kortárs

ÁDÁM TAMÁS

Olajos padló

Záróra után kenték a fapadlót,
hajnalban jöttek az első vendégek,
a lépcsőket ellepték nyuszka kagylók,
ólomlábak cselezték ki szerényen.

Olajszagú kabát húzta a kampót,
a petróleumlámpa sárgán égett,
az iszákosok fellökték a stampót,
gyors csere után decis pohár fénylett.

Száradó padlón poros cipők nyoma,
pultig halad a kitaposott ösvény,
bódító a rum, szagosabb az olaj.

A forró csikókályha tiszta öntvény,
most alig látszik a szomszéd nyomora,
nincs a suszter zsebében éles töltény.

Fele kocsma

Fele cukor, fele méz, fele kocsma,
fele vegyesbolt nagy csoki szelettel,
forintok pörögnek, fogy a szalonna,
az egyezségnek részese lehettem.

Féldeci után a gyomor koroghat,
jöhet almabor, reszkető kezekkel,
oldhatsz hangulatot medvecukorral,
egy bamba mosoly árkokat temethet.

Télen olvad a jégdarabos fagylalt,
pincében rohadnak agg szőlőfürtök,
jut még bor a halálba készülőknek.

Megkésetten metszik az almafákat,
a törzsvendég mégis calvadost szürcsöl,
csizmában bókolnak fogatlan nőknek.

Szertartás

Hegyesorrú cipő, vasalt csőnadrág,
ennyi csupán az ünnepi öltözet,
szemérmes pillantásokban parazsak,
nagymisén folytatható az ütközet.

A szertartás után fogyó szalmaláng,
presszó kapujában vicsorgó öleb,
a lányok kék blúzán viruló katáng,
vörösboros kóla, festett öltözet.

Hangunkat szűri korsónyi félelem,
az ismerkedéshez kell egy deci rum,
kamaszos izzadás, áttetsző kevert.

Erősítésnek jól jön pár unikum,
tiltakozásként delírium tremens,
Madame Tussaud int, panoptikum.

Bambusz

Könnyedén mászik a drótkerítésen
a zöldes határőr, szakad zubbonya,
a Bambuszban ülve várja kedvese,
rájuk telepszik ködszoknyás alkonyat.

Lakodalmast játszik a bősz zenegép,
előre szalad, a kedv gyorsan lohad,
kalandok várnak, csak csendesen megéld,
bizonytalanság ne ölje álmodat.

Sír a mennyezetet tartó bambusznád,
az állólámpa is elszomorodik,
részeg ember csak magára fókuszál.

Laktanyában az emlékezet kopik,
a szerelmi ígéret sokkal kuszább,
huszonöt év mégis szépen elfolyik.

Kecskemét 1912

BENEDEK ISTVÁN GÁBOR

A vendég

A családi legendárium szerint Bródy Sándor nem szeretett levelezni. – Ugyan, sose törődj vele – vigasztalta nagyanyám a nagyapámat, aki ­Bródy Sándor második unokatestvére volt. – Tudhatnád, hogy az ilyenek csak pénzért írnak. Küldj neki száz koronát, meglásd, egész regényt kapsz tőle.

Aztán mégis úgy esett, hogy a bécsi emigrációjából nemrég visszatért Sándor bácsi értesítette a családot: jön. Szegeden is, Gyulán is dolga van, s onnan amoda utaztában megáll Tótkomlóson; reggeltől estig nagyapám vendége lesz.

Sámuel nagyapám tudta a dolgát. A patikussal, aki Pestről az üzenetet hozta, Orosházán megvásároltatta Sándor bácsi három könyvét, mert otthon tőle csak egyetlen kötet lapult a polcon. Nagyapám ezt néha elővette, de sosem olvasott belőle mást, mint ugyanazt a novellát. Ez gyönyörű és megható írás volt, nagyanyámnak is felolvasott belőle részleteket, de hogy Sándor bácsi híres, ünnepelt író, azt inkább az újságokból és egy pesti rokon jelentéseiből tudta.

Hanna nagyanyám a hírre kitakaríttatta a házat, az állandó cseléd mellé áthívta a szlovák szomszédasszonyt, kimosatta a függönyöket és az abroszokat, sőt egy új szőnyeget is beszerzett, olyat, amilyenre már régen vágyott, de kívánságát még csak megfogalmazni sem merte. Hát persze, nyolc gyerekük volt, s ebből csak a két legidősebb fiú dolgozott; apámat sok pénzért Szolnokon taníttatták, s a háború és a forradalom után az aprócska üzlet igazán nem ment olyan jól, hogy a haszonból szőnyegre is tellett volna.

Az előkészületek ritmusa a nagy nap előtt felgyorsult. Apámat hazarendelték a gimnáziumból, nagyanyám betaníttatott vele egy régi jiddis köszöntőt, de nagyapám azon a véleményen volt, jobban tenné a gyerek, ha azt a bizonyos novellát mondaná föl könyv nélkül. Szegény apám, aki akkor tizenkét éves volt, ült a sarokban, a nedves fahasábokkal megrakott Czinner és Tsa feliratú vaskályha mellett, s hol a jiddis köszöntőt tanulta, hol a megható történetet memorizálta becsukott szemmel, hátravetett fejjel hintázva a rozoga széken.

Azon a bizonyos reggelen Hanna nagyanyám újra áthívta a szomszédból a szlovák asszonyt, és olyan ebédet rittyentettek, amiről úgy gondolták, ha még élne a „cséskirály”, azaz Ferenc József császár és király, s itt lehetne velük, mind a tíz ujját megnyalná. A koszt természetesen megfelelt a kóser előírásoknak, bár Hannika sejtette, férje híres rokona alighanem megszegi majd a tejes és zsíros ételek kötelező sorrendjét. Ezen persze könnyen túltette magát; Bródy Sándort eddig sohasem látta, s úgy vélte, ha a két unokatestvér között most valamiért megerősödik a rokoni vonzalom, a koszt még egy kis vallási engedmény árán se legyen akadálya a rendszeres kapcsolatnak.

Az állomásra, a délelőtti vonathoz nagyapa – mint afféle takarékos ember – gyalog ment ki. Ott azonban megalkudott az egyetlen igazi úri konflis kocsisával, hogy visszafelé behozza őket, egészen a Gajdács Pál utcai házig.

Közben nagyanyám otthon izgatottan állt a vártán. A gyerekeket kimosdatta, a lányokon frissen keményített fehér csipkék feszültek, valami obskurus ismerős az utolsó percben még egy demizson kóser bort is hozott. Ezen a napon az üzlet – akárha valami szép zsidó ünnep lenne – zárva maradt, de mert mindig akadtak türelmetlen vevők, akik semmire nem voltak tekintettel, és a „pán boltos” után még a lakására utána jöttek, most is bekopogtak néhányan. Ezeket az embereket akkurátus természetű nagyanyám egykettőre kiparancsolta; olyan zaklatott volt, hogy még a kötelező szakmai nyájasságról is megfeledkezett.

Egyszer csak megérkeztek. Bródy Sándor és a nagyapám csaknem egyidősek voltak, gyerekkorukban néhány nyarat együtt töltöttek, s ez azért elég erős kapocs felnőtt korban is. Rettenetesen hasonlítottak egymásra, mintha nem második unokatestvérek, hanem inkább ikrek lennének. Csakhogy az egyik gyémántként csillogott, a másik meg öreg, repedezett szikladarabként porosodott. Ezt persze csak nagyanyám látta így, hiszen Samu nagyapa sok mindent tudott Sándorról, legfőképpen azt, hogy mostanában olyanná lett, mint a tavaszig eltett alma; kívül még tetszetős, mutatós, de a csuma körül már megindult a barna betegség. A fájdalmas politikai, erkölcsi és egészségügyi titok miatt figyelmeztette is a családját, legfőképpen pedig Hanni nagymamát, hogy csak semmi kérdezősködés, indiszkréció, amit elmond magáról, azt elmondja, örüljünk minden szónak; inkább mi meséljünk, és akkor is, ha lehet, régen meg­­esett dolgokat.

Február vége volt, olyan se jó, se nem rossz idő. Sándor bácsin gyönyörű városi bunda feszült, a fekete szövetben saját szálából apró csíkok, s az eleganciát a vastag és széles perzsa prémgallér tökéletessé fokozta. Kalapja ugyancsak fekete, de szélesebb peremű, mint amilyent eddig bárki is viselt Tótkomlóson. Igazi művészkalap ez, magyarázta nagyanyám tudálékosan a szomszéd szlovák asszonynak.

Apám felmondta a jiddis köszöntőt, persze többször belesült; kikeményített húgai vihogtak-pukkadoztak a kárörömtől, majd amikor égő füllel és a kudarc fölötti méreggel komoran belekezdett a betanult novellába, megnyugodva látta, hogy csakhamar mindenki megilletődve hallgatja. Apám talán akkor határozta el, hogy színész lesz; buzgalma persze később szertefoszlott, de az emlékezet szerint ott és akkor a memoriter oly jól sikerült, hogy Sándor bácsi tapsolt és nevetett, ami igaz, csöppet sem illett régi írása borongós hangvételéhez, annál inkább a terített asztalhoz s a rájuk váró gasztronómiai örömökhöz.

Fantasztikus trakta volt, a család tagjai, mármint azok, akik túlélték a kataklizmákat, és egyáltalán életben maradtak, évtizedek távolából is pontosan emlékeztek az ételsorra, az ízek, az aromák, az illatok hangulatára. Sándor bácsi trónuson ült. Fejedelmi volt, és személyét királyi kisugárzás övezte. Hanni nagymamát valósággal felvillanyozta az új, eddig ismeretlen élmény. Nemcsak a szavait itta, a mozdulatait, a rezzenéseit is. Gyönyörködött benne, a romantikusan megőszült hajában, az érzéki, mondhatni buja szájában, s amikor finom vonalú kezével a damasztszalvéta után nyúlt, úgy bámulta manikűrözött, rózsaszínű körmeit, mintha azok drága ékszerek, csillogó kincsek lennének. Természetesen a tekintete volt a legérdekesebb. Vastag szemhéjait lassan eresztette le, s úgy tudott nézni, áthatóan és fölizgatóan, hogy nagyapámra is átragadt valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság, persze egészen másmilyen, mint Hanni nagymamára.

Hanni nagymama hirtelen beszédes lett. Saját délvidéki, szefárd családjáról beszélt, Sándor bácsi számára ismeretlen férfiakról és asszonyokról, de amíg kezdetben vidám hangot ütött meg, s kalandos házasságtörésekről, eget verő szélhámosságokról fecsegett, később elkomorultak a színek, terrorlegények, pogromok és menekülések fejezték be az életutakat.

Sándor bácsi elterpeszkedett a széken. – Külföldön lefogytam tizenöt kilót – mondta –, de itthon lassan mindet visszahízom. – Lábát kinyújtotta, és félig már bóbiskolva hallgatta Hannika szóáradatát. Csöppet sem bosszantották nagymama megjegyzései, miszerint ezek a történetek igazán író tollára valók, s ha még valami érdekli Sándort, csak szóljon bátran, neki még van ám a tarsolyában; az efféle fölszólítások inkább nagyapát zavarták. Az volt az igazság, hogy szégyellte feleségét az unokatestvére előtt, miközben Hannika ugyanígy érzett férje felől. Hiszen mással aligha magyarázhatók azok a könnyed füllentések, amelyekkel nagymama fölnagyította családja anyagi helyzetét, orvosprofesszort csinált a belgrádi közkórházban műtősként dolgozó öccséből, s hajótulajdonost egy csónak­­kölcsönző nagybácsiból. Hadd lássa Sándor, milyen kincshez jutott az ő szürke kis unokatestvére.

Az alacsony szobában izzasztó hőség ülte meg a levegőt. Nagyapa kivételesen ihatott pár korty bort és rágyújthatott egy Aguilas szivarra. Az ételek lassan elfogytak, de mert feketekávéról nagymama nem gondoskodott, álmosság és enyhe unalom ülte meg az ebéd roncsaitól roskadozó asztalt. Sándor bácsi maradék erejével a gyerekek iskolai előmeneteléről kérdezősködött, s egyedül apámnál időzött el hosszabban, aki latinul és görögül tanulván, meglehetősen ismerte a mitológiát, s szívesen felelt a vendég csapongó kérdéseire.

– Elmehetnénk-e templomba? – kérdezte hirtelen Sándor bácsi. Csak úgy maga elé szólt, talán föl se nézett nagyapára; kezével morzsákat tologatott az asztalon.

– Hogy? Mi? – Samu nagyapa zavarba jött. Mindenre számított, csak erre nem.

– Jó lenne találkozhatnom néhány öreg zsidóval – mondta ugyanolyan bizonytalanul, de érezhetően vágyakozó hangon Sándor bácsi.

Derék és vallásukhoz hű zsidók laktak Komlóson, de egy egyszerű és közönséges csütörtökön, merthogy Sándor bácsi látogatása erre a napra esett, talán soha nem gyűlt össze tíz imádkozni akaró férfi a templomban.

– Küldd el a gyerekeket. Majd ők összetoborozzák minchára a minjánt – mondta nagyanyám. Az ő hangja bezzeg nem volt bizonytalan vagy csodálkozó. S mert Sándor bácsi hálásan tekintett rá, rögtön intézkedett is. Apám, nagybátyáim és nagynénéim – hat lelkes hírnök – fölkerekedtek, s ki a sakterhez, ki az előimádkozóhoz, ki a közelben s távolabb lakó hívekhez kopogott be. A szöveget nagymama rájuk bízta, csupán egyetlen fordulat volt valamennyiük számára kötelező: náluk vendégeskedik a világhírű író, ­Bródy Sándor, s szeretné megtisztelni a gyülekezetet a délutáni mincha-imán.

Nagyapám és Sándor bácsi is szedelőzködtek.

– Amíg összejönnek a biboldók, iszunk egy kávét a Komlóban – mondta nagyapám könnyed, világfiasnak vélt hangon.

Az a ház, ahol az aprócska vaskereskedés állt, hozzáragadva az emeletes Komló Szálló hátsó traktusához, csöndes nyugalommal várta őket. A kulcs az udvarban lakó alkalmazottnál volt, egy kisgyermekét egyedül nevelő nőnél, bizonyos Ruzicska Zuzicskánál. Nagyapám zavartan magyarázgatta, hogy az asszony tulajdonképpen afféle megesett lány, de erről otthon a gyerekek nem tudnak; az mese, hogy az apjuk elesett a fronton. Sándor bácsi bólintott, hiszen ennél ő már különb hazugságokat is kitalált, de amikor meglátta Ruzicska Zuzicskát, fölélénkült.

A szlovák asszony előttük lépkedett az udvaron, csak egy berlinerkendőt kapott a hátára. Sándor bácsi pedig gyönyörködve nézte sudár derekát, arányosan gömbölyödő vállát, ringó fenekét, a lábikráit. Halkan morgott, feszülten és visszafogottan, mint kitörés előtt a Vezúv. Azon nyomban tíz koronát nyomott a körülöttük lábatlankodó kisgyerek izzadt markába, az asszonyt pedig estére vacsorára hívta a Komlóba.

Szemérmes nagyapám elképedt ezen a fordulaton. Ő, aki megfontoltan gyakorolt micvát – jótéteményt – a megesett tót nővel, lakást, biztos megélhetést adott neki, s ezzel kivívta a falusiak tiszteletét, most összeomlani látta humanista művét.

– Ez parancs – mondta zengő, királyi hangján Sándor bácsi, nem is a zavartan topogó, a tiltakozni sem merő Zuzicskának, hanem nagyapámnak. – Ma este angyalok szállnak le a vendéglőbe, virágesőt és csokoládét szórnak le ránk, nekünk pedig illő módon kell fogadnunk őket. Te meg, kislány, galambszívem – fordult lefegyverző kedvességgel Zuzicskához, és párnás tenyérébe fogta az állát –, vedd föl a legszebb ruhádat. Hadd piruljanak el tőled azok a fránya angyalok.

A bolt nem érdekelte Sándor bácsit, szemmel láthatóan igyekezett ki az utcára. Amikor már a templom előtt álltak, nagyapa végre összeszedte minden bátorságát.

– Te Sándor, ez a nő igen rendes ember – mondta Zuzicskára célozva. – Nincs hozzászokva az ilyen pesti tempóhoz.

Sándor csak nevetett azon a mély zengésű hangján, vidáman évődve meglegyintette nagyapa arcát, és belépett a zsinagóga kapuján. A templomban meghatottan és a nagy író látogatásától elkábultan álltak a falusi zsidók. Néhányan asszonyaikat is elhozták, a karzatról legalábbis, ahonnan savanyú szagú hideg áradt rájuk, erős mocorgás hallatszott. A gábe, azaz a templomi elöljáró fia, egy hórihorgas, pattanásos arcú legény, aki Makóra járt jesivába, megcsókolta Sándor bácsi kezét, és rabbinak szólította.

Sándor bácsi úgy állt a tórafüggöny előtt, mintha ő volna a jeruzsálemi szentély utolsó főpapja. Mindenkihez volt egy kedves szava, egy simogatása. Nagyapa látta, teljes a veresége, ez az ember, az ő unokatestvére, azt csinál Tótkomlóson, amit akar.

Gasche tate ezen az estén állítólag úgy imádkozott, ahogy csak egyszer az életében. Valamikor a fiatal idők mélyén, amikor ketten versenyeztek egy lány kezéért, s ő tudta, ha veszít, szerelemből már sohasem nősülhet. Kivételes pillanatokat éltek át a zsidók azon a csütörtöki minchán. Úgy érezték, van értelme a küzdelemnek, a kitartásnak, s ha Orgovány és Siófok szörnyűségeit nem lehet is elfeledni, a méltóság és az önérzet tudatát Bródy Sándor visszaadta nekik.

Már sötét volt, amikor föloszlott a gyülekezet. Többen is elkísérték őket a főtérig, s közben Sándor bácsi Rembrandtról mesélt, a legnagyobb emberfestőről, aki öregkorában mindenkitől elhagyatva, megcsalatva bevonult az amszterdami gettóba, és csak tudós rabbikkal barátkozott.

– Róla írsz? – kérdezte bennfenteskedve nagyapám.

– Ha erőm lesz, be is fejezem – mondta Sándor bácsi. És még hozzátette: – Tudod, az erőt gyűjteni kell, mint az elhullott kalászt szokták aratás idején a marokszedő lányok. Engem vagy a politika, vagy a szerelem táplál – közölte hirtelen megállva, és merően nagyapámra nézve. – És most csak a szerelem idejét élhetem. Ez az én utolsó felvonásom. Megértesz?

Nagyapám kész volt, megadta magát.

Ruzicska Zuzicska sápadtan és remegve várta a férfiakat. A gyereket lefektette, fölvette legszebb ruháját, egy kék szövetszoknyát bordó matlaszé felsőrésszel, amit fölgombolt irgalmatlanul; nyakának egyetlen négyzetcentiméternyi bőrfelülete sem látszott ki. Sándor bácsi nevetett, s mint valami tüzes kedvű hadvezér, adta ki a parancsot:

– Partra szállást megkezdeni, ellenállást fölszámolni!

Az étteremben, amikor ők hárman beléptek, nem tűnt föl rögtön, hogy érkezésükben van valami szokatlan, megbotránkoztató. De a pincérek, a vendégek és a cigányok hamar felocsúdtak, összesúgtak. Sándor bácsi pompás termetéről valósággal ledobta a városi bundát, de a hosszú fehér selyemsálat még egy ideig a nyakán hagyta. Jó asztalt választott, se nem messze, se nem közel a bejárathoz, s kicsit rézsút a zenészektől.

– Küldje ki hozzám a szakácsot, fiam – mondta szelíden a fiatal pincérnek, amikor az megállt az asztaluk előtt, hogy felvegye a vacsorarendelést.

A gyermekpincér meghajolt, már volt annyi gyakorlata, hogy fölfogja: nem mindennapi vendég érkezett Samu boltossal és a vasas Zsuzsával. Mindenki őket nézte, ravaszul és gyanakodva, amitől csak Sándor bácsi érezte jól magát. Ha nem így volt, nyilván mindent megtett, hogy így legyen.

Utolérhetetlen ujjmozdulattal hívta oda a prímást. Érzelmes hallgatót rendelt, s amikor valóban kijött hozzájuk a szakács, nyomában Matajsz Pállal, a Komló egyik bérlőjével, már uralkodott a teremben. Nagy élvezettel rendelt mindenfélét, de csak két személyre, nagyapa betartotta a vallási előírásokat, nem evett tréflit. Viszont két pohár parádi víz elfogyasztása után szükségét érezte, hogy Matajsz úrral közölje, kit tisztelhet a különös vendégben. Majd azzal, hogy kezet mosna, bocsánatot kért, és kisomfordált az előtérbe. Matajsz úrnak fogalma sem volt, kicsoda ­Bródy Sándor, de azt a hirtelen kitalált mesét, hogy alkalmazottjának miért kell velük vacsoráznia, látszólag elhitte. Úgy viselkedett, mint az olyan üzletember, akit csak a kifizetett cech érdekel. Miután nagyapa értette ezt a nyelvet, vagy talán csak ezt a nyelvet értette, kissé megnyugodva ment vissza a helyére.

Őszinte csodálkozással figyelte, miként kezd hatalmas lendülettel enni az unokatestvére. Az igazán bőséges ebéd után húsok és mártások, köretek és saláták tűntek el a torkán, s úgy rágott, olyan ellenállhatatlanul és fölszabadult kedvvel, hogy a kezdetben kényszeredetten csipegető Zuzicskára is átragadt ez a csillapíthatatlan életerő.

A jó néhány pohár bor és a cigány megtette a magáét. Sándor bácsi úgy nézett az asszonyra, hogy nagyapa rögtön megértett mindent. A színésznőket, Hunyady Margit grófnőt, a híres-hírhedt szerelmeket, a kalandokat, az öngyilkossági kísérletet, a halál örökös közelségét. Zuzicska elvesztette az eszét. Kacarászott, fölhevült, s úgy viselkedett, mint akit megbabonáztak. Nagyapa megérezte a köztük létrejött villamos fesztültséget, s rettenetesen megijedt. S amikor Sándor bácsi egyszer fölállt, és pár percre kiment, józan és szeretettel teli hangján figyelmeztette is a lányt.

– Ugyan, Sámuel bácsi – mondta Zuzicska –, csak ne féltsen maga engem. Van itt ész!

A fejére bökött, de nagyapa a mozdulatból nem látott mást, mint hogy a matlaszé felsőrész gombjai már régen szabadon hagyták az asszony nyakát. Amikor Sándor bácsi visszajött, csöndesen figyelmeztette, lassan készülődni kell a vasúthoz, fél kilenckor jön be a gyulai vonat.

– Ma nincs vonat és nincs Gyula! Ma csak szerelem van. És ha nem tudnád, én gyógyítkozom is a szerelemmel! – kiáltott Sándor bácsi. Éjsötét szeme vidáman villant, fogai úgy csillogtak, mint az igazgyöngyök. Olajosbarna arcbőrén apró izzadságszemek tűntek fel, s amikor Zuzicska kissé vörös, kidolgozott keze után nyúlt, hogy megcsókolja, az erek kékesen kidagadtak a homlokán. Igazán nem látszott, hogy hatvanéves, és ezt a tényt nagyapámnak szomorúan tudomásul kellett vennie.

Ruzicska Zuzicska nevetett, már nem is érdekelte a falu nyelve. Egy fejedelmet hódított meg, egy igazi királyt tett hűbéresévé. A cigány csak nekik játszott, Sándor bácsi körül pedig szikrák robbantak.

– Szervusztok – állt fel nagyapám csöndesen, de ők ketten már nem törődtek vele.

Amikor kiért az étterem előterébe, egy kis átjárón átment a Komló szállodai részébe. A portás ismerte, vevője volt, tisztelettudóan köszöntötte.

– Igen, Braun úr, éppen az előbb – felelte a portás. – Az első emeleti erkélyes lakosztályt.

– Adja ide, kérem, a kulcsot. Fölviszek valamit.

Nagyapa tudta, ez a Komló legdrágább és persze legszebb két, egymásba nyíló szobája. És ez az egyetlen, amelyikhez fürdőszoba is tartozik. 1916-ban egy ízben Apponyi Albert is itt aludt.

Fölment az emeletre, s csak ott jutott eszébe, hogy még sohasem járt a Komló szállodai fertályán. Kinyitotta a lakosztály ajtaját, majd a kulcsot visszavitte a portára.

– Hasonlítani tetszik az író úrra – mondta a portás.

– Hát tudja, hogy író? – kérdezte hálásan, szívében jóleső melegséggel nagyapa.

– Ki ne ismerné Bródy Sándort? – hencegett a portás. – Nagy ember! Akárcsak Jókai és Mikszáth.

– Köszönöm – mondta nagyapa, és elbúcsúzott a portástól. Az étterem felé ment vissza, de az átjáróban lesben állt. Amikor úgy látta, minden rendben, felszökött a lépcsőn.

A lakosztályban kicsit izgatottan ugyan, de levetkőzött. Fölsőruháit gondosan elhelyezte a nagy faragott szekrényben, majd belebújt a megvetett ágyba, és annak rendje-módja szerint eloltotta a villanyt.

Várt. Tudta, hogy nem kell soká várnia. Azokra a nyarakra gondolta, amikor Szerednyén és Egerben együtt játszottak Sándorral, aki fékezhetetlen volt, és az örökös győzni akarástól már-már elviselhetetlen.

Akárhogy is igyekezett ébren maradni, elnyomta a buzgóság. Több bort ivott ezen a napon, mint máskor fél év alatt, s a szervezete így védekezett.

Hirtelen arra riadt, hogy Sándor ott térdel az ágya előtt. Kacagott, ahogy még sohasem látta az unokatestvérét nevetni. A csillárban vagy száz villanykörte égett, s alatta ott állt szomorú félszegséggel Ruzicska Zuzicska.

Bródy Sándor meg csak nevetett, kacagott, a paplant csapkodta széles jókedvében.

– Micsoda egyfelvonásos! Micsoda pompás jelenetvég! – hajtogatta többször is.

Aztán nagy nehezen feltápászkodott, s ezzel vége is lett a jókedvének. Már józan volt, s mintha hirtelen megöregedett volna. Elszállt a varázslat, s erejéből csak arra tellett, hogy csöndesen ezt mondja:

– Na, öltözz fel, és kísérd haza a védencedet. – Csalódottan sóhajtott, de azért még hozzátette: – A vendéglőn át menjetek. Hadd lássa mindenki a győzelmedet.

Másfél év múlva meghalt.

GAJDOS ANDRÁS

Értitek?

Nem értitek, ugye,
hogy mért mondom el
egy elgurult kavics történetét,
mért festem meg
kihajló bokorágak csipkés árnyait,
hogy mit keres egy mai versben
a földek felett lebegő pacsirta,
vagy a nádasok közt fuldokló víztükör.

Hát nem látjátok, hogy kapaszkodok?!
Kapaszkodok abba, ami valódi,
aminek megmásíthatatlan értéke van,
ami teremtmény voltát
oly szelíd méltósággal viseli?!

Nem értitek ugye,
hogy minek a rím, a ritmus,
minek a forma ebben a formátlan világban.
Hát nem értitek, hogy épp azért, csak azért is?!

Na tessék!
Itt van nektek egy formátlan vers!
Nincs benne se rím, se ritmus.
Nem mesélek benne elgurult kavicsról,
nem festem meg
kihajló bokorágak csipkés árnyait,
nincs benne se földek felett lebegő pacsirta,
se nádasok közt fuldokló víztükör.

Így már értitek?

VERES TAMÁS

A szerelem halott

A Corvin közben, a mozi előtt az eső cseppjei
nevetve szánkóztak le a világoskék kabátján,
amelynek csúcsos kapucniját a fejére hajtva
úgy nézett ki, mint egy manó, aki az egész napos
robotolás után a mikulásnál, végre pihenhet egy kicsit.
A csuromvizes ruhájában átölelt és én is átöleltem
a csuromvizes ruhámban. Mélybarna szemeiben
egyszerre csillogott az öröm, a bánat és a mozi
egyik plakátjának tükörképe. Titokban mindketten
vágytunk rá, hogy ez a pillanat örökké tartson, de
tisztában voltunk vele, hogy ez a perc is úgy fog
megszűnni, mint ahogy a párkapcsolatunk véget
ért pár perccel ezelőtt. Megint megöltük a szerelmet.

Csendélet 1928

FARKAS CSABA

Újabb őszi kisprózák

A diók megrepedt burka

„Amikor a fölfedezők először kezdtek ki-kikötni a déltengeri szigetvilágban, a bennszülöttek nem látták meg a hajóikat. Azt meglátták, amikor a matrózok a part felé eveztek kis csónakjaikban – de magát a háromárbocos vitorlást, az emeletnyi magas hajót, a felépítménnyel, árbocrudakkal, parancsnoki híddal, zászlókkal: nem. Egyszerűen kívül esett világukon a hajó, nem tudták, hogy létezik ilyen, nem tudták, mit kellene látniuk” – mondta magában Thakács. „S nem vagyunk másképpen mi sem. Amit nem tartunk lehetségesnek, az nincsen. Ha valaki egy dinoszauruszt észlelne a kiskörúton, azt mondaná magában, ’most nyilván álmodom, semmi gáz, mehetünk nyugodtan tovább’. Pedig a kondicionálás megtörtént: hány és hány dinoszauruszt láthattunk már! Hány fantasy-t, amelynek a keretében a városra tört a sárkány. A déltengeri bennszülöttek sosem láttak hajót, sem álmaikban, sem egyebütt: minden joguk megvolt tehát, hogy keresztülnézzenek rajta, messzemenőkig hanyagolják, nem létezőnek nyilvánítsák az észlelést, kvázi ne lássák meg.”

Minek kapcsán gondolta ezt Thakács? Annak kapcsán: észrevette a félig nyílt burkú diókat (kipillantva az udvarba a falon felhólyagzott-lepattogzóban levő festékréteget viselő lépcsőház ablakán), s csak késve fogta föl, mit lát. Hogy érik már a dió, visszavonhatatlanul megérkezett az ősz. És miért csak most vette észre ezt? Hiszen nyilván nem ma repedt meg a diók zöld burka, már jó néhány napja föltárultak – a nyílottság mértékéből legalábbis erre lehet következtetni –, Thakács mégis napról napra úgy haladt el a diófaágak mellett a nagy ablakú lépcsőházban, hogy mindezt nem észlelte. Igen, itt bókoltak a lépcsőházablak-üvegfal túloldalán, másfél méternyire tőle, és semmi reakció. – Nézett, nézett ki Thakács az ablakon, elfelé menet otthonról reggel, délután pedig hazafelé jövet. Nézett ki – megtorpanva minden esetben az ablaknál, bámulva a diófát –, ám a diókat nem látta meg.

Csak a smaragd lombozatot észlelte, a ferdén tűző, felkelő vagy lenyugvó Nap narancs ragyogásával át-, s átvilágított fakoronát. Azaz látta a diókat, de nem érte el tudatát a látvány. S most, észrevéve, hogy érik a dió – szinte megdöbbent. Mintha nem tudna elszámolni idejével Thakács, mintha épp most térne magához, ún. filmszakadást követően. Mintha bennragadt volna sokáig a mozdulatlan nyárban, és hirtelen egy villanással itt termett volna az ősz. Kimaradt Thakács tudatából bizonyos idő.

Mi az, hogy itt állnak az iskolások a villamosmegállóban? Ennyire ősz volna már? Ily mértékben valós lenne ez az elvont fogalom, képes lenne életeket megmozgatni, valóságos, élő embereket áthelyezni innen oda? (Thakács már jó ideje képzelt világban él, megy az utcán, és közben fejében ősz van, tél, tavasz, miközben róla csak úgy dől az izzadság. Betér az út menti kávézóba ásványvízért, miközben fejében a balatoni tél, s összeegyeztethetőnek tartja ezt azzal, hogy hűtött folyadékot kortyol, a mély-dél-alföldi nyár kellős közepén. És az ásványvízre szüksége adódik: nem képesek arra a fejében rajzó képek, hogy áthelyezzék Thakácsot az ő világukba – nincs Thakácsban ennyi erő. Nem úgy, mint tavaly nyáron, mikor még el tudott repülni az esti tücsökciripelés varázsszőnyegén a Balatonra, feleségével, Á.-val együtt, s vissza is értek éjfél előtt; kagylót is hozott magával Thakács, igazit, víz- és moszatillatú citromsárga héjú, balatoni festőkagylót, teleportáció útján.)

Nézte Thakács a diókat a lépcsőházban, itt is, ott is csillag alakban megrepedt, zöld burkú, pasztell-drapp termések. „Most nyílt nemrég a tavasz, ugyanígy néztem a dióbarkádzást” – gondolta Thakács. Az is hirtelen kezdődött, a kirügyezés utáni, látszólag sokáig tartó mozdulatlanság után. „Néha meglódul az idő, néha mozdulatlan áll” – mondta magában Thakács. „Csak nézzük, nézzük, ám nem látjuk: mi néz minket, az üvegablakon át.”

Folyó mellett

Mintha nem is ugyanaz a madár lenne. „Micsoda madár…” Álldogált a belvárosi Tisza-parton Thakács, a partfalra könyökölve, nézve az iramló, zavaros vizet (furcsán hat így, ősz elején a hagyományosan legkisvizesebb hónapban az áradás – máskor ilyentájt szinte áll a megsekélyesedett folyó). Vöröses volt bizonyos mértékig a Tisza, jelezve: az utaztatott, plusz vízhozam a Marosból jő. „Igen, mintha nem is ugyanaz a madár lenne.” Kócsag repült galambszerű zömökséggel a folyó fölött, kiskócsag – ugyanaz, mely pár perce még a parton (túl-) álldogálva, maga volt a megtestesült karcsúság. A kócsag a parton azért karcsú, mert nyújtott nyakkal figyeli a halakat, a légben pedig azért zömök, mert behúzza nyakát.

Lekerekített szárnyai – melyek korántsem hosszúak-szögletesek, mint pl. a gólyáé, nem kering a levegőben a kócsag, nem vitorlázik, nem ’termikel’, hanem szárnyal egyenletesen; a hullámtéri füzesek gémtelepein pedig, ahol fészkel, a fák közül való kijutásban, ill. a visszajutásban csak akadályozná a szögletes-hosszú repülőszerkezet – nos, a szárnyak ugyancsak erősítik a zömökség-benyomást. Hol lépdelt lassan – nem méltóságteljesen, mint az elébb megidézett gólya: sokkal inkább lopakodva, hogy észre ne vegyék a kishalak – olykor-olykor meg- megszaladt, ha utol kellett érni a szétrebbent apróhalraj valamelyik megzavarodott-lemaradt egyedét, vagy a partról vízbe ugró, ám a mély víztől óvakodó kecskebékát. A kecskebéka, szárazföldről jövő veszély esetén, ősi ösztönét követve rögtön vízbe rugódzik – itt azonban, a folyón, mintha tűzbe ugrott volna, máris pattan vissza, ki a partra, vagy a sekély vízszegélybe, víznek és partnak határára, s gyors, félig úszó, félig ugró mozdulatokkal távolodik az ellenség elől.

Mert a víz mélyében ott vannak a rémek, a ragadozó halak: a harcsa, balin, domolykó. „Ó, szegény tiszai, marosi kecskebékák! A menedékül szolgáló őselemben se bízhatnak, sőt az nagyobb veszedelmet jelent számukra, mint a szárazföld” – beszéli magában Thakács. Alkalmazkodnak is a folyó-partoldal agyagszínéhez a kecskebékák, amennyire lehet; míg a tavakban élők között gyakran adódnak olaj-, fűzöldek is, ismét másoknak, melyek tejeskávészínűek vagy barnák, hátán világoszöld csík húzódik végig, mintha letört, már-már sárguló fűszál lógna a zavaros vízbe – ilyenek a folyó mentén nem találhatók. Színük, akár a partoldali göröngy, dísztelen. „Pedig mennyire szeretnék kifejteni színalkotó tehetségüket! Hogy örülnének, ha bemutathatnák, milyen, szinte rikító zöldek tudnak lenni – s hátuk közepén ott a zöldes (zöldönzöld) sáv! Hogy szeretnének brillírozni! „Meggyőzően szemléltetni, mily alkotó módon alkalmazkodnak a környezethez, nem gond nekik a növényvilágból ismerős színt előállítani! Erre azonban – művészkedésre – csak és csupán a tóban élő kecskebékáknak nyílik módjuk, az olajzöldek a tündérrózsa-, sulyomleveles környezet színét öltik magukra, a levélzöldek a békalencséét-rucaörömét. Minderre a folyóparton nincs lehetőség, itt nincs növény. Még valakik azt gondolják róluk, másra nem is képesek, kizárólag göröngyszínűnek lenni… Fantáziátlan, unalmas békáknak gondolják őket – holott legmesszebb menőkig nem azok. Visszájára fordult kreativitás, negatív művészet, amit csinálnak, elrejtik alkotóképességüket a túlélésért” – így (magában) Thakács. Ismerősnek tűnt előtte a folyóparti békák dilemmája, ő is szeretett volna a Tavi Iskolához tartozni, mint Southey, Wordsworth, Coleridge. De folyó mellett élt.

Az utolsó fecskék

Most, hogy elmúlt már Kisasszony – szeptember 8., Kisboldogasszony napja, egyszersmind Mária, Adrienn – Thakács folyamatosan nézi az eget: eltávoztak-e a fecskék (a néphit szerint ilyentájban kelnek útra, nem véletlenül nevezték a régiségben Fecskehajtó Kisasszonynak e dátumot, s ugyancsak nem véletlenül tartották az öregek ezt az ősz első napjának). Tavaly – úgy emlékszik Thakács – napra pontosan ekkor mentek el, most még három nappal Kisasszony után is itt tartózkodnak. A Dugonics tér, az Aradi vértanúk tere, és általában a nagyáruház környékén, tele volt a kék ég molnárfecskével a lefelé hajló, hétvégi délután. Időről időre mintha sólyomveszedelem zavarta volna meg őket, hangjuk megváltozott, cserregésük magasabbá-hosszabbá vált, összetömörülve szálltak, a céltalannak tetsző, valójában a rovarok nyomában libegésből határozott irány lett, amint iramlottak az épületektől Thakács számára láthatatlan ragadozó felé, zavarba hozni azt –, s miután távozott az égi rablólovag, folytatták a csapongást tovább.

Kisasszony-nap… Mária születésének napja (Nativitas Beatae Mariae Virginis) egyszersmind virágok születésnapja is. E napon keletkezett pl. a hunyor, azaz keletkeztek a hunyorok, lehetőséget adva a tudatos hibridizációra, és így létrejött a százszorszép (Bellis perennis). Aki kimegy ezen napon a határba, a vaspirosan hideg napfölkeltét megtekinteni – s lehelete fehéren gőzöl –, a napkorongban megláthatja Szűz Máriát, és észlelheti a Nap körüli rózsákat. Kisasszony napja… Van egy másik is, nemcsak a krisztianizált, hanem az egykori sámánhitből itt maradott, női kísértet, szabálytalan tündér: táncol, tapsol, szekérre ül, álmában az egyénnel, hm, tiszteletlenül beszél. Hegedül is, mint a Gráciák a tévében, egyébként a hegedűnek húros teste a népköltészetben a nőt, a vonó a férfit jelképezi, de a Halál is játszhat hegedűn. Juhász Gyula, a legszegedibb versíró saját költészetének szimbólumaként ábrázolja a hegedűt; a hét szabad művészetben e hangszer maga a megszemélyesített Zene. – Ám térjünk vissza a valahai sámánhitből itt maradott kisasszonyhoz! Elsétál az éjjel haladó szekér előtt, s a lovak lába földbe gyökerezik; vízen járók szekerére ül, s a szekér elmerül; fújtatnak az ökrök, ha közelükben érzik, és a megkísértett haja égek áll. Ha az istállóban alvók közé belép, a legényeket táncba hívja, s a legény másnapra megbetegszik, elveszti az erejét. Árokparton kidőlt fánál fej nélkül kísért, fejszével fenyegetve, ki arra jár. Kincset őriz, és midőn a kincset ki akarják ásni: elébb fekete kutya jelenik meg, majd ő maga. Forgószél támad, porfelleg, s mire elül: kisasszony, kincsásók, kincs – sehol. „Talán nem véletlen, épp Kisasszonykor találkoztam sok év után újra O. Szilviával” – mondja magában Thakács. „Ment, ment az utcán O. Szilvia, férjével, fiával, és szebb volt, mint valaha. Az a nap nem az én napom volt.” – Thakács előtt kék lángokkal lobogott a világ.

De aztán csak telt az ősz tovább, s nem utaztak el a fecskék pontossággal Kisasszony napján. Mi több, még egy sarlósfecske-fiókáról is kapott hírt madártani szakemberektől Thakács (a sarlósfecske nem is fecske, pontosabban: több mint fecske, rokonai a kolibrik; legkorábban költöző madarunk, utolsó példányai jellemzően még augusztus elején, egy hidegfronttal távoznak el Afrika iránt. Honnét hát ez a fióka? Nyilván északról, talán éppen Svédországból, s nem bírta a mély-dél-alföldi kontinentális, hideg éjszakát. Megfogták, jó helyre került, megmarad talán). A nap, mely egyiknek maga a születés, a másiknak élet – az emberek Kisasszonykor vetik el a búzát –, a harmadikat eltávozásra készti, a negyediknek a halál.

Kisvárosi utca 1930

KAISER LÁSZLÓ

Állatok farsangja

Sziesztázó lajhárok

Éldegélve, fákon lógva,
levél közel, test meg lomha,
nincs sietés, a lajhárját,
nem késte le a halálát
az se, aki nagyon rohan,
az se, aki úgy odavan,
jóllakottan, sziesztázva,
lajhár létnek álma, vágya,
lassúdadon, csüngve szépen,
lombkoronák erdejében.

Víziló-balett

Idelépünk, odalépünk,
lehet, hogy a súlyunk: vétkünk,
vízben a ló, sok víziló,
szuszogásunk nem tilinkó,
ki a partra, balettra fel,
aki biztat, az a haver!

Harcba vonuló nyulak

Igazi nyúl, na, hova nyúl,
fontos szempont: genetika
(mindig győz a legjobbika),
ezért van, hogy harcba indul,
féljen ellen, attól kódul,
szóval indul nyulak hada,
nem is nappal, de éjszaka,
ne higgyünk a szóbeszédnek:
nyulak lettek harci gépek!

A szöcske

Ide szökdel, oda szökdel,
nem keverni a tücsökkel!
Annyit mondok, ne vedd zokon,
bár mi vagyunk éppen rokon,
különbözök, tücsök, tőled,
nem mondom, hogy miben s főleg –
szólt a szöcske s hozzátette
(extázisban kicsiny teste),
dalban mindig egyek legyünk,
zümmögjünk és ciripeljünk.

Kék önarckép 1913

KÖVES ISTVÁN

Nyuszisapka a Jászai Mari téren

„Kint is vagyok, bent is vagyok,
jaj, de nagyon boldog vagyok!”

Jól ment a dolgom, de amúgy semmi különös, fiatal voltam, jókedvű és ígéretes, és a főnökeim épp nem utáltak azért, merthogy fiatal vagyok, jókedvű és ígéretes – olyan edzőmeccs hangulatban pergettem napjaimat. Könnyűnek éreztem a létezést, ha nem is annyira, mint mindannyiunk Bercije, az éppen hazaérkező magyar űrhajós, akinek mosolygó, bajszos fotóival jelentek meg az aznapi lapok.

Egy ideje akkor már a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség közkedvelt képes hetilapjánál újságíróskodtam, s az egész tulajdonképpen egy esőre hajló, szürke délutánon, a főszerkesztőnk puritán berendezésű, magyarul mondva, kopott bútorzatú szerkesztőségi szobájában kezdődött, aki ugyan egy fejjel alacsonyabb volt nálam, de ezt szúrós tekintettel s amolyan katonásnak gondolt, pattogós mondatokkal ellensúlyozta.

– Keresünk még egy főszerkesztő-helyettest – mondta, minden bevezető nélkül.

Majd megmondja, miért mondja, ha akarja – vártam szótlan a folytatást.

– Rád gondoltam, mert te nem vagy beszari, de – hatásszünet, papír­­igazgatás az íróasztalon, aztán szigorú szembenézés, farkasles – a Tájhivatal csak párttagot hajlandó kinevezni, pártonkívülit semmiképp – tette hozzá töprengve.

Erre sem sok mondanivalóm akadt, rendben, tudjuk, csak bólintani tudtam, várakozón.

– Akarsz a másik helyettesem lenni?

Nem igazán kérdésnek, inkább napiparancsnak hangzott, ahhoz igazodva feleltem:

– Igenis.

– Akkor beléptetünk – közölte, s egy határozott kézmozdulattal jelezte, ennyi volt, befejeződött a beszélgetés, tűnjek a dolgomra.

Amikor a következő fizetésnapon megláttam a tagdíjbefizetésre várakozó párttagok sorát a titkárságon – elég sokan voltak a szerkesztőségünkben, de nálunk csak annyi előnyük volt, hogy ők egy héttel hamarabb tudták, hogy drágább lesz a kristálycukor – újra, hívatlanul, bekopogtam hozzá, s belépve, nyilvánvaló provokatív szándékkal azt kérdeztem tőle, hogy hát most én mennyi tagdíjat fizessek be akkor.

Morcosan felelte:

– Nyugi, vágottpöcsű, majd szólok – s úgy nyúlt a telefonkagylóért, mintha már ott sem lennék.

Néhány hét múlva ajánlott levél érkezett a nevemre a szerkesztőségbe, amelyben pártunk valamilyen számú eljáró bizottsága felszólított, hogy a megjelölt időpontban a Duna-parti székház megjelölt számú szobájában meghallgatásra a megjelölt időpontban  p o n t o s a n  jelenjek meg.

Azon a derűs reggelen az alkalomhoz illőnek gondolt meggypiros, sima nyakkendőt kötöttem.

A portaügyeletes gondosan ellenőrizte a meghívómat, bejegyezte adataimat egy aránytalanul nagy könyvbe, készségesen megmutatta, merre található a személyfelvonó, sőt engedélyezte a használatát.

A kihalt, fenyegetőn kongó folyóson könnyen megtaláltam a megfelelő számú ajtót.

A négy íróasztalos, teremnyi szobában egyetlen ember, egy gyomorbajos kinézetű, sápadt, gyérhajú, izzadthomlokú, fontoskodó alak ült az özönvíz előtti, zakatoló, sor végén pajkosan csilingelő Remington írógép mögött.

– Üljön le! – utasított köszönés, bemutatkozás helyett, majd átvette behívólevelemet, két ujjal begépelte személyi adataimat egy papírlap tetejére, s közben nagyon ügyelt arra, hogy még csak véletlenül se nézzen rám.

Gondolataimban éppen ott tartottam, hogy elég mérsékelt létszámú ez a fegyelmi bizottság, amikor az emberke hirtelen fölpattant, s ujjbegyével az asztalra támaszkodva, vékonyka fejhangon kiáltozni kezdett:

– És hogy merted, te kis senkiházi, a becsületes, hű elvtársainkat ilyen gyalázatos módon megtéveszteni?

De hányszor, elvtikém, de hányszor, ha azt te tudnád, azért nem sejtem, hogy most melyikért is akarsz lebaszarintani, mert rengetegszer, elvtikém, ordítós egerem, rengetegszer, mert, tudod, azt el is várták tőlem a te hű elvtársaid, amikor úgy tettek, hogy ők bizony nem is értik, de azért én csak beszéljek mellé, hogy az nem is arról szól, az itt nem is azt jelenti, úgy hogy bökd csak ki, mit vétettünk már megint, s nyomom is neked a brossura-magyarázatot – fölényeskedtem magamban, de ostorcsapásként fölriasztott belső monológomból az indulatos folytatás:

– Ostoba fajankó! Hát mégis, hogy képzelte? Azt hitte, maga olyan nagyon okos? Hülyének nézett mindenkit?

Szívből jövő, átélt, őszinte fölháborodásában hol tegezett, hol magázott:

– Azt hitted, hogy mi nem tudunk mindent rólad? Azt képzelted, nem ismerjük a mocskos ötvenhatos ügyeidet? Egészen elment az eszed, idióta?!

No, akkor ez most tényleg nem egy win-win helyzet – gondoltam megszoruló gyomorral – inkább olyan van rajtad sapka, nyuszi, nincs rajtad sapka, nyuszi helyzet, s ahogy hadonászott, sivalkodott előttem az izzadó kis emberke az íróasztalra dőlve, ráúszott egy régebbi másik íróasztallap egy régebbi másik szobában, ahol…

– Amnesztiával szabadítom, becsülje meg magát odakint – hadarta hangsúlytalanul a kihallgatóm, s elém tolta az előre kitöltött titoktartási nyilatkozatot és a golyóstollat, körmével koppantva mutatva a sort, ahol alá kell írnom – s arról, ami itt történt, amit látott, hallott, soha, senkinek, semmilyen körülmények között, egy szót sem szólhat. Meg vagyok értve?! – folytatta fenyegetően az elbocsátó ceremóniát.

Lelkesebb igenist nem sokat hallottak azok a sokat megélt falak, mint amivel én ott akkor mindent megfogadtam, most meg jön itt ez a kis pukkancs …

– Kérem, megmagyarázom … – próbálkoztam, de eltorzult arcába nézve egy pillanat alatt beláttam, hogy itt, evvel a fölhevült vérbíróval nem tudom elismertetni esetemben a titoktartási kötelezettség és a korrekt életrajz követelményeinek összeegyeztethetetlenségét, de nem is hagyott sok időt arra, hogy összeszedjem magam, ugyanolyan hangerővel és lendülettel már ítéletet is hirdetett:

Azügybenamainaponeljárófegyelmibizottságmeghallgatásutánegyhangúlag,ellenszavazatnélkülazalábbihatározatothozta: a fent nevezett párttagságát azonnali hatállyal és végleges időtartamra megszünteti, azonosító adatait egyidejűleg a tagnyilvántartás minden szekciójából teljes körűen törölni rendeli.

Leengedte a szeme elé tartott papírlapot s próbált még fenyegetőbb hangregiszterbe találni:

– Fellebbezhet a revíziós bizottsághoz, de ha jót akar, azt ajánlom, ne tegye, húzza meg magát egy ideig, ne is látsszon! Meg vagyok értve?!

Hú, de ismerős kérdés, honnan is – kotortam emlékezetembe – aha, igen, helyben vagyunk.

– Igenis – biccentettem rutinosan.

– Viszont nem látásra – intett az ajtó felé, aztán már egészen normális hangon hozzátette: – Na, tűnjön el!

– Szabadság! – szúrtam még búcsúzóul egy nevetségesen aprócska tüskét a körme alá, aztán óvatosan betettem magam mögött az ajtót.

A homályos előtérből a fényre kilépve a közeli játszótérről fölröppenő galambraj a magasba csalta a tekintetemet, de közben zakatolva ismétlődtek fülemben az imént hallott, megemésztetlen fenyegetések. Futva igyekeztem megszabadulni tőlük, lehajtott fejjel, nem nézve se jobbra, se balra rohantam át az úttesten, a fénylő ívben kanyarodó megsüllyedt villamossíneken, s végül a túlpartra szökkenve egy rejtőzködő, poros portálú, névtelen kis eszpresszó a járdától elkerített ideiglenes terasza előtt találtam magam.

A tévében látott síugrók produkciója jutott eszembe, a meredek lejtőn lezúdulva az elugróküszöbön már semmi értelme a szorongásnak, egyetlen esély marad, az ember persze nem röpülhet el, de minden helyzetből a lehető legjobbat kell kihozni.

Odaát, a „fehérház” előtti járdán teremtett embert nem lehetett látni, itt meg hullámokban hömpölyögtek a járókelők körülöttem, mérlegelés nélkül bemenekültem hát a négyasztalnyi szigetre, s leültem a legszélső asztalhoz. Megfontoltan leoldottam mozgalmi nyakkendőmet, gondosan összehajtogatva zsebembe rejtettem, s végre kigombolhattam az ingem legfelső gombját, s mély lélegzettel a felszínre bukkanhattam. Mindezt rezzenetlen arccal nézte végig a szék hátának támaszkodó, középkorúra fáradt felszolgálónő, aki egy megkopott kerek alumíniumtálcát szorított magához, s csak mindezek után érdeklődött, hogy mit hozhat a kedves vendégnek, azaz nekem.

– Egy kávét és egy gin-tonikot szeretnék, az előbbit forrón, az utóbbit jéggel, ha kérhetem, kedves – hadartam fontoskodva, de közben bocsánatkérőn mosolyogtam a nőre.

Csodálkozva, kényszeredetten mosolygott vissza, frissen tupírozott szőke hajfürtjeinek repdesése sehogyan sem illett árkos homlokához, csak még jobban kiemelte nyúzottságát, szürkére púderezett arcát.

Amikor pár perc múlva elém tette a poharakat, már gyöngyházfényes rúzs csillogott az ajkain, s nyelve hegyét óvatosan kinyújtva igazította oda a csak az extra vendégeknek járó, deres falú jégkockatartó pohárkát. És mielőtt otthagyott, feszesre körbehúzkodta derekánál a fehér műszálas blúzát is, úgy mosolygott vissza, várakozón.

Ínyenckedve kortyolgattam a kávémat, élveztem, ahogy fölszálló párája beborítja az arcomat, bekúszik orrjárataimba, közben visszanéztem, föl a szemben terpeszkedő ormótlan fehér betontömbház jellegtelen, unalmas ablaksoraira, s azt találgattam, melyik mögött kuporog most az én Fegyelmi Bizottságom. Büntetésül úgy képzeltem magam elé, hogy félégett pirítóst ropogtat egérfogai között és langyosra hűlt tejeskávéval próbálja ínyéről a kellemetlenkedő morzsákat leöblíteni. Ugyan, most mit gondol? Gondolkodik egyáltalán? Elégedett önmagával? És a világ alakulásával?

Akár láthatna is, ha kinéz, ahogy itt üldögélek derűsen nézelődve, a délelőtti napfényben a teraszon. Munkaidőben.

A gin-tonik megbékéltetett, hátradőlve szemléltem a szeme előtt lüktető forgalmat, a beérkező szerelvények fékező kerekei alól fölpöffenő rozsda- és porfelhőcskéket.

Pillanatok alatt teljesen kiürült az előbb még zsúfoltan beérkező villamos, még a tányérsapkás-egyenruhás vezetője is leszállt, a járdaszigeten baktatott vissza, a szerelvény végébe, majd ott fölszállt, s attól az rögtön a jármű eleje lett.

Fura egy hely ez a Jászai Mari tér, innen visszafordulás nélkül indulnak az ellenkező irányba a sárga, karcsú, dupla áramszedős „csuka” villamosok, amik szerintem a költőre emlékezve, de tényleg, a Parlament előtti kanyarban mindig csöngetnek egy picit.

Legalábbis én így hallottam, és mit sem törődve a nemzetközi munkásmozgalom pillanatnyilag elég sok gondot okozó helyzetével, más efféle léhaságokon töprengve nézegettem tovább a villamos-végállomásról előttem bokaficamító tűsarkújukban tovatipegő, akkoriban belvárosi divatossá vált kötött jersey kiskosztümbe bújt, domborodó seggű elvtársnők (f)elvonulását.

Kecskeméti utca 1912

KAMARÁS KLÁRA

Ketten, a Covid idején

Azt hittem jó ötlet lesz
az önkéntes karantén,
bezárkózás pár hétre,
míg tart e rettenet,
hiszen volt minden évben
„inflenza”, az is elmúlt,
egy oltással megúsztuk,
aztán csak vége lett.
de hétre hét,
hónapra hónap,
ezt még kibírjuk,
csak tovább,
két év bezártság,
mért ne? Élünk.
Már nem hagyhatjuk
el szobánk!
Most itt az őrület határán
nézzük egymást riadtan, árván,
mint űrbe-szédült angyalok.
Hol vagytok régi jó barátok,
ki él, ki holt, emlékszem rátok,
amíg én is meg nem halok…
Majd megtudjátok, nem talány:
Nem Covid vitt el! A magány.

Napraforgók 1940 körül

SZENTJÁNOSI CSABA

Festői lakótelep

Bálna-csendedben pihenek,
lakótelepi-periszkópjaim
a leanderek.

Szomszédom: a felhő,
esővel kopog,
az Óperencián túlról
híreket hozott.

Gauguini nő vagy,
lefestelek,
fiatalok veled együtt
a csúcsosmellű hegyek.

Erkélyed szemérme
csupa bozót, virágillat,
meztelenségedtől
a fürdőszoba izzad.

Afrikából átjárnak
hozzád inni a fecskék,
a múltból is megjött
az összes kedves vendég.

A fáradtság kinyújtóztat
Amerikától – Ázsiáig,
erkélyedről
Paál László erdője látszik.

A szomszéd kicsit porszívózott,
még az unoka szaladgál odafönt,
én csak egy ürge vagyok,
akit utcák járataiból könnyed kiönt.

BALLAI LÁSZLÓ

A Kis Marseille-ből a tengerre

A Kis Marseille-ből a tengerre látni, mint keskeny, szétfutó szalagra, amely a horizontot felcsipkéző Krk hegyei előtt várja, hogy megfesse az alkony. Az viszont, aki az adriai panorámának háttal ül, Križane Frangepán várának bíborba öltözött romjait csodálhatja meg. Már, ha van rá alkalma az elegáns, diszkrét és folyamatos felszolgálás mellett. Mintha valóban egy marseille-i étteremben lettünk volna, jégbe ágyazva, kis kocsin betolták a friss halfogást, és javasoltak is. Utána érkezett a somelier, aki már tudakozódott vacsoraválasztásunkról, és ahhoz illő bort ajánlott. Következhetett a hideg büfé, a saláta- és előételfélék. Az étkezés végén pedig könyörtelenül befutott a sajtos és a desszertes kocsi.

Amatőr búvár vagyok, és amikor nincs módom a korallban bővelkedő délre utazni, az Adriában gyakorlom magamat. Egy ízben Zengg mellett élő barátom meghívását élveztem, aki a nap végeztével mindig tudott egy jó éttermet is. Furcsa kettősség ez: ugyanaz a piroshátú hal, amelyet a tengermélyben szinte magunkkal egyenlőnek, a természet érinthetetlen csodájának érzünk, a tányérunkban sercegve, fokhagymaillatot kigőzölve hatalmas étvágyat gerjeszt bennünk. Hanem a kisebb szirtfokra épült Martina étterembe éppen előttünk futott be egy magyar búvártanulócsoport. Az még nem is lett volna baj, hogy kivárjuk amíg lemegy a harminc fős rendelés, hanem a csoportguru ajkáról állandóan az harsogott: „Buvárok, figyelem!” És a „buvárok” gépies örömmel éljeneztek, ugrabugráltak, rigmusokat skandáltak, esküt tettek, mikor mit kellett választott vezetőjük szerint, tekintetek kereszttüzével mit sem törődve. Gyarapodnak a pillanatok az életben, amikor nagyon kellemetlen magyarnak lenni.

– Elviszlek egy igazi étterembe, amelynek igazi búvár a tulajdonosa – lökte vissza barátom az étlapot az asztalra. – Oda ezek, mint a legjobb víz alatti helyszínekre sem, nem találnak el. Ha mégis, az asztalokra kihelyezett „Foglalt” táblákba ütköznek. A Kis Marseille tulajdonosát is „­Marseille-inek” nevezik. Eredetileg mérnök, a búvárismereteire is itthon tett szert, de az igazi szakmát a legnagyobbaktól, Cousteau-tól, ­Dumas-tól és Tailleztől leste el. Cousteau kapitány csak élete érintetlen hajóját kereste a mélység birodalmában, ellenben a kisebb tárgyak szakszerű feltárása nem érdekelte. Ebből parázs viták kerekedtek közte és Lamboglia professzor között, akinek a hatására a Marseille-i elvégezte a Sorbonne ókori régészet szakát. Ettől kezdve a leletek védelmére koncentrált, amelyeket a kincsvadászok és a szuvenírgyűjtők veszélyeztettek a Földközi-tengerben. Azután egyre többször tért haza, végül itt bukkant egy szenzációt keltő leleltre. A Kis Marseille-t a Cousteau iránti tiszteletből alapította, hiszen a kapitány mindig nagy gonddal ügyelt arra, hogy expedíciói alatt a legkiválóbb francia szakács főzzön.

Valamely szakma nagyjai, ha visszavonulnak és megcsinálják az éttermüket, úgyszólván a klubjukat, azt teletömik hősi múltjuk relikviáival vagy fényképeivel. Ez a mánia a legbizarrabb módon a madridi Torre bárban jelentkezett, ott – a torreádor rémálmait mintegy kivetítve – csupa olyan fotót akasztottak a falra, amelyen a bika öklelte, dobálta, tapodta szegény viadort az arénában. A Kis Marseille-ben ellenben semmi nem utalt a búvárkodásra, pláne nem a nagy elődökre, Cousteau-ra, Lam­­bogliára és Dumas-ra. Frédéric Dumas-ra, persze. Az étterembelső és a kert a legfinomabb ízléssel igazodott az épület klasszicista, enyhén copf stílusához. Nem zengett gép- vagy népzene, élvezni lehetett a természetes hangokat, az itt fent mindig megforduló szél keltette lombsuhogást és a ritkás levelű fenyőfajtákat kedvelő kabócák muzsikáját. A Marseille-i, egy galambősz, markáns arcvonású úriember a háttérből szemvillanással irányította a válogatott személyzetet. Barátommal, látszott, jól ismerték egymást, de asztalunknál – amelyhez a legízesebb csemegéket irányította – nem mutatta magát. Csak akkor engedett barátom unszolásának, amikor rajtunk kívül az utolsó vendég is eltávozott.

– Mi a víz alatti élmény? – tűnődött a barátom. – Színpompás halak, különös növények, kerekre csiszolódott, vakítóan fehér kövek vagy szabálytalanul csipkézett sziklaformák között az egyórás lebegés öt percnek tűnik csupán.

– Igen, ez a boldogság – bólintottam.

– Boldogság, de mindig tudod, hogy mi vár rád odalent. És egyszer csak olvasod a szaklapban, hogy Zengg környéki víziásatásokhoz tapasztalt, önkéntes búvárok jelentkezését várják. Leereszkedünk harminc méter mélyre, a búvármester – bólintás a Marseille-i felé – rámutat valami mészkőtalapzaton képződött homokhátságra, és közli, hogy az alighanem egy időszámításunk előtti hajó. Óvatosan kibontjuk, és valóban. Nap nap után tárja fel nekünk a kincseit. Kezedbe adom ezt a borospoharat. Milyen egyértelmű. De azokat a poharakat, többezer éve emelték meg utoljára. Időutazás? Megfoghatatlan.

– Egyre többször tértem haza kutatni – vette át a szót a Marseille-i. – Az elterjedt feltételezés szerint Dalmácia csak a Római Birodalom virágkorában kapcsolódott be a Mediterráneum tengeri kereskedelmébe, hiszen a rómaiak még Aquileia megalapításával is a liburok támadásaitól igyekeztek védeni magukat. Én viszont úgy gondoltam, hogy már a hellenizmus korában élénk árucsere bonyolódott a görögök és Itália népei között, amelybe szükségképpen bekapcsolódtak az Adria keleti szigeteinek és partvidékének lakói. Erre azonban nem volt bizonyíték, mert eladdig csak az I. századból kerültek elő tengeri leletek. Évekig merültem Dél- és Közép-Dalmáciában, mígnem egy váratlan ötlettől vezérelve a Kvarner-öbölben, Zengg alatt megtaláltam a Próteuszt, már amint orrdísze alapján elneveztem a hajót, amelyet Nagy Sándor korabelinek véltem. A roncs teljes feltárása után végleg hazatelepültem, hiszen a leletek rendszerezése, azonosítása és vizsgálata, majd a fiumei, illetve a zenggi múzeumokban való elhelyezése még évtizedes munkába tellett.

Lázas izgalom kerített hatalmába, a csodakereső fantáziáé, mint amikor tízéves koromban Bábel tornyának megtalálásáról olvastam a Régészet regényében, csak míg a gyermeki képzelet rögtön egészben látja a sokteraszú zikkuratot, ma már tudom, hány apró, óvatos és finom mozdulat szükséges ahhoz, hogy az alapokból egyáltalán rekonstruálni lehessen az építményt.

– Feltétlenül ellátogatok mindkét múzeumba, ám roppantmód érdekelnének a víz alatti ásatás részletei – mondtam, talán kissé türelmetlenül, de igen kimerítő választ kaptam:

– A feltáráson hat fős csoportokban dolgoztunk. Egy teheruszály szolgált bázisként, és nagyban segítette a munkánkat a Michael Katzev-féle víz alatti telefonfülke, amely menedékhelyként is bevált. Naponta kétszer merültünk. Legfontosabb segédeszközünket az öt–tizenöt centiméter átmérőjű szívócső jelentette. Fehér műanyag lécekből az egész roncsot lefedő rácsozatot készítettünk, amely egyszerre szolgálta a tájékozódásunkat és a leletek pontos helyének felmérését. Négyzetről négyzetre haladva szívtuk le a roncsot borító homokot, hogy aztán a kibukkanó tárgyakat azonosító számtáblákkal lássuk el. A fényképész naponta kétszer elúszott a roncs fölött, hogy kétméteres rúdra szerelt dupla masinájával felvételpárokat készítsen. A rajzolók ezek alapján két centiméter pontosságú helyszínrajzon rétegről rétegre haladva, folyamatosan megörökítették, miként szabadítottuk ki az egyes tárgyakat. A leleteket azután a szárazföldön dolgozó kollégáink hagyományos eszközeikkel, kefékkel és ecsetekkel tisztították le. A feltárást csak a tintahalak sodorták veszélybe. Ki gondolná, hogy ők a tengermély szarkái? Ha megtetszett nekik valami, rácsaptak és eltűntek vele a lakásukként szolgáló amforákban.

Elsőként a rakományt emeltük a felszínre. A hajó egyik oldalán szabályosan elrendezett, a másikon viszont egymás hegyén-hátán heverő amforákat találtunk. Ebből arra következtettem, hogy a hajó merülés közben a bal oldalára dőlt, miáltal a jobb oldalán elhelyezett tárolók egymásra borultak. Tíz különféle típusú amforából összesen négyszáz darab került elő. Ezekből háromszáznegyvenhárom származott Rodoszról. Alighanem az Itáliában kedvelt ottani bort szállították bennük. Vagy tízezer darab mandulára is rábukkantunk. A zsákoknak, amelyekben a fedélzetre hordták őket, nyoma sem maradt, elrothadtak a magok is, ám a héjak épségben vészelték át az évezredeket.

A legalsó amforaréteg alatt huszonkilenc különböző nagyságú malomkő feküdt, amelyeket három szabályos sorban rendeztek el, tehát ballasztként szolgáltak. A roncs elülső és hátulsó részén, a rakomány előtt és mögött találtunk cseréptöredékeket, ez orr-, illetve tatfelépítményre utal. Mivel mind a négy pohár az orr-részből került elő, ott tarthatták az ivóvizet. A konyha a hajófarban kapott helyet, felszerelése egyszerű, fekete mázas tálakból, fazekakból, tégelyekből, egy rézüstből, fatálból, terrakotta merőkanálból és szitából állt. Négy-négy olajoskorsó, tányér, kanál, valamint sótartó bizonyítja, hogy négy fő adta a legénységet. Halat, olajbogyót, szőlőt és fügét ettek a fedélzeten, de ott nem főztek. Esténként alighanem a parti fövenyen gyújtottak rézüstjük alá. Csak nappal, jó látási viszonyok közepette hajóztak.

Felleltük a kötélzetet rögzítő nyolc ólomkarikát, valamint az épen maradt árbockosarat, a vitorlákat tehát bevonták, és az árbocot leeresztették a hajótöréskor. Szokatlanul kevés, mindössze öt pénzérmét találtunk, azt is bronzból verték, i. e. 306 körül, Antigonosz Monophthalmosz és ­Démétriosz Poliorkétész uralkodása idején. Mi történhetett a hajópénztárral? A rádiókarbon vizsgálatok szerint a deszkázathoz felhasznált fákat i. e. 389 táján vágták ki. A mandulák i. e. 288-ban teremtek. Ekkor süllyedhetett el a Próteusz, amely vagy száz évig járta a tengert, fedélzetén bort, mandulát és egyéb kelendő cikket szállítva.

Hová tűntek a tengerészek? Csupán fél pár bőrsaru került elő a ruházatukból. A hajó jobb oldala elsodródott, a bal oldali részeket viszont megóvta a rájuk rakódott iszap. Az egykor mintegy tizenöt méter hosszú járműből jó tíz méternyi viszonylag épen megőrződött, így a hegyes ívben végződő hajóorr, Próteusszal és a tatfelépítmény. Szerettem volna egy darabban kiemelni a hajótörzset, ám ez a megpuhult faanyag miatt lehetetlennek bizonyult. Darabjaira szedtük tehát, és léggömbökkel utaztattuk a felszínre. A deszkázatot bizony alaposan szétrágták a különféle tengeri férgek. Lehet, hogy a Próteusz azért süllyedt el, mert a korhadt test már nem állta egy újabb vihar rohamát? Márpedig Boreász Zenggnél hevesebben tombol, mint bárhol másutt az Adrián.

Először felhőfátyol mögé rejtőzik a nap, majd, mintha arra fekete köpenyt dobtak volna, eltűnik a fény is, bömbölő orkánná változik, az azúrkék fodrozódás helyébe vasszürke hullámok torlódnak. A legénység sietve bevonja a vitorlákat, elfekteti az árbocot, a kormányos pedig magához veszi az út bevételét, majd a vízbe ugrálnak. Egyikük fél saruja a megbillenő fedélzet deszkázatába szakad. Ekkor egy tarajos hullám oldalba kapja a hajót, amely az elmozduló amforák és malomkövek miatt oldalára dől, és süllyedni kezd.

– Egészen addig elfogadtuk ezt a választ, amíg a törzs alatt rá nem bukkantunk nyolc, részben kicsorbult dárdahegyre. Nem illik össze ez az értéktárgyak feltűnő hiányával? Kalózok üthettek a hajóra, s fúrhatták meg, miután kifosztották. De mi történhetett a négy tengerésszel? Megölték őket, eladták rabszolgának, vagy váltságdíj fejében visszanyerhették a szabadságukat? Sokat gondolkozom a sorsukon. Megörült volna-e még a fél sarujának valamelyikük, ha visszakaphatja?

A Kis Marseille-ből a tengerre pillantottam. A hold már magasan állt és ezüst sávot sugárzott a vízfelszínre. A hold, az örök tanú, aki nem egyszer vendég lehetett a négy, ismeretlen végzetű hajós vacsoráján, most pedig a miénken, a Kis Marseille-ben, s az elkövetkező esztendőben megint az lesz, amikor majd visszatérek ide.

Évekig nem térhettem vissza, csak a szörnyű világjárvány karanténrendelkezéseinek feloldása után. Az első derekas merülésekkel eltöltött nap végén következhetett az ínyes élmény a Kis Marseille-ben. Bribirig azon tűnődtem, korunk rohamos technikai fejlődésének köszönhetően minő előrehaladás történt a tengeri régészetben? Bribir után megjelent előttem az előételes büféasztalka, válogatni kezdtem a tengeri csemegék között. Igen, a sós, olajos szardellából mindenképpen kérek, a marináltból is. A joghurtos, fokhagymás garnéla sem maradhat el, mentával, egyszersmind bazsalikommal megszórva, persze. Vagy inkább sárgadinnyét rendeljek szárított krasi sonkával? Nem, egy „dél-francia” vendéglőben maradjunk a halnál. Rendelés közben elképzeltem a Marseille-it, amint rezzenéstelen arccal kormányozza csodálatos hajóját. Vajon odajön-e az asztalomhoz most is, hogy a barátom nélkül érkezem, akit nem értem el? Lesz-e új története?

Nagyokat nyeltem már, amikor behajtottam Križanéba. A szívem akkor kezdett hevesen verni, amikor megpillantottam a Kis Marseille-t, azaz a helyén szomorkodó elhagyott, vedlő homlokzatú klasszicista épületet. Teraszát felverte a gyom, a belsőteremből pedig, csapongó repüléssel denevérek rajzottak ki. Itt a papírlapra megérkezett egy rózsabogár, figyelmesen bejárta, az aranyszínű toll jobban érdekelte, mint a szöveg, majd pontosan akkor, amikor visszataláltam a gondolathoz, kedvesen megbillentette a szárnyfedelét és tovaszállt. Mégpedig a következő gondolathoz: Ókeanosz örök folyamában bármi eltűnhet anélkül, hogy megzavarná a fizikai törvényekkel is leírt körforgást. Ugyanakkor a későklasszikus korból származó hajó kiemelése az Adriából sokat lendített a múlt tudományos megismerésén, leletek tanúskodnak erről a fiumei és a zenggi múzeumban. De ki örökíti meg a Kis Marseille valóságos dél-francia illatait, ízeit, hangulatát, a Marseille-i alakját s a Próteusz négy tengerészének legendáját? Én.

Kompozíció 1912

KÁLLAI ANNA

Ha furcsa…

Ha furcsa a reggel,
ha az árnyék a pocsolyára fagy,
ha kávéval meg tejjel
sem indul be a nap;
ha a kulcs akad a zárban,
ha korábban jön a busz,
ha már eltűnt az, hogy „nyár van”,
és kevesebb a „szervusz”;
ha van, ami már
nem megbocsátható,
ha a hívott szám
pillanatnyilag nem kapcsolható,
ha nehéz a mosoly
könnyes szemmel,
ha holnap megint
furcsa lesz a reggel…

Angyalszárnyak (2011)

angyalszárnyakat te aggattál rám
hiába hárítottam
te nem hittél nekem
érdekes
a szárny csonkja most vérzik
s életfogytig a földön
ez
az ítéletem

angyalszárnyaim lefűrészeltem
makacsul hozzám nőtt
az átok
pedig én maradok
(aki mindig is voltam)
a legócskább
kurvátok

Fázik a bőr…

Fázik a bőr, szenved a nap
Kabátban is hideg harap
Illan az ősz, kattan a csend
Ott fent a jobb, vagy idelent?
Nyom a város, ő is roppan
Küzd és színlel, félhalottan
Összedől egy rideg keret
S mit eltemet, el is veszett
Senki nem kérdi, keresi
A múltat a ma megeszi
Vacsorára, úgy langyosan
És böffent egyet hangosan

                     *

Itt senki nem vár senkire
Mindenki hulló hópihe
Zakatolnak veszett lelkek
Szív-űrökben álló kertek
Egyszerre él, egyszerre hal
Tomboló szél, és halk vihar
Egyszerre szól és hallgat el
Itt soha senki nem felel
Egyszerre rúg, egyszerre véd
Egyszerre nyújtja két kezét
Egyszerre kér és megtagad
Lásd már meg végre önmagad
Egyszerre bánt és megölel
Megragad és úgy lök el
Egyszerre láng, egyszerre fagy
Egyszerre düh, egyszer te vagy
Egyszerre kétely és a tény
Egyszerre sötét és holdfény
Egyszerre minden és semmi
Jó lenne csak belemenni
Egyszerre való és álom
A nyereményem és károm
Ajándék, élet, büntetés
Végig simító pihe, kés
Egyszerre pokol és a menny
Csak nehogy, nehogy megpihenj
Egyszerre harc és a béke
A jövő kétes emléke

                     *

Itt senki nem vár senkire
Mindenki hulló hópihe
Megszűnik ha hozzá érnek
Sohaléte örök télnek
Kívül-belül a fagy marad
Küzdeni, félni nem szabad
Nem szabad menni, megállni
Elvenni vagy meghálálni
Még összetörni sem lehet
(Mit szólnának a gyermekek?)
Nem szabad sírni, nevetni
Holtomiglan kell szeretni

Városligeti fák 1912

KRASZNAVÖLGYINÉ KOLTAY LÍVIA

Madárvonulás

Vannak történések, képek, helyzetek, melyeket az ember soha el nem felejt. Ha hosszú életet ajándékozott az Isten, ezek egyre sokasodnak. Az 1940-es években voltam elemista. Nem kecsegtetett a sors akkoriban senkit nagy vidámsággal. A katonaköteles férfiakat bevonultatták, a leventéket nyugatra vitték. Légiriadók, félelem, aggodalom szomorította a szíveket. Gyermekként próbáltak óvni a háború lelki sérelmeitől, egy darabig ez majdnem sikerült is.

A fecskék augusztus vége felé kezdtek búcsúzkodni művészien épített otthonaiktól. Valahogy nem akartak sietni. Lehetséges amiatt, mert némelyeknek gyengécskék voltak a másodkelésű fiókái, akiktől nehéz az elszakadás. Ezek a kicsinyek nem bírták volna átrepülni a tengert, márpedig az elkerülhetetlen, ha Afrika az irány. Aztán a nagyok belső kényszer parancsára mégis fölkerekedtek. Alig kezdődött el az őszi tanítás, még az idő is megháborodott. Viharos hideg szél, eső tetézte az amúgy is nehéz létezést. Délelőtt légiriadó volt, a rádióbemondó ezt remegő hangon közölte. A tanító néni elengedett minket az iskolából azzal az intelemmel, ha lőnek, forduljunk a fal felé. Vén fejjel már tudom azért, ha valakit eltalálnak, ne lássuk. Az iskolának volt légópincéje, de gondolták, ha találat éri, ne legyünk egy helyen, így valaki csak megmarad…

Általában anyáink értünk jöttek, de akkor hirtelen már ott is voltak felettünk a fényes, öldöklő repülők. Az eső zuhogott, a szegény, még fejletlen madárkákat leverte a földre, ott vergődtek ázottan, tehetetlenül. Akkoriban a lányoknak kötény volt az iskolai „módi”. Egy kapualjban levettem, átpakoltam bele a tanszereimet, és a táskámba felszedtem a kis védtelen apróságokat. Csuromvizes és sáros lettem, közben odaért anyám. Látta, mit csinálok, milyen lett a ruhám és a többi holmim. Nem pirongatott, inkább segített, együtt még jó pár kismadarat találtunk. Hazaérkezve száraz meleg ruha közé tettük őket, s lassan visszanyerték erejüket. Mintha tudták volna, hogy jót akarunk nekik, elfogadták a segítséget. Édesanyám darált hússal etette őket többször napjában, az itatójuk pedig mindig ott volt a kalitkában. Majdnem két hét után végre elvonultak a felhők, és a szép napos szeptember túléléssel tele bizakodást hozott. Abban az évben a vénasszonyok nyara is hosszú, meleg volt. A kertben elbocsátottuk csicsergő védenceinket. Ideiglenes lakhelyüket a tűzifarakás tetején hagytuk, az ajtaja nyitva volt és mindig kaptak friss vizet is. Napokig ott keringtek a környéken. Egyszer csak láttuk, hogy a villany­­drótokon gyülekeznek útra készen.

Elrepültek… Megsirattam őket, pedig akkoriban még nem is tudtam, hogy mennyi viszontagság árán érhetnek célt. Édesanyám a térképen megmutatta, hogy milyen nagyon messze, de az atlasz méretéből egy kisgyerek ezt mégsem fogja fel. Rettegésben telt el a tél, a bombázók naponta többször is riadalmat okoztak. A tavasz a természet törvénye szerint mégiscsak elérkezett. Ezer veszélyen át hazajöttek a kedves vándoraink. Először a gólyák, majd sorban a többiek is. Megigazgatták a fészkeiket, vagy újat építettek azok a párok, amelyeknek még nem volt, és az élet rendje-módja szerint folytatódott a körforgás. 1944 nyár és ősz, megint vonulás… madár és katonai egyaránt. A majdnem tél kezdetén olyan közel volt már a front, hogy menekülésre kényszerültünk. Szüleim azt gondolták, hogy a Zala megyei kis faluban talán nyugalmat lelünk. Tornácos régi ház a nagyszüleim hagyatéka, ismerős környezet, valóban csendesebb volt, mint Veszprém, Pétfürdő és környéke. Küldetésük okán ide is megérkeztek 1945 tavaszán az ég vándorai, az eresz alatt egymás mellett sorakozó fészkekbe. Kedves kecsességet és reményt hoztak a sivár bizonytalanságba. Édesapám a fronton, ki tudta merre, csak az agg férfiak és az asszonyok húzták az „igát” idehaza.

A madarak mindig a kedvenceim voltak. Elgyönyörködtem bennük órák hosszat. Most idős koromban is lélekben a szárnyaik segítségével röpülök. Szomorú dolgot is láttam velük kapcsolatban: valakik leverték a fészkeiket. Sajnos későn érkeztem oda, csak párat tudtam megmenteni. „Piszkolnak!” – mondta a vendéglő tulajdonosa. Mire én: „Deszkát kell a fészek alá erősíteni! Megkoplalom, kifizetem az árát, csak engedje élni őket! Ezek a pici lények mennyit repültek azért, hogy itthon költhessék ki az utódaikat, milyen védtelenek! Ne tegyük azt velük, amit velünk a háború!”

Ahol most a családommal élek, volt egy elhagyott mészégető, annak a magas kéményében népes fecskekolónia. Nem kellett szúnyoggyérítés, mert azt ők elvégezték. Aztán – igaz, ami igaz, az elavult építmény nem valami szép látvány –, lebontották. Dicséretükre legyen azért mondva, hogy ősszel, amikor nem volt benne a sok aranyos lakó. Ám tavasszal, amikor nem találták régi otthonukat, napokig csapongtak a táj felett, ki tudja hol leltek új menedéket. Mára teljesen eltűntek, idén, 2022-ben a környéken egyet sem láttam. Sok helyen, például a Bánki-tónál vagy Hévízen megtűrik, szeretik őket, hála érte. Nagyon fogyatkozik az európai madárállomány. Felmérések szerint évről-évre milliókkal van kevesebb a környezetszennyezés, klímaváltozás okán, de előfordul olyan is, hogy áramütés éri szegényeket, illetve szándékos vadászat, vagy vandálság miatt fogyatkoznak.

Én értem, hogy mit csicseregnek, helyettük mondom: „Jó emberek, vigyázzatok ránk, hiszen a hasznotokra vagyunk!” Megint itt van az ősz, gondoljunk mindezekre!

Hogy ezt a kérést leírtam, talán így az életem vége felé nem hiábavaló. Értelmünk, szabad akaratunk van. Embertársaim! Tudjuk mindannyian, ha óvjuk a természetet, utódainkért cselekszünk. Isten is megáldja, aki ezt teszi!

Mennybemenetel 1913

BENYÓ TAMÁS

Volt idő

mikor még kéréssel zártam a napot.
Most hálaadással térek az ágyba,
békét találok, vagy csak némi nyugtot,
nem fogadok életre, sem halálra,

Inkább idegszálaim vékony húrjain
játszok nyekergő muzsikát uramnak,
nyugtalan álmodva letisztult felszínt,
puha Nirvánát, gigászi szárnyakat,

melyekkel elrepülhetek végre,
a hazugság tengere felett,
távoli, igazabb vidékre.
hol nem szabnak meg időt s teret.

A nagy parázna

Utazás.
Aranyhalak repdesnek
a sűrű alkonyatban.
Megkísértenek szabásmintáid
korrupt csipkéi.
Fülembe zengik
harsány kacajod,
szemérmetlen titkaid.

Egy nap

Józsi egy nap megunja életét.
Sok hivatalt bejár, mire
rátalál egy romos temetőre.
Ott nyugszik megfáradt teste.
Bükkfából ácsolt kereszt előtt,
egy kis földbucka szélén,
melyen seszínű rózsa nőtt,
Józsi megáll.
Maga sem tudja,
kire, vagy mire vár,
miközben ajkait egymáshoz szorítja,
a város pora az arcára szitál.

Mártír

Árnyékból kilépő időben
kígyózó firkák
vigyázzák
az egyetlent,
aki még látta
delelni
a tűző Napot.

Sétálók 1963

SZENTGYÖRGYI LÁSZLÓ

Szösszenetek

A kockás füzet

Fischer Ferenc valójában nem is vízügyi felügyelő volt, hanem csak amolyan laboránsféle. Meghatározott helyekről naponta begyűjtötte a vízmintákat, majd megállapította azok szennyezettségi fokát. A többi már másra tartozott, ezzel ő befejezte. Másnap kezdte elölről. Feladatának elvégzése nem kötötte le teljesen, bőven maradt ideje folyóparti csatangolásra, csendes szemlélődésre. Gondolatai ilyenkor szabadon, béklyók nélkül száguldoztak. A horgászokat, mint általában az embereket, ha tehette, gondosan kerülte, megbízhatatlan szószátyároknak tartotta.

Korábban egy székelyföldi kisváros valaha élvonalbelinek tartott színházának volt az irodalmi titkára. A politikai rendszerváltást követően csömörlött meg addigi életétől, párhuzamosan a nagy színészgeneráció kiöregedésével, eltűnésével. Hirtelen elhatározással lépett, sőt, akár azt is mondhatnám: kilépett korábbi életéből. Földrajzilag is teljesen új környezetben kezdte újra. A váltás szándéka régóta érlelődött benne. Pontosabban azóta, hogy rádöbbent: nincs kedve megjátszania magát, az érdeklődő figurát alakítania. Különösen abban a környezetben, amelyben élt. A színészeket – tisztelet a ritka kivételnek – nem sokra becsülte, többségüket intellektuálisan gyengén eleresztett, erkölcsileg kétes, tehetségtelen csepűrágóknak tartotta.

Amióta elhatározta, hogy a józanabb gondolkodásúak által szükségszerűnek tartott képmutatást – a kegyes hazugságot is – feladva mindenkinek kendőzetlenül szemébe mondja véleményét, igencsak megritkult körülötte a légkör. – Hazudni márpedig akkor sem szabad – mondta ki konklúzióként, ahányszor valaki, egykori barát vagy ismerős sértődötten szemére hányta goromba viselkedését, és szakított vele. Fokozatosan morzsolódtak le barátai, ismerősei, közülük többen sietős léptekkel tértek ki előle, valósággal kerülték. Egyedül maradt. Kezdetben még bosszankodott emiatt, később már fel sem vette. Korábban el-eljárt könyvbemutatókra, tárlatnyitókra, néha baráti poharazgatásokra; aztán már nem kereste senki társaságát. Igaz, más sem az övét. Lassan megfeledkeztek róla.

Halálának hírét nagy későn a postás hozta. Nem maradt utána más, mint az egykori házigazdája által ismeretlennek mondott nyelven teleírt vastag kockás füzet. Amit a jóember el is küldött a teátrum címére. Kiderült: a rendszerváltás éveiről szóló kulcsregény kézirata. Nyomtatásban azóta sem jelent meg, feltételezhetően nem kimondottan azért, mintha minden különösebb irodalmi értéket nélkülözne.

Dilettánsok

Valósággal rettegett a tárlatnyitóktól, könyvbemutatóktól, s minden hasonló rendezvénytől. Ennek ellenére nem vonhatta ki magát az olykor rá háruló feladat alól. Újságíróként megbizonyosodhatott afelől, hogy az ilyen-olyan rangú és színvonalú közművelődési események főszereplői között igen sok a feltűnési viszketegségben szenvedő szerencsétlen ember, szereplési vágytól hajtott politikus, magát többre érdemesnek tartó akarnok műkedvelő. Azaz: dilettáns. Akit, ha felismert, megpróbált lehetőség szerint kerülni.

Nem is az önjelölt művészeket, tollforgatókat hibáztatta elsősorban, hanem azokat, akik – kényelmességből, hamisan értelmezett könyörületességből – elmulasztják idejében jelezni a tehetségtelenséget. Rengeteg gyötrődéstől, bosszúságtól kímélték volna meg az alkotókat és közönségüket egyaránt. Bár az is igaz, hogy a dilettáns sohasem önmagát gyötri – neki nincsenek kétségei afelől, hogy zseni, hogy a világ méltatlanul mellőzi –, inkább embertársait. Elszántságával, kitartásával képes kétségbeesésbe hajszolni rokont, barátot, feltételezett ellenséget egyaránt. Hát ezért nem kedvelte, sőt, kifejezetten utálta a dilettánsokat.

Annak ellenére sem tudott elnéző lenni irántuk, hogy amióta az újságírást nem elsősorban kenyérkereső foglalkozásként űzi, maga is felcsapott műkedvelő képírónak. Mindenféle előképzettség nélkül, kizárólag fiatalkori rajztudására, s kíváncsisága folytán itt-ott, alkalomszerűen felszedett „tudására” támaszkodva vágott a kalandba. Az önkifejezés e módjához nem a művészi magamutogatás céljából folyamodott, hanem kizárólag úgynevezett belső használatra. Ezáltal sikerült kiragadnia magát a mindennapok feszült légköréből. Míg mások a pszichológusnál eresztették ki a gőzt, ő a festőállvány előtt.

Hobbija – mert annak tekintette, nem többnek – számos barátja, ismerőse, köztük hivatásos festők érdeklődését is felkeltette. Ezért volt, hogy gyakran kapott meghívást tárlatnyitókra, s egyéb hasonló alkalmakra. Akárcsak legutóbb, amikor a városban Magyar Házként ismert intézménybe volt hivatalos, egy általa csak hallomásból ismert, két évtizede elhunyt portréfestő emlék kiállításának megnyitójára. Sokáig vívódott, de mert olyan szívesen invitálták, úgy döntött, elmegy.

Amint az utcán meglátta a magát novellistának tartó akarnokot, a félreértett zseni tájképfestő és a hatvanévesen is még mindig reményteljes tehetség szerepében tetszelgő rímfaragó társaságában, megtorpant. Maga elé idézte a következő másfél-két órányi lapos szöveget, a terméketlen okoskodást, és hirtelen elhatározással belépett a közeli kávézóba. A terem legsötétebb zugában ült le. Kávét és konyakot rendelt, s türelmetlenül leste a faliórán az idő múlását. Jó negyedórával a kezdés után felhajtotta maradék italát, s gyors léptekkel távozott a helyszínről. Hazafelé azon gondolkodott, miként menti majd ki magát barátai előtt.

Lejmovics

Az eset a múlt század hatvanas éveiben történt, amikor a város boltjaiban még látni lehetett egy-egy, a letűnt korszakból – az államosítás előtti időkből – itt maradt, régi vágású kereskedőt. Közöttük olyanokat is, akik saját korábbi üzletükben dolgoztak, de most már nem tulajdonosi minőségben, hanem állami vagy szövetkezeti alkalmazottként. Nem lehetett könnyű nekik, állták a sarat. Dicséretükre legyen mondva, nem adták fel: – Rendszerek jönnek, rendszerek mennek, az üzlet örök – jegyezte meg egyikük, amikor parttalan beszélgetéseik során a bolti problémákra terelődött a szó.

Lejmovics Lajos nagydarab, ragyás képű vörös alak volt, a főtéri csemegeboltot vezette, amely az államosítás előtt családja tulajdona volt. Felmenői mindannyian kereskedők voltak, az ezredfordulót megelőző években tűntek fel a városban. Lajos megjárta Auschwitzot, családja tagjai közül csupán ő úszta meg élve. A boltot újraindította – működött az nélküle is, az egykori segéd lelkiismeretesen elszámolt minden fityinggel, amikor Lajos, másfél esztendei távollét után, ’45 őszén csontsoványan, hullafáradtan beesett az ajtón –, de nem sokáig örülhetett az „új életnek”.

Az államosítás után két lehetőség állt előtte: sorstársaihoz hasonlóan őt is kitelepedik, vagy marad, s elfogadja azt a keveset, amit az új rendszer felkínál neki. Lejmovics az utóbbi mellett döntött. Szerencséjére maradhatott egykori boltjában. Amely – tekintve a körülményeket – működött, úgy ahogy…

Amint az elvtársak irányítása alá került, az áruellátás akadozni kezdett, valami mindig hiányzott, s a jelenség – akárcsak az osztályharc – egyre fokozódott. Lejmovics változatos eszközökhöz folyamodott: akinél kellett, kért, rimánkodott, akit kellett, apró figyelmességekkel megvesztegetett, de régi kapcsolatai bizonyultak a leghasznosabbnak: valahogy mindig került olyan áruja, amire szükség volt, s ami másoknak nem volt.

Már-már úgy tűnt, élete egyenesbe került, megélhetési gondjai nem voltak, sőt gyarapodott is némileg, amikor – az akkori napilapban megjelent „leleplező” cikk szerint – lebukott. Történt, hogy az ellenőrök meglepték, amint a csemegebolt raktárában térdre ereszkedve, a földre kiterített mazsolát vizezi. Amikor rákérdeztek, mit csinál és miért, azt felelte, hogy vigyáznia kell az állam vagyonára, ezért a szikkadó mazsolát, hogy túl sokat ne veszítsen súlyából, kénytelen megvizezni. Az esetből bírósági ügy lett, Lejmovicsot hat hónap börtönbüntetésre ítélték.

Ekkor született a szállóige, amit az apró csaláson kapottak esetére használtak, hogy „vizezi, mint Lejmovocs az állami vagyont”. Szabadulása után többé nem mutatkozott, később tudtuk meg, hogy kitelepedett Izraelbe, és ott csemegeboltot nyitott. Hogy vizezi-e a mazsolát, arról nincsenek információink.

Poéta és kosárfonó

Nem szerette a költőket, bár barátja, akivel kapcsolata legalább három évtizedre nyúlik vissza, viszonylag barátságos embernek látszott. Igazi poétának nem lehetett nevezni, annak ellenére sem, hogy még középiskolás korában publikálni kezdett. Igaz, csak szórványosan, az első kötetig még nem sikerült eljutnia.

És nem azért, mintha poémái – így szerette nevezni –, nem érdemelték volna meg a nyomtatott formát, hanem mert különös öncsonkító hajlama folytán mindig eldobta, megsemmisítette korábbi opuszait. Ezért aztán soha nem gyűlt össze a kötetre való. Az általa ismert széplelkektől eltérően azért még lehetett volna rokonszenves ember, az is volt a maga módján. Csak hát néha-néha – szabályos időközönként – rájött a hoppáré, s olyankor nagyon cudar ember formáját mutatta. Összeveszett mindenkivel – baráttal, ellenséggel egyaránt –, különösen családjának tagjaival, akikkel szemben nem volt cseppet sem elnéző vagy kíméletes. – Tőlük jóval többet várok el, ér- ted-e, mint a hozzád hasonló idegenektől – szokta mondani ilyenkor, tekintetével döfésre készen. Nem döfött, legfeljebb csak szavai által. – Azok bizony rettenetesen tudtak fájni – vázolta a helyzetet.

Komolyabban soha nem vesztek össze, mindig, mindent megbocsátott neki, főleg azért, mert szándékosan rosszat senkinek sem tudott tenni, legfeljebb magának ártott heves kirohanásaival. Tudta róla, hogy teljesen önzetlen; anyagi vagy egyéb természetű haszonszerzés vágya soha nem hajtotta. A számukra legnehezebb időkben, a letűnt átkosban jóhiszeműen figyelmeztette, ne engedje magához túl közel kollégáját, túl bizalmasan se viselkedjen vele, mert né, mit hallott róla, esetleg jelentéseket írogat. Igaza volt, ki tudja, mekkora kalamajkától mentette meg.

– Aztán ráköszöntöttek a szűkösebb napok, mármint a poétára – mesélte tovább a történetet. A hét szűk esztendő azzal indult, hogy asszonya elhagyta, ő meg hirtelen felindultságában elhatározta: megörökölt vidéki magányba vonul vissza, a kis pénzmagot, amit sikerült összegyűjtenie, a mezőgazdaságba fekteti. Közben pedig farag ezt-azt, amire igény és ihlet készteti.

– Poéta leszek, poéta és kosárfonó! – jelentette be szándékát, mint valami korszakos felfedezést. Az lett. A kosárfonásba hamar belejött, a verskötet megjelenését sajnos, már nem érhette meg. Hét esztendővel vidéken való megtelepedése után szívszélhűdés vitte el.

Kérdőjelek a pesti éjszakában

Azokban az időkben gyakran érezte úgy, hogy menten megőrül. Esetleg elveszíti józan eszét. A kettő között minden esetre érzékelhetően jó nagy az eltérés. Mert tudta, a józan ész elvesztése nem több, mint valami enyhébb részegség, ahonnan többnyire van visszatérés. Az őrületből viszont csak a legritkább esetben van visszaút.

Ha ez utóbbi jött szóba, azaz a visszaút, sosem hitte volna, hogy valahonnan is visszavágyna – még a legtökéletesebb józanságba sem. Vagy ahogyan egy ideje nevezte: tökjózanságba. Elvágyódott, na. Valahova, ahol új életet kezdhetne. Merthogy evvel a régivel tele volt a hócipője. Annyira el volt az már rontva, hogy úgy gondolta, hitte: csak egy teljesen új környezetben építheti újra.

Újrakezdeni, hát azt tudott. Nem először fordult volna elő vele. Meg­­győ­­ződéssel vallotta, hogy a sikeres újrakezdés csak akkor lehetséges, ha az előző életébe már nincs visszatérés, ha felégetett már minden hidat maga mögött. Nem hitte, minden eddigi élettapasztalata ellentmondott annak, hogy minden szerencsétlen kis életnek sikeresnek kellene lennie. A fenét. Tudta, vannak életek, amelyeknek az a sorsuk – a végzetük! –, hogy félresikerüljenek. Nem hitte, hogy mindenkinek joga lenne a boldogsághoz.

Ennek ellenére kitartóan tervezte, hogy változtat. Hitte, hogy sikerülhet. Közben pedig attól rettegett – kitartóan és minden ok nélkül –, hogy megőrül. Olykor összetévesztette vágyait a valósággal. Minden átmenet nélkül lépett be abba a másik dimenzióba, amely mintha elnyelte volna. Aznap, amikor e felismerés úrrá lett rajta, éppen Budapesten járt szolgálati úton.

Hirtelen elhatározással, anélkül, hogy tisztázta volna, hol is van, milyen címen, iratait, pénzét hátrahagyva, belefutott az éjszakába. A sötét, áthatolhatatlan pesti éjbe. Sarkot sarok után hagyott maga mögött, a belvárosi körúton járt már, amikor gyors elhatározással úgy döntött volna, hogy visszatér szállodai szobájába. De már sem a hotel nevére, sem annak címére nem emlékezett. Sőt, már azt sem tudta, hogyan hívják tulajdonképpen, honnan is érkezett a Duna-parti városba.

Még hetekkel később sem tért magához, úgy imbolygott az idegen kórház folyosóin, mint valami óriási, teste fölé magasodó kérdőjel.

ACSAI ROLAND

Tartózkodó félelem

                              „A hatalmas szerelemnek
                              megemésztő tüze bánt.”
                              (Csokonai Vitéz Mihály:
                              Tartózkodó kérelem)

1.
Tulipán hull le a kertben
      pirosabbnál pirosabb.
Valahonnan ideestem,
      idehoztak darazsak.

Csalogány szól csalogatva,
      napelem rajta a toll.
Ami szép volt, az a csapda,
      ami ékít, az a folt.

A borostyán fut a fára,
      örökebbnél örökebb.
A seholból a sohába
      ki-ki indul, ki-ki megy.

2.
A bokorról a virágok,
      ha leesnek, az a szép.
Ami áldás, nem az átok,
      ami kezdet, nem a vég.

Kutyatej sárga virága
      becsukódik, ha a fény
kialudt már, jön a tájra
      amitől fél, az az éj.

Ceruzám ír a kezemben,
      sorokat még jegyezek.
Ami itt van, belerejtem,
      mielőtt eljön az est.

3.
Ima luxuskivitelben,
      ha leírnám, ami él.
Belepusztul a tavaszba,
      mi korán kelt, az a méh.

Ibolyákból jön az illat,
      azután majd elenyész.
Lila jácint vele ringat,
      ami sok volt, ma kevés.

A vihar jön, kutya vakkant,
      ami hull majd, az eső.
Csigaházban csigalassan
      telik el mind az idő.

4.
Mi mögöttem van, az árnyék,
      papirosként szakadó.
Be se vallott imaszándék,
      dobogásod kihagyó.

Az eső épp ideér még,
      sugaras nap belevész.
Ami nincsen, beleértsék,
      szavaimban az egész.

Cinegék is kirepülnek,
      szabadult rab hova lesz?
Magot ültet be a földbe,
      a galamb száll: a kereszt.

5.
Autópálya, amin mész,
      de a múlt már kihaló.
Csak azért is megelőz még
      a Peugeot és a Clio.

Pihenőhelyre betérnél,
      hova hull most falevél.
Felezősáv fedezékén,
      hol a hívó menedék?

Sivatagból az oázis,
      az oázis sivatag.
Hazaértél ide máris,
      aranyárért a salak.

Kecskeméti részlet 1913

SZEPESI ZSUZSANNA

Falak…

Falak, falak! Egyre magasabbak.
Minél magasabbak, annál szürkébb
a világ a falon innen.
Hosszú és sötét az árnyék,
halódik, veszik minden.

Gyakran ütődik falba a fejed,
ahogy résein át a túlsó,
vágyott világot lesed.
Ott van a Kánaán,
az elérhetetlen öröm,
s hiába kaparsz, hogy átérj,
ahhoz nem elég a tíz köröm.
Már érted, onnan
egy segítő kéz sem nyúl érted.
Arra a polcra te nem kerülsz fel,
oda átjutni más technika kell.

Hogy nem találod a
titkos kiskaput?
Talán jobb is így,
hidd,
lelkednek majdan nem
a pokol jut.

Táj 1912

FUCHS KATALIN

Bozse moj

Már a harmadik inget akasztom le a rúdról, amikor meglátom. A másik sor végén áll, velem szemben, a kabátoknál, hatvan körüli, tésztafehér, borostás arc, az asszony ráadja a kabátot, széles vállán feszül az anyag, halkan, szinte suttogva beszélnek, az egyik inget visszaakasztom és a kabátok közt matatok, egy M-es akad a kezembe, otthon senki sem hordja ezt a méretet, egyáltalán nem kell még egy férfikabát, március van, tizen­­nyolc fok, a férfi zavaros világvége tekintettel bámulja a ruhás sorokat, mint aki nem képes megragadni a valóságot, agysejtjei a régmúlt alagsorában evickélnek, és már nincs szuflája rendet rakni a körülötte zsibongó világban, hogy újra megértse, miért és hogy keveredett ide, két hete azt sem tudta, hogy létezik TK-Maxx, meg olyan holland város, hogy Almere, talán még nem is járt soha külföldön, bár megtehette volna, de valahogy sose került rá sor, hát most itt van, itt áll a neonfényben egy kurva kabátban, amit a felesége adott rá, fogalma sincs, mennyibe kerül, de az asszony okos, tudja, mit csinál, odahaza mindig sikerült gyorsan megtalálni az extra méretet, ha a boltban nem volt, találtak a piacon, az iskolával szemben, ahol a marsrutka fékcsikorgását és a metró csattogását lehetett hallani a bérházak álomtemetői közt, ott ment a sok adok-veszek, az asszony szeretett csak úgy nézegetni, de nem költött, csak ha nagyon kellett, az L-es mérethez furakodok, a férfi sóhajt, bozse moj, a felesége lesegíti róla a kabátot, ráad egy másikat, lehajol, próbálja behúzni a cipzárt, a férfi széttárja a karját, szűk, mutatja, izzad, holtfáradt és rühelli ezt az egészet, menne már, otthon várja a fotel és a meccs, valami sütemény is maradt még tegnapról, hirtelen találkozik a pillantásunk, szürke, rémült szemével úgy néz rám, mintha én volnék az az utca betonjába fúródott orosz rakéta, amivel a háború első napján a lakosok még mosolyogva szelfiztek, nem akar ő bajt, nem kell neki kabát, lemond a fociról is, a tömegszállás is megteszi, csak ne bámulja senki, már futok lefelé a mozgólépcsőn, a nyakamon érzem a tekintetét, odakint lassulok csak, magába szív a tömeg, eszembe jut, hogy ott felejtettem az ingeket, nekem aztán nem kellenek, nézem az arcok hömpölygő hadát, könyörögve lesem az ajkakat, mikor mondják már végre, hogy nincs semmi gond, hogy minden tökéletesen rendben van.

FÖVÉNYI SÁNDOR

Mondd, mit ér

Mondd, mit ér az ember, ha semmi dolga,
csak meredten bámul ki az ablakon.
És nem tehet róla, hogy nem lett szolga,
mégis fogoly, mint repkény a tűzfalon.

Mit érek én, ha meghaltak a mesék,
szerelmek, álmok, tánʼ Isten is lehet.
Mikor a fény lefogta a nyár szemét,
sírdogált, én azt hittem eső esett.

Mennyit ér ez a rohadt kegyetlen tél,
ha a szádban melegedő madarak
magokat hordanak, hogy végre egyél,
és tollaik a szívedre hullanak.

Mondd, miért fúj örökké a szél,
hol keletről, hol nyugatról.
Lehet, hogy hozzám beszél,
arról a napról, arról a napról

mikor menni kell lehajtott fejjel,
behunyt szemmel, hogy semmit se láss.
Mert fájna, hogy az anyatejjel,
már magadba szívtad az elmúlást.

Bevallom keserű volt az életem,
talán ezért is untam meg hamar.
mégis ballagok a szépre éhesen,
míg az Ősz paplan örökre el nem takar.

Andrássy út

ballagtam az Andrássy úton,
már hideg, nehéz volt az éj,
fölöttem vézna kőrishúrokon,
sárguló bluest borzolt a szél.
a kirakatokban pucér
próbababák tivornyáztak,
s berregett pár őszlevél,
melyeket rozsdaszín ködök rágtak.
lámpafény csörömpölt a járdán,
betörve néhány pinceablakot,
lenn, szuszogó jancsikályhán
pirult kenyeret, teát kapott.
itt volt a tél egy röpke percre,
meg-megrázta hófehér haját,
és öreg felhőket terelve,
befedte az Ősz nyirkos homlokát.
szétnyílt, majd gyorsan beforrt
az ég, s a röpke eső verítéke
a háztetőkre szeplőként szórt
bolondos őszi versikéket.
felsírtak a csonka platánok,
a nyár lágy gyöngyükbe fürdött,
és tarka ruhás pesti lányok,
lombhajukból téptek rájuk egy-egy fürtöt.

SZEPES ERIKA

A megélhetési kutya

Abban a párába vesző múltban, amikor a hold még nyájasan terített be fényével mindent, ha végre eljött várva várt ideje, amikor kitelt, gyakran sétáltam együtt a szomszéd házban lakó barátnőmmel. Véletlenül találtunk egymásra: ő is az esti, csendes barangolásokat szerette jobban, mint a nappali nyüzsgést; ilyenkor se járműforgalom, se családjukkal ordítozó emberek nem zavarják a lakótelep nyugalmát – idillt azért mégsem mernék mondani. Kati egyedül élt a legkisebb méretű panellakásban, a 35 négyzetméteresben; jártam nála: a kisebb szobát rendezte be hálónak – ágyon és egy éjjeliszekrényen kívül más nem is fért bele – a nagyobb szoba egyszerre volt nappali, ebédlő és az ablak elé tolt számítógép és íróasztal segítségével dolgozó sarok. Kati nyelvtanár volt, több nyelven beszélt, az ELTE nyelvi lektorátusán dolgozott: nyelvtudását – a szükség parancsára – évente váltogatva vették igénybe. Kati feltűnő jelenség volt a tanári karban: nem a szokvány entellektüel szakadt farmer vagy lógó flanel szoknya és póló volt mindennapos öltözéke, hanem kosztüm, kihajtott gallérú fehér blúzzal, nem tépett séró vagy rendezetlenül lógó, hosszú haj, hanem diszkrét frizura keretezte finom arcát. Extrémitásokat hajhászó korunkban szinte anakronisztikus. Számomra nagyon vonzó.

Sétáink közben mindig megdöbbentünk, amikor valamelyik panel­­lyukból nem egy család bújt elő, hanem egy kutya, maga után vonszolva gazdáját, akinek szemlátomást semmi kedve nem lett volna testét megmozgatni, a kutya viszont szűkölve rángatta a pórázt: ő már szabadult volna a betonból. Katival nagyon egyetértettünk abban, hogy a kutya nem lakótelepi élőlény: általános létmódja itt a reggeltől estig a lakásba zártság, a kétségbeesett üvöltés, mert levegőhöz és mozgáshoz naponta legfeljebb háromszor, rövid időre jut, de nem az ő boldogságáért történik a hatalmas kirándulás – fél óra séta a háztömb körül –, hanem a gazda lakása tisztaságának megőrzése érdekében. Sokszor hallottunk olyan kifakadásokat, hogy: – Az a büdös dög nem bírta kivárni, amíg hazaérek, odaszart a szőnyegre! – Vagy: – Dugóba kerültem, nem tudtam időben elindulni ezzel a szőrös szörnyeteggel, hát nem behugyozott a liftbe? Most aztán takaríthatom! – Ugyan hagyd! – mondja részvéttel a sorstárs –. Azért van a házfelügyelő! – Aki úgy gondolta, hogy nem azért van. Ő felügyeli a házat, nem takarítja. Láttunk olyan gazdit, aki nyakába húzva fejét, a kutyát rángatva próbált felismerhetetlenül kiiszkolni a liftből: ne is lássák, hogy ők ott jártak és nyomot hagytak. És a lift marad úgy, meglocsolva, a jól ismert maró szaggal, és mi megpróbáljuk kikerülni az egyre jobban szétterülő tócsákat. Szóval, nagyon egyetértünk Katival abban, hogy a kutyának a kertben a helye, bár elismerjük, hogy a magányos, idős emberek életét megszépítheti, esetleg még meg is hosszabbíthatja egy kutya, aki valóban jó, szeretni való társ tud lenni.

De ránk tört a COVID és a kijárási tilalom, amire én – állampolgári engedetlenséggel élve – rá se hederítettem: továbbra is éjszaka sétáltam, de sajnos, már csak egyedül: Katit leterítette a járvány, nagyon lassan, fájdalmasan gyógyult, és hónapokig nem mert kimozdulni.

Aztán egyszer, amikor a lenge esti szél már mintha tavaszi illatokat terített volna a lakótelep fölé, előkerült a szomszéd házból Kati. Vagy valaki, aki Katiszerű volt, de nem egészen: sziluettjéhez odatapadt valami, amit először nem tudtam azonosítani. Az örömteli üdvözlésbe – már amennyire örömteli lehet egy maszkfedte mosoly – az azonosítatlan valami belevakkantott, így kiderült, hogy ő egy kutya. Még a sötétben is nagy szemeket mereszthettem, mert Kati rögtön magyarázkodni kezdett: – Nem az enyém, csak a szomszéd néni megbetegedett, és megkért, hogy hozzam le. Hát mondhattam nemet?

A szomszéd néni sokáig volt beteg, a kutyát – aki egyébként a kedvesebb fajta jószágok közé tartozott: lengő fülű, aranyszínű törpe spániel volt – rendszeresen Kati hozta esténként sétálni, füvet legelni és fatörzset locsolni; már arra gyanakodtam, hogy nem is a szomszéd nénié a kutya, hanem az övé, csak régmúlt beszélgetéseinkre emlékezve nem meri bevallani. De kár volt gyanakodnom: jött a következő fordulat, és Kati egy este már két kutyával jött le. – A szomszédasszonyomnak kisbabája lett, nem tudja este lehozni a kutyát – magyarázta hadarva, nagy zavarban Kati. – Nem baj – mondom –, a két kutya meglesz egymással, mi meg beszélgethetünk.

Ahogy én azt elképzeltem. A két kutya kétfelé rángatta Katit, hol az egyiket érte utol, hol a másik irányba kellett fordulnia – én már attól féltem, hogy valamelyiket rám testálja, legyen nekem is valaki után futnom. Az első kicsi kutyával még valahogy boldogult testi erővel, de ez a második egy amúgy is ronda pofájú, hatalmas rottweiler volt, már ketten sem bírtuk: kettőnket is hasra esésig tudott vonszolni.

És a dolgok tovább fejlődtek: a harmadik szomszédot szétfeszítették a női hormonok, amik a COVID alatt felgyűltek benne, köldökig kivágott dekoltázsa és a fenekét kettéosztó vonaltól lefelé kezdődő, feszülő nadrágja, kék-lila parókája, fekete körmei mind jelezték, hogy vágyik egy kutyamentes estére, amelyen megszabadulhat fölösleges hormonjaitól. Hatalmas farkaskutyájával tehát Katihoz csöngetett be. A negyedik kutya gazdája a lábát törte, így már négy kutya gyűlt össze Kati előszobájában és négy póráz hajdan finom, fehér markában. Nagyot nyeltem, vettem a bátorságot és megkérdeztem: miért vállal ilyen nehéz és kellemetlen terhet. Sejtettem a választ, de féltem is tőle: – Pénzért. Minden kutyáért és minden óráért kapok egy ezrest. A betegségem alatt kirúgtak az egyetemről, valamiből élnem kell.

Számolni kezdtem: négy kutya - fejenként egy óra, egyszerre, az négy órára való pénz, azaz négyezer forint. Ha naponta elvégzi ezt a tortúrát, akkor heti 28 ezer forintot keres, azaz egy hónapban 112 ezer forintot. A megélhetési minimum alatt. Igaz, nem teljes napi munka, csak esténként egy-másfél óra, de utána takaríthatja a lépcsőházat, a liftet és a lakását is. Van, hogy egy gazdinak egésznapos elfoglaltsága akad – ez a hormongazdag nőnél gyakrabban előfordul –, és akkor övé lehet teljes napra a kutyus. A „csöppnyi” farkaskutya. Az óránként újabb ezreseket fial, ezzel adómentesen már nagyobb summa összegyűlik. Közmunka feketén.

A séta állítólag egészséges, jót tesz a szervezetnek. Hát, Katival nem ez volt a helyzet: arca megnyúlt, sápadtabb, törődöttebb lett, egyenes tartása megdőlt a sok előrehajlás, kényszermozgás miatt. Elmaradtak a fehér blúzok és a nadrágkosztümök: tépett, sáros farmerek, szétrágott pólók váltak öltözékévé – mindig praktikus nő volt, tudta, mi illik. Nem panaszkodott, pedig nagyon hiányoztak neki egyetemi tanítványai, velük vidámabb, élénkebb, fiatalosabb volt. Róttuk esténként a köröket, már elhullott az illatos hárs, az orgona is kezdett elvirágozni. És akkor egyszer, egy délután, még otthon dolgoztam, Kati becsöngetett, és ajtónyitásomra sírva esett be az előszobába. Megrémültem, ilyennek még sosem láttam. – Mi történt? – kérdeztem, de meg sem hallotta a saját zokogásától.

- Megkaptam az ötödiket! – ezt már sikoltotta, és én először nem is értettem. – Rám bíztak egy ötödik kutyát is, olyan jó hírem van a környéken! Szorozzál csak: esténként ötezer, az heti 35 ezer, azaz havi 140 ezer forint, több, mint egy rokkantnyugdíj! Rozi, mert így hívják azt az ápolatlan, koszos, büdös szőrmókot - a megélhetési kutyám! – mondta még mindig sírva.

Este öt kutyával vonszolódtunk, szétszakadtunk, újra egymás mellett vonszolódtunk, miközben meg-megiramodva, a viháncoló kutyákkal együtt már mi is ordítva röhögtünk.

A kék angyal 1968

FERENCZFI JÁNOS

A kisfiú

Csendben áll a kisfiú
Kezében motyója.
Indul. Útja szomorú,
Elszállt szélforgója.

Tőlem várna biztatást:
Boldogságot markol.
jóság, lásd: varázs palást,
Az véd minden bajtól.

Szeme égszínkék tükör,
Ez a pillantásom.
A hit még benne tündököl,
Ez hát a palástom.

Nem szól. Én is hallgatok.
A csend beszél magáról.
Sírna. Nem tud. Nem tudok.
Szíve mégis bátor.

Bennem él a kisfiú,
Fájdalmak tudója.
Kis motyómban sok a bú,
Sorsom szélforgója

A magyar masztodonhoz

                  (Tisztelettel Part Nagy Lajos iránt)

Óh, masztodon, a maszkodon
Bagolyköpet lakója.
A kokárdás föld parlagon,
És messze száll a gólya.

Ő megy, ahol a nap ragyog,
Mi itt maradtunk árván.
Fejünkben píár angyalok,
Penész ragadt a lárván.

Óh, masztodon, te szent malac,
E migráns föld lakója!
Hazánk – míg folyton itt maradsz,
Cipőkön szertehordva.

Óh, masztodon, a maszkodon
A gúny kiült unásig.
Lesz-e ebből még Haza?
Vagy kell nekünk egy másik.

Kancsó csendélet 1930-1941 körül

TÚRI BERTALAN

Ádáz küzdelem a cigarettával

Öt éve történt, ha az emlékezetem nem csal.

Meleg júniusi napon a helyi kórház belgyógyászati osztályáról mielőtt elbocsátottak, a jóságos főorvos úr útravalóul figyelmeztetett: – Hékás úr, ma tünetmentesen távozik tőlünk. Ezt az állapotot igyekezzék megőrizni. Ehhez le kell szoknia a dohányzásról. Sürgősen!… Ne feledje: a következő rosszullét végzetes lehet.

Otthon, a második emeleti kétszobás lakásunkban ezt elmondtam a feleségemnek, aki erre csak ennyit mondott: – Falra hányt borsó! – s legyintett a kezével.

Néztem a lánysága óta megőrzött karcsú termetét, s láttam a barna szemeiben a megbúvó gúnyt, ami bizony bősz elhatározásra késztetett.

Ötvenéves vagyok. Szeretem az életet, és egészségesen akarok élni. Úgy döntöttem, holnaptól nem cigizek. Minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy a dohányzás rabságából megszabaduljak. Már azon a napon megkezdtem a nikotin-elvonást. Volt fél doboz cigarettám és egy drága öngyújtóm. Ezeket a szeméttárolóba dobtam. Megfogadtam magamnak, hogy többé nem gyújtok rá. És ezt be is tartottam – másnap reggelig. Ekkor ugyanis már erős nikotin-éhség gyötört. Csillapítására vásárolni kényszerültem cigarettát gyufával. A tervemhez persze továbbra is ragaszkodtam, mint a kutyához a bolha.

Sorra vettem a leszoktató szereket. A gyógyszertárban nikotin tartalmú rágógumit vásároltam. Ez gyengének bizonyult. Rágás közben szívtam a cigarettát, még négy nap múlva is. Újra a gyógyszertárba. Ekkor tapaszt ajánlottak. Naponként kellett egyik-másik végtagomra ragasztani egy-egy szert. Ezzel meg úgy jártam, hogy egy hét múlva is lógott az égő cigaretta a számban, miközben a tapaszt téptem le a testrészemről. Kezelés közben tudomásomra jutott, hogy a rendelőintézetben új eljárással végzik a nikotin-elvonást. Úgy hírlett, tuti a siker, és csak egy terápián kell részt venni. Ötezer forint az ára.

Kerül, amibe kerül, ha használ. Rögvest jelentkeztem kezelésre. Székre ültettek, s a combomra készüléket csatoltak, melyet aztán működésbe hoztak. Fél óra elteltével távolították el rólam a berendezést. Mutatták a testemmel érintkező felületet. Mocskos szürke színű váladék volt rátapadva. Mondták, ez a testemből kivont nikotin. Olyan nagyon megundorodtam a látványtól, hogy cigarettára nem gyújtottam – négy napon át.

A feleségem megvetéssel közölte vélem: – A leszokáshoz erős akarat kell. Ez pedig nálad hiányzik, kedvesem.

A kudarcok az ő állítását igazolták. De nem adtam fel.

A kórházból való távozásom óta a főorvos úr szavaira borzalommal gondoltam mindig. Rettenetes félelemben éltem. Pöfékelés közben figyelgettem, jelentkezik-e már nálam a rosszullét, mikor kezdem az eszméletem elveszteni. Ekkora stresszben nem lehet élni, keseregtem. Kell valamilyen megoldásnak lenni, amely az átkos szenvedélyemtől megszabadít.

Úgy tűnt, egy véletlen eset a segítségemre van.

Egy júliusi napon késő este vettem észre, hogy üres a cigarettás dobozom. Utánpótlásról gondoskodni pedig elfelejtkeztem. Döbbenten meredtem a kiürült papírdobozkába. Az idő későre járt ahhoz, hogy valamelyik üzlet még nyitva legyen. A szomszédot meg álmából felkölteni, hogy szánjon meg egy szál cigarettával, őrültség lenne. Éjjel, ha fölébredek, mire gyújtok rá? A reggeli kávém mellé honnan lesz nekem cigaretta? Szörnyű érzés kerített a hatalmába. Pánikba estem. A gerincemen veríték csordogált. Hanyatt fekve a párnán, a szemeimet lehunytam, s igyekeztem magamból elűzni a cigarettának még a gondolatát is. Végül elaludtam. Hajnali két órakor azonban az álom kipattant a szememből. Ismét a cigaretta foglalkoztatott. Mit nem adtam volna egy slukk füstért. De kitől kértem volna? A közelemben csak a feleségem volt, akit irigyeltem, hogy mellettem oly édesdeden alszik, miközben engem gyötör a nikotin iránti mérhetetlen vágy.

Volt egy pillanat, amikor arra gondoltam, hogy fölébresztem, s megkérdezem, tud-e a lakásban eldugott cigarettáról. De eszembe jutottak a régi szavai: – Tőlem ne várd, hogy egyszer is veszek neked cigit. Én nem járulok a tüdőbajod kialakulásához! – És ehhez tartotta magát.

A konokságáért már haraggal, sőt némi gyűlölködéssel néztem az alvó páromat.

Tudtam, hogy igaza van, de ez által nem csökkent a nikotin iránti vágyam. Mindenfélére gondoltam, hogy a cigarettáról eltereljem a figyelmemet. Eszembe jutott, többek között, a betegségem, meg felidéződtek bennem a kórházban látott, nikotintól származó bajok. Emlékezetemben sorra földerengtek a dohányzás ártalmairól olvasgatott tudományos meghatározások. Borzalmas dolgok jutottak a birtokomba. Végül álom jött a szememre, s hagytam, hogy elaltasson.

Reggel azonban a cigaretta iránti sóvárgás újra ágaskodott bennem. Nem haboztam. Munkába menet előtt ama dohánybolt felé vettem az utam gyalog, amelyben a napi cigaretta-szükségletemet szoktam beszerezni. Menetben eszembe jutott az éjszaka történése. Azon kaptam magam, hogy a lépteim lassulnak. Sőt közel a trafikhoz meg is álltam, és az a különös ötletem támadt, mi lenne, ha egy nappal elhalasztanám a koporsószeg vásárlást. Hiszen már volt némi részem a koplalásban. – Még mit nem! – csattant fel ellene a nikotin iránt izmosodó vágyam.

Ekkor mellettem valaki megszólalt. – Jössz haza? – Reá néztem, a szom­­szédom volt.

– Igen – feleltem bizonytalanul, s emeltem a kezem a dohánybolt felé, hogy mutassam: de előbb oda betérek. Fél útról azonban a kezem visszakaptam, mintha az ujjaim forró vashoz értek volna, s határozottan szóltam: – Gyerünk! – És elsőként indultam.

Az úton beszéltünk erről-arról, s egy időre megfeledkeztem a cigiről. A házunk előtt kocsimba ültem, és mentem munkába. Egy biztosító társaságnál voltam üzletkötő. Szerencsém volt. Azon a napon csupa nem dohányzó ügyféllel volt dolgom. Olykor erőt vett rajtam a cigarettázhatnék. Én azonban a fogaimat összeszorítottam, s konokul ismételgettem magamban: – Nem!… Nem!… Nem!…

Másnap reggel halasztást már nem tűrt a cigarettavétel. Indultam a boltba, de a közelében újra megálltam, s morfondíroztam: vajon nyerhetnék-e még egy napot? Miközben tamáskodtam, az orromat cigarettafüst illata csapta meg, ezt fojtó köhögés hangja követte. Fordítottam a fejemen. Egy férfit erős köhögési roham kínozott. Az ujjai között füstölt a cigaretta. Bele-beleszippantott, de a füstöt a tüdőre leszívni már nem bírta. A rohama fokozódott. Szemeiből csurgott a könny, arcának vörös színe sötétedett, mígnem szederjessé vált. Az arca oly otromba volt, hogy a tekintetemet undorral fordítottam el róla, s iparkodtam elhagyni a helyszínt. Félúton jutott az eszembe, hogy cigaretta nélkül távozom.

Egye fene, gondoltam, talán újra kegyes lesz hozzám az ég, és ezt a napot is átvészelem füstölés nélkül.

De nem voltam oly szerencsés, mint az előző napon. Vagy mégis? A következő történt: egy középkorú ügyfelemnek az életbiztosítás előnyeit soroltam, amikor az ember az asztal túloldalán tapogatta a kabátja zsebeit. – Úristen! – hűlt meg a vér az ereimben. – Ez rágyújtani készül, és nem akadályozhatom meg készülő tettét a házában… – Annyit tehettem, hogy végignéztem, amint a doboz cigarettát, és az öngyújtót a zsebéből az asztalra helyezi. Egy szál cigarettát előhúzott a dobozból, és két ujja között komótosan söndörgette puhítási célzattal. A művelettel azonban az idegeimet fölfelé srófolgatta. Azzal nyugtattam magam, lehet, mégse gyújt rá. Csupán szórakozik. De tévedtem. A cigaretta már a szájában lóg, s nyúl a gyújtóért. Ha megteszi, hogy a jelenlétemben rágyújt, határoztam vad elszánással, hát én bármire képes leszek. Az égő cigarettát kikapom a szájából, s ízzé-porrá morzsolom, vagy felugrom a székről, és elrohanok! De lehet, számomra a legrosszabb történik. – Kérek tőle egy szál cigarettát…

De egyikre sem került sor. Sanda tekintettel néztem az urat, aki végül meggyújtotta a cigarettát, és fújta a büdös füstjét az orrom alá. Meglepve tapasztaltam, hogy nem csábít az illata. Nem keltett bennem vágyat, miszerint jó lenne nékem is pöfékelni. Néztem csendben a cigarettázó ügyfelemet, miközben dagadozott a mellem a büszkeségtől, hogy a számomra addig ismeretlen erő kerített hatalmába. És én azóta is engedem, hogy uralkodjék rajtam. Segítségével azóta égő cigaretta a számban nem volt. Még egy slukkra sem.

Nagybánya 1930

KÖVES ISTVÁN

Fű nő a sínek között

Ez évben enyhe volt a nyárvégi alkony is
ebben a pengetarajos-drót kerítette
maradék-házban, a hazánkban,
fűszeres, langyos és borzongató,
akár mangános állott vízben a lábáztatás.
Városomban végleg bezártak a kis-mozik.
Elsőbb a köpködős gyöngyvásznasok, de hamar
aztán az elsőhetes filmszínházak is, sorban,
s attól kezdve már nem volt akkora nagy szám
a főiskolán a filmrendezői szak sem.
Mécsek, gyertyák, fáklyák lobogva
emlékeztetnek még a régi makacs hitre,
bárki emelte, akármiért, a tény:
Kerítések közt élünk, bekerítve.
Ki tudja, hova lett október lángja, vele a lobogás?
Elforduló évfordulókból, jelképtől jelképig kapaszkodva
tolong a terepasztal körül sok bergengóciai hős,
megint bokacsattogtatós toborzó szól, untig,
pedig a korosztályom már rég tornacipős.
Kapunkban megtorpan a reszkető áhítat,
errefelé, most, ha még akad valami remény, szépség,
az is csak liliomsápadt és alultáplált,
a kiontott vér tapadó bűze mindent átitat.
Hova lettek a villamos-ütközőkre akasztott
halottak-napi koszorúk, a könnygyászos özvegyek,
fű nő a sínek között, lelakatolva a rozoga saroglya,
a csavargók már nem is csavarognak,
csak ülnek, néznek maguk elé, sóvárogva-sajogva,
üresek a vendéglő udvarok, a lócás kerthelységek,
földre lökve eszi a rozsda az abroszleszorító pántokat,
hiába meredeznek, mint ég fele mutató hófehér dárdák,
hiába lebeg a vágtató vadlovak fehér sörénye vigaszul,
mégist üzennek a szélbe robbanó vadgesztenyefavirágpetárdák.

NÓGRÁDI GÁBOR

A cédula

B. Laci öngyilkos lett. Felakasztotta magát a háza hátsó udvaron álló öreg diófára. Nem hagyott hátra búcsúlevelet. Csak két mondatot találtak egy letépett újságszélre írva az asztalán.

„Bocsássatok meg! Nem tudok segíteni.”

Senki sem értette, mit akart a fiú ezzel két mondattal.

A rendőrségi nyomozó, akinek kötelessége volt kiszállni, hogy megállapítsa, nem történt-e idegenkezűség, megkérdezte az ajkát harapdáló, de könnyeket nem ejtő apát.

– Kicsodán akart segíteni? Vagy micsodán?

Az erősen kopaszodó, alacsony köpcös férfi nem mondott semmit, csak a fejét rázta.

– Na, de mégis! – erősködött a rendőr. – Ki tudja, ha nem maga? Együtt laktak, együtt éltek.

Mivel a férfi még mindig nem szólt, a nyomozó az anyára nézett.

De attól nem lehetett kérdezni semmit, mert üvöltve zokogott és tépte a haját, míg nem kapott egy injekciót. Attól kábultan, félájultan feküdt az ágyán.

– Nagyon érzékeny fiatalember volt – vallotta a bal oldali szomszédban az asszony. – Láttam sírni, amikor el kellett altatni az egyik kutyájukat. Úgy sírt, mint egy gyerek. Pedig már akkor sem volt az.

– Beteg volt? – kérdezte a nyomozó. – Volt valami baja? Valami pszichikus?

– Nem tudunk róla. Jól tanult. Jobban, mint az én lusta gyerekeim. Persze lehet, hogy volt, amiről nem tudunk. Egy biztos, túl érzékeny volt. Férfi nem sír egy kutya miatt, bármennyire szereti. A kutya az csak egy kutya.

A nyomozó az irodában körbeadta a cédulát.

– Talán a szülők el akartak válni – morgott az egyik fiatal kolléga, akit nemrégen hagyott el a felesége a két gyerekkel – azon nem tudott segíteni.

– Ugyan már! – legyintett a nyomozó. – Egy huszonnégy éves férfi nem köti fel magát, mert a szülei el akarnak válni. Egyébként szó sincs válásról.

– Lehet, hogy valaki beteg a családban – mondta egy idősebb civilruhás. – Ne tudjátok meg!… Egy hosszú, fájdalmas betegség minden családtagot kikészít… Nemcsak a beteget. Mert ugye, nem tudnak segíteni, de látják nap mint nap… Nem említettek ilyesmit?

– Nem. Nem mondták, hogy valaki beteg lenne – rázta a fejét a nyomozó, aki kint volt a helyszínen.

Aztán kinézett az ablakon.

A fehér virágoktól szinte lángolt a meggyfa. Ilyenkor a legszebb. Meg később, ha a gyümölcstől roskadozik.

– És valami szerelem esetleg…? – kérdezett megint a fiatal kolléga. – Lehet azzal kapcsolatban valami, amin nem tud segíteni. Tiltották őt vagy lányt… Vagy elhagyták…

Az idősebb civilruhás felnevetett.

– Ha szerelem miatt kötötte fel magát, bolond volt!

– Nem, nem… – morgott a nyomozó. – Említették volna. Ha a szülők nem is, a szomszédok biztosan. Valami másról van szó. Valami egészen másról. Nagyobb dologról.

Hallgattak. Mi lehet nagyobb dolog egy válásnál, egy súlyos betegségnél vagy egy végzetes szerelmi csalódásnál, ami miatt felakasztja magát az ember?

BÚZÁS HUBA

A Semmi sarkán

terepjárója áll a sarkon mozdulatlan ~ piát elhagyni, ej,
         derék, de elfeledni? hol hagyta el, totál emlékezet-zavar…
         nem tudni már… se most, se még, se hajdan, hová az út?
         na, ez még semmi… Semmi? ki sejtheti, a napszél mit kavar?

hisz’ tán a téridő egy zuga az a katlan, amely magába szippantgatja,
         vonzza-szívja mindazt, mi egykor létezett, csak elveszett
         egy kozmosz-isten által kiagyaltan, belé zuhannak
         csillagok ~ aligha… vagy sohse térhet vissza élvezet,

se kín, se szemtanú, ki elmondhatna bármit, tudós se, ki a múlt
         történetét tapodja, se ős, se ivadék ~ tuloknál is topább ~
         mit is keres? talál, felejt, vagy áhít? a sorsa kulcsát?
         mit ér a zokni ~ likja? ~ hullák lábain… eh! ha nincs tovább

Gitáros csendélet 1932

VASI FERENC ZOLTÁN

Szajha?

Olyan gyönyörű lettél, te, lány!
Téged minden férfi megkíván.
Lesz-e lelkierőd, hogy szabad
maradj? Elhessintsd magadról azt
a mohó érdeket, hogy hódolj?
Mert a báj bajjal jár, ha átok.
Kikezdik múltad aranykorát,
s kilöknek utcára, leköpött
tükrök előtt vetkőződhetsz,
ficsúrok vizslatják cselekvéseid.
Úttalan hegyek a szemedben
s ha viharok lecsendesednek,
álom sem lesz víg pihenésre.
Az óra szerkezete jár itt
s ott – vár már egy tenyésző mosoly,
s rendre int, kitörni nem lehet!
Indulni kell a szörnyű játék
szerint – ezredszer, örömtelen!

FRIEDLER MAGDOLNA

Évforduló

Régen a közeli boltba se ment le smink nélkül, aztán, mint sok minden másról, erről is leszokott. Az utóbbi években valójában tükörbe se nézett szívesen. Most erőt vett magán, és alapozóval a lehető leggondosabban tüntette el a már jól ismert ráncokat. Sajnos újakat is felfedezett, amin a történtek után egyáltalán nem lepődött meg. Kifestette a szemét, pirosítót és bordó szájfényt tett fel, majd elégedetten nézegette a végeredményt: csinos ötvenes nő tekintett vissza rá.

Estére vendégeket hívott. Sós vizet tett fel forrni, közben megterítette az asztalt. A kilenc tányér mellé egy-egy kanalat rakott, pohárból többfélét tett ki a fehér abroszra, lehessen választani, ki mit iszik. Középre kis virágcsokor került, az évforduló miatt. Huszonöt esztendeje már. Talán nem is ebben az életben volt az a nap…

Észre sem vette, hogy megáll a keze, és mintha a múlt az ablakon túl újra lejátszódna, kinézett a kertre. A dióágakon szajkópár cserregett, kék evezőtollaik hol itt, hol ott tűntek elő a zöld-barna levelek közül. Negyedszázada még ők is ilyen boldogan repdestek. Valójában semmijük nem volt, mégis az egész világot magukhoz ölelték esténként, amikor munka után szűkös albérletükbe hazatértek. Gazdag szegényen éltek, ház híján házasodtak, friss diplomájuk volt egyetlen vagyonuk. Koloncok nélkül tervezték közös jövőjüket.

Felröppent az egyik szajkó, majd rögtön követte a másik. Messze szálltak, ki a látóteréből. A konyhában hangosan zubogó víz visszahozta a jelenbe. Felszakította a kukoricaliszt papírzacskóját, majd tartalmát beleszórta a fazékba. Megkavarva a felhabzott, zavarossá vált vizet, mély karikák örvénylettek a fakanál nyomán, szinte beleszédült a felcsapó gőzbe. Már nem is a híg kását látta, hanem kapcsolatuk elszabadult búgócsigáját, amelyet újra és újra felhúztak, megpörgettek. Minden akkor kezdődött, amikor férje ügyvezető lett egy jól menő reklámcégnél.

Pillanatképek törtek rá a múltból. Kedvenc regényét, az Elfújta a szélt olvassa az ágyban, majd leragad a szeme. Éjjel kettőkor nesztelenül nyílik a hálószobaajtó, hogy az iroda munkamániás foglya bebújjon mellé az ágyba. A kislámpa sárga fénye a lelkifurdalás zömök árnyát táncoltatja meg a falon. Az éjszakai kép hirtelen eltűnik, helyébe délutáni napfény tűz be. Matekdolgozatok javítása fölött görnyed a nappaliban, piros tollával próbál rendet vágni köztük, de igen lassan halad. Két hét elmaradt feladatai kergetik a rohanó perceket. Közben egy másik hullámhosszon a szokásos program van műsoron: a gázcsekk miért nincs befizetve, az ajánlott levélért miért nem ment el a postára, négy vasalt ing kell a vidéki megbeszélésre, a kocsit le kell mosatni, hétvégén fontos vendégek jönnek vacsorára. Be sem fejeződik a szemrehányó lista, máris egy színházi előadáson találja magát. Ritka, hogy kettesben mennek el valahová. Már épp beleélné magát az élménybe, amikor gyűlölt vetélytársának hangja vág bele a csendbe. A kivégzési jelenet feszült pillanatát a mobil csörgése fejezi le. Azt viszont nem lehet nem felvenni. Halk sutyorgás a német főnökkel, ki kell kászálódni a sor közepéről. Nyikorogva csapódnak fel a bársonyszékek, jogos a méltatlankodás. És kinek másnak, mint az ottmaradónak jut az összes odanyilazó tekintet. Ha ezekkel feleséget lehetne ölni! Egyedül nézi végig a VIII. Henriket.

Hiába próbálták megőrizni a látszatot, mint a tömés alatt szuvasodó fog, a kapcsolatuk a felszín alatt tovább romlott. Mire berendezték vidéki kertes házukat, már mindennaposak voltak a szóváltások. Lényegtelen dolgokon indult mindig a veszekedés, csak hergelték és hergelték magukat a saját igazuk hajtogatásába, mind mélyebb spirálokba. Túlélésért küzdött az otthonlét, keserűvé váltak a napok, elviselhetetlenné gyerektelen, elmérgesedett életük. Tizenhat év után belefáradtak az újrakezdések próbálkozásaiba, elváltak.

A fakanál egyre nehezebben járta a köröket a fazékban, besűrűsödött az étel. Lezárta alatta a lángot, és egy tepsibe öntötte át a kása felét, a többit visszatette a tűzhelyre. Fele itt, fele ott. Igen, a szétköltözés mindkettejüket megviselte. Csúnyán osztozkodtak, közös barátaikon kívül mindent elmartak a másiktól. Nemcsak egy-két tányér és váza bánta az indulatosságot, egymás lelkét is darabokra törték. Ma már nem így csinálná.

A forró massza tetejére tejfölös juhtúrót kanalazott, majd befedte a maradékkal és a sütőbe tette. Ez volt az utolsó fázis. A végső. Magányos napok jöttek, nem találta a helyét. Új kapcsolatot nem akart, a házasság kígyómarása után félt egy következő kudarc gyíkárnyékától is. Tette a dolgát gépiesen, lélek nélkül, a tanításban sem lelte úgy örömét, mint régen. Néhány év múlva pedig hűvösen vette tudomásul, hogy volt férje megnősült. Az új asszony fiatal volt, rajongott a sikeres üzletemberért, simulékonyan leste minden kívánságát. Ismerősei leírása alapján kívül-belül az ő ellentétét formázta: duci, vörös, butácska volt, szellemi partnerként nem ért fel elődjéhez. De nem is kellett, az a típus megbukott.

Csengettek. Sietve kapta le magáról a kötényt és nyitott ajtót az első vendégeknek, barátainak, akik látszólag támogatták, ám a csúfos múlt szereplőiként tüzes nyíllal vették célba szívét akaratlanul minden találkozáskor. Egyszerre vonták magukhoz és lökték el az élettől. Mivel a leszakított felével is tartották a kapcsolatot, árulónak érezte mindnyájukat. Kiket is hívott volna hát meg a nevezetes huszonötödik évfordulóra, ha nem őket? Zátonyra futott házassága emléknapján azokkal akart ünnepelni, akik annak idején is ott voltak az esküvőn, és akikkel együtt mulattak reggelig.

Miközben kiment a konyhába, fanyar mosoly bujkált a szája szegletében. Elérkezett végre a múltidéző fenséges vacsora ideje. Lezárta a gázt, hőálló kesztyűvel óvatosan kiemelte a jénait a sütőből, belépett vele a nappaliba, és a pillanatot alaposan kiélvezve a lehető leglassabban tette le azt az asztalra. Majd, mint aki a többi fogásért indul, újra kiment, de visszatérve csupán a tálaló lapát volt a kezében, melyet kegyelemdöfésként egyenesen a tepsi közepébe szúrt.

Minden idegszálával barátai reakcióját figyelte: vajon hogy fogadják tőle, a remek sültjeiről híres háziasszonytól az egyetlen étket, amelyet a jubileumra készített? Szokásával ellentétben most se ropogtatnivalót, se süteményt, se gyümölcsöt nem szervírozott. A hatás nem maradt el. Vendégei elkerekedett szemmel, zavartan néztek egymásra. Ismerte őket, tudta, hogy úri gyomrukat vérig sérti a primitív, háborús étellel, mégis némán gyűrik majd le a falatokat – ahogy ő is házasságának minden keserű percét. Ennyi szenvedésben igazán osztozhatnak vele, hogy megértsék végre.

– Drágáim, lássatok neki a puliszkának!

Csendélet gyümölcsökkel 1930-1940 körül

SZTANÓ LÁSZLÓ

Ha komoly lennék

Ha komoly lennék véled,
gyanú páncélja óvna,
és harsonázna bennem
a kétely riadója,
és minden tőrdöfésnyi
résre odafigyelnék.
Minden szemrezdülésből
tudnám, mihez mi kell még,
és meddig és miképpen.
És mit akarjak tőled.
Mit lehet. Mi tilalmas.
Mi hozzá az előleg.
Mindezzel számot vetnék,
bölcsen, kimérve, szépen,
s tekintetem, mint tűzhely
melengetne ekképpen.

De én csak úgy teszek, mint,
csak színlelem, hogy mélyen,
tarka bohócruhába
öltöztetem személyem,
s szemem szemedre hullván
tekintetem nem éget,
nem döf, csak hattyútollként
csikland mosolyra téged.
Sőt, még ki is nevethetsz,
nekem az is ajándék,
csak fel-le bizseregjen
gerinceden a játék,
rózsálljon fényes arcod
hevülve, kergetőzve!
Csalj elő: vívjak érted,
hogy végre nyerjek: győzz le!
Aztán kísérts gonoszra,
és fordítsd jóra bennem.
Engedj örök-csapongó
tűzijátékod lennem,
és ne neheztelj érte,
ha nincs bennem alázat
és tűzijátékommal
rád lobbantom a házad –
ne húzódj el mellőlem,
ha összekócol kedvem,
hadd kavarjak örvényt és
bukjak alá szemedben –

S ne félts, ne is figyelj rá,
hogy hangom néha reszket,
mert nincs bennem komolyság:
játszom veled – sebezz meg!

Aktok 1931

SISKA PÉTER

Örök visszatérés

I.
Vasárnap délután. Újra-
és újraírt béke:
a verssorok
között lustán kúszik
az idő,
a jelzőket rágja –
visszatérsz, mondja
a lírai én – mindenhová
csak visszatérsz.

II.
Képzelt tenger. Harangszó.
A hullám nem a tenger,
mondod, csak úgy,
magadnak.
Terített asztal, gőzölgő
nyugalom, a szögesdróton
színes szalagok –
semmi sem jelenti kétszer
ugyanazt.

Nód

A tér kopár geometriája,
ami megadatott:
az Ő csöndje
eleven, lüktető test.
„Visszatérsz”, mondod néha,
hogy megtörd.
Arcod merev, kegyetlen kőarc,
egy történelmen kívüli
király arca.
Vársz.
Faragott szemekkel
nézed az eget.

Mégis

A fortyogó nap felé fordulsz,
kertedben a fák lombjai
lobot vetnek:
egek és földek égnek
új időkre,
más valóságra.
A forró szélben várod,
rá gondolsz –
mégis szép ez a kárhozat,
ez a nagy, ismeretlen
nyár.

Napraforgók 1940-es évek

KÁNTOR ZSOLT

Marhapörkölt és Logosz

A regény nem szégyenít meg (1. fejezet)

Ha létezik olyan, hogy Isten országa, akkor az nem beszédben áll, hanem erőben, kisfiam, mondta a tanítónő a tizennyolc éves fiának, aki elé odatette a tárkonyos krumplilevest, babérlevéllel. Majd hozzátette, ezt hajtogatta apád, amikor még élt, legyen áldott az emléke, meg azt, hogy aki fél, az nem lett teljessé a szeretetben s a valódi szeretet egyszerűen és gyorsan űzi ki a félelmet az emberből. Mert a szeretet, akár a halál, pecsét az ember sorsán, ha a szövetségen alapul a szerelem, a kapocs és az együttélés. Akkor olyan, mint a három szálból összefont kötél. A hármas kötél pedig elszakíthatatlan, fiacskám.

– Igen, tudom, a férfi az egyik szál, a nő a másik, és a harmadik, ami összetartja voltaképp, az maga a Mennyei Atya, nagy M-mel. Nagy A-val. Mert az Örökkévaló mindenütt ott van. Hét milliárd szeme van és minden egyes lelket, testet lát és figyelemmel kísér és naplót vezet rólunk az Ég, nagy É betűvel. S magunk sem vesszük észre, és úgy történnek velünk a dolgok, ahogy mi cselekedtünk másokkal, mert a viszonosság törvénye az új szövetség korszakában is evidens. Anya, most ne prédikálj tovább! Hozd ide légy szíves, a marhapörköltet, mert mennem kell hermeneutika órára, ahol egyelőre Hans-Georg Gadamer igazságát boncolgatjuk, nem ­Jézus Krisztusét. De nyugodt lehetsz, én előretolom ott is a Logoszt, mint teremtő entitást és az esszém bizonyítja, hogy Nélküle semmi nem lett, ami lett.

– Nekem is sietnem kell, mert sakk szakkört tartok, hogy plusz pénzt keressek a taníttatásodra. Te drága, ne bánts!

– Nem akarlak, de kiprovokálod. S ismét a fejemhez vágod, hogy értem dolgozol, eltartasz. Nem szép. Nem azt mondja az Ige, hogy boldognak mondják a tűrni tudókat?

– Igen. Jelentem, abbahagytam, csak a meleg sapkád vedd fel, mert rendkívül jeges a szél.

– A szelet soha nem szabad hibáztatni, mert még megszomorodik a Szellem, ami egyébként segítene, ha hagynánk.

– Nem kell animistának lenni, fiam, ahhoz, hogy a hitünk igazságként tulajdoníttasson. Elég, ha belül tudjuk, a vér a benne lévő élet által szerez engesztelést és csaknem minden vérrel tisztíttatik meg.

A fiú magára rántotta a dzsekit és fölkapta a meleg sapkát, sálat, amit az anyukája kötött, drapp fonalakból, és kék gyapjúszálakból, eltávozott a szöveg kijáratán át. Ezt az anyja találta ki, hogy ők, amióta maghalt az apuka, egy textusnak a lakói, amiket az apa mondott életében, az mind össze lett gyűjtve itt. És a mondataiból épült újjá a lakás. Arra gondolt, hogy most valóban megértett valamit az Igéből, ahogy az anyja felidézte. (Még az ebéd megfőzése előtt.) Mely szerint a Messiás is elhagyta az apját, ­Istent, amikor a kereszten tartózkodott, magára öltötte a bűnökből szőtt köntöst, és végrehajtotta az Igét. Elhagyta apját és ragaszkodott a feleségéhez, az egyházhoz. Ugyanígy Ádám is, aki Évához ragaszkodott, nem a mennyei Atyához, a nejével tartott inkább, még a bűnben is, ahelyett, hogy nemet mondott volna.

A fiú fölszállt a hatos villamosra, a Blaha Lujza téren, csukódott az ajtó mögötte, de érezni lehetett a kabátja gallérján, hogy a nyakába lehel egy angyal. S Hans-Georg Gadamer járt az eszében, bocsássa meg az Ige, de rá kellett hangolódnia. (A narrátor megnyugtatja az olvasót, a Szent Lélek épp ezt akarta, haragról nem volt szó. Csak azt szerette volna az Ég, hogy a krisztusi alétheia (valóság), dikaiosz szüné (igazság) is szót kapjon majd ez által.) (Kapott.)

A fiú felidézte a leckét. „Semmi sincs olyan idegen és ugyanakkor semmi sem követeli annyira a megértést, mint az írás. (…) Az írás, és aminek része van benne, az irodalom, a szellem legidegenebben külsővé vált érthetősége. Semmi sem annyira tisztán a szellem lenyomata, de nincs is semmi annyira ráutalva a megértő szellemre, mint az írás. Megfejtése és megértése során csoda történik: valami idegen és élettelen teljesen jelenlegivé és ismertté változik át.”

Ja. Mintha az Ige mondaná. Ne szeressük a világot. Ezt a parázna, hazug praxist, ne vonódjunk be. Ha kibírjuk. Ha ki tudunk bújni a világ öleléséből, ja. És ha lehet, tiszta, szövetségi keretek között végezzük a vágyak kielégítését is. Jaj! Milyen szögletesnek tűnik ez a bölcsesség! De Gadamer kinyitja a szöveg bejáratát és beengedi a levegőt. Igéhez az Igét. Az Igazságot is szellőztetni kell, be kell Hozzá engedni a Szellemet. Gadamer ezt akarná? Talán. Rögtön a lényegre tér. Szent Lélek nélkül a törvény betűje megöli a korpuszt. A kegyelem azt jelenti, hogy saját akaratból vagyunk Istennek engedelmesek. Ezért kell az Úrvacsorakor meginnunk Jézus vérét, hogy belülre kerüljön, a lelkünkbe a „parancs” és természetünkké váljon az Írás, hogy ne kényszerként történjen a belátás. Talán nem fogja nagyon meglepni ez a gondolkodásmód a Tanár Urat. Tummim Ferencet.

Nem lepte meg, csak korrigált. Hogy erre, így, Gadamer nem gondolt, de megtehette volna, ha olyan szellem van benne, mint a Fiúban. De tök materialista volt, hatalmas, originális tudással, s a Biblia számára egy olvasmány volt, amit becsületesen regisztrált az elméje számára, de a szívébe nem engedte be, mert a szíve folyosóján rengeteg egyéb bútor tartózkodott, amitől a hit nem fért be.

A fiú megértette, és nem opponált. Az anyjára gondolt és az apujára, aki immár ott volt a Mennyben, az írások alapján (és: szerint), és hálát érzett, hogy így nevelték. De Gadamer mégis fölébresztette benne az alternatívák világát. Ezt is Istennek köszönhetem, hogy ellenérveket mutat be a Logosz? Talán, mondta a másik énje. S a vér szerinti apjára gondolt, aki ékszerész volt, s aranyak, ezüstök között élte le az életét, és azért ment el ötvenöt évesen, mert a mennyben szükség volt egy profi szakemberre, Aki (nagy A –), megkészíti a korszakváltás új frigyládáját. Az anyukája mondta így. Még ha mítosznak is tűnhetett, nagyon-nagyon úgy festett, mint a legeredetibb, leghitelesebb igazság. Hinni tudni kell, és nemcsak ésszel, hanem lélekkel és tudatalattival is. (Szívvel.) De erről majd a második fejezetben.

Férfi akt 1911

KERTI ISTVÁN

Forradalom

Vörös forradalom, hordágyon visznek,
úgy mondják, megöltek,
mert az urak szavára, ördögnek hisznek.

A világ nélküled, úgy marad, ahogy van,
nincstelen milliók e milliós birtokban.

Oh, forradalom!
Nem kívánok semmi mást,
csak egy kis életet,
csak egy kis jobbulást!

Hinni akarom,
hogy a gyógyulás útján haladsz,
s egyszer majd véres fejjel,
ismét az utcára szaladsz.

Rabszolga dal

Éhes vagyok és nincs mit innom,
egy zokszó nélkül ki kell bírnom!
Egy lyukban élek, mit földbe vájok,
napfényben én alig járok.
Az ércet gyűjtöm, tűri a hegy,
hisz neki, s nekem minden mindegy!
Vaskard kell most a nagy úrnak,
amivel majd szíven szúrnak,
ha lázadok!

Nem vagyok egyedül

Tudod, én sohasem vagyok egyedül.
Minden este betér hozzám a Csend,
az arcán mosoly, asztalomhoz ül
és fülembe fájó nótát hegedül.
Aztán olykor bekopogtat a Bánat,
kezében egy nagy csokor sajnálat.
Hajnalig ücsörgünk, csevegünk,
kínjainkon nagyokat nevetünk.
Később, eljönnek megint mások,
a Csillagok, a Magány, a Csalódások,
s mulatunk reggelig veszettül…
látod, én soha nem vagyok egyedül!

Nő csészével 1913

PALÁDI ZSOLT

Szabadságot Svájcnak!

Több tízezer svájci migráns tart Kelet-Európa felé, a határokon torlódásokat okozva. A jelek szerint megelégelték az évszázadok óta tartó állandó biztonságot és egyhangú nyugalmat. Felismerték, hogy ez már a szabadságjogaikat korlátozza, és elindultak a szabad világ felé.

A hatóságok jelentős túlterheltségre panaszkodnak és nehezen birkóznak az új helyzettel. Tudósítónk a migráció okairól kérdezett néhány svájci állampolgárt.

– Elviselhetetlenné vált az élet számunkra Svájcban – nyilatkozta az egyik svájci menekült. – Izgalmakra vágyunk, de nem kapjuk meg. Azt hallottam, Magyarországon nem fogunk unatkozni. Úgy legyen! Nagyon vágyom már ebbe a csodálatos országba!

– Úgy tudjuk, a hivatalok alaposan megnehezítették a bejutásukat – vetette fel tudósítónk.

– Igen, és már ezt is nagyon élveztem. Mifelénk Svájcban túl flottul mennek a dolgok, itt meg rögtön packázni kezdtek velünk. Nagyot vitatkoztam az egyik modortalan ügyintézővel és az egyik rendőr fenyegetően felém ütött. Nem talált el, de a szándék megvolt benne… Érzem, hogy itt másféle élet vár rám. Nem akarok Schaffhausen órákat árulni a belvárosban, tovább akarok tanulni és biztonsági őr szeretnék lenni!

– A svájci jóléti rendszer egyszerűen kiküszöbölte azokat a kockázatokat a mindennapjainkból, amelyekért érdemes élni. Ma már csak egy váratlan baleset vagy egy betegség által élhetjük át azt a tragikus katarzisélményt, ami egy kelet-európai ember hétköznapjainak sajátja. Nem az önzés, hanem az a vágy hajtott Magyarországra, hogy átéljem az emberi lét tragikumát. Nem szeretnék örökké a napos oldalon sétálni, nem vonhatják meg tőlem a menedékjogot, át szeretném élni a lét teljességét – mondta egy filozofikus hajlamú svájci menekült.

– Most már igazán érzi, hogy él? – kérdezte kollégánk.

– Már az út alatt tudatában voltam ennek. A hegyeken való átkelés során egy rossz mozdulat, egy rossz lépés könnyedén véget vethetett volna a történetnek. Szerencsére az emberséges embercsempészek sokat segítettek. Szerintem az embercsempészek érdemelnék az idei Béke Nobel-díjat, persze szimbolikusan, hiszen nem tudnék kiemelni egy embert közülük, nem is akarok. Ők, mint közösség kaphatnák ezt az elismerést, mint egykor az Európai Unió.

A befogadók közül azonban nem mindenki fogadja örömmel az eseményeket. Egyesek inváziós hadseregnek titulálják a váratlanul beözönlő tömeget, mások riasztónak találják a bevándorlók szokásait és eltérő viselkedését.

– A svájciak köztudottan szorgalmasok és pontosak. Mi lesz így az egyedülálló magyar munkaerkölccsel? – fogalmazott egy helyi nő.

– A politikusok szerint hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy Magyarország már sosem lesz ugyanolyan, mint amilyen volt – figyelmeztetett kollégánk.

– De miért mindig mi alkalmazkodjunk? Tiszteljük mások szokásait és hagyományait, cserébe elvárjuk, hogy ők is tiszteljék a mi hagyományainkat. Például, hogy tartsák be a hosszú cigaretta- és kávészüneteket, gyakrabban térjenek át a valóságos munkáról a verbális munkára, és néha ők is vegyenek részt az össznépi fúrásban – fejezte ki sarkos véleményét a nő, aki, mint kiderült, munkaügyi szakértőként dolgozik egy állami intézménynél.

A sebtében összeállított szociológus bizottság javaslatára csepeli és kőbányai panelekben szállásolták el a bevándorlókat, mivel a legizgalmasabb területen, a nyolcadik kerület belsejében, az Illatos úton és a Hős utcában már nem maradt hely. Így is nagyon boldogok, és megrohamozták a környékbeli gyorséttermeket munkalehetőség után kutatva. Egyelőre élvezik a helyzetet – mondják, hogy a választásaiknak itt valóban tétje van, s hogy itt mindenkivel megtörténhet minden.

Fürdőzők

Álló női akt 1910