Gyöngyösi Bence 10 éves

megmentett oldalak

SZEPES ERIKA

Németh András utolsó versei

A tavalyi évben – nagy veszteségünkre - elhunyt Németh András utolsó kötetének címe nemcsak magyarázza, de meg is emeli ezt a súlyos gondolatokat hordozó könyvet: az Élethit első szinten bizonyosan azt jelenti, hogy szerzője hisz az életben. De a kötet mélyére nézve és a verseket elolvasva rá kell jönnünk: itt többről van szó. A kötet ugyanis ezzel a mondattal zárul: „győzhet az élet.” A költő élettől jut el életig, és ami a kettő között történik, az egy fájdalmas és megszenvedett krédó. Ez a közönséges szó, kibontva a versek oksági láncolatát, nagyon mélyről nagyon magasra emelkedik. Az élet szó foglalja keretbe a kötet emelkedő ívét, ez a keret zárja magába a fájdalmas, de mindig fegyelmezetten fogalmazott verseket.

Az öngyötrő tépelődés során megérti, meg kell értenie, hogy teremtenie kell egy élhető világot a kapott helyett, hogy élhessen. Milyen élet az, amiben ő hinni tud? Már az első versekben bemutatja, mit utasít el: míg a házfalakon csorgó arany napsugár a költő legnagyobb kincse (gyümölcsöt érlel), addig a közembernek az arany színéről nem a nap jut az eszébe, hanem a világot romlásba sodró aranypénz. A nyomora miatt elmegyógyintézetben élő szegény ott próbál létráról a napsugárból aranyat gyűjteni; pedig vannak „túlöltözött lelkek”, akik nagykabátban is dideregnek, míg a költő „csillaglázas égő testét” a nap melege védi. A felismerés, hogy „Elmarad az ember mellől a nap?” arra a belátásra bírja, hogy a teremtést a nappal kell kezdeni.

Elmarad az ember mellől a nap? Ősz lett
a felvöröslő nyár. A számban az íze,
még mindig, harapott savanyúalmám
az édenkertből az égre hiába költözött.
Most, most ajándékozz meg
mosolygó öleddel, az első érett
gyümölcs erénye úgyse
tenne bűntelenné, csak a halál. …

Világa fölött – akár a mítoszokban vagy a valóságban – a hatalmas, fénylő nap uralkodik, ragyogásával sarjasztva életet a földön.

Ha öregszem, kinyitom az ablakot,
négy múló évszak fája jut nekem. Szép.
Talán a teremtés valahogy több, mint
egyetlen megtestesült istenképmás.

Mintha a fű, ez a legjelentéktelenebb növény volna igazi társa, nem a pompás virágok vagy a hatalmas lombú fa, talán, mert léte és lénye mérhető: „Szinte érzem, ahogy nő / alattam a fű. / Hanyatt fekszem, lomb­­árnyékban / ruháim védelmében /… / Nekem most, nem áll meg az idő.”

Sajnos, megállt. Még néhány végigszenvedett, magányos hónap, melyben az ablakból magányosan kitekintő férfi a magány inkarnációja. A világból kiesettség érzése mindvégig kíséri a költőt világteremtő útján: a teremtett világ él, lélegzik, kizöldül, rozsdabarnává válik, az idő halad, és hiába erősítgeti magát azzal, hogy neki „most”, „akkor” megállt az idő, pontosan felismeri a jeleket, amik a múlásra emlékeztetik. „Minden ember magára marad más életével.” De a sajátjával is. Ezért a megdöbbent kérdés: „A lét magány?” A kötet vége felé egy gyötrelmes megfogalmazásban: „A földé marad a fiam simogató keze?”

De Németh András tudja, hogy nem lehet nyom nélkül megsemmisülni. Tudja, hogy még tartozik valamivel. Ez az ő krédója és testámentuma is egyben: „Tudás a lét alapja. Áss a mélységekig. Van ok / rá. Értsd meg azt, mi volt / a haláltáborok / pribékuralma. Sokk / érhet, de tudd, mi volt. / … / Átadni majd nekünk / kötelesség, mi várt / miránk. Legyünk kitárt / emlékkapuk. Legyünk. / Vedd társadul, haszid, / a teremtést, a sírt.”

A múltat hordozva legyen társunk a teremtés és a sír. Ezt üzeni ­Németh András. És miután testámentumot tett, méltán mondhatja: „győzhet az élet.”

Az élet szó, amely keretbe foglalta utolsó kötetét.

Azok a versek, amelyeket most, már a halála után közlünk, szétszórt papírlapokon, jegyzettömbökben, rendezetlenül kerültek elő: Németh Andrásnak nem volt számítógépe, úton-útfélen jegyezte le gondolatait. Örülünk, hogy özvegye rendelkezésünkre bocsátotta, és így az olvasók számára elérhetővé tette. Emlékezzük rá saját műveivel, Teremtésével.

NÉMETH ANDRÁS

Homo geometricus – XIX.

Minimalizmusok szájbarágó konstruktőrei
alkalmasint nagy elődöt szoktak hivatkozásként
megjelölni, vagy ami még rosszabb, az önképükre
deformálni. Mintha kiókumlált kontraktusokra
építenék érveiket. Osztom ezt a véleményt.
Hozzászorzom, a kubisták valamennyi festménye
nem ér annyit, amennyit Cézanne a legtávolabbi
jövőben is bankárbizalommal pártolt egyetlen
munkája. Csakhogy az életben visszájára fordul
minden. Tökéletes testek, téglák, hengerek rejtik
altatásból magához térő éjjeliszekrényén
az előkészített gyógyszereket. Ezek akarják
átlebegtetni egészség honába a beteget.
Az iparszerűen mérműves tárgyakba vetett szent
bizalom a legritkábban inog meg. Ha a nővér
keze nem elixírt osztogat, helyette kinyitja
a kórterem némelyik ablakát, azon túl a szem,
a lázálom fényfészek, befogadhat szabálytalan
ívben billegő vándormadarat, embert felejtő,
távozó évszak hamis tanúját, csalódásmentes
perceket ajándékozva giccsgömbölyödésével
bukó, vöröslő napot megszokásból bámulóknak.

Sors kegyéből

Osztozom itt lenn
földdel az égen –
Képzeletemben
ott van az Isten –

Én, szakadatlan
várom a porban –
Mígnem elillan,
szél viszi halkan –

Angyalesőket
küldve segíthet –
Rámtapad az élet
sárban, a kezdet –

Más nyomait jól
védhetem. – Ő szól? –
Lábra ki gondol,
látom, alulról –

Hazatérő Horatius falernumi birtokán

Villák cseréphéj tetején
pördül meg úgy hold, ahogy, én
elképzelem, lobban kén

borgőzösebb pincefalak
málló penészfoltjai, csak
hó mész repedése, a vak

boltív alatt. Tűnik a fény,
elveszthet árnyékot, igény
úgysincs a társára, szegény

vénember ül padkán, igazít
ujján csuporral, valamit
gondol talán, néma vizit

végére hagyná, szigorú
tél, békülékeny, homorú
dongák mit ígérnek, ha gyanú,

sejtés szerint jó szüretet,
szőlőmosolyt, megfizetett
munkát nem ad már a hitet

próbára tett sors. De a lé
forr, érik ősztől, akié
lesz, tudja, láthatja, mivé

sűrűsödik, mint italunk
tisztul, kevélyek se vagyunk,
mind, mámorától, nos, igyunk

elmentek emlékeit és
áldásuk őrizve vetés
múltával. Életre kevés

év jut, aratnánk az idő
tábláiban, hullhat eső,
nyers ércekét botlat a kő,

búzára várunk. Emelek
majd tisztelettel veletek
jó ősökért, gyermeketek,

szép serleget? Nem vagyok ott,
hol mérlegek teste szokott
lelket lenyűgözni. A szót

rám mért fecsérelje az ég,
most semmi sem lenne elég
vélt hasznomért. Mondani még

annyit szeretnék, mégha szent
más volt is, azért velem üzent
írással a lét. (Bár föl sose ment.)

A naphoz

              – A »Hajnali részegség« írójának,
              szeretettel.

önmagad
tündöklésétől
megvakulsz
lángnyelvet fröcsköl

szembe vad
pusztításod tűz
rászorulsz
ínségbolygók szűz

lelkére
kéred titkolják
csak félne

fény nélkül lámpák
tükrébe
hullt test egy szem mák

Aus DDR

Aranybarna bőr, víz. Hát merre nézzek?
Hűsölni volna már kedvem, fogadok
viszont, zenitarc nap igazi lángja
pásztázásában elegendő egyen
zöld levélkoszorút nem kapok. Kell a nő.

Ha sorra veszem az északi oldal
előnyeit, bebizonyíthatom,
van értelme annak, minden hegy, halom
szükségszerűen, a déli tájékok
mellett más, amúgy egységbe tartozó
részeket is magáénak mondhat még,
több felfedezés birtokába jutok.

Tegyük fel, a feleségem ezúttal
megint szerepelni akar ártalom,
személyes törekvés révén, jó okom
rá persze nincs kritizálni, harminc fok
májusában megértetné velem, de szó
nélkül, a teste árnyékában tömb jég
lennék, akaratgyenge, csitri csajok

nem élvezik, ahogy olvadok, elhal
szemem szemeikben, igazán szidom
homokbuckasor tűzforró, strandfinom
kvarctengerét, szabadulni ettől sok
sanszom nincs, fenébe, persze némi jó
jár nekem, eltakar házasság oly rég
faszolt java, húsdomb csitítja le bók

várományosait, feltérképezgető
hormonközpontomat, akár vértelen
herélve reményeim a nudista
plázson. Ma este hálóinget adok
az asszonyra. Bosszúból? Csáberőnek?

Klinikakertész mondaná…

Amint látott, továbblép
a szem? Majd visszatér kép
hazájához, hamis, szép

idolzárvány szereppel?
Csak egy példát. Mikor kel
nap, aztán ráterel csel,

mutatvány nélkül égen
keresztül földre, itt lenn,
paránypor fényt, siessen

az, ki kórházi járdák
dilatációritmust
kiadó réseiben

szeretne életjelet
felfedezni, hogy tudjon
arról, bárhol erőre

kap csenevész gyomkupac,
reméljen, hasonlóan
gizgazhoz. Van értelme. (?)

Mező Armandó 11 éves

görbe tükör

JAHODA SÁNDOR

Maszk a bál

– Szép napot kívánok, uram! A Reálisvalóság.hu újságírója vagyok, és…

– És?

– Ö… Arra lennék kíváncsi, hogy…?

– Mondták már, hogy hamar megöregszik?

– Bocsásson meg, talán nem fogalmaztam jól: szeretném megtudni öntől, hogy mi a véleménye a kötelező maszkviselés végleges eltörléséről?

– Hogy mit gondolok?

– Igen.

– Tényleg tudni akarja?

– Ez minden vágyam.

– Hé, most látom! Nem valami libsi újságtól vagy? Mintha lenne ismerős a pofád…?

– Vála…?

– Na, kopj le, te köcsög, de azonnal, MERT…

– Hát… akkor köszönöm, viszontlátásra… Á, hölgyem!

– Parancsoljon.

– A Reálisvalóság.hu újs…

– De szuper! Mindennap olvasom. Miről lenne szó?

– Azt szeretném kérdezni öntől, hogy mi a véleménye a kötelező maszkviselet végleges eltörléséről?

– Hogy mi? Hát az, hogy a tizedik hullám épp emelkedőben van, miáltal…

– Köszönöm, tehát nem tartja indokoltnak.

Még szép, hogy nem! És mi mégis maszkot hordunk! / Ide veled…

– Köszönöm, hölgyem! A viszontlátásra!

– Minden jót!

– Uram, várjon, ne rohanjon úgy!… Köszönöm… már alig kaptam levegőt…

– Nem csodálom… maszkban futni… kissé körülményes dolog. – Ön is maszkban van, nem?

– Mit akar tőlem?

– A Reálisvalóság.hu újságírója vagyok, és szeretném megkérdezni öntől, hogy mi a véleménye a kötelező maszkviselés…?

– …végleges eltörléséről. Szóval a véleményem érdekli. Láthatja, hogy én is maszkot hordok, nem?

– Látom. De végleg eltörölték a viselését, mondván, hogy…

– Egy versidézettel talán meg tudom világítani a kérdést.

– Vers? Parancsoljon!

– Tehát: Fakardjukkal fognak mind rám rohanni. / Jó móka ez. Mert látna csak e csürhe / álarc nélkül, mindjárt elcsendesülne. Heine…

– Heine… Heineken? Szeretem, jó sör…

– Hej, nekem meg a Dreher… Meg az Óvatos Duhaj Ipa… Viccet félretéve, Heinrich Heine írta.

– És… ezért visel még mindig maszkot?

– Ezért. És ön miért viseli?

– Mert… …mert… Hé, hova szalad már megint? Nem tudok futni… fulladok… megfulladok… segítség!… hívják azonnal a mentőt!…

Kun Zsófi 8 éves

anyák napja

KRASZNAVÖLGYINÉ KOLTAY LÍVIA

Keserédes anyák napja

Régen történt, akkoriban fapados volt a villamos. Ritkábban járt, nem tolongott ennyi utas, mint mostanság. A Bécsi úton a 17-es megállója felé igyekezett egy csinos lány. A kalauz nem nézett se jobbra, se balra, csengetett. A vezető indított volna, de egy, már fönt lévő fiatalember észrevette. Lelépett a járdaszigetre és egy mozdulattal maga elé engedte a lányt. Az ajtó csukódott és a szoknya széle meg a zakó csücske szorosan fogságba estek. Egymásra mosolygott a két fiatal. A lány megköszönte az udvarias gesztust. Álltak egymás mellett szótlanul. Nem is nagyon tehettek mást. A leány bal kezének ujján aranykarika csillogott. Őt már meggyűrűzték – gondolta a fiú. Talán ezért is volt a visszafogottság. A leány leszállt a Zsigmond téren, köszöntek egymásnak és ennyi. ENNYI? Lehet, hogy a fiú figyelte, jár-e máskor is erre ez a szemrevaló teremtés. Párszor még látta azon a vonalon, valószínűleg a vőlegénye társaságában. Miért lehet egy menyasszony mindig sötét ruhában? No, ez a válasz jó ideig váratott magára. Aztán az egyik részről teljesen, a másikról is halványra fakult ez a bolondos emlék.

A vőlegény sürgette az esküvőt. A leány nem akarta semmiképp édesanyja gyászéve előtt. A fiú még bántó megjegyzést is tett: Nem mindegy már? Mi a fenének ennyit várni?… Pár hét és készülődtek. Kitűzték az esküvő napját. A lánynak segített az édesapja, a testvére és a barátnője. Szépen alakult minden, de a báty valami alattomosságot vélt fölfedezni a leendő sógorban. Nem tudta magának sem megmagyarázni, de viszolygott tőle, féltette a húgát ettől az embertől. Csak az édesapjuknak tett erről említést. Peregtek az események, menyasszonyi ruha, meghívók, vacsorarend, ceremóniamester, egyéb velejárók… Aztán egy héttel az esemény előtt, hidegzuhany.

A barátnő, aki bíró volt, megtudta a vőlegényről, hogy apasági pere van folyamatban. Kérte a lányt, ne menjen hozzá ehhez az emberhez, aki már az esküvő előtt sem őszinte vele. Az apa magához hívatta a leendő vőt, kérdőre vonta, miért ez a becstelenség a lányával szemben. Mentegetőzés, tagadás…: „Ő igazán szereti a lányát, így a válasz, az a másik csak egy alkalmi botlás volt.” Az apa és a fivér szigorúan eltanácsolták. Nagy nehezen, de elsunnyogott a bűnével együtt. Amilyen cinikus, nem biztos, hogy azt cselekedte, amire intették. Arra kérték ugyanis, vegye pártfogásba a gyermekét és a gyermek anyját, tegye jóvá a tettét. Maradt-e benne ennyi emberség, ki tudja?

Nem vagyok elfogult, csaló nők is vannak, akik csupa érdekből férfiakat becsapnak, leigáznak. Ők is pórul járnak, ha nem vigyáznak.

Vajon mi lett a lánnyal? Mit kezdett magával a történtek után? Tovább hordta sötét ruháit, lehet, hogy az érdemtelen, volt vőlegényt is elgyászolta. A barátnője nagyon törődött vele. Sokszor elkísérte, amikor az édes­­anyjának virágot vitt.

Ha nagyon fájt a szíve, ezt nem engedte meg, egyedül ment. Egy ilyen borongós délután az Óbudai Temető kapujában összetalálkozott azzal a fiúval, akivel a villamosbéli kalandja volt. Meglepődve néztek egymásra. A lány zárkózott lett, senki közeledését nem akarta fogadni, de lám, ekkor mégis. Kedvesen viszonozta a férfi üdvözlését. Befelé mentek. Félszegen, szinte egyszerre kérdezték egymástól: „Melyik parcellába látogat?” Mind a ketten arra a helyre. Véletlen? A lány egyéb virágok mellett egy almafa ágat is vitt édesanyja kedvenc gyümölcsfájáról, tele feslő bimbókkal. Április volt, gyönyörű tavasz. Aztán május első vasárnapja, amikor véletlenül ismét találkoztak ugyanott. Majd egyre gyakrabban, meghitten elbeszélve egymásnak családi történeteket, fájókat is. A lány kezdett egy kicsit vidámabb lenni, színes ruhákat is vett föl néha. A fiú megnyilatkozott, hogy ő már akkor, az első pillanatnál valami különös vonzalmat érzett. Udvarolni kezdett. Majd mondta, szeretné megismerni az édesapját, bátyját. A két família között ez hamarosan oda-vissza megtörtént. Jó barátság szövődött. Öröm volt látni, hogy a fiatalok kéz a kézben járnak, és a szomorúság után szebb napokat élnek. A fiú húga és a leány báty­­ja is megkedvelték egymást. Összefűzték a sorsukat. A következő évben anyák napján szépséges, páros esküvő. És mind a négyen boldogan, máig is…

A lakodalmi asztalnál, az apák mellett két üresen álló szék, a terítéken egy-egy szál piros rózsa. Lehet, hogy virágnyelven beszélgetnek egymással? A menyasszonyi csokrokat az édesanyák ajándékul kapták, köszönetül a nevelésért. Lassacskán megszépült a múlt, május volt, virágeső hullt…

BISTEY ANDRÁS

A bűnös

Dávid gyenge ember volt. Furcsa, hogy múlt időben beszélek róla, hiszen még él. Ha egy kissé fellengzősen akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy csak számunkra… számomra halt meg. De nem is tudom, miért mondok neked ilyeneket, hiszen ismerted. Zavarban vagyok, nehezen tudom elkezdeni ezt a történetet. Szóval gyenge volt, nem bírta a stresszes helyzeteket, pánikba esett, ha valami váratlan nehézség támadt az életünkben. Te ebből keveset láthattál. Amikor elmentünk hozzád, vagy meglátogattál minket, magabiztos volt, néha még rá is játszott erre, macsónak akart látszani, aki tele van energiával, önbizalommal, és könnyedén veszi az életet.

Amikor megismerkedtünk ezt az arcát mutatta, és egy darabig meg is tévesztett vele. Biztos, hogy nem szándékosan mutatkozott másnak, mint amilyen volt, maga is elhitte, hogy olyan. Talán túl gyorsan összeházasodtunk, ha tovább járunk együtt, biztosan jobban előbukkantak volna az igazi tulajdonságai. Az esküvő után anyagi és egyéb gondok nélkül éltünk, nem kellett nehezen megoldható kellemetlen helyezetekhez alkalmazkodnunk. Kedves volt, szórakoztató, kissé önző ugyan, de akkoriban még ez is tetszett benne. Olyan volt, mint egy nagyra nőtt gyerek.

Benned mindig volt valami tartózkodás iránta. Nem beszéltünk erről, én nem szóltam, mert láttam, hogy leplezni akarod, nehogy viszályt kelts közöttünk. Azután megszületett Ferike. Dávid boldog volt, fűnek-fának dicsekedett a fiával, büszke volt rá. Ha a kedve úgy tartotta, foglalkozott vele, segített fürdetni, tisztába tenni - játék volt ez a számára, de néha, amikor kértem, hogy segítsen, észrevettem, hogy nehezére esik, ha valami mást csinált volna szívesebben, elment volna a barátaival meccsre vagy fröccsözni. Tudod, hogy nem ivott, legföljebb egy-két pohár fröccsöt „gurított le”, ahogy néha mondogatta. Soha nem volt részeg, pláne goromba vagy türelmetlen, még akkor sem, ha Ferikének valami baja volt, sírt, nehezen aludt el. De olyankor magába zárkózott, szótlan lett, és valami sértett vonás jelent meg az arcán.

Az igazi bajok akkor kezdődtek, amikor Ferike megbetegedett. Ne félj, nem fogok sírni. Régebben mindig elsírtam magam, ha eszembe jutott Ferike betegsége, de most már tudok uralkodni magamon.

Nem értem, hogy sokszor miért a legokosabb, legszebb, legkedvesebb gyerekek sorsa a legnehezebb. Ferike ilyen volt, vékony és fehér bőrű, a szemében valami furcsa zöldeskék árnyalattal, ettől olyan álmatag, vagy nem is tudom milyen, inkább áttetsző lett a pillantása. De talán kár is minden szóért, hiszen a szemed előtt nőtt. Sokszor vigyáztál rá, ha valami sürgős késői munkám volt az iskolában, csak szószaporítás, ha megpróbálom felidézni neked az alakját. Azt is tudod, hogy okos volt, nemcsak kitűnő bizonyítványokat hozott haza, de az észjárása is gyakran olyan volt, mint egy felnőtté, néha szinte megijesztett azzal, amiket mondott. Arra gondoltam, hogy honnan veszi ezeket a gondolatokat, tőlem nem hallhatja, az biztos, és tőled meg az apjától sem. Sokat olvasott, de nem úgy, mint sok más gyerek, hogy elolvas valamit, azután elfelejti, nem foglalkozik vele többet. Őt a mesék és később a regények nemcsak addig foglalkoztatták, amíg olvasta őket. Elgondolkoztatták, azon is töprengett, hogy valami miért úgy történt, ahogy történt, hogy történhetett volna másképpen, szinte újra formálta a maga elképzelése szerint, amit olvasott.

Amikor nagyobb lett, olyan tíz-tizenegy éves, az apja próbált valamiféle kis vagányt csinálni belőle a saját ízlése szerint. Az iskolai eredményeinek persze ő is örült, büszke volt rá, mintha személyes érdeme lett volna, de néha viccelődött, hogy könyvmoly lett. Hívta meccsre meg horgászni, Ferike el is ment vele, de nem tudta leplezni, hogy unatkozik a stadionban meg a vízparton. Könnyen el is fáradt, talán ez már a kezdődő betegsége miatt volt, de akkor még nem gondoltunk erre. Láttam, hogy az apja másféle fiút szeretett volna. Egy kicsit gyengének, gyámoltalannak találta, magyarán mondva csalódott benne. Ferike egy darabig próbált megfelelni az apja várakozásának, de nem tudott állandóan másnak mutatkozni, mint amilyen volt, és lassanként eltávolodtak egymástól. Hozzám viszont nagyon közel állt, velem megbeszélte a gondolatait, és azt hiszem, már említettem is, hogy néha szinte megijesztett az érettségével.

Pár héttel a tizenkettedik születésnapja után egyre gyakrabban panaszkodott fáradtságra. Az arca korábban sem volt pirospozsgás, de ha lehet, még sápadtabb lett. Azt hittem, vérszegénység, és elvittem a háziorvoshoz, aki ránézett, elkomorodott egy kicsit, és a nyakát kezdte tapogatni az állcsontja alatt, azután vérvételre és egyéb vizsgálatokra küldte. Nagyon megijedtem, emlékszel, még te nyugtatgattál, hogy várjuk meg a vizsgálatok eredményét, nem kell rögtön a legrosszabbra készülni. Én ugyanis rögtön leukémiára gondoltam. A szomszédunkban volt egy gyerek, aki nem sokkal korábban fehérvérűségben meghalt, kezdetben ő is olyan sápadt és fáradékony volt, mint Ferike. A férjem is vigasztalt, azt mondta, ne essek azonnal kétségbe, a növésben lévő gyerekeknél ez gyakran előfordul. Kap valami gyógyszert, és néhány hét vagy hónap múlva elfelejtjük az egészet.

A vizsgálatok azonban bebizonyították, hogy az én sejtelmem… Még mindig nem sírok, anya, vagy inkább már nem, köszönöm, nem kérek vizet… Emlékszel, akkor is vizet hoztál nekem, amikor hozzád mentünk az orvostól, mert úgy éreztem, ezt a terhet azonnal meg kell osztanom valakivel, egyedül nem bírom elviselni. Ferike átment a másik szobába, nézte a tévét, talán semmit sem vett észre, mert igyekeztem tartani magam, nehogy halálra, istenem, halálra, ijesszem. Én pedig ültem a fotelben, és végre kirobbant belőlem a sírás. Örültem, hogy Ferike jó hangosra csavarta a tévét, talán nem hallotta a visszafojtott, vinnyogó sírásomat.

Látom, csóválod a fejet, talán nem érted, miért beszélek most ezekről a dolgokról, tíz nappal a temetés után, miért fájdítom a szívedet. Hallgass meg, ne sürgess, el kell mondanom valamit, és kinek mondhatnám, ha nem neked. Hogy a volt férjem…? Tudod jól, hogy ő már nem számít. Azzal kezdtem ezt a beszélgetést, hogy gyenge ember volt, és ez csak lassanként derült ki. A Ferike betegsége alatt azonban teljesen megmutatkozott a gyengesége. Ha te nem állsz mellém, nem tudom, mi lett volna velünk. Az első napokban olyan voltam, mintha nem is ezen a világon élnék, te tartottad bennem a lelket, neked köszönhetem, hogy képes voltam Ferike előtt eljátszani, hogy nincs komoly baj, kap gyógyszereket, és néhány hét múlva már nyoma sem lesz a… Reménykedtem, hogy sikerül a színjáték, az első időben talán sikerült is, de lehet, hogy csak bebeszéltem magamnak, hogy nem vett észre semmit. Később kiderült, hogy dehogynem, okosabb volt annál, hogy elhiggye, valami múló gyerekbetegségről van szó.

Dávid azonban összeroppant. Még őt is nekem kellett vigasztalnom, elképzelheted… Azután magához tért néhány nap múlva, de valahogy bezárkózott, alig lehetett szólni hozzá, megint valami sértett, gyerekes viselkedésbe menekült. Azt hiszem, nem bírta a megváltozott légkört, hogy fenekestől felfordult az életünk. Néha arra gondolok, hogy a nyugalmát, a megszokott életmódját féltette, egyszerűen elege lett az egészből. Pár hét múlva elköltözött tőlünk, már nem is tudom, mit motyogott, hogy ő ezt már nem bírja, vagy valami hasonlót, és hogy ne haragudjak rá… Hogy ne haragudjak! Nemcsak gyenge volt, gyáva is. Először azt hittem, a temetésre sem jött el, csak később vettem észre, hátul állt a gyászolók mögött, mint egy idegen, aki éppen arra vetődött, és benéz, hogy kit temetnek. Jól van, nem hajszolom bele magam… nem is neked mondom mindezt, hanem magamnak, szükségem van rá, hogy beszéljek, olyan ez, mint egy lelki nagytakarítás.

Kezdetben gyakran gondoltam rá, hogy istenem, miért éppen Ferike? Olyan sok semmirekellő, hitvány ember felnő gond nélkül, miért az én szép, okos, érzékeny fiammal történik ez? Tudod, hogy nem vagyok nagy templomba járó… azt mondják az ilyen emberre, mint én, hogy a maga módján vallásos. Amikor bebizonyosodott a Ferike betegsége, elmentem a templomba, nem is gyónni akartam igazán, csak beszélgetni a pappal, hátha tud valami vígaszt… Tudod, mit mondott? Persze, hogy tudod, akkor azon nyomban elmondtam neked, de azóta is gyakran eszembe jut. Azt mondta, hogy bízzak a csodában, de ha az Úr magához veszi is, azért teszi, hogy angyal legyen belőle, vagy valami hasonlót. Ha Ferikének lenne egy hét-nyolcéves testvére, és a pap neki mondja ezt vigasztalásul, talán megérteném, de én harminchat éves vagyok, és a fiamról volt szó… Még mindig nem sírok, látod, erős vagyok.

Jó, hogy olyan együttérzően hallgatsz. Még mindig nem mondtam el, amit leginkább szeretnék, gyűjtöm hozzá a bátorságot. Olyasmivel traktállak, amit többnyire magad is jól tudsz, hiszen végig csináltad velem az utolsó néhány nehéz hónapot, különösen Dávid eltűnése óta…

Ferike pontosan tudta, hogy miről van szó, különösen, amikor vér­­átömlesztésre jártam vele. Nagyon bátran viselkedett, ha nem egy alig tizenhároméves gyerekről lenne szó, azt mondanám, hogy férfiasan. Néha még ő vígasztalt, ha már nehezen bírtam tartani magam, és látta, hogy elkeseredtem. Szerintem utánanézett könyvekben, lexikonokban, és biztos, hogy tudta, mi a betegsége, és azt is, hogy csoda lenne, ha meggyógyulna, de ő sem hitt a csodákban.

A vérátömlesztések, utána mindig voltak szép napjaink olyankor egy időre jobban érezte magát, az arca is kapott valami enyhe színt, nem volt olyan fáradékony, és a kedve is jobb lett. Sétáltunk, az étvágya is visszatért, a kedvenc ételeit főztem, igyekeztünk elfelejteni a bajokat, legalábbis én, és talán ő is. Bár tudtam, hogy hiába, tényleg reménykedem a csodában, hátha most… a szervezete azonban egyre nehezebben fogadta be az idegen vért. De előre szaladtam egy kicsit, ez már az utolsó stádium volt.

Nem tudom, hogy pontosan mit érzett akkor, bár sokat beszélgettünk, még tréfáltunk is, igyekeztünk elkerülni a betegség témáját. Egy ilyen alkalommal, pontosan emlékszem, vacsora után voltunk, ültünk a tévé előtt, nem is tudom, hogy milyen filmet néztünk, amikor Ferike egyszer váratlanul azt mondta: „Egyetlen dolgot sajnálok, ami már biztosan kimarad az életemből.” Hirtelen rápillantottam, ő nem nézett rám, a képernyőt figyelte, olyan tekintettel, mintha valami apróságról ejtett volna szót, olyasmiről, ami miatt még a tekintetét sem érdemes elfordítania a tévéről. Valami furcsa előérzetem támadt, de lehet, hogy csak utólag érzem így, nem nagyon hiszek a megérzésekben. „És mi lenne az?” kérdeztem, igyekeztem, hogy a hangom ne áruljon el meglepetést. „Nem fogom megtudni, hogy milyen egy nővel… együtt lenni…” Még mindig nem nézett rám, és biztosan nagy önfegyelemmel elérte, hogy a hangja ugyanolyan közömbös legyen, mint azelőtt volt.

Említettem már, hogy néha olyanokat mondott, olyan felnőttesen beszélt, hogy meglepett, sőt szinte megijesztett vele. Ez is ilyen pillanat volt, hirtelen nem is tudtam válaszolni. Mi a családban azelőtt soha nem beszéltünk szexről, az apja ugyan néha viccesen célozgatott rá, de inkább csak hülyéskedett, zavarba akarta hozni. Számomra Ferike tizenhárom évesen is kisgyerek maradt, nem gondoltam rá, hogy az ő korában már éledezik a gyerekekben a szexualitás. Csend volt egy darabig, csak a tévé szólt, éppen lövöldözni kezdtek valakik, én meg éreztem, hogy nem hallgathatok, valamit mondanom kell, ha meg akarom tartani a bizalmát, vagy nem is tudom…, ha nem akarom megterhelni a kapcsolatunkat valami ostoba prüdériával.

Még mindig nem tudtam megszólalni, ő pedig hirtelen felém fordult, pedig a tévében éppen lelőttek valakit, és azt mondta: „Azt már sosem fogom megtudni…” és egy pillanatnyi szünet után hozzátette: „Ugye?”

Mit felelhettem volna? Mit lehet egy ilyen kérdésre felelni, ha a saját gyereked teszi föl, akiről tudod, hogy hamarosan meg fog halni! Hallgatsz, megértem, hogy nem tudsz válaszolni. Én sem tudtam, teltek a másodpercek, valahogy úgy éreztem, hogy ez a hallgatás most már örökké fog tartani. Azután egész halkam megismételte „Ugye?” A tekintete lassan elborult, mintha maga is megijedt volna attól, amit mondott, és valami beletörődő, reménytelen vonás jelent meg benne. Ha gondolkozhattam volna, talán nem mondom, amit mondtam, de valahogy kikapcsolt az agyam, csak a szám mozgott. „Az anyád vagyok”. Úgy hallottam a saját hangomat, mintha egy idegen beszélt volna mellettem.

Nem emlékszem, mikor mentem ki. A fürdőszobában tértem magamhoz, a kád szélén ültem, és nem sírtam hangosan, csak folytak a könnyeim. Azt sem tudom, mennyi ideig voltam ott… egy kissé megmostam az arcomat hideg vízzel, azután visszamentem a szobába. Ferike még mindig a tévét nézte, de szerintem ő sem tudta, hogy mit lát a képernyőn. A nap hátralévő része csendben, nagy csendben telt el, megvacsoráztunk, szinte hihetetlen, hogy tudtunk enni néhány falatot, sőt váltottunk is pár közömbös szót, azután mind a ketten visszamentünk a szobánkba.

Biztosan emlékszel, hogy Ferike babakorában a hálószobánkban aludt, először bölcsőben, majd egy kis ágyban a dupla sezlonunk végében. Amikor nagyobb lett, kiköltöztettük a hálószoba melletti kis szobába, az lett az ő birodalma, de éjszakára nyitva hagytuk az ajtót, hogy ha nem tud elaludni, vagy rosszat álmodik és fölriad, tudja, hogy ott vagyunk a közelében. Az ajtó később is gyakran nyitva maradt, a hálószoba radiátora a Ferike kis szobáját is bemelegítette.

Azon az estén korán lefeküdtünk, pedig valószínűleg egyikünk sem volt álmos, csak éppen elviselhetetlen volt a csend. Én mindig majdnem teljesen leengedem a rollót a hálószobában, csak egy kis csík marad az ablak felső végében, ahol bevilágít az utcai lámpa. Nem tudom, mennyi idő telt el, lehet, hogy csak egy félóra, de talán órák is elmúltak, azután megnyikordult az ágy, és néhány pillanat múlva megpillantottam a félhomályban… Némán várakoztam, és emlékszem, hogy megizzadtam egy pillanat alatt. Ezután olyan hirtelen történt minden. Bebújt mellém a paplan alá, és egész sovány kis testével hozzám simult. Amikor tétován mozduló kezét megéreztem a testemen, hirtelen magamhoz szorítottam. Felnyögött, talán az örömtől, de lehet, hogy a szorításomtól, és hirtelen megsajdult bennem valami, olyan erősen, hogy fájt…

Vitális Anikó Janka 14 éves

DINÓK ZOLTÁN

Az én édesanyám

Az én anyám a legdrágább kincs a világon. Nem ismerek nála szerényebb teremtést. Istent látom benne. Az Isten megteljesülését. Ha haraggal gyűlik tele a szívem, ő mindig szeretetre fordítja azt bennem. Soha nem bántott. Legalábbis ok nélkül, soha. Mint ahogy senkit nem bántott ő ezen a bolygón. Hogy őt bántották-e azt nem tudom, de kívánok annak az embernek minden rosszat, aki az én anyámat valamivel megsértette. Drága virágszál. Kívánok neki hosszú életet. Már hetvenéves. Talán sok rosszat átélhetett, de ő mindig felülkerekedett. S ezért is szeretem. Tudja, mi a fontos ebben a keserves, bolond életben. Ezért is szeretem nagyon őt. Sokat mondja, beleélem magam az irodalomba – mert félt, hogy sokat fárasztom az agyam… Mindig, mindenkor, ha engem bántottak, mindig mellém állt… Aggódott értem. Mint mindig. Ha ő énrám szorult, mindent megtettem neki… Mert ilyen jó anyát még nem látott a világ… Ha beteg volt, én ápoltam. Mindig reményt öntöttem belé. Örültem, mikor beteg állapotából egészséges lett újra. S köszönöm neki azt is, hogy féltve tüdőm, szívem mindig hajtogatta, hogy kevesebbet dohányozzak… Úgy is tettem. Mindig vigyázott rám. Akkor is aggódott, amikor nem kellett volna. A postán dolgozta le az életét. Sosem felejtem el, mikor a főnöke úgy megsértette, hogy sírva fakadt. Jó tisztviselő volt, azt hiszem. Szerették a munkatársai több mint harminc éven át. Voltak talán még félbolond udvarlói is. Volt egy András nevű postás, akit nagyon bírtam, de szerette ő is az anyámat. Mindig idegeskedett valami miatt, szegény szívinfarktusban meg is halt. Anyám sokszor meg is hívta vendégségbe. Mindig csak kólát kért, de néha evett is nálunk. Mára már csak emlék maradt. Talán igazságtalan volt vele az élet. Pedig amúgy okos ember volt, és iskolázott gyerekei voltak. Szomorúan sirattuk. Aztán anyám nyugdíjas lett. Nem lett sok a nyugdíja. De az igazság az – amit nem tudok nem elmondani –, hogy apám indulatos és iszákos természete nyomot hagyott benne. Most is a fülembe csengenek azok az éjszakai veszekedések… Ezért is haragudtam meg többek között apámra. Kíméletlenül bánt anyámmal. Szegénynek tűrnie kellett. És illik-e mondanom vagy sem, szüleim elváltak voltak. Ám mégis együtt éltek. Mert félt az apám, hogy az utcára kerül. Maga nem tudta volna megállni a helyét. Szégyellhette volna magát. Anyám azonban tűrte őt. Tűrte az iszákosságával együtt. Más már régen elhagyta volna. Időnként azért kedvesek is voltak egymáshoz. Ritkán. Legalábbis akkoriban, amikor harmadik testvérként még kicsi voltam. Egy ilyen indulatos apa mellett döbbentem arra rá, hogy anyám milyen jószívű teremtés. Apám ezzel igencsak visszaélt. Anyám meg tudta… És tudtam én is gyerekfejjel… Azok a veszekedések… Anyám olyan sokat szenvedett. Apám mindig a kocsmában volt, anyám meg otthon velünk, velem meg a két testvéremmel… És csak idegeskedett. Az ötvenes éveiben járó apám csaknem minden fizetését elitta. Azért nagy ritkán anyám is eljárt szórakozni. Apám ezt persze rossz szemmel nézte… Anyám kevéssel beérte. A nőkről ezt szokták mondani. És ő ilyen is. Sokszor elnézem, amint a fotelben ül és rejtvényt fejt… Valahol járnak a gondolatai. Talán rajtam? Az élet dolgain? Nem is tudom, de nagyon el szokott mélyülni. Nincs számára új a nap alatt… Hiszen öreg már.

Azt mondják az ezotérikusok, hogy magunk választjuk meg a szüleinket… Gyönyörű egy teremtést választottam minden bizonnyal… A legritkábbat.

Makula Irén 11 éves

VERES TAMÁS

Látogatás

A virágbolt ajtaja fölé szerelt kolomp csilingelni kezdett. A virágárus éppen a szegfűket rendezgette egy magas vázában. Nem rakta külön a fehéret, a rózsaszínt, a cirmosat. Mindet beletette ugyanabba az edénybe. Arcára mély barázdákat szántott a hetven földi év, amit maga után hagyott.

Magas, pocakos férfi állt az ajtóban. Virágoszöld széldzsekijét egy kissé összébb húzta. A kint fújó hideg szél ellen már vékony volt ez a széldzseki is. Fején citromsárga sapkát viselt, amelynek elején fekete korona szimbólum ékeskedett.

– Jó napot! Mit adhatok?

– Csókolom! Két szál szegfűt kérek!

– Becsomagoljam? Celofánba vagy selyempapírba?

– Nem kell, köszönöm! Csak ide viszem a szomszédba!

A nő bólintott. Átvette a két virág árát. A férfi elköszönt és kilépett az üzletből.

Kint újra az arcába csípett a hideg szél. Elindult a virágossal szemben lévő gyalogosátkelőhely felé. Egy metálszürke Toyota Corolla lassított le, hogy átengedje. Éppen indult volna, amikor valaki rákiáltott hátulról.

– Tibi! Te vagy az? Ezer éve nem láttalak!

Megfordult. Egy hozzá hasonló korú férfi állt előtte. Annyira el volt takarva az arca egy vastag, kötött királykék sállal, hogy csak a szeme látszott ki. Látva a másik bizonytalankodását, lejjebb húzta a sálat. Az ő arcát is egyből pipacspirosra csípte a szél.

Tibi megismerte az arc gazdáját.

– Szia, Laci! Vagy húsz éve nem láttalak!

– Van az harminc is! Mióta elballagtunk az általánosból. Úgy tudom, már nem a városban laksz.

– Laktam pár városban az évek alatt, de mindig ide jövök haza.

– Most épp mi járatban?

– Jöttem meglátogatni édesanyámat. Veled mi újság?

– Van egy lacikonyhám a piacon. Ha a piacon jársz, ugorj be! Megvendégellek valamivel. És belőled mi lett?

– Állatkereskedésem van Pesten. Főként madarakkal foglalkozom.

– Gyerekkorunkban is madarásztál. Rengeteg madarad volt már akkor is. Rohannom kell! Csak a boltba ugrottam be, mert elfogyott a mustár, anélkül meg nem sokan eszik meg a debrecenit. Örülök, hogy láttalak!

A Toyota Corolla vezetője, egy melírozott, félhosszú hajú, aranykeretes szemüveget viselő nő mérgesen nyomta meg a dudát. Lehúzta az ablakot és megeresztett egy cirkalmas káromkodást, amiért a gyalogosok nem mennek át a kijelölt gyalogátkelőhelyen, hanem nekiállnak előtte traccs­­partit rendezni. Bezzeg, ha nem áll meg, akkor őt bünteti meg a rendőr!

Laci továbbment a piac felé. Tibi is ott állt a két szál szegfűvel az édesanyja előtt.

– Szia anya! Minden oké velem! A gyerekek is jól vannak! Lajoska megtanult írni és olvasni! Egész jól veszi az akadályokat az első osztályban! Franciska bemutatta a barátját. Kicsit aggódom! Még csak tizenhat évesek! Ő is, meg a srác is. Dezsőnek hívják! Nincs vele baj, de nehogy már Dezsőnek hívják a vejemet! Vagy neadjisten’ az unokámat! Képzeld, az előbb összefutottam Lacival! A volt osztálytársammal. Emlékszel rá? Most lacikonyhája van a piacon. Igen, Lacinak lacikonyhája van. Szerintem is morbid. Azt üzeni, hogy üdvözöl. Na, megyek is, mert nagyon hideg van.

Elrendezte a két szegfűt a vázában, megsimogatta a sírkövet, amelyhez eddig beszélt, és nehéz léptekkel elindult kifelé a temetőből.

Mező Armandó 12 éves

napjaink

L. RITÓK NÓRA

Eddig és ezután

„És továbbra is vallom, hogy nem egy gyerekkel kell százat lépni, hanem százzal egyet, hogy változzon valami. Nekünk is vannak egyéni sikereink… de az, hogy olyan rendszert tudunk működtetni, és ennek a hatékonyságát mérve fejleszteni, ami családok, közösségek életére lehet hatással, sokkal fontosabb.”

2022. Az Igazgyöngy Alapítványnak ez lesz a huszonharmadik éve. Az első tíz év még az oktatásban telt, egy hat településen működő, hatszáz gyermeknek délutáni művészeti oktatást adó iskolában, a sajátos módszertan kidolgozásával, ami ma is fejlődik, igazodva a kor kihívásaihoz. Ez a tevékenység bővült később folyamatosan kríziskezeléssel, családgondozással, közösségfejlesztéssel, tanodával, foglalkoztatással, egészen a településfejlesztésig, átfogva a társadalmi leszakadás teljes problémahalmazát.

És bővültünk földrajzilag is, hiszen először csak ott dolgoztunk, ahol az iskolánknak telephelye volt, aztán jött Told, a pilotprogramunk ¹ helyszíne, majd folyamatosan a többi falu is, hiszen a gyerekek sokfelől érkeztek hozzánk, így egyre több településsel, családdal kerültünk kapcsolatba. Ma 17 településen végzünk folyamatos szociális munkát, és a toldi pilotprogram elemeit kapacitásunktól függően visszük át más helyekre is. A kríziskezelés, családgondozás mellett az ösztöndíjprogramunk 15 településen éri el a tehetséges gyerekeket ebben a mentorált programban, a társadalmi vállalkozásunk 4 településen von be a Szuno kézművesprojektbe ² asszonyokat, és mindenhol megvan az együttműködés az intézményrendszerrel, hiszen csak velük együtt, közösen érhetünk el eredményt.

Folyamatosan épült, bővült a toldi pilotprogram is, egyre több tanodásunk lett, ma már több mint ötvenen kapcsolódnak be 0-18 éves korig. És bővül a közösség is, az idei karácsonyi ünnepségen nagy örömmel láttam olyanokat is, akik eddig sosem jöttek el a programjainkra.

A sok munka bővülést hozott az Igazgyöngy csapatában is: a társadalmi vállalkozásban foglalkoztatottakkal már 36 munkatárssal dolgozunk.

Bővült a kapcsolatrendszerünk is, nemcsak a helyi intézményrendszer szintjén, hanem országosan is. Sokszor írtam már arról, hogy örvendetes szakmai kapcsolataink vannak az egyetemekkel, a határon túli magyar pedagógusszövetségekkel, több szakmai civil szervezeti hálózatban vagyunk benne, és egyre többször sikerül kiépíteni kapcsolatot más tankerületekkel is, nemcsak itt, a berettyóújfaluival, amely keretében harminckilenc iskolával dolgozunk együtt, azaz egy mentorált program keretében építjük be a vizuális nevelés tantárgyba ezt a módszertant, a hármas fókuszú vizuális nevelést, az első négy évfolyamon.

A Felzárkózó Települések (FeTe) program megnövelte az egyházi kapcsolódások számát, hiszen ebben a programban az Igazgyöngy az egyetlen nem egyházi szakmai megvalósító. És már alig vállalható számban kapunk meghívásokat különféle konferenciákra, tapasztalatcserékre, hiszen az élet minden területéhez hozzá tudjuk tenni a tapasztalatainkat a társadalmi leszakadás szemszögéből.

Ám mindennek a bővülésnek feltétele a fenntarthatóság, ennek az egésznek a finanszírozása, ami nagyobb részben civil és céges támogatásokból, kisebb részben állami támogatásból (amit minden alapítványi iskola megkap, illetve a FeTe támogatás Toldra) és külföldi alapítványok támogatásából áll. E támogatások teszik tervezhetővé a munkát, aminek nagyon fontos feltétele a folyamatosság, hiszen ebben a hosszú távra tervezett, összehangolt hatásrendszerben minden átmeneti felfüggesztés gyors visszarendeződést okozna, nem lehet átmenetileg abbahagyni semmit, mert a korábban befektetett munka vész kárba, és elölről kell kezdeni, ha újra indulhat.

Szerencsére nálunk erre még nem került sor. Valami csoda folytán minden elemét tudjuk vinni ennek a munkának ennyi éve. Ez, azt hiszem, ilyen ellenszélben, ebben a témában tényleg maga a csoda.

Januárban lezárjuk és értékeljük az előző évet, és tervet készítünk. Bár a szervezetfejlesztés régóta fontos nálunk, az elmúlt években különösen nagy gondot fordítunk rá. Mennyi munka ez a tudásbővítés, hatékonyságjavítás! Stratégiakészítés, hosszú- és rövidtávú tervek, forrásteremtés, oktatási és szociális innovációk, csapatépítés, kudarckezelés, külső és belső kommunikációfejlesztés, IT tudásbővítés, nyelvtanulás, üzleti tervezés, átláthatóság, az ehhez és a törvényességhez szükséges adminisztrációs rendszerek működtetése, társadalmi hatékonyságmérés, munkamegosztás, szociális dizájn… no és a rendszerrel való együttműködés, szakmai és civil hálózatosodás. És természetesen alkalmazkodás a változó környezethez, ahhoz a társadalmi közeghez, amelyben az egész leszakadás formálódik, folyamatosan. Tudni és érteni annak az intézményrendszernek a működését, amely arra hivatott, hogy segítse a leszakadókat. Hiteles képet adni, nem beleesni az „ennek a tervnek sikerülnie kell” csapdájába, ami nem enged hibázni, és eltorzít mindent. Önreflektívnek maradni. Mindig. Felvállalni a hibákat és tanulni azokból.

A terv alapja a következő évre is a működés, a fennmaradás biztosítása, az ehhez szükséges hitelesség, átláthatóság, a támogatók bizalmának megőrzése. Ez azonban nem marad meg, ha nem tudjuk bizonyítani, milyen változásokat értünk el, mi az íve ennek a folyamatnak, milyen beavatkozási pontokra hogyan tudunk hatni. Ehhez objektív mérések is kellenek, és kreatív útkeresések. A tavalyi év értékelése ezek alapján történik, ugyanakkor kitér a területek egymásra gyakorolt hatására is. Hiszen a gyerekekre irányuló fejlesztések – melyek a legfontosabbak az Igazgyöngy életében –, leamortizálódnak, ha a felnőtt generációra nem próbálunk meg hatni. Ehhez szükség van mind arra, ami még a program része, közösségfejlesztési fókusszal, a képessé tevés jegyében: a hatásláncnak éppen ez a lényege. Egymást támogató, a hatásokat erősítő folyamatokat kell terveznünk, menedzselnünk és elemeznünk. Mindezt úgy, hogy a lehető legjobban építsünk azokra az emberekre, akikért dolgozunk. Mert nélkülük ezt nem lehet… csak velük, együtt, pontosan annyit segítve, ami szükséges a változáshoz. A közösség képessé tétele valójában arról szól, hogy felszámoljuk magunkat. Hogy végül ne legyen ránk szükség.

Abban teljesen biztos vagyok, hogy csak a terepen tudjuk megtalálni a kiutat a generációs szegénységből. Nincs olyan elméleti modell, külföldön kipróbált példa, ami megoldást adna terepi tapasztalat nélkül. Kell persze az elméleti tudás is – ezért fontosak az egyetemi kapcsolódásaink - és kellene egy valós politikai szándék is. Olyan, amely felvállalja, hogy magát a rendszert teszi alkalmassá a társadalmi leszakadás mérséklésére.

Ez a politikai közeg az, ami nehezen tervezhető. A fenntartás mellett ez volt mindig a munkánk nagy kockázata. Hogyan lehet ezt az ügyet jól képviselni a különböző kormányokon átívelve is? Ez sosem volt ilyen nehéz, mint az elmúlt években. És nehéz tervet is készíteni erre, mert már a működésünk, a puszta létünk is konfliktusokat gerjeszt, hiszen szembe megy a sikerkommunikációra épülő rendszerrel. Nem tehetünk mást, mint amit eddig: következetesen a szakpolitika mentén kommunikálni. Csakhogy a szakpolitika ma egyenlő a pártpolitikával. A szakmaiság megőrzése számunkra létkérdés.

Szóval, az idei év tervei között is szerepelnek majd oktatási fejlesztések, mind a szociális készségeket kiemelten fejlesztő művészettel nevelésben, mind az egyéni fejlesztési tervekkel dolgozó tanodában. Lesznek közösségfejlesztési továbblépések az asszonyközösséggel és a mikroközösségekkel is. A társadalmi vállalkozás Szuno projektjében a múlt évben megindult újjászervezés folytatása a terv, remélhetőleg egy-két, már alakuló szuper céges együttműködéssel megerősítve. A mezőgazdasági- élelmiszerfeldolgozási területen a stabilizálásra törekszünk majd. Az idén megújul az informatikai hátterünk is, már elkészült, és januárban mutattuk is a webshopot, és elkezdődött a honlap újra tervezése is. Van még pár izgalmas terv a tarsolyunkban… ötletben nincs hiány.

Furcsa, hogy ebben a reménytelen világban milyen optimistán fogok az Igazgyöngy 2022-es évéhez. De most így érzem. Talán azért, mert hiszek ebben a munkában. És mert érzem, sokan hisznek bennünk, segítenek minket, drukkolnak nekünk.

Vagy… egyszerűen csak azért vagyok ilyen optimista, mert én még mindig hiszek az emberekben. Ez egy olyan megerősítés, ami hihetetlen erőt ad.

¹ Toldi pilot program: Tizenkét évvel ezelőtt kezdtünk egy komplex esélyteremtő munkába Toldon, ebben a kis zsákfaluban, amely a társadalmi leszakadás összes problémáját hordozza. A stratégiaszerű munka húsz évre tervezett, közösségfejlesztési fókuszú, a problématérkép minden elemére hatást gyakorol. [vissza]

² Szuno kézműves projekt: Az Igazgyöngy társadalmi vállalkozásának egy része, a felnőtteket foglalkoztatja, textil és fatermékeket készítenek, a gyerekrajzok dizájnjával. Az idén tíz éves foglalkoztatás fő célja a munkavállalói kompetenciák fejlesztése. (https://szuno.com/) [vissza]

Bódi Kinga 10 éves

DÉNES GÁBOR

Jó ember volt

Gyekiczki András emlékére

{39} Mindezekre tekintettel a bíróság – a r.Pp. 206. §-ában foglaltakra figyelemmel – megállapította, hogy a kereset megalapozott, így a rendelkező rész szerint határozott.

{40} A bíróság a perköltségről és annak viseléséről, melynek része a felperes megfizetett, a 4.646.850 Ft perérték alapján számolt 278.811 Ft eljárási illeték, valamint a felperest képviselő ügyvéd munkadíja – figyelemmel a 32/2003.(VIII. 22.) IM rendelet 3. § (2) bekezdés a) pontjában foglaltakra és arra, hogy a felperes teljes egészében pernyertes lett –, a r.Pp. 78. § (1) és (2) bekezdése alapján a rendelkező részben foglaltak szerint határozott.

{41} Az ítélet elleni fellebbezési jogosultság a r.Pp. 233. §-án alapul.

Budapest, 2019. március 28.

Hatmillió forintra büntettek egy embert, mert negyven napot késett egy négy részből álló állandó kiállítás nyomdakészre tervezett anyagával, Pápán. Egy olyan kiállítási anyagról van szó, amit ő talált ki, ő kutatott fel, ő tervezett, ő harcolt ki – Pápa városa mindezt nem tette meg 1945 óta. Negyven napért hatmillió. Miközben tudták, hogy halálos beteg.

A bírósági döntés olvastán felhívtam Gyekiczki Andrást, akivel addig személyesen csak egyszer találkoztam, hogy a magam eszközeivel segíteni szeretnék neki.

– András, felveszem veled az egész történetet videóra és felrakjuk a netre, hadd lássa mindenki ezt a gyalázatot.

Néhány pillanatra süket csend lett a vonal másik végén. Csak András mélyre szívott lélegzését hallottam. Aztán lassan megjött a válasz:

– Komolyan gondolod? De nekem nincs pénzem egy filmet megfizetni.

– Nem pénzért csinálnám. Hátha a film segít.

Újabb csend.

– Köszönöm. Rendben. Csináljuk!

Két nap múlva ott voltam a nála a kamerámmal. Csak azt tudtam, hogy gyorsan kell dolgoznom, hogy aki időt nyer, életet nyer. Szó szerint. A legegyszerűbben kell forgatnom. Nincs se idő, se lehetőség a finom kidolgozáshoz, szép lágy világításhoz, kameramozgatáshoz.

– Hol vennéd fel? Milyen háttér lenne jó neked? – kérdezte András.

– A könyvespolcod előtt? Egy kicsi lámpával adok az arcodnak, a szemednek egy kevés derítést.

A szeme, mimikája nagyon kifejező volt. Nem egy pókerarc, minden érzelem látszott rajta. A szeme a szövegtől függetlenül is mesél majd.

– Hol kezdjük? – kérdezte, miközben felszereltem rá a mikrofont ő pedig elhelyezkedni próbált a könyvespolca elé helyezett, keményfából készült széken.

– Honnét jött a vállalás? Mi indított el? Azt mondd, ami a szívedben, a lelkedben van! Most csinálunk egy hangpróbát, aztán ha készen vagy, adj egy jelet, és indítom a kamerát – mondtam mindkettőnk megnyugtatására.

– Mehet! – mondta András, aztán pillanatnyi csönd után belekezdett:

– Pápán nőttem fel. Már gyerekkoromban is kíváncsi voltam, kik azok a pápai zsidó polgárok, a szomszédjaink, akiket onnan a halálba száműztek. Aztán az élet úgy hozta, hogy eljutottam Varsóba, ahol láttam egy fantasztikus kiállítást. Az volt a címe: „Én még mindig látom az arcukat”. A lengyel zsidóság háború előtti életéről szólt. Döbbenetes fotók egy iskolai osztályról, a lebontásra váró szatócsbolt előtt álló tulajdonosról, a családjáról. Egy testvérpár fényképe is fantasztikus hatással volt rám. 2011-ben arra gondoltam, hogy rendezni kellene egy hasonló kiállítást Pápán, amíg élnek azok, akik emlékezhetnek az egykori arcokra.

– Hogyan kezdtél hozzá? Volt valami konkrét elképzelésed, vagy csak egy víziód, hogy mit szeretnél a kiállítással üzenni?

– Természetesen voltak belső képeim. Történetek, arcok. Tudtam, hogy óriási a kihívás, de hittem benne. Megkerestem Pápán a még ott élő, zsidóságukat fontosnak érző embereket. A Pápa és környéke zsidó kulturális hagyományokat őrző kör tagjait. Sikerült a kör vezetőjével, Pulitzer Sándorral felvennem a kapcsolatot, és elmeséltem neki az elképzelésemet. Ő mutatott be a Pesten élő, Pápáról elszármazott csoportnak, a PÁZSIT körnek, azaz Pápai Zsidók Társaságának, akik a 2000-es években vették fel egymással a kapcsolatot, mint a háború után visszatérők gyermekei. A közös múlt, közös gyerekkor összekötötte őket. Kezdték felgöngyölíteni, összerakni az emlékeiket. Ekkor jöttem én. Az internet segítésével összehoztak azokkal, akik a világ különböző országaiban őrizték az emlékeket, fotókat, dokumentumokat, írásos emlékeket a háború előtt élt pápai zsidóságról.

– Mit kell tudni a pápai zsidóság történetéről?

– Az életükben jelentős fordulatot hozott 1748. május 18. mert ezen a napon keltezte Pápa birtokosa, gróf Esterházy Ferenc azt a védnöki levelet, amelyben engedélyezte, hogy a birtokán letelepült zsidók hitközséget alapítsanak. Pápán a XVIII. század közepétől rendkívül erős ortodox hitközség működött. Az 1848-as forradalom és szabadságharc napjaiban a zsidóságban konkurenciát látó német polgárság köreiből kiinduló antiszemita indulatok országos méreteket öltöttek. Ezek után a városi tanács Pápán sem volt hajlandó besorozni zsidókat a Nemzetőrség soraiba, jóllehet a hitközség akkoriban már százéves volt a városban. A tilalom feloldása után azonban a mozgósításra jelentkező 318 főből már 80 pápai zsidó sorakozott fel, akik között nem kisebb személyiséget találunk, mint a híres pápai főrabbit, Lőw Lipótot, a magyarországi zsidó emancipáció élharcosát, aki 1846-ban magyar nyelvű beszéddel nyitotta meg a Zsidó (ma Petőfi) utcában álló, gyönyörű, neoklasszicista stílusú, a firenzei reneszánsz hatását mutató, ún. terem-templomot.

1944 áprilisában, az úgynevezett „Jaross-listán” 2652 zsidónak minősített pápai polgár szerepel. A Pápa körüli három településről 1944. június elsejével még 900 személyt zártak be a gettóba és deportáltak. Többségüket napokon belül meggyilkolták.

A kör hatására körvonalazódott bennem a kiállítás lehetősége. Egyik napról a másikra megszületett a cím is: Elfeledett szomszédaink. Aztán sikerült összehozni egy kuratóriumot a Pápáról elszármazottak köréből. A következő fontos lépés az volt, hogy megkerestem Rajk Lászlót, akihez régi barátság fűzött. Tanúja voltam annak a heroikus munkának, amit ő az állandó Auschwitz-kiállítás érdekében tett. Laci egyből igent mondott, annak ellenére, hogy 2006-ban, Veszprém megyében nyomasztó kudarc érte. Az éppen felállítás alatt lévő 1956-os emlékművét egyik pillanatról a másikra elbontotta a hatalomra kerülő fideszes önkormányzat, majd büntető eljárást indított az alkotó ellen. Szerencsére a bíróságok még a polgári perekben is Rajk Lászlónak adtak igazat. Intő jel volt, de szerencsére Rajk nem rettent vissza tartva attól, hogy Pápán ugyanez megtörténhet vele. Én eleve azt mondtam, hogy a kiállítás létrehozása érdekében nem kívánok a fideszes önkormányzattal közösködni. A helyi civilekkel, a pápai hagyományőrző csoporttal és a PÁZSIT körrel szeretnék együttműködni. Ezt sikerült is tartani egészen 2012 júliusáig. Csak a megnyitó előtt két nappal találkoztam a polgármesterrel. A helyi egyesületen keresztül három kérést tolmácsoltam. Az egyik az volt, hogy takarítsák ki a zsinagógát, amelynek még a földszintje is koszlott a galambok évtizedek óta ott száradó tetemétől és ürülékétől, aztán fedjék le az ablakokat valamilyen fekete fóliával és adjanak áramforrást. Nos, ennek eleget is tettek. Így a város vezetésének nagy meglepetésére, 2012. július 15-én hatalmas érdeklődéssel egy jelentős kiállítást nyitottunk meg. Többszáz ember volt a zsinagógában, úgy gondolom, hogy a háború óta nem jöttek össze ott ennyien. A kiállítás három hónap alatt nagy hírre tett szert. Olyannyira, hogy az országban több helyen kezdeményeztek hasonló kiállításokat. Hosszú évtizedek hallgatása után megmozdult valami.

– Igen, sokat írtak róla, beszédtéma volt. Mi történt ezek után?

– A kiállítás megnyitása után két évvel keresett meg Pápa város vezetése, hogy csináljunk együtt egy állandó kiállítást. Az első megbeszélésből kiderült, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériumának van egy pályázati lehetősége a vidéki múzeumok, múzeumi hálózatok számára. Azt mondták, hogy a pápai fideszesek ki tudnak járni egy kis pénzt, konkrétan 18 millió forintot. Ebből a támogatásból szeretnék megvalósítani az Elfeledett szomszédaink állandó kiállítást. Sőt, kiállítás sorozatot.

– Nem éreztél semmilyen hátsó szándékot?

– Nem. Úgy tűnt, jogilag minden rendben van. 2014 szeptemberében írtuk alá a szerződést: én a következő év tavaszára leadom egy négy részből álló kiállítás sorozat anyagát. Azonnal elkezdtem a munkát, de közbeszólt a betegség. Komoly műtéten estem át, két hónapra kivett a munkából. Kórház, lábadozás, teljes elkülönítés. Mihelyt jobban lettem, megújult lelkesedéssel álltam neki a munkának, és minden erőmmel azon voltam, hogy egy méltó, maradandó kiállítás jöjjön létre Pápán.

– A műtét sikerült?

– Ha az ember tudja, hogy áttételes daganata van, akkor az állapota szinten tartása is nagy eredménynek számít.

Nagyot nyeltem. Egy pillanatra csend lett, aztán András folytatta.

– Dolgoztam, ahogy erőmből telt. Napi tíz-tizenkét órát. 2015 januárjában a város egyik alkalmazottja, akit a 2012-es kiállításon azért vettek fel, hogy nyissa és zárja a kiállítást, fogadja, esetleg információkkal lássa el a látogatókat, keményen megzsarolt. Azt mondta, pénzért átadja nekem a kiállításra beérkező személyek elérhetőségét, az általuk bevitt anyagokat, vagy egyéb olyan forrásokat, melyek Pápán fellelhetők. Azt terjesztette ugyanis a látogatók között, hogy ő gyűjti össze a megmaradt emlékeket. Amikor számonkértem, milyen jogon, azt felelte, ez az ő szellemi terméke és kutatása, amit munkaidőn kívül folytatott. Tudtam, hogy ez nem igaz, de milliókért akarta átadni a címlistát. Nem dőltem be, végeztem tovább a munkámat, és 2015 áprilisára elkészültem az erős kiállítási anyaggal, amit a zsinagóga földszinti terére terveztem.

András két kezével görcsösen fogta a keményfa székét. Aztán vett egy nagy levegőt, és máshonnan folytatta.

– Talán nem mindenki tudja, hogy egy csodálatos, 19. század közepén épült zsinagógáról van szó, amelyben fénykorában 800 férfiú ülhetett a földszinten és két emeleti karzat szolgált a nőknek. Ebben a csodálatos térben lett volna a kiállítás. Az egykor pazar zsinagóga hihetetlenül ­rossz, romos állapotban van. Az önkormányzat a tulajdonosa. A romos, málladozó zsinagógában akarták az állandó kiállítást megrendezni, azzal a felütéssel, hogy előbb-utóbb szereznek pályázati pénzt a felújítására. Ami persze azóta sem történt meg. Az önkormányzat és a minisztérium utólagos kívánsága volt, hogy egy szakértő is csatlakozzon a projekthez. Ez nem volt benne az eredeti szerződésemben. Nyeltem egy nagyot, elfogadtam. 2015 áprilisában, a szakértővel egyeztetve, nyomdakész állapotban átadtam a városnak egy teljes kiállításnyi anyagot.

– A város vezetése hogyan reagált? Tetszett nekik?

– Nem derült ki, nem reagáltak, mintha meg sem történt volna az átadás. Nem értettem mi történt.

– Itt egy pillanatra álljunk meg, mert a kívülállót is biztosan érdekli, hogy mi volt az eredeti szerződésben.

András próbált korrektül, elegánsan fogalmazni, miközben én, hallgatva a történetet, egyre dühösebb lettem.

– Az időközben módosított szerződésben az szerepelt, hogy 2015. április 30-ig a teljes anyagot, vagyis nem egy, de négy kiállítás anyagát adom át digitális formátumban, tehát nem teljes, nyomdakész változatban, hiszen azt már nem olyan egyszerű korrigálni, ha a szakértő kifogásol valamit.

– Nem is sejtetted, hogy mi történt a háttérben?

– Nem értettem. Én azt mondtam, hogy mindent megcsinálok, lépésenként, az adott határidőre átadok egy teljes kiállítás-anyagot, amit a következő hónapban már meg is lehet nyitni. A másik három kiállítás anyagát viszont május 19-én küldtem el a város megbízottja részére, teljesítési igazolással, számlával.

– Erre hogyan reagáltak?

– A város vezetése úgy döntött, hogy ezt sem veszi át, mert szerintük az elkészített anyag nem a szerződésben kikötött formában van. Azt feleltem, tévednek, de ha úgy kívánják, akkor a szerződésemben szereplő szakértői egyeztetést, valamint a nyomdakész változatot a saját költségemre vállalom.

– Meglepődtek?

– Erre sem jött reakció. Egy szót se szóltak. Aztán lassan megtörtént egy egyeztetés, és a nyomdakész változat is elkészült. Éreztem, hogy valamiért húzzák az időt. Heteket csúsztunk amiatt, hogy a város vezetése beleszólt még abba is, hogy ki legyen a nyomdai vállalkozó, aki a nyomdai munkákat kivitelezi. Nemtelen harc volt.

– Lehet, hogy meggondolták magukat közben?

– Mintha az egészet el akarták volna felejteni. Mintha nem is akarták volna már az egész kiállítást. Nem voltak hajlandók megnevezni, hogy a vásznakat melyik nyomdával akarják kinyomtatni. Áprilistól júniusig tartott a nyomda kiválasztása. Talán nem meglepő, de az önkormányzat vezetői egy helyi nyomdát jelöltek ki. Amikor közölték, hogy milyen formátumban kérik az anyagot, én már tudtam, hogy sok jóra nem számíthatok. A helyi nyomda alkalmatlan volt ezeknek az igényes anyagoknak az előállítására.

– A nyomdai munkák során beleszólhattál, hogy hogyan, milyen minőségben készítsék el a munkát?

– Egyszer láttam az elkészült terméket, más kérdés, hogyan. 2016-ban néhány hónapig az anyag fent volt a zsinagóga falán, de erről senkit nem értesítettek. Sokkal rosszabb minőségben nyomtatták, sokkal rosszabb minőségű vászonra, mint ahogyan én ajánlottam. A zsinagóga nem volt nyitva a látogatók számára.

– De vissza az átadás-átvételhez. 2015. június 22-ig minden anyagot, még a szerződésben nem szereplőt is, átadtam, az összes kívánságukat teljesítettem. Sőt, felkínáltam, hogy az előző kiállítás emblematikus vásznait, az úgynevezett szellemképeket is átadom: ezeket az eredeti kiállításon átlátszó, úgynevezett selyemvászonra nyomva, a zsinagóga belső terébe lógattuk. Rajtuk embernagyságú, álló és ülő férfi- és nőalakok, s mivel mindkét oldalról látszottak, úgy tűnt, mintha az egykori szomszédok valóban ott állnának a térben. Az volt az elképzelésünk Rajk Lacival, hogy a képeken szereplő egykori pápai polgárok ott várják a zsinagógába belépő látogatókat. Mintha kíváncsian figyelnék, hogy kik azok, akik most ide betérnek, hozzájuk.

– A szellemképek nem szerepeltek az állandó kiállítás koncepciójában?

– Nem, mert ezeket nem lehetett még egyszer, más szereplőkkel legyártani. Én az előző kiállításunk anyagából adtam volna. A polgármesterrel nagy egyetértésben meg is egyeztünk ebben telefonon.

– Mi történt a telefonbeszélgetés után?

– Két hónapig megint nem történt semmi. Majd egyszer, a szokásos éves mártír- megemlékezésen odalépett hozzám a „teremőr”, mondván, a főnökei szóltak, hogy az általam leadott anyagokból „valamit” tegyen fel a falakra. De mit, kérdezte tőlem ott, a megemlékezés közben. Azt hittem, megnyílik alattam a föld, vagy rám szakad a zsinagóga teteje. Mi történik itt?

– Nem értem. Nem neked kellett volna a kiállítást berendezni? Arra szerződtek veled, vagy tévedek? A kiállításnak te vagy a szerzője, te írtad a forgatókönyvet. A te anyagaidat hogyan rendezheti más?

– Én sem értettem. Rendkívül precízen kidolgozott tervet adtam át, benne mind a négy kiállítás összes tablójának a sorrendje és helye feltüntetve. Súlyozva, hogy milyen összetételű, milyen társadalmi helyzetű családok, személyek, történetek kerüljenek az egyes kiállítások keretébe. Az egész nagyon aprólékosan, pontosan meg volt szerkesztve, gondolatilag is, látványilag is, meg persze emocionálisan is. Nekem ez nem csak feladat volt, ez a munka éltetett.

András nagyon fegyelmezte magát. De ahogy gondolataival visszatért a közelmúltba, egyre feszültebb lett.

– Fájdalmas csapda ez, mert vannak helyzetek, amikor az alkotó nem adhatja fel, amit elkezdett, minden nehézség ellenére végig kell csinálnia. Hiszen tartoztam azoknak, akik megbíztak bennem, akik önmagukat, a családjukat, a legszemélyesebb történetüket osztották meg velem, hogy létrejöhessen végre egy megemlékezés egy olyan traumáról, amiről ma már egyre kevesebben akarnak tudni. Mintha meg se történt volna. Lehet, hogy valakik nagyon nem akarták, hogy a nagyközönség számára is megnyílhasson Pápán az Elfeledett szomszédaink állandó kiállítás, mert nem akarnak emlékezni az arcokra? És akkor tőlem kérdezi a kiállításért felelős egyik személy, hogy mit is pakoljon fel a falakra. Már ez is megalázó volt. Aztán 2015 szeptemberében egy bírósági iratot kaptam: Pápa város önkormányzata keresetet nyújtott be ellenem késedelmi kötbér és kamatai megfizetésére. Kötbért 53 napra.

– De mi volt a kötbér alapja?

– Az alap maga a késedelem, azaz egy olyan késedelem, amit ők maguk állapítottak meg. Aszerint, hogy a különleges kívánalmaik szerint elkészített kiállítást mikor óhajtották átvenni. 2015 februárjáig, talán márciusig nagyjából tudtunk együttműködni, de onnantól már csak az számított, hogyan lehet erről a kiállításról még több bőrt lenyúzni. Újabb szempontok kerülhettek elő.

– Milyen szempontok? Hatalmi sakkjátszma? Egy kiállítás miatt?

– Két évig tartott, mire kijelölték az eljáró bíróságot. Aztán a Budapest Környéki Bíróságon 2017-től 2019 áprilisáig folyt az elsőfokú eljárás.

– Mi lett az ítélet?

– Az elsőfokú ítélet majdnem mindenben helybenhagyta az önkormányzat keresetét, annak ellenére, hogy számos ponton bizonyítottuk a kereset megalapozatlanságát. A bíró az ítéletet úgy hozta meg, hogy semmilyen szempontot nem vett figyelembe, amit az alperes bizonyított.

– Mi történt aztán?

– A másodfokú ítélet meghozatala újabb fél évbe telt: 2019. november 13-án kaptuk kézhez, az elsőfokú ítéletet helyben hagyva 4 millió 800 ezer forint késedelmi kötbért ítélt meg a bíróság a felperes, azaz az önkormányzat javára. Ennek a kamatai, illetve a különféle perköltségek, eljárási illetékek összesen 5 millió 980 ezer forint.

– Minek az alapján számolták ki ezt a bődületes összeget?

– Ők találták ki. Lehetett volna a többszöröse is. Nincs mögötte racionalitás.

– A kötbér nem azért van, mert valakit kár ér bizonyos késedelmi teljesítés miatt?

– Az önkormányzatot kár nem érte. A késedelmi kötbér nincs is kárhoz kötve. Ők úgy vélték, hogy minden erőfeszítésem dacára nekik ez a pénz jár! Én meg úgy gondolom, hogy ez a követelés felháborító, mert sokkal többet kaptak, mint amiben eredetileg megállapodtunk. A perek elhúzása radikálisan megnövelte a kamatköltségeket is. És ami a legfájdalmasabb, a per elhúzódása módot adott arra, hogy a kiállítást dobozba zárhassák.

– Számomra érthetetlen az ügy. Mi a jó ebben?

– Meg akartak felelni valaki, vagy valakik elvárásának.

– Van elképzelésed, hogy honnan tudod ezt a pénzt előteremteni?

– Főleg azok adják össze, akiknek felmenőiről szól, vagy szólhatott volna ez a kiállítás. Akiknek fontos az, hogy a vidéki zsidóság története egy ilyen kiállítás keretein belül megörökítve a nyilvánosság elé kerülhessen. De vannak olyanok is, akikkel sosem találkoztam, vagy felületes az ismeretségünk, mégis segítenek.

– A város polgárai tudják, mi történt?

– Biztosan, hiszen ezt az önkormányzat győzelemnek éli meg. Szerintem azért az elég nagy botrány, hogy négy éven keresztül ezt a kiállítást dobozokba zárva őrizték, miközben engem egyhavi késedelemért büntettek. És teljesen mindegy, hogy a város fideszes vezetése, fideszes támogatói, prominensei – házelnöktől országgyűlési képviselőkig – voltak-e a háttérben. Bárki volt, szerintem nagyon rossz ügyet szolgált ezzel. Én mindent el fogok követni, hogy kifizethessem a rám rótt büntetést. És ameddig erőm engedi, harcolni fogok, hogy a kiállítás mindenki számára látható legyen.

Elkészült a film. Hívtam Andrást, hogy jöjjön át, nézze meg, kell-e rajta igazítani. Szerencsére minden rendben volt. Örült az első közös munkánknak. Azonnal feltettem az internetre, András megosztotta az ismerősei között. Sokan csak a filmből tudták meg, mi történt valójában. Néhány nap alatt kisebb-nagyobb összegű támogatásokból összegyűlt a hatmillió forint, amit az ítéletnek megfelelően határidőre András befizetett a pápai önkormányzat és a bíróság számlájára. Nagyon meghatotta, hogy sokan mellé álltak. Úgy érezte, hogy a hálán kívül még többet szeretne adni a tudásából, a kutatásaiból. Új anyagokon dolgozott. Egy híres család történetét szerette volna bemutatni a megújult Rumbach utcai zsinagógában.

– Mi lesz ezután? – kérdeztem.

– Minden anyag ott van, elzárva. Nem tudni, milyen körülmények között.

Hónapok teltek el és jött a hír, hogy megnyitottak a pápai zsinagógában valami kiállítást abból az anyagból, amit ő kutatott, szervezett, tervezett, kivitelezett. Nyilván elfelejtettek neki szólni, mert a rendezésből egyszerűen kihagyták.

– Hallottad? Bár a kiállítás nyilvános, de nincs meghirdetve és nincs nyitva, előzetes bejelentkezéssel lehet megtekinteni – mondta szomorúan a telefonba András. A sok megaláztatás után ez a hír se tett jót az egészségi állapotának.

Aztán a PÁZSIT kör megszervezte, hogy busszal lemegyünk és megnézzük, mit és hogyan állítottak ki. András vállalta a tárlatvezetést.

Én pedig tervezgettem: – Volna egy elképzelésem. Mi lenne, ha olyan tárlatvezetést csinálnánk, amilyet eddig senki. Mennénk az utcán. Megállnál egy ház előtt és elmesélnéd kik laktak ott, mit csináltak. Mit adtak a városnak? Ehhez nem kell más csak mi és a kamera.

András szeme felragyogott: – Ha egy kicsit jobban leszek, megcsináljuk!

– Jó ember volt – mondta a temetésén az egyik búcsúztató.

xxx

gyereksarok

FELLINGER KÁROLY

Gyerekversek

Rózsa

Peti, aki 8 éves, mint én,
udvarol nekem,
elhívott a cukrászdába
francia krémesre.
Azt mondta, kár,
hogy magyar iskolába járok,
mert ha én is szlovákba járnék,
egy osztályba kerülhetnénk,
egy padban is ülhetnék vele.
Meg mert úgyis Szlovákiában élünk,
s a tanító nénije szerint „Szlovákia
egy virágzó, illatos rózsabokor”,
s a szlovákok hamarabb voltak itt,
mint a magyarok.
A szemébe szerettem volna nézni Petinek,
de kettőnk közt az asztalon
a vázában egy rózsa hervadozott.
Azt hiszem, attól nem láttuk egymást.

Nagyobb és nagyobb

Szerelmem, a nyolcéves Zolika,
eldöntötte, átússza
a harminc méter széles Kis-Dunát,
majd átgyalogol a hídon,
és learatja nálam a dicsőséget.
Két méterrel a túlsó part előtt
meggondolta magát, és visszaúszott hozzám.
Nálad elmentek hazulról?,
kérdeztem tőle.
Hisz így két méter helyett
huszonnyolc métert kellett még leúsznod.
Azt felelte, nem baj,
a lényeg,
hogy az ember mindig nagyobb és nagyobb
célokat tűzzön ki maga elé.

Többet és többet

Apu fogyókúrázni akar,
mert lassan már száz kilós.
Azt mondja anyunak,
meglátja,
fél éven belül már csak nyolcvan kilós lesz.
Aztán hozzáteszi,
na jó, inkább kilencven, vagy kilencvenöt.
Nemhiába mondom én,
hogy apu nagyon elszánt.
Az idő múlásával
mindig többet és többet akar.

Napocska

Amikor jó melegen, fényesen süt
délben a napocska,
nagyapa arról beszél,
hogy a nap eltátotta a száját,
talán még be is kap egy
olyan formájú kisovis gyereket,
mint amilyen én vagyok.
Ilyenkor, ha belenéz az ember – mondja ő,
nagyon ijesztő, félelmetes a nap,
elveheti az ember szeme világát.
Bevallom, amikor egyedül kell aludnom éjszaka,
nagyon félek a sötétben.
Nem szeretnék egy ilyen napocskával
találkozni.

Játék

Amikor az apucival társasjátékozom,
mindig ő nyer.
Anyu leszidja érte,
azt mondja, nincs neki szíve.
Szerintem van neki,
csak nem szív alakú.

Bánat

Amikor a szüleim külön költöztek,
apu egy ideig nem jött
meglátogatni engem.
Anyu azt mondta,
nem csodálkozik ezen,
mert sose volt szíve az apunak.
Szerintem volt neki,
csak megette a bánat.

Nyelvelő

Dédipapa a nagyon öreg cipőjének,
aminek már sarka sincs,
kivágja a nyelvét,
hogy csúzlit készítsen belőle.
Hiába köszönök neki,
nem válaszol,
nem szól egy árva kukkot sem.
Mivel már elmúlt nyolcvan éves,
aggastyán, akárcsak az a bizonyos cipő.
Elgondolkodom.
Talán csak nem vágta ki
valaki az ő nyelvét is?

Ugrató

Karcsi papa azt mondta,
akkorát ugrani felfele,
amekkorát én tudok, ő nem bír,
de mégis nagyobbat ugrik,
mint az emeletes házunk.
Bambán néztem rá,
mint aki nem hisz a fülének,
majd biztattam:
– Ugorj, papa, erre aztán kíváncsi vagyok!
– Előbb ugorjon a ház – válaszolta nevetve
az én furfangos nagypapám.
– Bárcsak addig élnék, kisunokám,
amíg ez a ház rászánja magát az ugrásra.

KUTAS JÓZSEF

A Senki-Valaki

„Scott megkérdezte, nem félek-e a haláltól, s én megmondtam, hogy néha jobban, mint bármi mástól.”

(Hemingway: Vándorünnep)

Hálás volt a sorsnak, hogy senki se látja, amikor így kínlódik.

Megülhet észrevétlenül a füstlehelő kocsma előtt, és mondhatja, csak a fejét szellőzteti, vagy más marhaságot, ha bárki megkérdi, miért gubbaszt úgy, akár holló a kerítésen; de kétségkívül jobban örült annak, hogy senki se jár errefelé. A Cárhoz címzett vendéglátóipari egység előtt kornyadozó bokrok mögé se rejtőztek rossz szándékú vagy részeg atyafiak.

Szergej úgy gondolta, elüldögél még a félhomályban, a vizsgálóbírószerűen bamba telihold sápadt arcát nézegetve, hátha sikerül rendet tennie önmagában.

Csupán egy pohár bort ivott, azt is apródonként szürcsölte, forgatta a kortyokat a nyelvén, ahogyan egy valamikori vadászmestertől elvárható, aki annak idején mindennek megadta a módját, s aki, mióta tisztes vagyonhoz jutott egy mesébe illő nősüléssel, nem felejtette még el, honnan jött, s hogy hová tartozik.

Most azonban főhetett a feje! A sors benyújtotta a számlát, s neki nem sok választása maradt, állja-e a cechet.

Néhány órája még boldog és elégedett emberként rótta a színes tornyú város utcáit, beszívta az ódon kapualjak nyers hűsét, tekintete a messze magasban suhanó felhőrajokat követte – amikor egy keskeny sikátorból elétoppant egy díszgúnyás törpe, és hivatalos, bár papír pjernacsot, azaz buzogányt nyújtott át neki; egyenesen őfelsége kezei közül.

Követte a törpét, szívdobogva a rá váró megpróbáltatástól.

– Menj el Oda-Sehova, és hozd el nekem a Senki-Valakit, mert különben véged – mondta a hófehér szakállú cár atyuska, miközben a sarokban ácsingózó főlakáj csúfondárosan méregette malacszemeivel (Szergej sejtette, tőle származik az újabb pazar ötlet).

A palota különszobája, ahol fogadták, sötét drapériákkal volt borítva, és Szergej csak hosszas tanulmányozás után tudta kiválasztani a fekete vásznak közül felesége szőttesét, amit elsőként zsarolt ki tőle a cár atyuska… akkor azt hitte, végleg megszabadult tőle, hogy a cár megfeledkezik róla.

De a cár végzetes és végleges szerelembe esett, s szenvedélyét a kövér és egészségtelenül sápadt arcú főlakáj változatlan energiával és kitartással szította.

Szergej a kocsma mögött még mindig nem tudott szabadulni a cár atyuska sóvárgó tekintetétől; mégsem volt képes sértőnek, sőt, ellenszenvesnek találni. Megértette ezt a kíméletlen mohóságot: Marja Tengerszépe volt a felesége, nem a sarki fűszeres lánya; viszont ő szabadította meg egy jól irányzott puskalövéssel az átoktól, és nyerte el kezét, nem pediglen ez a nyálcsorgató aggastyán.

Megértette a vágyat, de nem helyeselhette.

– Lehetetlent kívánsz tőlem, felség – mondta rekedten, mire az uralkodó mögött posztoló aranykardigános, izmos alakok kissé előre léptek. Nem fenyegetően, csak jelzésszerűen villant meg rubinköves övük, kifúrt fülcimpáikban a gyémántok.

– Úgy gondolom, te vadász – mondta ekkor a főlakáj hátulról selymesen –, nem vagy abban a helyzetben, hogy megtagadd a fenséges cár egyszerű kérését, ami első hallásra ugyan kissé nehéznek tűnik, de teljesíthetetlennek semmiképpen. Ugyanígy vonakodtál elindulni a Babujja kandúrért, és emlékezzünk csak vissza, mekkora hűhót csaptál, amikor felséges urunk megholt édesapját kellett felkeresned a föld alatti világban.

– Én emlékezem – vetette oda Szergej –, és te emlékezel-e? Fáj-e még a hátad, ahol az ördögök megpüföltek, míg én a tiszteletre méltó cár öregatyával diskuráltam, és neked kellett húznod a kordét az öreg helyett? Érzed-e az esős időt, barátom? A havat? A szelet? Vagy amikor a Babujja-kandúr beléd vájta a karmait?

– Ne szájalj itt, te vadász, hanem aló mars, lódulj.

– Menjek Oda-Sehova, és hozzam el a Senki-Valakit?

– Úgy, ahogy mondod, vadász. Menj el. Hozd el.

– És miért?

– Várj csak, elmagyarázom neked aprólékosan.

A cár a szócsata első hangjaira a háttérbe húzódott, néhány tarka párnára vetette magát, és csupasz tenyeréből szőlőt majszolgatott. Fehér szakálla horpadt mellkasára csorgott, tekintete üres volt, tompa, mint két kopott pénzérme.

Testőrei visszaléptek a frontvonalból, és hagyták, hogy a főlakáj kérlelhetetlen érveivel térdre kényszerítse Szergejt, a vadászt, akinek el nem ítélhető módon Marja Tengerszépe volt a felesége.

S most itt kuporgott a kocsma mögött, ahová hatodik érzéke küldte: a főlakájt követte egész álló délután, hogy kilesse, honnan szerzi képtelenebbnél képtelenebb ötleteit, amivel azután sarokba kényszeríti őt. Azt Szergej tisztán értette, mire megy ki a játék, nem kellett túlságosan éles elméjűnek lennie, hogy kiókumlálja, mennyi az annyi; Marja Tengerszépe volt a tét. A kémkedés során néhányszor közel került, hogy feladja – az agrárkutya léptekkel ügető főlakáj rendszertelen, gyors tempót diktált –, ám elég volt felidéznie felesége akvamarin szemét, göndör haját és mosolyát ahhoz, hogy folytassa a leskelődést.

A kandúr meg a cár öregapja részben-egészben érthető volt, trükkös terv, de logikus. El akarták őt távolítani az udvarból (ha közben meghal, annyi baj legyen, leírható veszteség), ám ez a legutóbbi feladat messze meghaladta mind a logika, mind a józanság határait. Mintha egy őrült mondta volna tollba azzal a céllal, hogy elveszejtse őt.

Piszkossárga fény fröccsent az egyik nyíláson, s nyomban utána harsány röhögést öntöttek ki a bejárati ajtón.

A vadász megrezzent. Ha itt, ebben a kocsmában főztek ki ellene valamit, a nyomára kell jutnia, különben esélye sem lesz teljesíteni a cár másodkézből származó parancsát. Jelen esetben mindegy volt, kitől-mitől jött az ötlet: az számított, hogy Szergej feje fölött megcsillant a hóhér háromszor kovácsolt pallosa.

A sövény mögötti ablakhoz kúszott, a hideg és rücskös falhoz tapadt, akár a hegymászó, és araszról araszra húzta fel testét egészen a keskeny ablak pereméig.

Emlékei szerint ez volt a legtökéletesebb szög, amit a kocsma kínálhatott: a tekintet szabadon futhatott végig, mint üres biliárdasztalon az utolsó, fekete golyó, egészen az utolsó asztalig, ahol a főlakáj nyakalta a kocsma hírhedt lőréjét, kupec módra két kézzel fogva a mázas korsót.

Szergej nagyot nyelt, szinte fájt. Megszomjazott a gyűlölt palotabeli, nem hétköznapi ivómutatványától, de nem feledkezhetett el feladatáról. A főlakáj nem egyedül ivott, ehhez nem fért kétség, és Szergej addig-addig nyújtózott, míg megpillantotta ellensége alkalmi partnerét.

Az ivótárshoz hasonló figurát sohasem látott még, és ha rajta múlik, nem is lát soha. Volt ideje alaposan szemügyre venni, mert a főlakáj hosszasan ivott, még többet beszélt. Szergej felváltva csodálkozott és undorodott az ismeretlen fizimiskájától.

Az alabástromfehér, aggasztóan sovány arcot fekete kámzsa foglalta keretbe, mely úgy fogta körbe arcát, mint egy pokolbeli kéz. Az illetőnek hosszú, keskeny orra, pengeszerű szája volt, résnyire nyitott, holt szemei; ezen az arcon minden éles és egyenes volt.

Szája nem mozdult, amikor odaemelte a korsóját, és amikor felcsúszott sötét ruhaujja, Szergej megfigyelte, hogy a karja vakítóan fehér csontszerű.

– Kicsoda ez az alak, és vajon melyik sírból mászott elő, hogy a lakájjal találkozzék? – gondolta Szergej. – Vajon ő lehet a rosszindulatú tanácsadó? És egyáltalán, honnan szedi az agyafúrt tippjeit ez az alávaló gazember?

Minél tovább bámulta, annál jobban borzadt tőle. A távolság ellenére is tökéletesen érezte az idegenből áradó megfoghatatlan hidegséget.

Megfigyelte továbbá, hogy a főlakáj melletti összes asztal üres, mindenki a többinél tolakodott, jóformán egymás ölében ültek, összepréselődve, mint egy menekülthajón, ami a pestis elől futott ki a fertőzött kikötőből.

A kényelmetlenség szemlátomást nem zavart senkit, se a bongyor hajú utcalányt, se a tagbaszakadt, csíkos ruhát viselő fickót, akiről Szergej úgy tudta, egy sarkvidéki táborba csukták vagy egy hónapja; mindenki jól elvolt a másikkal, azzal a feltétellel, hogy tisztes távolságban maradnak a főlakáj asztalától.

Olyannyira ügyeltek ez íratlan szabály betartására, hogy inkább nagy kerülőt tettek a pult felé, semmint behatoljanak a veszélyes zónába.

Pedig se a lakáj, se a Halálfej nem csinált semmi különöset, olyanok voltak, mint két cimbora, aki beült iszogatni egy kicsit vacsora előtt a kocsmába.

Szergej agyában jó ideje dobolta indulóját a cár parancsa.

Oda-Sehova. Senki-Valakit. Újra meg újra. Nem értette a dolgot. Ha a cár meg akar szabadulni tőle, miért nem veti börtönbe valami koholt ­ürüggyel? Miért kell a főlakájnak mesterkednie, cseleznie, ócska és piszkos trükköket bevetnie?

Karja lassan elzsibbadt, úgyhogy leengedte magát a fűbe, tarkóját a falnak döntötte.

Amikor megérezte a nyirkos követ a feje mögött, hirtelen rájött valamire.

– Marja – mondta csendesen –, Marja. Eddig is ő segített. Ő igazított útba a kandúrhoz és a holtak világába… és most is megteszi, ha megtudja, mi a tét. Vajon a jó cár atyuska tudja-e, hogy az asszonyom szeret engem, és mindent elkövet a megmentésemért, s hogy ő hasztalan mesterkedik, úgyis alulmarad?

Az ajtó ismét kivágódott, ezúttal erősebben, hangosabban, egy nagy kőnek ütődve jókorát csattant. Szergej félrehúzódott a kocsma fénye elől, ezúttal azonban nem sárga, hanem vörös cseppek záporoztak.

A fénypermet tőle alig egy lépésnyi távolságban ért földet, és ő tudta, hogy odabent a lámpákra a kései vendégek miatt borszínű vászonsapkákat húztak, jelezve, hogy tisztességes emberek már nem térnek be a Cárhoz címzett vendéglőbe.

Szergej induláshoz cihelődött – de nem volt se kedve, se szíve odaállni Marja elé, szép nyugodtan előadni mondókáját a küldetésről, a cári megbízatásról, melynek záró mondata ugyanúgy végződött, mint a múltkor: mert különben véged, ezt hajította eléje a cár atyuska, és utána rögtön visszavonult, el a sarokba, a tarka párnákra, ahol hangtalanul csócsálta várható győzelmét.

A főlakáj és furcsa cimborája az átalakuló vendégkör ellenére sem távozott. A leskelődő elszántan várakozott önkéntes posztján; lassan kezdett kirajzolódni előtte egy terv.

– A cár atyuskának fogalma sincs, hová küldött el engem – gondolta –, semmit nem tud! Azt sem sejti, kiféle-miféle az a Senki-Valaki! Mert ha tudná, megtörténhet, hogy visszavonja a megbízatást, és soha, de soha többé nem feni a fogát Marjára… se ő, se a patkányképű selyemszolga.

Várakozott. Szíve – akár fáradtságból, akár a vékony kis reménysugarat követve – nyugodtabban nyargalt a benti kopár pusztákon.

Szergejt tökéletesen elrejtette a sötétség: a város elhagyott részére követte palotabeli ellenlábasát, s most csak a hold világított. Különös, keserű dac keményítette szívét. Elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, végére jár a titoknak. Ha a főlakáj valóban Halálfejtől kapta a tanácsokat, nincs más dolga, mint türelmesen várni, míg kijön, utána pedig… megérintette az övébe szúrt tőrt, Marja Tengerszépére gondolt, a vén kéjenc cár atyuskára és a kegyencre…

– Milyen név ez a Senki-Valaki? És mit tudhat, ami… de ez nevetséges! Mit tudott Babujja kandúr? Karmolni meg harapni meg kitépni az emberek szívét, és a halott cár azt tanácsolta a fiának, hogy bánjon jól a néppel? Semmire se jó ez az egész… a főlakáj áll a cár mögött, ő tartja a lámpát, ahogyan az én falumban nevezték a sunyi semmirekellőket – a szerencsétlen vadász egyik végletből a másikba esett. – Holnap visszajövök – döntött végül. Lesz, ami lesz. És elhozom magammal a cár atyuskát is.

Másnap korán kelt, hótisztára fürdött, és kihallgatást kért a cártól. A főlakájnak híre-hamva sem volt, ezért sikerrel járt, elmondhatta, ami a szívét nyomta – talán többet is annál. Utána hazatért, s ki sem tette többé lábát a házból, gondterhelten gubbasztott, és egyfolytában a Senki-Valakin járt az esze. Marja Tengerszépe hasztalan tett-vett körülötte, nem tudta felvidítani se étellel, se itallal, se öleléssel. Szergej alig várta az estét, az indulást.

A holdfény végig-végigsepert a hitvány tájon, a szánalmas kerületen, az árnyékokat a bokrok, a kerítések alá terelte; Szergej úgy gyalogolt végig az úton, mintha egy ismeretlen mesébe tévedt volna. Ha nem lett volna az a tét, ami, talán sarkon perdült volna, hazafut, és Marja Tengerszépét kéri meg egy-két hathatós tanácsra. Erről azonban szó sem lehetett.

– Ennek sose lesz vége – mondta a cárnak (az öregember datolyát szemelgetve hallgatta, meglepő barátságosan és érdeklődéssel) –, sose, ha így megy tovább. Úgyhogy vagy az lesz, ahogyan mondtam, vagy folytatjuk, amíg világ a világ.

Cár atyuska figyelmesen végighallgatta, és a legközelebbi testőr tenyerébe köpködte a magokat, és a tarka párnákat gyömöszölte. Szergejnek olyan érzése volt, mintha semmit nem fogna fel abból, ami körülötte történik… de a lényeg az volt, hogy eljött a kocsmához, ahogyan kérte. Testőreit kissé hátrahagyta, és tipegve, kissé imbolyogva közeledett.

Szergej megfogta a karját, nagyon óvatosan és vigyázva, mint egy ritka madár szárnyát, és az ablakhoz kalauzolta. Addig unszolta, addig kérlelte, míg a fenséges úr be nem kukucskált a nyíláson; Szergej abba a sarokba kormányozta tekintetét, ahol a főlakáj iddogált rémítő cimborájával.

– Látja, felséged? – súgta. – Látja azt a borzasztó pofát? Na, hát ő a Senki-Valaki. Azt is látja, milyen jóban van az ön legkedvesebb szolgájával? És hogy épp’ fondorkodnak, törik a fejüket valami gonoszságon? Arra mérget vehet felséged, hogy ezúttal nem én vagyok műsoron. Az a sötét alak ott… – az uralkodó fülébe súgta a szót; a szót, amitől nem csak a drága kaftános hatalmasság, hanem az összes halandó rettegett.

Cár atyuska ijedten huppant a földre, és onnan lesett felfelé, szemöldökét felvonta homloka közepére, és erejéből csak tátogásra futotta. Szergej felsegítette, leporolta, mielőtt kísérői odaértek volna, azután kart karba öltve visszasétáltak a palotába, a tarka pávák, az udvaron kószáló páviánok és a hímes pávák közé. Csak ketten, senki más. A testőröknek akadt egy kis elintéznivalójuk a hírhedt vendéglátóipari egységben.

KRASZNAVÖLGYINÉ KOLTAY LÍVIA

Cinegék és Ámor

A kertünkben lám madárnász lesz, bár mínuszokat röptet a szél.
Biológiájuk jelzi, nemsokára tűnik a tél.
Alig pirkad még a reggel, szívecskéjük hevesen ver.
Csipkelődés, huzavona, egyiküknek sincs odúja.

Felesleges ez a lárma, üssük nyélbe, de még máma!
Nem várhatnánk még egy kicsit? Meg ne fázzanak a kicsik!
Addigra majd lelünk lakást, kérlek, hagyd a tiltakozást!
Hordok bele puha pihét, hű leszek én, csak a tiéd.

Vadgerlicék turbékolták, szállingóznak már a gólyák.
Ott látták Dél-Dunántúlon, átvergődött tenger-tavon.
Újra itthon? Csakhogy tudom! Nem érte baj a nagy úton.
Jaj, szegényke, biztos éhes, a láp felszíne jégtől fényes.

Jó emberek figyelgetik, nem hal éhen, megetetik.
Tájol a zalai réten, bíbelődik a kéményen.
Javítja a fészek szélét, hazavárja feleségét.
Hát nem látod? Minden éled, neked sem kell tőlem félned.

Hozok hasznos ajándékot, olajos magzúzalékot.
Igenlésed várva várom, élethosszig légy a párom!
Köztük ácsing pajkos Ámor, cinkelány szól, jer, nem bánom!
Egyetértés, rövid mámor, nevelik a fiókákat szeretetben a nyáron.

Anyanyelven

Nem írok le idegen szavakat,
van magyarból ékes épp elég,
másokéból bizton úgysem tudnék
megtalálni bánatot, örömöt, zenét.

Attól fogva, mikor megszülettem,
e szép nyelvre tanított anyám,
hű maradtam hozzá rendületlen,
másra nem is állna rá a szám.

Ám a határon, ha kívül bátorkodom,
állok, mint a Bálám szamara,
a nevemet sem tudom elmondani,
úgy leégek, mint a Szahara.

Ezért tanácsként az ifjú nemzedéknek
mondom, tanuljanak, amit csak lehet,
mert az ember saját nézetével,
a nagyvilágban nem sokra mehet.

Angol, német, kínai vagy egyéb,
nem lesz kedves soha énnekem,
bár bizonyos, ha ezeket is tudnám,
könnyebb lett volna az életem.

PETROZSÉNYI NAGY PÁL

Az égig érő hegy

Hetek óta nem hagy nyugodni egy novella. Címe: A világ végén már szép és jó, írója Móricz Zsigmond. Régen olvastam, most újra átböngésztem, és eszembe jutott egy hasonló történet. Meg is írnám, de minek, ha már ­Móricz megírta? Vagy ez nem számít, ha egyszer megírnám, hát írjam is meg, és alászolgája? Hát jó, megírom, annál is inkább, mert most már valóban kikívánkozik belőlem.

Volt egyszer, hol nem volt… Hm, elég meseízű kezdés, holott igaz történet, és éppen velem esett meg úgy hat éves koromban, amikor még a macskát is matykának ejtettem. Talán helyesebb hát, ha inkább így kezdem: öt vagy hatéves koromban történt Petrozsényban. Tipp-topp kis város volt ez a Petrozsény valahol a Déli-Kárpátok tövében, ahova édesapám halála után költöztünk anyámmal, aki maga is petrozsényi volt, s csupán házassága révén került a kalotaszegi kis faluba. Hát most visszajött, és magával hozott engem is. Az új otthon számomra nem jelentett különösebb újdonságot, ugyanis édesanyámmal már előzőleg is megfordultam errefelé, és mi tagadás, már akkor is lelkesedtem Petroşanért. Hogy miért? Talán a közeli hegyek miatt, vagy azért, mert itt villany is volt? Uramisten, villany! El tudják képzelni, mit jelent ez egy petróleumlámpához szokott parasztnak? Aztán soroljam a többit is? Mozi, strand, futballpálya, nem szólva arról a sok-sok üzletről, amikben a raháttól (szultánkenyértől) a halváig mindent meg lehetett kapni, ha volt pénzed. Házunk, bocs, nagyszüleim háza egy kőhajításnyira épült a petrozsényi hegyektől, fel is battyogtam a dombra szinte naponként.

– Ejnye, úrfi, már megint hol csalinkáztál? – zsörtölődött néha édesanyám.

– Csak a hegyen, édesanyám.

– Aha, jól sejtettem. Aztán mi a csudát csinálsz ott mindig, édes fiam?

– Semmit, csak úgy ülök, napozom, gyepszánkózom, néha felmászok egy-két fára, és hallgatom a madarak énekét.

– Miért, a földről nem hallod, és mi ez az izé… gyepszánkó?

– Csak egy deszka, amivel lecsúszok a dombról, édesanyám.

– Hát csak vigyázz magadra, és ne csámborogj messzire, mert, ha tegyük fel, betévedsz egy erdőbe, megesznek a medvék vagy farkasok – tette hozzá sötéten.

A figyelmeztetés hatott, nem csámborogtam, csak úgy, képzeletben, akkor viszont gyakran. Legfőképp a Páring hegységre, mely nem messze tőlünk ágaskodott az ég felé. Ez ám a magasság! Nem csoda, hogy a Mundra-csúcsról például még nyáron sem olvad le a hó teljesen.

– Da (igen), és azt tudtad, hogy onnan már csak pár metru (méter) a cer (mennyország)? – cifrázta a maga félig román, félig magyar nyelvén Ghiţă (Gyuri) nevű barátom. – Most mit nézel?

– Mi az a csér?

– Az? Az ott fenn, ahova a jó emberek kerülnek, ha meghalnak! – mutatott az ég felé.

Tehát mennyország – világosodott meg az agyam, és nem beszéltünk többet a dologról. Tudniillik nem hittem, hogy tényleg létezik olyan magas hegy a világon, ahonnan felsétálhatnék édesapámhoz a mennyekbe. Hej, pedig de klassz lenne újból viszont látni apámat, hallani a hangját, érezni, amint átölel. Mekkora fantáziája van ennek a Gyurinak! Hanem a gondolat mégiscsak szöget ütött a fejembe. Lehet, hogy azért a Mundráról mégiscsak elérhető a mennyország? Talán meg kellene erről másokat is kérdezni – furkált a kíváncsiság. Vajon hogy érezheti magát ott az édesapám, egyáltalán milyen lehet ott az élet, ahol már sosem halnak meg az emberek?

– Te tisztára hülye vagy – nevetett ki Albi bátyám, amikor nála is rákérdeztem.

– Te vagy hülye.

– Mi? Elismételnéd még egyszer? – ugrott nekem, mint egy fúria, és a következő pillanatban már egymáson hemperegtünk.

– Mi ez a zenebona! – perdült ki a konyhából hófehér hajú nagyanyám. – Pali, már megint verekedsz a bátyáddal? – rántott ki Albi kezéből gorombán.

Persze nem azért, hogy megvédjen, hanem hogy ő vegyen kezelésbe. Fura öregasszony volt a najma (nagymama). Mintha élvezte volna, hogy megverhet – változott fokozatosan ürömmé a Zsil-parti város iránt érzett lelkesedésem.

– Nesze, ez a tied! – vágott rám egy pálcával. – Tanuld már meg végre, hogy a kicsinek hallgass a neve, kis pisis.

– Nem vagyok pisis, ő támadt rám először, pedig csak kérdezni akartam tőle valamit.

– Ne hazudj, egy kérdés miatt még senki sem ront a másikra. Mit akartál kérdezni?

– Nem mondom meg.

– Ó, te megátalkodott gonosz csont! – emelte rám ismét a pálcáját.

– Állj! – bukkant fel a konyhaajtóban édesanyám is. – Anyu, volnál szíves bejönni a konyhába két percre!

Föllélegeztem, megszabadultam a najmától. Most biztosan miattam pattognak. Négyszemközt, miután édesanyám előttem sohasem perlekedett az anyjával. Hacsak nem maguk közt, ám ezt soha életében nem árulta el nekem, miközben én, nem tudom, miért, de folyton azt vártam, hogy nyíltan, ne a hátam mögött védjenek meg, ha bántanak.

– Gyere, beszélgessünk egy picit! – ült mellém édesanyám az udvari kispadra, amint fél órával később kisuhant a konyhából. – Tulajdonképpen min kaptatok össze?

– Semmin, én csak… csak azt kérdeztem Albitól…

– Hogy?

– A Mundráról elérhető-e a mennyország?

Édesanyám arca elborult.

– Nem érhető el. Égig érő hegy nincs, csak a mesében.

– Akkor égig érő fa sincs? – emlékeztem vissza egyik kedvenc mesémre, amivel anyám szokott elaltatni a kajántói paplakban.

– Az sincs, de miért érdekel téged annyira a mennyország? – simogatta meg az arcomat.

– Merthogy olyan… olyan… – hebegtem-habogtam – sehogy sem jutott a megfelelő szó az eszembe.

– Mindegy, ne erőlködj!

Egy keveset hallgattunk, majd fordított a beszéd kerekén:

– Megszoktad már Petrozsényt?

– Meg, nagyon helyes város, kicsit furcsa, de majd ezt is megszokom.

– Furcsa? Miben furcsa? – csodálkozott rám édesanyám, persze érthető, tősgyökeres petrozsényi létére neki inkább Kajántó volt idegen.

– Hát… itt mindenki siet, hadonászik, kiabál, és olyan nyelven karattyol, amiből egy kukkot sem értek.

– Mert románul beszélnek. De ne aggódj, pár év múlva te is éppúgy fogsz hadonászni, beszélni, mint a többiek. Amúgy bánt, csúfol-e Pet­­ro­­zsény­­­ban valaki? – puhatolódzott tovább óvatosan.

– Nem csúfol, esetleg a Dudu, tetszik tudni az a bolond fiú a dr. Petru Groza utcából. Folyton ütögeti a tenyerét, és azt mondja: boz, bozor vagy ilyesmit.

– Bozgor (gúnynév: magyar)? – halványodott el édesanyám.

– Igen, mit jelent?

– Nem tudom. Más nem heccel?

– Csak Albi.

A najmát kihagytam, pedig már a nyelvemen volt, aztán eszembe jutott natata (nagyapa), aki ki nem állhatta, ha árulkodik valaki.

– Szegénykém, mennyire sajnállak, de hát nem egyformák az emberek. Te jó fiú vagy, és ha megmaradsz ilyennek, előbb-utóbb még az a bolond Dudu is megszeret.

– Najma is? – feledkeztem meg a tatáról.

– Vele meg mi bajod? Jó, elismerem, hogy hamar eljár a keze, de az öregeket akkor is tisztelni kell. Meg aztán azt se felejtsd el, hogy mi vagyunk a házában, nem ő a miénkben – szakadt fel egy sóhaj a melléből. – Megértetted?

Meg. A fejembe verte ezt már a najma meg a dédnagyapám is, és bizony nagyon meg kellett gondolnom, hova lépjek a tükörfényes padlóján, arrébb toljak-e egy széket, vázát stb. Ha mégis megtettem, már süvöltött is rám a nagyanyám: – Hé, lakberendezőnek képzeled magadat? Legalább engedélyt kérnél, mert nálunk ez így szokás, és ha nem tetszik, fel is út, le is út, vegyetek ti is egy házat a városban!

No hiszen, házat, amikor anyám sovány tanítónői fizetéséből sokszor még egy ingre, zoknira sem futotta, ezért többnyire Albi kinőtt ruháival kellett beérnem. Még volt egy bátyám, a Jancsi, de őt az apai nagyapám nevelte valahol messze-messze egy marosszéki faluban. Hogy miért ő került oda, és Albit miért a nagymama vette gondjaiba, egyáltalán, miért szakítottak el minket egymástól? Nem kötötték az orromra, én meg nem is nagyon kérdeztem.

– Akkor megegyeztünk? Többé nem feleselsz sem anyámmal, sem a tatával. És kérlek, légy türelmes Albival is.

– Vele miért?

– Mert idősebb, másrészt ideges. Hiszen tudod, az orvos utasítására még (nyugtatót) is kell szednie.

– Türelmes leszek, ha ő sem köt belém.

– Persze, majd szólok neki. Itt a kezem, nem disznóláb.

Kezet fogtunk. Na, ez ritka pillanat volt, miután édesanyám ritkán állt le velem csevegni. Nem mintha nem lett volna mondanivalója, de igen-igen zárkózott asszony volt. Különösen azóta, hogy édesapám öngyilkos lett. Vagy megölték? Sosem derült ki, de ha meggyilkolták is, biztosan nem a pénzéért, mert olyan szegény volt, mint a templom egere.

– Holnap vasárnap. Reggel szőnyegmosás a Malea-patakban. Igaz, hogy a tízparancsolat szerint vasárnap nem szabad dolgozni, de olyan ragyogó idő van, hogy ezt a napot vétek kihagyni. Velem jössz?

– Éljen!

Másnap reggel hétkor kellett volna indulnunk. Igen ám, de Albit sehogy sem lehetett kicsalni az ágyából, márpedig a terv szerint ő szállította volna a szőnyegeket egy rabában (talicskában).

– Hagyd békén, Margit! – intette le anyámat najma. – Ne erőltesd, hadd pihenjen! Majd eltolod te magad azt a rabát, nem nagy ügy.

– Én? – vörösödött el édesanyám, aki ugyan sosem tartotta magát úrinőnek, de akkor is mit szólnak majd hozzá a szülők, gyerekek?

– Eltolom én – ajánlkoztam erre azonnal. – Mi kimossuk, Albi meg elhozza később, ha már felébredt.

– Te? – meredt rám najma, aki sok mindent feltételezett rólam, csak azt nem, hogy ennyi szőnyeggel elbírok. – Nem lesz ez neked túl nehéz?

– Próbáljuk ki!

Kipróbáltuk. Meg sem kottyant. Erős gyerek voltam ám, ha nem is annyira, mint a bátyóim. A kertünk 2-3 km-re szerénykedett a cătunul Malea (Maleanegyed) elején. Ebben a dzsumbujban laktak a szűk nadrágban és térdig érő fehér ingbe öltözött momârlanok, akik a dákok leszármazottjainak tartották magukat. Miután a mintegy fél holdnyi kertünket senki sem gondozta, nem is termett meg benne szinte semmi sem. Én mégis imádtam, és alig vártam a napot, hogy nyaranta egyszer-kétszer megfürödjek a Malea vízében. Most is ez történt. Alig mostuk ki anyámmal a szőnyeget, már rohantam is a patakba, időnként a Paring felé tekintve, ugyanis pont arra vezetett az út az égig érő hegy felé. Dél körül megérkezett Albi is, és utána már kettesben lubickoltunk.

– Nem vagytok éhesek? Menjünk haza, legények! – szólt ránk két óra körül édesanyánk.

Megraktam a rabát szőnyeggel, Albi tolta a talicskát.

– Nehéz? – kérdeztem a bátyámtól.

– Nem a, de hogy te nem bírnád, az is bizonyos – ragadta meg Albi az alkalmat, hogy szokása szerint megmutassa, mennyivel erősebb ő, mint az öccsei.

– Lássuk! – vettem ki kezéből a talicskát.

– Bírod még? – kérdezte Albi öt perc múlva gúnyosan.

– Már miért ne bírnám?

Tíz perc múlva:

– Na, hogy ityeg a fityeg, kis prücsök? Ahogy elnézem, nemsokára téged is fel kell rakjalak a rabára.

Nem szóltam semmit, de most már azért se adtam fel. Tény, hogy közben meg-megpihentem, de a talicskát akkor is eltoltam hazáig.

– Brávó, ezt jól megcsináltad – robbant ki otthon Albiból a nevetés, és úgy nevetett, kacagott, hogy még a könnye is kicsordult.

– Te meg mért rötyögsz? – értetlenkedtem, amíg le nem esett a tantusz: ezzel a trükkel ugratott be, hogy helyette is lejsztoljak.

– Nesze, ez a tied! Amilyen a munka, olyan a jutalom – jutalmazta meg munkáját nagyanyám egy tábla csokival.

Nem hittem a szememnek. Nagy dolog volt ám mindössze négy évvel a háború után a csokoládé, amikor még kenyérre is alig futotta, a fél világ romokban hevert, és az aszfalton még mindig ott rajzolódtak a tankok hernyótalpainak nyomai.

– És én? – nyújtottam feléje a kezemet.

– Te? Téged megjutalmaz majd az édesanyád.

Meg is tette, ha nem is csokival, amit maga is megkóstolt volna, ha egyáltalán be tudta volna szerezni. Hogy a najmának miért és miből sikerült, nem tudom, hiszen folyton azért lamentált, hogy egyre kevesebb a kliense, tudniillik szabóként maszekolt. Ennek ellenére mégis mindig tudott kedveskedni valamivel Albinak.

– De anyuka – zúgolódott néha édesanyám – ne felejtsd el, hogy Albin kívül van még egy, sőt, két unokád.

– Képzeld, nem felejtem, és úgy is vásárolok, hogy Palinak is jusson belőle – vágta ki magát najma zavartan. – Ugye, Albi, amit tőlem kapsz, annak felét mindig odaadod az öcsédnek?

– Hogyne, természetesen – erősítette meg Albi fanyarul, és ezzel minden rendben is lett volna, ha valóban ezt teszi.

Csakhogy nem tette, hiába kérlelte őt édesanyám, meg sokszor najma is. Nem osztozkodott ő az úristennel sem. Még arra sem adott engedélyt, hogy igyunk a poharából, merthogy külön pohara is volt ám, meg villája, kanala, mint egy királyfinak a mesékben. Szegény világ, vetett ágy – hüledeztem magamban, micsoda palotába pottyantam!

– Készülj, Pali, költözünk! – lepett meg édesanyám egyik nap kisírt szemekkel. – Segíts összeszedni a holminkat.

– Már megint? Hova megyünk?

– Csak a másik szobába.

Kulcsra zárta a szobát, és az anyjával egy teljes éven át még csak nem is köszöntek egymásnak.

– Hohó, nincsen ez jól, gyerekek. Béküljetek ki, de ízibe. Margó, te vagy a fiatalabb, kövesd meg az anyádat! – unta el a dolgot egy idő után natata, a Katona család fővezére.

Szép szál, pirospozsgás arcú, orosz fogságot megjárt öregember volt a dédapám. Albi imádta, én féltem tőle, és ugyancsak óvakodnom kellett, mit mondok, cselekszem, hogy ne kapja le a derékövét, ha megdühödött. El is tángált rendesen anélkül, hogy bárki kivett volna a kezéből. Aha, tehát najmának és édesanyámnak is dirigált. Kétségkívül, de az sem kizárt, hogy otthon sem volt anyám olyankor. A regulázás után következett az izvinite, vagyis bocsánatkérés, ahogy nagytata a maga román, orosz szavakkal kevert makaróninyelvén szokta nevezni. Ettől irtóztam a legjobban. Valahogy nem passzolt a természetemhez, hogy bocsánatért esedezzem, főleg, ha ártatlannak éreztem magamat. Ha ellenkeztem, letérdeltetett, és addig fel nem állhattam, amíg bocsánatot nem kértem. Ezek után nyilván nem meglepő, hogy hol az égig érő hegy, hol Kajántó felé kezdtem sandítani. Milyen csodálatos lenne visszamenni csöndes kis falumba, ahol senki sem bántott. Ellenkezőleg, szeretett, kiváltképp az édesapám, aki sosem tett különbséget közöttünk, és egyetlen egyszer sem villant meg semmilyen pálca a kezében. Egyébként anyáméban sem, csupán azt nem értettem, miért olyan szomorú. Édesapám halála miatt? Persze, mi másért is, bár a najmával is össze-összezördült néhanapján.

– Édesanyám, miért haragszik ránk a nagymama? Ejnye, hányszor kérdezed még? Jó, jó, kissé ideges, de ki nem az mostanság? – védte meg az anyját szelíden. – Ez a háború mindnyájunkat kicsinált. Ennek ugyan már négy éve, de az ország még mindig éhezik, munka nincs, a boltok üresek. Még szerencse, hogy te ilyen kicsi vagy, és igazából fel sem tudod fogni, mi történik.

– De tudom – húztam fel az orromat, amiért ilyen kicsinek és butának tart.

Pedig tényleg nem tudtam. Legfeljebb éreztem, hogy valami nem stimmel ezzel a „famíliával”. Hadd kezdjem az anyámmal! Mint említettem volt, édesanyám Kajántón gyönyörű, képzeletemet felgyújtó mesékkel altatott el esténként. És sohasem könyvből olvasta fel a meséket, mint Vera óvó néni az óvodában, hanem kívülről fújta valamennyit. Amikor sejtelmes, cigarettától rekedt hangján rákezdte: hol volt, hol nem volt hetedhét országon túl – egy perc múlva már magam is hetedhétországon túl jártam, megmásztam az üveghegyet, legyőztem a hétfejű sárkányt, és aranyszőrű bárányokat terelgettem. Petrozsényban még csak fel sem olvasott, és már csak a születésnapomon ölelt meg, már, ha egyáltalán eszébe jutottam. Hogy mennyiben adtam erre okot, nem emlékszem. Szerintem nem is voltam rossz gyerek csak nagymama szemében. Édesapámat ritkán említették. Anyám mélabúsan, nagyanyám azonban szidta, mint a bokrot: nem rokonszenvezett a papokkal. Hát istenem, ilyen is van. Talán miatta nem bírt engem sem. Akkor viszont miért ajnározta Albikát?

Valamelyik november végi délután sikerült megint kivernem a biztosítékot najmánál. Már nem emlékszem, mivel, tény, hogy ki kellett menekülnöm az utcára, nehogy ismét elagyabugyáljon. Mint minden gyermek, természetesen én is féltem a veréstől, ezért nem is mertem hazamenni. Esteledett. Összevissza csatangoltam a városban, s noha egyre hűvösebb lett, még mindig nem tudtam legyőzni a félelmem. Mit csináljak, hova menjek? A vasútállomásra? Hát persze, hogy oda, hova máshova! – surrantam be a sala de aşteptaréba (váróterembe). Itt jó meleg volt, akár reggelig is ellehetnék. Addig a najma haragja is alábbhagy, és visszamehetek anyámhoz – terveztem el magamban. Leültem egy kövér, nagy mellű nő mellé, és lehunytam a szememet. Éreztem a combjait, azok is melegítettek. Éjfél körül megjelent két ösztövér milicista (rendőr). Akkoriban rengeteg rendőr járőrözött a városban, és ha azt nézzük, hány banda, csavargó kóborolt az utcákon, erre alighanem szükség is lehetett.

– Tu vii cu mine! (Te velem jössz!) – szűrtek ki a zsaruk egy toprongyos alakot.

Velem nem törődtek. Valószínűleg azt hitték, a kövér nőhöz tartozom. Reggel korán aztán visszalopóztam anyámhoz.

– Te hol voltál?! – ripakodott rám édesanyám. – Már éppen be akartuk jelenteni a milícián, hogy eltűntél. Szóval hol voltál?

Jólesett, hogy aggódott, de még jobban esett volna, ha már eleve megvéd vérmes természetű anyjától.

– Az állomáson – rántottam fel a vállamat. – Nem mertem hazajönni, nehogy kikapjak.

– Pali, Pali, hát te már sosem javulsz meg? Gyere! – fogott karon váratlanul.

– Hova?

– Üdvözöld a nagyanyád, és bocsánatot kérsz tőle.

Egy hét múlva megismétlődött a jelenet, vagyis nem vártam meg, hogy elrakjon, kitrappoltam az udvarra és bezárkóztam a fáskamrába. Ezúttal az volt a bűnöm, hogy engedelme nélkül bátorkodtam megenni egy üveg befőttet.

– Bújj elő, te kis tolvaj!

Volt eszembe, már a nap is lecsusszant az égboltról, és én még mindig ott remegtem a fészerben.

– Itt vagy még? – óvakodott elő nemsokára édesanyám.

– Itt vagyok.

– Gyere velem, kisfiam, ne truccolj! – nézett körül aggódva, nem les-e utána Albi vagy a nagymama. – Legalább most az egyszer kérj bocsánatot anyámtól. Hidd el, akkor nem ver meg. Csak annyit, mondj, bocsánat, és minden rendben lesz

– Nem kérek!

Nem éreztem magam hibásnak, mert micsoda bűn az, ha valaki megkóstol egy kis befőttet. Kajántón miért nem néztek ezért tolvajnak? Édesapám még meg is dicsért, amiért olyan jó az étvágyam.

– Rossz fiú vagy, most már én is haragszom rád. Remélem, nem fogsz megint az állomáson aludni. Várj, hozok neked vacsorát, meg egy gyapjútakarót.

Megköszöntem a takarót. Albi biztosan kezet csókolt volna ezért anyámnak, én magam is szinte megtettem, aztán meggondoltam magamat. Hogy miért? Gőzöm sincs, szégyelltem is magam piszkosul, de hát ez az igazság, szép, nem szép, nem éreztem semmi hálát iránta.

– Köszönöm, maradok.

No, nem a kedvéért, csak itt, ha hideg is volt, egy milicistától sem kellett tartanom. Albi nem jött ki, érdekelte is őt, hogy vagyok, mit érzek. Csak a kutyám, Pixi ugatott. Őt bezzeg érdekeltem, csak hát persze hiába, mert a najma láncra verve tartotta, nehogy letapossa féltve óvott virágait az udvaron.

– Jaj, ne tessék megkötni. Majd én megtanítom, hogy ne taposson le egyetlen rózsát sem – kérleltem.

Falra hányt borsó volt. Dédapám még rá is tett egy lapáttal:

– Tanuld meg, hogy az életben mindenkinek megvan a maga helye és feladata. A kutya helye a láncon van, és az a feladata, hogy őrizze a házunkat, te pedig szót fogadsz, mert így rendelte a Jóisten.

Egy óra múltán lehűlt a levegő, és lassan olyan hideg lett, hogy a gyapjúpléd ellenére is cidriztem. Milyen jó azoknak, akik olyan országban élhetnek, ahol mindig meleg van! Például Afrikában. Ghiţă szerint ott mindig nyár van, mint a mennyekben. Mennyország. Vajon tényleg létezik?

– Természetesen létezik – gyúlt ki a fény édesanyám nagy, kék szemében. – Papfiú létedre szégyellheted magadat, hogy ilyeneket kérdezel.

– És ott… ott nem vernek meg senkit sem? – pirultam el egész a fülem tövéig.

– Nem hát, miután ott senki sem akarja megalázni, megtörni a másikat, bizony, békében és szeretetben él mindenki, ezért nem is kell félnie soha senkitől.

Elaludtam, és pár percre rá már a Mundra-csúcsról nézegettem a gomolygó felhőket. Brr, itt még hidegebb van, köröskörül hó, valahol messze alattam keskeny szerpentin kanyargott.

– Édesapám, itt vagyok!

Valaki hirtelen vállamra tette a kezét hátulról.

– Édesapám!

Nem ő volt, hanem egy magas, karcsú alak hófehér palástban.

– Isten hozott a világ tetején!

– Te angyal vagy?

– Te mit gondolsz?

– Nem vagy az – görbült sírásra a szám, amiért nem édesapám szállt le hozzám.

– Mert?

– Neked nincsenek szárnyaid.

– Vagy úgy! No, isten áldjon,

– Mi az, megharagudtál?

– Szó sincs róla, én sosem haragszom meg senkire. Vigyázz magadra, és ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, most szépen leballagsz a Paringról, ugyanis sem innen, sem most nem láthatod viszont az apukád.

– Mert?

– Ő nem angyal, ezért nincs is a mennyekben.

– Hanem hol van? A pokolban? – hasított belém az irtózat.

A választ sajnos nem hallottam Pixi miatt, akinek éppen akkor szottyant kedve ugatni.

Azóta jó pár évtized pergett le az idő rostáján, és megtanultam, amit mindig is sejtettem, hogy égig érő hegyek bizony nincsenek. Álmomban mégis gyakran megesik, hogy fel-felmászom egy sziklára, lábam, kezem vérzik, és alig kapok levegőt, ennek ellenére mászom, makacsul kapaszkodom tovább fölfelé.

A semmibe.

Balogh Orsolya 12 éves

SZABÓ DÁRIÓ

Elvan a gyerek, ha fázik

Bizsereg a nyárvirág és reszket ím e zord vihar,
Itt remeg a hősvitéz egy koszos-lyukas zoknival.

Lenge lépte le-letépte lomha-lájtos lafancát,
Erjedt vére meg-megfogta nagycsaládos grabancát.

Révedt még a betonréten s mondta ő, hogy vadlibák,
Keggyel-bájjal méltósággal fagyott meg, mint vadvirág.

Sajnálta, hogy minden felhőt egyszer láthat fázni csak,
S hitte ő, hogy hallja őt a beton, mikor lépte csap.

Ajtai Andrea 12 éves

KASSAI FRANCISKA

A bennünk élő dal

…és megszületett a gyermek verse, melyet addig-addig mondogatott,
míg felfedezte a zenét a saját szívében,
és a szavakon túl megszületett az egyszerű dalocska.
De a gyermek úgy hitte: a mindenség énekét alkotta meg. Úgy is volt.
Barátja lett a világ: a fák, az állatok, az emberek, a Nap, a Hold.
A kis komponista önfeledten játszott, futott és táncolt
a kék ég alatt, a végtelen réteken és körben mindenütt a csodazene szólt.
Igen, a bennünk élő gyermek dala ilyen: egyszerű, szép és örömteli.
Ő még a szépség dalát énekli, csak később felejti el.

A kamasz tekintetében ez a nagy kérdés: Hová kerültem?
Titkos verseket ír, miközben nem találja útját és helyét.
A nagy ijedelem ideje ez. Nem érti a felnőttek világát.
Tévutakra indul, pazarolva erejét, ifjúságát.
Aztán lassan felnő és újabb korszak jő.
Nagy súlyokat emelget, majd megrokkan belé.
Ez a leghosszabb, sok évtized ma már.
A fejezet címe ez: Dal az élet derekán.

Aztán az öregség dallamai szólnak a szívben.
Visszanézve dúdolja az ember, mély rokonságban van már a gyermekkel.
Ezért is olyan megértők a nagyszülők, hiszen tudják már ők
túl hetedhét határon, túl az élet nagy meséjén,
túl annyi hiábavalóságon, hogy mi volt a hiba,
hogyan kellett volna, s rendbehozzák, ha bírják, amit lehet.
Mindenki másként éli meg. Ugyanaz pedig csak egy: Ez az utolsó fejezet.

Aztán a mindenség dala szól újra. Ez már komoly szimfónia.
Lehet e hang vigasztaló, megnyugtató. Mintha mondaná:
Ne félj, hiszen e zeneműben kicsiny hangjegy leszel.
Mint ahogy születésed előtt volt. Visszatérsz oda,
ahol folytonosan, mindig a mindenség dala szólt…,
igen, akkor visszaadjuk, amit kaptunk,
amikor a bennünk élő dalt végig eldaloltuk.

KAMARÁS KLÁRA

Nagypapa a kislegényhez

Hidd el nékem, drága kincsem,
(így beszél a nagypapa)
valamikor réges-régen
én is voltam kisbaba.

Magamnak is hihetetlen,
aki rám néz, sem hiszi,
hogy fürdetett, hogy szoptatott
egy gyönyörű anyuci.

Bújj csak ide a papához,
súgok neked egyebet,
te se maradsz mindörökké
ilyen apró kisgyerek.

Bajszos bácsi lesz belőled,
előbb-utóbb nagypapa,
s arról mesélsz unokádnak,
hogy te is voltál baba.

A Mézfolyónál

Mézfolyónak egyik partja
Kásadombnak volt az alja.
Másik partján pompás kertek
répát, káposztát teremtek.

Mézfolyói Kásadombi Tapsifüles Ugribugri
álló nap csak kását evett – mint ezt a hírekből tudni.

Mézfolyónak másik partján
Ugrifüles Nyuszipuszi
sárgarépát ropogtatott,
majd a partra ment aludni

Mézfolyói Kásadombi Tapsifüles Ugribugri
átüzent a túlsó partra:
Ugrifüles Nyuszipuszi, ne légy balga!
Ha egész nap répát eszel,
te magad is répa leszel!
Gyere hozzám kását enni,
vagy én menjek répát csenni?

Egy állónap tanakodtak,
ki ugorjon, ma, vagy holnap.
Így esett, hogy azon percben,
Mézfolyónak túlpartjára
átugrottak mind a ketten.

Nem értették okát annak,
hogy nem közös parton vannak.
Megpróbálták még vagy hétszer,
pedig nem volt semmi kényszer.

– Én már többet nem ugrálok,
Ugrifüles Nyuszipuszi!
– sóhajtotta elfáradva
Mézfolyói Kásadombi
Tapsifüles Ugribugri.

Ugrifüles Nyuszipuszi
ezt már annyiba nem hagyta:
– Te akartad, hogy ugorjunk
Mézfolyón át túlsó partra,
pedig azt mindenki tudja,
hogy Kifli-híd is van rajta!

Mézfolyónak Kifli-hídját
mind a ketten megkeresték,
s ezután a kását, répát
nap-nap után együtt ették…

Itt a vége

Máli néni kiflit sütött, óriást.
Hat unoka nézegette, mily csodás!
Olyan nagy, hogy elég hatnak?
Mind örülne egy falatnak.

Máli néni vágta, szelte,
Tizenkét kis szem figyelte,
Az egy kifli hány darab.
Osztozáskor lesz-e, aki kimarad?

Ötször szelt a penge éle!
A legkisebb bőgve nézte,
– Ebből bizony nem kapok,
Mind megeszik a nagyok.

Rámosolygott Máli néne:
– Ne sírj, tiéd lesz a vége.

Tücsi, a kutya

Mióta kutyaiskolában volt beírt,
(bár nem végzett) diák,
azóta minden szavunkat lesi.

Kérdőn néz ránk: Parancs?
Most tenni kell!
De mit?

mérleg

FARKAS GÁBOR

Változó városi terek

Technika, urbanizáció, kultúra és társadalom összefüggései

Elit és tömegkultúra

Szükséges, hogy e tanulmány kezdetén meghatározzuk az elit kultúra és a tömegkultúra fogalmát, illetve hogy a két fogalmat elméleti megalapozással is elválasszuk egymástól azok sajátos jellemzői alapján. Uzsoki Andrea erre a két csoportra, elit és tömegkultúrára bontja a kultúra fogalmát az amerikai társadalom kultúra-felfogásáról, illetve annak a könyvtárakra gyakorolt hatásáról írt tanulmányában: „A kultúra fogalomköre rendkívül heterogén, nagyon sokféle és gyakran egymásnak ellentmondó elemet tartalmaz. Az elemek minőségi jellemzői, strukturális kapcsolataik és még számos csoportképző ismérv alapján a kultúrát részeire, alcsoportokra lehet — és szokták is — bontani. Nem újkeletű az a felosztás, mely megkülönböztet elit és tömegkultúrát, illetve a kultúrának ezt a két vetületét élesen elkülöníti egymástól.” ¹ A két fogalom – elit és tömegkultúra – megkülönböztetése tehát elfogadott a társadalomtudományokban, viszont a tömegkultúra ismérveinek meghatározása, vagyis az, hogy mit tekintünk magas és mit tömegkultúrának, már nagy változatosságot mutat. Szintén Uzsoki jegyzi meg, hogy „a magyar és az angol terminus technicus nem teljes mértékben fedi egymást, az amerikai tömegkultúra (public culture) fogalma némileg eltér ennek magyar megfelelőjétől. Szószerinti fordítása „népszerű kultúra” vagy „közkultúra” lehetne.” ² Ezzel kapcsolatban a tanulmány szerzője még arra is utal, hogy a magyar közgondolkodásban „a tömegkultúra fogalomhoz elkerülhetetlenül kapcsolódik bizonyos pejoratív értelmezés.” ³

Bárány Tibor az elit és a tömegkultúra fogalmait az értékkülönbség tézise felől vizsgálja tanulmányában. Bárány kifejti, hogy az emberek többsége szerint „a tömegkultúra alkotásai a szó szoros értelmében értéktelenebbek a magaskultúra alkotásainál” ⁴, majd hozzáfűzi, „hogy a tömegkulturális művek feltételezett esztétikai gyengesége a kérdéses alkotások lényegi – azaz a művek mint tömegkulturális művek természetét alkotó – tulajdonságaira vezethető vissza. Ugyanez a másik oldalról: a magaskulturális művek állítólagos esztétikai magasabbrendűsége a magaskulturális művek természetében gyökerezik.” ⁵ Ez a megközelítés lényegében csak az értékesztétikát veszi alapul, azaz azt az elvet, mely szerint az alkotások tömegkulturális vagy magaskulturális mivoltát (illetve a kategorizálást eredményező különbségeket az alkotások között) kizárólag az esztétikai cél határozza meg. Ezt az elvet – vagyis az esztétikai cél kizárólagos kategorizáló mivoltának elvét a kulturális alkotásokban – a szocreál társadalomelmélet hirdette. ⁶ Ezzel az elmélettel talán az a legnagyobb probléma, hogy az elit és a tömegkultúra megkülönböztetésében kizárólag az esztétikai szempontokat veszi alapul, ezáltal figyelmen kívül hagyva a társadalmi viszonyok változásainak hatását az esztétikai értékítéletre (ez az értékítélet tehát nem statikus, és nagyban befolyásolja, hogy mit tekintünk magaskultúrának és tömegkultúrának). A társadalmi viszonyoknak a modernkori kultúra-felfogásra gyakorolt hatásáról jegyzi meg Szeifer Csaba, hogy „napjainkra a tömegkommunikáció és a tömegkultúra változásai folyamatosan új utakat nyitnak nemcsak a hétköznapi embernek, hanem a kutatóknak is.” ⁷ Szeifer ezzel összefüggésben idézi Zappe László írását, melyben a szerző azt állítja, hogy „a tömegkultúra, illetve a kultúra tömegessé válásának árát fizetjük meg. Az ipari társadalom, majd az atomkorszak, most meg az információsnak nevezett berendezkedés, a velük járó tömegtermelés nagy tömegű és bizonyos fajta tudással bíró munkaerőt igényel. Működtetéséhez nagy tömegű tömeg­­ember szükséges. Ezt termeli ki a tömeges oktatás és a tömegkultúra.” ⁸

Az előzőkkel némileg összhangban Olay Csaba – Márkus Györgyre utalva ⁹ – kifejti, „hogy a magaskultúra (…) nem, vagy csak bizonytalanul határolható el a tömegkultúrától. (…) Márkus indoklása a magas művészet és populáris művészet megkülönböztethetetlenségéről a következő fő érvre támaszkodik: egy mű magaskultúrához (értsd: magas művészethez) tartozása valamennyire függ szakértők véleményétől, alapvetően azonban a megfelelő befogadóknak (olvasóknak, hallgatóknak, nézőknek) egy új mű iránt tanúsított hosszan tartó és hosszú távon pozitív érdeklődése igazolhatja és igazolja is (legalább egy időre) azt az igényt, hogy az adott mű a magas művészethez tartozó, valódi, sikeres alkotás.” ¹⁰ Ez az állítás is azt támasztja alá, hogy a tömegkultúra és a magaskultúra „megítélése” folyamatosan változik azzal összhangban, ahogy az adott kor társadalmának értékítélete is folyamatosan változik. Kulcsár-Szabó Zoltán szerint például az elit és tömegkultúra fogalomértelmezését „célravezetőbb a tömeg, a tömeges részesülés fogalmai mentén megközelíteni, mint a magas és alacsony kultúra vertikális (és normatív) megkülönböztetéséből kiindulva.” ¹¹

Jól látható a fenti áttekintésből, hogy az elit és tömegkultúra fogalmai – szűkebb megközelítésben az, hogy mit takarnak e fogalmak –, folyamatosan vita tárgyát képezik a társadalomtudományokban, azon belül is főleg a filozófiai diskurzusban. A fogalmi probléma fontosságát jól jelzi, hogy többen csak a tömegkultúra társadalmi fontosságát hangsúlyozzák. Ez „a preferált kultúra- és művészetfogalommal joggal szembeforduló beállítódás sok esetben figyelmen kívül hagyja, vagy túl sarkítottan értelmezi a különböző teljesítményeket” ¹² a művészetekben. Azok pedig, akik a preferált kultúra- és művészetfogalom hívei, a tömegkultúra fontosságát hagyják figyelmen kívül a társadalmi folyamatokban. Összességében egyetérthetünk Roth Endre megállapításával, mely szerint a jelenkori „kultúra kialakulását és fejlődését rendszerint kapcsolatba hozzák a tömegközlési eszközök (mass media) és az általuk közvetített információ­­robbanás megjelenésével. A hírközlő eszközök közvetítette kultúrát általában tömegkultúrának nevezik.” ¹³ Ez az 1972-ben megjelent tanulmány a mass media fogalmán még csak a televíziót, a rádiót, valamint az újságokat, folyóiratokat érthette, ezért érdemes még ehhez hozzávennünk Istenes Petra 2018-as írását, melyben a szerző kijelenti, hogy „a gyakorlatban a magaskultúra és a tömegkultúra közeledéséről beszélhetünk. Az internet adta információsokk miatt van egy általános széthúzás az interneten, amiben minden korábbinál több csoportra bontható a fogyasztói társadalom, és specializálódnak is a szokások. Szükség van az egyéniségre, viszont ezzel a megosztottsággal párhuzamosan megnő az információzaj, ezért kialakulnak stílusok, új megjelenési formák. Általában az figyelhető meg, hogy minél egyedibb és tudatosabban kommunikált a tartalom, annál népszerűbb. A jelenség talán legkifejezőbb megnevezése a tömeges egyénre szabás.” ¹⁴ Megállapíthatjuk tehát, hogy a tömegkultúra hátterében a tömeges igény kialakulása (megjegyzendő, hogy az igény kialakításában nagy szerepet játszik a marketing, illetve a reklám), a technikai/technológiai fejlődés, a fogyasztási szokások 19-20. századi átalakulása, valamint az urbanizáció áll. Mindebből következik, hogy amellett, hogy az elit és tömegkultúra elválasztása – vagyis különbségeik meghatározása – egyre nehezebbé válik, napjainkban a tömegkultúrát a minél szélesebb hatókör (közösségteremtés), a rendkívüli, szélsőséges helyzetek ábrázolása/tükrözése, a valóságon túli (transzcendens) elemek felmutatása, a sorozatjelleg, a szórakoztatás- és profitorientáltság, valamint az ismert és népszerű sablonok nagymértékű használata jellemzi.

A fogyasztói társadalom kritikája

Tény, hogy az európai társadalom napjainkban jellemző vásárlási szokásainak eredete a középkori urbanizáció folyamatában keresendő, ­ugyanis „a városok középkori keletkezése szorosan összefüggött a kereskedelemmel. Ennek megfelelően akár tekinthetjük őket állandó lakhellyé váló piacozó helyeknek. Akár tovább is mehetünk: a városok tekinthetőek a piac egyre monumentálisabbá váló épületegyütteseinek, a bevásárlóközpontok archaikus formájának. (…) Napjaink hatalmas bevásárlóközpontjainak a családfája tehát igen messzire nyújtózkodik vissza.” ¹⁵ Az a körülmény, hogy a jelenkori vásárlási szokások mégis nagyban eltérnek a középkori gyökerektől – tehát a városok kereskedelmi célú létrejöttétől –, a demográfiai, iparosodási és társadalomfilozófiai okokban gyökeredzik. A középkort követő európai művelődéstörténeti korszakok (reneszánsz, barokk, felvilágosodás, romantika) jellemzői jól mutatják azt a folyamatot, amely a minél nagyobb kereskedelmi központokká növekedő városok mellett a társadalmi igények, illetve a fogyasztási szokások átalakulását is tükrözi. A 20. században, főleg a II. világháború után, és főleg az Amerikai Egyesült Államokban ez a folyamat felgyorsult, melynek okaira jól rávilágít George Kish, amikor azt írja, „hogy a motorizált járművek (személygépkocsi, taxi, teherautó, busz) száma 1945 és 1973 között 400%-kal emelkedett, s a magántulajdonban lévő gépkocsik számának növekedése még ennél is sokkal magasabb, ami viszont részben már a városszerkezet és a kiskereskedelmi szerkezet következménye. (…) Összegezve tehát megállapítható, hogy az amerikai városi élet minden területére kiterjedő dilemmáért — központi üzletnegyed vagv bevásárló központ? — a motorizált és a peremvárosi életet terheli a felelősség.” ¹⁶

A bevásárlóközpont fogalmára a modern gazdaságtanban már több definíciót leírtak. ¹⁷ Összességében elmondható, hogy napjaink bevásárlóközpontjai olyan kereskedelmi központok, melyek egyben kulturális színterek is. Ilyen értelemben nyilvánvaló, hogy gazdasági jelentőségükön túl társadalmi szerepük is fontos. Nevihostényi Éva ezzel összhangban kifejti, hogy „a bolthálózat forradalmi változásai kölcsönhatásban állnak az életstílussal és az abba illeszkedő fogyasztási, vásárlási szokásokkal, hiszen a kínálati oldalon az élelmiszerüzletek hálózata úgy alakul, ahogyan azt a vevők igényei diktálják; másrészt azonban az új, modern bolt­­típusok kínálatukkal, megújuló technológiájukkal és színvonalas szolgáltatásaikkal keresletet támasztanak, és gerjesztik mind a fogyasztási, mind a vásárlási szokások fejlődését.” ¹⁸ Mint fentebb már utaltunk rá, a bevásárlóközpontok az USA bolthálózatában váltak először jellemzővé, de hamar elterjedtek az európai nagyvárosokban is nagyban befolyásolva a lakossági fogyasztás szintjét és szerkezetét („A lakossági fogyasztás szintje és szerkezete fontos életszínvonal-mutató, amire vonatkozóan az Európai Unió öt éves gyakorisággal összehasonlítható információkat gyűjt.” ¹⁹). A vásárlási szokások változásával kapcsolatban megjegyzendő még, hogy például a bevásárlóközpontok magyarországi elterjedésével párhuzamosan „árérzékenyebbé és tudatosabbá váltak a magyar vásárlók, és a bevásárlási alkalmak is tervezettebbek lettek. A vásárlási helyszínek megválasztásakor az áru frissessége, az árszínvonal és a választék továbbra is a legfontosabb szempontok, viszont megnőtt annak a jelentősége, hogy az adott bolt vagy lánc milyen akciókat és promóciókat kínál a vásárlók számára. Kutatásokból kiderül, hogy kevesebbszer megyünk vásárolni, mint a korábbi években. A vásárlási gyakoriság csökkenése egyben azt is jelenti, hogy a háztartások által látogatott boltok köre bővült, egy-egy jó ajánlat kedvéért a vásárló hajlamos messzebbre is elmenni” ²⁰

Ha figyelembe vesszük, hogy a modernkori fogyasztási szokások szerkezete és minősége milyen társadalmi és identitásképző hatások okozója, akkor kétségtelenül eljutunk a bevásárlóközpontok létjogosultságáig. Tény ugyanis, hogy az USA államaiban már a II. világháború után, Európában pedig az 1960-as évektől a fogyasztási szokások homogenizálódtak és kommercializálódtak, átalakultak a magán és közösségi fogyasztás arányai, valamint csökkent a kiadásokban a napi létfenntartás aránya. ²¹ Mindez pedig a bevásárlóközpontok gyors elterjedését eredményezte. „Magyarországon az első üzletközpontok 1976-ban jelentek meg: Flórián Üzletközpont, Skála. Az első komolynak számító bevásárlóközpont a Sugár volt; 1980-ban épült fel a maga harmincezer négyzetméterével. A nyugati értelemben vett igazi bevásárlóközpont megszületésére 1996-ig kellett várni: ekkor épült a Duna Plaza (42 ezer m²) és a Pólus Center (56 ezer m²)” ²² A bevásárlóközpontok méretei ugyan jól mutatják a vásárlási szokások, illetve a kereskedelmi modellek változásait, és bár „a kialakult beruházások kedvező hatást fejtettek ki egy-egy térség kereskedelmi ellátottságára, (…) [mégis] Magyarországon a bevásárlóközpontokban az összes kiskereskedelmi forgalomnak csak a 13%-a bonyolódik – ez az arány Budapesten természetesen valószínűleg magasabb.” ²³ Eszerint tehát a fenntartható kereskedelem érdeke ugyan motiválja a bevásárlóközpontok elterjedését, hiszen azok jellemzői „sok bérelt üzletet magukban foglaló, ötven-hetvenezer négyzetméteres, szórakoztató és vendéglátó egységekkel, pl. mozival, játékteremmel, jégpályával” ²⁴ ellátott, autóval könnyen megközelíthető építmények –, hogy a lakosság tömeges ellátása mellett képesek kielégíteni a szórakozási és kulturális igényeket is, ám mégis a magyar társadalom csupán 13%-ának fogyasztását szolgálják ki. Ráadásul – fejti ki tanulmányában a Levegő Munkacsoport – „a kevesebb személyzettel dolgozó, nagy vonzáskörű bevásárlóközpontok hatására a kisebb települések népességmegtartó képessége tovább fog csökkenni, és az ottani életminőség vélhetően tovább fog romlani. A helyi ellátás komplex szociális és életminőségi kérdés. A bevásárlóközpontok nemcsak a helyi kistermelőkre és kereskedőkre nézve jelentenek egzisztenciális veszélyt. Azok a – rendszerint kispénzű – emberek, akik nem tudnak messzebbre menni bevásárolni, kénytelenek lesznek az egyre gyérülő és rendkívül megdráguló kisboltokban beszerezni a napi áruszükségletüket.” ²⁵

Összességében elmondható, hogy a marketing eszközeivel alakítható társadalmi igények, illetve a gazdasági növekedést célzó nagyberuházások tükrében a bevásárlóközpontok léte igazodik a modernkori vásárlási és tömegkulturális trendekhez, de mindennek negatív hatásai is vannak. Beruházói perspektívából nézve például „a vásárlókért folytatott konkurenciaharcból néhány központ vesztesként került ki. Ezen központok üzletekkel való telítettsége, illetve kihasználtsága átlag alattivá vált, ilyenek pl. a Hattyú Üzletház (40%), a Teréz Udvar (50%), az Eleven Center (35%), a Rózsadomb Center (40%), a nagyok közül a Lurdy Ház (60%). A kedvezőtlen üzleti telítettség részben a nagyobb központok szívóhatásának, nagyobbrészt azonban a rossz telephely-megválasztásnak a következménye.” ²⁶ Nemzetgazdasági szempontból ehhez hozzátehetjük, hogy a magyarországi nagy bevásárlóközpontok a piacbővítés eszközei is az általában nyugat-európai anyaország termékei számára. Ráadásul hazánkban napjainkban is csak a lakosság nagyvárosokban élő, meghatározott korosztályhoz, illetve társadalmi réteghez tartozó részének igényeit szolgálják ki a bevásárlóközpontok, akiknek tömegéből leszámolhatjuk azoknak a növekvő számát, akik elvi meggondolásból eleve elutasítják a bevásárlóközpontok létjogosultságát.

Urbanizáció és ellenurbanizáció

Az urbanizáció latin eredetű fogalom (urbs = város; urbanitas = városi élet), általában a ’városiasodás’ jelentésben használjuk, tágabban takarhatja a városok – történelmi léptékben vett – elterjedésének, illetve a települések városiasodásának jelenségét. Mindkét jelentésnek központi fogalma a város, tehát szükségszerű előbb ennek a fogalomnak a meghatározását megadnunk. „A város olyan település, amelynek valamilyen (kulturális, ipari, kereskedelmi stb.) jelentőségénél fogva különleges, törvény szerint meghatározott jogállása van. A településhálózat nagyobb népességű, központi funkciókkal rendelkező, kiemelt közigazgatási jogállású tagja.” ²⁷ Ez a meghatározás – láthatjuk – elsősorban jogi és közigazgatási megközelítésű, tehát nem ragadja meg a város fogalmának kulturális és társadalmi jellemzőit. Ricz Judit szerint „urbanizáció alatt sokszor leszűkítve a városok népességének növekedését értik, ami része az urbanizációnak, de az több ennél: egy gazdasági, társadalmi és kulturális változást is magában foglaló folyamat.”²⁸ Elmondható tehát, hogy a városok létrejötte, számuk, illetve terjedelmük növekedése a társadalomban lezajló munkamegosztás kiszélesedésével, általánosságban a társadalom differenciálódásával van összefüggésben. Ez a differenciálódás Magyarországon nagymértékben a felvilágosodás korában a polgárosodással valósult meg, ezért „a modern urbanizáció kezdetét II. József centralizációs intézkedéseitől József nádor szépítő tevékenységéig eltelt negyedszázadra, az 1780-as évektől 1808-ig terjedő időszakra tesszük.” ²⁹ Pest és Buda „tényleges fővárossá válása [szintén] a 18. század végén indult meg, urbanizációjának üteme is ekkor gyorsult fel, és csak a 19. század első felében, a reformkorban teljesedett ki” ³⁰ infrastrukturális, gazdasági és presztízs szempontból egyaránt maga mögé utasítva ezzel az addig kulcsszerepben lévő Pozsonyt és Debrecent. Az urbanizáció hazánkban a 18. század végén vette kezdetét, de a dualizmus korában, a századfordulón kapott igazán lendületet. „A 19. század végén településhálózati szempontból szembetűnő változás következett be: a falusi népesség arányának csökkenése (…) A városi népesség az első világháborúig háromszor olyan gyorsan növekedett, mint a falusi népesség” ³¹ Ennek hátterében a nagyfokú népességnövekedés mellett az az erőteljes iparosodás állt, amely az I. világháború végéig meghatározó folyamat volt. A háborút lezáró békediktátum ugyan nagyban megváltoztatta Magyarország településhálózatának arányait (addig infrastrukturális, gazdasági és kulturális szempontból meghatározó városokat vesztettünk el, pl. Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Szabadka), az urbanizáció már egy évszázada zajló folyamatára nem volt hatással, nem gátolta azt. Annál inkább befolyásolta viszont a II. világháború után kiépülő szocialista társadalmi rendszer iparosításra, tervgazdaságra épülő gazdaságpolitikája, példaként gondoljunk csak a mai Tiszaújvárosra és Dunaújvárosra, mely településeket eleve az ipar miatt hozták létre, település-struktúrájuk és az ott élők életvitele is ezt az iparosítási tendenciát szolgálta. Romániai statisztikai adatokra utalva jól tükrözi tanulmányában Demeter Csanád a szocialista ipar urbanizációra gyakorolt hatását, amikor kifejti, hogy „egyes települések lélekszáma megtöbbszöröződött, a félreeső falvak pedig elnéptelenedtek. A felmérések szerint míg 1960–1970 között a városokba való bevándorlás 23,91 százalékot mutatott, 1977-re ez az arány már 35,82-re emelkedett.” ³²

Részben a szocialista városiasodás negatív következménye lett, hogy napjainkban a városok „köre Magyarország területén belül erősen eltérő, mind népességszámukat, funkciókkal és infrastruktúrával való ellátottságukat tekintve.” (…) A településhálózat-fejlesztése során egyre növekvő problémát jelentenek a funkcióhiányos, fejlesztési célt meghatározni képtelen kisvárosok tömegei.” ³³ Ráadásul számos kutató globális összefüggésben is az urbanizáció egyre több negatív következményére világít rá. Leidinger Dániel modellje „szerint a város, illetve a városhálózat úgy működik a természeti környezethez képest, mint egy rosszindulatú daganat az élő szervezetben; maga az urbanizáció folyamata pedig – s végső soron a civilizált társadalom fejlődése is – a Természet oldaláról úgy tekinthető, mint egy rákos megbetegedés.” ³⁴ Az urbanizációt a daganat-modellel vázoló Leidinger mindehhez hozzáteszi, hogy a megoldás olyan közösségek létrehozása, „amelyek működése a természeti környezet fenntartását, illetve gyarapítását szolgálja, a nagy ellátórendszerektől független, továbbá a külvilág (civilizált társadalom) számára boldog, s ezáltal vonzó élet lehetőségét kínálja” ³⁵

Elértük, hogy napjainkban „a Föld népességének több mint fele városlakó, és egy további jelentős hányada, ha nem is városban, de városias környezetben, városias körülmények között (a természeti környezettől elszakadva) él.”³⁶ A világ számos részén – így Magyarországon is – kialakulóban van egy olyan társadalmi, illetve irányítottan közigazgatási/politikai igény is, amely a fentebb vázolt negatívumok ellentételezéseként a ruralizációt hangsúlyozza. Jól összegezi ezzel kapcsolatban Tózsa István, hogy milyen társadalmi igényeket kiszolgáló lehetőségeket kell felmutatnia a falunak. Megállapítja, hogy az önkormányzatoknak „el kell adniuk a településüket (…) első vevő a helyi lakosság” ³⁷, de a marketing fontos az odaköltözni szándékozók felé is. Kovách Imre ezzel összefüggésben utal a megőrzött vidék (preserved countryside) fogalmára, amikor kifejti, hogy a jelenkori vidék (falu) „olyan terület, amelynek a politikai döntéshozatalt is befolyásoló társadalmi csoportjai, elsősorban a városi beköltözők, a terület adott állapotának megőrzésében érdekeltek.”³⁸ Kijelenthetjük tehát, hogy az a modernkori társadalmi tendencia, amely az urbanizáció ellenében erőteljesen a vidék felé történő mozgásban ragadható meg, a város, mint élettér negatív jellemzőinek, valamint a vidéki települések marketing-folyamatainak eredményeként alakult ki. Ilyen értelemben a város sokak szemében elvesztette, a falu pedig elnyerte vonzerejét. Az ellenurbanizációs folyamatok közül „legnagyobb jelentőségű a városokból a kisebb településekre történő migráció. Ennek egyik célállomása a városi agglomeráció, de nagyobb társadalmi csoportok költöznek a városközpontoktól messzebb eső kistelepülésekre is” ³⁹ Ennek az ellenurbanizációnak a nagyvárosok társadalmi és környezeti problémái (daganat-modell) mellett a falusias környezet vonzerejének növekedése, az infrastruktúra és a kulturális lehetőségek kiegyensúlyozottabbá válása, valamint az olcsóbb vidéki ingatlanárak és az olcsóbb munkaerő jelenléte egyformán okozója.

Jómagam nemrégiben költöztem Budapestről az agglomerációba. Bár jelenlegi lakhelyem is kisváros, tehát csak kis mértékben jellemzi falusias környezet, összességében élhetőbb teret jelent számomra a korábbi nagyvárosias környezethez képest. Néhány előnyös jellemzőt kiemelve: a munkahely és az iskola távolsága lakhelyemtől sokkal kisebb, gyalogos mértékű lett, a nagyvárosi közlekedés okozta zajártalom pedig nem része a mindennapoknak. Hátrányként azonban kiemelem, hogy az önellátást biztosító kertes házat én nem vállaltam, így viszont negatívak a tapasztalataim az önellátás infrastruktúrájában (boltok távolsága, mennyisége és financiális jellemzői), hasonlóképpen hátrányosak lehetőégeim a kulturális lehetőségeket illetően a nagyvároshoz képest.

¹ Uzsoki Andrea: Az amerikai könyvtárak és a tömegkultúra. In: Könyvtári Figyelő. 1982/3. 296. o. [vissza]

² Uzsoki, uo. 296. o. [vissza]

³ Uzsoki, uo.. 296. o. [vissza]

⁴ Bárány Tibor: „Nekem minden egyformán popzene” – Érvek a magasművészet és a tömegkultúra értékalapú megkülönböztetése ellen. In: Alföld. 2014/9. 48. o. [vissza]

⁵ Bárány, 2014. uo. 48. o. [vissza]

⁶ vö. Barna József: Érték, esztétikai érték. In: Társadalomtudományi közlemények. 1976/1-2. 55-58. o. [vissza]

⁷ Szeifer Csaba: Tömegkultúra a panaszbizottság előtt. In: Tudásmenedzsment. 2005/2. 111. o. [vissza]

⁸ Zappe László: Minden hanyatlik. In: Népszabadság. 2001. május 5. [vissza]

⁹ vö. Márkus György: Kultúra, tudomány, társadalom. A kultúra modern eszméje. (szerk.: Miklós Tamás, Blandl Borbála). Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2017. [vissza]

¹⁰ Olay Csaba: Magaskultúra és tömegkultúra Márkus György gondolkodásában. In: Magyar Filozófiai Szemle. 2018/1. 123. o. [vissza]

¹¹ Kulcsár-Szabó Zoltán: Szórakozott tömegek. Közelítések a tömegkultúra fogalmához. In: Tiszatáj. 2012/7. 60. o. [vissza]

¹² Bohár András: A tömegkultúra elitesztétikája. In: Iskolakultúra. 1997/6-7. 162. o. [vissza]

¹³ Roth Endre: Kultúra és „tömegkultúra”. In: Korunk. 1972/9. 1288. o. [vissza]

¹⁴ Istenes Petra: A magaskultúra és a tömegkultúra közelítése. In: Vasi Szemle. 2018/1. 32. o. [vissza]

¹⁵ Daragó László: Vásár – város – piac – áruház – bevásárlóközpont. In: Architectura Hungariae. 2003/2. (Forrás: http://arch.et.bme.hu/arch_old/korabbi_folyam/18/18darag2.html Utolsó letöltés: 2020. 12. 29.) [vissza]

¹⁶ Kish, George (ford. Mészáros Júlia): Központi üzletnegyed vagy bevásárló központ? – Amerikai dilemma. In: Földrajzi közlemények. 1976/1-2. 97. o. [vissza]

¹⁷ vö. Síkos T. Tamás: A bevásárlóközpontok fogalma, típusai. In: M&M. 2001/5-6. 30-31. o. [vissza]

¹⁸ Nevihostényi Éva: Fejlődik a bolthálózat, változnak a vásárlási szokások. In: Élelmiszer. 2007/9. 72. o. [vissza]

¹⁹ Fogyasztási szokások nemzetközi összehasonlításban. In: Statisztikai Tükör. 2009/143. 1. o. [vissza]

²⁰ Pólya Éva, Bata Melinda: Vásárlási szokások vizsgálata élelmiszer termékek esetében. In: Economica. 2013/különszám. 24. o. [vissza]

²¹ Megjegyzendő, hogy még a viszonylagos ekonómiai egységre törekvő Európai Unióban is „a háztartási fogyasztási kiadások szerkezetében jelentősek a tagországok közti különbségek, amelyek az eltérő gazdasági, kulturális fejlettségből, életmódbeli sajátosságokból következnek.” (Fogyasztási szokások nemzetközi összehasonlításban. In: Statisztikai Tükör. 2009/143. 3. o.) [vissza]

²² Síkos T. Tamás: A bevásárlóközpontok fogalma, típusai. In: M&M. 2001/5-6. 30. o. [vissza]

²³ Síkos T. Tamás, 2001. uo. 36. o. [vissza]

²⁴ Síkos T. Tamás, 2001. uo. 30. o. [vissza]

²⁵ Forrás: https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/TenyekKonyve-tenyek-konyve-1/zold-19B21/magyarorszag-kornyezeti-allapota-1A08C/bevasarlokozpontok-telepitesenek-hatasai-1A1A9/?list=eyJxdWVyeSI6ICJiZXZcdTAwZTFzXHUwMGUxcmxcdTAwZjNrXHUwMGY2enBvbnRvayB0ZWxlcFx1MDBlZHRcdTAwZTlzXHUwMGU5bmVrIGhhdFx1MDBlMXNhaSJ9 Utolsó letöltés: 2020. 12. 28. [vissza]

²⁶ Síkos T. Tamás, 2001. uo. 36. o. [vissza]

²⁷ Forrás: http://www.terport.hu/telepulesek/telepulestipusok/varos/varos-fogalmak (utolsó letöltés: 2020. 12. 19.) [vissza]

²⁸ Ricz Judit: Urbanizáció a fejlődő országokban – Trendek, dimenziók és kihívások. In: Tér és Társadalom. 2007/3. 168. o. [vissza]

²⁹ Hanák Péter: Polgárosodás és urbanizáció (Polgári lakáskultúra Budapesten a 19. században). In: Történelmi Szemle. 1984/1-2. 123. o. [vissza]

³⁰ Hanák, 1984. 124. o. [vissza]

³¹ Horeczki Réka: Az urbanizáció kibontakozása a Kárpát-medencében. In: Köztes Európa. 2015/7. 74-76. o. [vissza]

³² Demeter Csanád: Falusi urbanizáció és városi ruralizáció a Székelyföldön. Visszatekintés a szocialista életmódváltás következményeire. In: Korunk. 2011/4. 102. o. [vissza]

³³ Horeczki, 2015. 75. o. [vissza]

³⁴ Leidinger Dániel: Az urbanizáció fenntarthatósági szempontú modellezése – A Daganat-modell. In: Tér Gazdaság Ember. 2016/1. 9. o. [vissza]

³⁵ Leidinger, 2016. 21. o. [vissza]

³⁶ Leidinger, 2016. 11. o. [vissza]

³⁷ Tózsa István: A „káros” urbanizáció. In: Tér és Társadalom. 2002/1. 11. o. [vissza]

³⁸ Kovách Imre: A vidék az ezredfordulón. A jelenkori magyar vidéki társadalom szerkezeti és hatalmi változásai. MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont (Szociológiai Intézet), Budapest, 2012. 20. o. [vissza]

³⁹ Kovách, 2012. 58. o. [vissza]

Mező Amanda 13 éves

Magyar Kata 10 èves

műhely

BOZÓK FERENC

A munkások és parasztok Jézusa

„Jönnek-e három pásztorok
Hoznak-e kézben fadobozt
Fadobozt szalma tetővel
Kéménye helyett kereszttel
Hoznak-e kisded istállót
Jászlában gyermek megváltót

Várom, jönnek a gulyások,
kikhez magam is beállok,
Nyíratlan rőt ősz szakállal
Csimbókos szőrű subával
Gödrébe süppedt szememmel
Elborzadt szemöldökömmel.

Megyünk neki a világnak
Túl rajt, hetedhét határnak.
Valahol vár a Megváltó
Nem tud fölkelni sírjából,
Égigvert falú istálló
Földjére vetett jászlából.

Szemhéjáról a rögöket
Kaparjuk, aludt eleget.
Szakállát fésüljük körmünkkel
Fülébe mondjuk, keljen fel!
Fegyverét vegye vállára
Szegények megváltására.”

                     (Györe Imre: Adventi ének)

Györe Imrének ez a verse nem illik a többi Györe-vers közé. Nagyon különleges és meghökkentően groteszk. A vers a szokásos, sematikus falusi emlék, a népi betlehemezés képsorával indul. A költő maga is beáll a megváltót váró pásztorok, gulyások egyszerű táborába, ám a betlehemi istállóban nem „újszülöttet” lel, hanem „rég halottat”. A jászol ebben a versben ravatal, melyben nem rózsaarcú kisbabát, hanem végelgyengülésben meghalt szakállas Krisztust talál. Nem a Megváltó élesztgeti az embert, hanem az ember élesztgeti a Megváltót, Krisztus szemhéjáról két évezredes rögöket kapargatva. Forradalmár-megváltó Krisztust ébresztget, aki majd fegyverbe szólítja a szegényeket és megalázottakat az elnyomók és gazdagok ellen. Akinek a seregébe beállna fegyverrel a vállán a szegények oldalán harcolók világújító hatalmában hívő, szocialista költő. Nem teljesen új vízió ez a líratörténetben. Jeszenyin az Eljövetel és az ­Elvtárs című verseiben Krisztust szintén a forradalom élére vízionálja. Így ír Jézusról: „gyermekálmok mákonya / kiben bölcsőm óta hittem.” Krisztust igazi életre szóló példaképnek tekintette, ám csupán deszakralizált, emberi referenciának. Egy levélben ezt írta Grisa Panfilovnak: „Krisztus számomra maga a tökéletesség. De én nem úgy hiszek benne, mint mások. Mások azért hisznek, mert attól félnek, vajon mi lesz a halál után. Én tisztán és kegyelettel hiszek Krisztusban, mint emberben, a tiszta ésszel és nemes lélekkel megáldott embert hiszem benne, aki példát ad, hogy szeretteinket miként kell szeretnünk. (…) Krisztus nem tárta fel az élet értelmét. Csak azt mutatta meg, hogyan kell élni. (…) Önkéntelenül Kolcov sorai jutnak eszembe: Isten titka a világ, Isten a világé.” Blok versében „fehér rózsa koszorúsan, / hógyöngyösen, hófehéren / ­Jézus Krisztus megy az élen.” (Lator László fordítása) Kísérője nem tizenkét apostol, hanem tizenkét vöröskatona. Jeszenyin az Eljövetel című versben Krisztust szintén a forradalom élére állítja és párhuzamba vonja Krisztus és Oroszország kálváriáját: „Viskókból fohászkodom / tehozzád Atyám! / Felragyog Oroszhonom / keresztje nyomán.” Az elvtárs című versben a forradalom mártírjának társa a kisded Jézus, akit gyilkos golyó talál el. A Földecském, te szülőföldem című vers utolsó versszakában az orosz parasztok arcára Krisztus szelíd bánata rajzolódik. Sokat segített a Szélkiáltó együttes hangulatos zenei feldolgozása abban, hogy Györe Imre „forradalmár – Krisztus” – verse ne merüljön el a 20. századi magyar líra hatalmas tengerében.

„A gyolcs ködökben puha varjak ülnek,
csüggedt borókán fészkel a homály.
Tömpe szobácska vert földjére dülnek
két botos pásztor és három király.
Az asszony leszáll a kamrai létrán, –
Mennyből az angyal! – zeng öt atyafi.
Az öreg kapás az ólban ganét hány,
kántálnak sírva lompos tyúkjai.
Fagyos szalmában sáros krumpli gubbaszt,
borostás állal komorul a zsupp
s fodor leveske szaga áraszt vígaszt,
mely a danával mennyezetre fut.
Jézus, kinek szállása sárga irka,
heverő papírbarmok közt örül
s a tűz fényénél a jámborok mintha
ugrándoznának a jászol körül.
De ez nem igaz. Részes-szalmát hajszol
az úri szél és gőzlik a magyar
s a két pásztor fonott kalácsot majszol
s a három király pálinkát nyakal.”

(József Attila: Betlehem)

József Attila Betlehem című verse meghökkentőbb, fanyarabb, groteszkebb a közismertebb Betlehemi királyok című versénél. A Betlehemi királyok letisztultsága, egyenletes narratívája tálcán kínálja fel a popularitást, a kevésbé ismert Betlehem viszont nyugtalanító, titokzatos és felfedezésre vár. A vers­­kezdet a szokásos, a magyar falu népi világához inkulturált képet mutatja. Megteremti a vidéki téli táj atmoszféráját a varjakkal és borókás, ködös homállyal, az ólban ganéjt hányó öreg paraszttal és a sárral döngölt falusi szobával. A szereplők is klisészerűek. Betlehemezni érkeztek a beöltözött szereplők, a háromkirályok és a botos pásztorok. A kamrai létrán azonban nem Mennyből az angyalok érkeznek, hanem a munkáját végző asszony. A betlehemies, tisztes szegénységet jelzi az elsárgult papírból készült kis Jézus és a betlehemi jászol papírból hajtogatott állatai. A hamis idillből végül a távolról érkező „úri szél”, a „gőzlő magyarság” és a pálinkát iszogató háromkirályok ébresztik fel az olvasót. A záró képsorok lerántják a leplet, bemutatva a paraszti világ reménytelen, sivár, illúziótlan, Móricz, Illyés vagy Szabó Zoltán óta jól dokumentált valóságát.

„Teljen meg örömmel a szív. Óh, Jézus,
keresztrefeszített ember,
utolsó péntekjén az esztendőnek
dicsértessék a TE neved,
aki jászolban születtél s a békesség
zöld olajágával vonultál be Jeruzsálembe.

Vannak, akik azt hiszik, meghaltál
a keresztfán. Óh, örökéletű testvér
én naponta találkozom veled és szótváltunk
amint kékvászon kötényedből magot vetsz
transzcenaz
őszi határban vagy lótsz-futsz a nagyvárosok uccáin
és másutt ugyanebben az időben
a názáreti ácsok mesterségét folytatod,
mérőzsinórral és villanó baltával a kezedben.

Vannak, akik azt hiszik, sebeiddel elszálltál
a földről. Óh, Jézus, én a mi örök összetartozásunkról beszélek
s ahogy a decemberi hold árnyékot vet mellém
látom, hogy TE is itt ballagsz velem az éjszakában
éppen olyan szegény és elhagyatott vagy, mint én
vérzik a szíved, kezeid és lábaid is véresek
s én most egy halott katonára gondolok, aki az árokban feküdt
s a távoli égre bámult két nyitott szeme.

A szelíd ökör és az igénytelen szamár virrasztott
születésed óráján s mégis TE voltál az, aki ledöntötted
a bálványt és korbáccsal léptél a templomba.
Sírba fektettek és visszajöttél hozzánk
óh, keresztrefeszített ember
sugárzó csillagkoszorú
a szegények feje fölött.”

(Kassák Lajos: Felhőtlen éjszaka)

Kassák Lajos önéletrajzában, az Egy ember életében olvashatjuk, hogy kamasz korában kilőtt csúzlival az érsekújvári temetőben egy Krisztus-képet. Később, felnőttként, az Engesztelődő bánat című versében gyermekkori zabolátlanságaira is visszaemlékezve, gyengéd szavakkal kér bocsánatot Jézustól. Miként a bűn és bűnbánat gondolata, úgy a vallási élmény, az Isten utáni égető szomjúság is folyamatosan jelentkezik az egész Kassák-életműben. Kassák transzcendens verseiben a már említett bűnbánat témája mellett a karácsonyi, a húsvéti és az úgynevezett „proletármessianizmusról” szóló témák kerülnek elő leggyakrabban. Ezek az ő folyton visszatérő nagy, metafizikai témái. Miért vonzódott Kassák Jézus személyéhez? A Kassák-lírában Jézus rendszerint úgy jelenik meg, mint a proletárhősök előképe. Kassák az aktivista, a szocialista, a proletár költő, akinek a Munkásmozgalomtörténeti lexikon önálló szócikket szentelt, a magyar irodalom egyik legszabálytalanabb alkotója. Téves az a szemlélet, amely Kassákot csak a különféle avantgárd irányzatok, izmusok manifesztumai­­ban keresi és találja meg. Kevesen tudják, hogy Kassák jártas volt a 20. századi francia, úgynevezett neokatolikus irodalomban is. Olvasta, értette és szerette Mauriac, Bernanos, Péguy, Claudel műveit. Pilinszky Jánosnak volt Kassákkal egy jelentős beszélgetése az Új Ember 1962. február 18-i számában. Ebben az interjúban Pilinszky és Kassák a modern katolikus irodalomról beszélgettek. A beszélgetésben a 75 esztendős Kassák szólal meg, aki ekkor már kiérlelt alkotó, maga mögött tudja ifjúsága összes izmusát, lírája is klasszicizálódik, prózája viszont szinte sosem volt avantgárd, inkább következetesen realista-naturalista. A Pilinszkyvel folytatott beszélgetés kulcsmondatát így fogalmazta meg Kassák: „Egy igaz katolikus és egy igaz szocialista író ezer kérdésben találkozhat, míg egy rossz katolikus és egy rossz szocialista író szükségszerűen ellenfelei egymásnak.” Pilinszky szerint ez a kijelentés a beszélgetés legmegszívlelendőbb tanulsága. A Kassák-lírában Jézus rendszerint úgy jelenik meg, mint a proletárhősök előképe. A proletár költő, aki forradalmak és háborúk közt él, Jézusban egy olyan testvérre ismer, aki szegényen született, egyszerű munkásként, ácsként élt, a világtörténelem legnagyobb pacifistája volt és az igazságért feszítették keresztre. Kassáknak tetszett Jézus egyetemessége és pacifizmusa. Az avantgárd költőnek imponált egy ilyen megváltó. Ne feledjük, Kassák két aktivista lapja, a Ma és a Tett egyebek között éppen antimilitarizmusa és pacifizmusa miatt volt szálka a hatalom szemében. Lírai művei közül a Harangszó című versben jelenik meg a legmarkánsabban a húsvéti élmény: „s bár nem ízlelhetjük a húsvéti bárány húsát, / mindennapi kenyerünkben és vizünkben dicsérjük / hogy vérünkből való és meghalt értünk a kereszten”. Nagypénteken eszébe jut, hogy Jézus munkás volt, tehát a munkások barátja, testvére, erről ír a Felhőtlen éjszaka című, fentebb teljes terjedelmében közölt versben. A húsvéti gondolatkör és a proletármessiás tematika egyidejűleg jelenik meg a már idézett Harangszó című versben: „Feltámadott, mondják a népek és megsüvegelik / nevét a názáretinek, ki az ács fia volt / s megenyhült már a szél is s a rügyek kisarjadtak. / Kétezer éve látják őt a vének és a gyerekek / amint hosszú, fehér ingecskéjében lépeget / s alszik a tengerre szállt halászok bárkájában. / Én is emlékszem rá, mint az egykori játszótársra / s ti is útszéli csavargók és mesteremberek / akik hű követői vagytok valamennyien / a nincstelenségben, az útban és az igazságban. / Igen, igen, az Ő árnya és visszhangja vagyunk mi…”

Az Évfordulóra című versben Jézus szintén proletáraktivista, de nemcsak kék overallos dolgozó, hanem szakszervezeti vezető is: „Közel kétezer éve / él már bennetek / megkínzottan / mégis sértetlenül / s nem egyszer / találkozunk vele / munka közben vagy a / hevesen izzó gyűléseken.” Másrészt ebben a versben az a különös, hogy Kassák mindhárom nagy transzcendens témája egyszerre jelenik meg. Karácsony: „Karácsony / a te emlékező ünneped ”, húsvét: „keresztre feszítettek” és Jézus, a proletárok messiása: „Én most hozzátok fordulok / suszterek szabók / kovácsok pékek / szótlan dolgozó parasztok (…) Ti őrzitek szemének fényét / viselitek a szenvedő arc gyűrődéseit. (…) teherautón érkezik / zsíros kék overálban / és énekel. / Már nem az / evangélium prófétája / ügyes bajos dolgainkért harcol / s kibontott zászlója leng / a fényben.” Kassák lírájában általánosságban is erős hangsúlyt kap a már említett és némely transzcendens versben tetten ért „mi - tudat”, a kollektív szemlélet. Gyakran ír többes szám első személyben. Több versében is megjelenik az úgynevezett „proletár messianizmus” hirdetése: Mi, az új művészek és munkások, az új mesteremberek egy szebb, jobb, emberibb világot alkotunk majd. Nemet mondunk a háborúra, antimilitaristák vagyunk, a háborúkat a múlt zsákutcáinak tartva totális pacifizmust hirdetünk. Ennek az új alkotásnak a hajnalán vagyunk. „Mi nem vagyunk tudósok, se méla, aranyszájú papok / és hősök sem vagyunk, kiket vad csinnadratta kísért a csatába / s akik most ájultan hevernek a tengerek fenekén, napos hegyeken / és a ménkővert mezőkön szerte, szerte az egész világban. (…) Tegnap még sírtunk, s holnap, holnap talán a mi dolgunkat csodálja a század. / Igen! Mert a mi csúnya tömpe ujjainkból már zsendül a friss erő, / s holnap már áldomást tartunk az új falakon” (Mesteremberek). Ez a futurisztikus vonásokat hordozó, antimilitarista messianisztikus küldetéstudat bizonyos versekben szakrális fénykört kap. Transzcendensbe emelt kollektivista üdvtant fogalmaz meg: „Rest árnyéka bennem Jézus ájuló testének: / ó Szomorúság. Lásd, a szakadt, fekete városokban, / hol most a kadáverek kék rózsákat illatoznak / s csak a legyek bús falanxa vándorol ide-oda a csöndben, / én a szüzek bűnbeesésére kóstolom a mustot / s az új Messiások elé harangozok, / kiket majd a század telt ütere dob ki a fórumokra” (Örömhöz).

STANCSICS ERZSÉBET

Illyés Gyula: Elpuskázott tartomány

„Nem a betű lett kevesebb,
hanem a szellem a betűkben.

(Ismeretlen szerző)

És szellem a betűkhöz! – teszem hozzá szomorúan. A covid-járvánnyal tovarohanó idő néha lélegzetvételhez engedi jutni az olvasó embert. A szorongások, statisztikák, rémképek között sokunk számára csak a könyv jelenti a kikapcsolódást, megnyugvást. Aki mindenütt csak a rosszat látja, annak egy hegynyi csoda sem elég, hogy jobban érezze magát. Sajnos igaza van Teller Edének, aki azt mondta, hogy a pesszimista embernek mindig igaza van, de soha nincs benne öröme. Ahogy öregszem, egyre jobban élvezem a fiatal korban átfutott, egészen más aspektusból nézett, sokat felejtett és most újra olvasott könyveket. Jól érzem magam velük, megdöbbenéssel és csodálattal állapítom meg, hogy értékük, mondanivalójuk észrevétlenül átköltözött a jelenbe és tanácsot ad annak, aki kéri tőlük.

Így vagyok Illyés Gyulával is. Alkotó évei 1920 és 1983 közé estek, amely felölelt térben és időben mindent, ami egy emberrel a történelemben megeshet. 1902-ben született Felsőrácegresen, s ez a hely, élete során kimeríthetetlen forrása volt írói-költői ihletésének. Nemrég az utcán találtam meg egy könyvét a Magvető Kiadó gondozta Budapesten, a 70-es években, a Gyorsuló Idő sorozatában. Címe: Szellem és erőszak. Annyira magával ragadott a rövid esszékből, publicisztikákból, beszélgetésekből összeállított kis könyv, hogy nem tudom nem megosztani azt a felemelő és súlyos gondolatiságot, élményt, amely árad belőle és napjainkban talán még aktuálisabb, mint amikor íródtak. A művészet igazi kulcsa és érdeme, mikor kortalanná lesz.

Ha költőkön a sor, hogy könnyed vitát vagy súlyos párbeszédet kezdeményezzenek a történelemben a történelemről, oda kell figyelnünk rájuk. Muníciónkat feltölthetjük 21. századi korunk igénytelen tarkasága helyett értékálló, örökérvényű törekvésekkel. Itt mostanság valóban „virágzik minden virág”, ám a gazolás hiányzik, mert így a gaz virágnak adja el magát és megveszik. Még mindig igaz Ady figyelmeztetése: „E szűzi földön valami rág…”

Illyés a könyv előszavában mindjárt jelzi: „Az itt következő, időszerű írásokban egy-egy gondolat és adat többször is fölmerül. Nem elégszer. Könyvnélkülire való leckék. Keserűek: de jó okulásra. Aggasztó is lehet, ha az, ami időszerű, tartóssá válik. Hasznos tehát az írásmű, amely saját időszerűsége ellen irányul…” Sajnos, ebben a könyvében minden ma is nagyon időszerű! ­Illyés talán gondolt is erre, ha tolla alól ez az írás megszületett. Ma is igaz, hogy mi mindig mindenről lekésünk (lásd Ady) és ha véletlenül, külső hatásokra utol is lehetne érni magunkat, rögvest elpuskázzuk. Ehhez értünk. Sajnos.

Illyés is borúlátó, és joggal kiábrándult. Így kezdi az Elpuskázott tartomány című rövid írását: „Innen nézve nincs egybekívánkozóbb ennél a kelet-­európai, ennél a baltikum-adriatikumi földrajzi térnél… És onnan nézve nincs terület, ahol az egyre-másra utalt elemek a közös üstben föloldhatatlanabbul fortyognak; ahol a tarkaságból nehezen alakul ki a harmónia, az érdes különbözőségből jó anyagú különféleség…” Az Arion szerkesztője szerint kérdés az, hogy van-e – legalább kialakulóban – „a világ irodalmának és művészetének egy sajátosan kelet-európai tartománya?” A válasz kézenfekvő, annak tudatában, hogy mennyi katasztrófát okozott az itt élő népek kínálkozó együttműködésének elmaradása. Remények, lehetőségek, ábrándok… Egy nemzedék tapasztalatát írja le a jövő nemzedék okulására, mint aki jól ismeri a védhetetlenek kiszolgáltatott állapotát. Fontosnak tartja, hogy a szellem emberei a szellem szintjén adjanak hangot az egyenlő művelődési feltételeknek.

„Minden irodalmi és művészeti kapcsolat a mindenkori teljes szellemi élet függvénye, a szellemi életet pedig további valóságos adatok – történelmiek és jelenkoriak – tovább alakítják.” Bármennyire is egységesnek látszott, Európa mindig szétszaggatott volt a külső és nemzeti erők ostromaiban. Kossuth is, a maga korában, elég messze ható szavával a dunai konföderációt sürgette. Már Batsányi 1789-ben írt, elhíresült verssora: „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek” – régóta iskolai tananyag. Illyés szerint csak az irányán kellene változtatni: szemünket ne csak Párizsra vessük, hanem Prá­­gára, Belgrádra, Bukarestre is, ne a távolba tekintgessünk, hanem egymásra. A két háború között fellépett művésznemzedék: Ady, Bartók, Kodály programjává tette ezt a gondolatot.

Illyés korában a közép-európai szellemi élet kialakulásának útja a bensőbb szellemi érintkezés lett volna: a fordítás és összejárás. Az összejárás akkor még csak hivatalos volt, a politika kívánalmai szerint, akárcsak a fordítások. Művészi értékű és tartalmú érintkezés?! Csak két nevet tud említeni: Krleža tanulmánya Adyról és Németh László tanulmánya ­Krležáról. Mikor Németh László Husztról írt drámája megjelent, ilyen művészi szinten sehol nem ünnepelték a cseh Husztot, beleértve Prágát is, ahol le sem fordították. Illyés szól a határon túli milliós magyar tömegek akkori folyóiratairól, heti- és napilapjairól, melyek bőségesen nyújtják számunkra a fordításokat. Szomorúan állapítja meg, hogy mivel ennek kölcsönössége nincs meg, szomszédainkról többet tudunk, mint ők rólunk. Így a múlt feltárása elmarad, helyette legendák szólnak arról, hogy ki, hol, mikor volt ott előbb, kié a jog, stb.…? Ír és izlandi irodalomról többet tudunk, mint Albániáéról, vagy Bulgáriáéról. Több katalán és grúz költővel találkozott, mint szlovákkal… (Mondhatunk mást erről napjainkban? Illyés mindezt már látta a 70-es években.)

Egy ilyen magyar nemzedék nevében szólt leginkább illetékesen, végül sorozatos kudarc emlékével vonult le a pályáról. Fanyar hangon felvillantja ugyan a szokásos reményt, hogy az utána jövőknek a különbözőségekből nem ellentét lesz, hanem hasznos kiegészülés, de hát…?

Az elpuskázott tartományban e reménységének ad hangot – hogy valóra vált-e, válhat-e, döntse el a 21. században tébláboló, szerencsétlen könyv­­olvasó, aki még naivan és nevetségesen hisz a jóakaratú erőkben, a békességben, amiben egyszer talán része lesz, nemcsak a mesében. Illyés tudta, hogy az emberiség ügyét a nagy népek kormányozzák a történelemben. A nagy népek irodalmának hangja nagyobb teret tölt be, a világ szellemi életében hathatósabb, és elnyomja a kisebbekét. Így a világ irodalmi tudata hiányos, végletesen egyoldalú, pedig a kis népek együttes száma messze felülmúlja egy-egy nagy népét. Illyés gyermekes igazságnak tartja, hogy ami nagy, az még nem szükségszerűen értékes, és szellemi terjedésének törvénye nem azonos a hangéval. A kis népek olvasói tudják, hogy kiemelkedő műveik úgy képviselik irodalmukat, mint tenger mutatja a jéghegy csúcsát. A műveket végül az anyanyelv tenger-tavacskája őrzi meg ősi féltéssel.

A könyv hátsó borítóján a Magvető Kiadó így vall erről a témáról:

„Amit a gondolat tisztáz, az érzéseket az még nem teszi rendbe. Hogy tételesen mi a nemzet, azt nemcsak a bölcselet és a politika, de a törvény könyvei is világos pontokba foglalják. Hogy mit jelent érzelmileg nemzetben helyesen élni, vagyis mi legyen lelki normája viszonyunknak anyanyelvi társainkhoz: akörül soha nem volt világszerte akkora – s oly fokozódó – a zavar, mint századunkban.”

És akkor mit tehet hozzá ehhez egy mai, divatjamúlt könyvolvasó ember a 21. századi maffiakorszak, a nehézfiúk, a kontárság korában? Kifordult csend jajdul utánunk: kevesebb az okos szó, korcsosul a lélek, nemcsak a mi elpuskázott tartományunkban. De reménykedjünk, ahogy Illyés tette. Addig nincs baj, míg magasból nézve megvolna az ország…És mi, elégedetlenkedők, mit tehetünk? Kezdjük a seprést saját portánkon.

Mohácsi Edina 12 éves

vallomás

FÖLDEÁK IVÁN

Pályám morzsalékai a Tisztelt Házban

Megilletődve tettem meg első lépéseimet az akkor még a gépkocsik kipufogó gázaitól szürkésen patinás, itt-ott még a háború nyomait viselő épületben. A Tisztelt Ház. Alig egy yarddal kisebb, mint londoni társa. Ma már csillog, mint egy esküvői torta. Most mi lehet belül, azt több mint egy évtizede csak sejtem. Mert azóta már nem járok be, nyugdíjasként élvezem a politikától távoli, bukolikus éveket a pilisi hegyoldalban, gyümölcsfák és szőlőtőkék között. Vaddisznók, nyestek, mókusok, idetévedt rókák és reggel csicsergésükkel ébresztő madárközösségek társaságában. És az utóbbi tizenkét évben regnáló hatalom megmentett attól, hogy akár véletlenül is rápillanthassak a patinás épületben folyó nem éppen épületes vitákra. Arra meg, hogy a mameluk kormánysajtó mit preparál ki az ott elhangzottakból a plebsnek, végképp nem voltam kíváncsi, nagyjából sejtettem, miről folyhat bent a haza javát szolgáló eszmecsere.

Próbálom elfelejteni azokat az éveket. Lassan már a feledés ködébe merülnek. Miért is kerültem oda? Állás kellett és éppen a tiszteletre méltó épületben tűnt megfelelőnek egy beosztás, ahol előtte csak egyszer jártam, kisúttörőként egy karácsonyi ünnepségen. S élveztem a műsorokat. Az egyik kisebb teremben a mindig elegáns és magával ragadó Rodolfo bűvészmutatványait. Az egykori mesevilág most munkahelyként kínálta magát. Sajtótanácsosnak jelentkeztem. Olyan szépen csengett. Akkor még nem is sejtettem, mi vár rám. Pro és contra.

Hogyan is történt? Valamikor a nagy változás második vagy harmadik esztendejében a Magyarok Világszövetsége nevű szervezet kitalálta, hogy a Magyar Írók Szövetségével közösen szervezzen finnugor írótalálkozót. Az ötlet értelme körülbelül annyi volt, minthogy rendezzünk képzőművészeti kiállítást világtalanok számára és a nyitó koncertre hívjuk meg a halláskárosultak szövetségének tagjait is. Ugyan mi közös lehet az Oroszhon közepén az Ural táján élő, az ugor ágtól kétezer évvel ezelőtt elvált kis finnugor törzsek, a sarkkörhöz menekült lappok, az államisághoz jutott magyarok vagy észtek, a prosperáló és rohamosan fejlődő finnek között? Csupán annyi, hogy keblünk dagadhat a büszkeségtől, micsoda nagyszerű nyelvcsalád tagjai vagyunk s milyen messzire jutottak egyes rokonaink. A találkozót szervező szövetség más köntösben, a szovjet kultúra egykori szentélyében ma is létezik. Honlapján azzal az örvendetes felfedezéssel lep meg, hogy Amerika Szent Imréről kapta a nevét. Nagyszerű dolog, hiszen azt bizonyítja, hogy 1941-es szerencsétlen hadüzenetünk és még kevésbé sikeres háborúzásunk után az óceánon túli nagyhatalommal, most végre hozzánk tartozónak számíthatjuk őket (főleg az indiánokat). Talán még a hun-kipcsak rokonságot is elfogadja a nálunk alig huszonötször népesebb, de többszörösen fiatalabb nemzet. Na de térjünk vissza a harminc évvel ezelőtti eseményekhez.

A találkozás helyszínének kiválasztásához leutaztunk az egyik vidéki egyetemi városunkba. Ez volt pénteken. A szerény anyagi lehetőségekhez mérve a feltételek elfogadhatónak tűntek. Nekiláthattunk a szervezésnek. Ám bennem belül ott motoszkált a kis ördög. Valami nem tetszett. Ez a szövetség már nem az volt, ahová húszegynéhány évvel korábban Darvas József felvett. Amelyik százfős nemzetközi írótalálkozókat szervezett, irodalmi vegyesbizottságot működtetett s elérte, hogy még a szocialista irodalom előírásainak nem igazán megfelelő magyar művek is megjelenjenek a tábor országaiban, miközben alkotói eszmecseréken az őket keményen bíráló kánonról vitatkoztunk. De hát más volt az elmélet és a gyakorlat.

Évente tucatszám fogadtunk műfordítókat, határon túli írókat. És másfélszáz határon túli írónak, műfordítónak fizettünk elő a Kortársra, Új Írásra, Nagyvilágra, Élet és Irodalomra. A magunk szerény lehetőségeihez képest tettük a dolgunkat. Nem Erdély vagy a Felvidék visszacsatolásáért harcoltunk, nem az árnyékbokszolás tette ki tevékenységünket. Azért szorgoskodtunk, hogy romániai és szlovákiai, jugoszláviai és kárpátaljai magyar írók eljöhessenek hozzánk, s szlovákra, románra, oroszra és még sorolhatnám a nyelveket, melyekre fordítsák a magyar irodalmat. Később már senkit nem érdekelt ez, elfújta a változás szele, mely tele volt a nagy változás ígéretével. És ezzel együtt elérhetetlen messzire kerültek a korábbi emberi kapcsolatok, a barátok, akik nálunk, lakásomon jártak. Akiket otthonukban felkerestem s együtt törtük a fejünket, mit és hogyan lehet tenni, szentnek hitt hivatásunk érdekében. És közben jóízűen szidtuk a kulturális kormányzatot. Már-már bűnösnek érezhettük magunkat, hogy ezekért a célokért dolgoztunk, hiszen a mindent elnyomó, az irodalomra rátelepedő és az alkotás szabadságát sárba tipró párt adta ezt ki utasításba.

Este volt. Hazafelé lépdeltem a Szakszervezetek Dózsa György úti épületében nem is tudom milyen céllal rendezett fogadásról, rossz száj­­ízzel. Régebben a szakma találkozott ilyen eseményeken, értesüléseket cseréltünk, megtudtuk, ki min dolgozik. Most az éppen aktuális politikai szervezkedés ködös elképzelései uralták a beszédtémát. Ami nélkülünk – és nem egészen biztos, hogy értünk – folyt, miközben az írói békétlenségnek nagy szerepe volt abban, hogy a változások beindultak, a gesztenye kikaparása érdekében. De vajon jut-e belőle nekünk?

Egyáltalán, mit keresek én itt? Akkor már csak a lendület vitte tovább a szövetség ügyeit. Az állami támogatás apadozott, mind súlytalanabb lett a testület, az írók véleménye, szava senkit nem érdekelt, a nemzetközi kapcsolatok mindenhol összeomlottak, pénz sem nagyon volt rájuk. A rendszerváltó buzgalom kiröpített régi íróasztalom mögül, ahol elég sokáig, huszonhárom esztendeig megültem. Kirúgattak, tekintettel kommunista apámra, aki évtizedekig szolgálta az irodalmat. Én csak 23 évig. Egyetlen írószövetségi tag voltam a hivatalban, két diplomával, és ugyanennyi világnyelv tudásával. Vesszen a férgese. Megfogadtam Arany János tanácsát: „Ha egy úri lócsiszárral / Találkoztam s bevert sárral: / Nem pöröltem, – / Félreálltam, letöröltem.”

De legalább nem süllyedtem el, megúsztam. Rövid nyelvtanári majd magánzói Odüsszeia után lett egy szép kis szobám a Steindl Imre tervezte – az ország méretéhez képest túldimenzionált – műemlék épületben. Koloniál bútor. Persze csak amolyan préselt farostlemezből. Az eredeti bútort a Tisztelt Ház munkájával jogosan elégedetlen istenadta nép még 1945-ben széthordta.

Íróasztal, szemben dohányzóasztal és két fotel. A kétajtós, akasztós és polcos szekrényben lógtak az öltönyeim, sorakoztak példás rendben fehér ingeim és nyakkendőim. Ezeket cserélgettem. Ha a műszak reggel kezdődött, a felénél már nem bírtam elviselni azt a göncöt, amiben a nap indult. Hogy ne unatkozzanak, néhány fekete cipő társaságában bújtak meg. És ott volt a kötelező komputer is az íróasztalon. Az igazi nagy munka persze a sajtóirodában volt, egy táncteremnek is beillő méretű helyiségben.

Volt egy másik iroda is, amin két derék kollégával osztoztam a Fehér Háznak elkeresztelt, Duna-parti, egykori pártközponti kockaépületben. Az alagsorban bújt meg, távol a fürkésző szemektől. Posztmodern, retró bútorral. Hatalmas íróasztallal, amin, ha egy szellemileg kimerítő bizottsági ülés után elnyomott a fáradtság, a következőig szundíthattam egyet. A bizottságok, a kevésbé csillogóak egy része már nem fért be a régi épületbe, és itt tartotta palávereit. A külügyi, hadügyi és uniós integrációs bizottság bizáncian pompázatos termekben működött. Nekik gyakran voltak külhoni vendégeik, illusztrisak is. Ők fényesebb körülmények között hozták meg világmegváltó döntéseiket. Az elején még ezt hittem.

A túldíszített házról büszkén meséltük el minden külföldinek, hogy alig egy méterrel kisebb, mint a londoni parlament. Amióta – vagy tízegynéhány éve – lányom, mint brit-magyar állampolgár, ott él családjával, ezzel a ténnyel már nem szívesen dicsekszem.

Szóval beköltöztem a magyar törvényhozás két épületbe beszuszakolt szentélyébe.

Persze előtte volt vizsga. Az akkori elnök, a még a régi rendszerben szocializálódott, precíz és beosztottjaival empatikus hivatalnok mellé vettek fel. Miért is ne lett volna precíz, hiszen korábban a nem könnyű belügyminiszteri posztot osztotta ki rá a sors. Az elővizsgát egy kőkemény hivatalnok, a budapesti tanács egykori elnökének a szakma minden titkában otthonosan mozgó sajtófőnöke előtt tettem le – mind az ő, mind az én megelégedésemre. Igaz, nem sokat vettünk el egymás idejéből. Ő ismerte műfordítói és újságírói, na meg külügyi előéletemet, nyelvtudásom pedig éppen hogy kapóra jött.

Várt rám még a nagy vizsga. Az elnöknél, titkára társaságában.

Szerényen, térdem összeszorítva, akár egy jól nevelt úri dáma ültem és hallgattam, ahogy jövendő főnököm felvezeti a témát és erényeim kellőképp kidomborítva előadja életemet. A lényeg: kommünikéket kell írnom minden eseményről, amelyen az elnök részt vesz. Ilyenből naponta legalább egy volt, de inkább több. Nyilván már járt ügyemben a főnöknél, aki derűs egykedvűséggel fogadta a dolgot, gondolatai feltehetően a hivatal és pártja bonyolult ügyei körül forogtak. Ezt láttam elkalandozó és kissé gondterhelt tekintetén. Csak titkára érezte elengedhetetlen szükségét, hogy kimutassa hozzáértését az elnök szolgálatában:

– Mondja, kedves Iván, tud maga úgy írni, mint az elnök úr?

Jövendő főnökasszonyomon ideges remegés futott végig. Látszott, alig tudja visszatartani kibuggyanó kacagását.

Fogalmam sem volt, mit feleljek. Egyrészt, hogy kellőképp kidomborítsam írói képességeimet, másrészt, hogy ne tűnjek túlságosan hivalkodónak. Nagyot nyeltem és a lehető legszerényebb hangon, szűkszavúan rebegtem el: „megpróbálok”.

Addigra már félszáz könyvet fordítottam oroszból és angolból, több száz írásom jelent meg lapokban. Ezt nyilván az elnök is tudta, mert egyszavas válaszom után úgy gondolta, hogy az audienciát be lehet fejezni. Felvettek.

Első próbatételem alkalmával, ha az elnök írói képességeiről nem is sikerült meggyőződnöm, ízléséről, halálosan pontos és realista politikusi, szerkesztői adottságairól igen. Bevittem hozzá első munkámat. Mindent elkövettem, hogy csillogjon, villogjon. Hiszen eladdig politikai tartalmú, szikár, tárgyszerű kommünikéket nem írtam. Az elnök, átvéve művemet, határozott mozdulattal kiirtott belőle minden csillogó jelzőt és felesleges sallangot. Jó lecke volt ez számomra, tíz évre előre. Megtanultam, hogyan kell elnöki sajtóanyagot fogalmazni. És emellett még sok más, erkölcsös és erkölcstelen trükköt, melyek szükségességét az élet és békésen csordogáló hivatalnoki pályafutásom később igazolta.

A tűzkeresztség után idővel már nem kellett előzetesen beadnom főnökömnek a megírt anyagokat. Kitaláltam egy jobb és gyorsabb módszert, mert az ilyen félig-meddig „musz” anyagoknál (kötelezően lehozandó hírek) az idő fontos tényező volt.

Beszereztem egy gyönyörű bőr dossziét, és amíg az elnöki program tartott, tőle két hellyel odébb gyorsan körmöltem a leadandó az anyagot. Amikor véget ért az esemény, mielőtt főnököm kiment, odaléptem mellé és udvariasan felajánlottam, hallgassa meg, mit írtam. Majd felolvastam a leadandó pár sort. Az elnök artisztikusan elegáns, ősz fejével bólogatva beleegyezett a szöveg közreadásába, csak minimális stilisztikai módosításokat javasolt. „Ezt a ’de’ -t itt cserélje ki ’azonban’ -ra. És feltétlen tegye bele azt, hogy ’ezt az elnök aláhúzta’”. A szerencsétlen igét, színtiszta germanizmust, a német unterstreichen tükörfordítását szinte mindenki többször is elmondta mindenütt, ülésteremtől tévéinterjúkig.

Titokban igyekeztem önhatalmúlag kiölni a hátborzongató szót, és helyettesíteni szinonimákkal: hangsúlyoz, kiemel, nyomatékosít. Hiszen élőbeszédben elég nehéz elképzelni, hogy a szónok levegőbe elpuffogtatott, magasztosan szárnyaló szavait vizuálisan érzékelhetően aláhúzza. Ebben az esetben – és még néhányszor máskor is, bocsánatos bűnként – megszegtem egykori tanítómesterem Makai Imre tanítását: „a szerző szándéka szent” – ne írd át a szöveget. Egyébként, ha bent marad, úgyis kihúzta volna az MTI, vagy a napilap akkoriban még profimód lelkiismeretes ügyeletes olvasó szerkesztője.

Kezdetben úgy éreztem magam, mint a tejbe esett légy, ám gyorsan megtanultam, hogy kászálódhatok ki cseppet sem kellemes helyzeteimből. Ebben a segítségemre voltak a kollégák. A Népszabadság egyik külpolitikai újságírója felvilágosított arról az eladdig számomra nem magától értetődő igazságról, hogy minden angol brit, de nem minden brit angol, vagyis az Egyesült Királyság az Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága, amihez a brit jelző dukál – tehát nem angol, hanem brit miniszterelnök az, aki az ország ügyeit intézi. Előfordult, hogy a faxon leadott közleményt még sikerült visszahívnom, mert egyik derék kollégám időben figyelmeztetett baklövésemre.

Az újságírói szolidaritás egyik legszebb példája egyik ügyeletem alatt mentett meg.

Miután már nagyok voltak gyermekeim, ellentétben más családosokkal, szívesen vállaltam éjszakai silbakolást. Ez roppant unalmas volt, mert általában éjszaka folytak a kevésbé érdekes témákban a viták, amikor a patkóban csak a vezérszónokok és az egyes frakciók opponensei voltak, két kezemen meg tudtam számolni, hányan. Így folyt például a vita az abortusz törvényről is, amikor ivari szempontból jócskán túlérett honatyák kis csapata cserélt eszmét erről a kérdésről. Szakavatottan és értőn. Talán még arra is emlékeztek – homályosan – hogyan is nemződik egy gyermek.

Szóval megszületett a kemény parlamenti diskurzus után a döntés, a törvényjavaslat, és nekem le kellett adnom a sajtónak a kommünikét erről a nőket érintő fontos jogi passzusról. Éjjel két óra lehetett. Gyorsan megírtam a közleményt és beletápláltam a fax gépbe – körfaxra, ami 60-80 szerkesztőséget jelentett. Naponta többször is főnökasszonyom nevét írtam a közlemények alá, élt bennem a megszokás. Ám most az álmosság gubancot kötött kezemre. A közlemény kiment, óh jaj, az én nevemmel, s alatta a sarzsi: „az országgyűlés sajtóosztályának vezetője”.

Már kifelé tartottam, egyik karom benne volt felöltőm ujjában, amikor – a szokás hatalma –, még egy utolsó pillantást vetettem művemre a fax dokumentum tartóján. Meghűlt bennem a vér. Ugrottam a géphez, de a küldésnek csak a végét tudtam leállítani. Rohantam a computerhez és átírtam a nevet, majd Módosítás címmel újra kiadtam. A kollégák nem reagáltak. Nyilván ők is álmosak voltak. Vagy szolidárisak, megsejtették, én sem voltam tökéletesen fitt. A törvényjavaslat vitája lezárult. Hogy megoldotta-e a gondokat? Fogalmam sem volt. Az állásom megmaradt.

Édesapám, aki csendesen beletörődött, hogy elkerültem az irodalmi Parnasszus közeléből, időközben beköltözött az irodalmi lexikonba, nem érhette meg a dicső harminc esztendőt, pontosabban csak hét esztendőt belőle. Szerintem neki ennyi is elég volt. Amikor utolsó hónapjaiban meglátogattam kétszobás panellakásában, csak ült a heverőn, tekintete a semmibe meredt.

Majd megszólalt. Beleborzongtam: „Nem állnak össze már a mondatok” – vetette oda. Csupán ennyit mondott. Hallgattunk. Hallgatásunk beszédesebb volt mindennél. Nem voltak szavaim. Se vigasztalók, se hitegetők… Mintha elárultam volna azt, amiért erzsébeti proliként dolgozott, és amiben hitt. Privilégiumok nélküli, tanácsi lakásban töltötte anyámmal nyugdíjas éveit. Amit titokban megvettünk, amikor alkalom nyílott. Az állam így akarta lerázni magáról a tatarozás költségeit. Apám elé tettük az okiratot, amiben a lakást – miután én is már közel voltam a negyvenhez s feltehetően nem élek örökké – egyik lányom nevére írattuk.

– Írd alá, János, nem kell annyi lakbért fizetned – magyaráztuk. Meg se nézte, szó nélkül aláírta. Amikor hét évvel később asszonya is követte az öröklétbe, ő sem tudta, hogy nem az ő nevükön levő lakásából költözött ki, porait vízsugár oltotta bele az anyaföldbe az óbudai sírkertben. Lányom a lakás árát később „beleépítette” egy szentendrei házba. Az élet ment tovább…

Apám, bár munkásember volt, készen ruhát, cipőt sohasem vett. Nem úri allűr volt ez nála, gyakorlati, szerény anyagi lehetőségei diktálta megoldás. Az így készült öltözéket, cipőt évtizedeken át használhatta. Igaz soha egymás után kétszer nem vette fel ugyanazt az öltönyt, lábbelit. Így vagy két tucat rám maradt. Miután a szó legszorosabb értelmében nem élt nagy lábon, 40-es méretű cipőivel nem tudtam mit kezdeni, este kitettem őket a kuka mellé. Reggel már nem voltak ott. Lehet, hogy valakinek megoldottam a lábbeli gondjait – hosszú időre, lehet, hogy örökre.

Az öltönyökkel jobban jártam. Magasságunk és alakunk egyforma volt. És miután csak a Brammernél vette a szövetet a Petőfi Sándor utcában, amikor először felvettem egy öltönyét, mindig pedáns elnököm is elismerően mért végig.

– Remek öltöny, elegáns – értékelte Emil bácsi szaktudását. Ő volt apám barátja és élete végéig szabója. Mellesleg az ő egyik rokonának autója szállította leendő szüleimet a templomi esküvőre, még valamikor a harmincas évek derekán. Mindez a tény nem befolyásolta apám mozgalmi múltját.

– Apámtól örököltem – magyaráztam elnökömnek, aki, mint gondos és mások iránt is érzékeny közszolga, apám halálát követő nap nyomban kifejezte részvétét. Tudta, ki volt az elhunyt.

És akkor kibújt belőlem a kisördög.

– Apám, aki könyvkötő volt, arra tanított, elegáns egy öltöny, ha begombolva az öklöd be tudod dugni az anyag és az inged közé – magyaráztam okoskodva és öklöm becsúsztattam az angolosan lezser szabású zakóba.

Tanulékony főnököm engedelmesen megpróbált utánozni. Neki a tenyere sem fért be, kiskabátja ingerlőn feszült testének hátsó fertályán.

– Lehet, hogy apád tévedett – kérdezte reménykedve.

Nem akartam kedvét rontani:

– Meglehet, hiszen csak egyszerű könyvkötősegéd volt.

A kérdést ezután mindketten lezártnak tekintettük. Én pedig aktív éveim végéig eltekintettem bárminemű, nem hivatali jellegű verbális tevékenységtől főnökeim jelenlétében. Békében nyugdíjba mehettem.

Péntek délután volt. Egy utolsó program kínszenvedése állt előttem. 17 órakor a Tisztelt Ház által bérelt pályán teniszparti várt és asszonyom, akit nem hagyhattam cserben. Pechemre éppen nálunk vizitelt nyugati szomszédunk kancellárja, Franz Vranitzky. A lényegi tárgyalásokon a miniszterelnökkel, a köztársasági elnökkel már túl volt, miként túljutott a Parlament éttermében felszolgált bőséges ebéden is. Így a 15 órai találkozó csak hab volt a tortán. Szivárványos hangulatban ült le a Delegációs terem hosszú tárgyalóasztalához, és nyilván mindent inkább kívánt, mint egy kiadós elnöki beszámolót hazánk társadalmi-politikai életéről. Ám a keserű pirulát, bármilyen finom ostyába csomagolta az effajta ügyekben járatos, és a szöveget már csak saját kedvének emeléséért is színezni próbáló tolmács, le kellett nyelnie. Ám amikor elnököm beszámolójában odáig ért, hogy legfontosabb feladat „a kapcsolatok erősítése a lakossággal”, a magát jó hangulatba ringatott kancellár nem állhatta meg, hogy kísérőjéhez fordulva derűsen meg ne jegyezze:

– Besondern mit Damen… főképp a hölgyekkel.

Drága szüleim a családi hagyományt folytatandó még kisiskolásként beírattak az erzsébeti művelődési házban a Csiliben egy német tanfolyamra. Ott szerzett német nyelvismeretem morzsái még bennem szunnyadtak. Nem állhattam meg, és bár próbáltam elfojtani, valami apró kacajt leplező böffenés azért kiszaladt a számon.

Vranitzky megértő mosollyal nyugtázta, hogy elismerem szellemességét. Elnökünk viszont két dologra jött rá. Egyrészt arra, hogy nem érdemes sokat lacafacázni. Ezt – miután nem tudott németül – a szinkron tolmács által lefordított szellemes szókapcsolat megerősítette. Az audiencia gyorsan véget ért. Én rohanhattam ki a pályára, de előbb értesítettem a hazai sajtót a magas szintű megbeszélésről. Tekintélyem a hivatalban némileg megerősödött, miután német nyelvi ismereteimet – szerénységből – nem vettem bele szakmai életrajzomba.

Voltak egészen sajátos kötelezettségeim is. Eladdig nem tudtam, hogy Pusztaszer hazám közepén van. És milyen dicső eseménynek adott ezer évvel korábban helyet. Éppen akkor vált nevezetessé, mint az első országgyűlés, amolyan előparlament színhelye. A kerek évfordulós ünnepségre kivonult az elnök, s nekem kellett kellően emelkedett stílusban tájékoztatni a hazai publikumot a nagyszerű jubileumi eseményről. Akkor nyitották meg a történelmi emlékparkot és a frissen felújított Feszty-körképet. Utóbbi nem volt rám különösebb hatással, mert addigra már láttam Belgiumban a waterlooi körképet és Moszkvában a borogyinóit, ám ez nem csökkentette hazafias lelkesedésemet. Sejtettem, hogy ez nem művészeti, hanem nemzetpolitikai kérdés.

A pulpitusnál, ahonnan az ünnepi beszéd elhangzik majd, két apró ketrecekkel zsúfolt kamion állt meg. Bennük a galambok, türelmetlenül, szárnyukkal verdesve várták fellépésüket.

Az elnök megpillantva a nagy készülődést, gondterhelt képpel nézett körül:

– Van valakinek esernyője – kérdezte félénken környezetétől.

Szerencsénkre gyanakvó érdeklődését meghallotta a Magyar Postagalambász Szövetség vezető tisztségviselője. Ő kapta a megtisztelő megbízást, hogy elkísérje a madarakat, köztük több Európa- és világbajnokot az ünnepi rendezvényre. Átélve az évforduló nagyszerűségét, kellően emelkedett hangulatban volt.

– Ne nyugtalankodjon, elnök úr. Felkészültünk mindenre. A madárkákat alaposan kipurgáltuk s amint eleresztjük őket, egy tiszteletkör után sutty, már röpülnek is haza… – s válaszával elégedetten elmosolyodott.

Ünnepi öltözékünk tisztaságát, akárcsak a mundér becsületét sikerült megőriznünk. Későbbi pályafutásom során ezt már nem mindig mondhattam el. De erről majd később. Egyelőre elérzékenyült és párás tekintettel követtem a magyar róna felett rajokban elhúzó, ezernél is több galamb felemelő röptét.

Bacskai Csenge 12 éves

GYÁRFÁS ENDRE

A „Pestmegyei”

Az Ezredvég egy korábbi számában, Egy elfelejtett kabaré címmel megemlékeztem az Engels (Erzsébet) téri művelődési ház íróköréről. 1957-ben, ­58-ban Timár György és Gesztelyi Nagy Zoltán figyelmétől bátorítva próbálgattuk itt írói, költői tehetségünket. Én a legfiatalabbak közé tartoztam, akárcsak Tabák András, Simor András, Nyerges András, H. Barta Lajos. És a még nálunk is ifjabb Viczián Erzsi, a novellista, aki a Pest Megyei Hírlapnál újságíróskodott.

Erzsi ajánlott minket Garami Lászlónak és Prukner Pálnak. Ők szerkesztették a lap havonta megjelenő irodalmi mellékletét. Megtisztelve éreztük magunkat, hogy részt vehetünk a megyében élő és alkotó jeles írók összejövetelein. A Blaha Lujza téri Sajtóház egyik termében ültünk, köztünk volt többek között az idős ócsai közjegyző, Dr. Balassa Lajos, azaz Falu Tamás költő. Híres az a verse, amelyben egy lassú járású vonatot idéz. „Itt utazik egy költő is – írja –, kit Párizsba vinne vére. S eljut végül majd Dabasra. Legföljebb Lajosmizsére.”

Beszélgethettünk Török Rezsővel, régebben igen népszerű regények – például a Péntek Rézi – szerzőjével, Csuka Zoltánnal, aki a délszláv irodalomból fordított, Fábián Zoltánnal vagy Móricz Virággal.

Az egyetemről is csapódtak hozzánk pályakezdő poéták: Baranyi ­Ferenc, Ágh István, Bokros János, Ladányi Mihály, Bella István, Kerekes András, László Ernő.

Egy-egy írásunk megjelent a Mellékletben. Amikor író-olvasó találkozóra mentünk, jól eső érzés volt hallanunk a bíztató szavakat.

Garami egy ízben komoly feladattal bízott meg néhányunkat. Egy héten át naponta utazzunk el Bényére, ismerkedjünk a lakosokkal, írjunk riportokat a falu életéről. Belecsöppentünk a téeszelnök-választásba, érvelések, indulatok, összezördülések tanúi lehettünk, és kezdtük megtanulni, mi a fontos, mi a lényegtelen. Cikkeinket szép sorjában hozta is a lap.

Garamiék két antológiát adtak ki, az elsőt 1960-ban, Dunatáj címmel. Mindnyájan „benne voltunk”.

Örültem, hogy végre „kötet” formában láthatom néhány versemet.

A következő évben is megjelent a Dunatáj, „A Pest megyei írók és költők antológiája.” Ebben már a két legnevesebb, élő klasszikusnak számító költő-kortársunk is szerepelt: Ady barátja, a nagyváradi Holnap folyóirat egyik szerkesztője, Dutka Ákos és a Visegrád melletti Szentgyörgypusztán dolgozó Áprily Lajos. Kisebb irodalmi díjjal ért fel, hogy a kötetben együtt lehetünk velük.

A 61-es Dunatáj ünnepélyes bemutatóját a megyei tanács székhelyén, a patinás Vármegyeházán rendezték meg. A két „öreg” éppen velem szemben ült a terjedelmes asztalnál.

Az értékelő szónoklatok között akadt egy, amelyik kicsinyes politikai aggodalomnak adott hangot.

Dutka költeményének ezt a sorát nehezményezte: „…mindez oly széppé fakul, mint egy nemes vén erdélyi szőnyeg”.

– Az „erdélyi” szó fölöslegesen kelt nosztalgiát, honvágyat a megyénkbe települt székelyekben – dörögte a kritikus.

Ákos bácsi felháborodottan védekezett.

– De kérem… kérem – magyarázkodott –, az erdélyi szőnyeg egységes fogalom, akárcsak az erdélyi fatányéros. Képtelenség másik szóval pótolni.

Már-már folytatta volna a „maga mentségét”, mint hajdan a székely nyomdász, Misztótfalusi Kiss Miklós. A mellette ülő szikár, magas Áprily Lajos azonban odahajolt a füléhez, és súgott neki valamit.

Ákos bácsi elhallgatott. Tűnődött fél percig, azután, mivel nagyothalló volt, a tőle telhető legnagyobb hangerővel kiáltotta bele az ódon megyeháza csendjébe:

– Igazad van, Lajos. Tehetnek nekem egy szívességet.

Reszelő Dominik 13 éves

Fekete Lili 10 éves

fókusz

KICSI SÁNDOR ANDRÁS

A tárgyköltészetről

A tárgyköltészet (Dinggedicht) a német irodalomtudományban használatos műfajmegjelölés, s elsősorban a közösség anyagi kultúrájának tárgyait leíró versekre vonatkozik. Fő képviselőjének a szobrokat is megverselő Rainer Maria Rilke osztrák költő számít. Ókori előzményeknek tekinthetők a hősök (Homérosz Iliásza: Akhileusz, Vergilius Aeneise: Aeneas stb.) pajzsának verses leírásai (von Wilpert 1959: 112, Kovács 1993, Winkler 1993). Mindenesetre a tárgyak megverselésének többféle indítéka lehet, s a műfaj a 20. századi magyar költészetben népszerű volt, még antológiákat is készítettek (Linka, szerk., 1987, Becze et al., szerk., 1988). A tárgyversek valamely objektumhoz fűződő élményt közvetítenek, akárcsak az alternatív elnevezések és az elferdített meghatározások. Így egészen kiterjesztett értelmében a tárgyköltészetet képviselhetik bizonyos objektumok alternatív elnevezései és az elferdített meghatározások is, ezek is lehetnek poétikusak, mindkét esetben általában az objektum irányában negatív attitűdöt kifejezve. Az alábbiakban ezekre hozok példákat, majd két valódi, a nagyítót bemutató magyar tárgyverset idézek, bemutatva a kognitív nyelvészetben használatos aktív zóna fogalmát is.

Ami a tárgyköltészet története és a tárgyak kapcsolatát, a pajzs kitüntetett voltát illeti, tanulságos magának a magyar tárgy szónak a története, ami kedvelt példa a magyar jelentéstanban. Germán eredetű francia jövevényszó, eredeti jelentése ’pajzs, ostromtető’ volt (1495), s az ebből fejlődött ’céltáblaként kitett pajzs, céltábla, cél’ (1590) alapján születtek meg az absztrakt jelentések: ’az, amire vagy akire valamely tevékenység, érzelmi állásfoglalás irányul’ (1750), ’az a mondatrész, amelyre a mondatban kifejezett cselekvés irányul’ (1806), és csak 1831-ben a mai főjelentés, ’élettelen dolog, holmi, eszköz, használati cikk’ (Hadrovics 1992: 151, 179, Pusztai 2005: 869).

A tárgyköltészet sajátos perspektívából láttatja az objektumokat, s a szó szoros értelmében vett perspektíva is nyerhet jelentőséget a tárgyköltészetben. A perspektíva tudománya a térbeli tárgyaknak síkban való ábrázolásával foglalkozik, s a festészetben fontos probléma a térábrázolás, amelyre a különböző korokban eltérő megoldásokat választottak. A perspektívák egyik érdekes esete az anamorfózis, ami olyan, hamis perspektívából rajzolt vagy festett alakzat, amely normális nézőpontból torznak látszik, de egy meghatározott más nézőpontból a helyes arányaiban látható. Az anamorfózis legjelentősebb kortárs művelője Orosz István, aki tanulmányokat is szerzett e témakörben (például Orosz 2007).

A meghatározott személyeket ábrázoló szobrok rendesen az ábrázolt személy nevét viselik. Az idegenkedő szemlélő gyakran ad hivatalos nevétől merőben különböző becenevet a köztéri szobornak, s ezek a nevek esetenként kanonizálódnak. Például az oroszoknál több köztéri szobor is Csucselo ‘állat kitömött teste; madárijesztő’ (Fenyvesi 2001: 501, 616). Ilyesféle névadás nálunk is szokás, s nemcsak szentségtelenítés, de különös anamorfózis is jellemzi az alábbi, a 20. század első felében feljegyzett elnevezést: Cserebogár „a budapesti Hősök tere millenniumi Gábor arkangyal oszlopon álló szobra, alulról nézve”, Zolnay & Gedényi 1996: 27); e szobor másik neve: Rézangyal, ami a rézangyalát káromkodásból jöhetett (Zolnay–Gedényi 1996: 28).

A redőny (vagy roló) szokásos meghatározása: „ablakra, ajtóra szerelt, felhúzható és leereszthető elzáró vagy elsötétítő berendezés”, azonban mint rossz találmánynak leegyszerűsített meghatározás jár: „vaskeretben lécek”. Szentkuthy Miklós barátjával, Réz Ádámmal egy tréfás katalógust tervezett A letalálások címmel, amelyet a haszontalan technikai újításoknak szenteltek, s első darabja az eszlingeni roló lett volna. Ez nem más, mint „Vaskeretben lécek”, s jönnek a bűnei: zajos, megázik, beragad, berozsdásodik, „a technikai forradalom réme” (Réz 1994: 78). Elferdített meghatározások nevezetes gyűjteménye Ambrose Bierce The Devil’s ­Dictionary (‘Az ördög szótára’, 1911) című műve (magyarul 2003).

A kognitív nyelvészetben, kicsit leegyszerűsítve, „Az aktív zóna egy entitás azon aspektusa, amelyre az állítmány ráfókuszál. Amikor például azt mondjuk, hogy »Le kellene mosatni az autót«, akkor alapvetően az autó karosszériájára gondolunk” (Kövecses–Benczes 2010: 223; a fogalom bevezetője R. W. Langacker 1984). Az aktív zónák megvilágítására az autós példa különösen népszerű (például Kövecses–Benczes 2010: 210), ez Pethő Gergely egyik példája is: „Az autó szó az utastérre vonatkozik, ha a beülök az autóba kifejezésben szerepel; a karosszéria felszíni részére (az alvázat leszámítva), ha a megmosom az autót kifejezésben; (jellemzően) a motorra, ha a megjavíttattam az autót kifejezésben; és a jármű egészére, ha az ellopták az autómat kifejezésben szerepel” (2003: 66). Ugyancsak két különböző aktív zónára vonatkozik a látja az autót és a hallja az autót kifejezés. A tipikus nagyító elfogadható meghatározása a ‘keretbe foglalt, nyéllel ellátott üveglencse’, s több aktív zónája lehet. A fiókba tette a nagyítót kifejezésben egy nagyító egésze szerepel; a nagyítón keresztül jobban látszanak a tárgyak kifejezésben a nagyító lencséje; az eltört a nagyító kifejezés vonatkozhat csak a lencsére is, az egész tárgyra is, de jelölheti csak a nyél letörését is; a megfogta a nagyítót kanonikusan a nyélen keresztül való megfogást jelöli.

Rátérve a tulajdonképpeni tárgyversekre, az előszeretettel verselő Varga Ferencné találós kérdéseket verselt meg, s közülük a nagyító kitalálását célozza a következő:

Ez az üveg varázsüveg,
Vele tényleg csodát tehetsz.
Ami egész piciny falat,
Nagy lesz majd az üveg alatt

(1996: 19). A vers a nagyító lelkére, lencséjére fókuszál.

A jó tárgyversben a megverselt objektum nemcsak sajátos perspektívából látszik, hanem önálló életre kel, esetleg több aktív zónája is szerepet kap. Ilyen a nagyító Takács Zsuzsa Fiók című versében:

Betettem a fiókba nagyítómat
az állatkert játékvadjai közé.
Azóta lábdobogás, hangzavar,
madárszó hallatszik asztalomból.
És nem meri senki
kihúzni a fiókot, csak én

(Becze et al., szerk., 1988: 14).

Felhasznált irodalom

Becze Gábor et al., szerk. 1988. Az én szívemben boldogok a tárgyak. Kaláka zenéskönyv. Móra Ferenc, Bp.

Bierce, Ambrose 2003. Ördögi kislexikon. Fordította Greskovits Endre. Eri, Bp.

Fenyvesi István 2001. Orosz–magyar és magyar–orosz szlengszótár. Syca, Bp.

Hadrovics László 1992. Magyar történeti jelentéstan. Rendszeres gyakorlati szókincsvizsgálat. Akadémiai, Bp.

Kovács Endre 1993. tárgyköltészet. In: Szerdahelyi István, szerk.: Világ­­irodalmi lexikon 15: Taa–tz. Akadémiai, Bp. 162–3.

Kövecses Zoltán – Benczes Réka 2010. Kognitív nyelvészet. Akadémiai, Bp.

Langacker, Ronald W. 1984. Active zones. Proceedings of the Tenth Annual Meeting of the Berkeley Linguistic Society 172–188.

Linka Ágnes, szerk. 1987. Sárga ernyő. Versek tárgyakról. Móra, Bp.

Orosz István 2007. “...nothing but confusion.” Holmi 19/3: 330–341.

Pethő Gergely 2003. A főnevek poliszémiája. In: Kiefer Ferenc, szerk.: Igék, főnevek, melléknevek. Előtanulmányok a mentális szótár szerkezetéről. Tinta, Budapest 57–124.

Pusztai Ferenc 2005. Szójelentés-történet. Ebben: Kiss Jenő–Pusztai Ferenc, szerk.: Magyar nyelvtörténet. Osiris, Bp. 851–893.

Réz Pál 1994. Harmonikussá tépett lélek. Videobeszélgetés Szentkuthy Miklóssal. Magvető, Bp.

Varga Ferencné 1996. Nem figyeled hiába, ablak ez a világra. Mi ez? Mai találós kérdések. Charta Press, Bp.

von Wilpert, Gero 1959. Sachwörterbuch der Literatur. Alfred Kröner, Stuttgart, 2. Auflage.

Winkler, Michael 1993. Dinggedicht. In: Alex Preminger–T. V. F. Brogan, eds.: The New Princeton Encyclopedia of Poetry and Poetics. Princeton University Press, Princeton, N. J. 295–6.

Zolnay Vilmos–Gedényi Mihály 1996. A régi Budapest a fattyúnyelvben. Fekete Sas, Bp.

Gyöngyösi Bence 11 éves

olvasólámpa

OLÁH ANDRÁS

„vagyok az aki már nincsen”

(Handó Péter: a játékot egyszer)

Az élet kitanulhatatlan és befejezhetetlen játékait állítja versei középpontjába Handó Péter. Ez a játék persze korántsem felhőtlen és gondtalan. Minden pillanatának tétje van. Rányomja bélyegét az idő szűkössége. De ha vége szakad is, mindig új játék kezdődik. Már a borítón megjelenő – egyébként roppant szellemes – ikon („H(al)andó Könyvek I”) sem csupán a végességre utal, hanem a folytatás lehetőségére is, hiszen itt most egy sorozat első kötetét foghatjuk a kezünkbe.

A „játék” szót a cikluscímekbe is becsempészte a költő, ám mindenhol más megvilágításba kerül.

Az első ciklus („játék – jelen s léten”) az isteni játékba kalauzolja az olvasót. A madáchi teremtő pillanatba toppanunk be: „valami útra kelt / valami pillanat / nyomában múltillúzió / csupán jövő marad / ami volt puszta konklúzió” (jel-beszédek). Az idesorolt versekben az emberi lét lényegét vizsgálja a szerző: csupán kellék vagyunk-e ebben a játéktérben, vagy valóban kellünk valakinek.

Életünk „amőbaélet” – állapítja meg Handó Péter (a változások kora). De ez kinek a felelőssége? Ki koptatta el a teremtés-mítoszt és egyszerűsítette le világot, hogy aztán minden felelősséget áthárítson: „játékká lettem / sorsolod sorsom / folyton helyettem” (őrző).

Be kell látnunk, hogy falansztervilágunkat már magunk teremtettük: „faragom és faragnak / pengeéllel szabadnak” (13. szín). Örökös mókuskerékben élünk. Arctalan masszaként egy tönkre tett környezetben, aminek hatását a jelenkori generáció már különösen érezheti: „használt levegőt használt / maga szívta el / elszívta megszívta” (karantén).

A költő is magára maradt. Madách-i magány ez. Ezt fogalmazza meg napjaink világhálós bolondériáját is karikírozva Handó Péter a kötet nyitóversének „utóiratában”: „jelek a hálón / fennakadt jelek / rajta az átlón / magamnak üzengetek // válaszom nincsen / többé nem lehet / veszi az Isten / körmöli a képzelet” (jel-beszédek).

A második ciklus („elmejátékok – elvétve”) egyes darabjai egy más ritmusú (gyermekibb és élhetőbb) világba engednek bepillantást. Találunk olyan szöveget, amely kifejezetten a Weöres-i gyermekversek ritmusára, szóképeire utal. Föllelhető ezekben az írásokban a derű és a humor is: „Kalapom / kataton. / Leveszem, / feladom. / Gatyafé- /ken a táj. / Ne izélj! / ne rizsálj!” (Turizmus a végeken).

A ritmus azonban nem csupán a vidámságnak tud teret adni. Felbukkan itt is a lét mérhetősége: az óraketyegés hangjaira utalva jelzi: az idővel hiába taktikázunk. A mutató körbeér. De addig is akad tennivaló bőven (Szórvány).

A következő szakasz („hatalom nélküli meddő játék”) – ha árnyaltan is – a közéletiség irányába mutat. „Ünnep” című versében Ady mindenre rátelepedő mammonjait idézi meg: „Mammon hős fiai, / dalaitoktól hangos / a kitágított univerzum. / Vagy ha nem is az univerzum, / de a mundérhoz igazított / felvonulási tér, ahová / magatokat ünnepelni / kivezényeltétek a birkanép / fazékhangú tömegét, / hisz még tele a szájuk / tőletek lízingelt / üres beszéddel”.

A szerző lesújtó véleménnyel van erről a közegről, amelyben egyre erőteljesebben jelennek meg az állati ösztönök, s ahol a baromfiudvar fölött uralkodni vágyó, hencegő kakasok viszik a prímet, a körülöttük lévő teret pedig beletörődő birkák lepik el. A tét nagy. Mert „Ez a világ arról szólna, / mikor a hitvány nyer, / nem maradhatsz ember. / Nem maradhatsz ember” (Ördögként lemondva).

Egy érdekorientált korszak szemtanúi vagyunk. Az élet minden pontján, az egész világban azt tapasztalhatjuk, hogy „Osztanak. Megosztanak. Hiszen azé a hatalom, / Aki megoszthat. Míg megosztható vagy. / Míg hiszel. benne. Neki. Így vajon / eljöhet majd a te országod? / A te megosztott országod?” (Időtlen időben). A figyelmeztetés pedig süket fülekre talál: „próbáltál előre jelezni. / Próbáltál, / de már / akkor sem volt / kinek” (Oratórium).

A beletörődés azonban önfeladás. „Nem a máglya pusztít, / hanem a rettegés, / az elnyelt szó, / az elhallgatott igazság, / az a tévképzet, / hogy van mit veszteni. / Valójában ott és akkor / elveszik minden, / amikor az ember / a vállalhatatlan alá rendeli sorsát, / amikor behódol, alkut köt, / enged a megfélemlítésnek, / hátrál, sunnyog, bólogat, / gerincét megtöri” (Halál).

Keserű beismeréssel zárul a szakasz, hiszen a költő sem igazán látja a reményt a változásra: „Nem lesz e világ sohase más, / nemtelensége megmarad.” Mégsem törik meg. Vállalja hiábavalónak látszó küldetését: „Maradok hát az, aki voltam: / maradék szavak szavalója” (Hitvallás).

Az utolsó ciklus („játék egy más világ felé”) a végzetet, a halálközeliséget és a halál utáni állapotot kutatja. Új rálátási pont ez a mindenségre – „Innen az Isten is parány” (A létezés íve) –, ugyanakkor lehetőség a szembesülésre, a felismerésre: „Semmi vagy egy teljességben. / Teljesen semmi vagy” (Magányfaggatás).

Az út rövid. Az ember sorsa porrá és hamuvá lenni. A kórtermek sterilizált képeitől hamar eljutunk a fölöslegessé váló test megsemmisüléséig: „sorsom a csendből / kivakarom / csontcsikorgatva / izzik a nyom / bőrömet üli / szürke korom / embermagányom / üres vadon” (füstölgés). A múlt ködbe és füstbe vész. A vég kikezdhetetlen. Sorsunk a beteljesülés – miként a kőnek a tó vizében.

A hang kesernyésre válik. „Lassan eggyé válok a csönddel” (Lassan) – írja a költő, majd hozzáteszi: „Annyi minden lehettem volna, / de semmivé koptak a napok /…/ Csak egy halom hús áll még a sorban, / romlottan várva, hogy sorra kerül” (Már nem). A záróversben pedig így összegzi a parányi emberlétet: „Ennyi volt. Elmúlt. Időben, térben / nem csünghetsz a semmiléten! / A valóságból még a nap is elmegy. / Tovább élsz-e? Halsz-e? Mindegy” (Kiábrándultan).

Napjaink vírusokkal és kényszer-karanténokkal terhelt mindennapjai a befelé fordulás, az elmagányosodás irányába hatnak. Ezek az érzések köszönnek vissza Handó Péter kötetének utolsó verseiből.

Egy meditatív, csöndesebb állapotra utalnak, ahol megszűnik a hagyományos zsongás, tolongás, emberbőség. Inkább hiány van. Emberben és emberségben is. Erre próbálja felhívni a költő az olvasó figyelmét. Ne tékozoljuk el a kimért időt, kerüljük a tévutakat, és vegyük komolyan ezt az élet-játékot.

Másfél évtized termését gyűjtötte ebbe a könyvbe Handó Péter, akiről immár mindannyian tudhatjuk, hogy izgalmas élet-verseket ír. Egyben figyelemfelhívások is ezek, hiszen ebben az elmaszkírozott világban egymás nélkül semmik vagyunk. (Handó Péter: a játékot egyszer – H(al)andó Könyvek, Sóshartyán – 2022)

Guba Melissza Kamilla 11 éves

PRUZSINSZKY SÁNDOR

Ady és más győztes bárdok

Szepes Erika új tanulmánykötetéről

Szepes Erika új, Hol győztes bárdok énekelnek című tanulmánykötete az ­Olvassuk együtt sorozat IX. köteteként jelent meg.

A könyvet számos, az utóbbi időben alkotott esszéjéből állította össze a szerző, melyek közül – exponáltságában és súlypontilag is – az Ady szimbolizmusát tárgyaló részt (amelyet a szerző vitairatnak tekint), tartom a legkiemelkedőbbnek.

Ebben Szepes Erika mintegy száz év Ady-irodalmát tekinti át azzal a céllal, hogy a költőóriás lírai énjéről és szimbolikájáról az idők során napvilágot látott közhelyeket és félreértéseket eloszlassa.

Megállapítása, hogy Ady személyisége, lírai énje, mely minden korábbitól eltérő költői stílust, szimbolizmust eredményezett, a recepciót illetően ma is problematikus. Könyvében számos, Ady szimbolizmusát kutató irodalomtörténész és esztéta vonul el Szepes Erika ítélőszéke előtt. Élők és holtak kavalkádja ez, Adyról vallott gondolataik egybevetése szerzőnk hol megerősítő, hol újragondolásra késztető véleményével szinte drámai feszültséget teremt, mintegy beigazolva Szerb Antalt, aki szerint Ady volt az, „akiben teljes lett az idő”. (Magyar irodalomtörténet, 1972, 436) Ami azt jelenti: a múló idővel rárakódik költészetére mindazok bámulata, de kritikájának visszfénye is, akik olvassák verseit…

Szepes Erika szerint tévednek azok, akik úgy vélik, Ady költészete egyfajta elvont gondolatiság mitikus világaként értelmezhető, ugyanis költőnk képei nem mitikus történetek, hanem képekben rögzített érzések és gondolatok, sajátos allegóriák és szimbólumok. Felidézi Németh Lászlót, aki szerint épp a szimbólum révén válhatott az Ady-vers „új leleplezéssé, új titokká, melynek külön nyelven, a maga számára készült kifejezésformán át kell beszélnie.” E maximából kiindulva, szerzőnk e műben azt vizsgálja, hogy Ady különleges nyelve, mint allegorikus kifejezésforma, irodalmunk egyes kiválóságainál milyen visszhangot keltett? A módszere komparatív és egyben összegező.

Babitstól Kosztolányiig, Hatvany Lajostól Németh Lászlóig és ­Király Istvánig, Németh G. Bélán, Szegedy-Maszák Mihályon, Kulcsár Szabó Ernőn, Palkó Gáboron, Kenyeres Zoltánon, Halász Gáboron, Bednanics Gáboron, Menyhért Annán át a lehető legszélesebbre húzza holt és élő Ady-esztétáink sorát, felidézve érzékeny, de tárgyilagos kritikával Ady-látomásaik visszfényét. Több generáció Ady-élménye vonul itt el az Olvasó – az „Újraolvasó!” – előtt. Mert újra kell olvasnunk e remekműveket, és olykor át kell értékelnünk az Ady-recepció eddigi beidegződéseit, mivel a múltbéli értelmezések és az újabbak, a kortársakéi gyakran „ellenkező eredményekre” vezettek. Különösen helyre kell tenni az olyan nézeteket, mint például Menyhért Annáét, aki Ady némely versének alanyát kettéválasztva, szembe állítja az „én”-t a „lelkemmel”, ily mód már-már a skizofrénia gyanúját keltve. Holott, aki képes beleélni magát a kor aurájába, aligha érezhet ilyen hipertrófiát a költő vízióiban, melyeknek mindig valóságfedezete volt/van… Épp ezért kell újraolvasni Adyt, hangsúlyozza Szepes Erika, „hogy megértsük, miként fogadták őt a kortársak és miért változott meg recepciója az idő során”.

A könyv Kifejezésmód című fejezetében a szerző emlékeztet Kulcsár Szabó nézetére, miszerint 1956 után Ady költészete a reprezentáció-esztétika fogságába került, s ebből csak úgy szabadítható ki, „ha visszahelyezzük a szövegiség horizontjába”. Az értékítélet helyreállítását azonban lényegesen eltérően látja. Felidézi, hogy az értékfogalmak közti feszültséget jónéhány irodalomtörténész Ady esetében is egy, az irodalmon kívülre helyezett esztétikai igazság felől próbálta feloldani, úgy téve, mintha létezhetne ilyen. Szerzőnk azonban nem kíván engedni „a hermeneuta modernség e könnyű csábításának” és felidézi az Ady-recepció múltbeli végleteit, köztük a Kosztolányi részéről történt kategorikus elutasítást, illetőleg azokat a kísérleteket, amelyek a nemzeti sors mitikus képviselőjévé, a magyarság táltosává stilizálták Adyt, vagy olyan dalnokká, aki a szerelem és halál 19. századi romantikus elképzeléseinek folytatója, vagy éppenséggel olyan egzisztencialista kultikus alakká, aki az emberi végességgel a mámor segítségével veszi fel a küzdelmet, „az embersűrűs gigászi vadonban”. (Szegedi-Maszák).

Szerzőnk az Ady-szimbólumok titkának kutatásához a francia szimbolizmus néhány példáját hozza elő, majd oda konkludál, Balázs Bélát idézve, hogy e szimbólumok kétségtelenül mítoszteremtő hatásúak („lélekmítoszok”, írta Balázs Béla és „fel nem oldható mitikus szimbólumokat” említ Szerb Antal is a Harc a nagyúrral és Az ős Kaján kapcsán). Szimbólum és mítosz keveredésére ez a gondolatokban és példákban oly gazdag tanulmány számos teóriát ismertet Ady egyedülálló szimbolizmusának megfejtésére, egyben törekedve túlzásaik lenyesésére is. (Így például elveti Füleki Gábor lírai metanyelv-elméletét vagy azt a beállítást, hogy Ady végső soron misztikus költő lenne, aki saját lelkének feltárásába rokkant bele). Úgy véli, nem pusztán a versszövegeket kell értelmezni, a szövegből előtűnő képekre kell fókuszálni. A képek felmutatására jó példa Adynak az a technikája, mellyel a helyszíneket gyakorta versei témájaként nevesíti („Párizs az én Bakonyom”), jelképpé emelve ezzel őket. Mindeközben „egy világérzés dominál, melyben az értelmi közlés és a hangulati érzékeltetés aránya az utóbbi javára döntően megváltozik… Ezek a versek az érzés drámái” – idézi szerzőnk ehhez Pór Péter elemzését. Van, akit viszont Ady szimbolizmusa „bűvészmutatványokra” csábít, arra, hogy szecessziósnak, dekoratívnak, sőt, romantikusnak ítéljék őt. Amit Szepes Erika az utóbbi évtizedek elemzőinél különösen nehezményez, az „a fogalmak rendezetlen kavalkádja”, példának okáért az a szemléleti torzulat, mely egy valóságos, átlátható élethelyzet szülte költői víziót misztikus látomásként igyekszik feltüntetni.

Szerzőnk célja az Ady-teóriák kavalkádjának kritikus felvonultatásával az, hogy megértesse: Ady nem mítoszokat írt, képei nem mitikus történetek részei, hanem képekben rögzített érzelmek, a tökéletlen világ átéléséről megfogalmazott gondolatok. A rendkívül nagy ívű tanulmány mégse kívánja „az igazi Adyt” egyetlen üdvözítő igazság alapján megtalálni. A lét alapkérdéseit feszegető költői életmű megítélése aligha alapulhat kizárólagosan igaznak tekintett értékítéleteken. De megkerülhetetlen kérdés marad, hogy miben különbözik Ady szimbolizmusa más költőkétől, más szóval mi a specifikuma? A szerző ennek megválaszolására osztja Görömbei András megállapítását, miszerint Ady világérzésének központi eleme „az Én mitizálása”, ami lehetővé teszi, hogy költészetének egyes motívumkörei szokatlanul organikusan kapcsolódjanak egymásba, megalkotva így egy különleges univerzumot. Szepes Erika ezt azzal pontosítja, hogy a költő motívumai mindig tematikusak (vagyis valóságalapúak), amelyeket aztán szimbólumokká formál. S a legfőbb, legtöbbször megfogalmazott témája a magyarság fájdalommal és részvéttel szemlélt állapota, mely alapjában véve mindig hasonló vízió keretében artikulálódik. (Szerzőnk például egyaránt a magyarság létállapotának szimbólumkörébe sorolja A Tisza-parton, A lelkek temetője, a Csák Máté földjén. A Gare de l’Esten, A halál tó fölött, a Vízió a lápon, A magyar ugaron, A Hortobágy poétája, a Betemetik a tavat című verseket. A honvágy és hazaszeretet szimbólumkör legismertebb verse nyilván A föl-földobott kő).

A könyv méltó terjedelemben tárgyalja a Léda-szerelem szimbólumkörét. Rendkívül érdekes és újszerű meglátása, hogy a költő kezdeti Léda-­képét erősen formálta a vélt hasonlósága Vajda János Ginájához: Gina hidegsége, távolságtartása „magyar árvaságot, Mont Blanc-sivárságot” éreztet Adyval Léda kezdeti tartózkodásakor. Szepes Erika szerint a szerelmi szimbolika másik jellemzője az utazás, melyben az ősi képzetet („az út egyenlő az életúttal”) modellálja Ady. A szerelmesek több híres versben is úton vannak, és együttlétük színhelye valamilyen jármű. (Egy ócska konflison, A könnyek asszonya.) Lelki-testi összekapcsolódásukat a többes­­szám első személyben megfogalmazott „MI-élmény” is kifejezi. Ez teszi Adyt oly kiemelkedő képviselőjévé a legszemélyesebb lírának, szemben például Rilke ún. objektív lírájával – véli szerzőnk. Felfigyel rá, hogy Ady szerelmes verseiből hiányzik a „Te” személyes névmás, hogy a szerelem teljességét jobban kifejező „Mi” lépjen a helyére, valamint, hogy a vágyban így eggyé vált szerelmesek versbéli találkahelye többnyire különleges természeti hely: tó vagy tenger. „E vulkanikus szerelem forró lávájában – írja szerzőnk – nemcsak vágy és beteljesülés van, de félelem is ezek elmúlásától, jelezve, hogy a halálfélelem ott kísért minden mámorban”. Ám Szepes Erika nem osztja a Király István után felkapott nézetet, miszerint Ady magányos, örök menekülő lett volna, ennek szerinte ellentmond a költő és Léda „MI-élménye”, ez az intenzív kettős lét, melyet a többes­­szám fejez ki s amely a Léda-versekben „egyedülálló, különleges grammatikai szimbólumként” tűnik fel. A Lédához kapcsolódó szerelmi líra eszköztárához tartozik a színszimbolika is. Ezt Szepes Erika úgy bontja ki, hogy kezdetben Léda még „fehér”, mert „Gina-attitűddel”, elutasító módon álomból a halálba vezet, de szerelmük kiteljesedésekor a fehéret felváltja a vágy színeként a vörös. (Temetés a tengeren). Szerzőnk hangsúlyozza az Ady- színszimbolika következetességének jelentőségét: a hajdani, a szerelem előtti lét a fehér (Csolnak a holt tengeren), a piros a megélt szerelem, és a fekete a szakítás. A versekben megszólaltatott mítosz-alakok (Faun, Apollón és Midász) közül melyik lehet leginkább Ady alteregója? E kérdésnek a szerző külön fejezetet szentel (Excursus antik alakváltozatokra). Úgy véli, a költő személyiségéhez talán leginkább „az erős és pogány Faun” alakja alá illik, aki egy civilizálatlanabb világból érkezik a Nyugat kifinomult művészei közé (Ha fejem lehajtom, Az utolsó mosoly). Hasonlóan a „Paraszt Apollóhoz”, aki Léda mellett csúf faunból „szépítő metamorfózison” esik át, hogy Apollóvá váljék (Krisztusok mártírja, A vén faun üzenete. – Érdekes összevetés adódik pl. Bíró Zoltánnal, akinél az Ős Kaján csupán Ady egyik természete, aki szemben a rossz zsakettben bóbiskoló másikkal, Kelet fenséges bíborát hordja a vállán. Lásd: Bíró Zoltán 1998, 48.) Szepes Erika azonban az Apollóvá nemesedő faunt mutatja be, aki felismeri a jobbik énjét, mert a Lédával megélt élet új minősége utat mutat neki. E folyamatot, Ady én-képének megváltozását, Szepes Erika tanulmánya bravúros elemzéssel mutatja ki, a Midász király sarja című verset véve alapul.

Külön részben foglalkozik a tanulmány az Ady-féle Pirossal, mint a szerelem színszimbólumával, amely a Léda-szerelem minden mozzanatában jelen van. (Piros hinta-ágy, piros felhő, piros pipacs, piros lánglobbanás). Ez egyben e szerelem testiségére is utal, melynek költői ábrázolását a szerző szintén külön fejezetben („Excursus hús-kapcsokra”) tárgyalja, a Vad szirttetőn állunk és a híres Héja-nász az avaron című versekből kiindulva. Lényeglátón állapítja meg, hogy sajátosan izzó feszültségüket a veszélyeztetettség érzése teremti meg, melyet az idő múlása idéz elő, hiszen e hőfokon „a beteljesülés elég a megsemmisüléshez”. (Király István annak idején még „dehumanizáltnak és abszurdnak” tartotta a Héja-nász hús-vér erotikáját, aminek ösztön-mélységét szerzőnk hangsúlyozza. Van, akit a ragadozó madarak szerelmi küzdelmének e versben ábrázolt atmoszférája az emberélet általános, örök drámájára emlékeztet, Szepes Erika a Léda-szerelem egyedi, kivételes hőfokának s egyben múlandóságának megörökítését látja benne. S a mélyebb konklúziót: Halál és Szerelem egységét, mely a Léda-versek egyik legszembeötlőbb vonása. Mi mást is sugallna a Lédával a bálban című versben megjelenő „halál-arcú fekete pár”, mellyel kezdetét veszi a költő feketeszín-szimbolikájú korszaka. Ahogy a Csolnak a holt tengeren című versben piros-fekete glóriával a fején megjelenő Léda egy új minőséget: a halál hatalmával is dacoló szerelmet jelképezi szerzőnk szemében. Mivel a tenger (itt és másutt is) Ady lelkét szimbolizálja, Léda a versben így a költő lelkébe süllyedve hal meg – írja a szerző –, hogy végül hajdani, a költő által megénekelt aranyszobra „mályvaszínű, bús asszonysírkővé” változzék. (Az asszony jussa) Szepes Erika úgy látja: a költő víziójában ez az a végpont, ahol Léda maga is szimbólummá válik, „félelmetes istennővé” – más szóval a halhatatlan szerelem szimbólumává.

A könyv következő fejezete (Gyimesi László nosztalgia-világa) a magyar költészet egy különös vonulatáról – a Na’Conxypan-jelenségről – szól, mely köztudottan Gulácsy Lajos festmény-sorozatával és 1989-ben megjelent kötetével (A virágünnep vége) született meg. Na’Conxypan – ahogy ­Szepes Erika írja – „a sosemvolt nyelven nevezett ország, amelyben sosemvolt nyelven beszélnek”, amelyet groteszk és beteg alakok lakják, „akik mégis mindnyájan szépek”. Misztikus párákban és illatárban úsznak, jelképezvén, hogy boldogok. Az elvágyódás földje ez, a valóságos földi világ pandanja, melyben a Fény győzelmével végződik a Gonosz és a Jó küzdelme. Az iróniának és a mesék kesernyés pátoszának ez a lebegtetése három irodalomtörténeti jelentőségű költőnket is megihlette. A szerző sorba veszi és finom érzékkel bontja ki Weöres Sándor, Kormos István és ­Gyimesi László vízióit, melyeket a mese-köntösbe öltöztetett, de súlyos utópiát hordozó költői világ keltett bennük. Szepes Erika kimutatja, mint válik a Gulácsy-féle vágyálom Weöres versciklusában (Dalok Na’Conxypanból) szarkazmussal átszőtt rémálommá, Kormosnál (Na’Conxypanban hull a hó) a valóságba visszakívánkozó, anticivilizatorikus filozófiájú költeménnyé, Gyimesnél viszont (Visszatérés Na’Conxypanba) a való világ kitaszítottjainak valós vigaszává: „rendszerváltás volt Na’Conxypanban!”

Sok minden mást is találhat még az Olvasó e nagy léptékű tanulmánykötetben. Így számos verseskötet mélyre látó, de szívvel, olykor szinte költői hevülettel megírt recenzióját. A kilencedik recenzió, amelyet a halálosan beteg Kuczka Péter kéziratáról (Seregek ura) írt, az „egyszemélyes nyilvánosság” intimitásával, egyben szorító felelősség érzetével írt meg, helyenként úgy hat, akár egy halotti beszéd: „Legyen ez az írás Kuczka Péter emlékműve”.

A líraelmélet huszadik századvégi kérdéseit megvitató konferenciára készült írásában (Kísértet és kelmeminta) is kiáll Kuczka mellett, őt és a Nagy Lászlóval kezdődött vonulatot, „erős intencionáltsága okán” az ezredvég költészete jelentő teljesítményének tartja, szemben e „romantikus attitűdű váteszköltőkre” zúdított vádakkal.

Végezetül a könyv két rendkívül figyelemre méltó ikertanulmánya – Nietzschéről és Rilkéről – vívta ki tetszésemet. A Nietzsche antik istenkarakterei cíművel Szepes Erika bevallott célja „Orpheusz keresése”, mégpedig a két nietzschei őserő, az apollói álmok és a dionüszoszi mámor segítségével. A két erő fogságában melyik az igazi: Orpheusz, a szelíd dalnok, a vesztes alvilágjáró, vagy a véres áldozat? Az emberi kultúrhagyomány számos csomópontján végigvezeti a tanulmány e kérdésre az Olvasót és rendkívüli gondolatgazdagsága, olykor költői nyelvezete folytán többféle értelmezést is megenged. Én, bevallom, azt az értelmezést szeretem, melyben Orpheusz az ember apoteózisát, az élet harmóniáját jelenti, melyben a szépség és a művészet dominálnak.

A másik iker-esszében (Rilke, akit divat félreértelmezni) szerzőnk tisztázó hevülettel idézi fel azokat az „értelmet váltó” elemzéseket, amelyek azt mutatják, hogy Rilke jelentősége az egyetemes költészet számára a posztmodern korszakban sem csökken – sőt, egyre növekszik. „A nőies, szlávos és misztikus” költő, ahogy Szerb Antal látta, „a szánalom megszállottjaként” hangot ad a modern világ dolgait „márványerezetként” átszövő szorongásnak, utolsó, de biztos mentsvárként hívja fel figyelmünket a művészet hatalmára – mindeközben a világ abszurditása elől egy omladozó toronyba menekül, hogy hátralévő éveit ott élje le. Mindez a szerzőt újra csak Orpheusz kettős természetére emlékezteti. (Napkút Kiadó, Budapest, 2021)

IVÁNYI MÁRTON

A Meursault-per megújítása és a Közöny modern árnyoldala

(Kamel Daoud Meursault: Új vizsgálat a Meursault-ügyben)

Az algériai szerző Kamel Daoud Meursault, Contre-enquête (2013) (magyarul Új vizsgálat a Meursault-ügyben) című regényével bravúrosan játssza újra Albert Camus Közönyét (az eredeti franciául L’Étranger 1942) egy gyarmatosító által meggyilkolt Másik szemszögéből. A mű az alternatív igazságszolgáltatás illúziója és műfaji keretei helyett a modernség történelmi és etikai problémáiról rántja le a leplet.

Cselekményi előzmények és műfaji keretek

Albert Camus Közöny című regénye egy Meursault nevű algíri francia hivatalnok által elkövetett emberölést, majd ennek igazságszolgáltatási következményeit, illetve a halálraítélt börtönben töltött utolsó napjait eleveníti meg.

A cselekmény Meursault édesanyjának temetésével indul. A rákövetkező napon a karaktert már Marie Cardonával, korábbi munkatársával idilli órákat töltve találjuk. Majd Meursault-t újdonsült barátja és szomszédja, Raymond Sintès sodorja egy zavaros és kétes kimenetelű regényes ügyletbe, ezáltal közvetetten a majdani gyilkosság előidézője lesz. Ugyanis a főszereplő a tengerparton Sintès barátait, Massonékat meglátogatva lelövi az egyik helybélit. Ezután a letartóztatott hivatalnoknak a vizsgálóbíróval és az ügyvédjével folytatott beszélgetéseiről, illetve ­Meursault börtöntapasztalatairól, s ennek keretén belül Marie látogatásáról esik szó. Végig követjük a tárgyalás két napját: a tanúkihallgatásokat, a vád- és a védőbeszédet és a halálos ítélet kihirdetését. Az ítélet végrehajtását váró rabot meglátogatja a börtön papja, s a hit vigaszát kínálja a számára. Meursault dühös kirohanással utasítja el a túlvilági reményt, majd a történet a nyilvános kivégzésre váró Meursault meditációival zárul.

Miközben evidens, hogy a gyilkosság a cselekményben egzisztencialista bölcseleti színterek felé való írói tájolódást szolgál; világos: az, hogy Camus Közönyének főhőse lelő egy nevenincs „Arab” néven ismert személyt, túlmutat olyan banalitásokon (Arendt 2000), mint amikről ­Meursault a bírósági tárgyaláson beszámol.

A fősodratú olvasat viszonyítási, sőt, fókuszpontjai a vádlott és az ő pszichológiai berendezése. A gyilkosság egyszerre lehet afféle jelentéktelen cselekedet, amit a napszúrás váltott ki, vagy akár egy sajátos metafizikai űr - érzés, avagy a kozmikus közöny, vagy ezek különféle kombinációja homályban hagyva, hogy az áldozatnak is lehet története - legalábbis neve.

Kamel Daoud (1971–) kortárs algériai szerző nevet adott Meursault névtelen áldozatának, és a címben sugalltakat részben, de csak részben igazolva, „új vizsgálatával” mintegy megújítja a pert. A meggyilkoltat Múszá-ként szerepelteti regényében, amely újra feleleveníti az eseményeket – csakhogy az algériai szerző tollából immár Múszá testvére, Harun szemszögéből.

A gyarmatosítás modern perének megújítása, avagy az egyik közönye a Másik fájdalma

Daoud főhőse a következőképp vall indíttatásáról és indulatairól: „Már az elején minden világos: neki volt rendes neve, ahogy egy emberhez illik, a bátyámnak nem volt. Nevezhette volna például »Kétórának«, ahogy egy másik író Pénteknek hívta a maga a négerét. A nap egyik pillanatának a hét egyik napja helyett. Jó név ez a Kétóra. Arabul zudzs – azaz kettő, duó, ő és én, egy minden gyanún felül álló ikerpár azok szemében, akik ismerik ezt a történetet. Egy tünékeny arab, aki mindössze két órát élt, és aki hetven év óta szüntelenül meghal, hiába temették el. „A bátyámat, Zudzsot mintha üveg alatt mutogatnák: meggyilkolták, de csak egy légmozgás és a két óramutató nevével jelölik, újra és újra lejátszatják vele a pisztolygolyó általi halálát – lelövi egy francia, aki nem tudja, mit kezdjen az idejével és a számára terhes világgal.” (2016: 11).

Más szemszögből nézett történ(e)tekről és felelevenítésükről lévén szó, azok nyelve is elgondolkodtató az írói fentebbi felháborodása tárgyán túl: „ugyanazon a nyelven újra kellene írni ezt a történetet, de hátulról előre. Tehát kezdve a még élő testtel, a sikátorokkal, amelyek elvezették a bátyámat a halálig, az arab nevével, egészen a pisztolygolyóval való találkozásáig. Szóval, részben azért tanultam meg ezt a nyelvet, hogy elmondhassam a bátyám történetét őhelyette, aki a nap barátja volt. Te ezt valószínűtlennek találod? Tévedsz. Meg kellett találnom a választ, amelyet senki nem akart megadni nekem akkor, amikor kellett volna. A nyelvet magunkba isszuk és beszéljük, míg egy napon hatalmába kerít minket; s attól kezdve ő ragadja meg helyettünk a dolgokat, birtokba veszi a szájunkat…” (2016: 14).

E ponton Algéria történelmi sajátosságain, illetve a nyelv szóban forgó „mágikus” szerepének keresztmetszetében a szépirodalmi szférán érdemes némileg túltekintenünk, hiszen a történet kifejezett modernizmus­­kritikává lényegül.

A történetek, az őket összeszövő nyelvhasználat által meghatározott világkép, csakúgy, mint a közösségi sorsok különbözőségei az episztemológia absztrakt értelmezéséhez visznek. A magyarul gyakran igen félrevezetően ismeretelméletként fordított fogalom alatt azon módokat is érthetjük, ahogyan a világra tekintenek az emberek és felfogják azt. A közösségek és egyének referenciarendszere ez, illetve érzelmeik, értékeik, szellemi, etikai és politikai nézeteik és gondjaik (Mignolo 2011: 94), amelyek mind egy adott kulturális plazmában (is) gyökereznek és adott nyelve(ke)n (Fanon 2008: 11) nyugszanak.

Ez Daoud és könyve esetében a francia gyarmatosítás utáni algériai valóság tapasztalataiban és élményanyagában ölt testet. Világszerte egy sor gondolkodó jutott a francia bölcselő Michel Foucault-tól (1990) a szaúdi születésű kulturális antropológus Talal Asadon (1993) és a perui szociológus Anibal Quijano-n (2000) át a tunéziai iszlámkutató Abdelmajid Charfiig (Benslama 2002) arra a következtetésre, hogy amellett, hogy szükség van rá, létezik is a modernizmus „mítoszának” újraolvasása annak „alulmaradói” részéről. Vagyis a vonatkozó per megújításra szorul.

Itt tennénk egy ember- és társadalomtudományi kitérőt. Az algériai Daoudhoz hasonlóan szintén maghrebi Abdelmajid Charfi különbséget tesz modernitás és modernizmus között. Ennek megfelelően előbbit európai eredetű civilizációtípusnak tekinti, amely világszerte terjedni kezdett két évszázad óta, utóbbi pedig ennek a „félrevezető” ideológiája lenne (2002: 97-8). E gondolatmenet előzménye Michel Foucault munkássága, aki szerint a modernizmus civilizációja a világ dolgait egy olyan végtelen értekezés rendjébe írja, amely a „tényeket” megállapítja, leírja és megalapozza. S mindezt történetesen akkor, amikor a nyugati világ ugyanennek a világnak a gazdasági és politikai meghódításába kezd a Felvilágosodás farvizén (Foucault 1990). Talal Asad és Anibal Quijano szintén megerősítik, hogy a szóban forgó időszakban a nyugati politikai, gazdasági, ideológiai hatalom növekedett a nem európai népek felett a világ számos pontján (Asad 1993: 228-29; Quijano 2000: 221-222).

Visszatérve Algériába, illetve az újrajátszott Közönyhöz és annak szellemi és politikai következményeihez: „amikor a gyarmatosítók elmenekülnek, három dolgot hagynak maguk után: „csontokat, autókat és szavakat” – írja Daoud (2016: 39-40).

A szerző egyéb következtetéseket is levonva ítéli el ebben a szellemben a Meursault-i gyilkosságot és annak esetleges relativizálását, miközben a címbe foglalt új vizsgálatot is kontextusba helyezi: „De nem, nem adott neki nevet, nehogy lelkiismeretfurdalást okozzon a gyilkosnak: egy olyan embert, akinek van személyneve, nem ölnek meg csak úgy. Kezdjük elölről. Mindig elölről kell kezdeni, visszatérni ahhoz, amit már tudunk. Egy francia megöl egy arabot, aki a kihalt tengerparti strandon fekszik a napon. Két óra, 1942 nyara. Öt lövés, majd egy per. A gyilkost halálra ítélik, mert rosszul temette el az anyját, és rendkívül közönyösen beszélt róla. A gyilkosság gyakorlatilag a nap vagy a tunyaság következménye [...] Minden, ami ezen túl van, csak sallang, az írói zsenialitásból eredő díszítés. Utána senkit sem izgat az arab, az anyja, a népe. A gyilkos, miután kiengedik a börtönből, könyvet ír, amely híressé válik, és amelyben elbeszéli, hogyan szállt szembe Istennel, egy pappal és az abszurditással. Akárhogy is forgatod a történetet, nem áll meg a lábán. Egy bűntett története, de az arabot meg sem ölik” (i.m. 61)

Ennél is továbbmegy az író, amennyiben a gyarmatosításról Káin és Ábel allegóriája mentén beszél, ami a Múszá-Harun (magyarul ­Mózes-Áron) ikerreferencia után egy újabb ószövetségi allúzió: „jobban megérted az én változatomat, ha elfogadod azt a gondolatot, hogy a történet egy bibliai elbeszélésre hasonlít: Káin idejött az országunkba, hogy városokat és utakat építsen, hogy uralma alá hajtsa az embereket, a földeket és a múltunkat. Zudzs volt a szegény rokon, aki a napon feküdt a neki tulajdonított tespedt pózban, nem volt semmije, még egy birkanyája sem, ami motiválhatta volna az emberölést. Tulajdonképpen a te Káinod megölte az én fivéremet … a semmiért! Még csak el se akarta lopni az állatait (i.m. 66).

Később kimondottan is univerzálissá tágítja e partikuláris bűnt: „Káin és Ábel története, de az emberiség befejezésekor, nem a kezdeténél. Most már jobban érted, ugye? Nem mindennapos történet ez a megbocsátás vagy bosszú kérdéséről, itt átokról, kelepcéről van szó” (i.m. 101).

A modernizmus korrekciójának elutasítása

Ne higgyük azonban, hogy Daoud alternatívát lát vagy kínál a bűn után, még ha látszólag perújrafelvételről van is szó. Quijanóval és másokkal szemben – akik a gyarmati sor helyetti teljes politikai és szellemi függetlenséget szorgalmazzák –, Daoud, időnként ad absurdum víve Camus abszurdját, általános társadalomfilozófiai kételyeit is megosztja a gyarmatosítás utáni világgal kapcsolatban: „Az persze senkiben nem merül fel, hogy mi volt Musza állampolgársága. Őt csak az »arab« névvel illették még az arabok is. Mióta állampolgárság az »arab«? Hol van ez az ország, amelyet mindnyájan a saját testük szerves részének tartanak, de amelyik nincs sehol?” (i.m. 152).

Daoud utal rá könyvében – érzésem szerint korántsem pusztán ironikusan –, hogy a függetlenségi narratíva sem érvényes alternatíva. Hiába a függetlenség, ha „a groteszk nagyvárosunk, amely szemérmetlenül közszemlére bocsátotta magát, sértően méltatlan helyszín e büntetlenül maradt bűntett számára. Sok millió, a gyilkolástól és a sok alvástól meggárgyult Meursault él itt a piszkos tengerpart és a hegy közé zsúfolva egymás-hegyén hátán. Istenem, de utálom azt a várost, a mindent felőrlő, iszonyatos zaját, rohadt zöldség- és avas olajbűzét!” (i.m. 153).

A vallás semmiképp sem ad feloldozást a történtek után, a fanatizmus különösképpen nem: „A hősödet, amikor halálra ítélték, egy pap látogatta meg a cellájában. Nekem a vakbuzgók egész falkája van állandóan a nyomomban, meg akarnak győzni arról, hogy ebben az országban a kövekből nem csak fájdalom sugárzik, és Isten őrködik felettünk (i.m. 154)”.

Mint látjuk, markáns különbségek vannak Meursault és Harun fásultsága között. Amíg Camus főhőse számára az isteni megbocsátás és a túlvilági megváltás reménye egyaránt közömbös: „A pap ekkor körülnézett, s oly hangon felelt, amelyet egyszerre igen fáradtnak éreztem: – Ezek a kövek itt, jól tudom, csupa fájdalmat izzadnak. Mindig szorongva nézem őket. De azt is tudom, szívem legmélyében, hogy mély homályukon át a legszánandóbbak is: látták egy isteni arc fényességét. Ezt az arcot kell meglátnod. Egy kicsit felélénkültem. Mondtam, hónapok óta nézem ezeket a falakat. Nincs senki, se semmi a földön, amit jobban ismerhetnék. Lehet, hogy már jó régen kerestem is ott egy arcot. De ez az arc a nap színétől s a vágy lángjától volt meleg: mert ez Marie arca volt. Csakhogy hiába kerestem. Most már ennek is vége. S annyi biztos, hogy mit se láttam felfényleni a kövek verejtékéből” (Camus 1957: 180).

Ne gondoljuk, hogy Harun feltétlenül osztaná Meursault e fenti vallomásban kicsúcsosodó kozmikus magányát: „Ennyi küszködés után a végén feltétlenül szükségszerűen kell lennie valamilyen lényegi felismerésnek. Felháborít az én parányi mivoltom és a világ mérhetetlen nagysága közötti aránytalanság. Gyakran gondolok arra, hogy mégis kell lennie valaminek a közepén, az én jelentéktelenségem és az univerzum között” (Daoud 2016: 151)

Bár az emberben könnyen keletkezhet az az érzés, hogy a Múszá (magyarul: Mózes) és Harun (Áron) testvér-, illetve a Meursault – merszúl (arabul: küldött, utalás Mohamed Prófétára) szójátékszerű fogalompárral (i.m.: 157) karnyújtásnyira kerül hozzá, Daoud – alighanem tudatosan – adós marad a kinyilatkoztatott vagy egyéb igazságok és tanulságok egyértelmű megállapításával, illetve levonásával. Hacsak nem valami homályos, megfoghatatlan, ugyanakkor nagyon is kétségbeesett humanizmus a zárógondolatok sajátja, amin Harun és Meursault együttesen osztoznak.

„Megfelel a történet? Csak ezzel szolgálhatok. Ez az én történetem, vagy kell, vagy nem. Musza testvére vagyok, vagy senkinek se vagyok a testvére [...] Olyan ez, mint Isten életrajza. Haha! Soha senki nem találkozott vele, még Musza sem, és nem tudja senki, hogy a története igaz-e vagy se. Az arab az arab, Isten pedig Isten. Nincs neve, nincsenek kezdőbetűi. Kék munkaruha és kék ég. Két ismeretlen két történettel egy véget nem érő tengerparti strandon” (i.m. 157).

Eme Eco-t vagy Vonnegutot idéző posztmodern „szétfolyása” a cselekményszálaknak összeér egy további következtetéssel is, amely a könyv műfaját illető kérdésfelvetések eredménye.

A bűnügyi fikció modern perének megújítása

Kamel Daoud a gyarmatosítás egyik bűnét a Másik szemszögéből megvilágító Új vizsgálat a Meursault-ügyben című könyve afféle pótvádiratot képez irodalmi előzményéhez. Hiszen Camus eredeti „tényállásán” túl – amely magába foglalta az etikai normák megsértését Meursault által az édesanya halála és a kozmikus magány közepette voltaképp a világegyetem egésze iránt is érzett közönyének formájában –, Daoud perbe fogja Meursault-t egy nevenincs helyi meggyilkolása miatt is.

A cím által sugallt vizsgálat vagy permegújítás (az eredeti címben szereplő francia contre-enquête szóösszetétel nehezen adható vissza magyarul) a bűnügyi fikció és jogi szépirodalom olyan modern prototípusait is az ember eszébe juttathatja, mint Hercule Poirot vagy Sherlock Holmes. Ők példátlan racionalitásukról ismertek, ami által a rejtélyes ügyek kifogástalan és így a hétköznapi emberi intelligenciát meghaladó módon történő megoldásának mintaképeivé lettek. Lényegében nem mást hirdetnek, mint azt, hogy a társadalmi és etikai rendet egyaránt a racionalitás hozza létre. E modern bűnügyi és jogi történetek tanulsága többnyire az, hogy a logika adta kereteken belül tisztázódik, mi is történt az egyes esetek során, ami utat nyit a „méltó jutalom” vagy „megérdemelt büntetés” felé, ami már az igazságszolgáltatás hatásköre.

Karel Čapek cseh szerző egyik szereplője úgy vall a Lábnyomok című elbeszélésben, hogy a világon „minden rejtély, a bűnügyeket kivéve; a bűneset a valóság egy pontosan meghatározott darabja, a valóság egy szelvénye, amelyre rávilágítottunk” (1968: 51), vagyis – ellentétben a Kozmosz titkaival –, nagyon is megismerhető.

Daoud könyvét olvasva pontosan tudjuk, hogy mi történt Meursault keze nyomán, sőt, a szerző ennél többet is elárul. A gyilkosságot már azelőtt is ismertük, lényegében Camus és főhőse beismerő vallomása óta. A perújrafelvétel nyomán azonban megismerhetővé válik a gyarmatosított Másik olvasata is a bűntényről. Mindezt azonban nem követi sem katarzis élmény, sem megkönnyebbülés. Hiszen az indítékok camus-i homálya helyébe a Másik azonosítható és kézzelfogható sérelme okozta nyomasztóság, illetve sajátos űr érzése lép. Nemcsak azért, mert Daoud, miközben lehántja az ügyről a modern egzisztencialista kérdésfelvetések relativizáló rétegét, kimondja a francia-algériai történelmi nexus problematikusságát, hanem azért is, mert a modernitást állandó válsághelyzetként szemlélő kritikai irányzathoz sorolható regény elárulja a bűnügyi műfaj, illetve a nyomozati vagy jogorvoslati témák szokásos konvencióit. Nincs szó sem perújításról, sem tárgyalásról, sem Meursault újbóli post mortem elítéléséről. A könyv ugyanis sokkal inkább a modern korban uralkodó igazságosság-eszmét kérdőjelezi meg az emberi társadalom etikai rendjének összetettségére reflektálva.

A címből természetesen nem, csakis a mű alapos olvasása során derülhet ki, hogy a felvetett központi kérdés valójában etikai természetű, ráadásul a modernitás mint olyan, következményeként jelenik meg. Mindez érvként szolgálhat Kamel Daoud művének olyan regényként való értelmezése mellett is, amely azt tükrözi, hogy a modern gondolkodás tartománya – ideértve a modern politikai és jogi értékrendet –, képtelen egyes alapvető etikai problémák megoldására.

Összességében azt mondhatjuk, hogy ez a történet mélységesen borúlátó érzést hagy bennünk a modernségeszménnyel mint olyannal kapcsolatban. Elolvasva úgy tűnik, hogy az alapvető etikai elégtelenségre adott valamennyi, ugyancsak modern megoldási javaslat – ideértve mind a nacionalista, mind a vallási szélsőséges ideológiákat – a maguk antimodernista érzelmeivel, nemhogy nem üdvözítőek, hanem egyenesen zsákutcák.

Felhasznált irodalom

Arendt, Hannah (2000): Eichmann Jeruzsálemben. Tudósítás a gonosz banalitásáról. Budapest: Osiris Kiadó

Asad, Talal (1993) Genealogies of Religion. Baltimore: Johns Hopkins University Press.

Benslama, Fethi (2002) La psychanalyse à l’épreuve de l’islam. Paris: Aubier

Camus, Albert (1957) L’Étranger. Gallimard. Elérhető magyarul: https://literart.org.ro/files/Kozony.pdf

Fanon, Fanon (2008 [1952]): Black Skin, White Masks. New York: Grove.

Foucault, Michel (1990) Felügyelet és büntetés. A börtön születése. Budapest, Gondolat Kiadó.

Mignolo, Walter (2011) The Darker Side of Western Modernity. Global Futures, Deconolonial Options. Duke University Press.

illusztráció

Jenei Réka 12 éves

Bódi Tímea Kinga 11 éves

Mezei Miranda 12 éves

Hegyközi Viktória 13 éves

Csébi Kiara 9 éves

Kiss Szilvia Lilla 11 éves

Ajtai Jázmin 10 éves

Hanganu Judit 9 éves

Veres Dóra Emma 11 éves

Váradi Ramona 12 éves

Mohácsi Krisztofer 14 éves

Papp Hanna 6 éves

Kiss Virág 9 éves

Török Diána 9 éves

Hegyesi Hédi 6 éves

Lakatos Marci 6 éves

Polgár Viki 11 éves

Gróza Zsófia 9 éves