Emberek és farkasok
A tolvaj
A palacsintatészta vidáman sistergett a serpenyőben. A lány feldobta. A palacsinta megpördült a levegőben és a gravitáció törvényének engedelmeskedve, mint egy könyörtelen, senkit nem kímélő meteorit, zúgott el a serpenyő mellett, nagyot placcsanva a gránitszínű padlólapon.
A macska azonnal vad pumának képzelte magát és egyáltalán nem törődve a palacsintatészta hőfokának elviselhetetlen forróságával, berángatta a szoba közepén elhelyezkedő szőnyegre. Miután megnyalogatta szétégett mancsait, a szőnyeg közepén elkezdte széttrancsírozni friss vadászzsákmányát.
A lány elvette a láng fölül a palacsintasütőt és kezében tartva mindenre elszántan a macska után indult.
Farkasszemet nézett a cirmossal. A serpenyővel a palacsinta romjaira mutatott.
– Tölteléket nem kérsz bele?
Az utolsó közös zuhanyozás
Élvezte, ahogy a zuhanyból bő sugárral spriccelő víz végigfolyik a testén. Úgy érezte, elolvad tőle. Levendulaillat kezdett el terjengeni a fürdőszobában. Újra átélte azt, amit tegnap. A jól ismert kéz erősen megragadta és érezhette ismét a kéz gazdájának domborulatait a saját testén. Úgy siklott végig a gyönyörű emberalakon, mint a lenge nyári szellő a tavaszi virágok között. Minél gyorsabban és többször érintették meg egymást, annál jobban érezte, hogy gyengül. Haláltusája hamarosan véget ér. Az ég felé fordult. Egy ragyogóan kék színű szempár nézett vele farkasszemet és megszólalt egy ismerős hang a távolból.
– Ha mész a boltba vegyél szappant, mert elfogyott!
A diagnózis
Állt az orvossal szemben, aki a kezében tartotta a leletet. Hetekkel ezelőtt vette észre, hogy mindent elejt, nekimegy dolgoknak. Ha barkácsolni támad kedve otthon, nem úgy sikerül semmi, ahogy fejben eltervezte. Érezte, hogy komoly betegségben szenved.
– Mondja doktor úr! Ne kíméljen!
Az orvos feljebb tolta a szemüveget az orrán.
– Ön csak nemrég vette észre a tüneteket, de ez sokkal régebbi eredetű. A leletei jók, de…
Rettegve, de feszült figyelemmel várta az orvos következő mondatát. A legdurvább betegséget is inkább elviselné, mint a véget érni nem akaró bizonytalanságot.
Az orvos a szemébe nézett és pókerarccal közölte a diagnózist.
– Uram! Ön ügyetlen!
Ja! De!
Hajnali öt órakor a férfi úgy rontott be a hálószobába, mint egy dühöngő bika. A nő az ágyon feküdt. Ijedten állította meg a távirányítóval a kedvenc sorozatát és várta, hogy a párja belekezdjen a nagymonológjába.
– Hol van a sapkám? Odakint mínusz tíz fok van és megint nincs meg a sapkám! Mert, ha én leteszek valamit egy helyre, azt ott is keresem, ahová letettem! De te mindig mindent átpakolsz, mert szerinted nem ott a helye! Minden reggel húsz percem arra megy el, hogy keresgélem, amiket elraktál! Elegem van belőled!
A nő felkönyökölt az ágyban.
– Nem hagytad tegnap a kocsiban?
– Ja! De!
A búcsú
Remegő kezekkel pöckölgette öltönye ujjáról a nem létező szöszöket. A szoba bútorai közönyösen vették tudomásul a rémült férfi jelenlétét.
Felesége nyitott be a fehérre mázolt ajtón. Olcsó parfüm illata töltötte be a szobát.
– Mindenki téged keres!
Leszegett fejjel, inkább csak a padlónak válaszolt, nem is élete párjának.
– Képtelen vagyok rá! Elvették tőlem a kislányomat!
Szeme könnybe lábadt. Élete párja soha nem látta még sírni a huszonöt év alatt, mióta összekötötték az életüket. A nő a férfi vállára tette a kezét.
– El kell engedned!
Az ajtó újra kinyílt és a vőfély lépett be rajta.
– Jöjjön, örömapa! Kísérje az oltárhoz a lányát!
Inkognitó
Remegő kezekkel nyitotta ki az újság válaszlevelét. Álnéven írt. Nem akarta, hogy a szakmában szerzett hírneve miatt díjazzák írásait. Azt szerette volna, ha a munkáját ismerik el! A név nem számít. A név bármikor megváltoztatható.
Az újság szerkesztője nem finomkodott a levélben a kritikával. Ő maga is érezte, miközben a levél sorait olvasta, hogy a szerkesztőnek sok mindenben igaza van. Tényleg egy összecsapott fércművet küldött be. De olyan jó volt végre egyszer nem törekedni a tökéletesre, hanem csak kedvtelésből, mókából írni!
A levelet betette egy dossziéba a többi elutasító levél közé. A dossziét visszatette a polcra. Az irodalmi Nobel-díja mellé.
„Az ítélőerő kritikája”
– Szia, Jani!
– Szia, Pali!
– Mi újság?
– Nem baj, hogy hívtalak, ilyenkor, délelőtt?
– Hát…
– Ne haragudj… tudom, hogy alkotómunka közben zavarlak, de… talán meg fogsz bocsátani, ha elmondom, hogy… Képzeld, megjelent a legújabb kötetem! Mit szólsz?
– Zseniális.
– Komolyan mondod?
– Én szerkesztettem.
– Á… öö… És esetleg nincs kedved írni róla egy… recenziót?
Már úgy értem, csak ha…
– A recenzió-gyűjteményedről?
– Arról, igen.
– Amit a tanulmány-, kritika-, és recenzió-írók köteteiről írtál?
– Persze!
– Akik az általad megrecenzált tanulmány-, kritika-, és recenzió-írók tanulmány-, kritika-, és recenzió-köteteiről írtak? Jól értesültem?
– Jók az értesüléseid!
– Szóval erről írjak?
– Miért ne?
– Rendben van. Viszont akkor ezt beleveszem az én soron következő recenzió-gyűjteményembe.
– Ez csak természetes.
– Izé… nem írnál róla?
– De hisz még meg sem jelent!
– Na, és?
– De hisz még meg sem írtad azt a recenziót a kötetemről, ami benne lenne! Most kértelek fel rá!
– Istenem, milyen szőrszálhasogatók egyesek!
– Én csak… Jó, gondolkodom rajta, rendben?
– Köszi, tudtam, hogy jó srác vagy! Sose hagyod cserben a barátaidat!
– Hülyéskedsz? Na, akkor megírod, amire kértelek?
– Egye fene, de csak neked!
– Köszi! Na, nem is zavarlak tovább. Majd küldd át!
– Oké, te is! Szevasz!
– Szevasz!
Bizonyítvány
– Jó napot, uram! Elhozta a papírokat?
– Jó napot kívánok. El.
– A bizonyítványt is?
– Elhoztam az erkölcstelenségi bizonyítványt is, igen.
– Nehéz volt beszerezni, mi?
–Nekem elég könnyű volt. Bementem – és gyakorlatilag azonnal a kezembe nyomták. Persze, voltak referenciáim… a… kapcsolataim, ugye…
– Ebben nem kételkedem. Nos, tud dokumentumokat hamisítani?
– Ö… elsőrangú képzést kaptam az eff…
– Én azt kérdeztem, tud-e?
– Természetesen, tudok. De…
– Mi az, hogy „de”?
– De… az erkölcstelenségi bizonyítványom eredeti… becsszó… Nézze, itt a…
– Igen… látom, látom. Hm… ez minden kétséget kizáróan – eredeti. Na, de térjünk a lényegre! Hogyan is állunk a korrupcióval?
– Jeles!
– Jeles?
– Jelesre vizsgáztam belőle. Ezt büszkén mondhatom.
– Valóban? Ön kezd bevágódni nálam…
– Megkentem a vizsgabiztost…
– A vizsgabiztost!…
– Bizony. Már telke és nyaralója van Fonyódon…
– Fantasztikus… azaz, nem rossz, nem rossz… kezdetnek legalábbis… Ö… hogy állunk a hazugsággal? Már úgy értem, hogy…?
– Jeles!
– Abból is jelesre vizsg…?
– Természetesen! A tantárgyak teljesen összefüggtek, mondhatni, egymásból következtek. Sőt, nem akarok dicsekedni, de…
– Csak tessék, tessék!
– Szóval… e tárgyban való tehetségemet még külön ki is emelték. Summa cum laude végeztem, és azt mondták, bárhol megállnám a helyemet…
– Ez dicséretes… valóban… de… amit eddig mondott, az mind igaz?
– Pironkodva ismerem be, hogy … én soha az életben nem hazudtam.
– Ez kivételes! Azt azért gondolhatja, hogy nálunk a hűség meg a lojalitás…
– Természetes. Ebből is jelesre vizsgáztam.
– Mondja, és tulajdonképpen mit végzett?
– Van jogi képesítésem; továbbá önvédelmi-; népnevelői-, szónoki-; közpénzkezelői-, történelmi-, no meg persze törvényalkotói- és politológiai.
– Ne többet! Fel van véve! Nálunk a helye!
– Tudtam, tudtam! Köszönöm!
– Ö… honnan tudta?
– Megérzés. A Főnök, az ön főnöke biztosított, hogy itt fogok életem végéig dolgozni. Én leszek a jobbkeze. Tessék, itt az aláírt szerződés!
A közvetítő
– Jó estét, jó szurkolást minden kedves nézőnknek, azoknak, akik csak most kapcsolódtak be az NB1 legújabb fordulójának egyik esti meccsének közvetítésébe – mely mondhatom, egy igazi keleti rangadó –, és azoknak is, akik már az elejétől nyomon követnek bennünket! A bíró belefúj a sípjába (éles, de tompa sípszó hangzik fel) … Tessék, folytatódik a meccs, a második félidővel… (bekiabálás a lelátóról: BUZI EMELESZ, BUZI EMELESZ!!) Sajnos a gólokkal egyelőre adósak maradtak a csapatok, de a hazaiaknak, az Urizál FC-nek az első félidőben több, teljességgel veszélytelen, kaput el-nem-találó lövése is volt. A középkezdést a vendégcsapat, a Törtetés FC. végezte el, és már törtetnek is az ellenfél tizenhatosának irányába… Vecsics tör be a tizenhatoson belülre, a honosított szerb csatár, de a védő, N’go szerel, átpasszolja Valdeznek, aki kicselezi a szélső Ali Dzsamalt, és tovább passzolja Celim Sikernek, aki már megy is… azaz, hogy ment volna, mert Bukulele, az Urizál középpályása szemfüles volt, és becsúszva szerelt… bedobással jöhet a Törtetés… (bekiabálás az egyik oldalról: CIGÁNYOK, CIGÁNYOK! – rögtön válaszol a másik lelátó: KÖCSÖGÖK, KÖCSÖGÖK!; a stadion bemondója: MEGKÉRJÜK A TISZTELT SZURKOLÓKAT, HOGY TARTÓZKODJANAK AZ ESEMÉNY RANGJÁHOZ MÉLTATLAN BUZDÍTÁSTÓL, KÖVETKEZŐ ESETBEN… – újabb bekiabálás, irtó hangosan; ezúttal mindkét fél részéről: BUZI EMELESZ, BUZI EMELESZ!!) … szerencse, hogy a játékosok egyike se tud egy szót sem magyarul… de még az edzői stábban sem, senki… csak a bírók és partjelzők… meg, sajnos – mi, nézők… Na, de törődjünk a meccsel, mert az izgalmas rangadó folytatódik… sőt, mi több, Bukelele ível középre, Scserzsinnek, aki lő… pontosabban lőne, mert Aljansdarme, a védő elkaszálja… tizenegyes!… De várjunk… igen… megvideózzák az esetet… közben egymásnak esnek a játékosok, ütik-rúgják egymást… neee, kérem! Hát osszon már ki lapokat bíró sporttárs!… Már nyúl is a zsebébe a bíró… három sárgát oszt ki, majd rohan a pálya szélére, nézi a videót az esetről… hosszan nézi… pedig innen egyértelműnek tűnt az eset… (bekiabálás: FÚÚÚÚÚJ!) … aztán bólint és visszaszalad a pályára… ellentmondást nem tűrően befújja a tizenegyest… (bekiabálás: FÚÚÚÚJ, BUNDAAAA! SZEMÉTLÁDAAAA!, majd a másik félről: HURRÁÁÁÁ!) A sértett Scserzsin készül a büntetőrúgáshoz. Az ellenfél kapusa, Popovic szemmel láthatóan próbálja zavarba hozni a csatárt, ide-oda táncol, sőt grimaszol… A sípszó elhangzik… Scserzsin lő… gól! (bekiabálás: GÓÓÓÓÓÓL! a mások oldalról: FÚÚÚJ, DÖGÖLJ MEEEEG!) Olyan erővel lőtte a kapu jobb oldalába, hogy a balra elmozduló Popovicnak esélye sem volt… Egy null… akarom mondani: null egy… ahogy tetszik… Már folytatódik is a mérkőzés… (bekiabálás: KURVA ANYÁD! KURVA ANYÁD! – a stadion bemondója: MEGKÉRJÜK A TISZTELT SZURKOLÓKAT, HOGY TARTÓZKODJANAK AZ ESEMÉNY RANGJÁHOZ MÉLTATLAN BUZDÍTÁSTÓL, KÜLÖNBEN… újabb bekiabálás: BUZI EMELESZ, BUZI EMELESZ!) … nos, zajlanak az események… a pályán… és azon kívül… de törődjünk inkább a meccsel, mely további izgalmakkal kecsegtet… addig is, hadd osszam meg önökkel azt, hogy a két csapat eddigi találkozásakor 1569 labdaérintéséből… majdnem ugyanannyi: kereken 321 volt hatékony, mindkét felet figyelembe véve… ám ez mind semmi – ahhoz a friss hírhez képest, amit most megosztok önökkel… újabb 12 milliárd forinttal támogatja a kormány a két csapat utánpótlásnevelését… ez gyönyörű, hölgyeim és uraim!… talán megérjük azt is, úgy harminc-negyven év múlva, amikor fiatal magyar tehetségeknek szurkolhatunk… de mit beszélek!… Góóóóól! Gól!… de nem adták meg… lest jelzett a partjelző… A… de nem! A bíró nem hosszabbít. Lefújta a meccset… (bekiabálás: KURVA ANYÁD, KURVA ANYÁD!: míg a másik oldalról: OLÉOLÉOLÉOLÉÉÉÉ, OLÉÉÉ, OLÉÉÉÉ, OLÉÉÉÉOLÉOLÉOLÉÉÉ, OLÉÉÉ, OLÉÉÉ!) Ö… köszönjük, hogy velünk tartottak, nézzenek továbbra is minket, hamarosan következik a nyugati rangadó, remélhetőleg ugyanilyen fantasztikus mérkőzéssel. A viszontlátásra, viszonthallásra! Tiszttartó Kövesshy Hunort hallották.
Emberek és farkasok
Földfoglalás
1848 márciusára emlékezve
Ő a szerelmes öcsénk, aki elment a csatába és meghalt valamiért, ami az élet értelme. Úgyis beszélünk róla, a családban, mint egy elhalt firokonról, a fiatalról, a legkedvesebbről. Kevés nyoma maradt: egy arckép, nemzetiszín szalag, egy kalpag, kabát. S a műve. De mindez a legkedvesebb: könnyeinken át nézzük e tárgyakat. S mert legenda van körülötte, mint mindig a legfiatalabb és legkedvesebb körül, halkan idézzük emlékét. Néha érkeznek idegenek és azt susogják, megtalálták sírját, orosz földön, messze idegenben. Ilyenkor összenézünk, fejünk csóváljuk: „Halljátok!”… – mondjuk. – „Valaki látta a sírját!” – Zavartan emlékezünk. Milyen is volt?… Egészen fiatal volt. A láng volt benne. Szertelen volt és gyöngéd, táblabíró és őrnagy, huszonhat éves és Petőfi, tudott angolul és franciául, megírta művét és meghalt a hazáért. S a legfiatalabb volt, a nemzet Benjaminja, a kedves, a dédelgetett. Csendesen beszéljünk róla, bizalmasan. „Ilyen csak egy volt!” – mondjuk halkan. S szívünkhöz szorítjuk művét, mint az anyák a halott gyermek cipőjét.
*
Petőfi hetven-nyolcvan évig legenda volt. Egy nép mitológiájának csodálatos hőse; kissé félisten, kissé kötelező iskolai olvasmány. Három magyar nemzedék ifjúsága andalodott és lelkesedett a példán: a költőn, aki a szabadság mezején esik el, karddal kezében, beváltva mindazt, amit verseiben ígért. Külön helye volt a nemzedékek eszméletében, mint általában a világirodalomban. Feltűntek a magyar égen új csillagok; de mind körülötte keringtek. Petőfiben, a jelenségben, van valami emberfölötti. Ennek az embernek, aki huszonhat éves korában író volt, költő volt, politikai és irodalmi mozgalmak vezére, családapa, táblabíró, őrnagy, nemzeti hős, s mindennek tetejében különösen művelt, idegen nyelveken is olvasó és beszélő autodidakta, s végül és nem utolsó sorban zseni volt, Petőfi volt és halott volt: nincs példája a világirodalomban. Mit sejtett meg ebből a tündöklésből, ez egyszeri, soha nem volt, soha nem ismétlődő csodából a világ? Valamit mégis. Petőfit nem eszmék, nem divatok nevelték naggyá. Ő maga volt az eszme.
Mottó: Röviden szólva, az én filozófiám nem más, mint „A tiszta, józan ész”.
Táncsics Mihály: Summárium
E járványos időben az ember legszívesebben csak a könyveivel foglalkozna, mégpedig a régiekkel. Én szeretem újra olvasni azokat, amelyekre már alig emlékszem, de tudom, hogy jelentőségük most, évtizedek múltán sokkal nagyobb, mint hajdanán volt. A múló évek tapasztalatával, bölcsességével minden más színben látszik, mint az ifjúság ideje alatt. Ilyen a kb. 30 évvel ezelőtti „boldog zsákmányom”, egy igen érdekes kiadvány: a Táncsics-sorozat. Mindent gyűjtöttem, ami ősömmel, a „nagy öreggel” foglalkozott: újságot, könyvet, folyóiratot, régi képeslapot stb. A véletlen juttatott a kiadvány sorozathoz.
Az 1990-es évek elején készült a budapesti Táncsics Mihály Gimnázium és a békéscsabai Tevan Andor Gimnázium, Nyomdaipari Szakközép– és Szakmunkásképző Iskola együttműködésével. A példányszáma mindössze 500 volt, de nem is a könyvesboltoknak szánták, hanem gyanítom, inkább a két gimnázium tanulói számára. Milyen remek együttműködés, közös alkotás, öröm! A szerkesztő, Simor András büszke lehetett erre a sorozatra!
Sajnos, hajdanán nem mindegyik számot sikerült beszereznem, de a sorozat egyik féltve őrzött darabja megvan: Színi Károly Válogatott írások című kötete. Félreértés ne essék: nem recenziót kívánok írni a közel harminc éves kiadványról, hanem inkább megosztani felfedezésemet: milyen közel állt egymáshoz két XIX. századi alkotó, mennyire hasonlított életútjuk és törekvésük, elkötelezettségük miatt mekkora büntetéseket kellett kiállniuk a történelem éppen soros hatalmától! Igen, vannak ilyen párhuzamos életek a történelemben.
Igaz, Színi Károly kerek harminc évvel később született Táncsicsnál, de aktív alkotó éveit kezdve felnőtt és hozzá nőtt Táncsicshoz. Feltételezvén, hogy mindenki tudja, mennyit szenvedett Táncsics élete során a börtönben, már az előszó második bekezdésében felkapjuk fejünket életútjuk hasonlóságára. Színi Károly ezt írja: „Egyik börtönbüntetésére emlékezve, érezhető büszkeséggel emlegeti látogatóit, „a sok és hosszas fogságban megvakult, ősz Táncsics Mihályt, ki hű neje s kedves Eszter lánya által Budáról több ízben is szerencséltetett;…”
A maga korában Színi Károly is legendás alak volt. Igaz, sokkal több újság munkatársa lehetett, mint Táncsics: pl. az Új Idő, Március, Lámpás, Szabadító, Tükör, Köztársaság, Szabadság, Pesti Hírlap, Szabad Sajtó, Riadó, Új világ, mind az ő nevéhez is fűződik. Már a címekből is érzékeljük, mennyire foglalkoztatta Táncsics gondolatvilága: a népművelés, a sajtószabadság. 1861-ben egyik vezércikkében ezt írja: „Ez az újság a népé. Ezt a lapot – miként minden működésemet és egész életemet – én a népnek szentelem. Második éve már, hogy ez a lap lenni kezdett. Azóta nincs az az akadály, mely ellene ne támadt volna…Két hónapig börtönt szenvedtem miatta, az igazságért, a népért…” Mintha Táncsics szavait hallanánk! De folytassuk a párhuzamot közöttük: 1869-ben arról panaszkodik, hogy egyik röpiratára a remélt 3000 előfizető helyett 3 jelentkezett! Nem vigasz, hogy Táncsicséra egy sem…
Színi művei elég szerteágazóak. Pillantsunk bele, melyek voltak azok: Dalos könyv, A magyar nép dalai, Magyar Irodalom, Vörös Könyv, Isten országa, Lámpás, A nép könyve, Színi Károly versei, Lant, Új Evangeliom. A címek után ítélve hajlamosak vagyunk azt gondolni, amit a kortársak állítottak mindkettőjükről: utópiáit megvalósítható tervezetekként kínálja fel az olvasóknak, gyermeteg megoldásokat javasolva a munkáskérdés megoldására, egy új társadalomra, közös világegyház létrehozására. A kortársak élcelődtek és úgy tettek, mintha észrevehetetlen lett volna a nagyon is észrevehető: a naiv utópiákat a saját korával való jogos elégedetlenség szüli, a polgári fejlődést követelő republikánus eszme, a plebejus harag.
Sikerült hát jót derülni, hogy a nagy tervekből semmi sem lett, csak néhány újságcikk. Olyan lett a „jó Színi Károly”, mint a „Táncsics bátyánk”, a „vén Táncsics”, ő is megkapta azokat a vállveregető jelzőket, mint divatjamúlt jelenséget, összekacsintásokat a hátuk mögött. Mindketten kimentek a divatból, akárcsak a nép. Mert Színi idejében már nem kellett bajlódni a jobbágyfelszabadítással, amit addigra elintézett Táncsics. Ő is magányos harcos volt, könnyű az ilyenekkel elbánni! Bár akkor is voltak a hatalomra nehezedő kényszerek, mint ahogy most például az elvándorlás miatti béremelések. Úgy tűnik, hiába küzdöttek és teremtették meg a munkásmozgalmat, mára már nincs munkás, csak munkavállaló, nincs munkásmozgalom, mert nincs munkásöntudat, helyette van a kiszolgáltatottság… Mondhatjuk-e még: „…habár fölül a gálya s alul a víznek árja…?”
Színi a korabeli munkásmozgalomhoz Táncsicson keresztül kapcsolódott. 1879-ben ő köszöntötte az agg harcost, mint az Új Világ szerkesztője a Magyarországi Munkáspárt megbízásából a húsvét-vasárnapi Táncsics-Lassale ünnepélyen. (Ferdinand Lassalle 1825-1864 német jogász, politikus, az Általános Német Munkásegylet megalapítója és a Német Szociáldemokrata Párt létrehozója.) Bár kapcsolatuk laza volt, de ismeretes Táncsics vitája az Általános Munkásegylet vezetőjével, amikor államsegélyért folyamodott tevékenységük támogatására. Színi az Új Világban helyet adott Táncsics hét részből álló, nyílt levelének, amelyet a pesti munkássághoz intézett.
Színinek köszönhetjük, hogy megőrizte, és leközölte lapjában „Táncsics Mihály, hazánkfia könyvei újabb kiadásának egyik olvasójától” címmel azt a hosszú, hálálkodó levelet, amelyből csak pár sort idézek: ” …ezért én testvéreim részére szeretném Uraságodnak összes munkáit a világ közepén egy mozsárban összetörni és napkelettől napnyugotig minden türelmes szellemnek abból egy porszemnyit beadni…Honfiúi üdvözlettel: Meskó Ferencz földmíves Zala-Egerszeg, márczius 25. 1878.” A kissé fellengzős dicséret után Színi folytatja cikkét: „Íme, így ítél Táncsics műveiről a nép. És hogy pártolta Táncsicsot nemzete? Úgy, hogy miután egész életét neki áldozta, ez őt vénségére koldusbotra engedte jutni. Mit érdemel az az ember, aki még akkor is hazájáért rajong, mikor a hazája őt nyomorban hagyja? Hajh, de Táncsics nem az írókat, hanem a népet akarta felvilágosítani. Ez már hiba. Táncsics veszedelmes ember. A népet felvilágosítani!? Hogy esze legyen?! Hogy követelni tudja a maga jogát?! Hát jutalmat érdemel az ilyen ember? Akasztófát! – Ezt mondja a haza. Bocsánatot kérek, nem a haza, hanem akik a hazát kormányozzák. Hisz ezek most a haza…” Ezek voltak a HAZA?!
Színi egész életében, teljes mellszélességgel kiállt Táncsics mellett. Érdemes munkáit olvasni, mert a párhuzamok kettőjük életében egyértelműek. Nyílt levelet írt a magyar írói karhoz, melyből idézek: „Táncsics Mihály értésemre adta, hogy lakbért fizetni és egyáltalán élni tovább nem bírván, folyamodni fog a fővároshoz, családjával együtt a szegények házába felvétele végett… Most majd az öreg mártírt (a március 15-i ünnepségre) a szegények házából kell kikérni egy kis komédia játszásra, a nép mulatságára, a szegényházi kék-csíkos, fehérvászon egyenruhában, öreg feleségével s árva unokájával együtt…”
Színi Károly írásai előtt megszégyenülve áll az utókor, a történelem. Több figyelmet érdemelt volna, amikor saját bajait, gondjait háttérbe szorítva írja ezt mesteréről és harcostársáról: „Táncsics Mihály 85 éves öregember, író, aki legalább 50 különböző munkát (többet!) tankönyvet, népkönyvet, néplapot írt, három ízben szenvedett rabságot, egyszer hét éven át, a forradalom után halálra ítélve nyolc évig rejtezett a föld alatt saját hajlékában, fogságában szeme világát elvesztette és számos gyermekét, végső napjaira az utolsót is. Ez volt az utolsó csapás, ami testét és lelkét megtörtre…”
Pedig Színi is kapott épp elég saját szenvedést, egyéni megaláztatást, társadalmi mellőzést, írói gúnyolódást. Letehette volna pályatársa, és párhuzamos-sorstársa gondját, hagyhatta volna másokra. Színi mégsem tette. Pelham Grenville Wodehoose angol író ezt mondta: A világon a legszomorúbb kifejezés az, hogy „lehetett volna”. Színi Károlynak is sok minden lehetett volna: sikere, elismerése, felemelkedése. De nem lett. Ha nem is olyan mértékű nyomor, gyász, kiszolgáltatottság, mint Táncsicsnak, mégis mindenből kijutott neki. Ez a két történelmi személyiség, a két, méltóságosan párhuzamos végül a történelemben találkozott. Ezt csak mi tudjuk, ők akkor még nem láthatták. Mert meghökken az idő az új csodákon és elfelejti a múltat.
Négy évvel utolsó lapja, az Ezer év megszűnése után, Színi 1896-ban halt meg a pesti tébolydában. Fia, Színi Gyula ezt írta apja életrajzi adatairól: „Ez volna az igazi életrajz, de oly szép, oly mély, oly igaz, hogy én már régóta készülök, és nem merek hozzányúlni.”
Lehet, hogy mi sem merünk igazán?
Calabriai munkások
Önarckép
[…]
A művészek – a legjobbak mindenesetre – magától értetődőnek találják, hogy most egy új kultúráért kell harcolni, és láthatóan azt is tudják, hogy ezt a tudatosságot korántsem egy régi- és egy újvágású akadémizmus közt folyó absztrakt játszma, hanem elmélyült valóságismeret és a modern, reális, szocialista, forradalmi távlat jegyében való elemző cselekvőkészség jelenti.
[…]
A marxizmust, mely a túlhaladottságtól ugyancsak messze van, a tudósok, gondolkodó emberek élő, modern gondolati áramlatként fogják fel; olyan áramlatként, mely a legtöbbet teheti annak érdekében, meg megértsük a valóság totalitását és fejlődését. Akkor, amikor a kapitalista és neokapitalista ideológia berkeiben születő értelmiségi divathullámok egykettőre elülnek, s így lelepleződik, mennyire képtelenek az igazság szolgálatára, mennyire nem tudják kielégíteni a kreativitási és gondolati igényt, a valóság végiggondolása és elfogulatlan elemzése kénytelen-kelletlen szembenézésre kényszerít mindenkit a mi marxista elméletünkkel.
[…]
Íme, egy jóléti társadalom, mely jóléti kultúrát, azaz gyors fogyasztásra szánt kultúrát propagál, olyan művészetet, olyan kultúrát, mely erős kézzel szervezett, és bővelkedik minden külsődleges szabadságban, minden merészségben. De nem minden merészség, ami merészségnek, és nem minden szabad, ami szabadnak látszik. A neokapitalizmus egyik kedvelt tézise, hogy konvergencia áll fenn a „művészeti avantgarde” és a „progresszív ideológiák” között. Ezt a tézist szocialista értelmiségi csoportok is támogatják, s az Avanti! harmadik oldala is bevetette. Nyilvánvaló, hogy aki válogatás nélkül támogat minden olcsó experimentalizmust, nem segít annak a forradalmi lendületnek, melyet a valódi útkereséssel egy tőről metszettek. Éppen a progresszív ideológiák cáfolnak rá erre a tézisre. A marxizmusnak az embert önmagára rátalálni segítő fénye az, ami a művészet az intellektualizálgatásból kivezeti és experimentalizmusát minőségileg átalakítja.
A prograsszív ideológiák adnak forradalmi tartalmat az útkeresésnek.
Meggyőződésünk, hogy új kultúra, objektív egymásratalálás a valósággal, önmagunkkal, nem jöhet létre a kutatás szabadsága nélkül, anélkül, hogy teret kapna az állandó, bátor kísérletezés; ugyanakkor mindig az eszmei tartalom, a belső irányultság dönti el, hogy intellektuális fecsegésről, vagy pedig a valóság felfedezéséről, végső soron tehát olyasmiről van-e szó, ami „az emberi lény objektív kibontakozását” teszi lehetővé, ami egyenlő a kivívott szabadsággal.
A nyugati kultúrában, minálunk is az „olvadásra” várunk, arra, hogy kikerüljünk abból a mélyhűtött állapotból, ahol a neokapitalizmus kedvelt tabui tenyésznek. Ezek a tabuk talán a festészetben a legszívósabbak. Az egyik ilyen tabu az a tétel, mely szerint csakis a szorongást, félelmet, közlésképtelenséget sugalló tartalmak jellemzik a modern embert, csakis ezek szolgálhatnak művészi nyersanyagul. Azt hallottam egyszer egy festőtől (akit sokra becsülök), hogy azt akarja bizonyítani munkáival: ezt a félelmet és széthullást figuratív nyelvezettel (felismerhető formákkal) is ki lehet fejezni, ezek nem csupán az absztrakt és informel művészet monopóliumai. Világos, hogy mindenki olyan tartalmakat és érzéseket fejez ki, melyek hozzá a legközelebb állnak; az ilyesfajta kijelentés azonban mintha kizárná, hogy a modern valóságban más tartalmak is léteznének, mint a félelem.
Azt hiszem, ma az a dolgunk, hogy műveinkben a mai valóság totalitását mutassuk be, mert esztétizáló és dekadens kifogás csupán, hogy a félelmen és a széthulláson kívül más tartalmak nem képezhetik a művészi alkotás tárgyát.
Barna Imre fordítása
* Liberazione de tabù – Rinascità, 1963. dec. 14. – A festő pármai kiállítása alkalmából jelent meg az OKP X. kongresszusán (1962. december) mondott beszédének rövidített változata. [vissza]
Földfoglalás a szicíliai ugaron
Dr. Telkes Mária magyar származású amerikai tudós, feltaláló, a napenergia kutatásának egyik úttörője (Budapest, 1900. december 12. – Budapest, 1995. december 2.)
Sokan nem is hallottak róla, pedig ma létfontosságú azon találmányok, szabadalmak sora, amelyek a nevéhez kapcsolódnak. A világ alternatív energiatermelésének jelentős részét neki köszönhetjük.
Apja Telkes Aladár, a Fővárosi Takarék aligazgatója, anyja Lábán Mária. A nyolc gyerekből Mária a legidősebb. A későbbiekben „kelenföldi” előnevet is használó, jómódú Telkes család Budán élt, de évtizedek alatt többször költözött. A századforduló idején a Mészáros utca 14. alatt, 1911-ben az Attila út 13. szám alatt volt az otthonuk, azután egy nagypolgári ingatlant vásároltak meg a Gellérthegy utcában. Telkes Aladár, az Egyesült Budapesti Fővárosi Takarékpénztár tisztviselője, később fiókvezetője, majd aligazgatója, számos egyesületben aktívan tevékenykedett, így, a Budai Kerékpár-egyesületben és a Magyar Kerékpáros Szövetségben is. Sajnos, a harmincas évek válsága következtében a család anyagi helyzete megrendült. Telkes Aladár több vállalkozást indított, de egyik sem járt sikerrel. 1943-ban hunyt el.
Mária 1900. december 12-én született Budán. Iskoláit Pesten végezte az Angolkisasszonyoknál, majd a Szent Szív Katolikus Leánygimnáziumban folytatta tanulmányait, mindvégig jeles eredménnyel. 1918-ban színjelessel érettségizett, majd beiratkozott a Budapesti Tudományegyetem matematika-fizika szakára, ahol 1920-ban diplomázott, és 1924-ben a fizikai kémia területén doktori fokozatot szerzett. A híres Rybár István tanszékén lett asszisztens. Már ekkor felfigyeltek tehetségére, és az egyetemen állást ajánlottak fel neki. Rövid ideig dolgozott is asszisztensként, instruktorként, de hamar kiderült, hogy az akkori Magyarországon egy fiatal nő tudományos karriert nagyon nehezen építhet fel. Ezért apai nagybátyja, Ludwig Ernő, aki Amerikában konzul volt, rábeszélte, hogy költözzön Clevelandbe, ahol sokkal nyitottabb és befogadóbb a tudományos környezet. A döntés megszületett: Mária Amerikába költözött. Megérkezése után néhány héttel a Biofizikai Intézet laboratóriumában, George Crile professzor mellett, már a saját kutatásait végezhette. Elsősorban az agyhullámok természetét és az élő organizmusok által termelt energiát tanulmányozta. A váltás bejött. Tizenkét évig dolgozott az intézetben. 1934-ben – egyetlen tudósként – Amerika tizenegy legsikeresebb női közé választották.
A korabeli EST című újság 1935. január 27-én be is számolt a sikerről.
Telkes Mária Amerika legsikeresebb női között. A New York Times és a Cleveland Press újévi számában összeállította „Amerika legsikeresebb női” listáját. Dr. Telkes Mária, akit Amerika legsikeresebb női közé soroznak, a budapesti egyetemen szerezte meg a kémiai doktorátust, majd egy találmányának értékesítésére Amerikába utazott, és azóta is ott dolgozik. A clevelandi klinikán működik George W. Crile tanár mellett. Néhány hónappal ezelőtt beszámoltunk arról, hogy az amerikai Nemzeti Tudományos Akadémia legutóbbi kongresszusán Crile professzor és Telkes Mária meglepő kísérletet mutattak be, melyből kitűnt, hogy az agyvelő világít. Telkes Mária egy üvegben borjú agyvelő protein oldatát helyezte el. Egy bizonyos vegyszer hozzáadása és a villanylámpák leoltása után a borjúagyból erős zöldes fény sugárzott ki. Dr. Telkes kidolgozott egy speciális műszert, egy fényelektromos műszert, amellyel a látható és infravörös láthatatlan hősugarakat lehet mérni.
Néhány évvel később már fő kutatási területével, a napenergia hasznosításával foglalkozott, azaz a Nap hőenergiáját a mezőgazdaság és ipar számára is hasznosítható elektromos árammá alakította át, így, akkumulátorok segítségével a városoktól távol fekvő farmok éjszakai áramellátását, illetve a vízszegényes földek öntözését is meg tudta oldani.
Találmányának újdonsága az elektromos feszültség megtartásában rejlett.
A harmincas évek közepén már ismert és elismert tudós, 1937-ben megkapja az amerikai állampolgárságot.
Találmányainak híre Magyarországra is eljut, például a Magyar Hydrobenzin Rt, 1936. évi közgyűlésén külön napirendi pont: Amerikai szabadalmak ismertetése (dr. Telkes Mária, Ohio).
Az Est tudósítójától:
Forradalmi jelentőségű N A P - G É P E T talált fel egy amerikai-magyar mérnöknő — Dr. Telkes Mária találmánya olyan forradalmi jelentőségű a technikában, mint annak idején az autó feltalálása volt. Ezt a súlyos, nagyjelentőségű megállapítást az amerikai Farm Chemical Council (Mezőgazdasági Vegyi Tanács) elnöke tette abban a nyilatkozatában, amely most jelent meg a Detroit Press hasábjain. Ugyanakkor a Westinghouse Electric Company, Amerika legnagyobb villamossági vállalata szerződést irt alá a magyar mérnöknővel. A cég új osztályt állít fel a találmány kihasználására, az osztályt dr. Telkes Mária vezeti, aki egyébként a gyár teljes üzemével rendelkezik, hogy gépeit tökéletesíthesse. Mi hát ez a csodálatos felfedezés? Dr. Telkes Mária megtalálta annak a módját, hogyan lehet a nap hőenergiáját az iparban és mezőgazdaságban használható elektromos árammá változtatni. Maga a probléma nagyon régi, bizonyos primitív megoldások eddig is ismertek: a napsugarakat eddig homorú tükörrel gyűjtötték össze – esőben vizet forraltak velük, s a víz gőze gépet hajtott. Ez a módszer a napsugár energiájának egy ezredrészét hasznosította. Az új találmány első formájában máris a napenergia tíz százalékát, az eddiginek százszorosát tudja hasznosítani. A találmány lényege, hogy az elektrofizikából ismert fémpárok tulajdonságait használja fel. Ha bizonyos fémeket összeforrasztanak, hevítéskor elektromos feszültség lép fel. A fémek rövidesen felmelegszenek, mire a feszültség megszűnik. A Telkes-féle találmány lehetővé teszi, hogy a fémpár állandó hevítés ellenére mindig megtartsa elektromos feszültségét.
Milyen a nap-gép? Telkes Mária nagyon egyszerű elgondolásból indult ki. Évente bizonyos számú napon majdnem minden országban süt a nap. A találmány lehetővé teszi, hogy olyan vidékeken, ahol nagyvárosoktól távol, magányos farmokon gazdálkodnak, minden egyes farmnak legyen saját olcsó áramfejlesztő telepe, amely ellátja a gépek hajtásához és a világításhoz szükséges elektromos energiával. Az új találmány felhasználásával minden egyes gazdaság a saját használatára elektromos árammá alakíthatja át a napfényt. Ezt az áramot természetesen nem csak a nappali órákban használhatja, hanem néhány akkumulátor közbeiktatásával az épületek éjjeli világítására is tárolhatja. A találmány különösen vízszegény vidékeken lesz jelentős és ott, ahol öntözőgazdálkodásra lehet berendezkedni. Mennél jobban süt a nap, annál több vízre van szüksége az öntözőgazdálkodásnak, viszont az intenzív napsütés annál több elektromosságot termel a szivattyúk állandó üzemben tartására.
– Milyen a szükséges berendezés? Oly egyszerű, hogy lényegesen alatta marad a gőzgépek lóerő egységárának. Eddig 10%-os napenergia kihasználást jelent Telkes Mária találmányával 30%-ig lehet emelni. A berendezés nagyon olcsó, így remélhető, hogy a nagy áramfejlesztő telepek is bevezetik és a tavasz-nyári hónapokban leállítják a költséges gőzüzemet. Ezzel lehetővé válik a magas elektromos egységárak leszállítása.
Nem volna egyszerűbb, ha a nagy erőtelepekről vezetnék az elektromos áramot? – Az elektromos transzmissziós vonalak építése rendkívül költséges és elszórt tanyák, falvak számára nem fizetődik ki. Az új találmány segítségével viszont hónapokig olcsón és egyszerűen elláthatják magukat elektromos árammal. Telkes Máriának egyébként sok találmánya van. Amerika egyik legérdekesebb és legértékesebb asszonyának nevezik.
Telkes Mária 1939-ben Bostonba költözött, ahol a Massachusetts Institute of Technology (MIT) tanáraként a napenergia hasznosításának lehetőségeivel foglalkozott. Egyik legfontosabb találmánya ebből az időszakból a hordozható, napenergiával működő tengervíz-sótalanító berendezés, melyet először az amerikai katonaság használt a második világháborúban. Az amerikai légierő megbízásából tervezett eszköz az amerikai katonák alapfelszerelésévé vált. A műanyag labdára emlékeztető hordozható lepárlót két, egymástól vastag fekete textillel elválasztott rekesz alkotta. A felső rekeszből elpárolgó tengervíz sótartalma a textilen maradt, miközben a labda belső falán lecsapódó, a labda alsó rekeszébe csordogáló vízgőz ihatóvá vált.
Telkes Mária 1948-ban Boston közelében, Doverben a világon először megépíti a kizárólag napenergiával fűtött ház prototípusát, amivel korának nagy problémáját, a hőtárolás kérdését segít megoldani, a Glauber-só felhasználásával. Ez az első, kizárólag napenergia hasznosításával fűtött kísérleti lakóépület. (Érdekesség: a házba akkor egy magyar család költözött be.)
Húsz szabadalmát tartják nyilván, amelyek többsége a napenergia hasznosításához kapcsolódik, de a hideg tárolása is az ő tudományos felfedezése, ami új fejezetet nyit a légkondicionáló-iparban. 1946-ban nyújtja be a sugárzó energia hőátadó készülékének szabadalmát, majd ezt kiegészítve 1951-ben a hőtároló egységre, és 1952-ben a hő tárolására és felszabadítására szolgáló berendezésre vonatkozó találmányát. 1954-ben alkotja meg az első fotovillamos (FV) eszközt, amelyhez nátrium-szulfát oldatot használ. 90 éves korában nyújtja be utolsó szabadalmát, amely a hideg tárolására kínál megoldást, ezzel új fejezetet nyit az épületek klimatizálásában és a légkondicionáló-iparban. Találmányai eljutnak a világűrbe is, hiszen nemcsak az utasszállító repülőgépekben, de az űrhajókban is megtalálhatók Telkes Mária találmányai.
A napenergiával működő, hordozható sütőlap alternatív elnevezése Amerikában ma is az, hogy „Telkes-sütő”, és a passzív házakat is „Telkes-házként” emlegetik.
1952-ben elsőként kapta meg az amerikai női mérnökök társaságának életműdíját, 1977-ben az Amerikai Tudományos Akadémia kitüntetését, és megkapta az Amerikai Napenergia Társaság Charles Greeley Abbot-díját.
2012-ben posztumusz választották be Steve Jobsszal és Gábor Dénes fizikussal egy időben a Feltalálók Nemzeti Dicsőségcsarnokába (National Inventors Hall of Fame), amely az emberiség javát szolgáló újítások elismerését, bemutatását és bátorítását szolgálja.
Az amerikai karrier mellett is megőrizte magyarságát, élete végén hazahívta az a bizonyos édes „rög”. Kilencvenöt évesen – hetven év után – tért haza, s még abban az évben, 1995-ben, Budapesten örökre elaludt.
Törőcsik Mari
„Meddig él a színész? Úgy gondolom, addig, ameddig a néző látja a színpadon.”
Aki megkérdezte Marit, melyik volt a legkedvesebb film- vagy színpadi szerepe, nyilván azt mondhatta: mindegyik, amit elvállaltam, és meg tudtam oldani az értékrendem szerint. Azok is szerepek, amikor hallgatunk, amikor a lélek fájdalmait próbáljuk hitelesen a felszínen tartani. Pilinszky, a közeli barát, nem egyszer dicsérte: káprázatos szikrákat, mintha krátert vágnál, pattintsz ki magadból. Míg egy-egy felállással, máglyákat lobbantasz képzeletünk szárnyán…
Apáca is voltál (Hangyaboly), s bár nem mindig a derűs arcod villant, ám pontosan láthattuk a szenvedők világát, s hogy egy hitben vagy mindig, minden szenvedővel.
„Kit tartottál legjobb rendeződnek?” Ha a rajongóid feltették a kérdést, nyilván Gyulára mutattál (Maár), a második férjedre. De addig, míg nem szállt a Körhinta, hosszú út vezetett a színes palettákig.
A több száz film- és színpadi szerepeidből, ha csak a magyar írók és rendezők neveit említjük, Dunát tudnánk rekeszteni velük. A Körhinta után talán a Szerelem és a Déryné lehetne a sorrend, utána Kosztolányi hősei – Pacsirta, Édes Anna – jelezné csendesen: ránk is figyeljetek! Ha választanom kéne, nem lenne túl könnyű, mert Anna lázálom-jelenetét, mikor felidézem, nagyon magasan van a színészet mércéje. A fájdalmat, a kiszolgáltatottságot olyan szuggesztív erővel sikerült hoznod, ami egy világszintű művésznek is nagy feladat lenne.
Anna, a vidékről felkerült zsenge szolgáló lány, számtalan eszközzel formálja önmagát. Becsapott lelkében mérges tüskék égtek. Mivel mindig szeretetre vágyott, Jancsi úr is „befért” szíve rejtekébe (titokban szerette, s azt hitte, hogy az is), ám nem csak Jancsi, az egész dzsentrivilág becsapta és megalázta, ahogy sor került rá. Miért is kellett egy dzsentri úrnak hinni? Vajon, ha nem közli, hogy gyereket vár tőle, megmarad mellette? De nem csak a szerelme, még a faldíszek, a sokszínű pávatoll, a kitömött baglyok is undorral figyelték minden mozdulatát, ha a közelükben tett-vett, törölgette őket. Olyan érzése volt, mintha Vizyné a lelkében trónolna, s percenként kérdezné gőgös tekintettel: mire számítottál, mikor felkerültél Pestre? Azt hitted, esténként az asztalfőre teszünk, hogy pezsgőt és kaviárt fogyaszthassál velünk?
Ruttkai Éva
„Nem szeretek szenvedni. Nem igaz, hogy a szenvedés gazdagítja a színészi ábrázolást.”
Míg nem ismertem Zolit (Latinovits), azt hittem, a világ legboldogabb asszonya vagyok. Remek házasságban éltem színművész párommal (Gábor Miklós). Költőien szólva, egymás énjeiben tudtunk csak létezni. Szavak nélkül értettük egymást. Elég volt egy mosoly, egy mozdulat, s máris bólintottunk: így képzeltem én is, más opció nincsen!
Tartott ez addig, míg nem hívtak Miskolcra, ahol Kohout darabja kapcsán (Ilyen nagy szerelem), észrevettem Zoltánt. Úgy kezdtem érezni, világos szemében önmagamat látom. Nem bírtam mozdulni. Az volt az érzésem, le fogok blokkolni Thália színpadán. De azt is észrevettem, nem vagyok levegő, kitartóan figyel… s mint a darabbeli hősök, egymásba szerettünk. Zoli másnap reggel írt néhány forró sort (Boldog vagyok, Éva, hogy játszhattam Önnel), mire én azonnal „postáztam” a még őszintébb választ: maga nem játszott, maga élt és perzselt engem a színpadon!
Mint minden színjátékban, ha szerelmespárt játszunk, bárhogy is sajnáltam, az előadás végén összemegy a függöny. Vége. Nálunk nem így történt. Robbant, folytatódott. Pedig akkor már a remek férjem mellett volt egy aranyos kislányom is. Felpakoltam rögtön az ötforintos kérdést, hogy fogsz te ebből a tűzvészből kiszállni? Remélni mertem, hogy Zolinak is van egy olyan társa, amilyen nekem volt. De… úgy látszik, tévedtem. Másnap vagy harmadnap Zoli olyan levelet írt, hogy Juhász Gyula is megdicsérte volna, ha eléje kerül. A Nagy Göncölig lobbant szerelmünk lángja. Talán, aki felnéz, mai napig látja szerelmünk máglyáját.
Jászai Mari
„A szennyből a tisztaságba, a sötétből a fényre, ez volt az én életem útja.”
Sokat olvastam Rólad, de azt hiszem, még mindig nem eleget. Sose vagyok elégedett tulajdon magammal, ahogy Te se voltál, ha nem álltál színpadon. Mindig sziporkáztál, nagy tüzeket raktál, hogy a vak is lássa, miként tündököl Éva, Elektra, Gertrudis. Azt hiszem, senkihez se tudtad viszonyítani magad. Úgy érezted mindig többet kell kihoznod egy-egy figurából, mint az elődeidnek. Az a felismerés, hogy szikrázó temperamentumod legyőzi az eszed – finoman szólva – morális undort váltott ki belőled. Ha több férfivel láttak, fanyalogva súgták: ez a nő, úgy látszik, friss emberhúst eszik. Pedig – akár a színpadon – a magánéletben is az igazit kerested. Egyet találtál is (Kassai Vidor), de talán ő se volt az igazi. Két évig bírtad, próbáltad „betörni”, de nem volt sok örömöd, még egy kiskanál is hézagos volt tőle. Majd csak jön valaki, vigasztaltad magad. A te értékrended szerint nem találtál sose egy igazi Bánk bánt. Be kellett érned „vékony” figurákkal, ha magányos estéid üres ággyal vártak. Szerinted csak a tehetségesek és az igazi rajongók érdemelik az emberi nevet, a többieknek valahol a kukában a helyük. Arra vágytál mindig, hogy nagyon szeressenek, bár az a tény, hogy te adhass magadból legalább tengernyit, még jobban éltetett.
Mit mondhatnék, Mari, amit még nem tudnának rólad? Nálad nincs múlt idő. Ünnepelt voltál és vagy, akár csak Széchenyi. A gonosz sustorgások leperegtek rólad. Többet tettél mindig, mint amennyit vártak, s remélni mertek egy színpadi csillagtól. Nem kellett fiáker, aranyozott hintó, arra léptél mindig, amerre a szíved és vágyaid röptettek.
Anna Magnani portréja
Kegyelemdöfés
A koronavírusjárvány megvisel mindenkit és mindent, megviseli folyóiratunk édestestvérét, a MAZSIHISZ égisze alatt megjelenő a kedves, aranyos főszerkesztő barátunk, Benedek István Gábor (BIG; az újságírásban ilyen találó szignóval csak elismeréssel lehet beszélni róla, külön méltatva szépirodalmi munkásságát) jegyezte – megjelent; Covid miatti múlt idő – Reményt is. Csakúgy, mint az Ezredvégnél, BIG kérésére volt szerencsém néhány írásomat elhelyezni náluk. A járvány persze arra jó, hogy a nagy karanténozások közepette az ember keresgéljen a régi dolgok között. Megtaláltam a Remény 2020. téli számát, és benne bizonyos Dusán Zoricához, alias Lévai Katalinhoz küldött levelet, és a címzett kommentárját, ami beindított nálam egy többrétegű emlékezési lavinát. Dusán az újvidéki vérengzés túlélője, nem úgy, mint serdülő kislánya, Nadinka, akit megerőszakoltak, majd a jeges Dunába lőttek. Dusán is ott a folyóparton várta a halálát, Nadinka után következett volna, de „egy ezredes” megelőzte a gyilkost és egy jól irányzott lövéssel leterítette. A történetet Cseres Tibor elbeszélésből és Kovács András filmjéből, a Hideg napokból ismerjük, az ezredes Kászoni. A Remény 2019/3. számában a helyszínen tartózkodó és a tettesek után nyomozó Babos József katonai ügyészről és vizsgálóbíróról már írtam egy rövidke cikket a Reménynek, feltételezve, hogy Babos József lehetett a filmbeli Kászoni. Gyakran táncoltam BIG-től lekérve gimnáziumunk báljain Babos lányával, akkor persze nem tudtam, kinek a lánya, ez csak a legutóbbi időkben derült ki.
A magasrangú ügyész a háború után távozott az országból, nem avathatta be a lányát, nem is avatta volna be a Hideg napokba, és bizony akkor és azután sokáig mit sem tudtunk a történtekről. Még hosszabb időbe telt, amíg Cseres Tibor megírta a Hideg napok szörnyű retorzióját Vérbosszú Bácskában címmel, tudomásunkra hozva a tragikus újvidéki napok következményeit. Később tévénézők sokasága dokumentumok bemutatásával is megismerte a magyar nemzetiségűekkel szemben elkövetett kegyetlen szerb megtorlást és visszavágást. A két eseménysort egyensúlyba hozni lehetetlen, lehetetlen számonkérni egyik és másik oldalról a történteket. A bácskai vérbosszúról hosszú ideig nem tudtunk, előbb tudtunk a Hideg napokról, akárhogyan szereztünk tudomást egyikről és másikról, a kettőt együtt kell megértenünk.
Az hagyján, hogy mi – első bálozók – 15 évesen nem hallottunk, nem tudtunk semmit sem az egyik, sem a másik esztelen vérontásról, az viszont sajátos mozaik a múltból, hogy Kecskeméten két srácot is jól ismertem a generációmból, akiknek a családja Tito marsall partizánjai elől menekült Magyarországra, de egy árva szóval sem említették, milyen körülmények között vetődtek Kecskemétre. Négy-ötévesen élték meg sorsuk fordulását, idővel szüleiktől csak hallhattak valamit a hányattatásukról, de az tabu volt, a kor kibeszéletlenül rejtegette titkait. A nagyobbik egy évvel előttem, a kisebb egy évvel mögöttem járt a Katona József Gimnáziumba – az egyikkel több évtizeden át jó barátságban voltam (ma már nem él), a másikkal valaha közös munkahelyen dolgoztunk. Később is összefutottunk a pesti dzsungelben, voltak megosztott élményeink, tapasztalataink, de az ominózus bácskai eseményekről ő nem beszélt soha, csak nemrégiben közbeeső közvetítéssel értesültem, hogy majdnem utolérte őket a végzet. Lehetséges, hogy a két fiú nem hallott Tito partizánjairól, lehetséges – a nagyobbik, a barátom esetében –, hogy szüleik ottani, háború előtti értelmiségi állásukban kifejtett szolgálataik folytán titkolóztak, hallgatásba burkolóztak; az új kecskeméti környezetben a társadalmi helyzetük gyakorlatilag konszolidálódott, a fecsegés árthatott volna nekik. Egy mozaik, ami több mozaikból rakható egésszé.
Múltak az évtizedek, sok víz folyt le a Dunán amíg – éppenséggel nem most, hogy írom ezeket a sorokat –, mégis a mozaikok, nemcsak a Babos-féle, és nemcsak a két kecskeméti srácé, valamennyire összerakódnak. A háború utáni évekbe visszamerülve mondom el sorjában, hogyan láttam akkor, és hogyan látom most a történéseket. A soknemzetiségű, erős délszláv komponensű (szerbek, horvátok, bunyevácok lakta) Baján születtem és 1945-48 között a „jugó” partizánokat, Tito személyét vitathatatlan tisztelet övezte, a bajai délszlávok kiadták magukból olykor a „Zsivio Tito” éljenzést, egészen addig, amíg nem becsmérelték a marsallt, mint az imperializmus „láncos kutyáját”. Életemben Baján voltam először moziban és egy jugoszláv partizánfilmre, egyes részleteire nagyon jól emlékszem (kezdődő agyérelmeszesedés jele). Nyilván azért vetítették ezeket a filmeket, mert eleinte jóban voltunk a déli szomszéddal, Titóval, később olvastam: példakép volt még Rákosi előtt is, a kopasz szívesen partizánvezérkedett volna. Titót a háború utáni magyarországi látogatásakor hangos ovációval ünnepelték. (A partizánfilmek mellett még a raktáron elfekvő cowboy-filmekkel is szórakoztatták a közönséget, nézték, néztük a pazar lovaglásokat, a vad lövöldözéseket, folyton lőttek, soha nem töltöttek – apám kőműves humorának poénja. A kőművesek munka közben szeretnek viccelődni, és sokat, cifrán káromkodnak, egyébként tömören szintetizálták a „kóboj” filmek lényegét, gyakran hozzábiggyesztve a „panem et circenses” klasszikus mondásának általuk kreált kifogástalan fordítását: olcsó maszlag kell a népnek.) Nos, a „jugó” partizánfilm néhány képsora a tudatomba vésődött. Ezeket most csak nagyjából idézem föl, felnőtt fejjel egészítem ki az öntudatlan mozinéző gyermek snittjeit, a filmszalag ügyes vágóinak munkáját. A filmen két partizán lélekszakadva árkon-bokron, egy vasúton át mentette irháját üldözőik, a német fasiszták elől. A nagy rohanásban egyikük lába a működésbe lépő váltószerkezet sín-alkatrészei közé szorult. Vonat közeledett halálos gyorsasággal. A partizán lábát a sínek nem engedték el. A másik hirtelenjében a keze ügyébe akadó fejszével valahol a boka fölött kivágta a lábat a vágányokból, „sebészi” beavatkozásával életet mentett – a vonat a következő pillanatban elszáguldott mellettük, és ha a láb, meg a partizán a sínek közt marad, a vonat elgázolja. A csonkolt lábú ott hevert aléltan és bénán, társa a hátán biztos helyre cipelte. A félig-meddig féllábú meggyógyult, nyomorékon és vigasztalanul harcolt, mert érzékelte, hogy rokkantan csak terheli a csapatát, a szerelme is elhidegült tőle: épkézláb, nem megnyomorodott partizánok tetszettek neki. Nagy elhatározásra szánta el magát. Kézigránátokat kötözött a derekára, a mellére és egy sziklabércről levetette magát az alant elhaladó német tankoszlop első harckocsijára. A többiek egyszerre csak észbe kaptak és a megrekedt oszlop utolsó tankjának a felrobbantásával nekiláttak valamennyi harckocsi megsemmisítésének. A jugó partizán számomra egyenlő volt a mozik megváltoztatott műsorpolitikája szerint vetített háborús szovjet filmek sematizált, ám nem kevésbé nagyszerű hőseivel, az ifjú gárdista Oleg Kosevojjal, Szergej Tyuleninnel, a magányosan harcba induló rettenthetetlen komszolka Zójával – kinek a nevét viselő utcában helyezkedett el a gimnáziumunk (ma már nem Zója utca, amint a hozzá vezető tágas fasor sem hallgat Bokányi Dezső nevére) –, a reguláris közkatona Alekszander Matroszovval, aki ráfeküdt a német géppuskafészekre, hogy bajtársai elfoglalhassák a stratégiai jelentőségű dombot, a halott önfeláldozó Matroszovot pedig kitüntették a Szovjetunió Hőse fényes csillagával… A sztálingrádi csata és a Berlin elestének filmjei levették a mozik vásznáról a jugoszláv partizánokat, azután jött – talán 1961-ben vagy ’62-ben – Richard Burton Tito-alakítása a Sutjeskában (Tito ismét „jó elvtárs”, ha nem is oly mértékben, mint közvetlenül a háború után), és bizony feléledtek a gyermekkori nagyhatású jugoszláv film emlékei a megnyomorodott partizánnal, a fejszés jelenettel, a felgyújtott német tankokkal. Burton játéka és a film, Tito idealizálása ellenére impozáns, méltó emléket állít a jugoszláv ellenállásnak, felszabadító háborújuknak, amit – bevallom – ellenpontoz ugyan, de az egyensúlyt mindig keresve-kutatva Cseres Tibor szemtanújával elmeséltetett bácskai vérbosszúja, a tetemes mennyiségben kiontott magyar vér. A bácskai vérbosszút a Hideg napokkal együtt olvasom. A vérbosszú nem törli a Hideg napokat és a partizán legendákat sem, noha ez utóbbiakról a kritikus elemzés mellett vannak spekulatív relativizálások, melyek szerint akcióiknak a civil lakosság itta meg a levét, katonailag a partizánkodás nem sok vizet zavart. Az érvelés sántít, mert adódhatnak helyzetek, amikor minden áron vállalni kell a harcot – nem csak a katonai haszna vagy értéke miatt, hanem erkölcsi kötelességből, magáért az ügyért, amikor tenni kell azért, hogy a tisztességünket, az önbecsülésünket, és amit lehet még, megvédjük.
Ha tablót készítenék a mozaikjaimból, akkor csak úgy rakhatnám össze egésszé, hogy az Újvidéken, a Bácskában történtekért nem az egyik vagy a másik felet tenném felelőssé, egyiket sem felmentve természetesen, hanem magát a háborút okolnám és okolom, a háborút, amely önmagában erőszak, gerjeszti és eszkalálva hozza-viszi oda-vissza az ellentétes oldalak feleire az erőszakot. Nem sokat segít rajtunk a kérdésfeltevés: ki kezdte? Azt kell kérdeznünk, ki robbantotta ki a háborút? Úgy gondolom, nem a bácskai szerb és magyar parasztok, a munkásemberek, akik békében éltek egymás mellett az igazságtalanul kijelölt határok menti hazájukban, Magyarországon vagy Jugoszláviában, a Dél- és a Felső Bácskában, Baranyától az Őrségig a határok két oldalán. A háborúk magasan fekvő politikai okok miatt robbannak ki politikusok számító, de meggondolatlan műveként, vélt nemzeti érdekekből felszítva a nacionalista indulatokat, a gyűlöletet, majd a politika palackjából kiszabadult szellemeket nem tudják, nem akarják kontrollálni, mert előnyökre, területi és gazdasági nyereségre, dicsőségre áhítoznak, amit méltatlanul meg is kapnak félrevezetettjeiktől. A felfegyverzett, a bőrét vásárra vivő katona pedig a háború folyamán elveszti emberségét, kivetkőzik önmagából, nem tudja, hogy megéri-e a holnapot, nem néz se istent, se embert, vaktában vagy célzottan lő, gyilkol, nem gondol a nemzetére, a hazájára, nem gondol ellenségének a hazájára, apjára, anyjára, a préda lányra, fegyverrel a kezében azt hiszi, övé a világ – ezt az egyet tudja, amíg golyótól találtan holtan nem rogy össze; azt is tudja, bármikor meghalhat, de előtte érzékeiben ki kell tombolnia magát.
A partizán mentalitása más. A hazáját, az otthonát, a családját óvja, vagy csak óvná – kíméletlen, mint az ellenfele, öl és gyilkol, bosszúból is. Áteshet, át is esik a ló másik oldalára, vagyis elköveti túlkapásait. Felelős ezért? Jogilag igen, emberileg, lélektanilag aligha. Megbocsátható a vétke? Nem. Azonban még kevésbé bocsátható meg a megszálló, a betolakodó, vagy a saját hátországban a sajátjai ellen forduló eszeveszett fanatikus – a regulárisok hivatalos mundérját nem is viselő, ám hivatásos martalóc – öldöklése, és azok vétke, akik felfegyverezték, a háborúba parancsolták ideológiával, téveszmékkel megtévesztve valamennyi szerencsétlent. Nem mentem fel a bácskai vérbosszú elkövetőit, de nem mentem fel azokat sem, akik aljasul, velejükig romlottan fenséges folyónkat, a Dunát beszennyezték és gyilkos segédjükké züllesztették, hömpölygő áradatában úsztatták le áldozataikat. Ezt tették a Dunával a zord újvidéki télben, az időjárás enyhébb évszakában Budapesten. Ártatlan zsidókat a pesti Dunaparton pont úgy lőtték le, mint Újvidéken a szerbeket, magyarokat és zsidókat. Emlékük nem mehet feledésbe.
Jugoszláviában – azt hiszem – nem felejtettek. 1967-ben – a háború még nem távoli, az emlékezők nem agyérelmeszedettek – turistacsoport tagjaként Palics után megálltunk Újvidéken, ahol a magyar beszéd hallatán egy-két járókelő szitkokat szórt ránk, nem időztünk tovább, Ikarusunk csendben elhajtott. Majd a hegyeken át folytattuk utunkat a tenger felé, újabb megállónkat jelölő táblán Partizanske Vode feliratot betűztük, friss vízű forrásánál megtöltöttük a kulacsokat és megtekintettük az egyszerűen kifaragott ötágú vörös csillagos követ az elesettek nevével. Engem megindított a látvány, mert elevenen élt bennem a megnyomorodott jugó partizán hősiessége, tanulmányoztam az olasz antifasiszta ellenállást, érdekelt a 20. századnak ez a fejezete, de ekkor még egyoldalúan láttam, láttatták velem a históriát. Olasz vonatkozásokban is, miként nálunk a bácskai vérbosszú leírásának megjelentetésével csak a ’90-es évek elejétől váltak ismertté több megközelítésben a háború borzalmai, a partizán hőstettek visszája. Történészek, szemtanúk felszínre hozták az olasz és jugoszláv – ebben az esetben szlovén nemzetiségű – titóista partizánok bosszújának rémséges epizódjait. Az olasz partizánok sem válogattak az eszközeikben, ha kollaboránsokat vagy bűnös fasisztákat csíptek nyakon, a partizán harcmodor szellemében minden további eljárás nélkül végeztek velük, hiszen hadifoglyokat nem cipelhettek magukkal titkos ösvényeiken. A jugoszlávok viszont az isztriai félszigeten, Fiumében és másutt fölgerjedő indulataikat nem fékezve ártatlan olasz kisebbségi nemzetiségűeken álltak bosszút, mert a megszálló agresszor vérei voltak. A hullákat tömegével a „foibába” – hegyi kürtőkráterek mélyére dobálták embertelenségük emlékére. A holttestek száma találgatások tárgya. Ez is, mint a Bácska, hozzátartozik Jugoszlávia balkáni arcához.
Mi magyarok a Balkántól kicsit északabbra telepedtünk meg, ahol a vérszomj talán lecsillapultabb, kiegyensúlyozottabb a temperamentum, mint a Balkán lakóinál. Ínyenc olaszok kitaláltak egy gyümölcsdesszertet, a macedoniát. Kockákra darabolnak almát, körtét, narancsot, kiwit, földiepret, mértékkel leöntik alkohollal, megcukrozzák és kicsiny átlátszó, a gyümölcsök színét megvillantó üvegtálkákban kínálják. Kérdeztem, miért nevezik macedoniának? Válasz: a balkáni népek – szerbek, horvátok, szlovének, macedónok, bosnyákok, albánok, a többi mind – mindig egymást aprították apróra, mint mi a gyümölcsöt. És valóban még a 20. század végén is egymásnak estek, a köznép nem tudta, ma sem tudja, miért. Úgy tetszik, mi nem a Balkánon élünk, ám van a közéletünkben alattomos, aljas indulatú nacionalizmus, xenofóbia, el vagyunk telve magunktól, mesterségesen is táplált ellenszenv van bennünk az idegennel szemben, ami korábban már konfliktusokba sodort bennünket. Sokszor gondolhatnánk a Hideg napok és bácskai vagy az isztriai vérbosszú tanulságaira… Vajon gondolnak-e rá, és mit gondolnak a Bácskában, Baranyában, Zalában élő Dusánok, Nebojszák, Novákok, Kubatovok, Páncsicsok, Dujmovok, Meszericsek, Símityek, a szlovén-vend Sonnevendek, Rogánok, Szombathelyről a Jagodicsok? A neveket találomra, esetlegesen választottam ki, bár a tulajdonosaik között személyes ismerős is van, vagy volt, és nem akarhatom, nem várhatom, hogy a gondolataimat saját ingükként magukra vegyék; akinek nem inge, ne vegye magára.
Befejezésül még az egyszeri magyar bácskai árvagyerekről, ma javakorabeli kortársról pár szót: botladozik és csapong a történelem végleteiben. 1989-ig azt terjesztette szerb pap atyjáról, hogy partizánok támogatásának gyanújával a németek ölték meg, 1989 után új verziót adott elő, e szerint a titóisták gyilkolták meg. Tipikus rendszerváltozás utáni identitászavar, amiből majd talán kigyógyul.
Római saláta
1970. augusztus 1.
Megváltozott az életem. Felvettek a filmgyárba segédoperatőr gyakornoknak. Másoknak ez talán nem sokat jelent, de nekem ez volt a vágyam. Filmközelben lenni. Mindig érdekeltek a kamerák. Ha megláttam az utcán, hogy forgat egy stáb, csak a kamerát, a kamerát tartó embert figyeltem. Ha volt egy esemény, egy baleset, ahová kihívták a TV-híradót, akkor én az egészből csak a kamerát láttam. Pontosan milyen, hol kell belenézni, és mit láthat az, aki belenézhet? Hogyan kezelik az optikákat, hogy kapcsolják be, hogyan mozognak vele? Ha a filmhíradósok forgattak valahol, az volt az igazi, mert ők nagyobb kamerákkal dolgoztak. Csak álmodoztam, hogy ha egyszer én is ilyennel tudnék filmezni, de jó lenne. Fotóztam, amatőrfilmeztem, 8 mm-es kis felhúzós kamerával, de azért az nem az igazi. Talán tizenhét éves lehettem, amikor legyártottam életem első kameráját. Pontosabban a kamera fa-modelljét. Egy ipari hűtőgép kilincse volt a markolata, egy vekkeróra üvegje az optika, egy drótot spirálba tekertem, majd az egyik végét egy hűtőgéphez használt hőfokszabályzó dobozához erősítettem, ez lett volna az akkumulátor, a másik végét a kamerába vert kampósszög mögé dugtam. A kameratestet lefestettem feketére. Messziről valóban úgy nézett ki, mint egy 35 mm-es Arriflex. Nagy játékokat találtunk ki vele. Volt egy haverom, oldalkocsis motorkerékpárral. Együtt jártunk „forgatni”. Azt mondta, hogy kamerával és motorral jobban lehet csajozni, mint csak motorral, vagy csak kamerával. A Radnóti Gimnázium elé mentünk, akkoriban mind ketten „oda” udvaroltunk. A hatás leírhatatlan volt. Lassan mentünk, én a szememhez emeltem a kamerát, és elképzeltem, hogy igazi képet tudok rögzíteni. És mindenki elhitte, hogy valóban filmezünk. Kicsit szégyelltem magam, mert azt éreztem, hogy ez árulás, de jólesett, hogy a lányok mind, mind mosolyogtak és látszani akartak a képen.
Egyszer kivittem sétálni a kamerámat, ott, ahol akkor laktunk, Budán, az Ulászló utcában. Elképzeltem, milyen lenne, ha film is lenne benne, lassan mozogtam vele, ahogy a híradósoktól láttam. Egyszer csak elém állt egy kissé ittas katonatiszt. A látvány nem volt szokatlan, mivel az utca végében egy sorház állt, csak katonatiszteknek. Legalább 150 család lakott ott. De a fickót még soha nem láttam előtte.
– Felszólítom, hogy azonnal függessze fel a felvételezést, továbbá, hogy áramtalanítsa a kameráját!
– Nem csináltam felvételt! – mondtam neki kicsit meglepetten.
– Nekem ne mondja, láttam, hogy csinált és engem is felvett! Nyomatékosan felszólítom, hogy vegye ki a filmet a gépből!
– Ebből nem lehet kivenni! Ebben nincs film! – mondtam és nagyon büszke voltam a kamerámra.
– Ismételten nyomatékkal felszólítom, hogy áramtalanítsa a gépezetet!
– Kérem, ennél mi sem egyszerűbb – és az orra előtt kihúztam a spirálba tekert drótot a kampósszög mögül.
A fickó csak nézett, nem értette, nem hitte el, amit látott.
– Adja ide a filmet!
– Miért adnám oda? Közterületen vagyunk, ott forgatok a kamerámmal, ahol csak akarok!
– Normál esetben igen! Lehetséges, de most az izraeli agresszió idején, ezért hadbíróság jár! Úgy, hogy én most azonnal hívom a katonai rendészetet. Azok majd kiveszik a filmet a gépéből!
– Ott a telefonfülke! Csak tessék! Egyet mondhatok, nekik sem fogom kivenni a filmet, ezt megígérhetem!
– Magát hadbíróság elé fogom állítani!
– Most fenyeget?
– Nem én, csak a tényeket közlöm! Maga még nem volt katona. Hamarabb fog bevonulni, mint gondolná! Amit maga csinált azért hadbíróság jár, ha nem tudná!
A derék magyar vitéz alig állt a lábán, olyan piás volt, de csak mondta a magáét. Gondoltam, feladom a titkom. Legyen vége ennek a rémséges afférnak.
– Nézze, mutatok valamit. Most szétszedem a kamerát. De jól figyeljen!
A kameratestről lehúztam a kazettának látszó fadobozt, amely két rozsdamentes fémtüskével rögzült. A fickó nem vett észre semmi rendkívülit.
– Vegye ki a filmet!
– Már miért venném ki, hiszen, ha kivehetném, ha ki is lehetne venni, azon semmi nem látszana.
– Maga avval ne törődjön. Ez parancs!
– Ebben nincs film! Nem érti? Hogyan mutassam, hogy megértse? – mondtam kicsit már feszülten, mert valahogy a „parancs” szót nem tudtam értelmezni.
– Na, ne szarakodjon, mert én veszem ki!
– Tessék! Vegye ki!
– Azt hiszi, hogy túljár az eszemen? Én bonyolultabb feladatokat is megoldottam már.
– Ne mondja. Tessék! – odaadtam neki a fadobozt. A fickó forgatta, forgatta, de sehogy sem találta rajta a „zárszerkezetet”. Forgatta jobbra, balra, közben félig ismerősök jöttek az utcán, akik ott laktak a környéken. Nem értették a szituációt.
– Most veszed, vagy adod? – kérdezte az egyik srác, aki arról volt híres, hogy Trabant-motort tudott generálozni a járdán, egy hokedlin.
– Majd elmesélem, de most kicsit zűrös lenne – mondtam utána fordulva.
A pasas egyre dühösebb lett. Vörös lett a feje a méregtől. Rájött, hogy a szerkezetet nem lehet kinyitni.
– Ezért még számolunk! Ez provokáció! Most tényleg hívom a katonai rendészetet és magát tényleg el fogják vinni!
– És milyen indokkal? – kérdeztem, már nagyon idegesen. Kezdtem én is felemelni a hangomat, hadd hallják mások is, hogy itt egy őrült molesztál.
– Majd meglátja! Ehhez nekem nem kell indok! Ez politikai provokáció! Provokáció! – ezt a szót már üvöltötte.
Amikor ehhez a mondathoz ért, megszólalt egy hang mögöttünk.
– Mi a probléma?
Az egyik katonatiszt volt, aki ott lakott, és akivel gyakran beszélgettünk autószerelés közben. Mert akkor mindenki az utcán bütykölte a kocsiját, ami a társadalmi kapcsolatoknak igen jót tett.
– Ezredes elvtársnak jelentem, ez az alak provokatívan lefilmezett, evvel a szerkezettel, és nem hajlandó elismerni a provokációt!
A vitézből dőlt az alkohol. De jól bírta az állást. Ott állt egyhelyben, kissé terpesztett lábakkal. Kezében a kazettának kinéző fadobozzal.
– Az ügyet átveszem! – mondta az ismerős katonatiszt. Őrnagy elvtárs, maga pedig menjen haza és pihenje ki a fáradalmakat.
– Értettem, ezredes elvtárs! De a bűnjellel mi legyen? – mutatta a kezében lévő, kazettát idéző fadobozt.
– Meg fogjuk oldani. Leléphet!
Az őrnagy visszaadta a dobozt és kissé kacsázva elsietett.
Amikor már hallótávolságon kívül volt, az ezredes megigazította a szemüvegét, megvakarta a fejét és azt mondta:
– Jön nekem egy üveg Kőbányai világossal. Ezt megoldottuk. De nem volt veszélytelen. Még jó, hogy nem fegyvernek nézte. Vigyázni kell manapság. Jó, hogy nem volt nála fegyver.
– Igen. Rendes volt. Le is lőhetett volna.
A filmgyárban remekül működött a gyakornoki rendszer. Mindenkinek, aki belépett, végig kellett járnia egy szakmai utat, legyen az rendezőasszisztens, felvételvezető, berendező, segédoperatőr. Volt egy neve is. „Németh-óvodának” hívták, ahová kötelező volt eljárni. Remek szakemberek adtak elő, elméleti és gyakorlati oktatás is folyt. Németh Andrásnak hívták azt az embert, aki kitalálta a rendszert. Főgyártásvezető volt és pártfeladatként kapta, hogy foglalkozzon fiatal káderek képzésével. Akkor szinte minden fiatal pályakezdő „óvodás” volt. Szerettünk oda járni. Egyáltalán, szerettük a filmgyárat, ahová nagyon nehezen lehetett bekerülni, de, aki egyszer bekerült, úgy érezte, hogy egy életre választott hivatást, munkahelyet, életformát.
Az első impresszió, ami egy civil számára beéghetett, az a totális káosz volt. Emlékszem, mindenki rohant, mindenki fontos volt, minden fontos volt, miközben egy kívülállónak fogalma sem lehetett, ki miért felel, ki kicsoda, kinek mi a dolga? Mert látszólag mindenkinek dolga volt. Ehhez járult egy sajátos nyelv, ami kínaiul hangzott egy civil számára, de az ott dolgozók tökéletesen értették egymást, ami egy különös összetartozást is erősített.
De jó nekik, de jó lehet itt dolgozni, mondtam magamban, és persze tudtam, hogy már ott dolgozom, de még el sem kezdtem a gyakornokságot. Csak csodáltam a filmesek különös világát.
– Holnap reggel 8-kor jelentkezik a kameraraktárban. Ott tölt el két hetet, aztán átmegy a szenzitometriára, aztán meglátjuk – mondta Szabó elvtárs, a szigorú személyzetis, aki felvett a gyárba. Mindezt közömbös faarccal. Még mielőtt megkérdezhettem volna, mi az a szenzitometria, már ki is tessékelt az ajtón.
Hú, ennek fele sem tréfa. Reggel 8 órakor a kameraraktár. De az hol van? És mit fogok ott csinálni? Egy nagy kétszárnyú faajtó előtt álltam. Bekopogtam, de senki nem válaszolt. Lassan benyitottam. Hosszú terembe léptem. A terem két oldala végig szekrényekkel, állványokkal. De sehol egy lélek.
– Jó reggelt kívánok! – mondtam jó hangosan.
– Jó reggelt! – szólt fentről egy hang. Jöjjön be, jöjjön fel a lépcsőn.
Ahogy körülnéztem, megláttam a falépcsőt, ami az emeletre vezetett. Lassan elindultam felfelé, egy idős, vékony, alacsony ember ült az íróasztala előtt, a szemén nagyító, a kezében tartott karórát csavarozta össze.
– Jöjjön, üljön le, rögtön… – szólt az öreg, de nem is nézett rám, nagyon bele volt merülve az órába.
Az emelet nem volt más, mint egy fából ácsolt galéria, felülről mindent lehetett látni, de alulról nem lehetett fellátni. Végre az öreg letette az órát, kivette a szeméből a lupét és rám nézett. Kezet fogtunk, bemutatkoztam.
– Azt mondták, hogy két hétig itt kell lennem. Mi lesz a munkám? – kérdeztem.
Az öreg csak legyintett: – Mindig ezt mondják. Aztán van, amikor már egy hét után elviszik máshová. Én csak azt mondom, ne legyen türelmetlen. Ha valóban ebben a szakmában akar dolgozni, akkor lessen, nézzen, tanuljon, mert senki nem teszi meg azt a szívességet, hogy elmagyarázza a dolgokat. El kell lesni, ez a titka. De ha kérdez, akkor én válaszolok. Fogott már kamerát a kezében?
– Igen, illetve nem.
– Na, akkor menjen le, és a harmadik szekrényt nyissa ki, ott van egy kamerabőrönd, azt hozza fel. De vigyázzon, mert nehéz.
Ahogy vittem fel a nyikorgó falépcsőn a kamerabőröndöt, ami valóban elég nehéz volt, furcsán dobogott a szívem. Most pillanatokon belül a kezemben tarthatok egy igazi kamerát, amire olyan régen vágyódtam. Megfoghatom, megnézhetem, belenézhetek, és szét is szedhetem. Megnézhetem, hogyan működik, mi viszi a filmet előre, hogyan működnek az optikák? Még néhány lépés, és a kezemben tarthatom.
Ahogy kinyitottam a doboz tetejét ott feküdt benne a kamera, külön a kazetták, külön az optikák és külön a kábel, amely az akkumulátorral köti össze a motort. Kivettem a kamerát, kivettem egy kazettát, és megpróbáltam összeilleszteni. Egyből sikerült. Megfogtam, belenéztem, mintha mindig ilyen 35 mm-es Arriflexszel játszottam volna. Olyan természetes volt, olyan magától értetődő minden.
– Jól áll a kezében – mondta az öreg.
Elöntött a boldogság. Egy öreg filmes azt mondja, hogy jól áll a kezemben a kamera, ez csúcs, ennél nem kell több egy napra.
Vili bácsi a kameraraktáros látta rajtam, hogy szeretettel és alázattal nyúlok a kamerához.
– Megmutatom magának, hogy hogyan tudja kicserélni az optikákat. Evvel a csavarral lelazítjuk a kompendiumot, azaz a napellenzőt. Na, húzza csak le, de finoman. Úgy. Most látja az optikák mellett azokat a kis karmokat? Minden optika mellett két-két karom van, na, azokat kell összenyomni és szépen kihúzhatja az optikát. Amikor beteszi a másikat, akkor figyelni kell, mert csak egyféle módon lehet becsúsztatni. Van egy kis vezető csapocska. Arra csúszik rá, aztán elengedi a két karmot és kész. Ilyen egyszerű. Na, csak próbálgassa.
A kézi Arriflex, amivel az európai filmesek jelentős része dolgozott, eredetileg háborús termék. A haditudósítóknak fejlesztették ki. Nagyon egyszerű a kezelése. Egyetlen gomb van rajta. Igaz, hogy kell hozzá néhány év tapasztalat, amíg igazi képet varázsol vele az alkotó, mert mindent kézzel kell állítani. A kamera sebességét, az optikán az élességet, a blendét, az úgynevezett lupét, amibe az operatőr belenéz, a dioptriát, szóval mindent, ami egy kép elkészítéséhez szükséges. A kamera lényege, hogy három optika van egyszerre beépítve, amit egy mozdulattal lehet váltani. Mindezt úgy, hogy egy ember tudja az egészet kezelni és nem szükséges hozzá segéderő, csak két erős kéz. A kazetták is különböző méretben készültek. Általában 60 méter film fér be egy kis kazettába. De vannak 120 méteres és 150 méteres kazetták is. Az már komoly fizikai erőnlétet igényel, ha valaki kézből akar vele dolgozni. A 60 méter film nyersanyagra durván 2 percet lehet felvenni.
Milyen furcsa, ilyen kamerákkal dolgozik Jancsó Miklós, Szabó István, Bergmann, Fellini, Menzel, evvel a szerkezettel hozzák létre a varázslatot, miközben ez csak egy precíz mechanikai, szerkezet, gondoltam magamban. Ugyanazok az optikák, ugyanazok a kazetták és mégis, mindenki mást tud mutatni magából, a világból. Ez a csoda! De miben van a titok?
Nyikorgás, csapódás. Bejött egy magas, vékony fickó az ajtón.
– Megvan? Sikerült megcsinálni?
– Persze, megígértem. Egy tengelyt kellett esztergályozni hozzá, de már működik.
A fickó felszaladt a nyikorgó falépcsőn. Vili bácsi kihúzta az íróasztal fiókját és kivett egy karórát.
– Tessék Zolikám! Nagyon szép hangja van. Ez még egy békebeli darab.
– Nekem fontos. Apám órája volt. Ez maradt utána. Úgy vigyázok rá, mint egy hímes tojásra. Nagyon köszönöm Vilikém! Mennyivel tartozom?
– Csak a tengelyt fizessed ki, a többi ajándék. 80 forint lesz.
– De drága Vilikém, én ezt nem tudom neked ledolgozni, mondj egy reális árat, amiben a te munkád is benne van.
– Rád bízom. Amennyit gondolsz.
Én arrébb húzódtam, nem akartam zavarni az üzletmenetet. Végül is mindenki elégedett volt. Az emlék működött, élt tovább.
– Tudja ki volt ő? Huszárik Zoli. Remek művész. Inna egy kávét? – kérdezte tőlem az öreg.
– Köszönöm, nem kávézom. De, ha szabad kérdeznem, honnét tudja az órásmesterséget? Órás volt azelőtt?
– Én? Soha nem voltam órás. Én csak hadifogoly voltam az oroszoknál. Ott tanultam ki. Kiderült, hogy van hozzá érzékem. Aztán már az oroszok is hozzám hozták az órájukat, ha elromlott. Ez megmaradt hobbinak, kiegészítő keresetnek. Ebből nem lehet kiöregedni, mint a fahrt-mesterségből, amit én a filmgyárban csináltam. Tudja mi az?
– Kameramozgató – mondtam kicsit bizonytalanul.
– Igen. A fahrt-mester az, aki egy sínen futó kocsin mozgatja a kamerát. Legyen az műterem, legyen az szántóföld, vagy egy folyosó. Van, amikor 100 méteren keresztül és van úgy, hogy másfél métert kell mozgatni, de úgy, hogy se az elindulást, se a megállást ne érezze meg a kamera, mert a nagy vásznon minden kis zökkenés, százszorosan felerősödik. Ki kell találni a sín felépítését, úgy, hogy az egyes darabok tökéletesen illeszkedjenek. Nem zökkenhet a kerék. Deszkák, fa ékek kellenek, fából készült dobozokkal kell kiegyenlíteni az egyenetlenségeket.
– Melyik volt a legemlékezetesebb filmje? A legnagyobb szakmai kihívása?
– Sok filmet csináltam, nagyon sok operatőrrel, rendezővel. De az egyik legnehezebb egy amerikai rendezővel volt, hallotta már a nevet – Frankenheimer? Ő egy nagyon profi amerikai, aki itt forgatta a Fixer című filmjét. Egy hosszú, meredek lépcsősoron kellett felkocsizni a kamerát. Az amerikai fahrt-mester azt mondta, hogy ő ezt nem tudja vállalni. Megkérdeztek, hogy elvállalom-e? Mondtam, hogy egy nap gondolkodási időt kérek. Másnap jöttek, hogy sikerült-e döntenem. Mondtam, hogy igen. Vállalom, de kell hozzá néhány nap előkészítés. Mondták, hogy jó. Az amerikaiak, akik nagydarab, erős emberek voltak, már előre röhögtek, hogy ez az ötven kilós ember, hogyan fogja feltolni a lépcsőn a fahrtkocsit, a kamerát, ami testvérek között is kétszázötven kiló volt, ehhez jött még az operatőr, a fókuszember, aki az élességet állította. És a legalább 40 fokos lejtő.
– És mi lett a vége? Hogyan sikerült megoldani? Mert ez így elmondva is nagyon kemény feladatnak tűnik.
– Hogyan? Átalakítottam a fahrtkocsit. A hátsó kerekeket úgy emeltem meg, hogy a lejtőt kiegyenlítve, mindig vízszintben legyen. Bepallóztuk a lépcsőt, arra erősítettük fel a síneket. A végére egy elektromos csörlőt építettünk, amit kézzel nagyon finoman lehetett szabályozni. Olyan volt, mint egy lift. Tökéletesen működött. A felvétel után odajött hozzám a rendező, megölelt, és azt mondta: – Vilikém! Nagyon, nagyon köszönöm. Maga a világ legjobb fahrt-mestere. Soha nem fogom elfelejteni ezt a felvételt. Aztán az amerikai kollégák is odajöttek gratulálni. Onnantól kezdve az összes bonyolultabb mozgást csak velem csinálta a rendező. De meg is fizették a munkámat. Szerettem velük dolgozni. Ők megbecsülték a tudást. Ez itt nem mindig mondható el.
Közben emberek jöttek-mentek, kamerákat vittek el, optikákat kértek. Én mindig ott álltam, hátha tudok valamit segíteni és tanulni. Többnyire nem is néztek rám. Sőt, volt, aki átnézett rajtam. Nagyon nagy egóval bírtak egyesek, fontosnak tartották magukat. De nem igazán tudtam, hogy ki kicsoda, micsoda. Aztán egyszer bejött egy jól fésült, nyakkendős úriember. Köszönt, majd odalépett hozzám, nyújtotta a kezét és bemutatkozott.
– Schuller Imre vagyok – mondta, és megrázta a kezem.
A meglepetéstől köpni-nyelni nem tudtam. Tudtam, hogy ki Schuller Imre, mert ismertem néhány filmjét. A Requiemet, az Afrikában jártunk címűt. Számomra meghatározó filmek voltak. És ez az ember odajön hozzám, és bemutatkozik nekem? Fantasztikus pillanat volt. Kérdezte, hogy mit csinálok itt, mondtam, hogy gyakornok vagyok.
– Remélem, még találkozunk – mondta, és kiválasztott egy ütött-kopott optikát, egy úgynevezett angenieur kisvariót.
– Ennek a legszebb a rajzolata – magyarázta Vili bácsinak és nekem –, nagyon nagy különbség van egyes optikák között. Ha az ember elindul egy új filmmel, mindig meg kell keresni a célnak megfelelő legoptimálisabbat. Ezt nem lehet megspórolni. Nézte az optikaüveg felületét, a mechanikáját, a variózás folyamatosságát.
– Azt hiszem, ezt viszem el. Ez jónak tűnik. Vilikém, ezt tegye félre nekem. Szólok a gyártásnak, hogy ezt diszponálja le. Holnapután kezdünk forgatni. Még nem tudom ki lesz a segédoperatőr, de valaki majd jön érte. Előre is köszönöm. Elbúcsúztunk. Kezet fogott Vilivel és velem, aztán mosolyogva kilépett az ajtón.
Akkor még egyikünk sem tudta, hogy Schuller Imre lesz majd az egyik mesterem, barátom, szakmai példaképem, az egyik kedves filmem főszereplője, akire örökké szeretettel és hálával gondolok.
Néhány nap telt el, és engem átirányítottak a képosztály szenzitometria néven ismert laboratóriumába. Ez nem volt igazi labor. Különböző berendezésekkel mérték a nyersanyagok érzékenységét, tulajdonságait. Ennek az a jelentősége, hogy amikor elindult egy film, akkor az igényelt mennyiségű filmnyersanyagot be kell vizsgálni. A filmgyárban főleg Kodak és Orwo film negatív anyagokat használtak. A különböző időben készült anyagok nem voltak egyformák. Más volt az érzékenységük, mások a tulajdonságaik. Ezért minden sorozatot, minden öntést, külön kellett megmérni. Ebből jegyzőkönyvek készültek, amiket az operatőrök a film gyártása előtt megnéztek, és úgy exponáltak a filmnyersanyagra, hogy a legoptimálisabb képminőséget kapják. Ez bizonyos elméleti tudást igényelt, mert sokat kellett számolni. A jegyzőkönyv alapján lehetett tudni, hogy mettől-meddig használható rizikó nélkül az adott nyersanyag érzékenysége. Hol van az a határ, ami még kiexponálható, amikor a sötét részletek még elkülönülnek, és a világos részletek nem égnek ki. Volt olyan operatőr, akit csak az érdekelt, hogy az anyag hány ASA, vagy DIN-érzékeny. Unalmasnak találtam a munkát, de sok kedves nő dolgozott a laborban, többségük adminisztrált, vagy a film végén futó, úgynevezett vége főcímeket készített. Az egyik reggel az osztály vezetője, Maicz Károly magához hívatott és azt mondta:
– Itt van ez a mérőberendezés. Ma tízre menjél ki a Puskin moziba, az a dolgod, hogy a két vetítőgép fényerejét összehangoljátok, mert este egy fontos premier lesz, és a két vetítőnek egyformán kell működnie. Felmész a vászonhoz, benyomod ezt a gombot és leolvasod az eredményt a baloldali és a jobb oldali projektornál. Lehet, hogy ott lesz az operatőr is, Tóth János. Az a dolgod, hogy a két gép egyformán vetítsen. Legyél erőszakos és pontos! Ne törődjél a gépész lelkével. Ma este mindenki ott lesz, aki fontos.
– Melyik filmről van szó?
– Makk Károly Szerelem című új filmjéről.
Tíz óra előtt már ott voltam. A mozi természetesen még zárva volt. Hogy jutok be, kit kell keresnem? Majd valahogy megoldódik, gondoltam magamban, de azért a kulcsommal megzörgettem a bejárat üvegét. Egy meglehetősen mérges ember ugrott elő a sötét előtérből és rám ripakodott az üvegen keresztül, hogy mi a fenét akarok. Mutattam a fénymérőt, mutattam, hogy tíz óra, és nekem bent van dolgom.
Beengedett. Bemutatkoztam, elmondtam, hogy mi járatban vagyok.
– Jó, jó, mindjárt szólok a gépésznek. Az üvegajtón megint kopogtak. Egy szakállas, nagydarab fickó állt ott, furcsa sapkában. Intett nekem, hogy nyissam ki az ajtót. Én meg visszaintettem, hogy mindjárt jönnek. Néhány perc után megint megjelent a mérges ember, aki beengedte a szakállast.
Bemutatkoztunk. Ő volt az operatőr. Tóth János. Akkor talán a világ egyik legjobb operatőre, aki festeni tudott a kamerájával.
Én elkezdtem mérni a vetítőgép fényeit. Tóth a nézőtérről irányított, hogy hol mérjek. Aztán jött a másik vetítőgép és teljesen mások voltak a fényviszonyok. Mutattam, hogy feljebb kellene emelni a fényerőt.
Fentről valaki lekiabált.
– Nem megy jobban.
– Kicsit kellene még próbálkozni, mert szemmel láthatóan nagy a különbség – mondtam komoly meggyőző erővel, mintha ez lenne a foglalkozásom.
– Most jó! – kiáltott fel Tóth János, és valóban, a műszer is azt mutatta, hogy nagyjából egyforma a két vetítőgép fényereje. Minek ide műszer, gondoltam, ha vannak jó szemű szakemberek is…
– Most elindítjuk a filmet és a második tekercs után megint mérni fogunk! – mondta Tóth.
És elindult a film. És én teljesen belefeledkeztem a varázslatba, mert végre egy gyönyörűséges filmet láthattam. Néhányan még beültek a vetítésre, de tíznél nem voltunk többen. Mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt. A második tekercs után nagyon gyorsan mértem, hogy ne legyen túl hosszú szünet. A film lement és mi ott ültünk némán, mozdulatlanul.
A film elvarázsolt. A képek gyönyörűek voltak, de ami igazán magával ragadott, az a színészi játék, Darvas Lili, Törőcsik, Darvas Iván, egyszerűen fantasztikus volt. Ott ültem Tóth Janó mellett, vele nézhettem a filmet, aki úgy izgult, mint egy gyerek, hogy a próbavetítés is sikerüljön. Azt éreztem, hogy ez több mint véletlen szerencse. Megint kaptam egy lökést, hogy ez az én világom, ezt kell megtanulni, ilyen hatású filmeket kell csinálni, amit az ember magával visz, amit nem felejt el, ami ott marad benne, amit nem vehet el senki többé. Olyan, mint egy láthatatlan kincs. Fogalmam sem volt, hogyan kellene reagálnom a vetítés után, mit mondjak az operatőrnek. Megálltam előtte, meghajoltam és azt mondtam:
– Nagyon köszönöm! Ez fantasztikus film!
Tóth Janó csak annyit mondott: – Köszi, de nem az én érdemem… Aztán sarkon fordult, kiment a moziból, és ott hagyott az érzéseimmel.
A szenzitometrián nem sok időt töltöttem. A kameraműhelybe kellett tovább mennem, ahol kiváló műszerészek dolgoztak, akik mindenhez értettek, aminek a finommechanikához köze volt. A vadászpuskától az optikákig, a kameráktól a statívokig, azaz a kamerát tartó állványokig. Különös világ volt ez a filmgyáron belül. Itt mindenki a földön járt, mindenki mért, javított, néha egy-egy alkatrészt legyártott, hogy ne kelljen devizát adni érte. Megtanítottak vaksötétben rollnizni, filmet befűzni a kazettába, aztán világosban a kazettában lévő filmet befűzni a kamerába, ami nem volt egyszerű.
Akkor a filmeket valamiért 300 méteres tekercsekben vették a gyártótól. Ez azt jelentette, hogy minden doboz filmet szét kellett szedni legalább 3 részre. Két 120 méteres darabra és egy 60 méteres darabra. Apró kis sötétkamrákban dolgoztunk. Éppenhogy egy-egy ember elfért bennük. A kamrában a keskeny pulton egy úgynevezett rollnizó-szerkezet állt. Két része volt. Az egyikről a másikra kellett tekerni a filmet. Közben számolni a tekerést. Na és a munka megkezdése előtt minden kelléket odakészíteni. Fényvédős fekete zacskókat, filmes dobozokat, aztán jött a sötétség.
A filmnyersanyagnak van egy különös illata, ami néhány ezer méter átrollnizása után, inkább fojtogató, mint kellemes. Arról nem is beszélve, hogy a szűk kis helyiségben hamar elfogy a levegő. Meg kellett jegyezni, hogy melyik dobozba került a 60 méteres darab és melyikbe a 120 méteres. Aztán a szétrollnizott, becsomagolt nyersanyagot, úgynevezett töltőzsákban befűzni a kazettába. Ez még kellemetlenebb volt. Előttünk egy kb. 70x70 centiméteres fekete textilből készült zsákszerű izé, nyitható szájjal, ahol a kazettát és a nyersanyagot behelyeztük, majd azt lezártuk. Volt két ujja, amibe be kellett dugni a kezünket, és ki kellett tapogatni mindent. Az exponált anyagot kivenni a kazettából, a filmes dobozból kivenni a szűz anyagot, az exponáltat betenni a fekete zacskóba, vissza a dobozba, a szűz anyagot pedig befűzni a kazettába. A mechanikán akkor engedtek tovább, ha ezt 30-35 másodperc alatt meg tudtuk oldani. Ezt gyakoroltuk naphosszat, de senki nem mondta, hogy a körülmények az esetek nagy részében soha nem lesznek ideálisak. Egy autó hátsó ülésén, vagy egy mezőn, tűző napon, nem mindig egyszerű. Ezen a stáción szinte minden segédoperatőr-gyakornok átment. És alig várta, hogy éles, igaz felvételre mehessen, és ott gyakorolhasson.
Falus György
Este a vacsoraasztalnál drága Apám lelkesen mesélte, hogy találkozott egy régi ismerősével, aki a filmgyárban dolgozik, mint gyártásvezető, Falus Györggyel, aki színész volt, aztán Miskolcon rendőrkapitány, aztán a filmszakmában helyezkedett el. Mesélte neki, hogy én is ott dolgozom, most kezdtem, mint gyakornok. Falus azt mondta, hogy nagyon jó, mert neki éppen ilyen fiatalember kell, most indul néhány munkával. Én névről még nem tudtam ki is lehet Falus, de gondoltam, ebből úgysem lesz semmi sem.
Két nap múlva hívattak a személyzeti osztályra.
– Holnap reggel jelentkezzen Falus György gyártásvezetőnél. Ott folytatja tovább a gyakornoki munkáját. Név szerint magát kérte. Ismeri őt? – tette fel a kérdést Szabó elvtárs titkárnője.
– Nem, nem ismerem. És mit kell majd ott csinálnom? – kérdeztem kicsit meglepetten.
– Majd megtudja, de ha elfogad egy tanácsot tőlem, jól kösse fel… Nem egyszerű a vele való munka. Olyan, mint egy nagy medve. Veszedelmes.
Jók a kilátásaim. Ha jól értem, egy állat karmai közé kerülök, akitől mindenki fél, retteg. Mi lesz ebből?
Másnap felmentem az emeletre, ahol Falus szobája volt. Bekopogtam, bementem egy nagyobb szobába, ahol négy íróasztal állt, ebből háromnál ültek.
– Kit keres? – kérdezte az első asztalnál ülő kopasz fickó.
– Falus Györgyöt.
– Milyen ügyben?
– Azt még nem tudom. Ő hívatott magához, ma reggelre.
Összenéztek a szobában ülők. Az egyik felemelte a telefont és azt mondta.
– Főnök! Itt van egy fiatalember, azt mondta, hogy maga rendelte ide. Beengedjem? Igen, értem. Menjen be! – mutatott a szobából nyíló ajtó felé.
Kopogtam, benyitottam. Egy nagydarab, kopasz, idősebb úr ült egy hatalmas íróasztal mögött, szájában szivarral. Az íróasztal előtt két szék. A szobában állt még egy kis asztalka, kárpitozott ülőgarnitúrával. A falon filmek fotói, színészportrék. Nagy falinaptár és mindenütt papírok.
– Gyere csak fiam! Ülj le! – mutatott az íróasztal előtti székre. – Apáddal találkoztam, mesélte, hogy itt dolgozol. Most indulunk egy nagy nemzetközi filmmel. Gondoltam, itt tanulhatsz, ha akarsz. Először felvételvezető leszel, aztán rendezőasszisztens az előkészítésnél, és aztán segédoperatőr a forgatásnál.
– Ez nagyszerű. Nagyon örülök neki – mondtam kissé bizonytalanul.
– Most befejezzük a Rózsa Sándor sorozatot, aztán lenyomunk egy tévéjátékot, ami két hét, és közben elkezdjük a Csárdáskirálynő nemzetközi koprodukció előkészítését. Majd bemutatlak a munkatársaimnak. Lassan megtanulod a napi feladatokat. Kint neked is lesz egy íróasztalod. Reggel majd együtt jövünk be. Kemény munka vár rád.
Megint meggyújtotta a kialudt szivarját, nagyot szippantott bele, aztán rám fújta a füstöt.
– Édes fiam! Egyet jegyezzél meg! Ez a farkasok birodalma. Itt mindenki mindenki ellen dolgozik. Csak az erős emberek maradnak fent. A gyengébbnek átharapják a torkát, és annyi! Na, gyere, megmutatom, hova fogsz ülni!
Falus nagy lendülettel kivágta az ajtót. Szájában a szivar. Mint egy olasz maffiafőnök, a gesztusai, a határozottsága egy igazi bikáé, aki uralja a terepet.
– Csináljatok helyet az új kollégának. Velünk fog dolgozni, mint felvételvezető asszisztens! – szólt Falus a többieknek. Mindenkihez odamentem, bemutatkoztam.
– Főnök! Asztal még csak lenne, de szék nincsen. Honnan hozzunk?
– Telefonálj le a gondnokságra, hogy azonnal hozzanak egy széket. Azért vannak.
Valahogy többen lettünk, mint amikor beléptem. Van egy gyártásvezető, van két felvételvezető, van egy pénztáros, és vagyok én. Ez alsó hangon is öt ember egy kicsi szobában. Mi a fene lesz itt?
– Mi lesz a munkám? – kérdeztem Falustól, aki még az ajtóban állt.
– Majd megtudod. Türelem. Mutassátok meg neki a holnapi diszpót. Te hol laksz? Meg kell csinálni a kocsibeosztást. Dudás! Beszéljétek meg.
– Igenis főnök, meglesz!
Falus becsukta maga mögött az ajtót.
A gyártásvezető, Áchel Manó szakította meg a dermedt csendet.
– Mi lesz itt? Nem férünk el, levegőt sem kapunk. Na, mindegy. Ha az öreg így akarja, legyen így. Szóval, most egy tévéjátékot csinálunk éppen. Hölgyválasz a címe. A műteremben már építik a díszleteket. Jövő héten kezdődik a forgatás. Ki kell küldeni a színészeknek a táviratokat, ki mikor jöjjön. Aztán amikor megérkeztek, be kell őket kísérni az öltözőbe, majd onnan a műterembe. Kifizetni a taxit, vagy átadni a taxicsekket. A rendezőért és a vezető operatőrért kocsit küldeni. Nekünk itt a helyünk reggel héttől egészen addig, amíg az utolsó stábtag is elmegy. Mindig lesz valami gond, ezért ott kell lenni a műteremben is. Ezek tévések, mi vagyunk itthon a filmgyárban. Mi adjuk az ügyeletet. Mit is mondtál, hol laksz?
– Budán, a XI. kerületben, az Ulászló utcában.
– Jó, akkor reggel 7óra 30-ra ott van a kocsi érted, aztán felvesztek engem, aztán a Dudást, aztán megyünk az öregért a Madách térre, és együtt jövünk be a gyárba. Nem felejted el?
Kopogtak az ajtón.
– Jó napokat! A gondnokságról küldtek, hogy hozzam ide ezt a széket. Itt a leltári száma. Ki írja alá a papírt?
– Majd én aláírom! – morgott maga elé Dudás. – Ennél szarabb szék nem volt a raktárban? Mert mi ezen ülni fogunk. Egész nap ezen meresztjük a seggünket!
– Nekem azt mondták, hogy ezt hozzam, ezt hoztam. Ezt ne velem beszélje meg. Főleg ne ilyen hangon. Csak halkabban, ha lehet kérnem. Van magának is főnöke, nekem is, beszéljék meg ők.
Egy pillanat alatt robbanásig feszült a levegő. A vita hallatán kilépett Falus a szobájából.
– Mi a probléma?
– Nézzed meg Gyuri bácsi, ezt a szart hozták fel. Ezt én nem teszem be a szobába, a fene tudja mi lakik benne, még poloska is lehet.
– Hívjad fel nekem a gondnokságot. Aztán kapcsold be a szobámba.
Falus begurult, elkezdett üvölteni. Remegtek a falak, a folyósón az ablakok. Aztán kijött, és azt mondta az embernek.
– Vigye vissza, megbeszéltem a főnökével, kikészít egy másikat. Azt hozza fel.
Aztán bevágta maga mögött az ajtót.
– Maga mondta, hogy a főnökök beszéljék meg egymás között. Megtörtént. Látja, ha minden ilyen egyszerű lenne…
A pasas mérgesen elindult a székkel lefelé.
– Itt hagyom ezt a kuplerájt! Elegem van. Én nem hozom fel, az biztos, megint három emeletet járni, a franc a kényes seggükbe…
– Jaa, most jut eszembe! – csapott a homlokára Áchel Manó! – Este vissza kellene jönnöd – mondta hozzám fordulva –, mert zörejfelvételünk van a Rózsa Sándor sorozatból. Fél tizenegyre kellene jönnöd a hangosztályra. Csonka János hangmérnököt keresd. Ő mindent tud. Ki kell fizetned a hangosztályosok és a zörejbrigád taxiszámláit. Itt írd alá! Itt van kétezer forint. Az elég lesz. Ha bármi gond van, akkor neked kell intézkedned. Ha nem tudod elintézni, hívjál fel. Itt a számom. Menni fog ez, ne szarj be.
Indul az éjszakai műszak a hangosztályon.
– Sanyikám, te vagy a szürke ló első két lába, Ica, te vagy a hátsó kettő. Mi adjuk a többit – adta ki az instrukciót a zörejbrigád vezetője. Hét-nyolc emberből állt a csapat.
– Felvétel! – szólt egy hang a hangszóróból.
A vetítővásznon elindult a végtelenített filmtekercs. Ami azt jelentette, hogy folyamatosan ugyanaz a jelenet ment egymás után, addig, amíg nem stimmelt a kép és a hang szinkronitása.
– Álljunk meg! – szólt a brigádvezető. Johnny! Nekem nem tetszik, nagyon tompa, olyan laza homokos a hang, kellene egy kis sóder bele, hogy kicsit keményebben szóljon.
– Nekem inkább valami keményebb alap kéne. – Szólt a mikrofonba Csonka János, akit sokan csak Johnnynak szólítottak.
A brigád egy nagy fa tálcán agyagos földet cipelt a mikrofonok elé. Kicsit elegyengették, kézzel ledöngölték a földet.
– Na, ezt hallgassad meg! Ez biztosan jobb lesz. Sanyikám nyomj egy vágtát!
És Sanyi letérdelt a tálcányi földhöz és két fél kókuszdió héjával elindította a vágtát. Csak úgy porzott… Döbbenetesnek éreztem a hatást. Tényleg olyan volt, mint amikor egy ló vágtat a mezőn.
– Igen! Ez sokkal jobb lesz. Csendet kérünk! Felvétel! – adta ki a parancsot a hangmérnök.
Elindult a vágta. A zörejesek figyelték a ló mozgását, ahogy egyik lábáról a másikra áll, ahogy topog, ahogy elindul, ahogy felgyorsul. Még azt is tudták, hogy ahogy távolodik, halkulni kell. Néhányszor megismételték a felvételt.
– Ezt megvettük. Kérem a következő tekercset, a verekedést.
Egy pillanat alatt átalakult a hangstúdió. A sarokba vitték a földes tálcát, behoztak két nagy disznócombnyi nyers húst, néhány széket, vékony léceket, fatalpú papucsokat. Elindult a filmtekercs. A vetítővásznon egy kocsmai verekedés látható. Törnek, zúznak, egymást ütik. Törik a bútorokat, a cserépedényeket. Rúgnak, botoznak, bicskát nyitnak, bottal ütnek, hatalmas pofonok, horogütések zúgnak. A felvétel végén a kocsmáros becsukja a kármentő ablakát.
A zaj-zörej felvételen mindent fel kell venni, ami a képen hangot adhat. A lépéseket, az ütéseket, a töréseket. Ha jó, akkor a nézőnek eszébe se juthat, hogy ez nem az eredeti hangfelvétel, hogy minden hang mesterségesen van előállítva. A zenei és a zaj-zörej felvétel fontos a nemzetközi hanghoz, hiszen egy-egy adott nyelv szinkronját majd ezekkel a hangokkal keverik össze. Ettől lesz valóságos, élményszerű a képen látott cselekmény függetlenül attól, hogy milyen nyelvi közegben látják a nézők.
– A bal horoggal késtél! Felvesszük még egyszer. Gyerekek! Cseréljük ki a másik húsra, nekem ez túl csattogó. Csattan, mint egy pofon. Én meg egy nagy ütést szeretnék hallani, ami csontot ér.
– Rögtön. Sanyikám hozzad a másik combot. Ököllel üssed, igaza van a Johnnynak. Ide üssél, erre a részre, ne középre úgy sokkal jobb lesz. Mehet? Mi készen vagyunk!
A brigád beáll. Ketten törik a fákat, borítják a székeket, a fatalpú papucsban topognak, ketten ütlegelik a húst, egy pedig gumikalapáccsal töri az üveget és a cserepet.
– Felvétel!
És elkezdődik a verekedés. Ha nem látom, nem hiszem el, hogy az egész mutatványhoz, miközben a képen szétvernek egy kocsmát, öt ember összehangolt munkája adja a tökéletes hanghatást.
– Ez okés? Ezt megvettük? Szól a mikrofonba a brigádvezető.
– Valami hiányzott nekem a végéről. Vegyük fel külön a kármentő ablak becsukását.
– Száraz a fa? Kicsit nyikorogjon? A végén kattanjon valami zár?
– Mutassatok valamit, aztán eldöntjük.
A brigád behoz egy fából készült kicsike, kétszárnyú ablakot. A zsanérokat kicserélik nyikorgósra, a zárat egy kallantyúsra.
– Próbáljuk meg. Indítsátok a schleifnit!
Két ember tartja az ablakot, egy pedig csukja és zárja.
És elindul a kép, és tökéletes a nyikorgó kis ablak hangja!
– Ez jó lesz! Szól le a hangmérnök. Felvétel! Aztán a következő tekercset kérem. Hányas is?
– 1626-os tekercs! – szólal meg a hangszóróból a gépész.
A folytatást hamarosan közöljük
Rocco fiával
Nem minden nap folytatunk párbeszédet Ortegával. Sokszor hosszú évekre elfeledkezünk róla, sokszor azt gondolják, hogy teljesen történetivé vált. Specialisták visszatérően panaszkodnak arról, hogy még mindig nem, vagy nem kielégítő mértékben rendelkezünk a nagy opusz, a Tömegek felkelése rekonstrukciójával. Időnként azután hirtelen felpezsdül körülötte a levegő (megfelelően annak, ahogy az élet teljessége vagy éppen a tartalmas élet Ortega legmélyebb gondolatai közé tartoznak). 1
1914-ben Ortega Don Quijotével kezdeményezett párbeszédet (Meditaciones del Quijote), amelyben a spanyol élet problémáival nézett szembe. 1934-ben publikálta Thomas Mann több műfajhoz egyaránt tartozó Tengeri utazás Don Quijotével című szövegét. E mű többszörösen is utal Ortegára, először az 1914-es szövegre, de nagy mértékben az 1932-ben már németül is megjelent magnum opusra a Tömegek felkelésére is. Thomas Mann tengeri utazása maga a menekülés, az emigráció, a régi világot az új világgal összekötő menetrendszerű járat. Az 1934-as év megerősítette, ha nem éppen igazolta az 1932-ben már németül és eredetileg spanyolul 1929-ben nyilvánosságra került nagy művet. Hitler hatalomátvétele azonban csak az egyik lehetséges konkrét következménye volt a történetfilozófiai és társadalomlélektani műnek. A következmények sokrétűsége azért volt lehetséges, mert a Tömegek felkelése minden, csak nem egységes koncepció, végtelen sok eszme és kezdeményezés kaleidoszkópja.
Többszöri olvasásra és növekvő távolságból szemlélve a nagy mű nagyban varázstalanodik, elveszíti félelmetes hírét. Vonalvezetése szabad, sokszor ironikus, helyenként játékos, a humor sem hiányzik belőle, néha még saját maga nyelvi telitalálatait is láthatóan élvezi. 2 A leglényegesebb talán az, hogy 1929-ben még nyitott világhelyzetet ír le, olyan átmenetben definiálja önmaga helyzetét, amely még jól is végződhet. E sajátossága legintenzívebben Hermann Broch kordiagnózisára emlékeztet az Alvajárók-trilógiából, mint Broch, ő is egy „Még-nem”, de „Már-igen” állapotot ír le. Amíg azonban Broch olyan új típusú religiozitástól várja a történelmi megoldást, a szétesett értékek újraszervezését, ami a mély alvajárás spontaneitásából nő ki, Ortega a nyilvánvalóan elérhető pozitív politikai kiutat egy új Európától várja, ami különlegesen is érdekessé teheti újra olvasását.
Ortega magnum opusa tehát meglepő szabadságokkal megfogalmazott intellektuális kaleidoszkóp. Ez a valóságos oka, hogy miért nem nehéz vele egy korszakban sem dialógusra lépni. Ugyanez a tulajdonság okozza azonban azt is, hogy majdhogynem lehetetlen e magnum opus alapgondolatát vagy alapgondolatait megtalálni, hiszen a műben igen sok közvetlen pozitív kezdeményezés található, ami egy kaleidoszkópban teljesen rendben is van. E kaleidoszkópszerű megközelítésben majdhogynem elkerülhetetlen, hogy Ortega gondolatai nem ritkán egymás ellen is beszéljenek. A kifejtett téziseken túlmenően Ortega számos közvetett kezdeményezéssel is él, amelyek elsősorban a történelmi tendenciák kritikájából olvashatók ki, és ezen az úton fordíthatóak át pozitív kijelentésekre.
Napjainkban három olyan kérdéskomplexummal találkozunk, amelyek végiggondolásában az Ortegával való dialógus kivételesen tartalmasnak bizonyulhat.
Az első lenne az Ortega kultúrkritikájával és történetfilozófiájával való szembenézés a huszadik század kivételes történelmi tragédiáinak horizontja előtt. Azonban mivel ez az első kérdés minden értelemben a „végső” kérdés is, ezt kísérletünk végén válaszoljuk meg. A második komplexum Ortega sokoldalú és differenciált elemzése a „tömeg”-ről, illetve a „tömegember”-ről, amelyek elemzésről számos értékelés alakult ki, ám ezek közül a legtöbbről hamar kiderülhet, hogy az elemzés szerzői feltehetőleg nem olvasták, vagy nem olvasták végig az eredeti szöveget. A tömegember lényege a mai valóság elemzésében is felhasználható: ennek az embernek természetessé szublimálódó viselkedésében az a meghatározó, hogy saját alapértékei ellen is irányul, azok ellen az értékek ellen is, amelyek felépítették azt a civilizációt, amelynek magaslatait a célba vett tömegember a maga boldog és privilegizált egzisztenciájában realizálja. A civilizatorikus öndestrukció mozzanata tárul fel itt, egy olyan öndestrukció, amelyet a legjobb lelkiismerettel és a legnagyobb magától értetődőséggel hajtanak előre. 3 Minden további nélkül el tudjuk fogadni, hogy a civilizatorikus öndestrukció ortegai fogalma és az éveink civilizatorikus öndestrukciója között fennálló megdöbbentő hasonlóság a felszínen talán nem mindenki számára felismerhető, ehhez természetesen a mediális, a technikai és a nyelvi különbségek túlságosan is nagyok. Arról azonban meg vagyunk győződve, hogy ez a megfelelés létezik. Az egyik fontos különbség Ortega és napjaink tömegembere között szembeszökő (természetesen ne felejtsük el itt sem a „tömegember” valódi ortegai értelmét). Napjaink tömegembere a saját civilizatórikus fundamentumok leépítését (legyenek ezek humanisztikus, szocialisztikus, de akár konzervatív-tradicionalista alapértékek is) nem a hétköznapok érdeklődő nyitottságával rombolja le, hanem helyenként tudatos és misszionáló buzgalommal, aminek folytán ez a tevékenység ideológiává, politikává, sőt, akár még intézményes pártpolitikává is válhat. Ortega nyelvéből kiderül, hogy az, amivel szemben az akkori tömegember győzni akart, az a „normák”, a „polgári jog elvei”, az „alapigazságok iránti alázat”, vagy éppen a „közlekedés rendje,” stb. 4 Az köt össze bennünket tehát Ortegával, hogy (bármilyen okokból és társadalmi motívumok következtében is) a jelen korszakban is érvényesül a tendencia, hogy túltegyük magunkat saját alapértékeinken és alapnormáinkon.
A harmadik nagy komplexum, ami 2021-ben Ortegával köt össze minket, maga Európa. Milyen kár, hogy az Európai Unió fokozatos kiépítésekor annyival többet gondoltunk a szabad piacgazdaságra, az autóiparra, a komparatív előnyökre vagy éppen Niklas Luhmann funkcionális rendszerelméletére, mint például Nietzsche és Ortega Európa-gondolataira. A figyelmes olvasónak így csodálkozva kell felfedeznie, milyen gazdag és komplex elemzésekre képes Ortega arról az Európáról, amelyet a válság lehetséges történeti megoldásának is tekint. Európa kétségkívül a legnagyobb remény. Ez az Európa-kép azonban még a maga gazdagságában is megmarad kaleidoszkópszerűnek. Egy ténylegesen fundamentális (és gyakran észre sem vett) mozzanat, miszerint felfigyel arra, valójában három Európa létezik (angol, francia és német) 5, az a három állam és kulturális közösség, amely 1914 előtt még teljes komolysággal gondolta, hogy – ők hárman! – fel tudnák osztani egymás között a teljes további világot. Ortega éles szemmel érzékeli, hogy a húszas évek előtt ez a három állam és kulturális közösség sem gondolt egy olyan Európára, amely egy későbbi válságból való kiút lehetne. Ez a kijelentés sorsszerű történelmi elkésettséget fejez ki. Ortega azonban mégsem állítja a továbbiakban Európa-képét ezen elkésettség szövegösszefüggésébe, a gondolati kaleidoszkóp jegyében inkább az „Európa, mint megoldás” számos további fazettájával foglalkozik. A 2020-as évekből visszatekintve az Európán való gondolkodás jelenti az egyik legközelebbi kapcsolatot Ortegához, aki minden bizonnyal nagyon sajnálná, hogy nem élte át és írta meg például a Brexitet, David Cameronnal, a női öltözködés szenvedélyes hívével, Theresa May-jel, továbbá Jeremy Corbinnal, akinek még egy nagy párt vezetőjeként sem volt álláspontja Európáról, vagy éppen a mindent egyidejűleg gondoló Boris Johnsonnal.
Magnum opusában Ortega a maga kaleidoszkópszerű módszerével az európai társadalom egy konkrét mutációját írja le. Mind Ortega leírása, mind ennek az elemzése azonban szinte megoldhatatlan nagyságrendű feladatot jelent, amit akkor érzékelhetünk csak igazán, ha segítségül hívjuk Kant fundamentális igazságát a „lehetséges tapasztalat”-ról. Valóban legitim leírásokat ugyanis csak akkor tudunk készíteni, ha módszeresen járunk el (ez most a kisebbik probléma), továbbá, ha leírásunk tárgya a számunkra lehetséges tapasztalat körén belül helyezkedik el. Márpedig egy (teljes) társadalom, egy (teljes) Európa vagy egy (teljes) tizenkilencedik század olyan tárgyakat jelentenek, amelyek egy bizonyos értelemben belül, egy másik értelemben azonban kívül helyezkednek el a lehetséges tapasztalaton, ezért Ortega kultúrkritikája és történelemfilozófiája sem lehet egzaktan tudományos, lehet viszont elmélet, hipotézis és/vagy projektum. E sajátosságával Ortega is érdemileg tisztában van, innen talán az a laza bátorsága, amellyel a legátfogóbb holisztikus tárgyakról is ezzel a kaleidoszkópszerű, rugalmas perspektivizmussal képes beszélni.
Az már Ortega korában is várható volt, hogy ez a tömeg-fogalom számos politikai és kulturális közösség rosszallását fogja kiváltani, hiszen a kor nagy mozgalmaiban realizálódó átfogó recepciós folyamatok majdhogynem szükségképpen leegyszerűsítőek. Jellemző tünetként említjük, hogy a közelmúlt egyik vezető gondolkodója Niklas Luhmann, a komplexitások leegyszerűsítését nemcsak szükségszerűnek mondta, de az ilyen tevékenységet egyenesen zászlajára is írta. De azért azt sem kell napjaink reklámügynökségeinek és megingathatatlan tekintélyű politikai marketing-sztárjainak világában hangsúlyozni, hogy a jelenben aktuálisan már nem a leegyszerűsítés, de a komplexitás-vádjával kell az írónak szembenéznie. Ortega idejében ez még nem volt így, az ő komplexitását elviekben még tisztelték is, számos ellenfele kezdte azután leegyszerűsíteni, vagy azért, hogy felhasználja ezt a tömeg-fogalmat, vagy hogy egy lendületes támadással kicsavarja azt ellenfeleinek kezéből. Az akkori európai jobboldal vonzódott e tömegfogalomhoz, mert abban – helytelenül – saját ellenfeleinek leminősítését és ezáltal saját legitimációjának megemelését látta 6. Az akkor még politikailag is jelentős humanisták a tömeg problematikájának középpontba állítását kifogásolták, mert indirekt támadást láttak benne az emancipatív emberképpel szemben. Az akkori baloldal már a címet („tömegek felkelése”) is botrányosnak tartotta, mert abban a szocializmus/kommunizmus elleni támadást vélt felfedezni. A leegyszerűsítéseknek nemcsak az akkori nyílt ideológiai és rivalizáló tendenciái érdemesek figyelmünkre, de az is, hogy a tömeg-fogalom állandó későbbi szimplifikálása magával rántotta a mélybe a mű kaleidoszkópszerű perspektivizmusát is. Ezek az értelmezések abban az irányban változtatták Ortega egész koncepcióját, amely irányban a tömeg-fogalmat leegyszerűsítették (ld. még a mély értelmű sport-hasonlatot: „abba az irányba lőtt, amerre nézett”). Szinte mókás, hogy a baloldal például nem vette észre Ortega nem egydimenziós elismerését a Szovjetunió iránt, ami ráadásul a filozófus egyik legmélyebb törekvéséből származott, miszerint egész életművét átitatja a közös társadalmi célok létének meghatározó szerepe, az, amit talán társadalmi értelemadásnak lehetne leginkább nevezni. Éppen ezért méltatta Ortega a Szovjetuniót, amely magas célokat állított a társadalom elé. 7
A politikai háborúskodás mellett a nagy mű recepciójának másik trendje az volt, hogy korrekt és ezért „normális” tömegpszichológiának, azaz társadalomlélektannak olvasták. Mint ilyen, a magnum opus bekerült azon kevés nagyhatású, immár tudományos monográfia exkluzív körébe, amelyeket máig tartó különleges tudományelméleti érdeklődés vesz körül, miközben a tudomány és a tudományelmélet médiumán keresztül ismét visszakerül a politikába, ahol immár ebben a körben reprodukálja a tömeg-fogalommal szemben egyszer már megfogalmazott leegyszerűsítő értelmezéseket. Ebben az exkluzív körben viszont Ortega műve egy addig nem létező modern tudomány egyik első klasszikusa. Magának az új diszciplínának is meg kellett küzdenie a jobboldali, a humanista és baloldali gyanúkkal, amely küzdelmek hozzájárultak e diszciplínák elméleti és módszertani színvonalának emelkedéséhez. Az Ortega-viták jó része a politikai gyanúk és a tudományos bizonyítások küzdelméből állt. A „tömeg”-ről folytatott viták sajátosan sokszoros létformára tettek szert: megjelent a tömegek valóságos viselkedésének szociológiája, megszülettek e viselkedés specifikusan a tömegekre jellemző pszichológiai sajátosságai, miközben az egyik legizgalmasabb történés éppen az volt, hogy ezek az új viták a nyilvánosság csatornáin keresztül valóságosan vissza tudtak hatni a tömegek valóságos viselkedésére is. Ez a felülről jövő tudatosság teszi teljessé az új tömegek új nyilvános viselkedését és annak gondolati feldolgozását is, ahonnan már egyenes út vezet a tömegkultúrához, a közvélemény manipulálásához, de annak kutatásához is. Statisztikai felmérések bizonyára igazolnák, hogy a mindenkori „tömegpszichológiák” rendre a politikai és a pszichológiai szakirodalom legnépszerűbb műfaját alkotják. Ezen a talajon épült ki az az Ortega-recepció, amely már nem is a történelem egyik magyarázatát, hanem már a történelem igazi értelmezését látja a nagy műben. E szerepben sokan úgy látták, hogy Ortega szinguláris: kimondja azt, amit más nem lát vagy nem akar kimondani. Ezt a véleményt érdemileg nem osztjuk, azt azonban igen, hogy a tömegember ortegai fogalma komolyan veendő felismerés, a történelmi válságnak egyik legfontosabb kauzális összetevője is. A tömegek új társadalmi nyilvánosságának egyik velejárója a válság, a válságok és a tömegek nyilvános létezése pedig elválaszthatatlanul fonódnak össze. Nincs „tömeg” „válság” nélkül, de fordítva is így van: nincs „válság” sem „tömeg” nélkül. Ezzel Ortega telibe találta a húszas-harmincas évek közgondolkodásának uralkodó képzeteit. Némi iróniával azt mondhatjuk, hogy azok a tömegek, amelyek a válságtól szenvedtek, nem azonosak azokkal, amelyeket Ortega a válság forrásának tart. A széles köztudatban élő végső értelmezés lényege így foglalható össze: a „tömegek” átvették a hatalmat, ennek okozói pedig a tizenkilencedik század uralkodó elitjei (akik ezt valamiért hagyták).
Ezzel az általános és hamis felfogással szemben a helyes értelmezésnek két kérdésből kell kiindulnia, amelyeket azonban csak a módszertanilag előzetesen megtisztított talajon lehet feltenni. Az egyik fő kérdés (1) az európai helyzet, ha tetszik az európai válság, a másik (2) az új tömeg, azaz a tömegember. Mint utaltunk rá, alapjaiban egyik kérdés sem a lehetséges tapasztalat ellenőrizhető áttekinthetőségében van feltéve, ezért a válaszok sem lehetnek szigorúan tudományosak, azok inkább elméletek, hipotézisek vagy projektumok, amelyek bizonyulhatnak igaznak vagy éppen hamisnak.
Mindenekelőtt: a modern történelem tragédiája a huszonegyedik századból nézve összehasonlíthatatlanul bonyolultabb problematikának tűnik, mint amit Ortega, úttörőként, a maga válságelméletével megfogalmazott, ezért elméletét ma már eleve nem szabad valóban holisztikusnak tekinteni, s ha van benne igazságtartalom, az csak részleges lehet. De ha valóban van, akkor pontosan meg kell tudnunk fogalmazni, mi az.
A modernizáció, az iparosítás, az azokkal összekapcsolódó civilizatorikus folyamatok hatalmas változásokat generáltak, amelyek demográfiai szempontból is láthatóvá váltak. De maguk a demográfiai folyamatok – amelyeket oly magától értetődően helyesen vagy helytelenül helyeznek a „tömeg” kialakulásának folyamata mögé –, egyáltalán nem bizonyultak relevánsnak. Az 1914 előtti korszak, a „boldog békeidők” ugyanis éppen azért volt annyira sikeres és produktív, mert a társadalom kontrollálni és integrálni tudta a hatalmas szociális folyamatokat, s bennük a demográfiaiakat is. A későbbi „tömegpszichológia” szemléletének megfelelő „tömeg” ebben a korszakban tehát nem jött létre. Egy szervezett munkás Bécsben ebben a korszakban fényévekre áll attól a tömegtől, amelyet Ortega nyomán elképzelnek. Ebben a szembenállásban nyugodt lélekkel kereshetnénk a későbbi baloldali és jobboldali tömegek (és eltéréseik) gyökereit is. A más szempontokból lehetséges valódi megfelelések társadalomlélektan és politika között Ortega szempontjából valójában azonban nem relevánsak, mert az ő jelentős találmánya, a tömegember, nem politikai, hanem kulturális kategória volt, mindenki lehet tömegember, bármely társadalmi csoportból. 8
Magát a történelmi tragédiát tehát nem a modernizáció és indusztrializáció demográfiai dimenzióiban keressük. Ortega kritikájában egyébként a liberalizmus és a technika (modernizáció) állandó pozitív alapok 9. A tömegember Ortega szemében maga a válság oka – ő az, aki saját fundamentumait nem becsüli, a társadalmi és civilizatorikus folyamat gyümölcseit viszont tudatosan élvezi, azonban anélkül, hogy részesedne azokban az értékekben, amelyek ezeket a gyümölcsöket létrehozták. Ebben az értelemben Ortega tömegembere a valódi és eredményes modernizáció igazi árulója, és mint ilyen, váratlan párhuzama annak, amit Julien Benda az „írástudók árulásá”-nak nevezett. Minden igazságtartalma mellett sem hozható kapcsolatba azonban a tömegember „árulása” a legnagyobb történelmi változásokkal. A szervezett hatalmi konfliktusok akár az egyes államokon vagy államszövetségeken belül, akár azok között kiélezték a hatalmi versenyt és már a képviseleti demokrácia egyensúlyát is fenyegették, a szociális emancipáció és a társadalmi modernizáció erősödő nyomásával szemben a század eleji politikai eliteknek csak egy valódi ellenlépésük volt: azoknak a háborús imperialista konfliktusoknak a kirobbantása, amelyek a kivételes veszélyek visszarendezésén túlmenően jó esetben még igen nagy zsákmányt is ígértek. 10 Az új társadalmi struktúráktól és mozgalmaktól, illetve a modernizáció egyes hullámaitól hosszú és bonyolult út vezet a történetfilozófiai tragédiákig és a civilizáció válságáig. Ebben a valódi tragédiában Ortega tömegembere nem jutott valóban fontos szerephez.
Ortega nagyvonalúan általánosítja Nietzsche átfogó filozófiai gondolatát az univerzális felelősségről, ez teszi őt képessé arra, hogy felfigyeljen a tömegember megszületésére, akinek sorsa abban az esetben is meghatározó, ha a valódi katasztrófák éppen nem tőle, nem az ő fellépéséből származnak. Nemcsak különleges jelenség, de ugyancsak releváns érdem is Ortega részéről, hogy középpontba állítja a civilizációs szempontot. Ennek sokféle egyoldalúsága világos, a másik oldalon viszont csak igen ritkán válik a civilizációs állapot a maga tisztaságában egy elméleti koncepció középpontjává, amely a társadalmi állapotot, a közvéleményt vagy a mindennapi tudatot, majd a történelmet vagy éppen a világtörténelmet elsődlegesen civilizációs szempontok alapján ítélné meg. Ezt igen gyakran felejtik el, miközben éppen ebben a tulajdonságban áll Ortega sajátos egyedi helye, kivételes súlya a válságelméletben, még akkor is, ha a társadalmi, illetve a tisztán civilizatorikus szemlélet konzekvens különbsége nem válik is elemzéseinek vezető elemévé. A tudományosnak és egyben racionálisnak tekinthető civilizatorikus szemlélet tiszta formában való ritka megjelenése értékeli fel tehát annyira Ortega magnum opusát, ami önmagában természetesen még nem minősíti a mű értékét is. Joseph Roth éleselméjűsége ritka jelenség, ő a zsidó emancipációt Európában olyan folyamatként írja le, amely nem az egyes nemzetekhez vagy nemzeti kultúrákhoz akart emancipálódni, de azokon keresztül az európai civilizációhoz, aminek egy-egy nemzeti kultúra csak konkrét megjelenési formája volt. Az is kétségtelen, hogy napjaink migrációja éppígy alapjában civilizációs folyamat. Jó ötlet lett volna, ha az európai vezetők egyszer negyedórát elbeszélgettek volna egy akkor még létező szíriai kávéházban egy ott kávézó reálisan létező potenciális migránssal, vajon miért akar útnak indulni, s ekkor nagy valószínűséggel a civilizációs szempontot említette volna első helyen.
Arra a következtetésre jutottunk, hogy Ortega tömegfogalma nem azonos annak a messzemenő többségnek a tömegfogalmával, amely saját korában ezt a tömegfogalmat értelmezte. Arra a következtetésre is jutottunk, hogy ez a tömegember nem játszik valóban középponti szerepet a huszadik század történetfilozófiai tragédiájában (mint ahogy ezt sokan a könnyű megoldás reményében gondolták). Azt jelentenék-e ezek a tézisek, hogy ettől Ortega válságelmélete is egészében irreleváns lenne?
Ortega semmiképpen sem játszik mellékes szerepet ebben a fejlődésben, még akkor sem – ami ismét ironikus és paradox –, ha az ő tömegembere az 1945 utáni történelmi korszakra nézve jóval relevánsabb, mint a két világháború közötti korszakra vagy éppenséggel, mint az első világháború előtti időre. Az amerikai szociológia „kívülről irányított” embertípusa a hatvanas években messzemenőkig testesíti meg Ortega tömegemberének igazi lényegét, még akkor is, ha egy ilyen nagy távlatú történelmi összehasonlítás számos olyan eltérést is tartalmaz, amelyek többsége valamelyes vizsgálat után lényegtelen külsőségként lepleződik le. 11
Minden látszat és erről kialakított meggyőződés ellenére Ortega saját problematikája tehát nem vált fontos tényezővé a világtörténelmi tragédiában. Fő problémája az ember csődje, könnyűnek találtatása a valóságos történelemben. Ebben a pillanatban természetesen azzal a kérdéssel is szembe kellene néznünk, hogy vajon egy másik, egy optimális emberi magatartás meg tudta-e volna változtatni a tragédiának ezt a forgatókönyvét.
Ortega fundamentális kiindulópontja, mint láttuk, Nietzsche gondolatának folytatása, azé az alapgondolaté, amely az ember univerzális felelősségét fogalmazza meg a történelemben és a történelem iránt. Nietzsche ezt az eszmét a civilizáció érzékelhető tetőpontjára emeli. E csúcspont lehetséges további létezését Nietzsche attól teszi függővé, hogy mekkora tudatossággal képesek ragaszkodni az egymást követő nemzedékek azokhoz az értékekhez, amelyek e csúcspont kiharcolását lehetővé tették.
Ortega ebben látja tehát a válságot (arra, hogy ez mennyiben helyes diagnózis, még visszatérünk). A civilizáció iránti felelősség alakítja ki Ortegában Nietzsche „viharmadár”-attitűdjét is, amellyel a tömeg-viselkedés összes új negatív tünetét a civilizáció ellen irányuló veszélyként értelmezi. Ez egyébként Ortega alap-attitűdje, nem valóságos történetfilozófia tehát, de kultúrfilozófia a történelem médiumában. A tömegemberezért újmódi barbár is, 12 nem elsősorban kulturális hiányosságai miatt (ahogy az ilyen beállítást rendre értelmezni szokás), de erkölcsi alapon (ahogy az ilyen beállítást rendre nem szokták értelmezni). Barbár azért, mert nem ismeri el, vagy nem akarja elismerni annak a társadalomnak/civilizációnak az alapjait, amelynek (szó szerint) a hátán üldögélve meg-nem-érdemelt jó életét élvezi. Mellesleg ez az alapmozzanat is világosan mutatja, hogy Ortega elmélete mennyire nem társadalomelmélet, hiszen a barbárságnak ez a magyarázata (spektakuláris) szembetűnő módon nem vonatkoztatható konkrét társadalmi csoportokra. Ezen a ponton az is világossá válik, hogy Ortega gondolatrendszere (ennek eredete nyilván a spanyol fejlődésben rejlik), jóval mélyebben gyökerezik a századforduló és századelő meghatározó gondolataiban (Nietzsche, Bergson, vitalizmus, etc.), mint a húszas-harmincas évek gondolati világában. Pozíciója ezért eredetisége ellenére is elkésett, így a kultúrkritikának a politikával való állandó érintkezése azért lehet olyan intenzív, mert a húszas-harmincas évek hermeneutikai horizontján egy politikamentes kultúrkritikát már gyakorlatilag lehetetlen volt elképzelni. Konkrétabban fogalmazva: a kultúrkritikai és a politikai tömegellenesség ekkor már kényszerűen átment egymásba. Ebből a történelmi helyzetből érthető csak Ortega helyenkénti derűje és humora még 1929-ben is. Hatalmas popularitása két olvasói magatartásra utal: azokéra, akik a húszas évek szellemében politikai műként értelmezték (ami ettől még nem lesz helyes értelmezés), és azokéra, akik intellektuálisan maguk is elkésettek voltak és még ekkor is a századelő világát élték. Mindezzel meg is magyaráztuk Ortega magnum opusának (multiperspektivisztikus) sokirányú összefonódását a politikával, anélkül természetesen, hogy ettől a mű politikai lenne és a tömegmagatartás kritikája arisztokratikus politikai tömegellenességé változna. Ennek a szimbiózisnak a leírása nem könnyű. Ortega egyrészt azért harcol, hogy tömegember-fogalmát ne értelmezzék politikai vagy társadalmi kategóriaként 13, másrészt egy olyan politika-fogalmat alakít ki, amelyben egy meghatározó viselkedés a maga társadalmi igényeivel kiegészítve már beletartozik a politikai alrendszerbe. Ortega ezt a sajátos viszonyt a következő módon próbálja megvilágítani: az uralom „sohasem a hatalomgyakorláson alapul, de ez fordítva van, azzal, hogy egy ember vagy embercsoport uralkodik, az ő rendelkezésükre áll az a társadalmi apparátus, amit hatalomnak neveznek.” 14 Ez a megfogalmazás annál is figyelemreméltóbb, mert Ortega a gondolkodóknak ahhoz a kisebbségéhez tartozik, akik nagy jelentőséget tulajdonítanak a pontos fogalmaknak, akik nagyon is tudatában vannak a fogalmakkal való harcnak és a fogalmak hatalmának. A tömegembernek ez az ortegai problematikája valóban döntő tényezője az akkori világtörténelemnek (s talán a későbbinek is), mindenesetre ez nem a politikai, de a civilizációs alrendszer nietzschei magaslatainak szintjén igaz. Ortega azonban szenvedélyesen elkötelezett is a civilizációs szemlélet képviseletében. 15 A civilizációs szemlélet nyílt felvállalásában felpanaszolja, hogy nagy témája tulajdonképpen arra kényszerítené, hogy „kibontsa az emberi élet (!) elméletét a maga teljes gazdagságában…” 16 Még az ilyen egyértelmű önmeghatározások sem tudják azonban visszatartani Ortegát attól, hogy ne adjon újra meg újra meghatározó politikai (vagy kvázi-politikai) jelentőséget a civilizatorikus magatartásnak.
Ortega, aki eredetileg a nietzschei elemzések irányából jön, különlegesen érzékeny olyan gondolkodási struktúrák iránt, amelyeket csak a későbbi elméleti társadalomtudományok dolgoztak ki teljes mértékben. 17 Ortega eklektikájához és perspektivizmusához hozzá tartozik az az állandó erőfeszítése is, hogy bevonja a spanyol gondolkodás hagyományait is az értelmezésbe. Ezek a spanyol modernség század eleji tartalmaira emlékeztetnek, azaz részei lehetnek Ortega nemes elkésettségének a húszas-harmincas években. Ez a választott hagyomány azonban inkább humanista, mint a politikai racionalitás és hatalom jellegzetesen dél-európai tradíciója. Nem Machiavelli, Vico, Sorel vagy Gramsci könyörtelensége jellemzi érdeklődését a hatalmi konstellációk vagy a hegemónia problematikája iránt.
A tömegember-értelmezésén túlmenően belebocsátkozik olyan elemzésekbe, amelyeket a politikai mezo-szint vizsgálatának, mintegy politikatudományi kezdeménynek tekinthetünk. Ebben különbséget tesz a „régi” és az „új” demokrácia között, és nem lephet meg, ha a diadalmas új demokráciát a tömeg új magatartásával magyarázza. Az új demokráciában a tömeg (a tömegember) közvetlenül cselekszik, nem ismer törvényeket, ráerőlteti vágyait és ízlését a társadalomra. 18 A tömegpszichológiának ez az inkább politikai alkalmazása ismét kikerüli a politikai alrendszer kulcskérdését, a hatalom problémáját. Ami most valójában keletkezett, az nem a tömegember győzelme volt a valódi elit felett, de a politikai hatalom és az új tömegember közötti számos kölcsönhatás. Ortega szerint „új tény”, hogy a tömeg, anélkül, hogy felhagyott volna tömegnek lenni, az elitek helyére helyezi magát. Ha politikai diskurzusba helyezzük ezt a tézist, ahhoz az ironikus megállapításhoz juthatunk, hogy olyan elitet képzeljünk magunk elé, amely feláll, és helyét ünnepélyes körülmények között átadja a tömegemberek kiválasztott csapatának.
Ezt a magatartást már bíráltuk azért, hogy a tézis tárgyilag nem igaz. Bármilyen fontos a tömegember viszonya a civilizációhoz, nem ő körülötte forgott a világ a húszas években. Származik viszont egy akaratlan, másodlagos előnye Ortegának ezekből az állandó és részigazságai ellenére is hibás határátlépéseiből. Ezek nélkül Ortega ugyanis nem lehetett volna a maga korában meghatározó történetfilozófus, enélkül a kvázi-politikai dimenzió nélkül a Tömegek felkelése megmaradt volna tudománytörténeti klasszikusnak (mint mondjuk Le Bon Tömegpszichológiája), megmaradt volna tehát egy kevesek által olvasott, kevesek által megértett, ám sokak által nagyra becsült tudományos mesterműnek, mint amilyen Georges Sorel vagy Roberto Michels számos műve. Szélsőséges népszerűségét a mű tehát legnagyobb szemléleti hibájának köszönheti.
Ortega szélsőséges sikerének a lélektani és a politikai szempont eklektikus elegyítése volt az oka, és éppen ez az, ami nem áll meg egy távlatosabb szemlélet előtt. A két rendszer, ha következetesen rekonstruálják őket, egymást logikailag is kizárja, önálló alkalmazásban az egyik leértékeli a másik önálló érvényét. A politikai hatalom vezethet egy nagy civilizáció kiépítéséhez, de ugyanúgy vezethet annak lerombolásához is. Egy nagy civilizáció építhet intakt politikai hatalomra, de létezhet mindent átható politikai hatalom nélkül is.
Utaltunk arra, hogy a modern történetelméletek között viszonylag ritka jelenség, hogy a civilizatorikus elem álljon a középpontban. Ortega azonban különbözik a nagy történészektől (Toynbee), de a nagy szellemtörténeti összegezésektől (Spengler) is. A differencia éppen a politika területén meghatározó. A tizenkilencedik és huszadik század nagy történészeinél, de Spenglernél, is a civilizáció valósága egy sor korábbi tudományos és történeti kutatás összegzése. A civilizáció minőségei tehát az összegzés alapjául szolgáló tudományos és történeti értékelésekből állnak össze. E folyamat végén a civilizációt csak közvetetten szemlélhetjük. Nem így Ortegánál. Nála a civilizáció közvetlen tárgy és közvetlen élmény. Lehet szeretni is…
1 Jose Ortega y Gasset, Der Aufstand der Massen. Deutsche Verlags-Anstalt. Stuttgart und Berlin. Autorisierte Übersetzung von Helene Weyl. o.J. S. 148. [vissza]
2 Ld. például: „Einstein fizikája oly kiterjedt terekben mozog, hogy abban a régi newtoni fizikának csak egy padlásszoba jut” (uo. 42.), vagy: „Egy halhatatlan Isten számára az automobilnak nincs semmi értelme” (uo., 39.), vagy: „A véletlen úgy hozta, hogy ő (Cézár) éppen Cézár volt, és nem a cézárizmus kézikönyve” (uo. 174.), valamint: „Egy olyan könyvre várok, amelyik lefordítja Sztálin marxizmusát az orosz történelemre” (uo. 150.) [vissza]
3 Fontos, megvilágító erejű példák: „A tömegember azt hiszi, hogy tökéletes.”; „Napjaink középszerű embereinek semmilyen problémát nem okoz, hogy ne kételkedjen Istenhez való hasonlóságában. Önbizalma annyira paradicsomi, mint Ádámé…” stb. Uo. 73. (Kiemelés nem az eredetiben.) [vissza]
4 Uo.76 [vissza]
5 Mindenekelőtt uo. 162. Ld. még uo. 147.,160., és 201. [vissza]
6 A jobboldalhoz való viszony sem volt a maga valóságában kevésbé differenciált. A Franco-establishment egyáltalán nem szívesen járult hozzá ahhoz, hogy Ortega 1945 után ismét Spanyolországba költözzön, s a későbbiekben nem is tudott egyetemen tanítani. [vissza]
7 Ortega viszonya a baloldalhoz ugyancsak sokrétű és kaleidoszkópszerű volt. Az európai válságban nem tulajdonít például a kommunizmusnak nagyobb jelentőséget (ami a notórius antikommunizmus világában feltűnő álláspont), a szovjet-kommunizmusban nem Marx eszméinek megtestesülését látja stb. Attitűdjét a következő kijelentés fejezi ki legjobban: „Szégyenletes lenne, ha az antikommunizmus egész üdvösségét ellenfele anyagi nehézségeitől remélné.” (Uo. 205.) Ennek a kijelentésnek megvan azonban nála a maga hiteles alapja, hiszen ma a világban „nem léteznek tervek, célkitűzések és eszmények” (Uo. 47.) Ebből a gondolatmenetből kijőve is az elitet hibáztatja, amely (kötelességei elől) „dezertál”. (Uo.) [vissza]
8 „Tömegen…nem sajátlagosan a munkást kell érteni, a tömeg itt nem társadalmi csoportot jelöl, de az emberek vagy az embertípusok egy osztályát, mely ma minden társadalomi osztályban megjelenik…” (Uo. 117.) [vissza]
9 Vor allem: Uo. 116. [vissza]
10 Ortega eklektikájához tartozik, hogy egyrészt több okból is pozitívan viszonyul a parlamentarizmushoz, miközben könnyű szívvel ironizál is a parlamentarizmuson, amelyik például – ahogy az egyik helyen írja –, nem több, mint a „választási körzetek beosztása” (uo. 173.) [vissza]
11 Egy helyen például a tömegember „pszichikai diagramm”-járól beszél (uo. 82.), kísérletezik a „tömegnép” fogalmával (uo. 149), stb. [vissza]
12 Ld. például: „Barbár normák tulajdonképpeni értelemben nem léteznek. A barbárság a normák és a magasabb intézményekre való hivatkozás hiánya.” (Uo, 77.) [vissza]
13 Egy fontos definíció: „A társadalomnak tömegre és elitre való felosztása… nem társadalmi, de emberi kategóriák szerint osztályoz… (uo. 12). – Vagy a „tömegember-tömeg” dualitáshoz: „Szigorúan véve a tömeg-létet pszichológiai kategóriaként kell értelmezni, anélkül, hogy ehhez az egyéneknek nagyobb tömegben kellene fellépniük…” (uo. 11.) [vissza]
14 Mind a Tömegek felkelésében, mint más korábbi műveiben közvetlenül is fellép a politikai alrendszer kitüntetésének magatartása ellen. A politika „csak kirakat”, a „szociális lényeg körete”, vagy éppen, ha a politika „betegeskedik”, akkor a baj még nem nagy… [vissza]
15 Ebda, 137. [vissza]
16 Uo. 209. - Ld. még 143. [vissza]
17 Így esik szó a társadalmi kiegyenlítődésről (uo. 25.), a „nivellálódás”-ról (uo.). Részletesen beszél például a „város” problematikájáról is (uo. 168.) Vagy egy másik vetület: „Newton meg tudta alkotni a maga elméletét, anélkül, hogy sokat értett volna a filozófiából, Einsteinnek azonban ismernie kellett Kantot és Newtont ahhoz, hogy kialakítsa nézeteit.” (Uo. 123.) [vissza]
18 „Ma egy demokrácia fölötti demokráciában élünk, amelyben a tömeg közvetlenül cselekszik, törvények nélkül…” (Uo. 14.) [vissza]
Halászok
Műterem
Sárközi László valószínűleg akkor született igazi életére, hosszú évek gyötrelmes világra küszködése után, amikor az első verssort leírta. Akkor találta meg élete értelmét, célját, és szerezte meg azt a keménységet, ami ehhez a célhoz hozzásegítette. Amikor tudatosult benne Számvetés című szonettjének az a quartinája, amely öniróniával indul, de magasztos önérzetbe fordul:
Gyerekes kézírásom van és ügyetlen,
tollam tucatnyi, törött, tarka toll
s tudom, egyszer megírom azt a sort
velük, amelyért egykor megszülettem.
(Már ebben a négy sorban is látszik, hogy formaművész: hatszoros alliterációval gazdagítja ezt a vallomását.)
S hogy melyik az az egy sor, amiért a világra jött? Bizony nehéz megmondani ebben a gazdag életműben. De valami ilyesmi, amit ő maga írt a Csikágó szonettciklus Káva Téka-béli megjelenésének (2005) hátlapján:
„Egymaga támasza, önmaga istene, önmaga apja!”
– ami nemcsak egy pontos Én-kép, hanem egyben egy hexameter sor is, méghozzá az a magyar hexameter, ami Dsida tollán született meg, és amit Radnóti is kedvelt: szimultánná tették az antik görög mértéket azáltal, hogy minden ötödik szótag után szóvég állt, így ötszótagos hangsúlyos magyar ütemek is létrejöttek. De a formabravúron túl még valami teszi jelentőssé ezt a sort: a meghatározások mögött feltűnik az a Sárközi, aki nem volt gyerek, akit nem támogatott senki, s aki ezt csak úgy tudta elviselni, hogy ezt az árva, bizonytalan, segítségre szoruló Én-t istenné teszi. Vakmerőség, de ha meggondoljuk, hogy minden teremtés istenhez tesz hasonlóvá, akkor igaz. A legnagyobbak közül is sokan ezt vallották, köztük Michelangelo és Weöres Sándor, hogy csak azokat említsem, akik ezt ki is merték mondani.
Ugyanezt a gondolatot bővebben, a fent elemzett szonettformában bontja ki, és bár nemrégen közöltük az Ezredvégben (2021/10), megismétlem, mert így teljesebben rajzolódik ki egy nehéz sorsból a magasba emelkedni szándékozó költő portréja.
A legmagasabb torony
ars poetica
A leghatalmasabb torony sötét,
magányos és komor uralkodó,
örökre bűvös kört zár köréd.
Legyél szikár, akár bálványozó:
a lelked albatroszként szárnyaljon
és muszáj, hogy olykor kárt valljon:
maradj örök ifjú, ábrándozó!
Soha sem az ész – a szíved vezet,
az érzés és a vágy, az ösztönök,
szeress egy angyalt, szeress ördögöt,
sosincs semmid, de mindened lehet!
Sebeket osztasz – elér sok pofon,
de mindig felkelsz, mert csak így leszel
saját magad… – A legnagyobb torony!
És mit teremtett ez az öngyötrő, magát az ideális felé ösztökélő költő?
A versek felsorolása helyett versformáit fogom bemutatni, mert forma tekintetében valóban egyénit-egyedit, megismételhetetlent teremtett. Megismerkedésünkkor már az első verssel gyomorszájon vágott, pedig ez a vers csupa szépség, már a címe is: Hajnalszonett. És a formája – igen szonett, de nem akármilyen: sorait hexameterek alkotják, tehát szimultán. És ez a legjellemzőbb Sárközire: a legbonyolultabb, legnehezebb forma torkán szorít még egyet: sorait legtöbbször szimultánná teszi. És megújítja a hagyományos formák írásképét is: az ő szonettjében a terzinák közrefogják a két quartinát, tehát egy teljes szonett képlete a sorok rendjében: 3 // 4// 4 // 3. Ez a megoldás, ami a legkedveltebb formája lett, létezik ugyan a világ- és a magyar lírában, de igen ritka, neve sonettesse.
Virtuóz a költői alakzatok használatában: alliterációi gazdagok, hangfestései elbűvölők (a Csikágó utolsó, XLIV. szonettjének utolsó terzináját idézem):
miért nyomja vállam a holnap gondja?
Valahová imbolyog utamon
halvány holdárnyékom árnyékholdja.
Előbbiek mellett kedvelt formája a japán haiku, amit ő szintén a magyar hagyománytól eltérően ír, ezt is szimultánná teszi azáltal, hogy felfedezi: a haiku 17 szótagja ugyanannyi, mint az ideális hexameter (amelynek minden lába daktilus) 17 szótagos megvalósítása. Nosza, ötvözzük a kettőt! – mondja Sárközi, és máris megvan az új forma. De ehhez a formához egy játékot is társít: felújítja a régi japán hagyományt, melyben a haiku-költők egymásnak küldözgették miniatűr verseiket; aki megkapta, az folytatta és tovább küldte, így végeláthatatlan haiku-láncok keletkeztek. Az így egymást követő haikuk kezdősoraikkal kapcsolódtak az előzőhöz, végül is mindegyik egyformán fontos része lett a láncnak, a „szonetteket” pedig azonos sorok kezdik és zárják – keretet alkotnak.
Sárközi játéka természetesen összetettebb: most a szonett sorait dobogtatja meg hexameterrel, és mindeközben a haiku műfaji kötelezettségeinek is eleget tesz: a terzinákba és a quartinákba belekomponálja az évszakszót, a kigót. Háromszoros vers jött létre ezáltal: a sorok ritmusa hexameter, tagolásuk szonett, tartalmukat az évszakszók határozzák meg.
Ezeket a háromszoros verseket írja, nagy örömünkre, Sárközi László.
VI. szonett
Macuo Basónak
Árva világod elosztja az ősz: nyomokat hagy a nyárban – szeptember
sárga a táj, de a bokrok alatt tücsök éneke hallik, – október
alszik a fűzfa, magányosan int neki tükre a sárban. – november
Lágyan esik le, felolvad a nyelvemen; éteri ízek, – december
íme az égi s a véges. Ugyancsak a semmibe hajlik. – újévi haiku
Zajlik a víz, aromás tea; jégszirom illata habzik: – január
tarts ki! hiszen pici korty csak a tél, noha fájdul a szíved. – február
Sarjad a zsenge vetés, valahol csalogány szava szárnyal – március
s áztam – a bőrömig! és a varangy? hasal: ágya a bánat. – április
Lábaim állnak: az utca kövén lila orgona szárad, – május
száll a tücsök – ni! de röpke a röpte! csak éjszaka szájal. – június
Gömbök a porban: a fecskeraj álmai megtörik árnyam, – július
szánjad a nap sugarát; felemészti a távoli tájat, – augusztus
bátran előre haladsz, hova fény sose hull, csak az ágak. – halál haiku
I.
léptek dobognak
csendes utak mély pora
lassan ülepszik.
…lassan ülepszik
a vér. Bíborló csönd ül
nagy kardok élén…
nagy kardok élén,
talán, rozsdamart foltok;
léptek dobognak…
II.
Földre hull. Vagy sem…
Mi lehet belőle így?
madáreledel!
Madáreledel?
Zöldellő árvakelés
őszi kert mélyén.
Őszi kert mélyén
virágok fáradt feje
földre hull, vagy sem…
III.
A páfrányfenyő
zöld ruháján sárga folt.
Novembert köszönt.
…novembert köszönt;
uras varjak sétálnak
szeméthalmok közt.
Szeméthalmok közt
sárga lánggal, telet vár
a páfrányfenyő.
IV.
Földet művelek,
palántázok és oltok.
Alszom. S a lélek…
Alszom. S a lélek
álomvilágot alkot.
Kettős lét örvény.
Kettős lét… örvény:
verseskönyvet írok és
földet művelek.
V. (1. hexameteres haiku)
Rongykupac alszik
a koszban, egy arc tele
sárgamosollyal…
Sárgamosollyal
a kőhasadékon egy
erdei írisz…
Erdei írisz
a hanton. Előtte a
rongykupac… Alszik.
VI.
Szélfútta nyárfák,
rőt avarszőnyegeken,
a tavaszt várják.
A tavaszt várják
ruhaszekrényem alján,
elnyűtt cipőim.
Elnyűtt cipőimmel
együtt ez az élet.
Szélfútta nyár, fák…
VII.
Másfele járok,
szavakból szövöm a csend
szótlan hálóját.
Szótlan hálóját
szőke szállal szövi át
az őszi napfény.
Az őszi napfény
árnyak lobbanó árnya.
másfele járok…
VIII. (2. hexameteres /karácsonyi/ haiku)
Furcsa karácsony:
a föld ürülékes, a
varjak a fákon…
Varjak a fákon,
a nyár dala őrzi a
téli akácot.
…téli akácot
ölelnek a fényei.
Furcsa karácsony.
IX. (szilveszteri haiku)
Az új év szele
sem érinti a várost;
sár van s harang szól.
Sár van s harang szól
messze tanyánktól távol.
Hív és marasztal…
Hív és marasztal
kürt, petárda s hátsókból
az új év szele…
X. (újévi haiku)
Eső csepereg
az új év első reggelén.
Nekem sokadik…
Nekem sokadik
napom egy sem új; szántott
földben kavicsok.
Földben kavicsok,
ekenyomon újra fent…
Eső csepereg.
XI. (3. hexameteres haiku)
Sárga a táj, de
a bokrok alatt tücsök
éneke hallik
…éneke hallik
a völgyben, a vén hegyen.
Ott szüretelnek.
Ott szüretelnek,
ahol vet a csend szaga,
sárga a táj, de…
XII. (4. hexameteres haiku)
Alszik a fűzfa,
magányosan int neki
tükre a sárban.
Tükre a sárban
az őszi világnak. A
meztelen árnyak…
Meztelen árnyak
inognak a partokon
alszik a fűzfa.
XIII. (5. hexameteres haiku)
Lágyan esik le,
elolvad a nyelvemen;
éteri ízek…
Éteri ízek,
anyám kenyerét szelem…
álmok igéznek.
Álmok igéznek.
Elült a galamb: szava
lágyan esik le.
XIV.
Kiszáradt patak,
medrében kopott kövek,
még görögnének…
Még görögnének…
s csak virrasztanak önnön
hantjaik fölött.
Hantjaik fölött
a kósza szél mond imát.
Kiszáradt patak…
XV.
Ha rajtad élnék,
sápadt arcod taposnám
s a földet nézném…
S a földet nézném,
hol a tócsák tükrében
a világ ragyog.
A világ ragyog
fény hatná át éjemet,
ha rajtad élnék.
XVI. (6. hexameteres haiku)
Íme az égi
s a véges. Ugyancsak a
semmibe hajlik.
Semmibe hajlik
az új születése. Az
út vele indul.
Út! Vele indul…
A lét a halál maga!
íme az égi.
XVII.
Kutyák ugatnak
holdtalan sötét éjen,
védik csendjüket.
Védik csendjüket:
szirmába bújik a kék
Golgota-virág.
Golgota-virág
cserepe az Újvilág.
kutyák ugatnak…
XVIII.
…avarszínűre
égett keze – nem hoz pénzt.
Számlát nem nyitok.
Számlát nem nyitok,
fóliasátor estben
tűnt sorsa – ragyog.
Tűnt sorsa – ragyog,
keze színe változott.
Avarszínűre.
XIX.
Kurjantás hallik,
fejik a teheneket.
Itt alszik a csend…
Itt alszik a csend:
vakító fény s a zene
őszi takaró.
Őszi takaró
altat várost és falut.
Kurjantás hallik
XX.
Őszi utakon
falevelek hevernek,
sárba tiporva.
Sárba tiporva
rohant tova: nem leszek
így soha Buddha.
Így soha. Buddha
Dharma, Sangha, samsara
őszi utakon
XXI.
Harcosok sírja.
Hegyek ölén kőkereszt,
fiatal évek.
Fiatal évek;
fejemen kakukkfészek,
lábamon bakancs.
Lábamon bakancs
talpa alatt sorsom: a
harcosok sírja…
XXII.
Zúzmarás a táj,
fakopáncs vési dalát
az öreg nyárba.
Az öreg nyárba
varjú vájja karmait;
zilált toll-labda.
Zilált toll-labda
fagyott hantokra hullva…
Zúzmarás a táj.
XXIII.
Zúzmarás vén fák
Őrzik a reggel csendjét.
Búcsúznak ők is…
Búcsúznak ők is:
malac a szerencsétől,
a virsli – tőlem…
A virsli tőlem
érkezett, körbeveszik
zúzmarás vén fák…
XXIV.
Hideg szelekkel
búcsúzik a január.
Utad fut tovább.
Utad fut tovább,
ifjúságod emléke
őszül meg velem.
…őszül meg, velem
őrzöd a percet, szemközt
hideg szelekkel.
Jelmezterv a Kártyajáték című baletthez
Lassan huszonöt esztendeje Szegeden évről évre irodalmi antológia jelenik meg – más vidéki városokból nem tudni ehhez hasonló folyamatosságú, hasonló tematikájú kiadványról. Az antológia címe kezdetben Szegedtől Szegedig volt, ebből lett a Szeged Antológia, majd a jelenleg megjelenő Szegedi horizont. Változott a cím is, és a tartalom is, ám a lényeg – a szegedi, a Szegedről elszármazott, valamint a Szegedhez kötődő írók, költők irodalmi kiadványban történő szerepeltetése, s ezáltal a város irodalmi életének bemutatása – maradt. Az egyedülálló kezdeményezésről, annak kacskaringóiról, illetve a mostani, „egyszerre lokálpatrióta és értékorientált” antológiáról Kiss Ernő korábbi felelős, illetve egyik főszerkesztőt, és Bene Zoltánt, az egyik jelenlegi szerkesztőt kérdeztük.
A kezdetekről szólva Kiss Ernő elmondta, hogy a kezdeményezés a szegedi Bába és Társai Kiadó vezetője, dr. Majzik István nevéhez fűződik. Dr. Majzik István 1997-ben úgy látta, hogy a szegedi írókat össze kellene fogni, mert nincs semmiféle kapocs, ami a különböző alkotókat összetartaná. A Magyar Írószövetségnek ugyan mindig is volt szegedi csoportja, de ez abban az időben nem nagyon működött; egyébként ennek csak olyan személy lehetett tagja, aki egyszersmind írószövetségi tag is volt, ebből pedig nem akadt túl sok a városban.
Az elgondolást tett is követte: 1997 december 17-én a szegedi Bálint Sándor Művelődési Ház – amelynek igazgatója Kiss Ernő volt – Bálint Sándor Emlékszobájában dr. Majzik István és Kiss Ernő megalapították a szegedi írók társaságát – egyelőre pontos elnevezés nélkül. Kiss Ernő gyűjtötte össze az alkotók neveit, akiket a csoportba meg kellene hívni. Összehívták az ismert szegedi írókat, harminc-negyvenen voltak. A következő összejövetelen már fölmerült, hogy kellene egy szegedi antológia. (Ilyen már volt az ötvenes években a városban – a Szegedi Fiatalok Antológiája –, s szintén fiatal szerzőktől a hetvenes évek végén és a nyolcvanasok elején megjelent két antológia, a Gazdátlan hajók, illetve A hazatérés lehetőségei.)
Helyi és országos szerzők
Az új antológiát a Bába és Társai Kiadó adta ki s finanszírozta; a kiadványt az első évfolyamtól kezdve napjainkig támogatja a szegedi önkormányzat is. Az antológiához zsűrit kértek fel, a zsűrizés munkáját Simai Mihály, József Attila-díjas költő vállalta, aki egyszersmind az antológia főszerkesztője is lett. Közben 1998-ban – az immár névvel is ellátott – Szegedi Írók Társasága egyesületté alakult; ugyanekkor – a nemrégiben elhunyt – Tandi Lajos művészeti író kezdeményezte, hogy tartsák meg évente A Szegedi Vers Ünnepét, Juhász Gyula születésnapja környékén, s A Szegedi Próza és Dráma Ünnepét, Dugonics András, az első magyar regény szegedi illetőségű szerzője születésnapja táján – ez a sorozat a mai napig fönnmaradt. Ebbe a folyamatba illeszkedett be, hogy elindult az anyaggyűjtés a tervezett antológiába. Ekkor dőlt el az is, hogy az antológiának Szegedtől Szegedig lesz a címe, s hogy nemcsak a Szegeden élő, hanem a városból elszármazott, illetve a városhoz kötődő szerzőktől is közöl írásokat. Így a Szegedről elszármazott, Sopronban élő Sarkady Sándor is adott ebbe az antológiába alkotást, nem beszélve az országos jelentőségűvé vált szerzőkről, mint Temesi Ferenc, Ördögh Szilveszter, Szepesi Attila, Veress Miklós, és még sorolhatnánk. Visszatekintő jellegű is volt az első antológia, hiszen szerepeltette az 1989-ben elhunyt Ratkó Józsefet, s az 1997-ben meghalt, nagyon értékes költőt, Petri Csathó Ferencet is.
Az összeveszett zsűri
A következő szám előkészítésekor a Szegedi Írók Társasága alapítói meghatározták az antológia szerkezetét: lesz egy lírai, egy prózai, és egy tanulmány-fejezete. Az 1999-es antológia már ezzel a szerkezettel jelent meg, s Kiss Ernő, aki a Szegedi Írók Társaságának alapító titkára volt 2002-ig, arra törekedett, hogy az időközben beérkezett bírálatok élét csökkentse, ugyanekkor jelentkezett felelős szerkesztőnek is. Ment is a munka éveken keresztül, Kiss Ernő egyben tartotta a különböző fejezetek zsűrijét, és ő korrektúrázta az elfogadott munkákat, hogy már kész anyag kerüljön a tördelőszerkesztőhöz, Turi Józsefhez.
2000-ben a zsűri összetétele – mert tagjai az előző évben alaposan összevesztek, s egymás alkotóit, sőt időnként egymást is „kizsűrizték” – megváltozott, a lírai fejezet szakértője a korán elhunyt Szigeti Lajos Sándor lett, a prózáé és a tanulmányoké az azóta szintén meghalt Ördögh Szilveszter. Kiss Ernő mindkettejük munkáját generálta, előfordult, hogy ő vitte el Ördögh Szilveszternek az anyagot Budapestre. Mivel a zsűri ekkor sem tudott mindig kiérlelt döntést hozni, Kiss Ernő készített egy összefoglalót az írótársaság elnökségi tagjai részére, melyben lefektette melyek lennének a legfontosabb szempontok, amelyeket követnie kellene az antológiának, s javasolta, hogy a következőkben a Szegedi Írók Társasága elnöksége vállalja magára az antológiába fölkérendők névsorának összeállítását.
Időközben bővült az antológia szerkesztősége, 2005-től Tandi Lajos határozta meg az antológia külső megjelenését, és ő tett az illusztrációkra javaslatot. 2004-ben Simai Mihály lemondott a főszerkesztői tisztségről, s a tördelőszerkesztő személye is változott: Turi József helyett Bartos Ferenc lett a tördelő, Veszelka Attila költő lett a főszerkesztő, majd 2006-ban dr. Majzik István és Veszelka Attila Kiss Ernőt kérték fel a főszerkesztői munkára – ő egyébként, mint említettük, felelős szerkesztő is volt. Innentől Kiss Ernő irányításával jelent meg az antológia. Kezdettől fogva ő szervezte a kiadvány városházi bemutatóit is; az ünnepségeken mindig ott volt az alpolgármester, a mecénás-kiadó Bába és Társai képviselője, s valamelyik, Szegedről elszármazott jelentős író is.
Kiadványok sora
2007 végén egy szűk kör azt javasolta, hogy Tandi Lajos legyen az antológia kurátora, miközben a főszerkesztő Kiss Ernő maradt. 2008-ban, A Reneszánsz Évében Tandi Lajos azt javasolta: az antológia tematikus legyen, és a reneszánszhoz kötődjék. Volt, aki ezt betartotta, s volt, aki nem; Kiss Ernő személy szerint a korán elhunyt Rózsa János szegedi költőről írt tanulmányt. A 2009-es antológia összeállítása során Kiss Ernő közreműködését már senki sem igényelte, bár ő szívesen csinálta volna tovább. Az antológia Tandi Lajos vezetésével, és – 2015-től – Szeged Antológia címmel folytatódott (2014-ben megszűnt a Bába és Társai Kiadó, ezután 2017-ig a Szeged folyóirat kiadásában jelent meg). Mindeközben 2011-ben Veszelka Attila, akkoriban még írótársasági elnök, Kiss Ernőt fölkérte, hogy rendezze meg a Bálint Sándor Művelődési Házban a szegedi vers, illetve a szegedi próza s dráma ünnepét – ezt az évi két irodalmi estet kilenc évig a Bartók Béla Művelődési Központban, majd annak megszűnése után a Reök-palotában rendezték meg – és ez azóta is folytatódik. Volt idő, amikor a két ünnephez egy-egy, a „nagy” antológiától független miniantológia megjelenése is kapcsolódott, Szegedi Szép Szó címmel, Tandi Lajos szerkesztésében (sőt irodalmi folyóirat is megjelent abban az időben a városban, Szegedi Szépírás címmel, melynek főszerkesztője Polner Zoltán költő, újságíró volt). Mindezeket szintén az akkor még működő Bába és Társai Kiadó szponzorálta s jelentette meg.
Új idők, új antológia
2017-ben pedig elindult a Szegedi horizont, az új antológia, Bene Zoltán, sokkötetes, és számos irodalmi díjjal elismert író, illetve Diószegi Szabó Pál költő szerkesztésében. Valójában ennek a hátterében is a Szegedi Írók Társasága működik, melynek Bene Zoltán a titkára, s Diószegi Szabó Pál az elnöke. Pontosabban: a válogatás 2017-ben és 2018-ban a Szegedi Írók Társasága kiadványaként jelent meg, azóta pedig a Társaság, s a szegedi Somogyi Könyvtár közös kiadványaként lát napvilágot, Szeged Város támogatásával.
A szegedi irodalmi élet, és az antológia változásairól Bene Zoltán, a Szegedi horizont egyik szerkesztője – aki az Irodalmi Jelen, a Pannon Tükör, s a Szeged folyóirat szerkesztője is – számol be. Van miről, hiszen sok dolog módosult az antológia körül – ezt a szerkesztők össze is foglalták az első, 2017-es Szegedi horizont megjelentetése érdekében Szeged városának könyvtámogatási keretéhez benyújtott pályázatukban. Idézünk a pályamunkából: „Úgy gondoljuk, a korábbi évek során megjelent Szeged-antológiák, úgy a Szegedtől Szegedig mint a Szeged Antológia egy útkeresés állomásai voltak, a megjelent kötetek, tagadhatatlan érdemeik mellett, számos problémát vetettek föl, amelyekre eleddig nem születtek valódi megoldási javaslatok. Meggyőződésünk, hogy a megoldás kulcsa nem egyéb, mint hogy egy Szeged-antológiának klasszikus, retrospektív antológiává szükséges változnia, amelynek anyagát a nagy országos antológiákhoz (Körkép, Az év novellái, Szép versek, Az év versei)s hasonló, mégis ’helyspecifikus módon’ állítanák össze a szerkesztők. A korábbi évek gyakorlatával, mely az első közlést másod- és sokadközléssel kombinálta, föl kell hagyni (…) A Szeged-antológiák célja a jövőben véleményünk szerint a következő kell legyen: a szegedi s Szegedhez kötődő írók, költők előző évi, folyóiratokban megjelent termésének legjavából nyújtani át egy reprezentatív válogatást. (…) A szerkesztők az elmúlt év irodalmi lapjait szemlézik, összegyűjtik a Szegedhez kötődő szerzőknek a folyóiratokban megjelent műveit, majd ezekből kiválasztják azokat, amelyeket az antológiába szánnak. Nyilván teljességre törekszenek, ám úgy a szerzők, mint a művek kiválasztásakor két szempontnak együtt, egyszerre kell érvényesülnie, ez pedig a Szegedhez való kötődés és az érték. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a szerkesztőknek egyszerre kell lokálpatriótának s értékorientáltnak lenniük.”
Azóta eltelt néhány jó esztendő, s az eredményt évről évre olvassák Szegeden – és nemcsak Szegeden.
Az ókortól jelentkező költői versenyek sajátos változata egy-egy vers többszöri lefordítása, amire a magyar költészetben is több példa akad, gyakran csak látens versenyt képviselve. A verseny akkor látens, ha a költők nem rivális műalkotások megalkotásának szándékával készítik el műveiket. Nagy figyelmet szenteltek annak idején Johann Wolfgang Goethe Wanderers Nachtlied (A vándor éji dala) című, Über allen Gipfeln kezdősorú, 1783. szeptember 7-én költött versének. E nyolcsoros lefordítása különösen a nyugatosok (Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Móricz Zsigmond, Gellért Oszkár, Szabó Lőrinc) körében volt virtus, explicit, nemcsak látens versengés (Kosztolányi 1999: 409–416; utólag, az egykori vitákat is felelevenítve említi Kárpáti 1961: 41–42, Szabó Ede 1967: 93–96), majd Makkai Ádám szentelt egy egész könyvet az általa elért, különböző stílusú fordításainak (1996). A korábbi közléseket összegezve 12 műfordítást sorakoztatok fel, az értékelést az olvasóra bízva. (Mindegyik címe A vándor éji dala.) Íme az eredeti:
Über allen Gipfeln
Ist Ruh’,
In allen Wipfeln
Spürest du
Kaum einen Hauch.
Die Vögelein schweigen im Walde.
Warte nur, balde
Ruhest du auch
(idézi Kosztolányi 1999: 411, Kárpáti 1961: 42, Szabó 1967: 93, Makkai 1996: 1, 2005: 297; idézve elemzi Fónagy 1989: 214).
Szabó Ede nyersfordítása a következő:
Minden hegyormon
Nyugalom,
A fák koronáin
Alig érzel
Egy rezzenést.
A madárkák hallgatnak az erdőn.
Várj csak, nemsokára
nyugszol te is
(Szabó 1967: 93).
Goethe versének régebbi műfordításai közül Szász Károlyé és Dóczi Lajosé kanonizálódott.
Völgyön, hegyen
Mi csend!
Az ág-hegyen
Szellő se leng,
Fű sem hajol.
Bokrában hallgat a madár.
Várj, nemsokára már
Te is megnyughatol!
(Szász Károly, idézi Kosztolányi 1999: 413–4, Szabó 1967: 94, Makkai 1996: 101–2).
Völgyön, hegytetőkön
Csend.
Fákon és mezőkön
Szellő se leng.
Hallgat a madárka,
Nincsen nesz sehol.
Ne félj, nemsokára
Te is megnyughatol
(Dóczi Lajos, idézi Kosztolányi 1999: 414, Szabó 1967: 94, Makkai 1996: 102).
Egy harmadik korai fordítás Spóner Andoré:
A fák tetejében
Mély csend.
Egész erdőben
Alig leng
Egy kis szellő.
Nem hallani már a madárdalt,
Hozzád is, várj majd,
Nyugalom jő
(idézi Kosztolányi 1999: 415, Makkai 1996: 102).
Kosztolányi Dezső maga így oldotta meg a feladatot:
A szikla-tetőn
Tompa csönd.
Elhal remegőn
Odafönt
A szél lehellete is.
Madárka se rebben a fák bogára.
Várj, nemsokára
Pihensz te is
(Kosztolányi 1999: 415, idézi Kárpáti 1961: 42, Szabó 1967: 96, Makkai 1996: 3).
Rivális fordítással állt elő az ugyancsak nyugatos, ám versben keveset felmutató Móricz Zsigmond is:
Ott nyugszik a csúcsokon
A csend
És itt a lombokon
Alig leng
Szellő, ha sejted is.
Az erdőn is hallgat a kis madár.
Várj csak, nemsokára majd
megnyugszol te is
(idézi Kárpáti 1961: 42, Szabó 1967: 96, Makkai 1996: 3).
A nyugatosok vetélkedéséből nem maradt ki Tóth Árpád sem:
Immár minden bércet
csend ül.
Halk lomb, alig érzed,
lendül:
sóhajt az éj.
Már búvik a berki madárka.
Te is nemsokára
nyugszol, ne félj
(idézi Kárpáti 1961: 42, Szabó 1967: 95, Makkai 1996: 2, 2005: 297).
A csendet idéző lepke a fordítások sorában Gellért Oszkár leleménye:
A bérceken körül
Nyugalom.
S a lombokon el ül
A halk fuvalom
Lepkéje is.
Csőrét a madárka se nyitja szóra.
Várj, közel az óra
S nyugszol te is
(idézi Borbély 1976: 93).
A német lírához vonzódó Szabó Lőrinc szintén előállt Goethe művének egy fordításával:
Csupa béke minden
orom.
Sóhajnyi szinte
a lombokon
a szél, s megáll.
A madár némán üli fészkét.
Várj; a te békéd
sincs messze már
(idézi Szabó Ede 1967: 95, Makkai 1996: 3, 2005: 298).
A fordítók sorából nem hiányozhat Weöres Sándor sem:
Valamennyi ormon
Tág csend.
Mindannyi lombon
Átkereng
A gyönge szél.
Madárnép gunnyad az ágra.
Várj, nemsokára
Nyughatsz, ne félj
(idézi Makkai 1996: 2).
Illyés Gyula A vándor esti dala címen tette közzé a fordításversenybe beszállva, 1968. november 2-án szerzett változatát:
Fönn a hegycsúcs mind már
a csöndé;
lenn egy lomb nem himbál
többé –
Egy pici nesz –
s elhallgat a fán a madárka.
Várj. Nincs sok hátra.
Te is pihensz
(Illyés 1971: 335).
A korábbi fordításokat összegező Makkai Ádám saját változata:
Már csend ül
minden bércen,
a szellőt is alig érzem –
sóhajt a fáknak koronája.
Akárcsak erdőn a madárka,
hallgat az is – ez is.
De várj csak: nemsokára
nyughatsz te is
(Makkai 1996: 4, 2005: 298).
Tandori Dezső megoldása következő:
Már minden ormot
Csend borít,
A fákon a lombot
Alig
Járja a szél,
Madarak csendje az erdőn.
Érted is eljön,
Várj csak, az éj
(1981).
A vers saját maga általi fordításáról, saját belső útjairól Tandori – minden korábbi virtuskodást felülmúlva – kíméletlen részletességgel emlékezett meg (1981). A látens, sőt explicit költői verseny lehetősége azonban azóta is fennáll.
Szabad Olaszország
A régi trubadúrok – okszitánul, és valójában trobadorok – versesköteteinek elején hosszabb-rövidebb életrajz állt (vida) és magyarázat (razo). Nem lehet tudni, ki szerezte azokat, valóságalapjuk csekély, az őket létrehozó képzelet erős, mint a költészet. Funkciójuk leginkább a versek iránti érdeklődés felkeltése lehetett, mert ne felejtsük el, a verseket akkoriban még énekelték, nem olvasták. Mintha ezt a funkciót töltené be Benyó Tamás Lekésve című kötetének utolsó lapja:
„Benyó Tamás 1971-ben született Budapesten, két gyermek édesapja. Útja vargabetűk sorozata: sokfelé élt és dolgozott. Jelenleg művészetterápiás csoportokat vezet fiataloknak. Írással harmincöt éve foglalkozik.”
Ez legalább olyan érdekes, mint a 12. században született Peire Cardenal vidája: „Gyermekkorában az apja beadta a Puy-en-Valay káptalanhoz, hogy kanonokot neveljenek belőle. Férfikorba érve azonban a világi hiúságok rabságába esett, hiszen fiatalnak, szépnek, vidámnak érezte magát, és dalokat kezdett költeni.”
„Trobar” okszitánul annyit tesz, mint verset szerezni, illetve: beletalálni. Azt, hogy Európa a 12. században gyökeresen új, ha tetszik modern irányba fordult, azt nem az egyetemek és – az arab közvetítéssel újra megtalált arisztotelészi logika terepén halálbiztosan mozgó – professzoraik jelezték, hanem a trobadorok, akik a gyönyörködtetés szándékával felszárnyaltatott költészetben merték jelezni azt, ami az ember: a bizonytalanságot. Az elsőnek tekintett trobador, Aquitániai Vilmos így ír:
Nagy semmiről zeng énekem,
Nem szól bizony, még rólam sem,
Nincs ifjúság, nincs szerelem,
Verselgetek,
Érzem, hogy elszenderedem,
Ringat nyereg.
Nem érdekes? Nem rímel rá, hogy „A semmi ágán ül szivem”? Vagy amint Benyó Tamás kötetnyitó versében olvassuk:
Behunyom szemem
utazom.
Emlékeim peremén
egyensúlyozva
több lettem,
kevesebb.
(Behunyt szemmel)
Amikor ma a trubadúrköltészetre visszatekintünk – leginkább Verdi A trubadúrjának varázslatos áriáin és kórusain keresztül, – akkor látunk fényes páncélzatot, kivont kardot, az imádott hölgyért fogadott örök hűséget, bátorságot, fényt és még több fényt. A félremagyarázásoknak köszönhetően mindenekelőtt egy hamis ethoszt, egy nem létező magatartást, és nem a költészetet, amely beletalálás a téma közepébe:
Középen a semmi áll
spirálban kúszik felfelé
a felelősség alól kikandikál
Középen a semmi áll
(Kórkép)
Szóval, a költő, lett légyen zászlósúr, vagy csavargó, örök mozgásban van – akkor is, ha egyhelyben ül –, és lát, de semmiképpen nem indoktrínált részleteket:
Az egész
Kő, vagy éppen az elszenesedett bukás
Egy pléhdoboz, és benne sok-sok tankönyv
A címer, meg egy szétégett villanykörte
Az Egész, amibe lenőttem.
Figyeljük meg: nem „felnőttem”, „belenőttem”, hanem: „lenőttem”.
Van még lefelé? Soha nem az irány a kérdés. A vers alfa és ómega, megszületik és kihuny benne a világ:
Szememben szálka,
Kipiszkálom a jövőt.
Mivégre?
Megakadt tű a bakelit karcos barázdáin,
Sercegve ismételjük kezdettől fogva
A történelem
Végnapjait.
(Chaos)
Aquitániai Vilmos, Ady, József Attila, Pilinszky után már könnyű dolog verset írni, gondolhatná a pallérozott elme – hiszen már az ő tudásuk is a miénk. Valójában a trubadúrizmus végállomása a donquijotizmus. Verset írni pokolian nehéz – csak a pokol tornácára perdülni könnyű:
Vágy-álom
Végső soron
reklám lennék egy tűzfalon,
vagy villám okozta adáshiba.
Öt részletbe rendezve a kötetet, Benyó Tamás – akiben csak úgy lüktet a trobador – végiglépdel az élet, a szellem tájain, kísérletet téve a költői képek lehető legkisebb pontba sűrítésére. Talán akkor jut majd közelebb e célkitűzéséhez, ha átfolyatja magán a kötött verselés kérlelhetetlen szigorát, és megszabadul a verseiben most még bőven fellehető fölösleges jelzőktől, kötőszóktól. Csak egy példa a címadó versből, amelyben a megtalált, nyugodt, lassú ritmust is megbolygatja:
Lekésve buszról, villamosról,
keresztelőről, ballagásról,
egy pályázat leadási határidejéről,…
(Lekésve)
A kiemelt sor nyilvánvalóan túlírt. A szellemesnek tűnő fordulat nem feltétlenül beletalálás, nem azonos a jó verssorral, pláne nem a jó verssel. De íme, az ellenpélda, a kötet talán legkiválóbb költeménye:
A sámán ölelése
fény-árnyék
pöffeszkedik
beszűkült
ereimben
óhaj
csörgedez
többé-kevésbé
híg lé
sima
selymes
bőr
kifeszítve
ében
dobverő
Benyó Tamás hát, mint költő, finom érzékenységével, a világot egy gombostűfejbe sűrítő képességével, még nincs lekésve semmiről. (Benyó Tamás: Lekésve, Hungarovox, 2021)
Díszletterv a Pulcinella című baletthez
Ha manapság nem lenne a magyar könyvterjesztés oly nyomorúságos, mint amilyen, s a politikai-szellemi szekértáborok elkötelezettjei nem tartanák önmagukhoz méltatlannak a másik oldal kiadványainak kézbevételét és említését, akkor akár némi szenzációt is kelthetett volna a francia-savoyai Joseph de Maistre (1754–1840) Elmélkedések című (teljes címén Elmélkedések Franciaországról, 1796,1814) könyvének megjelenése Kisari Miklós fordításában, a Századvég Kiadó Furor Politicus sorozatában. No, nem műbecse, hanem hírhedettsége és „helyi értéke” okán. Ez a munka ugyanis – akárcsak szerzője egész életműve – a nagy francia forradalom és Napóleon utáni reakció-Restauráció fő emlékműve, a mindenkori haladásellenes konzervativizmus, öndefiníciója szerint is reakciós jobboldaliság egyik bázisműve, bibliája, hivatkozási alapja és ihletője. Az Elmélkedések magyarországi jelenléte a legtöbbeknek könyvészeti kuriózum, az eszmetörténészeknek hiánypótló érdekesség – a közélettel foglalkozó értelmiségieknek viszont egyszerre tanulságos és elképesztő fejlemény. A jelenlegi politikai rezsim ideológusainak szimpátiája de Maistre iránt ugyanis nyilvánvaló, elég beleolvasni elméleti folyóiratokba, a kommentárba, melynek 2021/3. száma borítóján és „blokk”-címében ott díszeleg, felkiáltójellel nyomatékosítva, mint közéleti-eszmei jelszó, az, hogy: „Ellenforradalom!” A szó kompromittált előtörténete és jelentése a szerkesztőket nem zavarja.
„Lobogójuk” de Maistre? A kötet gondozó Molnár Attila Károly előszavában szakmailag és erkölcsileg egyaránt kevéssé korrekt módon elhallgatja Ludassy Mária folyóirat-publikációként 1980-ban, tanulmánykötetben (A trón, az oltár és az emberi jogok) 1984-ben napvilágot látott elemző írását de Maistre-ről. Ehelyett Horkay Hörcher Ferenc ellen intéz (nevét újfent „eltitkolva”) oldalvágást, mert ő nem elég jobboldali neki. És teljesen kritikátlan, eléggé sommás áttekintést vázol fel, de Maistre gondolkodásáról.
Az Elmélkedések s a függelékeként közölt Tanulmány „ellenforradalmi” (pontosítása szerint nem „ellentétes forradalmat”, hanem „a forradalom ellentétét” sürgető) reflexiói összemossák a francia forradalom egészét, jogteremtő és „kisiklott” (François Furet), felszabadító és jogtipró időszakát, a zsarnokságellenes lázadást és a jakobinus diktatúrát, az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát és a terrort: mindezt egy kalap, egy füst alatt istentelen, sátáni lázadásnak bélyegzi borzalmas bosszúállást sürgetve. Ám legnagyobb ellensége mégsem a Revolúció, melyet (önellentmondástól sem mentesen) a Gondviselés büntetésének, végzetszerű vércsapolásnak, előidézői megérdemelt „jutalmának” tart. Igazi célpontjai a „magával ragadó erő” elszabadítóiként a vádlottak padjára ültetett felvilágosult-felvilágosító filozófusok – Rousseau-tól („akinél többet senki sem tévedett”) Condorcet-ig és Thomas Paine-ig –, illetve maga a „tévedések századának” aposztrofált egész Fényszázad, a felvilágosodás kora. Paradox módon abban de Maistre sokkal tisztábban látott egyes mai eszmetörténészeknél, hogy Rousseau-t a Szabadság, az emberjogok apostolai közt is az elsőnek tekintette. De Maistre, az obskurantizmus híve, a fanatikus bigottságé és a halálbüntetésé (lásd még a nyelvünkön kiadatlan Pétervári esték vagy a régi magyarításban már hozzáférhetetlen A pápa című írásműveit), a militáns-militarista antipacifista („a háború az emberi faj alapállapota”), melyben szintén az összemosás módszerével él: egyenes utat vizionál a „reformer tizennyolcadik század” (Franco Venturi) és a véres forradalom között. Újfent önellentmondásosan ítéli el azokat az „álmodozókat”, akik emberi-polgári jogokat hirdettek, mondván olyan, hogy „ember” nincsen is, csak „franciák, olaszok, oroszok stb. sőt, akár perzsák” léteznek. Tehát „egyetemes jogaik” sem lehetnek. Kezdjük érteni, miért ünnepli a hazánkban regnáló kurzus de Maistre tanítását: megmondó emberei ugyanezt propagálják tévécsatornákban, napilapokban, kötetekben – lényegében és gyakran szó szerint is. De Maistre szelleme ma Magyarországon köztünk jár, itt kísért. Az új felvilágosodás fényeivel kell rávilágítanunk. Az értelem, a humánum a szabadságjogok sugaraival, a Petőfi emlegette „szellem napvilágával”. Akkor jön el – nem a Kánaán, de legalább a tisztánlátás.
Éjszakai diáktüntetés
Az úgynevezett fülszövegekről és a hátsó könyvborítók szövegeiről általában el lehet mondani, hogy „a reklám helyei”. Ezekben maguk a szerzők vagy mások prózai kötet esetén rendszerint izgalmas részletet közölnek a regényből – vagy novelláskötetről lévén szó valamelyik novellából –, esetleg közvetlenül méltatják (dicsérik) a könyvet. Ballai László kötetében ez is másképp van. A könyvborítón lévő szöveg idézet és méltatás helyett segít a könyv értelmezésében. Megtudjuk belőle, hogy kötetnek nagyjából a közepén olvasható egy kulcsnovella, amelynek motívumai kisebb-nagyobb részletekben szétszórva megtalálhatók a többi novellában is, és „…a háttérben felsejlik a nagyforma, a regény. Különös regény, akkor is összeáll, ha nem elölről olvassuk végig, hanem hátulról visszafelé.” Nyilvánvalóan novelláról novellára haladva történő visszafelé olvasásról van szó.
Ez így talán túlságosan bonyolult szerkezetnek tűnik, ám a valóságban nem így van. Én ugyan csak a régi bevált módon elölről kezdve olvastam a könyvet, de azt hiszem az élmény így sem volt lényegesen más. Ami a fölsejlő regényt illeti, az számomra csak halványan sejlett föl, de erre később még visszatérek.
Noha a kötet írásainak jó része valamilyen módon valóban kötődik az Odüsszeia történetéhez, az író nem vág azonnal a dolgok sűrűjébe, mintha kerülőúton akarná bevezetni az olvasót a könyv világába. Az első novellákban még nem, vagy csak alig esik szó Odüsszeuszról és a görögökről. A Marika és Zsuzsika című elbeszélésben kezd kialakulni a történet, amelyben egy alkoholista klasszikafilológus egy fröccsért bármikor hajlandó elemezni az Odüsszeiát, és bőven idéz is belőle.
A Tróját ostromló görög táborba A parancsnok című, ötödik novellában jut el az olvasó, de ez is rejt meglepetést. A katonák ugyanis kimenőre készülnek, és szorgalmasan rendbe teszik a körletet, nehogy a parancsnok megvonja a kimenőt, ha valami rendetlenséget talál, hiszen „A szkaiai lányok várják már az új nejlonharisnyát. Volt, aki pirosat kért, azért nagy felárat számítottak fel a föníciai kereskedők.”
Az idézet nyilvánvalóvá teszi, hogy ez sajátságosan ballailászlói görög világ, mitológia és történelem. A későbbiek még jobban megerősítik az olvasónak ezt az érzését, bár időnként a szerző ismét búcsút int a görögségnek, és 20. századi történetet ír, mint amilyen a Pádárné című kellemes, anekdotikus novella, amelyben egy Pádárné nevű vállalati titkárnő nevét rendszeresen Kádárnénak értik, és ha telefonon bemutatkozik, a vállalat ügyfelei rohannak teljesíteni minden kérést, megrendelést. Hasonlóképpen szellemes, ironikus anekdota a Zsemle és a miniszter, egy vállalatnál esedékes miniszteri látogatás félreértésekkel teli humoros története. Több hasonló írás is van a könyvben, például a Csárdakirálynő, ebben egy valaha „külföldre szakadt” színésznő itthon eljátssza a világhírű díva szerepét a szájtáti „tisztelőknek”, vagy a Palla Bianka bűnöző lesz, amelyben egy mai szupergazdag családban nevelkedő, a valóságos életet nem ismerő lány véletlenül az élet sűrűjébe, számára ismeretlen, ijesztő világba kerül. Ezek és a hasonló hagyományos novellák a kötet kitűnő darabjai, ha kissé idegenek is a „görög” történetek között.
Később az író újra Odüsszeuszt varázsolja az olvasó elé, ezúttal ismét rendkívüli körülmények között. Az ithakai hős ugyanis 2018. április 9-én Magyarországra látogat, és buszon, villamoson utazva az utasok beszélgetésében megelevenedik előtte a mai magyar világ. Azután egy váratlan fordulattal Jézus megfeszítésének leszünk a tanúi, majd Kínába, Indiába látogatunk, ahol ugyanazon a napon mindenféle fontos és kevésbé fontos esemény történik. A novella címe Április 9, benne nemcsak az idő keveredik, az olvasó is könnyen eltéved a váratlan vágások, az idők és a színhelyek kavargásában. Az Időzavar lényegében hasonló módon egy mindenkori diktátor arcképe. A novellában összemosódnak az idők és a diktatúrák, hol elvtársnak szólítják egymást a szereplők, és erőltetett nehézipari beruházásokról van szó, hol pedig polarizált ellenzékről, pártvazallusok példátlan luxusáról, a nacionalista diktátor pedig a magyarsággal azonosítja magát. Végül még egy király is megjelenik. Humoros játék ez, lehet találgatni, hogy kinek mi jut eszébe olvasás közben. Az olvasó a maga történelmi ismeretei és kora szerint választhat, hogy melyik esetben teszi százegynéhány, hetven vagy tíz évvel ezelőttre a novella idejét.
Történelmi elbeszélések is vannak a kötetben, a Rákosi-rendszer idejéből, a fehérterror napjaiból, majd egy váratlan váltással Bottyán János generális, azaz Vak Bottyán, később II. József idejébe vezeti az író az olvasóit. A II. József koronázása szintén nem hagyományos novella, inkább a szertartás riportszerű leírása. A műfajhatárok elmosódnak a Háromszáz méter magasan című írásban is, amelyet csak akkor nevezhetünk novellának, ha a végletekig kitágítjuk a műfajhatárokat. Ugyanez elmondható a Tűnt utazások című írásra is. Ezt olvasva sem lehet tudni, hol van a határ az írás valósága és fikciója között. Jó szöveg, de nem igazi novella, konfliktus nélküli leírás tájról, történelemről, emberekről.
Ismét olyan írások következnek, amelyek hősei utaznak, vonzzák őket az ismeretlen tájak, emberek. Pillanatképek villannak föl, esszénovella-szerű gondolatfolyamok alkotják a műfaji szempontból ismét nehezen meghatározható írásokat. Talán nem erőltetett gondolatpárosítás, ha ezeknek az utazásoknak a leírásáról ismét Odüsszeusz jut az olvasó eszébe. Annál inkább, mert hamarosan a „kulcsnovella”, az Odüsszeusz a történetben következik.
Odüsszeusz, hogy megbékítse az isteneket a hazatérése utáni ithakai vérengzése miatt, amelynek során végzett az erőszakos kérőkkel, Afrikába zarándokol, ahol királlyá választják, majd a sors visszasodorja Kalüpszó nimfához. Túl hosszú ideig volt távol, már nem érzi otthonának az ithakai palotát. Az író sajátos ötlettel formálja témáját, átírja, illetve továbbírja az eposz történetét.
A kötet utolsó, nagyjából száz oldalán is az eddigi szerkesztési módszert követi az író. Hagyományos és „görögös” novellák követik egymást. Ezek között vannak riportszerű leírások, esszébetétek, hellyel-közzel a szerző „kiszól” a szövegből, és közvetlenül utal napjainkra, ilyen például a Taverna Epidaurosz. Ez az írás jellemző azért is, mert talán ebben van jelen legnyilvánvalóbban Ballai László szerkesztésmódjának egyik jellegzetes vonása. Lazán szerkeszt, olykor szinte csapong egy novellán belül is. Hősei kerek történetet mesélnek el betétként, vagy az író egyszerűen vált, és az írás egészen más történettel és szereplőkkel fejeződik be, mint amivel, illetve akikkel elkezdődött. Ez sokszor jól működik, bizonyítva, hogy a műfaji határok feszegetése érzelmileg-gondolatilag adhat pluszt az írásnak.
Érdekes, hogy a prózai szöveg néhol váratlanul, talán „görög” hatásra, időmértékes lejtést kap, például a Vaddisznók szabadon című novellában: „…nagy valahára az álom ajándékát átvenni ledőltünk…” Vagy ugyanitt néhány sorral lejjebb: „…nem nyilazott sugarával a fénylő nap sem, a záporeső sem járt át…”.
Végezetül még néhány szó a fülszöveg alapján túl bonyolultnak ígérkező szerkezetről és az ígért fölsejlő regényről. Talán az eddigiekből is kitűnik, hogy olvasóként nem éreztem ezt a bonyolultságot, ám az eltérő témájú írások ilyen összeszerkesztettsége kevéssé indokoltnak tűnt. Ami pedig a regényt illeti, az valóban csak nagyon halványan sejlett föl számomra: talán az úgynevezett „görögös” írásokból alakulhatna ki egy formabontó regény, de ezt is csak bizonytalanul írom le.
Összességében érdekes, olvasmányos könyv az Odüsszeusz a történetben, néhány jó, sőt kitűnő novella mellett vannak benne jóízű szatirikus-humoros anekdoták és van több szokatlan szerkezetű, szintén ötletes írás. (Hungarovox Kiadó Budapest 2021)
Ballai László írónak, immáron sokadik kötetét jelentette meg a Hungarovox Kiadó, a mostanit Odüsszeusz a történetben címmel, 2021-ben – ám ezúttal egy novelláskötetet. Ballai László, íróként, inkább a történelmi regényeivel lehet ismerős az olvasóknak, pedig folyamatosan publikálja novelláit, publicisztikáit, elsősorban az Ezredvég folyóiratban, de másutt is.
Igen termékeny szerző. Szinte évente jelentet meg egy új könyvet.
Nagyjából háromféle novellát tartalmaz ez a majd’ 300 oldalas könyv. Történelmi; félig-történelmi (meditatív) félig-jelenkori; és a jelen világában játszódó novellák. A regénytechnikáját már ismerő olvasó felfedezheti a Ballaira jellemző dialógus-kezelést. De másféle dialógus-kezelést is alkalmaz az író: mondhatnánk konvencionálisabbat is. Amikor nem úgy pörögnek a beszélgetések, hogy mintegy folyamatosan átvéve egymástól, és egymásnak továbbadva a gondolatot – mintha szelíden replikáznának egymással –, hanem: „– Jóasszony, ne zavarja a generális urat a csip-csup ügyeivel – keresztezte az útját a kopja nyele. – A Világról van szó – kiáltotta az asszony. – Milyen világról? – figyelt fel rá Bottyán. – A Világról, az én egyetlen tehenemről, amelyet kegyelmességednek kurucai elhajtottak. (120.)
A nyitódarab (Rövidzárlat) kitűnően megkomponált mű: lendületes, helyenként finoman ironikus: „(…) az oldalán jól kivehetően – szinte kitörölhetetlen merítéssel belényomott festékkel – az állt: ’Forever.’ Vagyis, hogy örökké.” Tömegvonzás. (8); és néhol költői is: „(…) kínos lassúsággal becsukódó bejárati ajtókon át hangok szállingóztak. (10.)
Nem kevésbé figyelemreméltó a Szász János és a napisten című novella. Itt az a különleges, hogy a görögségről szóló meditációkat, merengéseket, filozófiai belső monológokat időnként megtöri, megszakítja a jelenkori „prózai” valóság, és ettől lesz kalandos-humoros a történet. De említhetném, sőt említem is, mert említésre méltó – az Ütközések című darabot, mely a horror-karambolokról szól, ám paradox módon a kötet legszellemesebb novellájává válik. Továbbá a Vaddisznók szabadon című is, mely mókás párhuzamot von a vadkanokról, és… egy vállalkozóról…
Nekem az az érzésem, hogy Ballai írásművészete, illetve annak minősége, erőssége – talán a novellákban jut leginkább érvényre. Az már az eddigi regényeiből is kiderült, hogy hallatlan olvasottsága beleszövődik a műveibe, és ez az Odüsszeusz a történetben-nél sincs másképp. Talán a témái miatt érződik a stílusában – elsősorban a regényei esetében – némi anakronisztikusság. A novellákban viszont főleg a jelen időt ragadja meg, és fejezi ki. De valahogy minden művében önazonos. Ahogy a kötet hátsó borítójának szövegében vall magáról, egyes szám harmadik személyben: „(…) Alkotói munkásságának középpontja, mozgatója a szabadság.”
Egy szétesőben lévő – de valami csoda folytán mégis működő – világnak egyik krónikása Ballai – már, ha egyáltalán igényt tartana erre a címre. Figyelemreméltó továbbá, ahogy és amit a nyelvpusztítók iránt érez. 1963-es születésű lévén, a másmilyen-volt-régen-az-egyetemeken-t ekképp világítja meg, egy egyetemistalány kapcsán: „Mindenkit kioktatott, leszólt, megkritizált, az egyetemeken utóbb eluralkodott becsmérlő tónusban és piszkos kifejezésekkel.” (17.); ezért úgy döntött, hogy: „Amikor a sok káromkodástól már zúgott a fejem, sétáltam egyet a korzón.” (18.) És tegyük gyorsan hozzá, hogy Ballaitól nemigen olvasni sem káromkodást, sem egyéb csúnya szavakat. Ebben is rejlik az ő igényes művészi-emberi tartása. Auden írja egy helyütt ezt az idevágó mondatot: Az író állampolgári kötelessége védeni a nyelvet, mert ahol a nyelv kompromittálódik, ott megromlik a gondolat is.
Végezetül: még sok hasonlóan jó művet várunk Ballai Lászlótól, hiszen – legalábbis: írói – életének teljes virágjában van. És az író is, akárcsak: „Odüsszeusz mindig egy másik történetben is benne van, mint ami a sajátja.” (33.)
A szabadságért
Az októberi forradalom
Renato Guttuso: Rocco vasárnapi pihenője
Renato Guttuso: Kilátás a műteremből
Renato Guttuso: Kénbányászok
Renato Guttuso: Halászok