Sortűz (Tanulmány)
Magyarország fanyar ország
nem tűri a mosolyt orcád
olyan vagy te kicsi ország
mint az eltömődött porzsák
ideje volna kirázni
míg a por leszáll kivárni
errefelé piszkos minden
rosszallóan néz az Isten
rejti i-jét az igazság
pedig anélkül csak gazság
azt sutyorogják a népek
pénzért kapni tisztességet
tisztességet és tisztséget
a katedrán birka béget
tudod mért búsul a magyar
mert már minden szájban agyar
aki magyar az mind nyalka
már minden segg ki van nyalva
a bajusz meg kipödörve
ami rossz más tette tönkre
ló nincs de kilóg a lóláb
hasraesett a valóság
ilyet se mindenki látott
minden sarkon délibábok
most az egész ország lázban
nyál folyik az Országházban
no hiszen hogyha vér folyna
az már nem akármi volna
ritka vendég nálunk
zavartan fészkelődő fehér holló
hangja nem panaszkodó károgás
érzelemmentes tényközlés inkább
kibújik belőle szégyenkezve a valóság
kemény fából faragták
hasonlít nagyapámra akit csak egy
kopott fényképről ismerek
az ő hangját vélem hallani
ennek az embernek a szájából
a félénk mosolytól szinte
megnyikordul az arca és belecsusszan
hirtelen a száj sötét üregébe
évei mint üszkös gerendák
füstölögnek egymásra dobálva
egy örömtelen élet bizonyítékaiként
szavai gesztusai őt igazolják és velünk marad
azután is hogy bezárul mögötte az ajtó
későn érkeztél haza
kicsit zaklatottan lopott boldogság
maradék fényével szemeidben
kilátszott belőled egy arc nélküli alak
csapdákat állító vadorzó
nem magyarázkodtál dacos némaságod
vágtad az arcomba szenvedj ha tudsz
ki ne tudna az élet mintha csak erre volna jó
ki volt a tettes ki az áldozat nem számít már
ülünk némán életünk romjai fölött
minden perc tovább tart a kelleténél
nehéz ilyenkor elviselni magunkat
és a másikat az idegent
mert nem az jött haza este aki elment itthonról
vagy nem az ment el reggel akit ismerni véltem
aki valaha engem szeretett
Az alábbi történetet egy falusi embertől hallottam, aki azóta igen megöregedett, vagy már meg is halt. Az esetről a községben szerzett ismereteit bővítette azzal, hogy bepillanthatott a rendőrségi aktába.
Anna eladóként dolgozott a második világháború idején Klein Henrik falusi vegyeskereskedésében. Egyik délelőtt valamiért a raktárba kellett mennie. A hosszú folyosón haladva az egyik üvegezett ajtón bepillantva különös dolgot látott. A zsidó főnöke a padozat egyik deszkáját fölfeszítette, majd egy kicsiny ládikát alája csúsztatott, s a deszkát visszaillesztve, szöggel rögzítette. Az eset Annát igen meglepte, zavarában nem tudta, előre vagy hátra menjen. Végül az utóbbinál döntött. Óvatosan vonult vissza, zajt ne üssön, a konyhában tevékenykedő nagyságos asszony észre ne vegye.
A csontos, munkában edzett, elég magas, szép arcú leánnyal zárás után a tulajdonos közölte, őt és feleségét hamarosan elszállítják. Talán már holnap értük jönnek. Bízik a véletlenben, hogy visszatérhetnek az otthonukba. Az üzletet addig Annára hagyja. A munkát folytassa szorgalommal és becsülettel, miként azt tette ez ideig.
De a Klein házaspár a háború után évek múlva sem tért haza. A magánüzleteket sorra államosították. Az ékszeresládikát Anna magához vette azzal a szándékkal, ha a tulajdonos mégis megtérne, azt tartalmával hiánytalanul neki átadja.
Államosítás után az üzletben Anna helyét más foglalta el. A leány férjhez ment, s a következő esztendőben szőke leánygyermeknek adott életet. A növekvő kiadásokhoz a férj keresménye már kevés volt. A munkanélküli fiatalasszony gyakran gondolt ékszereladásra, de a készlethez nem mert nyúlni. A faluban ugyanis az a hír terjedt, Klein úr a vagyonát aranyba fektette, amit a házban rejtett el. Ha az ékszerek árából jobban élnének, mások számára bizonyossá válna: a kincset Anna birtokolja.
Később aztán az a hír kapott szárnyra, Klein úr magával vitte az ékszereit, hogy ezzel váltsa meg a maga és neje életét. Mivel a házaspár jövetelét hiába várták, úgy vélték, ők is a többi zsidó sorsára jutottak: az ékszereket a németek elkobozták, de az életüket nem kímélték meg.
Az újabb hír kedvezett Annának, s most már mert eladogatni egy-egy ékszert. Terve is volt az aranykészlettel: úgy gondolta, ha a vagyonkáját titokban apasztgatja, több évig szolgál a családja javára. A leánykáját olyan szép ruhákban járathatja, amilyenre sok ember gondolni se mer. És még gyűjtögethet is saját házra. Nem akar sokáig lakni egy fedél alatt az anyósékkal.
De a sors szeszélye kifürkészhetetlen.
Nyár volt. Szénabegyűjtéskor Tóth Béla, az após leesett a kazalról, s a lábát törte. Egyéni gazdálkodóként az öregembernek nem volt társadalombiztosítása. A gyógyítás költségét fizetni önerőből lehetetlenség volt. A megtermett javakból a beszolgáltatás teljesítése után épp annyijuk maradt, hogy éhen ne vesszenek.
Egyik este a sötét szobában az após a fájós lábát borogatta vizes ruhával. A konyhában petróleumlámpa fényénél Anna és az anyósa az asztalnál üldögélve sutyorgott.
– Jól gazdálkodsz az urad fizetésével – jegyezte meg a munkában elnyűtt öregasszony. Az unokám fáintos ruhákban jár… Bizonyos vagyok abban, hogy megtakarított pénzetek is van – lesett a menye arcára, de az semmit el nem árult. Hát folytatta. – Persze, hogy van. És ehhez én az öregemmel hozzájárultunk. Nem kell lakbért fizetnetek. Mért tennétek. Megvagyunk egy fedél alatt… Orvosi segítség nélkül az apjukom lenyomorodik… Ha kis pénzecskével a gyógykezelését támogatnád, igen hálás lennék – és titkon fürkészte a menye arcát.
– Nehéz megélni egy fizetésből – szólalt meg a fiatalasszony. – A szintet csupán ügyeskedéssel tarthatom fenn.
– Egy kisfizetésből élni ilyen flancosan… – ingatta a fejét az idősebb asszonytárs.
– Mire céloz?! – kérdezett rá élesen Anna.
– Én?… Semmire – felelte nyugodt hangon a másik. – Csak kicsúszott a számon…
– No azért.
– Ügyeskedni… Hm… – motyogott elgondolkozva az öreg Tóthné, mint akiben valami mocorog. – Felejtsd el a kérésem, Annus… Megnyugvás nekem, ha ti szépen éltek. Gond nélkül… Majd megsegít minket a Jóisten… Mert az úgy van, ha a szegény ember bajba jut, az Úr kihúzza a kátyúból.
A fiatalasszony elgondolkozva nézte a másiknak az arcát. Azon töprengett, az öregasszony komolyan gondolja-e a szavai jelentését. Úgy tűnt neki, hogy nincs oka kételkedni. És örült, hogy megszabadult egy súlyos tehertől. De felvetődött benne a lehetőség, esetleg a férje is szóba hozhatja, hogy segítsenek az apján, támogassák pénzzel a gyógyulását. Mielőtt ez bekövetkezne, inkább önszántából ajánl fel pénzt az öregéknek. Az egyik ékszer árára gondolt.
Másnap délelőtt a kamrából vezető feljárón a padlásra ment. Az öregék lakrésze felett macskaléptekkel haladt a rejtekhelyhez. A ládikából medállal díszített arany nyakéket emelt ki, melyet nézdegélve a szíve belesajdult, hogy ennek az árát nem a gyermeke javára fordíthatja. Hirtelen felkapta a fejét, mert a padfeljáró egyik lépcsője gyanús hangot adott. A zajra a szíve hevesebben vert. – A macska szökött le – gondolta a saját megnyugtatására, majd távozott az ékszerrel.
A következő nap reggelén Anna autóbusszal utazott a megyeszékhelyre, hogy valamelyik ötvösnél túladjon az ékszeren. Arra ügyelt, hogy kétszer ne nyisson be ugyanabba az ékszerüzletbe. És ez bizony a dolgát nehezítette. Ezúttal egy mellékutcában lévő aranyművest szemelt ki. Az ötvenes éveiben járó üzletember épp egy fiatal párral tárgyalt. A várakozás alatt Anna az üveglapokkal védett árukészletet mustrálgatta. Néhány tárgyon észrevette a futtatott aranybevonatot.
– Mivel szolgálhatok? – szólította meg az erősen kopaszodó, középmagas, sovány ékszerész.
Anna annyira belefeledkezett az ékszermustrába, nem vette észre a fiatalok távozását.
– Eladnék – mondta az asszony, közelebb lépve a pulthoz, és a táskájából kiemelte a medalionnal díszített nyakláncot, s átadta a férfinak. Ez a láncszemeket egyenként vizsgálta, majd rátért a medálra. Amint a hátlapot felnyitotta, az arca elkomorult.
– Hogyan került önhöz a nyakék? – emelte a tekintetét Annára.
– Ez mért fontos?
– Mi a neve?
– Na hallja, furcsa kérdései vannak.
– Okom van ezt tenni.
– Éspedig?
– Ezt az ékszert én készítettem.
– Meglehet – mondta flegmatikusan a nő. – Ez a szakmája.
– Ön ugye nem Klein Henrikné?
– Eltalálta.
– Mégis önnél az asszony medálja.
Anna érezte, elbátortalanodik, de iparkodott fölényeskedni.
– Ez az ékszer sohasem volt a Kleinnéé – válaszolta cinikusan.
– Bizonyítékkal szolgálhatok – mondta az ékszerész.
– Na, ne mondja – gúnyolódott Anna.
– Tessék – fordította a medál hátsó oldalát az asszony felé.
A fiatal nő megütközve meresztette zöldesbarna szemeit a bizonyítékra. A medál belsejében a Kleinné fényképe lapult. Sápadozott az Anna arca. Sejtette, hogy elfogadható magyarázat nélkül a rendőrségen köthet ki.
Csendesen szólott: – Nem vagyok tolvaj… Az ékszer valóban az enyém. Klein úr ajándéka. Alkalmazott voltam az üzletben… A férfi szemet vetett rám, de a próbálkozásai kudarccal végződtek. Ezért a nyakékért már nem bírtam ellenállni.
– Mese ez, hölgyem – legyintett a férfi. – A fénykép ellentmond a szavainak.
– A fénykép?… – nyújtotta a szót Anna. – Az kérem, arra kellett, ha továbbra is ellenállnék, a főnök lopással vádolva kényszeríthetné rám az akaratát.
– Klein úr erről hogyan vélekedne? – suhant végig egy gúnymosoly az ékszerész arcán.
– Ő már sehogyan. Feleségével a lágerben vesztek.
Az ékszerész gyanakvón nézett az asszonyra, aki már szeretett volna odébbállni.
– Tudja mit? Fejezzük be. Kérem az ékszert – nyújtotta a kezét.
– Nálam marad! – mondta határozottan a férfi, majd felajánlott egy jelképes összeget.
– Mért nem ingyért?! – vöröslött az Anna arca.
– Elfogadja? – kérdezte ridegen az ötvös.
Az asszony úgy gondolta, a makacssággal árthat magának. Az efféle foglalkozású egyénnek bizonyosan van összeköttetése a hatósággal.
– Legyen – sóhajtotta.
– Okos asszony – mondta a férfi.
– Mafla asszony – gondolta Anna.
Az üzletből távozva, a város főutcáján bóklászott. Hol találna megfelelő helyet a majdani üzletéhez? Az egyik ékszerbolt ablakán bepillantva különös látványban részesült: az anyósa tárgyalt az alkalmazottal. Vajon milyen ügyben térhetett be az öregasszony? – töprengett. Vásárlás céljából? Nem valószínű. Két nappal korábban még a támogatását kérte a gyógyításhoz. Eladni? Honnan lenne áruja?… Úgy határozott, megvárja, kijöjjön az üzletből, aztán vallatóra fogja.
A kijárat közelében várakozott. Sok időt nem kellett eltöltenie. Az öreg Tóthné egyszer csak megindult az ajtó felé, kezében vörös bankók, melyeket iparkodott a kopottas kézitáskájába rejteni. Kilépve az ajtón, a menye megszólította.
– Anyuka.
– Jé! Te itt?! – kapta rá a szemét az öregasszony. A gyűrött arcán enyhe pír.
– Honnan a szerencséje?! – szegezte neki a kérdést Anna.
– Oh, az ékszer régtől megvolt nekem.
– Tegnapelőtt még semmi.
– Aj, dehogynem. Csak a vén fejemből kiesett, hová tettem. Ma véletlenül akadtam a kincsemre.
És elmondta, hogy lány korában volt egy gazdag udvarlója, aki nagyon csapta neki a szelet. Bármit megadott volna neki, hogy megszeresse. De ez nem történt meg nála. Furcsán állt, mint akinek púp van a hátán. Hát tőle kapta a két fülönfüggőt, meg a nyakéket, amiket most pénzzé tett.
– Már ezután a magam erejéből gyógyítgatom apjukomat – büszkélkedett.
De Anna kétkedett az öregasszony szavaiban. A kitűnő memóriával rendelkező anyós éppen egy igen fontos dologról feledkezett volna meg? Ezt nem fogadta el. Az ügy sántít neki.
Együtt utaztak buszon haza.
Otthon Anna első dolga volt felsurranni a padlásra, hogy ellenőrizze a kincseit. De csak egy pillantást vethetett az ékszerdobozra, mert már kiáltozott neki az öregasszony. Hogy ne kelljen magyarázkodnia, mi dolga a padláson (s hogy ne kelljen hazudnia), hát iszkolt a létrához, azon le a kamrába, ahol már lelt elfoglaltságot alibinek.
Másnap reggel a két öreg bérelt személykocsin utazott a megyeszékhely rendelőintézetébe a törött láb gyógyítása érdekében. Anna férje a közeli kisváros öntödéjébe, leánya pedig iskolába ment. Az asszony különös terveket szövögetve lépegetett a padlásra kedves aranyaihoz. Az már meg sem fordult a fejében, hogy az előző napi bevételből juttasson az öregeknek. Az viszont felvetődött benne, hogy célszerű lesz másik városban üzletelni. Az ötvösök körében gyanús személlyé válhat, és felhívják rá a hatóság figyelmét.
A rejtekhelyről fölemelve az ékszerdoboz igen könnyűnek tűnt. A fedelét felnyitva a látvány megbénította. A ládika üresen tátongott. Ujjaival a ládika belsejébe kotort. Biz az üres.
– Meglopott… meg az istentelen – motyogta az eszméletvesztés határán. Csak a szarufába kapaszkodva bírt talpon maradni. – Ellopta a vagyonkámat – szólott emeltebb hangon. – A kislányom ruhái árát… a házunkra valót!… Hogy a bőr hűljön rá! Húsát a pondrók rágják le! – átkozta az öregasszonyt. – Kiszedem belőle, hová dugta az aranyaimat, a vén szipirtyó! Megőrjít a veszteség! A ragya lepje be a tolvaj némber pofáját! Istenem, segíts!… – tárta karjait a magasba.
Fortyogott benne a düh. Átkutatott minden zeg-zugot, de nem lelt az aranyak nyomára. Dél elmúlt, mire a gépkocsi az öregekkel megérkezett. Elsőnek az anyósa szállt ki belőle. Alig bírta legyűrni magát, hozzá ne rohanjon, a torkát szorongatva vallomásra ne késztesse.
– Hah! – villantak élesen a zöldesbarna szemek – kocsikázásra is futja az ékszereimből!… Üssön meg a guta!
Az öregember a begipszelt lábbal nehézkesen kászálódott ki a kocsiból. Aztán a felesége vállára támaszkodva bicegett a házhoz. Anna részvétlenül nézte a két öreg kínlódását, míg az ajtó be nem zárult mögöttük.
A gépkocsi távozása után az udvaron téblábolva azon morfondírozott, hogyan szedje ki anyósából az arany rejtekhelyét. Merthogy az öregasszony a tolvaj, ehhez kétség nem fért. Amikor az idősebb Tóthné kérte a segítségét, valami olyat mondhatott, amivel a másik személyben gyanút kelthetett a gyarapodás forrása iránt. És ettől kezdődően titkon követte útjain. A padlásfeljáró sem a macska lábai alatt roppant, szerinte.
Már hajlott afelé, hogy átveszi az anyós módszerét, amikor megnyílt a bejárati ajtó és a vénasszony, kezében jókora késsel, kilépett az udvarra. Az irányt a hosszú parasztház hátsó felére vette. Anna közelében haladva, ráförmedt:
– Mi van?! Nem lelsz munkát?!… Mért nem főztél délebédre? Azután benyitott a kamrába, s belépett. Az ajtó nyitva maradt. Anna sunyin elmosolyodott.
A gerendára zsineggel rögzített sonkából ujjnyi széles csíkot szelt az öreg Tóthné, s fordult, hogy távozzék az ajtón, amikor szembetalálkozott a menyével.
– Szeljek neked is? – kérdezte egykedvűen.
– Nem kell – felelte tompán a másik.
Az öregasszony indult volna, de Anna az útját állta.
– Na engedj! – mordult rá. – Éhes az öregem.
– Előbb adja vissza – kérte a menye.
– Mit? – emelte rá tekintetét a másik.
– Tudja maga azt!
– Tudja a fene.
– Amit tőlem elvett.
– Nem vettem én tőled el semmit.
– Amiből tegnap az ékszerésznek eladott.
– Ja, a lánykori…
– Ne hazudjon! – szakította félbe Anna. – Hol a többi?! – förmedt rá.
– Miféle többi?
– Az aranykészletem!
Az idős Tóthné szúrós szemekkel nézte.
– Hát, mégis igazat beszéltek a faluban – jegyezte meg cinikusan.
– Engem a pletyka nem érdekel – fölényeskedett a másik.
– Eltulajdonítottad a zsidó vagyonát.
– Nem loptam.
– Tán ajándékba kaptad. He?
– Ne merjen bemocskolni!
– Nem zörög a haraszt. Majd az urad…
– Fogja be a száját!… Ide az aranyokat!
– Keresd, ahová tetted.
– Ellopta! Maga tolvaj!
–- Jelentsd a hatóságnak – gúnyolódott az anyós.
– Most már elég! – kiáltotta Anna. – Ide az ékszereket!
– Nincsenek.
– Mit tett velük?! – rázta meg vállainál fogva az öreg testet.
– Ne rázogass engem, céda! – emelte a kést marokra fogva a másik.
– Mit?! Én céda?! A szentségét! – fortyant fel a vér Annában, s teljes erejéből a fali polchoz lökte a vézna asszonyt, aki feljajdult, s előre dőlt, akár egy rönkfa.
– Az ékszereimet! – vetette magát rá Anna, és hátára billentette a mozdulatlan testet. A látvány megdermesztette. A kés az öregasszony mellében. A sebből bugyog a vér, s üveges szemek merednek rá.
– Jaj nekem! – tápászkodott fel rémüldözve.
– Mit tettél, Anna?! – szólott egy dörgedelmes hang mögüle.
A fiatal nő hátrakapta a szemét. Az apósa állt két kézzel az ajtófélben kapaszkodva, s dühödt tekintetet vetett a menyére. Az asszony arcából a vér mind a lábába szállt, a szemeiben iszonyú rémület.
– Én nem!… Nem én!… Ellopta az enyémet!… Nem adta! Ő volt!… – hebegett-habogott, mint az eszelős.
– Mi történt, szomszéd? – tolakodott az öregember mellé egy középkorú nő. – Szentséges Úristen! Te Anna! – szólott elszörnyedve. – Rendőrt ide! – lódult a kapu felé, s rendőrt kiáltva távolodott.
Amint megérkezett a körzeti megbízott, Anna csuklóin kattant a bilincs.
Öt évvel később, a pince felújításakor, találtak egy malter nélküli béléstéglát, s a mögötte vájt üregben, viaszosvászonba csomagolva ott lapult a maradék ékszer.
Garázsvásár és turkáló az eszméknek is kijár,
újraépítheti magát a mindenkori janicsár:
a változó elvhez antikolt keret,
garantált lesz tőle a vezérkompatibilis államszeretet…
Kapható gyenge vezető, ki a lojalitásában stabil,
könnyen mozgatható, végtagjain damil,
érti ő a dolgát, a félelme diktál,
ahova kéred, ő mindig odaszignál.
Vagy diktatúra hozzávaló diktátorral,
trendi köntös, mellékelt gyáva elit,
fillérekért kapod hozzá
talpnyalóit és alárendeltjeit.
Van kereslet: nincs kétségem,
polírozott érdemérem,
lejáratás szalagcímben,
program, pogrom minden színben.
Instant beszéd, frappáns szöveg,
plakátmosoly-puskacsövek,
bűntudat és műgyalázat,
hogy ha kell, hát munkaszázad.
(Ne légy finnyás, használt cucc ez,
de nincs kockázat legalább,
ha ismétli a történelem
újra s újra önmagát.)
Uszításra katalógus, sablon-gazdag kínálat,
jól eltalált grafikával: társadalombírálat,
célpont kell a gyűlölethez, úgy lehet az igazi,
forradalom átvehető, a menő itt a tavaszi.
Egymás ellen fordításra
mindig is volt száz recept,
nőmozgalmak, feminizmus,
megvadított szüfrazsett.
Forgatható köpönyegek,
statisztikák bármiről,
ideális reklámarc,
youtube-képes kaszkadőr.
Retusált eszményekkel
az ideák is olcsók már,
ettől vadul minden rendes
áldozatkész honpolgár.
Célcsoportnak kellenek biz’ jelszavak,
könnygáz mellé jól jöhet a tubusba zárt hullaszag,
diadalív, emlékoszlop, márványszínű hős-szobor,
avatásához ingyen adott autentik dalcsokor.
s
Jó ötlet ez:
eszméletlen eszmék szettben,
akció a mémkészletben,
turkáló és garázsvásár:
felkészül egy ellencsászár…
Sortűz (Tanulmány)
Kaiser Lászlónak
A barátom az intenzíven.
Gondolatban gyakran vagyok ott vele.
Kezemben az élet tartókötele,
derekamra csavarom, érvelek, imádkozom,
míg ő fekszik, mint egy felborult Eiffel-torony,
ezerlábnyi vasszerkezet –
mégis úgy képzelem, hogy én visszahozom.
A barátom az intenzíven.
Ott nézelődik egy kereszteződésben,
s én hívom vissza, és tartom őt erősen,
nagyon hiszek a nemlétezőben,
nevezheti tőlem újabb csodának, mit bánom,
valósággá facsart fohászom,
suttogja vissza igened,
ez az egyetlen lehetséges kimenet.
Tudom mit érzel, tudom mit élsz át,
a kurva életbe, tudom,
felajánlottam érted a cinizmusom.
Olajfák Anacapriban
Kedden, pénteken és vasárnap volt piac. Ezek a napok voltak a piaci napok. Hazánk nagyobb községeiben, kisvárosaiban ez a szokás. Aztán hogy melyik piaci nap az erősebb, mikor jön a legtöbb árus és vevő, azt már a helyi szokások alakítják ki. Mindenesetre, elmondhatjuk, hogy vannak erősebb, s gyengébb piaci napok. Az erősebb piaci napokon gyakran előfordul, hogy nincs elég parkolóhely. Pláne egy olyan községben, ahol kevés a kövesút!
Az ilyen, hátrányos adottságokkal rendelkező településeken – erős piaci napokon – az árusok a közeli, szűk utcákon kénytelenek parkírozni.
Nemegyszer előfordulhat az is, hogy egy ház bejárója előtt kénytelenek megállni. Ilyenkor (a jobb érzésűek) becsöngetnek, s megkérik a tulajt, hogy engedje meg, hogy a ház előtt álljon az autójuk. Persze nem ingyen! Igaz, a kisebb településeken senki nem vár semmiféle ellenszolgáltatást, hiszen a legtöbbjüknek autójuk sincs. Na, ilyen esetekben hagynak ott az árusok legszívesebben némi kedvességet. Egy-két pár zoknit, egy pár sült kolbászt, gumicukrot, egy-egy fakanalat…
Ilonka a helyi piactértől kétutcányira lakott. Nem töltötte még be az ötvenet. Két éve vitte el a férjét a rák. Gyermekei szét voltak a világban. Nem sok reménye volt, hogy élete megváltozzon. Egy kisközségben, ahol mindenki ismer mindenkit, valljuk be, valóban kevés rá az esély.
Az egyik pénteki piaci napon, mert ott a péntek volt az igazi, nagypiaci nap, annyi árus gyűlt össze, hogy sok autó a piactértől két-háromutcányira talált csak helyet.
Ilonka bejáróján megállt egy utánfutós Wolksvagen. Az utánfutón fából készült bútorok, fa szobrok, játékok sorjáztak.
Ilonka éppen a nokedlit szaggatta a déli csirkepörkölthöz, amikor kopogtattak. A kertkaput sosem zárta. Nem volt rá szükség.
– Tessék!
– Jó napot kívánok! Fekécs Vilmos vagyok, fafaragó.
Ilonka végignézett a férfin. Volt mit néznie. Legalább százkilencven magas volt, őszülő halántékkal, láthatóan izmos karokkal. És a szeme?! A szeme meg lágy, barna volt, huncut ráncocskákkal körülvéve. (Hm, ez igen! Ez egy igazán snájdig férfi! Pont ilyen kellene nekem! – gondolta magában Ilonka.)
– Isten hozta. Mi járatban, mit szeretne?
– A piacra jöttem, s annyian vannak, hogy itt, az ön háza előtt parkoltam le. Megengedi, hogy itt maradjon az autóm?
Ilonka kinézett az ablakon. Meglátta az utánfutót és az autót is.
– Természetesen. Engem nem zavar. Látja, van ugyan garázsunk, meg volt egy autónk, egy Skodánk is, de ahogy a férjem meghalt, eladtuk. Nekem nem kellett, a gyerekek meg… Az egyik Angliában van, a másik meg sokszor azt sem tudom, hogy hol.
– Nem kívánom ingyen!
– Ugyan, hagyja! Csak nem gondolja, hogy fizetni fog? Olyan ritkán nyitja rám az ajtót bárki is, hogy inkább én köszönöm, hogy itt van, és tudja mit? Ha vége a piacnak, meghívom egy jó kis csirkepaprikásra, nokedlivel! Szereti?
– Imádom! – mondta a fafaragó, és még magyarázkodásba, sűrű köszöngetésbe kezdett volna, de Ilonka leintette.
– Ne szóljon egy szót sem! Ne magyarázkodjon, ne hálálkodjon! Hálálkodjon majd az ebéd után! Na, igyekezzen, mert mindjárt vége a piacnak!
Vilmos mosolyogva távozott. Nála csak Ilonka volt mosolygósabb.
Olyan csirkepörköltet rittyentett, mint még talán soha! Büszke is volt magára.
Vége lett a piacnak, bekopogtatott Vilmos, kezében egy mívesen faragott fatálcával. A tálca egy tyúkot formált, ízlésesen, szépen. Nagyon szép munka volt.
– Ezt Önnek hoztam, fogadja el, kedves… Bocsánat, még a nevét sem tudom.
– Ilonka! De nem kellett volna!
– Tudom, tudom, hogy nem várt el semmit a kedvességért, de ezt a kis szerénységet én is a szívemből adom, fogadja el!
– Köszönöm!
Az csirkepörkölt valóban finom volt. A nokedli pont olyan volt, mint amilyennek lennie kell egy nokedlinek! Vilmos nem győzte dicsérni a nő főztjét. Joggal dicsérte.
Az ebéd után beszélgettek még egy fél órát, majd a férfi elköszönt, de – Ilonka kifejezett kérésére – megígérte, hogy legközelebb is itt fog parkolni. Az ebéd utáni beszélgetés során kiderült, hogy Vilmos is özvegy, immár öt éve.
Ilonka sajnálkozott, de titokban, lelke legmélyén egy remény pislákoló sugarát vélte felfedezni.
A következő pénteken ismét nagy piac volt.
A Volkswagen leparkolt a ház előtt. Kéjes illatokat eregetve rotyogott a töltött káposzta a fazékban.
Ebéd, beszélgetés, és ez így ment heteken át. A két magányos ember lassan egymásra talált, olyannyira, hogy az egyik piaci napot megelőző éjszakát Vilmos Ilonkánál töltötte. Pár hét elteltével szinte oda is költözött. Azért „szinte”, mert egy piacos élete, maga a vándorlás, az úton levés. Ilonkát ez nem zavarta. Finomságokkal várta kedvesét, minden nap.
Egy késő őszi délután ismeretlen autó állt meg Ilonka háza előtt. Egy nő, egy, a korát meghazudtolóan jól kinéző nő sétált a ház felé. Ilonka nézte, nézte. Aztán felismerte Katit, gyerekkori játszótársát! Boldogan ölelték át egymást. Egyszerűen nem tudták, hogy hol is kezdjék, mit is mondjanak magukról! Megható dolog egy ilyen találkozás. Az ember azt sem tudja, hol van. Képek jönnek elő, közös élmények, egymás szavába vágnak az oly rég nem látott barátok. Kati, a beszélgetés hevében megkérdezte Ilonkát, hogy nem tartja-e fel, nem kell főznie, sütnie valamit?
– Nem, ma nem, mert a kedvesem, Vilmos most hosszú úton van, s csak késő délután ér haza.
– Te, Ilonka! Én viszont éhes vagyok, s tudod mit? Nem messze innen, keresztüljöttem egy falun. A neve nem jut eszembe, de azt láttam, hogy hatalmas piac van, s az orromat megütötte a Laci-konyha, a sült kolbász, hurka illata! Gyerünk, menjünk hurkát-kolbászt enni, mustárral, csemege uborkával.
Ilonkának nem kellett kétszer mondani. Gyorsan átöltözött, és már száguldottak is a mennyei kolbászok felé.
Már közel járt az óra a délhez, de a piac környékén akárcsak máskor, most sem volt elég szabad parkolóhely, így Kati a piactól kétutcányira parkolt le egy szűk, kis utcában. Ahogy kiszálltak a kocsiból, Ilonka valami furcsa dologra lett figyelmes. Pár háznyira attól a helytől, ahol leparkoltak, egy bejárón egy Volkswagen állt, mögötte egy utánfutó. Az utánfutón fából készült bútorok, fa szobrok, játékok sorjáztak.
A ház felől csirkepörkölt illatát fútta feléjük a friss szél.
Két nőalak
Talpra, talpra, de hátán a magyar,
legkisebb fia se bátor, se akar,
se szeret, se gyűlöl, se ápol, se takar,
végtelen távol, mi egykor volt hamar.
Folyója száraz, vadjai szerte,
búza mezői mind leteperve,
nincs már földjén langy eső, szemerke,
erős fák törzsét is körbe tekerte
burjánzó gazzal a rátapadt idő
s nem tudja benne se férfi, se nő,
lesz-e, ha végre igaz szerető,
és mikor lesz újra Napja, ha elő
s telik meg hallal újra a hét tó,
lesz-e, ha végre újra és méltó,
mikor virágzik újra a tél, hó
után parázsba burkol a szén, jó
melege úgy karol át majd, lassan, lassan,
s fekszel a fűben szalmakalapban,
eloldod magad szemtől, szájtól
s nincs ma hatalmam,
mert az idő már semmi,
és nincs többé Tartam.
Talpra, talpra, ám hátán a magyar,
nincs oly fia se bátor, se akar,
se szeret, se gyűlöl, se ápol, se takar,
végtelen messze már, mi egykor volt hamar.
Szeptember hava alkalmas leginkább a temetésre. Nyarat fest és kánikulát hoz, újonc katonaként is e hónapban váltam verejtékem páragőzében a tömegmozgatás halotti engedelmességgel bíró eszközévé. A nap szeme forró perzseléssel fúródik alá, valósággal tüzet gyújt az ember hátán, azon kétszer négy perc alatt, a remegős steaket elősüthetné egy ügyes szakács. Ám már tömegével peregnek le a lombkoronákról a szárazzá töppedt levelek, a hajnal nem harmatos, hanem nyirkos, a felhők fátyolosak, megtörtség, elmúlás sejlik mögülük, a madarak csivitelése is azzal kezdődik: milyen kár, hogy pont ekkor; és azzal zárul: idén már nem.
A ravatalozó megfordítható drapériáján a kehely. Háttérben, apám barátjának lezárt koporsója mögött a zokogó özvegy. Előtérben egy feltűnően rövid miniszoknyás hölgy, a kondoleálókat fogadja, vagy nem fogadja – engem például nem –, mindenesetre intézkedik, mutatja magát. Fel is veti a fejét olykor, figyeli, milyen hatást kelt. Mindenki észrevette-e őt, vagy legalábbis az az egy-két személy, akinek most ez legfőbb tisztje itt? Igen, több negyvenes úr is érdeklődőn figyeli csontos, térdénél kissé befelé törő, dréncső alakú lábait. Maupassant ír egyik novellájában azokról a fehérszemélyekről, akik a temetőbe járnak halászni. Csakhogy ők pontosan tudják, milyen toalettet követel meg az illendőség az ottani megjelenésre – azt is, hogy a vonzás mily végtelenül fokozható az alakot jól eltakaró, ravasz szabásvonalú öltözékkel –, és nem a gyászszertartásokon exponálják magukat, hanem majd a sírok közt magányosan sétáló férfiakkal elegyednek szóba. A negyvenes urakon a mostani politikai és a politikán forgó körök jelmeze: rövidségében az első úttörővasutasokéval vetekedő zakócska, a boka fölött harmonikába fejlődő csőnadrág. Barátnők is megjelentek, van, akin napsárga blúz.
Miért nem öregszik az emlékezet is velünk? Látunk egy tizenkét éves szöszke, szemérmetes kislányt harminc évvel ezelőtt, és az idő nem kottázza belénk: most már kék vállkendő fehér blúza felett, most kerül fel az érettségi tablóra, most fog kezet vele a rektor, most az anyakönyvvezető. A válást kimondó tanácselnök nem paroláz, de az ügyvéd igen, főleg, ha – az ő megítélése szerint is – tisztes honorárium ütötte a markát. Igen, ez a kacérnak tűnő hölgy csakis az elhunyt lánya, Cilike, bocsánat, Cecília lehet – milyen napfénnyel a tekintetében beszélt róla mindig az apja –, de nem jut idő arra, hogy részvétemet nyilvánítsam az özvegynek, majd neki is, mert végigzsong a gyülekezeten: jön a tiszteletes.
Igen, már itt is van két kántáló asszony kíséretében, akikkel gyorsan letudnak három zsoltárt. Jöhetnek a szokásos szavak, hogy tudniillik csakis az Istent illeti a gyász, aki egyetlen fiát áldozta fel a világért, hogy megváltsa azt. Ezen örömteli aktus következtében tehát mi is mindannyian feltámadunk – elhunyt testvérünk közelebb is került az örök élethez, sőt már részese is annak, hiszen egyenesen Krisztus urunk sugározza rá a glóriát a mennyben, annak elismeréseképpen, amit még a földi létben cselekedett. „Kezedre bízom lelkemet, te váltasz meg engemet, oh, Uram, hűséges Isten.” „Gyűlölöm a hazug hiúságok híveit, és az Úrban bízom én” – feleli rá a kórus.
Kovács Ernő testvérünk ugyanis – következik a tulajdonképpeni búcsúztató – hitközségünk legtiszteltebb, legszeretettebb, leggazdagabb tagja volt. Mert, ahogy az evangéliumban áll: „mindenkinek, akinek van, adatik, akinek pedig nincs, még amije van is elvétetik tőle.” A leggazdagabb volt Ernő testvérünk, mert az Úrban élt. „Áldott a Király, aki jő az Úrnak nevében! Békesség a mennyben, és dicsőség a magasságban!” És figyelnek arra, aki az Úrra függeszti a tekintetét, aki az Úr útját építi, a nemzetét, nem hamis jelenekét, mert példa ő – ilyen példát mutatott nekünk Ernő testvérünk. Mert „nap napnak mond beszédet; éj éjnek ad jelentést.” Mert példát mutat az, aki az Írás szerint él, amint ő is élt kisgyermekkorától fogva, hiszen Krisztus is az értetlenek elé állított egy kisgyermeket, mondván, aki őt befogadja, az az Urat fogadja be „mert aki legkisebb mindnyájatok közül, az lesz a legnagyobb”. Mert már ártatlan gyermekkorukban nagyobb tudósok azok a gyermekek, akikben az Úr megbízik, mint a felnövekedett farizeusok, sőt hitetlen démonikusok – akik magukat mostanság kevélyen liberálisoknak, humanistának vallják. Mert nincs új a nap alatt. De ti, testvéreim, nem vagytok sötétségben, hogy a nap tolvaj módra lephetne meg titeket. És szól Jézus a tanítványoknak, valamely városba bemennek, azt egyék, amiket elébük tesznek, és gyógyítsák a betegeket, és mondják meg nekik, elközelített hozzájuk az Isten országa. Amely városba pedig nem fogadják be a nemzetüket, annak utcáin azt prédikálják: „Még a port is, amely reánk ragadt a ti városotokból, itt köztetek letöröljük.” Azon a napon pedig a Szodomabeliek állapota is tűrhetőbb lesz, mint ezen városbelieké. Mert arra a napra készülünk, amelyen eljön az Isten országa, türelemmel, hittel, békességgel. Így készült egész életében Ernő testvérünk mindannyiunk tiszteletére és csodálatára. Ám a farizeusok megkérdezték Jézust… Azt miért nem mondja el a lelkész, hogy „a nap sötétséggé változik, és a hold vérré, minekelőtte eljő az Úrnak ama nagy és fényes napja”? A zászlóra varrt kehely karimáját, mint koronát helyezi a tiszteletes fejére egy láthatatlan kéz. Karimát vágunk egy hengeres tárgyból – konzervdobozból, kalaptartóból vagy szemetesvödörből –, és koronához jutunk. Én híveimnek szólítottam az osztálytársaimat, nem testvéreimnek, midőn homlokomat illette a korona egy iskolai farsangon. Napkorona. A meghaló és feltámadó isten a Nap. A napkorona szélén vagyunk – ez életlehetőségünk, pont itt nem égünk el és nem fagyunk meg. Miért nem szeretjük a fizikát, a rációt?
A lelkész végül bedugja ujját a megfelelő helyen kialakított akasztókba és áldást osztón megemeli a palástját. Utolsó útjára kísérhetjük az elhunytat.
Ballagunk a koporsó mögött. A ravatalozó előtti, naptól lángoltatott aszfaltról beérünk a százéves fák ernyőzte sétányra. Ilyenkor már lehet – vagyis hát szoktak – beszélgetni. A gondolatok tömege – véljük – a helyhez és az alkalomhoz gravitál. Hogy is van ez a megváltással? – fordulok egy régi ismerőshöz. Hogy érted? Az ugyebár a feltámadáshoz, nem pedig a megszületéshez kapcsolódik. Na és? A megszületés időpontja rögzített: december huszonnegyedike. Ellenben a feltámadásé több mint harminc napot mozog. Jé, tényleg – azzal kissé lemarad. Máshoz fordul – Rég nem találkoztunk. További társasági hangok. Hogy vagytok? Valaki más, máshoz: Milyen jól nézel ki. Naptáncot nem járnak a lombkoronákon áttörő fényorgona-játékban? Most azért egy szomorkásabb szólam: Mikor múlik már el ez a terhes meleg? Fel lehetne vetni azt az interneten körözött jóslatot is, miszerint a fagyöngyök fertőzése miatt a Farkasréti temetőben mostanra egyetlen fa sem lesz. A fertőzésről azután a vírushelyzetre, onnan a migránsokra, majd Magyarország megvédésére röppenhetne tovább a csevej.
A hűvös alkalmas a szavak gondolkodásba való visszaterelésére. Valóban az fekszik a koporsóban, akit oly jól ismertem? Tudod, mesélte nekem sokszor, apámat behívták a korosztályos falubeliekkel együtt. Erősítés kellett a hadseregnek Oroszországban. Mindenki büszke volt rájuk, főleg azok, akik – így vagy úgy – megúszták a frontszolgálatot. „Bennetek bízik a haza! – szónokolta a polgármester a nemzetiszínű pódiumról. – Most, még a ti erőfeszítésetekre van szükség, hogy megvédjetek bennünket az erőszakos felforgatással szemben, amelyet az istentagadó kommunizmus úttörői igyekeznek általánossá tenni a világon. Jogunk és kötelességünk, hogy ellenálljunk és megakadályozzuk, hogy a keresztény, magyar társadalom felforgatói hozzánk is behurcolják a forradalom és osztályharc gyújtogató fáklyáit.” Szemekben könny csillogott. Még több, midőn a pap megáldotta őket: „Vér – ez a szó itt nem átok, hanem áldás. Ez a szó itt nem szörnyűség és nem halál, hanem édes odaadás a nemzetért.” Tisztelgés, fogadás, ide nézz, jobbra át – és soha többé nem láttam engedelmesen elvonuló apámat. Hogyan tűrhette az Isten, hogy ezek a gyáva brigantik, ahelyett, hogy maguk harcoltak volna a piszkos hatalmukért, elpusztítsák a legjobb embert, aki élt a földön? – zokogott gyásztávirata felett anyám. Van-e az az Isten, kedves anyám? Negyvenöt januárjában, mivel a németek kevés eledelünktől is megfosztottak bennünket, anyám egy ócska vászoncsomagot nyomott kezembe – benne jól eldugott aranyláncával, amelyen a megváltó keresztje függött, meg a jegygyűrűjével – hogy menjek fel Makóra élelmiszert szerezni. Ott a Hagymaházban nagygyűlést tartottak a földreformról. A parasztpárti szónok adta meg a hangot: „Sokat beszéltek a parasztság helyett, és amit mondtak visszájáról mondták. Többé nem lehet fonákul beszélni! Most nyíltan kijelenthetjük, hogy gonosz és bűnös volt a múlt.” Taps, éljenzés. „Fojtogatott a nagybirtok. A kiszabott summák a létminimumot alig ütötték meg. Gyermekeink sorban odavesztek a rossz táplálkozástól, tüdőbajtól, vagy korán belerokkantak az embertelen robotba.” Másvalaki emelkedett szólásra. „A ma nem csupán a reform ideje, hanem a magyarság történelmi váltópontja, amelyen az egész jövőnk fordul meg. A tömegeket eddig ellenünk mozgatták, nekünk, dolgozóknak most kell megmutatnunk, mi az igazi irány. Ha a nemzetgyűlésben nem állunk a parasztpártiak mellé, az ügy elveszett.” Éljenzés, szűnni nem akar. Ez az, jegyezték meg mellettem, jól beszélnek a kommunisták. Eszembe ötlött, hogyha nekünk is lenne földünk, akkor talán élelemben sem szűkölködnénk. Na, akkor én felcsapok kommunistának. Derék gyerek vagy öcsém, hány éves is? Tizenegy múltam. Hát még tanulnod kell. Az ifjúsági szervezetbe talán befér.
Szereztünk vagy ötven kiló lóhúst – a dermesztő hidegnek is megvannak az előnyei –, négy-öt kiló marhafartőt és nyakat is, futott be valaki. Ötven kiló lóhús, az maga a bőség. Van tésztánk, mákunk, cukrunk meg egy kis pálinka. Meglesz a lakodalom. Hagyma is kerül a pörkölthöz? Makón? A legnehezebben a MADISZ-ben végeztem, nekem kellett beszámolnom a propagandamunkáról. Ezt leghátra sorolták a napirendben. Csak rágódnak a romeltakarításon, a segélygyűjtésen, min, jelentkezem, nekem mennem kell, mert esküvőm lesz, mire többen megróttak, hogy micsoda csip-csup magánüggyel zavarom meg az országos kérdéseket. Vállaltam, hogyha előrehozzák az én témámat, akkor holnap reggel kétszeres létszámmal jelentkezünk a romeltakarításon. Elment az eszed? Esküvő másnapján? Kicsoda ez a kölyök? Tényleg, öcsém, miért is jöttél fel? Élelemért küldött kedves anyám. Hát, az most nem nagyon van. Jut neki is az ötven kiló lóhúsból. De én venni akarok. Összenéztek. Szó sem lehet róla. Majd ledolgozod a romeltakarításkor. Azt maguk is ingyen csinálják. Fogadják csak el. Akkor vegyük be a pártkasszába. Eltanakodtak, hogy s mint legyen a jegyzőkönyv. Ám a jegygyűrűt mindenképpen vidd vissza édesanyádnak.
Elágazáshoz érünk a temetőben, meredekebb a kaptató, a nap sugarai percekig ismét hevesen korbácsolják a hátunkat, szétszakadozik a gyászmenet. Az idős barátok, kollégák kissé lemaradnak az úttörőkabátos hitközségbeliekhez képest, akik tartják a dréncső-lábak lépésütemét. (Jut is eszembe az Írás: „valaki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért, az már paráználkodott azzal az ő szívében. Ha pedig a te jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt.”)
Az elhunyt egyszer kocsonyafőzéskor toppant be hozzánk. Elismerően pillantott a tűzhelyen rotyogó tekintélyes fazékra, orrcimpái megremegtek. Kitűnő. Anyám fokhagymásabban készítette, de kevesebb füstölt hússal. Tulajdonképpen a zöldségen fordul meg a kocsonya íze. Mi már csak Cilike miatt főzzük, imádja. Illata maga a magyar sors. Hát egy ilyen húsosfazékban való hit lenne a magyar sors? Ötvenhatban is kimentek innen vagy kétszázezren, csupa fiatal. (Azok, akik tényleg harcoltak a barikádokon, még húszezren sem voltak, és zömükben itt maradtak.) Aztán most öregen, elgyengülve visszajönnek, és mit hallani tőlük? Sehol nincs olyan íze a kenyérnek, mint itthon, a kocsonyát sem ismerik, megfőzték volna, ám körmöt, fület sem lehet kapni. De a lényegre! Mert a lényeget nyugdíjas koruktól fogva az évfolyam-találkozó jelentette. Ahogy lement az egyik, már szervezni kellett a következőt. Csodálom ennek a generációnak az összetartását. Képbe kerültek a büféasztalos éttermi kínálatok. Beindultak a latolgatások, hol jönnek ki jobban ki a keretből? A Mongolban jó remegős a steak, a Trófeában pedig nagy választékot kínálnak vadból. Megkérdeztem apámat, ő mit szokott enni egy ilyen találkozón? Erőlevest csészében és rántott húst krumplipürével, uborkasalátával, azt jó borsosan szereti. Minek akkor tizenhat fogásos büféasztal? Nem tudja, majd megbeszéli Ernővel. Megbeszélték, és – mivel ott hal is szerepel a kínálatban – a Prágai Vencel sörházba mentek svédasztalos vacsorára. Mert a lényeg bőséget követel. Emlékszel a zsíros kenyérevő versenyre? Persze, mindenkinek fel kellett dobnia ötven cementes zsákot az épülő kollégium első emeletére, hogy nevezhessen. Csak negyvenet.
Lábam elé perdül egy aranylevél. Szakasztott, mint valami korona. Így foszlik szét a ravatalozóban még a fekete Bocskai-süveg felett lebegő glória illúziója. A kanyarulatból feltűnik a nyitott sír, ahol majd folytatódhat a lelkész szereplése. Ki előtt szégyelli, és miért hagyja megcsúfoltatni a temetői rendezőnő az édesapja és nemzedéke emlékezetét? Hiszen ki más lenne a farizeus, démonikus, kevély liberális, sőt – minő szitokszó – humanista? Ki más, mint ők, annak az országnak az újjáépítői, amelyet éppenséggel az Írás nevében – de legalábbis annak kábulatában – hagytak porig romboltatni a keresztény–nemzeti erők? Az a város pedig, amelynek utcáin az örök békét hirdetők bosszúból kidoboltatják, hogy még a port is letörlik, amely ott rájuk ragadt, és lakóinál még a Szodomabeliek is jobban járnak a végítéletkor: Budapest – Cecília szülőföldje. A kanyarulat végén szemembe tűz a nap. Ő látja mindannyiunk emlékezetét. „Mert nincs oly rejtett dolog, mely napfényre ne jőne; és oly titok, mely ki ne tudódnék.”
Ahogy felkavarja, majd új formába önti
a sivatag dűnéit a szél.
De vajon a szél, a sivatag, a dűne, vagy
az idő állandó folyása,
amely e változásnak örök és egyetlen
tanúja s megmondhatója?
Ahogy hullám csapódik a partnak, mindig más
szilánkokra törve a csöndet.
De vajon a széttört csönd, a part, a hullám vagy
az idő állandó folyása,
amely e változásnak örök és egyetlen
tanúja s megmondhatója?
Ahogy a szívekben felhalmozódó szavak
új gondolattá állnak össze.
De vajon a szív szavai, a gondolat, vagy
az idő állandó folyása,
amely e változásnak örök és egyetlen
tanúja s megmondhatója?
Találomra összehányt szavak.
Isten tudja mit jelentenek.
Van, aki ezt versnek nevezi?!
Hát én. De nem a találomra
összehányt szavakat, hanem az
előttük illetve utánuk
lévő csöndek más-más ritmusát.
Ujjaim sebembe mártom,
nem hiszem, hogy élek.
Sokadszor, hát nem jajgatok,
dupla presszót kérek.
Ahogy hatni kezd a kávé
s azt hiszem, hogy élek,
lassan feltápászkodom.
Indulnak a HÉV-ek.
Nehéz fejem nekidöntöm
a műbőr ülésnek.
Üres vagon. Vasárnap van,
vagy mindnyájan késnek?
Aki nem él, nem is késik!
röhögök fel sután.
Zökken a HÉV, majd megindul
a még kihalt Budán.
Hajlakk
Ahogy kinyitotta a szemét hajnalban, a polcon gombostű feküdt és egy tea filter. Meg egy ódon kalamáris. Belemártotta az emlékezés-tollszárat a véletlen-tintába és lecsöppentette a hófehér itatós-pillanat testére. Olyan alakja volt, mint egy mackónak, aki téli álmát alussza. Kintről tárkonyos raguleves illata jött be, meg sült szalonna zamata. Micsoda illat-keverék. Éhesen mosott fogat.
Közben nézi a mobilt. Ne felejts el babot csíráztatni és ecsetet vegyél nekem! Ahogy ígérted, spirálfüzetet meg én szerzek. Most földrajzóra van, amikor ezt írom, a tanár nem figyel. Megvakarom a mellbimbóm. Rád gondolok. Dopamin. Hello.
Felszívja a zeitgeist-et gondolkodás szivacsa.
A tűpárnáról jutott eszembe sok fontos dolog. Van egy ezüsttálka a kredencen és abban fekszik a tű-vánkos, ahogy nagyanyám mondja, mindenki belédöfi a tűket, de ő tűri. Sőt, szerintem jól esik neki. Ez egy mazochista tűpárna. Megvarrtam a kesztyűd, beleképzeltem a kezedet és megfogtam. Meleg. Én is ilyen tűpárna vagyok a családban, mindenki belém szurkálgatja a panaszait. Még néha jól is tud esni. De te soha nem kárhoztatsz senkit. Hogyan csinálod?
Nekem is van néhány szavam Hozzád. Milyen jó, hogy kitaláltad ezt. Még ha beszélünk is, akkor sincs akkora súlya a szavainknak, mintha leírnánk. Apa meg anya megint veszekedtek. Apa azt mondta, mert megint el akart rohanni itthonról, hogy egyetlen sarukötőt sem fonalszálat nem visz el itthonról, de elmegy ebből az országból. Azután írtam egy oldalt.
Percek pillangói
Jég és hó, mindent betakaró komorság, a fellebbenthetetlen fehér lepel, a becsomagolt kövek, gallyak látványa, igen, eleinte megragadó, fecsegő valóság, azután szűnni nem akaró unalom. És erre rájön a sötétség vastag, tüskés rétege, a szurok, és ilyenkor vagy megbolondul az ember a szobában, vagy aludni próbál. Vagy leül a papírlap elé egyedül és verset ír. Egyre megy. Az eget lágyan bebalzsamozzák, ahogy Ronsard írja a mosolygásról, az erdő lenyűgözve táncra kel, felgyűrődik a díszlet, s vannak valahol még vérvörös korallok, amelyek lángra gyúlnak. Elérkeznek pillanatok, amikor úgy érezhetjük, nincs senkinek igaza, aki okos, csak az együgyűek, a bölcsek és a költők nemzedékről nemzedékre becsapták az embereket, mert folyamatosan hazudtak, csaltak és félrevezették az olvasókat, így egyedüli értelme a prózának (a póznak) van, az epikának, nem felejtve el, hogy a Logosz nélkül semmi nem lett, ami lett. Ilyen hangulatban persze ne írjon mást a dolgozó, csak regényt. De eszembe jut rögtön Ladislav Klima kijelentése, mely szerint az alapok a magasba repültek, a magaslatok a mélybe kerültek.
Ez a szöveg öröme. Az olyan észjárás, mint a Tied, nem evilági. Na, figyelj, most én árulok el egy titkot: apám megverte anyámat tegnap. Két pofon volt. Egyiktől a centrifugára esett, az becsukódott és elindult a lábtyűmmel. Amikor felegyenesedett, azt mondta: tojok az örökségedre, nem kell a jólét ilyen agresszív pasassal. Elköltözöm anyámhoz Dunaharasztiba. Na, erre jött a másik pofon. Attól a kádba zuhant és kicsattant az alsó ajka. De felállt és odatartotta az arcát. Tessék, igei módon halok meg! Erre apám, aki egyébként józan volt, átölelte és bevitte a kanapéra. Bocsáss meg, drágám! Nekem meg kiszólt, hogy takarodjak le az udvarra elmélkedni, máris.
A bejárati ajtót nem zártam kulcsra, mert kíváncsi voltam, ha észrevétlenül betoppanok egy fél óra múlva, mit fognak éppen csinálni. Hát a hálószobában lihegtek, sóhajtoztak, nyögtek és mondogatták egymás nevét. Gondolom, rájössz! Meddig bírja anyám? Nem tudom. De az apu holnap is elutazik egy hétre, ettől borul ki a muter. Azután hazajön és a szemünkre veti, hogy semmit nem csináltunk, csak ő keresi a pénzt. Egyébként a szülei rá hagytak néhány milliót. Ezt anyám fejéhez vágja rendszeresen. Szerinte anyukám szülei koldusok és cigányok voltak, azért is olyan kreol a mami.
A hegedű lelke
A kék tollhegyről lepergett a rászáradt tinta. A teafű még mindig szét van szórva. Még a szőnyegre is jutott. Ki kellene porszívóznom a lakást. Ne felejts el nekem préselni virágszirmokat. Ez a Te ígéreted. De tudom: betartod. Apa széjjelhagyott írásaiból megint küldök egy részt, kezd formálódni, nem értek hozzá. Biztos érzek, csak nem érzem. A mi kapcsolatunk meg két szerető szív története lesz. Ebben van egy citátum. ha megfejted, kapsz egy icipici mákgubót. Erről nem beszélhetünk szóban, mert engem lehallgatnak, apám szerint. Ja. A francia levélregények első zsengéje a Portugál levelek. A levelek írója egy portugál nemzetiségű apáca, aki mindvégig megválaszolatlan leveleiben szenvedélyes szerelméről ír az őt végül is elhagyó kedvesének. A mindössze öt levélből álló regény a reménytelenség példázata: a funkciójukat vesztett levelek fokozatosan hozzák előtérbe a magára maradó ember léthelyzetét. Mindez pedig lényegében megszünteti a történet folytathatóságát, illetve létezésének lehetőségét, így a regény végül önmaga felszámolását generálja. A mienk nem. Ne ijedj meg! Halleluja! Mitől van kedvem élni, fogalmam sincs.
Ahogy a samott-labirintust szerkeszti bele a cserépkályhába a kályhás, ahogy a hegedűbe illesztik a belső tartópillért, amit léleknek neveznek a hangszerészek, s ahogy a befőttesüvegekbe épített vitorláshajók készülnek, olyan aprómunkával, olyan hálával és jókedvvel, precízen, elegánsan és szépen szerettem volna élni, mint a régi mesteremberek. Délben, pont a harangszó alatt kanalazni a csirkehúslevest, külön bekapni a szívet, a vesét, a májat, leszopogatni a jóízű csontokat. Nyugodtan sétálni az arborétumban vasárnap, gyülekezetbe járni, színházba, moziba. Kirándulni minden hétvégén Szilvásváradra, kertesházat venni, sok Jókait, Móriczot, Szép Ernőt olvasni, közben elfelejteni a pénzkeresést. Csak lapozgatni szerettem volna az ágyban, ősszel is, amikor a köd ráereszkedik a háztetőkre és olyan, mintha az Úr tenyerén ülne a világ.
Csináltam neked egy könyvjelzőt, bőrből. Szívet karcoltam bele. Érdekes, hogy levelezésünket te az életből vettnek tételezed, ellentétben a szigorú regulákkal lehatárolt, kanonikus irodalommal. Én eddig azt hittem álmodom ezt az egészet. Hülye vagyok, nemde?
Igen, hülye vagy, mert van eszed. Akinek nincs, az boldog. Nézd meg az Adriennt, csak az öltözködés érdekli, semmi más meg a diszkó, mégis példakép, a tanárok se nagyon bántják, mert nagy szája és bogárhátú kocsija van. Ahogy a Székláb Béla bácsi mondta matekórán. Ezt a nevet te adtad neki, Jóska szerint. Igaz ez?
Az érzés nem vágy, hanem szimat
Szela. Marha jó tanár a Béla, csak büdös. Értelmes, csak ugyanazt a nadrágot hordja egy éve. Pisi és bagószagú. Két pulóvere van, egy kockás, piros-kék, meg egy zöld-fehér csíkos, ha néha a Fradi-meccsre is kimerészkedik. Vasas-szurkoló. Akár egy lelkész talicskával. Te, Adrienn tetszik neked? Azért szúrja a szemed a feneke. A képzavarok olykor hamvasak, akár a szilva, letörlődnek, ha olvassák „őket”. Egy vers van előttem. Rilke szövege. Valami van velem, kezdem élvezni az életem. És ebben a szövegek a ludasak. Meg te.
A feneke nem szúr semmit, mivel gömbölyű. Béla bácsi hatalmas koponya, csak besúgó. Apa mondta, hogy neki panaszkodott, hogy megzsarolták, jelentse nekik, mit beszélnek a tanáriban, hetente, akkor nem mondják el senkinek, hogy a megyei első titkár felesége a Béla babája.
Kihívás
Te, ilyeneket ne írj, mert elolvassák, kicsit szűrjed, amit gondolsz, nehogy bajba kerüljél. A megyei első titkár feleségének kitűnő ízlése van. Gratulálok.
Minden leveledet elrakom abba a fiókba, amit be lehet zárni, ahhoz csak nekem van kulcsom. És az íróasztalom belső kis polcába van beépítve. Senki nem fér hozzá. Adrienn egy felszínes fruska, te meg egy gyöngyszem, de ne bízzad el magad, mert neked is csinos a popód. Csak vékonyabb vagy meg barna. Hát ne is legyél szőke, mert azok olyan depressziósak. De ez frázis. Magyarul: sztereotípia. Pép és massza.
A levélregényekről még annyit, hogy úgy tűnik, a regényben megjelenített valóság jellege megváltozott, mire mi világra jöttünk, beleszülettünk, mondhatni egy levélpatakba, mint két pisztráng. Diderot ugyanis Richardson Pameláját dicsérve arról beszél, hogy az angol levélregény igazabb a valóságnál, s a regényen kívüli világ csak egy metafora.
Kösz, hogy bejöttél hozzám a kórházba. Jólesett. A három kis kavicsot, amit kivettek az epehólyagommal együtt, ezt nem mondtam akkor, egy kis zacskóban az éjjeliszekrényemre tették, emlékül. De én egy bibliai igével összhangban, mely szerint itt az ideje a kövek elhányásának, kihajítottam őket a kukába. Mielőtt ez megtörtént volna, megtapogattam őket. Szét tudtam morzsolni a kis szikladarabkákat (petra görögül, anya mondta). Csak a hasamban lubickolva tudtak olyan cefetül kemények lenni, miután világra szültem őkelméket, ellágyultak. (Ebből írok egy glosszát.) Holnapután megyek haza. A nyakláncot, amit hoztál, anyád engedélyével viselem. A főnővér szerint tizennyolc karátos arany. A végén a menórában igazi ékkövek vannak, hét ametiszt. Most keltem fel, azt álmodtam, hogy mellém bújtál a kórházi ágyba. Végül a varratok fájnak. Nyugodtan megsimogathatsz bárhol, legközelebb meg fogom engedni, csak most azért csaptam a kezedre, mert nem szoktam ehhez hozzá. De neked mindent meg akarok engedni. Ezt a levelet, légy szíves ne tedd a fiókba. Égesd el. Megkívántalak, és ez már nem várhat. Ha hazamentem, elkaplak.
Mostanában mélázok magamba’,
öregszem, hogy szakadna le az ég,
már nem érdekel a mindenség, a világ haragja,
mi ez, ha nem a rettegve vágyott ennyi elég.
Zöldes szemem fakulóban,
mint a nyár végi erdő lombja,
hangom durva D-dúr dallam,
recseg akár a szűk ing gombja.
Halántékom dér ütötte,
szürke napsütötte sziklafal,
az se baj, ha egy légy zümmögve
ráncos homlokomra szar.
Nyálam csorog néha, néha,
cérnavékony könnyet ejtek,
nem felejtlek, rohadt céda,
bár miattunk lett szívem rejtek.
A kertkapu előtt üldögélek,
bal lábamon lyukas zokni,
gyűlölöm a hazug igéket,
ha egy sunyi pap kezdi motyogni.
Ez lett hát az élet vége,
most nehéz bort vedelek,
felzubog tőle az ember vére,
de legalább odaát vidáman ébredek.
Nézek kifelé az ablakon,
a szemközti tűzfalon vörös virág.
Mert alkonyodik a vakolaton,
egy fényszilánk engem is magával ránt.
lehullunk, akár fáról a levél,
a fény meg én, s egy mészdarab,
sötét kalap az ég helyén,
az őszi szél arcomba harap.
mintha nem volna rajta elég ránc, redő,
sűrű erdő hajam is gyérül,
ahogy vénül az ember, közel a temető,
még a teremtőm is belerémül.
Mert nem tud mit kezdeni ilyen fattyal,
ki tavasszal is a télről álmodik,
de kopik a szív, és véres szavakkal törlendő,
nyüszít, mi számból mellkasomra folyik.
Mintha Nessus inge volna rajtam,
szép szeretőm a halál adta rám,
ezerszer csókolta szederjes ajkam,
mikor ígértem, holnap megyek talán.
Mindig csak holnap, nincsenek máim,
Káin lettem, pedig nincs testvérem,
ezért magam áldozom fel, s mit számít,
hogy nem kapok nyugtot a mindenségben.
Hangok, illatok, és még valami…
ülök a hátsókert hideg hasán.
Meg-megsuhint a kelő nap fénye,
egy kertkapu nyikkan sarokvasán,
távolban felhők szálkás sörénye.
Neszek, hangok, illatok a számban,
tán’ tavasz van csak nem tudok róla,
köröttem bokrok bibéző lázban,
s ágak botoznak pár röpke csókra.
A friss szélben, mely engem is ölel,
szinte beleroppan a mellkasom,
szétszór, majdnem darabokra tördel,
s vörös cafatként fut a tűzfalon.
Amit a tél húsomból meghagyott,
abból kell szárnyra szökkennem újra,
tutulva, hogy túléltem a fagyot,
kis bogárként tenyeredbe bújva.
Hol átzümmögtem ezer éjszakát,
ujjaid börtönbe zártak,
sosem értetted a végtelen szavát,
hogy veled meghalok, ezért el kell szálljak.
Olajfa
Utazásom során Mumbai elit negyedében fekvő, eladó sorba került üres lakásban kaptam szállást. A közműveket rég kikapcsolták, se víz, se villany nem állt rendelkezésre. Ablakomból a közeli s távolabbi toronyházakra és egy magányos pálmafára esett a kilátás. A fa tetején egy sas fészkelt, ami úgy fél órás időközönként tűnt fel az égen friss patkány-, vagy más zaftos döghússal a csőrében. Kicsinyei éjjel-nappal vijjogva várták anyjuk érkezését és a finom falatokat, hogy azután türelmetlenül téphessék, marcangolhassák a nyers húsdarabokat.
Érkezésem napján tett első sétám igencsak rövidre sikeredett. Mumbai többsávos sugárútjainak forgataga és a szűk mellékutcák misztikus illatfelhői hamar magukkal ragadtak. Az angol gyarmat idején épült téglafalú villák és a tíz vagy annál több emeletes lakóépületek, melyeknek vastag betonfalai külföldi hivatalnokok, helyi iparmágnások és üzletemberek márvánnyal borított lakosztályait rejtették az illetéktelen kíváncsiskodók szemei elől, különös egyveleget alkottak a járdák szélén sűrű tömött sorokban üldögélő koldusok seregével. Szín- és illatorgiától sokkos állapotban, félájultan szédelegtem az utcai teaárustól a bételárusig, hogy végül valamelyik rongyos turbánt viselő kígyóbűvölő kosara előtt kössek ki, melyből a méregfoguktól megfosztott kobrák fáradt fejecskéi szolgai egykedvűséggel sziszegtek maguk elé.
Csodáltam Mumbait, ámultam nevezetességein. Az idegenség különös otthonérzéssel párosult. Itt vagyok hát, a világ túlfelén, ahol senki sem ismer, ahol senkinek sem tartozom, s nekem sem tartozik senki magyarázattal semmiért. Itt vagyok, ahol nincs se múltam, se jövőm s talán… Ki tudja? Hátrapillantottam. Egy girhes, tarka macska követett tisztes távolból. Akárhová mentem, ő nem tágított. Ha megálltam egy bolt előtt, ő is megállt. Ha befordultam egy szűkebb mellékutcába, ő is befordult utánam. Talán maga India szelleme kémkedik utánam, figyeli minden rezdülésemet? Valamiféle beavatás ez? – kérdeztem magamtól. Minden esetre fájt, hogy mégsem voltam egészen észrevétlen. Világéletemben rettegtem a lelepleződéstől. Lám, nincs az a hely, ahol elrejtőzhetek, ahol igazán szabadnak érezhetem magam.
Már hazafelé tartottam, amikor egyszerre csak egy hideg kéz szorítását éreztem a jobb vállamon. Megfordultam. Hátam mögött egy foszló szegélyű, porette selyembe öltözött, sovány asszony várta, hogy elkaphassa a tekintetemet. Fél arcán csak a barnás, rothadó hús látszott, amint vékonyan befedte pofacsontját. Egy szót sem szólt. Bal szemüregéből könyörgőn meredt rám, miközben jobb szemét alázatosan lesütötte. Rongyokba bugyolált kezét, mellyel az előbb a vállamat markolta, most reszketőn nyújtotta felém. A rémület gyorsan körbeszimatolt. Úgy éreztem magam, mint akinek minden kapcsolata megszűnt a Földdel, miután egy rádió nélküli kapszulában száműzték a világűrbe. Távoli csillagok között lebegtem, útipoggyászomban csupán egyetlen felismeréssel: semmim sincs, amit adhatnék, semmi, amivel segíthetnék a körülöttem keringő szerencsétleneken.
Hirtelen ért az alkonyat. Mire megérkeztem szállásomra, a szobában már csak az utcai lámpák ablakon beszűrődő gyenge fénye derengett baljóslatúan a fali tapétán. Villany híján gyertyákkal világítottam. Középre egy viseltes matracot fektettem, magamra pedig egy tarka szőttest terítettem, amit még az első napon vásároltam a belvárosban egy textilárustól. Hosszú, mély alvásra számítottam. Ám, alighogy álomba merültem, kopogtak. Elképzelésem sem volt, ki lehet az. Lassan feltápászkodtam nem túl kényelmes fekvőhelyemről, hogy ajtót nyissak. A lépcsőház folyosóján egy sereg koszos utcagyerek tolongott. A döbbenetet hamar felváltotta a kétségbeesés, amikor egyik pillanatról a másikra elvesztettem a látásomat. Vakon tapogatóztam a kilincset és a zárat keresve, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy magamat újra biztonságban tudhassam. Csodálkozásomra, amint sikerült bereteszelnem az ajtót, visszanyertem látásomat. Még ki sem fújtam magam, amikor újra kopogtak, s kezdődött minden elölről. Vagy háromszor ismétlődött meg e különös jelenet, s én mindháromszor ugyanúgy tettem, mint az első alkalommal. Ekkor váratlan dolog történt. Az ajtó helyett most az ablakon kezdtek zörgetni. Valaki kővel dobálta, hogy észrevegyem végre. Kinéztem. A háztól nem messze egy fekete sofőrruhába öltözött, szik férfi próbálta felhívni magára a figyelmet kezeivel kalimpálva egy óriási limuzin reflektorfényében.
„Mit akar?” kérdeztem. „Ne féljen!” válaszolta. „Azért küldtek, hogy egy biztonságosabb helyre vigyem. Ugorjon bátran! Nem lesz bántódása. Vigyázok magára. Holnapra már semmire nem fog emlékezni az egészből.” „Köszönöm” mondtam. „De ura vagyok a helyzetnek. Nincs szükségem segítségre.” „Ugorjon! Jobb lesz így, meglátja” – biztatott kitartóan, mint aki biztos benne, hogy ez az egyetlen módja a menekülésnek. Akkor már tudtam, nincs más lehetőségem, mint vakon szembenézni az elkerülhetetlennel… Megvilágosodtam.
Munkától vérben szemem
Lábam alig tart
De megyek
Lenéznek bunkók kőgazdagok
Sajnálnak vénemberek, -asszonyok
Mert megyek
Igaztalanok nem fogadnak
Árulók néha hívnak
És megyek
Térdencsúszom hátrafexem
S alszom öltözködés közben
De megyek
Szájhúzó csinosak némelyek
Hogy köszönök rájuk szégyellnek
így megyek
Ébren alszom sőt álmodom
születésnapom átkozom
Csak megyek
Elnyúlok végre ágyam vár
Egy óra forgolódás és
Alszom már
Miért írjak olyat,
Amit nem látok,
Miért lássak olyat,
Amiben nem hiszek,
Miért higgyek abban,
Amit nem érzek,
Miért érezzem,
Amit nem helyeslek,
Miért helyeseljem,
Amit nem írok
Bízz bennem bízd rám magad
Én vagyok a pokol királya
Tőlem megtanulhatod
Mit ne tanulj meg soha
Túl halkan kiabálok
S jól ismersz csak félre
Mert másnak hittél
Hát legyen a kérdés
Ami eddig: hogyan
(Utcavers)
Van nekem egy
Utálatos szokásom:
Minden vesztest
Sajnálok kicsit
Hiába megérdemelte
Nem tudom jóvátenni
Miket elkövettem
Nem tudom kicserélni
Nyakamon a fejem
Nem vagyok képes
Felülírni magam
Sőt nem tudom
Átlépni egy
kitépett hajszálam
Először egyszerre
Vesztettem el
Aztán egyesével
Mindent s mindenkit
Nem állok meg
Sem emelkedőn
Sem lejtőn
A párizsi rendőrség, 1968.
A pállott augusztusi hőségben csorgott a fiúról az izzadság, ahogy az asztalokat és székeket sorba rakta a nyitáshoz, a sörszagú asztalterítőket letörölgette. Két napja volt csapos a csucsai csapszékben Gergő, s úgy érezte magát, mint a szárazra vetett hal: alig ismert még valakit a faluban. Nyomasztónak érezte ezt. „Eszedbe véssed, komám, hogy itt mindenki törzsvendég!” – figyelmeztette az elődje, mielőtt a frontra indult. „Szép kis helyzet!” – gondolta – „még a szakácsnő nevét se tudom.”
Ekkor lépett be az a különös ember. Rögtön megérezte az ifjú csapos zavarát.
– Az első flaskát magára bízom – mondta – mert új ember itt… Csak bor legyen és jégbe hűtött.
– Cirfandlit is hozhatok? – a fiúra nézett mély, sötétkarikás szemével. – Nálam az a borok királya. Mert a legaljából készül… Ahogy a királyok is, általában – tette hozzá kis mosollyal. – De gyorsan, szaporán! – csippentett a szemével és lehuppant az egyik asztal mellé. Oly parancsolóan, hogy a fiatalember végképp elfelejtette, hogy zárva még a csapszék.
Percek múlva, mikor kezében a tele flaskával s egy pohárral visszatért, a furcsa embert már az asztalra dőlve találta. Haja, mint sötét angyalszárny, betakarta a homlokát. A csapos megállt, köhintett egyet s a férfi, felemelve fejét, csodálkozva bámult, mint aki messziről érkezett. Szép, ovális arcán tétova árnyék. De mindez csak másodpercig tartott: némán bólintott s kikapva a fiú kezéből, mohón, hosszan ivott az üvegből. „Mintha csak ivóvíz lenne – gondolta Gergő – Ennek aztán van huzatja!”.
Nyikordult a kricsmi ajtaja: egy fiatalasszony lépett be. Kékszemű, babaarcú, tejfehér bőrű: elsőre épp az ellentéte a férfi sápadt barnaságának.
– Hát itt vagy, Csacsinszky? – s odaperdülve, a borosüveget nézte. – Máris fél liternél tartasz? Még csak reggel nyolc óra van.
– Ki kérte, hogy utánam gyere, Csacsinszka?? – sziszegte amaz, szinte gyűlölettel.
– Nagymama vár a reggelivel, kihűl a kávé!
– Teszek a nagymamára, miért nem hagytok békén?
– Reggeli utánra várjuk a Franyó Gézát. A frontról jött haza, tudod. És a Tabéry is bejelentkezett.
– Teszek a Franyóra, teszek a Tabéryre. Ma senkit sem akarok látni! Téged se.
– És Mylittát, Zsukát, Vészi Margitot? Őket se? – csattant fel a fiatalasszony. A Csacsinszkynak nevezett férfi erre felborítva a flaskát, felpattant.
– Megöltök, az életemre törtök! Elválok tőled, holnap elmegyek! – kiáltotta rekedten, és a felborult üveg után kapott. Remegő kézzel itta ki a maradékot.
– Ez az úr itt Ady Endre, a híres költő, talán hallotta már a nevét – fordult oda Gergőhöz a fiatalasszony. – Kérem, jegyezze meg: én a felesége vagyok. Orvosilag tilos alkoholt innia, az életével játszik! Tilos kiszolgálnia, ugye, érti?
– Megöllek! – hörögte halkan a költő és elgyöngülve, tragikus mozdulattal visszahanyatlott a székére. Nevetséges volt, de Gergőt megdöbbentette. Még sose látott ilyet, hogy ekkora erőt takarjon a gyengeség.
– Meg akarsz halni, Csinszky? Most azonnal velem jössz!
– Hozz még két üveggel… Egy-kettő, mire vársz? – szólt rá a költő, válasz helyett, az ifjú csaposra. Az elmenőben, meghallotta még Csacsinszka jajveszékelését:
– Pár napja, hogy megvizsgált a doktor, két flaskában egyeztünk meg – egy egész napra, Bandi! Szavadat adtad, hogy…
– Miért büntet engem így az Isten, miért? – kérdezte kissé teátrálisan a költő.
– Arra is megesküdtél, hogy napi hatvannál többet nem szívsz – s erre látom a hamutartót az ágyad mellett, éjfél óta húsz csikk…
– Megöllek, Csinszka, az életemre törsz! – kiáltotta feléledve Ady, éppoly váratlanul, ahogy előbb még úgy tűnt, mindjárt összeomlik.
– Gondolom, ütni is fogsz mindjárt?
– Nyugodj meg, na! – s rágyújtva, a cigaretta füstjét a költő a babaarcra fújta. – Tudhatod, hogy a második liter után szelíd leszek. Egy darabig kézen fogva vezethetsz majd…
– S utána? Jöhet a priznic, ágyba fektetés… Megint ez lesz a műsor?
– Kétfajtájú mámora van a bornak, Csinszka – mondta a költő éberen, az ablakon túl felszálló ködöt nézve. – Az első mámor olyan, mint akárkié: kitüzesít bennünk minden örökhajlandóságot s nagyon hatalmasok leszünk. Agyunkat, szívünket befogja a mindenség… De ez már másnap este jön…
– Úristen! Holnap estig akarsz inni, egyfolytában?
– Ez a második mámor, ez a legnagyobb emberi érzékenység, kicsim… Van két óra közte, az idegek perverz bűvészmutatványa: csak ilyenkor jutsz a legnagyobb titkok közelébe… De, ha abbahagyod közben az ivást, elvesztél. Kezdheted elölről.
– Miért, te mit csinálsz? Folyton elölről kezded.
– Mert nem sikerül mindig szakszerűen csinálni – miattatok! – s a költő, immár kitöltögetve, sorban hajtogatta fel a második flaska tartalmát is, oly komolyan, szorgosan, ahogy az ács kalapálja a tetőt. Még mindig józannak látszott: szeme se rebbent, sápadt arca se pirult.
– Látja ezt? Kihez mentem én feleségül? – kérdezte Csinszka a csapostól, mintha tőle várna választ élete legfontosabb kérdésére.
– Azt hitted, én vagyok a mesekirályfi? Aki felvisz a csodák hegyére?
– „Minden vagyok, amit vártál” – ezt írtad nekem, emlékszel? S most itt a valóság… Hát micsoda élet ez? Egy váróteremben élek, arra várva, hogy egyszer végre józanul is láthassalak – Csinszka zsebkendőt vett elő és könnyeivel áztatta.
– Kispolgár! Egy krajcáros, órára felhúzható könyvelőt akarsz? Aki mindennap otthon kanalazza a borsólevest?
– Dehogyis! Csak féltelek, Bandi, féltelek… Te mindkét végével égeted a gyertyát. Nagyon rossz vége lesz ennek. – A költő úgy nézett rá, megvetően, mint egy bukott nebulóra. – Nem most mondtam? Magyaráztam… – és a bámuló Gergő felé intett, parancsolóan: – Hozz, fiú, vastag zsíros kenyeret! Savanyú uborkával meg egy üveg konyakkal.
– Mikor ott vár a meleg reggeli a kastélyban? Ki érti ezt?
– A jó Csönd Herceg – a költő arcán újra csibészes mosoly derengett. – Már csak benne bízhatok.
– Gúnyolódsz? Mert aggódom érted? Értsd meg: önpusztítás, amit csinálsz…
– Ne aggódj… Az ifjú Minden / Keresztüldöfte Titok-dárdával/ Az én szívemben a Halál szívét – mormolta a költő halkan, maga elé. – Hát nem világos?
– Szeretnélek érteni, Bandi… Könyörgöm, ne akard, hogy itt jelenetet csináljak!
– Jelenetet, azt csinálsz te mindig. Egy Salomé, akinek a fejem kell.
– Hogy lehetsz ilyen igazságtalan? – Csinszka elsírta magát.
– Csak fölemeltem szívemet, ezt a sötét bolygót, hogy lássam, mi vár ránk holnap e süllyedő hajón.
– És látod? Látsz valamit egyáltalán?
– Eltévedt, vak lovasok jönnek – a költő most felállott, idegesen fel-alá kezdett járkálni. – Épp olyanok, mint mi vagyunk: megbolondítottak… Együtt kóválygunk majd a szakadékig…
– Látod: ez a neuraszténia… Megsúgta a doktor nekem… A mérgektől megtámadott idegeid…
– Az idegeim. Ezek a fájdalom-gyökerek. Amik a világ minden baját belém eresztik. Csak egy órán át éreznéd, amit én! – kiáltotta izgatottan Ady, s beletúrt selymesen fénylő hajába. A konyakosüveg, immár üresen, legurult az asztalról. Gergő fiú odaugrott, hogy elkapja, de későn: mintha a költő szavait igazolná, a kőpadlón ezer szilánkra tört.
Odakintről valami zsivaj hallatszott. – Mi ez? – Ady imbolyogva megállt, hallgatódzott. – Úgy fest, mintha menekülők lennének…
A nyikorgó kocsmaajtón egy katonatiszt lépett be, gyűrött, ázott uniformisban. Gergő, a frissen leszerelt baka, lendületből tisztelgett.
– Franyó – motyogta Ady. – Franyó, a hadisten… Beszélj, Zoltán, mi újság?
– Hát nem tudod? Betörtek a románok! Tele a falu menekülőkkel!
– És Pesten? Átkoznak-e már érte engem?
– Meg leszel elégedve – mondta éllel a jövevény és egy gyűrött újságlapot vett ki a zsebéből –, ha elolvasod Rákosi Viktor cikkét. – Ady elvette, fennhangon olvasta: „Hol vagy most, a vészben, te híres Ady Endre? Melyik csapszékben véded a megtámadott hazát?” – szinte unottan gyűrte gombóccá a zizegő papírt. – Mikor az Isten a gyűlöletet osztotta, előrevette azokat, akik mindig az árnyékuk után futnak… Ez már örökkön így lesz.
– Üzensz is neki valamit? – évődik Franyó –, vagy csak bosszúból leiszod magad? A veronállal kezdted most is, ugye? Mint a régi szép időkben?
– Bandi meg akar halni – mondja egész halkan Csinszka. – Maga régi barátja, hogyhogy nem veszi észre?
– Meg akart ő már Váradon is. De szerencsére akkor nem sikerült. Nem volt ideje, annyi sárkányfejet kellett lenyisszantania. Nem úgy, mint most – mikor Szent György lovag nászútra megy egy elragadó nősárkánnyal! – próbálja tréfával elodázni a választ Franyó. –Jól mondom, Bandi?
A költő nem válaszol: hosszában a padlóra zuhan. Nagy szeme félig lehunyva, apollói feje az asztal lába mellett. Csinszka, Franyó és a rémült csaposfiú egyesült erővel fektetik ágyba, az ivó mögötti parányi, koszlott szobában. A teste merev, és zihálva lélegzik, mint akit már eljegyzett a halál. Csinszka a mellére borul. – Ne hagyj itt, Csacsinszky, ne hagyj itt – suttogja, Ady halkan dobogó szíve felett.
S ekkor hirtelen vihar támad, mennydörgés, villám, eső. Gergő kulcsra zárja az ajtót, kikiált: „Nem vagyunk nyitva!” Odakint hangok: „Engedjenek be, bőrig ázunk! Kisgyerekek vannak, kinyitni!” Ököllel verik a rozoga kocsmaajtót.
Franyó előrántja tiszti pisztolyát és kiordít az utcára: – Idebent egy nagybeteg fekszik, emberek! Fegyver van nálam, tisztuljanak!
S ekkor, mintegy válaszként, lecsap a nyárvégi vihar. Mennydörgés, egy villám az ajtóba csap: füstölve, szikrázva dől ki.
Csinszka felsikít. S a belső szobából Ady jön elő. Szilárdan áll ott. Részegségnek semmi nyoma. – Gyertek be, földik, ne féljetek! – ezt kiáltja. – A villám én vagyok!
Józan s komoly a hangja, sápadt homloka fénylik.
Vitatkozók
Agócs Sándor Lepkék a könyvtárszobában
című verse nyomán
anyám a könyvtárszobák
elrepültek lepkeszárnyakon
ment-e a fel- és a levonulási terület
által a világ tolatómozdonya elébb
csak osonunk a falak mentén
a szöveg alatt lapulva
szöcskelábakon jön el az idő
a nagy ugrások ideje
a szobafestők percek alatt
kipingálják a könyveket
a könyvfestők egy pillanat alatt
létrára másznak
minden egyes festőt
fognak és belenéznek
olvasom egy könyvben
és a csirizhez odaragadok
anyám csak könnyelmű
ígéret volt a máglya
rakás
a cukrászdában nincsen könyvrakás
de hát ez így sose kezdődik el
mert ez nem olyan vers
végre talán kitavaszodnak
a frissen festett könyvtárfalak
könyvtárbogarak könyvtárhangyák
és könyvtári lepkék
pedig beiratkozhattak volna télen is
ne öntsd a lazúrfestékbe a sört
épp most próbálom megalapozni
dipszomániámat
fal alatt szőnyeg mellett lapulva
köszöntem szépen a lapulevélnek
parányi lett megint ez a csokiparány
de én nem parázok édesanyám
ment-e az ígéretek ígérvények
a tértivevények által a világ elébb
és nem kezdődik el a vers soha sem
vagy sose lesz vége ha mégis
meglepő hogy az időtlenség
az idétlenség ma is mennyire időszerű
frissen festett könyvtárfalakra
nem győzöm felhordani a tavaszt
a könyvtárakba váratlanul
beözönlenek az olvasók
és a könyvtárakból váratlanul
kiözönlenek a lepkék
a hangyák és a kékre pingált
kis fekete bogarak
pedig egész éjszaka
szedegettük őket a takaróról
megjelentek a fehér gyertyák a vadgesztenyefákon
a birsalmafa fehérbe borult
fehéren világít a májusi délután
és a nárcisz is most virágzik
meg a fehér orgona és a rukkola
aminek nem szedegetjük le zsenge leveleit
így hát nem is készítünk belőle salátát
egyszerűen csak jó nézni ezt a májusi virágzást
1.
Vonatok robognak.
Ki tudja, hová.
Vársz, pedig
nincs idő már semmire –
megelőz a képzelt
halál,
és ritka az élők
kegyelme.
2.
Amit a beteg érez,
ha az orvosi
lámpába néz –
valahol
egy kopasz fa áll
a hajnali csöndben,
ágai az eget
tapogatják.
3.
Lassan
jelentésüket vesztik
a tárgyak közötti
összefüggések –
ami maradt,
hömpölygő, sáros folyó.
Úszik benne
a világ.
Az angyal
a negyedik kockában
némán széttárja
szárnyait,
az agancsos idő
a csillagokat
legeli –
semmi sem
jelenti kétszer ugyanazt.
Szökött rabok
kúsznak a Teremtés
határain túlra,
vakon
és éhesen.
Illusztráció a Divina Commediához
Ötvenkettőben a sztahanovista mozgalom mellett az újítók buzdítását és díjazását tekintette a kormányzat a legfontosabbnak. Engem, mint technikumi tanulót a Duna-parti, albertfalvai mezőgazdasági gépgyárba küldtek nyári üzemi gyakorlatra. Itt a nagy lehetőség, gondoltam, előrukkolok valami újítással, és a lapok majd cikkeznek rólam, bemutatják a tizenhat éves újítót, és még pénzjutalmat is kapok.
Gyárunkban az ötéves terv irányszámai szerint cséplőgépeket állítottunk elő. Tudtuk, már nem sokáig, hiszen két-három éven belül saját motorral működő aratócséplőgépek, kombájnok járják majd a határt.
A lakatos brigád, ahová kerültem, a behemót masina kisrázó szekrényét szerelte össze. Ez a talicskánál alig nagyobb alkatrész csépléskor a rostálást szolgálta. „Kirázta” a pelyvát, és elválasztotta a gabonaszemtől. Bádoglemezt kellett a fa tákolmányra erősítenünk. A fémbe lyukakat fúrtunk, aztán a lapot facsavarokkal rögzítettük a fához. Én, mint gyakornok természetesen nem teljesítménybérben dolgoztam. Egy hét után észrevettem, hogy a termelést, bizony, még lehetne fokozni valamicskét. Tudtam is, hogyan.
Fogtam hát a lyukakkal ellátott bádoglapot, ráfektettem a szekrényke két fa karjára, ujjam közé csippentettem a facsavart, és a kalapáccsal kisebb ütést mérve rá, belevertem a fába. Sikerült megtakarítanom a csavarás fáradságos, időrabló műveletét.
Brigádtársaim – nálam tizenöt-húsz évvel idősebb emberek – nem figyeltek rám. Föl sem tűnt nekik, hogy én már öt szekrénnyel végeztem, míg vezetőnk, Lajos bácsi csupán hárommal. Kezdtem remélni, hogy az arcképemnek lesz elég hely a dicsőségtáblán.
A műszak vége felé alacsony, zömök, szemüveges férfiú lépett hozzánk. Mondta valaki, na, itt a revizor.
Az idős műszaki ellenőr elsőnek az én munkadarabomat vette szemügyre. Bal kezével megragadta a szekrényt, jobbjával pedig a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül feltépte, nem, inkább csak felhajtotta a bádoglemezt. Szemüvege fölött rám nézett. Tekintetéből nem olvastam ki korholást, talán még gúnyt sem. Inasévei juthattak eszébe, vagy valami bölcs nagyapai megbocsátás szállta meg a lelkét.
Azonnal felfogtam, mit követtem el. A csavart, hogy „fogjon”, csavarhúzóval kellett volna betekernem, nem pedig kalapáccsal beütnöm.
Brigádvezetőnk sem szidott meg. Megmutatta, hogyan csináljam. Öt szekrénykém mégsem lett selejt. A lemezt úgy csúsztattuk el, hogy a csavar a lyukakon át fa felületbe hatoljon.
A gyárkapuhoz vezető úton árnyalatnyi tisztelettel néztem a dicsőségtábláról mosolygó arcokat. A Dunáról fújó szél összeborzolta a hajam, mintha helyet keresne a jól megérdemelt baracknak. De ugyanakkor meg is vigasztalt. Egyelőre, öcskös, nem kerülsz fel a szégyentáblára.
Kőfejtő munkás
Amiről nem lehet beszélni, arról költeni kell.
Wittgentein-parafrázis
Pörög a Föld száguld a végtelenbe’
Kapaszkodnék eszmékbe négy elembe
De csak tapogatódzom émelyegve
Minden szédít biztonságot semmi sem ád
Nem védnek törvények sem a csodák
Tagadja de tagolja is a vers az elmúlás iszonyatát
És ha csak itt van élet itt van értelem
Kataklizmákból terümtevé létünk az űr
„Ily kétkedés által sok nagyszerű és
Fontos merény kifordul medriből…”
Kozmikus magányunk önmagának ha üzen
A tudást hosszúnak ütemezi az életet rövidnek
„Az embert a csillagok teremtették
És a csillagok ölik meg”
Még csak elképzelni sem tudom csitrinek
Sem szerelmes ifjú nőnek
Mindétig az anyám volt-lesz
S nem sínyli meg
Ha ellopom tőle a nélküle való időket
Tudom, Hollandiába ’77-ben kellett volna mennem,
harmincöt évvel később csalódás jelentett A’dam.
Mint hajók a grachton, (ét)vágyak vesztegeltek bennem,
J. mellett visszafogtam ‒ én, a pénztelen ‒ magam.
Azóta jártam Abbáziában, Kassán, Nagyváradon,
Auschwitzban, Bécsben, Krakkóban és Firenzében.
Mennyi hiány maradt bennem, utánam, képzelve láthatom.
Ugye, jól sejtem, utazni nem maradt már kilenc évem,
bár újra vár száztornyú Prágában fent a Szent Vitus,
aljában sok régi söröző, az Orloj és Kafka új szobra.
S hogy még mi lesz? Amit megad ama terminus.
Mondd, felosztható-e életünk pluszokra, mínuszokra?
Nem láttuk Rossini árkádos lakóházát Bolognában.
Vádló veszteségeket hosszan felhánytorgatni minek?
Míg a San Miniatóhoz értem, görcsöt kapott a lábam.
Kimaradt sok kaland, ám gyűltek a megtartó rímek.
Tudod már, mi fontosabb, a Wahrheit vagy a Dichtung?
Elárulta-e neked a jó Johann Wolfgang von Goethe?
Hány „kő és mérőzsinór” várt? Világ, miket láttunk, ettünk, ittunk?!
Milyen valós emlék nem épül be a megszilárduló időbe?
Méregzöld trikómat a tengervíz kimarta
Krk szigetén az első faluban, Omišaljban.
A kicsiny öbölnek sziklás volt a partja,
kimenekültél a vízből. „Valami baj van?”
„Iszonyom lett a mélytől. S nem lehet zuhanyozni itt.”
„Akkor igyunk meg egy korsó Karlovačkót.”
A döglesztő melegben a hideg sör bizony jólesik.
Fölöttünk erdő zöldje, arrébb vitorlák sora látszott.
S a szigettel szemben várost sejtettem, Senj-Seniát,
fölötte a Nehaj-várral a történelmi Zengget.
A Zora és pajtásaiban olvastam róla, de nem szeli át
oda a tengert sem komp, sem hajó. Csak merengek.
A régi regény helyszínein: partsáv, szűk utcák, várrom.
Ha könyvben áll is, valóság. Nem másfajta lét, végre láttam:
Lehet csupán részben enyém, mit őrzök? A tromfot kivágom:
ha igaz a múltam, mindegy, hol éltem e világban.
Csak később tudta meg Mórija hegyén mi történt
Mily kegyetlen kísérlet volt szinte öncélú a próba
Szerette anyját tisztelte apját betartotta a törvényt
De mintha… (Ennek is Isten a megmondhatója)
Ahhoz amit leéltem
Úgy kell az örökkévalóság
Mint hajléktalannak
A kiegészítő bútor
A koldusnak jól megy dolga
Csak mínusz öt fok ne volna
Mit bánja ő ha utálják
Betakargatja kutyáját
Sej-haj így éli világát
Színek és színek
A tavaszi kora reggel: hőmérséklet tekintetében („tekintetében!”…) pont olyan volt, mint a téli – ám minden egyéb vonatkozásban („vonatkozásban!…”) nem volt olyan. Mínusz 2 fok előfordulhat télen is, tavasszal is, de a tavaszi, mínusz két fokos reggel egyáltalában nem olyan, mint a téli mínusz két. Télen, a mínusz kétfokos éj idején kőszénszag leng az élettelen-csípős levegőben, lágy, halálos égéstermékszag csapja meg az embert, ha konvektor rácsos kimeneti nyílása mellett halad el az utcán a fal mellett. Faluhelyen fafüstszag terjed, vörösre izzított falú dobkályhából érkezve a kéménybe, mely vidáman pipál, nem úgy, mint a városi kémények, amelyekből borongós-egykedvűen távozik a füst. „Ha távozik, és nem váltotta föl a helyét a láthatatlan széndi-, szénmonoxid, miegyéb”, közli magával (sietős haladtában, a kora reggeli, tavaszi mínusz két fok körülményei között Thakács).
Télen, mínusz kétfokos reggelben benzinfüst és gázolajszag gomolyog az utcán. És bár mindez tavaszidőn is érezhető, de valahogy felülírja valami igazi tavaszi – mi is? Na, mi írja felül? A mínusz két fok március vége felé is a lehető legpontosabban ugyanolyan hideg, mint, teszem, a decemberi, ugyanúgy pirosra csípi az orrot, mégis másképpen csíp. Életteli, fölpezsdítő a tavaszi kora reggel, a benne foglalt mínusz két fokkal együttesen. Nem merev-mozdulatlan akácerdő-alkotta éjszakázóhelyeikről a határbéli táplálkozó-területeikre vonuló varjak károgását hallani a hajnali, fényes tányérú telihold előtt, a komolykék égben, hanem zöldikék mondják egyre-másra, „zsííí”, a fényben.
Igen, mennyivel előrébb jár a Nap is ugyanekkor, kora reggeli órán! Pinty énekel itt is, ott is, harsogva; rigó riadozik a rügyezni kész bokorban, ha elhalad mellette az ember (Thakács), azaz nem is riadozik, csak néz, néz Th.-ra bizalmasan, sárga karimás szemével; cinkék vidámkodnak – mennyire más a hangjuk, mint volt télen! Harkály dobol a fán, pergőn; veréb viszi a pehelytollat a készülő fészekbe, szája tele a pihével, kész csoda, nem tüsszent, hapci! Sőt már a csilpcsalpfüzike is itt van, „csip-csup, csip-csup” – hallja egyszerű-szerény dalocskáját a kopasz jegenyék felől Thakács. – Áttetsző-sárga s még sárgább nárcisz légies szirmai vonzzák a tekintetet, és a jácint anyagszerűbb, matt lilasága, fehérsége, élénkrózsaszínje. Lám, ibolya is liláll az egyemeletes, szürke, hámló vakolatú ház előtti nedves földből kibújva; lilaságát egészen másképp, más színűnek érzékelik a méhek, mint az ember, nem lilának – amiképp a hóvirág fehérségét sem fehérnek. Ezek, ugye, természetes árnyalatok, azért alakultak így, mert e színek – pontosabban: azok, amelyeket helyettük lát a méh – segítik elő leginkább, hogy minél gyorsabban megtalálják őket a beporzást végző rovarok. És a nemesített, emberi kiválogatás révén kialakult jácint rózsaszínje, vajsárgája helyett mit láthatnak a hártyásszárnyúak? S a szintén mesterségesen kialakított fehér helyett mit? A nemes jácint „mesterséges” fehérsége azonos-e a hóvirág természetes fehérségével? Vagy mást lát egyik helyett a méh, és mást a másik helyett? És a fehér ibolyával mi a helyzet?
(Mert ilyen is akad, négyzetméternyi fehéribolya-sziget mellett halad el nap mint nap Thakács. A fehér ibolyát szintén mesterségesen hozták létre, azaz megjelent magától, mint mutáció, s az emberek fölfigyeltek reá, elősegítve terjedését a kertekben, méhszempontoktól teljesen függetlenül.) „Vizsgálta-e valaki ezt a kérdést valaha egyáltalán?” (Kérdezte magától az életteli, tavaszi mínusz két fokban, sietve a kora reggeli órán, Thakács.)
Gőtepeték, holdfogyatkozás
Az eső hangtalan permetezett. De nem az a hideg, az a csontig hatoló, a tavasz első napjaira jellemző – hanem az a szinte langyos. Langyos volt a levegő is, az eső is. Áztatta Thakács öltözetét, aki állt, állt az autólámpafényben – már sötét volt, ám csupán du. 6 –, a félvíkend-féllakóövezetben, és várakozott. Az egyik ház még téliesítve, a másik már nem, a harmadik telken csupán a sötétség. A kocsilámpa megvilágította a nem ferdén, hanem függőlegesen hulló esővízcsíkokat – nem fújt a szél, mozdulatlan a lég –, s Thakácsot olyan érzés fogta el, mintha már nem márciust, hanem áprilist írnánk. Előrehaladott volt a tavasz, és az a bezártságérzés, amit vadmadár érezhet ilyentájt, kalitkában, s tudván tudva, száz meg száz kilométerrel arrébb kéne tartózkodnia már, Thakácsra telepedett. Pedig Thakácsot csak a Balatontól választotta el áthidalhatatlan akadály, kényszerűségből tartózkodva a mély-délen.
Az egyik víkendház kertjének mélyén megszólalt a levelibéka. Gyors, szapora hápogás. Ez is egy hónappal hamarabb, mint szokás. Nyers-üde földszagot hoz a lég, néha-néha, tűnő légmozaikokban, erős ibolyaillat.
– Nem jönnek – mondta a kocsi tulajdonosa –, ha öt perc múlva sem lesznek itt, én nem várok tovább. Tőlem „fölveheted az anyagot” – újságírókról beszélünk, szúrjuk itt közbe –, de úgy mész vissza a városba, ahogy tudsz. Jössz, nem jössz?
– Felhívom őket – morogta Thakács, pittyegni kezdett fénylő-világító mobilján.
Egyébiránt napok óta nemcsak künn, hanem odabenn, a városban is mindenhonnan a tavasz szólt. Kora reggel a pintyek immár (ím, már) úgy csattogtak, mint eddig sosem, két hím feketerigó összeveszett egy tojón, és miközben egymást csípték-harapták-rúgták, a tojó arrébb rebbent, s hangsúlyozott, kihívó eleganciával odébbállt. Mindenhol cinke és cinke, már nem a télvégi-didergős, hanem tavaszi-vidám hangjukon szóltak; itt is, ott is a láthatatlan, ám hallható („zsííí!”) zöldike.
Aztán megjött, akire Thakácsék vártak: fényszórópászták szelték ketté a sötétséget, hol megvilágítódott a kocsi előtti pocsolyasorozat (karikázva, benne, az esőcsöppek), hol a levegőbe vágott a kettős sugár –, s a levelibéka ismét megszólalt, mintegy bekapcsolódva a beszélgetésbe, a kert mélyén, a fán. Thakács tudta, nem csupán a béka ébredt föl már: az út mellett csordogáló, kristálytiszta vízű árokban, ahol lecsöndesült a sodrás, színpompás gőték lebegnek – befejezte a telelést a kétéltűvilág.
Másnap éjjel megfogyatkozott a Hold. Thakács emlékezett egy néhány évvel ezelőtti, sötét hajnalra, mikor is a korzón lohol innen oda, s valami sosem látott borvörösben tündökölt a Föld égi kísérője, mely nélkül ki sem alakulhatott volna itt, lenn az élővilág – és e borvörösség nem volt azonos azzal a vörösséggel, ami a kelni kezdő, óriási korongú Holdat jellemzi, amikor még nem rugaszkodott el a Föld peremétől, s mely minél magasabbra száll, annál kisebbé válik, s annál inkább kiezüstösödik – magasan szállt, kicsi volt, mégis vörös. Borongó bronz, réz-, rosévörös. Fogyatkozott a Hold. Ilyesmire számított a mostani, néhány évvel későbbi holdfogyatkozás esetében is Thakács, félóránként rohangált ki a folyosóra (– Csucsukám, kezdődik! – értesítette feleségét, Á.-t), ám csak azt látta, egyre nagyobb hányadot harap ki a felhők közt járó, hol elhomályosuló, hol kifényesedő teliholdból valami sötétség. Eszébe jutottak az – akváriumban jól láthatóan – félfekete-félfehér gőtepeték. Azok is olyanok, mint a fél-fekete, fél-világos, fogyatkozó Hold. „Vajon van valamily kapcsolat közöttük talán?” (Kérdezte magától Thakács.)
A vízszintes nyolcas
Zörögtek a csörgőfák (hivatalos nevükön: bugás csörgőfák) a száraz tavaszi szélben, a köztük lévő nyárfa viszont már kibarkádzott. Mintha zöld (halovány-) zápor hullna, a mozgókép állóképpé dermedt volna, film, mely megáll, nem megy tovább: kinagyított fotó, aranyozott keretet kap, s fölfüggesztik a falra. Nézi, nézi Thakács – megtorpanva siettében a keskeny, félárnyékos, félnapos utcán, az árnyékos oldalon – e tavaszi nyárfavirágzást, nézi a lenge szélben ferdén megdőlő nyárfabarkákat – a fa mögött frissen épült, barackszín társasépület, az égben láthatatlan, tetők takarta repülő zúg, visszhang játszik a házak között, az ég szinte fehér.
A társasház… Erkélyein sehol senki, az utca néptelen, egy furgonból ugyan rakodnak valamit – félig beállt a tárt-nyitott udvarba a jármű – az ovellaros munkások; egy diáklány ugyan kilép a fénymásolószalonból; egy kék sapkás, idős néni ugyan csoszog az utcán, kezében ételhordóval („éthordó”), a két sarokkal odébbani kifőzde iránt; egy biciklis ugyan teker, víve a vázra kötözött, mészfoltos-szálkás deszkát; egy ellapultvízcsöpp-alakú, metálszín kocsiba ugyan beszáll a fiatal, kiskosztümös, a kormányt határozott mozdulatokkal tekerő üzletasszony, és egyenes derékkal, válla fölött hátra-hátratekintgetve kikanyarodik az utcára és tűz tova a nem kevés jövedelem felé; egy horgász érkezik ugyan, hirtelen fékezve, pöfögő kismotoron, hal- és benzingőzszag marad utána; bár söprik az utcát az utcaseprők – de mindezt csak halványan észleli Thakács. Igen, mindez hangsúlytalan, s valamiképp néma, mint mikor a tévéműsor közben szöveg fut a képernyő alján: nem ez a lényeg. „Hanem mi is?”, kérdezi magától Thakács, és az égre pillantva hiányolja belőle az első fecskéket. Igen: a korábban fecskék nélkül is teljes ég hiányossá, fecskehiányossá vált. „Szóval, mi is a lényeg?”, kérdezi (megtorpantában) önnönmagától Th. A világoszöld nyárfabarkák szélirányba dőlve – mintha mozdulatlan zápor – engednek a nyomásnak, s láthatatlan eresztik magukból milliárd pollenjüket.
Thakács csak óvatosan, s mindösszesen önmagának meri megfogalmazni, hogy valószínűleg nincs lényeg. – A Nap tompán süt, az ég határozatlanul kéklik, a város halk, és Th. először érzi az év folyamán, amit mindig szokott érezni, ha tavaszi vagy nyári nap során („érdekes, sosem őszi vagy téli; úgy tűnik, az ember olyankor jobban be van burkolózva lelkileg, kevésbé nyitott, sokkal inkább az önfenntartásra összpontosít, mintsem a világ általános állapotát szemlélné elemzően”, tűnődött Thakács) fölpillant az égre: azt a mérhetetlen közönyt, amely az egyénnek a létbe való belevetettségét fogadja. Thakácsnak hirtelen Camus-t lett volna kedve olvasni.
Benyit Th. a lépcsőházba, a homályos kapualj enyhe hűvöse már a nyári, kifejezett hűvösségét előlegezi. Hirtelen feltűnik neki: sehol az ételszag, amely a közeli kifőzde létezésével együtt jár. „Hiába, működik a csúcstechnika (ld.: szagelszívó), minden fejlődik, csak én nem, nap mint nap térfigyelő kamera rögzíti, a szomszédos, nemrég nyílt cafetéria kamerája amint szemrevételezem a járdát jelző, sárga festékkel előállított, fekvő járókelőt ábrázoló emberalakot (kezében, pár napig, míg le nem sikáltatta a hatóság, sárga krétával rajzolt tábla, rajta a szöveg: Több dimenziót!, még nem tudta a rajzoló, dimenzióból mind kevesebb lesz); látja a kamera, amint babrálva a kulcscsomóval, bejutni igyekszem a százéves kapun. Nap nap után előbb mindig a szögletes fogantyújú kulccsal próbálom nyitni a kaput, s csak utólag, legalábbis pár pillanattal ezután, jut eszembe, hogy a nyolcas alakú való a zárba”, közli magával Thakács. S miközben siet föl a lépcsőházban, tudatosul benne: a vízszintes nyolcas (ahogyan nyitotta a kulccsal a zárat) a végtelen jele.
Th. fölért a negyedik emeletre, ott áll immár az ajtajuk előtt. „Otthon vagyok vajon? Vagy nem?” (Kérdezte magától Thakács.)
Csendélet a balkonon
Lassan már elfogy alólunk az út.
Megyünk a pusztaságon át,
még visz a láb,
mert tart a lendület,
de már nem tudjuk, hogy hová, minek?
Forrást keresnénk, élő, bő vizet,
de lassan elfogy alólunk az út.
A nap tüzel,
cserzett bőrünk csak álca,
alatta ezer fájdalmas barázda.
Tán bosszúvágy volt, vagy csak félelem,
talán a lelkiismeret terelt? Hiába!
Lassan már elfogy alólunk az út.
Mindegy miért, és honnan érkezünk,
már oktalan és céltalan megyünk…
Még szólnak hozzánk.
Kérdezik talán:
miért e vándorélet,
de lassan elfogy alólunk az út.
Csak bólogatunk: Más is idejut!
Letérni, félrenézni? Ó, miértek!
Volt hitvallás meg zászló, büszke dal.
Már csak motyogva mondunk némi rímet.
Nem látunk otthont, nekünk-tárt kaput.
Lassan már elfogy alólunk az út.
A fiatalság álarcát ledobtam.
Az élet piszkos hentesüzletében
kampókon lógnak legszebb álmaim
csontok, szalonnák, nyers szavak között.
Csak tessék, tessék, ez végeladás már!
Friss húst kerestek, szende álmokat
öreg tyúkok és vén marhák helyére,
és szerelemről rózsaszínű verset?
Feledjük hát a mocskot és keservet,
és emberek, ti csak nevessetek
a milliónyi megtépett bajazzón!
Ó nézzetek tükörbe! Nézzetek!
Magatokat nézzétek és ne engem!
Micsoda játék…! Most lehet nevetni!
Cséplés
Van még nekem a kártyán,
legalább két napra elég,
egy hét s lesz fizetésem –
nézd csak! interneten a kép;
milyen aranyos kutyakölkök
begyűjtve zsúfolt menhelyen –
Le Bron James távoz Cavallerstől,
Neymar a Barcától perel
26 milliót euróban, –
TV2-n megy sorozat
és másutt még sorjázva hatvan –
Felejtsük hát a bajokat!
Várnak hegyek, kék tengerek,
hűs szállodák sivatagban,
dús, roskadásig telt asztal –
Nem kell más, csak klikkeljetek!
Ebédidő – megfőtt a tészta,
van egy kevés lekvár reá,
estebédre van-e még ma? –
kinek mi jut, hat hányadán.
Nâzim Hikmet portré
Egy kis történelem
Az ezerkilencszázhúszas években Európában egy munkás megvett egy napilapot, és azt olvasta benne, hogy egy újságíró elutazott Afrikába, hogy riportot írjon az ottani munkásokról. Kiment a nagy kakaóföldekre és látta ám, hogy ott tíz év körüli gyerekek szüretelik a kakaót. Így szólt hozzájuk:
– Látom, milyen szorgalmasak vagytok! Lesz is a kakaóból sok finom csokoládé!
– Lehet! – válaszolták a gyerekek. – Lehet, hogy finom, de mi nem tudjuk, mert még az életben nem ettünk csokoládét!
Az ezerkilencszáznegyvenes években Európában egy munkás bekapcsolta a rádióját, és meghallgatott egy riportot, mely Afrikában készült a kakaóültetvényeken dolgozó tíz év körüli gyerekekről.
– Hogy ti milyen szorgalmasak vagytok! – szólt a riporter. – Lesz is a sok kakaóból sok-sok finom csokoládé!
– Lehet, hogy finom – válaszolták a gyerekek. – De mi azt nem tudjuk, mert még az életben nem ettünk csokoládét!
Az ezerkilencszázhatvanas években bekapcsolta az európai munkás a fekete-fehér televízióját, és megnézett benne egy riportfilmet az afrikai kakaószüretről, ahol tíz év körüli gyerekek dolgoztak.
– Fantasztikus ez a tempó! – mondta a riporter. – Lesz is a sok kakaóból sok finom csokoládé!
– Lehet, hogy finom, – válaszolták a gyerekek –, de azt mi nem tudjuk, mert még az életben nem ettünk csokoládét!
Az ezerkilencszáznyolcvanas években az európai munkás leült a színes televíziója elé, és megcsodált benne egy Afrikáról szóló riportműsort, amiben bemutatták, hogy tíz év körüli gyerekek szüretelik a kakaót.
– Káprázatos, hogy milyen gyorsak és szorgalmasak vagytok! – mondta a riporter. – Lesz is a sok kakaóból sok finom csokoládé!
– Lehet, hogy finom – válaszolták a gyerekek –, de azt mi nem tudjuk, mert még az életben nem ettünk csokoládét.
Kétezer-húszban bekapcsolta az európai munkás a laptopját, és megnézett rajta egy, az internetre feltett filmet, amin afrikai tíz év körüli gyerekek láthatók, akik kakaót szüretelnek. A film riportere odalépett egy gyerekhez és azt mondta neki:
– El vagyok képedve, hogy mekkora mennyiségű kakaót tudtok leszüretelni ilyen rövid idő alatt! Lesz is belőle sok finom csokoládé!
A gyerek meg azt válaszolta:
– Lehet, hogy finom, de azt mi nem tudjuk, mert az életben még nem ettünk csokoládét!
Hát nem lenyűgöző ez a hihetetlen technikai fejlődés!?
A polgár és a hal
Egyszer egy polgár elment halászni. Rövidesen kifogott egy halat, amelyik a legnagyobb meglepetésére így szólt hozzá:
– Hagyd meg az életemet és én cserébe teljesítem három kívánságodat. Kívánhatsz bármit, egészséget, aranyat, vagy hatalmat!
A polgár egy kis gondolkodás után így szólt:
– Az első kívánságom, hogy maradjon fenn a kapitalizmus, de szűnjön meg a szegénység! A második kívánságom, hogy maradjon fenn a kapitalizmus, de szűnjön meg a környezetrombolás! A harmadik kívánságom, hogy maradjon fenn a kapitalizmus, de szűnjenek meg a háborúk!
A hal gondolkodott, sokáig gondolkodott, majd így szólt:
– Sajnos meg kell ölnöd engem!
De mi lesz a bukás után?
És mondd csak, kedves magyar embertársam, te, aki oly vehemensen küzdesz az Orbán-rendszer bukásáért, mit teszel majd, ha célodat elérted és hazánkban végre megvalósul majd az igazi demokrácia, ahol nem sértik senki jogait, nem lopják el szemérmetlenül az adófizetők pénzét, nem tiporják lábbal a sajtószabadságot stb. stb. stb.? Mondd csak, ha ezek a paradicsomi állapotok bekövetkeznek, akkor mit teszel majd?
Boldogan végzed majd munkádat és gyártasz autókat, melyeket egy túltermelési válság után senki sem vesz meg?
Boldogan gyártasz élelmiszereket, melyek oly gazdag árubőséget biztosítanak és megmérgezik az egészségedet, s melyek nagy része elfogyasztatlanul pusztul el, miközben emberek milliói éheznek?
Boldogan vásárolsz majd elektro-autókat, miközben a lítiumért gyerekek mennek a bányákba, és amelyért háborúkat vívhatnak majd demokratikus vezetőid?
Ezt teszed majd, és nem veszed közben észre, hogy a teljes és hibátlan demokráciában mindannyian Göbbels titkárnőivé váltok, akik csak szorgalmasan írják, amit diktálnak nekik, de semmiről nem tudnak, és semmiért nem felelnek? Boldogan és gondtalanul kiszolgáljátok majd azokat, akik a demokrácia híveiként nem zsidók, nem cigányok, nem feketék, nem rokkantak, nem homoszexuálisok holokausztját készítik elő, hanem az egész emberiségét?
Mondjátok magyar embertársaim, akik oly vehemensen küzdötök az Orbán-rezsim ellen, valóban ezt teszitek majd?
Sajnos én ismerem a választ: igen!
Ha velem van szavad, nem kell harangzúgás, égzengés,
elég, ha egy krisnás lányka réz bokacsengője csöndül,
máris figyelek rád, fülemben csönd ül, de nézzed,
közben viszik a héják a jércéket a padlat végiből,
mire jó ez így, Uram?
Böködsz, mint biliárdgolyót, mozdulok-e, minek,
én ugyan nem, dehogyis szólok, nincs szavam ide,
nyelvemen fekete epe tapad, nem pergő méz.
Ha hogy feketedik fölöttünk a fenyegető felhő,
hamarost előáll egy mulya próféta vagy evangelista,
nevedben áhítoz és átkozódik a piactér közepén,
szeme kifordul, habzik a szája, kusza szakállát tépi a szél,
a megcsalt nép meg csak ámul-bámul, mint vezetett birka,
ha akarod, az eleje még mormog is, zúg is helyeslőleg,
zokog vagy táncra perdül, ahogy akarod. Csak te dönts.
Mondom, mostanság furcsák lettek felettem a felhők,
gyűrűbe gyülekezve, fojtogatják körben a horizontot,
a lakatlan sziklakatlanból a hang kattanva visszapattan
patkolatlan lovaim patája nyomán, szinte rettent,
patak partján a vízimalom kereke reggelre, habosra veri a ködöt,
ördögszekerek száguldoznak szerte a szélben a házak között,
őrült hajtók őrjöngnek a bakon, pattintgatják ostorukat,
kedvetlenül kószálnak fénycsíkot húzva a házatlancsigák,
fölveri a gyom a kertet, már nem a miénk a vetemény, a termény.
Mit tegyek egymagam, búzaszem vagyok, Uram, a malomgaratban.
De mostanában máskor is mondom. Akkor, amikor lankadatlan lelkesedésű Papp János barátom már a második covidos évben is meghirdette az Aquincumi Költőversenyt, az immáron XXIV.-et. Amikor indultunk, 1998-ban, nem is mertük remélni, hogy idáig eljutunk, különösen nem a fejét felütő világjárvány idején. De nemcsak a fa gyökere akar élni, hanem a költészet is, és amit a költészet hirdet: az élet. Pedig nagy veszteségeink voltak az elmúlt negyedszázadban: a természetes elhalálozásokon túl a Covid is bőven szedte a maga áldozatait. Az aquincumi törzsversenyzőkön kívül – Rigó Béla, Gyimesi László – idén elveszítettük Szigeti Lajost és Németh Andrást, aki pedig ezt a címet adta még – szerencsére – kezébe adható kötetének: Élethit. És valóban tele van ez az utolsó kötete életszeretettel, élni vágyással.
Papp János hívószava az idei versenyre: Morbus epidemicus, azaz – mint az a terjedése folyamán tisztázódott – világjárvány. Tudtuk, hogy nem vidám a cím, de hogy is lehetett volna vidám ilyen helyzetben? Az erőltetett vidámság hazugság lett volna. Szembe kellett néznünk a valósággal és a rá való reakciókkal. Érzékeny lélek a költő, nem is hátrált meg a nehéz feladat előtt. A beérkezett versek túlnyomó többsége a fájdalomról, a veszteségről, a félelemről szól. De már maga a tény, hogy volt bátorsága a költőnek felülkerekedni a félelmen és a veszélyen, lelkierőről ad bizonyságot. És ritka örömökről, ha sikerült a ténylegesen támadó kórt legyőzni. Minden egyes szembesülés elismerést érdemel.
Egy apró csalódásról azért beszámolok: a spiritus rectorral együtt egy kicsit abban is reménykedtünk, hogy a versek egy része érinteni fogja a sajátos magyar morbus epidemicust, a turáni átkot, a tudatosan kettészakított országban egyre hangosabb, erőteljesebb viszálykodást, a megbékélésre való képtelenséget. Nyomokban elő-előbukkan ez is a versekben, de inkább csak a szegénységet sújtó teherként, a nehezebb sorsúaknak az életükért keservesebben vívott küzdelmeként. Pedig mindnyájan érezzük az egészségünkért folytatott harcunkban a kiszolgáltatottság, a kiszorítottság, a pénzhiány okozta hátrányokat. A turáni átok itt terjed az országban, együtt a járvánnyal. Ennek megszólaltatására csak a verseny helyszínén került sor, a rögtönzött epigrammaíró verseny darabjaiban, mintha a személyes jelenlét oldotta volna a gátlásokat.
De most ne a hiányokról essék szó, hanem a megvalósult költeményekről. Minden darab arra tanít, amire a korhadt fából kihajtó friss ág, a földre taposott, de fejét újra felvető hóvirág: „az élet él és élni akar”. Így olvassuk a győztes darabokat, a bennük megszólaló humanizmust. Életre szóló tanulság.
Itt sikerült végül a találka a könyvpavilonnál,
úgy közeledtél nordic walking bottal a téren,
mint egy sportember, laza mozdulatokkal.
Színes blúzod életigenlő, mint nevetésed
és humorod, ami túlél mindent, még a reményt is…
Megmustráljuk a hajzatokat, mennyit kaparintott,
s rablott el ez a csúf kór, rajtunk mennyi maradt meg?
Messze tiéd az előny, a hajad dús, majdnem a régi!
Nem tépázott úgy a covid, pedig ott közelített,
ott lófrált a halál körülötted, vinne a hátán,
gépszörny pumpált friss levegőt roncsolva tüdődbe,
tíz nap kóma után mosolyogva mutattad:
fentről jött a segítség, mert ima szállt fel az égig,
sok száz ember hívott vissza, közös akarattal,
mert hitték az igét: kérjetek és adatik!
Hallod-e, vírus, mit kullogsz még mindig utánam?
Nem volt ennyi elég? Hadd kérdezem én, hol a vége?
Fél esztendeje mit posztolsz még itt körülöttem?
Vitted a szívem, félreharangoz… Kell a tüdőm is?
Hallgasd csak, hogy fulladok egyre, s fojtva zihálok,
eszméletvesztéseim éjjel, őszi levélként
reszket a testem, nem megy az írás, nem megy a rajz sem,
ráment, nézd, a hajam, majd’ minden szál odalett már…
Mondd, mire kell neked éppen az én dús hajkoronám is?
Ó, pedig értelek én, ez a lecke, s benne tanulság,
nem rutin ám ez a lét, minden percért köszönet jár!
Senki sem ússza meg, itt leskel a halál körülöttünk,
van, ki maradhat még valameddig, enged a végzet,
másnak mennie kell ifjan, a családja siratja,
Vagy ha idősen kell, hogy szembekerüljön a véggel,
félbemaradt hivatását, gazdag élete művét
nem folytatja utódja, se lelkesedőn a tanítvány,
sok bölcs gondolatát elnyelheti laptop, a pendrive…
Mégis a hit adjon mindnyájunknak kitekintést
ebből a bajból, életerőt s a reményteli látást
(József a kútból, Jónás cetből küldte imáját),
mélységben is ott van az Isten, s megszabadíthat!
Női arc profilból
Vitt a vonat minket Zebegénybe, a partra,
Játszani hívtál bátor férfi-csatát.
Hektori dárda helyett botokat hajigáltunk
Trójai hősként ott, megvetve halált.
Esti bogár-nép zúgott argoszi hadként
S végzete lett, ha elért fullánkja is Téged.
Hellászi volt lelked, s szent szó a barátság,
S nem evilági kinek a hatalmát félted.
Máskor a padba szorulva, ha szólt a Tanár úr
Tudtam, elér engem s jogosan az ítélet,
Nem menekedhetek én a karóba-húzástól
Csak ha Te súgsz, elűzve fejemről e szégyent.
És ha tavasszal pezsdült ifjúi vérünk,
Lestük a lánykoszorút, mint járja a táncát,
Tudtuk a villoni dalt, ismertük a titkot
Hallottuk szívünknek oly kedves muzsikáját.
Hány vidám óra repült el, észre se vettük
Csillagos éjjeleken koptatva a flasztert.
Kert-kapudig, s oda-vissza de hányszor,
Mind e világ összes titkát kifecsegtük.
Büszke fiú, mit tudni akartál, végül
Pythia jóslataként hullt lábad elé le a földre:
Légy te lovagja a szépnek, hű szeretője a jónak,
Homlokodat olajág koszorúzza a fényben,
Ősi neved márvány hirdesse a kornak
Téged örökre megőrző szép emlékezetében.
Itt van a kő. Rajta neved, belevésve örökre.
Ez ma a jussod lásd, s nincs olajág a kezemben.
Kell-e a jóslat, mondd? Ez volt hát mit akartál?
Tétova szegfűt morzsolok én ma a szélben.
Kísérted a lehetetlent,
mint akinek mindegy.
Kifosztott ember vagy, hiszen
a bűn minden kincsed –
éltetőd, és mert elbukál,
csak a bűnöd marad.
Vétkeidben tudattalan
is rejted önmagad.
Létáteresztő burok a
gyónás. Hierofán,
ahol szent az idő és tér
(transzcendens tartomány),
és tetszetős az időt ki-
játszó ház a tónál –
de ez a játszma sem elég,
hogy vigasztalódjál.
Pedig a szennyből kegyelem
latroknak is játszott,
de az rég volt, most széttört fény,
rasszizmus, migránsok –
és ebben az agyonfoltozott
ködbuborékban
úgy funkcionál a létben
a bűn, mint a vegytan:
ontológiai mélypont,
ahogy meghatároz –
ember vagy, énedben a jó
a rosszal határos.
Hiszen ez a ködbuborék
a lét. De aligha
elég: bármennyire szép, csak
áttetsző kalitka.
Esteledett. Lámpát gyújtott, elhúzta a függönyt.
Szótlan várakozott, hanyagul szemlélte a holdat –
ordas gyógyszerek égtek fáradt izmaiban, s én
már elaludtam, ezért egyedül lehetett, mikor elment.
Élni muszáj, nincs gyászra idő: pandémia – mondják.
Nem tagadunk. A remény lassan hozzánk idomul már.
„Mert van a tárgyaknak könnyük: szánják a halandót.”
(Vergilius)
(I.)
Benned a lombok, az árnyak, a kert, szárnyak suhogásán
zümmög a dél, hintázol az ágakon éppen,
telt ajkad szeder-édes, nyár serken mosolyodban.
Jól van ez így. Ha ezüstkeretes kirakatban a léted,
nincs, ami elrettentsen a végtől. Lángol a sejtés,
vissza se nézz: lelkedben a fodrok rég kisimultak.
(II.)
Lélegzel még. Vakcina-békétlen nyugalomban
rezzen a test, sosem alszol virrasztó kegyelemben.
Gép a tüdődön, a kert, mi miénk volt, távoli emlék…
Félek. Nem tudok álmos csended részese lenni,
és enyhíteni szomjad, s félsz te is ebben a csendben.
(III.)
Nézem, ahogy fátyolban a táj, mint őszi mennyasszony –
halkan, szinte csak úgy, hogy az Isten hallja imámat,
ismétlem szavaid: nincs baj – mondtad, de a hangod
távoli nyár volt, mint egy gyermekrajzon a színek.
(IV.)
Elhagy minden szó, ahogy épül a térben a semmi –
jégtakaróban a lázad, a test korhadt fakereszt csak,
éj-madarakkal küzdünk megfeketült jelenünkben.
(V.)
Testmeleg éden a láz, mikor illan a béke a csendben –
elmémben násztáncot jár a halállal az emlék.
(VI.)
Létünk lombtalan erdő köddel telt kegyelemben.
Zeusz:
Régen jártál nálam, drága barátom!
Hadész:
Jöttem volna előbb, de a tennivalóm nem eresztett…
Zeusz:
Mondd hát, mit tehetek? Mire vágyik a szíved?
Hadész:
Hagyjuk a szólamokat! Ugye sejted: nem megy a rendszer.
Nézz le a Földre! Lassan a bolygó túl kicsivé lesz,
Gyógyszereikkel hosszabbítják emberi létük,
És mire megkapom őket, a legtöbb már szenilis, vén,
Összeaszott… Megígérted, több játékteret adsz majd!
Zeusz:
Jól van, igaz. Mit szólnál egy-két évhez?
Hadész:
Szó sincs róla! Özönvizet adj, vagy harcosokat! Volt
Járvány is, ami tetszett… Mondjuk az AIDS, vagy a pestis.
Zeusz:
Járványt kérsz? Még csak száz éve, hogy elmúlt!
Hadész:
Hagyd a spanyolnáthát! Meg a leprát is, ha lehetne,
Mert mire elviszem őket, ennek a lába hiányzik,
Annak az orra esett le… Hogy jut eszedbe ilyesmi?
Zeusz:
Sajnálom… Hogy megkönnyítsem a búcsút…
Hadész:
Nem kell féltened őket. Itt is poklokat élnek:
Műanyagokkal, füsttel mérgezték meg a Földet,
Dzsungeleit letarolják, méreg ring a vizekben…
Hadd vigyem őket előbb! Megígérted! A jussomat add meg!
Zeusz:
Vírust kapsz. Lásd, tisztellek: koronásat!
Megfázásnak tűnik, és leteríti…
Hadész:
Mondd, hogy az ifjakat is! Ne a vének jöjjenek egyre!
Zeusz:
Kössünk alkut! A gyermekeket nem adom. Nos,
Vidd, akinek már más is emészti a testét!
Hadész:
Tisztogatás? Vigyem el, ami nem lett jó? A selejtet?
Zeusz:
Egy-két váratlannal még, ha beérnéd…
Hadész:
Nem vagy nagylelkű. Sose voltál. Add, amit adhatsz,
Ámde ha meggondolnád – küldj egy delta-mutánsot!
Hidd el, a bolygó meghálálja, ha nem szipolyozzák…
Zeusz:
Végeztünk. Menj, lesz most bőven dolgod,
Vidd, ami jut, és száz évig ne keress fel!
Elhagyottan fekszik a nagyszobában.
Kis kezével integet öntudatlan,
Míg a testét rázza a láza, szenved:
Élni szeretne.
Élni még, mert oly keveset tapasztalt,
Nem tanult meg futni se, vagy beszélni.
Ó, milyen jó lenne, ha nagyra nőne
Látni utódját!
Ám a kór nem tűri a kósza álmot:
Ott a párnán /pulton már a halál irányít,
Várja, fusson végig a láz a testben…
Fogynak a percek.
Görcsbe rándul karja, a csöppnyi lába,
Már zihál, nem kap levegőt szegényke,
Mintha meggyulladna a test belülről:
Készül a végre,
Nincs mi itt tarthatja, a lába lassul,
Nem kalimpál már, kicsi melle horpad,
Majd utolsó sóhaja száll az égre,
S vége a létnek.
Nem köszönnek tőle: a földbe ássák,
Oly sok embert öl meg e furcsa járvány…
Lelke fényben fürdik a meggyfa ágán,
Fényben, örökké.
Érzem a végem. Már tűz égeti szét a tüdőmet,
foszlik a húsom, a csontom, jaj, kifehérlik alóla,
s rút kiütések tarkítják végig sima bőröm.
Ápoltam Verust, uramat, most rajtam a dögvész.
Engem visznek a szorgos szolgák majd a gödörbe.
Éjfél múlt. Kéken villódzó képek a tévé
képernyőjén: aznapi hírek a CNN-en. Már
alszik az ifjú Költő, kissé nyugtalanul, mert
álmodik éppen, s megjelenik neki szent Timotéusz.
Timóteusz:
Rápillant-e a Földre, az embert látja-e néha
Isten a rejtelmes nebulák csillagködein túl?
Látja-e hogy ment félre idővel az isteni szándék?
Költő:
Ordas idők járnak. Nézz szét: hogy hullik az élet
mind darabokra! Mi élünk, mint akinek ma a Holnap
mit sem számít… Nézd a világot: tort ül az önzés!
Timóteusz:
Oly nagy az éhínség itt, gyilkos háboru dúl ott…
Nagy tüzek, árvizek és tornádók pusztitanak – most
még csak a hírekben nézed meg e képsorokat, de
hidd el: villámgyorsan sorra kerülsz te is, úgy ám!
Költő:
Gyorsan terjed e kór, borzasztó kortünetekkel…
S ennyi az élet: az ördögi körben a harc a Nagyúrral.
Timóteusz:
Élsz, ahogy élsz: önzőn, csak a mának, mit se törődve
másokkal s a jövővel. Kétséged se legyen, hogy
ez leszel: épp harmincezer-egyszázötvenedikként
nyilvántartva az áldozatok közt, elfeledetten…
Költő:
Szörnyü ez így, ez a vég! Kérlek, mondd meg, Timotéusz:
felpillant-e az Égre az ember, tudja-e még az
Istent ott, különös nebulák csillagködein túl?
Tudja-e, mért’ ment félre idővel az isteni szándék?
Várta a választ. Hirtelen ébredt. Szent Timotéusz
nincs már ott, csak az aznapi hírek a CNN-en, hogy
robbantás volt itt, földrengés ott, meg a vírus
néhány tízezer embert vitt csak a sírba az elmúlt
órákban… Tollat vett, s gyújtott egy cigarettát…
lehet nekem is győztesem
Sit-in Rómában
„Pax omnium rerum tranquillitas ordinis.”
(Aurelius Augustinus)
Alakul az idő, na meg a halak kapókedve is.
A szenvedés útját járja most végig a világ naponta.
Fájó fohász, imák milliói szállnak az égnek,
bűneink bocsánatáért, mások bűnei megbocsátásáért.
Az Isten alkotta természet sem csügged el
őszi lombhulláskor ‒ új tavaszra készülődik.
Ó, azok a szitakötők! Mily könnyű nekik az élet,
ha kedvük tartja, cikáznak a fénylő víz felett,
megpihennek picit, ha nem, a ladik peremén,
sőt a bátrabbak meg az imbolygó horgászúszó hegyén.
Hallgatok magamban mélyen, csend ölel át.
Szeretet, béke, mint egy szeptemberi horoszkóp.
Hadd higgyem azt, hogy az életnek megvan
a maga szépsége, még akkor is, ha ez hülyeség.
Talán sokat kérek, de így lenne kerek a világ.
És ha tudnád, még mennyi csoda vár rád, hogy örülnél.
Néha még egy tízplusszos potyka is beeshet.
Bármiből is van a lelkünk, olyan, akár a tó vize,
idillien nyugodt, ha leheletnyi szél sem fúj;
vagy mondjuk kavicsot nem dobunk bele,
különben körök fodrozódnak és futnak egymásba.
Esküvői fotózás zajlik a földig hajló fűz előtt,
s táncoló falevelek körében ülve lantot penget a szél.
Aki csak lát, azt hihetné, magányos vagyok,
a természet kegyelmét élvezem és élek szabadon!
Lám csak, lám, kárókatona bukik fel és alá,
és mikor már harmadszor tűnik elő, csőrében hal rúgkapál.
Minden, ami van, a messzi végtelenbe vész.
Csak te tudhatod, ó, Istenem, hogy holnap mi lesz,
de ezt nyilván eszed ágában sincs elmondani,
s még csak sejtetni sem, úgyhogy nem is kérdezem.
Jah, amúgy meg mindig szarik a kutya valamit!
Győzött a Köztársaság