Szobabelső virággal, kalappal 1940
– Kérek egy retúrt, csak visszafelé – mondta Gábriel, az író, beadva a pénzt a jegyváltó ablakon.
A pénztárosnő nagy szemeket meresztett.
– Ha nem utazik oda, minek fizeti a retúrt?
Az író a hétköznapi élet apró dolgaiban is szerette a kiélezett, beugratós mondatokat s most is valami ilyet keresett még, de hirtelenjében csak az jutott eszébe, hogy „Kabalából!”
– Akkor maga egy olyan… olyan – a lány széles arcán lángolni kezdtek a szeplők.
– Pontosan – bólintott Gábriel –, én egy olyan vagyok.
Nem csodálkozott azon, hogy ez a csúnyácska lány egyből tudta, hogy ő „olyan”. Mármint, hogy kétlaki, álságos karakter. Beletrafált az író lelkifurdalástól ragacsos egójának mélyébe.
Mikor ezt gondolta, hősünk már a vonaton ült. Nézte, ahogy elsuhannak a fák. Fenyegetőn, szembeszaladva lóbálták feléje szélzilálta ágaikat, mintha ők is tudnák kivel van dolguk.
Hetente kétszer utazott Fruzsinához, a mutatós fodrásznőhöz. Oda-vissza százhúsz kilométer. Nem rendhagyó egy „különélő párkapcsolat” esetében, ahogy manapság nevezik. Látszatra a szerelmi kapcsolat minden kelléke adva volt. Gyors szeretkezéseik után valami szerény vacsora közben a csábos szőkeség szeretett bőven és soká panaszkodni nehéz sorsára: mindig az jön ki, hogy kihasználja őt a világ… Gábriel meg a fülét hegyezve, szivacsként szívta magába mindazt a fájdalmat, amit egy ember, ha nem túl okos, a kettéhasadt ég alatt érezhet. Ügyesen adta a kíváncsi, szívós szeretőt. Írói profizmusa kizárta, hogy elárulhassa: kapcsolatukat leginkább készülő új regénye élteti, azóta, hogy Fruzsinát választotta forrásának, egy gyors fazonigazítás után… (Régi gyengéje volt, hogy – akár a szobrászok – csak való élet után tudott dolgozni). Mint író, a figurába szeretett bele: Fruzsina megjelenése pompás, de az élet dolgai ködként lebegnek körülötte. Hiszékeny teremtés, folyvást odaadás és hisztéria között. Imádja a sorozatokat, és mióta elvált brutális, verekedő férjétől, korlátlanul könnyezni tud a szerelmes történeteken. Gábriel elképzelte, milyen arcot vágna, ha elolvashatná azokat a jegyzeteket, amelyeket a légyottjaikról készít. Brrr! Fruzsina úgy tudja, az író egy biztosítótársaság ártalmatlan utazó ügynöke, rengeteg szabadidővel… Igen, ez a kétlakiság, melyet az irodalmi haszonelvűség aranyszabálya kényszerít ki, napról-napra jobban nyomasztja hősünket…
A vonat lassítani kezd és Gábriel valami apró szúrást érez a szíve táján. Mert a regényből már csak az utolsó fejezet van hátra. Ebben a gyönyörű szőke szerető bevallja: gyereket vár a főhőstől, a rendőrség és az alvilág által egyként üldözött szelíd terminátortól. Aki csak akkor fakad pusztító, brutális haragra, ha a hatalmasok a gyengéket bántják. („Micsoda limonádé,” gondolta olykor írás közben Gábriel, „de hát ezért fizetnek, valamiből csak élni kell…”)
De most hirtelen beléhasított: Fruzsina hiányozni fog! Nem tűnhet el az életéből, úgy, ahogy eddig képzelte, a regény befejezte után. Az olyan lenne, mintha kitépne magából egy életet, amit közösen hordtak ki. Mintha Orpheusz, ahelyett, hogy kivezetné, csak beljebb lökné Eurüdikét a pokol bugyrába. Érezte, hogy Fruzsina álommá, regénnyé kövesedett élete visszahúzza. Szinte futva szedte a lábait a kisvárosi utcán. Csak a fodrász-szalon előtt lassított.
Aztán rutinszerűen benyitott az ismerős szobába. Nem lepődött meg, csak csodálkozott. Az ágyon, szerelmes ölelésben Fruzsina feküdt az átkozott, brutális férjével.
Mint akit kifosztottak, úgy állt ott Gábriel, az író.
„Csak visszafelé”. Most és így értette meg, hogy előbb-utóbb minden történet valósággá hitványodik.
Szobabelső virággal, kalappal 1940
Gellért Oszkár emlékére
Szeptember 10-én lenne 140 éves Gellért Oszkár – és december 16-án lesz 55 éve, hogy elhunyt. Legidősebb írótársaim még ismerték a 85 éves korában bekövetkezett haláláig aktív, a fiatal baloldali szerzőket szimpátiával segítő-figyelő alkotót, az agg Gellértet, aki utolsó éveiben a Nyugat folyóirat egyfajta élő szimbólumaként élte mindennapjait. Napjainkban sem lehet elfelejtett szerzőnek mondani, Újlipótváros emléktáblával jelölte meg házát, öt évvel ezelőtt pedig egy kötet is megjelent Babits Mihállyal való levelezéséről.
Többféle Gellért-kép él azokban, akik számára ő kortárs szerző. A fiatal Gellért Oszkárt a hitvesi szerelem költőjeként ünnepelték, még ha furcsállották is szerelmi költészetének ezen vonulatát. A szinte vallásos pátosszal és kitárulkozással, nagyfokú személyességgel író, intellektuális költő műveiben erős erotikumot is érzékelt a kortárs közönség. Az érett Gellért Oszkár alapvetően szerkesztőként maradt meg a köztudatban: összefonódott a Nyugattal a neve, legendásan nagy munkabírása, precizitása, a hétköznapi szerkesztői, szervezői- és háttérfeladatokhoz való érzéke is kulcsfigurává tette a hatalmas történeti nyomot hagyó lapnál. Az idős Gellért Oszkárra a pártosság bélyege ragadt, mind memoárírói, mind költői munkássága kapcsán: szemére vetik a személyi kultusszal terhelt korai államszocializmussal való kiegyezését.
Kétségtelen tény, hogy kései korszakában sem csillapodott valóban szembetűnőn erős vágya a megjelenésre, mások odafigyelésére. S ami azt illeti, a humanista polgári értelmiségi, akit zsidó származása miatt is értek megaláztatások 1945-ig, valóban naiv örömmel fogadta az új világrendet, még ha őt magát is terhelték kétségek szerepét illetően: „Ifjú szívekkel versenyezni / Miért kell öregen?”
Az ostrom alatt leomlott lakásom
S az a fiók is mélybe hullt vele,
Mely kézirataimmal volt tele.
Egy percig sem gondoltam, hogy kiásom.
Tíz éven át abban tartogattam
Amiről tudtam, hogy kiadhatatlan
Így summázta a háború utáni újrakezdés élményét verses Önéletrajzában (1950, részlet). Kényszerből vagy nem, de valóban teljesen újra kellett kezdenie az idős költőnek, azonban volt mire építkeznie. Rövid tanulmányomban épp azokat a korábban alkotott verseit szeretném bemutatni, amelyek korszakoktól, szellemi divatoktól függetlenül megörökítik a büszke és szelíd, hűséges Gellért Oszkár hiteles emberségét.
A fentebb rögzített három kép érvényesnek fogadható el: a hitvesi szerelmet megéneklő fiatal Gellért, a rendkívüli szerkesztői karriert építő érett Gellért és a szocialista jövőképért lelkesedő, agg Gellért. (Némi humorérzékkel be kell vallani azt is, hogy a huszadik század második felének közönsége akár rendkívül közvetve is ismerheti a Mestert: a popkultúrából. Szinte hallom most is Gálvölgyi János remek paródiáját Latinovits Zoltánról (Ki mit tud?, 1968). És mit szaval Gálvölgyi-Latinovits? Hát Karinthy-Gellértet, azaz Karinthy Puceráj című paródiáját Gellért Oszkár Család című verséről. Sűrű – és valljuk be: elég színvonalas – találkozáshalmozódás ez, melynek egyik állomása sem méltatlan.)
Gellért írói alakjában és költészetében a finom és mély emberségesség, empátia mindenképpen végigvonul – nyilván cizellálható, több részre bontható – alkotói korszakain. Van a világképében egy okos és vonzó, hiteles humanizmus és optimizmus, amely azóta sem kopott meg, azóta is érvényes, rokonszenves. Sőt, számomra az egyik verse egy abszolút emblematikus darab, nem is véletlen, hogy saját költői világomban is központi alakká vált Gellért Oszkár, egyik korai versemben József Attilával és Pilinszky Jánossal együtt emlegetem, legkedveltebb szerzőim között. (Megmosolyogtató, hogy az egyik kritikusom az ezredfordulón az Oszkár, János, Attila verscím alapján Jászi Oszkár hatását kereste költészetemben – G.O. eszébe sem jutott).
A Csak ennyi című költeményben (Nyugat, 1908/18.) – és általában, Gellért Oszkár költészetében – a baloldali, munkásmozgalmi hagyomány, a felvilágosult, racionalista jövőfelfogás és a zsidó-keresztény értékrend, a zsidó és katolikus vallásos műveltség és bibliai erkölcs szintézisének lehetőségét látom. A saját korlátait ismerő Gellért Oszkár nem Petőfi-szerű hősfigura, nem tökéletes ember, de egyszerűen: helyén van a szíve, a jó helyen dobog:
Tudom én, hogy megkárositlak
Jövő, mert elpuhult vagyok még.
Úgy emberül aligha fognék
Teszem: kaszát - ápolt, sima kezemben.
De lekaszálok egy egész világot!
Hitben nincs ember, ki legyűrne engem.
Ehhez tudok. És elsőséget
Nem adok ebben senkinek sem,
Én hószín, pelyhes ágyba’ fekszem,
De szebben szőni színes álom-kendőt
Nem tudhat senki. Makacsabbul senki
Nem érez marxi, jézusi jövendőt.
Azért fiam, rosszat ne gondolj;
Nem vagyok én se vak, se vétkes.
S álom is kell az ébredéshez.
Ha majd kijössz s én nyugszom már a sírban,
Könyűt, azt ejthetsz, ám ne szidj, ne verj meg
Erős fiam, amért csak ennyit bírtam.
A Nyugat 1918/21-22. számában jelent meg az 1917 júniusában írt Csatadal című verse, melyet A diadalmas forradalom könyve című kötetbe is beválogatott. E könyv a népkormány tagjainak, a forradalom szereplőinek és 75 magyar írónak az önvallomása a forradalom idejéből. Gellért Oszkár 1918–19-ben alapvetően sajtós, sajtófőnöki szerepkörökben szolgálta a forradalmakat – és utána körözték, vizsgálati fogságba is került. A különös zeneiségű, modern vers az első világháborút átélt nemzedék dokumentuma, de erőszakmentességének forradalmisága és pacifizmusa örökérvényű:
Ládd-e testvér, ott a föld már füstölög,
Arra menjünk csatát víni? Nem csalok.
Nem csalok – füstölög:
Meghalok, de nem ölök.
Két nap óta marsolok és bőjtölök.
Ezer éve bőjtölök és marsolok.
Marsolok – bőjtölök:
Meghalok, de nem ölök.
Végítélet, én vagyok az angyalod,
Proletárnak föltámadást kürtölök,
Angyalod – kürtölök:
Meghalok, de nem ölök.
Mondhatjátok, gyenge, aki andalog,
Mégis hiszek, mert az Ige mindörök
Andalog – mindörök:
Meghalok, de nem ölök.
Béke, béke, harsanjon fel szent dalod
S fehér zászlód véres rongy a szív fölött.
Szent dalod – szív fölött:
Meghalok, de nem ölök.
Egy másik, időtállóan baloldali, antirasszista remekműve újszövetségi hagyományból merít. Az Esti ima Pál szavával című költeménye a Nyugat 1921/16. számában volt olvasható, alcíme: (Levél a kolosziakhoz, III. 11.)
Ah, ideje már, hogy fekügyem s eloltsak…
Szent Pál, a szivemben felbúg a szavad,
Add holnapra úgy, hogy „nincs zsidó s barbár,
Nincs pogány s nincs szittya, nincs szolga s szabad.”
Nincs pogány s nincs szittya, nincs szolga s szabad,
Nincs zsidó vagy barbár: ember van helyettök.
Szent Pál, a szivemben felbúg a szavad:
Szeretni a legtöbb. Szeretni a legtöbb.
Ah, ideje már, hogy fekügyem s eloltsak…
Szent Pál a szivemben, dalolj csak, dalolj csak.
A vers valóban a bibliai levél („Itt már nincs többé görög és zsidó, körülmetéltség és körülmetéletlenség, barbár és szkíta, szolga és szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus.”) kibontása, de a huszadik században szívbe markoló többletjelentést kap.
Bravúros verse az 1923-ban írt A Madách-centenáriumra, amelyben az Ember tragédiája filozófiájához méltó emlékállítás mellett felfedezhető Gellért nő- és férfiképe és felfedezhető a forradalmi szellemiség, tapasztalat is:
Ring az örök Tér ezüsthullámu sodrán
Föld-testemből kiszakadt Éva-holdam,
S visszaragyog rám.
Hulló-csillagod, Anyag,
Szurok-feketén a vak űrbe mind beleveszne:
De áttüzesül, ha légkörömet súrolja,
S fellobban az Eszme.
S ha felperzselnéd holdam,
S levegőm jégpáncéllá is aszalnád:
Emlékemül itt hagynám, Kronosz,
A Nő szerelmét –
S a Férfi forradalmát!
A Nyugatban 1932-ben jelent meg egyik leghatásosabb, legmarkánsabb műve, a Krőzus a máglyán, melynek pacifizmusa ma is fájdalmasan aktuális:
Fiatalok!
Most innen a máglyáról kiáltom felétek,
Hogy hazudott Solon! mert boldogok vagytok
Mindaddig, amig éltek.
Óh higyjetek nékem: nem a harci dicsőség
A sorsotok itt.
A teremtés rendje: békén öregedni
Halálotokig.
Fiatalok!
Most innen a máglyáról kiáltom felétek,
Hogy a harci dicsőség a halál horgán csak
Hiú csalétek.
És hazudik minden orákulum! ha Rómát
Vagy Moszkvát kérditek
Vagy Berlint: egyremegy. Mert sosem a gyilkosság
Az igazi férfitett.
Fiatalok!
Most innen a máglyáról kiáltom felétek,
A gyümölcsnek idő kell hogy zamatosodjon
S előtte hullni le: vétek.
S barbár az az isten, aki emberi szomjat
Szent vérrel itat:
A teremtés rendje nem az hogy a vének
Temessék fiaikat!
Gellért Oszkár eltemette fiait, végigélte egyéni tragédiákkal szabdalt, hosszú életét, mára csak írott sorokban és emlékekben megőrzött szellemmé vált, ahogy a huszadik század is. Attól még messze vagyunk, hogy – József Attila szavaival – „A harcot, amelyet őseink vívtak / békévé oldja az emlékezés”. Közös dolgaink rendezése a munkánk, melyhez Gellért Oszkár is szolgáltat muníciót. 1919-es verses naplójából csak részletet idézek:
Mennyi sóhaj a cella vasajtaján.
Itt eligazodni hiába akarnál:
„Forradalmár”
és „Ellenforradalmár”.
Ha tiszta volt a kéz s mocsoktalan a szív:
Ne nézd a cégért!
Mind szenvedett…
Ki hazáért, ki emberiségért.
Költészetéből az empátia, a pacifizmus, a „marxi, jézusi” emberség olyan örökség, melyet felvállalhatunk a 21. században is.
Kapcsolatba kerültem egy zenei honlappal, ahol ez a név felmerült (egy mai zenei szakmai szövetség főtitkáraként), s már régen meg akartam kérdezni a barátságos és nagyon hasznos munkát végző honlapot, nem véletlenül az én egykori Váli utcai énektanárom rejtőzik-e itt ez alatt a név alatt, ráadásul az akkori Gy. L-ból ki is lehetett nézni, hogy sok évtizeddel később, a demokratikus rendszerváltás valamelyik szakaszán érdekvédőként jelenik meg.
Éppen 1957 és 1961 közé esik felső tagozatos iskolai pályám, ami az akkori iskolarendszerben markáns és jól elkülönülő oktatási és pedagógiai szakasszá vált. Ha a két évszámra nézünk, világos, hogy ez a négy év hajszálra egybeesik a kádárista konszolidáció négy évével, önálló történelmi korszak is tehát. E korszakról a Naplóregény más helyén kell szólnunk, a Gy. L-val való 2015-ös találkozás az új évezred terméke is.
A négy év átélése „alulról”, ahogy azt valóban megéltük, békés volt és harmonikus, gyökeres ellentétben azzal, amit 1989 után (de persze már az előtt is) 1956 megtorlásáról tudunk, de azzal is, amit akkor valójában tudtunk és mégsem tudtunk. Ez is szabályos kafkai hermeneutika volt, amit az eredeti idősíkban kell majd részletesen kifejteni, annak a művesen finom érzékeltetését, hogyan fogta el az országot a munkavágy és a normalitás szükséglete, és miért nem volt ez mégsem 1956 elárulása, milyen szerepet játszott ebben Kádár normalitásának hitele, mekkora jelentősége volt a lassan növekvő életszínvonalnak és egyre szilárduló jogbiztonságnak, hogyan játszott bele ebben maga a történelmi valóság is (aki eltűnt, arról nem lehetett tudni, hogy éppen Kanadában van-e vagy a Fő utca pincéjében kivégzésére vár).
Ez a kettősség a Váli utcában is megmutatkozott. A normalizálódás abban is, hogy minden évben kevesebb volt a párhuzamos osztály, majdnem minden évben átadtak Dél-Budán egy iskolát, a lágymányosi lakótelep kiépülésével párhuzamosan. Nyolcadikra már meg is szűnt a délelőtti-délutáni oktatás kettőssége (ami addig olyan jótékonyan lehetővé tette, hogy délelőtt a körtéri Szabadság moziban 2 forint 70 fillérért meg lehessen gyorsan nézni Errol Flynn Robin Hood-filmjét). A növekvő napfény éles ellenpontja volt, hogy indított a markánsan Sztálin-bajszú és -személyiségű Sz. Gy., mint igazgató, 57-58-ban támadást Edit néni, a mi osztályfőnökünk ellen, ami nyilvánvaló bosszú volt 56-ért.
Mi kiálltunk Edit néni mellett, s miután eltávolították, jártunk hozzá német órára, de még ez az évekig tartó és közvetlenül szemünk előtt lejátszódó, közvetlenül a mi bőrünkre menő konfliktus sem szüntette meg teljesen azoknak az éveknek a nyugodt és a normalizálódás felé haladó emlékét.
Ez a sok alakban megjelenő kettősség valódi elemzést igényel, de olyant, ami nem szünteti meg az akkori perspektívát, és igaz módon adja vissza ezt a nagyon bonyolult folyamatot, amiről azt hiszem, hogy megértettem akkor és azóta is.
Ennek a korszaknak az embere volt Gy. L. Szerény, elegáns, alig feltűnő jelenség, aki idővel magától vált bennem egyre érdekesebbé és egyre jelentőségteljesebbé, ha tetszik, filozofikusabbá.
Gy. L-t ismertem, mint utcai jelenséget is, a környékről, annál is inkább, mert hibátlan utcagyerek-ösztöneim és utcai érzékelésmódom volt, hiszen alig néhány évvel voltam Apám hazatérése és az egzisztenciális tragédia eredeti formájának lezáródása után.
Gy. L. érdekes és fontos színeket jelentett az utca kimeríthetetlenül érdekes világában. Elegáns, de decens öltözékekben járt, néha szüleivel, a Vak Bottyán utcában, abban a kis görbülő kalapban, aminek a nevét sem ismertem, és ami az akkori halásznadrággal, majd később az abroncsszoknyával együtt a divatok változásának jele volt az ötvenes évekhez képest. Típusa, ha éppen nem prototípusa volt annak a tizenegyedik kerületi polgárságnak, ami az ötvenes években még homogén módon élt együtt, amíg a hatvanas évekre nem változott többféle irányban, elsősorban azonban mentalitásában visszafelé…
Gy. L. énektanár volt. 57-ben és 58-ban azonban szinte nem énekeltünk semmit.
Bejött az énekórára, elővette Fehér Klára akkor megjelent utópikus regényét, nekitámaszkodott a tanári asztalnak és kellemes hangon, csendesen, de nagyon jól tagoltan olvasta fel nekünk a regényt.
A regény tudományos fantasztikus volt, s persze a világűrben játszódott. Egy űrhajóban ültek, járkáltak emberek, férfiak és nők, évekig utaztak csillagközi céljaik felé. Ez pontosan megfelelhetett Gy. L. céljainak, mert a társaság éppen abban az ütemben haladt elfelé a Földtől, hogy ő hetenként kétszer monoton egymásutánban követhesse őket.
Sem a világűrben, sem az énekórán nem történt semmi váratlan. Telt-múlt az idő. A világűrben folytak a párbeszédek, feltűnt, hogy az űrhajón tablettákkal táplálkoztak, és részletesen fejtegették, hogy milyen anyagokra van szüksége az embereknek az élethez, és mindezt milyen elegánsan meg lehet oldani a világűrben.
Erősen erőltetem az emlékezetemet, de a világűrben nem voltak sem amerikaiak, sem oroszok, jóllehet Gagarin akkor már nem járhatott nagyon messze. Örök egyformaság volt a világűrben, örök egyformaság az énekórák 45 perce alatt.
Kellemesen múlt az idő mind a két helyszínen.
Egyszer egy fiú egy aktuális sláger dallamára tett fel egy zenei természetű kérdést (a „Ó, a velencei karnevál” című boldogságot sugárzó dal volt ez). Gy. L. komolyan vette a kérdést, elkezdte szolmizálni a „Ó, a velencei karnevál” délies dallamát, majd a gondos mérlegelés után helyeslően válaszolta meg a dalra feltett szakmai kérdést.
Nem álltunk éppen a kulturális tudatosság csúcsán 11 éves korunkban, de imponált, hogy le tudta szolmizálni az Ó, a velencei karnevált.
Talán még ma is Fehér Klára világűrjében utaznánk, ha nem ér véget a tanév (egy vagy két tanév), és Gy. L. nem tűnik el az iskolából és a környékről.
Idővel megértettem, mi is történt velünk. Gy. L. elvitt minket a jelenből a jövőbe, az időből az időnkívüliségbe. Nem énekeltünk semmit.
Utána képzett énektanárnőnk lett. Általában is óriási volt abban a négy évben a fluktuáció, amelynek apróbb részletei is kifejezetten izgalmasak lennének. A Sz. Gy-féle sztálinizmuson kívül felbukkantak más kiégett sztálinisták (az egyiket Csizmás Kandúrnak hívtuk, mert még a hatvanas években is csizmában járt, a másik öngyilkos lett), deklasszált értelmiségiek, 56 miatt és 56 ellen szenvedők, tehetséges és tehetségtelen festők, felfelé és lefelé haladó újságírók, idegileg elnyúzott pedagógusok, feljövő, energikus kádárista kispolgárok, újabb káderek, új politikai karrieristák, de régebb típusú polgári családanyák is.
Új énektanárnőnk férje református lelkész volt, nagydiák koromban, nyolcadikban, többször kellett vele telefonálnom, vagy hoznom-vinnem valamit (patriarchális ügyintézés).
Új tanárnőnk, már a hetedikben, nagyalakú füzetet nyittatott énekből (de zenetörténetből is). Diktálás után beleíratott egy sor munkásmozgalmi dalt, melyeket ma is nagyjából tudok, „Vörös Csepel, zúgjon a hangod”, „Elvtársak, álljunk a gátra!” „Warsawianka”, de azért a „Sződd a selymet elvtárs” már nem volt köztük. Egy ilyen dalnak több strófája volt, én különösen a „Büchlerek, Popperek, Peyerek” elleni harsány indulatokat tettem magamévá.
Gy. L. űrhajójában ilyen kórus nem csendült fel. Csak a fényévek teltek-múltak, nekünk a heti két énekóránk.
Ha összegyűjtöm a magyar társadalomról szóló lényeglátásomat, úgy gondolom, Gy. L. egyszer kért egy útlevelet, elment Bécsbe, onnan az NSZK-ba, ott szociáldemokrata lett, majd onnan továbbment Kanadába (vagy Ausztráliába), ahol magyar emigránsokkal zenél, vagy maori indiánokkal foglalkozik.
Öt évvel ezelőtt hunyt el Szerdahelyi István, aki a folyóirat alapításától fogva az Ezredvég állandó szerzője volt. Emléke előtt az alábbi interjúval tisztelgünk.
Olvasó nő 1930
Öt évvel ezelőtt hunyt el Szerdahelyi István, aki a folyóirat alapításától fogva az Ezredvég állandó szerzője volt. Emléke előtt az alábbi interjúval tisztelgünk.
SzI: Van-e elképzelésed arról, miért szeretik az emberek a verseidet?
WS: Az teljesen kiszámíthatatlan. Van, aki a gyerekverseket, az erősen ritmikus dolgokat, az átlátszóan egyszerűt szereti, van, aki a saját politikai nézeteinek visszhangját várná a verseimtől, és vannak, akik az elvont, nehéz költeményeket, a Mallarmé-típusúakat szeretik. Hogy ki mit és miért szeret – azt nem tudom.
SzI: Ezek lennénk a fő verstípusok? Nálad vagy általában?
WS: Számtalan verstípus elképzelhető és lehetséges is. Vannak nemzetek, amelyek egészen más típusú verseket ismernek és szeretnek, mint mi. A kínai, az indiai költészet, annak ellenére, hogy maradéktalanul élvezni tudjuk, mégis egészen más, mint Dante vagy Shakespeare írásművészete. Koronként is, országonként is nagyon sokféle a költészet, s valószínű, hogy a jövendő korok majd egészen mást becsülnek a 20. századi költészetben, mint mi most.
Közéletiség és szépség
SzI: A verstípusok sorában említetted a politikai költészetet. Melyik verseidet sorolnád ebbe a típusba?
WS: Például: Óda a kispolgárhoz, A reménytelenség könyve, aztán a XX. századi freskó – de hosszan sorolhatnám még.
SzI: Ezek úgynevezett közéleti-politikai alkotások?
WS: Azok is. De én remélni merem, hogy egyben ugyanúgy művészi alkotások, mint a politikamentesek. Szerintem minden költemény önmaga szépségével vagy rútságával azonos, és a politikai nézetek csak a felszínén sétálnak.
SzI: Itt bizonyára a pusztán pillanatnyi érdekű politikai motívumokra gondolsz. Vannak azonban egész történelmi korszakokat átható eszmék, s létezik a közéletiségnek egy általánosabb értelme is – ebben az értelemben akár egy szerelmes vers is közéleti tett lehet, ha a korszerű érzelmi magatartást képes katartikus erővel kifejezni. Ezzel egyetértenél?
WS: Gondolom, ez mindenesetre megvalósítható, és sok esetben megvalósult. Hogy a saját verseim között van-e ilyen, ezt hamarjában nem tudnám megmondani. De lehet, hogy a jövő számára – ha akkor is olvassák még a verseimet – közéleti jellegűvé válhat olyasmi is, aminek a kortársak számára nincs közéleti jelentősége. Lehet, hogy egy ruhadarab említésének vagy egyfajta csók, netán szeretkezés motívumának egészen más rezonanciái lesznek a jövőben, mint a jelenben.
SzI: Az „erősen ritmikus”, „átlátszóan egyszerű” költeményeidet a gyerekversekkel egy sorba helyezted. Sokan úgy emlegetik a költészetedet, mint amire a „dekorativitás” különösen jellemző. Én ezt a jelzőt félrevezető csengésűnek találom, s inkább beszélnék „szépművészeti” jellegről, arról, hogy a verseid jó része a szépség jegyében művészi, abban az értelemben, ahogyan a milói Vénusz vagy Mozart Kyrie à cinque-je az. E szép verseid mind a gyerekverstípusba tartoznak?
WS: Remélem, hogy nem. Bízom benne, hogy a felnőtteknek írt úgynevezett „nehéz versek” a jövőben ugyanúgy szólnak majd az emberiség egy kis részéhez – ha nem az egészéhez –, ahogyan a „ritmikus versek”.
SzI: E „szépművészeti” válfaj szerintem fontos társadalmi funkciót tölt be. Az ember elolvas egy költeményt, s az úgy hat rá, mint amikor egy undok, szürke és nedves téli hétfőn egyszer csak felvillan egy pillanatra a napfény. Tudatosan akarod átszőni az olvasóid életét a szépséggel?
WS: Szépséggel vagy szépségerejű rútsággal is. A világ egyik leghíresebb festménye Frans Hals A haarlemi boszorkány című képe, egy hírhedten csúnya arc. Nemcsak a szépség, hanem a rútság is izgalmassá tudja tenni az életet, a költészetet, a műtárgyat, mindent.
A kor visszatükrözése
SzI: Nincsen elég rútság a mindennapi életben? Mire jó, hogy ezt még a művészek is gyarapítsák?
WS: A művész sem tud – és nem is akar – függetlenedni a korától. Szívesen vagy nem szívesen, de kénytelen vállalni saját korát, s annak minden szépségét és rútságát. Ezt fejezi ki, tükrözi.
SzI: Amikor tehát megörökíted az élet rút vonásait, fel akarod hívni a figyelmet arra, mi az, amin változtatnunk kell?
WS: Igen, vagy legalábbis változtatnunk kellene. Mert évezredek óta tart a civilizált népek története, a világtörténelem, és igazán döntő javulást, hosszú időre szóló vagy egyáltalán fennmaradó javulást nagyon ritkán tapasztalunk.
SzI: Melyek azok az igazságok, amelyeknek a visszatükrözését, felmutatását a legfontosabbnak tartod? Mi az, amit leginkább közölni akarsz a „köz”-zel?
WS: Ilyeneket nem tudnék így kiemelni. S úgy gondolom, hogy a köz számára ugyanaz a dolog egyénenként, népenként, korszakonként egészen mást és mást jelent. Dosztojevszkij például a maga idejében majdnem detektívregény-írónak számított. Számunkra viszont a benne levő bűnügyi elemek – amikor Raszkolnyikov megöli az öregasszonyt, s más effélék – szinte elmosódnak vagy kevésbé érdekesek, mint az a mentalitás, ami őt jellemzi.
SzI: Úgy véled, hogy a verseid mai hatásával szemben az utókor fogja felfedezni azokat az eszméket, amelyeket ki akartál fejezni? Azt tapasztalod, hogy nem értenek eléggé?
WS: Vannak műértők, akik – gondolom – nagyjából értik ezeket a verseket, és vannak a tömegek, akiknek egészen más a feladatuk és kedvtelésük, mint hogy ezekkel foglalkozzanak.
SzI: Ahhoz viszonyítva, hogy a prózairodalommal szemben a költészet népszerűsége általában mennyire csökkent, te igazán állod a versenyt: még megzenésítve, énekelve, hanglemezeken – ha úgy tetszik, folklorizálódott formában – is hatsz a tömegekre. Ezt nem érzékeled?
WS: De igen, és nagyon örülök neki. Meg kell állapítanom viszont, hogy a széles tömegek érdeklődését a könnyű dolgaim váltják ki, s a nehéz versek egy eléggé kis közösség kedvteléseire váltak.
Pindaroszi és alkaioszi-szapphói
SzI: Ezek a „könnyű dolgaid” az olyasféle versek lennének, amilyen a „szán megy el az ablakod alatt”? Hadd idézzem az olvasóink emlékezetébe:
Éj-mélyből fölzengő
– csing-ling-ling – száncsengő,
Száncsengő csing-ling-ling –
tél csendjén halkan ring.
Jobb lenne, ha a nagy, filozófiai tartalmú költeményeidet szeretnék az emberek?
WS: Én azt gondolom, hogy helyes az arány, ha a tömegeké a könnyű vers és a keveseké a nehéz. Mind a két verstípusra szükség van, és mindkét verstípus olvasótáborára is. Ez mindig is így volt. Például Pindarosznak, a nehéz költőnek sokkal több tisztelője és sokkal kevesebb olvasója volt, mint Alkaiosz vagy Szapphó viszonylag könnyebb verseinek. Szükség van Alkaioszra és Szapphóra is, és szükség van Pindaroszra és a hasonlóakra is. A költészet e két típusa nem áll szemben egymással, hanem kiegészíti egymást.
SzI: Bánt, hogy a „pindaroszi” verseidet kevesebben kedvelik?
WS: Nem bánt. Természetesnek találom, hogy azokat sokkal kevesebb ember igényli, mint a könnyű verseket.
SzI: Mondanál egy ilyen „pindaroszi” verset a sajátjaid közül?
WS: Ilyen például az Átváltozások című ciklus negyven szonettje. Ezek túlnyomórészt – négy vagy öt kivételével – igen nehéz szonettek, de vannak, akik ezeket szeretik.
SzI: Mi a gondolati magvuk?
WS: Hogy a szenvedély, a vadság hullámait valami enyhébb és kékebb hullámokkal vegyítse az ember. Az emberiség kultúrájának és jóérzésének fejlesztése, azt hiszem, ez minden művészetnek és műtárgynak a célja, ha könnyű, ha nehéz.
Politika és költészet
SzI: Manapság a napi politikai motívumok – szavaidat idézve – mintha ritkábban „sétálnának a versek felszínén”. Mi lehet ennek az oka?
WS: Azt hiszem, ha túltermelés lép fel valamelyik verstípusban, akkor a közönség előbb megunja, mintha csak kevés van belőle.
SzI: S itt túltermelés volt?
WS: A romantika idején rengeteg ilyen verset írtak.
SzI: Úgy értsem, hogy a romantika ebben a felfogásban a 18. századtól – nálunk – az 1960-as évek elejéig tartott?
WS: Igen, körülbelül addig.
SzI: De a túltermelés az egyetlen ok? Nem eleve idegenek a napi politikai témák a költészet igazi természetétől?
WS: Nem hinném, hogy lenne olyan témakör, amit a költészet ne vállalhatna. Mindent vállal és csinál, s majd a jövő dönti el, hogy ebből az eléggé nagy mennyiségből mi az, amit érdemes megtartani és rendszeresen forgatni. A többit pedig részben kihalászhatja magának a szakember a könyvtárak különböző poros kiadványaiból, részben pedig nyomtalanul eltűnnek.
SzI: Nem idegen a te költői alkatodtól a politikai téma?
WS: Azt hiszem, elegendő közéleti természetű versem vagy drámám van. Aki olyan drámáimat elolvassa, mint a Szent György és a sárkány vagy A kétfejű fenevad, tapasztalhatja, hogy a régi korok nagyon sok eleme – pozitív vagy negatív formában – valahogyan rádupláz arra, ami most van.
SzI: Tehát téged is érdekelnek a politikai témák.
WS: Igen, a legnagyobb mértékben.
SzI: Mégse írtál soha publicisztikát. Mi ennek az oka?
WS: Az nekem idegen terület, és nem akarnék kontárkodni. Ennek biztosan alkati okai is vannak, s nagyon sok más oka is lehet. De politikai verset mindig írtam – ha mennyiségileg nem is sokat –, és valószínű, hogy ezután is fogok írni.
SzI: A publicisztikához másféle szakértelem kell?
WS: A publicisztika elvont, és a költészet efféle elvontságokkal nemigen tud megbirkózni. Bizonyos fokig szembesül vele, bizonyos fokig vállalja, de a publicisztikai kifejezésmódja egészen más, mint a versé.
SzI: Egyáltalán: szépirodalmi műfaj a publicisztika?
WS: Lehet a publicisztika egyúttal szépirodalom is, és lehet, hogy szakszerűségi igények folytán a szépirodalomtól teljesen elszakad. Például Nietzsche nemcsak filozófus, hanem szépíró is, de Hegel semmiképp nem tekinthető szépírónak.
SzI: A publicisztikához ezek szerint – ha jól értem a szavaidat – csak olyan írónak szabad nyúlnia, aki a szóban forgó irodalmon kívüli szakkérdésben is szakemberként járatos. Jól értem ez?
WS: Igen. De hozzátenném, hogy mindaz, ami korunkban tetszik vagy nem tetszik valakinek, az meg tud nyilatkozni egy vers néhány sorában ugyanúgy, mint vastag tanulmánykötetekben.
SzI: Ugyanúgy, és némiképp mégis másként. Miben látnád a különbséget?
WS: A formában.
SzI: Tartalomban nincsen különbség?
WS: Úgy gondolom, hogy a tanulmányíró célja és hivatása az, hogy a saját témakörét tudományosan és apróra feldolgozza. Ugyanerre a költő nem vállalkozhat.
SzI: Viszont meg tudja csinálni azt, hogy azokat a több kötetben kifejtett tartalmakat – egy más absztrakciós szinten – esetleg tizennégy sorba beletömörítse?
WS: Igen, ahogy Schopenhauer filozófiáját nálunk Komjáthy Jenő versben kifejezte – vagy körüljárta csak? Szóval, mindenesetre megvan a schopenhaueri mű és a Komjáthy-féle mű közt a szoros és szerves kapcsolat. Közülük egyik az egzakt, a másik pedig az elsősorban művészi.
Tükrözés és szerepjátszás
SzI: Kritikusaid felróják a szerepjátszási hajlamodat. Hogy belebújsz más korokban élt emberek – pláne költőnők – bőrébe, és ez egyfaja menekülés a saját korodból. Mit tudnál válaszolni erre?
WS: Azt, hogy mindenki ír olyan munkákat is, amelyekkel nem a saját korát érinti. Ahogy Shakespeare a reneszánszban írhatott Julius Caesarról vagy Coriolanusról, és ahogy Illyés vagy Sárközi György írhatott Dózsa Györgyről. Ők is elmenekültek? Shakespeare menekülésszerűen bújt volna az Athéni Timon vagy Coriolanus bőrébe? Feldolgozott egy kort, vagy annak néhány vonását, néhány valóban élt vagy csak képzelt szereplőjét, de egyáltalában nem akart elmenekülni.
SzI: Itt van ám egy különbség. A történelmi dráma, történelmi regény – ezek bevett műfajok. De ki hallott történelmi líráról?
WS: Történelmi líra vagy történelmi kisepika is mindig volt. Gondoljunk Byron Mazeppájára.
SzI: AMazeppa is epikus költemény. Hajdani emberek lírai hangját megszólaltatni, ez bizony eléggé szokatlan.
WS: Ott van Petőfinél A régi jó Gvadányi, ahol visszahelyezkedik Gvadányi stílusába. És ilyen vers számtalan van. Arany Jánosnál a Hunyadi-balladák. Ezek lírai balladák, nem a cselekmény fontos bennük, inkább a levegőjük.
SzI: Ebben sok igazság van, de azért… A ballada is epiko-lírikus műfaj. Kifejezetten lírai verseket írni, és főképpen így, programszerűen, nagyobb mennyiségben, megírni a Psychét, egy régi költőnő életművét – ez azért nagyon vakmerő vállalkozás volt. Lehetne tulajdonképpen műfajteremtő gesztus is. Ezt nem vállalnád?
WS: Szeretném vállalni, de arra is kell gondolnom, hogy Prosper Mérimée is megírta egy sose létezett spanyol táncosnő drámáit. Aztán, gondolom, ha utánalapoznánk, nagyon sok olyan van a lírában is, ami a múlt felé tendál. Majdnem minden költő írt nálunk például Balassi-strófákat, Balassi-hangulatú verseket, visszahelyezkedett vagy visszahelyezkedni próbált Balassi mentalitásába és korába.
SzI: Ezek tehát voltaképpen történelmi helyzetdalok lennének?
WS: Talán ez a pontos meghatározás, igen. S hozzátenném, hogy ott van a nagy Erzsébet-kori angol költő, Spencer is, aki saját stílust csaknem egyáltalán nem használt, hanem mindig archaizált, mindig a múlt valamelyik stílusába öltözött. Így írta a Shepherd’s Calendart, s a hosszú The Faerie Gueene eposzt; egy tulajdonképpen nem létezett középkorba vitte az olvasóit.
SzI: Van-e olyan költeményed, amelyik különlegesen közel áll a szívedhez, amelyiket a legjobban sikerültnek gondolod?
WS: Ilyen nincs. Amikor a verset megírtam és átjavítottam, véglegesen kidolgoztam, akkor valahogy leszakad rólam, és vállalja a milliónyi vers sorsát, de nekem már nem kedvencem. Mindig az érdekel, ami még nincsen kész, amin épp most dolgozom.
SzI: Mi az, amin most dolgozol?
WS: Két középkori hindu költő, Bhartrihari és Amaru négysorosainak fordításán. Van bennük szerelem, halál, bölcsesség, lemondás, mindenféle. Nagyon szép kis négysorosok, és nagyon szépen tükrözik a saját korukat, a középkornak a 6-7. századát, amikor ők éltek és írtak.
SzI: Az irodalomnak ezt a funkcióját, hogy tükrözze vissza a kort, ezek szerint te is nagyon fontosnak tartod?
WS: Fontosnak is tartom, de akár fontos, akár nem fontos, senki se bújhat el a saját korszaka elől. Aki beleszületett, az kénytelen vállalni, akár tetszik neki, akár nem tetszik. A legtöbb emberben különben nincs is ilyen merev tetszés vagy nemtetszés, hanem vannak minden kornak olyan elemei, amikkel együtt tudunk rezegni, együtt szeretünk élni, és vannak olyan dolgok is, amik elborzasztanak.
* Megjelent a Kritika 1984. márciusi számában [vissza]
Önarckép 1928
Kompozíció 1912
Sem az élő művész, sem az élő művészet nem vonhatja ki magát a társadalmából. Művész, művészet és társadalom összetartoznak, egymásra mindig hatással vannak, és egymásra mindig jellemzők. A művészet nem az életen kívül álló fogalom, hanem élő és a szellemi életet a társadalom javára alakító emberi tevékenység.
Ferde vélemény az, hogy a művész megelőzi korát, s az élet és társadalom felett lebeg. Az igazi művész elismerése késhet időben, de minden igazi művész kora és társadalma szellemi értékének kifejezője. Úgy is mondhatjuk, hogy minden történelmi kort olyan szellemi értékűnek ismerünk, amilyenek tudósaik és művészeik voltak. Nem a művész szüli a kor szellemét, de ő fogalmazza, formája meg a műben, amelyből megismerhetjük.
A kor tükre
A társadalom gazdasági, politikai és szellemi vérkeringése el nem választható. A művész és a mű külön nem vehető az élettől és a társadalomtól. A művész mindig olyan külső formában fogalmazza meg művét, amely korának és társadalmának általános formakövetelménye. Az egyiptomi, a görög és az olasz renaissance művészete más és más külső formában jelenik meg.
A társadalom mindenkor a maga képére formálja a művészetét és alkalmazza az szellemi életének kifejezésére. Minden mű történelmi adat és egyúttal kultúrtörténeti anyag. A kultúra pedig a társadalom lelki és anyagi helyzetének mértéke. Nem kétséges az, hogy aki sok görög épületet, szobrot, vázát és festményt látott, megismeri annak a kornak és emberének lelkivilágát, anyagi és társadalmi helyzetét.
A hódító
Minden társadalom él azzal az emberi értékkel, amit művészetnek nevezünk, és minden társadalom olyan értékűvé fejleszti ki, amilyen ő maga. Egy történelmi kor jó műtermékei már magukban véve bizonyítékai a kor jó politikai és gazdasági viszonyainak. Egy jól szervezett társadalom művészetét mindenkor felhasználja szellemi uralmának kiterjesztésére, és a kultúrájával alaposabb hódítást ér el az idegenek és tulajdon népe fölött, mint fegyvereivel. A jól megszervezett társadalom művészetét a hatalmon lévők agitatív szempontból is alkalmazzák a gazdasági és szellemi jólét bizonyságára. Természetesen a társadalom szervezete szerint a hatalmon lévő osztály az, amelynek módjában van politikai és gazdasági tevékenységet kifejteni, és így mindig az uralmon lévő osztály volt az, amely művészettel foglalkozott és művészetet alkalmazott. A művészet azonban emberi tulajdonságánál fogva nem sajátítható ki, és abban a pillanatban, amint szem elé kerül, szociális jelentőségű.
Élő nemzetköziség
A szellemi áramlatok nemzetközi elterjedését a művészet elősegítette, és közelebb hozott több társadalmi egységet egymáshoz. A művészetnek módjában állt megértetni az emberekkel közös emberi értékeiket, és a ma művészetének, túl a nemzeti tulajdonságokon, van európai szellemisége is. Kétségtelen az, hogy az élő művészetben az izmusok néven ismert törekvések nemzetközi jellegűek. Napjainkban például úgynevezett kockaházakat építenek Európa minden táján és országában, expresszionista és kubista festők vannak minden országban. A nemzetek művészi karaktere csak különleges tulajdonsága lett egy-egy népnek, az Európában közös művészi törekvéseken belül. Az élő művészet ma egész Európa társadalmának művészete és ebben közös Európa szellemiségével, szociális tartalmával.
* Megjelent a Népszava 1934. II. 18-i számában [vissza]
Szakállas önarckép 1912
Abban a boldognak hitt békeidőben, amikor a kisiskolások már nem élhették át saját élményként a háborút, de szüleik, nagyszüleik elbeszéléseiből, filmhíradókból (akkor még az is volt) a hétköznapokon napi kapcsolatba kerültek vele, szintén naponta elhangzottak a Honvédő Háború és a hazáért vívott harc kifejezések is. Saját élmény híján ezek lassan nyelvi fordulatokká koptak. Ehhez hozzájárultak még az akkori hivatalos (alternatív még egyáltalán nem létezett) általános iskolai tantárgyak is, a maguk sematikus tananyagaikkal, amelyeknek – hiába írtuk, mondtuk sokan, többször, több időben – legfőbb hibájuk a szinkron szemlélet teljes hiánya volt. Ötödik általánosban, amikor tantárgyszintűvé vált az ismeretanyag, a történelem a görög ókorral kezdődött, az irodalom – természetesen a magyar irodalom – Petőfi Sándorral. Így sikerült egyidőben megtanulnunk a görög-perzsa háborúkat és a magyar népi (így tanultuk!) költészetből néhány Petőfi-verset, s hogy-hogy nem, egymás mellé kerültek különféle korok és különféle népek haza-fogalmai: memoriterben kellett megtanulnunk Szimónidész Thermopülai sírfeliratát és Petőfi Nemzeti dalát. Hogy ebből miféle szemléleti keveredés, ismerethiány lett generációk fejében, arról kiváló pedagógusok könyvtárnyit írtak, s ezen – a mai generációk számára az új, a NAT alapján született legújabb tankönyvek (NAT 2020) így módosítottak: nincs irodalomtanítás, nincs nyelvtan, van helyettük 5. általánosban KOMMUNIKÁCIÓELMÉLET, ami megóv attól, hogy irodalmi szövegeket közöljenek, hacsak nem megfejtendő rejtvény formájában, imígyen (ez többtíz oldalon keresztül az egyetlen irodalmi szöveg a tankönyvben, valahol távol követik még elszórt sorok is):
Tzsn st l nyr np sgr z g ttjrl jhszbjtrr. Sikerült? Ngyn gys vgy!
Hogyan alakul ki majd az irodalom, a művészet szeretete, az esztétikai érzék, az nem számít. A fő: a MODERNITÁS! Amit propagálnak a NAT könyvek (és a tanterv) az Isten, haza, család szentháromságának nyomatékos tudatosítása, az se teljes művekben, csak címekben és részletekben, sőt a nemzet és az isten csak egy képben – egy ikonban – a korona formájában. A haza: a Nemzeti dal, a család: a Családi kör.
Visszatérve hát az én gyerekkorom boldognak hitt idejéhez: én ugyanolyan lelkesen szavaltam Szimónidész Thermopülai sírfeliratát, mint a Nemzeti dalt: a hazáért való küzdelem e két párhuzamos remekét. A Nemzeti dalt nem kell idéznem, de úgy vélem, Szimónidész nem tartozik a gyakran emlegetett szerzők közé. Tehát a sírfelirat a neves család sarjának, Ponori Thewrewk Emilnek (akinek a nevét annak idején kimondani sem tudtuk) a fordításában:
Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak:
megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.
A haza védelme a történelmi tudat szerint hősöket teremtett. A sírfelirat tanúsága szerint: áldozatokat. Idézzük csak fel, miféle harc avatta a századok emlékezetében hősökké a thermopülai katonákat.
A hazaszeretet első ismert példái már megint természetesen a „régi görögök”. Mert életüknek minden mozzanatát archetípusként fellehetjük történelmünkben. A háborúkat is, pedig voltak háborúk a görögök előtt is, amióta az emberiség államilag irányított „öntudatra” ébredt. Mert az államok kialakulásától lehet abban az értelemben háborúról beszélni, ahogyan azt ma értjük: népes országok népes hadseregei csapnak össze, nagy áldozatokkal járó, hosszú küzdelmekben. Ezeknek a háborúknak nem mindig volt látható értelmük. Az egyik első az i.e. 25. századi háború a sumer Lagaš és Umma városállamok között zajlott, és a harcosok különösen nagy pusztításokat vittek végbe egymás városaiban, csatornáiban, sőt magában a termőföldben is. Az első „menetet” Lagaš nyerte, majd a következőt Umma, amely sikereinek eredményeképpen nagyobb államegységet hozott létre. Uralmát azonban pár évtized múlva megtörték az akkádok, a teljes területnek – Lagašnak és Ummának – az elpusztításával.
A nagy történelmi – vagy emberi? – kérdés: mi értelme ezeknek a háborúknak, a rengeteg áldozatnak, veszteségnek. Leegyszerűsítőnek – és számomra nem kielégítőnek – tűnik a pszichológiai magyarázat, amely szerint „az embert vele született agresszivitása hajtja bele” a tömeges harcokba, mert a vadászó és a törzsi népek ilyenekbe nem bonyolódtak bele, beérték ellenségként a mamuttal és a bölénnyel (lásd Altamira). Vagy harcoltak egymással a bölényért és a mamutért. Kelthet agressziót a félelem és a szorongás, ezek belső emberi indulatok, ösztönök, de ezekből tömegméretű összecsapás nem keletkezik. A lappangó agresszivitást viszont vad ideológiával fel lehet szítani, erre számtalan példa van. A harcossá vadított ember vélt érdekeit és eszméit a társadalom propagandával teremti meg és terjeszti.
Az állam kialakulásával a háborús ideológia kétfelől, a palota és a templom felől érkezik – így van ez még ma is –, de a városállamok korában léteztek olyan hiedelmek, hamis tudatok, amikre az uszító ideológia ráépülhetett. Az ősibb korokban ez az általános „xenofóbia” még csak a nem-rokonokat tekintette ellenségnek, az államok létrejöttével már a társadalmon, az államon kívüliekre is kiterjesztették. „Idegen”, mert más a vallása, mások az istenei, a szokásai, és – főként – rendelkezik azokkal az anyagi javakkal, amelyekkel a gyűlölködő másik szeretne élni. A görög és a római történelemben jól ismerték ezt azok a demagógok (eredetileg népvezérek), akik a tömegeket olyan háborúk jogosságáról győzték meg, amelyeknek ők akartak haszonélvezőivé válni. A várható harc és a vállalt kockázat természetesen nem oszlott meg arányosan a különböző társadalmi csoportok között: a peloponnészoszi háborúkban – ezekről részletesebben szólok – éppen a parasztkatonák veszítettek sokat, míg a „hadivállalkozók”, a tönkrement parasztbirtokokat felvásároló nagybirtokosok igen jól jártak.
A görög-perzsa háborúk
Az i.e. 6. század közepétől a perzsáktól való félelem állandósult a görögök életében. A perzsa birodalom megalapítója, Kürosz (Kuruš) uralkodásának éveiben a perzsák feldúlták először a nagy keleti birodalmakat, Asszíriát, Babilóniát, majd a kis-ázsiai Iónia felé indultak – ez ekkor görög terület volt –, több part menti város került perzsa kézre. Haláláig Kürosz a teljes kis-ázsiai területet elfoglalta, majd fia, Kambüszész (Kambudsájá) Egyiptomot is meghódította, de beolvasztotta a perzsa birodalomba a leigázott méd birodalmat is. Kürosz halála után, i.e. 512-ben másik fia, Dareiosz (Darijahavuš) Európa felé fordult. Először Thrákiát foglalta el, majd i.e. 499-ben Hellasz megtámadására készült, mert ekkor lázadtak fel ellene a görög városállamok. Felkelésüket eltaposta. I.e. 492-ben veje, Mardoniosz a görög félsziget északi területei ellen indult, de vissza kellett vonulnia, mert sok hajóját elveszítette. I.e.490-ben került sor az első nevezetes csatára Marathónnál, ahol Mardoniosz 25 000 fős serege ellen a görögök Miltiadész vezetésével döntő csapást mértek a perzsákra. Ennek a győzelemnek a hírét vitte 40 kilométeren át futva a híres marathóni futó, Pheidippidész, aki megérkezésekor csak annyit tudott kipréselni a tüdejéből: NENIKÉKAMEN, azaz „győztünk”, amit nem lehetett könnyű kimondani 40 kilométer futás után – bele is halt. Mardoniosz halála után őt fia, I. Xerxész (Khsajársá) követte a trónon, aki az egész perzsa birodalomból összetoborzott hatalmas hadseregével kelt át a Hellészpontoszon. Hérodotosz szerint a perzsa hadsereg 150000 gyalogosból, 8000 lovasból, 3000 személyszállító és 1200 hadihajóból állt. A következő ütközet kimeneteléhez hozzájárult, hogy Boiótia és Thesszália arisztokráciája – a perzsa győzelem reményében – átállt a perzsák oldalára (ők nem harcoltak – átálltak). (Ismerős?!)
A görögök tudták, hogy a perzsák nem hagytak fel hódító terveikkel, és i.e. 481-ben megegyeztek abban, hogy a háború a továbbiakban az Iszthmoszi Szövetség égisze alatt zajlik, és a peloponnészoszi összefogást Spárta vezeti, az egyesített csapatok fővezére pedig Leónidasz lesz. A szövetségi tanács i.e. 480 tavaszán megegyezett abban, hogy a Tempé völgyében fognak megütközni, de Themisztoklész új javaslattal állt elő: szerinte Thermopülai a megfelelő hely. (Themisztoklész „homo novus” volt Athénban, nem volt arisztokrata, ellenfelét, az arisztokrata Ariszteidészt száműzette, magát arkhónná neveztette ki i.e. 493-ban. Hívei a nem-arisztokrata polisz-lakosságból kerültek ki. Belső viszály háború idején, ismerős?!) A katonák nagy részét elbújtatták, így a perzsák nem mérhették fel az ellenség tényleges erejét. A közelgő győzelem reményében Khsajársá tárgyalói útján megadásra akarta rábírni a görögöket, de Leónidasz spártai király elutasította a megalázást.
A thermopüléi szorost azért látták megfelelőnek a görögök, mert a tenger övezte keskeny földnyelven a perzsák gyalogos hadseregének fölénye nem érvényesülhetett. A perzsák négy napig vonultak fel a támadás színhelyére; az ötödik napon kezdődött a csata. A perzsáknak két nap után sem sikerült előre nyomulniuk, így Khsajársá visszavonulást rendelt. Áruló azonban mindig és mindenütt akad, volt Thermopülaiban is: egy Ephialtész nevű görög elárulta a perzsáknak, hogy létezik egy hegyi ösvény, amin egyenesen a görögök hátába vezetheti a perzsákat. Ephialtészt nagy jutalom sarkallta, - mint az árulókat mindig. Khsajársá azonnal megindította csapatát a hegyi ösvényen keresztül, így hátbatámadták a gyanútlan görögöket. Amikor egy hírnök megvitte a támadás hírét Leónidasznak, az felajánlotta a görög városállamoknak, hogy vonják vissza csapataikat, és csak ő marad 300 spártai, 700 theszpiai és 400 thébai harcosával.
Ha a görög sereg e maradék utóvéd nélkül, egészében visszavonul, a nyílt terepen a perzsa lovasság hatalmas pusztítást végezhetett volna. Így, hogy a csekély maradék védte a szorost, nagyon sok ember életét mentették meg. A 10 000 fős perzsa hadseregben is igen sok áldozat halt meg: Khsajársá két bátyja is elesett. Magát Leónidaszt perzsa íjászok lőtték le. Amikor a perzsák megtalálták Leónidasz testét, Khsajársá elrendelte, hogy vágják le a fejét, a testét pedig feszítsék keresztre. Hérodotosz tudósítása szerint ez szokatlan volt a perzsáknál, mert a bátor ellenség holttestét általában nagy tiszteletben részesítették. A perzsa győzelem után a görögök összegyűjtötték a halottaikat, és eltemették a közeli dombon. A perzsa invázió után a földszorosban egy kőoroszlánt ábrázoló emlékművet emeltek. 40 évvel a csata után Leónidasz király csontjait exhumálták, és Spártában újratemették (ez is ismerős?!).
A thermopülai csata, bár görög vereséggel végződött, időt adott a városállamoknak, hogy megfelelően felfegyverkezzenek, és végül a Themisztoklész kijelölte helyen, a szalamiszi csatában (i.e. 480-ban), majd a plataiai csatában (i.e. 479-ben) mértek végső csapást a perzsákra. A görög-perzsa háborúk végérvényesen csak az i.e. 449-ben megkötött kalliaszi békével értek véget.
A thermopülai csata fontosságát nem a háborús győzelem adja – hiszen veszítettek –, hanem Leónidasz példaadó hősiessége, ahogy a maradék védelem élén szembe szállt a túlerővel. A csata másik nevezetessége éppen Szimónidész említett epigrammája, amit a spártai hősök emlékére alkotott.
Szimónidész (i.e. 556–487/86) korának kedvelt, sokat foglalkoztatott költője volt, aki különleges érzékkel fordult a kiemelkedő események felé: a sportversenyek győzteseinek szóló győzelmi dal (epinikion) műfaját ő teremtette meg, és nevéhez fűződnek a legnevezetesebb hősi emlékművek sírfeliratai is. Pátosza átnemesíti a szövegeket, mint a Níszai emlékoszlopra írott elégiájának szavait:
Hogy Hellaszt s Megarát a szabadság napja hevítse…
(Kerényi Grácia ford.)
vagy a plataiai csata emlékére írott sorait:
…Hadd kapja a szárnyas hír
szárnyra dicső nevüket s hősi elődeikét.
(Kerényi Grácia ford.)
Van Thermopülai emlékére egy hosszabb ódája is, amelyben dicsőíti Leónidaszt. De akkor mi a problémám a Ponori Thewrewk fordította híres disztichonnal? Röviden ennyi: a Szimónidész általános pátosza és a századokon át egyre magasabbra szárnyaló hőskultusz átrajzolta a költő eredeti mondanivalóját, magasztosabbá, fennköltebbé – és ezáltal hamisabbá tette. Idézzük még egyszer, hogy a pontosítás észrevehetőbbé váljék:
Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak:
megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.
Sorban haladok. A görög eredeti megszólítással kezdődik, méghozzá „idegent” szólít meg – tehát a háború ügyében elfogulatlan, azaz egy odatévedt, akármilyen embert, a „xeinosz” (idegen) megszólítás még azt is megengedi, hogy nem spártairól, vagy athéniról, esetleg nem is görögről van szó. A megszólítás, mint kommunikációs alakzat (aposztrophé) figyelemfelhívó, míg a Ponori Thewrewk fordítás első szava az eredetiben a második sorban kapott helyet, mint az előzmények következménye. A „haza” szó nem szerepel az eredetiben, a költő csak a spártaiakhoz szól, akik soraiból voltak az áldozatok A „haza” említése a pátosz, a felmagasztosítás célját szolgálja. A görögben nincs szó befejezett cselekvésről („megcselekedtük”), hiszen nem tudták beteljesíteni küldetésüket. Amit „megkövetelt” volna a „haza”, azt nem cselekedhették meg a túlerővel szemben. A katonák az eredetiben nem „megcselekedtek” valamit, hanem „engedelmeskedtek”, és meghaltak.
„Ὦ ξεῖν’, ἀγγέλλειν Λακεδαιμονίοις ὅτι τῇδε
κείμεθα, τοῖς κείνων ῥήμασι πειθόμενοι.”
Saját, még mindig nem tökéletes fordításomban egy eltérés van, egyetlen szó felerősítése: a „rhémaszi” csak annyit jelent, hogy „engedelmeskedve szavaiknak”, az én megoldásomba a „parancsainak” azért került be, mert a magyarban a parancsnak engedelmeskedni az ismert szintagma. Az én fordításom tehát így hangzik:
Ó, idegen, menj, add tudtára a spártai népnek:
itt fekszünk, eleget téve parancsainak.
A szöveg hősies pátoszát azonnal tompítja az „itt fekszünk”, hiszen holtan fekszenek, a spártai nép parancsára – az ő védelmükben. Leónidasz azzal, hogy önként, a többiek védelmére, a védekezők számát 1400-ra csökkentette, és e maroknyi haddal szállt szembe a 15000 fős túlerővel, valóban hősies gesztust hajtott végre. De kegyetlenül végeztek vele, még a fejét is levágták. Tehát áldozat volt a többiekkel együtt. Hős és áldozat.
Mióta betűhíven megismertem ezt a szöveget, minden hősi emlékművet ezzel a kétséggel szemlélek: a halálon kívül járt-e valami más haszonnal a végigharcolt háború.
Jó látni azokat az embereket, akiket a könyvek kiválasztottak.
A szellemi erőszakkal egyedül a műveltség tud szembeszállni…
Az olvasói élmény ott kezdődik, ha a könyv elvarázsol, amikor kézbe vesszük. Márai Sándor és Popper Péter mellett egyre jobban kezdem felfedezni Illyés Gyulának is ezt a mély varázslatát. Az emberi természet, de főleg az írói lét lényege, hogy a közösségért mindig jobbra törekszik, ami magába foglalja egy magasabb szellemi szint vágyát is. Őket olvasva megtanultam, hogy egy mondatnak sokkal több vagy mélyebb a jelentése, mint a szavak összességének. (Egy mondat a zsarnokságról.) Náluk a nyelvnek kultúrába ágyazottsága van, sugalmazott jelentése. Ha egy szöveg ilyen természetesnek születik, soha nem billeg a struktúrája, mondanivalója, logikája.
A világ ma nyugtalan és boldogtalan, legfőképp Európa ezen a táján, ahol mi lakunk. A rengeteg gond miatt szinte folyamatos szorongásban élünk, a derű kifogyott a munícióból. Inkább ápoljuk a rossz közérzetünket a „körülmények” miatt, amit csak kedvezőtlennek hiszünk. Kosztolányi azt írta: „A boldogságunk, vagy boldogtalanságunk sokkal inkább függ attól, hogy mi van bennünk, mint attól, hogy mi van körülöttünk.” És talán az igazság lett életünkben az, amitől legjobban félünk. A közérzet és a körülmény aránya valahogy megváltozott. Fásultság veszi körül a lelkeket, és nyomasztó türelmetlenség a szertelen nyomor és jólét láttán. A történelemben ezt az állapotot a mindenkori, épp regnáló hatalom rovására szokták írni.
E gondolatok, meglátások, vajon léteztek Illyés korában is? Maga válaszol rá: „Az erkölcsnek és a taktikának, vagyis az egyéni és együttes cselekvésnek a viszonya egyik legnagyobb gondja volt…” az emberiségnek. Illyés Gyula mondatát azért nem fejeztem be saját jelöltjének nevével, mert napjainkban nem szerencsés az általa említett gondolkodót példának hozni. Talán nem is baj. Ugyanis, amit Illyés korában csak egy ember emlegetett, azt ma már az egész emberiségre érthetjük. Sajnos. Mert a szellem sorvadozik, az erőszak burjánzik. Akárhova bújik el a szellem, az erőszak utánanyúl és megfojtja.
Ahogy Illyés Gyula halála óta múlnak az évtizedek, úgy lesz egyre aktuálisabb, amit váteszként előregondolt írásaiban. Amit meglátásai tisztáztak, nem találtak halló fülekre, befogadó elmékre, talán csak néhány rendre vágyónál. A Puszták népe szerzője legnagyobb gondja volt a nemzet, mely magába foglalta a politikát, bölcseletet, szellemi normákat, világos és logikus törvényeket – de ebben a világszerte fokozódó zűrzavarban egyre kevesebben szánnak rá időt, hogy visszanyúljanak a forráshoz, tanulmányozzák gondolatait. Hiába suttogunk, még a kiabálásra sem figyelnek oda.
Illyés felvetette a kérdést: „Miként kell úgy viselkednünk a tömegelnyomás olyan barbár erőivel szemben, mint a származási, nemzeti, anyanyelvi és nemzetiségi jogfosztás, hogy személyes magatartásunk közhasznú legyen?” És általában, a 21. század lassan már a negyedével a hátunk mögött: olyan elemi ártalmú hatalmaskodás ellen is, amely már közveszélyesen eszelős, emberileg ésszerűtlen?
Minden harcnak, így a szabadságharcnak is megvan a maga stratégiája. Ez az a szituáció, amikor nem tanácsos fejjel menni a falnak, még az igazságtalanul börtönbe zártakért sem – mondja Illyés. Ugyanis számolni kell a zsarnokok elmebajával, amely mindig fölényben van. És túlerőben… A stratégia mindig a had – és államvezetők gondja és előjoga volt. De hogyan születhetik meg és meddig terjed a szellemi élet stratégiája?
Az eltelt évszázadok alatt megtapasztaltuk, hogy általában két tábor alakul ki. Azoké, akik a hasztalan tiltakozás abbahagyása mellett állnak, és azoké, akik nem akarják eltűrni az erőszak gaztetteit. Ezen folyik a vita, amióta emberi közösség létezik. Emberi? Hiszen a vadak, madarak között is elképzelhető ilyen helyzet, hatalmaskodás. Illyés úgy gondolta, hogy ez a kérdés a 20. század legizzóbb kérdése, de húzódik tovább, nyilván akkorra is, amikor mi már nem leszünk: a szellemnek mégis dörömbölnie kell a zárt kapukon, amely mögött az erőszak lakik. És ennek örök törvénye: mindig van áldozat!
Giordano Bruno is „robbantott”, s bár a fejjel a falnak menni hiábavaló áldozatnak tűnik, ám rengeteg fal omlott össze attól, hogy jó fejek jó helyen mentek neki bátorsággal és a jövő iránti kötelességtudással. Írástudók ritkán pazarolnak annyi papírt a szellem és erőszak viszonyának mérlegelésére, mint Illyés tette. Ezt ugyanis már az erkölcs és állásfoglalás kapcsolataként kell taglalni. A gondolkodók gyakran inkább mellébeszélnek, mérlegelnek, értékelnek – csak határozott állásfoglalást ne várjanak tőlük! A kudarcok 99%-a egyébként olyan emberektől ered, akiknek szokása a kifogáskeresés. Pedig az ész, erkölcs és jog megkívánja, hogy amíg az emberiség nemzeti közösségek keretében él, annak működése érdek és közérdek legyen. Ahol csekély a közösségi-nemzeti tudat, ott csekély a bér is.
Frank A. Clark (1860–1936) amerikai politikus, író mondta: „Ha egy út akadálymentes, valószínűleg nem vezet sehova.” Illyésnek nehéz korban göröngyös út jutott, melynek szilánkjaira lépve, jajdulásai közben mindig ott látta a haza és a lét nyomorúságát, gyönyörűségét. Ma is beláthatatlan szavainak jelentése: fényes, kemény és átható.
Gondolkodni nehéz, ezért legtöbben inkább ítélkeznek. A minőség nélküli tömegember maga a szellemi nyomor. Ebből is sokat látott előre Illyés. Nem táplálkozik, hanem fogyaszt, nem eszik, csak kalóriát pótol, nem alszik, csak biológiai energiával tölti fel a testét. Van-e olyan hatalom, amely ereje, lehetősége által nem próbálja ki a szellemi erőszakot is? Nincs! És a hatalom tudja, hogy észre sem fogják venni, még lelkesednek is érte és húzzák a „gyönyörűséges igát”. De vállaljuk-e mi, a szellem emberei, a magunk sajátos szerszámaival, legalább a műveltség eszközeivel, a tiltakozást? „A szellem dörömbölését a zárt ajtókon?”
Nagyon messzire vezet Illyés gondolatainak boncolgatása. Szilánkok, melyekben felragyog az emberi élet minden nyomorúsága és gyönyörűsége. Nem lehet kihagyni mellőle Márait sem, aki szintén logikusan és gyakorlatiasan mondta el, hogy „A műveltség nem az, hogy valaki pontos tervek alapján megépít egy repülőgépmotort, vagy egy földalatti illemhelyet. A műveltség: hogy valaki a lelkében hordozza mindannak öntudatát, amit a keresztény világot megelőző évezredekben görögök és latinok, s amit a keresztény világ két évezredében az occidentális világ emberei megalkottak, gondoltak, amire vágytak, amiben hittek – mindez sűrítve, néha ködösen, mint az élet értelme él a lelkében. Ez a műveltség…” De ugyanilyen tünetfigyelő tárgyilagossággal vehetnénk szemügyre a társadalomtudósoknak, tudományos közíróknak észrevételeit, akik az európai szellemi világ elnyomottságáról beszélnek.
A szellemi nyomottságot lelki sivárosodásnak is nevezhetjük, hiszen a romló közérzet hangulata mindenhol megfigyelhető: Nápolyban kevesebb az ének, Pesten kifogytak az eseményekre rögtön reagáló viccek… Ezek a kis jelek is mutatják: savanyodik az új világ arca, ráncosodik a sima homlok. A szellemi erőszak nyomai mindenben, mindenhol megtalálhatók, velük példálózik az egész világtörténelem.
Illyés önmagának tesz fel igen megszívlelendő és ma is aktuális kérdéseket. Például: „Kényelmünk az igazi – az igényes – komfort felé halad-e s nem pedig a testi-lelki elhájasodás felé? Úgy kell-e emelni ezt a komfortot, hogy ne csak itt-ott magas, hanem rögtön széles is legyen? Hogy ne csak egy kisebbségé, az elité legyen, hanem mindnyájunké?” Megjegyzi azt is, hogy a diktátorok örök kerékkezelő fogása azt hirdetni, hogy nélkülözhetetlenek, mert másképp szétomlik erőszakolt közösségük kerete, az ország. Sikeres és közismert fogás még az uszítás, pánikkeltéssel egybekapcsolva…
Hiszen ma is pontosan arra vágyunk, amire mindig: érezzük jól magunkat a bőrünkben, országunkban, az egész földön. De ehhez – Illyés örökérvényű gondolatait olvasva – kötelességünk módot találni, hogy a szellem emberei a szellem szintjén adjanak hangot a jogok védelme által nemcsak az egyenlő anyagi, hanem az egyenlő művelődési feltételekért is. Úgy tűnik, igaza volt Illyésnek: az ember lelke megbetegszik, ha kiürül belőle minden titokzatosság, talány, bátor felfedezés és merészség mindenféle elnyomással szemben. Önmagunkba belevakulva, belevadulva naponta lépkedünk a történelmen át az erőszak csapdái között, buktatóin át, ki nem mondott, de érthető gyalázatai felett. Nő a távolság, nő a csend Illyés gondolatai és miközöttünk… Mikor lesz időnk saját időnkre? Mi lesz, ha az emberi szívben nem lesz már irgalom, csak pacemaker?
Nelson Mandela, aki kortársa volt Illyésnek, az ő gondolkodásforrására is rátapintott, amikor azt mondta: „Az életben mindig választhatunk aközött, hogy felelősséget vállalunk, vagy elmenekülünk, igazat mondunk, vagy hazudunk, önmagunk legyünk, vagy színleljünk valami mást?”
Igen. Mintha a 21. századi utókor kezdené óvatosan előkotorni Illyés előrelátását, bölcsességét, bátorságát, szellemi erejét. Valami azonban szorítja a szívünket. Vagy a szívünk szorít valamit? Nehogy aztán egyszer kifordult csend jajduljon utánunk!…
Szentendre 1968
Földes György címzetes egyetemi tanár fontos könyvet publikált a nemzeti kérdés és politikai hegemónia 1945–89 közti évtizedekben megélt, megtapasztalt hazai viszonylatáról, bonyolultságának különböző problémáiról, ezek elemzéséről. Bevallott, nem másodlagos – a Népszavának adott interjújában külön is kiemelt – céljaként megfogalmazta polemizáló kedvét az időszakot illető jelenlegi hivatalos emlékezetpolitika egyoldalúságaival, torzításaival, hiátusaival kapcsolatban. Kidolgozott tematikája sokoldalúan kiszolgálja az olvasót. A szerző szándékai nemesek és vállalásai gondolatébresztők. A nemzeti kérdés és politikai hegemónia viszonyának meg- és kibeszélését egy személyben, illetve egyetlen műben lehetetlen elvégezni: a nemzeti kérdés ügyes-bajos dolgai Földes munkájában bőséggel dokumentáltak, kivesézettek az értelmiségi és politikai elit megnyilatkozásain keresztül. A kérdés ugyanakkor foglalkoztatja az egész nemzetet, társadalmi valónkat, mondanivalója bárkinek lehet róla, az ütköző vélemények pedig folytonos vitában álltak és állnak egymással. A korszak elitjeit tekintve a könyv kalauzolásában, valamint más források, ismeretek alapján közelebb kerülhetünk a bonyolult viszonylat számos vitatott aspektusához, változékony megítéléséhez. Hozzászólásom nem szakszerű recenzió, mindössze néhány észrevétel.
Nyíltan és szűkre szabva a mondandómat le kell szögeznem, hogy elhanyagolva az 1945–56 közti periódus megvalósulatlan, minősíthetetlen próbálkozását a politikai hegemóniára – jobban mondva a társadalomra, a nemzetre rátelepedő külső erővel szerzett hatalmi fölény megteremtésére –, az 1956 utáni időkre koncentrálva Földes nyomán – és egyébként is – megállapíthatónak tűnik számomra, hogy az MSZMP-nek a nemzetpolitikában képviselt nemzet- és hegemónia-építési törekvése átmeneti előrelépés és kétségtelen haladás után végül kudarcot vallott. Három évtizednyi ideje alatt a hatalom pártjának bíztató jelzésekben, visszajelzésekben is része volt, amelyek kifejeződtek általános politikai irányvonala, specifikusan a kulturális indíttatású nemzetpolitikai vonala irányában, az értelmiségi elittel való nemzetépítési stratégiai együttműködésben. Az ’56-os cezúrával elválasztott két külön periódus árnyalására Földes érdemlegesen differenciálja a diktatúra, a totalitarizmus és a tekintélyuralom terminusait: elfogadható az állítása, mely szerint a „Kádár-rendszer működésének értelmezéséhez nem elég önmagában a totalitárius nézőpont.” Igazolják ezt az említett, a nemzetpolitikára vonatkozó kedvező visszajelzések – az elkerülhetetlen és természetes súrlódások ellenére is – Illyés Gyula, Németh László és más jeles alkotó értelmiségiek részéről. Földes ezeket mind gondosan csokorba szedi, kiegyensúlyozottan értékeli, emlékezetpolitikai tartalmukat a helyükön tárgyalja. A vitákra, és a pártot nem kímélő kritikákra szintén sort kerít, nem hallgat arról sem – bár nem ítél kellő szigorúsággal – hogy minden kedvező és pozitívnak mondható mozzanat ellenére a nemzetépítő párthegemónia törékeny volt, az építkezés folyamata tele volt zökkenőkkel, majd az időszak végén a megingó instabil építmény összeomlott, megsemmisült a párttal együtt. Ennek oka nemcsak a párt politikai és organikus gyengeségeiben, nemzetépítő politikájának hiányosságaiban keresendő, a nagylétszámú, de hegemonisztikus befolyásában szűkölködő MSZMP politikai hegemóniája nem teljesedett és nem teljesedhetett be. Ha az MSZMP a látszatánál szilárdabb alakulat, hegemóniája megalapozott és valódi, azaz nem látszat, akkor a rendszerváltozáskor nem omlik össze kártyavárként, vagy legalábbis a számára drámai változás után megmarad a politika tényezői szerepében. A történtekben nagy mértékben közrejátszott a nemzetközi helyzet alakulása, az erőviszonyokban beállt, a szocialista világrendszert kedvezőtlenül érintő változás, de ettől függetlenül szégyenletes módon előtérbe tolultak a posztkádári vezetés viszályai, a marakodásokba vivő rivalizálások, érdek- és politikai ellentétek, a tagság szétszakadásához vezető identitászavar (szociáldemokratává váljon-e a párt és miként, mit vigyen magával utódpárti alakzatába a kommunista elődpártból?), tömeges dezertálás a politikai harcmezőről, önfeladó öngyilkos, feltartott kezű attitűd stb.
A végeredmény felől nézve az 1956 utáni fejlődési pályát, jól látható, hogy az ún. konszolidációtól kezdve a pártvezetés szakított az előző évtized gyakorlatával, és ahhoz képest határozottan világos, áttetsző és bizonyos fokig konszenzussal kísért elképzelésekkel lépett fel, de politikájának végig vitelére és gyakorlati kivitelezésére apparátusa, „pártállami” adminisztrációja a nemzetépítési hegemónia megteremtésére alkalmatlannak bizonyult; a pártvezetésnek, az apparátusi elitnek gyakran kellett erőfeszítéseket tennie politikájának a megértetésére, elfogadtatására, a párton belüli egyetértés kialakítására, ami hol sikerült, hol nem. Az apparátus egyik fele beletörődő megadással tűrte a „nagy testvér” ideológiai diktátumát, a másik fele óvatosan próbált mozgásteret keresni, egyébként a pártvezetést egyre inkább jellemezte a nyitott orientáció a környező világ realitásai felé. Mindez a párt és maradványának szőnyeg alatt nyugvó problémája volt, amit azóta sem húztak onnan elő. Ami pedig a párt pártonkívüli értelmiségi „útitársait”, szövetségeseit vagy konstruktív dialogizáló vitapartnereit, társadalmi közvetítőit, mediációs szereplőit illeti – mai szörnyűséges szótákolmánnyal: influenszereit (hol vagytok Lőrincze Lajos, Grétsy László és a többi becses nyelvőr?) –, azt kell megállapítani, hogy a párt a nemzetépítő elképzeléseihez nem kapta meg részükről a feltétlen és nélkülözhetetlen támogatást. Előfordult, hogy a nemzeti politika kérdéseiben elégedetlenkedtek, illetve más természetű vitákba ereszkedtek bocsátkoztak a politikáról. Mindazonáltal még a párt legkeményebb vitapartnerei is (Csoóri Sándor vagy Csurka István) feltételekkel ugyan de meghatározott történeti szituációkban támogatásukról biztosították a politikát, más kérdés, hogy idővel, más szituációkban a politikai és gazdasági problémák súlyosbodásával feltételeikből ellenzékiséget kreáltak, és – mondhatnók – elidegenedtek egykori énjüktől, a szocializmus elfogadásától.
A párt politikáját támogató közbeeső deficit forrása a nemzeti kérdés körüli csatározásokban rejtőzött, és szélesülő terepén elmélyültek a viták, fogyatkozott a vezetés koncepcióinak a támogatása. A párt nem szánta rá magát a problematika alapos, minden oldalú tisztázására, ezért a nemzeti kérdésben a vele szembeni fenntartások teljesen érthetőek, mivel a magyarság nemzeti ügye, sorskérdései történelme során, különösen a 20. században olyan – az értelmiség, és a nép által mélyen átérzett, az értelmiség részéről szenvedélyesen tolmácsolt – megrázkódtatásokon esett át, melyeket hallatlan nehéz volt túlélni: a világháborús emberveszteségek, az anyagi károk, a területi csonkolások, 1945-ben a déli határ túloldalán végbement genocídium, Északon a felvidéki lakosságcsere és áttelepítés, az ország belsejében a németajkúakat külön is sújtó elűzetés, nem utolsósorban az „osztályellenség” kitelepítése otthonaiból, a háborús győzteseknek járó aránytalan kártérítés, nem is beszélve a szovjet szupremácia bántó megnyilvánulásairól. Másfelől keleti határainknál Romániában és a Kárpátalján nemzeti kisebbségünk jogfosztása, elnyomása és asszimilálása fölött nem lehetett napirendre térni, fájó és sérelmes érzetei nyitott, gyógyítatlan sebek voltak. A megrázkódtató megpróbáltatásokról maga a nemzet, a tudatát közvetítő értelmiség ilyen körülmények között nem vallhatott egységes nézeteket, nem alakíthatott ki ellentmondásoktól mentes elfogulatlanul artikulált nézetrendszert. A nemzet megosztott volt múltjának, hagyományainak, kultúrájának, jövőjének, sorsának értelmezésében, egész tudati állapotában, hovatovább a nemzethalál víziója is fölrémlett. Lehettek ebben túlzások, ám a közfelfogás koordinátái között az indokolt aggályok motivációja tagadhatatlan, a társadalom frusztrációja érthető, s mindez mérhetetlenül befolyásolta a nemzeti érzelmek letargikus pesszimizmusát, a nacionalizmusba való menekülést, s ezzel kóros velejáróinak föléledő terjedését. A föltámadó nacionalizmusnak lehetett volna pozitív egységesítő funkciója is, ahogyan ez megtörtént Nyugat-Európában például a német és az olasz nép-nemzeti egység megteremtésében a 19. század derekán, és ahogyan erre az említett országok bölcselői, alkotó értelmisége már korábban fölhívta a figyelmet: gondoljunk Herderre, Meineckére, Schillerre, az olasz Mazzinire vagy Carduccira.
Más-más történelmi körülmények között éltünk, nálunk a nacionalizmus nemzetegyesítő funkciója nem bontakozott ki, nekünk maradt a befelé forduló, önemésztő és visszahúzó nacionalizmus, amelynek a hagyományával – úgy tűnik – a mai napig nem szakítottunk. Földes helyesen veti föl, hogy a nemzeti tudat nem azonos a nacionalizmussal, de nem gondolom azt, amit ő, hogy „kifacsart, nehezen igazolható, nehezen érthető gondolatmenet” a nemzettudatot filozófiailag és szociológiailag Heller Ágnessel együtt vizsgáló Márkus Máriáé, a ’60-as évek végén kialakított álláspont: „büszkének lenni a beleszületésre egy nemzetbe annyi, mintha saját nemzetünknek kizárólagos értéket tulajdonítunk.” (V.ö. a könyv 87.o.) A nemzeti büszkeségben nincs semmi kivetnivaló, ám a kizárólagossági felfogás nagyon is befelé forduló, köldöknéző állapot, és jelenünkig terjedően igen sok jele van magyar mivoltunk öntömjénezésének: mi vagyunk a leg-nemzet az európai gazdasági növekedésben, élenjárunk a COVID-járvány kezelésében, számarányunkhoz képest a legtöbb Nobel-díjast adtuk a világnak, a migráns-politikánkat, az energia-politikánkat a fél világ utánozza, megtörhetetlenül áhítozunk (értsd ablakon szórjuk a pénzt a semmibe) régi dicsőségünk helyreállítására a labdarúgásban, a leg-ekre törekszünk több látványsportban, hivatalból szüntelenül dicsérjük magunkat, pontosabban a kormányt.
A nacionalizmusról szólva az is tudvalevő, hogy evolúciójának tendenciái a 19. századi pozitív hagyományok után a 20. században átmentek a nacionalizmus kártékony formáiba Németországban vagy Olaszországban, hozzájárulva a fasizmus megszületéséhez, de beszélhetnénk a „nagyorosz” nacionalizmus szovjet-bolsevik kiadásában sem megszűrt, nem elkerült, kíméletlenül végrehajtott kártevéseiről, nem különben a „nagyangol” és a francia grandeur embertelen és fennhéjázó gyarmatosításáról; nem jelentettek mást a szerényebb, ám ezekkel ambícióban teljesen egybeeső olasz kolonizációs hadakozások sem Líbiában vagy Etiópiában, de értekezhetnénk a portugálok, a spanyolok, a belgák, a hollandok, a japánok önös hódításairól is. A fasisztoid eszmeáramlat befolyása – és részben a politikai gyakorlata – a két világháború között – mi tagadás – behatolt a magyar közéletbe is, nyomokban ma újra jelentkezik. Kimeríthetetlen a nacionalizmusból fakadó nemzeti ellentétek példatára a szomszédsági viszonyokban, a kis, közepes és nagyobb nemzetek tekintetében, utóbbiaknál pedig az időnként, de sajnálatos rendszerességgel felmerülő nagyhatalmi vagy egyenesen világuralmi vágyak kiélése – ezek pusztító következményei ugyancsak jól ismertek. Ahogyan a nagy nemzetek, a kisebbek sem kerülik el a nacionalizmus – jóllehet nem ugyanolyan léptékű, de nem kevésbé káros – veszélyeit, mert politikailag a legkönnyebben meglovagolható érzelmek húrjain lehetséges leginkább szívhez szólóan, a füleknek kellemesen zenélni, megtévesztő manipulatív játékokat űzni. Fölösleges a példákat megidézni. Földes könyvében a nemzet és nacionalizmus viszonyának problémája nagyobb teret és több kritikai elemet érdemelt volna, mivel mind az értelmiség soraiban, mind a közgondolkodásban épp a nacionalizmus volt az, ami időnként kikezdte a nemzetépítés pozitív mozzanatait 1956 után: az időszak névadóját, Kádárt gyakran vádolják azzal, hogy lebecsülte a nemzeti kérdés jelentőségét, túlzottan fejet hajtott a szovjet vezetésnek, mert tőle kapta a hatalmát. Kevesen tudják, még kevesebben emlékeznek Kádárnak a ’70-es évek végén az egyik központi párttanácskozáson elhangzott kijelentésére, ami úgy szólt, hogy nincs szükség a szovjet barátság 150 százalékos teljesítésére, elég a 100 százalék. Írásos formában a tanácskozás belső bizalmas információs tájékoztató brosúrájában olvasható volt, majd a kiadvány szőrén-szálán eltűnt… Az eset – az elhangzott intelem, majd szövegének eltüntetése vagy eltűnése példázhatja a pártvezetés habozását, bizonytalanságait, de a vezetés és apparátusának meg-megfeszülő viszonyát is.
Bonyolítja a problémát ebben a kontextusban az, hogy a szükségszerű nemzetállami fejlődés napirendjén Magyarországon is nehézkesen, de beindult az internacionalizálódás folyamata, melynek értelmezésében szintén sok probléma merült fel, főként abból a szempontból, hogy tudatosításában ködben úszhatott a tétel, miszerint a nemzetközi momentum realitásának értékelése nem azonos a nemzeti momentum redukciójával. Tetszik vagy nem tetszik, a nemzetközi momentuma uralma alá hajtotta a vezető országokat, jóllehet újabban nem internacionalizmusnak hívják, hanem a globalizmus álnevén járja útját. Viszonyulhatunk bárhogyan a jelenséghez, de közismert: a 19. század második felétől az internacionalizálódás tendenciája – a kapitalisztikus termelési mód és társadalmi berendezkedés folytán – fokozatosan és fokozatokban elkezdte érvényesíteni a hatását, amely napjainkra egyetlen világfaluvá változtatta a földünket, a gazdasági egymásrautaltság számtalan adottságával és kötelezvényével a glóbusz majd’ minden népénél rendező elvvé vált. Az államok vezetőit, az egyes társadalmakat együttműködésre ösztönzi. Eleinte régiók integrálódtak egységbe, majd világméretű szövetségek keletkeztek, ma ott tartunk, hogy egyetlen gépkocsit a világgazdaság integrált rendszerében alkatrészenként több országban állítanak elő és végül valahol összeszerelik, a nemzetközileg szervezett kereskedelem pedig átveszi, boltjaiban kiállítja és eladja a vevőinek a világ bármely pontján. Nem árt emlékeztetni, hogy a jelenség kezdeteire hivatkozott már a Kommunista Kiáltvány, amikor arra szólított fel, „világ proletárjai egyesüljetek”, egyesüljetek ti is, mert kizsákmányolóitok már egyesültek és elbánnak veletek, ha nem egyesültök és nem veszitek fel a harcot egységesen. Milyen korai a felismerés, és mennyire eltávolodott tőle a megszólított osztály – köszönhetően akarnok politikusainak… Hiábavalónak bizonyult a sok vereség, hiábavaló volt két világháború, hiába voltak forradalmak és ellenforradalmak, se a proletárok, se a világ nem egyesült, a népek, a nemzetek tudatukban ragaszkodtak és ragaszkodnak szűk érzelmi, pszichológiai korlátaikhoz, csak csoportokban, töredékekben vagy egyénileg törnek ki ezekből: tőlünk sokan átjárnak Ausztriába munkáért, kitelepülnek Németországba, Angliába stb. Ez természetesen nem integráció, nem internacionalizálódás, csak alaktalan, esetleges törekvés annak irányába, amely egyre erőteljesebb és követi a globalizáció szabályait.
Földes halvány utalást tesz a hegemónia-elmélet nagy gondolkodójára, az olasz Gramscira, azonban épp Gramsci az, aki nemzeti-nemzetközi összefüggésében szemlélte a hegemóniával kapcsolatos stratégiai kérdéseket, és azt mondta: a stratégia a nemzeti feltételekből következtetve, azokra építve veszi tudomásul a nemzetközi tendenciát, mert a fejlődés nemzetközi irányú. Gramsci nem tévedett: az amerikai kontinens Északon gyakorlatilag integrálódott, Délen – miután Északról mesterségesen sanyargatták és gyötörték – még messze van ettől, de előbb-utóbb fölzárkózik és integrálódik. Európában létezik az Unió és 1989/90-től teremthetett volna még szélesebb integrációt, ezt elmulasztotta – s nem utolsósorban ennek a tragikus következményeit láthatjuk e sorok írásakor, 2022 márciusában. Ázsiában és Afrikában idő kérdése, hogy az integrációs kezdemények mikorra erősödnek föl, a kimaradóknak csak a csatlakozás lesz az alternatívájuk, miként Ausztrália – alternatíva nem lévén – a Brit Nemzetközösség tagjaként már integrálta magát az új világrendbe. A gazdasági-társadalmi fejlődés internacionalizálódása mintha elzúgott volna – igaz nem mindig egyforma ütemben – a magyar nemzet és elitjeinek feje fölött, mintha mindig fontosabb lett volna a múlt megpróbáltatásain rágódni, mint új lapot nyitni és részt vállalni 1945 előtt és után tudatos értelmiségi hozzájárulással, és egységesebben az integrációs folyamatokból. 1945 előtt ennek semmi jele nem volt, illetve rossz döntésekkel a legrosszabb integrációban, a háborúban vettünk részt, 1945 után pedig késlekedtünk a felismeréseinkkel, és hosszú ideig lekéstük az integrációs csatlakozást, illetve kísérleti integrációnk csődöt mondott. Az elszalasztott alkalmak felelősségében egyformán osztozhat a politika és a politikát 1956 után részben támogató, részben ellenző értelmiség.
Földes könyve számos tovább gondolható kérdést érint a nemzeti kérdéssel összefüggő szerteágazó problémák vizsgálatához. (Földes György: Nemzet és hegemónia, Magyarország 1945–1989, Napvilág Kiadó, 2021.)
Uzsonnázók 1917
Csendélet 1962
A differenciálás fogalma és módszertana
A differenciálás a pedagógiai szakkifejezések között már régóta használt fogalom. A szakmódszertan, az oktatási-nevelési tevékenység, a didaktika, a tanulásszervezés, az iskolai nevelés stratégiái és munkaformái, valamint az oktatástechnikai módszerek témaköreiben eddig is gyakori szakkifejezésként használták. Diane Heacox szerint: „A differenciálás azt jelenti, hogy azzal a céllal választjuk meg a tanítás sebességét, szintjét vagy jellegét, hogy megfeleljen a diákok egyéni szükségleteinek, stílusának és érdeklődésnek.” 1 Tágabban értelmezve: „A differenciálás a tanításról és tanulásról való gondolkodás egyik lehetséges módja. Amellett olyan stratégiák gyűjteménye, amelyek segítségünkre vannak abban, hogy jobban felismerjük és kezeljük osztályunkban a tanulási szükségleteket.” 2 A meghatározások jól mutatják, hogy érdemes a fogalmat kettős – a tanuló és a tanár – szemszögből vizsgálni. A tanulói perspektíva felől a differenciálás „biztosítja az önálló tanulási utak kialakítását, (…) a saját tanulási folyamatra való önreflektív rátekintést, (…) növeli a saját kompetenciaérzést, önbizalmat ad, segíti a reális én alakulását.” 3
A differenciálás sokszor az integráció ellentétpárja. A differenciálás módszerével azonban nem csupán az integratív oktatási-nevelési tevékenység állítható szembe. A mindennapos pedagógiai gyakorlatban „a tekintélyelvű autoriter tanítási stílus, (…) a frontális technika” 4 áll ellentétben a differenciálással. Kétségtelen, hogy a még napjainkban is túlnyomórészt a teljesítmény orientáltsággal jellemezhető általános iskolai pedagógiai gyakorlatban a differenciálás – a differenciált tanulási- és tanulásirányítási technikák – csak szűk körben, főleg az alternatív intézményekben elterjedtek. Vekerdy Tamás szerint a differenciálásra épülő – nem teljesítményorientált – alternatív iskolák módszertana segíti „kibontakozáshoz a mindig egyszeri, egyedi gyermeki individualitást” 5, majd hozzáteszi, „hogy minden gyereknek ez a szemléletmód segít a legtöbbet.” 6
A pedagógiában ma már megkérdőjelezhetetlen a differenciálás jelentősége. Nahalka István szavaival: „Ha igaz, hogy a tanulásban alapvető szerepet játszik a gyermek önálló cselekvése, illetve, hogy a tanulás személyes konstrukciók kiépítése, akkor a folyamat csak nagyon differenciáltan mehet végbe, az egyes gyermekek más és más szinten állhatnak releváns kognitív struktúráikat, képességeik fejlettségét tekintve, mást és mást igényelhetnek a tanítás folyamatában, s az értékelési folyamatok is mást és mást jelentenek számukra. 7
Egy, már többször megfogalmazott alaptétel a didaktikában, „hogy egyéni differenciálás nélkül nincs hatékony képességfejlesztés,” 8, azonban összességében elmondható, hogy a differenciálásra épülő iskolai módszerek még napjainkban sem annyira elterjedtek, mint az integrációs alapelvű frontális oktatás. Pedig a differenciálás szükségességét a neveléstudományban általában nem vitatják, hiszen annak módszertana a tanulói személyiséget és kompetenciákat úgy helyezi előtérbe, hogy végső soron a tanulást és a tanítást egyaránt hatékonyabbá teszi. A differenciálás ugyanis lehetőséget teremt a gyermek számára, hogy megtanuljon tanulni. „Fontos dolog, hogy a tanuló megtanuljon tanítás nélkül is tanulni, problémákat önállóan megoldani, kutatni az ismeretlent, tanuljon meg dönteni és eredeti módon viselkedni. Amennyiben lehetséges, ezeket a tevékenységeket tanítani is kell.” 9 Ebből következhet tehát a differenciálás elengedhetetlensége az oktatási-nevelési folyamatban.
A differenciálás megtörténhet az oktatás tartalmában, az oktatási módszerben, valamint az értékelésben. A pedagógusnak eszerint képesnek kell lennie „egyazon időben, ugyanabban a tanulócsoportban egymástól akár lényegesen különböző tartalmakat is tanítani attól függően, hogy az egyes gyerekeknek, az egyes gyermekcsoportoknak éppen mire van szükségük.” 10 Ehhez képest a differenciált értékelés gyakorlati kivitelezése adott tanóra keretében, adott tanulócsoportban lényegesen könnyebb feladat a pedagógus számára. Lóránd Ferenc szavaival leszögezhető, hogy az értékelés során „fontos kritérium az, hogy az értékelés ne a szelektivitást, a társadalmilag hátrányosabb helyzetből indulók kiszorítását, hanem a differenciált fejlesztést, a hátrányok kompenzálását szolgálja.” 11 Napjaink oktatási gyakorlatában elmondható, hogy ez többé-kevésbé meg is valósul. A differenciálás harmadik területe, ahogy fentebb jeleztem már, az oktatási módszer. Ennek egyik megvalósulási formája lehet a „Gardner-féle intelligencia szerinti óraszervezés, ahol a tudás eltérő szintjén állva, érdeklődési terület szerinti homogén csoportokban tevékenykednek a gyermekek.” 12 „Howard Gardner, a Harvard Egyetem pedagógia- és pszichológiaprofesszora az emberi értelem természetét vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy nem egy, hanem legalább nyolc különböző intelligencia létezik. A többszörös intelligencia elmélete óriási hatást gyakorolt a pedagógiára, és módszereit a világ minden táján használják. Magyarországon főként az alternatív oktatásban vált ismertté, pedig sok eleme a hagyományos tanításba is könnyen beilleszthető lenne.” 13 A differenciálás másik lehetséges megvalósulási formája a pedagógiai módszertanban a „Bloom-féle taxonómia szerinti óraszervezés, ahol a tudás fejlődési szintjei szerint készítünk feladatokat a tanulók számára, a személyiségfejlesztés kognitív-értelmi területeire koncentrálva.” 14 „A Bloom-féle tudás (ezzel összefüggésben követelmény vagy cél) taxonómia rendszer lehet alapja a mérésnek és értékelésnek. Ez egy olyan modell, amelyben a tudáselemek mint elvárt követelmények jelennek meg, amelyeket a tanulás folyamatában el kell sajátítaniuk a tanulóknak. A mérések és értékelések során ezek az elemek és szintjeik vizsgálhatók.” 15
További alkalmazható módszer lehet a differenciálás során az integrációs mátrix és a komplex instrukciós program. Mindkettőről elmondható, hogy Magyarországon főleg csak az alternatív oktatási programmal rendelkező iskolákban terjedtek el. „Az integrációs mátrix a gyermekek érdeklődésének, intelligenciájának, tudásának figyelembevételére, összekapcsolására alkalmas táblázat, amelyben, akár egy tanítási órán, minden tanulót elhelyezhetünk a pillanatnyi teljesítményének megfelelő helyen. A tanulók ismeret-elsajátításuknak megfelelően egyre feljebb haladhatnak, ami gondolkodásuk fejlődését mutatja számunkra.” 16 A komplex instrukciós program lényege abban áll, hogy egy heterogén tanulói összetételű csoportban speciális csoportmunka keretében jön létre olyan munkafolyamat, amely lehetőséget ad a pedagógusnak arra, hogy a feladatok megfelelő végrehajtása érdekében megtanítsa a gyermekeket a csoporton belüli együttműködési szabályokra, a meghatározott szerepek elsajátítására. 17
Állíthatjuk, hogy a differenciálás mellett továbbra is megfér a frontális, vagy bármely más, integrációra épülő módszertan az oktatásban. Ezek megválasztása – vagyis, hogy a tanár mely módszertani technika segítségével adja át az oktatási tartalmat az adott tanulócsoportnak – pedagógiai feladat. Azonban a differenciálás a legalkalmasabb módszer arra, hogy a gyermekek „érezzék, hogy a tanulás, az ismeretek elsajátítása nagymértékben tőlük függ. 18 A differenciálás módszertana ugyanis alapvetésként leszögezi, hogy „minden gyermek egy saját fejlődéssel és történettel rendelkező individuum, (…) senki sem tud a gyerek helyett felnőni, így senki sem tud a gyerek helyett tanulni, kibontakozni.” 19
Alternatív iskolák
Arról, hogy milyen gyermekeknek van szükségük alternatív módszerekre az oktatási-nevelési folyamat során, Vekerdy Tamás azt írja, hogy azok nem csak „bizonyos gyerekeknek” jók, nem csupán „speciális” igényeket elégítenek ki. Ellenkezőleg, a pszichológus meggyőződése, „hogy minden gyereknek ez a szemléletmód segít a legtöbbet.” 20 Viszont azt is hozzáteszi, hogy elsősorban nem a gyermek, hanem a szülő dönt arról, milyen típusú – hagyományos vagy alternatív – iskolát válasszon a család. E tekintetben Vekerdy Tamás a szülőket két csoportra osztja. Az első csoportba azt a szülőt sorolja, aki „gyerekszemmel tekint felnőttkorában is az iskolára” 21, és ezért választ inkább alternatív iskolát gyermeke számára. A második csoportba Vekerdy szerint az a szülő tartozik, aki „felnőtté vált, tört, keményedett, (…) [és ezért] igazi, kemény, hajtós iskolát keres.” 22
Az alternatív iskolák választéka ma már Magyarországon sem kicsi, azonban az alternatív pedagógiai módszerek „eszmei gyökerei különbözőek, más-más módon fogalmazzák meg az iskola szellemiségét. Eltérő a vallás-, a hit-, a világ- és az emberképfelfogásuk.” 23 A magyar pedagógiai hagyományban már a barokk kor jezsuita iskolái is mai értelemben vett alternatív pedagógiát alkalmaztak azzal, hogy iskoladrámákat szerveztek, rendeztek, projektmunkákkal egészítették ki az oktatási-nevelési folyamatot, 24 de reformpedagógiainak ezeknek az iskoláknak a tradícióit még nem nevezhetjük. A huszadik században azonban sorra nyitották kapuikat Magyarországon a Waldorf, a Montessori, a Freinet, a Lauder vagy a Zsolnai-módszereket alkalmazó iskolák. Ezek az iskolák módszereikben ugyan eltérőek, de közös bennük, „hogy a gyermeki személyiségre koncentrálnak, a gyermek érdeklődésének, szükségleteinek, igényeinek kielégítésére törekszenek. Ebből kifolyólag az iskolában háttérbe szorul a puszta ismeretközvetítés, általában a tudás szokványos értelmezése, az intellektuális, verbális hatás, helyette elsősorban affektív és effektív célok (szociabilitás, empátia, tolerancia, autonómia) kerülnek előtérbe.” 25
Zsolnai József arról, mi is motiválta leginkább programjának elkészítésében, így ír egyik 2002-ben megjelent könyvében: „A pedagóguslét, a tudás közvetítése, az embereken való segítés, az emberek rávezetése a jóra, az igazság valamiféle meg- és elismertetése izgatott” 26 A fentebbi idézettel összhangban jegyzi meg Réthy Endréné, hogy a Zsolnai-féle iskolákban figyelhető meg leginkább (a Rogers-iskolával egyetemben) „a személyiségben rejlő lehetőségek kibontakoztatása.” 27 E lehetőségek kibontakoztatása a magyar közoktatásban alternatív iskolakísérletként indult az 1980-as években. Előzményének az MSZMP 1972. évi párthatározatának következtében napvilágot látott 1978-as általános iskolai és 1979-es középiskolai tantervek tekinthetőek, melyek teret adtak az 1980-as évek iskolakísérleteinek. „Zsolnai József – aki a hetvenes években a Kaposvári Tanítóképző Intézetben dolgozott – kimunkálta a Nyelvi Irodalmi és Kommunikációs Programot (NYIK), majd az erre épülő Értékközvetítő és Képességfejlesztő Pedagógiát (ÉKP), mely már nem az ismeretekre, hanem a tanulók képességfejlesztésére, a frontális tanítás helyett a differenciált tanulásszervezésre helyezte a hangsúlyt.” 28 Amíg a NYIK „az anyanyelvi nevelést és általában a beszéd-, írási-olvasási, valamint a nonverbális kommunikációs képességek fejlesztését állította középpontba (1984-ben alternatív tantervként vezették be), [addig] a Zsolnai József nevéhez fűződő másik, >>értékközvetítő és képességfejlesztő<< jellegű program, az ÉKP, már komplex pedagógiai rendszert alkot.” 29 Érdemes hosszabban idézni, hogy maga Zsolnai hogyan foglalta össze értékpedagógiai nézeteit:
„A képességfejlesztés hosszú, 8-10 éves folyamat, pedagógiai odafigyelést és az egyes tanulók személyes bevonását igénylő akciósorozat. Differenciált tanulásszervezést és tanulássegítést igényel. Mind a tanulónak, mind a tanulást segítő szülőnek vagy pedagógusnak tudnia kell, hogy milyen képességcsoportok léteznek, s ezeknek a képességeknek a kiműveléséhez milyen rutinok, készségek előzetes birtoklása szükséges. (…) Minden, e fejlesztésben érintett közreműködőnek tudnia kell, hogy egy-egy képességcsoport kialakulásához milyen ismeretegyüttes birtoklása szükséges.” 30 Mondatai alapján egyértelmű, hogy Zsolnai József módszerének lényege az értékpedagógia, melynek kettős pillére a képességfejlesztés és a differenciált tanulásszervezés. Zsolnay releváns érdeme tehát, hogy „a képességfejlesztés előtérbe állításával kombinált értékpedagógiai rendszert dolgozott ki, és ezt metodikai megoldásokkal együtt alternatív iránnyá fejlesztette,” 31
Zsolnai József mindkét programjában, a Nyelvi Irodalmi és Kommunikációs Programban (NYIK), és az erre épülő Értékközvetítő és Képességfejlesztő Pedagógiában is (ÉKP) nagy hangsúly fektet arra, hogy voltaképpen milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie annak a pedagógusnak, aki alkalmazza a Zsolnai-módszereket az oktatási-nevelési folyamat során. Ez azért fontos, mert „a pedagógusnak kitüntetett szerepe van a pedagógiai folyamatokban. [Zsolnai József] nézete szerint csak azok tudnak eredményesek, hitelesek lenni munkájukban a rossz körülmények ellenére is, akik magasan képzettek és erkölcsösek.” 32 A Zsolnai által írt két dokumentum közül többségében az ÉKP fejezetei részletezik azon elvárásokat, melyeket szakmailag, illetve intellektuális szempontból egyaránt elvár a pedagógustól az értékpedagógiára épülő program. Ezekből jól kivehető, hogy ez az alternatív módszer a pedagógusoktól „az átlagot jóval meghaladó szaktudományos és pedagógiai tudást, illetve képességeket vár el alapvető munkaszerepeik – a kultúraközvetítés és a tanulásirányítás – eredményes gyakorlása érdekében. Emellett még számos, együttesen csak ebben a programban következetesen végzett munkaszerepnek is meg kell felelniük. Ilyen a tanórán és tanórán kívül egyaránt érvényesülő értékközvetítő, elemző, értelmező és lélekvezető szerep. Nem utolsó a sorban a pedagógusok alkotási tevékenysége. Az alkotó tevékenységben minden ÉKP-s pedagógusnak részt kell venni – akár fejlesztői (tanterv- vagy taneszközírás), akár szakmai elemző, akár hiteles adaptációs problémamegoldó szerepben.” 33
1 Heacox, Diane: Differenciálás a tanításban, tanulásban. Kézikönyv a 3-12. évfolyam számára. Szabad Iskolákért Alapítvány, Budapest, 2006. 13. [vissza]
2 Heacox, uo. 9. [vissza]
3 Babitsné Schveitzer Margit, Horváthné Vertike Andrea szerk.: Differenciálás az iskolában. Módszertani segédlet az iskolai integrációhoz. Pécsi Éltes EGYMI Utazó Gyógypedagógusi Hálózat, Pécs, 2018. 2. [vissza]
4 Némethné Tóth Ágnes: Az inkluzív pedagógia didaktikai alapjai. Pápai Nyomda Kft., Pápa, 2007. 183. [vissza]
5 Vekerdy Tamás, Kinek mi kell (Iskoláztatási igények). In: Educatio, 2004/1. 3. [vissza]
6 Vekerdy, uo. 4. [vissza]
7 Nahalka István: A tanulás. In: Falus Iván szerk.: Didaktika. Elméleti alapok a tanítás tanulásához V. fejezet. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2003. 127. [vissza]
8 Báthory Zoltán: Differenciálás a tanulásszervezésben. Forrás: https://mek.oszk. hu/04600/04669/html/balogh_pedpszich0021/balogh_pedpszich0021.html (Utolsó le töltés: 2022. 04. 15.) [vissza]
9 Skinner, B. F.: A tanítás technológiája. Gondolat Kiadó, Budapest, 1973. 107. [vissza]
10 Nahalka István: Az oktatás tartalma. In: Falus Iván szerk.: Didaktika. Elméleti alapok a tanítás tanulásához VII. fejezet. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2003. 184. [vissza]
11 Loránd Ferenc: Hét kérdés – hét válasz az értékelés funkcióiról és eljárásrendjéről a komprehenzív iskolában. In: Új Pedagógiai Szemle, 1998/4. 3 [vissza]
12 K. Nagy Emese: A tanulók személyre szabott differenciálásának lehetséges módjai. In: Podráczky Judit szerk.: Különlegesek. Adalékok a differenciálás módszertanához. Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., Budapest, 2013. 16. [vissza]
13 Lengyel Zsuzsa: A többszörös intelligencia elméletének alkalmazása a helyesírás-tanításban. Forrás: http://www.anyanyelv-pedagogia.hu/cikkek.php?id=289 (Utolsó letöltés: 2022.04.15.) [vissza]
14 K. Nagy Emese, uo. 16. [vissza]
15 Bredács Alice Mária, dr.: A hagyományos és az IKT-vel támogatott mérés és értékelés a szakképzésben. Forrás: https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop-412b2/20130002_a_hagyomanyos_es_az_ikt-vel_tamogatott_meres_es_ertekeles_a_szakkepzesben/HI/shijs23g.scorm (letöltés: 2022. 04. 15.) [vissza]
16 K. Nagy Emese, uo. 20. [vissza]
17 K. Nagy Emese, uo. 24. [vissza]
18 Kókayné Lányi Marietta: Hogyan készítsük fel tanítványainkat a személyre szabott tanulásra? In: Vojnitsné Kereszty Zsuzsa – Kókayné Lányi Marietta szerk.: Könyv a differenciálásról. Máshonnan – máshogyan – együtt. Educatio Társadalmi Szolgáltató Közhasznú Társaság, Budapest, 2008. 79. [vissza]
19 Kopp Erika, Ollé János, Zágon Bertalanné: Tanórai differenciálás. Oktatási programcsomag a pedagógusképzés számára. Educatio Társadalmi Szolgáltató Közhasznú Társaság, Budapest, 2008. 49. [vissza]
20 Vekerdy, uo. 4. o. [vissza]
21 Vekerdy, uo. 5. o. [vissza]
22 Vekerdy, uo. 5. o. [vissza]
23 Réthy Endréné: Oktatáselméleti irányzatok. In: Falus Iván szerk.: Didaktika. Elméleti alapok a tanítás tanulásához. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2003. 27. o. [vissza]
24 A barokk korszak nagyhírű egyházi iskoláiban „rengeteg időt fordítottak – a szorgalmi idő rovására is! – iskoladrámák írására, díszletezésére, kosztümözésére, megrendezésére, előadására.” (…) [legfontosabbnak] „a gyerek minden oldalról történő megismerését tartották” (Vekerdy, uo. 8.) [vissza]
25 Réthy Endréné, uo. 27. o. [vissza]
26 Zsolnai József: Vesszőfutásom a pedagógiáért. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2002. 119. o. [vissza]
27 Réthy Endréné, uo. 27. o. [vissza]
28 Albert B. Gábor: A nevelés történeti és elméleti alapjai (egyetemi jegyzet). Kaposvári Egyetem, Kaposvár, 2011. 92. o. [vissza]
29 Zrinszky László: Neveléselmélet. Műszaki Kiadó, Budapest, 2006. 120. o. [vissza]
30 Zsolnai József: Képesség- és személyiségfejlesztés alulnézetből. In: Új Pedagógiai Szemle. 1999/12. 13. o. [vissza]
31 Zrinszky, uo. 104. o. [vissza]
32 Bognárné Kocsis Judit: Zsolnai József pedagógusképe. In: Iskolakultúra. 2011/10-11. 31. o. [vissza]
33 Csík Endre: A Zsolnai-programok. In: Iskolakultúra. 1994/10. 37. o. [vissza]
Műterem részlet 1957
Volt közöttünk egy zseniális fiú, szintén elhivatott, mániákus filmes, Papp Imre. Olyan dokumentumfilmeket készített, amilyeneket ma minden magára adó televízió felárral megvenne. Egészen különleges filmeket. Emlékszem volt közöttük egy portréfilm egy fickóról, aki triciklin vitte a könyveket eladni, járta a piacokat, a falvakat, mint egy megszállott népművelő. Nagyon sok könyvet eladott. Azonban volt egy személyes problémája. Nem tudott olvasni. Egy igazi analfabéta volt, aki könyvkereskedőként próbál megélni. A másik gyönyörű filmje egy vak fiúról szólt, akinek hobbija a fényképezés. Az ajkával tapogatta le a negatívon a képet. A hang irányában fényképezett, ő hívta elő a filmet és szinte az ajkával látott. Ma is megborsódzik a hátam, ha visszagondolok erre. Imre filmjeinek képsorai máig előttem vannak. Ő akkor a Magyar Televízióban kábeles volt, Sólyom Andrással együtt – ez akkoriban a segédoperatőrség előszobáját jelentette. Imrét 1974- ben vették fel a főiskolára. Talán későn, mert kicsit megváltozott. Két szenvedélye volt. A filmezés és a nők. Igazi nőfaló volt. Főiskolásként egyszer összejött egy férjes asszonnyal, valahol a Duna mellett. A nő férje titokban figyelte és rajtakapta őket egy félreérthetetlen pillanatban. A férj erős volt és indulatos.
„Megöllek te rohadék!” kiáltással, kezében egy vadásztőrrel rohant Imre felé, aztán elkezdte a beavatott barátaival együtt Imrét üldözni a víz partján.
– Megöllek te szemétláda! Innen nem menekülsz! – üvöltözte, kezében a vadásztőrrel. Imre egyedül volt, ivott is. Nem maradt számára más választás, kétségbeesésében ruhástól beugrott a Dunába, hogy átúszik a túlsó partra. Talán az ital, talán egy örvény, talán a ruhája súlya, nem tudni, de soha nem ért át a túlsó partra. Belefulladt. A testét csak jóval később találták meg. Hogy mi az igazság? Talán soha nem tudjuk meg.
– Potya halál! – kommentálták a tanárai a főiskolán. Imre, akit mindenki kedvelt, aki szikrázóan tehetséges volt, úgy távozott el, hogy soha nem tudta megmutatni, mire is lett volna képes a profik világában.
A remek szervező Szirtes András a hangosztályon volt hangkamerás. Néha együtt mentünk el forgatni. Mindenkinek volt valamije, amit a forgatásra hozott magával. Nekem egy szovjet Quartz 5-ös, felhúzhatós, 8 milliméteres kamerám – remek darab. Sok mindent tudott. Lehetett vele kockázni, lehetett vele kicsit lassított felvételeket készíteni, hatféle sebességet lehetett rajta állítani. Sólyomnak volt egy statívja, magyarul kameraállványa, Szirtesnek egy töltőzsákja, amivel akár másfél méternyi filmet lehetett nyerni egy-egy filmtekercs befűzésekor. Egyszer megbeszéltük, hogy együtt megyünk forgatni az én filmemet. A címe: Asszociációk, Radnóti Miklós emlékére. Egyik szereplője egy gyönyörű lány, Vásárhelyi Mária, ma az egyik legjobb médiaelemző szociológus.
A terv az volt, hogy a Moszkva téren találkozunk, és onnan megyünk ki a hegyekbe. Amikor Sólyom meglátta Marit, azt mondta:
– Gyerekek, ez a csaj gyönyörű, pont ilyet képzeltem el. Könyörgöm, add kölcsön a lányt, itt van egy telefonfülke, ott leforgatnám az én filmemet vele, ha beleegyezik, aztán mennénk forgatni a tiédet. Mari beleegyezett. Ez akkor valahogy olyan természetes volt. Tiszteltük egymás tehetségét, ambícióit. Tudtuk, hogy csak akkor érhetjük el a célunkat, hogy igazi filmesek legyünk, ha végigjárjuk a magunk szakmai zarándokútját. Tanulni, csinálni, ellesni, és nagyon akarni, hogy bármi áron is, de megvalósulhasson az álmunk. Mert mindannyiunkban ott voltak az álmok. Akkor filmesnek lenni óriási rangot jelentett. Nem a pénz, nem a hírnév volt a fontos, hanem a szabadság, hogy valaki megvalósíthatja, realizálhatja az álmait, a benne lévő gondolatokat, víziókat, és az eredményt közzé is teheti, hogy mások is átérezhessék, mások is magukénak érezhessék. Hogy bármit, amit fontosnak tart a világról, mozgó képben tudja megfogalmazni. Mint egy műfordító és költő egy személyben. Persze mindezt inkább éreztük, semmint megfogalmaztuk. Naponta láttuk magunk körül a nagyokat, akiket mindenki tisztelt. Lehetett szeretni vagy nem szeretni őket, de mindenki tisztelte a tudásukat, a tehetségüket. Közelről is láttuk, hogy milyen fontos a munkájuk, hogy a társadalom mennyire értékeli az igazi filmművészeket. Akkor úgy tűnt, ha valaki elvégzi a főiskolát, onnantól a lehetőségei szinte korlátlanok.
– Marcsi! Kicsit gyere magadnak balra! Még egy kicsit! Jó, most emeld fel a telefonkagylót és tárcsázzál! – adta ki Sólyom András az instrukciót a telefonfülkébe állított Marinak. Eltelt néhány óra és leforgattuk a filmet, aztán felszálltunk az 56-os villamosra és elindultunk Hűvösvölgy felé Radnótit forgatni.
– Én azt javaslom − mondta Lőrincz József, kiváló fiatal operatőr, aki éppen Szabó Istvánnal csinálta a Szerelmesfilmet −, hogy ne 8 mm-es filmet vigyetek, mert azt a kutya nem nézi meg, hanem fotókat! Válogatni kell, csak a nagyon jó képeket vigyétek, mert a felvételi bizottság az első rostán nagyon durván szórja a népet. Általános műveltség, filmtörténet, filmkultúra, egyéniség, személyiség, ami az első rostán döntő lehet. De maga az első rosta is két részből áll majd. Először írni kell, aztán jön a személyes beszélgetés. Ha valaki igazán hisz benne, hogy neki ezt a munkát kell csinálnia, hogy valóban ez a jövője, az előbb-utóbb bekerül. Csak baromi sok alázat, türelem, kitartás kell hozzá – vigasztalt és bíztatott Lőrincz Jóska.
Közben forgott a Csárdáskirálynő. Mindenki a felvételi lázában égett. Én is éjjel-nappal fotóztam. Esténként, amikor a család már lefeküdt, a fürdőszobát fotólaborrá alakítottam át. Hívtam és nagyítottam, szortíroztam, és persze fogalmam nem volt, hogy mi kellhet oda. Legyen portré, legyen emberábrázolás, legyen táj, legyen egy kis optikai játék? Mi a fenét érdemes vinni, ami egyedi, ami egy kicsit is érdekelheti a zsűrit? Közben Hegedűs Géza könyveit faltam, de naponta a kezemben volt Szerb Antal irodalomtörténete, Jay Leyda Régi és új című könyve a szovjet filmművészet történetéről. De Bergmann, Fellini, Pasolini, Sica, Buster Keaton, Chaplin, Elia Kazan, Truffaut, Godard, Claude Lelouch, Kozincev filmjeit is betéve tudtam. A magyar filmművészet történetét is próbáltam megtanulni. Fábri Zoltán és Szabó István voltak a kedvenc rendezőim. Ma is azok. De tudtam, hogy Jancsó zseniális, hogy Huszárik csodálatos, és még sorolhatnám a nevét mindazoknak, akiket kedveltem, tiszteltem, akiknek a filmjeit ma is ott őrzöm a lelkem belső polcain. Tele voltunk reménnyel, bizakodással, hittel, hogy hátha, hogy sikerülnie kell. Kiderült, hogy „csupán” 2500-an jelentkeztünk az elérhető 8 helyre. És persze megkezdődtek a találgatások, hogy ki az, akit biztosan felvesznek. Voltak, akik nagyon jól informáltnak adták el magukat. Sokan rájátszottak, hogy kikkel vannak jóban, milyen körökben forognak, kikre számíthatnak. Voltak, akik beképzeltek lettek, mert éppen egy nagy rendező mellett dolgozhattak, és azt hitték, hogy az már egy belépőjegy a nagy produkcióra. Voltak, akikre csak legyintettek. – Á, őt biztos nem fogják felvenni. Nincs senkije, aki nyomná.
Az valahogy teljes mértékben elképzelhetetlen volt, hogy kapcsolatok nélkül, befolyás és protekció nélkül, valakit a tehetségéért vegyenek fel. Pontosabban akadtak végtelenül naiv jelentkezők, mint jómagam is, akik úgy képzelték, hogy lehetséges bekerülni felsőbb kapcsolatok nélkül. Szinetár, akivel akkor együtt dolgoztam, kicsit bíztatott, hogy majd ő figyel – de nem igazán vettem komolyan. Az első felvételi egy írásbeli vizsga volt, aztán egy beszélgetés. Vittem a képeimet, vittem a verseimet. Volt egy kérdés, hogy soroljam fel a három kedvenc filmemet. Én beírtam, Álmodozások kora, Apa, Szerelmesfilm. Aztán szólítottak, hogy menjek be a felvételi bizottság elé. Legnagyobb meglepetésemre a két tagú bizottságban Horváth Ádám mellett Szabó István ült. Azt hittem, hogy megnyílik a föld alattam. Ezek azt fogják gondolni, hogy én csak előnyt akartam szerezni. Aztán jól elbeszélgettünk. A kedvenc filmekről nem esett szó. Valahogy továbbjutottam.
A filmgyárban a nagyműteremben forgattunk. Akkor már köztudott volt, hogy Moffo milliókat kap a filmért, míg a legnagyobb magyar sztárok csak 25 ezret fejenként. Ez akkor azért nem volt rossz pénz. A Filmgyárban én 1300 forint fizetést kaptam. Az is elterjedt, hogy Moffo, aki nagyon korrektül dolgozott − megtanult csárdásozni, magyarul énekelni, elsajátította a magyar gesztusokat −, nem elsősorban a megélhetéséért csinálja a filmezést. A férje, egy olasz milliárdos kísérte, aki többek között tojásexporttal foglalkozott.
Az éjszakai forgatáson a stáb-büfé beköltözött a műterem távoli sarkába. Egy hosszú asztalon szendvicsek, pástétomok, rántott húsok, főtt tojások, sütemények, elvileg nem lehetett alkoholt árulni, de a piaci viszonyokhoz alkalmazkodniuk kellett a büféseknek is. Volt a „kemény” kávé, a rumos kóla, a szőlőleves „szódavíz”, vagyis a fröccs, de ha valaki tömény házi pálinkára vágyott, azt is megkaphatta. Latinovits, talán mert fáradt volt, talán, mert unta, érezhetően túltöltötte megát alkohollal. A munkáján egyáltalán nem érződött, csak a felvétel előtt és után. Éppen átállás volt, amikor odalépett a büfésnőhöz, kért valamit inni, elvett az asztalról két főtt tojást, majd hangosan és olyan latinovitsosan a következőket mondta:
– Valaki, valaki illetékes, mondja meg a Moffo tisztelt férjurának, hogy legnagyobb sajnálatomra, de igazán, elvettem és megettem két tojását. Remélem nem lesz belőle problémája.
– Zolikám! Egészségedre, de ez a kettő az én uram két tojása, Moffo férjének nincs hozzájuk köze.
– Jaj, jaj, szegénykém! Most mit mondjak, szólhattál volna előbb is – rogyott Latinovis könnyek között egy székre.
A második rosta már gyakorlatibb volt. Adtak egy tekercs fekete-fehér filmet és ki kellett menni a Mátyás térre, ahol 120 perc alatt egy legalább 15 képből álló fotóetűdöt kellett készítenünk. Ez tisztességes, gondoltam. Adott a hely, az idő, mindenki megmutathatja, hogy mit tud. De mi a fenét lehet fotózni a Mátyás téren, valami olyat, amit más nem vesz észre, amit más nem csinál meg? Mitől lehet az én sorozatom egyedi? Fogalmam sem volt, mi az, ami számomra érdekes lehet. Valamit ki kell találnom. A többiek azonnal elkezdtek lőni, mindenre, amit láttak. Én azt mondtam magamnak, hogy nyugi. Nyugalom! Nem kell kapkodni. Ki kell várni a pillanatot. Körbe sétáltam a teret, figyeltem, ki mit talált meg. Aztán belebotlottam egy autógumi külsőbe.
Meg van! Ez lesz a szervező erő, gondoltam, és elkezdtem magam előtt gurítani a gumit. Azonnal odajött néhány gyerek, és megkérdezték, hogy ők is guríthatják-e? Mondtam, hogy persze, de én közben fényképezni fogok. Nagyon tetszett nekik a játék. Végiggurítottuk a kereket a téren, hol egy, hol öt gyerek. Közben jöttek a különböző karakterek. Egy reverendás pap, aki átlépte a gumit, két utcalány, akik kicsit gurítottak rajta, aztán egy strici, cigarettával a szájában, ő is beszállt a gurításba, utána egy megrémült nyugdíjas néni torpant meg két kosárral a kezében, attól félt, hogy elüti a kerék. Aztán jött egy fickó, begipszelt lábbal, két mankóval, és nagyon szerette volna ő is meglökni a kereket. Egy nagyon kövér asszonyság, aki csípőre tette a kezét és nagyon fel volt háborodva, hogy a gyerekek mivel játszanak, aztán jött egy rendőr, aki csak figyelt és látta, hogy a gyerekek nem rosszalkodnak, hanem valaki fotózza őket. De nagyon figyelt, mert minden gyanús volt neki. Főleg a fotós. Közben mentünk keresztül-kasul a Mátyás téren. Elég hamar betelt a tekercs. Visszamentem a főiskolára, leadtam. Kiderült, hogy én vagyok az első, a többiek még fotóznak. Persze volt olyan, aki életében még egy képet nem csinált, és fogalma sem volt, hogy mit kell egy fényképezőgéppel csinálni, mit kell állítani, mire kell figyelni, hogy legalább technikailag elfogadható kép születhessen. A szóbeli vizsga előtt a negatívról lehúzott pozitív filmtekercset fel kellett kockákra vágni, be kellett keretezni, és képsorba kellett szerkeszteni egy diavetítő magazinjába. Nagyon izgultam, mert sokan ültek bent a vizsgán. Elkezdtem a vetítést és éreztem, hogy tetszik nekik. Olyan filmes volt. Volt eleje, volt közepe, volt vége a történetnek. Mert, hogy egy történetet sikerült elmesélnem.
– Majd értesítjük! Tessék hazamenni! – mondta ki valaki az utolsó szót. Kicsit megsemmisülve léptem ki az ajtón, de azt éreztem, hogy jó volt, amit csináltam, ezt kérték. Az adott lehetőségek között ez volt a legkézenfekvőbb. Továbbjutottam. A föld felett lebegtem a boldogságtól. Talán mégis sikerül, talán megvalósul az álmom? Aztán kaptam egy táviratot, hogy a harmadik felvételi rosta előkészítő megbeszélésére menjek be a főiskolára.
Kiderült, hogy 25 jelentkező maradt a 8 helyre. Kiderült, hogy valóban Máriássy Félix indít osztályt. Kiderült, hogy 120 méter 16 mm-es anyagot adnak. Abból kell megcsinálnia a 6-7 perces filmet. A forgatáshoz kapunk egy segédoperatőrt, de mindenkinek magának kell felvennie az anyagot. Szinkronhang nincs. Hangot, zenét nekünk kell hozni. A leforgatott anyagot a főiskolán vágjuk majd meg a vágó szakra jelentkezett jelöltekkel. Határidőre le kell adni egy szinopszist, amit leforgatunk, és utána a főiskola gyártása beosztja, hogy ki mikor vághat. A 25 jelentkezőt három csoportra osztották, hogy együtt forgassanak, és egymásnak segítsenek. Mind a 25-en lelkesek voltunk és nagyon elszántak.
A gyakornoki idő lassan haladt előre. A program része volt, hogy áthelyeztek az úgynevezett II. telepre, az egykori HDF-be, ami eredetileg Híradó- és Dokumentumfilmgyárként szerepelt, ameddig nem egyesült a MAFILM néven ismert szervezettel. Szóval a II. telep első pillanatban kicsit furcsának tűnt, nem csak azért, mert sokkal kisebb és családiasabb volt, hanem mivel szerényebb is. Az volt az furcsa, hogy a szakmát szinte mindenki ott kezdte, onnan építette fel a karrierjét. Jancsótól Szabó Istvánig. Hiszen először mindenki rövidfilmeket készített mielőtt átkerült a Hunniába, a játékfilmeket készítő nagy álomgyárba, az egykori Róna, majd Lumumba, majd ismét Róna utcába. A nagy öregek egyöntetűen azt mondták, hogy szakmát a HDF-ben lehet megtanulni.
– Nem kell görcsölni, itt vagyok. Sosem lehet tudni, mi lesz belőle − gondoltam –, hát akkor tanuljuk a szakmát. A szakmát, ami igazából megtanulhatatlan. Keleti Márton azt mondta, hogy ezt a mesterséget elvileg meg lehet tanulni két könyvből. De a kivételek, amiket hozzá kellene venni, az legalább két könyvtár.
Maga a HDF a Könyves Kálmán körút és Üllői út sarkán volt, a Fradi pályával szemben. Talán nem is tudták a villamoson utazók, hogy egy filmgyár van a magas téglakerítés mögött. Pedig itt működött a két nagy klasszikus műterem, ahol nagyon sok filmet forgattak le. Voltak raktárak, hang- és képmechanika zseniális műszerészekkel, akik, ha kellett, apró alkatrészekből raktak össze új kamerákat és vágóasztalokat. Volt egy jól felszerelt autószerelő műhely, meglehetősen nagy gépkocsiparkkal. Egy komoly asztalos műhely, ahol igazi mesterek dolgoztak, mindent tudtak, a vasútmodelltől az Orient Expressz vonatbelsőig, mindent csináltak, mindent, amit csak fából lehetett, a kastélybelsőtől a börtönig. Volt kárpitosműhely, ahol a barokk bútorok kárpitozásától a legelegánsabb függönyök elkészítéséig és mozgatásáig mindennel foglalkoztak, ami kárpit. A profi szobrászok kősziklákat gyártottak, ha a feladat úgy kívánta, de ha kellett, szökőkutakat, ha kellett, szenteket ábrázoló szobrokat, balusztrádtereket, frízeket is, műkőből, gipszből, ahogy kérték tőlük. Olyan tökéletes műmárványt tudtak festeni, hogy szabad szemmel még centikről sem lehetett megállapítani, hogy nem igazi. Voltak festők, akik a műteremben felépített belsőket festették, de ha kellett, korabeli cégtáblákat, feliratokat, transzparenseket, szentképeket, tájképeket készítettek. Fantasztikus szakemberek dolgoztak itt, imádták, hogy minden nap új kihívás elé állnak, és tökéletesíthetik magukat a szakmájukban. Volt akkumulátorműhely, esztergályosműhely, trükkműterem, ahol főcímeket, animációs filmeket vettek fel.
Itt működtek a fontos stúdiók, a Híradó-, a Dokumentumfilm-, a Népszerű Tudományos Filmstúdió, ahol ismeretterjesztő- és oktatófilmek készültek. Külön stúdiója volt a propaganda filmeket készítőknek, ahol naponta születtek reklámfilmek, vállalati referenciafilmek. De itt kapott helyet a katonai és a belügyi filmstúdió is, ahol főleg oktatófilmeket, néha szigorúan titkos filmeket is készítettek. Egy külön épületben dolgoztak a trükkösök, azok a grafikusok, akik képzőművészek is voltak, akik mindent csináltak, amit a filmekhez felhasználhattak. És itt működött a világon egyedülálló, aprócska műterem, az úgynevezett „Schuller-műterem”, ahol szinte mindenki dolgozott, mert különleges precíziós felvételeket itt lehetett készíteni, különleges berendezéseken, például átalakított eszterga- és marógépállványon, fogászati röntgenállványon, de erről majd később. Az úgynevezett II. telepen legalább 500 ember dolgozott akkoriban. Többségük csaknem folyamatosan. A szakállomány szinte minden stúdióhoz kiközvetíthető volt. Természetesen a titkos filmek gyártásához nem hívhattak akárkit, csak akit előtte lekádereztek. Hetek teltek el, ameddig kiismertem magam a gyárban.
Az első munkám már az első munkanapomon bejött. A diszpécserek kerestek, hogy azonnal jelentkezzem náluk. Két hölgy intézte a gyár teljes üzemét. Ők szervezték, hogy ki kivel, mivel, mikor forgat. Nem volt komputer, csak kockás füzet. De tudták, hogy melyik kamera, melyik optika, melyik lámpa, melyik világosító, vagy segédoperatőr hol és kivel és melyik produkcióban dolgozik. A fődiszpécser, Bajusz Magdi határozott és kicsit katonás stílusban adta elő, hogy „magának ma este 5-re kellene mennie, forgatni a Híradóval. Szörény Rezső, tehetséges fiatal rendező készít egy riportot a különleges tudakozóról. Farkas Kálmán lesz az operatőr. Régi profi. Csak két kamerát kell vinnie. Egy kézi Arriflexet és egy Arri blimpet. De nyugi, nem a nagyvarióst, hanem a kicsit. Majd a világosítók segítenek. Az anyagot a híradó gyártás adja majd oda.”
– És én egyedül leszek a két kamerára? Mint kezdő gyakornok?
– Igen! Természetesen. Felejtse el, hogy gyakornok. Csak nyugi. Meg fogja oldani.
Ekkor belépett egy őszhajú férfi. Gerő Edit, a másik diszpécser intett neki, és rám mutatott.
– Te leszel a segop? Szervusz, Farkas Kálmán vagyok. Az a kérésem, hogy a kézi arriba 60-as anyagokat fűzzél, a blimpbe meg 150 métereket. Az gazdaságosabb. Fél hatkor indulunk. Ismered a gyártást?
– Sajnos nem, ez az első napom itt. Teljesen új vagyok, senkit nem ismerek. Fogalmam sincs a szokásokról, a helyekről, a nevekről nem is beszélve.
– Na, gyere velem. Farkas végigvitt egy hosszú és sötét folyósón, aztán benyitott egy nagy terembe, ahonnét dőlt a cigarettafüst. Legalább tizenöt ember ült az asztaloknál, olvasták az újságokat, vitatkoztak.
– Ez a köpködő – mondta, magától érthető természetességgel. – Itt tanyáznak a híradósok, itt írnak, itt találkoznak az operatőrök, a rendezők, itt vadásznak új témákra, itt beszélik meg a következő heti anyagokat.
A társaság nem nagyon figyelt ránk. Aztán benyitottunk egy másik szobába, ami sokkal kisebb volt, de a kiáramló cigarettafüst annál töményebb.
– Meghoztam az új segopot! Még nagyon új a srác. Ma van itt először. Ő lesz velünk este. Neki adjátok oda az anyagot!
Farkas fordult egyet, és eltűnt. Ott álltam, és mindenkinek bemutatkoztam. Mindenki azonnal tegezett, és egy pillanatra sem gondolták végig, hogy milyen kalandra vállalkoznak velem.
– Ok! Itt van hat doboz film. Van két 60 méteres guriga, van egy 30 méteres, van egy 40 méteres és van két 120 méteres. Osszátok be.
– Bocsánat, de az operatőr tőlem két 150 méteres anyagot kért.
– Kérni, azt lehet. Ez van. Majd jobban spórol. Nyugodtan hivatkozzál rám, hogy az a gonosz gyártás csak ezt tudta adni. A 2x150 méter, az már 300 együtt. Az egész híradó annyi anyagra kell, hogy ráférjen. Ez nem Amerika, nagyon nem!
A kameraraktáros már előkészítette a két kamerát. Az egyik legalább hatvan kiló volt. Egyedül meg sem bírtam mozdítani.
– Ott egy kocsi, azzal könnyebb kihúzni az udvarra. De kell még egy hálózati szinkronmotor, optikák, kell hozzá akkumulátor, amit itt az udvaron balra a lépcsőnél vehetsz fel. Farkas Kálmánnak van külön névre szóló akkumulátora, azt vidd! A kamerákhoz van két statív. Az egyiket satlerfejjel kérték. Az egy külön dobozban van. A blimphez van egy nagyobb statív, de alá kell egy fa terpesz, hogy ne csússzanak szét a lábai a nagy súly alatt. Itt írd alá, hogy átvetted ezeket! Jó munkát!
Testvérek között is legalább 200 kiló volt a felszerelés. Egyenként felcipeltem a gyár udvarára, ahová megérkezett egy Latria néven ismert szovjet gyártmányú mikrobusz, amibe mindennek bele kell férnie. De jöttek a világosítók is a lámpákkal, kábelekkel, és a lámpákat tartó állványokkal. A helyzet egyre reménytelenebb lett. Hová lehet ennyi cuccot itt elpakolni. Hogy fogunk elférni ebben a kis buszban? Ekkor megérkezett a hangosztály is, a saját felszerelésükkel. Kész. Feladom. De aztán valahogy mindennek lett helye. Megérkezett az operatőr és a gyártásvezető is.
– Ha készen vagyunk, indulhatunk. A rendezővel ott találkozunk – adta ki a parancsot Kálmán.
Megérkeztünk. Felcipeltük az emeletre az összes felszerelést. Farkas Kálmán kezébe adtam a kézi Arrit, pillanatokon belül el is kezdett forgatni. Mindent felvett, ami számára érdekes volt. Két kazettát pillanatokon belül el is használt.
– A vágóképek megvannak, ez kész. Most a blimp. Itt áll majd a kamera, ebben a magasságban − mutatta saját szemmagasságát. – Van tíz perced, csak nyugodtan. A világosítók majd segítenek.
Az adott helyre leraktam a faterpeszt, ami nem volt más, mint egy összecsukható három lécből álló háromszög, aminek mindhárom lécébe lyukakat fúrtak, hogy abba csússzanak bele a statív lábain lévő acéltüskék. Felállítottam az állványt. A világosítók szó nélkül jöttek, és felraktuk rá a blimpet, a szinkronhangos kamerát. Befűztem az anyagot, bevilágítottunk.
– Minden kész! – szólt Kálmán a rendezőnek, aki kicsit idegesnek látszott.
– Nem itt leszünk. Fel kell mennünk a harmadikra. A főnök csak a saját szobájában hajlandó nyilatkozni.
– Bassza meg! Igazán szólhatott volna előbb is, amikor itt voltunk terepszemlén – morgott maga elé Kálmán.
– Bocsánat, hogy közbeszólok, de itt vannak azok, akik fogadják a hívásokat. Nem kellene őket is felvenni munka közben szinkronban?
– Igaz! Jó, vegyünk fel néhány hívást röviden. Megvettük az ötletet, bólogatott Szörény Rezső.
Farkas Kálmán kicsit rosszallóan nézett rám.
– Ez nem volt betervezve. Félek, hogy nem lesz elég az anyag. Mennyi van még?
– Van a két 120 méteres, van a 30 és a 40 méteres guriga – válaszoltam rá azonnal.
– Jó, akkor most tedd be a 40 méterest a blimpbe.
Elkezdtünk forgatni. A telefonnál ülők remek rövid történeteket meséltek. Persze kifutott az első kazetta. Betettem a 30 méteres anyagot, ami valamivel több, mint egy perc. Próbáltunk valami hívást felvenni, de éppen akkor senki nem hívta a tudakozót. Sebaj. Az egyik telefonos felhívta a másikat és kérdezett valami eget verő baromságot, hogy a kék bálna-e a legnagyobb hal?
A válasz is rövid volt.
– A kék bálna nem hal, hanem emlős és valóban a legnagyobb állat, amit ismerünk.
Szörény nagyon elégedett volt.
– Még egy ilyen kérdés kéne. Például, hogy Magyarországon hány filmhíradó készül évente?
– Fogalmam sincs – válaszolta a telefonos ember. – Gondolom évi 10-12 darab? Jó lenne válasznak?
– Nem! –vágott rá Farkas Kálmán. Készül 52 heti híradó, 10 világhíradó és 8 darab sporthíradó.
– Jó, akkor vegyük fel! - lelkesedett a telefonos.
– Ez baromi jó! – lelkendezett a rendező. – Vegyük fel!
–De erre nem lesz elég a 40 méter – szólaltam meg én is, hogy fokozzam az alkotói feszültséget.
– Akkor fűzzed be a 120 métert! A főnöknek egy kérdéssel kevesebbet fogok feltenni – bólogatott Szörény Rezső.
A felvétel jól sikerült. Mire befejeztük a főnök már lejött, hogy hol vagyunk ennyi ideig. Neki drága az ideje.
– Jó, értem, nem szeretnénk feltartani a munkájában. Itt egy szék, ide kellene ülnie. A háttérben a munkatársai dolgoznak majd, akik ezt a szolgáltatást adják. Ha itt ül, akkor egy képben megfogalmazhatjuk ezt a különleges postai szolgáltatást – mondta Szörény, aki egy pillanat alatt átment határozott rendezőbe.
– Jó! Ha maguknak jó, akkor én ide is ülhetek, de szeretném, ha a kérdéseket előre elmondaná.
– Semmi akadálya. Itt vannak a kérdések – Szörény átadott egy kérdésekkel teleírt papírlapot. – Tessék, nagyjából ezeket kérdezném.
– Húha! Nekem erre fel kell készülnöm! Rögtön jövök! – Azzal felpattant és eltűnt.
– Ez meglóg, fogalma sincs semmiről – morogta maga elé az operatőr. – Biztos valami fontos elvtárs, aki politikailag felügyeli ezt a nagyon fontos területet. Most elrohant, megkérdezi a főnökét, hogy mit válaszoljon. Ebben olyan biztos vagyok, mint a 2x2 = 4-ben.
A pultoknál dolgozó telefonosok csak szerényen mosolyogtak és egyet gondolva egymásra néztek.
– Lehetne ide még néhány könyvet, lexikont tenni, hogy látszódjon a képen is valami? – mutatott a kép előterében lévő üres asztalra a rendező.
– Persze hogy lehet! Hozunk még! Mennyi kellene?
– Amennyi van! – válaszolta Szörény.
A telefonosok egy kézikocsinyi könyvet raktak ki az asztalokra.
– Elég lesz?
– Igen, ez meggyőző! Köszönöm!
Eltelt legalább 30 perc, amikor a főnök két kollégájával visszaérkezett.
– Ha elakadok, majd ők segítenek.
Bevilágítottuk újra a képet. A háttérben a telefonosok úgy csináltak, mintha folyamatosan hívásokat fogadnának, amelyekre válaszolnak. Persze csak nagyon halkan.
–Bocsánat! Ha lenne egy zsebkendője, kicsit letörölhetné a homlokát, mert be fog csillogni a filmen – szólt az operatőr az izzadó fejű főnöknek.
– Igen! Máris hozok egyet.
A főnök megint felpattant és megint elment.
– Hú, ez nagyon be van szarva! Nézzétek, tremolózik a keze. Ez piás – szólalt meg Feri, az egyik világosító. – Be kellene lazítani egy kicsit. Adjatok neki egy felest. Most jut eszembe, véletlenül van nálam egy kis védőital.
A főnök visszatért.
– Ha megkínálhatjuk egy kis frissítővel − szólalt meg a rendező, és felkínálta a kisüveget.
– Nagyon köszönöm! De nehogy megtudja a főnököm, mert akkor abból nagy balhé lesz – mondta, és egy slukkra felhajtotta az üveg tartalmát.
– Mehet? – kérdezte Szörény.
– Egy pillanat, mindjárt leér. Nagy levegőt kell vennem előtte. Én még nem szerepeltem a TV-ben.
– Sajnálhatja, de ez a filmhíradó. De végtére is, mindegy − szólt a kamera mögül az operatőr.
– Jó a hajam és a nyakkendőm? − kérdezte a magával hozott két kollégájától.
– Rendben, remek! – mondták egyszerre.
A telefonosok nem tudták, hogy sírjanak vagy röhögjenek-e ezen a közjátékon.
– Akkor felvétel lesz, ahogy megbeszéltük. Tessék! – sóhajtott fel Szörény.
– Még egy pillanat! Mi lesz az első kérdése? – hebegte a főnök.
Szörény Rezső lassan elvesztette a humorát. Arca kissé eltorzult. Visszafogott hangon improvizált.
– Hány lába van a lónak?
– Ne haragudjon rendező elvtárs, de ez nem szerepelt a megadott kérdések között.
– Akkor azt kérdezem, hogy mi volt az előző munkahelye?
– Ez sem szerepelt az eddigi kérdések között.
A főnök érezte, hogy egyre kínosabb a helyzete, főleg a beosztottjai előtt.
– Mondtam, hogy az én irodámban vegyük fel az egészet! – mondta indulattal.
– Sajnos oda nem fér be a kamera meg a lámpák sem – válaszolt nagyon higgadtan Farkas.
– Jó, de akkor ne legyen itt senki, ameddig a felvétel tart. Majd maguk összeragasztják valahogy.
– Ők semmit sem hallanak a válaszaiból, hála istennek, mert a fejükön ott a fülhallgató.
– De kérem! Nekem jogom van eldönteni, hogy milyen körülmények között nyilatkozom! Ezt ugye maguknak is akceptálni kell. Nekem nem tetszik ez a stílus! Vagy hajlandók figyelembe venni a feltételeimet, vagy ellenkező esetben jelenteni fogom a Pozsgay elvtársnál, aki nekem régi, személyes jó barátom, és maguknak annyi!
– Na, ebből elég! – csapott az asztalra az egyre vörösödő fejű Szörény. – Itt most én vagyok a főnök. Ha tudni akarja, akkor nekem meg Aczél György elvtárs az ismerősöm. De ha akarja, Kádárhoz is meg vannak a szálak. Két lehetősége van. Vagy most leül és válaszol a kérdésekre, vagy mást fogok ideültetni. Felfogta?
– Örömmel veszem! Üljön ide más! Szólok a helyettesemnek. Ő legalább szeret szerepelni.
– Hol van a helyettese?
– Itt ül, maga előtt – mutatott egy szerényen hallgató szemüveges hölgyre.
– Jó, akkor az a kérésem, hogy cseréljenek helyet – mondta Szörény, aki már leizzadt az idegességtől, különben sem volt jó a szíve.
A nő beült, kicsit megfésülködött, arca ellágyult, megszépült, és tökéletesen elmondta a leckét. Kiderült, hogy eredeti szakmája szerint történelem tanár, de volt némi konfliktusa az igazgatójával, mert nem értett egyet az elvárt tanítási módszerrel, és nem tartotta be a tanterv órára lebontott menetét. Mennie kellett. Ide volt protekciója.
A főnök ott állt a kamera mögött és az orra alatt morgott valamit, hogy ezeknek a tévéseknek csak az kell, hogy mosolyogjon a riportalany. Este 11-re értünk vissza a filmgyárba. Ki kellett kazettáznom, és ki kellett vinnem az exponált anyagot a Filmlaborba, ahol már nagyon várták, mert a filmhíradónak akkoriban mindenkivel szemben elsőbbsége volt. Reggelre meg is lett a muszter, de vele egy időben a feljelentés is, hogy a stáb tiszteletlenül viselkedett az illetékes elvtárssal szemben.
A szerkesztő Gondi Mária mindenkit megkérdezett, hogy mi történt, mert Pozsgay elvtárs titkársága is megkapta a feljelentés másolatát. Engem is behívattak. Elmondtam. Még az is szerepelt a feljelentésben, hogy mindannyian erősen alkoholos állapotban voltunk. Egy mentségünk volt csupán, hogy következetesen TV-s stábról szólt az írás. Most ki az erősebb, Pozsgay vagy Aczél, merült fel a csapat több tagjában a kérdés, amit akkor nem tudtunk eldönteni. A fegyelmit megúsztuk, viszont a dolog híre a pártirodára is eljutott, de nem lett ott sem nagyobb balhé belőle. Mindenesetre megmaradt az emléke, mert ez volt az első önálló segédoperatőri munkám, amire büszke is lehettem, mert szegény Szörény Rezső rendező, aki fiatalon halt meg, nagyon jó kis anyagot csinált a különleges világban működő különleges tudakozóról.
A főiskolai felvételi folyt tovább. A mi csoportunk segédoperatőre Ormos Tibor lett, akivel én a Csárdáskirálynő című filmet forgattam. Nyolcan voltunk felvételizők. Nyolc fiatalember teli reménnyel, hittel, önbizalommal. A hírek arról szóltak, hogy a nyolcból két embert vesznek majd fel. De ki lesz az a kettő? Pontosabban, ki a másik? Rajtam kívül senkinek nem volt szakmai előélete. Rajtam kívül senki nem látott még életében filmkamerát. Valahogy természetes volt, hogy segítsek a többieknek.
Volt, aki portréfilmet csinált, volt, aki csak emberek lábaival próbált elmesélni valamit, volt, aki egy kis történetet filmesített meg. Én egy újságcikk után próbáltam egy történetet rekonstruálni, az ügyeskedő, vállalkozószellemű új polgárról, aki gátlástalanul kihasználja a bajba került embereket.
A legnehezebb helyszíneket találtam ki, amiket filmes csak kitalálhat. Az egyik az Ecseri piac volt, a másik az Ügető. Az Ecserin sok mindent eltűrtek, de a kamerát, a filmezést, azt nem. De valahogy annyi erő, elszántság volt bennem, hogy meg tudtam győzni a boltosokat, engedjék meg, hogy ott forgassak. Legyintettek.
− De se a standomat, se engem nem vehetsz fel! Érted?!
− Persze, hogy értem. Nem leszel rajta, garantálom.
A történet röviden arról szólt, hogy egy fickó ócska cipőkkel megy ki az Ügetőre. Kiszúrja a leégett fickókat és fillérekért megveszi tőlük a jó cipőjüket, helyette odaadja az ócskát, hogy haza tudjanak menni. Másnap kimegy az Ecserire és eladja a jó cipőket sokszoros haszonnal. A történet egyszerű és képileg is rendben volt. Kondor Zsuzsi lett a film vágója, akivel az úgynevezett német óvodában együtt tanultunk. Őt akkor vették fel a főiskolára. Mind a ketten bizakodtunk, mert szerinte is jó volt az anyag. Sőt, a főiskola vetítőgépésze is megdicsérte, ami azért jelenthet valamit. Aztán jött a film vetítésének és megvédésének ideje. Máriássy Félix egyedül ült egy teremben. Beléptem. Azt se mondta, hogy üljek le, hogy jónapot. Ő egy pad tetején ült, valamit nézett a noteszában.
− Mondja, honnan ismeri a férfi főszereplőt? − kérdezte, de továbbra sem nézett rám.
Most erre mit lehet válaszolni? Ott álltam a küszöbén annak, hogy bekerülök arra a főiskolára, amire olyan nagyon régen vágytam. Mi a fenét szűrhet le abból, ha megmondom, honnan ismerem?
Máriássy tovább nézegette a noteszát. − Na, csak ismeri valahonnét?
− Őszintén? Nem igazán ismerem. Egy társaságban találkoztam vele, és megkérdeztem, hogy elvállalja-e a szerepet?
− Köszönöm! Elmehet, majd értesítjük. Küldje be a következőt! − mondta Máriássy, de továbbra sem nézett rám. Vegyes érzésekkel jöttem ki. A film rendben van, a válaszom olyan, mint a kérdés. Lényegtelen.
− Háát, apám! Ez tuti! Ilyen gyorsan végeztél? Ez biztos sikerült! Mit kérdeztek? – faggattak a kint várakozók.
− Világos, nem akarta az időt húzni. Gratulálok! – mondták többen.
Én nem is tudtam, hogy mit gondoljak. Sikerült, vagy nem voltam neki érdekes? Kirúgott, vagy valóban nem akarta az időt húzni?
A hét végén egy záróbulit szerveztek a csoport tagjai. Ormos Tibor vállalta, hogy az óbudai garzonjában fogadja a jelölteket. Mindenki bizakodott még. Az egyik felvételiző, Esti János odajött hozzám, és kedélyesen csak annyit mondott: − Ne izgulj! Téged úgysem vettek fel. Engem felvettek. Tuti.
− Ez hülye − gondoltam magamban. Ismertem a filmjét, mert én vettem fel neki, mint alkalmi operatőr. János pedig csak dumált, és egy pillanatig sem lehetett komolyan venni.
Úgy jöttünk el, hogy mindenki reménykedett, előbb-utóbb kap egy táviratot, hogy menjen azonnal beiratkozni, mert az évnyitó nagyon közeleg.
Távirat nem jött. A rádióban hallottam, hogy megvolt a főiskolai évnyitó. És hány új hallgató kezdheti meg a tanulmányait. Egy világ omlott össze bennem. Padlóra kerültem egy pillanat alatt. Elszállt a hitem, az önbizalmam, az egész addigi küzdelmem értelmetlenné vált. Kiderült, hogy Esti Jancsi igazat beszélt. Ő már a bulin tudta, hogy felvették. Két héttel később találkoztam a filmgyárban Szinetár Miklóssal. – Na, hogy megy? − kérdezte kedvesen.
− Mi hogy megy?
− Hát a főiskola?
− Nem vettek fel.
− Nem vettek fel? Nem is értem. Ott voltam, de valahogy nem emlékszem a döntésre, kicsit lázas voltam.
− Ez van.
− Ne búsulj! Majd a következő felvételin újra indulsz. Itt nem szokott elsőre sikerülni. És én még nem hallottam, hogy miután valaki sikeres rendező lett, bárki megkérdezte volna, hányadikra sikerült bekerülni a főiskolára…
− Az a baj, hogy nem tudom, milyen szempontok voltak a meghatározók, mi alapján döntöttek?
− Ilyet ne keressél! Ez nagyon szubjektív. Itt a megérzések vagy a kapcsolatok döntenek.
Az én érzéseim pedig nagyon furcsán alakultak. Évekig nem mentem el a főiskola épülete előtt.
Nem mentem be az Uránia moziba sem. Átmentem a Rákóczi út másik oldalára, ha arra kellett mennem. Nem akartam semmit sem tudni azokról, akiket felvettek. Olyan volt, mint egy szerelmi csalódás, aminek az emléke soha nem múlik el.
Önarckép 1911
Csendélet KUT folyóirattal 1930-as évek
Gundel Károly Kis magyar szakácskönyve a magyar szakácsművészet menedzseresen rövid, ám mérvadó és reprezentatív összefoglalása. Az eredeti kiadást (1934) fiai, a szállodás Ferenc és a muzeológus Imre valamelyest átfogalmazták, s minden bizonnyal Gundel Imre révén az 1984-es kiadása a következőképpen írja elő a magyaros ételeknél megcsodálható pörkíz kialakítását célzó hagymapirítást (és a fűszerpaprika hozzáadását az ételhez): „a felolvasztott zsírban az apróra vágott hagymát – a megfelelő recept szerinti mennyiségben – előbb fonnyasztjuk, majd az étel jellegének megfelelően enyhébben vagy erősebben pirítjuk. Ennek fokozatai döntő befolyással vannak az étel ízére, de az időt, hőfokot nehéz pontosan meghatározni, mert ez a hagyma fajtájától, víztartalmától függ, és bizonyos tapasztalatot, gyakorlatot igényel. Lényegében a hagymapirítás négy fokozatát különböztetjük meg: amikor éppen csak megfonnyasztjuk, amikor vajszínű, aranysárga vagy világosbarna árnyalatig pirítjuk. Ennek elérésekor a hőfokot minimálisra kell csökkenteni, és a nem túl forró hagymás zsírban ezután a fűszerpaprikát gyorsan elkeverjük, majd azonnal rátesszük a húst (vagy egyéb elkészítendő anyagot, pl. gombát), megsózzuk és tovább pörköljük. Ez a 3-4 percnyi folyamat nélkülözhetetlen a kívánatos pörkíz kialakításában. (Ebből ered a magyar pörkölt szó is!) Ezt a műveletet se végezzük erős tűzön, mert a túlhevített zsírban a fűszerpaprika sötét színűvé és keserűvé válik. Közben állandóan keverjük, és amint a hús természetes leve elpárolgott, kevés vizet vagy más folyadékot adunk hozzá, mert ennek a hőmérséklet szabályozásában jelentős szerepe van” (Gundel Károly 1984: 14–15).
Gundel Imrének még legalább kétszer alkalma adódott az adekvát pörkízt célzó pirítás fokozatainak explicitebb kifejtésére is: „1. éppen csak megfonnyasztjuk, 2. vajszínű, 3, világosbarna, 4. aranysárga árnyalatig pirítjuk. Az 1. fokozat – pörköltek esetében – például halételekre, a 2. borjúra, csirkére, bárányra, őzre, gombára, a 3. sertésre, birkára, nyúlra, a 4. marhára, szarvasra, libára vonatkozik; viszont a tejfölös, paprikás ételekhez mindig valamivel kisebb fokú pirítás kedvező” (Gundel Imre 1986: 22).
A gasztronómiáról általában és külön a Gundel-családról értekező művében így fogalmazta meg – legalábbis általában érvényes – álláspontját (csak három fokozatot említve): „a hagymát fehér húsú, fiatal állatoknál (fogas, borjú, bárány, csirke, pulyka) csak vajszínűre; sertésnél, őznél, libamájnál, pacalnál világosbarnára; a marhánál, birkánál, szarvasnál, nyúlnál, kacsánál, libánál, zúzánál aranysárgára pirítjuk. Vagyis minél zsengébb, kényesebb ízű a hús, annál kevésbé, minél sötétebb, rostosabb az anyag, annál tovább” (1987: 33–34).
Gundel Imre e munkájában hosszasan tárgyalta a hagymapirítás fortélyait (1987: 33–36). Nem feledkezett meg azonban megemlíteni, hogy a kor nagy szakácsai közül Gróf Nándornak és Turós Emilnek az övéhez képest homlokegyenest ellenkező véleménye volt a hagyma pirítási fokozataihoz társítható ételekről, s maga Gundel Imre is átértékelte, szélesebb értelemben fogalmazta át korábbi állásfoglalását (1987: 34). Mindenesetre jelentőséget nyer, hogy a húshoz esetlegesen külön kell elkészíteni a fonnyasztott hagymát, ami pedig levet adhat magának a húsnak is. Például a hagymás rostélyos kanonikus készítésekor előbb a karikára szeletelt hagymát fonnyasztják zsírban, s mikor szalmasárga-pirosasak vagy világosbarnák lesznek, a hagymakarikákat kiveszik, félreteszik, melegen tartják, ám ugyanezen zsírban sütik meg a marhahúst, amihez megsütése után csak befejező konyhaműveletként adják hozzá az addig félretett hagymát. Gundel Imre kérdésére válaszolva, egy szaktekintély, a Gundel-féle pörköltek mestere, Jung Márton azt állította, hogy a marhagulyás-, sertés- és marhapörkölt, valamint a székelygulyás esetében az apróra vágott hagyma és a hús együtt készül (1987: 36).
Pelle Józsefné Főzőiskolájában kevésbé részletes útmutatást kapunk. „A hagymát mindig aszerint pirítjuk, hogy mire használjuk. Pirosra pirítjuk a resztelt burgonyához, a gránátos kockához, de csak alig pirítjuk, inkább fonnyasztjuk a pörköltbe és a paprikás ételekbe, mert a pirosra sütött hagyma nem fő szét” (Pelléné 1999: 115).
FELHASZNÁLT IRODALOM
Gundel Imre: „Az étkezés sava-borsa.” In: Dworschák Ernő et al.: A négy alapíz szakácskönyve: Sós. Bp.: Mezőgazdasági 1986: 19–30.
Gundel Imre: Gasztronómiáról és Gundelekről. Bp.: Mezőgazdasági 1987.
Gundel Károly: Kis magyar szakácskönyv. Átdolgozták fiai Gundel Ferenc és Gundel Imre. Bp.: Corvina 1984.
Pelle Józsefné: Főzőiskola. Bp.: Szalay és Anno 1999.
Zavarbaejtő dilemmával szembesül a nyájas olvasó Ballai László Születő nemzet diadalma című könyvének elolvasása után. A kötet műfajának meghatározásánál ugyanis rögtön fogós kérdésbe ütközik. Hogyan határozná meg a művet? Regény? Ehhez túl sok benne az esszéisztikus rész. Nagyesszé? Ennek teljesüléséhez túl sok a regényszerű cselekmény, álomjelenet és részletes leírás. Történeti munka? Ennek törekvéseit látjuk ugyan, a történeti kitekintésekben bővelkedő regény – nevezzük annak – egyharmadát történeti kutatások nyomán kibontakozó kép teszi ki. De mégsem állítható Szekfű Gyula vagy Moravcsik Gyula munkái mellé, ennél szabadabban kezeli témáit.
Valójában mindhárom egyszerre valósul meg, és ez nem kis bravúr a szerző részéről. Ha a történeti kor, a 12-13. század eseményeinek krónikájára vagyunk kíváncsiak, a nemzetek genezisét és a nemzeti eszme keletkezésének kezdeteit vennénk górcső alá, nem csalatkozunk, megkapjuk a részletes elemzést. De nem olyan száraz formában, ahogy a szakmunkák vetítik elénk. Ennek megvan a maga olvasótábora, amelynek saját közönsége van és Ballai tudja ezt. Nem kíván versenyre kelni a szaktörténészekkel, ámbár megjegyzem, e recenzió írója történész is, így igazolhatja, a könyv megírását átfogó történeti kutatás előzte meg. Az egyetem padjaiban ülve vagy saját érdeklődésemre hagyatkozva én is találkoztam ezekkel a korabeli „sztorikkal,” legendákkal és elbeszélésekkel. A korhoz értők számára a históriás énekek, a gesták, az igricek énekei is fontos források és persze, hogy ebből mennyit fogadunk el igaznak, az sokszor már megítélés kérdése. Népünk történelme ebben a korszakban afféle regényes történelem, mint minden más nemzeté. A tények azonban a helyükön vannak, emellett tőlünk függ, mit hiszünk el az írástudóknak. Akik ebben a korban még névtelenek maradtak, hűen az elvhez, hogy a szerző személye maradjon homályban, úgyis Istené a dicsőség. Így Anonymus B, Anonymus P., Anonymus N. és a többiek közvetítésével ismerjük meg a nemzetek születésének történetét, kalandozunk Oxitániában, Párizsban, Bizáncban, Esztergomban és Budán, megértjük a kor légkörét, beszívjuk a kor levegőjét.
Lehetetlen feladat a regény szellemi kalandozásait, gazdag korfestését, egyéni miliőjét egy recenzióban visszaadni, ezért inkább idézek a könyvből, a Párizs: földi Paradicsom fejezetből: „Város. Nem váras, egy jobbára fából, esetleg kőből, való erősség települése, ahol a taszárt, a kovácsot, a mecsért, a gerencsért vagy a fonót el sem lehet téveszteni, a templom gerendából összerótt, az elöljárósági épület terebélyes, és a hetivásárkor van csak nagyobb nyüzsgés, amikor a környék árusai és a portékáikra áhítozók találkozót adnak egymásnak a piactéren. A városban – így nálunk Fehérvárt, Esztergomban – külön utcában működnek a kovácsok, a tímárok, a mészárosok, fazekasok, az izzadó műhelyben állandó a jövésmenés, mintha mindig vásár volna, ha az Úr előtt leborulnánk, fél tucat templom közül válogathatunk, némelyik már kőből rakott, bélletes bejárati ívei alatt, ha áthaladunk, az oszlopok mérművein hintázik a képzeletünk. Franciaországban, Párizs felé közeledve már a falvak is valósággal városoknak tűnnek, csak lakóik a földet művelik vagy fuvaroznak.”
Szinte magunk előtt látjuk a várost, ahogy lakói bebarangolják és birtokba veszik. De, hallgassuk csak tovább, később az egyetemről értekezik, ahol Anonymus B és Anonymus P pallérozódik: „Fura egyetem volt, azt meg kell hagyni. Azon épületek és romok között, amelyek még a rómaiakról maradtak, mindenhol iskola létesült, tanárok által bérelt helyiségekben, egyházi létesítményekben, használaton kívüli istállókban, sőt az utcákon és a tereken is, amelyeket hidegebb időben szalmával szórnak fel, hogy a diákok leülhessenek. Tehát sétálunk az utcán, hirtelen csődületbe csöppenünk egy utcasarkon vagy kiszélesedő téren, de ott nem egy Ibériában hadiportya során szerzett, gangos járású arabs telivérre alkusznak, nem is a kötelet hurkolják valakinek a nyakába, hanem egy professzor tart előadást. Lehetetlenség megállni, hogy bele ne hallgasson az ember. A világban egyébként oly takarékosan elosztott tudást itt mintha két kézzel szórta volna a Mindenható, vagyis hát szórják és habzsolják ideáramló teremtményei.”
Kell ennél többet mondani? Nem, mert a történet tovább folytatódik, áramlik, a helyszínek váltakoznak, s közben mi is jobban megértjük a magyar nemzet születésének legendáriumát, amit a névtelen írástudók rögzítenek, felhasználva a nyugati, nyugat-európai tapasztalatokat. Végül is mi más vezérelne, minthogy a regény végére jobban értsük Anonymus, Kézai Simon és kortársainak gestáit? Hiszen ezen keresztül magunkat, magyar mivoltunkat is jobban értjük. Azt a magyarságot, ami mindig is befogadó volt, sohasem kirekesztő, ami mindig szélesre tárta kapuit az idegen népek fiai előtt. Legalábbis a kora középkorban. Ez kiderül a regényből és a történelmünkből.
Ballai László munkája hiánypótló. Aligha jelent meg mostanság olyan könyv, amely ezt a korszakot, amely a magyar nemzeteszme szempontjából különösen fontos, összetettebben és árnyaltabban mutatja be. Az eredményt az olvasónak módjában áll ellenőrizni, ha megvásárolja a Hungarovox gondozásában megjelent, igényes külsejű kötetet. Igaz, nem adja könnyen magát, mivel a szerző sok ismeretet sűrít össze, és nem árt, ha a kora középkor meghatározó alakjairól az olvasónak van valami képe, de várhatóan ínyenceknek való a Születő nemzet diadalma. Ez a réteg viszont biztosan megtalálja benne még annyira maximális elvárásait is. (Ballai László: Születő nemzet diadalma. Álomtudat-kódex, Hungarovox Kiadó 2022.)
Roberto R. Aramayo Voltaire avagy irónia kontra fanatizmus című könyve (a spanyolországi EMSE és a hazai Líra közös kiadásában) jó helyen és időben jelent meg – többszörös értelemben. A világ filozófusai könyvsorozatban látott napvilágot, amelyet első sorban újságárusoknál terjesztenek, ezért vélhetőleg szélesebb réteghez jut el, mint a könyvesboltok látogatói. Ez a nálunk még szokatlan, ám Nyugat-Európában elterjedt gyakorlat valamiképpen illik ahhoz, aki „megközelítette a modern médiaértelmiség fogalmát” (9-10., 134. o.). A filozófus-monográfiák közé pedig azért került joggal az ő portrékönyve, mert noha „az akadémikus filozófusok megvetéssel nyilatkoznak róla” (12. o.), nem lévén rendszeralkotó, miként például Kant (123. o.), „filozófiája tudatlanul is szerves részünk” (12. o.), öröksége elevenebb, időszerűbb a legtöbb „céhbeli” katedra-filozófusénál. A Fény százada (a tizennyolcadik) egyszersmind „Voltaire százada” volt (12. o.): közös, szétválaszthatatlan hagyatékuk az „önálló gondolkodás” és „az emberi jogok védelmezése” (13. o.), egyszóval: a szabadság. A spanyol filozófiatörténész művén vezérmotívumként a voltaire-i toleranciaeszmény, türelemtan, antifanatizmus vonul végig az első laptól az utolsóig. A kiadványnak – amiképp főhőse életművének – társ-főszereplői, antagonistái az alcímbeli „fanatizmus” és „irónia”. Voltaire megszállott fanatizmus-ellenességét iróniája, ellenállhatatlan humora teszi „fogyaszthatóvá”, sőt, elbűvölővé, elválaszthatatlanul a Fényszázad és „pátriárkája” (36. o.) ragyogó, szellemes stílusától. Itt ismét találkozik a téma és a műfaj: élvezetes ismeretterjesztő munkát olvashatunk a legnagyobb fényterjesztő-ismeretterjesztő-tudománynépszerűsítő sokoldalú munkásságáról, „felbecsülhetetlen mennyiségű írásairól” (135. o.).
Aramayo is rámutat, hogy Voltaire oeuvre-jében szinte lehetetlen szétválasztani a bölcseleti és a szépirodalmi alkotásokat, hiszen az előbbiek elragadóan olvasmányosak, míg az utóbbiak eszmei tanítást, üzenetet hordoznak. A Candide kisregény nem kevésbé „filozofikus” a Filozófiai ábécénél, Voltaire magánenciklopédiájánál (54–65. o.). A fentieknek megfelelően Voltaire szintézisében a bölcselkedés a retorikával, a történetírás a filozofálással egyesült (87., 65–78. o.). Számára a lényeg a fénysugarak terjesztése volt. Oly hatékonyan, hogy a „Ferney-i Pátriárka” le merte írni: „A könyvek kormányozzák a világegyetemet” (vö. 60. o.). A mai tollforgató nosztalgikus-bús sóhajtással idézi a fénykori arany szentenciát.
Az arcképvázlat nem magányos: mellette a porosz király, Nagy Frigyes és a legzseniálisabb kor-, pálya- és „fénytárs”, Rousseau profilja emelkedik ki kapcsolattörténeti és összehasonlító megközelítésben. Aramayo külön érdeme – kivált egyes magyar eszmetörténészekkel szemben –, hogy nem elfogult Rousseau ellen Voltaire javára, a felvilágosító csillagpár egyik tagját sem a másik kárára magasztalja fel. Méltóképpen tiszteleg egy két és fél évszázaddal ezelőtt élt kortársunknak, méltatva időszerűségét a feléledő vallási és politikai fanatizmusok korában. Magyarországon, ahol rezsimszintű „rendszerességgel” folyik a „deszakralizáló” felvilágosodás befeketítése, a babonák dogmává emelése és az obskurantizmus prófétáinak szentté avatása, a szabadgondolkodó Voltaire aktualitása tűzként világít és hevít. (Roberto R. Aramayo: Voltaire avagy irónia kontra fanatizmus, EMSE Edapp S. L., 2022)
Kaiser Lászlónak, költőnek, írónak, kiadóvezetőnek a legújabb kötete jelent meg idén, a Hungarovox Kiadó gondozásában, Sorsokban könyvek – könyvekben sorsok címmel. A vékonyka könyv részben, temetési gyászbeszédeket és laudációkat, köszöntéseket tartalmaz, de találhatók benne, recenziók, és néhány könyvismertetés is.
A kötet első – nagyobbik – része, a Sorsok és munkásságok címet kapta, míg a másik része: Könyvek és tanulságok. Nem véletlen, hogy a szerző jól ismert, és egyáltalán nem titkolt – sőt bátran vállalt – szimpátiája, mondhatni rajongása Németh László munkássága iránt szinte az egész kötetet áthatja, sűrűn teletűzdelt idézetek formájában. „(…) Németh László, akit nemcsak nagyon-nagyon kedvelek – most finoman fogalmaztam…” (105.) – fogalmaz finoman, Kaiser.
A szerző maga így vall a kötetéről: „Úgy is mondhatnám, ez a könyv – legalábbis nekem – értékőrzés, emocionális dokumentatív munka is, de főként perlekedés a fogyó idővel, az elmúlással.” (8.)
Sok név szerepel a könyvben, ismertebbek vagy sokaknak talán kevésbé ismerősnek hangzók, sőt szinte egyáltalán nem (köz)ismert írók, költők, irodalmárok – afféle kis Pantheonszerűségben. De érdemes és kell perlekednünk. Kaiser így ír erről: „(…) kérem önmagunkat, hogy úgy nyugodjunk bele, hogy perlekedünk!” (17.) Végül is, meg kell adni, úgymond, a kezdő löketet az Utókornak. Aki-ami igazságos döntést hoz majd – talán, ha odakerül a sor – ki marad, ki maradjon meg.
Ezt egy kortárs – nyilván – sohasem képes eldönteni. Kell az idő. Talán az egyik legismertebb mostanában alkotó, de nem olyan régen elhunyt prózaíró, aki szerepel e kötetben, Bányai Tamás, akinek temetésén elhangzó beszédében arról is szólt Kaiser, hogy: „(…) meggyőződésem az, kiadóvezetőként, szerzőként, hogy Tamás prózaírói munkássága a magyar irodalom élvonalába tartozik.” (15.) Én ezzel maximálisan egyet tudok érteni. Két kitűnő kötetéről is írtam elismerő recenziót. Azonban…
…mint említettem, a döntés mindig az időé, meg aztán a szerencséé. Azt persze nem nagyon tudjuk, vajon Bányai – odafönt – hogyan is látja itteni-mostani helyzetét. Az időtlenség távolából. Reménykedünk, hogy teljes mértékben elégedett.
Sosincs könnyű helyzetben az az ember, aki elveszít egy barátot, hát még ha neki kell gyászbeszédet mondania a holt fölött, a többi barát és családtag szomorú társaságában. Kaiser nagyon szépen tud fogalmazni – érdeme szerint méltatja, búcsúztatja a halottat, úgy, hogy az elhunyt is teljesen elégedett lehet. Az idejekorán eltávozottak között ott van a szintén jelentős alkotó, a korán elhunyt, önpusztító költő, Dukai Nagy Ádám. A megemlékező írás alcíme: Rohamléptekben győzött a halál, ha győzött. (18.) Dukai, egyébiránt: „A Krisna-tanokat is magáévá tevő költő (amúgy nem vagy nagyon ritkán evett húst) Isten-tudatot terjesztő titkos ügynök.” (20.) – írja róla szépen, Kaiser.
A Könyvek és tanulságok alcímű részben lévő első írás a legendás Házsongárdi temető történelmét érinti – és a szomorú sorsát is. A recenzált mű címe: Házsongárdi rekviem, a kötet Györkey Jenő és a filmrendező Sághy Gyula munkája. Kaiser véleménye szerint: „A múlt értékeinek megőrzésén s felmutatásán túl azért született meg ez a könyv, hogy saját címével is perlekedjen…” (85.) További érdekes perlekedések történnek a többi recenzióban-könyvismertetőben-tanulmányban. Például Tersánszky korai indulásáról, háborús élményeiről, mindvégig megőrzött embersége, mélysége, derűje, érdekében. Vagy éppen egy különösen érdekfeszítő írásban, melynek Kaiser Az ivás (és) írás méltósága címet adta, és amely Sarusi Mihály: Pinceszer című könyvéről íratott. A téma persze kimeríthetetlen. Akár egy csodabéli boroshordó…
Az csak természetes, hogy nem maradhatott ki a „csomagból a Németh László regényéről, nevezetesen az Iszony című jelentős regényéről szóló írás. (Kaiser érthető szimpátiájáról Németh László művei iránt, már volt szó).
Sok helyütt barátian intim dolgokat tudunk meg a szerzőkről. Közös kocsmázások, végeérhetetlen, mondhatnánk évekig, évtizedekig tartó beszélgetések nyomán. Ahogy az az értelmiség körében előfordul, vagy elő kellene fordulnia. Kaiser szinte minden művében sajnálatát fejezi ki aziránt, hogy „bunkósodik a világ”, és az értelmiségi lét hovatovább kezd eltünedezni. Vagy, mintha nem is lenne rá szükség. Elég szomorú így a helyzet – de hogy tendenciózusan is így van, ez még szomorúbbá teszi.
Egy halál sohasem egy halál, hiszen: „(…) fiatalságunk Atlantisza süllyedt megint egy nagyot – könyörtelen tempusban…” (57.) Nos, ezt az Atlantiszt igyekszik Kaiser megmenteni – illetve egy-egy újrafelfedezéssel fenntartani, vagy megemelni a szellemét. Végül is minden író: „(…) a Gutenberg-galaxis örök polgáraként tollával őrzi és védi az értékeket.” (63.)
Az írói tisztességről is szól Kaiser. Aki ismeri, tudja, hogy ebben is becsületes, és példamutatóan önzetlen. „(…) a művész, az író elsődleges tisztessége, hogy az alkata, sorsa adta alkotói parcellát minél jobban kitöltse.” (68.) Ezt nehéz szebben és igazabban megfogalmazni.
Az ilyen művekre, mint a Sorsokban könyvek – könyvekben sorsok szükség lehet, sőt szükség is van, mégpedig nemcsak az élők, hanem – bocsánat a kifejezésért – a holtak számára is. Hiszen: Habent sua fata libelli. Vagyis, hogy a könyveknek megvan a maguk sorsa.
És – tegyük hozzá – a sorsoknak is megvan a maguk könyve. (Kaiser László: Sorsokban könyvek – könyvekben sorsok, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2022.)
Kmetty János: Önarckép
Kmetty János: Csendélet tükrös önarcképpel
Kmetty János: Városligeti táj
Kmetty János: Koncert