kortárs

OLÁH ANDRÁS

papírfalak

álmokat gyilkolt és terrorra készült
hited mégsem tudta széjjel szakítani
papírfalakat vont maga köré végül
ám hiába martak szívedbe ujjai

minden gyűlöletnek túlfeszül a húrja
s mert Isten úgyis csak közülünk halászik
utcaköveken kelt életre majd újra
hogy együtt maradjunk a feltámadásig

kilátásaink

kapaszkodót keresünk
– gyökereink az égbe nyúlnak –
függőségeink
kitakarítják alólunk a múltat
s e fejre állított világban lépcsőink
a semmibe simulnak

behódolásaink

elővette arcát újra – a démonit –
s mindegy már hányszor alázott porig
s hogy legszebb emlékét belőlem kitépte
– s korántsem ennyi volt csupán a vétke –
a szerelem persze néha gyöngélkedik
a mese sem tart már ezeregy éjjelig
de mikor rám lelt az a lefegyverző mosoly
hiába tudtam hogy szándéka nem komoly
kitöröltem minden fájdalmat hirtelen
hisz magammal mégsem lehetek szívtelen
s bár a lépcsőházban zokogtak kínjaim
átléptem ármányán kicsinyes titkain
hogy jöjjön végre egy gyors lélekápolás
– mert minden más csupa időpocsékolás

[nincs hely]

nincs hely a szívekben: nincs se bent se kint
hiába kutatsz át: megtagadtak megint

fojtogatnak marnak a visszanyelt szavak
a ránk fagyott csöndben sem halt ki a harag

Török Ádám 13 éves

GAJDOS ANDRÁS

Egy nagy találkozás

Komótosan poroszkált a kihalt Andrássy úton. Súlyos léptei döngése ide-oda verődött a békésen alvó villák falai közt. A kereszteződésekben a lámpák sárgán villogtak, de egy pirosra váltó lámpa se fékezte volna meg a nyugodt, egyenletes menetelést. Nem nézett se jobbra, se balra, de néha megrázta nehéz, szürke fejét. A Bajza utcából kiszáguldó éjjeli ámokfutó csak egy hajszállal tudta elkerülni az ütközést. A duda hangja felverte a villanydróton szunyókáló galambokat. A viharvert BMW vezetője a sikeres manőver után beletaposott a fékbe és az autó csikorogva megállt az út túloldalán. A tágra nyílt szemű, reszkető fiatalember leeresztette az ablakát és hitetlenkedve nézett hátra. – Mi a szar! – motyogta, aztán felkapta az anyósülésről a mobilját és csinált vagy egy tucat képet. A sarki ház ablakaira tűzijátékot varázsoltak a vaku villanásai. A képeket rögtön tovább küldte minden ismerősének, de a városszerte felzümmögő telefonok senkit sem vertek fel álmukból.

* * *

Kitántorgott a sarki éjjel-nappaliból. Az egyetlen lépcsőfokról lelépve megbotlott, és kezében a már nyitott vodkásüveggel, kis híján orra bukott. – A visszajáró nem kell apuskám? – kiáltott utána a boltos. De ő csak legyintett és nagyot húzott a szeszből. Aztán tovább botorkált az Izabella utcán, meg-megállva, hogy újra igyon egy kortyot. Ilyenkor, talán csak megszokásból, vagy a részegség szította gyermeki kíváncsiságból, mindig körbenézett, mintha keresne valakit vagy valamit. És aki keres, az többnyire talál is. Ha nem is mindig azt, amit keres. Amikor például egy kivilágított kirakat és a feje fölött égő utcai lámpa kettős fényében állt éppen és a járdára esett a pillantása, fontos igazságra lelt. – Sose hittem volna, hogy egyetlen embernek ennyi árnyéka lehet! Vagy csak nekem van ennyi? – Mivel azonban rajta kívül egy lélek sem volt az utcán, ez a kérdés nyitva maradt.

Egy másik korty után mindkét kezével meg kellett támasztania magát a koszossárga házfalon. Jobb keze mellett egy több réteg foszló plakátból álló kompozícióra lett figyelmes. Pilinszky Négysorosa ötlött hirtelen az eszébe. Plakátmagányban ázó éjjelek… Gimnazistaként imádta és érteni vélte ezt a sort, most átélte. Közelebb hajolt, hogy el tudja olvasni a legfelső rétegen épen maradt évszámot. A plakát több mint tízéves volt. Akkor milyen régiek lehetnek az alatta lévők? Gyermekkori álma volt, hogy geológus lesz, hogy a föld rétegeiből kiolvassa majd ennek az egész világnak a történetét. Persze nem lett az. Az sem. – Ha még tudnék bármit is akarni, lehetne belőlem plakátológus! – mondta magának, az alkohol hatására hangosan.

Kitámolygott az Andrássy útra. Olyan érzés fogta el, mint mikor egy hosszú erdei barangolás után egy tisztásra lép ki az ember. Igen, itt tér volt, a tágasság pompája.

* * *

Amit az előtte zúgva és tülkölve átszáguldó fémdoboznak nem sikerült, az sikerült ennek a bizonytalanul az út közepén imbolygó magas, cingár alaknak. Megtorpant. Most nem jobbra-balra, hanem föl-le ingatta a fejét és most ő tülkölt.

A részeg alaposan megdörzsölte a szemeit, mert, az állapotából fakadóan teljesen jogosan, nem hitte, amit lát! – Egy elefánt az Andrássy úton! – motyogta. – Nyilván már hallucinálok, bár azt nagyon életszerűen! – Az állat újabb trombitálására ijedten összerezzent. Micsoda hangerő! – Két karját ösztönösen felemelte, mint aki megadja magát. Az elefánt erre két hátsó lábára ágaskodott.

–Végem! – gondolta és összezsugorodva, behunyt szemmel várta, hogy a hatalmas jószág agyontiporja. Mikor azonban egy ideje várt már ebben a pozícióban és semmi se történt, óvatosan újra kinyitotta a szemét. Hát rögtön nagyot nézett és aztán kibuggyant belőle a nevetés. Az elefánt tudniillik az oldalán feküdt, csak a szemei követték éberen a férfi mozdulatait. Az meg, kísérletképpen, újra magasba emelte a karjait, mire a szürke kolosszus meglepő gyorsasággal feltápászkodott és újra két lábra állt. – Szóval a cirkuszból lógtál meg barátom! Na lássuk, mit tudsz még? – Leeresztette maga mellé a karjait (egyik kezében változatlanul a vodkásüveget szorongatva, aminek az alján még lötyögött némi szesz), mire az elefánt újra négy lábra ereszkedett. Aztán a bal kezét emelte fel, mire a vele szemben álló állat megemelte a jobb mellső lábát. Majd mikor a jobb keze lendült a magasba, az elefánt is a másik lábát emelte fel. – Ügyes! Nem tudom, mi a neved, de én Hátinak foglak hívni. Ez az egyetlen elefántnév, amit ismerek. – Azzal egy hajtásra kiitta a maradék vodkáját és az üres üveget az úttestre állította maga mellé. – Nehogy azt hidd, hogy szemetelek! Ez az üveg itt egy emlékmű. Bizony, a találkozásunk emlékműve! Mert én őszintén örülök, hogy megismerhettelek kedves Háti barátom! – Az elefánt megint trombitált egyet és megrázta a fejét. – Értem, a szimpátia nem egészen kölcsönös. Ezt nem is vethetem a szemedre. Elvégre nem vagyok éppen az emberi faj díszpéldánya. Bár az is lehet, hogy a fejrázás elefánt nyelven valami egész mást jelent. Mondjuk azt, hogy éhes vagyok. Éhes vagy, Háti? Fülsiketítő volt a válasz. – Jó, jó, szerezzünk neked valami kaját. Gyere, tudok egy közeli boltot, ami ilyenkor is nyitva van. Nekem is kéne egy kis utánpótlás, mert már vagy tíz perce nem ittam semmit, és még oda is kell érni. Nincs kedved a hátadra venni? Úgy gyorsabban odaérnénk! – Azzal közelebb lépett az elefánthoz. Illetve csak szeretett volna közelebb lépni, mert ahogy ő egy lépést tett előre, ugyanakkor az elefánt hátrafelé tett egy lépést. Egy pár próbálkozás után kacagva feladta. – Úgy látszik az elefántagolásból ma nem lesz semmi. Sebaj. Na gyere, intett a kezével, és hátat fordítva Hátinak visszafelé indult az Izabella utcán az éjjel-nappali felé, ahol a vodkáját vette. Már megtett egy jó pár métert, mikor hátrapillantott és észrevette, hogy az elefánt még mindig ott áll egyhelyben, ahol találkoztak, az Andrássy úton. – Na mi lesz? Mégsem vagy éhes? – kiabált vissza. De az elefánt meg se moccant. Erre két ujját a szájába nyomva füttyentett egyet. Egy rövid morzejelszerű trombitálást követően megindult a hatalmas test és meglepő gyorsasággal előtte termett. – Ezt nevezem, barátom! Gyors vagy, mint a vellám! De most már gyere szépen utánam! Mindjárt ott leszünk. – Kísérletképpen tett újra egy pár lépést előre, de az elefánt megint helyben maradt. – Hát jó, akkor találkozunk a bolt előtt. – Kissé bizonytalanul maga elé rakosgatva a lábait elimbolygott a bolt bejáratáig és a lépcsőre felhágva megint fütyült egyet, mire Háti rögvest odaszaladt. Csak úgy döngött a beton az óriási talpak alatt. – Kíváncsi volnék, hányan álmodnak ma az Izabella utcában földrengésről! Na jó, most várj meg itt kint, mert az ajtón úgyse férsz be! Én meg hozok neked harapnivalót meg egy kis piát magamnak. Aztán ne hagyd, hogy elcsábítson a cukros bácsi! – Ezt viccnek szánta, de aztán gyermekkori cirkuszélményeiből felbukkant az emlék, hogy az elefántoknak, akárcsak a lovaknak, kockacukrot adtak minden jól elvégzett mutatvány után. – Ez a figyelmeztetés túl későn jön, nem igaz? Téged már réges-régen elcsábított egy cukros bácsi! Mindegy, azért vigyázz magadra és ne kószálj el, amíg kijövök! – Azzal átbukdácsolt a küszöbön és belépett az üzletbe.

* * *

A bolt üres volt, csak a kassza mögött szundikált egy meghatározhatatlan korú hölgy. De nem a kora volt az egyetlen nehezen megválaszolható kérdés, amit a megjelenése felvetett. A haja színét is nehéz lett volna pontosan leírni, mert különböző perspektívákból a rózsaszíntől a mély liláig más és más árnyalatot mutatott. Ezt a részeg is nagy érdeklődéssel tanulmányozta, amíg a hölgy meg nem érezte a rátapadó tekintetet és föl nem riadt félálmából. – Maga meg mit bámul! Nem vagyunk az állatkertben! – A teremtés hangja csak újabb okot adott a szájtátásra, mert olyan mély és rekedt volt, hogy nyugodtan tartozhatott volna egy hímnemű egyénhez is. – Vagy a mértéktelen dohányzás következménye ez – mérlegelte ittas barátunk –, vagy mégis egy férfi rejtőzik a szoknya és a méretes mellektől duzzadó blúz mögött.

– Bocsánat, hogy megzavartam, de tudna nekem valamit ajánlani, amivel egy elefánt elverhetné az éhségét?

– Karesz! Gyere! Egy részeg őrült van itt! – Az üzlet irodájából előbukkant Karesz, akinek majdnem olyan vastag karjai voltak, mint az elefánt ormánya.

– Na mi van apuskám, máris elfogyott a pia?

– Hát igen, vennék még egy üveg vodkát is, de először Hátinak kell valami élelmet találnom. Éhes szegény pára!

– Ki az a Háti?

– Az elefánt, aki az üzlet előtt vár rám.

– Na ne szórakozz velem apuskám, mert még leverlek a lábadról! Van egyáltalán még pénzed?

A részeg elővette a nadrágzsebéből a pénztárcáját és kissé reszkető kézzel kihúzott belőle egy ötezrest. – Van.

– Akkor vedd meg a piádat és tűnj el!

– De az elefánt…

– Na jól van apuskám, ebből elegem van! Szívódj fel, de tüstént, amíg szépen mondom! – Azzal fenyegetően elindult a hozzá képest nádszál termetű férfi felé, aki ijedten az arca elé kapta a kezét. Rossz emlékei lehettek. Ekkor kintről éktelen trombitálás hallatszott és valaki, illetve valami, nagy robajjal kitépte az ajtót a helyéből.

– Hé, hé! Mi van itt! – termett a boltos majdnem elefántormánykarjaival egy jó kis bunyóra készen a bejáratnál. Miközben az igazi ormány kissé kiszélesítette a bejáratot, hogy a széles homlok beférjen rajta. A boltos hátrahőkölt, majd az újabb fülsértő trombitálás okozta páni félelem kikergette a hátsó kijáraton.

– Kösz Háti, de könnyedén elbírtam volna vele egyedül is – mondta a lehető legmagabiztosabb hangján, amire részegsége jelenlegi fokán csak képes volt. – Ám így, hogy ilyen drasztikusan beleavatkoztál az eseményekbe, attól félek nagy, szürke barátom, hogy sürgősen el kell tűnnünk, mielőtt az a sértett önérzetű izompacsirta idehívja a rendőrséget, vagy esetleg a sintért! No persze előbb beszerezzük, amire szükségünk van! – Elindult az italos polc felé a következő üveg vodkáért, de megbotlott valamiben és orra esett. Szerencsére puhára. –Ó, de hisz ez a kasszás hölgy! Vagy úr. Úgy látszik nincs magánál. Haló, kisasszony, hall engem? – A méretes személy, akit csak igen nagy jóindulattal lehetett kisasszonynak hívni, kinyitotta a szemét és azon nyomban sikítozni kezdett, majd újfent Kareszt követelte. – Karesz úr sajnos az imént eltávozott. Üzenetet nem hagyott. De az elefánt miatt ne tessék aggódni, mert alapvetően jólnevelt és jámbor állat, csak az erőszakot bírja nehezen. Úgy gondolom, ha végre megtömheti a bendőjét, újra tökéletesen szelíd és tisztelettudó jószággá válik. Ha esetleg segítene, valami elefántnak való csemegét találni, igen hálás lennék a kisasszonynak. – A hölgyet (vagy urat), aki nehézkesen épp ülő helyzetbe tornázta magát, annyira meglepte ez az udvarias szónoklat, hogy ösztönösen olyan szó hagyta el a száját, ami közel húsz éves bolti pályafutása során még egyszer sem. – Szívesen – és hogy a pillanat abszurditását tovább tetézze még azt is hozzátette: – Uram.

– Ha ismereteim nem csalnak, az elefánt növényevő állat.

– Azaz vega? – kérdezett vissza a hölgy, miközben feltápászkodott a koszos linóleumpadlóról. – Valami sajtféle esetleg? A trappistánkat merem ajánlani, még csak három napos. – Amint azonban a részeg arcáról némi bamba megrökönyödést vélt leolvasni, még gyorsan hozzátette: – Ha jól tudom, szójafasírtunk is van, de az már nem egészen friss.

– Talán valami zöldségféle is jó lehetne – próbálkozott a részeg tapintatosan, nehogy netán úgy tűnhessen, hogy nem méltányolja a hölgy buzgóságát, vagy kétségbe vonná annak alapos ismeretét az elefántok étrendjét illetően. A kurta válasz azonban mégis némi sértettségről tett tanúbizonyságot.

– Zöldséget nem tartunk!

– Fagyasztva se?

– Spenót mintha lenne.

– Remek, akkor kérek szépen három… nem, inkább tíz, á, legyen húsz adag spenótot! – A hölgy (esetleg úr) vállat vont, odatotyogott a mélyhűtőpulthoz és kotorászni kezdett benne. Három doboz spenótot talált.

– Valami más mélyhűtött zöldség nincs esetleg?

– Borsó – dörmögte a hölgy kontrabasszus hangján.

– Akkor abból is kérek tizen… illetve annyit, amennyi van.

Volt négy dobozzal. A részeg, aki közben lassan kellemetlenül kijózanodott, a homlokára csapott. – A kockacukor!

– Harmadik sor balra, föntről a második sor, uram. – A részeg (most már csak pityókás) mindkét hóna alá szorított két-két doboz kockacukrot és a kassza felé indult. – Akkor fizetnék.

– A vevő csak ne legyen olyan türelmetlen, jó?! Jövök már, de nem vagyok egy Miki Lauda!

– Niki!

– Mi niki?

– Úgy értem Niki Lauda és nem Miki Lauda.

– Na ne játszd itt az eszed papa! – jött meg a kasszás valódi hangja.

– Nem, kérem, és bocsánat kisasszony! – válaszolt a pityókás nem titkolt szomorúsággal, mert a pillanat varázsa végképp oda volt. Pedig már kezdett úgy gondolni a hölgyre (s ha mégis úr lett volna, sebaj!), mint az ő régen várt Dulcineájára.

Fizetett és kilépett a romlott tej szagú üzletből, az elefántszagú utcára. A vodkáról teljesen megfeledkezett.

Miközben a mirelit zöldséget ropogtatta, Háti kissé meglepődve lóbálta az ormányát. – Na te csak ne elégedetlenkedj! Örülj, hogy szereztem neked valamit! A háromnapos trappista sajttal mindenesetre nem jártál volna jobban! Különben sem mondhatja el minden elefánt magáról, hogy evett fagyit! Már fel is faltad az egészet? Nem, sajnálom, nincs több! Most pedig azonnal tovább kell állnunk, érted? Na, gyere öregem!

Hajnalodott. Mint betegen a hidegrázás, úgy futott végig a derengés a szobán. Üres üvegek csilingeltek a rozzant hajópadlón, mint egy éppen lejáró vekkeróra, ahogy a ház előtt elzakatolt az első villamos. A lány felriadt könnyű álmából és tekintetét, mint minden ébredéskor, a szemközti fal elefántformájú vízfoltján állította élessé. – Jó reggelt, Háti! – üdvözölte még kissé fátyolos hangon. Aztán pár percig még nyugodtan fekve maradt és lebilincselve figyelte, ahogy a percről percre erőre kapó fény fokozatosan elmázolja majd teljesen eltűnteti régi barátját és védelmezőjét. Még kissé kábán ült fel a panaszosan nyikorgó sezlonon. Hallgatózott. Csönd. Ez a csönd végképp magához térítette és ijedten kiáltott fel. – Apu? – Belebújt a csupalyuk posztópapucsba, kicsoszogott az előszobába (minthogy másfajta közlekedési módra e lábbeli teljesen alkalmatlan volt) és mint egy pókhálóban vergődő rovar, még egyszer megrezgette a lakás feszült némaságát. – Apu, itt vagy? – Bekopogott a szobája ajtaján, majd lenyomta a szinte feketévé oxidálódott rézkilincset. Az alkohol és az ápolatlan test édeskés, émelyítő szaga arcul csapta. Ebbe az apró szobába, keskeny, nyugatra nyíló ablakával – eredetileg nyilván a cselédszoba lehetett –, még nem érkezett meg a pirkadat. Szemének újra hozzá kellett szoknia a homályhoz, hogy lásson valamit. De nem látott mégse semmit, azaz senkit. Apja bevetetlen ágya, elvakart, gennyes seb, üresen tátongott. – Apu – suttogta. – Hol vagy már megint? – Sietve felkapta a ruháit, a kulcsát a kredencről, ivott a konyhában egy pohár fémízű csapvizet, majd kilépett a keskeny gangra és végigszaladt rajta a lépcsőházig. Nem várt a csigalassú, öreg liftre, hanem gyalog rohant le a tükörsimává kopott lépcsőkön. A nehéz házkaput teljes erejét megfeszítve rántotta fel. Kirontott az utcára. Bár az aggodalom lekötötte a figyelme jelentős részét, azért átsuhant a tudatán a felvillanyozó, szinte erotikus érzés, mikor a csípős reggeli szellő először érintette a bőrét.

* * *

A Fészek Klub bejáratánál talált rá. Hátát a ház falának döntve aludt. Le­­guggolt mellé és gyöngéden megrázta. – Apu! Apu ébredj fel! Nem maradhatsz itt!

– Mi? Hogy? Ja, te vagy az bogárkám? Te mit csinálsz itt? Nem kéne az iskolában lenned?

– Apu, szombat van, és különben is csak hat körül járhat az idő.

– Vagy úgy – megdörzsölte a szemeit és megigazította a sötétkék, kötött sapkát, ami mélyen a homlokába csúszott. – Örülök, hogy itt vagy, annyi a mesélni valóm! El se fogod hinni, hogy mi minden történt ma éjjel! Na gyere, ülj ide egy kicsit! Várj, előbb leterítünk valamit a földre, ne legyél koszos! – Azzal letekerte a sálat a nyakáról, kétrét hajtotta és maga mellé helyezte. A lány habozott. – Ülj már le, csibe! Ilyet még nem pipáltál!

– Menjünk haza, ott elmesélhetsz mindent!

– Hohó, azt már nem! Először ünnepelni megyünk! Meghívlak reggelizni, mondjuk a Jégbüfébe! Na, mit szólsz?

– Miből akarsz meghívni, apu?!

– Már te se hiszel bennem? Nézd, van pénzem! – és megmutatta a pénztárcáját, benne egy kétezressel, meg némi apróval.

– És mit eszünk holnap, meg holnapután, meg egész jövő héten? Tíz nap múlva kapsz csak újra pénzt!

– Ne aggodalmaskodj annyit ilyen fiatalon! A hétköznapok különben se számítanak, csak az ünnepnapok. És ez a mai egy ünnepnap!

– Azért, mert nem aludtál megint otthon? Mert arra ébredtem, hogy nem hallom a szuszogásodat, hogy üres a lakás? Mert megint tökéletesen elfelejtetted, hogy van egy lányod? Mert fél öt óta rohangálok a városban, hogy megtaláljalak?

– Hé, bogaram! Nyugodj meg, na! Ne itasd az egereket, főleg a senkiházi apád miatt ne! Minden jól van. Látod, egész hamar rám találtál! Most pedig nyisd ki a füled, és hallgasd meg végre a kalandjaimat! Utána pedig igenis reggelizni megyünk! – A férfi száraz, érdes kezei közé vette a lány puha kezét és mesélni kezdett.

– Éjjel találkoztam valakivel. Igen, egy nagy találkozásom volt. De még mekkora! – Kacagott fel a saját szellemességén. – Találkoztam Hátival!

– Jaj, apu! – fordította félre a fejét a lány. – Már azt hittem tényleg találkoztál valakivel, hogy valami tényleg fontos, vagy szép történt veled, azon kívül, hogy leittad magad!

– De tényleg találkoztam Hátival! Illetve egy elefánttal, akit természetesen Hátinak neveztem el. Az Andrássy úton.

– Na jó, ebből elegem van apa! Menjünk haza, vagy ha te továbbra is itt akarsz üldögélni és álmodozni, megvárni, míg jön a rendőr, akkor csak rajta!

– Nem hiszel nekem?! Trükköket is tudott! Két lábra ágaskodott, meg odaszaladt hozzám, ha fütyültem neki. Nézd, így! – Azzal piszkos ujjait a szájába tolta és éleset füttyentett. Közben a lány felállt mellőle a betonról és indulni készült.

– Tudod, élhettél volna rendesen! Taníthattál volna, dolgozhattál volna egy könyvtárban, bárhol, vagy írhattál volna meséket az elefántról, akivel az Andrássy úton találkoztál! De te… – Nem fejezte be a mondatot, hanem hirtelen sarkon fordult, hogy az apja ne lássa a könnybe lábadt szemét.

– Vettem neki ennivalót is az éjjel-nappaliban – folytatta a férfi csöndes kétségbeeséssel. – Mirelit spenótot meg borsót. Azt hiszem nem nagyon ízlett neki, de azért mohón magába tömte, éhes volt.

A lány némán elindult.

– És a reggeli? Croissant vennénk vajjal meg mézzel! Kakaót is kapnál hozzá!

– Talán majd máskor apu. Megvan a kulcsod? Elmegyek otthonról.

– És ha felemeltem a jobb kezemet, akkor ő felemelte a bal lábát, ha pedig… Jó, jó, elég. Már úgyse hallja. – Mélyen, szaggatottan sóhajtott és keserűen ráeszmélt, hogy talán tényleg csak álmodta az egészet. Aztán, a falat használva támasztékul, nehézkesen két lábra küzdötte magát. – Talán egyszer tényleg megírom – dörmögte maga elé, és a lánya után botorkált.

SZENTJÁNOSI CSABA

Tegnap… 50 éve

A spejz tegnap megfázott,
összebújt a kolbász – a sonka,
durcás volt a cocánk, hogy
az ólba menjen, a vihar oldalba rúgta,

tegnap lementem a patakhoz,
a falu szennyesét vitte,
Édesapám Pesten dolgozott, nem látta,
hogy mekkora lett a dinnye,

tegnap, Ingrid Bergman filmet néztünk,
fekete – fehér volt minden,
kisgyerek voltam, meg akartam
menteni, a szerelemben hittem,

tegnap láttam, nagymamám keze
olyan kemény volt, mint a föld,
miután meghalt nagyapám,
vigyázott rá, testőre: a csönd,

tegnap, nem tudtam elaludni,
a plafonon néztem az autófényeket,
tegnap, pesti falugyerek voltam,
aki Istentől mindent kérhetett…

tegnap Esztergályhorvátiban voltam,
de 56 éve, mindennap ott vagyok,
hiába ettük meg kenyerünk javát,
felkeltik emlékeimet a kakasok…

Bíró Lajos 13 éves

Filmemlék

Apró kövek, imbolygó házak,
vonul a római sereg,
a természet erői nevetve nézik,
mezítláb szaladnak a szelek.

Pajzs, sisak, karddivatban
a mindent letaroló katonák,
áttetsző lélekben, lenge ruhában
az asszonyok – az ég szemét mossák.

Mesalla – és Judah: a történetnek és
a kocsirúdnak is a tengelye,
forgatnak minket az események,
fülünk szóval, szánk csönddel lesz tele,

a mozivászon különlegessége,
hogy nagy téglalapszemű,
a plüssülésben ezt a kálváriát,
fészkelődés nélkül nézni, nem egyszerű,

aztán mélyen elgondolkodik az ember,
eljut oda, ahol a szív – a lélek egybeér,
ez a film csúcsa: a keresztrejutás,
ahol megmutatja magát a vér,

a sáros, beteg, sebesült, leprás testet is
átöleljük csendesen,
iszok a kólámból… de valahogy másképp
történik, ahogy visszateszem.

Illúzió, tanulság, hit, megannyi kérdés,
megannyi embernagyzolás,
„csak” egy kéterezéves történet…
míg 400 Ft-ba került a parkolás.

A film: csak egy matrica, ha lehúzod,
ott vagy te-és az életed,
sétálsz az üzletközpontban…
nem is tudod miért vagy könnyű…
mert megváltásodat élvezed.

Dekoltázs

Mellkasod: a víz, melled: a tűz,
nem tudok mit csinálni veled,
hiába áll bennem létrára az értelem,
aggályaimat mérgesen kineveted,

nőiessegédet dobálod vagy
nőiességed dobál téged, nem tudom,
de olyan átlátszó a blúzod,
hogy takargatásán kibukom,

talán mentegetnem kéne magam,
vagy megbeszélni veled,
hogy a férfiak farkasfalkái között,
tied: a zsákmány szerep,

tudom, nem vagy kacér, se magamutogató,
kérdezed: „legyek apáca?”
jaj, dehogy kedvesem, csak kihívásoddal
ne kergess engem pácba,

hogy magyarázzam el, hogy a férfi szeme:
a radar és a nagyító kereszteződése,
és míg mást bevonz mágnesmelled,
engem ellök dekoltázsod-réme,

férj-feleség vita, nehéz kérdés,
(eszembe jutott viccesen), te nyitva hagyod,
csak melled közét, nehogy ároknak lássák,
és rápisiljenek az angyalok,

örök vitánk vagy mérkőzésünk, hogy
mennyit láttat, ami nagyon látszó,
igen, eltereled most is a választ,
ahogy villan felém, az a gyönyörű hátsó…

Szilágyi Liliána 8 éves

BALLAI LÁSZLÓ

Mindenki itt van?

Jeges fuvalom táncolt végig a Duna-parton, északról a Margit-híd felé. Nem, erős szélnek semmiképpen nem lehetett nevezni, inkább a csontig ható dermedtség előérzetének, amely a legpompásabban megvarrt bőrkabát és a legalaposabban – fémlappal szegecselt filccel – szigetelt ablak résein is észrevétlenül áthatol, s mire az ember felhajtja a gallért, vagy magasabb fokozatra kapcsolja a konvektort, a végtagjai már áthűltek.

Az ólmos színű folyón ritkásan, egymástól kellő távolságot tartva, mint a szigetet megkerülő hajók, leúsztak az első jégtáblák. Az éhes sirályok csapatostul utaztak rajtuk a hídig, majd hangos kelepeléssel felröppentek a Víziváros terei és a Fény utcai piac irányába.

– Még a végén kemény telünk lesz – szólalt meg a Pozsonyi úti Mini söröző egyik törzsvendége, kipillantva a portálablakon. Ő egyébként a parányi helyiség sarkában támaszkodott a könyöklőre.

– Már így is kemény – fűzte hozzá egy másik törzsvendég, aki a söntés sarkánál állt.

– Korán van még a jégtáblákhoz.

– Nincs korán, lassan december közepe, és Schirillának a jeges Dunát kell majd átúsznia újév másnapján.

– Én azt mondom, ameddig friss Wernesgrünert csapolnak Pesten, addig jöhet a tél – szólalt meg egy harmadik törzsvendég, aki a sörtorony előtt foglalt helyet. – Márpedig a mi Zizikénk mindig frisset csapol.

– Hála nektek, jól fogyasztjátok – felelt a dicséretre egy harmincas évei derekán járó, vörös, feltűzött kontyú nő. – De télen itt, akár enyhébb, akár hűvösebb szelek fújnak, mindig lefagy a lábam. Pedig már protekcióval leszigeteltettem az ablakot, átrakattam elé a konvektort is, és a farmer alá vastag harisnyanadrágot húzok. Felül persze egy szál pólóban is izzadok.

A törzsvendégek önkéntelenül megnézték azt a pólót, John Lennon rajta, hosszú hajjal, kerek szemüvegben, azt valamiért „punk-szemüvegnek” mondták Magyarországon, pedig szakasztott ilyen okulárét hordott Tisza István is.

– De jó szám az az Imagine – jutott eszébe az első törzsvendégnek.

– Tényleg, nincs meg kazettán, Zizi? – kérdezte a második törzsvendég.

– Nincs, de Beatles-válogatás van.

– Amikor Kodály találkozott a Beatlesekkel, megkérdezte tőlük, mit jelent a dalaikban a „ye-ye-ye”? Válasz: ugyanazt, mint az „ingyom-bingyom tálibe”.

– Jó, de sok helyütt belemérik a kriglibe a „réz elejét”, azt a kortynyi lőrét is, amely ott melegszik, savanyodik a csapban – ezt még el akarta mondani a harmadik törzsvendég.

– A tiédbe aztán nem lehetne belemérni semmit, mert állandóan a sörtornyot fixírozod – reagált az első törzsvendég.

– Vagy John Lennont – fűzte tovább a gondolatot a második törzsvendég.

– Tényleg, miért lőtték le?

– Valami elmebeteg így fejezte ki a rajongását.

– Tudnék én, akire ráküldjek egy ilyen „rajongót”. De a Lennon rendes ember volt – azzal eldúdolt valamit, ami az Imagine elejére emlékeztetett.

Zizi betette a Beatles-kazettát.

– Meglőtték a pápát is – tűnődött el az első törzsvendég.

– Ez már politika – határolódott el a harmadik törzsvendég.

– Egy török. Elhatározta, hogy megöli a keresztesek legfőbb parancsnokát.

– Ugyan, hol vannak már a keresztesek? – vont vállat a második törzs­­vendég.

– A Népszabadság írja, hogy a keresztes ideológia, ha időlegesen kevésbé mutatkozik az előtérben, a legreakciósabb imperialista körök fontos propagandaeszközeként most is él.

– A férfiak annyi szamárságot találnak ki – Zizi a fény felé fordította a poharat, amelyet eltörölgetett. – John Lennon volt a legokosabb, aki azt mondta: „szeretkezz, ne háborúzz”. És akkor a kamerák előtt szabadon, a feleségével. Ezért ölték meg. Ha követnék a tanácsát, a legtöbb politikus becsomagolhatna, és hazamehetne a falujába.

Jeges levegőben most mindenkit derékig megfürdetve bőrkabátos alak lendült be a helyiségbe, egy negyedik törzsvendég.

– Még egy szőrcsizma is elférne a lábamon – borzongott meg Zizi.

– Hát még nekem a Komjádi uszodában, amikor, a gőzölgő szabadtéri medencéből kilépek a nyálkás, fagyott gyékényszőnyegre – felelte a negyedik törzsvendég.

– Aki fanatikus, az szenvedjen meg az eredményeiért.

– Én a magyar úszóválogatott eredményeiért szenvedek, amely a jól fűtött uszodacsarnokban edz.

– A Párizsi Áruház kirakatában remek fazonú téli lábbeliket állítottak ki, az utolsó divat szerint – jegyezte meg a harmadik törzsvendég.

– Mindig mondtam, hogy nem vagy úriember, Balu – szólt oda az első törzsvendég.

– No.

– Nem beszélni kell a hölgyeknek a divatcsizmákról, hanem megvásárolni nekik.

– Ugyan, fiúk, házasember ne ajándékozgasson, csak a feleségének – sietett Balu segítségére Zizi.

– A feleségemnek… – Balu a korsójára nézett, mintha annak a tanácsát várta volna a házasság bizonyos kérdéseiben.

– Szállingózik a hó – sóhajtott ábrándosan Zizi.

– Még ekkora havazást sem értek ilyenkor Lengyelországban – vette ki a reggeli lapot a zsebéből a negyedik törzsvendég.

– Lengyelországban? – nézett rá az első törzsvendég.

– Katonai hatalomátvétel történt.

– Bevonultak az oroszok?

– Nem, a saját Jaruzelskyjük csinált rendet. Harcosai a nagy hóban előre­­nyomultak lánctalpasaikkal, szépen elvágták a kommunikációs kábeleket, és letartóztatták a Szolidaritás aktivistáit.

– Pedig tréfás lett volna, ha az egész szovjet blokkot leállítja egy munkanélküli villanyszerelő.

– Ugyan, kérlek, a szocializmusban nincs munkanélküliség.

– Akkor Balu hogyan ücsöröghet itt egész nap?

Megcsörrent a telefon. Zizi rátette keskeny, lakkozott körmű kezét a modern formatervezés követelményei szerint már szögletes, fekete, tompa fényű készülék jókora kagylójára:

– Mindenki itt van?

Ez a jelenet napjainkban nem játszódhatna le. Hiszen ma már, tudvalevőleg nincsen szocializmus, sem protekció, és a bérleti díjviszonyok alakulása miatt ekkora üzlethelyiségben csakis fagylaltozót érdemes fenntartani – amint a Mini sörbárból is az lett –, a jeges, krémes csemege kiadása fél perc, a csaposnő és a gravitációjában keringő törzsvendégek közötti, intimitás és cinkosság közé eső viszony kialakulására ellenben hetekre van szükség, a telefon pedig mindenkinek ott lapul a zsebében, bármikor ki lehet kapcsolni. Persze dehogy kapcsolják ki, hiszen a távbeszélés mellett üzenetváltásra, fényképezésre, internetezésre, sőt még zenehallgatásra és filmnézésre is alkalmas, tehát összesűrűsödött benne mindaz a műszaki tudás, amely létezett ugyan, de technológiai megvalósításához még hatalmas géptermekre lett volna szükség akkor, amikor az előbbi kérdést feltették 1981 decemberében.

– Ha a sárkány az, már elmentem – szólt Balu, azzal kiitta a sörét, és az üres korsót a csap felé tolta.

Zizi felvette a kagylót.

FUCHS KATALIN

Eszelős

Mint guanó a szikla peremén
megkövesedett bennünk a remény
hogy megússzuk; könyveljük aki él
tekeredünk mint rácson a kötél
sípolva torkoljuk a levegőt
holtakra terítünk friss lepedőt
fejünk felett a sokadik hullám
partra veti majd világszép hullám.

Veres Dóra 11 éves

HARENCSÁR LÁSZLÓ

A 4. tétel

Az évi nagykoncertjére készült a zenekar. A repertoár nagy része adott volt, de minden alkalommal meglepték a közönséget egy vagy két új darabbal is. Az új zeneművek ritkán játszott, vagy eladdig ismeretlen művek voltak.

Amióta a felesége, tizenhárom évnyi házasság után elhagyta, a zene jelentett számára mindent. A zene tartotta életben. Nem tudta feldolgozni, hogy a felesége elhagyta, reménytelennek érezte az életét, talán bele is betegedett volna, ha nem lett volna a zenekar, ha nem vehette volna kezébe a karmesteri pálcáját. Bár alig múlt ötven éves, szakmai berkekben a legnagyobbak között tartották számon.

A próbák rendben zajlottak. Persze többször leintette a zenekart és instrukciókat adott egy-egy szekciónak vagy szólistának. Ilyenkor a zenészekre nézett.

Egyik alkalommal épp a hegedűszólamhoz beszélt, és ahogy odapillantott, feltűnt neki, hogy a másodhegedűs, egy fiatal szőke lány nem úgy néz rá, mint korábban. Kedvesebben, mosolygós szemekkel. „Biztos boldog ez a lány, talán szerelmes” – gondolta magában.

Ám a próbák során, minden egyes alkalommal „úgy” nézett rá.

„Na nem. Nehogy már. Nem, nem ez képtelenség.” De, de azért egy kicsit jól esett neki.

A próbák után mindig az aulában lévő kávézóba ment egy kávéra. Azon a napon is, a pohárra bámulva kevergette a kávéját, amikor valaki megállt az asztala előtt.

– Leülhetek, karmester úr?

A szőke, másodhegedűs lány volt az. Leült és beszélgetni kezdtek. Ő zavarban volt.

Aztán később is zavarban volt, majd egykedvű, kimért modorban próbálta a lány tudomására hozni, hogy hagyja őt békén. Nem akarta magát semmiféle hiú ábrándba kergetni, de a lány mindig mosolygott. Mindegyik próbát közös kávézás követte.

A felkészülés rendben zajlott. Az új mű, egy három tételből álló szimfónia, már majdnem kész volt. Az első tétel boldogság, napsütés, szerelem. A tétel vége felé jelennek meg szomorkásabb, bizonytalanságot sugárzó dallamok, szólamok. A második tételben még komorabbá válik a hangzás, de újra megjelennek az első tétel boldogságot idéző dallamai. A harmadik tétel már-már visszaidézi az első önfeledtségét, de egyre határozottabban szomorúvá válik. A szimfónia bús beletörődéssel ér véget, mint amikor bárhogy is vágyunk a Nap sugarára, ólom lesz az ég és elered a véget nem érő eső.

Egy héttel a premier előtt az egyik gordonkás megbetegedett. Az igazgató megnyugtatta, semmi baj, ismer egy kiváló, fiatal gordonkás fiút, akit már többször hallott, és biztos benne, hogy megoldja a feladatot.

Megjelent a beugró gordonkás. Már az első húrrezdülések igazolták a jó hírét. Megnyugodott. Ez a fiú valóban jó muzsikus, de a próbák alatt valami új dolgot is észrevett. A lány többször is a gordonkás fiú felé nézett, és halványan rá mosolygott.

A főpróba után a kávézóba igyekezett, amikor az aulában meglátta a hegedűs lányt és a gordonkást, aki egyébként magas, szép arcú, dús fekete hajú, barna szemű fiú volt.

Kedélyesen beszélgettek, majd a fiú puszit adott a lánynak s elment. A lány a kávézó felé sétált.

Vett egy nagy levegőt s hazament.

A hangverseny fantasztikus volt. A zenekar tagjai többször is egymásra néztek, mert ilyet még nem éltek át. A karmester átszellemülten vezényelt, ami magával ragadta a zenekar tagjait és közönséget is. Főleg az utolsó zenemű előadása volt, amihez foghatót még nem éltek át. Hatalmas siker volt. Hosszan tartó vastaps. A közönség állva ünnepelt.

Az öltözőjében várta, hogy mindenki hazamenjen, majd ő is elindult. Az aulában a két fiatal megvárta. Kényszeredett mosollyal közeledett feléjük. Gratuláltak neki, a gordonkás nagyon hálás volt, hogy részese lehetett ennek a csodának. Ő is köszönetet mondott, de a mosolya kényszeredett maradt.

A fiú elköszönt.

– Na, megyek haza pihenni, ha egyáltalán tudok egy ilyen este után. Holnap találkozunk. Szia hugi!

SALL LÁSZLÓ

jelölőgép

ez az utolsó betű ingyen van bár
a népek azt mondják talán egy kicsit gyenge már a körvonala
habár a gyártó szabványszerű dombornyomó szalag minőséget ígért
de én mégis
én azt hiszem megfelelek
ez mindenem
mindene én vagyok
én a tintasugaras kézi jelölő
oly dizájnos ezekkel a kiálló betűkkel
oly könnyen kezelhető
oly klasszikus kivitelezésű címkéző
környezetbarát akku nélkül
tiszta kézi tintasugaras
mindenkinek aki feliratozni akar
egyszerű kézi kivitelre
helyhez nem kötött jelölésre
elő a betűkkel
legyen bár az utolsó is
bármilyen felületre
a lábbal hajtott menekülésre

legjobb ha marha a magyar

felvágottan felvágósan
felvágták nekem is
tálalom

mit svéd
összeurópai nógózók települnek
maradék 100% magyar földekre
kerítést maguknak rózsából fűznek

emlékeznek a bujdosó
v4-ek rodostóban
nyelvújító robotshowban
disznó nyelven

suttogás

                                                                György Kamillának

láttam nemzedékem legjobb elméit cserbenhagyni gyermekeit
fohászkodva az elnyomó megengedező suttogás diadalmas
        nyugalmában

láttam nemzedékem legjobb elméit cserbenhagyni gyermekeit
felbuzdulván lefolyt időket ócsárolni
műhelyekbeli őrzőknek tekintve magukat

láttam nemzedékem legjobb elméit cserbenhagyni gyermekeit
hogy kiszabhassák a munkát mesterséget s utasítást adhassanak azoknak
kik most kezdenek tanulni
kivévén a tudásból az őrzőt a kőbálványt
mozdulatlanul s némán állanak egymásnak hátat fordítva

láttam nemzedékem legjobb elméit cserbenhagyni gyermekeit
hagyni egészen magára maradni
tanakodás és kérdezősködés nekik csak üres zaj volt
és semmi baj nem történt nem egy lélegzetre való

láttam nemzedékem legjobb elméit cserbenhagyni gyermekeit
szabad titkot tartani mely lelketlen meggyaláz felmentő kezet

láttam nemzedékem legjobb elméit cserbenhagyni gyermekeit
babonás lelki erő s férfiúi bátorság vagy kétes vezérek közt is
magasb lelkekre esküdni

láttam nemzedékem legjobb elméit cserbenhagyni gyermekeit
önakarat vétkében könnyelmű szemrehányásba esni el
megbocsátva a közbenjárót
a bizalmas szót egy pillantást

láttam nemzedékem legjobb elméit cserbenhagyni gyermekeit
gyermekeik árnya megcsalottan küzd mozdulhatlanul
dermedt izmaik minden tagja
idegzetem

láttam nemzedékem legjobb elméit
cserbenhagyni gyermekeiket
láttam azt kit szeretett megölé

Bízza szennyesét József Attila mosógépre

I.

mintha mosógép búgna közel vagy távol
de mit is várok az éjszakától
az élet ha éled
belülről fáj
kívülről ha nézed
nem több csak táj

míg csak (a) hangszerek szólnak
hallgat a szolga
nem vetül rá fény
hang nem lebbenti
csak zsigered serkenti

mintha mosógép búgna közel vagy távol
de mit is várok az éjszakától

de ha felcseng a szó
elindul kiárad
lerázza szolgaságát
fény lesz beszél hozzád
s „uram”-nak nevez

mintha mosógép búgna közel vagy távol
de mit is várok az éjszakától

testvériség
          egyenlőség
                    születésszabályozás
testvériség kizsák-
ban hozna meleget
halált rá

mintha mosógép
közel vagy
távol
az éjszakától


II.

Van ez a só. Benne van mindenben. Ha esik, ha szakad. Ha eszik, a savad.
Van ez a só. Szárazon, nedvesen, forrón és jegesen.
Van ez a só. Nem jár le. Időtlen.
Van ez a só. Sokfajta.

Van ez a szó. Képzős. Toldalékos. Ragos.
Van ez a szó. Benne vagy mindegyben.
Van ez a szó. Szemed. Fénye.

Van. Az egy szó.

Van ez a szó. Egy betű. Két betü. Betüsó.


III.

megeshetik
megtehetem
magamat is
eltemetem

Horváth Kíra 14 éves

BOGA BÁLINT

Salamoni döntések

Salamon király történetét az Ó-testamentumból ismerjük. Két asszony egyszerre hozott gyermeket a világra, egy helyen háltak, mivel nem családban éltek, paráznák voltak, ahogy a Biblia nevezi őket. Egyik éjszaka az egyik észreveszi, hogy gyermeke nem lélegzik, jobban megnézi, látja, hogy meghalt a gyermek, ekkor gyorsan kicseréli társa élő gyermekével. Reggeli felébredésnél az élő gyermek anyja maga mellett látja a halott gyermeket és érzi, hogy ez nem az övé, a másik ragaszkodik az élőhöz és mivel egyik sem mond le az élőről, a királyhoz fordulnak a számukra előnyös döntést remélve. Salamon azt a meglepő ítéletet hozza, hogy vágják ketté a gyermeket és mindkét asszony kapja meg az egyik felét. Rettenetesnek tűnik a döntés, de a király tudta, hogy erre nem kerül sor, mert az igazi anya nem fogja engedni és így kiderül az igazság. Így is lett, az igazi anya azt mondta, inkább legyen a másiké, de ne legyen baja a gyereknek, a halott gyerek anyja beleegyezett, hogy ha már az ő gyereke meghalt, a másiknak se legyen. A király így megtudta, ki a valódi anyja az élő gyereknek és neki adta. Ezen esemény bibliai ismerete által máig használjuk a salamoni ítélet kifejezést, ha egy döntésben az érdekek megosztása történik, nem a vagy ez-vagy az, hanem az is-is győz. Az eredeti esetben tulajdonképpen nem maga a döntés, hanem az abból származó etikai-érzelmi következmény a lényeges, de a mindennapokban a megosztó döntést önmagában nevezzük salamoninak.

A mostani járványhoz kötődő bezárkózás idején az ógörög mitológia bonyolult történeteiben merültem el azzal a szándékkal, hogy a mindennapi, a bajok terjedéséről tudósító hírekből valahová máshová kalandozzak, talán egy metavilágban nézzek körül. Az istenek, héroszok összetett világában persze az emberi kapcsolatok szövevénye tetten érhető, de most jól esett ezeket a virtuális és érdekes viszonyokat áttekinteni.

Zeusz, a főisten kemény, szigorú döntései, ítéletei közismertek. Ezek kellenek, mert így tartható fenn és tehető maradandóvá, mondjuk: halhatatlanná ez az isteni rend. Sokszor végtelen érvényű terhet ró az elítéltre, máig ismertek, és az emberi intelligencia tudásanyagához tartoznak a történetek Atlasz, Prométheusz, Tantalosz, Ixiosz, Sziszüphosz büntetéseiről. A főisten nagyon vigyázott a kozmosz három dimenziójának elkülönítésére, közöttük a közlekedés csak egyeseknek lehetséges, és azoknak is csak engedéllyel, s emellett a különállás tiszteletben tartását mindig számonkérte. Találtam példát arra is, amikor kérés esetében kompromisszumra hajlandó volt, nem egyikbe vagy másikba beleegyezéssel, hanem megosztással, is-is megoldással, mondhatni salamoni ítéletet hozott.

Perszephoné Démétérnek, a föld, a termékenység istennőjének és Zeusz­­nak leánya volt. Zeusz Hadésznak, az alvilág istenének ígérte feleségül. Ebben az ógörög, olümposzi isteni családban nem volt probléma, hogy Démétér is és Hádesz is Zeusz testvére volt. Az isteni körben az incesztus, magyar szóval: vérfertőzés, természetes kapcsolati viszony volt. Így volt biztosítható az egész isteni rendszer egy családhoz kötése, az incesztus kikerülése csak úgy lett volna lehetséges, ha egy másik isteni családrendszer létesült volna – persze így is csak egy ideig lett volna fenntartható, nem beszélve arról, hogy ez csak akkor jöhetett volna létre, ha a világ feletti hatalom is megoszlik – hiszen ennek a tükörképe lett volna. Ezt a problémát látjuk a földi uralkodóknál, példánk lehet a Habsburg-dinasztia.

Visszatérve Perszephonéhoz: éppen egy réten sétált kora reggel, virágokat szedett, amikor megnyílt a föld és a neki ígért mátkát elnyelte. Anyja, Démétér nem tudta, hová tűnt a lánya, nagy keserűségben élt, aminek az lett a következménye, hogy a földön minden növény elszáradt, nem nőttek friss fák, virágok, nem volt termés. Zeusz hívta Démétért az Olümposzra, aki elutasította, emberi formát öltve inkább szolgálónak szegődött el egy királyi házhoz. Végül Héliosztól, a Naptól megtudta, hová került a lánya, mert ő látta az elrablást. Démétér anyai fájdalommal kérte Zeuszt, hogy vezesse vissza lányát hozzá, aki ezt megígérte, és Hermészt küldte érte. Ugyanakkor Hadésznak tett ígéretét sem akarta megszegni, amit Hadész viszont azzal cselezett ki, hogy az alvilágban fogyasztott gránátalmamaggal elérte párja alvilághoz kötését, és így Perszephoné az alvilág istennőjeként már jól érezte magát. Így hát Zeusz végül úgy döntött, hogy Perszephoné az év kétharmadát anyjával tölti, ekkor virágba borul és termőre fordul a földi világ, egy harmadát pedig az alvilágban, ekkor lesz késő ősz, tél, elhervad a színes növénypompa. Lánya megérkezésekor Démétér rögvest virágba borította a földet és elfogadta az olümposzi meghívást. A salamoni döntés aszimmetrikus voltával – aminek materiális alapja a mediterrán év három évszakra tagolódása – az emberiség javát szolgálta.

Az olümposzi incesztus feloldására más megoldást is találtak az istenek, főleg Zeusz: földi nőket tettek magukévá. Az isteni fensőbbség tudatából fakadóan az sem zavarta őket, ha a kiszemelt – sokszor a megkívánt, megszeretett – nő férjes volt. Gyakran álcázott formában vagy csellel jutottak céljukhoz. A nászból félistenek, héroszok születtek. Ilyen eset volt Tündareosz spártai király feleségének, Lédának megejtése. Zeusz szeretni való hattyú formájában közelítette meg, a királynő combjai közé fogta, az együttlétben megérezte annak fenséges, isteni voltát. Az egybekelést terhesség követte, majd a szülésnél két tojást hozott világra Léda. Mindkét tojásból egy-egy ikerpár kelt ki. Az egyik ikerpárból két nő, a másikból két férfi kelt életre. Mindkét iker egyik tagja volt csak Zeusz gyermeke, mivel Léda – mert bántotta a lelkiismeret – ugyanakkor a férjével is hált. Az isteni eredetű lány Heléna volt, akiért majd kitör a trójai háború, a földi Klütaimnésztra, Menelaosz későbbi felesége. Az isteni fiú Polüdeukész (latin nevén Pollux) volt, az emberi pedig Kasztór (latinosan Castor). Minket most a két férfivé serdült fiú sorsa érdekel. Vitéz harcosok, lovasok lettek, szobruk ott van Rómában a Capitoliumra vezető lépcső felső végének két oldalán. Együtt jártak mindenhová, nagyon szerették egymást. Tündareosz két testvérének is ikrei születtek, egyiknek lányai, másiknak fiai. Mindkét fiú-ikerpár meg akarta szerezni magának a lányikreket, ez Léda fiainak sikerült, a házasságban értük adandó csordát viszont csellel a másik fiúpár szerezte meg, és az ezt követő csatában Léda mindkét fia meghalt. Pollux helye földi halála után apja jogán az Olümposzon volt, testvére földi szülei miatt csak az emberek számára fenntartott alvilágba juthatott. Pollux kérte apját, hogy engedje ikertestvérét is az Olümposzra. Zeusz ezt nem tehette. Végül azt a döntést hozta – elfogadva egymás iránti szeretetüket, de áldozatukat is elvárva –, hogy egy napot együtt lehetnek az Olümposzon, de a következőt együtt kell tölteniük az alvilágban, folyamatosan így váltva a napokat. Ez valódi salamoni döntés volt, amely próbára is tette az egymás iránti érzelem erősségét.

Nemcsak a férfi istenek, de az erős istennők is szereztek maguknak földi, azaz emberszeretőt. Természetesen ebben Aphrodité járt az élen. Így lett például a szerelme Ankhiszész, és általa lett ő a latinok ősatyjának, Aeneasnak az anyja. Másik híres szerelme Adónisz volt. Az ő története talán még cifrább volt a sok keveredést mutató mitológiai szerelmi történeteknél is. Mürrha libanoni vagy krétai királylánytól indul a történet, aki – horribile dictu – szerelmével üldözi saját édesapját, és megtévesztve őt, együtt is hál vele. Állítólag ez Aphrodité büntetése volt, mert a királylány saját haját szebbnek tartotta az istennőénél. Amikor Mürrha teherbe esik apjától, szégyenében nem tudja, hova meneküljön, Aphrodité megszánja, fává varázsolja, ez lesz a mürrhagyanta fája, és ennek kérgéből jön világra csodaszép gyermeke, Adónisz. Aphrodité ládába rejtette, már későbbi szeretőjét látta benne, és Perszephonéra bízta. Ő, amikor kinyitotta a ládát és meglátta a szép ifjút, nem akarta visszaadni Aphroditének. Végül ítélkezésre Zeusz elé került az ügy, aki megosztott döntést hozott, érdekes módon ismét hármas megosztásról rendelkezett: Adónisz az év egy harmadában magában élhet, a második harmadot szerelmével, a szerelem istennőjével töltheti, a harmadikat Perszephonénál, az alvilágban, de ehhez újra meg újra meg kell halnia – ez vadászaton vadkantól kapott sebe következménye. Aphroditét már e halál-periódus közeledtekor elönti az elválás szomorúsága. Ebben a sajátos salamoni döntésben Zeusz bölcsessége többszörösen megnyilvánul: a szerelem teljessége mellett az életben a halál lehetősége mindig jelen van (Freud Erósz és Thanatosz rokonságára építi fel ismert elméletét) és mindkét nőtől elkülönülve időt kell kapnia a férfinak meditációra, önmaga mélyebb megismerésére.

Összefoglalva: Zeusz egyes esetekben tudott olyan döntéseket hozni, amelyekben a döntést kérőket kompromisszumra kötelezi: nem utasítja el a kérést, de nem is teljesen teljesíti maradéktalanul. Úgy tűnik, ezek a döntések igazságosak, mindkét fél részéről elfogadhatóak. Ha megvizsgáljuk, mind a három kérés a szeretetre irányul: az első az anyai szeretetre, a második a testvéri szeretetre, a harmadik a szerelmi szeretetre. Lehet, hogy Zeusznak volt empátiája?

Gurbai Fruzsina 10 éves

A. TÚRI ZSUZSA

souvenirs de tendresse

furcsa dolgok maradnak meg
         az emberben arról akit elveszített
         a haja illata
         ahogy vállat vont
         ahogy kacagott hátravetve a fejét
         vagy ahogy mocorgott álmában
         s hogy nélküle fekete-fehér volt a világ
         hogyan vitt bele színeket
         s jelentést a csöndbe
         szavakon túli értelmet
         a félig gondolt mondatokba
         lelket kitáró
         gyorsan elillanó békét
         emlékeket hozó
         mély értelmű álmokat
         szikraként kipattanó
         fényeket s
         hitet
         hogy az
         örökkévaló hullámverésében
         ami lényeges az
         előbb-utóbb
         megtörténik velünk

Erzsinek négysoros

Idegtépő csendben először remegtem.
Aztán hallgattam a nagy fák sóhaját.
Téged vittek. Hagytam. Gyengén, tehetetlen.
Talán már vártak Rád mások odaát.

Exit

                                                               (Michèle)

Amikor odaértünk,
már feküdt.
A kórházakban tilos így meghalni, ezért otthon.
(A kórházak ugyanis gyógyításra esküdtek fel.)
Elegáns, méregzöld nadrágkosztüm volt rajta.
Ragaszkodott hozzá, hogy végig szóljon a zene,
amit kiválasztott.
Egyetlen hozzátartozója,
az unokaöccse egyik lábáról a másikra állva törölgette a könnyeit.
Ő mosolygott és szó nélkül kiitta a méregpoharat.
11 gramm nátrium-pentobarbitál.
Utána málnaszörpöt kért,
ne ez a keserű íz legyen az, ami elkíséri odaátra.
Hamar elaludt.
Békés volt az arca.
Az orvos várt egy kicsit,
megvizsgálta és bólintott.
Az ápoló felírta az időpontot,
majd kiment a hordágyért.
Hangosan szólt
Mozarttól a Requiem.

Temetés

Portölcsér száll fel
a széllel,
magasra szökik
spirálja,
emberek lehajtott
fejjel
szemük takarnák:
hiába.
Szúrósan szürke
porszemcsék
könnyeket csalnak
a szembe,
hatalmas vaskapu
tárul,
nem téged temetnek:
menj be!

Kolompár Viktor Mózes 14 éves

KÖVES ISTVÁN

Trapézmenet

Attól a keddtől kezdődően, hogy ott inasból ünnepélyesen segéddé fogadták, Bercinek az a villamosmegállóhoz közeli kocsma, a Hatcsöcsű nevezetű becsületvesztő (hivatalosan, a villanyóra mellé kirajzszegezett hatósági működési engedély bizonysága szerint, a K.V.V. 11.742 számú üzemegysége, üzletvezető Tállyai Miklósné, alatta pecséttel fedve Boros Péter igazgató, a hatjegyű telefonszáma tollal gondosan áthúzva) lett a világ közepe. A közkeletű elnevezés egyébként a pult mögött álló három kiszolgálónő kiemelkedő jellegzetességére utalt, igen találóan.

Reggel háromnegyed hatkor ott gyülekezett a brigád a billegő állópult körül. Berci igyekezett már fél hatra odaérni, mert az ő reszortja volt – Bátyó, a vezetőjük, mindig ilyen fura szavakat kevert a beszédébe, ahelyett, hogy azt mondta volna, feladata, no mindegy – a megszokott helyük biztosítása és az italok kihozása: reggel barackpálinka, fütyülős, fejenként három cent, azaz stampedli, műszak végén, délután korsó, esetleg pohár kőbányai világos. Nem gyújtottak rá, megitta ki-ki a reggeli indítófolyadékát, öt ötvenötkor a brigádvezető koppanva letette a poharát, széles mozdulattal előhúzta láncon függő, tekintélyes zsebóráját – igen büszke volt a mozdonyvezető apjától rámaradt, duplafedelű vasutas-órára –, fölpattintotta, rápillantott a cifra számlapra, bólintott, s így szólt:

– Egészségünkre, uraim. Mehetünk.

Ezzel a csapat testületileg átballagott a túloldalra, majd a vállalati telephely szűk udvarára érve, libasorban a blokkoló óra terelőkorlátjai közé. A sort, mint mindig, fél lépéssel lemaradva a többiektől, a kosaras termetű Hosszúpuska zárta.

Az udvar árnyékos felén épphogy elfért szorosan egymás mellé parkolva a vállalat három, magasított platójú Csepel teherautója, a napos oldalon meg a portás oldalkocsis Pannóniája és a mellette heverésző, két örökké éhes, koszlott szőrű senki macskája osztozott.

Mintha ehhez a megosztáshoz igazodott volna, két, egymástól erősen különböző épületcsoport fogadta a hajnali érkezőket a külterületi ipartelepen: egy ápolt, gondosan karbantartott irodaház, és egy leginkább valamiféle repülőgéphangárt idéző ipari csarnokféle – az utóbbinak, ahova a brigád igyekezett, vastraverz-vázszerkezete Bercit valamiért mindig a Nyugati pályaudvarra emlékeztette. Akárha csak két különálló vállalat telephelye lett volna, idegenként bámult egymásra a két épületcsoport, két elkülönült világ, kevés átjárással.

Az irodaház ablakait zöld virágládákban szorongó, vidéki vasútállomások indóházait idéző piros muskátlik díszítették. Színes fröcskölt vakolat, fehérre mázolt ajtó, tisztán fénylő ablaküveg fogadta reggelenként a tisztelt elvtársi főnökséget, épp csak szőnyeget nem terített a lábuk alá a partvisfára tekert rongyaival ott igyekvő, idősecske takarítónéni.

A portával egy síkban, tovább hátra, meg a keskeny járdafélén, következett sorban, a nagybetűs feliratok szerint, az egyes műhely, a kettes műhely meg a szerelőcsarnok egyforma küllemű épülete. Odaérve a figyelmünkkel megtisztelt forgácsoló-brigád jobbra, az árnyékos oldal felé vette az irányt.

Valamikor a hazai iparosodás hajnalán épülhetett az a leginkább egy repülőgéphangárra emlékeztető épület, amelybe a termelés frontján harcba induló munkásosztály képviselőiként öntudatosan bemasíroztak ezen a reggelen is Berciék. Első látásra nem volt éppen hívogatóan barátságos a nyerstégla lábazatú, kopolitos oldalfalú, katedrálüveg-tetejű csarnok, de a gyakorlatban igen célszerűnek bizonyult: ki-belátni ugyan nem lehetett az évtizedes por fedte üvegen keresztül, de elegendő világosságot, természetes fényt még borús napokon is átengedett a bent folyó munkához. Bádoglemez ajtaja fölött a felirat messziről is láthatóan tudatta minden közeledővel, ha az elég magasba emelte a tekintetét: Forgácsoló 2.

Berci nem akart fontoskodni, ezért egy darabig hallgatott, de aztán egyszer mégiscsak rákérdezett:

– De Mester – Bátyó szerette, ha Berci így szólította –, mi a fenéért vagyunk mi a kettes forgácsoló, ha sehol nincs se első, se harmadik?

– A Hatcsöcsűben is első osztályú a kiszolgálás. Van egyáltalán olyan krimó, ahol másodosztályú? No akkor?! Értve vagyok?

Berci egy kis ideig még rugózott ezen, dohogva faggatta társait, elfogadható indokot keresve, de aztán beletörődött, beleunt, megszokta, mint annyi sok más egyebet, s ezt is besorolta az élete érthetetlen, de megváltoztathatatlan dolgai közé.

Ez a nagy belmagasságú egybefüggő tér – mintha tervezője annak idején előre sejtette volna a forgácsolók szokásait, igényeit – alkalmas volt a géppark hasznos, praktikus elhelyezésére. Kétoldalt sorban álltak a különféle típusú esztergapadok, mögöttük a brigádtagok, egymással szembefordulva, ki-ki a maga forgó munkadarabja fölé hajolva, kezüket a Norton-szekrényeken készenlétben nyugtatva. s végig, mindegyik munkahely fölött egy-egy hosszú, kékes fényű neoncsövet himbált a műhelyen minden ajtónyitáskor rendre átzúduló huzat.

A bejárattól jobbra az első pad, egy hagyományos ezres csúcseszterga mögött állt meg Berci, az volt az ő helye, aki csak belépett a műhelybe, elsőnek arra lesett a félhomályban, miért, miért nem, mindenki az ő szemébe próbált először belenézni, az ő pillantását próbálta elkapni, mintha abból akartak volna tájékozódni, jó helyen járnak-e. Egyébként meg azért állították ehhez a géphez, mert ennek alig ütött a tengelye, s ezért erre kis tűrésű, finomköszörüléses munkákat is vállalhattak. Olyan furatokat például, amikben az utolsó, simító fogásokat már látni-mérni nem nagyon lehetett, csak meghallani a sebesen forgó köszörűkő percenését a fölszikrázó acélon, s mivel mérőműszerük sem volt hozzá, inkább csak Berci még fiatal fülére hagyatkozhattak. A kantáros nadrágok szivarzsebéből előkandikáló fejű hétköznapi sublerek – amit csakis a normás, akinek, bizony, fogalma sem volt az elvégzendő munkák hogyanjáról, azért lett ő a normás, ő merészelt alkalmanként tolómércének nevezni –, ablakocskája ugyanis csak a millimétereket mutatta. A pontosabb mérésekhez volt ugyan egy külön dobozban őrzött mikrométere is a vállalatnak, amit a szerszámtárból lehetett alkalmanként rövid időre vételezni, de azt legkésőbb a műszak végén mindig le kellett adni, akárcsak a furat-ellenőrzésre használható dugóskaliber-készletet is.

Az ajtóval szemben, hátul középen, mintegy a főhelyen, egy lenyűgöző méretű karusszel-eszterga trónolt tekintélyesen, mozdulatlanul is uralva a hátsó frontot, fontosságának tudatában, terebélyesen elterpeszkedve. Kiemelt hely, ahonnan az említett gépmonstrum kezelő-gazdája kényelmesen szemmel tarthatott mindenkit, a brigád minden tagját, de az ajtón belépő idegeneket is ő látta meg onnan elsőként. Mire akárkifia látogató odaért hozzá, ő már fölkészülhetett a tárgyalásra, legyen az valamelyik kisfőnök, vagy egyszerű technikus, esetleg meós. Az igazi változatosságot, mondhatni házi ünnepséget, bulit az jelentette a brigádnak, ahogy néha a két gépsor között ellibegtek Bátyó felé modern magas-sarkújukban az irodistalányok – ó, azok a minibe bújtatott feszes blúzok! –, és divatbemutatós vonulásukat kétfelől ütemes szekrénykalapálás és fülsértő füttyszó kísérte.

Olykor, ha egy-egy feledékeny idegen érkezett a csarnokba, ahogy lépdelt ugyanezen az útvonalon előre, amerre elhaladt, őt jobbról-balról jól érthető, figyelmeztető Kalap! kiáltás fogadta, míg észbe nem kapott az illető, és a lekapott svájci-, vagy sildes Lenin-sapkáját zavartan gyűrögetve a kezében, bocsánatkérőn integetni nem kezdett a fiúknak. Ezeken a helyi illemtanórákon, Berci elégedetten vigyorogva emlékezett a szertáros Tamási bá’ szavaira, aki fájó térdeit gyömöszölve gyakran oktatgatta így: – A vasasok közt mi voltunk elöl, fiam, az esztergályos urak, még a Horthy alatt is keménykalapban jártunk munkába, a szocdem elvtársak hozzánk jöttek először, ha tiltakozást, sztrájkot akartak szervezni, nélkülünk nem boldogultak.

– Jó kis csapat ez, nagyon is – mondogatta Berci, és nemcsak mondta, de így is gondolta, így is érezte, és csak azért nem bandát mondott, még magában sem, mert Bátyó ezért egy alkalommal már rászólt. Jól érezte magát a brigádban, büszke volt arra, hogy befogadták. Igyekezett is gyorsan beilleszkedni, megtanulni a helyi viselkedési szokásokat, beszédmódot. A szakmai zsargont hamar átvette az idősebbektől, könnyen megtanulta az olyan, többnyire rövid, egy-két szótagos németes hangzású szavakat, mint fájront, subler, cirkli, plajbász, holker, kírner, vinkli, rejstock, indikátor – no, ez az utóbbi a kivétel, mert ez se nem rövid, se nem németes, de hiszen éppen azért kivétel.

Mindez alatt rengeteg tanulságot is elraktározott magában Berci, például az időről, a néha észrevétlenül telő-múló időről, hogy az hogyan meggyúrja az embereket, a jobbakat is, a maga képére.

Az már a befogadást jelentette, ahogy azt mondta Bercinek Bátyó a buszon, amikor testvéri gyárlátogatásra indultak Drezdába, – itt ez a fotóapparát –, s kezébe nyomta a brigád közös fényképezőgépét –, mától te kezeled. Attól kezdve a brigádnaplóba nem csak mozi- meg színházjegyeket ragasztottak, hanem magukról készített mulatságos csoportképeket is, amiken –, s ezt is csak jóval később vették észre –, a sok vigyorgó kiránduló között végül csak Berci nem volt sehol fölfedezhető.

A brigádnak egyébként nem volt neve, ez különösen az ünnepi jutalmazásokon tűnt föl, a borítékosztáskor a szakszervezetis sorban kiszólította a rögtönzött pódiumra a Béke, a Május elseje, meg az ilyen-olyan brigádokat, s amikor rájuk került a sor – mert ők soha ki nem maradhattak –, csak annyit mondott a tupírozottan is elvtársnő, hogy az esztergályosok brigádja. Az „esztergályosok” olyankor Bátyót jelentette, természetesen ő ment ki a piros drapériával leterített ebédlőasztalhoz, hogy átvegye a pénzjutalmat rejtő, céges emblémájú borítékot, ami, ahogy Berci megfigyelte, valamiért soha nem volt leragasztva. Nyolc esztergályos dolgozott a műhelyben, nyolcfős volt a brigád, minden napra jut egy férfi, mondogatták a konyháslányok – meg a Berci.

* * *

Bátyóval nem lehetett vitatkozni, ezt Berci hamar észrevette, megtanulta. A brigád vezetője feltűnően nagyfejű, amúgy a kék svájcisapka alatt csontkopasz, kimért mozdulatú, mokány férfi volt. Vannak olyan kopasz koponyák, amelyekből egyszerűen sugárzik az erő – gondolta Berci, valahányszor Bátyó tarkójára pillantott, s régi filmszínészek, tévéhősök jutottak eszébe.

Forró Pisti szerint – akinek szakszerű beszámolóiból hétfőnként Berci rendre értesült az elképesztő heti totónyeremények mellett a Fradi bajnoki esélyeinek mindenkori alakulásáról és várható esélyeiről, de emellett sokat tanult tőle a fémekről, a különféle ötvözetek tulajdonságairól is –, nem látszik ugyan Bátyón, de tulajdonképpen fél-zsidó, attól olyan gógyis, nem lehet átverni, pénzzel, elszámolással főleg nem.

Széles mellkasával, vállaival, vastag combjaival olyan tömörnek, egybeszabottnak hatott, akivel nem érdemes szembe menni, akivel jobb barátkozni, mint kötözködni. A kézfogása kifejezetten veszélyes volt. Berci megfigyelte azt a különös farkas-mosolyt, ami akkor ült ki az arcára, amikor markába keríthette a neki mit sem sejtve barátságosan kezet nyújtó áldozat ujjait. Kihívóan az illető szemébe fúrta a tekintetét, s közben kíméletlenül morzsolta-szorította a szerencsétlen foglyul ejtett kezét.

Tekintélyét növelte az is, hogy minden hónap utolsó péntekjén neki csak tízig tartott a műszak, mert partizán és munkásőr is volt, s azon a péntekeken reggel már tereptarka hátizsákkal, kifényesített bakancsban érkezett, hétvégi menetgyakorlatra, lövészetre igyekezett: tíz negyvenötkor letakarította a gépét, lezárta a szekrényét, s valami indulófélét fütyörészve bemasírozott az öltözőbe, pont tízkor pedig már átöltözve az ajtóból intett vissza a többieknek.

Az ő gondja volt, hogy az esztergályosoknak legyen folyamatosan munkájuk, pörögjenek a tokmányok, hozza a műhely a normát, és ő intézte az egész brigád bérelszámolását is, közmegelégedésre. Előfordult, nagyritkán, hogy nem kedvére alakult a tárgyalás a főnökséggel, olyankor szó nélkül viharzott vissza a csarnokba, becsapta maga mögött az ajtót, csak úgy csattant-döndült a fémkerete, meg a kopolit-téglák, nem nézett se jobbra, se balra, hátra vágtatott fújtatva a karusszeléhez, fölpattant a szokott helyére – s a többiek már jól tudták, mi következik, rabolni kezdett: befogta a nagyvídiát, mélyebb fogást vett, a szokásosnak akár a kétszeresét, és egy hirtelen, bosszús mozdulattal nekieresztette a bivalyerős előtolást. Ekkor a csarnok egész vázszerkezete átvette a morgást, majd a feltörő robaj nyomán beleremegett az egész épület, megkoccantak az üvegtáblák, pattogni kezdtek a feszülő acél-kötőelemek, de egyszerre, akár vezényszóra, megugrottak még a csúcsesztergák is, mind a két gépsor, a kis revolverpad is, pedig a szerelők annak idején még a varrógépnek nevezett legkisebbet is külön betonlábra tették, és csak úgy táncoltak, csörömpöltek körülötte a teknőkben a már készen sorakozó hosszabb-rövidebb tükörfényes tengelyek.

Aztán ahogy jött, kisvártatva elvonult a vihar, Bátyó akkor egy ki tudja, honnan szerzett, kiszolgált parázspiszkálóval mélán félrekotorta az előtte föltornyosult, kékesen füstölgő spén-kígyókat – a fénylő spirálba tekeredő izzó fémforgácsot Bátyó spénnek mondta, az olajos-tejes hűtőfolyadékot meg, sértődés ne essék, majomgecinek –, kivette az előtolást, visszahúzta az áttüzesedett kést, közel hajolva szemügyre vette a lilássá változott vídialapkát, körme hegyével megkapargatta az élét, aztán leejtve a karját, végre hangosan fújt egyet maga elé, mint a pályaudvari rámpán várakozók közé bedöccenő gőzmozdony.

Akkor végre elindulhattak felé a megszeppent brigádtagok, hogy megtudakolják, miért tört ki éppen ebben a kis budapesti műhelycsarnokban a rettenetes atomháború.

– Azt a! – kiáltotta oda Hosszúpuska, a kosaras termetű szerszámköszörűs, az otromba munkadarabok fölfogásakor Bátyó állandó segítője. – Jól felbaszták az agyát valamivel megint. – Azzal ő is leállította gépét, és maga mellé intve Bercit, elindultak az elnémult karusszel felé. De szólnia sem kellett, sorban mindenki leállította a gépét, üresbe tették az indítókart, visszatekerték a késtartó szánt, beletörölték a kezüket egy arra szolgáló olajosrongyba, s odaballagva körbevették a végre megjuhászodott gépmonstrumot, illetve a némán fújtató gazdáját. Nem szóltak, nem kérdezgettek, nem találgattak, megtanulták, hogy ilyenkor nem érdemes, csak némán várták, hogy megtudják, mi is történt.

Addigra Bátyó úgy kuporgott ott, az erőfeszítéstől még szinte remegő gépóriás peremén, mint a háborús filmek végső rohamra készülő parancsnoka a tankülésben, szájszéle már egészen elfehéredett, úgy összeszorította a fogait, hogy idő előtt, megrágatlanul ki ne törjön belőle a fölháborodott igazság, már az, amit ő annak vélt.

Berci ilyenkor azt gondolta, hogy igazán nagy szerencse, hogy egy ilyen embertől lesheti el, hogyan is kell önérzetes munkásként élni manapság. Nem tudta pontosan megfogalmazni, hogy miért, de valami büszkeségfélét érzett.

– Sörhab – mondta legközelebb Bátyó, megvető ajkbiggyesztéssel, amikor Berci megmutatta a rajzot, mit kell leadnia vizsgamunkának –, ezzel ne foglalkozz. Rendes mesterdarabot adunk le!

Leült kényelmesen a zöld szekrénykéjére, s a munkanapló üres lapjára máris rajzolta az általa kigondolt, trükkös munkadarabot, közben nyelve hegyét öltögetve azt dudorászta maga elé önfeledten: – Csinálunk nekik egy kis tengelyt, egy huncut kis tengelyt, csinálunk nekik egy kis tengelyecskét – aztán hamarosan már hárman állták körül, a fő okosok, kérdezgették, faggatták, mutogattak a vázlatrajzra, mondták a magukét.

Berci csak kapkodta köztük a fejét, csodálkozott nagyon, hogy őt meg sem kérdezik, mintha ott sem lenne, de közbeszólni azért nem mert, s a végeredmény, ami Bátyó keze nyomán a közben kicsit meggyűrődött papíron kialakult, igazán ígéretes tervrajz lett.

* * *

Volt azon a tengelyen minden, ami esztergályosszem-szájnak ingere, de tényleg, igazi ínyencség, mesterdarab volt, mintabemutató, formakínálat: beszúrások, gyűrűk, merőleges vállak, lekerekítettek, olyan munkaműveletek sora, amiket, ha a saját gépe fölé csipeszelt tervrajzon pillantja meg, egy kiemelt szakinak is, szelíden szólva, káromkodni kél kedve a gyönyörűségtől, de az igazi különlegessége mégiscsak az volt, hogy tulajdonképpen két részből állt, de a két felét láthatatlanul kötötte össze egy hatvanmilliméternyi, menetes szakasz. Trapézmenetes.

– Palástra, furatba trapézmenet, és húzósan illesztve – mutatta a rajzon Bátyó a kritikus részt. – Kényes munka, de ezt meózni sem kell, vagy rámegy az ellendarab, vagy nem. Összefekszik, vagy nem, akár a nászutasok – tette hozzá Bercire kacsintva.

Csak erre a végszóra – mondhatnánk, ha volna valami értelme egy forgácsolóműhelyben játszódó jelenet közepén, ugye, végszóról beszélni –, tehát csak ekkor érkezett hozzájuk a Hosszúpuska névre hallgató, kosaras termetű stb., szokása szerint lemaradva, mutatva ezzel is: ő van annyira fontos ember a brigádban, hogy őt nem lehet szíre-szóra rángatni, siettetni – miközben már a fene ette a kíváncsiságtól, s meglátva a lényeget, rögtön kötözködni kezdett:

– Aztán minek kell ide trapézmenet? Azzal csak a baj van…

– Mert mi azt is tudunk – felelte neki Bátyó hegyesen, és igen szigorúan nézett hozzá.

A többiek nem szóltak semmit, s a kényszerű csendben végül odahívták még Ablakost is.

– Dodi, gyere csak, ehhez te kellesz! – kiáltottak érte.

Ablakos komótosan leállította a gépét, üresbe tette az indítókart, kérges tenyerét rászorította a forgó tokmányra, ami természetesen balesetveszélyes, de még nem született esztergályos, aki ne így fékezné le a gépét, kitekerte a szupportot, a késtartó szánt, elzárta a hűtőfolyadék örökké csöpögő csapját, megtörölte a kezét, és csak ezután indult kimért léptekkel a karusszelnél csoportosult kupaktanácshoz.

– Egy hosszúszárú menetkés kell ide, a furatba – mutatta neki a rajzot Bátyó –, de trapézos.

– Lehet – felelte az, Bátyó ujjhegyét nézegetve a vázlaton –, van valami ilyesmim. De itt – kaparászott ő is a rajzra –, a kúpfelületet meg vídiával kell majd simítani, hogy olyan fényes legyen, mint a Salamon tökéletessége.

Így mondta, mert Ablakos, akit csakis akkor szólítottak régi nevén, Dodinak, ha éppen kértek tőle valami szívességfélét, amúgy hívő volt, szombatos, sosem káromkodott, csúnya szó sem hagyta el a száját. Egyetlen egyszer kapta rajta Berci, amikor kihirdették a húsvét hétvégére átrendezett vállalati műszakbeosztást, de akkor is csak annyit sziszegett összeszorított szájjal: Hogy nőjön köröm a faszotokra, szekula szekalorum!

– Aztán ki fogja kivágni? – kérdezte Ablakos, föl sem emelve tekintetét a papirosról.

– Petire gondoltunk, majd én megbeszélem vele – így Bátyó, de közben mosolyogva Berci felé fordulva kacsintott egyet, nagy barna szemével egészen olyan volt, mint egy vízből épp kiemelkedő öreg krokodil, hogy figyelj, gyerek, most kap rá Dodi a csalira. S úgy is lett, mert szakmai hiúságból Dodi azt már csak nem engedhette át másnak, ezért így szólt:

– No jó, majd én megcsinálom. Bízd csak ide, kölyök – mosolygott Bercire, az egyik oldalon ugyancsak kevés fog volt már Ablakos szájában, de ez láthatóan cseppet sem zavarta semmiben.

Ablakos több száz darabos, inas kora óta őrizgetett, egyedi formára alakított élű késgyűjteményét nemcsak Berci irigyelte, mert ő nagyon, de a többiek is, akik munkájuk során gyakran kényszerültek kölcsön ku­­nyo­­rál­­ni tőle valamelyik kincsét. Ezeket a szekrényében olajos vászonba tekerve őrizgetett, különleges profilú késeket maga köszörülte gyorsacélból, de a kisköszörű mellé akasztott védőszemüveget közben soha nem tette föl. Konokságáért az egyik szeme világával fizetett, innen kapta a gyári nevét.

* * *

Furatban trapézmenetes vizsgadarab, ismételte közben magában elismerőleg Berci, az már tényleg valami, mert a furatba menetet vágni, legyen az Withworth- vagy metrikus emelkedésű, magában is extra meló, de a trapézmenet, az már ugyancsak teljesítmény, gyakorlott szakmunkások közül sem mindegyik vállalja. Palástra még csak-csak, de a furatba, mérlegelte, no, az már első osztályú meló!

A következő két hétben, de legalább tíz napig bizonyosan, ha csak félkézről is, de mindenki Berci vizsgadarabjával foglalkozott, az egész műhely, ő maga szinte csak nézőként vagy legföljebb segítőként lehetett jelen a nagy sürgés-forgásban.

Berci örült is ennek, meg nem is, mert egy szó, mint száz, azt gondolta, azért ez valami csalásféle, és a valóság, az igazság végül megkerülhetetlen lesz, és aki ezzel bármilyen okból, bármilyen érdekből nem néz szembe, az előbb-utóbb bajba kerül. De ennél a homályosan sejlő bajnál is jobban tartott attól, hogy ettől így elveszítheti az önbizalmát, az önbecsülését, s aztán hamar a most önzetlenül segítő társai becsülését, szeretetét is.

Az egyik délelőtt, amikor ott állt a műhely közepén, kezében a már majdnem kész vizsgadarabot dédelgetve, alighanem kiült ez az elbizonytalanodás az arcára is, mert az arra siető Bognár Peti, az egyébként örökké éhes cigányfiú, aki, a fene se gondolná róla, délutánonként a zeneművészeti főiskola nagybőgő-tanszakára járt Bach-muzsikát gyakorolni, megtorpanva előtte azt találta mondani: – Tudod, komám, jobban jársz, ha cukrásznak mész, ott befalhatod a selejtet – azzal rávigyorgott, és barátságosan hátba vágta.

Berci gyönyörködve próbálgatta, hogy a kezében tartott, látszólag egyetlen darabot már szét lehet csavarni, kettőbe, meg aztán vissza egybe, de úgy, hogy a fénylő felületen csak egy véletlenül odakerült fekete hajszálnak látszik a választóvonal, amiről tényleg senki nem gondolhatja, hogy az egy két részből álló munkadarab illeszkedését mutatja. Tudta, kicsit alácsiszolták, hogy jobban összefeküdjön a két felület, smirgli, mondta ki magában Berci, újabb két szótagú németes hangzású szakszó, kétfélét használtak, a durvább felülethez csiszolóvásznat, a finomításhoz dörzspapírt.

A végére a menetes csapot, a rátekeredő zárótárcsával, végül Forró Pisti vágta készre.

– Az én kezem már nem jó az efféle finom munkához – mondta Bátyó, s közben elgondolkozva nézett bütykös virsli-ujjaira.

Gyűrűt senkin nem lehetett látni, nyakláncot sem, a forgó gépek mellett szigorúan tiltott volt.

Amikor elkészültek, és senki nem talált már rajta több csiszolnivalót, Bátyó fölballagott a tükörfényes csodatengellyel a műszakis kislányokhoz, s velük megrajzoltatta hozzá a pontosan beméretezett gyártási tervrajzot is. És másnapra, lássanak csodát, minden tökéletesen stimmelt, hibátlanul, századmilliméterre pontosan egyezett az ábra és a valóságos munkadarab – amit így, Bátyó eszének hála, fordított sorrendben, némileg könnyebben és biztonságosabban lehetett elérni.

A megérkező kéttagú, hivatalosan kihelyezett ipariskolai minősítő vizsgabizottság sem talált rajta kivetnivalót, sőt. Kicsit csodálkoztak ugyan a megváltoztatott feladaton, de az eredmény, a kezükbe adott mutatós munkadarab, no meg az oktatóként bemutatkozó Bátyó ismert technikájú kézfogása, leereszkedően barátságos hátveregetéssel kísért magyarázata, hamar meggyőzte őket. Tanítani való volt, ahogy Bercit épp csak bemutatta nekik, aztán a polcra készített mestermunkát kezükbe kínálta, mutogatta, simogatta, mint kupec a lóvásárban, még talán cuppogott is hozzá, fölényesen szóval tartotta őket, míg azok forgatták, nézegették, óvatosan szétcsavarni, összerakni próbálták, végül láthatóan elégedettek voltak, legalábbis nem mertek többet ellenkezni.

Kifele menet Berci padjánál aztán csak pár pillanatra álltak meg, vele is lekezeltek, gratuláltak, közölték, hogy vizsgamunkáját kitűnőre minősítették, ami azt jelenti, hogy nem a félév lejártakor, hanem azonnal felszabadítják, a létszámban átminősítik esztergályos-köszörűs szakmunkásnak, az oklevelet majd postán kiküldik, a tiszta géprongyba tekert munkadarabot a hozzá tartozó, összetekert pauszpapírral együtt egy szatyorban magukkal viszik, majd később Berci érte mehet, mondták, a Wesselényi utcába, valamikor szeptemberben, addig ott fogják mutogatni valami kiállításon a szakmunkásképzőben.

Berci ezt később nagyon bánta, mert soha többé nem látta viszont a brigád szaktudásának és szeretetének ezt a gyönyörűséges bizonyítékát, pedig jó néhány alkalommal eszébe jutott, szívesen eldicsekedett volna vele. Igaz, mentegette magát utólag is, ott, akkor hirtelen az volt a lényeg számára, hogy túl van az egészen, sőt, hat hónappal hamarabb kap már rendes fizetést a semmire sem elég inas-ösztöndíj helyett, s ezzel teljes jogú brigádtaggá léphet elő, azon túl maga fizetheti a villamosbérletét és a reggeli stampedli kevertjét.

* * *

Először a vörös hajú Schneider gyerekének születésekor vettek a brigádkasszából közös ajándékot, egy majd félméteres kaucsukbabát, nagyobb volt, mint az újszülött-Schneider, ha hanyatt döntötték, mármint a babát, sírós hangot adott ki elég élethűen, és lecsukta a szemét. Hosszú fekete szempillája volt, mint az ecset. Idő múltával aztán vagy a babaárak emelkedtek túlzottan, vagy a brigádprémium lett szerényebb pénz, Berci azt vette észre, hogy egyre kisebb babákkal vonulnak a névadó családlátogatásokra, végül legutóbb, az egyszálbélű Kesztner Robiéknál, a kilónyi, akkor egzotikus csemegének számító banán mellé már csak egy alig arasznyi rongybabát fektettek a szépen megterített asztal közepére, igaz, Keszinek, igen büszke volt rá, fia született, minek annak baba, bármekkora is.

Ebből a föltűnő fokozatos babaméret-csökkenésből Berci arra következtetett, hogy valami, valami fontos eltűnőben van az életükből, és megpróbálta kitalálni, mire gondolhat egy nő, amikor először teszi szét a lábát egy undorító pasinak.

Akkoriban volt még az is, hogy egy reggel a Hatcsöcsűben a savószemű Gergő nézegetni kezdte a maga elé emelt korsót, és azt kérdezte tőle: te, Berci, nem vizezik ezek a sört?! Nem felelt, úgy vélte, igazán nem is neki szól a kérdés, de nagyon megdöbbent rajta, neki ilyesmi addig eszébe nem jutott, soha nem hallott ilyesmiről, neki ahogy a hat óra, az hat óra, a századmilliméter, az századmilliméter, az egy korsó, az egy korsó sör, máshogyan nincs értelme a világnak, gondolta.

Ezekre az apró jelekre emlékezve mondott igent a párttitkárnak arra a váratlan ajánlatára, hogy a vállalat a továbbtanulási terve keretében támogatná valami ösztöndíjfélével, ha gyorsan kitölti a jelentkezési lapot a műszaki egyetemre, ha vállalja, hogy mérnöknek tanul.

Az az igazság, hogy a vízépítő mérnökséget nem ő választotta, azt sem tudta, mi az, oda vették föl, ott volt hely. Sokáig meg sem merte mondani, hova került, félt, hogy kinevetik majd a fiúk, s úgy is lett, amikor egyszer véletlenül valahogy kiderült az új titulusa, sokáig visszahangzott a röhögés a csarnok mocskos üvegteteje alatt, még hogy vízépítő mérnök, mi a túrót kell építeni a vizet, mérnök úr?!

* * *

Hogy ment akkor a felvételi vizsga? Nem voltak pontok, megfelel, jöhet, nem felel meg, nem jöhet. Neki ott helyben, az eltévedésre alkalmas hatalmas, díszes, Duna-parti palotában megmondták a döntést azon a délelőttön. És utána kezet fogtak vele. Két professzor meg egy felsős hallgató, ők voltak a nyolcas számú fölvételi bizottság.

Arra később nemigen tudott visszaemlékezni, utána hogyan is jutott ki a kapun, csak a fénylő márványos lépcsőházat, a szemmagasságban csillogó hatalmas rézkilincseket tudta maga elé idézni, meg kilépve végül a rakpartra, annak a tótkalapos félmeztelen férfinak a mozdulatát, aki a Duna közepén vonszolódó uszály végében állva egy vödör vizet zuttyintott a folyóba.

Meglepődött, milyen másféle itt, errefelé a város.

Fütyörészve, ráérősen ballagott a napfény sikálta megállóba, halkan, otthonosan kanyarodott elé a beérkező jármű.

Kevesen voltak a villamoson, és a hajnali munkásjáratokon megszokottnál valahogy nyugodtabb, kedvesebb kinézetű utasok, Berci majdnem köszönt is nekik, amikor a peronról belépett és leült közéjük. Nem emlékezett, hogy ült-e valaha is addig a villamoson.

Szóval, így megy ez? – mormolta kicsit csodálkozva.

Szerencséje volt, gondolta, a fogaskerék-számításból kérdezték, azt meg rutinból kente-vágta, ugyanis a sebességválasztáshoz naponta kellett átrendeznie a fogaskereket, szinte már fejből, papír-ceruza nélkül tudta a beállítás variánsokat – csak jóval később, már másodéves lehetett, jutott eszébe, hogy talán mégsem csak a véletlen szerencsének köszönhette azt a kérdést, hiszen a felvételiztetők láthatták, honnan jön, mi a szakmája.

Délre ért be, ment egyenesen az ebédlőbe, néhányan csodálkozva néztek utána, ahogy utcai ruhában, nyakkendősen vonult az asztalok között.

Az étkezőben külön asztaluk volt a drehusoknak, oda más meg sem próbált leülni, együtt ebédeltek az ablak melletti hosszú asztalnál, főhelyen a brigádvezetővel, oda tették elé a levesestálat elsőnek, Bátyó amúgy is olyan sugárzású ember volt, hogy ahova ő leült, és ahogy beszélni kezdett, az lett a központ, a főhely.

– Fölvettek? – kérdezte teli szájjal Bátyó, s ráemelte átható tekintetét.

– Föl – felelte szűkszavúan Berci, mert azt gondolta, az olyan férfias.

– Azért fölvételi – nyugtázta Bátyó a lényegi tájékoztatást –, jól van, ülj le, mérnök úr, merjél levest magadnak, még meleg!

Balogh Orsi 14 éves

BÚZÁS HUBA

Dőre dialóg

mit mondsz? ~ hogy kétszer voltunk tegnap is a bankban,
egyszer rabolni mentünk, egyszer váltani,
na, mielőtt ~ mit mondsz? ~ elcapcarázzák
az egészet adóba ~ kik? ~ na, kik?
pár kaszinózó maffiózó,
zsozsónkon hízó földesúr,
az állam maskarában,

s ha arra nem havaz, tavasz… hát, mit nem értesz?
ej, tejbetök vagy! mondom: nem ha-vaz…
~ mit mondsz? nem értem ~ álruhában
az álnok állam, zsarnokod
és elkurvult kegyencek…

~ mit mondsz? ~ eh, hagyjuk, épül ám sok stadion!
bö-höm ba-zik ~ hja, értem, értem:
tavasz van, nem havaz

Kiss Jázmin 8 éves

HANDI PÉTER

Kertelés

Ma minden késik. Szeptemberben szoktam beültetni a virágpalántákat és november második felében már színes a terasz. November eleje van és a palánták félénken cseperednek, néhány virágbimbó, mint valami előőrs, kiket a gyökerek parancsnoksága küld megszimatolni a klímahelyzetet, kíváncsian kibomlik, de úgy látszik óvatosságra int, mert nemigen követik a társak. Arrább, a zöldségeskertben a petrezselyem őserdőként zöldell, a ledugott újhagymák is a várakozásnak megfelelően növekednek, de a három paprika-palánta épphogy „lélegzik”, él, de nem magasodik. Nemigen lesz lecsó a nyáron. Vajon mit latolgat a Természet, valóban az Ember működése az oka bolygónk természeti jelenségeinek, az erdőtüzeknek és viharoknak, a tengerszint-emelkedésnek, az általános felmelegedésnek? A Természet – megfigyelésem szerint – kevesebbet tud az Embernél; Ő inkább érez, mivel nincsenek állapotát kimutatható műszerei. Beteg és orvos kapcsolat a javából. Az olcsó és kézenfekvő szimbolika azonban nem vezet sehová. Amíg nem hiszünk, nem bízunk a Tudomány diagnózisában éppen a Tudomány uralkodó korszakában, amikor „Ő” a hit birtokosa, akkor ez a beteg haldoklásának biztosítéka. Világ­­értekezletek, kongresszusok ülnek össze és egymást múlják felül felajánlásokban a klíma megmentése ügyében, de a gondosan kiszámított tervek évtizedekre szólnak, hiányzik az azonnaliság, a beteg lélegeztetőgépre-helyezése a túlélés érdekében. Toporzékolni kellene, félre seperve a diplomáciai nyelvet, hadonászni, igenis „kivetkőzni önmagunkból”, vállalva az illetéktelen viselkedés bélyegét – hogy a hatalmak megmozduljanak ez ügyben!

A koraérett dán iskoláslány, Greta Thundberg ilyen szempontból amolyan Jeanne d’Arc szerű jelenség, egy ellenség közeledtét érző és tudó (látnok?), talán egy küldetés birtokában „illetlenül” ágáló tizenéves. Toporzékol. Félre az illemmel, a jó viselkedéssel, a szülők és elődök kényelmes és kulturált egzisztenciájával! Az, hogy meg akartok halni, nem a mi dolgunk. De kényelmetekkel a mi jövőnket veszélyeztetitek, a fiatalokét.

Kezdetben azt hittem, hogy Thundberg csak egy magamutogató, „felnőttes” csodagyerek-önjelölt, az „Ügy” foszlányaiba kapaszkodó, feltűnési viszketegségét láttató jelenség. A Világszínpadon megjelenő Judy Garland-utánzat, kritizálhatatlan, mert a felnőttek civilizált hangnemében beszél. De, mint Orleans-ban a Szűz, a dán iskoláslány is történelmi küldött, mi több; evolúciós üzenettel átitatott düh-csomag.

Miért éppen „Ő”? Miért nem egy szakállas próféta, valaki, aki tekintélyes, a tudás köpenyébe burkolódzó tudós? Talán azért, mert a riadót fúvó öregember, Attenborough, 80 esztendő korkülönbséggel sem képes megmozgatni a természetfilmjeit tátott szájjal bámuló tömegeket. A hangjegyek varázslatos üzenetét földre hozó Mozart is kisfiú volt amikor megjelent „mondanivalójával”. A harangot bárki megkongathatja.

A virágok tudhatnak valamit, akárcsak Nemes Nagy Ágnes fái. Ezen a déli félteke tavaszán láthatóan vonakodnak bimbózni, félénken bólogatnak leveleik között, várnak.

A magamfajta amatőr kertész sem tehet egyebet, némi talajjavításon és locsolgatáson kívül. A tavaszi virágszomj egyébként nekem meg-megújuló tapasztalatom. A déli tél még hó-és jégcsapok híján is a könyvekhez vonz inkább, mint házon kívüli kalandokhoz, azaz a város-kínálta menedékekhez. A könyv elutaztathat bárhová, klímákat hozhat testközelbe, varázslat. Köves István verssorát idézve; „Ide házhoz jön a kaland”. De hát most éppen lanyhul a könyvek évadja, hiába tárják elém magukat a vaskos trilógiák és terjedelmes, lekötő életrajzok – már csak az aprólékból válogatok, a rövidebb lélegzetű prózákból. Kifelé a kertbe! – bíztatom magam, noha ez az időleges elszakadás a vaskos irodalomtól meglehetősen mesterséges vonulat. A napokban azon kaptam magam, hogy amint a You tube-on interjú-programokat nézek (Kadarkai, Friderikusz, Juszt,) a vendégek háta mögötti könyvespolcokra tekintve „pause”-ra kattintom és merevítem a képet, majd egy nagyítóüveggel közel hozom szememhez a könyvgerinceket… Ez a kulturális kukkolás már-már perverzió, de az elkövetőnek más – nemesebb – gondolatai vannak; mifajta könyvek érdeklik a vendéget, az elhangzó szavakon túl, megvan-e vajon ez vagy az a könyv az én könyveim között, esetleg ily módon felfedezhetek-e egy-két érdekesnek tűnő címet… Könyves szobámból (hogy elkerüljem a könyvtáramból kissé nagyzoló kifejezést) tehát ha nem is rögös, de cikk-cakkos ösvény vezet kifelé, a virágokhoz.

Már vissza is vagyok a kertben. A palánták félénk növekedését ellenpontozza egy hirtelenjében felszínre törő virág, mégpedig „vadvirág”. A jelző egy nemes rózsatőt illet – egyetlen rózsabokra a kertnek, már idestova harminc éve honol az egyik virágágyas szélén, hófehér labdacsok, „Iceberg”, azaz „Jéghegy” a rózsafajták besorolása szerint. Júniusban (ausztrál tél) tövéig visszametszem, hogy aztán tavasszal vékony hajtásokkal életre keljen és duzzadó bimbóit szétfeszítve hófehéren bevilágítsa a kertre ereszkedő alkonyokat. Nos, a rózsatő – ellentétben a nyílni vonakodó virágpalántákkal – csakúgy „berobbant” a kertbe, mint máskor, felmutatta fehér fejeit, de egyik ágán kései bimbókat vettem észre, a vékonyka burok alatt – színnel. Először azt hittem, hogy hónapokkal előtti szemműtétem (szürkehályog) utóhatása ez a tünemény, de két nap multán a bimbók kipattantak és vérpiros rózsák tűntek elő az ágon. Piros rózsák a fehér rózsák bokrán! Botanikai ismeretek híján az emberi indulatok és történelem mentén próbálgattam bogozgatni a jelenséget; mi is történhetett alant, a gyökérvilágban? Talán valamilyen növénymélyi forradalom, a „színesek” virágsejtjeinek elegük lett a „fehérek” több mint harmincéves uralmából, megdöntötték a fehér sejtek uralmát és demonstratívan felszínre törtek birtokba véve az uradalom egyik ágát… Ideológiák-tanította szólamaink megmagyarázzák a jelenséget – de nem nyugtatnak meg. A „Pirosak a Fehérek ellen” jól hangzik, az amerikai polgárháború egyik szlogenjére emlékeztet, (Észak a Dél ellen), vagy a XV. századi angol háborúra, a Rózsák háborújának nevezett hatalmi harcra – a fehér rózsák, a Yorkok harca a vörös rózsák, a Lancasterek ellen de mindezt csak magamban mondom – felejtsék is el! Korszakunkban minden jelenségre van magyarázat, ez a Tudomány évszázada, a tudomány átvette az évszázadokig regnáló Egyház hit-monopóliumát, a science-hez fordulunk magyarázatokért – hiszünk neki. Persze nem mindenki. Azon tömegek jelentős része, akik a klíma-vitákban a konzervatív klíma-változás tagadók ellenében a tudósok fekete-fehér bizonyítékainak támogatásával küzdenek a klíma-változás fel- és elismeréséért, ugyanakkor kétkedéssel fogadják a jelenlegi járvány elleni vakcinákat és a nagyvárosok utcáin tüntetnek az oltások ellen. Itt valami szerkezeti hiba akadt a kezembe: egyfelől a tudomány mellé állnak, majd amikor a tudomány leszállít bizonyítottan egy megoldást, akkor azt – enyhén szólva – fanyalgással fogadják. Ráadásul a homályos taglalásban ott ólálkodik valamiféle emberiség-ellenes gyanúsítás, az emberek szerves felépítésének megváltoztatása, hogy másmilyenek legyünk, valamilyen ügy érdekében… Az összeesküvés-elméletek időtlen idők óta lebegnek földünk atmoszférájában, néha „beérnek” és kimondhatatlan tragédiákat okoznak. A vakcinák, az oltások, már eddig is bizonyítottan milliók életét mentették meg, és ígéretesen védik a Föld lakosságát a korai haláltól. Az oltások ellenzői, az utcákon és a médiában tüntetők általában az állampolgári jogok csorbítására hivatkoznak, a kötelező- szót vörös posztóként lebegtetik, a járványügyi intézkedéseket a demokrácia-adta jogok elleni támadásnak gondolják. Ha – tegyük fel – a világot szervező erők végül is eredményre vezetnének, és meghoznák a klímát helyreállító ökológiai átrendeződéseket, vajon mifajta tüntetések lennének várhatók az elkerülhetetlen megszorítások miatt?…

Tollam – azaz szövegszerkesztőm – unos-untalan visszatér a fránya járványhoz! „Mindenki írt már erről” – vélem hallani a megjegyzéseket. Való igaz, hogy a téma úgymond „a csapból folyik” – mert hát mi más foglalkoztatná elsősorban a publicistát, mint ami jelenleg körülötte történik? Talán ilyenkor kellene „a múltba menekülni”, felidézni dicsőséget, katasztrófákat, újra vizsgálni a történelmi bukfenceket, a tényfeltáró sorozatok idénye – időszerű?! Ami most körülöttünk bonyolódik, az nem – időszerű? „Régen” kimentem otthonomból, vásároltam, beültem egy vendéglőbe ebédelni, beugrottam egy moziba… Ma álarcot húzok, ahogy kilépek a házból, üzletbe mobiltelefon-általi kód fényképpel léphetek be, de csak akkor, ha négy személynél nincs több az üzletben, más halandótól másfél méterre kell tartózkodnom, vendéglőben oltási bizonyítványom felmutatásával ülhetek asztalhoz, a filmszínházban maszkosan és két üres ülés között nézhetek filmet… Otthon, a tévé előtt a napi fertőzések és halálok adatait nézem, bicepszekbe szúrt injekciós tűk és lélegeztető gépek látványtára világszerte, szérumnevek repkednek a levegőben, oltóanyagok fiola-óceánját mutatja a képernyő, tömegsír-ásások gépesítve… Jó, elismerem, hogy a polgár torkig van a járvánnyal és talán felüdülést jelent számára az Elfújta a szél újra vetítése, vagy egy szív-átültetés dokuja, a West Side Story, esetleg Trump volt amerikai elnök akármelyik beszéde. (Ez talán túlzás.) De szemellenzősen nem foglalkozni az e világot beborító jelenséggel – már nem „publikus”?

E hosszúra nyúlt zsörtölődés közben, néhány nap elteltével látom, a petúniák és a begóniák elhatározták, hogy megjelennek… Bimbók nyiladoznak a virágágyasban, egyik vágyam, a virágvágy beteljesedik, kérdés, hogy a kertbe lépés menekülés-e vagy forradalmi tett… A kertecskék művelése Candide – azaz Voltaire szerint – végső fokon a lényegre kristályosított megoldás. Én mégis valahogy kényelmetlenül érzem magam most a kertben.

Szász Csenge Panna 7 éves

GERGELY ISTVÁN

Beszélgetés a gesztenyefákkal

Éjfél elmúlt, körülvesz a csend.
Fehér ruhámon pihen a fény.
A kórházban dolgozik a rend,
s szellő legyint arcon könnyedén.

Nővér matat valami fölött,
műtét után ébred a beteg,
s ki busz elé lépett hét előtt
már tudata határán lebeg.

Az éji levegő langyos, lágy,
fölém borul, nyugtat, betakar.
Pihentet, mint gyógyulót az ágy
egy hetvenkét éves, nagy juhar.

A kápolnánál tücsök cirpel.
A gesztenyefák, mint a szobrok
állnak ott mozdulatlan kéjjel:
vallatnak, vajon mit gondolok.

Tudom-e vajon, miért jöttem,
mért csináltam orvost magamból,
mért a vita én és én köztem:
mi a baj s hol a kiút abból?

Ti fák, ti boldog szerelmesek,
földnek és égnek gyermekei,
a Napot s Holdat kérdezzétek,
meddig akarnak még fönt lenni!

Ha létük kérdéseket támaszt,
s ismerik a jövőt, a semmit,
s majd ha megsúgták nektek a választ,
várhattok tőlem is valamit.

SZTASKÓ RICHARD

Hosszas várakozás

filmvázlat

(1) A teraszlépcsőn ül és bámulja a novemberi éjszakát. Sötét van. Néha fölizzik a parázs, amint a szájához emeli és megszívja a cigarettáját. Az égbolt tiszta, csillagokkal szórták tele, ameddig a szem ellát. Egyszer csak telefoncsörgés – pontosabban a bejövő hívást jelző jellegzetes hang, ha rezgőre állították a készüléket. Fogadja a hívást, fölveszi, s a kijelző fénye megvilágítja gyűrött, nehézkes arcát. A hívó fél nem hallatszik.

– Igen… nem, fogalmam sincs… tegnap kétszer is… honnan tudjam, mi vagyok én… értem… legközelebb megpróbálom, ígérem… igen… pár hét, talán néhány hónap… dehogy, nem mondanak azok semmit… azt szerettem volna kérdez… rendben, legyen úgy… igen… szia, neked is… jó… szia.

A telefont lerakja maga mellé. Hallani, ahogy a lépcsőhöz koppan a készülék. Szaporább parázsizzás.

(2) A konyhát látjuk. Semmi különös: tompa, sárga fények, a dróton lógó villanykörte mellett légypapír, telepettyezve moccanatlan, fekete rovarokkal. Látni a tűzhely mellett álló gázpalack jellegzetes alakját, a szélső gázrózsákhoz közelebb levő csempéken zsírfoltok nyomai – sütésnél gyakran megesik, hogy kifröccsen a fal felé, de (ezek szerint) nincs, aki letakarítsa a szennyeződést. Vagy senkit sem érdekel.

A járólapot törölgeti, koszos felmosórongyot csavar egy partvisra. Mindenütt nedvesség. A sarokban lavór, tele barnásszürke vízzel, furcsa habkarikákkal a tetején. Mozdulatai hiábavalók, az a foszlott rongy többé nem szívja föl a kiömlött vizet, csak szétteríti a konyhapadlón. Ha följebb csavarná a gázkonvektort, talán a melegtől könnyebben fölszáradna. Néhány hasznosnak ítélt mozdulat után a rongyot leveszi a partvisról és belecsavarja a lavórba. Kapkodó mozdulatok – látszik, szeretne túl lenni, ugyanakkor nem kíván félmunkát végezni, azzal csak a saját dolgát nehezítené meg. A fekete lé belefröccsen a lavórba, tisztán hallatszik, s a közeli képen látjuk, ahogyan a lavórban sűrű örvény keletkezik.

(3) Jön felénk a teraszról, kezében a vízzel teli lavór. Óvatos a lépcsőknél, elég egy rossz mozdulat és leesik. Figyel és araszol. Olyan mintha kitapogatná előre nyújtott lábfejével, hová lépjen. Ahogy leér, nagy lendületet vesz, hátra csúsztatja a lavórt, majd előre, s az ismerős csattanás, ahogy a többliternyi koszos víz az udvar – általunk nem látható – részére csattan.

A beálló pillanatnyi csöndben bosszúságot olvashatunk le az arcáról, merev tekintet, talán a szájszél is megremeg, talán ráncba szalad a homlok, mindenesetre bizonyosak lehetünk abban, valami „nem okés” vagy mondhatni „nem úgy sült el”, ahogyan szerette volna.

(4) Az udvar közepén a vízfolt néma pupilla. A semmissé válni készülő habmaradványok gyűrűjében – hamarosan mindet beissza a föld – fehéren izzó tárgyat látni. Mire fölismerjük (egy közönséges szappan), kutya mozdul be a képbe, sovány testű, kehes jószág, alapvetően emberi világfájdalommal az arcán, unottan megszagolja a szappant, majd elkezdi nyalogatni, s úgy tűnik, ízlik neki. Pár pillanattal később a szájába veszi, s kilépve a képből, megindul a takarásban levő háza felé.

(5) Ismét a teraszlépcsőn ül. Távoli autók hangját hallani, és valami furcsa csámcsogást: rágás-nyelés, rágás-nyelés. „Megcsörren” a telefon – pontosabban a bejövő hívást jelző jellegzetes hang, ha rezgőre állították a készüléket. Hosszas várakozás – talán abban reménykedik, a hívó fél föladja, de úgy tűnik, kitartása vég nélküli. Mély sóhaj után fogadja a hívást, fölveszi, s a kijelző fénye megvilágítja gyűrött, nehézkes arcát. A hívó fél nem hallatszik.

– Igen… te is nekem… pedig mondtam már… lehet… igen… ha nem hiszel, akkor… egyáltalában nem emeltem föl, különben is te vagy az, aki folyamatosan… tessék, most is… rendben, hallgatlak… értem… hát… fogalmam sincs, igen, van benne valami… igen, én is… hogyne, hogyne, ha arról van szó, bármikor… rendben, várni fogom… én is, igen… szia… szia.

A telefont lerakja maga mellé. Hallani, ahogy a lépcsőhöz koppan a készülék. A csámcsogás tisztán kivehető, egészen elnyomja a távoli autók hangját: rágás-nyelés, rágás-nyelés. A zsebéből – nem látjuk, honnan, csak az arca van előttünk – cigarettát és öngyújtót kotor elő. A cigarettát a szája sarkába tolja, van némi hanyag eleganciája a mozdulatnak, és rágyújt. A harmadik-negyedik kísérlete után sikerül csak a tűzkőszikrával lángot varázsolnia. A föllobbanó fényben ismét láthatóvá lesz a gyűrött, nehézkes arc.

(6) A kutya bent alszik a házában, félig kilóg, a mellső lábain nyugtatja fejét. A holdfény gyér megvilágításában olyan, mintha idegesen rángatózna a szemhéja és az orra környéke. Talán álmodik éppen – szomszédot kerget a kerítés mellett vagy postást ugat egy végtelen hosszúságúra nyúlt, poros utca kellős közepén. A kép láttatni engedi a kutyaház előtti kis részt – ez lenne az előszoba? –: fehér-szürke forgácscsonkok és szappandarabkák. A kutya jól lakottan horkant egyet álmában.

(7) A teraszra nyíló ajtó fölötti lámpát látjuk. Álmosan nehézkes, sárga fények. A koszos búra valamelyest tompít a fény élességén. A lámpa körül megvadult éjjeli rovarok tánca – lepkék, züzmik, legyek, szúnyogok – ide-oda verődnek, koppannak, csapódnak, teljes eksztázis, totális mámor. Milliónyi cikázó mozdulat egészen addig, ameddig odabent a házban le nem kapcsolják a kinti világítást. Sötét. Néhány másodpercig még halljuk a sötétben ide-oda verődő, koppanó rovarok hangját, aztán teljes mélységű csönd.

(8) Nincs VÉGE főcím, csak az üres, néma, fekete kép.

Révész Barbara 7 éves

FÖVÉNYI SÁNDOR

Maréknyi melegért

Ülök a padon egy utcalámpa alatt,
hófehér kalap hajamon a dér,
bámulom a szemközti tűzfalat,
előttem gőzölgő aknafedél.
Melengetem kezem fölötte,
mint apró madár röpke szárnya,
s ujjaim körül hömpölyögve,
lengedezik a könnyű pára.
Hideg van, kéne egy nagykabát,
de fagyos szélből van sálam,
bármerre megyek, nem találok hazát,
rég’ a szívemben lakom, az a házam.
Bár kicsit túlzsúfolt,
rengeteg benne a szomorúság,
volt idő mikor napot súrolt,
most bánt ez a fényre vágyó szomjúság.
Kifakult szememben éjszaka lett,
csendes, nem csillagos hivalkodó,
és úgy bántanak már a reggelek,
akár az arcomra hulló karcos hó.
De egyszer mindennek vége van,
akad egy tasak tavalyi tavaszom,
gyűlölöm a telet, mert olyan arctalan,
ezért a zacskót kiborítom az ablakon.
Zöld fű, kék ég kavarog előttem,
álmélkodik egy aranyeső sárga árnya,
egy orgonaágat véletlen letörtem,
amiért lilán rásikolt a világra.
Mely végig rohan a mocskos utcán,
hirtelen felzúgnak a kandeláberek,
emberek, mi volna, ha azt hazudnám,
maréknyi szépért holnap Istenhez megyek.

VERES TAMÁS

A nagy kérdés

György határozott léptekkel indult el hazafelé. Elköszönt a munkatársaitól, mielőtt leszállt a buszról, amellyel minden nap másfél órát utazott a munkahelyére és másfél órát haza. Ma tele volt tettvággyal és elszántsággal. Meg fogja tenni, amit hosszú ideje tervez! Ahogy ballagott előre, a hátán a hátizsákjával, amelyiknek az egyik pántja le volt szakadva és szinte a földig lógott, úgy fogyott a bátorsága is.

Hányszor eltervezte már, hogy odaáll a nő elé és kimondja, amit gondol! Onnantól kezdve boldogabb lesz az élete! De mi lesz, ha boldogtalanabb lesz? Mi lesz, ha a nő nem úgy reagál, ahogy szeretné?

Gondterhelten lépett be a zöldre festett ajtón. Olcsó fröccs és agyonvizezett csapolt sör szaga csapta meg. A kocsmában félhomály uralkodott. Bár nem cigarettázott bent senki, mégis olyan érzése volt elsőre az embernek, mintha vágni lehetne a füstöt. A tulajdonos nem sokat költött olyan lámpákra, amelyek erősebb fénnyel világítanák be a helyiséget.

Tünde, a csaposlány felnézett. Molett, húszas éveiben járó nő volt, de kinézett harmincnak is. Igyekezett szűk felsőkbe préselni a felsőtestét, hogy a nagyobb dekoltázsával több borravalót szerezzen a kuncsaftoktól, de a szűk felsők nemcsak a mellét emelték ki, hanem az alatta lévő hurkákat is. Ahogy meglátta Györgyöt, automatikusan egy üres söröskorsóhoz nyúlt és kezdett volna csapolni, de a férfi intett neki a kezével, hogy nem sört kér. A nő csodálkozón, kérdőn nézett rá.

– Szia, Tünde! Tequila van?

Tünde félve nézett a felső polcra, ahol az erősebb, márkás tömény italokat tartották. Ennek a kocsmának a célközönsége nem szokott ilyen drága italokat inni. Inkább csak dekorációnak vannak kitéve. A főnöke nem szereti, ha kibontják ezeket, mert van, aki csak egy fél decit kér belőle, utána a bontott üveg hónapokig is ott árválkodik a polcon tovább. Ez pedig nem tesz jót az ital minőségének. A főnök pénztárcájáról már ne is beszéljünk!

György elkapta a pillantását.

– Ne aggódj! Megiszom az egész üveggel!

Tündének még jobban elkerekedtek a szemei. Fel is csillantak kicsit. Kissé előre dőlt a pulton, hogy a férfi lássa a dekoltázsát, és több borravalót adjon.

– Egyedül akarsz meginni egy üveggel?

– Bátorságot kell gyűjtenem! Ma felteszem Erzsinek a nagy kérdést!

Tünde csodálkozva nézett Györgyre.

– Végre megteszed! Ki bírod fizetni az italt? Nem olcsó mulatság!

György a zsebébe nyúlt és meglobogtatott egy húszezrest.

Tünde leemelte a polcról az üveget, és töltött neki egy féldecis pohárba. Az üveget a pulton hagyta. Györgyön látszott, hogy még vár valamire. A nő arcán látszott, hogy nem érti.

– Jobb helyeken ehhez citromot meg sót adnak!

Tünde széttárta a karját.

– Nézz már körül! Ez nem egy jobb hely! Ha citromot akarsz, menj zöldségeshez! Sót meg találsz bármelyik boltban!

György felsóhajtott és lehajtotta az első féldecijét. Soha nem ivott még ilyen italt. Érezte, hogy marja a belsőjét. Az üveghez nyúlt, és töltött magának.

Tünde hamar rájött, hogy most nem számíthat busás borravalóra. Elkezdte a pult mögé rejtett bulvárújságot olvasni. Csodálkozva konstatálta, hogy VV Rezsőke és VV Panni eljegyezték egymást. Mire kiolvasta az újságot, amiben több volt a haszontalan kép, mint a hasznos információ, György már egy fél üveg tequilát megivott. Úgy érezte, semmi baja nincs. Nem zsong a feje, nem akar leesni a székről, és összefüggő mondatokban tud beszélni.

– Nincs semmi ereje. Tényleg tequila van benne? Lehet, hogy jobb lett volna, ha sört kérek! Annak az ízében lehet bízni! Az mindig pocsék nálatok!

Tünde sértődötten felhúzta az orrát.

– Ha nem tetszik, miért nem mész másik kocsmába?

– Mert ti estek útba hazafelé menet! Innen részegen is hazatalálok mindig.

– Máris indulhatsz! Eleget ittál már!

György a pultra dobott egy ötezrest és elindult kifelé.

– Hé! Ez kevés egy üvegért!

– Csak a felét ittam meg! A többit tedd vissza a polcra!

György kilépett az ajtón és nagyon bátornak érezte magát. De a júliusi nap melege megcsapta, ettől az ital gyorsabban a fejébe szállt, ám még bátrabb lett.

Lassan haladt a közeli panelházakhoz. Az egyiken beütötte a kapucsengő kódját és felment a lakásába. Fél óráig szöszmötölt az ajtó négy zárjával mire rájött, hogy eddig nyitva voltak és most zárta be őket. Pengeéles részeg logikájával kikövetkeztette, hogy van itthon valaki. Jobbnak látta inkább becsengetni a lakásba.

Erzsivel fél éve költöztek össze. A nő ijedt arccal nézett végig rajta. Elment mellette és betántorgott a szobába. Poros bakancsa nyomokat hagyott a fehér szőnyegen.

– Mi történt veled? –kérdezte Erzsi.

– Bátorságot gyűjtöttem, hogy feltegyem neked a nagy kérdést!

György megbotlott és térdre esett. Keresgélni kezdett a zsebében. Apró műanyag dobozt vett elő, és Erzsi felé fordult vele. A nő a szívére tette a kezét. Nem éppen így képzelt el egy lánykérést, de tisztában volt vele, hogy a férfiaknál nem mindig úgy sül el, ahogy eltervezték.

– Erzsi! Fél éve élünk együtt! Amikor összeköltöztünk, én voltam a világ legboldogabb embere! És most szeretnék megint a világ legboldogabb embere lenni!

Erzsi már nyitotta a száját, hogy igent mondjon, de György folytatta.

– Azóta éjjel-nappal dolgozok, hogy neked jó legyen, miközben te semmit nem csinálsz itthon! Arra képtelen vagy, hogy főzz vagy takaríts! Csak a tévét bámulod vagy a szomszéddal csalsz engem! Szóval, felteszem a nagy kérdést! Mennyi idő kell, hogy összeszedd a cókmókodat, beletedd a lakáskulcsot, amit adtam, ebbe az üres dobozba, és eltakarodj végleg az életemből?

Molnár Zsófia 13 éves

FÁBIÁN ISTVÁN

Gulliver sehová

Ártó, tétova szívek országába születtem,
ahol szabad a hajnali emberölés,
ahol szabályok mentén halad az ölelés
és szétbombázott tüdejét dróttal,

kátránypapírral tekeri emlékké az ország.
Ahol a kihugyozott sört is motozzák
és ahol az elégnél több a kevés.
A bort itt haszon szerint fokozzák,

rablók kezén hízik a fürt,
fekete fogakkal érik a jóság.
Húsomon kések haladnak nyíló éllel,

tolvajlás van a színen és hallgatás,
árnyékba fordul minden lélek és tudás.
Háttal vagyok. Tarkóm szemez a széllel.

A Judit nevű népdal

Csend lett.
hirtelen döbbent szívem
a némaságra.
A kert meglapult,
mint mikor héja köröz.

A rigó hallgat,
rémület görbül a faágra,
a virágoskertben
bogár dermed
a moccanó rögökhöz.

Egybegörbül
a kint s a bent,
elhagytuk játékunk,
az örökül kapott
végtelent,

hol összebújnak
kedves farkasok,
némák az üres méhkasok
és jézust szólítják
a fűzvesszőn tátogó halak.

A létezés mindig
előírt útjain halad,
kezemre fészket hordanak
világ árvái, az istentől
elrúgott madarak.

Bár igazán jó
én sose voltam,
de láttam minden madarat holtan.
Istenből is láttam,
ki megmaradt.

Mező Emese 10 éves

SZOMBATI ISTVÁN

Rajzok, életképek

Fészekrakók

Ha sétálni indulok, mikor hétágra süt, tengernyi a kedvem. Elfelejtek mindent, koromat, álmaim, sajgó tagjaimat. Könnyedén perdülök, mint egy balerina s mivel bomlanak a rügyek, Attilát szavalok: „Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég! / Mit beszélsz, korai? Nem volt itt sose tél!” Ezzel egyet értek, ám a vírusoktól nyáron is fázunk. Ha kilépsz a házadból, illik maszkot tenni. Aki nem teszi fel, neheztelő szemek szurkálják, vesézik. Azt hiszed, te nem fertőzhetsz senkit, téged elkerül a lappangó vírus?

Bár kaptam már vakcinát, ha szemközt jönnek velem, az orromra húzom világoszöld maszkom, s nesztelen léptekkel araszolok tovább. Mikor a Városliget közelébe érek, intek Gábrielnek, ki komor méltósággal vigyázza őseink. Én, mivel nem vettem virágot, Attila istenes verséből skandálok keveset. Közben nézelődöm, látok-e ismerőst, int-e valaki, intsek? De bármerre tekintek, csak önmagamat látom ötven évvel előbbi fura szerelésben. Magas, piercinges fiú öleli kedvesét. Ez talán rendben van, magam is így tettem az özönvíz előtt. Ám ahogy újra szólt a hosszú, gúnyosan fröcsögött, lefitymálón nézett. Ne sértegesd, Jenő, súgta az ifjú hölgy, lehet, hogy rosszul lát, de nem biztos, hogy süket. Nem láttad, Babuci, mint egy bohóc, ugrált! Attilát szavalt, a tavaszi versét. Éppen akkor jött rá, mikor én kétszáz fokon égek? Azért egy maszkot nem ártana húznunk. Néz az Isten szeme, betojsz Gábrieltől?

Iskolás csoport közeledett felénk. Alsósok, táskások. A kísérő tanárok a hősökről meséltek, ki mit tett azért, hogy ma is itt lehessünk. Nem tesszük fel, Jenő, kérdezte nagyon halkan a lány, mikor szóhoz jutott. Tojok a világra, s ölbe kapja Babát. Forgott vele, perdültek, ahogy én is tettem. Tavasz van, gyönyörű, pattognak a rügyek, kizöldült a világ. Talán sose volt tél. Aki nem hiszi el, olvasson Attilát!

Van Isten, Jocó!

Nagyanyám, a fehér hajú Mamó, megroggyant pindurit az utóbbi időben, s bár csak a konyhában szokott időnként körözni, fontos szempont nála a magabiztos járás, hátha látja fentről nemrég elhunyt férje.

Tegnap volt kilencven, könnyezve ölelt: tíz év múlva is jössz száz piros rózsával? Ígértem Mamónak s magamhoz öleltem. Mióta a pandémia fogságában élünk, átköltöztem hozzá. Míg békésen szunyókál, felteszem a maszkot s leugrom csendesen a sarki vegyes boltba. Friss kenyeret, kiflit szoktam vásárolni, hogy mire felébred, ott legyen mellette.

Mivel többet vagyok vele, mint utazó anyámmal, úgy kezdem ismerni, mint a tenyeremet. Ha eltervez valamit, azt meg is valósítja. Sohase díjazta a feltételes módot. Pedánsan ügyelt a kerek mondatokra. Mikor úgy érezte, angyalok röpködnek, beszállt a táncukba, körkörösen forgott, s akár a pillangók, megpróbált lebegni… Képzelt pillangói keresztnevet kaptak, s remélni merte, hogy elhunyt gyerekei is biztos köztük vannak. Megígérte nekik, ha eljön az ideje, szállni fog utánuk. Addig, nincs mit tenni, Krisztus előtt térdel, többször imádkozik. Miatyánk ki vagy a mennyekben… Add meg a mindennapi fröccsünk –folytatom magamban – s bocsásd meg, ha iszunk, és nem fizetünk…

Mire Mamó pontot tesz a Miatyánk végére, jobb kezénél hasal az illatos kenyér. Örömmel kiáltja glóriázó szeme: látod, Jocó fiam, mióta nálam vagy, terül az asztalkám, ki meri mondani, hogy odafent nincs Isten?

Ádám

Nem zavarlak, Liza, kérdezi Betti, a legrégibb barátnőm, aki szeretett mindig a kör közepén állni. Ruhái hosszát, farmerjei színét egy-egy felkapott sztár mintájára boronálja össze. Ha túl rövidre vágja vörös-szőke haját, felrak egy parókát. Mikor unatkozik, vagy új barátot talál, azonnal trillázik, jó sztorim van, Liza! Vártam a folytatást, nutella, törökméz? Csak nehogy köztes legyen, a középszerű nálam zavaró tényező. Úgy hallom, zavartan szipog, nem tudja, hogy kezdje. Kértem, fújja ki az orrát, törölje könnyeit, azután gurulhatunk tovább. Ádám, mondja. Régi név, tetszik, főképpen úgy, ha mellette te leszel Éva. Hatalmas sóhajt présel ki magából. Nemrég, ha jól tudom, még Ákossal lófrált, a főnöke öccsével. Addig csicseregtek, míg úgy maradt, mint Jutka, Kata, Sára, kikkel előtte járt.

Tehát Ákos már múlt idő, három és fél napja lecsorgott a Tiszán. Várom a folytatást, az újabb fejezetet. Ádámnál tartottunk. Sóhajt, nagyon mélyről. Próbálom nyugtatni, az új srác rendes lehet, ha még mindig öleli Évát… Nevet, összeszedi magát, majd akár egy kanári, csicsergősre fogja: mutassam be neked? Nem muszáj, mondom. És ha már beszéltem rólad? Kuncogok, vékonyan: nem bízol magadba? Még mindig úgy gondolod, ha én nem vagyok melletted az operált képemmel, kevesebbnek látszol?

Amíg nem lettem háromszög, Betti sziporkázott, naponta leadta, hány este járt nála. Azt is elárulta, újdonsült barátja nem egy Casanova, hölgy szívek rablója… És blabla-blabla, kilyukadt a tömlő. Mint zárt helyen a vírus, röpködtek a jelzők impozáns csokrai. Hogy ne szegjem a kedvét, a biztató párosból fura háromszög lett. Pár hétig, míg hármasban jártunk – színház, koncert, diszkó –, megpróbáltam kívülállóként létezni. Betti örült neki, Ádámot zavarta, hogy nem bírok kuncogni. Biztos unatkozom, gondolta a fiú. Hogy ne legyek egyedül, a következő este, hozta a barátját. Magas volt, jóképű, úgy tudom, bokszolt is, országos bajnok volt. Azért gondoltam rá… Sejtem, Ádám, tudom, de ha már elhívtad, kávézhatunk kicsit. Hogy ne sértsek meg senkit, ittam egy-két kortyot, s vártam a távozás könnyed pillanatát. Hívjak egy taxit, kérdezte a fiú. Köszönöm, Levente, sétálni szeretnék. Nyújtotta a kezét, mire én: nem veled, egyedül. Összenéztek rögtön, Betti kapcsolt előbb, holnap este ráérsz? Attól függ, mire. Holnap fél kilencre eljössz a Zserbóba? Megvontam a vállam, ha nem jön a királyfim… Jött. Pontosabban Ádám vékony hangja üzent a kapucsengő gombján. Bettivel mi történt, kitette a szűröd? Kedvetlen volt, mondta, nedves zsebkendővel hűtötte a fejét. Biztosan orrolt rám, hogy sztár pólóban látott. Ádám nem válaszolt, inkább bólogatott. Mi lett volna akkor, kérdeztem magamtól, ha abban a kínai selyemben megyek, melyben a bimbóim a Hungária útról Amszterdamig látszanak? Talán az zavarta, mondta halkan Ádám, ahogyan rám néztél sörözés közben. Hogy néztem rád, Ádám? Tizenegy kérdéssel: tudod-e, hányszor járt „abortuszgyűlésen”, miért nem szándékszik szülni senkinek se? Mint a zavart lányok, somolyogni kezdtem, azt hittem túl vagytok az ilyen kérdéseken. Azt várta tőlem… Ne folytasd, Ádám, tudom, hogy mit várt. Egy ideig kitartóan nézett, majd megfogta a kezem. Ezt most mire véljem? Ha beengedsz, elmesélem neked.

Beengedtem. Azóta itt lakik. Velem él, eladta külvárosi házát. Betti, azt hiszem, még nem mondott le róla. Akár egy nyomozó, kémkedik utána, Sms-eket gyárt: hol és kivel látta. Köszönöm, mondtam, nagyon hálás vagyok, bár úgy érezem, kedvesem, megbízom még benne.

Puskás Jonathan 8 éves

SZILÁGYI MÁTÉ

Tiéd az éjjel

ó jaj, Testvér –

szédülsz a sűrű benzingőztől? –
a rendőrőrsről ki, anyánk mellé.

rád sem lehet ismerni –
mészfehér arc, a pupillád

herkulesbogár, olajfekete, a
hajadat levágattad, mégis

milyen arc? milyen fej? – símaszkkal takartad el magad.

a fogaid épek, de
nem emlékszem a szemed színére.

ó, Testvér – mi lett hát veled?
egy kurva

ölében fekszel, apánk
sötét árnyékban – te tükörmás:

végtagjaid megnyúltak, most
mérgesen szúrsz,

golyószóró-szád köpködi
az átkokat – a mély félelem:

tiéd az éjjel, de
a félárva csak félholdat érdemel.

KERTI ISTVÁN

Frissítő

Fokozatosan fékezte a kocsiját, majd egy hirtelen mozdulattal jobbra kapta a kormányt és megállt az útpadkán. Fejét rábuktatta a kormányon nyugvó kezeire és néhány másodpercig csukott szemekkel mozdulatlan maradt. Hirtelen hátracsapta üstökét, mindkét kezével nyomogatni kezdte halántékát. Lassan kikecmergett a kocsiból és előresétált néhány métert. Cigarettát, gyufát vett elő, majd felváltva szippantva abból és az éjszakai hűvös levegőből, körbesétálta Zsiguliját. Egy hatalmas rigót belőtt a harmatos fűbe, megvakarta kopasz feje búbját, aztán visszaült a volánhoz és indított. Megpróbálta óriásira mereszteni szemeit és lehúzta az ablakot.

Álmossága egyre nőtt.

A távolban valami furcsa kupacot vélt felfedezni az út szélén. Felkapcsolta a reflektort és néhány száz méterre egy embert pillantott meg, amint kezével stoppot int.

Ismét fékezett, s nem messze az idegentől megállította a kocsiját.

– Jó éjszakát! – dugta be a fejét egy fiatalember.

– Merre? – kérdezte a kopasz középkorú vezető, s ebben a pillanatban már azon gondolkodott, hogy vajon helyesen tette-e, hogy megállt ennek a hosszúhajú sihedernek. Annyi rosszat hall az ember!

Csak ne lenne ilyen álmos!

Sikerült egyeztetniük útjaikat, s a fiatal torzonborz beült az első ülésre.

A vezető igazított egyet a nyakkendőjén – kicsit lazábbra vette –, majd ismét nekiindította járművét a végtelennek tűnő éjszakai országútnak.

Jó darabig szótlanul ültek egymás mellett, s a kopasz nagyhasú bosszús kedvre kezdett átfordulni.

„Ezzel a lehetetlen suhanccal jól befizettem!” – gondolta. – „Kuka ez, vagy mi az isten! Még az is lehet, hogy valami aljasságon töri a fejét! Az ilyenek képesek az anyjuknak is nekimenni! Ettől nem fogok felfrissülni! Ezzel nem lehet beszélgetni.”

Még egyszer végig mérte utasát.

„Kis szerencsével egy embert is felvehettem volna!” – folytatta meditálását. – „Igaz tisztességes emberek éjjel tizenegykor – rápillantott az órájára –, otthon vannak. A cipője csupa sár, az eső meg nem esik. Honnan jöhet?”

– Honnan jössz?

– A földekről!

„Ez aztán válasz!”

A fiatal szakadt farmerdzsekije belső zsebébe dugta a kezét és egy szemüveget vett elő. Lassan kinyitotta és az orrára helyezte.

– Hány éves vagy? – próbálta újraindítani a beszélgetést az egyre álmosodó férfi, s közben ficánkolni kezdett, mert a seggére tapadt az alsónadrágja.

– Talán az mindegy is!

Ettől a választól aztán kinyíltak a vezető pupillái, s lakkcipőjével beletaposott a gázba.

– Álmos? – kérdezte a suhanc.

– Az. Öt órája vagyok úton és még legalább háromórányi út áll előttem. Kórházba vitték a feleségem, hozzá rohanok.

– Súlyos?

– Semmit nem tudok. Azért nyomom a gázt.

– Nekem volt egy ismerősöm, aki szintén így járt. Értesítették, hogy a feleségét kórházba szállították. Beült a kocsijába és elhatározta, hogy addig ki sem száll belőle, amíg meg nem tudja, hogy mi történt az asszonnyal. Vezetett vagy ezer kilométert, mire végre hazaért a városukba. Ott aztán felsóhajtott, csakhogy! És beleszaladt egy másik kocsiba, mert a város jobbkezes utcákkal kezdődik, de ő ezt nem figyelte, mert gondolatban már a kórházban volt a feleségénél. Lett nagy csattanás, ő meg úgy rávetette magát a kormányra, hogy mindenféle belső sérülése lett. Erre persze bevitték a kórházba. Ott tért magához. Másnap bement hozzá a felesége. Nagyot nézett az ürge. Hát te, nem vagy kórházban? Kérdezte. Miért volnék? Így az asszony. Aztán persze kiderült, hogy félreértés történt.

– Igen – mondta a sofőr és a zakója zsebéből kivett egy doboz cigarettát. Odanyújtotta a szemüveges potyautasnak, s az hosszasan turkált benne.

Sokáig ültek egymás mellett szó nélkül, miközben a srác nyegle tartásán változtatva, kissé kiegyenesedett, és dzsekije belső zsebéből elővett egy laposüveg pálinkát. Nagyot húzott belőle, majd komótosan visszacsavarta rá a kupakot és visszahelyezte rejtekhelyére.

„Vedel! Még majd leissza magát és összeokád mindent! Minek is vettem fel! Minek?” Ekképp elmélkedett a családapa, s eszébe sem jutott, hogy álmossága mintha nem gyötörné már annyira.

– Családod van? – kérdezte.

– Van hát! A mi családunk elég nagy. Egy nővérem van, meg néhány bátyám. Apám meghalt. Az úgy volt, hogy anyám belevágta a kést. Nem akarta megölni, csak megijeszteni. És mivel apám nem volt egy kifejezetten bátor ember, így aztán ugrott egyet, a kés meg bele. Élt még néhány órát, aztán kész. Anyám meg öt évet kapott. Négyet a halálért, egyet az ijesztésért.

„Úristen! Kit vettem fel? Az anyja gyilkos, ez meg úgy meséli, mint egy kalandfilmet. Csak egyszer érjünk a városba. Ha ezt otthon elmondom…”

Ez járt az eszében és ásított egyet, de a kezét nem emelte a szájához. Ez volt azon az éjszakán az utolsó ásítása, de neki ez sem tűnt fel. Esze egyre azon járt, hogy milyen öröm az, hogy az ő gyermekei nem így néznek ki. Persze a szülők a hibásak! Nem szabad ennyire elhagyni egy gyereket! Ő bezzeg! De hát ilyenek is vannak! Sajnos!

– Tulajdonképpen hány éves vagy?

– Anyám azt mondta, hogy tizennégy. Apám szerint tizenhat. Én inkább neki hiszek. Tudja, az én apám nagyon őszinte, egyenes ember volt. Amikor én születtem, éppen sitten ült, ugyanis agyonvágta az asztalos Vargát. Kilenc évet kapott. Az első hat évben nem tartotta a kapcsolatot vele a család. A hatodik évben megszökött. Persze visszavitték. Azt mondta, tudni akarta, hogy mi folyik itthon. Anyám szerint akkor csináltak engem. Apám szerint, amikor belépett a szobába, én ott játszottam építőkockákkal és olyan két év körüli lehettem. Magának vannak gyerekei?

– Hogyne, kettő is – kövér ujjával az ablak bal oldala felé bökött. – Két kislányom van. Ott van a képük. Iskolások. Hatodikos meg ötödikes. Nagyon rendes, szorgalmas gyerekek. Agyon is vágnám őket, ha rosszak lennének! A nagyobbik tanárnő lesz, a kisebbik doktornő. Orvos! – mondta nyomatékkal, és fel sem ötlött benne, hogy már jó ideje nem erőlködik azon, hogy szemeit belekorbácsolja az országútra vetett fénycsóvába.

– Apád miért ült?

– Mondtam! Agyonvágta az asztalos Vargát. Ahogy a nővérem mesélte, apám bútort csináltatott vele. A bútor el is készült. Jó volt, szép volt. Csak a rekamié, az nagyon nem tetszett apámnak. Azt mondta, nagyon recseg, amikor tömi anyut. A gyerekek felébrednek és végignézik az adást. Átment a Vargához reklamálni, de az egyre azt állította, hogy a rekamié jó, csak apám olyan, mint egy bika, és ha betonon mozog, annak is hangja van.

– Erre agyonvágta!

– Még nem! Hanem átjárt hozzá mindennap, amikor megjött a munkából, de az asztalos le se szarta. A pénzt ugye megkapta! Egyszer aztán, amikor apám korábban jött meg a kocsmából, ott feküdt az asztalos meg az anyám a rekamién meztelenül. Apám csak meresztgette a szemét. Mire a Varga végre megszólalt: átjöttem orvosolni a panaszt! Amúgy jó ez a fekhely, de ha így is próbálja az ember, hát valóban éktelenül recseg! Apám meg csak annyit mondott, hogy te asztalos Varga, te meg most keféltél utoljára! Tudod-e? Azzal olyat ütött rá, hogy őt a rendőrök, az asztalost meg a halottasok vitték el.

A nyápic kölyök ismét előhúzta a butykosát és húzott egy jókorát belőle.

– Most hová mész? – kérdezte teljesen felfrissülve a családapa, aki hirtelen rádöbbent, mennyire szórakoztatja, amit ez a gyerek mesél. Most már attól félt, hogy ha a kölök elhallgat, ő visszazuhan előbbi álmos állapotába.

– Természetesen a nővéremhez megyek!

– Ő nem volt még sitten?

– Mit képzel?! – vonta fel a szemöldökét a vékonydongájú és kisercintett az ablakon. – Az én nővérem rendes csaj.

– Fiatal?

– Olyasmi. Harminc körüli.

– Férjnél van?

– Ja. Három férje van. Az úgy van, hogy van egy kétszobás lakása. Egy öregasszony hagyta rá, mert évekig mosta a seggét. Aztán a nővérem össze akart házasodni egy negyvenéves pókkal, akit én különben rohadtul gyűlöltem, mert mindig megvert, ha nem akartam őket magukra hagyni a lakásban. Ez a szemét azt állította az esküvő előtt, hogy a nővérem nem tőle vár srácot! Mondtam is Esztinek, ne menj egy ilyen szeméthez, menj inkább a gyerek apjához.

– És ő ahhoz ment?

– Nem. Egy harmadikhoz. Egy katonatiszthez. Az valahol máshol szolgál, de jövőre odahelyezik a falunk közelébe. Most csak hétvégeken jön haza. Az Esztinek meg hétközben is kell férj, ezért a gyerek apját örökké fogadja. Az különben rohadt jó fej. Kéthetente tud eljönni a nővéremhez pár napra, de sokat kell emiatt hazudoznia, mert nős. Számítsa ki, ami idő még marad, azzal rendelkezik a nővérem volt vőlegénye, aki egy rohadt strici, de Eszter azt mondja, hogy őt szereti a legjobban. Különben akkor rúgja ki mind a hármat, amikor akarja, mert ha a tisztnek bevallja az első vőlegényét, az biztos lelövi azt a stricit és a tisztet meg ugye lecsukják. A gyereke apját meg kiherélteti a mostani feleségével. Van esze az én nővéremnek! Csípem a csajt!

– Ez igen, fiam! Te is a nővérednél laksz?

– Ja! Most ugyan három napja elcsavarogtam, de már rohanok haza, mert kieszi a frász szegényt! Magának hány felesége van?

– Természetesen egy! – felelte a vezető és egy pillanatig elgondolkodott azon, hogy ezt a „gyermekfelnőtt” valakit mennyire túlérlelte az élet. Mennyi mindent tálalt neki, amit képtelen volt megemészteni egyszerre. Vajon mennyi idő kell még neki, amíg rájön, hogy mi is az élet értelme, és hogy mik az igazi értékek? Vajon rájön valaha is? Ki fogja elmagyarázni neki? Ki fogja megértetni vele, hogy az életben nem az a dolgok rendje, hogy öljük egymást késsel, ököllel, hogy nem az a tisztességes, akinek három férje van? Meg fogja-e valaha tanulni, hogy mit szabad és mit nem?

– Mi lesz belőled? – kérdezte, mintegy hangosan folytatva a gondolatait.

– Hogyhogy?

– Úgy értem, mi akarsz lenni?

– Nem tudom – felelte a srác és ismét a szájához emelte a butykosát, majd bal kezével beletúrt a hajába.

„Én tudom! – folytatta ismét gondolatban a kopasz tisztességes. – „Börtönben végzed, fiam! Lehet az is, hogy gyilkos lesz belőled is!”

A fiú visszacsúsztatta belső zsebébe a butykost.

– Tudom, azt gondolja, hogy börtönbe kerülök. Nem mondom, volt már dolgom a zsarukkal, de arra mindig vigyázok, nehogy besokalljak!

– Loptál?

– Nem.

– Szurkáltál?

– Verekedtem. Az egyik bátyámat akartam hazavinni a kricsmiből. Ő ellenkezett, én meg nekirontottam. Volt ott minden! Végül kint a kocsma előtt hemperegtünk. Egyszer csak valaki a vállamra teszi a kezét. Felnézek, hát egy zsaru! Mondom neki, elbotlottunk, elestünk. Épp le akartam porolni a bátyust. Nem ette! Feljelentett minket. Behívtak a bíróságra. Ott egy nő felolvasta, hogy mit csináltunk. Így, meg így, meg hogy fetrengtünk. Mondja neki a bratyóm, tudjuk, kérem, ott voltunk. Erre a nő azt mondja, a fiú nem kap semmit, mert még nagyon fiatal, de maga ötszáz forintot kap! Erre a bratyó megkérdezte, hogy hol veheti át a pénzt. Ekkor a nőstény bevörösödött és hozzácsapott még két kilót a büntetéshez. Hát így volt!

A reflektor fényébe néhány egyenruhás rendőr alakja ugrott be. Egyikőjük zseblámpával „megállj”-t parancsolt. A Zsiguli nagyot csikorogva fékezett és megcélozta az út szélén álló rendőrt. Egy méternyire állt meg előtte.

– Jó éjszakát kívánunk! – hajolt a lehúzott ablakhoz a rend egyik őre. – Kérem az iratait!

A sofőr kapkodva szedte ki a táskájából a jogosítványát, forgalmiját és a köszönést viszonozva nyújtotta át azokat. Szorongás fogta el. Izgalomra azonban nem volt oka.

– Ez rendben van. Ki az utasa?

– Nem tudom, kérem, nemrégen vettem fel.

A rendőr a kocsit orrát megkerülve átsétált a másik oldalra.

– Hát te kisfiam?! Mit keresel éjszaka az országúton? Van valami papírod?

A fiú nem válaszolt. A rendőr kis idő múlva ismét megkérdezte:

– Van valami igazolványod?

Választ most sem kapott.

– Na, szállj ki szépen! Úgy látom, itt valami nincsen rendben!

A fiú összekapta a dzsekijét és kikecmergett a kocsiból. A rendőrök félrevonultak a gyerekkel, majd beszéltek a központtal. A srác is mondott valamit, de ezt a Zsigulis a távolság miatt nem értette.

Néhány perc múlva az egyik rendőr visszatért a kocsihoz és odahajolt az ablakhoz.

– A fiú velünk marad. Egy árvaházból szökött meg három napja! Senkije sincs, csavarog! Maga elmehet!

Hirtelen tűnt el a semmibe a rendőrök csoportja. Néha egy pillanatra még hátrasandított, mint aki azt reméli, hogy valaki fut a kocsija után. Valaki, aki azt akarja, hogy felvegyék és elvigyék valahová, és cserébe történeteket mesél. A kocsi mögött azonban éppen olyan üresen tátongott az éjszakai országút, mint előtte.

Néhány perc múlva óriásit ásított, s kezét ismét nem emelte a szája elé, mert éppen a gyermekei képét igazgatta. Az egyik tanárnő, a másik orvos lesz!

Polyák Panna 11 éves

BÜKI MÁTYÁS

Ady-etűd

Barbár szérűn nagy a hallali,
annyi a bűn, amit meg kell vallani!
Repül a forgács, száll a pelyva,
napbarnított arcot szánt beretva.

Barbár szérű, napos, szeles,
van ott német, van ott terek.
Főként magyar, tülekedő
köldöknéző, kötekedő.

Barbár szérűn üres a hombár,
hiába dohog a kombájn!
Kákicsos a mező, gyom veri,
pergett szemet szed Lüke Feri.

Barbár szérűn halk a hallali,
csak kísértő lelkek sóhaját hallani:
nincs itt élet, nincs itt semmi,
ami van is, annak sem kell lenni.

Barbár szérűn szól a kakas,
fáradtan jön fel a nap.
Ivott legények torka száraz,
szemük vörös, lelkük fáradt.

Ady-töredék (2012)

Vak ügetésemet hallom.
Ó-panel telepek, rozsdás lámpaoszlopok.
Mi ez a haza itt, ez a kicsi?
Saját időmet lopom.

Marjai alliterálva kezdi (Möbius-rondó)

Kutya kereng kurrogva körbe-körbe a görbe akác körül. Lánca csörög.
        Szeme vörösen izzik. Ugat. Értem, mit mond.

Szép gazdám, a kutyád vagyok, a négylábú barát. Orrom nedves,
        nyelvem leffeg.
Add a kezed, vigyázatosan a számba veszem, egy karcolást sem
        ejtek rajta. Két lábra állok, válladra támaszkodom, az arcodat
        is megnyalom. Nevetve hagyod, a megtiszteltetéstől aléltan
        vinnyogok.
De egy pillanatig se hidd, hogy szeretlek.
Várok. Eljön a kedvező pillanat. Senkit sem fogok kímélni.
Neked feltépem a torkod. Fel foglak falni. A medencecsontodat addig
        rágom, míg el nem porlik. Csak a szőreidet hagyom meg.
Aztán majd elpusztulok, az üres, néma udvaron fekszem az akác
        tövében, fakó szőrű dög, szemem gödrében nyüvek, de az égi
        vadászmezőn a farkast fogom kérdezgetni:
Nem értem magam, koma. Miért így élek, láncon? Törleszkedem, és
        mégis gyűlölködve morgok. Miért?
Tudom, mit fog mondani: Az étel miatt, barátocskám. A kényelem miatt,
        kutya! Aztán hátat fordít és elüget. Megvet, tudom. Majd nézek
        utána, lekushadok, fejemet mellső lábamra fektetem. Szemhéjam
        barna szemem gömbjére zárul. Szusszantok.

Most még csak kerengek kurrogva körbe-körbe a görbe akác körül.
        Láncom csörög, szemem vörösen izzik. Ugatok. Érti, mit mondok,
        néz rám, valamit mond. Hátra lép, megfordul, elmegy. Érzem, fél.

Marjai bámulja a teliholdat

Milyen aljas is vagyok én, milyen – trillárom – ronda, állítólag csinos
        fejemben valahai szép és nemes gondolatok templomának –
        hejderede – szégyenteljes romja. Micsoda zúzalék!

Gyermekként így kiáltottam, a magas ég felé fordítva okos arcom:
Bárcsak én is köztetek lehetnék, áttetsző-tiszta angyalok, égi-szép
        huszárok!
Szálfa-vitéz lennék, vezéretek, s mennénk sem törökre, sem muszkára,
        hanem hogy tusát vívjunk a sátánkirállyal és a tavaszt tegyük
        mindörökre fejedelemmé.

Most azonban már az ajkamig ér a büdös sár, s nem látok mást, csak
        szemem szutykos fenekét, annak legmélyebb zugolyában a halál
        tavát! Fekete, mocskos kátránytó! Kábán büdös gázt pöfög. Iszamos
        partján vén, fogatlan, romlott bakók kondája makog, egymás
        condráit tépik. Fáznak a jeges, örök télben.

Milyen aljas is vagyok én, milyen – trillárom – ronda, állítólag csinos
        fejemben valahai szép és nemes gondolatok templomának –
        hejderede – szégyenteljes romja. Micsoda zúzalék!

Horváth Kíra 14 éves

KÁNTOR ZSOLT

Fű és pára

Emlékezetháló

Lebámult rá a Hold. Ott ült a lépcsőn bebugyolálva egy allegóriába. El tudja-e fogadni, amire nem mert gondolni? Beengedi-e vajon magába, a megbonthatatlan organizmus? Ami a Másik. Tulajdonképpen egy szöveg molekula-rengetege. Emlékezetháló. Egy könyvbe zárt folyó. Gyengédség, puha tenger. Nem teljesen ébredt föl, amióta megkóstolta a szeretetet. Csak lejött a szobából sétálni, a kis utca megvárta. Nem ment arrébb a templom. A kovácsoltvas kapu szinte magától kinyílt. Akár egy hajó is kiköthetne itt. Annyi a sóhaj. S amikor ez eszébe jutott, úgy konkrétan, és kiszállt minden absztrakcióból, az Úr megérezte a kedves illatot. Átölelte. & meghintette a szomjas füvet a pára.

Kavics/zátony

Mire megisszuk a zöld teát, a kezünk átmelegszik. Pedig jeges az atmoszféra az éden Filmszínházban. Te az órádat nézed. Majd a cipőd kerek, kék orrát. Helyes kis lábbeli. A csatja egy alvó hal. Te mondtad a metrón, hogy alszik a hallgatás. Nyugovóra tért a csend. A medúzák kiabálása sem hallatszik az esti óceán mélyéről. Éjfél van. A Persona szalagja fehér sziklahasadékokra foszlik. Régi film. Én oldalt, az arcod puszilgattam zavaromban. Hideg volt. Te mindenhova néztél már, csak rám nem. A filmre úgy fogunk emlékezni, mint ami kitöltötte a homokóra perc-hólyagjait. És szétpukkantak, amikor megcsókoltál végre. S a homokszemek lettek az arcodon a szeplők. Édes madárfütty hallatszott, ahogy az arborétum mellé értünk. Suttogott a nád. Befolyt a számba a nyáladdal együtt az élet. Egy denevér súrolta a hajad. Direkt. Amikor bebújtál a kabátom alá, visszanézett. Véres volt a szeme.

Padlásszobaneszek

A mennyboltozat megrepedt. A vihar kibújt a felhő alól és kiterjesztett pávaszárnyként lebegett a tó fölött. Futottunk át a mezőn. Egy bogáncs beleharapott a bokámba. A villám a jászolba csapott bele. Jelentetted ki. Mintha a Logosz hajolt volna meg a mindentudó száj előtt. Aki alkotta a képzeletünket, az helyezett a Fantázia Kertjébe. Folytattad a tegnapi versed. S a zsebemben az összeszedett kavicsok összekoccantak, ahogy a rezgőre állított mobil megszólalt. Mikor szeretkezünk? Kérdeztem? S te egy példátlanul óriási kulccsal kinyitottad a szárazkaput. Nagymamád aludt a földszinten. Mi fölsurrantunk a padlásszobába. Nem nyikkantál meg egészen addig, amíg mindent le nem vettem rólad. „Ez bűn?” Nem válaszoltam. Nem reccsent meg a szekrény sem. Nekünk kellett eldönteni, hogy bemegyünk-e abba a barlangba, ahol izzanak az illatos cseppkövek. S egy forrás bejáratánál elváltak útjaink. Te elmélyülten imádkoztál a lelked hajóján. Én kint sétáltam a magány fenyőfái között. Igazad volt. A test erőtlen. A lélek kész.

Varga Martin 12 éves