Falevél mintázatú textília
1.
hideg vagy ma reggel, Vérbükk,
lelassult szívvel és áramokkal.
el tudod- e nézni nekem azt,
hogy ember, hogy nem érted
vagyok, hogy a perceink is
zavart gondolatokkal. hogy épp
se árnyam, se koronám, de ígérted,
mutatsz utat tisztábban az égre.
a gondokat az értelem neveli, Vérbükk,
aki voltam, vadhajtás önmagam.
nem vagyok törzs, míg nyom, ragyog
a fölény, önkényes ágbog, győzelemroham.
véreres folt, tátogó remény, lomboddá,
szellemmé, hogy kéne válni? nem innom,
nem ennem, és többé senkivel, semmiről
sem dumálni. a személyes érdek
túl közel hozzám, hogy magamra lássak.
Vérbükk, terád ki tekint, hogy magadat
megérthesd? hogy leszünk mi,
hogy leszünk egy, ha úgy tudod
legjobban, amikor magad sem érted?
ilyen hitetlenül karollak, Vérbükk,
de a személyest feladom, ha kéred,
ne áldozz értem, ne butulj, minden
okosság, haszon, törzshöz tapadó kéreg.
2.
ahogy karoltalak, egy hangya mászott
a feltűrt ingujjamba. kívülről, persze,
semmi sem látszott, de mérges voltam
magamra: döntenem kellett, Vérbükk,
hogy mi lehet igazán fontos, törődésed
vagy a viszkető felkar, rád bíznám
magam –, de pont most? pont most, ahogy
itt van egy kényszer, mikor már a köldököm
felé tart, ha nem is a vágy, de tenni kell
valamit érte, és mert az önkéntelen szétszórtság
vezérel, feladtam figyelmünket a hangyáért
cserébe. elbuktam, hatalmas, hiába próbáltam
csak terád figyelni, ott vesztünk el,
ahol az éretlenség csíp, mar, viszket.
és hiába kértem, vagy mondtam még pár szót,
te, mikor voltál vagy –, bárcsak rád figyeltem volna…
gyerekre bízni az égi csodákat, neki csak
a csillogás, cukor, fagyi, torta…
3.
nem zsibbadsz, Vérbükk? – neked támaszkodom,
ahogyan sokan teherként viselnek mart sebet.
meg tudod tartani sejtjeid között az aszályos,
száraz éveket? én is csak egy vagyok, mi más
is lehetnék, új évszakkal gyűrű, körkaréj,
hiába ölellek, valakid lennék, csak lehulló
termés, mi szétesett. volt olyan század, hogy
egynek a szívét magadra vetted? – rajonganak
téged túl sokan. de volt olyan, Vérbükk,
fa vagy, ne lódíts, mondd meg, odaadtad
magadat egyszer is boldogan?
dobtál már lombot, ágat és reményt, veszítettél
már lágy szívet? engedtél könnyen el halálos indát,
vagy volt olyan inkább, mi elengedett?
kérges vagy, Vérbükk, tudom, hogy mélyen
volt olyan búcsú, mi kivásott.
ilyesmik jutnak az eszembe, Vérbükk:
mikor sírnak a fák, s volt-e, aki már látott?
4.
látom a vágást a törzseden, Vérbükk, szép a heg,
észre sem venni. tudom, hogy oltványként nehezebb
egy parkban erősnek, bátornak lenni. a törzsed
bár másé volt, ahogy gyökered, azóta táplál,
– hát ez van. százötven éve szégyelled, Vérbükk,
bármit is küzdöttél, láttál. bármennyi győzelem
feszít, és lám csak, bármennyi alkukényszer,
mégis a parkban te vagy a király, díszed, mint korona-
ékszer. de azért itt van, itt ez a vágás, s a magoncok
fecsegő szája. tudom, hogy ki vagy, tiszteletlenül,
mégiscsak utánad jártam. itt van az ideje,
hogy elmondjam, Vérbükk: ereje teremt a szónak.
főkertészed szerint te vagy itt egyetlen, nemtelen,
vérbeli klónnak. ne pirulj, Vérbükk, ezért ugyan
nem kell, kettőnkért mondom, hogy megélhesd.
vöröslő koronád alatt csak állok, mások
míg jönnek-mennek uzsonnájukkal, tovább-
lépnek. az utat bejárják, akár a magoncok,
de rájuk se légy nagyon mérges.
5.
utolsó napom ez veled itt, Vérbükk,
elhagylak, ahogy a többiek. hűtlennek,
csalóknak, esküdözőknek kevés idejük
van, megértheted. elengeded hát, ahogyan
ősszel az ájulásig sárgult lombodat,
viharok idején ágat és fészket. engedsz
a harkálynak odvakat. lelkendezőknek
a sugdolózást, hogy: sosem hagylak el –, sóhaj,
és engeded, s így tovább, Vérbükk…, bicskával
törzsedbe vésik a nevét annak, ki tiéd nem lehet.
aki az oltár, aki a kegyhely, akié ez az egy pillanat,
hogy: szeretlek – persze, érzed is most már…
életen át a heg megmarad. viseled, ahogy
az elmúlás gondját, remények égető nyarait.
bármit is ígértem, jól tudod, nincs más, búcsúzni,
mint ki sosem hagy itt. itt maradsz a kertben
súlyponti fának, csodálni járnak lombod alá,
te pedig ismered: rajongás, bánat… – hallgatsz,
s csak ágad, mi megremeg.
6.
Vérbükk, a helyedről lótuszokra látni,
nőszirmokra és tányérlevelekre.
nélküled is megél már a park, na látod,
lombod között búg a vadgerle,
és visszhangzik a tó a békák zajától.
a korai lármát, parkot veled lakom,
nekem itt az izgága magány, neked
mókus cikázik kérges oldaladon.
hajnali kórus a lótuszokon gubbaszt,
bölcsül a táj, ahogy érik a málna.
nem vagy öreg, de mégis úgy van,
hogy már megint előtted ébredek.
csókot adnék, ha volna, a szádra,
locsolják a kertet, aszály dúl, hiába
suttogva szólok, hogy: ég veled!
7.
ugyan már, Vérbükk, hogy mehetnék
innen? minden úgy lesz, ahogy akarod,
évekkel ezelőtt ide gyökereztem,
ha felbosszantanál, akkor is maradok.
kertészed, madarad, bármi munka volna,
tudhatod magadtól, mélyen beléd estem.
kapirgálok fütyörészve, leveleket gyűjtök,
lombod alá teszem, majd beviszem a széket.
vigyázlak magamnak, kérhetsz tőlem bármit,
mármint bármi olyat… érted. na. mintha csak
napi torna volna, sporttal leplezem a tébolyomat.
Falevél mintázatú textília
Tisztán emlékszem arra a napra, amikor az az újságíró elkezdett kérdezgetni erről-arról, mióta járok ki a hídfőhöz, mennyiért szoktam eladni egy újságot, és hogyha megtriplázza, elmondom-e neki a saját történetemet. Először bedühödtem, minek néz ez engem, a lelkem nem eladó, nem beszélve arról a maroknyi büszkeségről, ami a rühös-büdösnek is tulajdona, de aztán amikor legközelebb arra vetődött a bőrkabátjában, beadtam a derekam, legyen, nem megvetendő az a kis pluszpénz a télbe forduló időben. Előre fizessen, ez volt a kikötésem, és ebben is maradtunk.
Nyugodtabb helyet kerestünk és leültünk egy padra, na, nem egymás mellé, én az egyik végére, ő meg a másikra. Nem kellett kérdezgetnie, magam is csodálkoztam, milyen könnyen kibukott belőlem az életem. Pillanatokon belül esztergomi kisgyerek lettem. Meggyet szedtünk a haverokkal a szomszédék kertjében, és azon versenyeztünk, kinek lesz pirosabb a nyelve, az öcsémmel török csatát vívtunk a vásárfia fakarddal, Szulejmán itt persze mindig alulmaradt, aztán leckét írtam az oszlopos tornác májusi alkonyfényében, és akkor csuktam csak be a füzetemet, amikor a litánia után a sekrestyés elharangozta a fél nyolcat.
Ezeket az emlékeket gondolatban mind a ruháim közé csomagoltam a pesti műegyetem kollégiumába indulva. A hetedik szemeszterben került melléjük a bőröndbe anyám gyászkeretes fényképe. Úgy éreztem, kifosztottak. Fél év után hagyott itt bennünket a rák kínjainak elvesztett harcával. Apám néhány hónap múlva ment utána, itt a földön sem volt meg soha nélküle, igyekezett hát odaát is mielőbb rátalálni, ezt nekünk, a négy testvérnek el kellett fogadnunk. A nővéreink praktikusak voltak, intézkedtek, megkeresték a család ügyvédjét, a hivatalban papírokat kértek ki, hirdettek, eladtak, magyaráztak, majd részekre osztottak.
Egy terézvárosi garzonban próbáltam új életet kezdeni, kínlódva a főzőlappal, a vasalóval, az első főnökömmel, a csekkek befizetésével, azt remélve, hogy talpra állok végre, megvár a rohanó idő, vagy én érem be talán. Aztán egy nap, amikor megismertem azt a lányt, színesedni kezdett a szürke világ, értelmet kapott a reggel. Mohón szerettem és azt hittem, ő is így érez, hisz hozzám költözött, főzött, vasalt, vigasztalt a főnök miatt, csekket fizetett be és átvette az irányítást. A nők praktikusak, ezt tudtam, intézkednek, ügyvédet keresnek, papírokat kérnek ki, magyaráznak, én meg aláírtam, de valójában mindegy volt, mit, mert megbíztam benne, elhittem, hogy fontos vagyok neki. Akkor és utána sem értettem teljesen, mi történt, csak fájt a szakítás, és nem volt már mit részekre osztani.
Azóta összemosódnak fények-árnyak, nappal is azt álmodom, hogy sas vagyok. Az újságírónak itt megremeg a felvevő a kezében, riadtan rám néz, pupillája összeszűkül, ám én folytatom, nem hagyom abba a történetet, nem is tudnék megállni, széttárom hatalmas szárnyaimat, vitorlázom fenn a magasban, szétárad bennem az erő, árnyékom sötéten suhan végig a letarolt őszi búzamezőn. Nem nézek le a szerteszét menekülő nyúlhadra, magához húz a villámcsapott ecetfa a szikla ormán, rajta a fészek az élet csíráival, melyek vér a véremből, toll a tollazatomból, csipognak, tátognak, akarnak, hozzám tartoznak. Két fióka és a tojó, szűken, hangosan, melegen.
A távolság eltűnik a padon, az író megfogja a vállam, és mélyen a szemembe néz. Megfüröszt kék tekintetében, amely lehet az óceán vagy a felhőtlen égbolt tükre, valami fogódzó nélküli végtelen, amelyben elveszek, így nem látom, nem láthatom benne azt a fél év utáni napot, amikor a parkban egy újságot lökdös majd a tavaszi szél, címlapján egy hajléktalan történetével, aki szerencsétlenül megbotolva a lépcsőn holtra zúzta magát. De abban az esésben benne volt minden, a régi és az új élete is: repült, szállt és sasként szárnyalt.
Kettős szívmintás szegély
A könyvek másképp égnek,
égnek is, meg nem is, mintha töprengenének közben,
az elparázslók védőn borulnak az alattuk
még sértetlen lapuló tán megmaradókra,
nem lobogva égnek, füstszag sem szállong felettük,
lomhán lángolnak, megadón omolva s fölpöndörödve,
könyvmáglya, mondják később,
utólag, mikor már minden elparázslott,
de akkor ott ezt a szót, máglya, nem mondja senki,
nem is gondolják annak a lábuknál szikrázó papírkupacot,
amikor égő könyvet látnak, megtorpannak az emberek,
mintha bajt éreznének, valami ősi veszedelmet, átkot,
megcsörgetik zsebükben a lakáskulcsaikat a férfiak,
a nők elvetélt gyerekeik kócos hajára gondolnak,
s a vihogó kamaszok a tűzbe köpik a rágógumijukat,
nem megy el mellette szótlan senki, nem tud elmenni,
kihúzkod belőle, tetejébe hajít még egy kötetet zavartan,
aztán csak néznek a lángokba meredve melegszenek,
szótlan-némán, akárha csak töprengenének mindahányan,
ellobbanó életükről, rángógörcsös álmaikról,
miközben a fejük felett ernyedt pernyedarabokat hord a szél.
Senki nem tudta úgy mondani a „bravót”, mint a Nemzeti Sportuszoda férfiöltözőjének kabinosa. Zárt ajakkal, nazálisan, falzettből indította a hangot, száját kinyitva eresztette le baritonra, de az „ó”-t már el is harapta. Közben jelentősen felemelte a szemöldökét, és jobb keze ujjaival gyengéden megérintette a megdicsért személy bal felkarját. Kit illetett e dicséret? Mindenkit, akivel a műszak alatt találkozott. Azt is, aki eltalálta a számát, azt is, aki nem. Ez a számháború abból adódott, hogy miután valaki bepakolt egy szekrénybe, azt a kabinos zárta be, adott egy fehér pertlin lógó bilétát – amit az ember belekötött a fürdőnadrágjába –, és krétával felírta az ajtó belsejére a rajta lévő számot. Az persze nem egyezett a szekrényével, meg kellett jegyezni. Ez a memoriter nem mindenkinek sikerült. A stresszhelyzet a jó emlékezőtehetségűek lelkét is megpróbálta. A táv harmadánál, felénél, forduláskor sok-sok főn rémülten suhant át: „Hányas vagyok?” Így azután gyakran akadt olyan fürdővendég, akinek sorra nyitogathatták a szekrényeket, mire rábukkantak a ruháira. Ennek persze a kabinos örült, hisz minden egyes kulcselfordítással növekedett a borravaló összege, amely elérhette a húszast is, ami nagy pénz volt: éjszaka a házmester is ennyiért nyitotta ki a kaput. Ha egyből eltalálták a számot, vagyis a vendég nyert, azért bravózott a kabinos, ha pedig nem, akkor azért. Ilyen a sportember.
Fehér necctrikója erőteljes felsőtesten feszült, s bár az egyik lábát erősen húzta, a kabinos csupa biztatást és életörömöt sugárzott, amit, kissé összehúzott szemmel egy-egy rövid kérdésbe belesűrített. „Aztán mit láttatok a moziban, haver?” „A Ménesgazdát.” „Bravó.” „Mi volt az ebéd a suliban?” „Tökfőzelék fasírttal.” „Bravó.” „Ez valódi kvarcóra? Mennyit fizettél érte az Ecserin?” „Apukám hozta az NSZK-ból.” „Bravó.” Erre az órára visszatért:
– És hányat ketyeg percenként?
– Nem ketyeg, ez a technika lényege.
– A technika, bravó. Volt egy ismerősöm, úgy hívták, hogy Tikk. Amikor először találkoztam vele, nem értettem, hogy valóban bemutatkozott, vagy hülyéskedett. Csak összehozta a sors valakivel, aki a „Tikk”-jére „Takk”-kal felelt. Eltikktakkoltak egy ideig, s már a pofonokhoz készülődtek, amikor a másik tag elővette az igazolványát – és tényleg Takknak hívták. Úgyhogy jól húzd fel az órát, haver, mert soha nem tudhatod, mikor merül ki benned az elem.
Tehát mindig valami új ötlet várt, mire bejöttem az öltözőbe, miután leróttam a távomat a nyitott medence hullámaiban, mert a kabinosok a lelátó legfelső szintjére jártak dohányozni. Dohányozni egy uszodában, ez ma már szinte elképzelhetetlen, miképp az is, hogy valaki ne mobiltelefonnal érkezzen, amellyel akár fizetni is tud a pénztárban. Abban a korban még ámulva néztük a tévéképernyőn a sportkocsijukból CB-rádión távcsevegő amerikai milliomosokat (a talmi luxust azután Columbo hadnagy segítségével a dutyival cserélték fel.) Szóval, sokszor már akár a zuhanyzó felé siettemben, de az öltözőbe belépve bizonyosan elém toppant a kabinos:
– Figyeltelek a medencében. Olyan a csapásod, mint Kádas Gézáé. Bravó. Emlékszel rá? Ötvenkettőben, Helsinkiben ötödik helyezett lett százméteres gyorsúszásban.
– Hogy emlékezhetnék rá, amikor 1963-ban születtem? Különben is, ki emlékszik az ötödik helyezettekre?
– Bravó. Helsinkiben, ötödik helyezést ért el négyszer kétszázméteres gyorsváltónk is. Csordás György, Gyöngyösi László, Kádas Géza és Nyéki Imre. Sokat beszéltek arról, miért nem győztek.
Nem mertem rákérdezni, mert akkor elkések az iskolából. Ugyanis hetente háromszor, tanítás előtt jártam úszni. Ezért dicséretet is kaptam, persze a kabinostól:
– Bravó, haver. Csak így tovább. Majd még az Elnöki Tanács is kitüntet, és példakép leszel az ország sportoló tömegei előtt. Szóval, Kádas volt Európa-bajnok is, Torinóban, ötvennégyben.
Az a hihetetlen szorgalom és tettrekészség, amely gyermekként mozgatja az embert, a kamaszkorba érkezve egy kérdőszóban kisül: „minek?” Minek keljek fel a suli előtt? (Úgysem leszek olimpiai bajnok.) A fáradságos magyarázatra persze sokszor nem kerít sort az emberpalánta, ezért a zárójel. Tehát egyszer csak nagy ívben kerülni kezdtem nemzetünk Hajós Alfréd tervezte szentélyét. A sport iránti szenvedély azért nem múlik el nyomtalanul. Az úszás helyére a súlyemelés lépett, mármint a söröskorsók emelgetése. Így akadhattam össze újfent a kabinossal a Mini sörbárban.
– Bravó! – lelkendezett. – Mindig vezessen bennünket valami folyékony közeg.
– Hát megismer?
– Persze, te vagy a ménesgazda, aki nem emlékszik Helsinkire.
– Kabinos úr, ez egy metafora volt.
– Látom, művelt srác lettél, bravó. Zizi, egy korsóval a barátomnak.
– Nem, én hívom meg magát.
– Keresel már?
– Még tanulok.
– Na, ha majd megkaptad az első fizetésedet, akkor eljössz ide, és az utolsó fillérig elmulatjuk. Zizi cipőjéből fogjuk inni a francia pezsgőt. Addig tedd csak el az apád pénzét.
– De ez nem az apám…
– Bravó – ez persze a sörnek szólt, amit a csaposnő elénk tolt. Még a sörpisztollyal habkupolát formázott rá.
– Akkor a fiút hozzád húzzam, Lajos bá?
– Persze.
Hab tapadt a felsőajkunkra.
– Friss – bólintott Lajos bá. – Helsinki hőse Emil Zatopek, a csehszlovák futó volt. Megvédte olimpiai bajnoki címét tízezer méteren, majd aranyat szerzett ötezer méteren is. Gondolt egyet, és indult a maratoni futásban is – azt is megnyerte. A finn közönség tombolt. Mindenki úgy gondolta, hogy most már csak a skandináv országokban szabadna olimpiát rendezni – kivéve persze az olimpiai bizottságot. Harmincnyolcban apám hozott le a Nemzeti Sportuszodába, amelyet első olimpiai bajnokunk tervezett. Becsüld meg magad. Micsoda biztatás! Valójában azt jelenti, na, most bizonyíts, te himpellér. Egészen elcsodálkoztam, amikor az edző kiemelt a többiek közül, és külön kezdett foglalkozni velem, merthogy pillanatok alatt megtanultam a tempózást. Hogyne tanultam volna meg, amikor a víz vonzó, éltető elem.
Róni a távokat. Kezdetben nagyon unalmas, ám egyszer csak magad leszel a táv. Miért csak ennyit bírok? Ugyanígy a futóknál. Emlékszel Zatopekre? Persze, hogy is emlékezhetnél? Helsinki hőse – hogy változnak az idők, tíz évvel azelőtt még Sztálingrád védői voltak a hősök. Szóval, csodáltam Emil Zatopeket. Mindenki az izmokat, ínakat nézi, méregeti, pedig a technika a légzésen múlik. Száz métert – szárazon-vízen – úgyszólván egy levegővel leküzd valaki, nézd csak meg, futók, úszók mennyire lihegnek a táv után. De tízezer métert csak a tüdő leggondosabb munkájával lehet leúszni, vagy lefutni. Oda kell fejlődni, hogy a szervezeted tökéletes gépként működjön, és te boldogan nyugtázhasd e mechanizmust, mint valamit, amely tőled szinte független. Ehhez persze sok idő és türelem szükséges, könnyebb rövidtávon eredményeket elérni, így lettem a négyszer kétszázas váltó hajráembere is, mivelhogy vertem Kádas Gézát.
Minden fényesen ment az olimpiai edzőtáborban is. A mesterem nagyon elégedett volt velem, sőt, az egész válogatottal. Az egyik nap azonban durrogott, csapkodott. Fontos csomagot várt Sztálinvárosból, de telefonon jelentették neki, hogy a sofőr megbetegedett. Most mi a fenét csináljon? Mi az, hogy ebben a rohadt országban nem lehet egy váltókollégát találni? Azért nehéz idők jártak ötvenkettőben. Hidegháború, Koreában meleg. Tito, az „imperializmus láncos kutyája” ellen hadifelvonulási útnak építették ki a hatos fűutat. Az átment Sztálinvároson, a nehézipar új fellegvárán, meg Pakson, ott lesz majd az atomváros. Szóval, bizalmi feladatra nem volt könnyű embert találni. Hát, én sofőrként szolgáltam a seregben, mondom az edzőnek, ha szerez egy autót, elhozok neki bármit. Odaadja nekem a Škoda Feliciáját, de megbecsüljem ám. (Most bizonyíts, te himpellér!) Hát nem úgy ment az az autó, mint a Csepelek a seregben, amelyeket sokszor be sem lehetett kurblizni. Hipp-hopp Sztálinvárosban teremtem. Na, gondoltam, megnézem az atomvárost is. Hű, hogy ülte az utat, hogy beledőlt a kanyarokba az a Felicia! Meg hát egy nyitott, krómozott hűtőrácsú sportkocsiban érzi is magát valakinek az ember. Na, még egy kis gázt. Itt nincsenek is kátyúk, mint Pesten. És akkor eltűnt az út. Valószínűleg ellopták az építést jelző táblát. Értékes fémből készült az ilyesmi. Mindenesetre négy métert zuhantam és négy darabra törött a bal lábam, a combcsontom a húsomból meredt ki dárdahegyként. Bár nem szakította fel az ütőeremet, perceken belül vérlucsokban feküdtem. A bal oldali ajtó pókhálószerűn berepedt ablaka fölöttem, és valóban, mintha valami hatalmas pók fogságába kerültem volna. Meg sem próbálhattam szabadulni. Lehet, hogy ez már a halál? Határtalan tud lenni a magány. De csak az első perc tűnt végtelennek, majd varázsütésre építőmunkások sereglettek körém, s – hála a stratégiai terület közelségének – a mentő is gyorsan megérkezett. Műtő, kloroform, klór, uszodavíz. Álmomban döntőt úsztam Helsinkiben, most, még egy karcsapás, de felébredtem a táv vége előtt.
„Na bravó! – förmedt rám az edző, amikor először elsántikáltam az uszodába. – Meg ne lássalak többet az egyesületnél!” Próbálkoztam sok mindennel, de az uszoda szagát nem lehet elfelejteni, meg azt az uszodakéket, amelyben az Adria és a Balaton színárnyalatai keverednek egymással. Nem volna mégis valami? – ólálkodtam fel a munkaügyre, amikor az edző külföldre utazott a válogatottal. Hát ez volt, a szekrénynyitogatás.
Csúsztak a sörök egymás után és ritkultak a „bravók”.
– Mindenkinek megvan a maga keresztje. 1956 októberében a sajtó által „Egri Csillaggá” előléptetett Kádas Géza, a világ egyik legjobb úszója nem maradhatott ki a forradalmi eseményekből. A forradalmi tanács a politikai osztály megszervezésével bízta meg, annak kellett felülvizsgálnia a volt ÁVH-s tisztek és a pártfunkcionáriusok ügyeit. Éppen hogy kiismerte magát az irattárban, amikor híre jött az orosz beavatkozásnak. Ekkor Verpelétre utazott az ott állomásozó katonai alakulat parancsnokához, hogy az embereivel kapcsolódjon be Eger védelmébe, ami persze nem következett be. A bírósági tárgyaláson az ellene felhozott – a fasiszta izgatástól a munkáshatalom elleni lázadásig terjedő – vádakból csak azt ismerte el, hogy december 9-én a Népszabadság több példányát nyilvánosan elégette. Akkoriban ez általános rendszer elleni tiltakozás volt.
– Mi lett vele?
– Megtört öregemberként jött ki a börtönből. Egerből kiutálták, Budapesten lett segédmunkás. Nyomorúságos körülmények között halt meg két éve.
– Fiúk, lassan hajnalodik – csengett fel Zizi hangja. – Csapolhatom az utolsó korsókat?
– Mindig hajnalodik. Még néhány óra, és indulhatok az uszodába. Kezdődik az élet. Képzeld, haver, érkezett egy indiai küldöttség. Valami főjógik. Az egyik visszajött hozzám a tolmáccsal, hogy aszongya, a vidámság álarca mögül szomorúan fénylenek elő a szemeim. Gondold meg, itt dolgozom harminc éve, soha senki meg nem kérdezte, hogy vagyok, ez meg idejön Indiából, és egyből észrevesz. Á, mondom, semmi, ez csak a hosszútávúszó magányossága, helyes légzéstechnikával leküzdhető. A légzés nagyon érdekelte. A helyes légzés a végtelen légzés. Egyre hosszabb ideig tartjuk bent a levegőt és végül a nirvánában ébredünk.
Zsongott a fejem, kavargott benne az alkohol, meg mindaz, amit Lajos bá rám zúdított. Ha úszni is így tudott, ahogy inni, akkor valóban olimpikon lehetett volna. Édesapám kereskedelmi utazóként nem csak az NSZK-ban járt, de Csehszlovákiában is. A Škoda gyárból hozott egy szép kiállítású albumot, benne vagy harminc vízfestmény. Lássuk csak. Az első üzemcsarnokokat ábrázol, a középpontban egy magas kéményű épülettel, ez a Laurin & Klement művek. Itt 1905-ben kezdték gyártani a hintószerű Voituretta A típust, amelynek hengerűrtartalma egy liter, teljesítménye hét lóerő volt. A következő évben piacra dobott, fiákerre emlékeztető B típus teljesítménye már nyolcra rúgott. Következtek azután sorban a múlt századelő fejlődését és formavilágát követő modellek, egészen az 1923-ig gyártott, négyliteres, ötven lóerős Mb típusig. 1924-ben gördült ki az üzemből az első Škoda. A 450-es luxusmodellbe akár beleképzelhetnénk Al Caponét is, lehajtott szélű puhakalapban, a Hispano–Suizába pedig a géppisztolyos gengsztereit. Az átlagos hengerűrtartalom az 1930-as évektől kezdve egy liter körül stabilizálódik. A Škoda Felicia cabrio a múlt igényességét őrző krómozott hőtőrácsával, lökhárítójával és dísztárcsáival, de már a jövőbe mutató áramvonalasságával méltán lett legendás autómobil. 1959 és 1964 között gyártották…
alig pirkad még a kendős és kalapos
csapat felserken ím a hajnali létben
úgy férfiak és nők együtt bámulatos
„medveölő-öregek” lettek egészen
hirtelen csend lesz ahogy a föld beleremeg
egy a víz-szintre faragva mélyen döngöl
más homok ágyat gondoz tömörre veret
bakhátat üt a mester páva körökből
félig térden követ ültet minden férfi
veteménye felfogja majd Kapos porát
Istent hittel életét mind úgy reméli
e nyár is megtermi a téli gabonát
kékruha barna kendő fekete kabát
lányok söprik fel a durva homok darát
száz tél magánya ismét felkavar
nyugalma elnyűtt ráfagyott a múlt
megérni mégis lányos képzavar
únt tánc után ha vágy ölébe hullt
belőlem nő az ágfogant erdő
kereszttel gyalogol a rengeteg
talán nincs még vagy már – ami felnő
bozót szántó paraszt néhány gyerek
özönlik a sok kereszt sötéten
mindeggyel −hat láb és két hüvelykkel
legszélsőhöz – tehetetlen tétlen
mint magunk is védtelen; hiába
reggel a falu ha rendben felkel
bársonya szép; vad-bánat virága
A murva recsegett a feketére suvickolt munkásbakancs talpa alatt. A piac színes felfordulásában a sorok közé leszórt fehér kavicsok mutattak a levegőből egy kis rendezettséget
Ahogy belépett a piacra, a jobb oldali sor első asztalánál megismerte azt az árust, akitől alsóneműt szokott venni. Nem szeretett itt vásárolni. Az árussal semmi baja nem volt, mindig kedves volt hozzá, de cikinek érezte, hogy mások előtt kell magának gatyát vásárolnia. A nyolcvanas években nevelkedett. Hiába lépett egy nagyot a világ az utóbbi harminc évben és lett elfogadóbb, benne továbbra is élt az a prüdéria, amit gyerekkorában beleneveltek a kommunizmusban szocializálódott szülei.
A keresztben jövő sorban kétes eredetű barkácseszközöket árult egy fiatalember, aki valószínűleg két éve nem vett a kezébe borotvát. Sűrű, ápolatlan vörös szakállán épp megpihent egy nyárfaszösz. Szinte minden tárgy, amit árult olyan volt, amit „leesett egy kamionról”.
Bal oldalról érkezett az illat. A fokhagyma, és a frissen sült lángos illatának keveréke. Az orra a szürke bódé felé húzta, de a szíve megálljt parancsolt neki!
– Nem teheted meg!
Ezt talán az agya vagy a lelkiismerete mondta. Ő se tudta biztosan. Annyit tudott, ha a felesége elszánja magát és lángost süt, annak mindenki a csodájára jár. Úgy érezte, ha a piacon vesz lángost, elárulja a feleségét.
Igyekezett ellenállni az illat csábításának. Odalépett a szakállas fiatalember elé és rábökött egy flexkorongra.
– Helló! Ezt mennyiért adod?
A szakállas kelletlenül tápászkodott fel a székéről. Félretette a lángost, amit már félig megevett, hogy kiszolgálja a vevőt. Jól ismerte ezt a férfit. Mindig megkérdezte valaminek az árát, de soha nem vásárolt semmit.
A vásárló már nem is őt nézte, hanem a lángost. Nem is vette észre, hogy mi van a másik kezében és a szájában.
– Tíz darab ezerkétszáz. Harmincat odaadok háromezerért.
A vevő alacsony, apró bajszú emberke volt. Vállat vont és szó nélkül elindult a piac belseje felé.
– Ha nem vásárolsz, legalább hagyjál enni! – morgott az eladó.
Visszaült a lángosa mellé, de már nem ízlettek annyira a falatok, mint eddig. Utálta, ha megzavarják evés közben.
Az alacsony férfi gyorsan körbejárta a piacot. Mindenhol megállt, de sehol nem vett semmit. Ő csak felejteni akart. Felejteni a fokhagymás lángos csábításának illatát. Minél messzebb akart kerülni a lángosos bódétól.
A felesége jutott eszébe. A nő, aki a legfinomabb lángost készíti a környéken. És ebből az isteni kegyből, hogy ehet belőle, csak ő szokott részesülni, a családjuk és a barátaik! Micsoda árulás lenne, hogy amíg a felesége a munkahelyén rostokol, addig ő beállna a sorba a lángososnál és venne magának egy fokhagymásat, ami annyira piszkálja az orrát! Amitől összefut a nyál a szájában! Még szerencse, hogy ilyen nagy piac van ma és körbe tudott nézni! Sikerült elfelejtenie egy kicsit az illatot.
Ahogy elindult kifelé a piacról, ismerős illat csapta meg az orrát. Elfelejtette, hogy ennek a piacnak csak egy bejárata van. A lángosos bódé pedig éppen a bejárat mellett áll. Hogy elterelje a figyelmét, odalépett megint, ahol a szakállas férfi árulta a portékáit. A lángosát már megette. Most egy termoszból kortyolgatott forró, rumos teát. Épp egy másik vevővel foglalkozott. Meglátva, hogy ki tért vissza hozzá, inkább több ideig bíbelődött azzal a vevővel, akiben meglátta az üzleti lehetőséget. Egy elektromos láncfűrészt kínált neki, amire nulla nap garancia volt. Az üzlet végül nem jött létre. Mérgesen ment oda a nála egy fejjel alacsonyabb férfihez.
– Igen?
– Négy darab prizmát kérek a biciklire!
Az eladó meghökkent. Ez a férfi még soha nem vett tőle semmit. Igaz, hogy kétszáz forint a négy prizma, jóval kevesebbet kap érte, mint a huszonötezer forintos no name márkájú láncfűrészért, de elég régóta piacozott már ahhoz, hogy tudja, a sok kicsi sokra megy. Nem baj, ha nem ad el egy nagy és drága dolgot, ha a sok apróságból összejön az aznapi kereset.
Átadta a négy prizmát, elvette az árukat.
– Mást?
A kis ember megrázta a fejét. Zsebre vágta a kerékpárprizmákat és igyekezett minél előbb elhagyni a piac területét. Büszke volt magára, hogy sikerült ellenállnia a csábításnak. Kilakatolta a piac előtt lezárt biciklijét és a felesége munkahelyére hajtott vele.
A portás megismerte és azonnal szaladt szólni a nőnek, aki egy perc alatt kint is volt.
– Szia! Valami baj van?
– Nincs. Vettem a biciklidre prizmát.
– Ezért jöttél ide?
– Holnap szombat lesz. Tudnál sütni lángost? Írd össze, hogy mi kell hozzá és én megveszem! A te lángosod mindig olyan finom!
A nő mosolyogva hajolt közelebb, hogy megcsókolja a férjét a bókért, de hirtelen hátralépett!
– Neked? Dehogy sütök! Most jössz a piacról és ott is lángost ettél! Az egész ruhádon érződik a fokhagymás lángos illata!
A férfi döbbenten szagolta meg magát. Valóban, amíg álldogált a szakállas kereskedő előtt a lángosossal szemben, a ruhája átvette a lángossütő jellegzetes illatát.
– Esküszöm, hogy nem ettem lángost!
– Lángost akarsz enni? Menj vissza a piacra és egyél még egyet!
A nő a portásfülke mellett dühösen beviharzott. A férje és a portás összenéztek. A férj kétségbeesetten tárta szét a kezét. A kétségbeesést felváltotta a düh. Semmit nem utált jobban annál, amikor igazságtalanul megvádolják. Felpattant a kerékpárra és visszaindult a piacra. Elhatározta, hogy vesz egy lángost és mindent kér rá! Még tejfölt is, pedig azt nem is szereti! A piacon már pakoltak össze az árusok. A lángosos az utolsó adag tésztát tette be a hatalmas edénybe. Egy ember volt még előtte, aki megvette az összeset.
A lángosos mutatta neki, hogy nincs több tésztája. Nem is akar többet bekeverni. A táblát az ablakon, amelyen a Nyitva felirat állt, átfordította Zárva feliratra. Lángos nem volt a piacon, de az illatát még lehetett érezni.
Szomorúan indult el a kijárat felé. A szakállas eladó odalépett hozzá.
– Látom, már nem kapott lángost. Elfogadja ezt? A feleségemnek vettem, de ő most nem kívánta.
Egy fokhagymás lángost tartott a kezében. A vásárló szemében megjelent egy könnycsepp és elvette tőle az ételt.
– Köszönöm!
A szakállas visszament pakolni. Ő pedig boldogan harapott bele a lángosba, ami hideg volt és íztelen. Nyomába se ért annak, amit a felesége sütött otthon.
A telefonján csipogott az üzenetjelző hang. A felesége küldte el a lángoshoz a hozzávalókat. Liszt, olaj, élesztő, fokhagyma. Mióta megérezte a férje ruháján a lángos illatát, ő is azt akart enni. Úgy döntött, mégis sütni fog, de nem a férje, hanem a saját maga kedvéért.
A férfi meglátott egy kóbor kutyát. A bundája olyan loncsos volt, hogy nem lehetett megállapítani, milyen fajta is lehetett fénykorában. Odadobta elé a lángost. A kutya odalépett, körbeszaglászta és otthagyta.
– Meg tudlak érteni. De én holnap sokkal finomabbat fogok enni. Ha felénk kóborolsz, kapsz belőle te is.
Fütyörészve indult el a kerékpárja felé, de a járműnek csak hűlt helyét találta.
– A mai nap már nem lehet rosszabb!
Miközben erre gondolt egy kamion kanyarodott el mellette, amelynek ponyvájáról kanyarodás közben víz zúdult le. Az összes az ő nyakába.
Volt egy magzat, nem is volt
Tagadható véres folt
Sírni nem is indokolt
Volt egy magzat, nem is volt
Volt egy magzat, megfogant
Apró titok – nagy kaland
Úgy volt, marad – elrohant
Volt egy magzat, megfogant
Volt egy magzat, éreztem
– Miért most? – Csak ezt kérdeztem
– Miért ne? – És már véreztem
Volt egy magzat, éreztem
Volt egy magzat, itt lakott
Bennem megkapaszkodott
Megrettent és elhagyott
Volt egy magzat, itt lakott
Volt egy magzat, tévedett
Remélt tőlem életet
Kapott csúf rémképeket
Volt egy magzat, tévedett
Volt egy magzat, megpihent
Üres a méh idebent
Játszom majd az idegent
Volt egy magzat, megpihent
Volt egy magzat, nem is volt
Tagadható véres folt
Sírni nem is indokolt
Volt egy magzat, nem is volt
Az olyan gyümölcs, mely magas fákon terem, sokkal édesebb és csábítóbbnak tűnik, mint amelyik puszta ránézésre az öledbe pottyan. Míg hármasban jártunk, ölre mentem érted. Mindent kitaláltam, ha kellett, bohóckodtam, hogy jobban figyeljél rám. Egyidősek voltunk, mint a hármasikrek. Huszonharmadik nyarunkat tapostuk, mikor sikerült kilépnünk a közgáz nagykapuján. Apád sikeres cégébe addig is bejártunk, s úgy gondolta végül, jobb, ha ott folytatjuk. Tominak vezetői, nekem külügyi, neked, hogy közel lehess hozzá, belügyi tárcát kínált. Mivel több nyelvet beszéltem, „röppentyűs” srác lettem. Kéthetente József Attilát szavaltam (Nagyon fáj), utaznom kellett: tedd a farzsebedbe egész Európát, tanácsolta apád. Esténként, ha letettem a lantot, hívtalak vagy száz SMS-t írtam. Ha nem voltatok együtt, picit megnyugodtam. Úgy éreztem mindig, Tominál egy picit talán „beljebb” vagyok. A kérdés csupán az volt, meddig fog tartani a háromkirályságunk? Remélni mertem, te fogsz majd dönteni. Akkor is rám gondolsz, ha a Tomi kezét fogod. Mikor otthon voltam, egy-egy koncert után a kapuig kísértünk, mindketten egyforma ölelést, bátorítást kaptunk. Én egyszer – lehet, hogy többször is – kicsit többre vágytam, megcsókoltam puhán sima homlokodat, mire Tomi, a hűséges barát szép ajkadba csókolt. Lett is foganatja. Az egyik koncert után, mikor hazaértünk, csak Tomira néztél s a kezét szorongattad: bejönnél egy kicsit? Palkó mért nem jöhet? Mert az apám… Mi van az apáddal? Csak veled szeretne beszélni. És velem, akartam kérdezni, én nem tartozom hozzád? Ha visszajössz svédből, veled is fog, biztos.
Mikor hazajöttem, mint egy kiszúrt lufi, ereszteni kezdtem. Tomi, mint aki otthon van, a bárszekrényhez sétált, s töltött egy francia konyakot. Tudod, mire iszunk? Sejteni véltem, beadták a papírokat, hogy ne csak a szerelemi szálak kössék össze őket. Koccintottunk s ittak. Nekem valami megakadt. Vágjalak hátba, kérdezte a barát, nehogy megfulladjál?
A barátság, úgy-ahogy, döcögött pár hétig, mikor észrevettem, szorít a farmered. Kértem az apádat, küldjön Korzikára. Volt ott egy millkós lány, három szállodával és kétszáz vitorlással. Ha szereted a tengert, ha menedzselni tudnál, bármeddig maradhatsz…
– Megint itt vagy, Kese, Napóleont iszol?
– Eltaláltad, Lámpás, vigasztalom magam.
– Miért, beteg lett a kutyád?
– Sose volt kutyám, csak egy dagadt cicám. Úgy várt rám esténként, mint anyám az ötösre. Mikor nyitottam az ajtót, mint egy postagalamb, ugrott a vállamra, s eljátszotta gyorsan: ne keress levelet, nem járt itt a postás.
– Kérjek még egy rundot vagy egy sötét kávét? – Ingattam a fejem. – Sört? – Válasz helyett megnyaltam vékonyan a saját poharamat. – Kire orrolsz megint?
– Verebes Danira.
– A legjobb barátodra?
– Tegyed múlt időbe.
– Meghalt?
– Több mint három hete.
– Baleset?
– Rosszabb.
– Covid?
– Azt mondják, tüdőrák.
– Gondolom, a vírus is besegített neki.
– Meg a tulajdonos, egy újgazdag holland. Olyan türelmetlen-Mátyás, összevonta két cégét, majd szelektálni kezdett. Aki nem ugrott, ha fütyült, jött az útilapu. Ráadásul Dani többet volt kórházban, mint a tervezőasztalnál.
– Vagyis billentette? – Várta, hogy bólintsak. – Téged, Kese Józsi, az egész világ ismer, nem tudtál picit segíteni?
– Te hová ajánlanál egy nagyon beteg embert?
– Azt hiszem, értelek. Ráadásul, úgy mondják, Mara is nálatok dolgozik.
– Sőt, én náluk is laktam, míg el nem pakolt Dani.
– Aztán?
– Ne kérdezd, Lámpás, kérjél még egy rundot.
– Azt hiszem, értelek. Vagyis nem értelek. Mara addig volt érdekes, míg titokban tudtad ölelgetni?
Négy óra múlt két perccel, vége a melónak, lehet lazítani! Vagy: ne igyunk előre a brummogó bőrére? Ahogy indulnék haza, a fülemre szól a diszpécseri szolgálat. Csilla hangja ölel, forralja a vérem. Pedig kaptam már tőle néhány jelképes pofont is. Az elsőt, nem is olyan régen, mikor győzködés nélkül igent mondott egy „titkos” fürdőzésre. Azt mertem remélni, ez már biztos belépő arra, hogy esténként nem száll távolsági buszra, nálam fog aludni.
– Mi van veled, Ákos, töri meg a csendet, elnyomott az álom?
– Sajnálom, hercegnő, nekem mára lejárt!
– Viccelsz velem, Ákos? Kétszáz éve tudod, nálam sose jársz le!
Unatkozol, bébi, akartam kérdezni, ejtett a kajakos, a Rába parti fickó?
– Azért gondoltam rád, énekelte tovább, mert hazafelé menet úgyis a Jázmin tér felé röpít a kocsid. – Ha nem bírnám a szöszit, biztos elküldeném melegebb vidékre. Így csak azt kérdezem: eszednél vagy, Cili, te két sovány ezresért elfecsérelnél egy órát?
– Gondolj anyukádra.
– Meghalt.
– Tudom.
Akkor, mit prezentálsz megint, kívánság műsort?
– Öreg néni kérlelt, cérnavékony hangon, a nagyid is lehetne.
Cili megérezte, mit kavargat bennem. Ha nem adom meg magam, keres egy utolsó érvet: elfeledtél mindent, nem mentem utánad, mikor örvénybe kerültél?
– Hagyjuk a tegnapot – csavart a hangszínén. – Ha vállalod a fuvart…
– Akkor mi lesz, Cili?
– Kettőből találhatsz.
Rövidet kortyoltam az egyik üdítőmből, s ahogy helyretettem magam, a nagyimra gondoltam. Olyan a hallása, mint a Beethovené. Az ajkamról olvas, s a szívéből beszél.
Tekertem a kormányt, irány a Jázmin tér! Nem kellett GPS, a mi kéglinkkel szinte átellenben virít. Kétszintes téglaház. Régi gyöngytéglákból. Aki észreveszi, bizonyára tudja, nem egy ötéves terv idején készült. Alatta apró üzletsorok. Abc, pereces, söröző, fűszeres.
Dudálok és várok. Nem mozdult semmi. Nyomok egy hosszabbat, mozduljon a világ. Mi a lócitrom ez, szórakoznak velem? A ház elé sétáltam, kerestem egy csengőt. A Kék Duna válaszolt… emberi hang nélkül. Cifrán káromkodtam. Azonnal megbántam. Mert a harmadik csengőre jött egy vékony hangú kérdés: feljönne, uram, a C2-ben lakom.
Járókeretes, kilencvenes néni nyitotta az ajtót. Jó, hogy nem fújt a szél, mert akár csak nagyanyót, ölbe kapta volna.
– Gondolom, kórházba szeretne…
– Nem kórház – könnyezett –, oda már nem visznek, a vírusnak se kellek. Miután kiírtak, a fiam hazahozott.
– Itt lakik ő is? – Rázta fehér fejét.
– Be szokta önt zárni?
– Nem zár be – szipogott. – Hagyott három kulcsot. Minden áldott este fel szokott jönni, hoz néhány perecet meg teát és bubis vizet.
– És addig?
– Bartókot hallgatok, huszonhárom évig Juditot játszottam a Kékszakállújában.
– Akkor hát hová vigyem?
– Az ötödik kerületbe, ahol a szüleim laktak.
– A fiának nem mondta?
– Holnapra ígérte.
– Nincs türelme várni?
– Félek, hogy késő lesz.
– A járókeretet miért tetszik az ajtó mögé tenni?
– A lépcsőkön már nem tudom használni. A fiam ölbe szokott venni.
– Úgy értsem, nagyi, most én leszek a fia?
– Ne érts félre, Bandi.
– Ákos lennék, mama.
– Van pénzem hatszázig. Amíg lehet, gyűjtöm.
Mikor ölbe vettem, akár egy kisgyerek, átfogta a nyakam. Merrefelé menjünk? Bazilikát mondott, s törölte a szemét fehér zsebkendővel. Az úton lassan mentem, sokan rám dudáltak, mire én mutattam: gyerekkel vagyok.
Mikor a Szent István közelébe értünk, ijedt szemmel néztem Judit sárga arcát: jó helyen járunk? A kifakult bérház, akár csak Judit, közönyösnek látszott. Segítsek kiszállni? Hiába reméltem, nem érkezett válasz.
Emberalakos szegélydísz
Az eső akkor szép, ha nem fázol,
a harmat, ha nem itta be a ruhád,
a szivárványt akkor csodálod,
ha épp jókor talál majd rád.
Akkor szereted a villámot, a dörgést,
ha kuckód átölelve vigyáz,
ha biztonságból figyeled a műsort,
és ha nem feletted éjszakáz.
Jégcsapokat akkor, ha nem szedi le a tetőt,
a zúzmarát, ha a vezetéket nem üli a súly,
a szelet magát, csak akkor, ha békés,
és főleg, ha nem a szemedbe fúj.
Így van ez a köddel is, ha nem vezetsz akkor…
messzi tájakon, hegyek sóhaja, csodás,
ha nem látsz tőle, veszélyes,
és akkor az persze… az egészen más.
A meleget akkor szereted, ha nem túl forró,
ha éppen olyan, hogy észre sem veszed,
a hideg is csak akkor és addig jó,
míg nem fagy lilára a kezed.
Minden csak akkor, és csak akkor,
ha komfortod, kényelmed marad,
csak ne lenne olyan korán, igaz?
A hajnalszép pirkadat.
„Cirkusz az egész világ!”
Vadszeder inda. Az én rózsabimbóm.
„Rab vagyok a titkok között.” 1
Rab, amihez a világ is hozzáöltözött.
Oh, jaj, miért nem tud az emberiség felülemelkedni ösztönein?
Utcát nyel az utcakölyök, majd egy térre köpi,
szálloda lesz a reggeli,
helikopternek kell a lapostető,
oligarchának lenni nagyon menő,
már-már isteni. Bumcsaka bumm.
Cirkusz az egész világ. Taps. Függöny fel!
Nehéz a képzeletet felülmúlni. Bár az élet, nap, mint nap próbálkozik.
Valódi választásod nincs, de szavazhatsz. Kedvedre.
Olvastam, és van benne valami, hogy
„ha bármi is múlna a választáson, már betiltották volna”.
Másik oligarchát tessék! Garantáltan ugyanaz, csak más rajta a festék.
A szörnyű, hogy egymástól tanulnak. Bohócok.
A politikusok üzenik, hogy „mi gondolunk rátok”,
de ez nem kegyelem, sokkal inkább átok.
A kiváltságosoknak rémálom az egyenlőség.
A cinizmus színezőkönyve.
Van, aki rendre nem tud a vonalak mögött maradni,
sosincs neki tele a bögre. Idomárok.
„Budapesten nincsenek távolságok” – mondja egy városi földesúr korabéli
szőrösfülű, ballonkabátos ismerősének. Mondanám nekik: dehogynem,
ha kapok egy üveggolyót, megmutatom…
Budapest felett az ég… 2 egy angyal zuhan,
reméljük a remény az utolsó pillanatban elkapja majd. Akrobaták.
A peronlétünk hangosbemondója a késésről dalol.
A mi életünkbe talán ide se ér. Elakadt valahol.
Di-didi-dii, a kettes vágányra szerelvényt tolnak.
A jövőt látom, ilyen a holnap!
Magában beszél a város.
A habzsidőzsi kapzsiság kiül a térre, az arcra,
Átható és látható. Hol ide, hol oda leng az inga.
A cirógató kísértés sikeressé tesz, emberré aligha. Egyensúlyozók.
Rúzsozza magát a hajnal. Szél lesz.
Ahogy ismerem magunkat, ellenszél.
A kiszorítósdi itt már természetes, a hőst az antihős teszi azzá (naggyá).
Érvel az istenadta. Hagyd rá!
Nézem, ahogy az emberek a kifordított esernyőbe kapaszkodnak. Kötéltáncosok.
Ez az a hely, ahol jobban jársz, ha hallgatsz!
Ha lapulsz, akár ügyesen, akár gyáván,
megszokod, hogy neked legfeljebb a legvégére jut a márvány.
A kuss evolúciós előny. Nyitott ablak, lehúzott redőny.
Csernobil vidámparkjában két piszkos sárga dodzsem, egymással szemben.
Micsoda kép! Az idő bilincsét dobta rá. Rajta guggol a szétszóródott gyilkos atom.
A jövő előzetesét láthatom, hol a mozdulat, a nevetés félbemaradt és most enyész.
Olyan valóságos az egész… az ölembe hullott le a könyv,
és bennem folytatódik.
A hegyvidéki őstermelői piacon kis fonott kosárkába, faforgácsra kerül
a bioparadicsom, a biopaprika, amit az előző nap a tescóban vettek
az éleslátású kereskedők. A piacon a vevőikkel együtt szidják a
kormányt vagy éppen a jogállamisági jelentéstervezetet. Pedig nincs mit
egymás szemére vetni. Mindenki teszi a dolgát. Illuzionisták.
Leonardo Da Vinci leírta, hogy a fa ágainak vastagsága – bármely
magasságban összeadva – megegyezik a törzs vastagságával.
A biológusok visszaigazolták, hogy sok esetben ez igaz, a
matematikusok lenyűgözve bólogattak. Az ember döntéseinek,
tetteinek súlyát összeadva megkapjuk az egyén fontosságának,
jelentőségének mérőszámát. Ne izgulj, nincs ilyen!
„A tisztesség hosszabb távon megéri.” 3 Közben jött a hír, hogy a hosszabb
távokat kivezették a versenyprogramból. Mert nincs reklámértéke.
A mátrixot magára hagyta létrehozója. Az is lehet, hogy nem most.
Zsonglőrök.
A szemérmesség csak az időt húzza. Maga után.
Ölelések jönnek vajon? A megszorítások közül azt szeretem.
A legfőbb mulasztásaink az elmaradt ölelések.
Ez már majdnem Woodstock! Emlékeim vannak,
mint egy kiszáradt tónak. Egyensúlyművészek.
A pszichés tényező a legfőbb mozgatórugó, mondja Fukuyama,
és a líra gépészeténél vagyunk.
A facebook ma a legnagyobb varjútanya,
benne a repülés lett a vigaszunk. Légtornászok.
A tavasz arca is egyszerre matt és fényes, ahogy a zsírpapír.
Olyan mintha az imént még három összetolt széken aludt volna,
s az időt, mint a takarót közben lerúgta volna magáról.
Hideg van. 90 éves lenne Tarkovszkij.
El vagyunk veszve. Mi nézők.
1 Szabó Lőrinc: Harc az ünnepért egyik sora
2 Wim Wenders Berlin felett az ég (1987) című filmjére utal.
3 Sólyom László újévi beszédéből idézet (2009)
Odakint még szinte teljes sötétség honolt, csupán egy kevés narancssárga fény ütött tanyát a ködből kibúvó utcalámpák körül.
Az ébresztőórának néhány percen belül kellett volna megcsörrennie, de a férfi már fent volt, és lekapcsolta. Öt óra előtt nem sokkal kikelt az ágyból, elintézte a reggeli teendőit, megmosdott, felöltözött, negyed hatkor betette maga mögött a lakás ajtaját, pár perc alatt lesétált a negyedikről, a parkolóban megkereste a kocsiját, bedobta a csomagtartóba a felszerelést, beült és indított.
Az utcák üresek voltak, hamar kiért a panelek közül, az autó fényszórója lyukat vágott a ködbe. A rádió halkan szólt, és mire a folyó közelébe ért, megvirradt, és javában darálták a reggeli híreket. Nem volt semmi érdekes. Az elmúlt fél évben mindig ugyanarról beszéltek, így a férfi elzárta a rádiót, és csendben gurult végig a földes bekötőúton a folyóhoz. Pontosan tudta a járást – már ötven éve járt ide autóval –, nem okozott gondot neki a szürkeségben kerülgetni a kátyúkat, kisebb gödröket, és az oldalról belógó ágakat.
Megállt a szokásos helyen, leállította a motort. Az autó kellemesen felmelegedett útközben, így amikor kiszállt rögtön rátapadt a fagyos levegő. Dércsipke nőtt a fűre, a fák csupasz ágairól néhol apró kúpszerű jégcsapok csüngtek. Addigra a köd már nagy részben feloszlott, de a nap még nem tudott átvágni a felhőkön, csak sejteni lehetett, hogy valahol a fűzfasor mögött várakozik. A folyó halkan csörgedezett, a szélvízre vékony jéghártya ült ki.
A férfi a gát tetején állt, ahonnan teljes kilátás nyílt szemben a mezőre, és éppen még elkapta szemével, ahogy egy csapat őz keresztülvág a síkon. Ugráltak, és olyan magasra szökelltek néha, hogy a levegőben meg is álltak talán egy századmásodperc erejéig. Nézte őket, amíg el nem tűntek a nyárfák rendezett sora mögött.
Felnyitotta a csomagtartót. Először a dobozt vette ki, majd a horgászbotot, és végül egy régi, fedeles gyékényből font kosarat, amiben a halakat szokta tartani.
Nem sietett. Lassan bandukolt a gáton, a keményre fagyott keréknyomban. A megszokott fűzfánál kezdett mindig. Leoldalazott a fűben, és kicsit meg is csúszott a síkos szálakon, de megkapaszkodott a fa egy kiugró görcsében, és pár lépés után a helyén volt. A csizmája alatt felszisszent a sár, krémes iszap kenődött a lábbelire. Lepakolt a fűbe. Kivette a botot a tartóból, középen összeillesztette, a gyűrűkön átfűzte a damilt. Felnyögött, ahogy térdre ereszkedett a dobozhoz. Pár percig így maradt, és nézte a vizet, aztán felcsomózott a damil végére egy apró, kék pettyekkel díszített körömvillantót. A fényes kis fémdarabon háromágú horog libegett.
Feltápászkodott, a víz széléhez ment, és dobott. A villantó körülbelül tíz méterre tőle pottyant a folyóba, nem messze egy bedőlt faágtól. A férfi ráérősen vontatta a csalit, néha megállt, hagyta, hogy lebukjon a fenék felé, majd fellibbentette és föntebb húzta, amíg meg nem látta a vízben a partnál. Újra dobott. Ugyanoda, csak kicsivel bentebb az áramlásba. A villantó ismét kioldalgott a parthoz. Most szemben próbálkozott, a vízbe nőtt bokrok alatt. Rádobott, vontatott, dobott, de nem volt eredmény. Aztán hirtelen, a sekélyesben, apró koppintást, majd rántást érzett. A horog végén tizenöt centis, kifáradt domolykó vándorolt ki. Levette, és visszaengedte, az apró ezüstös testet másodpercek alatt elnyelte a folyó vize.
Fél órával később összepakolt, és odébb állt.
A következő két hely sem hozott túl sok szerencsét. Az elsőnél beledobta a szemközti bokorba a villantót, majd bele is szakította, a következő helyen pedig minden eredmény nélkül kutakodott.
Visszament az autóhoz, beült, és a termoszból töltött egy teát magának, majd azzal melengette dermedtre hűlt ujjait. Elnézett a távolba. A köd felszívódott, és lassan kisütött a nap, de még mindig nem volt több két-három foknál.
A negyedik helye messzebb volt. Most érezte is nagyon a lábaiban azt a két kilométert, és mire leért a vízpartra, már azt kívánta, hogy bárcsak aludt volna tovább otthon.
Körülnézett a helyen. Meredekebb volt, mint a többi, és a víz alacsonyabban állt, mint számított rá, de ha már kijött, gondolta, tesz egy próbát. A partszegélyt dobálta először, majd a túlsó oldalt, ahol egy nagyobb uszadékfa akadt fenn a fövenyen. Aztán ott volt. Először csak a burványt látta, ahol a hal fordult. Rádobott. A kis, tollas csali a vízbe csobbant, a férfi hagyta ereszkedni, majd tekert egyet a damilon, a bot spiccével fellibbentette, hogy a fémdarab megcsillanjon a vízben.
Érezte a rántást, és látta, hogy a botjának vége karikába hajlik. A damil eszeveszetten tekeredett le a dobról, nem tudta megállítani, csak az orsó nyekergését hallotta. Követte a parton, fordított a boton, hogy a hal ne tudjon tovább rohanni a bedőlt fák irányába. Ezzel telt el legalább öt perc. Váratlan pillanatban dobta fel magát az állat a vízfelszínre. A férfi nem is számított rá. Egyszerűen elérte a harc végpontját. Odaterelte, alámerített a szákkal, és a partra tette. Hatalmas domolykó volt, nagyobb, mint az alkarja. Még sosem látott nagyobbat. Kiakasztotta a szájából a horgot. A hal felugrott párszor, de belegabalyodott a hálóba. A férfi a dobozból elővette a vasrudat, és a magasba emelte. A hal feje mögé célzott, hogy csak egy másodperc legyen az egész. Keze alatt érezte az állat síkos, hideg testét, látta, ahogy gyűrűszerű szája nyílik és csukódik, fogalma sem volt, hogy mi fog történni.
A férfi leengedte a vasat, oldalra fordította a halat, és még egyszer megnézte. Élete egyik legszebb hala. Kiemelte a hálóból, finoman ráfogott, és elindult vele a víz felé. A parton fűzfa állt, ami belógott a víz fölé. A férfi a fa mellett a sodrás fölé tartotta a halat, megkapaszkodott egy ágban, és belemártotta az állat fejét a vízbe. A hal hatalmasat rúgott, de a férfi csak a reccsenést érezte, ahogy az ág letört a másik keze alatt. Mélyre merült, és az erős sodrás megforgatta, majd méterekkel odébb köpte felszínre. Kapálózott, és nyelte az arcába csapódó vizet. Amikor a partközelbe vitte az ár, próbált megkapaszkodni valamiben, de egy ág felhasította a kezét, és újra a sodrásban volt. Száz méterrel odébb, egy sekélyebb szakaszon partot ért. Kúszva húzta ki magát a vízből, és úgy érezte, hogy a hideg valósággal szúr.
Amikor feltápászkodott, a gátra ment. A holmijáért visszafelé kellett menni. Szorította vérző tenyerét, és sántikált, miközben csizmájából lüktetett ki oldalra az iszapos víz.
Teljesen átfagyott, mire az autóhoz ért. A csomagtartóból elővette a pótruhákat, átöltözött, beült, elindította a motort, és vacogva várta, hogy elinduljon a fűtés. Negyed óráig csak jéghideg levegő jött rá.
Az utca ugyanolyan néptelen volt, amikor hazaért, mint amikor elment. Beállt az autóval egy üres parkolóba, minden cuccát a csomagtartóban hagyta, és felbicegett a negyedikre. Útközben sem találkozott senkivel. A lakásokból ugyan kiszüremlett némi zsivaj, és látta, hogy újabb ajtókra került nagy piros matrica, de ember nem mozgott sehol.
Egy órát ült a forró kádvízben, mire a tagjaiba visszatért a melegség. A szúró fájdalom eltávozott, a férfi az öreg bádogkád kávájára bukva aludt.
A láza estére szökött fel. Hajnalra túl magas lett. Az utolsó, amire emlékezett, hogy a diszpécserrel beszél, aki azt ígérte, hogy legkésőbb egy órán belül ott lesz a mentőautó.
Fehér kórteremben ébredt, és a fényeket olyan erősnek érezte, hogy a szemébe könnyek szöktek azonnal. Gyenge volt, nem tudott felülni. Vissza is aludt hamar.
Fiatal, maszkos nővér hajolt fölé, egy táblára írt, majd megemelte a férfi fejét és vizet adott neki. A férfi szédelgett. Ivott, de a mozdulat, ahogy nyelt, és ahogy a folyadék leszaladt a nyelőcsövén, önkéntelen, reflexszerű volt. Kapaszkodott a nővér karjába, kézfején kidagadtak a tekervényes, lila vérerek.
Pár nappal később egy orvos állt vele szemben, a leleteit nézegette. Homlokán valósággal táncba kezdtek a ráncok. Középkorú férfi volt a doktor, de a haja már csak foltokban volt meg, szemüvegének lencséje fehér párában úszott, azt dünnyögte a nővérnek, hogy; „ő is”.
A férfi egy hét múlva jobban érezte magát. Mosolygott, amikor a nővér kitöltötte a lázlapot az ágy végében. A szemhéjai nehezek voltak, és az asszonynak csak az elmosódott körívét látta, mégis olyan öröm ült ki az arcára, mint amikor egy régi ismerőst lát újra az ember. A nővér kitöltötte a lapot, megigazgatta a lepedőt, és a betakarta a férfit. Odakint lassú hóesés kezdődött, és a férfi látta, ahogy a szél felkavar néhány hókristályt az üvegre, és azok szürkén álltak ott egy pillanatig, majd felolvadtak, és cseppként legördültek az ablaktokra.
Másnap reggel kitolták a fémdobozban a férfi holttestét a kórteremből. Fiatal fiú vitte le a halottasházba. Végigtolta a fémkoporsót az üres osztályon, kulcsával kinyitotta a lift hátulját, hogy beférjen, majd a földszintre ment vele.
Hideg volt, és a fiú összehúzta magán a kabátja szárait. Az udvaron már bokáig ért a hó, és a fémkoporsó tömött kerekei mély árkot vágtak a puha, fehér takaróba.
Nílus istenének képmása
Téli napsütés járdára fagyott
s ripityára tört lépteim alatt.
Langyos félmosoly ráng az arcomon,
mit egy volt világ túszul itt hagyott.
Napközben az erdő tárva-nyitva áll,
már messziről látni féltett titkait.
Szégyenkezés tölt el, ha arra nézek,
mintha bekoszolnám tiszta álmait.
Az út menti hárs is egész meztelen,
sután úgy tesz, mintha nem is volna itt.
De a nap kegyetlen, egyenest rá tűz
s hideg fénybe húzza pucér ágait.
Az én titkaim is ilyen láthatók?
Hát ruhám és testem mégsem rejtenek?
Fölállok és futok a négy fal közé.
Ott is rámtalálnak kék röntgen-szemek.
1.
Úgy teszek, mintha közöm lenne a fűzhöz,
mintha számítana, miként nő a búza,
mintha a sárgarigó belőlem szólna,
mintha engem emelne fel a hegy csúcsa.
Úgy teszek, mintha még sejteném mért élek,
mintha várna még rám számolatlan holnap,
mintha lenne emberfia ki siratna,
ha végleg magukhoz rántanak a holtak.
2.
Úgy teszek, mintha lemondtam volna róla,
együtt hajlongni a girbe-gurba fával,
mintha nem lenne fontos kalászra várni,
s együtt énekelni egy rigó dalával.
Úgy teszek, mintha már élő halott volnék,
mintha nem várna rám számolatlan holnap,
mintha nem mosná le arcomat a zápor,
hogy újra megláthassam a teliholdat.
Madármintás ruhaszegély
Valahol az egyik Gemencen – melyet sokan Mályvádként is ismernek – élt egy öreg mocsári tölgy, amit az erdőkerülők és vadászok a Nevető Göcsként emlegettek. Nevét onnan kapta, hogy valamikor egészen ifjú, hetven-nyolcvan éves korában pusztító villámcsapás érte, mely következtében egészen kettéhasadt a törzse. A szörnyű csapást mégis túlélte, melyben nagy szerepe volt annak is, hogy a szomszédos fák – akarva nem akarva – kellő támaszt nyújtottak számára ahhoz, hogy ne dőljön le egyik fele se. Ráadásul a gyilkos borostyán is már jó tíz éve kúszta az oldalát ahhoz, hogy fojtóölelése éppen mentőgúzst jelentsen a sérült fa számára. A dolog pikantériája – ahogy a bikavér pettyezte szájáról ismert helyi szarvasgombagyűjtő szokta mosolyogva felemlegetni –, hogy a villámcsapás következtében a borostyán szerencsétlen maga halálra égett ugyan, de helyenként szenült, másutt csupán szénszálas száraz kötelékei továbbra is fennmaradtak.
Idővel aztán a tölgy maga is késznek mutatkozott az önéletmentésre: lassacskán mindkét feléről (keletről és nyugatról) ágak indultak egymás irányába lombkoronájában, hogy aztán egymásba kapaszkodva növekedjenek tovább, szorosan összehúzva a fa két részét, olyannyira, hogy már csak az találhatta meg rajta a sebet, aki azt is tudta, hogy mit keres.
Belsejében azonban a villám hozta ropogós szén megmaradt, mely minden kis szellőre egyre csak tört-töredezett, és egészen úgy hatott az erdőt járók fülének, mintha csak egy vén, nyálkás torkú tüdőbeteg kacagná a halált valamelyik bokor mögött utolsó perceiben. A bátrak, akik fél tenyerükből vagy éppen sáljukból orvosi maszkot formálva orruk és szájuk elé egészen a hang forrásáig elmerészkedtek arra lettek figyelmesek, hogy a fához közeledve nemcsak, hogy mind erősebben és tisztábban hallani a nevetést, de a hangerő mellett az élet is növekszik benne. Maga mögött hagyva gyarló, beteges emberi jellegét, úgy hatott az öreg tölgy nevetése, mintha csak az erdő valamely ősi, testes, jó étvággyal és bősz kedvvel megáldott istene örvendezne benne saját végtelenségének. Elég lett volna pár száz kilométerrel délebre növekednie, vagy csak valami egészen hétköznapi bölcsésszel összejönnie, hogy Zeusz tölgye, Bacchus vesszője, Pán sípja néven fusson a turistatérképeken, vagy esetleg egy kicsivel északibb honra lelnie, hogy Odin botja vagy Thor kalapácsnyele lehessen az elé helyezett információs táblán – de se tábla, se térkép, csak Nevető Göcs…
Tölgyünk kedvelt találkahelye lett az elitnek, akik csupa zöldbe, makkba, drótszőrbe, csizmába, pödrésbe, a nyersbőr és bujaság túlcsordult nedveibe öltözötten többnyire többedmagukkal keresték fel, hogy aztán angol sapkáik és németnek vélt bolgár kalapjaik alatt hol a puskájukat, hol a rossz vicceiket süssék el.
Ugyanis úgy tűnt, a Nevető Göcs a lehető legjobb közönsége az igazi amatőrként az élet színpadára lépett emberi nemnek: nem akadt olyan rossz előadás, melyen vidám kedvét ne lelje. Lehetett a vicc disznó, trágár, ormótlan, vaskos, dagályos, közönséges, lapos, esetlen, elhibázott, kopottas, hamis, kínos, szellemtelen, életlen, üres, sovány vagy soviniszta, zsidó, cigány, skót, székely, rendőr, szőke nő, orvos, vasutas, tanáros, ordas, kommunista vagy éppen fasiszta, náci, buzizós, állat, pont annyira emberi, hogy az már az emberhez méltatlan – nevetett a fa, akár az isten, hasogatón, mélyen, hogy se a vadász, se a hajtó, se a jegyző, se az orvos, se a polgármester, az államtitkár és mind a vagyont köz-, magán-, állam és kormányzatilag képviselő nem állta meg kacagás nélkül. Előbb csak a hasát fogta mind, majd a puskatusba kapaszkodva keresve menedéket rogyott térdre, hogy aztán az oldalán fetrengve levegőért kapkodva az avarba könnyezzen. Sőt, nem egy még a nadrágján is foltot ejtett örömében, áldozati cseppeket kínálva a móka istenének.
Nevető Göcsre mindenki számíthatott a vadászdiplomácia dicső köreiben, mondhatni úgyis, hogy tartalommal töltött meg minden üres kézfogást. A Nevető Göcs vendégül látta, és jó házigazdához méltón ismerte el a hazájából korrupciós botrányai nyomán menekülni kényszerült spanyol királyt; a német környezetvédelmi és autógyártás érdekvédelmi, de szigorúan tárca nélküli minisztert és számos szeretőjét; a pimpelt Rolls-Royce mániás maoista kommunista szubszaharai élethosszig választott elnök ő királyi felségét, legjobb barátja, a belga gumi és csokigyáros emberjogi aktivista általános gyermekfoglalkoztatóval együtt; ahogy ellátogatott hozzá a háromgyermekes családapa római katolikus püspök úr éppen úgy, mint az orosz cári színházi díszlettervezőből lett marketingigazgató főtanácsos belügyi külgazdasági dollármilliárdosa. Az erdővel határos falu lakói büszkén mesélték rőzsegyűjtögetés vagy éppen kukoricaböngészés közben az Országos Kékkört járó kirándulóknak micsoda nagy emberek fordulnak meg feléjük Amerikából, a Balkánról, Kirgizisztánból Japánból, Franciaországból, Ausztriából és más, hasonlóan távoli és egzotikus helyekről a hópárducprémbe burkolt quadjaikkal, a terepmintás terepi limuzinjaikkal, az aranyport hintő helikoptereikkel, hogy aztán ki Uzi géppisztollyal, ki Kalasnyikovval, ki közönséges carbo-titán számszeríjjal fenyegesse az erdő mindezt már réges-régen megszokott mókusait, fémlila ál-ganajtúróit és közönséges harkályait.
Nem egy helyi asszonyság lépett már oda lopva ősszel a mit sem sejtő turistához a kukoricacsutkával teli zsák alatt a sárban görnyedezve – jó lesz az a kemencébe! – bízva a kombájnok minden elfedő búgásában, sietve a látogató kezébe nyomva egy üres hüvelyt, mely jól látják, ezüstből van, még éppen csak lekopott róla az aranysúlytás, és igen, az ott, bele gravírozva a Pénzügyminiszter Úr családi címere, anno domini 2021… aztán a szegfűgombát tetszik-e ismerni?
Nem lehetett kétség, hogy előbb-utóbb maga a Miniszterelnök Úr – hála legyen az ő szent nevének és a prófétáknak! – is ellátogat a Nevető Göcs erdejébe. A presszóbéli spekulánsok egy része váltig állította, hogy ennek a napja 2023. június másodikának pirkadatára fog esni, pár órával azutánra, hogy megérkezett Lengyelországból az első visszatelepítésre ítélt európai bölényállomány (a presszói legenda szerint az utolsó helyi bölényt éppen ötszáz éve lőtte ki rozmáragyar és elefántcsontintarziás íjával Corvin János, annak a bizonyos Igazságosnak a fia…), amikor is majd az Elnök Úr (hozsánna az egeknek!) felhajtván kupica zsubrovkáját vállához emelve kivont sznájperét átlyuggatja a vezérbika szívét, mely minden bizonnyal örömmel lesz ezentúl örökkön át tartó hűséges hátasbölénye és szolgája a másvilágon.
Egy másik, nem kevesebb hívet számláló teória szerint az Úr nemcsak, hogy észrevétlen, és titokban, mintegy közönséges halandó álruhájába bújva járt már az erdőn, de egyenesen ő nevettette meg annak idején úgy a tölgyet, hogy az azóta se bírja abbahagyni a kacagást.
Aztán egy napon a miniszterelnökbe csomagolt szent ige maga mögött hagyva a nép istenadta képzelőtehetségét testté lett valóságában is meglátogatta a Göcsöt. Nem volt nála egyéb, csak némi poros medvecukor a zsebeiben, egy közönséges puska a vállán és a kabinet a háta mögött.
– Ez volna az? – kérdezte a mellette kissé térdrogyasztó erdészt, és miután igenlő választ kapott odalépett a fa törzséhez, pajtásiasan megveregette a kérgét – egyesek szerint még azt is hozzátette, hogy hej te, hej te –, majd elsütötte legkedvesebb viccét.
A kabinet természetesen már a vicc elején kuncogni kezdett, hogy aztán a végére harsány hahotában törjön ki, és közben persze az elnök is elkezdett kicsit hö-hö-hökölni a saját poénján, miközben tovább simogatta a Göcsöt és azt mondogatta halkan, hogy hö-hö, jól van no, hö-hö jól van, csit-csit na… – de nem volt rá semmi szükség, a Göcs ugyanis hallgatott.
Talán a kabinet – melynek a civilben házelnök erdész is tagja volt – észre se vette, úgy belefeledkeztek a nevetésbe, és még az elnök se volt egészen biztos benne, hogy csakugyan jól hallja azt, hogy nem hallja. Tűzben edzett arca és kénen füstölt szemei nem árultak el semmit, de a csizmája mélyén a talpa izzadni kezdett, herezacskója egy számmal szűkebb lett és a tarkóján olyasféle bizsergést érzett, mely a közönséges halandókat minduntalan vakarásra szokta csalni. Ő azonban csak állt, derűsen, túl sütve még a napot is, egészen addig, míg az egyik suhanc miniszter fel nem vetette, hogy neki is volna egy közel se olyan jó, de mégiscsak vicce.
A kabinet ledermedt az ötletre. A miniszterelnök tovább simogatva a fát kedves, de ellentmondást nem tűrő hangon megjegyezte, hogy talán elég lesz mára a vicceskedésből.
Aznap éjjel – mialatt a kabinet a vadászházban borban és egymásban fetrengve szerény orgiáját töltötte el – szörnyű tűz ütött ki az erdőn, melynek valamennyi fa és vad, de még a vadászház is minden bent lévővel együtt martaléka lett. Minő isteni gondviselés, hogy a miniszterelnök, belefeledkezve szokásos esti imájába, éppen a falu templomában virrasztott aznap éjjel.
A környék lakói azóta is előszeretettel mutogatják a Szent Imre plébániatemplom padlóján azt a makulátlan helyet, ahol a legenda szerint az elnök térdepelt, az egyik szénégető boksát, mint a miniszterek és a vadászház állítólagos hamvait, és a mélyedést, hol az a bizonyos Nevető Göcs állt.
Állítólag utóbbi megpörkölve és megtörve bár, de ezt az újabb csapást is túlélte és jelenleg is az elnök úr magán arborétumában ápolgatják a világ minden tájáról összecsődített műértő kezek, hogy egy nap visszatérhessen, újabb reményt adva a presszó közönségének, mert mint tudjuk: aki győz, az sosem, míg ki veszít, az mindig remél.
Ámen.
Koszorúval szárnyaló géniusz
Ezüstnyár.
Fűzlevelek közt
szürke ágak tekeregnek.
Megszűnt színek.
Remeg a fény, feled a dél.
Homály hűsíti lehunyt szemem.
Csillanó létra lesétál a vízbe.
Hamuvá égnek a nyár ágai.
Halódó lehetne, ha tudná, mi a halál.
Szeptembernek hívna, ha volna nevünk.
A fény feledő.
A dél temető.
Lebeg, ragyog, por a világ.
Ezüst fröccsen – Collie kutyám szőre szárad.
A fény is feledés. A halál is hála.
Szürkévé ájul, kiég az ág.
Ne mozdulj! Várj!
Már majdnem fehér…
Teljes a ragyogás!
Szőlőágon ülő madárka
A kocsmában aznap szokatlanul szolid, mondhatni szordínós hangulat terült szét. Annak ellenére, hogy kellemes nyári idő volt, teltház, és már erősen esteledett. Mindenki csak suttogva, időnként idegesen a kocsma bejáratára pislantva, beszélt az asztalánál ülőkkel. Míg a többiek feszült figyelemmel, kissé előre dőlve hallgatták társukat.
Az egyik asztalnál különösen suttogóra fogták a beszélgetést. Ez az asztal állt legközelebb a bejárathoz.
– De mondom, hogy ott voltam a bíróságon … – hörögte fojtottan a főhangadó férfi.
– Elhisszük neked, Bill, de…
– Én is elhiszem, csak azt nem értem, hogyha már legalább harmincszor letartóztatták „szalonzúzás” miatt, akkor, hogy a pitlibe nem rakják végre dutyiba? – lehelte a harmadik.
– Nézd, Jack, szerintem azért – mondta alig hallhatóan, de nyomatékosan Bill –, azért, mert…
– Mert?
– No?
– Hát azért, mert… egy… egy… ESZELŐS NŐ!…
Gyorsan mindhárman az ajtó felé néztek és keresztet vetettek.
– Nem láttátok, milyen táblát tett ki a kocsma bejáratára, Joe?
– Dehogyisnem, Walt… azt írta a táblára: Minden nemzetet szívesen látunk, kivéve Carrie-t. *
– Há’, láttam azt én is…
– Te, Bill, mit mondott a Carrie, ottan a bíróságon?
– Ja, meséld el.
Bill még óvatosan körülnézett, aztán vészjósló hangon suttogta:
– Az se semmi… De képzeljétek, hófehér, hímzett ruhában jelent meg. Elől egy óriási balta volt felvarrva…
– Jesszus!
– Atyaisten!
– …a hátán pedig egy felirat, vörös színben: Halál a rumra! És tudjátok, mit felelt a bírónak arra a kérdésére, hogy miért pusztítja Kansas kocsmáit?
– Mit?
– Na, mondd már!
– Azt akarom tenni, amit Isten mond nekem. Isten azt parancsolja nekem: „Emeld meg a hangod, akár egy harsonát!” Tudja, arra utasít, hogy hangosan kiabáljak a bűnről, ne pedig suttogjak…
A három férfi sápadt arccal ült, és hang nélkül motyogtak, mintha az előbbi idézetet recitálnák újra. Egy perc múlva már ittak, de továbbra is némán, fejcsóválva.
Aztán egyszerre csak kivágódott a kocsma ajtaja. Mindenki elhallgatott. Teljes csönd állt be. Joe, a kocsmáros elejtette a söröskorsókat tartalmazó tálcát, amely hatalmas csörrenéssel a padlóra zuhant. A bejáratot lesték… mire nagy vidáman, égő szivarral a szájában, óriási kalappal a fején, bejött egy alacsony emberke.
– Á, Gordon, te vagy az? – harsogta megkönnyebbül mosollyal, Bill.
– Én. Hát ki más lennék?
– Azt hittük…
– Mit?
– Hát, hogy… Carrie az…
– Carrie? Ugyan! – legyintett a kis ember. – Ő már a dutyiban csücsül.
– L… láttad?
– Már hogyne láttam volna! Épp Johnny Depp whisky-üzemét törte ripityára… a közelben voltunk a cimboráimmal, és…
Az egész kocsma egy emberként suttogta:
– Johnny Depp whisky-üzeméééét!…
– Igen. És Johnny térden állva könyörgött neki, hogy hagyja abba, neki is el kell tartania családját, legyen könyörületes, ne tegye tönkre a boltot. Mire Carrie azt visította, villámló szemekkel: Halál a whiskyre is! Aztán kijöttek a rendőrök, az egész bagázs, és elvitték a börtönbe…
– Honnan veszed, hogy…?
– Odáig kísértük a fiúkkal. Láttam, hogy beviszik. Bilincsben, vezetőszáron… Na, iszunk végre, erre a nagyszerű hírre? Joe, mindenki a vendégem egy körre… Ma ünnepelünk!
Ebben a pillanatban ismét kivágódott a kocsma ajtaja. Carrie állt az ajtóban, szétvetett lábakkal. Egy baltát lóbált baljósan, nyakában óriási keresztet viselt. A kocsma ledermedt – mintha sóbálvánnyá vált volna az egész társaság. Gordon eszmélt először.
– Carrie… te… itt?…
Carrie lassan, arcán üdvözült mosollyal, belépett.
– Az óvadékot letették értem értelmes emberek, nem olyanok, mint vagytok… Na, ti hitvány pokolfajzatok! Ezt hallgassátok meg! – és nagy erővel, gyönyörű hangon énekelni kezdett: – Uram, ki tartózkodhatik sátorodban, kicsoda lakozhatik szent hegyeden? Aki tökéletességben jár, igazságot cselekszik, és igazat szól az ő szívében. – Majd így szólt: Akinek nincs jobb dolga, elmehet. De, aki marad, az számoljon a következményekkel!…
Senki még csak mozdulni, de mukkanni sem mert.
Carrie pedig, megfontoltan, a kocsma bárjának nagy tükrébe hajította baltáját…
* Carrie Nation (1846-1911) vagyis: Carrie Nemzet (második férje után), a mértékletességi mozgalom radikális híve volt. (J. S.) [vissza]
Rohamra induló harcos
(hommage a WS)
Tóth Gyula bá’ drogos
és vízvezetékszerelő
Róka ül az ágon
tigris a fenyőfán
Mozgalmi dalokat
énekel az ártány
a jövő héten vakcina ugyan nem érkezik
de mindenkit beoltanak vele
az elhullott halakra nézve
a vízszennyezés
már nem jelent veszély
cipőtisztítással kezdte
és azzal is fejezte be
pont akkor
és pont ott
megfogtam a mosogatórongyot
nem leszek autóbuszvezető
sem svédacél trapézlemez
magam sem tudom miért
vágj ki minden fát
te mobilgát
este van már
közli valaki a televízióban
és meglepő módon
valóban este van
előbb-utóbb mindenre
lesz válasz
csak rá kell kérdezni
százszor
csapataink harcban állnak
mindenkivel az égvilágon
csak éppen nincs háború
az egész élet azért van
hogy különféle konyhai eszközöket
vagdossunk egymás fejéhez
de apukám és anyukám azt mondja
hogy ők erre nem hajlandók
de hát akkor miért is van az élet
mire is való?
csiribiri csiribri doxazma
tébolydában jártam ma
a köpet aki az ötödiken lakott
nem használta a liftet
jobban szerette a gravitációt
és a gyorsulást
voltam a piacon
vettem embert
camember-t
Rákóczi túrósom
javát már megettem
te vagy a válasz
mindenre, csakhogy én nem
kérdeztem semmit
elfoglalom magam
lovasrohammal
Harcosok
Egy ismeretlennel sétáltam az utcán (persze csak ezt álmodtam), és nem tudom miről beszélgettünk, csak, hogy énnálam volt egy szatyorka mogyoró, amit minden ősszel magányos sétákon szedek fel a városi fák alól.
Ezeket éppen egyesével ledobáltam a lábam elé, ráléptem, hogy eltörjön, és lehajoltam érte, felvettem és megettem a belét.
Amikor az utolsó szemhez értem, gondolkodás nélkül ezt is meg akartam enni. Ledobtam a földre és már csaknem ráléptem.
– Várj – lökött arrébb az ismeretlen, felvette és a kezembe adta az utolsó szem mogyorót. – Miért töröd meg, amikor fel is nevelhetnéd?
És ekkor felébredtem, és hosszan bámultam magam elé, az ipse feladta a leckét.
Felnevelni a mogyorót?
Úgy értette, hogy elültetni, fát nevelni belőle, amin évente sok ezer mogyoró terem? Ahelyett, hogy eltaposom az utolsót, és soha nem lehet belőle több mogyoró?
Hányféle értelmezése lehet ennek, ha így van?
Hány ezer helyre értelmezhetem ezt metaforaként?
…olyan, mint gyereknek a csokiüzlet.
Gyakori, hogy nem érzem jól magam sehol – a papírboltokat és a könyvesboltokat kivéve. Olyan rossz, amikor onnan ki kell jönnöm. Sok esetben volt, hogy zárásig maradok és csak egy leárazott könyvre van pénzem, egyébként is általában csak minden második alkalommal veszek valamit/tudok venni valamit. A könyvesbolt genius locija nélkül elvonási tüneteim vannak; amikor belépek, hazaérkezem. Nagyon nehéz másfél óránál kevesebbet tartózkodnom a könyvek között, hogy ne legyen feltűnő, hogy mit keresek ott még mindig, csak kiveszem a könyvet a helyéről, elolvasom azt a pár sort, amit akarok és visszateszem, hogy azonnal egy másikhoz nyúljak, közben csurog a nyálam a harmadikra. A könyvesbolt az, aminek padlóján el tudnék aludni, életvitelt tudnék folytatni, bútorként használva a könyveket és füzeteket.
Tudom, hogy én is hiányzom nekik, amikor nem vagyok ott, mert én többet látok bennük, mint bárki: én egyéniséggel ruházom fel őket, mert érzéseik vannak. Sok könyvnek nincs érzése és egyénisége sem, ezek egy kaptafára készült populáris kiadványok, az én sikertelenségem oka is az antipopularitás – a legjobb barátaim antipopuláris kiadványok, jobban elbeszélgetek velük, mint egyes emberekkel.
Teljes szobát átfedő könyvespolcsorokról álmodom, hogy majd egyszer csupa nekem tetsző kötet és kiadvány, ritkaság és gyönyörűség vesz körül, olvasás közben akarok megdögleni. Mellemen egy könyvvel, seggem alatt a hintaszékemmel, arcomon az olvasottak élményével.
Lenyűgöz az agglegényélet a könyvek áradata közt. Azt csinálok, amit én akarok!
Aki belép szobámba, szentélybe lép, becsülje meg magát és a helyet, és csak az legyen látogatása célja, hogy velem örvendjen, a rossz hírek hozóit felakasztom.
Az író feladata, hogy figyeljen olvasójára. Én ez alól kivételt képezek, mert én azt mondtam. És most pofa be, olvasni akarok.
Egy olyan világban élünk, ahol mindent eldöntenek helyetted, még azt is, hogy te tehetséges vagy-e vagy sem, rasszista vagy, vagy nem stb. És ezt ráadásul annak a nevében, arra hivatkozva, amihez vádlóknak már semmi köze (néha úgy érzem, létezik egy lista, ami a hátam mögött forog: a nevem azok között van, akikkel egy tisztességes művészeti valakinek nem szabad szóba állnia, barátkoznia, publikációs lehetőséget adnia, hogy ne nézzék ki maguk közül. Simán el tudom képzelni, hogy a hátam mögött suskus van rólam, hogy „vele vigyázzatok, nem uralható, nem közülünk való, jobb, ha leszarjátok”).
Teljesen egyértelmű, hogy irányítani akarnak minket. Automatikusan jön a kérdés, hogy miért?, és én automatikusan tudom a választ: mert félnek tőled – hogy bármikor visszaveszed, amit elraboltak, elrabolnak és el fognak tőled rabolni.
Minden eszközt bevetnek, lerombolnak egy felhőkarcolót is. Nekik a minden is kevés lenne. Már régóta nem csak az anyagi javaid kellenek nekik, hanem a gondolataid is. Az egész életviteled, minden, ami rajtad van, minden, amit valaha tehetsz, szerezhetsz. Nem akarják, hogy verseket írj és kiadj egy fanzint, mert abból nekik nincs anyagi hasznuk, és bizonyítékul szolgál, hogy nem csak azokat a gondolatokat hajszolod, amit eléd raknak a több száz reklámplakáton, a tévében, az interneten és mindenhol, ahol csak képes az egyik ember a másikat elérni. Nem akarják, hogy rajzolj, csak ha nekik rajzolsz, azt, amit ők látni akarnak. Rettegnek Tőled, hogy olyat csinálsz, ami majd nem tetszik a félresikerült, ízlésficamodott, korlátolt lelkiviláguknak. Nem attól rettegnek, hogy megvalósítod magad. Megvalósíthatod magad, ha az őket nem károsítja anyagilag. Sem. Vagy ha nem is látják, nem jut el hozzájuk és a környezetükig.
Minél erősebbnek akarják mutatni magukat hadsereggel, rendőrségi kordonokkal, törvényekkel, szabályokkal, és a demokráciáról való képmutató álszenteskedéssel, annál jobban félnek TŐLED.
Gondolj bele: miért van az egész? Hogy neked jó legyen? Dehogy. Neked csak az lehet jó, ami nekik sem rossz, nem árt nekik. Internet. Rászoksz és rajta akarsz maradni. Inkább kussolsz, ha úgy van. Nem tudsz hová panaszkodni, ha belenyúlnak a fiókodba és akadálytalanul kiveszik, kitörlik az engedélyed nélkül – vagy lenyomod az ok gombot, vagy nem engednek be.
Könnyen bebizonyíthatnák, hogy nem félnek.
Nem korlátoznának, mert tudnák, hogy békét szeretnénk.
De nem bízzák a véletlenre. A félelem pedig ostobaságot szül, mint ahogy ugyanez fordítva is igaz. Ördögi kör. Nekik. Szegények.
Oroszlános szőttes
boldogság aludni egy jót újpesttől
kőbányáig a kék metrón ha épp nem rekonstrukció
zajlik és át kell szállni egy buszra
amely a cigány muzsikusok teréig viszi
a befogadót akinek a fejében
permanensen pörög egy forgószínpad
Jézus épp Napóleonnal sakkozik
a francia hadtest vesztésre áll
de a kávéházba betoppan Nagy Sándor
és tanácsokat ad
Arisztotelészről beszél és Diogenészről
vigyen magával a csatába okos embereket
a taktikai érzékről és a felfogóképességről
s arról hogy gondolkodás nélkül
vesse bele magát a harc sűrűjébe
és keresse Istent –
s utazzon metróval ne automobillal
ne aludjon túl sokat hanem írjon naplót
boldogság történelmet írni egyetlen éj
égisze alatt
látja a tudat miként múlik el
ami megmarad
Történt pedig, hogy egyik éjjel szokatlan időpontban csengettek házam ajtaján. Ki tudja, hányadik csengetésre ébredtem fel. Egyedül voltam, látogatókat nem vártam, így a meglepetés határtalan volt. Az éjjeliszekrényre állított óra hajnali két órát mutatott. Szorongó, rossz érzés fogott el.
Ki lehet az ilyenkor?
Talán a végzet!
Az utóbbi időben állandó szorongások között éltem, nem csoda hát, hogy első gondolatom mindjárt az volt, hogy értem jöttek dühödt ellenségek, magukkal ragadnak és… Egyszóval ütött az utolsó órám! Nekem csengettek!
Többször is!
– Ki az? – szóltam a kaputelefonba, bár tudtam, hogy őszinte választ aligha várhatok a mészárosomtól.
– Én vagyok! Egy honfitársa!
– Mit akar?
– Beszélni akarok magával!
Hazudik! Biztosan hazudik! Zavaros időket élünk! Senkiben nem bízhatunk! Azt mondja beszélni akar velem, aztán szó nélkül lepuffant! Nem szeretem az ilyen emberek társaságát!
Minek húzzam tovább a dolgot?
Beengedtem.
Középkorú, szakállas férfi lépett be az előszobába. Zilált külseje, kissé mocskos keze, arca nem sok bizalmat keltett bennem. Igaz, a bizalmatlankodással elkéstem, hiszen mindössze egy méter választott el minket egymástól.
– Bejöhetek?
– Hiszen bent van!
– Ne féljen! Tudom, a kinézetem nem sok jót ígér, de biztosíthatom, semmi bántódása nem lesz!
– Ha… – tettem hozzá, mikor szóhoz jutottam.
– Hogyhogy, ha?
– Mit kell teljesítenem ahhoz, hogy továbbra is megőrizhessem fizikai sértetlenségemet?
– Semmit! Hiszen mondtam, hogy jószándék hozott.
– Éjjel két óra elmúlt! Ebben az időpontban valakit felcsöngetni és a jószándékunkról biztosítani, kicsit zavaros ügynek tűnik számomra.
– Uram! Én menekülőfélben vagyok!
– Hogy érti azt, hogy menekülőfélben?
– Szó szerint! Ugyanis bizonyos személyek félholtra vertek, így örülök annak, hogy a másik felemet bemutathatom önnek!
– Talán… talán… – kissé zavarban voltam –, ne álljunk itt. Ha az előszobában nem ütött agyon, akkor talán a nappaliban sem teszi ezt. Jöjjön beljebb!
Az idegen levetette felöltőjét és a fogasra akasztotta, két tiszta kabát közé.
Bevezettem a nappaliba. Felkapcsoltam az összes lámpát, hogy jobban szemügyre vehessem. A kép sokkal rosszabb volt, mint a félhomályos előszobában; pulóvere helyenként vérfoltos, arca összekarcolva, nadrágja sáros és szakadozott.
– Magát jól helybenhagyták!
– Mint már mondottam, menekülők és ez számomra annyit jelent, hogy valakik elől, akik elől – sajnos –, nem volt módomban időben kereket oldani. Nem vagyok gyilkos! Ugyanolyan tisztességes polgár vagyok, mint maga!
– Megtisztel a hasonlattal.
– Kinézetem félreértésre adhat okot.
– Osztom ezt a nézetét!
– Esetleg felkínálhatná, hogy a fürdőszobában hozzam magam rendbe, mielőtt mindent elmesélnék!
– Lassan fél három van. Remélem tud tömören fogalmazni! Egyébként mindegy, így se úgy se tudok tovább aludni. Annyira még nem bízom magában.
– Igaza van! Megértem! Hol van a fürdőkád?
Elvezettem őt a fentebb megnevezett tárgyhoz. Rövid eligazítást tartottam, mit hol talál, aztán magára hagytam.
A konyhába siettem, gondoltam készítek valami harapnivalót. Igaz, ez a férfi az első menekült az életemben, de filmekből ismertem az ilyen szituációkat, hogy a menekülők állandóan éhesek. Éhesek, koszosak meg véresek, na meg szomjasak, aztán meg ha dohányosok voltak – és ezek minden filmben dohányosok –, akkor eszméletlen nikotinéhség is gyötörte őket. Mindez a hétköznapok nyelvére lefordítva néhány szelet kenyeret, valamennyi vajat, felvágottat, pár üveg sört, minimum egy csomag cigarettát jelent a számlámra.
Egyszerű vegetáriánus, antialkoholista, nemdohányzó menekülők miért nincsenek?
A menekülők miért nem úgy élnek, hogy minden szenvedélytől mentesek legyenek, előre felkészítve magukat a majdani nélkülözések okozta kínok csökkentésére?
Nem! Ők mindenből bőségesen merítenek, hogy aztán majd az üldöztetéseik alatt duplán, triplán szenvedjenek. Mert ugye egyszer az üldöztetéstől, aztán az éhségtől, szomjúságtól – ami csak sörrel oltható! –, valamint nikotinhiánytól.
Amíg mindezeket végiggondoltam, elkészültem a vacsorával (vagy reggelivel) és mindent behordtam a nappaliba az asztalra. Hadd morzsázza össze a szőnyeget!
Ő már ott ült a fotelban, feszültsége érezhetően feloldódott.
– Óh, nagyon kedves – mondta, amikor a tálcát megpillantotta. – Tudja napok óta nem ettem.
– Ezt el is vártam!
Nekilátott, de a legnagyobb csalódásomra illendően és szerényen eszegetett. Megfosztott az előre elképzelt habzsoló zabálás látványától. Végül is eleget láttam olyat filmekben, vigasztaltam magam.
– Hogy az elején kezdjem, tudja miért kellett menekülnöm? Maga miatt!
Ez meglepett!
– De hiszen itt eszi a kajámat és félelem nélkül beszélget velem! Azonkívül most látom életemben először!
– Képletesen értettem!
– Akkor bocsánat!
– Nincs miért!
– Képletesen értettem!
– Ja, vagy úgy! Akkor engedje meg, hogy megkérdezzem; ugye maga tisztességes békeszerető állampolgár?
– Azt hittem, ez látszik rajtam!
– Helyes! Helyes! Nos uram, engem nem érdekelnek az ön politikai nézetei, de azért valamit megkérdeznék. Ugye, ön a demokrácia híve? Ugye, egyetért azzal, hogy mindenkinek joga van a választásokon érvényre juttatni szavazatával politikai meggyőződését?
– A legteljesebb mértékben, uram!
– És ugye azzal is egyetért, hogy társadalmunkban vannak még hibák – bizonyos nehézségek –, de hol nincsenek? Azonkívül egyes emberek botlása nem kérdőjelezheti meg egy egész rendszer létjogosultságát!
– Így igaz! Különösen, ha a mi rendszerünkről van szó!
Ha ilyen könnyű dolgokat kérdez, akkor a végén még az lesz érzésem, hogy egy rendkívül okos és szimpatikus emberrel van dolgom!
– Namármost, a szabadság uram, amiért annyi vért hullattunk, a szabadság az a dolog, ami minden dolog közül a legfontosabb számunkra! Nemde?
– Ön már ma este hullajtotta a vérét, én még várnék egy kicsit az enyémmel.
– Nos, mit szólna hozzá, ha én beállítanék magához és önt szemét disznónak nevezném és ennek fejében még elvenném a házát, az autóját, sőt a feleségét is!?
– Elgondolkoztató feltevés! A feleségem miatt nem kell aggódnom, ő már elhagyott önszántából. Egyébként komolyan gondolja?
– Ne féljen! Tisztességes állampolgár vagyok. Csak elvileg gondoltam.
– Elvileg jobb, de még mindig disznóság! Ugye, amit az ember kemény munkával megkeresett, egyszer csak úgy egyszerűen elvenni…?!
– Mert ugye mi is a maga foglalkozása?
– Egy több mint kétezer munkást foglalkoztató gyár tulajdonosa vagyok.
– Na! És akkor jönnének mindenféle koszos nincstelenek és azt mondják; takarodjon ki a házából! Ráadásul gyalog, mivel ezek azt képzelik, csupán azért, mert ők vannak többen, hogy joguk van az autóját is elvenni! Sőt! A gyárát is!
– Szóval gyalog takarodjak, egy szál gatyában?
– Igen! Méghozzá szerencsésen, mivel egy szó ellenkezés az életébe kerülhet.
– Méghozzá ártatlanul!
– Így van. Szóval mit szólna mindehhez?
– Azt uram, hogy törvény is van a világon! És a törvénynek vannak hűséges katonái, akik szerencsére megvédik a tisztes polgárokat ennek a csőcseléknek még az irigykedő pillantásától is.
– Hála az égnek! Mert ezek, dolgozni? Azt nem! Hanem aki már megizzadt, attól egyszerűen elvenni! Sokkal egyszerűbb! Elfelejtik, hogy esetleg valamikor régen ön is egy épp olyan koszos, egyszerű, szemétláda melós volt, mint ők most. De felküzdötte magát! Hiszen éppen ez az! Szabad társadalmunk mindenki számára egyenlő feltételeket biztosít! Mindenki lehet olyan gazdag, mint ön, ha becsülettel dolgozik!
– Ez így igaz! Azelőtt én is munkás voltam, de biztosíthatom, soha egyetlen pillanatra eszembe se jutott, hogy a tisztességben megőszült milliomosok vagyonát elvegyem, vagy ami még ennél is rosszabb; közös tulajdonba vegyem! Államosítsam!
– Mert maga tisztességes ember volt! És meg is lett a jutalma! De miért beszélek én önnel erről?
– Valóban! Miért? Hiszen olyan késő van és úgy érzem, úgyis egy malomba őrlünk! Talán jó volna, ha befejezné az evést. Még talán megárt, ha hirtelen sokat kíván enni, annyi napi koplalás után. Az alvás is jobban fog esni, ha nem nyomja a hasát a sok kenyér meg felvágott.
– De mégis, miért kérdezem én ezt magától? – tért ki a felszólításom elől, és folytatta az evést éppúgy, mint a locsogást. – Azért, mert nem mindenki gondolkodik ilyen tisztességesen.
– Vannak sajnos köztünk ellenségek!
– Ez még nem olyan nagy baj. A törvény azért törvény, hogy mindenkit egyformán megvédjen az ilyen alakokkal szemben. Vannak, vagyis helyesebben szólva voltak a földünkön olyan országok, nemzetek, akiknek a fejükre ültek ezek a szörnyű vérszívók, leigázták őket. A tisztességes polgároktól elvették a millióikat s a csőcselék között osztották fel. Tudja melyik országokra gondolok?
– Hát a Szovjetunió meg a… – igyekeztem a politikai jártasságomat fitogtatni, de mivel több ország nem jutott eszembe, így csak annyit mondtam: – Meg a rab nemzetek. Régen volt!
– Helyes! Úgy van!
Örültem, hogy ilyen okos vagyok, hogy ezt a kérdést is egyből helyesen meg tudtam válaszolni és reméltem, hogy ezután nem marad más hátra, minthogy aludni térünk, mivel a bölcsesség is fárasztó lehet egy bizonyos idő után.
De nem! Ő tovább karattyolt!
– Ez az, uram! De talán van valami, amit még nem tud!
Ez a megállapítás szemtelennek tűnt fel előttem, de végül is idővel bebizonyította, hogy igaza van.
– Fogalma sincs, hogy mennyi anyagi és véráldozatot követelt, hogy ezeket a rab nemzeteket végleg felszabadítsuk és az oroszokat térdre kényszerítsük. Jogaikba a jogfosztottakat visszaültessük.
– Nem, ezt valóban nem tudom.
– Uram! Az Egyesült Államok, a szabad világ legnagyobb bajnoka évente több milliárdot költött fegyverkezésre. Annyit, amennyivel az egész világon az éhezőket évtizedekre jól lehetett volna lakatni. Tudja mennyi pénz az?
– Nem egészen.
– Hát ide figyeljen! Először ki kellett küszöbölni annak a lehetőséget, hogy az oroszok megtámadhassanak minket és bennünket is rabokká tegyenek. Milliárdokat emésztett fel! Az oroszok szívósak, uram, mint a macska! Aztán meg kellett teremtenünk a fegyvereket, amelyekkel elvileg térdre kényszeríthettük őket. Újabb milliárdok! Tudja hány milliárd ez összesen?
– Képzelem. Gondolom, a véráldozatokra is ki akar térni, ha már megemlítette az elején.
Gondoltam lerövidítem az útját, elvégre odakint lassan derengeni kezdett.
– Na igen, sajnos emberéletekbe került a szabadság e népeknek!
– De térjünk vissza a szabadsághoz és a pénzhez.
– Helyes! Aztán zárjuk is le, mivelhogy innen is indultunk ki. El tudja képzelni, hogy mekkora összegeket emésztett fel, amíg sikerült Kelet-Európát és a Szovjetuniót megszabadítani a szellemi szennyeződéstől? A tönkretett gazdaságot talpra állítani? Újabb és újabb milliárdok! De azt gondoltuk valamennyien, hogy megérte a sok pénzt. A tisztes polgárok adói mind benne voltak e kiadásokban. Megérte, mondtuk mindannyian, hiszen a legdrágábbat, a szabadságot adtuk vissza ezeknek a népeknek. Az emberek évtizedekkel ezelőtti befektetett apró adói, megannyi kis áldozat, lassan megtérülni látszott – szólt átszellemülten, mialatt a második üveg sört nyitotta.
– Nem lesz egy kicsit sok? – kérdeztem, de vigyáztam, nehogy megérezze a hangomból, hogy a sör ára nagyon fölment, ezért én kevesebbet iszom.
– Ne aggódjon. Menekült vagyok. Nekem már semmi sem árt! Térjünk vissza a pénzre. Ha mindent összeadnánk, uram, lehet, hogy New Yorktól Londonig érne az a papírszalag, amire azt a sok nullát sorba írhatnánk, amibe összesen került a szabad világnak a védekezés egy esetleges támadással szemben, egy esetleges támadás, egy esetlegesen védekező hadsereg ellen. Az oroszok végső megadásra kényszerítése. Mert hiába tűnt el a Szovjetunió, helyette jött a putyini rabszolgaság, márpedig mi azt akartuk, hogy az oroszok is végre egy szabad nyugati demokráciában élhessenek!
– Igen az a sok véráldozat! – erőltettem tovább az előrelépést.
– Az a sok pénz! Az a rengeteg pénz! Mindennek azonban már jó néhány éve vége hála istennek! És most, ha megengedi, belekezdek a magam történetébe. A nagy menekülésbe!
– Utolsó fejezet! – szóltam és hangomban egy kis fenyegetést véltem felfedezni.
– Talán! Merthogy mindennek vége! Tudja jól, hogy kormányunk tíz évvel ezelőtt ezekre a végleg felszabadított területekre kivételes állapotokat hirdetett ki. Ekkor küldtek engem oda, hogy ott az új beruházásokat irányítsam, a tisztességes vállalkozókat minden erőmmel megvédjem az esetleges gazfickókkal szemben. Én meg is tettem minden tőlem telhetőt. Nem volt könnyű munka, de végül is sikeres. Nem akarom magam dicsérni, de…
– Akkor ne tegye!
– Tíz év után azt az utasítást kaptam Nyugatról, hogy szüntessem meg a kivételes állapotokat és a végre fejben is szabad népet készítsem elő az első valóban tiszta és szabad választásokra. A pártok gomba módra szaporodtak. Egymás után adtam meg az engedélyt a szocialista, szociáldemokrata, liberális és a jó ég tudja, hogy még miféle pártnak. Egyedül a kommunista párt működését nem engedélyeztem érthető okokból, de azt hiszem ezt fölösleges elmagyaráznom.
– Ha ezzel időt nyerünk, akkor abszolút fölösleges!
– Uram, ha hiszi, ha nem, tíz évi felvilágosító munka után – rádiókon, televíziókon, újságokon, iskolákon, egyházakon, egyesületeken, WC falinaptárokon keresztül folyt ez a munka – szóval tíz évi agymosás után, még mindig akadt néhány hajthatatlan, született gazember, aki ilyen kérvényt elém mert terjeszteni.
– Fantasztikus! Mint egy rossz álom! – mondtam, mivel a fejem többször lebicsaklott.
– Tudja, mi pénzt emésztett fel a tíz évi felvilágosító munka? Ezek az emberek csaknem menthetetlenül el voltak rontva! Illetve miket is beszélek! Van magának fogalma hány milliárd dollárjába került ez a tisztességes adófizetőknek?
– A szalag Londontól Berlinig hosszabbítást kapott – rebegtem félálomban.
– Pontosan! De eljött a nagy nap! Az első ünnepélyes szabad és demokratikus választás napja! Néhány veszélyes csirkefogó a börtönökben. Az ENSZ küldöttek valamennyi választási ellenőrző bizottságban és ez újabb és újabb…
– Berlin–Varsó! A nullák miatt – vágtam közbe, mivel felébredtem és ezzel próbáltam leplezni az utolsó percek mulasztását.
– Úgy van! És az eredmény, a választások eredménye; az én menekülésem! Így kerültem ide. A szavazócédulák kilencvenöt százalékán az összes jelölt, párt neve vastagon át volt húzva és nyomtatott nagybetűkkel oda volt írva, hogy MUNKÁT! KENYERET! Mit tehettem? Arra sem volt időm, hogy idegösszeroppanást kapjak. Kiadtam az utasítást, hogy azonnal nyomtassanak ki több millió szavazócédulát a kereszténydemokraták győzelmével. Eluralkodott rajtam a pánik! A hivatalos eredményhirdetésre milliók gyűltek össze különböző városok utcáin, terein. El tudja képzelni a helyzetemet?
– Ha csak egy órát aludhatnék, el tudnám képzelni. Így azonban bocsásson meg, de valahogy olyan tompa vagyok…
– Maga mit tett volna a helyemben?
– Nem is tudom! A sarkamra álltam volna és megtettem volna a szükséges biztonsági intézkedéseket, a szabad világ, a demokrácia érdekében!
– Pontosan ez az, amit tettem! Öregasszonynak öltöztem és a szabad kormány aranyrúdjait rőzsekötegbe csomagoltam. Nem magamnak loptam, hanem a szabad világnak, de…
– De észrevették!
– Az eredmény kihirdetése után, a tömeg valamennyi városban megostromolta a rádiókat, televíziókat, postákat, börtönöket, polgármesteri hivatalokat, a nyilvánosházakat, a McDonaldʼs-okat, mindent. A határtól nem messze ismerték fel a kocsimat. Feltartóztattak. Tudtam, ha a rőzsekötegeket felfedezik, végem van! Engedélyt kértem a WC-re totyogni. Öregasszony voltam, megengedték. Mire a rőzsét felfedezték, már az erdőben loholtam E. T. álruhába átöltözve. Gondoltam, így szaporábbra vehetem a lépteimet, hiszen ez a mesefigura mégiscsak reálisan gyorsabban fut, mint egy öregasszony.
– Igaza van. De arra nem gondolt, hogy az orosz erdőkben az E. T. még nem honos és így mégiscsak feltünést fog kelteni?
– Nem, sajnos nem! Másrészt több maskarám nem is volt. Hatszor fogtak el. Hatszor szöktem el. Félholtra vertek. Éhesen és szomjasan, az éjszakák leplébe burkolózva vergődtem el idáig. Mikor az erdőből kibukkanva megláttam a város névtábláját és abból megtudtam, hogy hála az égnek ismét szabad földön vagyok, megnyugodtam. Az első ház az öné, ami az utamba került. Hát így jutottam el magához. És most beszéljünk a jövőről!
– Nem! Arról nem! – kiáltottam pánikszerűen. – Elég volt! Több, mint két órája hallgatom magát, tudja mennyi most az idő?
– Ember! Tudja, hogy én mi mindenen mentem keresztül? Egy kicsit maga is szenvedhet a szabadságért!
– Mit akar?
– A legrövidebb úton Washingtonba akarok jutni!
– Rendben! Segítek magának, de aztán azonnal eltűnik! Megígéri?
– Természetesen! Mondtam, hogy sietek!
Elhagytam a nappalit, majd néhány perces előkészület után két táskával a kezemben visszatértem.
– Nos, uram itt van ebben a táskában tiszta fehérnemű, tisztálkodási szerek néhány egyéb apróság, ingek satöbbi és tízezer dollár. Fogja, mehet!
Az illető magára húzta az egyik öltönyömet, elrejtette különböző zugaiban a pénzt, fogta a táskákat és elindult a kijárat felé. Az ajtón kívül megállt és visszafordult.
Mindent köszönök! Az öltönyt és a táskákat majd visszaküldöm!
– Nem fontos! De a pénzt tíz százalékkal!
– Csak még egy kérdés. A másik táskában mi van?
– Egy térkép és álruhák. Sok szerencsét!
Végre eltűnt!
Aludni akartam. Annyi erőm sem maradt, hogy a hálószobába vonszoljam magam. Elnyúltam a nappaliban az ülőgarnitúrán. Azonnal álomba zuhantam. Zavaros álmaim voltak. Láttam a vendégemet kengurunak álcázva, amint fáról fára ugrál. Aztán óriási tömeget láttam, amitől nagyon megijedtem és a Parlamentbe rohantam, hogy a minisztereket felébresszem, de ők egyre csak egymást szapulták és nem figyeltek rám. Aztán néhányszáz kiéhezett etiópot láttam, mindegyik engem tartott a kezében, s nagyokat haraptak belőlem. Aztán sárga emberkék rohantak a munkaügyi hivatal felé, holott az összes közlekedési lámpa vörösre váltott.
Izzadság lepte el az egész testemet. Felébredtem. Lassan tértem magamhoz, s lassan fogtam fel, hogy mindezt csak álmodtam. Kimentem a fürdőszobába és megmostam az arcomat. Egyszer csak halk ének ütötte meg a fülemet. Valami kórus énekelt egy számomra ismeretlen dalt. Először nem érdekelt különösképpen, de mivel nem akart megszűnni, sőt egyre erősödött, az lett a vége, hogy a földhöz vágtam a törölközőmet és elüvöltöttem magam: – Mi van ma? Mindenki megőrült?
Odarohantam az ablakhoz és felrántottam. A váratlan látvány megbénított; rongyos, lesoványodott emberek, fehérek, feketék, sárgák vonultak tömött sorokban az utcán és énekelték azt a számomra ismeretlen dalt, melynek egyik része úgy hangzott, hogy „ez a harc lesz a végső”! Ennyit sikerült megjegyeznem az egészből. Aztán azt skandálták, hogy „munkát, kenyeret”! Százezrek! Milliók!
Félelmetes látvány volt! Szerettem volna még egyszer felébredni! Már nem lehetett, ébren voltam!
Oltalmazzon a félelem,
ha ittlétem túl messze szárnyal.
Bennem e világ nincs jelen,
így mérkőzik a másvilággal.
Mondtam volna pedig: a föld
mindennek égbe szökő magva –
de épp e minden-vágy megölt
mindent, ekképp hagyott magamra.
És ezt is itt: ki érti meg?
Kihez szólnék, hogy szívvel értse?
E magam-tudás oly hideg,
és bensőmből csap rám a vércse:
szabad tudnom s mégsem szabad.
Szabad vagyok: mily cifra börtön!
Választhatok, ha elragad
a vágy: kitörnöm vagy betörnöm.
S hát nem mindegy, ha ámulok
szerelmemen, és sose látom?
E kínnal együtt úgy múlok,
mintha nem lennék a világon.
Állatfigurás ruhaszegélyek
Kísértél mélységek mélyibe,
miközben szavad a föntre intett,
dolgaimban voltál ige,
s nevet adtál a tetteimnek.
Szédülve markoltam soraid,
mint a kezed, a sóvárt, a gyengét,
mégis, ha ama határra vitt
szavad, úgy vágytam reá: legyen még.
Ha szóltál, örvény nyílt és nyurga fény
spriccelt széjjel, s én féltem, örültem.
Esendőségemből lett erény,
ember voltod tenyerén, ha ültem.
De fölnöttem én is. Túlnőttelek,
s te elmaradtál előttem, mögöttem,
nem oszthatod meg, s én sem veled
közös kínunk bezárult körödben.
Az én köröm másként lesz, csonka még,
s egyre csonkábban zárul, ha zárul.
A hazád úgy költözött beléd,
ahogy én leválok a hazámról.
Így leszünk egy végképp: a semmiben,
te otthon, én onnan magam kivetve.
Így vagy úgy: nincsen már semmi sem.
Jövök, Attila! Várj rám, nevetve!
A kutya megszelídítése
Emberpár
Borús őszi reggel.
A felhők, mint mocskos törlőrongyok csüngenek alá az alacsony égboltról. A nyálkás úttesten ráérősen kígyózik a kocsisor Koromvár felé. Csupán egy-egy váratlanul felbukkanó lovas szekér, autóstoppos vagy iskolába igyekvő gyerekcsapat zavarja meg az egykedvű vánszorgást.
A fémszínű Dacia Logan volánja mögött ülő Domokos Ákos – negyvenes éveit taposó magánvállalkozó – körülményeskedő mozdulatokkal gyújt rá az immár sokadik cigarettára. „Hadd lássuk, uram, mire megyünk ketten”, dörmögi halkan, s a mohón leszívott füstöt teljes tüdőből fújja a szélvédőre, aminek következtében csípős ködbe borul a szeme előtti táj.
Közben a feleségével folytatott, jócskán az éjszakába nyúló előző esti vitát próbálja felidézni.
Az utóbbi időben mindennapossá váltak a családi perpatvarok: a hangos veszekedések ugyan még nem torkolltak tettlegességbe, de már igen közel jártak hozzá. Forrt az indulat mindkettőjükben, csak idő kérdése volt, hogy sisteregve kitörjön, mint kuktafazékból a gőz.
Azon az estén újra elszabadult a pokol, az asszony ismét felhánytorgatta régi sérelmeit, különösen a férfi nőügyei felett volt képtelen napirendre térni. Ha valamiért elégedetlen volt – márpedig arra volt oka bőven –, azonnal sértett vadként támadt Ákosra. Szemére hányta, hogy felelőtlen kalandjai által nemcsak rajta, a családjáért minden áldozatot szó nélkül vállaló feleségen, de a gyerekeken is gyógyíthatatlan sebeket ejtett. Ő pedig nem győzi palástolni a bajokat, úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, pedig dehogy van. – A gyerekek sem hülyék, rájöttek azok maguktól is, hogy valami nagyon nincs rendben közöttünk, még ha titkolni is próbáljuk. Azaz csak én próbálom, mert téged semmi sem érdekel kevésbé, mint a családod – vágta sokadszorra is férje fejéhez az asszony.
Ekkor szakadt el Ákosnál a cérna. Mindent elviselt, csak azt nem, ha a gyerekekre hivatkozott, őket használta fegyverként ellene. – Mi ez, ha nem az érzelmi zsarolás mintapéldája? – méltatlankodott Ákos. Felforrt benne az indulat, sem higgadtan gondolkodni, sem érvelni nem tudott már, s amikor a hasonlóképpen izgatott asszony az arca felé kapott, ő védekezésül tarkón csapta, amitől az előre esve elterült a fényesre törölt padlón. Esés közben fejét beverte a fűtőtestbe, amint padlót fogott, máris gyorsan terjedő vértócsa gyűlt köréje. A törvényszéki orvos három héten túl gyógyuló koponyacsonttörést állapított meg.
Az asszony a terhelő bizonyítékkal még aznap ügyvédhez fordult, a válópert azonnal elindították.
A későbbiekben is restelkedve gondolt vissza az esetre. Magát is meglepte, sőt megdöbbentette, hogy milyen könnyen elveszítette önuralmát. – Bevallom, nem hittem volna, hogy ennyire képtelen vagyok uralkodni az indulataimon – mesélte a későbbiekben barátjának. – Azt aztán végképp nem, hogy ilyen könnyen eljár a kezem – tette hozzá meglepő tárgyilagossággal. Pedig akár hozzá is szokhatott volna mindehhez, hisz évek óta megromlott házasságuk meglepő gyakorisággal kínálta a kellemetlen, civilizált emberekhez méltatlan konfliktusos helyzeteket. – A közöttünk lévő, már távolról, mások által is könnyen érzékelhető feszültség, ahelyett, hogy lanyhult volna, inkább csak fokozódott – foglalta össze Ákos.
Akkoriban hagyott fel a városházi hivatalnokoskodással, s próbálta ki – mint sokan mások, akikbe némi merészség, vagy pusztán kalandvágy szorult –, milyen a magánvállalkozói életforma. Tudat alatt valahol ama elhatározás munkált benne, hogy végre valahára megmutassa a világnak, s természetesen az asszonynak: nem örök vesztesnek született. Hogy őszinte bizonyítási vágy volt, vagy csupán kényszerpálya, amire rossz lelkiismerete tolta, azt nem tudta eldönteni. Sok komoly vagyon alapja – az a bizonyos „első millió”, amelynek eredetét utólag szégyellik tulajdonosai – rakódott le akkoriban. A rendszerváltás első zavaros éveiben, törvényileg nem kellőképpen szabályozott körülmények között teremtődött meg a mai szégyentelenül nagy magánvagyonok jelentős része. Akkoriban igencsak könnyű volt a zavarosban halászni, különösen, ha megvoltak hozzá az elengedhetetlenül szükséges bennfentes információk, amelyeket az olajozottan működő kapcsolatrendszerek szállítottak. Kellett még hozzá persze némi, ki tudja honnan származó kezdő tőke is. De ha éppen nem volt, az sem volt nagy baj. – Aki akart, az a szarból is pénzt csinált. Mondom: ha megvoltak a megfelelő kapcsolatai – jellemezte az akkori állapotokat Ákos.
Kezdetben csak távolról figyelte, s raktározta emlékezete titkos rekeszeibe az újabb és újabb vállalkozói sikertörténeteket, a vadkapitalizmusra jellemző hátborzongató üzleti kalandokat, amelyek egyesek szégyentelen meggazdagodásához vezettek, de sokáig nem találkozott olyan példával, amit a maga számára követhetőnek tartott volna. A meggazdagodás vágya nem gyötörte, a viszonylagos anyagi biztonság volt a maximum, amit az élettől elvárt. – Igaz, ez soha nem jött össze nekem – ismerte be egy későbbi beszélgetésben.
Első németországi útja alkalmával vetődött fel a használtruhával való kereskedés ötlete. Már akkor világos volt, hogy az áru beszerzése nem jelenthet komolyabb gondot. A forgalmazóra pusztán a folyamatos szállítás megszervezése hárult. Az akkori viszonyok között – saját gépkocsiparkja senkinek sem volt, zömében leharcolt teherautók, ócskavasnak számító kimustrált furgonok bonyolították az áruszállítást – ez bizonyult a legnehezebb feladatnak. A gyorsan, viszonylag könnyen szerzett pénz csábítása nagy volt az új kor hajnalán, a román diktatúra szorításából szabadult kisemberek gondolkodás nélkül vetették bele magukat a piacgazdaság útvesztőibe: sokan el is tévedtek benne, csak keveseknek – főleg a gyorsan, az első között lépőknek – sikerült viszonylag bántatlanul kikecmeregniük belőle.
Ákos előtt, ha nem is egészen új, de számára addig ismeretlen világ tárult fel. Teljes erőbedobással vetette magát új életébe, de ahogy kezdte kiismerni magát a másfajta viszonyok közt, úgy hagyott alább lendülete, s bújt elő, mint friss máz alól némi kaparás után az eredeti, kényelemszerető, megalkuvásra hajlamos régi énje.
Nem tartozott a legsikeresebbek közé, valahogy hiányzott belőle a gyors meggazdagodáshoz elengedhetetlen kockázatvállalás, vakmerőség. Ő inkább az aprólékos, kitartó munkában hitt, a feltétlen nyereségvágy valahogy nem jellemezte. – Csak később vált világossá, hogy a vadkapitalizmus számomra nem pálya, én valahogy a konszolidáltabb, kiszámíthatóbb viszonyok között találhattam volna fel magam – vonta meg vállalkozóként szerzett tapasztalatainak summáját.
Néhány évig tolta minden erejével a használtruha-kereskedést – a rongyoldát, ahogyan nevezte –, egy ideig még, felesége ösztökélésének engedve, terjeszkedett is, de aztán lanyhulni kezdett benne a szenvedély, míg végleg ki nem hunyt. Rövid idő alatt leépítette vállalkozását, s újra langyosan kényelmes életvitelt biztosító állást keresett.
Az asszonyt tizenöt esztendővel korábban, élete akkoriban meglehetősen gyakori mélypontjainak egyikén fogadta társának, anélkül, hogy valaha is szerelmes lett volna belé. Később emiatt lelkiismeretfurdalást is érzett, de a gyerekek – egy fiú, egy lány – világra jötte, majd növekedése okozta boldogság háttérbe szorította, elnyomta benne a moralizáló hajlamot, hogy aztán később, a Zsével való megismerkedéssel, kapcsolatuk elmélyülésével párhuzamosan hirtelen egyre erősödő, maró bűntudatként jelentkezzen újra. Bár tudta – eddigi tapasztalatai is ezt bizonyították –, hogy előbb-utóbb kitudódik a titok, nagyon remélte, hogy nem aznap, lehetőleg még másnap sem, hanem majd később, valamikor… Nap mint nap rettegéssel töltötte el a gondolat, hogy eljön az idő, amikor magyarázkodnia, esetleg még választania is kell az adódó lehetőségek közül. Ettől tartott leginkább, mivel az utóbbi években igencsak óvakodott attól, hogy kiélezett, határozott állásfoglalást követelő helyzetekbe keveredjen. Kényelmesebb és kockázatmentesebb volt a már kialakult mindenkorihoz alkalmazkodnia.
Sodródott, mint vízbe hullott falevél. Igy vetődött a sebes árral arra a csendesebb partszakaszra, ahol fennakadt egy Zsé nevű ágon. Ettől a pillanattól kezdve mintha megváltozott volna, ha nem is az élete, de az arról vallott nézete mindenképp.
Felismerte: az élet nem annyiból áll, hogy tehetetlenül, sorsunkba beletörődve követünk egy számunkra kijelölt pályát, hanem szükség esetén, bizonyos pályamódosításra, korrekcióra is kénytelenek vagyunk. S erre Zsének köszönhetően döbbent rá, aki független, vállalkozó szellemű, jól tájékozódó, eléggé művelt, a művészetek iránt nem kevés fogékonyságot tanúsító érett nő volt. Másfél hónapig tartó viszony után – melyre a hétvégenként Koromváron tartott szakmai felkészítő adott alkalmat – döntött úgy, hogy végleg feladja az időközben a feleség nevére íratott, egy ideje a halódás jegyeit mutató vállalkozását, s a nyugalmasabb, igaz, nem túl jól fizetett, de kárpótlásként némi társadalmi presztízst biztosító hivatalt helyezi előtérbe.
Lelke mélyén már várta, óhajtotta a számonkérés, a leszámolás napját. Mely nem annyira váratlanul, mint inkább felkészületlenül érte. Éppen a szokásos kiszállásról érkezett haza, amikor inkább ösztönösen megérezte, mint felismerte a közelgő vihart. Amikor a feleségében ki tudja mióta halmozódó feszültség – elemi erejű lelki villámlások, sistergések után – szemrehányás- és fenyegetés-özönbe csapott át, akkor döbbent csak rá, mit is veszíthetne: szelíd, lényegében mégiscsak türelmes asszonyt, gyerekeket, akikhez mindennél jobban ragaszkodik – végeredményben unalmasságában, egyhangúságában is kellemes, meghitt családi otthont. Őszinte megbánást érzett, nyomorult, hálátlan senkiházinak tartotta magát. Azonban mielőtt megbánásának hangot adhatott volna, bekövetkezett a „baleset”. S annak egyenes következményeként: a válókereset.
Hosszú és gyötrelmes napok következtek, amíg sikerült az asszony iránti érzéseit tisztáznia. Egy-két hétnyi rágódás, önemésztés után végre sor került a tisztázó beszélgetésre, amelynek már a kezdetén tudta: ha egyetlen esélyt is felkínál a felesége, azt mérlegelés nélkül kész megragadni. Órákig beszélgettek, tisztázni próbáltak mindent, ami korábban konfliktus forrása lehetett közöttük. Az asszony teljesen kifulladva, sorsának ölbe ejtett kezekkel megadva magát, végül mégis nyitva hagyta előtte a kiskaput, azaz a választás lehetőségét. Ákos pedig azonnal lecsapott rá: örömmel, érzéseit töredelmesen, de a hatás kedvéért eléggé teátrálisan megvallva, mindent megígért neki. Végül szívében mély nyugalommal és az asszony iránt érzett végtelen hálával bújt ágyba, azzal a megingathatatlan elhatározással, hogy minden másképpen lesz ezután.
A somosi tetőtől, ahol ízlésesen csomagolt szegfűcsokrot vásárolt az aranyfogú árustól, már csupán lépésben halad a jócskán felduzzadt kocsisor a ködben lubickoló város irányába. Szirénázó mentőautó próbálkozik mellette elhúzva előbbre jutni, mindhiába, hisz percekkel később sem sikerül hallótávolságon kívül kerülnie.
Előre dőlve, görcsösen a volánba kapaszkodva ér a városba. Az első útkereszteződésnél cigarettát kotor elő, rágyújt, majd CD-t cserél. La donna è mobile harsogja az énekes, s vele együtt Domokos Ákos. Amint zöldre vált a villanyrendőr, határozottan tapos a gázpedálra. La donna è mobile, dúdolja felhőtlen jókedvvel, miközben balkezével Zsé lakásának kulcsa után kutat zakójának feneketlen zsebében.
Táncosnőkkel díszített portikusz
Testemen s lelkemen jónehány nehezék.
Elfog a pánik, míg szélsebesen
csúszom le az esőcsatornán mezítelen –
más esetem: százezrekkel telve a papírzsák,
zsaruk kapnak el, kenőpénznek mondják –
a jachtfedélzeti duhajkodást
film örökíti, rágondolok s gyötör a frász –
mind ez iszonyú, mert végleges, megmásíthatatlan,
mint versem rím-ritmus hibája irodalmi lapban,
hiába említem a másodkézből leadott e-mailt –
lám tudatlan – mondják – s ez megmásíthatatlan!
S e zűrzavar-kavalkádhoz megvadult kísértet zenél? –
Élők és haldoklók jaját hozza felénk az ukrajnai szél.
Most, ébredezve hajnali órán, rácsodálkozom
mily költői érzékkel teremtett imént
asszociációt valós, valótlan között álomtudatom.
Végül is mindegy, hogy rémálom, fogadjuk el, örömteli –
életünk tarka, kurta fonalát megkétszerezi.
Medvealakos szőttes
Máriusznak két szenvedélye volt: a nők és az órák, illetve fordítva, előbb következtek az órák és csak utána a nőcikék. Ott dolgozott a központban egy korszerű üzletközpont órajavító részlegén. Tehát nemcsak szerette az órákat, órajavítással is foglalkozott, más szóval a hobbija a szakmája is volt egyúttal. Szerencsés fickó! Ez bizony kevés embernek adatik meg, főként, ha emellett meg is van elégedve a becsületes iparos. Hát ő meg volt, nagyon is, a fizuval, kollegákkal, mindennel.
– Na, ne játszd az eszed, ilyen nincs! – tamáskodtak eleinte a munkatársai, aztán megszokták, Magyari Máriusz már csak ilyen: ő, kérem, a jó magyar szokásoktól eltérően igenis elégedett dolgozó.
Nők. Semmi probléma! Akadt a plázán elég, meg azon kívül is: kint az utcasarkon, de főleg a diszkókban, akiknek még fizetni sem kellett. Néha beült egy-egy moziba, és akár onnan is begyűjtött magának valakit.
– Látom, jól megvagy magadban – jegyezte meg az anyja a 30. szülinapján. – Ennek örülök, de az idő telik, kisfiam.
– És?
– Meg kellene nősülnöd. Lakásod, szakmád van, már csak a család hiányzik.
– Bizony – bólintott rá az apja is. – Ez az élet rendje, ugyebár.
– Kinek hiányzik, kinek nem. Nekem speciel csöppet sem, de azért meggondolom – nyugtatta meg őseit Máriusz.
Rend ide, rend oda, az biztos, hogy a házasságnak is megvan a maga előnye. Például nem kell folyton csajok után mászkálni, hiszen minden helyben van. Szóval kényelmes, ami annál csábítóbb, miután újabban egyre ritkábban mozdult ki otthonról. Hogy miért? Tényleg, miért? – töprengett el a kérdésen. A napi meló miatt aligha. Még ha zsákolt volna, gödröt ás vagy ilyesmi, de egy órásmester legfeljebb az ülésbe fárad bele időnként. Jó, ehhez még hozzájött az otthoni óráskodás, de akkor is, mi a franc lehet az, amiért mostanában kevésbé érdeklik a nyuszikák – morfondírozott magában. Addig-addig, amíg egy szép napon erre is rájött a mester úr. Egyszerű: tény, hogy csini lakása, frankó szakmája van, emellett egészséges, mint a makk, és olyan jóképű, hogy minden nő bukik rá. Igen, mindez tény, és mégis: valami mintha hiányozna a pakliból. De hogy mi? Hát azt még nem sikerült kiagyalnia. Pedig könnyen meglehet, hogy pont emiatt foglalkozik többet az órákkal, mint a csajokkal. Órák. Mikor rájuk gondolt, elfogta valami nagy-nagy melegség. Már gyerekkora óta szerette, sőt, gyűjtötte is az órákat, de csak a különleges, nem szokványos szerkentyűk izgatták, ezért aztán az egész gyűjteménye elfért egy pici vitrinben.
Egy szombaton kedve szottyant kicsit csörögni. Talán elmehetne a Café del Rioba! Nem, azt unja már, inkább a Bed Beachbe, vagy… Hopp, megvan: ma este a Macskafogóban fog táncolni! Bevágta magát hát a kocsiba, és tíz perc múlva már a Macskafogó cicáit méregette, mustrálta. Hirtelen megakadt a szeme egy rövid hajú, fekete szemű hölgyikén, és megtörtént, ami még sohasem esett meg vele. Akkorát dobbant a szíve, hogy majd kiesett a helyéből. Pontosan nem tudta megmondani, mi tetszett benne annyira, de hogy tetszett, az egyértelmű.
– Szabad?
Meghitten, összeborulva táncoltak.
– Egész jól táncolsz – dicsérte meg elismerően. – Tanultál táncolni, vagy csak úgy magadtól…?
– Csak úgy magamtól.
Még szeretett volna egyet-mást kérdezni, de ebben a lármában csak lötyögni lehet nem dumcsizni.
– Egyedül vagy?
– A bátyámmal. Látod ott a zenekar előtt azt az izompacsirtát? Na, az az én tesóm.
Szép kis gorilla, csak belé ne kössön a lány miatt! Hasonló esetben rögtön lelépett, de most… most meg sem bírt mozdulni. Még ilyet! Boszorkány ez a csaj, hogy még a tekintetét sem tudja róla levenni?
– Gyere, igyunk valamit!
– Áá, kocsival vagyunk, és én vezetek.
– Azért egy süteményt csak elfogadsz.
– Azt el. Imádom a sütiket.
Leültek egy asztalhoz, és a következő pár percben már mindent tudtak egymásról beleértve a telefonszámukat és az e-mailjüket. Máriusz a lány összezárt combjai közé fúrta a jobb lábát. Minden alkalommal így szokta, és ugyancsak elcsodálkozott, amikor Emőke félrehúzódott előle.
– Jó estét, adjon isten! – köszönt rájuk váratlanul cérnavékony hangon valaki.
Tyűha, a gorilla! A lány bemutatta őket egymásnak:
– A bátyám, Csutak Jocó. Ő pedig – mutatott a barna hajú, szürke szemű fiúra – Magyari Máriusz, a… a táncosom.
– Leülhetek? – kérdezte az amerikai sci-fi szuperhős Hulk-féle, bilifejű figura, és engedélyt sem várva huppant közéjük.
Máriusz öt perc múlva vette a kalapját, és távozott. Hanem a lány továbbra sem ment ki a fejéből. Ekkor döbbent rá először, mi volt az a „valami”, ami hiányzott a pakliból. A neve szerelem, mi is lehetett volna más?
Másnap első dolga volt, hogy felhívja Emőkét.
– Zavarok?
– Nem, dehogy, parancsolj!
– Szeretnék találkozni veled. Ráérnél?
– Sajnálom – vágta rá gyorsan Emőke. – Ma semmiképp, esetleg holnap. Majd… majd megbeszéljük.
– Várj, ne tedd le! Tudod, hogy egész éjjel rád gondoltam.
– Csak nem! Bocsi, vendégem érkezett.
Letette. A fenébe ezzel a vendéggel, nem tudott ez is pár perccel később érkezni! Sebaj, egy óra múlva újból felhívja. Így is tett. Sikertelenül: a csaj egyszer sem vette fel a telefont! Talán több szerencséje lesz egy e-maillel. Nem jött be. Emőke erre sem válaszolt. Úgy tűnik, nem tetszik a kicsinek. Hát ez baj, mert oltári nő, kifejezetten a zsánere: kis termet, kecses mozgás, bársonyos bőr, hosszú, szénfekete szempillák, emellett meg okos is, amire már az első percekben felfigyelt. Eh, tárgytalan, el kéne felejteni, ha már egyszer nem csípi! Csakhogy valóban nem csípi? Hátha csak… csak egyszerűen közbejött valami, ami meggátolja, hogy kapcsolatba lépjen a leánnyal? Egyébként tökmindegy, akármi is jött közbe, ő akkor is találkozni akar vele még egyszer.
Második nap. Ugyanaz az eredmény. Milyen kár, hogy nem ismeri a lakcímét, tudniillik ezt, éppen ezt még nem közölték egymással. Vezetékes telefonjuk nincs, legalábbis neki nem szólt róla. Nosza, nézzünk utána! Hátha mégis van, és abban megtalálja a lakcímét. Mázlija volt, megtalálta.
– Halló, Csutak Emőkével szeretnék beszélni.
– Pillanat, hívom! – szólalt meg egy borízű hang, valószínűleg a lány papája. – Ki keresi?
– Egy barátja.
– Pontosabban?
– Károly Róbert, kérem tisztelettel – hazudta.
– Halló, itt Emőke. Mit is mondtál, hogy hívnak?
– Bocsáss meg, hogy megint zavarlak – változtatta el a hangját ügyesen. – Mi van veled, beteg vagy? Annyiszor hívtalak, de eddig még sehogy sem bírtalak elérni.
– Béla, te vagy az?
– Máris mondom, ha… ha megígéred, hogy végighallgatod a… barátod.
– Meg, meg, csak nyögd már ki, ki vagy, és mit szeretnél.
– Magyari Máriusz, kérlek tisztelettel – fedte fel magát igazi hangján a fiatalember. – Halló, ott vagy még?
– Itt vagyok.
– Remélem, nem haragszol rám.
– Nem.
– Akkor miért nem válaszoltál egyetlen e-mailre sem?
– Őszintén?
– Ha volnál olyan aranyos.
– Oké. Az az igazság, hogy nem vagy a zsánerem.
Tehát jól sejtette – lombozódott le Máriusz. Már most feladja? Végül is mi értelme olyan szekér után szaladni, amely nem akarja felvenni?
– Más, mert ha nincs több kérdésed…?
– Nincs, illetve nem lehetnénk azért barátok? – próbált alkudozni a leánnyal.
– Elvileg igen, miért ne lehetnénk, gyakorlatilag azonban semmi értelmét nem látom. Érted, semmi értelmét – ismételte nyomatékosan Emőke. – Bye, örülök, hogy megismerhettelek, de most már vége, úgyhogy, kérlek, ne írj, és ne is telefonálj többé. Megegyeztünk?
Tömör s egyúttal mellbevágó válasz volt! Szegény Máriusz csak hápogott, és fogalma sem volt, mit mondjon. Nem is mondott semmit sem, csak kirohant a szobából, és bevetette magát a városi forgatagba. Rendszerint így szokta, ha felizgatta valami. Szóval pont, finita la commedia, és ezen már az isten sem segíthet – csatangolt céltalanul az utcákon, amíg el nem fogta az indulat. Ohó, nem így van ez, jó Atyám. Lehet, hogy te nem támogatsz, de majd segítek én magamon – keményítette meg szívét a… Szerelem? Dac? Megsértett hiúság? Ki tudja? Nyilván mindhárom, de hogy nem mond le a csajról, arra akár meg is esküszik. Vajon hol lakik? Miután emlékezett a lakcímre, még aznap fel is derítette. Pfuj, panelház! Na, mindegy, holnap kivesz egy nap szabit, és addig leskelődik a ház körül, amíg nyakon nem csípi a lányt.
Reggel hat óra. Behúzódott egy kapualjba, és türelmesen várt, toporgott a novemberi csípős hidegben. Először a bilifejű bátya gurult ki a Skodáján. Szerencsére egyedül, mert ha Emőke is vele van, aligha mert volna közeledni hozzájuk. Nem mintha félne, hogy is hívják, Jocótól, de minek komplikálja az amúgy is bonyolult helyzetet? Így hát, mit is tehetett volna egyebet, várt még fél órát. Fél hét. Senki. Csak nem szabadnapos Emő is, mint ő? Mindegy, nem számít, akár az, akár nem, addig nem mozdul, amíg elő nem bukkan ez a boszorkány. Jaj, csak ez a szél ne fújna ilyen cefetül! Ott van! – pillantotta meg végül fél nyolc körül, és dideregve sietett a lány elé.
– Halló, Emőke, munkába, munkába? – rebegte fogvacogva. – De örülök, hogy összefutottunk!
Emőke bosszúsan megtorpant!
– Már megint te? Elfelejtetted, mit ígértél?
– Ne haragudj, én csak véletlenül jártam erre, és… Mea culpa, most tettem volna úgy, hogy nem látlak?
– Nem haragszom, de ismételten kérlek, ne zaklass, különben…
– Különben?
– Nézd, öntsünk tiszta vizet a pohárba! Tudod, hogy nem tetszel, ezért nem értem, miért nem szállsz már le rólam. Nem akarlak feladni, de ha továbbra is így folytatod, isten bizony megteszem. Miután a zaklatás ma már bűncselekménynek minősül, garantáltan azonnal rád sóznak három hónapot. De lehet akár húsz év is belőle. Ezenkívül ott van Jocó is, akit szintén rád uszítok, ha nem ülsz nyugodtan a seggeden – nézett egyenesen szembe az órással.
Máriusz megszeppent, de el is szomorodott egyúttal.
– Ennyire utálsz, Emőke?
– Nem utállak, de nem is szeretlek, és akit én nem szeretek, azzal, értsd már meg végre, én sosem kavarok.
– Igazán? – bukkant fel emlékezetében az a sok-sok csaj, akikkel ő is „kavart” azelőtt.
Egyikbe sem zúgott bele, és ők sem beléje, mégis minden működött. Ez tény, de hogy nem egészen normálisan, igazából csak akkor kezdte pedzeni, miután megismerte Emőkét.
– Abszolút, de most bocsáss meg, jobban ki kell lépnem, különben lekésem a buszomat.
Totális fiaskó! Úgy látszik, mégiscsak ki kell vernie a fejéből, ami igazából nem is lehet olyan bonyolult, mert végeredményben mi történt. Írt néhány e-mailt, egyszer telefonált, és… ennyi. Se csók, se szex, még a kezét, derekát is csak a Macskafogóban fogta meg. Nahát, Máriusz, rámenősebbnek hittelek! – pirongatta meg önmagát, aztán…
Akarva akaratlanul a korábbiaknál is sűrűbben gondolt a filigrán, bársonyos arcú csajszira. Munkáját elhanyagolta, mi több, már kedvenc órái sem érdekelték.
– Mi a gond, mester úr? – tűnt fel az apának fia rosszkedve. – Alig látunk mostanság. Segíthetünk valamiben?
– Nem, nem, jól vagyok. Legfeljebb ez a hülye ősz deprimál. Már a könyökömön jön ki az állandó szél, sár, csapadék – zárkózott el apja elől komoran.
De hát, mit is mondhatott volna az öregnek? Hogy olyasmi elvesztésén kesereg, ami valójában sosem volt az övé egy percig sem?
Teltek a napok, végül nem bírta tovább, és újra szerét ejtette, hogy találkozzék a kiscsajjal.
– Jézus Mária ne hagyj el, már megint mit akarsz?
– Támadt egy ötletem. Egy utolsó, aztán ha ez sem működik, esküszöm, örökre offolok.
– Elhiszem, hapsikám, elhiszem, főképp, ha én is besegítek a dologba – rántotta elő mobilját a ridiküljéből Emőke. – Számolok háromig, és ha nem lépsz olajra, kihívom a zsarukat.
Nem szívesen szánta rá magát, de ennek a srácnak tényleg erősítésre van szüksége.
– Egy.
Az órás elsápadt, de nem mozdult.
– Kettő – folytatta eltökélten, miközben Máriusz egy pitiző kutyát utánozva nézett esdeklően a szemébe.
– Becsszavamra, te nem vagy normális – mosolyogta el magát. – Halljuk, megint mit sütöttél ki, de szaporán, mert a múltkor is majdnem lekéstem a buszt miattad – csúsztatta vissza táskájába a telefont.
– Gyere fel hozzám! Na nem azért, hogy megmutassam a bélyegalbumom – sietett hozzátenni Máriusz –, különben sem gyűjtök effélét.
– Hanem mit?
– Retró órákat, de ismétlem: nem ezekre szeretném felhívni a figyelmed.
A lány szeme megvillant.
– Milyen márkákat gyűjtögetsz?
– Citizen, Komono, Casio. Miért?
– Almás, csak úgy kérdeztem. Szóval mi célból hívnál a kulipintyódba?
– Hátha annyira megtetszik, hogy máskor is beugranál egyet úszni, szaunázni stb. – húzta el Máriusz a mézes madzagot előtte, nagyon is jól tudva miről méláznak a panellakók időnként.
– Egy kulipintyóban? Hogy oda ne rohanjak! Persze egyedül, mert ha teszem fel, Jocóval, a dolog, ugye, máris tárgytalan.
– Nem, tévedni méltóztatsz, felőlem jöhet Hulk úr is, ha megígéri, hogy nem töri ripityára a kéglimet.
Emőke eltűnődött egy pillanatra, kettőre, majd megint csak megvillant szemében egy apró fényecske.
– Tudod, mit? Nem bánom. Gurulj el értünk vasárnap dél körül, aztán meglátjuk. Esetleg még szaunázni is fogunk egyet hármasban.
A fiatalember fantáziája elkezdett vágtatni. Eddig még sosem gondolt úgy a lányra, mint másokra. Kerülte a szexet, szinte elhessegette magától. Úgy érezte, ezzel egy kalap alá venné őt a rimákkal. De most maga Emőke adott lovat alája, és ettől olyan melege lett, mintha máris a hőfürdőben bámulná Emőke ringó csípőit. De vajon valóban bele megy, vagy csupán így akarja magáról lerázni? Még két nap, és ez is kiderül.
Vasárnap 12 óra. Emőke és Jocó a lépcsőház előtt vártak rá. Mesés! Fel, fel, fiúk a dalra, / Enyém lett a lány – dúdolta Máté Péter örökzöld slágerét.
– Hahó, itt vagyok! Parancsoljatok beszállni!
Röviddel ezután külön bejáratú, tetőtérrel beépített, kertes ház előtt fékezett. A testvérek hitetlenkedve néztek össze egymással.
– Ez a te házad?
– Á, az ősöké. Én a kakasülőn lakom, ott fent, látjátok? – mutatott Máriusz a magasba.
– Aha, kakasülőn – biggyesztette le a száját Emőke.
– Mit akartok előbb megnézni: a kertünket, a szaunát vagy a medencét?
– Medencétek is van?
– Hogyne. Nem túl nagy, de azért úszni lehet benne.
– A kakasülőt.
– Oké! Irány a kakasülő!
Ez kicsi, de tipp-topp manzárd volt. Az előtérben nagyméretű tévé, a falakon képek, és itt-ott egy-egy óra díszelgett.
– Nini, mennyi karóra! – lépett közelebb az óragyűjteményt tartalmazó vitrinhez. – Melyik a kedvenced?
– Ez – vett ki Máriusz egy kecses karórát a vitrinből.
– Mit tud?
– Retróról lévén szó, nem sokat, viszont nézd az anyagát, színét, formáját, mellékesen zenél is, és olyan pontos, mint egy svájci karóra – simogatta meg a tekintetével.
– Szép – cincogott vékony hangján az izompacsirta –, de ha engem kérdezel, én inkább a tévédre szavaznék. Milyen márka?
– Samsung.
– Bekapcsolnád két percre? Kösz. Szuper tévé, gratulálok. Jut eszembe! – kiáltott fel hirtelen. – Nekünk még van egy jelenésünk valahol.
– És a szauna, medence? Még egyiket sem láttátok, nem szólva az ősökről, akiknek szeretnélek bemutatni titeket.
– Majd legközelebb, haver, majd legközelebb – veregette vállon Máriuszt.
– Fel, fel, fiúk a dalra, / Enyém lett a lány – perdült táncra a fiatalember, miután hazaszállította a két testvért, s talán azóta is pörögne, ha fel nem fedezi, hogy Emőke megfújta a kedvenc óráját.
Nos, van ilyen. Egyből ki is ábrándult a csajsziból, aki, úgy látszik, semmivel sem különb a többi kurvánál. A történet ezzel akár véget is érhetne, ha kb. két hét múlva, nem kap a lánytól egy csomagot. Mi ez? – állt meg benne egy pillanatra a lélegzet. Mi az isten csodáját akar ez a ribi még éntőlem? Kibontja a csomagot, és mit látnak szemei? Az ellopott karórát.
Lassan eltelt még egy esztendő, és végül Máriusz is megnősült. Azóta ketten gyűjtögetik, dédelgetik az órákat, ő és a felesége, született Csutak Emőke. Hát ez meg, hogy lehet?! Jó kérdés.
De ez már egy másik történet.
Ifjúnak zenélő hölgy
könnyedén szállt mámort hozó korsók
kacér tündére, mint városok fölé
az éj suhanó kék köde.
csilingelt kacaja, megölelt beszéde
és rohant az idő,
csak lett volna, aki érezze.
vén Hazám, te magyar ékszer
benned ezer szín vágy-álom vész el
de jöttek hatalmak, rendre sorba
törvényeket öntöttek halomba
országok nőttek naggyá, s lángok gyúltak
messze szállt a dobbanás,
most egykori kerület égett benne
eggyé lett a világ, csak egy ország
s ami ezzel született – egy könnyű szó:
Világbéke.
a butéliák már üresen álltak,
de nem lankadt a tűz, a
szenvedély csak áradt
egy világnyelvet beszélünk,
töröltük mindahányat.
csak egy hiányzott már: egy nagy
Varázsló, ki varázsbotjával
életre kelti e sűrűn óhajtott
utópiákat.
Az asztalok fénye már homlokomon táncolt. Estély-kék kelmék, ruha-részek, keményedő nyakak fehér szögletei, a Lánchíd gyöngysorának lányokat öltöztető ékszere, a tálon fekvő hal pillantása egy száj pirosló mosolyával találkozott a borospohár csillogó bolygójában.
Már-már uszodaszerű zajjal lőtte ránk hangzó hullámait a gitár, a zongora, az erdő-sűrű beszéd-rengeteg.
Jó volt végre köztük! Ezerszárnyú ébredése a veszendőnek. Dubai, Moszkva, New York képei kerepelnek, részünkké ércesedett, eleven illúzió. Akkor is velünk volt, amikor történt. Sistergő létezésünk fénycsóvát húz az égen – van, aki kondenzcsíknak nézi. Viharos nevetésünk megvívta csatáját a veszéllyel. Csak a szemünk csillog. Megint mennénk…
Mögöttem a víz szakadatlan fénytrillája fekszik. Az ablakokban bekacsint néha egy fröccs. Nem figyelek, de látom, álló hajónk a tenyerén hordoz, lakatlanul locsog a víz.
– Kéred a tortámat?
– Inkább még egy májast!
– Mikor kezdődik a tánc?
– Csak ha kihajóztunk…
– Ó, én azt nem várom meg! Már 7 óra óta itt ülünk.
Valóban, az étvágy csendesedik, megbeszéltünk már mindent. Mindent, amit lehetett. Mit csinálnánk tovább? Ha a gépen lennénk, az más! Akkor az idő becsomagolna szelíden kötelező áramába, haladnánk vele szépen, ahogy mondja. Beszélgetnénk még sok mindenről… hogy milyen a „forecast” és hogy kiégett egy izzó. Hogy mikor lesz „műsor” és a napszemüveg boltról. Meg az árfolyamról. És kérnénk egy teát.
De lassan úgy érzem, hervadóban az asztalterítő.
– Menjünk?
– Menjünk! – bólintok kicsit álmosan, a még órákig tartó táncmulatság – kint a vízen – kiszolgáltatottakat kissé aggasztó árnyával szívemben.
Búcsúzkodni kezdünk. Még a Janiéktól elköszönök. Váltunk ott is egy-két szót.
– Ági, a ruhatár fent van az emeleten!
– Cipőt is kell cserélnem.
Még odalépek a „Halashoz”, aki ifjúkorom egyik meghatározó példaképe, a sötéten is fénylő repülés föld-mély fájdalmát őrzi sértetlen belsejében.
– Na, halihó! – veregetem hátba. – Aztán csak óvatosan ott Afrikában!
Megint kaján vigyor van a szemében, amit szeretek, de nem tudom, honnan való.
– Bébi, tudsz úszni??? – kérdezi szemembe nézve, tele ismeretlen eredetű örömmel.
És ahogy válasz helyett tekintetem finoman alakja mögé hajlott, az ablakban már elhatalmasodott a víz. Csend volt, nem történt semmi különös, nem hallatszott a matrózok kiáltása, sem a hajtómű indításának moraja. Nem volt check-list és nem volt várakozás, nekifutás. Nem volt se imádság, se változás. Egyszerűen csak átfolyt az idő észrevétlen derűjével – egy másik, megnevezetlen dimenzióba. Folyt, folyt, csak az volt a támpont, hogy a part halkan távolodik, a hajó pedig megy. Et il nave va…
Visszanéztem Lacira – szemem mosolygott –, aztán hátrafordultam Ágihoz is és – az első halvány megrökönyödés, átveretés, szívem kérdőjellé húzódása után, amely a saját döntésekhez szokott elme gépies reakciója volt – hangosan nevetni kezdtem.
– Repülünk! – kiáltottam. – Már repülünk!
Ők csak pillantást vetettek felém soron lévő történetük közben, és meglepetés nélkül nyugtázták, hogy nem lettem normálisabb, mint régen. Ági is nevetett:
– Akkor, úgy látszik, maradunk még egy kicsit!
– Igen. Úgy látszik! – erősítettem meg én is.
De akkor már szót nem hallottam. Álltam, álltam a szűnni nem akaró csodát látó fényörvényben és úgy éreztem, milyen nagyszerű meghajtani fejem egy Titokzatos Parancsnok előtt, aki eldöntötte, hogy magával visz… A víz.
Már nem lehet kiszállni! – dobogta szorongó-boldog szívem, már nincs visszaút, csak a sötétségében is ragyogva rám néző város, víz, végtelen felé! Nyugalom és erő ért el. A véletlenül kapott öröm csintalan bátorsága. A felismerés, hogy mégis ez a dolgom. A tudat, hogy megint Úton vagyunk! Együtt, mindannyian, engedelmes szolgáiként az Időnek.
Kihajóztunk a Duna hajnalába. A part már messze volt, a hajó kényelmesen ringott, motorja duruzsolt, ahogy szokott és én tudtam, megindító bizonyossággá vált bennem, hogy a szárazföldre immáron soha, de soha nem térek vissza.
Foglyát lemészárló harcos