag?

A nők reszkettek a röhögéstől, én pedig nagyon zavarba jöttem, elpirultam, mert azt éreztem, hogy rajtam röhögnek.

− Na, ezt kidobjuk – mondta Vértes. − Ez így nem maradhat benne.

Más nem is hiányzik, hogy majd jönnek majd a telefonok, meg a feljelentések, hogy pornográf célzattal bombázzuk a hallgatóságot. Helga, a csinos technikuslány egy pillanat alatt levágta a kérdést. Valóban, elindult az anyag nélküle is.

− Bocsi, de ezt elteszem magamnak – mondta, és még mindig folyt a könnye a nevetéstől.

Én meg kikullogtam a szobából, nagyon szomorú voltam, hogy ezek a nők mind hülyének néznek. De aztán arra gondoltam, legalább szereztem nekik néhány jó percet, végtére is Szomory Dezső is így kezdte valahogy.

A rádiózás tetszett, de mindig hiányzott hozzá a kép. Viszont TV-s soha nem akartam lenni. Az valóban nagyüzem volt. Mint rádiós készítettem riporot Richard Burtonnel, Szergej Nyeszterenkóval, Bacsó Péterrel, ­Vámos Lászlóval és nagyon sok hivatalos emberrel. De az egyik emlékezetes riportot egy színésznővel sikerült elkövetnem.

Még főiskolás volt, amikor a Madách Színházban Rosalindát játszotta Shakespeare Ahogy tetszik című vígjátékában. Aztán láttam a Szabó István által rendezett Álmodozások kora című filmben.

Sugárzó volt, egzotikus, erotikus és nagyon okos. Igen, ő volt Béres ­Ilona. Elhatároztam, hogy készítek vele egy hosszabb interjút. Felkészültem belőle, elolvastam mindent, amit addig róla írtak. Külön tanulmányoztam a filmes, a színházi és a szinkron szerepeit.

− Ennek nagyon jónak kéne lennie − mondogattam magamnak. Gombóc volt a torkomban, amikor végre vettem annyi bátorságot, hogy felhívjam. Mondhatom, hogy nem volt számomra közömbös. Tudtam, hogy nyolc év van közöttünk, azt is tudtam, hogy ezer pasi hajt rá, hogy a közelébe kerülhessen. Számomra volt abban valami varázslatos, ahogyan a hangjával tudott játszani, a gyönyörű szeme, a tekintete megmozgatta a férfiak fantáziáját. Megbeszéltünk egy időpontot, hogy felmegyek hozzá, és nála készítem el a riportot. Az egykori Hámán Kató úton lakott, egy kedves garzonban. Már előkészítette a kávét, a kókuszos darált kekszet. Egyszerűen volt felöltözve, sima farmert és pulóvert viselt. Leültünk egymással szemben. Előkészítettem a magnót. A mikrofont egy kis állványra tettem − ennek volt valami szertartásos jellege. Sokan azonnal lámpalázasak lettek, ha mikrofon került eléjük, de itt valahogy olyan természetes volt minden.

− Mennyi anyaga van? –kérdezte Béres.

− Hoztam magammal bőven. Összesen három órát tudunk felvenni.

− Te jó isten! Kinek érek én meg három órát? − kérdezte meglepetten.

− Nekem, és persze remélem a hallgatóknak is − mondtam kicsit zavartan.

− Hol kezdjük? − kérdezte Béres −, ha javasolhatnám, előbb igyuk meg a kávét, gondolom nem szerencsés, ha a felvétel közben zörög a mokkáskanál.

− Remek ötlet! Kezdjük a kávéval!

− De aztán kezdjük el, mert nekem fél egykor el kell mennem.

Ránéztem az órámra. Már fél tizenegy. Ezzel a nővel rohan az idő.

Elkezdtünk beszélgetni. Azt vettem észre, hogy kifutott az első tekercs a magnóban. Befűztem a következőt. Beszélgettünk filmekről, színházról, szinkronról. Akkor játszották a mozik az Egy férfi és egy nő című filmet – Anouk Aimée magyar hangja Béres Ilona. Szinte jobb, mint az eredeti. Szó esett kollégákról, filmes élményekről, de a második tekercs is megtelt.

Ránéztem az órára. Tizenkettő múlt. Ennek a nőnek el kell mennie, és eddig csak a múltról kérdeztem, a jelennel sehol sem vagyok. Nem lesz elég az időm. Kezdtem görcsölni, hogy lesz ebből vágható anyag? Hol vannak az új kihívások, új feladatok? Ezt folytatni kéne, de lehet, hogy már nagyon elege van? Bizonytalanság feszített. Közben egy belső hang azt parancsolta: „Nem, nem, nem beleesni!” – súgtam magamban belül, de hiába.

Az arcomról minden leolvasható volt. Jól éreztük magunkat, jó volt a beszélgetés. Néha jött egy-egy telefon, de kedvesen elmondta, hogy éppen rádiófelvétel van, majd máskor. Aztán jött egy telefon, egy mély férfihang szólt át a kagylón.

− Jó! Rendben. Fél órával később. Ott leszek – mondta és még gyönyörűbb lett. Megismertem az erőteljes hangot. De nem reagáltam le. Nyilván elöntött valami spontán féltékenység: de jó neki, hogy ezzel a tüneménnyel találkozik, csak a fejemen ne lássa, gondoltam, miközben a harmadik tekercset fűztem be magnóba. Béres a szemembe nézett. Mindent láthatott, amit szavakkal nem szokás elmondani.

− Most ne indítsa el a felvételt! – mélyen a szemembe nézett, forróságot éreztem a hátamon.

− Ismeri a kis herceg és a róka találkozásának történetét? Én nagyon szeretem.

Kis hatásszünet után elkezdte mondani: − Légy szíves, szelídíts meg!

„Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem […] De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz…”

Én tátott szájjal hallgattam, mert gyönyörűen mondta, és mert nekem mondta, és mert csodálatos tehetséggel varázsolni tudott. Amikor befejezte, hosszú csend borult a szobára. Nem tudtam megszólalni. Lassan elkezdtem összecsomagolni a magnót, a mikrofont. Amikor kiléptem az ajtaján, kaptam két puszit, ami kicsit olyan volt, mint amikor a nagynénik megpuszilják a rokongyerekeket. Berohantam a rádióba, elkezdtem vágni az anyagot. Két nap múlva a szerkesztő asztalán volt az anyag, aki meghallgatta.

− Őszinte leszek. Az anyag jó! Sőt, nagyon jó. Sőt, túl jó. De érződik belőle a személyes vonzalmad, ami engem zavar. Én nem tudom, hogy mi volt köztetek, de engem kicsit frusztrál, hogy holmi féltékenységet érzek. Ez a nő nekem is fontos. Tudom, reménytelen. De valamiért mégis fontos. És ezt az anyagot most nem adom le. Majd később. Talán. Különben is, most sokat szerepel a televízióban. Majd, talán, egyszer. Talán majd egyszer. Talán majd egyszer, hallottam magamban hetekig, hónapokig.

Évtizedekkel később a tél nagyon erős lett. Éjszaka mínusz 20 fokot mutatott a hőmérő. A természet alkalmazkodni kényszerült. Történt, hogy egy róka bejött a kertbe, és elbújt a terasz alatti rakodótérbe. Egy darabig nem vettem észre, de a kutyám Maci, állandóan be akart menni, jelezte, hogy van ott valaki. Autógumik, biciklik, kerti szerszámok akadályozták a bejutást. Aztán az egyik este, nekem is gyanús lett ez a fokozott érdeklődés. Macskák vannak, akik be szoktak bújni, de ez a felfokozott kíváncsiság most erősebb volt. Bevilágítottam az elemlámpámmal. Legnagyobb megdöbbenésemre egy róka ült velem szemben.

− Hát te ki vagy? – kérdezte a róka.

− Én? Hogy én ki vagyok? Már megbocsássál, de én vagyok a házigazda.

− Nem a kis herceg, akitől azt kérem, hogy szelídítsen meg? Itt vagyok. Emlékszel?

Most mit csináljak? A róka nem volt szép. Inkább kopott, öregedő, szürke róka, a farkán alig volt szőr, ott ült és csak nézett.

− Ha akarod megszelídítelek.

– Jó lenne, csak most nagyon éhes vagyok.

Hátraléptem, hogy legyen menekülési lehetősége, de a róka nem akart menekülni. Ekkor jutott eszembe a róka-kaland Béressel. Ennyi idő kellett hozzá, hogy a róka megtaláljon? Mit lehet tudni, ki küldte és milyen céllal? Éhes. Ide menekült, mintha tudta volna, hogy hová kell jönnie. Vittem neki vizet és kutyatápot, betettem egy edénybe és magára hagytam. Másnapra a róka eltűnt. A réten találkoztunk. Messziről integetett és megköszönte a vendéglátást.

− Na, igaz, hogy eltelt negyvenöt év, de egy lépéssel közelebb vagyunk – gondoltam, és visszaintegettem neki.

A második főiskolai felvételi vizsga 1974-ben volt. Nagyon sokan jelentkeztek. Az első rostán túljutottam, aztán jött a második. Még mindig több száz fiatal versengett egymással. Ott voltak a filmgyári kollégák, a különböző egyetemet végzett diplomások, a többszöri nekifutók. Beültettek egy nagy terembe és kollektíve kellett valamiről beszélni, vagy kérdezni. Voltak erőszakoskodó arrogánsak, voltak a hangosak, voltak a tolakodók, akik azt hitték, hogyha ők dominálnak, akkor az előnyt jelenthet számukra. Bennem sosem volt tehetség a tolakodásra. Ültem és figyeltem. Néha kérdeztem valamit, ami kicsit más irányba terelte a beszélgetést. Aztán írni kellett, aztán megint beszélgetni. Eljutottam a harmadik felvételi rostáig. Akkor két zseniális alkotó, Fábri Zoltán és Makk Károly indított osztályt. Én nagyon tiszteltem Fábrit, nagyon szerettem a filmjeit, nekem ő volt az igazi Mester. De valamiért engem Makk Károly csoportjába osztottak be. Sajnos nem éreztem, hogy közünk lenne egymáshoz. Szerettem a Szerelem című filmjét, de azt éreztem, hogy neki nem én leszek az embere. A vizsgafeladat adott volt. Sarkadi Imre Elveszett paradicsomából kellett egy jelenetet tévéjátékszerűen adaptálni. Kész! Ez reménytelen. Ezt nem tudom úgy megcsinálni, ahogy szeretném. De az is benne volt, hogy nem érdekelt se Sarkadi, se az adott darabból kiválasztott jelenet, amit két főiskolai hallgatóval kellett volna felvenni. Puff neki. Gyerünk! Elolvastam a teljes darabot, jegyzeteltem, elkezdtem feldolgozni Sarkadi életét. A rádióban sikerült az archívumból megszereznem a darabból készült hangjátékot.

Mi legyen, mit csináljak, hogy más legyen, mint a megszokott? A jelenetben egy fiatal orvos harcol a lelkiismeretével, a félelmeivel, mert abortuszt hajtott végre, amiben meghalt a betege. A jelenet egy vidéki házban játszódik, nyár van, hőség, a fickó már eleget ivott, hogy legalább magával őszinte legyen, de megjelenik volt szerelme az ablakban, aki nem érti a helyzetet, a vívódást, az önmarcangolást, a cinikus visszautasítást. Jó hosszan moralizálnak, de nem történik semmi köztük. Díszlet nincs, csak néhány jelzett fal és ablaknyílás. Berendezés nincs, csak egy asztal és talán két szék. Vagyis látvány nincs, helyzet nincs, sok duma van. Ez reménytelen, gondoltam. Itt csak valami egészen más dologgal tudnék versenyezni.

Azt találtam ki, hogy felveszek egy abortuszt az operáló orvos szemszögéből, 8 mm-es kamerával, felveszek műtéti hangokat, műszerek csörgését, altatógép hangját, és az egészet a főszereplő arcára vetítem, úgy, hogy a szöveget magában mondja, mint egy belső monológot. Ami azt jelenti, hogy szöveget előre fel kell venni, és a felvétel során bejátszani. Az sem biztos, hogy a lánynak az ablakban kell megjelennie. Az ő arca ráúszik a fiú arcára a vetített képre.

Kitaláltam, hogy az egész alatt a zene és zaj bejátszás lesz. A színészek nem beszélnek szinkronban. A bevetítésre használt 8 mm filmvetítő hangja úgyis minden szinkront elnyomna. Kimértem az időket, megszerkesztettem a technikai forgatókönyvet. Leszerveztem a kórházat, az orvost, a film gyors előhívását, a zene összeállítását.

Makk tanársegédje, a jónevű rendező, azt mondta. felejtsem el, amit kitaláltam, mert nem tudom megcsinálni. Technikailag nincs mód bejátszani, mert a főiskola nem tévéstúdió, nem is filmgyár. Ezt itt nem lehet. Meg időm se lenne nagyon, mert az egészre van három óra.

Egy világ dőlt össze bennem. Azt éreztem, hogy valami eredetit kell csinálnom, hiszen verseny van. Ha a hagyományos utat választom, akkor kevés az esélyem.

− Én ragaszkodnék az eredeti elképzelésemhez − mondtam, de közölték, hogy akkor jobb, ha hazamegyek.

– Ha szeretne felvételizni, akkor foglalkozzon a színészekkel, a szöveg értelmezésével, és ne akarjon lehetetlent, mert abból csak bukás lesz. Csinálja a hagyományos módon!

És én elkövettem életem egyik legnagyobb hibáját. Engedtem a lebeszélésnek. Megcsináltam a jelenetet úgy, ahogy az le van írva, úgy, ahogyan azt mások is megcsinálták. Valamit még kérdeztek az anyag megvédésénél, de azt éreztem, hogy nem én leszek Makk kedvence. Így is lett. Másodszor estem ki a harmadik rostán, pedig azt éreztem, olyan közel vagyok, hogy végre igazi főiskolás lehessek én is. Azt mondták, hogy fellebbezhetek, ha valaki valamiért visszalépne, akkor tartalék lehetek. Visszamentem a filmgyárba segédoperatőrnek. Közben megtudtam, hogy Moszkvában és Babelsbergben is működik főiskola, ahová mehetnék, ha elfogadják a felvételi alatt elért eredményemet. Remek lehetőség. A baj csak az volt, hogy se oroszul, se németül nem beszéltem. A minisztériumban azt mondták, ha leteszek egy nyelvvizsgát, akkor ők javasolni fognak, és ha a fogadó intézmény elfogad, akkor mehetek.

Gondoltam, Berlin közelebb van. Elkezdtem németül tanulni egy nagyon intenzív tanfolyamon. Hetente öt napon át, napi hét órában.

Reggeltől estig tanultam, de azt éreztem, hogy semmit sem tudok, mert nem tudok igazán megszólalni. Eljött a vizsga ideje. Egy nagyon kedves idős hölgy vizsgáztatott.

− A végére marad a cukor − mondta németül.

Én csak mosolyogtam, és belül remegtem, nem értettem, hogy kerülök én ebbe bele. Értettem a „végére marad a cukrot”, de hogy nekem ehhez mi közöm, azt nem. Aztán kiderült, hogy egy derék szellemi fogyatékos is jobban beszél, mint én. De valamiért megszánt a kedves vizsgáztató. Tovább engedett. Gondolta, úgy sem fog sikerülni, miért ő legyen, aki elvág egy karriert. Aztán különböző előkészítőkre kellett járni, ahol elmondták, mit lehet, mit nem. Kicsit furcsán éreztem magam a sok tizennyolc éves között, akiknek még se munkájuk, se szerelmük, se viszonyuk nem volt. De, ha ez az ára, akkor hallgatom a kötelező tudnivalókat − például azt, hogy egy évben csak kétszer jöhetünk haza. Lévén, hogy szolgálati útlevelet kapunk, abban minden ki- és belépést regisztrálnak és ellenőriznek. Ha valaki megszegi, eltiltják a tanulmányai folytatásától. Minden diák köteles betartani a fogadó intézmény házirendjét. Nem élhet szabatos életet, azaz nem élhet nemi életet. Nem árulhatja el a hazáját, nem adhat át stratégiai információkat, nem lóversenyezhet, nem ihat alkoholt, nem öltözködhet feltűnően és így tovább. A tanuló a teljes tanulmányi idő alatt nem utazhat nyugati országba, főleg az NSZK-ba nem. Felmerülő probléma esetén a berlini nagykövetség tanulmányi felelősét kell értesíteni, akinek beszámolási kötelezettséggel tartozik az ösztöndíjas.

− Nem félsz? – kérdezte egy kedves kollégám, aki végig követte a készülődés folyamatát. Tudod, hogy hová mész? Hol fogsz lakni?

− De félek. Félek itt hagyni a családomat, a barátnőmet, az eddigi életemet, de ha csak ez a lehetőség adódik, akkor ezt kell választanom.

Babelsbergbe megyek. Ott van a főiskola. Valami kollégiumban fogok lakni. Azt tudom, hogy ott nincsenek magyarok, de sok a külföldi diák. Hogy hogyan jutok el odáig, fogalmam sincs. azt majd az indulásnál megmondják. De van benne valami titkos, titokzatos, nem publikus, valami amit majd ott fognak csak megmondani.

Közel húszórás vonatozás után, két hatalmas bőrönddel és táskákkal érkeztem meg Berlinbe a főpályaudvarra. A kezemben egy cédulával.

Meg kell keresem a Potsdamba menő vonatot. Arra kell átszállni.

Óriási káosz uralta a Hauptbahnhofot. Fáradtan trógeroltam a bőröndöket egy információs ablakhoz, ahol igazi porosz tájszólásban elmondtak valamit, de abból semmit sem értettem. Néztem a feliratokat. Végre rájöttem, hogy hová kell mennem. Befutott egy emeletes vonat, tömve emberekkel. A két bőrönddel úgy löktek félre a derék németek, hogy azt éreztem, soha nem jutok el Babelsbergbe. Végre elindult a vonat. A helyiek faarccal bámultak maguk elé. A vonat egy összefüggő magas fal mellett haladt. A fal különböző kerítésekkel, szögesdrótokkal volt körülzárva. Ez a berlini fal. Jött a kalauz. Mindenki felmutatta jegyét, bérletét. Én következtem. Elővettem a nemzetközi jegyet, amilyet a kalauz még soha nem látott. Forgatta jobbra-balra.

− Mi ez?

− Ez egy jegy – mondtam meglepetten. – Ez a jegyem.

− Ilyen jegy ezen a vonalon nem érvényes – mondta, de olyan furcsa dialektusban, hogy csak a gesztusaiból értettem valamit.

Augusztus volt és nagyon fülledt meleg. Rajtam a táskák, kabátok, bőröndök. Folyt rólam a víz.

− Honnan jön?

− Budapest. Magyarország – mondtam, kissé idegesen.

− Hová megy? – kérdezte, miközben forgatta a jegyet, nem tudva, mit csináljon vele. Tépni? Lyukasztani? Beleírni?

− Babelsberg − válaszoltam.

Már többen néztek, a kalauz meg többeknek mutogatta a jegyet, hogy mit kezdjen vele? A derék németek csóválták a fejüket. Nahát ilyet, ez nem is jegy. Ez egy levél?

A végén az egyik utas kézbe vette és elolvasta végre a szöveget is.

− Ez rendben van. Érvényes a jegye, csak Magyarországon állították ki.

− Rendben van! – mondta a kalauz. – Most az egyszer! De, ha itt van, vegyen rendes, német jegyet.

− Mikor érkezünk Potsdamba? − kérdeztem a kalauzt, aki elővett egy vaskos menetrendet és alaposan megnézte. − 17 perc múlva. De onnan egy perc múlva megy a vonat tovább.

Végre megállt a vonat. A derék németek most is simán félrelöktek, senkit nem zavart a sok csomag, a bőröndök. Senki nem segített, csak félretoltak. Éppen hogy leszálltam, a vonat elindult mögöttem. A táskáim, a többi? Minden megvan? Mi a fenének kellett nekem ennyi könyvet hozni? Kifújtam magam, és elindultam a kijárat felé. Itt be kell ülnöm egy taxiba, lesz, ami lesz. A vasútállomás előtt egyetlen Wartburg állt taxi felirattal.

− Szabad? – kérdeztem udvariasan.

− Hová?

Odaadtam neki a címet, ami egy borítékra volt felírva.

− Jó, rendben. Tegye be a csomagokat és szálljon be!

Hosszasan keringtünk a városból kivezető úton. Egy villanegyeden áthaladva kaptatón mentünk felfelé. Kinéztem. Furcsa táblák mindenütt. „Grenzgebiet” – határsáv. Idegeneknek tilos a belépés.

A taxi megállt az egyik ház előtt.

− Adja ide az útlevelét! – mondta határozottan.

Az útlevelem egy taxisnak? Minek? Hová hozott ez engem?

Az épületből kijött egy csizmás ember. A taxis rám mutatott.

A csizmás megnézte az útlevelemet, és egy borítékba tett kulcsot adott a sofőrnek.

A sofőr visszaült és mentünk tovább. Lefelé a hegyről, át egy furcsa városon, ahol valami trolivezetékek futnak. Aztán megint egy villanegyed következett. Gyönyörű, hangulatos villák egymás után. A taxi megállt.

− Itt vagyunk!

Nem is rossz, előttem egy emeletes villa, kicsi kerttel, kőpaddal, virágokkal.

− Nem ott! – szólt rám a taxis. A másik oldalon!

Egy két részből álló barakképület előtt álltunk. Olyan épület előtt, mint amilyet az építkezéseknél húznak fel, hogy a munkásoknak legyen hol enniük, öltözniük. A taxis kivette a bőröndjeimet.

− 18 márka!

Adtam egy húszast, és már el is tűnt. Ott álltam a csomagjaimmal egy teljesen üres barakksor előtt. A kapu nyitva volt. Bementem. A leghátsó ablakból egy fekete fiú mosolygott rám. Ő volt egyedül otthon. Egy csomó kulcs volt a kezemben. Nézegettem, mi a fenét kezdjek vele?

A fickó kijött, bemutatkozott, és megmutatta, melyik oldalon lesz a szobám. A barakksoron belül hosszú folyosó vezetett körbe L-alakban. Amikor beléptem a szobába, kicsit megrettentem. Három ágy, három szék, egy asztal és két szekrény volt a teljes berendezés. Hú! Ez kemény lesz. A falak farostlemezből kialakítva. Kimentem a folyosóra, hogy felfedezzem az infrastruktúrát. A konyhában villanyrezsók, a fürdőben csak mosdókagylók, de nem volt egyetlen zuhanykabin sem. A WC-ben legalább 6 kabin, az alja és a teteje mindnek hiányzott. Ide kell járnia mindenkinek? Ez tragikus. Ez nem embernek való. Egy világ omlott össze bennem. Hova kerültem? Itt kellene leélni az életemből négy évet? Ez olyan, mint egy börtön. Az egész olyan irreális volt. A telepen összesen két külföldi. Sehol egy helyi ember, aki felvilágosítást adhat. Musa Szomáliából jött. Már negyedéves. Magabiztos végzős, aki tökéletesen ismeri a helyi terepviszonyokat. Látta rajtam a csalódást, az elkeseredést.

− Ne vedd komolyan! Hidd el, ki lehet bírni!

− Ja, Ich weiß − válaszoltam. Vizsgáltam a lehetetlen körülményeket, és a hang azt mondta belül, hogy na ezt nem! Padlót fogtam. Ezt nem! Hazamegyek!

− Te, én hívtam egy taxit, bemegyek a városba, Potsdamba, ha van kedved, téged is beviszlek.

− Jó, jó! Megyek. Összeszedem magam, a fotóstáskámba berakom az útlevelemet, nem merem a szobában hagyni. Ebben van minden vagyonom. Igaz, hogy kicsit nagy és kényelmetlen cipelni, de már megszoktam. Olyan ez, mint egy női retikül. Szinte hozzám van nőve. Benne van egy teleoptika, egy fényképezőgép, filmek, papír, ceruza.

– Jövök már! − szóltam a szomáliainak, aki már a taxi előtt toporgott.

Csak meg kell találnom a megfelelő kulcsokat − volt belőlük bőven. Bezártam a szobám ajtaját, aztán a barakk bejárati ajtaját, és beültem a taxiba.

− A kaput is zárjad be! Mit lehet tudni? Csak ketten vagyunk itt − mondta kedvesen mosolyogva a szakálla alatt Musa. A taxisnak határozottan adta meg az úticélt, amiből egy hangot nem értettem. Elindultunk. Nem igazán beszélgettünk, mert nehéz volt egymást megérteni. Ő a szomáliai német kiejtésével, én a magyarral kombinált németemmel inkább metakommunikáltunk. Azt éreztem, hogy az időérzékem eltompult. Úgy tűnt, hogy nagyon messzire megyünk. Hová visz engem ez a pasas? Aztán áthaladtunk egy hídon, és egy hatalmas tér szélén Musa megállította a taxit.

− Itt ki tudsz szállni. Tschüss! − mondta. Ez mit jelenthet? Kicsit udvariatlan lett. Sőt, mondhatnám úgy is, hogy kidobott a kocsiból, nyilván nem akarta felfedni a titkait. Én pedig kiszálltam és úgy éreztem magam, mint egy marslakó. Fogalmam nem volt, hogy hol vagyok, hogy mit keresek ott. Csak azt tudtam, hogy azonnal telefonálnom kell, mert ezt a pokoli helyzetet valakinek el kell mesélnem. De hol találok itt egy postát? Az első szembe jövőnek feltettem az intenzív tanfolyamon tanult és be­­gyakorolt kérdést.

− Bocsánat, hol találok itt egy postát?

− A középkorú hölgy meg sem állt, futtában válaszolt. – Was? Weiss ich nicht − nem tudom, volt a válasz.

Jött a következő áldozat. Egy kecskeszakállas, vastagkeretű szemüveges, aktatáskás férfi, rövidnadrágban, szürke műszálas zokniban és az aktatáskához színben illő, széttaposott szandálban. Amolyan úriemberféle, gondoltam.

− Jaj, istenem, hol is van itt egy posta? Posta? Posta? − ismételgette hangosan, miközben gyanús pillantásokat vetett rám és a fekete bőr fotóstáskámra. Mintha azt kérdezte volna: Ki ez? És miért engem, miért tőlem akarja megtudni? És különben is, mi lehet ebben a nagy táskában? Aztán csak legyintett: − Sajnálom, sietek – azzal otthagyott.

− Hová kerültem? Mi látszik rajtam? Ez rémesebb, mint egy rossz álom, mondogattam magamnak félhangosan. Aztán egyszer csak mellém ért egy rendőrség feliratú Wartburg, benne három rendőrrel. Leintettem őket, lesz, ami lesz. Megálltak, az egyik kiszállt, és felém fordult, miközben a gumibotját igazgatta a kezében.

− Ellenőrzés – mondta keményen, német katonához méltón.

Ez hülye? Én kérek segítséget, és engem akar ellenőrizni? De lehet, hogy itt ez a szokás. Már vettem is elő az útlevelemet, amit tüzetesen átnézett.

− Mi a problémája? – kérdezte fölényesen.

A faszomnak kell ez nekem, mondtam magyarul, de biztos látszott az arcomon, hogy valami nem tetszik. Apámra gondoltam, meg a nagyapámra, akik véres valóságban élhették át az Übermensch hatalmi arroganciáját. Mit keresek én itt? Aztán erőt vettem magamon, és tört németséggel annyit mondtam:

− Én csak egy postát keresek itt, mert telefonálni szeretnék!

A rend őre kicsit elmosolyodott. Visszaadta az útlevelemet.

− Ah ja! Posta, az ott van szemben, a tér túlsó oldalán, de siessen, mert ötkor bezárnak.

− Aztán beült a kocsiba, és elhajtottak. Én meg rohamléptekkel mentem a megadott irányba. De még mindig nem tudtam, hogy hol is vagyok. A posta volt az egyetlen értelmes cél előttem. Bent hatalmas sorok álltak, idő kellett, hogy felfogjam, mi hol van. A legrövidebb sort állók ablakához léptem.

− Szeretnék Budapestre telefonálni. Itt a szám.

− Sajnálom, itt csak táviratot tud feladni. Menjen ki, és a másik ajtón menjen be, ott lehet telefont intézni.

Feladom! Ez rosszabb, mint otthon. Vagy én vagyok ennyire hülye? Pedig valahogy megértetem magamat. És mégis azt érzem, hogy áthatolhatatlan falak választanak el ettől a világtól. Végre sikerült a megfelelő ablakot megtalálni, végre sikerült megértetni, hogy azonnal telefonálnom kell Magyarországra.

− Halló! Igen, én vagyok! Ez katasztrófa. Ezt én nem fogom tudni végig csinálni. Nincsenek körülmények. Ezek még körülményeknek sem nevezhetőek. Szóval, nem tudom mi lesz. Holnap bemegyek Berlinbe a követségre, hátha… Jó, vigyázok, írok, hívlak! A vonal megszakadt. Lejárt a kifizetett beszélgetési idő. Kitámolyogtam a fülkéből, mentem az utcára, át a térre, a fotós táska egyre nehezebb lett. Már kezdett kicsit borulni, vagy a nap ment el, vagy már sötétedett? Nem tudtam felfogni.

− Na, jó, telefonáltam, de hogyan jutok vissza a cuccaimhoz? Meg kell állapítanom, hogy nem tudom, hol vagyok, és nem tudom, hogy hová kell visszamenni. Bang! Más nem hiányzott. Nincsen nálam térkép, de ha lenne, sem tudnám a címet. Csak a trolivezetékre emlékeztem. De melyik irányba kellene felszállnom és meddig kellene mennem? De itt nincs is troli, itt csak villamos van. Tényleg, ez Potsdam, nekem meg Babelsbergben kellene lennem. Végre megláttam a hidat, amin a taxival átjöttünk. Ott megy a villamos, azzal kellene valameddig eljutni, ahol a troli jár. Felszálltam egy villamosra, de jegyem nem volt. Sőt, aprópénzem sem, amivel a peronon lévő félautomata jegyadagolóból vehettem volna. 20 pfennig volt egy vonaljegy. Nem lóghatok első nap. Mit lehet tudni, ha jön egy ellenőr. Lesz, ami lesz, bedobtam egy jó magyar 20 fillérest. Csörgött, ahogy leért a perselybe, én meg letéptem a jegyemet. Nagyon figyeltem, hogy hol találom meg a trolivezetéket. A villamos egy széles kereszteződéshez ért. Mintha ezt már láttam volna… leszálltam. És valóban egy troli ment el előttem. De melyik irányba kell nekem felszállni? Lesz, ami lesz. Amelyik előbb jön. A trolin is hasonló jegykiadó szerkezet működött. Megint bedobtam 20 fillért, és letéptem egy jegyet. A troli elindult. Merre megyünk? Hogyan fogom felismerni, hogy hol kell majd leszállnom? Basszus, még az utca nevét sem tudom. Lassan teljesen besötétedett. A busz csak ment, hegyre fel, hegyről le. Néha az volt az érzésem, hogy mintha már láttam volna egy-egy épületet, sarkot, kereszteződést. A sofőr néha hátranézett, hogy még mindig ott ülök-e. Én meg egyre nyugtalanabb lettem, mert ennyi idő alatt már Berlinbe is eljuthattam volna. Közben teljesen besötétedett. Aztán megint jött a hegy a táblákkal. „Grenz­­gebiet”. Ezt ma már láttam. Hol vagyok? Ahogy ezt kigondoltam, abban a pillanatban a troli megállt és fényjeleket adott. Körülnéztem. Már csak én voltam az egyedüli utas. A sofőr kinyitotta az első ajtót és felszállt három fegyveres egyenruhás. Egyenesen felém jöttek. Körbe fogtak. A sofőr a nyitott ajtó elé állt.

− Ausweis bitte! Igazolványt! − üvöltötte az egyik német katona. – Mit csinál itt?

− Én? Szeretnék az internátusba menni.

Nézegették az útlevelemet, forgatták, elemlámpával világították át a lapjait.

− Nyissa ki a táskáját! Mit fotózott itt? Itt tilos a fényképezés. Ez határsáv.

− Ez biztos félreértés. Én nem fotóztam semmit, hiszen sötét van. Ma érkeztem – magyaráztam a katonáknak. Én jöttem ide tanulni, Filmhochschule, internat…

Lassan felfogták a szituációt, hogy ez nem egy határsértő, csak egy fáradt lúzer, akinek fogalma sincs, hol van és hová kéne mennie, mert a főiskolának több kollégiumi épülete is volt.

− Barakk! Barakképület − mondtam bizonytalanul.

− Ah ja! An der Sandsolle! Ja, alles klar. – Aztán valamit beszéltek egymás között. − Maradjon! Majd a sofőr szól, hogy hol kell leszállnia.

Valamit magyaráztak a trolisnak is, és jókat röhögve leszálltak. A troli pedig elindult velem a hegyről lefelé. Megint jött az ismerős sarok, aztán megint jött egy ismerős épület, aztán megint sötét. Egy gyártelep kerítésénél állt meg a busz.

− Itt! Itt szálljon le, aztán csak menjen a kerítés mellett jobbra, aztán egyenesen.

Egy teljesen ismeretlen területen, koromsötétben bóklásztam. A köves út hirtelen földes, inkább homokos útra váltott. Egyre reménytelenebbnek tűnt a helyzetem. Mentem, amíg végül megtaláltam a barakkokat. Sötét volt. Kitapogattam a kulcsokat, kapu, aztán a bejárati ajtó, aztán valahol megtaláltam a folyosói világítást, végül benyitottam a szobámba. Kész! Úgy ahogy voltam, ledőltem az ágyra és arra gondoltam, hogy apám Borban sokkal reménytelenebb helyzeteket is túl tudott élni. Aztán megszűnt a világ, hajnalig kómában voltam. Nem ettem, nem ittam, csak nagyon fáztam. A klasszikus NDK-s szürke szag uralta a szobát. Mi lesz velem? Hogy fogom ezt végig csinálni, ha már az első nap ennyire kikészített? Rájöttem, hogy a troli a városban körbe megy. Legalább ötször mentem végig a teljes vonalon. Nem csoda, hogy a sofőrnek gyanús voltam, a nyugat-berlini és az NDK-határ mentén amúgy is mindenki gyanús. Hajnal volt, lassan kitisztult a fejem. Fogtam egy nagy papírt, amit az egyik szekrényben találtam, és hatalmas betűkkel a következőt írtam fel:

− Ide figyelj, te marha! Egész eddigi életedben erre vágytál. Most itt vagy! Nem adhatod fel, nem adhatod fel az álmaidat! Végig kell csinálnod!

A papírt kitűztem az ágyam fölé. Aztán mellé ragasztottam egy ­Federico Fellinit ábrázoló fényképet, amit otthonról hoztam. A Mester jó, ha velem van, gondoltam. Lassan kipakoltam a ruhákat a bőröndből. Kialakítottam magamnak egy kis sarkot. Legyen, aminek lennie kell.

Be kell mennem a főiskolára jelentkezni. Egy cím van csupán megadva. Karl Marx Strasse. De az hol van? Hogyan jutok oda? Ahogy kiléptem a szobából, egy takarítónőbe botlottam, aki az ajtó előtt egy nagyon büdös folyadékkal kente fel a linóleumot.

− Jó reggelt! – köszöntem neki az ajtóból, mert nem akartam a frissen kent trutyira lépni.

−Schön’ Tag – jött a válasz, de nem is nagyon nézett rám, csak egykedvűen kente a lét.

Aha! Most már értem. Ennek a tisztítószernek van ez a furcsa NDK-szürke szaga! Ez volt az első felismerésem ebben az idegen környezetben.

− Bocsánat, de hogy jutok el a Karl Marx Strasse 16-ba?

A nő megállította a felmosófát, rám nézett.

− Frau Menner? - kérdezte.

− Nem. Karl Marx Strasse.

− Igen, értem. Magának a Sztálin-házba kell mennie Frau Mennerhez.

Mi van? A nő igazi porosz dialektusban adta el magát. Csak sejtettem, hogy mit mond, de az értelmét sehogyan sem tudtam megfejteni. Mi van? Hogy kerül ide Sztálin, meg valami Menner? A trolit azt értettem. Kimegyek a kerítés mellett, és jobbra, és ott a megálló.

Augusztus vége volt már. Ahogy kimentem az utcára, nagyon fáztam. Pedig felöltöztem, pulóver, bőrdzseki, a helyiek meg egy szál pólóban, rövidnadrágban, papucsban mászkáltak. Tudom, a németek bírják a hűvöset, de hogy ennyire? Megint jött a 20 filléres trükk, de éreztem, hogy ez nem mehet a végtelenségig. Pénzt kell váltanom. Majd, visszafelé váltok valahol, gondoltam. A troli egy nagyon kellemes kertvároska utcáin kanyargott. Kedves emberek szálltak fel-le, mindenki köszönt mindenkinek. A kertek ápoltak, tele virággal, zölddel. Az volt a benyomásom, hogy a környezet kicsit olyan, mintha valami nyaralóhely lenne. Akkor még nem tudtam, hogy ez volt Berlinnek a Rózsadombja annakidején.

Megérkeztem egy egykor elegáns főúri épület elé. Az épület klasszicista stílusjegyeket viselt. Nagy volt, szürke és méltóságteljes. A timpanont tartó oszlopai között kifeszítve egy hosszú vörös transzparens, a szövegét el tudtam olvasni, de nem értettem. Csak a szöveg aláírója, bizonyos ­Lenin volt ismerős. Biztos ez az a ház. Ide kell bemennem.

Egy középkorú hölgy fogadott. A csípőficamát azonnal felfedeztem. Nem volt nehéz. Kicsit sajnáltam, hogy csak korlátozva tud mozogni. Kedvesen hellyel kínált, miközben a kávéját szürcsölgette. Papírokat vett elő a fiókból, indigókat tett közéjük, befűzte az Erika nevű elektromos írógépbe. Nem kérdezett, csak tette a dolgát. Igazi bürokrata volt, aki mindent a szabályoknak megfelelően intézett.

− Neve, született… stb. Szépen felírt minden fontos adatot. Elkérte a papírjaimat, írt tovább. Aztán tíz perc adatfelvétel után azt mondta: − Herr Denes, mint tudja, a tanulmányok megkezdése előtt egy év gyakornoki időt kell nálunk eltöltenie.

− De nekem már hatéves szakmai gyakorlatom van. Én az otthoni filmgyárban dolgoztam eddig.

− Szabály az szabály. Itt nem tudunk kivételt tenni. A német diákoknak is végig kell ezt járniuk. Egy héten egyszer be kell jönnie nyelvórára, a többi napokon a DEFA Kurzfilm Stúdióban kell dolgoznia, gyakornokként.

Basszus! Na tessék, más nem hiányzott. Egy év veszteség. Ez rémes. Megpróbáltam összeszedni minden nyelvi készletemet. Kedvesen ránéztem Frau Mennerre.

– Esetleg tudok valahol kérvényezni, hogy ezt az időt…

– Ne is folytassa! Nem. Nálunk ez a szabály. Remélem, jól fogja eltölteni. Egyelőre legyen türelmes és tanulja a nyelvet. Szeretném, ha havonta egyszer benézne és beszámolna, hogy hol tart, mi történt magával. Holnap kap tőlem egy ideiglenes igazolványt, ameddig a rendőrségen megvizsgálják, hogy kaphat e végleges diákigazolványt, amivel már tud számlát nyitni, bérletet venni, és diákkedvezményeket igénybe venni. Addig az útlevele mindig legyen magánál. Itt igazolvány nélkül nem tud belépni a főiskola épületeibe, mert ez határterület. Ha kérdése van, csak bátran jöjjön. A többiek is lassan megérkeznek majd. Nem fog unatkozni. Sok külföldi diák jár hozzánk. Ők is végigjárják ezt az utat. Magának annyival lesz könnyebb, hogy nem nulláról kezdi a gyakorlatot. Egyelőre fedezze fel a környéket. Aztán a jövő héten jöjjön be, és megmondom, kit kell majd a DEFA-ban keresnie.

Persze a dialógus nem ment ilyen egyszerűen, de a hölgy nagy gyakorlattal kommunikált külföldiekkel. Azt éreztem, hogy sok mindent megértettem, vagy legalább is úgy tettem. Mielőtt elköszöntem, megkérdeztem, hogy hol van a Sztálin-ház?

− Ez az. Kint is van a falon az emléktábla, nézze meg, amikor kimegy.

A potsdami békeszerződés megtárgyalásakor és aláírásakor ebben az épületben lakott V. Sztálin, a Szovjetunió – aha, most már értem. A helyiek ezért hívják az épületet Sztálin háznak.

Elindultam gyalog, lefelé a hegyről. Most mit tegyek? Rájöttem, hogy lassan két napja nem ettem semmit. Nem csak a hőérzetem, tompult el, de az éhségérzetem is.

Jelenetek József életéből

Faliszőnyeg

fókusz

KICSI SÁNDOR ANDRÁS

A böjt

A böjt tágabb értelemben valamely szakrális vagy erkölcsi indító okból eredő önmegtagadás, főként az érzéki élvezetekről való lemondás (absztinencia); szűkebb értelemben a táplálkozás korlátozása, részben az ételek fajtáját és/vagy mennyiségét, részben a táplálkozás idejét illetően. A böjt formáját tekintve a tabu egyik változata, fontos eleme számos kezdetleges anyagi kultúrájú nép szakrális életének (például a sámánok eksztázistechnikájának), s általában az istenséghez való közeledés egyik előfeltétele. A böjttel szorosan összefügg az áldozat, ami az istenségnek való táplálék felajánlása. Az emberiséget általában jellemzi az a hiedelem, hogy bizonyos ételek és italok titkos erejűek, szentek, s bevételük előtt szünetet kell tartani, böjtölni kell, hogy a test a szent anyaggal való találkozásra felkészüljön. A böjt okozta fizikai hatás pszichés velejárója eljuthat az eksztatikus izgalom fokáig.

Az angol analitikus filozófus, John R. Searle bevezette megkülönböztetést (1969) használva: az éhezés, koplalás nyers tényt, a böjtölés intézményes tényt ír le. Minden intézményes ténynek megvan a nyers megfelelője. Az intézmények (mint amilyen a böjt is) úgynevezett konstitutív (alkotó) szabályok rendszerei és csak általuk határozhatók meg, létüknek pedig előfeltétele, szemben a nyers tényekkel (mint az egyszerű éhezés), bizonyos társadalmi intézmények megléte. A konstitutív szabályok olyan tevékenységeket irányítanak, amelyek nem léteznének, ha nem volnának ilyen szabályok.

Minden kidolgozottabb vallás ismeri a böjt intézményét, s többé-kevésbé kidolgozott, teljes vagy részleges hatáskörű étkezési előírásaik és tilalmaik is vannak. A különböző politeista vallási rendszerek már az ókortól fogva előírták egyes alkalmakkor, egyes istenek ünnepeire vagy a beavatásra való előkészület idején, haláleset, nagy bűntény, súlyos természeti csapás vagy nemzeti gyász alkalmából, Egyiptomban, Mezopotámiában, Iránban és az ókori görögöknél. A böjt eme indokai (bűnbánat, gyász, megtérés, várakozás, kinyilatkoztatásra való felkészülés) elevenek maradtak. Számos vallásban a böjt a beavatás előzménye.

A böjt a táplálkozás ritmusának szabályozásához kapcsolódik. Ilyesféle ritmus többféle módon valósulhat meg: egy étkezésen belül (fogások), egy nap étkezésein belül, hetente (legalábbis ahol a vasárnap ünnep, ami a hétköznap vs. ünnep megkülönböztetésnek legalapvetőbb megnyilvánulása), évszakonként, évenként (szűkös és bő esztendők).

Az étkezések napszakonkénti idejének meghatározása általában csak a kifinomultabb kultúrákat jellemzi, s a kifinomult kultúrákban meghatározott vallások jutottak érvényre. Ami a legkorábbi emlékeket illeti, Mezopotámiában a Szeleukidák korában (Kr. e. IV–Kr. e. II. század) az étkezések napi rendjére onnan lehet következtetni, hogy egy szöveg szerint Uruk templomában a szobrok naponta kétszer táplálkoztak: a templom kinyitása után és becsukása előtt, reggel és este.

A ‘reggeli’ jelentésű szavak több európai nyelvben szó szerint ‘böjtszegés’ jelentésűek (francia déjeuner, spanyol desayuno, katalán desdejuni, angol breakfast), s az éjjeli böjtöléssel állnak kapcsolatban. A mauritiusiban (francia alapú kreol nyelv) karem ‚böjt’, s a francia carême (ófrancia ­quaresme) folytatása, ami a latin quadragesima ‚negyvenedik (nőnemben)’ szóból jön (ami utal a keresztényeknél, mégpedig katolikusoknál szokásos húsvét előtti negyvennapos böjtre), s egyaránt jelöli a szigeten a keresztények húsvét előtti nagyböjtjét, a muszlimok ramadán hónapját betöltő böjtjét és a helyi hinduknál is szokásos, a holi ünnepet kísérő táplálkozási élőírásokat. (A mauritiusiban a ‚böjt’ és a ‚negyven’ jelentésű szavak, a karem és a karant között az etimológiai kapcsolat már nem átlátható. A régi magyar nyelvjárásokból is ismert viszont a negyvenel ‚húsvét előtt negyven napon át böjtöl’ szó.) Mauritiuson a helyi kreolban már a munkamegosztás átszervezését követően tidezene ‚reggeli’ (szó szerint, etimologizálva ‚kis böjtszegés’), dezene ‚ebéd’. Mindenesetre a karem szó átfogó, a különböző vallási szokásokra egyaránt használatos jelentése bizonyíték a böjt egyetemes jelentőségére. A franciában a carême mellett ‚böjt’ jelentésű még a jeûne, ami a kései latin ieiunus ‚koplaló, éhező’ folytatása. A germán és szláv kifejezések a tartás, megtartás fogalmára vezethetők vissza. (Germán például az angol fast, német Fasten ‚böjt’, szláv például az orosz poszt, cseh půst ‚böjt’, szlávból átvétel a román post). A magyar böjt a középfelnémet bíht ‘gyónás’ szó átvétele, a böjt és gyónás intézménye közötti, érintkezésen alapuló névátvitelt valósítva meg. Hasonló az átvitel, a metonímia a gyón etimológiája esetében, mely az ótörök juwun ‚mosakodik, tisztálkodik’, s nem a szintén ótörök jonga ‚vádol’ átvétele. (Mindezekről, a nyers tények leírásától az intézményes tények kifejezéséig vezető útról, az éhezik – koplal – böjtöl kifejezések akaratlagosságának hierarchiájáról: Austerlitz 1984.) A böjt régi neve volt még a sanyargatás is, sőt ezt fejezhette ki a koplalás szó is.

A hinduizmus böjti szokásai a hét napjaihoz és naptári ünnepekhez kapcsolódnak, s nagy regionális változatosságot mutatnak. A varnák (társadalmi rétegek) közül a legszigorúbb előírások a legmagasabbra, a papi rétegre, a bráhmanokra vonatkoznak, nekik kell a legválogatósabbaknak lenniük. A szigorú étkezési szabályok szerint a tiltott ételek sorrendje: hús – hal – tojás (tilos mind a három, mert mozoghatnak, különösen tilos a marhahús), hagyma, fokhagyma, gomba (kötőerők miatt nem ajánlottak), s nem ajánlott még a kakaó, a kávé, a fekete tea és az olyan élvezeti szerek sem, mint a dohány. A harcosok, a ksatriják elvben húsevők. A buddhizmus, a dzsainizmus és a többi indiai vallásrendszer az elmélkedéssel egybekötött böjtnek természetfeletti erőt tulajdonít. A böjtölésnek az önkéntes éhhalálig fokozott formája a dzsainizmust jellemezte, a szikhek viszont nem helyeslik böjt tartását.

A legfontosabb buddhista böjti szabály szerint a szerzetesek és buzgóbb laikusok általában délután nem ehetnek semmit, de egyes helyeken ezt a megszorítást csak bizonyos napokra korlátozták. Az indiai buddhisták II., Vaisálíban tartott zsinatán, amelyre a hagyomány szerint Buddha, a vallásalapító halála után egy évszázaddal, s így talán a Kr. e. IV. században került sor, a vinaja törvények követői és a tanok liberális interpretátorai közötti vitatémák között több táplálkozással kapcsolatos is szerepelt. A tárgyalt tiltások a következők voltak: délutáni ételfogyasztás (dvangulakappó), étkezés után ételfogyasztás más településen (gámantarakappó), étkezés után túró fogyasztása (amathitakappó), szeszfogyasztás (dzsalógipátakappó). Ami a böjti előírások legfontosabbikát, a dvangulakappót illeti, ebben is eltérés létezik a szigorúbb, ortodoxnak tartott hínajána és az engedékenyebb mahájána irányzat között. A hínajána buddhizmus követői, legalábbis a szerzetesek állítólag szigorúan betartják: nem esznek szilárd ételt déli 12 óra után. A mahájána követői liberálisabbak, a kolostorokban a szerzetesek általában névleg délután nem ehettek, illetve ehetnek, de e megszorítást egyes helyeken csak bizonyos napokra korlátozták. A Kínában felemás módon megtartott délutáni böjt mellett a böjtölés fő szempontja az időpont helyett az étel milyenségére tolódott: elvben húst, halat, tojást, tejteméket, hagymát, fokhagymát és bódító italt nem szabadott fogyasztaniuk a szerzeteseknek, de ezen megszorítások megszegésére is számos példa akadt (Kicsi 2007: 136–140).

A Bibliának mindkét fő része több helyen említi a böjtöt, részint tanács-, részint parancsképpen, s különösen Ésaiás próféta könyvének idevágó részét tekintették mérvadónak (58,6–9). A zsidóknál jelenleg öt általános, ószövetségi eredetű böjti nap (héber táánisz vagy cóm ‘böjt’) szokás, közülük az engesztelés napján (jóm kippúr, jóm hákippúrím, tisrí hónap 10. napja) és áb (áv) hónap 9. napján minden más testi élvezet is tilos estétől estéig. A többi böjti napon – amelyekhez néhány újabb keletű is csatlakozott – csak az ételtől-italtól való tartózkodás kötelező. Az áb (vagy áv, a bibliai zsidó időszámítás 5., a mai zsinagógai gyakorlat 11. hónapja, kb. július–augusztus) hónapbeli böjt neve tisá beáv, s ez Jeruzsálem pusztulásának (Kr. e. 586 és Kr. u. 70) emléknapja. A gyász jeléül a megelőző napokon a vallásos zsidók nem esznek húsos ételt. A böjtöt követő idő a „vígasz napjai”, ezért az áb hónap teljes neve menahém áb (‘vigasztaló áb’). A zsidó és keresztény hagyományban a böjtöt imádság kíséri, s az ember alázatát fejezi ki Isten előtt.

A zsidó konyhát a tejes és húsos ételeknek, sőt az ezekhez való edényeknek elválasztása is jellemzi. A hagyományos zsidó táplálkozásban egyazon étkezésen belül – elvileg még az ember gyomrában – sem találkozhat a kétféle étel (Kicsi 2007: 46). A zsidó konyha tiltja a sertéshús fogyasztását, ám újabban rabbinikus tekintélyek nem is említik e tiltást, hanem egyszerűen felsorolják az ehető (kóser) háziállatokat, mégpedig a négylábúak közül hármat: szarvasmarha, birka, kecske. Ugyancsak a zsidóknál tilosak páska napján, pészachkor a kovászos ételek, s ilyenkor kovásztalan maceszt, pászkát szokás fogyasztani. (Rendesen szombatra azonban éppen kalács, barchesz van előírva.) A zsidóság hagyományőrző csoportjainál – a hindu varnák és kasztok elkülönüléséhez hasonlóan – különbözhetnek a szabályok a laikusok, a leviták és a kohániták számára.

Keresztelő Szent János gyakran böjtölt. Az öncélú böjtöt azonban a próféták éppúgy elutasították, mint Jézus. Viszont Jézus is negyvennapos böjttel, az Atyára való hagyatkozás tettével készült hivatására és utalt is a böjt szükségességére. A hívek számára a böjt célja az, hogy megnyíljanak az Úr kegyelme előtt, várva második eljövetelét. Keresztény értelmezésben az igazi böjt a hit böjtje, a Vőlegény látásától való megfosztottság, és az ő keresése.

Böjt a keresztény egyházakban, többféle formában már az őskereszténység idejétől szokásos. A katolikus egyház böjti fegyelme sokat enyhült. A szorosabb értelemben vett böjt (ieiunium) mellett az egyszerű absztinencia meghatározott élelmiszerektől való tartózkodást ír elő, továbbá korlátozza a napi étkezések számát és bőségét. A magyar katolikus egyház a XI. században vezette be minden hét pénteki napja, az évnegyedi kántorböjtök, a húsvét előtti nagyböjt, valamint az egyes vigiliák böjtös megtartását. A kántorböjt (‚negyedévenként egy meghatározott hét három napjára terjedő böjt’) a latin quattuor tempora (‚négy idő’) népetimológiás elferdítése, s a szokás valószínűleg, mint a szintén apostoli eredetűnek tartott nagyböjt, a IV. században keletkezett Rómában. A húsos, tejes és tojásételektől való tartózkodást évszázadokon át kusza tilalmak szabályozták, s az év napjainak legalább egyharmada elvben hústalan nap volt.

A katolikusoknál Magyarországon is létezik böjti szabályzat. Szigorú böjt (latinul ieiunium) van a 21–60 éves korúak számára az ún. nagyböjt (Jézus böjtjére utaló húsvéti előkészületi időszak, negyvennapos böjt, latinul quadragesima) első napján (Hamvazószerdán) és Nagypénteken: háromszori étkezés egyszeri jóllakással és hústilalommal, míg a nagyböjt többi péntekén, 14 éves kortól kezdve, csak hústilalom van érvényben. Az év többi péntekének egykor kötelező hústilalmát másféle önmegtagadással, illetve áhítattal, esetleg irgalmas szeretetgyakorlással lehet helyettesíteni. A negyvennapos böjt (népnyelven negyvenelés, negyvenölés) tulajdonképpen 46 napos előkészületi időszak. Nagyböjt idején az igaz hívők húsos, zsíros ételt nem esznek, olajjal vagy vajjal főznek, s a buzgóbb hívők csak napjában egyszer étkeznek. A böjtöt követő húsvéti ételek is jellegzetesek: sonka, tojás, kalács.

A keleti kereszténységben szigorúbb a böjt (görög nészteia, orosz poszt), különösen a nagyböjti időszakban, amikor az ún. vajhagyó vasárnap (ötvenedvasárnap) után semmilyen állati terméket nem fogyasztanak a szombati és vasárnapi napokat kivéve. A keleti keresztények böjtölnek még például a karácsony előtti második héten (advent), valamint az apostol­­fejedelmek (június 29.) és Nagyboldogasszony (augusztus 15.) előtti napon.

Egyes keresztény aszkéták szélsőségesen szerényen táplálkoztak, amire jó példa Szent Hilarion táplálékának leírása Szent Jeromostól (Hieronymus, 340 körül–420 körül): „Huszonegyediktől huszonhetedik évéig, az első három évben fél sextariumnyi lencsét evett, hideg vízzel föleresztve, a következő három évben pedig sós és vizes száraz kenyeret. Huszonhét­­éves korától harmincéves koráig mezei növényeken és bizonyos cserjék nyers gyökerein élt. Harmincegytől harmincöt éves koráig hat uncia árpakenyér és olaj nélküli félig főtt zöldség volt tápláléka. Mikor érezte, hogy látása romlik és egész testén kiütés meg valami darás rühféleség terjed, ezt az ételt olajjal egészítette ki, majd egészen hatvanhárom éves koráig az önmegtartóztatásnak ezt az útját rótta, a föntieken kívül egy fia gyümölcsöt, zöldséget vagy más egyebet meg sem kóstolva. Mikor aztán látta, hogy emiatt teste elsenyved, s azt hitte már, közelről fenyegeti a halál, hatvannegyediktől a nyolcvanadik életévéig nem evett egy darab kenyeret sem. Hihetetlen módon lángolt a lelke: mint újonc akart Isten szolgálatába lépni akkor, mikor mások már engedni szoktak életelveikből. Lisztből és híg olajból készített magának tehát szürcsölnivalócskát, alig ötunciányi étellel-itallal egészítve ki ezt, úgy töltve el életét, hogy napnyugta előtt sem ünnepnapokon, sem a legsúlyosabb betegségben nem törte meg a böjtjét.” (Fordította Magyar László András.) A hasonló anachoréták táplálkozása időről időre tréfálkozás tárgyát is képezhette (például Ráth-Végh 1966: 446–8).

A közönséges szerzetesek eledeleiről is bőségesek a források. Például Johannes Cassianus (360–450 körül) írt az egyiptomi, főleg a Delta-vidéki keresztényekről, akiknél a közös étkezésen kívül tilos volt ételt vagy italt magához venni a szerzetesnek. Szóba kerül nála a mértéktelenség, torkosság, sőt jóllakás bűne. Cassianus művének idevágó részlete a következő: „A keleti szerzetesek legélvezetesebb étele. – Több más hasonló között mellőzöm azt a szigorú, de magasztos önmegtagadásukat is, hogy azt tartják legnagyobb gyönyörűségüknek, ha sóval fűszerezett és vízben áztatott zöldségfélét (melyet lapsaniumnak neveznek) tesznek a testvérek elé. Ez a mi vidékünkön se az éghajlati viszonyok, sem testi gyarlóságunk miatt nem valósítható meg” (1980: 45–46).

Mindenesetre a korai keresztény szerzetesek, remeték az „angyali életforma” (görögül biosz angelikosz, latinul vita angelica) elérését tűzték ki célul. Vanyó László ezt a következőképpen jellemezte. „A megtartóztatás (enkrateia) a nőtlenségben, böjtben és a kézi munkában mutatkozik meg. A böjt általában a napi egyszeri étkezés jelenti, amely csak kenyérre, vízre és sóra korlátozódik, esetleg valami zöldség- vagy főzelékfélére. A böjt célja a testiség minimalizálása. A testiség jelentőségének lehető legkisebbre csökkentése is már az angyali létformához való közeledést jelentette, amit úgy fejeztek ki: a böjtölő szerzetest angyalok táplálták” (1991: 176).

Egyes keresztény felekezetek adventkor is böjtölnek, Szent Márton napjától (november 11.) vagy november 14-től karácsony vecsernyéjéig. A különböző böjtök elszaporodására és gyakran tudatos (más felekezetektől elhatároló) be nem tartására a keresztények körében példa lehet az agárböjt, ami a görögkatolikusoknál a hetvenedvasárnapot (Dominica Septua­­gesima), a böjtelő (tulajdonképpen farsang) első vasárnapját megelőző hét népies elnevezése. E héten a görög és örmény katolikusok nem böjtöltek, csak az ortodoxok, különösen az örmények, ők pedig annak emlékére, hogy valamikor Szergiusz (Szargisz, Szarkisz) örmény püspök állítólag Arcivur (Arcsavor, Arceber, azaz a „hírnök”) nevű kutyájának elpusztulása (vadak általi széttépetése) miatt rendelte el az agárböjtöt erre a hétre.

A böjt a népi vallásosságot képviselő, úgynevezett Parasztbiblia történetei között is megjelenik. Az egyik eredetmagyarázó történet szerint böjtkor Szent Péter Krisztus után ballagva enni akart, de az minden falatnál szólt hozzá, ki kellett köpnie, abból lett a gomba (Lammel–Nagy 1985: 359–360, 593).

Az izraeliták Isten parancsolatára a legtöbb ószövetségi áldozatnál használtak kenyeret. Sütöttek kimondottan kovász nélküli kenyeret is, mint például a pászkaünnepit. A IX. században szinte teológiai jelentőséget kapott, hogy kell-e kovász az áldozati kenyérbe? A IX–X. századig a keresztények, keleten és nyugaton egyaránt, a miséken áldozáskor kovászos kenyeret használtak. A IX. században nyugaton jelentkező és egyre népszerűbb kovászellenesek szerint húsvétkor azért kellett kovásztalan kenyeret, mégpedig lapos ostyát használni, mert már Szent Pálnak a korintusiakhoz írt első levelében is ez áll: „A mi húsvéti bárányunk, Krisztus feláldoztatott. Azért lakomázzunk, nem a régi kovásszal, sem a gonoszság és álnokság kovászával, hanem a tisztaság és igazság kovásztalanaival” (1Kor. 5: 7–8). A keletiek ellenvetése szerint Szent Pál ugyanebben a levélben kovászos kenyeret (artosz) említ (1Kor. 10: 16), akárcsak az evangelisták is (Máté 26: 26, Márk 14: 22, Lukács 22: 19, János 6: 50–51). A két tábor, a kovászt mellőző nyugati azümiták és a kovászpárti keleti prozümiták között a nézeteltérés egyik forrása tehát az artosz szó jelentése: kovászos vagy kovásztalan kenyeret jelölte-e? Többek között ez a vita is hozzájárult a nagy egyházszakadáshoz. Tudniillik a kovászellenes nyugatiaknak az ő körükben rohamosan terjedő újítása a Phótiosz pátriárka egyházszakadása (867) utáni vitát is tovább mérgesítette a teljes egyházszakadásig.

A keresztényeknél vasárnap böjtölni a legkorábbi időktől véteknek számított. Azonban mind a katolikus, mind a keleti egyházakban a papok miséjük előtt egy órával, a hívek áldozás előtt egy órával (a korábbi, szigorúbb előírás szerint éjféltől) kötelesek a szentségi böjt (latinul ieiunium sacramentale) megtartására, amely mindenféle ételt és italt kizár (kivéve a tiszta vizet és a szükséges gyógyszert). Az utazó, súlyos beteg vagy közétkezéseken résztvevő hívek mindenféle böjtöléstől mentesek.

A protestáns egyházakban csak Nagypénteken szokásos a böjt, Jézus Krisztus szenvedése és halála emlékére, a többi böjt megtartása általában egyéni elhatározáson múlik. (Buzgóbb protestánsok a húsvétot megelőző héten, egész nagyhéten böjtöltek.) A hetente tartott, pénteki böjt nem volt kivételes a még a protestáns magyarságnál sem, s erre utal az egykori, nyelvjárási péntekes ‚aki pénteken böjtölni szokott’ szó. A déli szláv eredetű Péntek családnév szokásos értelmezése szerint a gyermek születése napjaként vált személynévvé, ám egyes esetekben nem kizárt a böjttel való kapcsolata sem.

A zsidóknál – ószövetségi előírásra hivatkozva – szombaton elvben tilos a tűzgyújtás és a főzés is, e napra pedig előre elkészített sólet (vagy csólent) és kalács (barchesz) fogyasztása szokásos. A sólet kóser húsból (tipikusan marhából vagy libából) és babból készül. A keresztényeknél is szórványosan bizonyos ünnepekre főzési tilalom érvényes, s a karácsonyi kocsonya is innen magyarázható. (A kocsonya vagy aszpik hús, hal, szárnyas besűrített leve, amelyet a magyar konyhán előszeretettel készítenek sertésfejből.) Az absztinens napokra Európa-szerte, így Magyarországon is elsősorban a halétel volt a jellemző. A böjtök európai összjátékát mutatja, hogy a keresztények pénteki böjtös halétke a zsidókhoz ugyancsak péntek esti, ám afrodiziákus szerepű halfogásként került át.

A népi vallásosság Magyarországon is az egyházilag meghatározott böjtökön kívül a fogadott böjt több formáját is ismeri, például egyénileg vagy kollektíve egy-egy közösség valamely csapás (tűzvész, járvány stb.) emlékére. A fogadott böjtök közül a ráböjtölés a rontás egyik formája. A magyarság körében elterjedt táplálkozási tiltásokat és előírásokat Szendrey Zsigmond tárgyalta (1932). A böjtnek különösen jelentős szerepe van bizonyos közösségek hagyományos népéletében (például az íreknél). A magyar történelem ismer államilag elrendelt böjtöt is. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc során I. Miklós orosz cár 1849. májusban jelentette be, hogy támogatást ad az osztrákoknak. Ezért a magyar kormány – a nép figyelmeztetésére – június 6-ra országos böjtöt rendelt el. A figyelmeztetésre vagy emlékül elrendelt böjtök már a zsidóságtól is ismertek. Például a Hmelnyickij Bogdán által 1648-tól vezetett ukrajnai pogromokra (geze­­re­­szek­­re) emlékezve az ortodox zsidók körében a sziván hó (a bibliai zsidó időszámítás 3., a mai gyakorlat 9. hónapja, kb. május–június) 20-a böjtnap.

Szigorú böjti rendszere van az iszlámnak is: itt a böjt az iszlám öt pillére közül a negyedik. A muszlimok ramadán hónapban (a 9. hónapban) 30 napon át reggeltől estig (napkeltétől napnyugtáig) böjtölnek, a hívők csak az esthajnalcsillag feljötte után étkezhetnek. E kötelező böjtön kívül a musz­­li­­mok­­nál szokás önkéntes böjtöket is tartani, s e vallást a sertéshús és az alkohol fogyasztásának tilalma is jellemzi. (A ramadán böjtjének magyarázata az, hogy ekkor érkezett a mennyből a Korán.) A muszlim előírások érdekessége, hogy bizonyos napokon éppen a böjtölés tilos. A bahái hivők ala hónapjukban (március 2-20.) napkeltétől napnyugtáig nem étkezhetnek.

A böjtöt a kínaiban a zhaijie szó fejezi ki, ami a zhai ‚böjt; szerzetesnek alamizsnát ad’ és jie ‹óv, int, megtartóztatja magát, leszokik› szók összetétele. Kínában a buddhista szokások, előírások mellett elsősorban a halhatatlanság taoista eszméjéhez kapcsolódott a remeteélet és a böjt. Ez utóbbi legfontosabb megnyilvánulása a bigu ‚gabona kerülése’ volt, amelynek dietetikus magyarázata mellett fontos oka lehetett az is, hogy a gabona adónemnek számított.

A szakrális és profán felcserélése jellemezheti az ünnepi és a hétköznapi táplálkozás váltakozását. Erre példa már a zsidóktól a kovászos és kovásztalan kenyér felcserélése, továbbá a kínaiaktól a fan (rizs, tészta, lepény) és a cai (hús, zöldség stb.) hétköznapi ritmusának megtörése, így ünnepi étkezéskor a cai túlsúlya. Dél-Kínában, ahol a rizs a legáltalánosabb étel ünnepen alig van rizs, északon viszont, ahol a tészta és a lepény dominál, ott a rizs is ünnepi eledel.

A Pitirim Sorokin (1889–1968) orosz születésű amerikai szociológus által kidolgozott terminológiával meghatározva kétféle kultúratípus verseng: a rendes érzékelésnek a szenzualista kultúra (sensate culture) felel meg, az intuíciónak pedig az ideacionális kultúra (ideational culture), kettőjük szintézise az idealista kultúra (idealistic culture). A hedonizmus korszakai a szenzualista kultúrát képviselik, míg az ideacionális kultúrák kimondottan kedveznek a böjtnek. Az európai ellenreformáció például egyértelműen újra böjtöt előíró, a szenzualista irányzatra válaszul érkező ideacionális irányzat volt (Sorokin 1937–1941).

A böjt gyakran a társadalmi, etikai, politikai normák megsértése elleni tiltakozás. A böjt ezen formája az éhségsztrájk, melyet többször alkalmazott Mahátma Gandhi. Az önkéntes éhhalál vállalása különösen Ázsiában volt szokás. Például a hagyomány szerint így végezte életét a dzsainizmus vallásalapítója, Dzsina (meghalt Kr. e. 527) és Bhadrabáhu (meghalt Kr. e. 298), a digambara dzsainisták vezetője. A dzsainizmus szerint a halál vállalása ugyanolyan tett, mint az életé. Az önként vállalt halál azonban kegyes tett, nem azonos az elítélt öngyilkosággal: ilyen volt az ő önkéntes éhhaláluk is. A kínai hagyomány szerint a legendás ókori testvérpár, Bo Yi és Shu Qi vonult el önkéntes éhhalált halni. 1920-ban az írországi Corkban két politikai okból bebörtönzött rab, majd 1981-ben tíz, Belfastban bebörtönzött észak-ír katolikus (köztük elsőként Bobby Sands, a brit parlament tagja) vállalt önkéntes éhhalált.

A dietetika számos profán, böjtszerű diétát ismer. Közülük kiemelhető a bicsérdizmus, ami Bicsérdy Bélának (1870. március 20. Fogaras–1951. december 7. Billings, USA; névfelidézőivel: a fogarasi fenomén, a nyers koszt apostola), az 1920–1930-as évek jelentős alakjának Erdélyből induló, messianisztikus színezetű mozgalma volt, s követői közé sorolható Schirilla György is, továbbá hatással volt Oláh Andor reformkonyhájára is. A böjtről orvostörténeti szempontból Magyar László András értekezett (Magyar 2009: 71–76).

A magyar böjt szó elsősorban katolikus ünnepi napok megnevezésében található meg: böjtelő kedd ‘a húsvét előtti 7. vasárnap utáni kedd’, böjtfogadó szerda ‘Hamvazószerda, szárazszerda’, böjtfő (a latin caput ­ieiunii tükörfordítása) ‘böjtfő szerda, Hamvazószerda, a húsvét előtti 7. vasárnap utáni szerda’ és ‘böjtfő vasárnap, a húsvét előtti 6. vasárnap’, böjtközép ‘a húsvét előtti harmadik vasárnap előtti szerda’, kántorböjt ‚negyedévenként egy meghatározott hét három napjára terjedő böjt’. Annak emlékére, hogy az egyház böjtöt rendelt karácsony előestéje, vigíliája napjára (december 24.), e nap neve karácsony böjtje volt. Böjti napokról vett régies hónapneveink: böjtelő hava ‚február’, böjtmás hava ‚március’. A böjti réce (Anas querquedula) vonuló madár, s szaknyelvi nevét onnan kapta, hogy hozzánk kora tavasszal, általában márciusban, böjt idején érkezik. A böjt szó ecetes, savanyú, olykor korpás, máskor aludttejes, megint máskor gyümölcsös levesételek, egykor böjti táplálékok meghatározásában is előfordul (cibere, keszőce, kiszi, kudari, zsufa). A farsang definíciójában is legalább közvetve szerepel a böjt, mivel Vízkereszttől Hamvazószerdáig (a böjt kezdetéig) tart.

A farsangtól húsvétig tartó nagyböjtöt a néphagyomány „Cibere vajdának” (a böjti ételnek) „Konc királyon” (húsos, zsíros eledeleken, farsangi torkosságon) aratott győzelmeként jelenítette meg. A böjt befejezését pedig Európában nemzeti ételjelképekkel ünnepelték (német Hans ­Wurst ‚Kolbász János’, francia Jean Potage ‚Leves Jancsi’, magyar Paprika Jancsi). Az ételjelképek a feltámadás megjelenítői, s gyakran valami apróból, felaprítottból, eldörzsöltből keletkező dolog a jelképnek választott étel.

HIVATKOZÁSOK

Austerlitz, Robert 1984 Éhezik/koplal/böjtöl. Nyelvtudományi Közlemények 86/1: 132–4.

Cassianus, Johannes 1980 De institutis coenobiorum. Simon Árkád fordítása. Bp.: Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Ókori Történeti Tanszéke.

Kicsi Sándor András 2007 Konyha és lélek. Bp.: Orpheusz

Lammel Annamária–Nagy Ilona 1985 Parasztbiblia. Magyar népi biblikus történetek. Bp.: Gondolat.

Magyar László András 2009. Csámcsogó hullák és egyéb érdekességek. Bp.: Kairosz

Ráth-Végh István 1966 A varázsvessző. Bp.: Gondolat

Searle, John R. 1969 Speech Acts. An Essay in the Philosophy of Language. Cam­­bridge, etc.: Cambridge University Press.

Sorokin, Pitirim 1937–1941 Social and Cultural Dynamics 1–4. New York: American Book Company, London: Allen and Unwin.

Szendrey Zsigmond 1932 Tiltott és előírt ételek a magyar népszokásokban. ­Ethnographia–Népélet 43/1: 15–19.

Vanyó László 1991 „Legyetek tökéletesek.” Tanulmányok a keresztény aszkézis történetéhez a szerzetesség kialakulásáig. Bp.: Szent István Társulat.

olvasólámpa

JAHODA SÁNDOR

Két verseskötetről

Az igazság – fosztóképzővel

Köves Istvánnak, költőnek, drámaírónak a válogatott verseit jelentette meg idén a Hungarovox Kiadó, Csak az szóljon címmel. Az 1938-as születésű méltán ismert, de méltatlan módon kevésbé elismert költő jól megválogatott, ám ahhoz képest meglehetősen vékonyka (121 oldalnyi vers, mindössze) kötete mégis izmos, erős és élet- és gondolatteli anyag, melyet Szepes Erika válogatott, szerkesztett és az utószót is ő írta – ahogy ő fogalmaz: „(…) gondolatai felett nem lehet egy könnyed jellemzéssel elsiklani…” (123.) És magyarázatot ad arra is, hogy miért az a kötet címe, ami. Mert: „Csak annak van joga egyáltalán szólni, megnyilvánulni, aki már nélkülözött, aki már szenvedett szerelmi bánattól, aki méltatlan halállal veszítette el barátját, és aki tett bármit is a könyvlapok közé szorult szabadságért és az érte vívott forradalomért. Csak az szóljon, aki másokért akar szólni.” (126.) És azt is hozzáteszi: „Köves István – szólhat.” (uo.)

És a költő szól is. Sőt kell is, hogy szóljon. Nevezze meg a dolgokat, és mondja ki. Hiszen, ahogy Auden írja: A költő (főérdeme, / hogy őszintén napnak hív napot…). „(…) estébb itt, errefelé az este, / és sötétebb a sötét is nálunk” (20.) – írja Köves. És itt érdemes megjegyezni, hogy Köves kortárs költő, aki jelen van és aki itt van jelen. Sokan beleesnek abba a csapdába, hogy a beérettség biztos tudatában hirtelen elkezdenek „klasszicizálódni”, hirtelen nagyfontosságúnak látják magukat, valamifelé intézménynek, akinek az úgynevezett utókorral bizalmas kapcsolata van, és valahol, valamilyen fiktív, sosemvolt időbe mentik át stílusukat, verseiket, úgy, mintha egy-két századdal visszamennek nyelvileg is. Köves ezt nem teszi. „Föltépi mellén a trikót ez a nyár, / őrjöngenek a galambok” (111.)

Szépség, erő, stílus. Fölösleges szavak, és mindenféle korunkban – sajnálatosan – oly „divatos” trágárság nélkül. A jó költő tovább viszi, folytatja, átmenti a nyelvet a jövőbe. Köves István 21. századi költő, akit: „Nem rettent / múlt jövő jelen / lábamnál hűsöl / a pulihűségű történelem.” (115.)

Azt hiszem, itt kell kitérnünk arra, hogy vajon miért nem ismerik el – kellőképpen – őt. A jó költők mindig elnyerik méltó büntetésüket? Ez nyilvánvalóan nem vigasztalhatja Köves Istvánt. Hogy létezik mégis, hogy ilyen minőséget, ilyen életművet, ilyen hosszú-hosszú költői jelen-levést nem jutalmaz a szakma? Hogy annyi incifinci, „kis nagy költő” kap díjakat, rangot, elismerést; akkor hogyan történhet meg az, aminek nem lenne szabad megtörténnie? (És mégis, minden korban megtörténik hasonló). Igazságtalan. És méltánytalan.

„(…) a költő, aki azóta annyi mindenbe beletörődött, / s most mégis, huszárló trombitaszóra, büszkén fölkapja a fejét.” (62.) Mi is fölkapjuk a fejünket, mikor ilyeneket olvasunk. És ilyenek aztán garmadával vannak a Csak az szóljonban. Vagy egy igazán megkapó kép: „Mint frissen borotvált szeméremdomb, / sima a Duna.” (25.) – a kép önmagáért beszél.

Azzal együtt, hogy alapvetően mély, komoly, sőt többnyire komor a kötet, azért találni benne könnyedebb verseket is. Mint például ezt a kis kedves gyöngyszemet: „Amikor Gergő fiam megszületett / úgy mondják / egy percre megállt a forgalom” (58.)

A Csak az szóljont mégis inkább az értetlenség, a tehetetlenség, a szomorúság, a mindennek-vége-érzés hatja át, ám a hit is kicseng a sorok közül – akárcsak a kételkedés. Szóval, mint Szepes Erika írja: „(…) nagyon széles spektrumú, teljes világot mutat be Köves István.” (123.)

Úgy vélem (és nagyon remélem, hogy ezzel nem vagyok egyedül), hogy komoly jóvátételi kötelezettsége van a költővel szemben a jelen „elitjének”, elbírálóinak, és az un. utókornak. De kívánatos lenne, ha Köves ­Istvánt még az életében kárpótolnák azért, amit letett az asztalra – amit egy szóval jellemeznék: minőség. És még egy másikkal: hitelesség. (Köves István: Csak az szóljon, Válogatott versek, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2022)

A költészetet őrző-védő

Szép kiállású kötettel állt elő ismét, Jóna Dávid, mégpedig egy nem is akármilyen verseskötettel, a Dééévid, aranyapám! cíművel, melyet ebben az esztendőben adott ki a Hungarovox Kiadó. Nem csak hogy szép – a különben verseskötetnek elég vaskos, a maga 230 oldalával – könyv, hanem igazán dizájnos, és mondhatni beltartalmilag, a hagyományossal elegy tiszta posztposztposztmodern…

Igen, igen! Jól értették. Nem elütés volt, nem szaladtak meg az ujjaim a billentyűkön: „posztposztposztmodern” szót írtam. Hiszen milyen korban élünk, illetve milyen irodalmi korszakban élünk? Minek nevezzelek? – írja Petőfi. Alighanem lesz még kibővítése ennek a szónak a későbbiekben is.

Jóna Dávid többnyire rímes-strófás-formás verseket ír. Szépen megformált, és – merem állítani – jó versek ezek. És talán ettől „(…) felbátorodottabb lehet egy kicsit a félszeg – sőt, mind félszegebb! – humánum a mai világban, ahol a gonoszság, a részvétlenség, az erőszak, az embertelenség pökhendisége napról napra magabiztosabbá válik” (5.) – írja előszavában Baranyi Ferenc, neves költő-barátja a szerzőnek.

De nem csak a fentiek miatt nehéz – különösen manapság – költőnek, művésznek, értelmiséginek, gondolkodónak lenni. „nem értettük egymást, / a kor engem, de én se a kort.” (32.) Valóban úgy tűnik, hogy ez a kor nem a költők kora – hogy ilyen „patetikusan” fogalmazzak. Ám paradox módon, mintha mégis az lenne. Bár korántsem tűnik így. És nem is érezzük ezt. Pedig csak rossz korban virágozhat a művészet. És a világot egyre rosszabbnak, egyre élhetetlenebbnek tapasztaljuk. Bár: „(…) úgy dühítenek fel / ahogy az a komfortérzetünknek még kényelmes” (38.) Igen, a fotel-világmegváltók ilyenek… Ahogy a manipulálók ezt a provokációkban grammra kimérik.

Csendesebbnek, szerényebbnek kell lenni ma egy költőnek? (Úgyse hallgat rájuk senki.) A tutit majd a sztendápkámedisok mondják el inkább? Rájuk kell hagyni? „Reményekkel állunk ellen, / hittel ebben az őrületben” (109.) Valóban, mintha átvették volna a megmondó-szerepet a költőktől-íróktól a sztendáposok. Ezzel persze nem segítenek az egyik legfőbb problémán: ti. a közbeszéd egyre alpáribb nyelvi jelenségén. Auden írja egy helyütt: Az író állampolgári kötelessége védeni a nyelvet, mert ahol a nyelv kompromittálódik, ott megromlik a gondolat is. Ehhez nincs mit hozzáfűzni.

Jóna Dávid eleget tesz ennek. Minőségi versei vannak. Ez is már egyfajta ellenállás. Egy alacsony példányszámú (nem kérdés, hogy veszteséges szinte minden lírai projekt…), de kellően kidolgozott izomzattal rendelkező mű a Dééévid, aranyapám! Helyenként megközelíti a tökéletest – amely nyilván csak megközelíthető lehet –, például a folyóirat Kortárs rovatában olvasható Csak akkor című vers. Szóval a nyelv- és gondolatrontók ellen bátran szembe szegezhető ez a kötet. Sőt, kell is. Jóna Dávid: az egyik őrzője és védője a nyelvnek – művésze annak.

Mint már említettem, ez a könyv verseskötetnek kissé vastagnak tűnik. Viszont arányosan minden benne van, amit Jóna Dávid el akart mondani magáról, és – magáról – a világról. Vagy, mondhatjuk úgy is, hogy: amit a vers közölni akart, Jóna Dávidon átszűrve. Igényes, szép grafikák díszítik a kötetet, illetve dobják fel, egészítik ki a verseket – Zsigmond István munkái. Az utolsó „fejezet” egy sajátos Ostromnapló. A világgal való (reménytelennek tűnő) szembenállás, de meg is fordíthatjuk: a költő értékekkel ostromolja a pusztuló-pusztító világot. Itt erősen prózaivá válnak, mind a sorok, mind a mondanivaló: továbbra sem nélkülözve a humort, gondolatiságot, sőt drámát: „A Guernicát látom magam előtt, / de úgy, mintha Picasso most festette volna.” (199.) Vagy: „Elöntött minket az Óperencia. Sőt. Túl vagyunk rajta.” (206.)

Azért reménykedünk abban, hogy van okunk reménykedni. Abban biztos, hogy Jóna Dávid tehetsége még tartogat meglepetést a jövővel kapcsolatosan. Ez a nyár, a ’22-es, valószínűleg legtöbbünknek felejthetetlen lesz.

Mint ahogy Jóna versrészlete is: „lombok zsebkendőjébe / még egyszer, utoljára belezokog, / búcsúzik a nyár.” (16.) (Jóna Dávid: Dééévid, aranyapám! versek, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2022)

FARKAS CSABA

Merre jár a nyár?

Igen: merre jár a nyár? – kérdezhetjük most, a télben, Czigány Ildikó Létra a levegőben című könyvének egyik fejezetcímével. A kérdés sokszorosan jogos. Indokolatlanul érkező csekkek, elfelejtett beléptető kódok, orvosi vizsgálatkérő lapok, túllépett befizetési határidők fogságában élő, valaha szebb időket látott emberből nosztalgikus, emlékező érzéseket vált ki ­Czigány Ildikó legújabb könyve. Már maga a cím is figyelemfölkeltő. A létra lényege: támaszkodik valamire, jó esetben a földre, szilárd támaszt tudhat maga alatt, s biztonsággal tartja a fokain lépdelő embert. Milyen létra az, ami a levegőben van? Ki az, aki belé kapaszkodik, aki belé mer kapaszkodni? Hová vezeti a létra? Ki írta ezt a könyvet, ki az, aki tud ilyen könyvet írni? Czigány Ildikó, az első magyar utasforgalmi pilótanő – zene­­történészként végzett, vadgazdálkodást is tanult, karate- és jógaoktató, akinek már van jó néhány kötete.

Igazi nyári könyvet tartunk kezünkben, a Létra a levegőben esetében. Bár csak az első fejezetének címe utal a nyárra, az egész könyvön végigvonul csengve-bongva, színesen-harsányan ez az évszak. Amelynek semmi köze napjaink nyarához, ehhez a megsemmisítő, halálos-aszályos, negyvenfokos, ember-által-megvadított, erdőtüzes évszakhoz. Czigány Ildikó nyara ember-, gyerek-, kutya-, macska-, madárléptékű, mindannyiunk ifjúkorából ismerős, fájdalmasan nélkülözött nyár. De más évszakok nemigen szerepelnek ebben a könyvben. „Sok-sok nap van, sok-sok év van, amiből kiesik az élettelen, kiesik a feledhető tél és marad az összefolyó, egymásba fonódó, egymáson heverő ’hetedikékből’ álló július, marad a Nyár.” Ebbe a nyárba merül bele nyakig a szerző, aki azt írja: „Ilyenkor érzed biztosan, hogy nyár csak Egy van. Ennek az egyetlen, nagy nyárnak a részei vagyunk mi is, minden lélek, minden jóság, szépség, a vonagló tengervízből kiszűrt gyöngyök, minden értelem.” A nyárról pedig eszébe jut az élet, „talán az Élet maga, mint jelenség is ilyen. Egyetlen nagy Élet van. Rajtunk kívül álló. Az élet nem a miénk, nem ’tőlünk’ van, hanem éppen ellenkezőleg. Nem élőlények alkotta massza az élet. Az élet – a ­Teremtőerő – van. Amikor mi egy rövid időre belebújhatunk, amikor megláthatjuk, megélhetjük hamisan, torzan, szétesve, elfeledve, meg nem értve, akkor összetalálkozunk az Élettel. Egy nagy Crash! Összetalálkozunk, és kapunk belőle egy kicsit, egy kis időre, ízelítőnek.”

Így vagyunk mi ezzel a könyvvel. Kapunk általa Czigány Ildikó életéből egy kis ízelítőt, mint egy harapást a Feketeerdő-tortából, hogy emlékeztessen minket arra, nekünk is volt ilyen része életünknek. Ahogy lapozzuk a könyvet, kapkodó figyelemmel vesszük észre, ez is megvolt, az is megvolt, emez nem volt meg, de lehetett volna – és akkor elérkezünk az „amaz”-hoz, ami még csak meg sem lehetett volna, mert nem voltunk, nem vagyunk, és most már soha nem is leszünk alkalmasak rá. Ez már a levegőben szálló létra, az abba pedig biztonsággal kapaszkodó ember kategóriája. „Ötven év felhasította az idő szakadékát és átzuhant rajtam, mind bekerült boldog csomagomba. Végigzuhant a fény, nem csak ötven éven. Én is vele zuhantam, megkapaszkodva egy fénysugárban, szédítő repülésben, utazásban!” Tehát a létra egy fénysugár, amelyben megkapaszkodhat, akinek tehetsége van hozzá. Akinek tehetsége van a boldogsághoz, s aki le is írja ezt. Ez már több a soknál – gondoljuk –, az író legyen boldogtalan, hányjon vért lelkileg, táncoljon a halál szakadéka fölött kifeszített kötélen – ezt tanultuk az iskolában, ezt verte fejünkbe az irodalomtörténet. Czigány Ildikónak azonban van mersze tudomást nem venni erről a követelményről – egyik boldogságélményt a másik követi a könyvben. Nagyon helyes. „A boldogság nem kötelező. Csak választható” – írja. Hát, ezzel azért nem értünk egyet; van olyan, hogy minden erőfeszítésünk ellenére latyakba fordul az utazás. Cigány Ildikótól is energia-befektetést kíván a szép emlékek megőrzése: „Meddig maradok még? Próbálom őrizni, dédelgetni a fényt, ami nyár alakú szívemben termett.” Jó, hogy próbálkozik, jó, hogy igyekszik. „Legyetek derűsek!” – idézi a pápai üzenetet, hozzátéve, hogy ez nem afféle jó tanács, javaslat. Ez a feladat, parancs.

Feltűnő a kötetben a növény- és állatvilág hangsúlyos jelenléte. „Számolom a szirmokat. Érzelgős vagyok? Ez a virágszerkezet geometriája. Nyakig fehérben, győzött a seprence a mezőn. Ott meg rózsaszínek szerenádja, baltacin, mogyorós lednek, selyemfű puha gömbjei.” „Jakab-napi aggófű, somkóró, orbáncfű, apróbojtorján.” „Szigligeti este a tetőn. Unkák énekelnek a nádban.” „Megint Keszthelyen. Kormorán szárítkozik. A békebeli fürdő kövei közt kockás sikló él.” „Balatonon. Síkja fölött pár centivel jégmadár repül.” „Fülemülék (Luscinia luscinia) énekét zsűriztem, és egykori zenekritikusként keresem a győztest, akit majd együtt ünnepelünk.” Azt is tudja a szerző, hogy a sárgarigó tulajdonképpen nem is rigó, hanem a málinkók közé tartozik, s nevét ezért egybe kell írni, ellentétben az „igazi” rigók közé tartozó fekete rigóval, melynek neve külön írandó. Filozófiai mélységekbe visznek minket az élőlények: „Fűzfa vaskos ágán ülve. Most akkor a fa van azért, hogy szép, zöld leveles hajtások keletkezzenek? Vagy a zöld leveles hajtások vannak azért – lélegeznek, fotoszintetizálnak –, hogy a fa létezhessen?” A biológus Géczi János némely történetein és Bertha Bulcsu Egy író állatkertje című könyvén kívül nemigen jut eszünkbe olyan mai vagy közelmúltbeli jelentős mű, ami ennyire támaszkodik az élővilágra.

Czigány Ildikónak egyébként is nem mindennapi megfigyelései vannak: „A négy az – kék. Van a számoknak színe! A három rózsás és vöröslő, az öt zöld, a hét hófehér.. És az egy? Az egy: fekete” – írja a szinesztézia jelenségéről. Akárcsak mintha Presser Gábor könyvében olvasnánk a hangok színéről. „A legfontosabb dolgok csendben történnek” – ezt mintha Popper Péter is pedzette volna. A paradoxon is helyet kap a könyvben: „Az egyetlen, amiért érdemes meghalni, az Élet.”

Mindarról, amiről eddig szóltunk, örökérvényű dolgok Czigány ­Ildikó kötetében. De vannak sajnálatosan aktuális történések is, mint például a Bomló világ című fejezetben. „Brazília lángol. A tél hótalan és száraz. Hamis fény fagyott mosolya néz ránk. Vulkánok és vízár. Japán emeletnyi hóban. Elefántok hasában szemétlerakóhely. Gradáció. A populációdinamika nemcsak pockokra érvényes törvényei szerint jön az összeomlás. De előbb még: zsúfoltság, agresszió, legyengülés, betegségek.” Igen, egy híres patkánykísérlet – amelynek körülményei között nyakló nélkül szaporodhattak a patkányok, változatlan mértékű térben – ezt jelzi előre az emberi populációra nézvést is. Másutt: „Szólt a zene. Szép? Pontosan azt énekli meg, amilyen ez a bomló világ! Pontos korrajz! Maga az értelmetlen pokol, a mélypont, a szándékosan elbutított tömegek kábítószere.” Megint másutt: „Zavartan hátrálunk és szívesen elhisszük, hogy van fenntartható fejlődés.” S ismét másutt: „Fejlődésnek nevezik azt, ami halmozás, burjánzás, daganatos elváltozás.”

De azért van remény, él még a nyár, nem a mai, döbbenetes, hanem az az egykori, az a szépséges szép, melynek mindannyian részesei voltunk. „A napsugarak csillantanak egyet annak a repülőgépnek az ablakán, aminek kapitánya egy perce tolta fel a gázkarokat és mondta ki újra a döntő szót minden csakazértis élő és túlélő nevében: Felszállunk!”

És a létra – lám – a levegőbe emelkedett. (Czigány Ildikó: Létra a levegőben. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2022)

FÖLDEÁK IVÁN

Nem mattot kap az olvasó

(Könyv az éjjeliszekrényemen)

Egy hetvenéves író előélete (Hetven – Előszó gyanánt) – ezzel kezdődik Csokonai Attila első prózakötete, a Szabadmatt. Hogy miféle műfajú írásokat köt csokorba a szerző, arra nem könnyű válaszolni. Szerintem nem is olyan fontos. Viszont remek olvasmányok. Ezt a könyvet nem szabad egy ültő helyedben elolvasni. Lassan kell, vissza-visszatérve hozzá. Letenni, s ha kedved támad, ismét elővenni.

Van, akit elriaszt az effajta műélvezet. Engem inkább kíváncsivá tesz, miután az életem nem volt ilyen izgalmas, mint a szerzőé. Mert ki is ez a Csokonai Attila? Hetedik X-et betöltött elsőkötetes belletrista. Más ilyenkor talán már túl van egy méternyi könyvespolcot betöltő oeuvre-ön. Későn érő alkotó, de jó, hogy ezt is vállalta.

Szép lassan belemerülsz a műbe. Nem mondom, hogy szövegbe, mert semmi köze a modern, posztmodern és a még ki tudja milyen stemplit viselő textúrákhoz. Izgalmas a kor, izgalmas történetek, még kamaszszerelem (Bunyó és szerelem) és felnőtt kori is van (Randevúm Rickl Júliával), és utána várod a folytatást.

De miért Szabadmatt a könyv címe? Tanultam a szerzőtől, és utánanéztem. Egy kissé ugyan zavart, hogy Csokonai Attila nem éppen sakknagymester. A cím pedig nem is a valódi, hanem az úgynevezett „tündérsakkra” utal, ami eltér a klasszikus sakktól, nem partnerrel játsszák. A világos és sötét közösen azon igyekszik, hogy a matt minél mutatósabb legyen. S a szabadmattig mindkét fél megszenved, ám a győztes mindent visz. Nézzük csak, mi ez a minden.

Az író alaposan megleckéztet. A magyar történelem eladdig ismeretlen bugyraiba ereszkedik le. S közben próbára teszi kulturális képzettségünket. Mennyi mindent olvasott és látott! Én a felét sem. Olvassak utána, hogy megértsem az összefüggéseket? Nem csüggedek, haladok előre.

Az első írás címe csábító: Az atamán. Hadifoglyok Szibériában, az első világégésnek a sors kegye folytán életben maradt katonái. Nem sokat tudunk róluk. Főként nem arról, ami a forradalom alatt és az azt követő években velük történt. Ha egyáltalán megélték ezt a kort. Mert sokan bizony nem.

Egy másik írásban megjelenik a búzamezőből alig kilátszó nagy magyar, egy másik Mátyás, a nem éppen halhatatlan utód élete. Sine ira et studio. Hányatott életének gubancaiba belefonva beteljesületlen szerelmi kalandjai. Nevezetesen hogyan próbálta megkörnyékezni Kun Ágnest, Kun Béla lányát (Ágnes és Tristana). Aki nemcsak okos volt és remekül fordított, de bolondult érte a szovjet líra számos nagyja. A magyar irodalomért kevesen tettek olyan sokat, mint ifjúkori bájait felhasználva ez az Ágnes asszony. Az orosz költészet legjobbjai fordítottak magyarokat. Erről ódákat lehetne zengeni – de kit érdekel ez ma ebben a lepleket lerántó korban. A szerzőt igen, dicséret érte. Van elég lepel kacskaringós történelmünkön. Nyugodt lehet az olvasó, Csokonai Attila talál még.

Megjelenik Pongrácz István gróf is – van, aki még tudja, hogy ­Mikszáth Kálmán bogaras hőse (A találkozó). Azt is tudjuk, hogy az ő vára Nedec, de azt talán nem, hogy most Lengyelországban van (pontosan a szlovák-lengyel határon). Máris ránk zuhan a tébolyult napi politika: lázongás Brüsszel zsarnoksága ellen. Együtt a régi baráttal. Hiszen minden nemesi fészekben volt egy főfoglalkozású „lengyel”. Megfogadtam, ha nem jön újabb járvány, első utam Niedzicába vezet.

Abban a korban, abban a bizonyos háború utáni és ’56 előtti időszakban volt szerelem is, természetesen beteljesületlen. Regénybe illő. A már említett Rickl Júliával. Mi lett vele? Jó lenne tudni, de a szerző most novellát ír, és fukar kezekkel mér. Reméljük, mesélőkedve idővel megváltozik. Ez most csak – alcíme szerint ‒ Történet 1953-ból.

Miközben olvasom a könyvet, Poci, lelkes és hűséges közép uszkárunk ideges. Labdázni kell vele. És tessék, a könyvből megtudom, hogy a szerző profi kutyaszitter, vagyis ebőrző, aki ért a négylábúak nyelvén és belelát a lelkükbe. Kutyatörténeteit zabálták a Nagy Lajos Társaság weboldalának igencsak kíváncsi olvasói. Közhely, hogy a kutya az ember leghűségesebb barátja. És ki ugyanez a kutyánál? Csokonai Attila biztosan az, vagy saját állítása szerint mégsem egészen (Kutyaetológusok, segítsetek!).

Gyerekkorom kedvenc olvasmánya volt A Pál utcai fiúk. Többször is előfordul a kötetben (Megkérdeztem ifjabb Bulendát, Egy hosszú tél után – Előjáték A Pál utcai fiúkhoz.)

Csokonai fantáziája nem ismer korlátokat. A kisbetűs Nemecsek és Csónakos ellátogat a Pál utcaiak csapatába törekvő Geréb polgári lakásába, mi pedig belemerülünk a „boldog békeidők”, a századforduló életébe. De jó lenne, ha valaki megírná a Pál utcai fiúk felnőtt történetét. Bár azt hiszem, ezt a történelem már megírta. Olvasva persze jobb: jó együtt barangolni a szerzővel históriánk rejtőzködő sikátoraiban. És miközben feltárul előttem az a világ, amelyik ugyanaz, mint a klasszikus gyerekregényé és mégis kicsit más, felrémlik bennem, hogy talán valamennyien Nemecsekek vagyunk (kis betűvel írva?) nyugtalan kontinensünknek ebben a még kevésbé nyugodt szegletében. Csokonai – semmi kétség, Nemecsek-párti, de nem tagadhatja, hogy Áts Feri is karakán legény, belevaló fickó.

A szerző kedveli a nyomozást. A teremtés nyolcadik percé-ben József ­Attila ügyében nyomoz: annak az 1937-ben Balatonszárszón bekövetkezett tragikus eseménynek a körülményeit, ami pótolhatatlan veszteséget okozott irodalmunknak. Itt a stílus, az előadásmód a többi írástól eltérően zaklatott, akárcsak a szerzőben és az olvasóban fel-feltörő érzések.

Kisregénynek beillő történelmi visszatekintés, mint jelzi, „mini antológia” a harmadik fejezet (Ezerkilencszáztizennégy). Az olvasott és határtalan kíváncsisággal felruházott szerző a krimi izgalmával kalauzol el Ferenc Ferdinánd trónörökös és hitvese Európára végzetes halálának körülményeiben. És abban, ami az utána következő napokban, majd hónapokban történt. Nem újraírta, csak kiegészítette a történelmet. Bevallom, most már kissé más szemmel nézem a kort. Aki pedig nem tudná, mi történt az „igazi” trónörökössel, Rudolffal, az itt is utánanézhet. Megéri.

A (Prágát és a cseh sört szerfölött kedvelő) szerzőt nyilván Jaroslav Hašek remekműve, a Švejk a derék katona ihlette meg a Habsburgokat körülölelő átkok és sors- és történelemfordító következményeik összegyűjtésére. Mert emlékezzünk csak, hogy kezdődött a derék katona története:

Hát megölték a Ferdinándot – mondta a takarítónő Švejk úrnak, aki évekkel azelőtt búcsút vett a katonaságtól, miután a katonaorvosi bizottság végérvényesen hülyének nyilvánította; azóta kutyakereskedőként élt, azaz ronda korcsokat vásárolt, és hamisított pedigrével eladta őket.

Semmi kétség, nem volt életbiztosítás a Habsburg-család sarjának lenni. Elég, ha végig olvassuk a szerző történelmi kutakodását a família tagjainak fura elhalálozásaiban. És akkor jön a szarajevói merénylet, amiről Csokonai Attila nyomozói hitelességgel lebbenti fel a fátylat.

Közben még sok mindent megtudunk a nagy első háborúról. Ferenc Ferdinánd szelleme is megjelenik a harmadik fejezetben (Az ember a véres zubbonyban), akárcsak a Burg optikai csalással előidézett kísértő fehér asszonya (A Burg fehér asszonya), hogy felrázza eltunyult és a történelem iránt nem igazából érzékeny lelkünket. Miért történt ez az egész? Napi hírek (amelyekben hibásan, Szerajevónak írták a távoli, ismeretlen város nevét!), napló- és előadásrészletek, mese, versek – hazafiasak, viszont lezárásul Babits békét remélő, 1914-es Miatyánk-ja. „Lélekemelő” lehetett hadba lépésünk: még a toll legnagyobb mesterei is lelkesedtek (Az egy Ady nem! Lásd A vátesz kérdése című visszaemlékezés-részletet.) Tévedni emberi, mi több, költői dolog. Szegények nem sejthették, hogy miközben a népet buzdítják, az pedig a „kutya Szerbiát” szidja, csendben és visszavonhatatlanul készül a sír, hol nem egy nemzet, csupán az illuzórikus Nagy-Magyarország koporsója süllyed el.

A foci hovatovább kardinális szerepet tölt be hazai politikai életünkben. Mely virulensebb, mint a foci. Benne, mint cseppben a tenger, ott tükröződik lelkünk. Micsoda nevekre és eseményekre emlékszik a szerző (Bunkerkeresők avagy Talán majd a szél csukja be a budiajtót?)! Ahhoz a focihoz akkortájt öltöny és kalap dukált, nézd csak meg a teltházas meccsek tribünjéről készült fotókat. Ma a foci is olyan, mint alulöltözött közönsége.

Térjünk vissza nemzeti büszkeségünkhöz. Az a bizonyos aranycsapat. Hogy miért az, amikor második lett a vb-n – ezt csak a magyar lélek tudná megmagyarázni. A dicső nemzeti tizenegy romjait még láttam 1957-ben az EVTK pályán, edzőmérkőzésen. Ennyit arról, mit jelent számomra a foci. Vagy mit jelentett akkor, az „átkosban”. Lépjünk tovább.

És akkor egyszeriben vidul a szívem. A IV. fejezetbe egybegyűjtött írásokban gyerekkorom képei elevenednek meg. Honnan ismerte a szerző? Igaz, én azokat az éveket nem falun vagy Kaposvárott, hanem a proli Pesterzsébeten éltem meg. Nem is a reális részletek azok, amelyekre ráismerek. A hangulat ragad meg. És a jelentéktelennek tetsző gyermeki történések mögül kiérződő kor. Elfog a magadra eszmélés öröme. Az író emlékezik, s emlékeibe beleszövi felnőtt éveinek tanulságait (Gyerekkor az m/n-edik hatványon). A megélt esztendők bölcs belenyugvásával teszi, kiigazítva a sok-sok begyöpösödött közhelyet pro és contra.

A novellák, elbeszélések, a kisregények már-már regényé állnak össze. Egy vidéki fiú élete ifjúkorig, emlékekből szőve. Iskolai bunyóval, az első, majd a ki tudja hányadik félénk szerelemmel. Gombfocival és az első találkozással a halállal (Napfényes április, avagy Az elmaradt gólzápor), amelyet, ahogy a szerző korosodik, újabb és újabb szomorú és fenyegető találkozások követnek. Igen, ez a mi életünk, mely nem mindig úgy végződik, ahogy vártuk. S nem azok mennek el elsőnek, akikről hittük. Sorsok, ismerősek, még ha nem pontosan a mi életünkből valók. Annyira más és mégis rokon az életünk, szinte ugyanazon az úton megyünk, lépdelünk. Az első eligazítást benne gyerekként megkapjuk „felsős” társainktól Az okítást a szerző rokonai végzik, egy nálánál idősebb vagány fickó és egy nem annyira vagány, mint okos és megértő lány. Utóbbi még némi lingvisztikailag megalapozott erkölcsi és szexuális felvilágosítást is ad. No, nem a szó legteljesebb értelmében, csak izgató jelenlétével előlegez meg valami előre mutatót az akkor tizenéves szerző életében.

A novellák idősebb, tapasztaltabb, a Somogyon túli világot is látott szereplői olyan dolgokra, eseményekre nyitják fel a szemünket, amikről szüleink szemérmesen hallgattak. Éppen a mi boldogulásunk és nyugalmunk érdekében.

Na persze az ifjúi lobogás, a kurázsi néha kiszínezi a történelmet, legendákká nemesíti. Hogy a dicső történések belesimuljanak békés kispolgári hétköznapjainkba. És azután, a nagy szabadság beköszöntekor ismét előjöjjenek. De akkor már feledésbe merül a sorban állás kenyérért a kiégett harckocsi mellett. Az, ahogy a menekülő forradalmár lányok behajigálják utcasarki kertünkbe a „davaj gitárt”, és réz töltényhüvelyek kupacai csillognak aranyosan a kerítés mentén. Most hol lehettek, szabadságharcos lányok és hozzátok bújó ifjak? Nagymamák valahol Kanadában, nagypapák Ausztráliában? Igen, így volt, így éltem át én is, a saját szemem tanúsága kiegészítheti.

Önéletrajz szilánkok a gyermekkorról. Vagy több annál? Történelmi lecke fiúknak – rövid lélegzetű prózában. Ahogy a szerző tizenévesen látta a világot, 1956-ot, a téeszesítést, a csendes megalkuvást, a Kádár-kor gulyás szocializmusát. Megfűszerezve szarkasztikus bölcsességével, ami az azóta eltelt évtizedek során gyűlt tapasztalatokból halmozódott fel. Hitelesebb több kötetes történelmi munkáknál. Egyre kevesebben vagyunk, akik úgy emlékeznek rá, ahogy átélték. Egypárt rendszer volt, a fiatalok a KISZ-be soroltak vagy sorozódtak be. Szüleik csöndben és suttyomban beléptek a pártba, hogy majd közülük a rendszerváltás után ellenállóvá legyenek, akik belülről bomlasztották a rendszert. És persze én is voltam építőtáborban, saraboltam a frissen ültetett csemete erdőben, majd egy ma már neves prózaíróval és egy nyugdíjba ment profi újságíró szerkesztővel együtt rakodtam ki árvíz idején a vagonokat valahol a mindig felázott Kelet-Magyarországon.

Csokonai mesél, magával ragadóan. Nem ítélkezik. Minket sem késztet rá. Megírja mi volt, jelezve azt is – igencsak finoman – hogy mi lett belőle. Szóval megkaptuk a kerítést, de nincs kolbászból.

Hiteles, és még az sem baj, hogy a kolorit kedvéért orosz szavakat, kifejezéseket fűz bele a szövegbe. Mert akkor azt a nyelvet tanították az iskolákban. Nem jobban, mint manapság az angolt. Ugyan, ki gondol ma már az oroszra?

Jó kedvre derít a szerző, egyszeriben otthonosan érzem magamat világában, mert sorra veszi ifjúkorom élményeit, kedvenc filmjeit, színészeit. Bűn, hogy nosztalgiával gondolok arra, hogy akkor még nézhető volt a magyar film? Ma már senki nem emlékszik Neményi Máriára – legfeljebb a szakma – de melyik. Hiszen pszichológus lett, tudós nő, nem szeleburdi filmszínésznő. És már nem nevetünk az időközben lorddá ütött angol színész hétköznapian ügyefogyott hősén, Mr. Pitkinen (Szabadságunk száműzöttje, avagy Ha látsz egy piros ajtót, ne fesd feketére!).

És persze én is hallgattam a Rolling Stonest, és néztem a Táncdalfesztivált. Csokonai memóriájával nem tudok vetekedni, van, akire emlékszem, van, akire nem.

Nem tudom, annak, aki nem élte át, mit mondanak Csokonai emlékei ‒ nekem sokat. Szinte mindent eddigi életemről, és gyanítom, hogy mai komorságom okát is megtalálom bennük.

Végezetül, itt motoszkál bennem a kisördög. Hadd bosszantsam fel a lírikusból prózaíróvá avanzsált szerzőt. Ha már belevágott a prózába, írja meg regényben történeteit, a morzsákból gyúrjon szép, ízes kalácsot, melyben egymásba fonódnak sorsok (enyém, tiéd, övé), események. Addig is könyve ott lesz az éjjeli szekrényemen, kinyújtott kézzel az ágyból is elérem, s ha kedvem tartja, belelapozok az életébe. Vagy az enyémbe? (Csokonai Attila: Szabadmatt. Kiss József Könyvkiadó, 2022)

Tükhé városvédő istennő

Szent György

Férfi öltözet nyakrésze

Levélmintás szegély