Jean Baptiste Greuze: A törött korsó

Jean Baptiste Greuze: Fiatalember kalapban

Jean Baptiste Greuze: Gyerekét etető fiatal anya

Jean Baptiste Greuze: A hálátlan fiú

görbe tükör

KARNER OTTÓ

Gasztroterepeut

(modern elbeszélés)

Homokkövi maga elé engedte Gyapjast, majd a kapu projekt befejezése után leült a saját maga által kihelyezett nép-nemzeti gerendapadra, ami a bejárat mellett őrizte a házat. A ház (nem titok) a robusztus lakótelep egyik modern és esztétikus tíz emeletese volt.

– Te menj szaglászni, Gyapjas öcsém! – adta ki a feladatot a guruló (kövér) kankutyusnak, aki ímmel-ámmal látott neki a kötelező penzumnak.

Homokkövi (kisnyugdíjas, betöltve a 74. évet) elégedetten vizsgálta a közeledő klf. eszközöket cipelő asszonyt.

– Na, felébredt lelkem vicéné, a szorgalom magához képest…

– Vicéné a maga keresztanyja! Ha nem tudná tegnap kihirdette az új főnök, aki eddig a szomszéd lakótelepen gereblyézte a lovettát, az egy modern faszi, figyel? A kutyaszart meg szedje zacskóba, hé! Szóval kihirdette a főnök, hogy mi ezentúl csilivili menedzserek vagyunk, nem ám csak úgy, hogy takarító brigád, meg minden, frászt, csilivili, jó mi

– Ez tényleg jó – elmélkedett Homokkövi. – Vihorlátiné, a csilivili… sőt csilivilike, szuper.

Vihorlátiné (korban Homokkövi évjárat, csak szebb) megrugdosta az ülőpad egyik lábát.

– Ezt a gerenda tákolmányt pedig addig vigye innen, amíg valakinek a seggébe nem fúródik egy méretes szálka, amiért a lakószövetkezet nem felelős, mondta a főnök és különben is stílustalan, igen, stílustalan, hallja?!

– Az új ürge le van fütyülve, mondja meg neki. Ha sokat óberkedik leváltjuk a közgyűlésen, mit képzel ez? Én ezt a padot a „Kutasd és mentsd meg!” mozgalom keretében Kavicsfalván találtam az öreg tehenész számadó csűrjében, azám. Ez hazai érték, ezzel nem lehet lacizni.

– Csak ne harsogjon itt, nem trombita maga. Ennek az új fiúnak messze elér a keze, maga meg ráfázik, ha a felsőbbséggel akaszkodik össze. Ne gyűjtse a problémákat, ha nem muszáj… jut eszembe, mi a fenének tart lakótelepen egy ilyen büdös dög kutyát?

– Ne kombináljon, lelkem! Én ezt a kutyát bérsétáltatom, az 5-ös épületben lakik a Kerekesné, de beteg, nem a kutya, az övé ez a kultúrlény… kuss már, nézz oda, lehúgyozta a kaput!

– Jól visszavágott, megyek is – sértődött meg Vihorlátiné.

– Álljon meg! – lett határozott Homokkövi. – Maga már régóta szimpatikus nekem… üljön ide mellém, a koszos lépcsőház megvárja, ne féljen.

Homokkövi lezöttyent a padra, amit Gyapjas érdeklődve figyelt. Most mi lesz?

Vihorlátiné arca gyanakvó lett, de azért leült a pad másik végére.

– Tudja hány kövér fenék gyalulta simára ezt a fagerendát? Sok. Ezen kevesebb a szálka, mint a maga alsó hátán – kezdte Homokkövi.

– Ne pimaszkodjon velem, mit képzel? – morogta Vihorlátiné

– Még rám támad.

– Attól ne féljen. Nekem nagy elképzeléseim vannak arra, hogy

lehet a nyugdíjamat feltornázni, nem fogok itt belegabalyodni valami homályos kalandba, inkább töröm a fejem, maga is szokta?

– Van nekem elég bajom – sóhajtott a csilivili menedzser.

– Ha tud titkot tartani… tud?

– Ne húzza a hajam, nem érek rá.

– A jövő a főzésben van. Aki haladó személy, az főz, látja a tévében, nem?

– Kocsmát akar nyitni? – rémült meg Vihorlátiné. – Maga hülye.

– Ugyan már. Figyeljen csak! Hát nem látja a tévében, meg máshol is, mennyi idegbeteg járkál itt össze-vissza. Az egyik így szorong, a másik úgy, izgulnak minden hülyeségen, lestresszelnek, olyan szépen beszélt róluk az az öreg mamzi valamelyik egyházi adón, hogy majdnem sírva fakadtam. Maga nem idegbeteg?

– Egy kicsit.

– Na látja – nézett az asszonyra elégedetten Homokkövi. – Most elmesélem magának mibe kell belefogni, hogy partvissal söpörjük össze a pénzt.

– Én megyek, mert négy lépcsőházam van mára kiutalva – állt fel rémülten Vihorlátiné.

– Itt marad! – szigorodott Homokkövi.

– Vegye be a feleségét a buliba, nem egyszerűbb? Már itt sem vagyok – kezdett csörömpölni a vödörrel.

– El vagyok válva – lett komor Homokkövi.

– Hát akkor ennek a szőrmók kutyának a gazdájával szűrje össze a levet! – lett éceszgéber Vihorlátiné.

– Összegyűjtenénk a népeket a Művház nagytermébe – álmodozott Homokkövi –, azzal, hogy terepetuzálva lesznek, persze ahogy illik környezettudatos módon…

– Az a környezettudatos mit jelent? – fordult vissza a kapuból Vihorlátiné.

Homokkövi grimaszolt és pislogni kezdett.

– Jól figyeljen. Ha maga a felmosó vízbe két decivel kevesebb kénsavat önt, akkor maga környezettudatos, világos? – nézett Homokkövi a távolba.

– Ha annyit ért a terepizéhez, mint a takarításhoz, legjobb, ha nem indít tanfolyamot, maga ló! Kénsavval akar felmosni – kapott a fejéhez a szakember. – Na isten áldja! Ha bejön az első százezer forint, szóljon! – ezzel eltrappolt.

Homokkövi mérgesen nézett az asszony után. Aztán legyintett egyet. A népeknek a homály kell, nem a gasztroterepeutika, pedig mennyi lehetőség van egy paprikáskrumpliban, nem a kavarás a lényeg, gyerekek! Hanem a hagyma okozta könnycsorgás, a piros paprika forradalmi ereje, ami legyőzi a bús életérzést és győzelemre viszi a zászlót, és a többi és a többi – de ingyen nem adunk tippet, egy frászt.

Közben Gyapjas kutya odabattyogott hozzá, ábrázatán a „Megyünk haza?” kérdéssel.

– Megyünk – válaszolta Homokkövi. – Csináljon ezekkel a nádi veréb tőkés társadalmat – gondolta.

Aztán még egyet legyintett, de a könyökét behajlította.

Faun (Tanulmány)

GYÁRFÁS ENDRE

Félrehallásaim

Az ember hajlamos félrehallani, félreérteni bizonyos szavakat, kifejezéseket. Hát még a gyerek! Ilyen zökkenőkön vezet át az út anyanyelvünk elsajátításához.

A felszabadulás után gyakran énekeltük a francia eredetű köztársasági indulót. „Elnyomás, szolgasors…” Ezzel nem volt baj. De aztán ez jött: „…hullt a por, hullt a gyereke”. Az Erzsébetváros szűk utcáin bizony hullt a por. Pláne, ha az emeletről rázták a rongyot. Hogy lehet a pornak gyereke?

Bérházunkban a poroló közelében tábla figyelmeztette a látogatót, hogy „koldulni, kintornázni hatóságilag szigorúan tilos.” Nyolc évesen úgy képzeltem, hogy udvarunkba betér egy szegényember, és alamizsna reményében tornázni kezd. Úgy tekergeti a végtagjait, hogy meglátszik: kínokat érez. Helyes a tiltás, gondoltam, senki ne szenvedjen azért a csekély adományért.

Egyik szomszédunk foglalkozása, mesélték, nem más, mint jószág­­igazgató. Ezen még töprengeni sem érdemes. Mit művel? Igazgatja a jószágot. Magyarán pásztor az istenadta.

A koalíciós időkben, mondták, az iskolákban kaotikus viszonyok vannak. Én persze katolikust hallottam.

Énektanárnőnk, Éva néni egy ízben a nagy zeneszerzőkről beszélt. „Händelnek Bach volt a kortársa.” Fülembe ez úgy jutott el, hogy portása. El is képzeltem, hogy Johann Sebastian a kapusfülkében kucorog, ott komponálja csodálatos remekműveit. Később azonban azt hallottam, hogy a két géniusz sohasem találkozott. Hogyhogy? Georg Friedrich a hátsó kijáratot használta?

Barátom édesanyja mondta egyszer, hogy csinos, szemrevaló szomszédasszonya a háború alatt kémnő volt. Barátommal filmbe illő jeleneteket fantáziáltunk: Ibi néni a pongyolája gomblyukából hadászatilag fontos pályaudvarokat, laktanyákat fotózik, hajcsavarjában titkosírással írt üzeneteket visz rejtélyes férfiaknak. A házbeliek újabb pletykájából megvilágosodtunk. Ibi néni és a rejtélyes férfiak találkozása megtörténhetett, csak hát… Őnagysága nem kémnő, hanem kéjnő volt.

Megesett, hogy nem félrehallás, nem félreértés zavarta meg a világ felfedezésének izgalmas kalandját. Ismertem már a betűket, nem csoda, ha minden szót, minden nevet elolvastam, ami a szemem elé került.

A Déli pályaudvaron az egyik vasúti kocsi oldalán ez állt: ­GYÉKÉNYES. Minden világos. Tudtam, létezik fapados és párnás vagon. Anyám gyékénnyel jár a strandra. Leteríti, azon napozik. A Déliből tehát olyan szerelvény indul, amelynek kocsijában az utasok nem ülnek, hanem kényelmesen heverésznek. Utaztam én a háború után szalmán is. Előbb-utóbb persze rájöttem: Gyékényes a határállomás neve.

Olykor-olykor a tudomány szele is megcsapott, de csak úgy, mint a mozdony füstje. A balneológiáról szentül hittem, hogy a cetfélék természetét kutatja. De annyira kótyonfitty azért már nem voltam, hogy a bakterológusokat a vasúti pályaőrökkel foglalkozó tudósoknak képzeljem.

Szavojai férfi táncoló babával

in memoriam

Gábor Andor (1884. január 20. – 1953. január 21.)

(S. J.)

GÁBOR ANDOR

Irodalmi rovatunk

                                          Komoly vers

Mostanában az irodalomban
Nem dalolnak, mint madár a lombban,
S bárminő nagy érzés van a szűben,
Író hallgat, mint dinnye a fűben.

Hallgat a csend és hallgat a sír is…
És az író: író, ha nem ír is,
S íme, most már verseny tört ki ebben:
Versenyeznek, hogy ki hallgat szebben.

Lelkem mélyén irodalom rezzen,
Hadd jövök hát és hadd jelentkezzem:
Bennem is van pár hatalmas téma,
S nem írom meg!
                     Dr. Süketnéma

Az új lakó

              – Minden fertályban újra aktuális –

Múlt év november elsején
Egy szép új házba költözém.
Most februárnak elseje
S nincs kész a háznak belseje.
Nincs kész a háznak belseje,
Se külseje, se felseje.
Féléve, hogy költözködém,
És nincs a házon még födém,
És nincs födém!

Beköltözém, mint a madár,
És az ajtón nem vala zár.
Nem vala zár, kilincs se volt,
S felül bekandikált a hold.
A hold benéz, oly kedves ő,
S halkan becsurran az eső.
Bejő a dér, beszáll a fagy
És így susog: Mily marha vagy,
Mily marha vagy!

A parkett még sehogyse kész,
A falakról lemász a mész,
A falakról a mész lemász,
És nem akar égni a gász.
A vízvezeték nem vezet,
De lakni mégis élvezet,
De lakni mégis édes, ó,
A konyhában még nincs resó,
Még nincs resó!

Nincs kész a házunk toronya,
Lakbér tízezer koronya.
A lépcsőből nincs kész a lép,
Az ember csak a csőre lép.
csak a háziúr kész nagyon,
Hogy a mennykő verné agyon.
A háziúr kész, ajaja,
Hogy törné ki a nyavaja,
A nyavaja!

Dal az én öreg-öreg nagyapámról

Száztíz éves volt a nagyapám,
Őt betegségen sosem kapám,
Róla állt, mit csakúgy mondanak:
Oly egészséges volt, mint a makk.
            Nem volt görnyedt, ellenben deli!
            Tűzzel s életkedvvel volt teli.
            Krumplisgombócot, ha kaphatott,
            Még bevágott úgy ötöt-hatot.
Mondta is rá szolgálója, Marcsa:
„Ápitussa van, isten megtartsa!”
Ó az én nagypapám!
Drága nagypapám!

Járt és kelt falujában vígan,
Nem tolák őt kis vágendliban.
Mozgott, mint a többi ifjurak.
Ment kocsmába még önlábúlag.
            És dohányhoz értett igazán!
            Úgy pipázott, mint egy gőzkazán.
            És ha látott egy piros leányt,
            Még csípett is rajta egynehányt.
Vállamon a száztíz esztendővel
Bárcsak én bírnám oly jó erővel,
            Mint az én nagyapám,
            Drága nagypapám!

Nem volt olyan, mint a többi vén,
Még közöny nem vett erőt szívén,
Jólinformált aggastyán vala,
Háborúról sokszor tárgyala,
            Baj csak az, hogy kissé gyáva volt,
            Hősi hajlamokra nem hajolt.
            Így történt, hogy tegnap hírt kapék,
            Mely szerint a nagypapám – nagy ég! –
Dániába elszökött, orozva,
Mert attól félt, hogy be lesz sorozva!
            Ó az én nagypapám!
            Gyáva nagypapám!

A Zserbóban

A földalattiból kilép ő
Művelt középosztályú szép nő,
S fején egy héttornyú kalappal
Egy kávét rendel dupla habbal,
Habbal.
S mint aki nem evett öt éve,
Egy kis tányért kezébe véve,
Késsel túr az ennivalóban
A Zserbó-bó-bó-bóban
A Zserbó-bó-bó-bóban.

És nézi tágranyílott szemmel,
Hogy vegyül művészi elemmel,
Lipótka-város dísze kréme,
Keresztény társaságok réme,
Réme.
Ah! itt van, itt a hót finánce,
A madarassy Beck s a Lánce
S a Márkusz Emma is valóban
A Zserbó-bó-bó-bóban
A Zserbó-bó-bó-bóban.

És a női irodalomból,
Mind, aki a lapokban tombol,
Itt a költészet s itt a próza
És itt a Bédi Svimmer Róza,
Róza,
Figyelmesen körülnéz, hátha
Pesten van az Erdős Renátha
És megjelenik e szezónban
A Zserbó-bó-bó-bóban
A Zserbó-bó-bó-bóban.

S mikor magát jól telenézte,
S a többi polgárnőt lenézte,
A földalattiba lelép ő
S a vacsorán töri fejét ő,
Jét ő.
Jó feleség, kiderül lám itt,
Vesz férjének ötér’ szalámit
És másnap ott ül még buzgóbban
A Zserbó-bó-bó-bóban
A Zserbó-bó-bó-bóban.

A krumpli

Olvastam a falakon a
     Plakátot:
„Ti, kik semmit raktárra nem
     Rakátok,
Ti, szegényebb budapesti
     Lakosság,
Krumplit ád el tinéktek a
     Hatóság!”
A plakátnak igen-nagyon
     Örültem,
Öt forintért egy autóra
     Fölültem,
(Bölcs emberek ma a pénzt nem
     Kímélik)
S odamentem, hol a krumplit
     Kimérik.
Áldást mondván Folkusházy fejére…
     Ihaj! Tyuhaj!
Hatósági krumplit eszem ebédre!

Jövedelmem hatvanezer
     Pengőnyi,
De nem tudok abból itt, csak
     Tengőnyi.
Nem mehetek legelni a
     Fenyérre,
Húsz forint kell mindennap csak
     Kenyérre,
Száz forintot húsra muszáj
     Kiadni,
Vagyonom hát nem igen fog
     Maradni,
Főképp, ha a szerencse is
     Megtisztel,
S valahogyan összehoz egy
     Kis liszttel.
Tetszik látni: nem is telik egyébre,
     Ihaj! Tyuhaj!
Hatósági krumplit eszem ebédre!

A plakáton megnevezett
     Uccában
Hölgyek álltak a korzónak
     Puccában.
S férfiak: hordártól Hült!
     Hümérig;
Mind ott várván, hogy a krumplit
     Kimérik,
„Jó társaság” – elmémben ez
     Borongott,
Jobbról tőlem Lánczy Leó
     Szorongott.
Balról tőlem Fedák Sári
     Tolongott;
Tehát én is megszálltam a
     Porondot.
S befúródtam a küzdelem hevébe!
     Ihaj! Tyuhaj!
Hatósági krumplit eszem ebédre!

Négy-öt óra múltán egy kis
     Baj támadt.
Túlerővel benyomták a
     Bordámat.
A frontomról arcélemet
     Letörték,
Holttestemet az autóba
     Söpörték;
Hazavittek párnák közé
     Beásva,
Két ember felszállított a
     Lakásba
S kis kezével szomorúan
     Legyintve
Szólt nejem, a helyzetet át-
     Tekintve:
„Férjem mellé a krumplit is tegyék le!
     Ihaj! Sebaj!
Hatósági krumplit eszünk ebédre!”

Hoppsza Sári

Hármat lépsz arra hé!
Mért nem tennéd szilvuplé?
Cimplán és finuman!
Ennek furmája van!
Még két lépés babám!
Garderób és gardedám!
Csöndes tánc nincs nesze.
Ez hát a keszkeöze!

Hoppsza Sári, Hoppsza hó!
Mindennap egy forduló!
Ráadásnak három csók,
csattanók, cuppanók!
Hoppsza Sári! Hoppsza hó!
Jaj de édes, jaj de jó!
Add a szádat angyalom,
hej, hajnalig csókolom!

Járjuk most a javát,
azt a páregzámpliját!
Hát ilyen egyszerű,
jobb ez, mint egy menü!
Párfimnál illanóbb,
gardedám és garderób!
Fordulj még jobbra át,
ez lesz a neszpa hát!

Hoppsza Sári! Hoppsza hó!…
(Refr.)

(Mágnás Miska)

koszorú

Tandori Dezső (1938-2019) a Nemzet Művésze-díjjal kitüntetett Kossuth-díjas és József Attila-díjas költő, író műfordító, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja irodalmi hagyatékának feldolgozása során Tóth Ákos irodalomtörténész, Tandori-kutató talált rá a szerző publikálatlan versére. Tandori Dezső versei az Ezredvég megalakulásától kezdve évtizedeken át rendszeresen jelentek meg a folyóiratban, így nyilvánvaló, hogy a szerkesztő bizottság örömmel közli a valamennyiünk számára ismeretlen művet. Egyben megragadjuk az alkalmat arra, hogy a rovatban további Tandori Dezsőhöz kapcsolódó, némileg személyes jellegű írást is megjelentessünk.

TÓTH ÁKOS

tandori light

(Megjegyzések a vers olvasásához) ^*

Tandori Dezső versének kézirata a szerző irodalmi hagyatékában maradt fent. A vers 5 teljes és egy töredékes A/4-es oldal terjedelmű, írógéppel készült eredeti leiratban olvasható. Az írógépelt szöveget a szerzőtől származó, kék golyóstollal és fekete filctollal felvitt megjegyzések kísérik, melyek a szöveg bizonyos részeinek tisztázását, valószínűleg megjelentetéshez szükséges begépelését és szerkesztését voltak hívatottak segíteni. A szöveg készültségi foka, a kézirat állapota egyértelműen arra utal, hogy ez esetben nem a hagyatékban nagy mennyiségben fennmaradt szövegvázlatról vagy tervezett mű előkészületéről van szó, hanem befejezett alkotásról, mely valamilyen okból nem jelent meg a szerző életében.

A verset a szerző nem datálta, illetve nem látta el a megírás idejére és módjára vonatkozó konkrét adatokkal, megjegyzésekkel. A rendelkezésre álló szövegbeli információk alapján a legvalószínűbbnek azt tarthatjuk, hogy a mű 2013 első félévében íródott.

A vers eddigi ismeretlensége, vagyis publikálásának hiánya több szempontból érdekes kérdéseket vet fel. Természetesen értékelhető és értelmezhető a Tandori-filológia irányából, hiszen tudható, kijelenthető a szerző több évtizedes publikációs gyakorlatának ismeretében, hogy Tandori a legritkább esetben tartott vissza elkészült műveket a megjelentetéstől. Éppen ellenkezőleg, a ’70-es évek második felének kitágult magyarországi és külföldi megjelenési lehetőségeivel élve a korszak folyóiratkultúráját szinte egységes publikációs felületként használva, művei viszonylag gyors megjelentetésére számítva, dinamikusan és megbízhatóan tette közzé „életirodalma” éppen aktuális gesztusait. Ha kizárjuk a véletlen nagyon is lehetséges lehetőségeit — elkeveredett az írás, a kiszemelt folyóiratnál lépett fel gond a közléssel —, akkor feltehetjük a kérdést: vajon Tandori által gyakorolt öncenzúráról van szó, vagy olyan előkészületről, mely a posztumusz megjelenést is a mű megtörténésének részeként értelmezi és bevonja azt a „morbid” üzenet esztétikai végrehajtásának folyamatába? A vers kezdőmondatának — a szerző halálára vonatkozó — feltétele („TANDORI MEGHALT”) ugyanis olyan kijelentés, mely a mű megírásának és lehetséges megjelentetésének idején csupán a Tandori által szüntelen szuggerált „halálig előfutás” ezúttal igen konkrétan megfogalmazott, de éppen a folytatódó beszéd által felfüggesztett, nem igazolódó eseményére utal. Be kell látnunk, hogy a mű feltételéül szolgáló halál-bejelentés és a nyomában keletkező-sokasodó „nem lesz”-víziók radikálisan másként olvasódnak és olvasódhatnak a kiváltó esemény valóra válását követően, vagyis Tandori 2019-ben bekövetkezett halála után. A beszéd itt, függetlenül a halasztott bemutatás tervezett vagy véletleneknek köszönhető megtörténésétől, olyan jelentéssel telítődik, mely a lírai hang mindent tudó, mindent akaró, egyetemes kívánságát, a jövő el-nem jövendőként megképzett paradox tér-idejében való otthonosságot, az olvasói tudat egyszerű adottságaként tárja fel. Ráadásul, a szövegnek ez az időjátéka, mint előre beültetett — minden jövendő olvasásban szerephez jutó — effektus a vers jelzőfényeként szolgáló címben (light) is ösztönzésre talál.

^* Részlet a Műút című irodalmi portálon 2021. 05. 06-án megjelent esszéből [vissza]

Tandori Dezső: Madarak szállása

TANDORI DEZSŐ

tandori
                      light ^*

Ha majd elmondják: „TANDORI MEGHALT” —
mert lesz ilyen, mert lesz ilyen —,
nem kell, mert nem is lehet
mondanom semmit
— vagy: mit? mit! —,
nem lehet, mert nem is kell.

Lásd: Kosztolányi: Halottak.
Nem lesz: „A világ egyik legnagyobb verse!”
Nem lesz: „Rangsorom körforgón J. A., K. D., Szép Ernő,
a köv. sor Ady, Babits, Weöres, nem lesz,
s hogy utánuk-mellettük Jékely,
Kálnoky, de Kassákék, Berdáék, sorra.
Nem lesz, hogy G. István László
tovább fejlődik, nem lesz, hogy X. vagy Z.
kap tőlem felhatalmazást, ahol kell,
nem lesz, hogy Kafka nagybátyja nem hihette,
át lehet érni a szomszéd faluba akár
eszményi körülmények közt/se,
nem lesz, hogy rájövök: ez nem szellemi-hasonlatlag
van, nem, ez A VALÓSÁG lesz, csak a
valóság hol lesz.
Mint mi, jaj-se, mint mi.

Nem lesz, hogy nem megyek
el a Móriczról a Kosztolányira,
ah-se, a Szép utcába már nem is járok
ma se, a J. A. utcán átbuszozom mindössze,
nem lesz, hogy a Móriczról a piacon és
a postán kívül már el se bírok jutni sehova,
ja, ja, lábam már ma is csak vonszolom,
majdnem teljesen gyenge vagyok, fejem fáj
folyton, rettegek, szerveim mikor
mondják fel szolgálataikat,
ez nem lesz, ó, mi is, mi nem lesz,
nem lesz, hogy képtelen vagyok levelezni, mást
is, szinte, telefon végképp nix, nyista,
nem lesz, hogy TÉNYLEG-DE-TÉNYLEG nem
utazom többé, villamoslépcsőn se bírok felmászni,
a buszról a fogantyút fogva
körbekapaszkodva koppanok le, csontig érzem,
nem lesz:
„nem tudom, miről szokás beszélgetni”,
kihíztam ruháimat, nem lesz,
(tényleg tucatnyi nadrágom lóg hasznavehetetlen),
és nem folytatom. Fulladok. Nincs akaratom, hogy
a sarokig lemenjek, anyámnak a közértben hajdanfelejtett
vajért visszamenjek, barátom unszol
csak erre, tisztességes gyerek, én gomboznék,
akkor, 1954-ben, őt elcsapta egy villamos
tükre, épp a patológiával szemben,
5 év fél-kóma, meghalt.

Nem leszek többé szarságaim, derekasságaim
nem próbálom mentségül felhozni, nem kell,
se rövidre nem fogok, se hosszú levelekre
nem eresztek semmit, nem leszek magam minden
hosszúlépéssel szemben a rövid lépés,
mint egy túlsúlyos pózna, nem dőlhetek
el lépten-nyomon, léptem lesz maga a nyom már,
saját nyomaimba — se! — lépek, abszolút nyomelem,
ezt megírtam egy hamletes könyvben,
lehet, de tényleg, búvárolni,
nem lesz, hogy búvárolni csak azt kellene,
ami voltam, de az aztán legyen meg szépen
feldolgozódva együtt,
ha az lesz,
amit bevezetőben írtam, még lesz valami összefoglaló,
de már az én „tandori lightom” földként sem lesz
könnyű, de porom sem száll, végképp nem romantikus
madárszárnyakon, nem lesz, kinek,
mert csak nekem lehetne az, nem nekem nem lesz
rendes, képviselhető fogsorom,
nekem nem lesz, hogyan jelenjek meg bárhol,
odamenni se lesz erőm, nem lesz,
mint ahogy nem lesz erőm, nem lesz semmim,
ami ma sincs már, de jaj, nem lesz, ami jó még,
de mi lehet igazán jó még, ha ebben az én csekély
birodalmamban, ahol megvagyok, ott fogok hirtelen
sóbálvánnyá állva, vagy zuhanva, és mint egy villámütöttet
kivisznek. És mit, mit, nem kell többé elveszíthetnem se,
amim még van, leendő „TANDORI MEGHALT” roncstelepként.
Etc. Ah, hatemeletes hamletemes.
————————————–
És most megyek. És még ezt: ellátom szeretett
verébkémet — ah, Berda, Kassák verébkéi! —,
beszélek társnémmal a jövőkről, így, többesben,
de hogy egyelőre ÉLNI MUSZÁJ, megnézem
„tandori/light” borítóval terveződő könyvemet,
ellenőrzöm az összerakott postát,
beveszem agyérgyógyszereimet, prosztatautókezelő
pasztillámat, alvásomat majd este csalom össze két
bogyóval. Ah, Jékely bogyói, Kálnoky műfordításai, Eliot,
hogy rajta, neki, te meg én, egyelőre csak én
voltam a műtőasztalon éppen. Postára fel.
Gyógytárba fel. Bort a kínainál megvenni fel.
Társnémnak az újságokat megvenni, fel. Elnézni
a Móriczról Kosztolányi szobra felé, az nekem
a szomszéd falu. De már magam-falujának
főterén csak és csak úgy tudok megállni,
hogy „EZ INNEN MEG FOG HALNI”. Meg, és
ki is. Megyek. Nincs jövő, csak jövés jön, menés.
———
Mind alig éltek, J. A. és Karinthy, Kosztolányi.
És Berda lakhelye egy vaságynyi. És Babits torka.
És… az ember szíve és gyomra. S az említett
tanár úr mily joggal rajongott döbbenten Dylan Thomas
versén — és Nagy László fordította, pontosan idézni
nem tudom, de: „Csöndben ne menj az éjszakába át,
dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.” És Kormos, és mind.

Apollinaire, vágy s had poéta!
Meghaltak ők, mind. E közeliek, mind.
Kinek-kinek ki. (Géher tanár úr, Paulinyi kisúr,
Deák Laci, innen-közelből, közel-időben, V. P.)
Hogyan haltak meg, ha tudatuknál? Milyen az ott?
Nem lehet nyugtom, visszagyógyultom,
se visszahulltom, sivatag-jártom, ha
ezt nem tudom. Én percenként érzem: most rogyok le.
Jaj, ezt nem tudom.
„Írnék — csak nincs ki.”
Karinthy holt-évén: „nem lesz, ki, nem lesz, ki” —
ezt mondhatom. Így (nem) lehet élni. De…

AZ EGZISZTENCIALITÁS A TEMATIZÁLATLAN. MINDIG ENNEK
ELLENE MONDTAM, HA BÁRMIRE RÁBÓLINTOTTAM,
HOGY AZ OTTAN AZ ITTEN, ÉS AZ ITTEN AZ OTTAN.
AZT HITTEM, KAPASZKODOM, DE ELFELEJTETTEM,
HOVA MERRE, ÉS PERSZE, NEM VOLT OLY
LÉNYEG, HOGY ELFELE LEJTETTEM.
SZINTE SEMMIBEN NEM STIMMELTÜNK ÖSSZE, CSAK
ÉPP A LÉNYEGBEN,
DE ÉPP A LÉNYEG, BÁR HÁT AZ SE SEMMI?… AZ SEM MI,
ANYAGTALAN, A MEGFÖGHETETLEN.
ENNYIT AZ ÍRÁSRÓL. ÍRJAM? NEM ÍRJAM? MARADJAK
CSAK A HÉRAKLEITOSZI VÍZJEL
A PAPÍRBAN, VAGY ZENÓN VÉGET-NEM-ÉRÉSE?
DE WITTGENSTEIN NEM EGÉSZEN ÉRVÉNYES, MERT HIÁBA
HALLGAT,
HA ANNAK NÉMÁN IS MEGVAN KÉSZE.
A KÉRÉSZÉLETŰ KÉSZRÉSZ AZ ÉSZ FÉLKÉSZ
MEGVELŐSÜLETLENSÉGE.

Tiszteletteljes kérelem

Amíg ihlettel, lélek-hittel meg tudom tenni,
amit meg kell író-becsületemmel tennem,
addig — ha nem hiszem is, hogy lehet békén lenni —
hadd lehessen minden kezdeményezéstől, cibálástól,
előkanyaritástól stb. békén lennem.

Amikor abba, ami érdemem lett, ha lett, valami
eredményre így-úgy belefogtam,
sem az ihlet, az örök-művészet, a lélek
          kategorizálatlan kategóriáin kívül
          miről se tudtam.
Egzisztencialitásom erős volt, kikezdetlen,
          nem volt tematizálása.
Ne bolyongassanak el érdemre se, hagyjanak szabad
          mászkálásra,
ne legyen Egyetlen Helyemnek semmi helyes-kis-ravasz
          helye mása.

S ha végső-géniusz Petőfi magasáig lélegzetem se
érhet fel, hát Arany Jánost kérdem fel: „Toldi Óriás,
például megy-e ez a light, mert ha…” S e választ
adta, Ő, mormolva: „Nekem nem fájt… Kivájt… kivált…”
Na akkor. Mi volna. Súlyosulva. Lenne? Könnyedén lengve?

^* A vers a Műút portálon 2021. április 28-án (https://www.muut.hu/archivum/36619), illetve a Műút nyomtatott változatában is napvilágot látott (77. szám, lapél). [vissza]

KÉPES GÁBOR

Összetartozó körök, végtelen ciklusok

Tandori Dezső: Felplusztulás, leplusztulás című kötete kapcsán

Kezdjük a kötet alcímével: Előzetességek és utólagosságok. Kezdetleges végletesség. De valahogy el kell kezdeni. Előzetességek.

Egy kötetet forgatok. Szorongva szorongatom. Biztosan nem lesz jó a recenzióm. Nem recenzió lesz. A felelősség nagy. TD-ről írni az Ezredvégben. A számomra legfontosabb, közösséget jelentő folyóiratba – a számomra a legfontosabbak közé tartozó költő utolsó kötetéről. A zárlatról. A szójátékos szomorúságról. A Felplusztulásról. És a leplusztulásról. Töredékes lesz – Tandorinak és rajta keresztül Hamletnek, Aranynak, Kosztolányinak, Weöresnek, Ottliknak szánva. Mert őket is megidézi a szerző. Ha stáblista lenne, odaírhatnánk: „És még sokan mások”. Irodalmi rengetegben. Mind mások.

Nincs felütés, nincs leütés, hullámokat keltő érzések vannak. Egy esendő halhatatlan a vég közelében – erről szól a kötet. Végtelen fájdalommal, happy nélküli enddel – és nyitva maradó kivezetésekkel, örökmozgóként kattogó, alkotójukat túlélő kis óraműves szerkezetekkel (versek, rajzok, aforizmák, ezek különböző keverékei, öszvér-szerződései), margóra írt nagy üzenetekkel, világszép-szabálytalan firkákkal.

Sokaknak hiányzik, mindenkinek másként. Mert „mindenki sziget”. Ezt is tőle, de máshonnan idézem: Szepes Erika tanítványainak, a ­Kötél-­­tánc antológia költőinek (is) küldte üzenetként: Mindenki sziget. Az üzenethez mellékelt rajz csupa geometrikus alakzatból állt – és az alakzatok összefogództak, metszeteket alkottak. A különből, a különösből: összetartozás.

Olyan ez a kötet is, az utolsó, mint a közegünk: összetartozó körök, végtelen ciklusok. És a centrumban (pontszerű körben) Tandori Dezső, a Nemzet Művésze, a Nemzet legkedvesebb alkotója, aki számos kör számára fontos volt. A legszélesebb kör, az olvasóközönség számára kiváltképp – miközben kötetek sorából épített érdekes konstrukciókat, megszólalásai ünnepi pillanatnak számítottak – vagy épp bulváros érdeklődés övezte a kötöttsapkás különcöt, miközben évekre eltűnt a feleségével épített, furcsa, misztikus-egyszerű tárgyakkal, verébtojás-héjakkal és játékmackókkal teli mikrovilágába, önként-kényszerűen, addig számos kör olvasta, szubkultúrák: sci-fi kedvelőktől az olvasással ismerkedő gyermekeken keresztül a „magas irodalomig.”

(Igen, szubkultúra az utóbbi is.)

Tandori bent volt a fősodorban, sőt: ő sodorta. Az utóbbi fél évszázad egyik legjelentősebb – és egyben egyik legmélyebb, legsokrétűbb, legfilozofikusabb – költője mesternek, példaképnek számított a posztmodern, neoavantgárd irodalom számára. Ugyanakkor Tandori nem tagadta meg a kortársait, barátait, körünkben volt. Rendszeresen publikált az Ezredvégben: szám szerint (e számot nem számítva) 77 darab lapszámban olvashatjuk írásait, a kezdetektől, 1991-től 2010-ig rendszeresen, majd az Ezredvég 25. éves fennállása alkalmából került be korábbi megható, kézírásos üzenetének fakszimiléje, amely tanúskodik a lapról való véleményéről:

Kedves András, drága Judit, Kedves drágák, Köszönet! (Simornak is írtam) Megj. Az Ezredvég prózában is egy szuper lap! Aztán a képek! Küldök verseket hamar, „csak úgy”.

Kézcsók, baráti ölelés

TD foreVer

Én legalábbis így betűzöm ki a Tabák Andrásnak és Striker Juditnak címzett, 09.05.09-re datált kézírásos üzenetet, melynek az utolsó szavában a V egy hiányjel… Az Ezredvéghez szorosan kötődő Z-füzetek sorozatban szintén megtaláljuk Tandorit, a Simor András által szerkesztett sorozat hatodik és huszonhetedik füzete TD műve. Tandori, aki magán-mikrovilágot gyűjtögetett maga köré – s ebben az egyre zártabb kis világban az épp aktuális, divatos irodalmárok elismerésében is fürdőzhetett, ha akart, mégis a körünkbe is tartozott, felvállaltan: tehát otthona volt a közösségi, közéleti költészet hagyományát ápoló és továbbvivő, baloldali társadalomkritikai ihletettségű folyóirat és közössége. Jól érezte magát köztünk, közénk valónak éreztük, mint minden humanistát, aki hisz az igazságosságban, az egyenlő és szabad emberek testvériségében, aki a kultúra által jobbá akarja tenni a környezetét.

Lehetséges, hogy a divatos irodalmárok, akik kultuszt építettek köré (egy újabb kör), az Ezredvéget levegőnek nézték. Levegőnek lenni egyébként hasznos – és Tandori is egy összetevője volt ennek az éltető anyagnak. Igazságérzete, valóságlátása pontos, tisztelendő. Az ő világképében is vannak proletárok, no meg, úgy Tandorisan, profeltárok is.

Utolsó kötetének egyik versében (Se-se) írja:

Mi a különbség múltbéli és jövőbeli
rossz dolgok közt?
Ott basszák meg!

Ha már körökről és közösségekről beszélek a Felplusztulás, leplusztulás többletet adó lezárásának nyolc ciklusában barangolva, meg kell említenem a számomra legszemélyesebb kört is, amelynek révén Tandori személyes ismerős: szomszédom volt. Ő a Lánchíd utca 23-ban élt az idők kezdetétől fogva, én egy kamaszkori szerelem révén ismertem meg a Vízivárost a 90-es évek végén – és 2007-től vagyok lakója a negyednek, pár utcával arrébb.

Tandori gombfocibajnokságai és madarai – és persze ezekről szóló írásai –, identitásalkotó, helyi büszkeségre okot adó elemek a városrészben. Tandori, Fodor Ákos, Petri György, a Párizs és a városrész között ingázó Papp Tibor, mindannyian egy nagyon erős, nagyon vonzó kortárs irodalmi kultúrát képviseltek, pusztán a jelenlétükkel is, a Vízivárosban. Nyilván tanultak is egymástól: Papp Tibor kombinatorikája szerintem nem idegen Tandori utolsó kötetétől, ahogy Fodor tömörsége sem – az 1 tenyér ha csattan című költeményben pedig Shakespeare mellett ott van Petri hatása is (Az vagy nekem).

Nem mondom kétszer
Ezt egyszer se mondom.

Egy csattanás
ha tenyér

Úgy kell a csattanásnak,
mint 2 falat kenyér.

A süket reményt csapd fülön
A vak reménnyel szembeszállj
Bénaságnak mondd, hogy: Állj!
Az össze hadd legyen külön-külön.

– írja Tandori, a csattanót pedig Petrinél találjuk, ahol a klasszikus „testnek a kenyér” gondolatból „seggnek a tenyér” lett.

Az örök szomszédok közül a legbensőségesebben Kányádi Sándor alakja tűnik fel a Felplusztulás…-ban- és mindjárt a Mégmár című, első ciklusban. Tandori verses földrajzában Tabán és Víziváros egy egység, így lesz a Tabánban élt Kányádi „Víziváros-vándor”, „vándora Erdélynek, / sohasem elégnek! / Elek apó szobrát / elhoztad pecsétnek.”

A helyszínek beazonosíthatók, a Benedek Elekre emlékező „Elek apó kútja” valóban ott áll Kányádi és Tandori egykori házaitól pár lépésnyire, az első kerületben. Nem messze attól a Virág Benedek Háztól, amely épp most (2022 áprilisáig) egy gyönyörű Tandori-emlékkiállításnak ad otthont: Tóth Ákos irodalomtörténész és Kokas Nikolett művészettörténész (Tandori Dezső unokahúga) rendezésében, Forrai Ferenc méltó látványtervével. Ott a tojáshéj (a verébé), ott a gombfoci. És nincs ott TD. Az a kiállítás címe, hogy Hiányzásra kijelölt hely.

Utólagosságok

Szinte egyszerre a kiállítás megnyitásával, megjelent ez a kötet. Intim búcsú, s ilyenkor mindig elgondolkodunk: szabad-e megjelennie? Jó, hogy megjelent, úgy gondolom. Teljes pompájában mutatja be Tandorit, aki haldoklása idején is humoránál van – öniróniája is egyike rokonszenves tulajdonságainak. Hogy is fogalmaz az e kötetben megjelent, Vélemény rólam című szövegben?

A végtelen komolyságnak és az / elvetemült hülyeségnek az / együttese. Kb. Én

Komolyság és „hülyeség”, (ön)gyász és humor, rend és slamp-poetry: kreativitása, a kifejezésbe vetett hite ellenpontozza a leépülés, elmúlás nyomasztó élményét.

A kötet szerkesztése bravúros, a „könyvtárgy” egy remekmű. A szerkesztőnek, Tóth Ákosnak (a fentebb említett kiállítás rendezőjével egyazon személy!) hatalmas kihívás és felelősség lehetett az anyag összeállítása. Tandori Dezső a halála előtt nem sokkal, néhány hét leforgása alatt küldte el Tóthnak és családjának (a „Tóth-triónak”) a borítékokba rendezett füzetlapokat, kéziratokat. A Tandori életművét jól ismerő irodalomtörténész egy döbbenetes mennyiségű és sokféleségű, szövegekből és képekből álló együttest kapott meg. A kezei közt épült fel az egész: Tandori nagy búcsúja, melyben minden, a szerző által képviselt érték, általa használt zsáner még egyszer megjelenik – és elbúcsúzik.

Nyolc, külön-külön is terjedelmes ciklus, kötött és szabad formákat rejtő versek, de még esszék is, no meg a rajzok, benne ideogrammák és egy sorozatnyi Ottlik ihlette portré: fejek, minden mennyiségben.

A Tiszatáj kiadó és Tóth Ákos is rendkívül lelkiismeretes és színvonalas munkát végzett (Tóth egy fontos és alapos kísérőtanulmány szerzőjeként is), melyet Annus Gábor formált kötetté – ez a tervezői munka különösen elismerésre méltó, hiszen nyomtatott részekből és füzetlapok másolataiból formált gusztusos, szerethető egységet. Tárgy lett, amelyet lineárisan is olvashatunk, de a lapozgatás, a tartalomjegyzéket helyettesítő ideges-mohó keresgélés, a benne való időleges elveszés is élményt ad. Tévedni lehet – emberi dolog! -, eltévedni nagyon nem (de legalábbis: nem nagyon). Mindenhol Tandori van. Vagy volt. (Tandori Dezső: Felplusztulás, leplusztulás, Tiszatáj könyvek, Szeged, 2021)

MOHAI V. LAJOS

A legfényesebb pillanat

Az 1989-es esztendő irodalmi szenzációjával egy, a Zrínyi Kiadóban megjelent kötet szolgált, mégpedig Tandori Dezső válogatott verseinek a gyűjteménye. Vigyázz magadra, ne törődj velem –a kötet címe. Már önmagában az a tény figyelemre méltó volt, hogy az 1945 utáni magyar költészeti gondolkodás egyik nagyszabású megújítója csak akkor, három évtized versírói gyakorlata után vállalkozott olyan gyűjtemény összeállítására, amely természete szerint: kiegészítés a költőről kialakult képhez, újszerű erőtér előre- és hátramutató alakulásjegyekkel, a költő önmaga által létrehozott költészetmintáinak mintegy újrajátszása, ismételt felfedezése, továbbvitele. Vagyis Tandorinak a rácsodálkozása saját költészetére egy új minőség, egy új kötet létrehozásán keresztül.

A kötetnek én voltam a szerkesztője, mégpedig Tabák András fejedelmi gesztusa folytán, aki mintegy „átengedte” nekem Tandorit. Emlékezetem szerint Tandori szelíd, emberséges lelkisége és képzeletgazdagsága, változatos, magas színvonalú költői adottsága akkor már széles körben elfogadott és feltétlen értéke volt a magyar irodalomnak – a kiadót ez a szempont vezérelhette, amikor a kötet megjelentetéséről döntött. (Erről azonban közelebbi ismeretekkel nem rendelkezem.)

A Vigyázz magadra, ne törődj velem című kötet szerkezetében ugyan meglehetősen bonyolult (ciklusok, alciklusok, egyedülálló hosszabb, rövidebb versek mintegy ciklusszerű elhelyezése), ám rendkívül átgondolt, ezért követhető és vonzóan egyedi. Egy momentumra térnék ki, mivel megőriztem a „szerkesztői jelentés” másodpéldányát, idemásolom az akkori gondolataimat: „Kiemelkedő szépségű, valódi költői ragyogású versekben bővelkedik Tandori pályája; példaként a megrendítő első verset említeném, a kötetindító Hommage-t (a mindenkori magyar költészet legnemesebb értékeinek egyikét), A feltételes megálló és A mennyezet és a padló című ciklusokat, általában a verebekről, madarakról szóló verseit. Külön is ki kell emelni a Töredék Hamletnek című, mára már költészettörténeti határkőnek számító 1968-as első kötet anyagának jószerével hiánytalan fölvételét. Igen bő anyaggal szerepel a nevezetes második kötet is; a válogatás ezért meggyőzően bizonyítja az életműépítés kivételes radikalizmusát, amely a magyar költészetben Tandori előtt csak keveseknél ismerhető föl ilyen élességgel.”

Sokat dolgoztunk Dezsővel a köteten, mivel hatalmas mennyiségű költői munkát kellett megrostálnunk; e munkaalkalmak Tandori kedvenc budai kocsmáiban folytak délelőttönként; szavak nincsenek rá, hogy mekkora élményt jelentett számomra a magyar irodalom kopernikuszi jelenségével a köteten munkálkodni; és ez a kapcsolat aztán harminc éven át tartott, Tandori a bűvkörébe vont, és onnan el nem engedett; de ha elengedett is volna, én akkor is ott maradok; ahogy ma is ott vagyok.

Dezső nyolcvanadik születésnapjára, 2018 decemberére hosszú esszét írtam A saru szíja címmel a Tatabányán megjelenő Új Forrásba, ahol a hatvanadikon, 1998-ban Jász Attila barátommal születésnapi számot állítottunk össze a költő tiszteletére. A nyolcvanadikra írt esszét egy (utolsó) képeslapon még megköszönte Dezső; a rákövetkező év februárjában halt meg.

Olvassunk Tandorit! – szólította föl a Vigyázz magadra, ne törődj velem megjelenése után az irodalom közönségét Esterházy Péter, aki később, egy helyütt azt írta, hogy Tandori „sarujának szíját sem vagyunk méltók megoldani”.

Az én évjáratomnak (1956-ban születtem) a ’89-es év azt mondta, hogy „él nemzet e hazán”.

A legfényesebb pillanatot azonban a Tandori-válogatott jelenti – köszönet az egykori katonai kiadónak érte.

KAISER LÁSZLÓ

Bermuda-háromszög, emlékek, Tandori és egy rajz

Mint újlipótvárosi, pontosabban a Radnóti Miklós utca örökös lakója – születésem óta itt élek, s innen már csak lábbal kifelé… – körkörösen, olykor háromszögesen élem életemet. Úgy értem ezt, hogy kül- és belföldi utazások, kisebb-nagyobb vidéki időszakok mellett szinte túlzó kötődésem az imádott Pesthez, ezen belül a XIII. kerülethez, s meghatározza sorsomat. Mozgékony természetem ellenére igazán egy sajátságos örömökkel, bánatokkal, eltűnésekkel és fölbukkanásokkal teli Bermuda-háromszögben érzem jól magam, ez pedig kis terület: körülbelül a körút, Bajcsy-Zsilinszky út elejétől a Pozsonyi útig, onnan a Lehel piacon át hazáig, az egykori Sziget, a mai Radnóti utcáig.

Ez az igazi otthonom, számtalan ismerőssel, baráttal, bolttal, sörözővel, kocsmával – és emlékekkel. És találkozások bőven és nagy számban: a volt iskolai társaktól szomszédokon át, szimpátiába forduló kapcsolatokig és komoly meg kevésbé komoly emberekig. S akkor külön fejezet lehetne azokat említeni, akik a IV. emeleti, hál’ istennek nagy és tágas lakásunkban és a földszinten működő kiadóban és oktatási stúdióban megfordultak.

De most nem az utóbbiról szólnék. Hanem azokról, így sem messze nem mindenkiről, akikkel az én Bermuda-háromszögemben találkoztam, netán, akiket meglátogattam. Egy rövid, röpke és messze nem teljes sétát javaslok! Csak néhány név bukkan most föl.

És már a Lehelen csatangolok, amely egykor piac volt, ma csarnok. Ott aztán van ismerős, irodalmon belül és túl. A 2010-es évek közepén járunk, a felső szinten, a Galéria sörözőben tanyázott, írt, örült és búslakodott Dukay Nagy Ádám, a szikrázó agyú és képességű költő, néha barátai is fölbukkantak, Grecsó Krisztián és Darvasi Laci.

És olykor, néha Dukay örök idős barátja, mestere, Tandori Dezső.

Régóta ismerték egymást, Ádám csak Dezsőkének emlegette a zseniális Tandorit, nagy kapcsolat volt köztük. Én hírből, fényből persze hogy ismertem Tandorit, de Ádám révén szoríthattam többször kezet és borozhattam vele: nevezzük inkább szellemi oázisnak ezeket a perceket, órákat. Hagyjuk most Tandori tudását, tehetségét, hihetetlen életművét, mérték, méricskélték eleget, de nem elegendőt, inkább kedvességét, szeretetre méltóságát emelem ki. Mert úgy éreztem: az első pillanattól fogva figyelt a másikra, tényleg érdeklődött és a – valljuk be – kissé kopottas idős ember sugározta a szellem eleganciáját s őszinte odafigyelést érezhetett bárki, akivel szóba állt – és szívesen állt szóba bárkivel. Beszélgető ember volt, legalábbis a Lehelen mindenképp. És természetesen vele volt a kis spirál füzete, abba rajzolt, kis előadások, beszélgetések, pattogó mondatok, poharazgatások közepette, ha úri és nem csak úri, de hétköznapi fenségességű kedve diktálta.

Ahogy nekem is rajzolt, még 2016-ban. Ezt a bizonyos rajzot. És amikor megkérdeztem: miképp lehet, hogy a biztos kézzel rögzített skiccen, három lába van a talpát feldobó bohócnak, gondolkodás nélkül válaszolt: mert bohóc! S ebben számomra minden benne volt, ami Tandori…

Aztán meghalt Dukay Nagy Ádám 2017-ben és két évvel később az ő Dezsőke barátja is. És nincs már köztük, ahogy korábban sokszor volt, olyan reggeli, amely Dukay szavával élve, nem villás. Ugye, értjük? Én meg őrzöm a rajzot és az emlékeket!

TABÁK ANDRÁS

(Tandori-emlék ’97)

Ott ültünk TD-vel, hármasban, Bécsben
(a Collegiumban akadtunk össze vele),
a köd ülte Csatorna mellett, a már bedőlő,
nyirkos, őszi estben, a Flossgasse sarki
kredences-stelázsis, bizarr kis csehóban,
a „sárbogárdi restiben”, ahogy elneveztük,
és egynyolcad borocskákat szopogatva
kutyákról beszélgettünk, versekről meg turfról –
s aztán hosszas-soká egy volt, vak verébről.

A legszebb esténk volt abban az évben.

Tandori Dezső: Utolsó verebem halála után

Firenzei hölgy pillangó kalapban, kézmelegítővel

képzőművészet

Jean Baptiste Greuze (1725-1805) francia festő leginkább portréiról, műfaji jeleneteiről és történelmi festményeiről ismert. Munkássága szentimentális és olykor felkavaró témákat vonultat fel, stílusát a rokokó és a holland realista stílus ötvözete jellemzi. Művei napjainkban megtalálhatók többek között a szentpétervári Ermitázsban, a Louvre-ban és a New York-i Metropolitan Museum of Art gyűjteményében.

DÁNIEL ANNA

Diderot világa

(Részlet) ^*

Diderot portréja

Greuze igazán az én emberem – írja az 1763-as Szalon-ban. Mindenekelőtt maga a műfaj, a morális festészet tetszik nekem. Hát nem használták az ecsetet éppen elég, sőt túlságosan hosszú ideig a kicsapongás és az erkölcstelenség ábrázolására? Vajon nem szolgál-e megelégedésünkre, hogy végre, a drámai költészettel együtt a festészet is arra törekszik, hogy megindítson, oktasson, megjavítson és erényességre buzdítson bennünket? Rajta, Greuze barátom, moralizálj a festészetben, és mindig így, mint ezen a képen!

A festmény, amely a Filozófust elragadtatásra késztette, „A gondos családfő jutalma” címet viseli. Diderot szemléltető részletességgel ismerteti Greuze munkáját. Középütt, a figyelmet elsősorban magára vonva a szélütött öreg családfő karosszékében, feje párnán nyugszik. Körülötte gyermekei és unokái. Jobbján egyik lánya párnáját igazítja. Előtte, ugyancsak a jobb oldalán veje étellel kínálja, s közben figyelmesen és szemmel látható megindultsággal hallgatja, amit apósa mond neki. Bal oldalán fia italt visz hozzá; a fájdalom nemcsak arcára ül ki, egész teste részvétet áraszt – sugallja a műbíráló. S az aggastyán karosszéke mögött és a szélütött lábánál, továbbá körös-körül az unokák. Az egyik a nagyapa takaróját egyengeti, a másik, a kisebbik a karosszék mögül fejét, két kezét nyújtja, szeretné látni a nagyapót, hallani, mit mond, szorgoskodni körülötte. A legkisebb egy tengelicét nyújt feléje. Azt hiszi, a kismadár meggyógyítja nagyapót.

Diderot a megindító jelenet valamennyi szereplőjét felsorolja. Az aggastyántól jobbra, távolabb férjezett lánya ül, ölében a Szentírás, nyilván apjának olvasott fel belőle, de abbahagyta, s most arra figyel, amit a családfő mond. A fiatalasszony mellett anyja, a szélütött hitvese; szalmaszéken ül, egy inget foltoz, de ő is megszakította a munkát. Sejthető, hogy nagyothall, mert nyakát előrenyújtva figyel. Szintén jobboldalt, a vászon szélén a szolgáló. A megindító és drámai jelenet hétköznapiságát még a kötélen száradó takaró is kiemeli.

Diderot nem győzi magasztalni a valószerűséget és a kompozíciót. Minden egyes figura pontosan abban a mértékben vonja magára a figyelmet, ami korának és jellegének megfelel. Meglehetősen szűk térben ugyancsak számos szereplő gyűlt össze, de még sincs sokadalom, mert a mester kiválóan ért a jelenet megrendezéséhez. A testek színe valóságot sugall; a ruhák anyaga gondosan kidolgozott, a mozdulatokban semmi erőltetettség: mindenki olyan, amilyennek lennie kell. A kisgyerekek vidámak, mert még nincsenek érző korban. A nagyobbakról lerí a részvét. Leginkább megindultnak a vő látszik, mert a szélütött hozzá beszél, tekintete rá tapad. Az érdeklődés ha ki nem is hunyt, szinte észrevehetetlen az idős anyában, s ez természetes; az öregasszony közel áll a halálhoz… És a kor, amely megkeményíti az idegrostokat, sivárrá teszi a lelket.

Hasonló megindult elismerést kelt benne Greuze feleségének, az egykori Babuti kisasszonynak – Diderot is hajdanában udvarolt neki – másállapotos képe, továbbá „A hálátlan fiú” meg „A hálátlan fiú bűnhődése” (az utóbbi festményen a hálátlan, aki katonának áll, falábbal és sebesült karral tér haza, apja kiterítve). „A madara halálát sirató lányká”-hoz elemzésként valóságos elbeszélést írt Diderot.

^* A teljes mű: Dániel Anna: Diderot világa, Európa Könyvkiadó, 1988 [vissza]

vallomás

DÉNES GÁBOR

Az én mesém

(folytatás)

Hermelin!

Hallottam Szomory Dezsőről, de fogalmam sem volt, hogy valójában kit is fémjelez ez a név. Új bemutatóra készült a színház. Szomory Dezső: Hermelin című darabját Ádám Ottó rendezte. Szinte minden nagyágyú szerepet kapott. Tolnay Klári, Márkus László, Domján Edit, Schütz Ila és a főszereplő: Gábor Miklós. Elkezdődtek a próbák. Nagyon jó volt a hangulat, de érezni lehetett némi feszültséget. Márkus az első próbán már kívülről tudta a szövegét, Tolnay és Gábor keresték a hangot, azt a hangot, amiről akkor még csak néhányan tudták, hogy elő kell varázsolni. Domján Edit is pontosan tudta, milyen figurát kell életre keltenie. A többiek, akiknek kevesebb szöveg jutott, érezhetően kínlódtak, hogy beilleszkedhessenek a zenekarba. Mert amit Szomory megírt, annak egy nagyzenekar produkciójává kellett összehangolódnia. Nemcsak a történet, nemcsak a szerepek, nemcsak a humora, de a zeneisége volt a varázslat egyik fontos alkotóeleme.

Minden próbán ott ültem és csodáltam, hogyan formálódik, hogyan alakul a darab. Ráadásul egy gyönyörű főiskolás lány is kapott benne néhány mondatos szöveget, és rám, mi tagadás, óriási hatással volt. Szóval ott ültem és néztem, és nagyon irigykedtem, hogy milyen nagyszerű dolog, igazi alkotó emberként, színészként, rendezőként, igazi színházat csinálni. Figyeltem Ádám Ottót, de nem sikerült megfejtenem, hogy hogyan rendez. Soha nem ugrott fel a színpadra, soha nem játszott a színészeknek előre, hogy mit szeretne látni. Ádámnak nem volt egy hangos szava, csak halk, finom, de pontos mondatokat mondott, és a darab ennek ellenére alakult. Mit is jelent színházat rendezni? Mi a titka? Hol történik a rendező beavatkozása, ha nem a színpadon? Lehet, hogy mindenkivel négyszemközt beszéli meg a problémákat, a megoldásokat? Bámultam, ahogy vezényelt, mint egy karmester, aki csak a szemével irányítja a zenekart. Figyeltem Gábor Miklóst, ahogy tépelődik, gondolkodik, ahogy keresi a hangját, ahogy egy-egy pillanatra megáll, és ugyanazt a szöveget elmondja másként, de nem a rendezőnek, elsősorban magának. Nekem ő volt a színészkirály, a minta, aki képes volt úgy átadni a szerepet, a szöveget, mintha éppen ott előttem születne meg, amit megoszt velem, mint nézővel, hogy az közös gondolat legyen. Láttam, éreztem, hogy számára sem automatikus a siker, mert mindenért nagyon meg kell dolgoznia.

Egyszer Tolnay és Gábor Miklós is megállt. Ádám Ottó szólt, hogy egyelőre jó így, menjünk tovább.

– Most meg kell állnunk. Itt van a pont. Ez még mindig nem igazán Szomory – szólt le a nézőtéren ülő Mesternek.

– Igen, ez még nem úgy szól. Már közel vagyunk, de ez még nem az – erősítette Tolnay.

És akkor történt valami, amit nem értettem, csak éreztem. Elkezdtek Szomorysan beszélni.

Hirtelen zene lett az addigi prózából. A két színész egymásra nézett.

– Na, ez így sokkal jobban szól.

Gábor Miklós megismételte a félbehagyott mondatokat és egy másik világ tárult fel hírtelen. Szomory világa. A pesti zsidós mondatok, szavak, szóképek gyönyörű dallamot kaptak és megszólalt a szimfónia.

– Kávészünet! – adta ki az utasítást Ádám Ottó asszisztense.

Mindenki felment a büfébe. Gábor Miklós csak akkor ment fel, ha a könyves Sanyi bácsi megjelent a legújabb könyvekkel. Nála hitelre lehetett könyveket venni. Idős, hetven feletti ember volt, ebből élt. Nem is értettem, hogy bírja el a könyveket, amiket fel kellett cipelnie az emeletre. A hosszú pult alatt, amin gombfocizni szoktak, egy egész könyvtár hevert. Művészeti albumoktól szépirodalomig, mindene volt. Kedveltük egymást. Egyszer azt mondta:

– Magának és Gábornak korlátlan hitele van nálam.

Erre máig büszke vagyok, mert akkor kezdtem el a saját könyvtáramat kialakítani.

Ahogy ott válogattam a szünetben, megszólalt mellettem Gábor Miklós.

– Most jelent meg a… nincs meg véletlenül? Sehol nem kapom meg, és nagyon érdekel.

– Megszerzem, ha magának fontos, akkor jövő hétre itt lesz.

– Maga mit talált? – kérdezte tőlem Gábor.

– Én? Karinthy Így írtok ti legújabb kiadását és Szerb Antal Magyar irodalomtörténet című kötetét. Kíváncsi vagyok, mit írt Szomoryról? – válaszoltam kissé megilletődötten, de remélve, hogy nem érződik rajtam.

– Ha jól emlékszem, azt írta, hogy Szomorynak vannak mondatai, amelyek többet érnek más tisztességes írók egész életművénél – válaszolta.

Teljesen le voltam nyűgözve, hogy Hamlet, Richárd, méla Jacques, megosztja velem a gondolatait, szóba áll velem, egy fiatal világosítóval.

– Ha szépet akar olvasni, akkor olvassa el Bródy Sándor Rembrandt című könyvét. Nekem mindmáig az egyik kedvencem.

– Nagyon köszönöm. El fogom olvasni.

– Azt sajnos most sehol nem lehet kapni – szólt közbe Sanyi bácsi. – Most nem tudom megszerezni, de ha meglátom valahol, akkor hozom.

– Remélem, otthon megtalálom – feleltem én.

Megszólalt a hangszóró:

– Folytatjuk a próbát!

Sanyi bácsitól elköszöntünk és mentünk vissza a színpadra. Teljesen fel voltam dobva. Szép az élet!

Alig vártam, hogy hazaérjek.

– Meg van nekünk a Bródy Rembrandtja?

– Ott van a második polcon – válaszolta anyám.

Hú, ha minden ilyen egyszerű lenne, gondoltam, és azonnal elkezdtem falni a könyvet. Gábor Miklós hangján hallottam az előszót, pontosabban az előszókat, mert Bródy kettőt is írt hozzá. Hallottam magamban és ízlelgettem a mondatait, a gyönyörű mondatokat, a gyönyörű gondolatokat. Ha nagy leszek, akkor ebből filmet szeretnék csinálni. Addig is szerettem a Mester képeit, de Bródy közvetítésével olyan szoros barátságba kerültem a festővel, hogy szinte minden mozdulatát, gesztusát ismertem. Ez az egyoldalú barátságunk máig tart. Ő számomra minden idők egyik legnagyobb művésze, az első fotóriporter, az első operatőr, az első rendező. Milyen érdekes, tűnődtem el, hogy ezek együtt, Bródy, Gábor, hogyan tudják egy fiatalember életét befolyásolni, talán megváltoztatni.

A Hermelin próbái jól haladtak. Jöttek a jelmezes próbák, a díszletes próbák. Igazi kihívás volt ez a színháznak, mert Ádám Ottó nem tűrt meg semmi slendriánságot. A poharaknak, az evőeszközöknek, a bútoroknak, a különböző textíliáknak, mind-mind az adott stílust kellett képviselnie. Ehhez alkalmazkodott a színészek mozgása, játéka is. Mivel Szomory meglehetősen önironikusan, részben magáról írta a darabot, s az egykori Sütő utcai lakását ábrázolta benne meglehetős részletességgel, a látványnak is azt kellett követnie. Volt benne hátsó lépcső, toronyszoba, orgona, kirepített selymek, ünnepelt író, aki az egri kántor fia, Pálfi Tibor, aki egy új premierre készül, amikor váratlanul megjelenik a volt szerelme egy közös gyerekkel. Aztán ami belefér. Igazi színház, három felvonáson keresztül.

Minden színész kicsit elégedetlen volt magával, érezték, hogy még sokat kell csiszolniuk a stíluson, hogy összhangban legyenek Gáborral és Tolnayval, Domjánnal, Márkussal. Nagyon izgalmas volt nézni, átélni, ahogy naponta megkínlódtak a szövegekkel, naponta egyre jobban szólnak a mondatok. Ezt egészen a feltételes reflexig kell gyakorolni, hiszen az egésznek a darab minden előadásán ugyanúgy kell szólnia. A főiskolás lány egyre fontosabb lett nekem. Megpróbáltam vele beszélgetni a szünetekben. A darab elején volt egy rövid kis jelenete, néhány mondattal, és persze nagyon izgult. Úgy éreztem, Ádám Ottó nem igazán foglalkozik vele. Szinte nem is szól hozzá. Tolnay segítette néha egy-egy finom tanáccsal.

Szerettem volna én is segíteni. Talán csak kicsi, pici tanácsokkal, hogy még jobban észrevegyék, amikor belép a színpadra. Eszembe jutott Körmendi János, aki egy főiskolásnak adott szakmai tanácsokat egy vizsgaelőadás előtt.

– Mi a baj? – kérdezte az ifjútól.

– Félek, hogy nem tudom megcsinálni – válaszolta az ifjú.

– Dehogynem! Minden a belépésen múlik. Hogyan lép be a színész a színpadra.

– Hát ez az! Fogalmam sincs, hogyan lépjek be.

– Drága ifjú kollégám, ennél mi sem egyszerűbb. Elemezni kell a szerepet, a szituációt, a helyszínt.

– Elemezni?

– Igen, drága kollega úr. Elemezni. Első kérdés, honnan tetszik bejönni?

– Honnan? Oldalról, az első járásból.

– Nem úgy értem. A szerep szerint honnan?

– Ja, az utcáról.

– Az utcáról, hát ez remek. Ez millió lehetőséget kínál. Mi van az utcán?

– Mi lenne, forgalom, emberek jönnek-mennek. Gondolom.

– Remek, de a színpadra ők nem lépnek be, tehát ezt felejtsük el. Mi hozható be az utcáról?

– Poros cipő? Hideg?

– Na, ez már langyos. Milyen idő van az utcán?

– A darabban nem utal semmi az időjárásra.

– Annál jobb, akkor szabadon választott. Milyen idő van kint?

– Gondolom, kicsit borult, de napos.

– Majdnem jó! Szerintem kint esik az eső. Tetszik engemet érteni?

– Igen, mondjuk, esik, aztán?

– Ha esik az eső az utcán, hogyan tetszik bejönni a színpadra?

– Vizesen?

– Na, fog ez menni. Persze, hogy vizesen, de mivel?

– Esőkabátban?

– Az is jó, de én egy esernyőt mondanék.

– Esernyőt?

– Természetesen. Amiről pereg le a víz. Ráadásul nyitott esernyővel kellene belépni, azt nagyon szereti a közönség. Emlékszik kedves kolléga, hogy mi van a díszletben?

– Igen. Van két ajtó, van egy kandalló.

– Zseniális. Hol megyünk be?

– Gondolom az ajtón?

– Egy frászt! Azt mindenki használhatja. Na, hol megyünk be vizes, nyitott esernyővel?

– Csak nem a kandallón keresztül?

– Pontosan! Egy kis korom, egy kis eső, egy kis ügyetlenkedés. Óriási siker lesz. A meglepő dolgokat nagyon díjazza a közönség.

Elköszöntek. Két nap múlva találkoztak a vizsgaelőadás után.

– Na, mi volt? Hogyan ment?

– Mindent úgy csináltam, ahogy megbeszéltük. Meglepőnek meglepő volt, de majdnem kirúgtak a főiskoláról. A tanári kar egyöntetűen kikérte magának, hogy nem veszem komolyan a feladatot.

– Kár, pedig még mennyi ötletem lett volna – vakarta meg nemlétező szakállát Körmendi.

– Minden a belépésen múlik – mondtam a gyönyörű főiskolás lánynak, a kulisszák mögött. Nagyon halkan, nagyon diszkréten. Már éppen elkezdtem volna sorolni az ötleteimet, amikor a díszletfal mögül előlépett Ádám Ottó, szigorúan rám nézett, majd a lányra. Azt éreztem, hogy kettényílik alattam a föld.

– Maga csak csinálja azt, amit eddig. Se többet, se kevesebbet! – aztán felém fordult. – Majd, ha maga rendez, akkor adjon instrukciókat fiatal pályakezdőknek.

Nem volt se morc, se cinikus. Talán a szeme kicsit mosolygott. Talán nem is haragudott, de a lány előtt borzasztó kínosan éreztem magam. Így fulladt kudarcba életem első színpadi rendezése.

Eljött a premier napja. Mindenki izgult, még a világosítók is, ami szokatlan volt számomra.

A színház megint varázsolni tudott. Elvarázsolta azokat is, akik a háttérben, szakmányban dolgoznak, nap, mint nap. Akiknek mindegy, hogy mi megy aznap este, teszik a dolgukat. Csak az nem mindegy, hogy milyen hosszú az előadás, mennyit kell pakolni előtte, utána.

A függöny felment, és a nézők azonnal tapsolni kezdtek. Azt mondják, ez a díszletnek szól. Belépett a főiskolás lány, elmondta a szövegét, nekem is a torkomban vert a szívem. A közönségnek tetszett. Igaz, hogy Tolnay Klári és Schütz Ila azonnal százra kapcsolt, és olyan energiával sugároztak a nézők felé, hogy csak úgy izzott a levegő. Aztán megjelent Gábor Miklós, és elkezdett ő is varázsolni. Szomory öniróniája és Gábor Miklós humora együtt fergeteges volt. Imádták a nézők. Érezni lehetett a kulisszák mögött is a sikert, a szeretetet. Aztán jött Domján, és minden férfi egy pillanat alatt reménytelenül beleszeretett. Ő volt a NŐ, az ősnő, akire titokban minden férfi vágyakozik, aki a mosolyával, a gesztusaival, a hangjával varázsol. Aki lehet tündér, angyal, egy mindentudó, mindenható földönkívüli.

Én, a világosító, ott fent a toronyban, tátott szájjal figyeltem, és élveztem az előadás minden pillanatát. Előadás után természetesen hosszú percekig vastaps volt, a nézők nem akarták elengedni kedvenceiket.

Ott álltam a színpad szélén, mellettem mentek ki a színészek, Domjánnak, Gábornak szerényen gratuláltam, ami furcsa volt számukra. De nagyon örültek neki, hiszen ez is egyfajta visszajelzés.

– Nagyon köszönöm, nagyon jól esik. Tényleg jó volt? – mosolygott rám Domján Edit, aki egy pillanat alatt vissza tudott változni civilnek. Készülődtek a bankettra, ami számunkra, műszakiak számára, természetesen nem volt nyilvános. A kollégáim siettek pakolni. Őket nem igazán érdekelte az est folytatása. Én arra gondoltam, de jó lehet most ott lenni, együtt lenni ezekkel az emberekkel, akik valami olyasmit tudnak a mesterségükről, a hivatásukról, amit soha sehol nem lehet iskolában megtanulni.

Kicsit még tötyögtem a színház belső büféjében, hátha a főiskolás lány felbukkan, netán elköszön, de ő már a bankettre készült.

Aztán néhány előadással később történt valami, amire egész életemben emlékezni fogok. Az előadás második felvonásának végén, amikor a darabbeli premier utáni bankettet követően, az ünnepelt, sikeres, de beképzelt írót ismét otthagyja a szerelme, Hermelin, akkor az író, kétségbeesetten roskad le egy zongoraszékre. Egy pillanatra kimerevedik a kép és jön a gyors függöny. Az író frakkban van. A premieren csak leült, a többi előadáson is, de most, egy elegáns mozdulattal, kicsit affektálva a leroskadás előtt, felemelte a frakk szárnyait, hogy ne üljön le rá.

Ahogy mentek ki a színpadról, oda léptem Gáborhoz Miklóshoz.

– Bocsánat, de kérdezhetnék valamit?

– Persze, kérdezzen nyugodtan.

Kicsit fáradt volt, kicsit izzadt a homloka, kicsit kopott már a smink az arcán.

– A leülés a végén, az, hogy felemelte a frakk szárnyait, az most véletlen volt, vagy tudatos?

– Felemeltem a szárnyakat, mielőtt leültem? Ez jó! Köszönöm!

Onnantól fogva minden előadáson, ugyanezt a mozdulatot ismételte meg, és amikor jött kifelé a színpadról, minden alkalommal rám nézett, bólintott, hogy ez a miénk. A mi titkunk.

Néha találkoztunk a könyvespult előtt, néha megkért, hogy, ha látom ezt-azt a szakmai folyóiratot, akkor vegyem meg neki, én pedig dedikáltattam vele a könyvét, amit nagyon sokszor olvastam el, hogy kicsit jobban megértsem a színészet lényegét.

Mindig szerettem volna vele dolgozni, de valahogy soha nem jött létre az, amit elterveztem vele. A Rembrandt filmemnek ő lett volna a narrátora, ő lett volna Bonus, a mester orvosa. De ez csak álom maradt. Szigorúan az én álmom.

Akkoriban a színészekre egy-egy előadás után tucatnyian vártak a Hársfa utcai művészbejárónál. Még divat volt az autogram gyűjtés. Volt olyan színész, aki kétszer is kiment egy este, hogy megtalálják a gyűjtők. De nem csak a színházi szerepek hoztak népszerűséget, hanem a filmek, a tévéjátékok, a sorozatok is. Szinte minden színész dolgozott a színházon kívül. Szinkronban, rádióban, hanglemezgyárban, szóval mozgalmas idők voltak. Emlékszem, akkor mutatták be az Egy férfi és egy nő című francia filmet. Claude Lelouch filmjét, amelynek Francis Lai komponálta zenéje is világhírű lett. A magyar verzióban a sanzonok szövegeit is szinkronizálták. Az egyik nagy találmány és igazi meglepetés Lőte Attila volt, aki a Szamba című számot énekelte. Olyan sikere volt, hogy a színházban, amikor a műszak délután megérkezett és elkezdték építeni az aznapi dísz­­letet, ezt a számot játszották be a színpadra. A hangosztályon, Wágner úr, a hangmérnök, nem győzte másolni a magnószalagokat, mert mindenki szerette volna hazavinni magának. Lőte néha előbb jött be, és élvezte a megérdemelt sikert. Remekül énekelt, amiről addig senki nem tudott. Én is nagyon szerettem hallgatni. Vittem egy üres magnószalagot és megkértem Lőtét, hogy másolja át magát nekem. Másnap a kezemben volt minden szám, amit Lőte énekelt. Máig őrzöm. Cserébe meg kellett mutatnom, hogy hogyan tudok Gábor Miklósul beszélni a színpadon. Azt mondták, jól tudtam utánozni. Volt olyan, hogy az öltöztető csodálkozva kérdezte a műszaktól, hol van Gábor? Miért jött be ilyen korán?

A Madách Színház akkoriban valóban egy nagy-nagy család volt. Szerették egymást az emberek. Tisztelték a másikat, és fontos volt a mások sikere is. A büfében minden új filmet megtárgyaltak, de még a szinkronszerepeket is számontartották. Egy tévéjáték bemutatása után, amelyben egy Madách Színházban játszó színész szerepelt, este a büfében külön gratuláltak. Volt olyan, aki egy forintot adott ajándékba a kollegának, mert emlékezetes alakítást nyújtott az előző este lement filmben.

A magyar színészek akkor nagyon messze voltak a sztárság fogalmától. Ők a kultúra munkásai voltak, akik keményen dolgoztak. Ahogy visszaemlékszem, szinte senki nem volt gazdag. A vezető színészek is Trabanttal jártak. Tolnaynak, Gábornak is Trabantja volt. Igaz nem kellett évekig várniuk egy kiutalásra, mert a művészeti dolgozók szakszervezete kiharcolta, hogy egy év alatt juthassanak új autóhoz. Bár nem volt nagy választék: Wartburg, Moszkvics, Skoda, Trabant, Polski Fiat. Akinek nyugati kocsija volt, az már csúcsnak számított. A Trabant egyszerű volt és igénytelen. Sokan azt használták, és sokaknak az volt a társadalmi kapocs, a közös téma, a sorsközösség. Voltak, akik abból éltek, hogy egy-egy elfoglalt művész új kocsiját szakszerűen bejárassák. Ami nem volt egyszerű, mert azt mondták, hogy legalább 3000 kilométert kell megtenni – „egy meleggel”, azaz, szinte egyszerre, csak akkor garantálható, hogy jó lesz a motor. Fiatal színészek segítettek néha szervizbe vinni Tolnay, vagy Gábor Trabantját, esetleg pótalkatrészt szerezni. Akkoriban, ha lement valaki a Balatonra, előtte szervizelni, zsíroztatni kellett a csapágyakat, a kormányművet, biztos, ami biztos alapon. Lévén, hogy mindig volt valami apró javítanivaló, mindig volt témájuk a márkatársaknak. Ha filmezni mentek, főleg előadás után, akkor a filmgyár vagy saját kocsit küldött, vagy taxit, mert az volt a biztos. Akkor tudták, hogy az illető művész meg is érkezik a forgatás helyszínére. Egy Trabant, egy kis nyaraló, egy kis külföldi út már igazi státuszszimbólumnak számított. Igaz, nem volt éhező ember. A színháztól nem messze üzemelő Postakürt névre hallgató étteremben, 11 forintért meg lehetett ebédelni. Egy színházjegyet már 8 forintért lehetett venni. A legolcsóbb mozijegy 4 forint volt. A világirodalom klasszikusait puha papírkötésben, 3-4 forintért meg lehetett venni. Az igazán gazdagok szinte titkolták gazdagságukat. Igaz, utazni, főleg nyugatra – és ebbe beletartozott Jugoszlávia is –, csak háromévente lehetett, főleg, ha az illető kapott útlevelet. A tenisz arisztokrata sportnak számított. A síelés elsősorban a Kékesre, Dobogókőre, a Tátrára vagy Zakopanéra korlátozódott. De úszni nem volt luxus. Reggel 6-tól 9 óráig még a Gellértben is mindenki 4 forintért úszhatott. Furcsa világ volt.

Tudod, ide születtem. Itt a hazám – mondta egyszer egy idős színész, aki már csak statisztálni járt be. – Te még fiatal vagy. Tanuljál, akkor lehetsz szabad ember! Mocsok világ ez, de benne éltünk és talán túl közel ahhoz, hogy a napi kis és nagy mocskokat észre akarjuk venni. Mert mocsok az van… Ez az ország ma éppen úgy a házmesterek, a portások, a kalauzok, a névtelen feljelentők birodalma, mint a Horthy, vagy a Rákosi alatt. Tudod, hogy minden munkahelyen voltak és vannak belügyi összekötők, megfigyelők. Néma személyek, akik éberen figyeltek mindenkire, ki mit mond, ki mit gondol.

– Nem tudtam. Itt is? A színházban is?

– Hát persze. A rendszer aljassága, hogy olyanok figyelnek meg, akikről még feltételezni sem tudod, hogy spicli lenne. De ez itt mindig így volt. Engem feljelentettek a Horthy-korszakban, aztán a Rákosi-korszakban és a Kádár-korszakban is. És tudod mi a vicc?

– Nem tudom, mi lehet ebben vicces? – válaszoltam.

– A vicces az, hogy engem mind a háromszor ugyanaz jelentett fel. Ma is itt van.

Aki igazi hatalommal bírt egy színházban, az nem más, mint a tűzoltó. Minden előadás előtt az ügyeletes tűzoltó megnézte, hogy minden rendben van-e. Van-e a díszleteken tűzállósági pecsét, rendben vannak-e az ajtók, a menekülésre kijelölt vészkijáratok, járások. Nincs-e a folyósón valami, ami akadályozná az esetleges menekülést.

Sosem lehetett tudni, hogy aznap este éppen ki lesz az ügyeletes tűzoltó, és mennyire akarja a kis hatalmát éreztetni, mert tudja, hogy rajta múlik az előadás megkezdése. Néha a porolót kellett arrébb rakni, néha a dísz­­letet kellett újból impregnálni, hogy megadja az engedélyt az előadás megkezdéséhez. De a legnagyobb izgalom mindig a díszletek átadásánál volt, amikor konkrétan meggyújtották az adott díszletelemet, hogy jól van-e tűzbiztosra impregnálva. Ha a tűzoltó úgy ítélte meg, hogy gyenge, akkor nem lehetett tovább próbálni, és addig kellett vegyszerekkel átfújni az adott elemet, ameddig az számára elfogadható nem lett. Lévén, hogy a díszletek fából és vászonból készültek, mindenki átérezte a felelősséget. A Bécsi Opera tüze vagy az Ököri-tónál történt tűzeset után, amikor sok ember égett bent, nagyon szigorú szabályok születtek. Az ajtók csak kifelé nyílhattak, akkor vezették be a vasfüggönyt, hogy a színpadi tűz ne terjedhessen át a nézőtérre. Akkor találták ki, hogy minden előadáson ott kell lennie egy profi tűzoltónak, aki figyel, és ha kell, irányíthatja az oltást.

A nagyobb befogadóképességű színházaknak önálló tűzoltósággal kellett rendelkezniük. Ahogy minden előadáson ott ül egy ügyeletes rend­­őr, egy ügyeletes orvos is, sosem lehet tudni alapon.

Sosem lehet tudni.

1970 tavaszán mutatta be a színház G.B. Shaw Sosem lehet tudni című vígjátékát. Ádám Ottó rendezte.

Remek színészekkel, remek előadás volt. Tolnay Klári, Mensáros László, Némethy Ferenc, Bazilidesz Zoltán, Piros Ildikó, Schütz Ila, Huszti Péter szereplésével. Ideális kikapcsolódást adott este 7-től 10 ig. A közönség nagyon szerette. A Sosem lehet tudni cím sokakat megtévesztett. Történt, hogy egy pofa a színház pénztárához ment, odakönyökölt a kis márvány pultra, amit a táskáknak találtak ki valószínűleg annak idején, és mint egy amerikai filmben a maffiózó, felhúzta a szemöldökét, kalapját hátra billentette és beszólt az üvegfalba vágott kör alakú lyukon.

– Kiskezitcsókolom! Mondja, mi megy ma itt este?

– Sosem lehet tudni – volt a rövid válasz.

– De én most komolyan kérdeztem magát.

– Én meg komolyan válaszoltam – mosolygott a pénztáros.

– Még egyszer megkérdezném, kiskezitcsókolom, mi megy ma itt este?

– Én még egyszer válaszolok. Sosem lehet tudni.

– Eddig én végtelenül türelmesen kérdeztem. Hát ki a fene tudhatná jobban, ha nem maguk, hogy mi megy itt este? Vidékről jöttem fel, de nem vagyok hülye, hogy itt hülyének nézzenek.

– Uram! Senki nem nézi önt hülyének. Már többször elismételtem. ­Sosem lehet tudni. G. B. Shaw darabja. Ott van kiírva, olvassa el. Ott a sze­­rep­­osztás. Nézze meg.

A pasas elolvasta a pénztár melletti táblán a címet és a szereplőket, aztán visszalépett a pénztár elé.

– Mondhatta volna ezt előbb is. Milyen hülye címe van. És tessék mondani, lehet rajta nevetni?

– Szoktak rajta nevetni. Ez egy vígjáték. Azért játsszuk, hogy nevessenek rajta.

– Meggyőzött! Akkor kérek rá hat darab jegyet, valami jó helyre. Pénz nem számít.

– Sajnos nem tudok adni. Ma estére már nincs egyetlen szabad helyünk se. Sajnálom. Jövő hétre tudok adni.

– Ezt nem mondja komolyan! Egy ekkora színházban nincs hat szabad hely? Nem hiszem el.

– Sajnos ez a helyzet. Nincs hely. Minden jegyet megvettek.

– Most maga, kiskezicsókolom, most ugye szórakozik velem? Megfizetem!

– Nem tudja, mert nincs szabad hely.

– Biztos a jegyüzéreknek adták. Ismerem én a dörgést! Maga nem tudja, hogy kivel beszél….

– Egy kedves nézővel. Erőltetett mosolyt magára a pénztáros.

– Sosem lehet tudni? De igen is, hogy lehet! Azért ezt nem hagyom annyiban. Ennek súlyos következményei lesznek. Előbb hülyét csinál belőlem, aztán közli, hogy nincs jegy. Ez felháborító! Megyek a Központi Népi Ellenőrzési Hivatalba, most azonnal! Ez az egész itt a vidéki dolgozók lejáratásáról szól! Ha mi, vidékiek, nem adnánk maguknak kenyeret, éhen döglenének! Egyék csak a sójukat, aztán nevessenek rajta, de kenyér nélkül. Ide sem jövök többet.

Húzhatjátok, kész!

Egy színházban mindig akadnak meglepetések. Néha kellemetlen meglepetések, amelyekről sem a közönség, de gyakran a színészek sem tudnak. Ilyen meglepetés, amikor a központi díszletműhelyből megérkezik az új darab dísz­­lete. Elvileg a színház méreteire van tervezve az elfogadott, legyártott dísz­­letelem, de néha a tervezők éppen csak egy apróságot nem kalkulálnak be a tervezéskor. Nem a színpad mérete, a zsinórpadlás magassága, az úgynevezett „trégerek” – a zsinórpadlásról ereszthető és emelhető hordozó rudak – teherbíró képessége a legfontosabb. Nem. A kritikus pont a bejárati ajtó mérete.

Történt, hogy egy új darabhoz egy hatalmas színpadi csillárt terveztek, amely meghatározta volna a színpadképet. Már napok óta készült a műszak, hogy hogyan fogják függeszteni, hogyan fogják tárolni, a díszletraktárból szállítani. A tervezett napon, a Hársfa utcában nem lehetett parkolni, minden autót kitereltek, két úgynevezett URH-s rendőrautó biztosította a forgalom elterelését. Végre, délelőtt tizenegy órakor megérkezett a hatalmas teherautó, amelyről minden oldalról szinte lógott le a díszlet-csillár, amely a tervező kívánságának megfelelően, egybe volt építve. Masztera László színpadmester és tizenöt fős csapata ott állt és azon gondolkodott, hogy egyáltalán hogyan emeljék le a teherautóról. Hevederek, kis és nagy mozgatható kerekes zsámolyok álltak készenlétben.

– Valamit találjatok ki! – morgott a sofőr. – Nekem még ma Kecskemétre is kell mennem. Szedjétek le, aztán azt csináltok vele, amit akartok.

– Bassza meg, aki ezt tervezte! – morgott néhány ember. – Ehhez egy toronydaru kell!

– Jó! Valahogy vegyük le! Az nem lehet gond! Uraim, ti vagytok a legprofibbak ma a szakmában, mutassuk meg, hogy nem fog ki rajtunk egy ilyen szar… – adta ki a főnöki utasítást Masztera.

Néhányan felugrottak a csillár mellé és elkezdték a plató vége felé tolni a szerkezetet.

– Mi a szarból van ez? Betonból? Baromi nehéz, és nincs fogása! Azt csináljuk, hogy a végéig eltáncoltatjuk. Hozzatok ki három egyméteres praktit (összecsukható dobogót), arra leemeljük, aztán elmehet a gép – adta ki az utasítást Pali, Masztera helyettese.

Az amúgy néptelen utcában lassan kész tömeg verődött össze, és tátott szájjal bámulták a műveletet.

– Tessék innen tovább menni, nincs itt semmiféle látnivaló! – okoskodott az egyik rendőr, aki szintén nagy szemekkel nézte a kínlódást.

– Már hogyne lenne! Mikor látott maga ilyet? –kérdezte az egyik bámészkodó. A rendőr csak legyintett: – Nem bánom, de kicsit menjenek hátrébb, mert zavarják az akusztikát!

Többen fulladási rohamokat kaptak a röhögéstől, de onnantól kezdve egy pillanat alatt a bámészkodók és a műszak már egy nyelven beszélt.

– Béla! Vigyázz az akusztikára, le ne törjön! – szólt oda az egyik díszítő a másiknak.

– Nem hallom! Próbálom, de rossz az akusztika, nem tudom két kézzel fogni, nem fér oda mind a két kezem.

– Vitéz úr! – szólt oda az egyik műszaki a rendőrnek. – Maga is volt már színházi ember ugye? Nagyon vágja a témát!

– Én? Engem kérdez? – lepődött meg a rendőr. – Én nem. Én katona voltam, de ott énekeltem a kórusban. Tudja, hogy van ez, rokonszakma… – és a többiekkel nevetett.

A csillár nagy nehezen rákerült a Hársfa utcát elfoglaló praktikra. A teherautó elment. A teljes műszak ott állt lefagyva.

Masztera megjelent egy colstokkal, azaz egy összehajtható mérőléccel, és elkezdte mérni a csillár szélességét.

– Bassza meg! Miért engedtem el a teherautót?

– Mi van főnök? Mi a baj? – kérdezte a rend őre.

– Nem olyan nagy. Csak annyi, hogy ez a szar, nem fér be a színház dísz­­let­­raktárához vezető ajtón. Falakat kellene bontani hozzá! Az akusztika! A francba! Fiúk, fűrészeket, pajszerokat hozzatok! Szét kell szednünk, itt az utcán, hogy elindulhasson a forgalom. Valahogy csak bevisszük. Átszabjuk. Inkább ezt a szart, mint az ajtót.

Ekkor egy nagykalapos fickó érkezett kissé feldúlva.

– Mit csinálnak a díszletemmel?

– Jó napot kívánok! – nyújtott kezet Pali. – Mi a probléma?

– Miért akarják szétszedni, direkt azt kértem, hogy egybe legyen kivitelezve. Miért kell nekem állandóan mindenkivel harcolni, hogy a terven szereplő mű elkészülhessen?

– Akarja, hogy ez a díszletelem szerepeljen? – szólalt meg Masztera.

– Azért csináltam! – vágta rá a tervező elég arrogáns hangon.

– Semmi gond. Akkor magára bízzuk a továbbiakat. Vigye be, a többit mi megoldjuk.

– Hogyan vigyem be? Kézben? Csak van valami szerkezetük? Ez egy színház, ha jól emlékszem, ahol profik dolgoznak, ha jól emlékszem!

– A profizmusról ejthetünk néhány szót – válaszolt halkan, szelíden Masztera, de aki ismerte, az tudta, hogy még egy megalázó mondat és robbanni fog.

– Én a rendező úr felkérésére készítettem el ezt a díszletelemet, amin nagyon, de nagyon sokat dolgoztam. Mint alkotóművész élni akarok az alkotói szabadság által adott jogaimmal. Nem engedem, hogy lefaragják, elforgácsolják a munkámat!

– Az a baj, hogy olyan profin tervezte meg, hogy nem fér be a színházba, mert nagyobbra méretezte, mint az ajtónyílás.

– Én megkértem előzetesen minden méretet!

– Az ajtónyílást is?

– Arra nem emlékszem már. De miért fontos, valahogy be lehet forgatni nem?

– Nem! Nem lehet beforgatni. Szét lehet vágni, és újra kell tervezni, hogy hogyan kapcsolódnak majd a levágott elemek.

– Ezen el kell gondolkodnom! A tervező keze ökölbe szorítva, a dühtől kivörösödve, visszafojtott hangon csak annyit mondott:

– Nem érdekel tovább! Azt csinál, amit akar. Találkozunk a pártirodán!

– Én is ettől tartok! – válaszolta Masztera, de már csak a körülötte állók hallották, mert a tervező úr sarkon fordult és a Wesselényi utca irányába elviharzott.

– Na, emberek! Itt meg itt, meg itt vágjuk szét. Vigyük be, aztán a többit majd kitaláljuk!

Eljött az első díszletes próba. A rendező meglátta a hatalmas csillárt a színpad felett.

– Ez, hogy kerül ide? Ez baromi nagy, ez agyon nyomja nekem a teret. Ennek csak a felét kérem! Mikorra lesz meg?

– Tíz percet kérünk! – válaszolta Masztera. – Tudja, a lehetetlent azonnal teljesítjük, de a csodákra néha kicsit várni kell! – mondta az orra alatt mosolyogva, és kihúzgálta a stifteket az összeillesztésnél.

– Kész! Elég gyorsak voltunk?

– Fantasztikus! Na, ez az, ez kell nekem. Akkor ez így marad! Remek tervezés! Pont ilyennek álmodtam meg!

– Igen, valóban remek tervezés – morgott maga elé Masztera, és felintett a zsinórpadlásra. – Kész! Húzhatjátok!

A színháznak van egy jellegzetes illata. Sokat gondolkoztam rajta, hogy honnét, mitől marad meg egy mással össze nem hasonlítható illat. Illata van az öltözőknek, a folyósoknak, a díszleteknek, a lámpáknak, a kábeleknek, és természetesen a színpadnak. Nem egy illat, hanem sokféle illat keveredése. Évtizedekig megmarad, szinte beivódik a falakba. A lámpák elé helyezett színes fóliáknak is megvolt a jellegzetes szaga. Más a pirosnak és más a kéknek, más a sárgának. A lámpák előtt párolgó anyagok is meghatározták a színpad aznapi illatát. Ez azt jelentette, hogy a darab elején még friss a levegő, a végén pedig nehéz és szagos. Az izzók iszonyú hőt termelnek. Ha egy előadáson sok lámpa égett, akkor a végére mindenki fáradtnak és izzadtnak, néha porosnak érezhette magát. Nemcsak a műszak, nemcsak a színészek, de a nézők is, hiszen a légtér egy idő után eggyé vált. Akkor is volt klíma, de azt előadás alatt nem igen használták. A szünetekben cserélték a levegőt, de csak a nézőtéren. Voltak előadások, amelyek nem igényeltek különös fényeket, nagy díszleteket. Ilyen volt Illés Endre Festett egek című darabja. A műszak nagyon szerette, mert percek alatt be lehetett rendezni a színpadot, a lámpákat pillanatok alatt beállítottuk, és nem kellett semmit sem csinálni közben. A darab akkor is rémes volt. Mint egy kötelezően végrehajtandó pártfeladat. A színészek korrektül elmondták a szövegüket, de a szöveg semmi érdemlegeset, semmi fontosat nem üzent. Viszont volt szó benne véres csőrű galambtól a hanyatló nyugatig, az értelmiség puhulásától a munkásosztály betonnal hasonlatos szilárdságáig minden. A szervezők vért izzadtak, hogy legalább félig megteljen a nézőtér. Volt, amikor brigádok, üzemek kaptak kedvezményes jegyeket, hogy meglegyen a „vatta”, hogy úgy nézzen ki, mintha lenne igazi közönség. Gyakran kiskatonákat hoztak, akik vagy röhögcséltek, vagy elaludtak, amin aztán a többiek röhögtek.

A színészek az első öt perc után tudták, hogy milyen a „ház”. Azonnal leadták egymásnak a drótot. Mindenki ugyanazt csinálta végig, amit beállított a rendező, csak talán egy kicsit gyorsabban, talán néhány nehéz sort kihagyva, könnyítve a nézőkön. Én a darabot nem szerettem, de Domjánt imádtam, aki a főszerepet játszotta. Mindig öt perccel előbb jött le az öltözőből, és akkor röviden beszélgettünk. Időjárásról, az aznapi házról, a nátháról, egy-egy új filmről, egy új kiállításról. Aztán belépett a színpadra és tökéletes volt a szerepében, mintha egész nap arra készült volna. Színésznő volt, igazi, fejedelmi színésznő, aki még suttogva is tudott a hangjával játszani. Imádtam, tiszteltem, szerettem, nem is tudom, hogy melyik volt az erősebb. Vonzott magához, de mindketten betartottuk a territoriális szabályokat. Nem élt vissza egy pillanatig sem azzal, hogy nekem milyen fontos a társasága. Én sem mondtam semmit, ami félreérthető lett volna. Volt valami kedves, titkos játék ezekben az ötpercekben. Ő akkor egy fiatal színésszel élt együtt, de ahogy éreztem, nem volt felhőtlen a kapcsolatuk, aminek azután vége is szakadt. Szóval, ott beszélgettünk az elején, és amikor vége lett a darabnak és mentek már az öltözőkbe, mindig elköszöntünk egymástól. Egy halk szép estét, vagy viszontlátásra, vagy csak éppen egy fejbólintás maradt, de mindig volt valami picike jel. Akkor kezdtem el verseket írni. A főiskolás lány inspirált. Ömlöttek belőlem a versek, amelyekből talán ma is vállalható néhány. Közeledett a szezon vége. Én tudtam, hogy elhagyom a színházat. A filmgyárba akartam kerülni, hiszen mindig is filmrendező szerettem volna lenni. Az egyik utolsó Festett egek előadásra írtam Domjánnak egy rövid verset, amit odaadtam neki, a szokásos öt percünk elején.

– Ezt nekem? – kérdezte. – Mi ez?

– Búcsúajándék – válaszoltam. – Lehet, hogy nem találkozunk itt többet.

– Ne mondja, miért? Ezért nekem?

– Igen, magának. Nem olyan fontos, ráér elolvasni.

De ott azonnal elolvasta, és elpirult. Aztán adott két puszit és azt mondta:

– Nem hittem volna. Nagyon köszönöm!

Aztán bement a színpadra és tökéletesen eljátszotta a szerepét. Az igazság az, hogy én is pirultam, mit pirultam, égtem. Jól tettem-e, hogy odaadtam neki? Nem lesz ebből kellemetlenség, nem fog haragudni? Aztán ahogy vége lett az előadásnak, és mindenki ment az öltözőbe, Domján hozzám lépett.

– Ezt megtarthatom?

– Azért adtam oda!

– Még egyszer köszönöm, remélem, még találkozunk! – mondta, és elsietett az öltözőjébe.

Soha többé nem találkoztunk.

Bolognai parasztlány guzsallyal

napjaink

BÁNKI ÉVA

Befejezetlen jelen

I.

Annyi tudomány és felvilágosodás után eljutottunk oda, amit a középkor mindig is gondolt: a betegségeink részben lelki eredetűek. Trisztán sebeit, fekélyeit a házasságtörő, bűnös vágyak okozzák, Izolda pedig azért meddő, mert nem a férjére vágyakozik. Ezekben a magyarázatokban is ott bujkál egyfajta áldozathibáztatás: a betegség egyfajta büntetés, az orvos (a pap, a pszichiáter) csak „megnevezi” a bűnödet. És persze ez a megnevezés nem lehetséges egyfajta kegyetlenség nélkül. Hiszen mondd a szemébe egy hatvanéves, ötgyerekes anyának, hogy azért beteg, mert „rosszul élte meg a nőiességét”! Hát most mit csináljon? Menjen vissza az első randevújára? Szülje „vissza” a gyerekeit? A pszichologizáló magyarázatokban sok kegyetlenség van – és általában mindig csak azokat a betegségeket „magyarázzák”, melyeket az orvostudomány nem tud pontosan értelmezni majd gyógyítani – de ez nem jelenti, hogy nincs igazság bennük.

II.

Én a depressziómat kiskamasz korom óta kávéval, a szorongást cigarettával kúráltam. Mégsem a tüdőm vagy a szívem betegedett meg, hanem a méhem, a „berendezésem”. Kislány koromban vigyázni kellett, hogyan ülünk le szoknyában. Ha kilátszott a bugyim, anyám rám rivallt: vigyázz! kinn van a berendezésed! Ezt a nevezetes „berendezést” mindig csak anyám látta – anyám, akivel a kapcsolatom közismerten rossz volt, de én mégsem szakítottam vele. A bántalmazott gyerekek a leghűségesebbek. Míg hozzá hű maradtam, saját magamat elárultam. És talán a betegség kirobbanásához annak is köze van, hogy a lányom tizenhárom éves – hamarosan mindenféle kamaszfiúkat kerülgethetek a lakásomban. Ahogy ez ennek a rendje. Anyám tehát hamarosan „visszafoglal”. Ezért is szeretnék olyan kétségbe esetten meggyógyulni: semmi módon nem akarnám, hogy a betegség – bármilyen betegség – árnyékot vessen lányom kamaszkorára. Le a családi átkokkal!

Ennek érdekében akárhány pszichiátert a földbe beszélek. Mi is az ­Almodóvar-film címe? Mindent anyámról. Hát rajta!

Ezekről beszélgetek más beteg hölgyekkel az Onkológiai Intézet (hajdani Siesta Szanatórium) csodás parkjában. Pszichoterápia, bántalmazás, családfa-állítás. Ma ez a pszichológiai konyhaműveltség a középosztálybeli életforma része – úgy beszélgetünk a traumáinkról, a bántalmazóinkról, mint a régi, „úri” háziasszonyok a vasárnapi menüről, a süteményekről vagy épp a cselédjeikről.

Szépen süt a nap, jól esik a műtét előtt egy kicsit kisírni magunkat.

És pontosan ez bizonytalanít el.

Ha ekkora tudósok vagyunk, miért lettünk betegek?

III.

Harminckét óra múlva az „őrzőben” ébredezek. „Ne ficánkoljon” dörren rám valaki a sötétségből. Nem ficánkolok, mozdulni sincs erőm. Ha megmozdulhatnék, odamennék az ablakhoz, és megnézném azt a fát, melyet élete utolsó éjszakáján Babits Mihály látott, mert ő maga is ezen a folyosón haldoklott. De én most haldoklom? Vagy talán jól vagyok? Hány óra van? Hogy sikerült a műtét? A hatalmas seb még nem jelent semmit – az orvosok a műtét elején kiveszik a betegek nyirokmirigyeit, és az operációt csak akkor folytatják, ha a nyirokmirigyek „tiszták”. Szentséges ég! Most akkor életre vagy halálra ítéltek engem? Ezt akarja megtudni M., a betegtársam is, aki sírós hangon kérdezgeti, mi történt vele. „Szedje össze magát!”, dörren rá az ápolónő, és kicsattog a folyosóra.

M. (civilben egy vidéki kutatóintézet vezetője), csendben elsírja magát. Veszélyes, őrült dolog. (Ezt másnap magam is megtapasztalom, mikor próbálom a paplan alatt kisírni magam: majdnem felszakad a sebem.) Most csak hallgatom M.-et, és együttérzően makogok, mást nem tehetek. Félek attól, hogy az ápolónők (mint az oviban a dadusok) valahogy megérzik a „ficánkolást”, és visszajönnek, hogy „helyre tegyenek”.

A folyosóról ideges fények. Valahol valami baj van. Érzem.

Másnap kiderül, hogy fejben jól rekonstruáltam az eseményeket. Az ápolónők hajnalban előírás szerint hozzákezdtek az ébresztésünkhöz, de félbe kellett hagyniuk, mert valaki az egyik kórteremben rettenetesen rosszul lett.

De miért nem mondták EZT? „Lányok, a türelmüket kérjük, fél óra múlva visszajövünk.” Úgy gondolták, egyetlen megoldás, ha „megfegyelmeznek” minket. Két alulfizetett, holtfáradt, a feladataik alatt összeroppanni látszó éjszakás nővért persze könnyű megérteni.

De nem ez a verbális durvaság itatja át az egész életünket?

A beszólogatás, a letologatás, az alázás, a pocskondiázás, a verbális abúzus. Mindenki tudja, hogy a gyerekkori zaklatás „nem tesz jót” az egészségnek – de hogy állunk vajon a Kelet-Közép-Európában oly kedves verőszavakkal? „Hogy jössz te ehhez?” „Mit képzelsz magadról?” Azok jót tesznek? Az én mindeddig legsúlyosabb egészségügyi katasztrófám (hetedik hónapban megindult szülés) nem egy gyerekkori trauma, hanem „beszólás”, verbális agresszió miatt következett be.

Soha nem dolgoztam olyan munkahelyen, nem jártam olyan irodalmi körben, ahol ne lett volna szokás valakit/valakiket kipécézni. Letolni, elrettenteni, pocskondiázni. Hát nem ezért van Kelet-Közép-Európában ennyi daganatos beteg? És mindezt valami mifelénk divatos hamis hősiesség is elviselhetetlenné teszi. Bírni kell. Ökölbe szorított kézzel. Nem az a legény, aki adja. Az a legény, aki állja.

Nos, én nem vagyok „legény”. És nagyon nem állom a dolgot. Szeretek nyersen fogalmazni, de rosszul vagyok, ha a jelenlétemben pl. a villamoson „leoltanak” egy nőt, egy öreget, egy gyereket. Egy úszóbajnokot. Egy rinocéroszt. Egy akárkit.

Ennek ellenére alig merek a testet-lelket pusztító, verbális agresszió ellen fellázadni. Csak nyüszítek, mint éjszaka az őrzőben. Pedig sokszor mondhatnám (mondhattam volna), ha én kedvesen beszélek, beszélj velem te is rendesen!

IV.

A látványos társadalmi különbségek – nos – egészen biztos, hogy rosszat tesznek az egészségnek. Hát nem ennek hiánya miatt élnek Skandináviában tovább az emberek? Senki sem szeret éhező, beteg, haldokló embereket fütyörészve vagy akár lehajtott fejjel kerülgetni. A társadalmi különbségek főleg akkor zavarók, ha ezek nem valami „atyáinktól” örökölt, évezredes elnyomás következményei, hanem személyes felelősség terhel minket miattuk.

A Kékgolyó utcai Csodaklinika (mert ez tényleg egy kiválóan felszerelt kórház) jól megtestesíti a rendszerváltás bűneit. Egy mindenki adójából, TB-hozzájárulásából fenntartott állami intézmény, melyet mégiscsak a „kevesek” vehetnek igénybe. Én persze csak az itteni nőgyógyászatot láttam – hát itt biztosan egyetlen paraszt, roma vagy munkásnő nem rontotta a levegőt. A Kelet-Magyarországon élő nők nyilván még azelőtt meghalnak rákban, mielőtt felfedeznék a betegségüket. Se szűrővizsgálat, se nőgyógyászat, se tudás a betegségről. A pártok szívesen beszélnek az „egészségügyről”, megmondóik boldogan ócsárolják a „pénzéhes orvosokat” („mért nem oldják meg ŐK a helyzetet?”), választási évben tonnaszám ígérik a lélegeztetőgépeket – de ez az egész nem komoly. Én még nem láttam olyan „embernyelven” írt útmutatót, amely megmagyarázná Marika néninek, hogy milyen tünetek esetén kell orvoshoz fordulni, hogy milyen kezelések várnak rá, hogy mit kell tennie. Hogy mért érdemes az egészet végig csinálni.

Egyáltalán nem igaz, hogy a Kékgolyóba csak magánorvoson keresztül lehet bekerülni. Be is dumálhatod magad, mint én tettem. Sok gátlástalanság és tudás kell hozzá. De az is igaz, hogy a legtöbben irdatlan pénzeket fizetnek. Magánorvos, magánvizsgálatok, magánkórház. (A „magán” főleg a dunántúli gazdag nőkre van hatással – szerencsére sokan időben rájönnek, hogy a VIP-reggeli és más effélék nem pótolhatják az ország legjobban felszerelt műtőit.) Még egy olyan romantikus antikapitalista is, mint én, belátja, hogy ez a sok fájó igazságtalanság nem orvosolható az ellátórendszerek reformja és egy kulturális fordulat nélkül.

De ez nemcsak a pártokon múlik. Ma Magyarországon legtöbben nyelvi-kulturális okokból halnak meg. Rajtuk már egy jól megírt brossúra is sokat segítene. Hol van a petefészkem, hol van a méhem? Mire kell figyelnem? Nem mindenki szereti a finomkodóan gátlástalan (pocaklakó, mályvavirág etc.) nyelvet, amin a felső középosztálybeli nők a testükről beszélnek.

1999-ben pro bono egy neoprotestáns alapítványnál dolgoztam. Utcáról kimentett gyerekprostituáltakat készítettem fel magyar irodalomból a középiskolai felvételire. Ezek a lányok nemcsak Arany Jánosról nem tudtak semmit, hanem a saját testük működéséről sem – pedig már tele voltak számtalan női betegséggel. Az alapítványt vezető lelkész arra próbált rávenni, hogy egy orvossal írjunk egy, a női test működését bemutató, fiatal lányoknak szánt, „embernyelven” összeállított füzetkét. A szintén pro bono dolgozó nőgyógyász hamarosan külföldre ment. Engem pedig 2000 végén véglegesítettek az egyetemen. És azt gondoltam, a trubadúrok sokkal fontosabbak.

Hát ezt rosszul gondoltam. Nemcsak magamat árultam el sokszor, hanem másokat is. Huszonegy év múltán – orvosi segítséggel – ezt a kis füzetet most meg fogom írni.

A képen a magasabbik fa a Siesta szanatórium nevezetes fája

műhely

PALÁDI ZSOLT

Dánia, egy ország, ahol a korrupció nem divat

2012-ben egy európai ösztöndíj segítségével négy hónapot tölthettem a Nordfyns Népfőiskola programján. A Take the Future nemzetközi összetételű osztályában tapasztalhattam meg a dán népfőiskolai módszer sajátosságait és előnyeit. Mindig érdekelt a skandináv modell, mint politikai és szociális minta, s ezen belül a skandináv oktatási rendszer is kivívta megkülönböztetett figyelmemet.

Ennek a témának később egy könyvvé duzzadó nagyesszét szenteltem, ebből most a korrupció és a demokrácia közötti összefüggéseket emelném ki. Különös tekintettel arra, hogy hazánkban az elhatalmasodó korrupció immár a demokrácia fő gátjává vált, úgy látom, a dán tapasztalatokból érdemes a megfelelő tanulságot levonni.

Első óráinkon magyar fülnek talán az hangzott a leghihetetlenebbül, hogy a korrupció szinte teljesen ismeretlen Dániában. Pedig a számoknak mindenképpen hinnünk kellett. Később, mikor találkoztam ott élő magyarokkal, ők is megerősítették: a korrupció mértéke elenyésző. A társadalom összetartása olyan nagy, hogy a törvénytelenül gyarapodni kívánó egyén visszariad a közösség megbélyegző ítéletétől. Ez az oka többek között annak is, hogy még Koppenhágában sem botlottam luxuskategóriájú sportkocsiba. A skandináv visszafogottság természetük alapjaiban rögzül évszázadok óta., de egészen biztos, hogy a háború utáni prosperitásban került igazi próbák elé, ám ekkor szerencsésen kiegészült az elesettek, hátrányos helyzetűek, a szegények támogatásával és az általános együttérzés népszerűsítésével.

Minket, magyarokat, mint a korrupció egyik éllovas-országának lakosait, felettébb érdekelt, miként lehet megelőzni vagy megfékezni ezt a hamar elburjánzó betegséget. A korrupcióról szóló vitanapon megpróbáltunk a végsőkig elmenni a dán példa esetleges hibáinak feltárásában. Mi van akkor, ha valaki mégis elfogadja a kenőpénzt? – tettük fel a kérdést. – Ha politikus teszi, a választói számonkérik – válaszolták. Ott a nyilvánosság, a számtalan civil szervezet, a polgárok ellenőrző szervezetei, kizárt, hogy valaki átjusson a szűrőn. – De ha mégis, és titokban marad a simli? – Nem marad titokban, mert ha csak egy állampolgár is megtudja, már fordulhat is ezekhez a szervezetekhez, aztán ott van a sajtó, amely itt független, és utánajárnak, felgöngyölítik a szálakat, közzéteszik a bűnösök neveit az újságokban, ezt pedig senki sem kockáztatná Dániában.

Ez meghaladta magyar fantáziánk korlátait. Sehogy sem fért a fejünkbe, hogy egy nép tagjai hogyhogy nem a rendszer megkerülésén törik a fejüket állandóan, ahogy mi tesszük. Itt nagyon résen kell lennie az adóhivatalnak, a rendőrségnek vagy az államnak, ha a találékony magyart fülön akarja csípni. S bár törvényeink egyre szigorúbbak, a bűnösnek elég gyakran sikerül megtalálni a kiskaput.

A tanárunk, Per, egy ötvenes úriember, aki korábban repülőtisztként szolgált, egy példával illusztrálta számunkra a dán viszonyokat. Ha tegyük fel, Mogens, a népfőiskola igazgatója elvisz magával a rendezvényükről egy üveg márkás bort, hogy megvendégelje vele otthon a barátait, a kollégái szóvá teszik a magatartását. Hiszen azt a bort a főiskola költségvetéséből állták, tehát főiskolai célokra is kell fordítani. A magán­­élet nem közösségi érdek, így a többiek lefülelik a „tettest.”

A dánok figyelnek egymásra, és ennek – a mi magyar szempontjaink szerint – nem csak jó oldala van…

A korrupció elleni harcot megkönnyíti, hogy a dánokban igen erős a társulási hajlam, rengeteg nem állami, civil szervezet létezik. (Összefoglaló szóval non-governmental organization: NGO.) A legtöbb dán tagja valamilyen civil szervezetnek.

A dánok ugyanis előre gondolkodnak, és ennek során rádöbbentek, a hagyományos közgazdaságtani felfogás önmagában már nem képes választ adni az új világgazdasági válság utáni társadalmak kihívásaira. Egyre nőnek a jövedelemkülönbségek, nagyarányú a munkanélküliség és a versengő, szabadpiaci gazdaság tönkreteszi a természeti környezetet. Az emberiség létérdeke, hogy a gazdaság az ökoszisztémák eltartóképességének határain belül maradjon. A nonprofit szervezet egyike azoknak a gazdálkodási-szervezeti formáknak, amelyek elvezethetnek egy újfajta gazdaság kialakulásához. Emellett az NGO-k a civil szféra demokratikus elveket biztosító, önigazgató jellegét erősítik. A nonprofit szervezeteknek ilyen elsöprő népszerűsége egybevág az öncélú profitelvet kritizáló irányzatokkal. Például XI. Pius pápa Quadragesimo Anno kezdetű szociális enciklikájával, amely azt hirdeti: gazdasági cselekvéseinknek erkölcsileg motiváltnak kell lenni; vagy éppen Karl Schumacher, Zsolnai László és mások munkásságával.

A népfőiskolai mozgalom Dániában jól kifejezi a nép szellemét, mindenekelőtt a dán nép – számunkra szokatlan – demokrácia iránti vonzalmát. A demokrácia puszta hangoztatásán kívül természetesen kialakítják a megfelelő biztosítékokat is, hogy ez ne csupán írott malaszt legyen. De már az is felszabadító hatással lehet a társadalom tagjaira, ha lefektetik: itt és most a demokratikus elvek szerint fogunk élni és alkotni. A népfőiskolákon ez történik, s ezt látjuk a dán politikában is. Az elszámoltathatóságot sokkal komolyabban veszik: a polgárok ebben a szellemben követik a politikát, választott politikusuk útját, s ha elégedetlenek vele, vagy úgy látják, teljesítmény nélkül „gyarapodik” szóvá teszik a fórumokon, a nyilvánosság előtt, a sajtóban, s az ilyesmi ritkán marad következmények nélkül.

Az általuk „íratlan szabályoknak” nevezett normák akadályozzák a korrupciót, segítik az elesetteket és a szegényeket, ugyanakkor (állítólag) korlátozzák az egyéniségek kibontakozását is. Korunkban azonban sajnos az egyéniség túlságosan is mások kárára bontakoztatja ki magát, és természetesnek tartja, ha dúskál a javakban, míg mások a híd alatt kénytelenek meghúzni magukat. A hivalkodás, a gazdagsággal való puszta tüntetés mindennapos jelenség nálunk, elég csak az elit környékeken felbukkanó autócsodákra, hatalmas villákra gondolni. A dán utcákon ritka a luxusautó, sportkategóriás Mercedest alig látni, néha felbukkan egy-egy BMW vagy Audi, de ez a csúcs. Megjegyzem, a velünk hasonló hagyományokkal rendelkező Csehországban is ugyanez a helyzet, a középkategóriás autókból számtalant láthatunk, luxusjárgányt csak elvétve.

Az egyszerűségre való törekvés skandináv sajátosság, nem adnak a külsőségekre, udvariatlanságnak tartják, ha valaki mások előtt hivalkodik. Jól tudják, hogy a kevésbé szerencsés embereket mennyire bántja ez. Nem illendő tüntetni azzal, „mennyire jól megy nekem.” Nincs is olyan nagy különbség az egyes fizetési kategóriák között. A középvezetők legfeljebb kétszeresét keresik, mint beosztott dolgozóik, míg Magyarországon egy vezető menedzser jövedelme akár tízszerese is lehet egy fizikai munkásénak. Ezek a rétegek szóba állnak egymással, nem különülnek el egymástól, a diplomás közgazdász megbecsüli a szakmunkás szakértelmét, munkáját, ha úgy adódik, vendégül látja, vagy együtt sörözik vele. A kasztok nálunk ismert távolságtartása északon ismeretlen.

A magyarok inkább kifelé élnek, szeretik megmutatni a szomszédnak, kollégának, riválisnak, mekkora tényezők ők, milyen fontosak és milyen gazdagok. Ha a szomszédnak Opelje van, akkor én Mercedest veszek! Ha a kollégám medencét épít a kertjébe, én jakuzzit, és lehetőleg nagyobbat, mint az övé! Ez gyakran vezet „fenn az ernyő, nincsen kas” helyzethez. Azaz, hogy az illető tovább nyújtózkodik, mint a takarója ér. A hiteltartozások nem kis részben ennek a következményei. Dániában ugyanakkor nem számíthat nagy népszerűségre az az ember, aki hajszolja a luxust.

A mi világunkban szűkkeblűségnek, az irigység kisstílű megnyilvánulásának tekintenénk az ilyen magatartást. Rossz emlékeinket azonban érdemes palackban tartani, nem a szokásos kelet-európai feljelentősdiről van szó, csupán az íratlan szabályok betartására való felhívásról.

Hallottunk egy másik, kissé ködös és mitologikus magyarázatot is arra vonatkozólag, hogyan alakult ki a dánok példamutató közösségi érzése, felelőssége. A történet érdekes abból a szempontból, hogy magyar földön az ilyesféle ködös és misztikus magyarázatok elhangzása után rögtön felhangzik a kórus, micsoda avíttas, rossz emlékeket ébresztő példázat ez? Itt nem. De ez csak egy mellékszál.

A történet végül is arról szól, hogy a viking hajósok, amikor vállalkozásaikat elindították – állítólag eljutottak az amerikai kontinensig is – hosszú és kimerítő utakra indultak. Az utak során számtalan megoldandó feladat várt rájuk. Ezeken csak úgy juthattak túl, ha maximálisan megbízhattak társaik munkájában. A hajóutak során egymásra voltak utalva, így mindenkinek ügyelnie kellett a maga részfeladatára. Ha nem teljesítette a dolgát, végzetes helyzetbe sodorhatta a többieket, magát a közösséget. Így alakult tehát ki a közösségi érzés, ami a mai napig meghatározza a dán polgár magatartását.

A viking kor régen volt, így hát tamáskodva fogadtuk ezt a magyarázatot, mindenesetre magunk is érezhettük, a felelős közösségi érzés tetten érhető a dán életben. A szabályok, amelyek másutt talán rosszindulatot, besúgó magatartást szülnek, itt eredményesek. Csak néhány tény: azon kívül, hogy Dániában élnek a legboldogabb emberek, itt található Európában a leginkább vállalkozásbarát gazdasági környezet is. A világelső ebben a tekintetben Szingapúr, de Dánia sem marad le tőle túlzottan, az ötödik helyet foglalja el. A dán szociális rendszer irigylésre méltó voltáról már szóltunk, a lakosság pedig – egyedülálló módon – a gazdasági válság után sem retteg a munkanélküliségtől. Egy dán ma is biztonságban érzi magát a munkahelyén. A versenyszférában dolgozók 25%-a évente legalább egyszer munkahelyet vált. Teheti, hiszen még ha netán munkanélkülivé

válik is, az állam addig folyósítja számára a segélyt, amíg nem talál magának valamit. A munkanélküli járadék két évig jár – hasonlítsuk össze csak a mi három hónapos segélyünkkel – a nyolcvanas években még hét évig folyósították, innen „csökkent le” két évre. (Valószínűleg a dán kormányok maguk is belátták, a gondoskodás ilyen mértéke már-már a szürrealitás határát súrolja.)

S mint egyik népfőiskolai diáktársam előadásából megtudtam, a dán rendőrség a legkevésbé korrupt a világon. Ez már aztán valóban mesébe illő, és nem magyarázható pusztán a rendőrök magas fizetésével. A világelsőséghez ezen a területen komoly önkorlátozás, belső és külső fegyelem kell. Az íratlan szabályok rendszere ezek szerint elhatol addig a világig is, ahol már a keményfiúk kemény törvényei uralkodnak. Pedig nem könnyű tisztának maradni mondjuk Christiania élénk drogkereskedelme mellett, amit a fogyasztók nagy étvágya táplál… Vagy: az arab, muszlim térfoglalással másfajta életstílus, másfajta magatartás terjedt el egyes városrészekben, amihez a hatóság eddig nem szokhatott hozzá. Az őslakók példája azonban ragadós lehet. Mogens Godballe, a Nordfyns népfőiskola igazgatója egy tanórán elmondta, amikor a hatvanas-hetvenes években tömegével áramlottak be az első bevándorlók, akik elsősorban törökök voltak, a dánok megijedtek. Hogyan tudnak majd beilleszkedni ezek az egészen más mentalitású jövevények? Nos, azóta az ehhez a generációhoz tartozó idegenek teljesen beolvadtak, dánná váltak. Korábban én sem láthattam olyat, hogy az árusok kirakják a portékájukat az utcára, vevőcsalogatónak. (Ki merné ezt megtenni Budapesten vagy Miskolcon?) Nem takarják le valamilyen nejlonnal az utcai polcokat, nem. Hisz senki sem lop, a dolognak pedig reklámértéke van.

Ugyanakkor Dániában megmaradt az a paraszti kultúra is, amire alapozott Nikolaj Grundtvig és a népfőiskola, s amelyből kivált az a parasztpolgári réteg, amiről népi íróink álmodoztak. A szorosan együttműködő közösségeknek megvannak a maguk normái, amelyek nem mindenkinek tetszenek. Ebből a rendszerből azonban nehéz kiesni, akár még szándékosan is, mindenképp megtart. Ennek a társadalomnak az a rendkívül nagy előnye másokkal szemben, hogy a lemaradókat felkarolja, és egy szintre hozza a szerencsésebbekkel, a gazdagabbakkal, a kiváltságosabbakkal.

Igazán ez az, amit a dánok egyenlőségen értenek, és nem a mi kísérleti szocializmusunk, ami valójában egy paternalista diktatúra volt. Ez utóbbi az egyenlőséget csak orosz fegyverek árnyékában, erőszakkal tudta megvalósítani, ha egyáltalán megvalósította. A dán és általában a skandináv modell alapja az, hogy mindenki kapja meg azokat az esélyeket, amelyekkel felzárkózhat. S mivel nem mindenki születik módosabb családba, nem mindenkinek vannak meg a legjobb feltételei az induláshoz, mindig van kit felzárkóztatni. A szellem kedvez nekik, a szolidaritás gondolatával a skandinávok gyerekkoruktól kezdve barátkoznak. Konkrét példa erre, hogy a legtöbb közösségi, illetve oktatási térben nem választják külön a fogyatékkal élőket és az épeket, hanem együtt foglalkoztatják őket. Így van ez az általam látogatott Nordfyns népfőiskolán is. Egy lakótérben éltünk és étkeztünk a testi vagy szellemi fogyatékkal élőkkel. Némely foglalkozások külön voltak, mások pedig együtt. Megismerkedtünk a problémáikkal, megszoktuk őket, értékeltük előnyös tulajdonságaikat, például azt, hogy sokkal közvetlenebbül, gyakrabban és nagyobb intenzitással fejezik ki szeretetüket a másik iránt: irántunk.

Az általunk megtapasztalt orosz típusú szocializmusban a szolidaritás csupán egy szólam volt. Nem az emberek belső igényéből fakadt, csupán a hatalom erőltette. A gondolat nem hatolt az emberek tudatába, így történhetett, hogy a rendszerváltás után senki sem hangsúlyozta. Egész iparágak szűntek meg, biztos munkahelyek híján tömegek hullottak a semmibe, de a szolidaritás eszméjét nem emlegette senki. A munka nélkül maradt szerencsétlenek sem bízhattak abban, hogy a szolidaritásra alapozva szimpatizánsokat vihetnek az utcára: senki sem ment volna ki. Az általános eufóriában úgy gondolkodott mindenki, rá már nem kerül sor, a többiek pedig kit érdekelnek. A szükséges áldozatok körébe majd mások lépnek be, mi pedig élvezzük majd a kapitalizmus áldásait, a magasabb fizetést, a tisztes polgári jólétet.

Ezeket a köröket ma senki sem merné a dánokkal megfuttatni. Az újságok szétszednék azt a politikust, aki százezrek utcára kerülésére csak legyint és szükséges áldozatot emleget. A közfelfogás szerint legalábbis köteles a munkásokat és családtagjaikat mély együttérzéséről biztosítani, azután pedig, amilyen gyorsan csak lehet, megkeresni a megfelelő megoldásokat, amelyek a károsultak egy részének kárpótlást vagy lehetőséget nyújtanak. A szavazók ezt itt meg is követelik. Az ember mégiscsak szívesebben él egy olyan társadalomban, amelybe valamilyen közösségi érzés is szorult. Egyrészt nagyobb biztonságban érzi magát, másrészt jól is esik, ha szót emelnek érte. Európa egyik legindividualistább nemzeteként azonban ilyesmiben belátható időn belül nem reménykedhetünk. Kívánatos lenne azonban – már csak saját jól felfogott érdekünkben is – ha folyamatosan nem külön utakon, egymást szinte félrelökve, pártoskodva próbálnánk érvényesíteni céljainkat, hanem a csapatmunkában való együttműködésre is súlyt fektetnénk. Mindehhez megfelelő eszköz az oktatás, és itt lép be a képbe az emlegetett népfőiskolai oktatás. Ez a forma hatással van a formális, rendszerbe illesztett oktatási modellekre, a középfokú és a felsőoktatásra is.

Hallgassunk meg egy lelkes magyar véleményt olyan személytől, aki magyar szempontból is elvégezte a dán mentalitás vizsgálatát. Ács Sándorné a Magyar Népfőiskolai Társaság egyik vezetője, akinek aktív része volt és van a kismartoni népfőiskola és ökofalu kiépítésében. Szerinte a dán emberek:

– szeretnek együtt lenni,

– odafigyelnek egymásra,

– megbeszélik közös dolgaikat

– számíthatnak egymásra

– megbízhatnak egymásban

– szeretnek mindent a lehető legjobban csinálni

– társadalmuk a tisztességre, az adott szó szentségére épül

– a korrupció elképzelhetetlen

– az, hogy a média ne a közösséget szolgálja, elképzelhetetlen

Ebben a légkörben mindenki a legjobbat hozza ki magából – írja. Így aztán olyan országot hoztak létre, ahol minden értük van…

A dán jóléti rendszer korrupció elleni harcában nagy szerepet játszik a jóléti rendszer egyik legfontosabb eleme: az oktatás. Stratégiailag fontos ágazat, azonban másra helyezik a hangsúlyt, mint mi. Itt inkább a felzárkóztatás áll a középpontban, nálunk pedig versenyistállók kinevelése, az elitképzés. Nehezebb is ez az út, hiszen sokszor nagy energiákat fektetnek be a szerény képességű, esetenként deviáns tanulók szocializálásába. De meg is van az eredménye, például a közbiztonságban. Nagy áldás, ha a polgár este nyugodtan végig mehet a sötét utcán, és nem kell attól tartania, hogy valaki hátulról leüti. Az árut a kereskedő az utcán hagyhatja, a bejárati ajtókat nemigen zárják. Népfőiskolai tartózkodásunk alatt minket is meglepett az a hányavetiség, hogy dán társaink állandóan tárva-nyitva hagyják a szobaajtókat. Sokszor még kilincsre sem csukják, bárki besétálhat és szabadon viheti, amit akar. A főiskola épületei minden nap, minden éjszaka nyitva állnak, pedig munkaeszközök, hangszerek, testépítő gépek találhatóak ott. Ezt nagyon kevés országban tehetnék meg, igazából csak a skandináv országok „kiváltsága” az ilyesmi, meg mondjuk Kanadáé, amelyre a dokumentumfilmes Michael Moore is csodálattal tekint, negatív példaként emlegetve hazáját, az Egyesült Államokat, ahol – szerinte – a fegyverviselés liberalizálása miatt mindenkinek saját otthonába kell zárkóznia.

Természetesen még hosszan sorolhatnánk a példákat a korrupció elleni hatékony fellépésekre és a korrupcióellenes alapokra, könyvemből viszont ennyit tartottam fontosnak kiemelni. A felsorolt jelenségek is azt bizonyítják: a korrupció nem az országokat sújtó „eleve elrendelés,” lehet, sőt kell ellene küzdeni. Először a szemlélet megváltoztatásával, ami Magyarországon hosszú folyamat lesz, ám mégis elengedhetetlen, ha továbbra is demokráciában akarunk gondolkodni.

BISTEY ANDRÁS

Az olaszországi változások

Az 1980-as évek végén és a kilencvenesek elején Közép-Kelet és Kelet-Európában bekövetkezett földrengésszerű változások természetesen Nyugat-Európára és a világ többi részére is hatást gyakoroltak, ha ez a hatás nem is volt mindenhol egyformán látványos. Ami Nyugat-Európát illeti, a változások alighanem Olaszországban voltak a legerősebbek, ott alakították át legmélyrehatóbban a politikai berendezkedést.

Nuber István Az olasz politikai rendszer kontinuitása és diszkontinuitása című könyvében azt vizsgálja, miért alakult ki az egységes Olaszország sajátos, a nyugat-európai általános fejlődéstől némileg eltérő útja. Mint már az Előszóban megállapítja, ezt az utat „…a kontinuitás és a diszkontinuitás kettőssége jellemezte az egységes liberális állam létrejöttétől a fasiszta diktatúrán át a demokratikus köztársaságig.”

Ezek a politikai rendszerek merevek voltak, lehetetlenné tették a hagyományos váltógazdaságot, a változások minden esetben súlyos válságok között bukdácsolva következtek be. Ez igaz a kilencvenes évek elején történt változásokra is.

Nuber István összefoglalja az egységes olasz állam kialakulásának előzményeit és történetét, az Olasz Királyság és a Pápai Állam konfliktusát, az Észak és Dél eltérő fejlettségéből eredő ellentéteket, és utal az egység elérésének elvben lehetséges forradalmi és konzervatív útjára is, amelyek közül a Szent Szövetség Európájában törvényszerűen csak az utóbbi volt járható.

Az olasz egység létrejöttét 1861-től számítják, ám a folyamat valóságos befejezésének a Pápai Állam 1871-es elfoglalása tekinthető, ami összefüggött a porosz-francia háborúval, a német egység kialakulásával, az európai nagyhatalmak szövetségi politikájával. Az olasz liberális állam bukása és a fasizmus hatalomra kerülése pedig az első világháborút követő évek válságainak következménye. Olaszország ugyan az első világháborút a győztesek oldalán fejezte be, azonban ennek a vereséggel felérő győzelemnek a nyomán súlyos helyzetbe került az ország, ami végül a fasizmus térfoglalásához vezetett. A fejlődés kontinuitása megszakadt, a fasizmussal olyan rezsim jött létre, amely 1922-től 1943-ig blokkolta a szerves fejlődést. Ez a diszkontinuus szakasz gazdasági és politikai értelemben egyaránt visszavetette az ország fejlődését. Nuber István okkal tartja fontos körülménynek, hogy a fasisztákat támogatta a Gyáriparosok Szövetsége, az Agrárszövetség és különböző megfontolásokból a Vatikán is. Mussolini rendszere 1922 és ’26 között fokozatosan épült ki, s eközben a Ducénak mindvégig tekintettel kellett lennie arra, hogy a királyi udvar és a Vatikán bizonyos értelemben, hallgatólagosan, valamiféle ellensúlyt jelent számára.

A háborús vereség, a fasizmus bukása nyomán lehetőség nyílt a fejlődés kontinuitásának érvényesítésére. A szerző részletesen elemzi a köztársaság rendszerének kialakulását, a politikai pártok szerveződését, a demokratikus parlament létrejöttét, az új alkotmány elfogadását. Ismerteti annak felépítését és annak az új rendszer szempontjából legfontosabb alapelveit. Mint írja: „A köztársaság alkotmánya az általános választójog alapján született kormányformát testesíti meg, és következetesen figyelembe veszi a hatalmi ágak szétválasztását.” A köztársaság alkotmánya tehát jóval korszerűbb volt az első világháború előtti úgynevezett Albertino alkotmánynál. „…módosítása azonban szigorú feltételekhez kötődik, sőt magának a Köztársaságnak és főbb elveinek változtatását a 139. cikk lehetetlenné teszi, amiből magától értetődően következik a merevsége.” Itt vissza kell térnünk egy megjegyzés erejéig az Előszóban írottakhoz: „Az olasz politikai rendszer fejlődésével összefüggésben problémát jelentett, hogy a három, egymástól is különböző, ellentétes és egymást követő államforma 1861-től 1996-ig nem oldott meg egy alapvető ellentmondást: blokkolta a politikai ’váltógazdaságot’, nem adott lehetőséget kormányváltozásra: az egyik többségi csoport hosszú ideig hatalmon volt, s a másik ellenzékben maradt.”

Ez csak részben alakult így a 139. cikkből következő merevség miatt, valóságos oka az olasz politikai élet kétosztatúvá válása volt. Két nagy politikai tömb alakult ki: az egyiket a Kereszténydemokrata Párt és alkalmi szövetségesei alkották, a másik pedig az Olasz Kommunista Párt volt. Ez az állapot 1976-ban volt a legnyilvánvalóbb, amikor a Kereszténydemokrata Párt a szavazatok 38,71 az Olasz Kommunista Párt pedig 34,37 százalékát szerezte meg. Így a politikai váltógazdaság a hidegháború viszonyai között de amíg a Szovjetunió és az általa vezetett szövetség létezett, még az enyhültebb világpolitikai helyzetben is lehetetlenné vált. Egy gazdaságilag és katonailag a Nyugathoz kötődő országban az OKP nem lehetett kormányzati tényező, nem nyújthatott politikai alternatívát az ország számára. Ezt legpregnánsabban az úgynevezett „történelmi kompromisszum” kísérletnek tragikus végkifejlete, Aldo Moro miniszterelnök elrablása és meggyilkolása bizonyította.

Az elöregedett, megcsontosodott, korrupcióban fulladozó Kereszténydemokrata Párt és kis szövetségesei lényegében ötven éven át kormányozták az országot, és ezen még a marxizmustól látványosan eltávolodó Olasz Szocialista Párt kormányzati tényezővé válása sem tudott változtatni.

A látszat azt mutatta, hogy az olasz politikai élet rendkívül ingatag, olykor évente több kormány is váltotta egymást. A nyári hónapokra gyakran ügyvezető „strandkormányok” alakultak, ez azonban csak a konzervatív többségű koalíció belső torzsalkodásainak következménye volt, maga a rendszer rendkívül stabilnak bizonyult, ez a stabilitás azonban megakadályozta, hogy az ország alkalmazkodni tudjon a világgazdaság és a világpolitika új kihívásaihoz. Mindenki érezte, hogy az ország nem jó irányba halad, pontosabban szólva sehová sem halad, de a politikai erőviszonyok kialakult rendszere lehetetlenné tette a változtatásokat.

Hogy a patthelyzet senkinek sem volt igazán kedvező, az jól megmutatkozott a korabeli olasz sajtóban. Példaképpen hadd utaljak a kor befolyásos lapjára, az il Giornóra és szerkesztőjére, Indro Montanellire. Neki volt a lapban egy La parola ai lettori (Az olvasóké a szó) című rovata, amelyben éveken át válaszolt az olvasók leveleire. Az 1978 és 1981 közötti levelekből és Montanelli válaszaiból összeállított válogatás alkotja a Caro lettore (Kedves olvasó) című kötetet (Rizzoli, 1994), amelyben sok szó esik a korabeli politikai viszonyokról. Montanelli liberális, aki határozottan visszautasítja a történelmi kompromisszumot, azaz a kommunisták belépését a kormányba. Nem bízik a szovjet mintától elszakadó párt „eurokommunista” irányvonalának őszinteségében. Ugyanakkor látja azt is, hogy a helyzet megérett a változásokra, és sok bíráló megjegyzést tesz a változni és változtatni képtelen kereszténydemokráciára. Megoldást azonban ő sem tud javasolni a kor viszonyai között, minthogy akkoriban nem is látszott reális megoldás. Ahhoz az 1989-90 közötti világméretű változásokra volt szükség, amelyeket Montanelli sem láthatott előre.

Nuber István részletesen ismerteti az 1996 után létrejött államszervezet felépítését, a parlament szerepét, jogait, működését, a köztársasági elnök státuszát, megválasztásának módját, jogait és feladatait, a kormány­­alakítás feltételeit, a kormány és a miniszterelnök feladatkörét, az igazságszolgáltatás rendszerét és működését, az alkotmánybíróság működését, hatáskörét és megválasztásának módját.

A következő nagy fejezet a régiók, a tartományok, a községek, a nagyvárosok és az állam kapcsolatát vizsgálja. Az egységes olasz állam alig több mint százötven éve létezik, a regionalizmusnak történelmi, gazdasági és kulturális hagyományai vannak. A régiók helyzete, jogállása minden sorsfordító történelmi változás nyomán megváltozott. Jelenleg a régiók bizonyos költségvetési és közigazgatási autonómiát élveznek, s ennek fejében szem előtt kell tartaniuk a szubszidiaritás elvét, azaz a döntéseket az egyénhez és a társadalmi csoportokhoz a lehető legközelebbi szinten kell meghozni. Így nemcsak a régiók, de az alsóbb szintű közigazgatási egységek is rendelkeznek bizonyos autonómiával.

Külön fejezetet szentel a szerző a választási rendszernek, rövid visszatekintésben elemzi kialakulásának történelmi folyamatát egészen a 19. század közepétől, majd részletesen kitér a jelenlegi választási rendszer ismertetésére. „1992-1994-től a pártok egyszerre kerültek gazdasági, politikai és erkölcsi válságba… A megmerevedett és több mint 45 évig uralmon lévő elöregedett politikai elit nem tudott többé alternatívát nyújtani… – írja a szerző. „Az egész politikai rendszer diszfunkcionális vonásai egyre inkább kiütköztek: a korrupció, a klientúrarendszer, a transzformista hagyomány, a maffia eluralkodása a társadalom szövetét nagymértékben átfonta és áthatotta.”

A változást az északi nagytőkések indították el, akik megszüntették az általuk addig támogatott pártok finanszírozását, a Tiszta Kezek bírói csoport pedig, alkotmányos jogával élve megkezdte a törvényszegő párt- és kormányfunkcionáriusok letartóztatását. A korábbi nagy tömegpártok megszűntek, átalakultak, új pártrendszer épült ki az országban. A Kereszténydemokrata Párt utódpártokban élt tovább, mint a Kereszténydemokrata Centrum és a Kereszténydemokraták Uniója, a Kommunista Párt nagyobbik részéből megalakult a Baloldali Demokratikus Párt, kisebb részéből pedig a Kommunista Újjáalakítás pártja, a neofasiszta Olasz Szociális Mozgalomból lett a Nemzeti Szövetség. Új pártként jelent meg a Berlusconi féle Hajrá Olaszország, az Északi Liga, a Zöldek és a Hálózat.

A szerző az új pártok sajátosságaként említi, hogy „Az újdonságot az jelenti, hogy kialakult egy ’pártok nélküli pártokrácia’ Az újonnan alakult pártok abban különböztek a régi tömörülésektől, hogy a szervezeti és ideológiai típusú testületi apparátust részben leváltották, és helyettük az úgynevezett ’személyes’ pártokat miniszterelnökök, közgazdászok, jogászok, gazdasági vezetők és polgármesterek vezették, akiknek politikai súlya megnőtt, személyiségük összetartó erőt jelentett.”

A politikai pártokat a képlékenység és a töredezettség jellemezte, és jellemzi mindmáig. Heterogén összetételű koalíciók alakultak, ami akadályozta a kormányozhatóságot. Az eltelt harminc évre általánosan jellemző, hogy most sem alakultak ki olyan tartós koalíciók, amelyek lehetővé tennék a kiegyensúlyozott váltógazdaságot.

A változások nyomán politikai vákuum keletkezett, amelynek kitöltésére egy újszerű, korábban nem vagy alig ismert politikusi típus nyert teret a világpolitikában. Ezeket a politikusokat általánosan jellemezte és jellemzi mindmáig, hogy nem egy határozott ideológiát képviselnek, és annak akarnak támogatást szerezni a választók körében, hanem a választók valóságos vagy vélt akaratának igyekeznek megfelelni. Jellemzőek rájuk a hangzatos, olykor nyilvánvalóan megvalósíthatatlan ígéretek, a parlamenti játékszabályok semmibevétele, az arrogancia a politikai ellenféllel és általában a más nézeten lévőkkel szemben, a társadalom megosztása, a politikai ellenfél ellenségként kezelése (jobb esetben csak verbálisan), nézeteik gátlástalan változtatása. Olaszországban ennek az új politikustípusnak a legszembetűnőbb megszemélyesítője Silvio Berlusconi volt, de mutatis mutandis Trump volt amerikai elnök, valamint Kelet-Európa és a világ még jó néhány politikai vezetője is ehhez a típushoz sorolható. A politika presztizse általában véve csökkent, úgynevezett bulipártok alakultak, mint a cseh Sörivók Pártja vagy a magyar Kétfarkú Kutyapárt, egykori humoristák kerültek a politika meghatározó pozícióiba, mint az olasz Beppe Grillo vagy Zelenszkij ukrán elnök.

Nuber István Berlusconi mellett fölvázolja a jelenlegi olasz politika meghatározó személyiségeinek arcképcsarnokát. Ismerteti Umberto Bossi (Északi Liga), Gianfranco Fini (Nemzeti Szövetség), Matteo Renzi (Demokrata Párt, Élő Itália), Beppe Grillo (Öt Csillag Mozgalom), Matteo Salvini (Északi Liga, Lombard Liga), Giorgia Meloni (Itália Testvérei) tevékenységét. Közülük többen politikai pályájuk során többször is változtatták nézeteiket, több pártnak és mozgalomnak is tagjai, vezetői voltak.

A könyv befejező részében a szerző az olasz szakszervezeti mozgalomról ad rövid áttekintést. Ismerteti annak történetét, ami a 19. század második felében kezdődött. Foglalkozik XIII. Leó pápa Rerum Novarum című enciklikájával, amely a keresztény szakszervezeti mozgalom megalakulásában játszott nagy szerepet. Ír a munkakamarák megalakulásáról és tevékenységükről, az első sztrájkokról és a bérharcok egyéb formáiról. Okkal tulajdonít kiemelkedő szerepet a száztíz éve alakult és legnagyobb, baloldali olasz szakszervezeti szövetségnek, a CGIL-nek, de foglalkozik a többi szakszervezeti konföderáció történetével és tevékenységével is.

Érdemes megjegyezni, hogy az a politikai földrengés, amely átalakította az olasz pártrendszert, jóval kisebb hatást gyakorolt az érdekvédelmi szervezetekre. Megmaradtak a korábbi szakszervezetek és szövetségeik, és eltérő politikai irányultságuk ellenére is sok esetben sikerült közös programokat létrehozniuk, közös fellépéssel küzdeni céljaik eléréséért, bár a mozgalom fejlődése nagy mértékben függ a társadalmi-gazdasági változásoktól.

Nuber István összefoglalóan így ír a szakszervezeti mozgalomról: „Az olasz szakszervezetek életében nagy hangsúllyal esnek latba a politikai érdekviszonyok, a gazdasági, politikai krízisek és fellendülések, a tömegpártok hatalmi harcai, a demokratizálódási folyamatokat befolyásoló tényezők, amelyek a történelmi folyamatok, események fényében a kontinuitás és diszkontinuitás kettősségét tükrözik.”

A szerző gondolatgazdagon elemzi a több mint százötven éve egyesült Olaszország politikai rendszereinek történetét, és kiemelten foglalkozik az utóbbi mintegy harminc évben bekövetkezett változásokkal. Érdeme, hogy könyve a magas szintű tudományosság mellett megfelel a jó értelemben vett ismeretterjesztés igényeinek is, azaz nem csupán a szakmának, de a kérdés iránt érdeklődő laikus közönségnek is tud hasznos ismereteket adni. (L’Harmattan Budapest 2021)

Milétoszi Thalész

Kapucnis asszony

fókusz

KICSI SÁNDOR ANDRÁS

Funkcionális szemantika

Ludwig Wittgenstein osztrák filozófus szerint miközben az ember egy technikáról áttér egy másikra, az újat a régivel azonosnak érzi (1974: 244; konzervatizmusa kapcsán idézi Nyíri 1978: 30). Tulajdonképpen a jelentésváltozásnak egy típusát képviseli az az eset, amikor a denotátum, a dolog megváltozik, a funkcionális megfelelő jelölője azonban tovább él. A jelentésváltozásnak ez a típusa elsősorban az anyagi kultúra tárgyait jelölő szavak jelentős részét jellemzi, s általában tárgytörténeti magyarázatot követel meg.

A jelenség hazai tárgyalói újabban, a 2000-es években beérik egyszerű, de találó példákkal: kenyér, ház, kocsi. Balázs Géza példája erre a magyar kenyér szó története, amely eredetileg kásaféle ételféleséget jelölt, s csak később lett jelentése ’gabonalisztből sütött ennivaló’, ebben az értelemben előbb ’lepénykenyér’, majd ’kelesztett kenyér’ (2005: 61). ­Kothencz ­Gabriella példája a ház, amelynek jelentésfejlődése során a ‘sátorféle kunyhó’ helyére ‘kőépület’ lépett, s az építőanyagtól (fa, kő, agyag, tégla, beton stb.) függetlenül megőrizte ‘épület’ jelentését (2008: 253). Nádasdy Ádám egyik példája a kocsi, amely ’lóvontatású jármű’ jelentése mellé, sőt helyett felvette az ’autó’ jelentést (2008: 65). Hadrovics László erről a következőket állapította meg. „Az autó a kocsi utánzata, a neve tehát könnyen lehet ­kocsi is. Az természetes, hogy van tengelye, kereke, ülése; mindez volt a lovas kocsinak is, de ennek nem volt kormánya. Így ezt a nevet a hajózástól kellett kölcsön venni. A motor teljesen új fogalom lett” (Hadrovics 1992: 132). Funkcionális fejlődést mutat a lámpás, majd a belőle elvont lámpa szó jelöltje is, megőrizve ’(alapvetően használt) világítóeszköz’ jelentését: ’fáklya’ (pontosabban: ’a belehelyezett fáklyát, gyertyát, mécsest a kialvástól védő burok’) → ‘petróleumlámpa’ → ‘elektromos világítótest’.

Egyszerű példa még a toll szó poliszémiája: ‘írótoll; madártoll’. (Ez ­Antoine Meillet példája is, 1904/1984: 97.) A latin penna eredetileg ‘madártoll’ volt, majd ‘kihegyezett, hegyes végén behasított, írásra használt szárnytoll, főleg lúdtoll’ (Hadrovics 1992: 126), s ezt a poliszémiát mutatja még a francia plume, a spanyol pluma, a német Feder; a magyar szó poliszémiája is a latin mintát követte. Sőt a latin penna a magyarban is meghonosodott egy időre ‘írótoll’ jelentésben, s a toll szóval rivalizált (Hadrovics 1992: 98). Idővel a lúdtollat, mint írószerszámot felváltotta az acélból készült hasonló eszköz, amelyre átment a toll elnevezés, s a tárgytörténeti fejlődés során a jelöletlen (default) értelmezést illetően több fázis azonosítható: mártogatós toll → töltőtoll → golyóstoll. Az íróeszközök körében tehát a toll elsősorban a jelöletlent (defaultot) jelöli. A 20. század második felében lett a default a golyóstoll a töltőtollal szemben; de újabb tolltípusok is megjelentek, például a filctoll.

A jelentésváltozásnak az említett típusát a találó „funkcionális sze­­man­­tika” néven furcsa lelkesedéssel tanulmányozták a szovjet nyelvészek, akiknek ebben az esetben vezérfonálul, például a nagy fantáziájú Ny. Ja. Marr (1864–1934) megfontolásra méltó nézetei szolgáltak. Kiderült például, hogy a réntartásról a lótartásra való váltás nemcsak az anyagi kultúra szókincsében hagyott nyomot némely nyelvben, de van példa a tevetartásról réntartásra váltás nyelvi nyomaira is. A funkcionális sze­­man­­tika ugyanis az állatnevek közül elsősorban a háziállatok elnevezéseit érinti. A magyar teve török jövevényszó, s ennek a szónak a megfelelői eredeti jelentésükben megtalálhatók számos további nyelvben (Ligeti 1986: 305–6). A török nyelvcsaládba tartozó jakut nyelv dolgán dialektusa egy jakutizált tunguz (evenki) törzs leszármazottainak nyelvjárása, s mivel a török népek körében eredetileg nem elterjedt réntartással foglalkoznak, az erre vonatkozó szókincs egy része a tevetartás török szókincsére vezethető vissza (Ubrjatova 1985: 59–61). Ilyen szavuk a magyar teve szó etimológiai megfelelője, a taba ‘rén’ is.

Magyarul a marri funkcionális szemantikájáról frappáns összefoglalás olvasható Ju. Sz. Sztyepanovtól (1976: 179–184) és Havas Ferenctől (2002: 85–86). Elszórtan számos szómagyarázat tartalmaz funkcionális szemantikai motívumokat. Például Balogh Péter a francia bâton jelentésfejlődését elemezte: ‘bot’ → ‘lándzsa’ → ‘vívófegyver’ → ‘lőfegyver’ → ‘támadóeszköz (például kő)’ (2003: 58–66; a mai francia köznyelvben a bâton azonban csak ‘bot, pálca’). A fegyvereknél maradva, egy utolsó példa a funkcionális jelentésfejlődésre: az oldalfegyver megőrizte ‘derékon viselt fegyver’ jelentését, de az I. világháború idején még ‘kard’ volt, a II. világháború idején már ‘pisztoly’. Elsősorban szimbolikus, rang-, beosztásjelző jelentősége volt, komolyan hadakozásra nem szolgált. Máig szokás azonban az oldalfegyver ‘szálfegyver’ (tehát: ‘szúró-, vágó- vagy ütőfegyver’) azonosítás.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Balázs Géza 2005. Mindennapi szemiotikai rendszereink. Jel-Kép 3: 59–72.

Balogh Péter 2003. Francia jelentésváltozások elemzése. Tinta, Budapest.

Hadrovics László 1992. Magyar történeti jelentéstan. Rendszeres gyakorlati szókincsvizsgálat. Akadémiai, Budapest.

Havas Ferenc 2002. A marrizmus-szindróma. Sztálinizmus és nyelvtudomány. Tinta, Budapest.

Kothencz Gabriella 2008. A lexikai jelentésváltozások okairól holista kognitív szemantikai keretben. Általános Nyelvészeti Tanulmányok 22: 241–267.

Ligeti Lajos 1986. A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban. Akadémiai, Budapest.

Meillet, Antoine 1904/1984. Hogyan változik a szavak jelentése? Fordította Csongrády Zsuzsanna. In: Antal László, szerk.: Modern nyelvelméleti szöveggyűjtemény V. Első kötet. Tankönyvkiadó, Budapest 90–110.

Nádasdy Ádám 2008. Prédikál és szónokol. Újabb írások, beszélgetések a nyelvről 2003–2007. Magvető, Budapest.

Nyíri Kristóf 1978. Wittgenstein késői munkássága a konzervativizmus tükrében. Valóság 21/12: 23–33.

Sztyepanov, Ju. Sz. 1976. Szemiotika. Fordította Csepeli György és Révy Katalin. Akadémiai, Budapest.

Ubrjatova, Je. I. 1985. Jazyk noriljskyx dolgan. Nauka, Novosibirsk.

Wittgenstein, Ludwig 1974. Bemerkungen über die Grundlagen der Mathematik. Schriften 6. Suhrkamp, Frankfurt/Main.

Fiatal nő képmása

olvasólámpa

BISTEY ANDRÁS

Amíg felnő a gyerek

Kaiser László: Gyerekszoba

Kaiser László új könyvének címe alapján akár arra is gondolhat az olvasó, hogy a költő gyermekeknek szánt kötetet állított össze, de nem erről van szó, bár az ajánlás a költő lányának szól. Az érzelmek sokkal bonyolultabbak. A versekben szinte állandóan ott van ugyan a gyermek, de legalább annyira ott van a szülő is, a maga érzelmeivel, gondolataival, félelmeivel. Igen, félelmeivel, mert szinte minden versen átsüt az aggodalom a gyermekért, kapcsolatuk alakulásáért, a gyermek felnőtté válásával törvényszerűen bekövetkező eltávolodásért, amikor kialakítja a saját életét, amelyben a szülőnek helye van ugyan, de másképpen, mint korábban volt. És a sorokban ott bujkál a félelem az idő múlásától, amely mindent megváltoztat.

A költő mindezeket az összetett érzelmeket a gyermekversek tiszta egyszerűségével fejezi ki. Versszakai általában négysorosak, leggyakoribbak bennük a páros vagy a keresztrímek. A népdalokra is emlékeztető forma és az összetett gondolati tartalom jelentős érzelmi töltést ad a verseknek.

Az első költemények szinte a csecsemőkor világát idézik:

Nem enged messzire kis kezed.
maradnék örökre itt veled,
ez talán maga a végtelen
…
                     (Valaki altatja gyermekét)

Azután változik a versek világa. A költőben felsejlik, hogy az idő könyörtelenül múlik, és benne minden változik, a gyermek, és ő maga is. „utam az, hogy előtted elmegyek” írja, és belenyilall a félelem, hogy ha „felejt a gyermek”, mi marad meg a korábbi idilli világból a felnőtté váló gyermek emlékezetében. Ez azonban itt még csak egy röpke gondolat, hiszen reméli, hogy az elkerülhetetlen vég még messze van.

Maradok itt neked,
kell még az én kezem,
ahogy a kezedet
el nem engedhetem.
                     (Még nem)

A vég messze van, de tudja, hogy eljön az idő, amikor a gyermek felnő, és az életük már nem lesz annyira összeforrott, mint korábban. „…végül úgysem nekem, /de másnak leszel!” (Apadal). Ez a gondolat több versben is fölbukkan (Az a félelem, Szégyenem).

A szülő-gyermek kapcsolat még a legkiegyensúlyozottabb családban sem mindig konfliktusmentes. Néha a gyermek érdekében kell szigorúnak lenni, de ez sokszor fájdalmasabb a szülőnek, mint a gyermeknek.

Halk szavam ha hangosba fordul,
sírnak bennem az angyalok,
s bár könnyet látok szép szemedben,
csöndben érted nem maradok.
                                   (Hangos szavam)

Az öregedés és a törvényszerű elválás gondolata egyre gyakrabban felbukkan a versekben. „…rohannak velem a nappalok, /lassuljon estém és éjjelem…” (Lassuljon estém és éjjelem).

A „gyerekszoba” néha a meghittség, a személyesség mellett a tágabb környezetté, a hazává növekszik. Hiszen a haza elvont fogalommá, rosszabb esetben elcsépelt jelszóvá válik, ha nem köthető a személyes környezet konkrét embereihez, tárgyaihoz, helyeihez, a hagyományokhoz, az egyén emlékeihez. Így az olvasó nem érezheti furcsának, hogy Kaiser Lászlónak a haza jut eszébe, amikor gyermekéről ír, például a Haza című versben.

Végső haza a testmeleg,
beszélő ujjak, kezek,
nézések: furcsák, fényesek,
szemedtől szívem megremeg.

És miénk a néma nyugalom,
időtlen minden, s nem hagyom:
bárki rombol otthont, hazát,
nem lehet neki irgalom.

Pest, a lakóhely is a haza egy darabja. Itt címmel szinte szerelmes verset ír Pesthez, de ez a vonzódás sem csak a városnak szól. Nem csak tájaihoz vonzódik, saját emlékei kötik oda. Életünk helyszíneihez ragaszkodva saját emlékeinket szeretjük a házakban, az utcákban, a természetben. Kaiser László számára a ragaszkodás fő oka, hogy „És itt van ő, már nem kislány, /velem nőtt fel – és nincs hiány” (Itt).

A kötet két ciklusra oszlik. A „Gyerekszoba I” a kisgyermek iránti szeretet verseit tartalmazza. A Gyerekszoba II ciklusban az érzelmek ugyanazok, de a helyzet más. „És itt van ő, már nem kislány, /velem nőtt fel…” (Itt)

A versek sora leképezi a valóságosan múló időt, a csecsemőből kisgyerek, a kisgyerekből felnőtt lesz. A világ „szétcsúszott”, a versek hangja komorabbá válik, az öregedés élménye már nem a távoli jövő képzelt világában jelenik meg. „talán maradok még -/ veled és neked.” – írja a Nem őrzök semmit című versben, de a következőkben egyre több szó esik az elmúlásról, a költő számvetést is készít az életéről, hiszen „a gyerekarc nővé érett”, és ezzel mintha bekövetkezne, amit a korábbi versekben még csak a távoli jövő fenyegetéseként érzett: a gyermek már a saját életét éli, és ez másféle kapcsolatot jelent. A költő úgy érzi, valamit elveszített, és ez fájdalmas, még akkor is, ha kezdetétől tudta, hogy a változás elkerülhetetlenül bekövetkezik: „nincsen semmim, senkim sincs, / nekem csak a semmi kincs / – olvashatjuk a Néma monológban, és a világ is megváltozik, vagy ő maga legalábbis most veszi észre, hogy megváltozott:

Ez feszültséghalmaz, nem élhető világ
benne játékosok mindenki galád
galád aki hagyja galád aki teszi
ne mondjátok, hogy az ember isteni
                            (De sírnak a gyerekek!)

A kötet utolsó néhány versében a gyermek már csak úgy van jelen, mintha valóban eltávolodott volna a saját életébe, és csak a hiánya maradna a költő számára. Másféle életre kell berendezkednie: számvetést készít a múltról, mit tett és mit nem tett, mit tehetett volna másképpen.

Kaiser László új kötete látszólag egy nagyon is személyes kapcsolatról, a múló időben alakuló szülő-gyermek kapcsolatról szól, de több is annál. Sztanó László jól jellemzi ezt a többletet a könyv borítóján lévő ajánlásában: „…ha túljutok a címen, … ismét csak a költő teljes világában találom magam, hiszen a személyes izzás, az időmúlás és elmúlás, kötődés és elválás, egyén és világ tematikája gondolatiság s érzelem érzékeny egyensúlyát mutatja…” (Hungarovox Kiadó Budapest 2021)

DÉNES GÁBOR

Nyolcvan nap

Rózsa Péter: Budapest zsidó arca

Eljátszottam a gondolattal, hogy vajon mit szólna Evlia Cselebi, az egykori török utazó, aki 1602-ben írt tudósítást a budai várban élő zsidóság életéről, ha kézbe vehetné Rózsa Péter könyvét, Budapest zsidó arca címmel.

A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület kiadásában megjelent zsebkönyv a klasszikus bédekker hagyományaitól eltérő vállalkozás, mégis, aki az adott helyszínen akarja használni, pontosan tájékozódhat, mi hol, merre található.

William Somerset Maugham legjobb hagyományait követi a szerző. ­Rózsa Péter egyik feladata az volt, hogy „zsebben is hordható” tudást adjon át az olvasónak. Olyan tudást, amely a magyar zsidóság kétezer éves történetén át elsősorban a budapesti zsidóság történetéről szól, de egyben Pest, Buda, Óbuda és Újpest története is. A mű példázat arra, hogyan lehet történelmileg hitelesen, ugyanakkor szórakoztató stílusban bemutatni Budapest (zsidó) értékeit. Bizonyára lesznek olyanok, akikben felmerül a kérés, kik profitálhatnak ebből a tudásból? Nos, az a véleményem, hogy a Budapest zsidó arca című könyv egyaránt képes megszólítani a külföldi és belföldi turistákat, de azokat is, akiket érdekel a magyar kultúra, az európai polgári kultúra kialakulásának története, az építészet, a tudomány, az ipar és a kereskedelem, az irodalom, a színház, a film, a sport és mindezeken keresztül a magyar és a világ kulturális életét meghatározó személyiségek is.

A könyvet többféle módon lehet használni. Lehet sétálva tanulni, vagyis tematikus kirándulásokat tenni a városban a szerző térképe segítségével, vagy akár házról házra követni a felkínált ismereteket. Lehet szakterületek szerint keresni, gondolok itt az építészetre, a kávéházak világára, az egykori színházakra, kabarékra, híres mulatókra. És persze a szerzőkre, akik itt éltek és alkottak, Karinthy Frigyestől Rejtő Jenőig, ­Heltai ­Jenőtől Radnóti Miklósig, Kiss Józseftől Tolnai Simonig. Aki pedig azt szeretné, egész városrészeket fedezhet fel új szemszögből, például Újpestet, Óbudát, a budai várat, a Király utca környékét, Újlipótvárost, az egykori és mai zsidónegyedet.

Talán sokak számára meglepő, hogy Magyarország mai területén már az ókorban is éltek zsidók. A könyv bemutatja azokat a ma is megtekinthető tárgyi emlékeket, helyszíneket, amelyek ezt a kort idézik fel, és amelyekről ritkán szoktak megemlékezni.

A magyar zsidóság történetében fontos szerepet játszott a budai vár, ahol már a XIII. században megtelepedtek zsidók. Az aktuális uralkodók hol kiűzték, hol visszahívták őket, ahogy éppen érdekük kívánta. A könyv segítségével megismerhetjük történetük alakulását, azokat a ma is látogatható épületeket, helyszíneket, ahol nyomon követhetjük az évszázadok eseményeit. Megtudhatjuk, hol volt Európa legnagyobb zsinagógája, ami 1461-ben épült, és hol van a budai várban ma is működő zsinagóga, amely múzeum is egyben.

A világon egyedülálló a zsinagóga-háromszög, amely a belvárosban található. A neológ Dohány utcai zsinagóga, amely az egyik legnagyobb a világon, az ortodox Kazinczy utcai zsinagóga és nem messze tőle a Rumbach utcában álló úgynevezett status quo ante irányzat által létrehozott zsinagóga. Ebben a háromszögben található az első világháborús zsidó hősök emlékére állított úgynevezett Hősök Temploma is, amely a Dohány utcai zsinagóga mögött áll, bejárata arra a sírkertre néz, ahol 3000 embert temettek el 1945-ben, a gettó felszabadítása után. Nem messze tőle található a Zsidó Múzeum.

A könyvben jelentős szerepet kap az építészet, hiszen a mai Budapest arcát jelentősen meghatározták a zsidó építészek is. Hajós Alfrédtől, Baumhorn Lipótig, Komor Marcelltől Lajta Béláig, a szecessziótól a Bauhausig. Ha csak az építészeti emlékeket akarná végignézni valaki a könyv alapján, fizikailag is fel kell készülnie a több napos túrára.

A könyv felhívja az olvasó figyelmét azokra a zseniális szakemberekre, akik világszínvonalra emelték a magyar ipart, és az egész világon jelen voltak a termékeikkel. Tungsram, Richter gyógyszergyár, Goldberger textilgyár, Zwack Unikum, Herz szalámi, és sorolhatnánk. Aschner Lipót, Richter Gedeon, Goldberger Ferenc és Goldberger Leó, Weiss Manfréd, Dr. Zwack János, Herz Ármin, Pick Márk, hogy csak néhányat említsünk. Nevük fogalommá vált. Miközben a nagyvilágban erősítették Magyarország hírnevét, a határokon belül a gyűlölet törvényesítése okán, legtöbbjük az életével fizetett zsidó származása miatt.

Külön fejezetben foglalkozik a könyv a magyar filmművészet nagyjai­­val, akik az angol és amerikai filmgyártást is naggyá tették. Ma már világhírű rendezők, producerek, színészek a szakma csúcsát jelentik. Sokan ma sem tudják, honnan indult el Kertész Mihály, Korda Sándor, Adolf Zukor, Tony Curtis. De közéjük tartozik Houdini, azaz Weiss Elek, a világ leghíresebb szabadulóművésze, vagy a legangolabb angol színészként ismert Leslie Howard, azaz Steiner Leó is.

A magyar tudomány, a magyar feltalálók is külön fejezetet kaptak. Benne Neumann János, Wigner Jenő, Teller Ede, Szilárd Leó, Gábor Dénes, ­Kármán Tódor (bár valami félreértés következtében elvették tőle zsidóságát.)

A könyvből megtudható, mi köze van a Wesselényi utcának a mai ­Izraelhez. Talán sokan nem is tudják, hogy a modern zsidó állam megálmodói és megvalósítói, Theodor Herzl, azaz Herzl Tivadar és Maxim Nordau, alias Züdfeld Miksa, innen a Dohány utcai zsinagóga mellől indultak el. Itt születtek, furcsa mód nagyon közel egymáshoz.

Akit a gasztronómia érdekel, az is megtalálja a könyvben a legendás helyeket, amelyek meghatározták, és ma is meghatározzák Budapest egyéni ízeit, a Rosensteintől a Fröhlich cukrászdáig.

A Budapest zsidó arca című zsebkönyv természetesen nem az első olyan mű, amely e témát feldolgozza, de az első, amely valóban úgy használható, mint egy útikönyv. Talán avval a különbséggel, hogy nem csak szigorúan vett tényeket, adatokat ismerhetünk meg belőle, hanem a város sajátos hangulatát visszatükröző anekdotákat is.

Ez a könyv nem elsősorban a zsidó olvasókhoz szól, hanem azokhoz, akik bár ismerik Budapestet, de nem ismerik eléggé, azokhoz, akiket érdekel Budapest története, tehát Budapest zsidó arca is. Az Abbáziától a Zsigmond térig, az egykori Arizonától a Zsidó térig, ami ma Deák tér névre hallgat. Hosszú lenne a felsorolás a Vígszínháztól a Spinoza Házig, a Somossy Orfeumtól a Mikroszkóp Színpadig, a Táncsics Mihály utcától a csepeli Weiss Manfréd Művekig. Nagyon bőséges a kínálat. A könyvet a korabeli képek mellett Véner Orsolya hangulatos képei illusztrálják.

A vékonyka zsebkönyvet gyorsan el lehet olvasni, de ha valaki mindazt, amit ez a könyv kínál végig szeretné járni, meg szeretné nézni, szerény számításaim szerint legalább nyolcvan napra lenne szüksége. Nyolcvan napra, mint a legendás földkörüli utazásra. (Rózsa Péter: Budapest zsidó arca, Magyar Zsidó Kulturális Egyesület, 2021)

Hálaadás Cupidónak