Három kezes tanulmány
A holdhal uszonyából nem készül
menyasszonyi ruha lányunknak,
legfeljebb örvényt kavaró tekintélyes
legyező, ostornyelek dísze, mindkettő
ellenünk fordítható. Tudja a hatalom,
mire való.
Szánkra tapad a holdhal uszonya,
segélykérésünk félbe szakad, a kiáltás
dünnyögéssé enyhül, morgásunkat
elnyeli a tenger. Érvelni nem lehet,
az uszony időtálló, tudja a hatalom,
mire való.
Nagyot üt a nyálkás uszony, halott
kishalakból formáz napraforgó fejet a víz
felszínén a szél. Riasztó látvány, jobb
ha hálójukkal kifogják a halszirmokat
önkéntes halászok. Kényszerzubbonyok
áznak el, tudja a hatalom, mire való.
Nem vághatod le büntetlenül a holdhal
uszonyát, az életlen bárd kiesik kezedből.
Háttéralkuk sem segítenek. Hatékonyan
támadni csak lesből lehet. Előkészített terepen
kitör a plakátháború. Fényes gyárakban edzenek
új dárdákat, tudja a hatalom, mire való.
A holdhal hazai vizeken fegyelmezett,
gőgös és kíméletlen, magabiztossága
esőben, iszapban tetten érhető. Lázas
időszakban is megállja helyét. Bár nem
őshonos, családfáján az első ág rég
elszáradt, az igyekezet érthető. Itt győztes
a vesztes is. A tekintélyelv iskolai tananyag,
elsajátítása kötelező.
Rozsdaövezetben a visszhang rekedt,
haszontalanul veszünk kezünkbe drótkefét.
Folynak az előkészületek, kotorják a feneketlen
tavat, a holdhal új lakhelyét. Félelmében
elbújik a hold, ami pszichológiailag érthető.
Kakasszó ébreszt, ölünkben vinnénk a fényt,
felednénk a tudást. A tekintélyelv iskolai
tananyag, elsajátítása kötelező.
Trópusi időben halad a díszmenet. A holdhal
hátúszójával integet, kéttonnás is lehet. Ropog
a tömörnek tűnő dísztribün, a székesegyháznyi
akváriumról visszapattannak a kövek, lassabban
halad a tömeg. A tekintélyelv iskolai tananyag,
elsajátítása kötelező.
Fülesfókák és kardszárnyú delfinek vadászni
indulnak, körbefogják a holdhalat, nem
hagynak menekülő utat, a véres víz, partot ér.
Módosul a tekintélyelvű tananyag, miközben
halljuk, visszajövök még. Miér’ ti holtak
visszajárni szoktok?, kérdi naivan Horatio.
Eszembe jut Carlo Pedersoli és
Mario Girotti filmje, a Nincs kettő
négy nélkül. Helikopterrel érkeznek
a zsoldosok. Parancsnokuk elsőként
Apokalipszist és Vitriolt küldi ellenük.
A téves erőfelmérésnek csonttörés a vége.
Eszembe jut Francis Ford Coppola
filmje, az Apokalipszis most. Fülledt
őserdőben lopakodik a végzet, felerősíti
a megsemmisülést a Doors zenéje.
Willard százados fennakadt szemhéjjal
fekszik az ágyán, ez a menedéke.
Eszembe jutnak az Apokalipszis lovai,
akik a Hétpecsétes könyvből ugranak ki.
Patáik mellemen dübörögnek, a Hegylakó
sem siet segítségemre.
Eszembe jut saját Apokalipszisom, akkor
kezdődött, amikor megszülettem. Dürer
fametszetei emléket állítanak a félelemnek.
Ha csupán ennyi volt, akkor is megérte.
Szomorúságom széppé érlel
arcokat, amelyeket szándékosan
takarnak szomorúfüzek. Alig
látszanak a felvarrt ráncok,
érzelemmentes terület.
Semlegessé válik érintésem,
az erőltetetett sóhajok megszöknek,
eltömöm az ajtóréseket.
Fokhagymát teszek nyelvem
alá, hogy a formás asszonyok
csókjaimtól megriadjanak.
Puha ágyad besüpped szürke
szeretkezéseink alatt, selyempaplanod
elszakad, érzelemmentes terület.
Szomorúságom rád ragad, csend
töri meg a csendet, hálószobánkban
öntjük magunkba a gyógyszereket.
Érzelemmentes terület.
Három kezes tanulmány
Délelőtti téb-lábolás a könyvtárszobában. Ezúttal figyelmemet más kelti fel, nem a könyvek; a polcokon a könyvek előtt sorakozó mementók, tárgyak, emlékek, élmény-töredékek, stb. És persze a fényképek. Itt van elsőnek szüleim esküvői fotója 1934-ből, hosszú, ovális fehér-terítőjű asztal, csak egyik behajló oldalát fényképezték, ennek szegélyén félkaréjban ül és áll az ünneplő társaság – későbbi rokonságom. Anyám, apám, szüleik ülnek az asztalnál, a többiek – nénék, bátyók, unokatestvérek (tesók, ahogy ma mondják) és egy-két „alkalmi” vendég mögöttük állnak egy csoportban. A kép polgári magánlakásban készült, ott is volt a vendéglátás a nyolckerületi Nagyfuvaros utcában. Nem tudom, a fényképész tudatában volt-e, hogy művészi koncepciót kattintott kamerájára, de a kép kompozíciója – a számomra szentimentális érték mellett – szimbolikát közvetít: a fehérterítős ovális asztallap egy ismeretlen és egyelőre sima vonulatú jövőt intonál, egy beteljesíthető életfelületet, „fehér lapot” a fiatal pár jövőjét illetőleg. Az erre a síkságra tükröző kíváncsi és szerető tekintetek mintha ezt a Jövőt latolgatnák, a mosolyokban bizakodás-bíztatás tükröződik, bizonyos elrugaszkodás a fényképész merevebb elképzelésétől. A vendégek… hát, egyikük sincs már életben. Én ott szunnyadhatok egy gondolatban a fiatal pár agyában-szívében.
Feljebb a polcnak e részén áll egy keretezetlen olajfestmény apámról, kisfiú korában. Apja – nagyapám – festethette róla, talán barmicvója alkalmából, mert szivarzsebéből feltűnően kikandikál egy aranyláncon függő zsebóra – abban a korban a nagykorúsítás szimbóluma. A „szimbólumot” aztán nagyapám tovább „fejlesztette” rám, arany zsebórát vásárolt egy zálogházban amikor négy-ötéves voltam azzal a kinyilvánított céllal, hogy tizenhárom évemet elérve nekem adja, mint nagykorúsítási ajándékot. Így is lőn, bár mondanom sem kell talán, hogy soha életemben nem hordtam-használtam a becses időmérőt, ami valaha egy arisztokratáé lehetett, mivel nemesi címer díszeleg hátsó fedelén az aranyba vésve. Mindössze emlék maradt, egy már akkor is ódivatú, de szerető megnyilvánulás családi mementójaként. Aztán két bronzérem, domborművé képezve, az egyik Thomas Mannt, a másik Füst Milánt ábrázolja – az „élethű” imázshoz hozzáadva valami olyan árnyalatot, amit általában ápolgatunk/tok a két íróról. Az érméket a nagyon tehetséges Máté László készítette ifjú korában, aki aztán felhagyott tehetsége további fejlesztésével…
Gyöngyháznyelű színházi kukker, azaz látcső egy idős néném hagyatékából, szememet régi színházi függönyök bársonya előtt meghajló, csipkékbe burkolt dívákra irányítva. Én már az új generáció színházjárója voltam, de ez a már homályos lencséjű, gyöngyháznyelű finom látcső valahogy visszavezet egy Krúdy által benépesített világba, Jászai és Márkus Emília színpadára, azaz a reájuk ámuló páholyok legyezős dámáira.
Arrébb egy polcrészen a Munka Vörös Zászlórendje-medál, a volt Teleki téren vette sógorom egy árustól. Aztán itt ez a kecses, ezüst, hajlítható fedelű asztali tejszíntartó, eléggé kopott állapotban, de kis fogantyúját olyan ujjak érinthették, mint Karinthy, Csortos, Osváth, Kosztolányi, és a többiek… Ezt a mementót ugyanis a New York kávéházból csente el és juttatta ide Ausztráliába valaki, a könyves szobámba. Mondjam-e, hogy egyik szál ez, ami odaköt e korszakhoz, az akkori irodalmi-művészi kánon pezsgéséhez. Elhunyt barátok fotói körös-körül. Felvillan mögülük egy-egy mozdulatuk, hanglejtésük –mintha épp találkoznék velük, vagy elkapnám szó-foszlányaikat egy partin… Anyám is ott egy képen a könyvek előterében, már idősen, de fürgén, sétálunk együtt a Mount Buffalo-i erdei ösvényen, ahová eljött velünk egyszer.
Aztán: barométer, befőttes üvegbe gyömöszölt parafadugó-gyűjtemény, Szeremlei népviseletbe öltöztetett menyecske-baba, az alkotó Kolumbán Zsuzsanna ajándéka.
Lassan kifarolok a szobából, a könyvek mintha sértődötten néznének utánam, amiért nem őhozzájuk jöttem be, de hát – a könyveknek is megvan a maguk sorsa – tartja a mondás, ezúttal ez a sorsuk, de íme a másik szólás: addig legyek szegény, amíg vissza nem térek hozzájuk – úgy legyen.
Különös, hogy később negyven-ötven éves folyóiratokat olvasok, noha könyvtáramban úgy háromezer kötet könyv sorakozik a polcokon. Ezeket a magyarországi irodalmi folyóiratokat nénéimtől reám maradt budai öröklakásuk eladásából származó – akkor jelentős összegből fizettem elő és – mivel ezeket kézzelfogható hagyatéknak tekintettem –, külön polc-sorokon tároltam-tárolom. Persze ma már az internet megjelenésével leálltam ezzel a „hobbyval”, ott már minden megtalálható, olvasható. De mégis más beleszagolni, megtapintani, lapozni a nyomtatott szövegű papírt – ez nemcsak könyvekre, hanem a folyóiratokra is vonatkozhat. Találomra kiemelek egy-egy Kortársat, Új Írást, Jelenkort, Holmit, Nagyvilágot a polcról, és letelepszem velük a barlang egy puha foteljébe, a meleget fúvó rácsos fűtőnyílás közelébe. Ez itt most például a Kortárs 1982 novemberi száma, éppen Illyés Gyula 80. születésnapját ünnepli a szerkesztőség és írógárda, minden írás róla szól – enyhén szólva: mellőzve a kritikusi vénát. Illyést igen szeretem én is, akkor „ismertem meg”, amikor egy magyarórán Z. tanár behozta az osztályba az aznap reggeli Magyar Nemzetet és felolvasta abból Illyés „Széchenyi hídja” című új versét a Lánchídról. Egy sor tett a versből Illyés-hívővé:
„Egy derék eszmén járok át naponta.” Harmincan írtak Illyésről ebben a számban, ebből a névsorból – tudtommal – már több mint húszan nem élnek… A hátsó borító belső oldalát egy ritkán látható fénykép tölti ki; a fiatal Illyés egy könyvet – albumot? – tart a mellette levő széken ülő Babits elé, aki érdeklődve hajol a betűk fölé, jobb kezében hosszú szárú pipát tartva. Mindkét alkotó öltönyben, nyakkendősen.
Eltölteni az időt – ez lenne a jelenlegi időszak „programja”, ez a magunk-megszabta feladat. A mozgáskorlátozás, a bezártság, a tevékenységek csökkentése kielégíthet egy szükségletet, van idő foglalkozni az – Idővel. Az Idő fogalma úgy ülepszik le tudatunkban, mint létünk alapvető problémája, amit űzni, megállítani, beosztani, sürgetni, halasztani, megörökíteni kell – figyelni, de csak futólag és alkalomadtán. A megfoghatatlan, csak érezhető jelenség, az Idő fontossága életünkben igévé alakul, azt mondjuk, hogy: „időzni”, tehát a megfoghatatlan cselekvésre is késztet. Mérlegre tesszük: kicsit több kellene belőle, elég erre ennyi? Ha még lenne rá… elfutott… megállt… tovatűnt… betelt…
Lélekben és nyelvben ez a kötőanyag, ezt a fogalmat vagyunk kénytelenek „bebútorozni” dolog-tevéseinkkel.
Mielőtt magamra ölteném a filozófiai gúnyát, a medve-lét szintjére egyszerűsítem mondandómat: a hibernáció hézagjaiban érdemes kicsit elmélázni az idő kezelhetőségéről, arról, hogy például mi a fenének kötelességünk ezt az űrt megtölteni valamivel, ide-oda tenni dolgokat, elfoglalni az időt, minden áron bebútorozni a létet… Jó, nem arra az evidenciára gondolok, ami a civilizációnk. Nem „fejlődésünkre”, hanem arra a bizonyos adandó lehetőségre, amit az Idő amúgy mellékesen felajánl. És mi az? A tűnődés például, a méltatlanul üresjáratnak tekintett semmittevés, amikor az agy „magára marad” és – szabad. Ilyenkor sok esetben ez az állapot lehámozott gondolatokat (saját fogalmazás) produkál, azaz némely gondolatunkról lehántódik a megkövesedett burok és felbukkan a fonákja is – gazdagítva látókörünket. Szóval, nem elfecsérelt időzés az úgynevezett semmittevés.
A postás az ajtó előtti küszöbre tette a Budapestről érkezett Ezredvég folyóirat július-augusztusi számát, mivel nem fért bele keskeny postaládámba. Ahogy felvettem, és kiemeltem a vízhatlan béléses borítékból, elfogott egy nosztalgikus érzés: folyóiratot kapni… Egykoron hetente kaptam magyar folyóiratokat – mint írtam; nénéim reám hagyott és eladott budai öröklakásának árából az összes akkori irodalmi folyóiratokra előfizettem évekig –, és hetente érkeztek a lapok, egyszerre három-négy. Erre a célra tákolt hosszú előszobai polcomon raktároztam el ezeket, ma is ott sorakoznak összenyomva három évtized lapjai… Mondhatom, hogy a korabeli magyar irodalom folyamatosan életem része volt, „lépést tartottam” vele. Aztán ezeknek a termékeknek nagy része megszűnt, majd még későbben a megmaradtak online formába kényszerültek –, oda lett a nyomdafesték-szag, a papír illat… A megmaradt és új folyóiratok tovább jelentkeznek komputerem képernyőjén, de hát… a kibontás izgalma, a lapozások szellője-fuvallata, az oldal-pergetés és az olvasási vágy intenzitása példányonként –, ez elmaradt az életemből. Ez a nosztalgikus érzés fogott el, amint felemeltem a küszöbről a kis csomagot és a barlangba befelé botorkálva már nyitottam is ki.
* * *
Utolsó napok a hibernációban. A külvilág kezd barátságosabbá válni, különösen a meteorológia jövendölése alapján. Ezek a jóslások az utóbbi években általában hitelesnek és igaznak bizonyultak, egy hétre előre jelzik pontos hőmérséklet-fokokkal a napi – tehát – hét napra előre az időjárást, mégpedig tájanként, városonként. Nyilvánvaló, hogy ez a tudományos bravúr már az űrbolygók, szatellitek korának eredménye, szelek és felhőjárások sebességének „ottani” műszerekkel már mérhető és kalkulálható éteri terepe.
A medve-ember eltűnődik erről a felülről várható bizonyosságon; a tudományos jóslat azt is állhatatosan jelzi, hogy a Föld atmoszférája – enyhén szólva – rossz irányba változik, ha nem teszünk ellene, akkor rövidesen tűrhetetlenné válik az időjárás, azaz szigeteink eltűnhetnek az óceánban, terményeink elszáradnak a talajban, hurrikánok, földcsuszamlások, árvizek és erdőtüzek tehetik lehetetlenné a földi létet az élőlények számára.
A hét napra előre jelzett időjárás még „emberi”: tenni lehet érte utcai szinten, ha szerdára hűvös időt jeleznek, akkor előkészítem a melegebb ruhámat, ha hőséget, akkor a sortot és fürdőruhát, ha esők jönnek péntekre, akkor köpenyt és esernyőt stb. stb. Védekezhetek a bőrömet érhető támadások ellen. A „hét napon túli veszély”, avagy egyszerű létezésünket fenyegető általános katasztrófa „kezelése” azonban már nem egészen az ember egyéni viselkedésének függvénye, hanem az őket – minket – tömörítő, államokat alkotó alakulatok viselkedése… A nemzetközi kongresszusok, világszervezetek ülései megteremtik a klíma megmentésére vonatkozó lépéseket, tervbe veszik a teendőket, határidők és felajánlások okiratait röpteti a szellő, csak egy valami hiányzik a tervekből: az azonnaliság… A Természet azonban nem késlekedik, ő bizony szinte naponta szállítja a bizonyítékokat – ki tudja; talán ez a hibernálásra késztető pandémia is jóakaratú agyafúrt böködés a vakcinák kidolgozására, hogy megerősítsék az államok szervezetét az „igazi” veszély kivédésére… Ez talán működik, mert az oltásokban észlelhető a nemzetközi összedolgozás és a gyorsaság is.
Tanulmány a Hálátlan fiú című festményhez
Még látta a gyerekkorom.
Meg előtte a háborút.
Meg előtte az épülő utcát (bauhaus, minta, lakótelep).
Meg előtte a birkalegelőt.
Legelőször az tűnik fel,
hogy nincsenek évgyűrűi.
(Mint aki ott sem volt.)
Tönk jó kis kortünet.
Gyűjtögetésem létmód.
Jelöletlen vagyok és
Széltolt. A Vízivárosban értem énné.
S most tetszetősen őszölök.
Egyeneseim széttartanak.
Köreim végtelen ciklusok.
Nem árulok zsákbamacskát,
Se gesztenyét. Csak gyűjtöm
Őket, hogy szétgurulhassanak.
Emlékezetem pályái.
Szúrós tokok és nyomós okok.
Gyűjtsük össze, veszítsük el.
Találkozzunk, de előtte még éljünk:
TD után, majdnem szabadon.
Maestro Robinson lapozgat:
Válassz kalandot magadnak.
Parttalan viták helyett:
van ez a sziget. Egy sziget.
Ligettel hiteget, lehet.
De csak egy sziget. A sziget.
Nem vezet. Nem áramoltat.
Élőt konzervál. Meg a holtat.
Válassz kalandot magadnak:
Maestro Robinson lapozgat.
Az óceán világoskék, amikor a nap szeme ráveti első, véreres pillantását, talán még dühösen is azért, amiért fel kell kelnie. Miért ne alhatna a nap is addig, ameddig akar? Legalább egyszer. „Na, hagyjál még, álmos vagyok.” De nem lehet. Nem is a mindennapi rutin, hanem a fényárasztás kényszere miatt: mindenkire világosságot bocsátok, akár érti, akár nem, akár igényli, akár nem. Ez a világtenger is miféle fajta? Minden jöttmentnek büszkélkedik az árnyalataival: azúrkék, tintakék, szilvakék, türkiz-, jade- vagy haragoszöld, ametiszt, opál, égszínkék, fehér, enciánkék. Holott én vagyok az úr, aki a szivárvány minden árnyalatában pompázik, amelyeket a tiszta ég alatt teljesen elnyelhet a víz, kivéve a kéket. Bezzeg, ha sugaraimat felhőkre függesztem, piszkosfehérré, antracit- és bazaltszürkévé festődik az óceán.
Enciánkék. A tenger, mint fű vagy virág? Magas hegyekben a kőbe dermedt hullámoknak az encián adja vissza a kékséget a virágzás rövid pillanataira. A virágzás a növény életében a szerelem. A mi egész életünk szerelem, amelynek csúcspontja ez az utazás. Itt három nap óta korán, a nappal együtt kelünk, s ma nem lustálkodhatunk azokban az Indiai-óceánra néző, puha ülőpárnákkal kibélelt nyugágyakban, amelyeket már az internetről kiválasztottál. Lustálkodni? Elmerülni a látványban, a korallatoll bűvöletében elképzelni a még nagyobb csodát, amely reánk vár, az neked lustálkodás? Mert most a világ egyik legnagyobb tengeri nemzeti parkjához kirándulunk. A szorgalmasan pöfögő kis katamaránra kifeszített ponyva árnyékában bontottuk ki a reggelicsomagokat, a tiédből ananász-, mangó- és a papajaszeletek, az enyémből langusztina, fésűkagyló és tintahal illatát sodorta a tenger felé a szél. Csoda, hogy nem ütötte fel a fejét egy cápa sem, még csak a hajócska üvegpadlója alatt sem suhant át egy félholdba meredt hátuszony sziluettje. A korallatollból kizakatolva hiába erőltettem a szememet, hogy lássam tengerre néző nyugágyainkat, de még a luxusbungalónk nádfedelét söprögető pálma sziluettje is beleolvadt a felmagasló lankás hegyek harsogó zöldjébe, hiszen minden csúcsot, horpadást és lejtőt friss fű borított. Mert itt az egyenlítőnél fű alatt ne azt a ritkás szálú gyimgyomot értsük, amely otthoni pusztáinkon a nyár közepén szalmává aszalódik, de ne is a jól locsolt és nyírt golfpályákon meredező milliónyi kis zöld szegecset, hanem a smaragd legélénkebb árnyalataiban pompázó sűrű gyapjút, amely vidáman nő hegygerincen, völgyháton, horhosban, szurdokban és hasadékban.
A felkelő nappal együtt ébredést persze könnyűvé teszi az aldabrai drongó, a paradicsomlégyvadász, a fodi, a pápaszemesmadár, a sarlósfecske, a vércse, a gyümölcsgalamb, a szarkarigó, a poszáta, a nektármadár, a bülbül hímjeinek, tojóinak és fiókáinak hatalmas hangfreskóban egyesülő csivitelése, vijjogása, füttye. Igaza volt Messiaennek, amikor egyszerűen lekottázta a különböző színű és tollpompába öltözött teremtmények énekét – és kész lett a kompozíció. A meghatározottság, mint lehetőség. A Kvartett az idők végezetére című művét azért írta hegedűre, klarinétra, csellóra és zongorára, mert a görlitzi hadifogolytáborban, ahol raboskodott, ezt a négy hangszert lehetett fellelni.
„És idő többet nem lészen” – szól a kvartett Jelenések könyvéből vett mottója, s valóban, itt mintha megszűnt volna az idő, még a teremtés és a végítélet közötti állapotban. A Mauritiusról beérkező kapitány a távcső mögött. Gyönyörű. Csodaszép, mohazöld bundájú hegyek. Remeg a felfedezés izgalmától. Mert száz és száz őshonos növényfaj várja virágok, alakzatok, tulajdonságok megannyi változatával? Amikor kimondjuk, hogy „növény”, egyszerre nevezzük meg a májmohát, a zuzmót, a gombát – ezekre rátaposunk – és mindazt, ami majd hamarosan ott magasodik, tündöklik, csavarodik a derék tengerésztiszt előtt, midőn messzelátója már bőrtokjában pihen. Így a tengeri kókuszpálma, a felületes szemlélő akár közönséges kókuszpálmának is nézhetné, noha levelei hosszabb nyélen ülnek, ha nem pillantja meg hatalmas szív alakú dióját, a „szerelemgyümölcsöt”, amely a világ legnagyobb magja, s az óceánba pottyanva az áramlatok hátán – a passzátövezetben dühöngő orkánok csapkodásait az egyenlítő környéki szélcsendben kipihenve –, elsodródik a messzi Indiáig is, vagy a földön szerteburjánzó, fákra, bokrokra rácsavarodó kancsóka, indáiban könnyen elbotlik az ember, miközben recés szélű, piros belű, kancsó alakú levelében – valójában egy gyomorban – gyönyörködik, amellyel a gyanútlan rovarokat elemészti.
A kapitány bólint. Esőben bővelkedő vidék, laza vulkanikus talaj. Ültetvényes gazdálkodásra kiválóan alkalmas. Megterem itt a bors, a fahéj, a szegfűszeg és a szerecsendió. Itt lesznek a francia fűszerszigetek. Hadd pukkadjanak meg a hollandok, és hadd gazdagodjon meg végre – a trón szolgálatában eltöltött oly sok év után – ő is mint főrészvényes. Mert ha lesz itt elegendő szakember, számtiszt, növénykertész, ács, misszionárius és persze afrikai munkáskéz, megy minden, mint a karikacsapás. A missziós atyák talán maguk sem tudják, hogy ők a legfontosabb fogaskerekek az üzleti gépezetben, akik az erőszakkal befogott, még a fegyverekkel is dacolni kész feketéket alkalmassá teszik a rabszolgamunkára. Mert, ugyebár, a legutolsó ember is egyenlő a legmagasabbal, ha a keresztség szentségében részesül, és ugyanúgy feltámad, mint ő. Na persze, csak akkor, ha engedelmes lélekkel végrehajtja azt, amire Isten rendelte. A lélek furcsa dolog. Miért mondjuk mindenre azt, hogy „dolog”? A dolgot, azaz a kormánykereket, a hajódeszkát, a horgonyláncot, a sudárvitorla-kötelet, az árbocterebet meg tudjuk fogni – de mi a lélek? „Horgonyt leengedni, a nagydereglyét lebocsátani!” „De kapitány úr, itt kalózok is lehetnek!” „Hát akkor majd tüzelsz rájuk, disznó! Első tiszt, tíz puskát, ólmot, lőport a fegyverraktárból!” Mekkora teknőcök úszkálnak a vízben! A páncéljuk fürdőkádnak is alkalmas, vagy valamilyen bútornak. Mindegy, mesteremberek dolga. Hanem ennek a pálmának a gyümölcse, két emberfejnyi nagyságú és súlyú dió igazán különleges ajándék őfelségének, aki megtesz a szigetek kormányzójának, amelyeket – hiszen ím, általam itt is elkezdődhetett a történelem – rólam neveznek el.
A tapasztalt tengerész és parancsnok kiválóan ismeri a szelek és felhők fajtáit, napkeltekor elegendő feltekintenie az égre, hogy megállapítsa a várható idő- és széljárást, remekül ért a parancsoláshoz, tömegmozgatáshoz, fegyveres akciókhoz és a sarcoláshoz. Vannak viszont, akik a politikai klímát érzik meg kiválóan, s az udvarban is olyan fesztelenül mozognak, mint a szalont tartó hölgyek selyemmel kárpitozott szobáiban, finom léptük nem döng a tükörfényes parkettán vagy a lépcsőház márványkövén (azokéhoz hasonlóan, akik csak az audiencia idejére cserélték könnyű lábbelire a nehéz csizmát), így az a gróf is vagy vikomt – ki ismeri ki magát ezek között a rangok között, jó is, hogy felkarolta –, aki már a diót is úgy adta át a királynak mintha ő hozta, vagy legalábbis rendelte volna, célozva persze a kapitányra és felülmúlhatatlan érdemeire. „Minek nevezzük el a világ legnagyobb magját, kapitányom, tengeri diónak?” Tehát a szigetek névadója az uralkodó jobb keze, a pénzügyek legfőbb őre, a liberalizmussal kacérkodó államminiszter lett, Jean Moreau de Séchelles.
A gyarmatosítás szigorú forgatókönyve alapján létrehozott pokol azonban a liberalizmus, a felszabadítási küzdelmek és a természetvédők eredményeinek köszönhetően kétszáz év múltán ismét paradicsommá változott – turistaparadicsommá. A különböző afrikai törzsekből, indiaiakból, kínaiakból, franciákból és angolokból összegyúrt Seychelles-szigeteki nemzet tagjai önfeledten járják népi táncukat, a szegát a helyi bandák, a kamtólék muzsikájára a tehetős francia és német párok álomesküvőjén. A polgári szertartás a hotelben, a homokos tengerparton pálmafák vagy gránitsziklák előtt egyaránt lehetséges. (Leginkább a kettő kombinációja javasolt, mert a trópusi hőségben a fotózást is elég kibírni a fekete vagy akár fehér frakkban.) Esküvő az édenkertben – párizsi árakon. Lehet-e szebbet kívánni? Különféle nászi csomagok várják az érdeklődőket, de természetesen a speciális (hajóra, léghajóra vonatkozó) igények is kielégíthetők. Az adminisztráció gördülékenységének biztosítására időben kapcsolatba kell lépni a victoriai anyakönyvi hivatallal. Ebben persze készséggel segít az utazási ügynök, akinek a készségességét talán csak a szigetlakóké múlja felül abban az igyekezetben, hogy az ötcsillagos szállóvendégek tejjel-mézzel folyó pakettje meghatározza a házasság teljes időtartamának hangulatát, mindaddig, amíg be nem teljesedik mindaz, ami megíratott:
„És láték egy másik, erős angyalt az égből leszállani, aki felhőbe vala öltözve; és a fején szivárvány vala, és az orcája olyan vala, mint a nap, és a lábai mint a tűzoszlopok. És a kezében egy nyitott könyvecske vala; és tevé a jobb lábát a tengerre, a bal lábát pedig a földre. És kiálta nagy szóval, mint mikor az oroszlán ordít; és mikor kiálta, megszólaltatá a hét mennydörgés az ő szavát. És mikor a hét mennydörgés megszólaltatta az ő szavát, le akarám írni; és az égből szózatot hallék, amely ezt mondá nékem: Pecsételd be, amiket a hét mennydörgés szóla, és azokat meg ne írd. És az angyal, akit láték állani a tengeren és a földön, felemelé kezét az égre, és megesküvék arra, aki örökkön örökké él, aki teremtette az eget és a benne valókat, és a földet és a benne valókat, és a tengert és a benne valókat, hogy idő többé nem lészen.”
A klarinét koncsertál a csellóval, vagyis inkább eltart egymástól a két hangszer, mint a szél keltette ideges vibrálás a szélesen hömpölygő, nyugodt, lassú áramlattól. Egyenletesen töfög a motor, a hullámok engedelmesen szétválnak a hajóorr előtt, hogy a tat utáni sodorvonal zavaros habzásában fejezzék ki méltatlankodásukat. De nem fognak méltatlankodni azok az őshonos tengeri állatok, amelyek hamarosan feltűnnek az üvegfenék alatt. Mekkora teknős! Ez a levesteknőc. Ugyan, ne viccelj! Amíg be nem tiltották a kiemelését, a húsából főzték a páratlan ínyencséget. Még én is ettem 1984-ben a soproni Lövér szállóban, ahol egy tanulmánykészítő út során grátisz szálláshoz jutottam, nem hagyhattam ki az éttermet. Diákemberként megörültem, hogy a teknőcleves alig kerül többe, mint az Újházi tyúkhúsleves. Csakhogy míg nemzeti ételbüszkeségünket kisfazékban szolgálták fel, az én rendelésem kávéscsészében érkezett. A fenséges, sűrű, barna lé erőteljes ízét azóta is a számban érzem, de vacsora után el kellett mennem egy borharapóba, hogy zsíros kenyérrel jól lakjak. És mint vészelted át ezt a megrázkódtatást, hogy mire nagy tállal rendelhettél volna belőle, betiltották a páratlan finomságot? Ha hosszasan kifőzzük a rák és a kagyló héját, hasonló ízt kapunk. A jámbor állat – mit sem tudva ősei szomorú sorsáról – békésen lebegett előttünk. Mintha nem is úszna, hanem repülne. A lábait mintha smaragdkövekből rakták volna ki, a hasa világosabb, akár a jádekő. De a háta, nézd a rajzolatát: kisebb-nagyobb fésűkagylókat forgattak egymásba, mielőtt összeforrasztották volna azokat. A szimmetrikus elrendezésű szarulemezek varratai adják ki a mintát.
Az alattunk úszkáló lények az idők kezdete óta ismétlik mozdulataikat ugyanúgy, míg nekünk csak egyszer adatott a megismételhetetlenség, holott szemed színe az örökkévaló nap, a fény minden árnyalatában pompázik. Égszínkék örömteli mosolyodkor, hiszen felhők magasában szárnyalok. Ibolyakék vágyódásodkor, illatok remegésével emelkedik tovább a világ. Ametiszt, ha gondolkodsz, a szabályos sokszögekbe csiszolt értelem feltündököl a sarkpontokon. Opál az elbizonytalanodás kísérője, a rejtélyek köve csapdába ejti a világosságot. Türkiz, ha vibrálsz s hullámaid támadnak, e szín kék is, nem is, ha ebben sejlik fel a tenger, ott zátony várja a hajóst. A mindent elsüllyesztő örvények zafírban sűrűsödnek, amely elnyeli a fényt. Viharod feltornyosulásakor gyémánt, e kő színe az, amit átenged magán, ám keménysége keménységemé: hajógerinc-törő.
A gyapjas hegyeket hullámoztató sziget felivódott a tengeri párában, mintha soha nem is létezett volna. Félhold alakú merev uszony hasítja a hullámokat. A kék cápa oldalra hajtja a fejét: ez a támadási reflex. Harapás után majd ide-oda mozgatja, hogy minél nagyobb húscafatot téphessen ki áldozatából. A teknősök eltűnnek, az üvegpadlón keresztül szivárogni kezd felfelé a víz, a jadezöld világ húz, von magába – süllyedünk. Megpróbálom átvenni a kormányt, hátha még eljutunk Szent Anna szigetére, ha sűrűn szivattyúzunk. Nincs szivattyú és nincs kormány. Oldalról a cápa halott-merev szeme, elbillenő feje, most ránk fordul, de szájában egy tintahal, lábai, amelyekkel a kemény páncélú rákot is képes halálba ölelni, tehetetlenül vergődnek. Én vagyok a tintahal. Vagy a cápa? A francia kapitány: „Elsőtiszt, vadászcsónakot le, köteleket a peremkarikákba rögzíts, szigonyosok előre!” „De uram, ez nem bálna.” „Éppen azért. Kitűnő levest főzünk az uszonyából.” Az előfedélzeten fodrozódik az ametisztszín tengervíz, derékig ülünk benne. Most fülsiketítő roppanás hallatszik, mint amikor rianás támad a jégen, vagy az orrpalánk jéghegynek ütközik. De itt, az Egyenlítőnél? „Pecsételd be, amiket a hét mennydörgés szóla, és azokat meg ne írd.” Ki írhatja hát vissza a szerelemet az égbe és a legkisebb ujj percébe? Elrugaszkodunk az elsüllyedt hajókorláttól, beleúszunk az óceánba.
Emlékező sorok
Hegyek titokzatos szépségeket ölelő
karjaiban nyugszol öreg barátom
te kövérségedben kedves emlékű kamasz!
Városok utcáin, Isten ölében ülő
hegyekben és völgyekben kóboroltunk
fáradhatatlanul egykor: most itt pihensz
Aquincum sugárzó romjai közelében
téged idéz a soha nem felejtő, fiatal emlékezet.
–––
Erdei mise
Töröktől egykor földig rontott
templom kövei között
ma stólás pap mond misét
imádságos csengetés száll
dús lombok felett az égbe.
Közöttünk van Ő, a Fiú, a Lélek
az Úr: egy pillanatra csak
és megbocsáttatnak a világ bűnei…
–––
Erdőszélen
Lángoló naplemente
a tornác álom homéroszi
köröskörül rozsdálló fenyőfák
Kalüpszó kertje mára megkopott.
A csend koldusai vagyunk
hallgatjuk az eresz csepegését
tücsökzenét a teremtés korából
Isten hangját a csillagok alatt.
–––
Gyónás Halottak napján
Összegubancolt testű kicsiny apám!
Gyorsan fogyott el a kórházi ágyon
roncsolt tüdőd homályából
kizuhant életed. Mint lila lepke
ült szemeden a láz, és hajnalban
a csillagok lehajoltak hozzád.
Későn kiáltok! Csak holt betűk
sorjáznak: lobog egy gyertyaláng.
–––
Egy festőművésznek
Világok határán
egy árnyékos udvaron
csillagszemű paripák dobrokolnak
bors ökröcske tartja
szarván a holdat
angyalszemű leányok táncolnak
virágfátyluk úszik a levegőben
Meggyötört arcú férfi
megjelölt kezei tartanak
világszép sorsot.
Öreg férfiarc (Tanulmány)
Negyvenöt éves nő, ötven éves férfi. Átlagos kinézetű, értelmiségi figurák a színpad közepén, törökülésben ülve, egymással szemben. 2013-ban játszódik, Pesten.
| FÉRFI: | Kész a beszéd? |
| NŐ: | Igen. |
| FÉRFI: | Abban egyetértünk, hogy minden olyan, mintha már egyszer megtörtént volna. Semmi nem lep meg. Jön egy állomás, rendben. Jaj! Jó volna kiszállni. De nem. Megyünk túl! Mindig túlérezzük az utazás zamatát-ízét. |
| NŐ: | Most elviseljük, amit itt kell átélnünk és tovább állunk. |
| FÉRFI: | Igen. Akik elszenvedjük, hogy megszámolnak bennünket. Hogy átkutatják a poggyászt. Megvizsgálják a papírjaink. De sem a papírok, sem a szavak nem adnak választ. Mire hatalmaz fel bárkit a világállam? |
| NŐ: | Semmire. |
| FÉRFI: | Ezt ne áruljuk el már az elején. Most leveszem a gyűrűmet és újra fölhúzom a te ujjadra. |
| NŐ: | Újra eljegyeztük egymást. Szövetséget kötöttünk, mint két didergő lélek-madárka. Erre az egy alkalomra. Hogy nálam legyen a másik embernek egy lét-fragmentuma. Olyan, mintha a szívét adta volna ide, amikor beült velem ebbe a beszélgető szobába, hogy megtörténjen ez a mellé-elbeszélés. |
| FÉRFI: | Ha itt volna a meghalást feltartóztató szöveg. Jó volna, de még nincs itt. A halálfélelem ellenszéruma. Amíg beszélsz, élsz. Ahogy mondja a Kántor Zsolt. Egy lepke száll fel a helikopter szárnyai mögül, darázs röppen ki a legyező ráncai közül. A Hold úgy harap, mint egy mérges darázs, és az esteledést imitálja a pirkadat. |
| NŐ: | Marhaság. |
| FÉRFI: | Éppen azért érdekes. Minden unalmas, ami logikus. |
| NŐ: | Kár a benzinért. |
| FÉRFI: | Ha a csapvizet tintával elegyíted, a konstelláció létrehozza a tengervizet. A folyós tollat ezzel szívatják. A töltőtollban patront cserélsz, amikor ezekről beszélsz. De a tollszár a legősibb kellék, ami a lélekbe kell még! Levegő nélkül viszont nem funkcionál a száj. Mint ahogy a beszéd sem megy ki a szádból levegő nélkül. A lélegzet a beszéd üzemanyaga. Ezt kellene a perpetuum mobile-elv alapján örök, időtlen mozgássá változtatni. |
| NŐ: | Az írás diktafonba megy, a hang hőkezelt papírra. Kövek beszélnek így, mint élő mirha. A sötétségbe jeleket sírva. Egy-egy hajó versként a vízre száll, s integet a nép. A felvonulás leáll. |
| FÉRFI: | Május elseje. Kádár a tribünön. Rajtam jugó farmer. Büszkén vehetem át a város kultúrájáért plakettet. Az ünnepség után a függönyök között megfogom Adél titkár asszony mellét. Ő megígéri, hogy még többet is ad. De elszököm a súgólyukon át. |
| NŐ: | Menj a francba! A meghalást feltartóztató szöveg nem lehet nosztalgia-szörp. |
| FÉRFI: | Elaltattam egy esőcseppet, a tenyeremben. A lézer-szikével felhasítottam a vízhúst. Érett eső-vér csurgott a papírlapra. Legalább kétezer éves gének voltak benne. Az ég kékje pislákolt a rostok között. Mint csillámló zselé. Egy anya-hangya pumpálta az időt a vérereibe. Öröknek tűnt, ahogy ketyegett az óramű a központi DNS szívében. |
| NŐ: | Az eső sűrű, mint a vér. Erősebb, mint a dudva, nyeli a föld, össze is ég, (cimcum!) zsugorodik az utca. Bugyborékos, egyre matat, ritmusa van, illata vas. Kopog, seper, nem alszik el, esernyők pityeregnek az éj alatt. Már azt gondolták, könnye csepeg, pedig a fák. Klafaty az est. Nincs esőkabát, mi lesz veled? Majd megírod, hogy elveszett. Végül megállsz, felnézel, amennyire lehet, a mennyeire. Kérdően nézel. S ezen a pillanaton is átvérzel. Elárulod, mi láthatatlan, de belőled az is kipattan. Csurog a víz, olvad a szív, a ház is gurul vagy klikkel a híd? |
| FÉRFI: | Kezd forrósodni a talaj a talpunk alatt. Tudod, egy rakétasiló van a pincében, ahonnan kilövik a meghalást feltartóztató szöveget. Az ember a szeméremszőrzete körül érzi, hogy van lelke. Erről szól a bizsergés. |
| NŐ: | Te néha szemét nagyon vagy. Nem engeded be a lefolyást. A nyelv mélyhűtése miatt bírja ki az ember az álom káoszát. Az álom-kasszát. Érted már? Tetszés nem tetszés? Agy-masszázs! Levés és vanás. |
| FÉRFI: | Elalszanak a nyanyák. |
| NŐ: | Sebaj. Alvadt nézők lesznek. Székek közé nőtt színházi dudvák. |
| FÉRFI: | Alvó kurvák. |
| NŐ: | Ne sértegesd a recepciót! Egyik így másik úgy: mire véljem? Éjfél körül talál rám igazi énem. Halogatás és tett között talál. A bűnnél hamarabb elévül az érdem. Nem vagyok tanár. Így megint kimondtam, mielőtt tettem. Nincs is halál? In toto – az igével kimetszem. Az Isten kivár. A kegyelem nem árt. Átlépném az egészet. Nincs magömlés se kaparás. Amit el tudtam érni menten, szép, nagy csúszással reagált. Hamleti töredék: nem kell lenyelnem. A történelem bezárt. Az idő link – rákattintok csendben. Bort öntök. El is felejteném, ha fájt. |
| FÉRFI: | Valamit megmozdítottál. Ahogy kimondtad az Isten szót, elgurult egy kő, ami alatt voltak jelentésréteg-hangyák. Látod, improvizálj csak tovább! |
| NŐ: | S ami mélyen gubózik, az érik. Ösztönök és gének szövik a mátrixot. S oda kell lemenni, a szellem búvárruhájában, hogy firtassuk a pillanat celláit. Próbálod felfogni! Figyelsz egyáltalán? |
| FÉRFI: | Igen. Csak nem mondtál megint semmit. Fogd meg a kezem, hadd fusson át rajtad az áram, amivel betöltekeztem. |
| NŐ: | Mit olvasol te titokban? A Bibliát? Ez nem volt benne a játékban. Tessék megosztani velem az olvasmányélményt. |
| FÉRFI: | Ne haragudj, de tudtam, hogy kudarcba fullad ez az improvizatív előadás. Az ember önmagában nem tudja kimondani a lényeget. Ahhoz bölcsesség kell. Természetfölötti. Tudom, megegyeztünk, hogy ezt nem vonjuk be! De bejött magától. Nem bírta ki, hogy ne kopogtasson be annak érdekében, hogy itt legyen. |
| NŐ: | Az írás, azaz Isten országa nem beszédben áll, hanem erőben. |
| FÉRFI: | Igen, de mihelyst kimondod, beszéd lesz, ami mégiscsak áll. Mert az írásból jött ki. |
| NŐ: | A hajó kiköt, a vitorlát mosólúgba gyömöszölik, hogy kifehérítsék a vért. A folyófűbe matrózok fekszenek, lányok legyezik őket. Sebaj, közben a báli időszak is elkezdődik. Méz illata száll az operaház felől. Kakaós palacsintát árulnak a sarkon. Árnyékokat rajzol a járdára egy babos kendős restaurátornő. A világ-hatalom, a világ-nyelv dekoratív pompájából pusztán ennyi maradt, jegyzi meg a fura nőalak, a dolgok árnyai mellé s elbeszélnek. |
| FÉRFI: | Elbeszélsz magad mellett. Legalább néhány szabad vegyértéket hagyj, hogy beléd kapcsolhassam a membránjaimat. |
| NŐ: | Na, figyu! Most végre mond valamit a te partnered. A szavakba fektet be. Közben rápillant a szótári szócikkekre, citátumokra. |
| FÉRFI: | A kontaktus minden pillanatban szétmegy. Azt gondolja, látják rajta, hogy éhes. Fontos dolgokat állít és hiteles. Beszéde mögött mégis egy film fut. Vakaróznak, ásítanak a hallgatók. Épphogy túlélik a szót! |
| FÉRFI: | Nem úgy van, hogy mi közben a semmiről értekezünk, hirtelen bölcsek leszünk. Hanem ahogy beleolvasunk az ég szavaiba, megnyílik a fejünk és a szellemvilág között egy csatorna, amin lejön a megértés. |
| NŐ: | Így van. A semmitmondást a kurva helyesírási program kiszúrta. Emlékszel? A tanerő dühöngött. |
| FÉRFI: | Persze. Az emlékek levették a lábáról. |
| NŐ: | Igen. Ezért vagyunk itt. A nagy szavak voltaképp kicsik. Semmivé válnak rögtön, ha jön a tett. Bepiszkolódik szmoking, zsakett. Újra reggel lesz, a bolt kinyit. Megint nem jönnek be hercegek, urak, csak a szokott, alábecsült társulat. Egy-két eladósodott maszek. Szeretni való hörcsögök, nyulak. S mire valók, mondd, a képzeletbeli utak? Este becsap az átszellemült kábulat, elpárolog a lelkesedés rendre. Próbálkozz hát nyelvvel, beszéddel éjjelente. S úgy hasson abszurd imád, mintha ige lenne! De hajnalra ráébredsz, minden forma lyukas. Így lett teremtve. |
| FÉRFI: | Nincs összefüggés. |
| NŐ: | Nincs befogadás. |
| FÉRFI: | Szavalunk itt, mint állat. |
| NŐ: | Egy nagy kulissza az egész tehenészet. |
| FÉRFI: | Majd megjön a rendészet. |
| NŐ: | Nincs sehol érdek. Csak szenvedek, vérzek. |
| FÉRFI: | A táncrendet fölborzolja a szél. Elvonja a figyelmet, a türelmet, ki tudja, leáll-e valaha? |
| NŐ: | A meghalást feltartóztató szöveg. Isten szájából jött ki. S elhangzott a felhők füle hallatára. Legyen világosság! És a dolgok szót fogadtak a Hangnak. Hanggá lett az ige. |
| FÉRFI: | Ki szeretném gondolkodni magam ebből a világból. |
| NŐ: | Ehhez nem teszek hozzá semmit. |
| FÉRFI: | Na, akkor egy textust harapok a lelkedbe. A lélek kész, de az akarat lusta, az érzékek és a gondolkodás hibernált, a test erőtlen, elrontja a pillanatot. Az ész az ösztönök helyett is megszövi a fátylakat. Előresiet a tudás, lefújja az intuíciót. Mégis tohuvabohu a főszöveg. A lábjegyzetek viszont önálló életet kezdenek élni s ez talán megmenti a tekintélyt. |
| NŐ: | Ettől elalszom. Most te fogsz meglepődni. A képzelet befagy. De a szellem átdöfi. Valaminek minden mondattal vége. A gondolat csukódik, a závárzat kattan. Be is mászok a szemedbe, mint egy ablakon, fölmegyek a csigalépcsőn az agyadba és lekapcsolom a villanyt. Szeretkezünk. Szeretkezzünk! |
Sötét. Húsz másodperc csembaló.
Húsz másodperc Rolling Stones.
| FÉRFI: | Mondtam is az asszisztens fiúnak, aki betolt a műtőbe. Mást se csinálnak, csak prédikálnak. (Válasz arra, Mit csinál a kongresszus?) A kurzív lényegbe, kiabál a nővér, ez nem aludt el, nézi ahogy kioperáljuk az érzelmeit. Terítsen rá az arcára gyöngéden egy gumi lábtörlőt, szólalt meg a jóságos prof. A bolond gróf. De én felültem, képen vertem az orvost és visszatettem a lelkem a tokjába. Nem fogom nekik megtenni ezt a szívességet, ha ilyen cinikusak, hogy eltávozzak. |
| NŐ: | Így már megint embernek fogsz megszületni a darab végén. Megint megkívántalak. |
| FÉRFI: | Én még nem regenerálódtam. |
| NŐ: | Minden lábjegyzeted nyitott könyv előttem. |
Húsz másodpercig hárfa-hangokat hallunk.
Húsz másodpercig Rolling Stones zenét.
Folyt. köv. De most vége.
Jobb felé néző nő
Százesztendős apám, ki könnyű, régi gépeden
szállsz e szomorú táj felett, s bár rádiód adása szakadozik,
mint időnkint a tableten hallgatott Klubrádió hangja,
mondd, megvan-e még ez az ország. Mert parlamentális
demokráciánk már nyomokban sincsen. Tudósíts, hogyan
kerítik körbe tavainkat, pannon dombjainkból mennyit
kanyarítanak ki, s ugyanúgy agarásznak, mint örök gerófjaink.
Ugye látod, sok új stadion épült, s bennük tolong az üresség?
S nincs műszered, mellyel minden közúti kátyú megmutatható.
Folyóink közül melyik sodor az óceánig éppen miféle mérget,
elszínezve a víz felszínét rozsdásra, zöldre, s hogy vergődnek
benne levegőért a halak, de pusztul ott csiga, kagyló és szitakötő is.
Pest tüntetésekre termett hosszú útjain import autók sora araszol.
A fiatalok home office-olnak, tévéznek bezárkózva az öregek,
de jönnek hivatalokból elsőséggel levelek fényes papíron.
Halottaink száma jóval kevesebb, mint a háború idején volt,
vértelen küzdelem ez, de az ellenség veszélyesebb, mert láthatatlan.
Vedd szemügyre, hol kanyarog az elszánt, s a megtalált oltakozók sora,
Majd szállj szülőfalum fölé, utcánkból hány ház maradt, nézd meg!
A Nyugati temetőben ugye nem csúfítja gaz közös gránit sírotok?
Megmutatnám felnőtt unokáidat, lefogadom, alig ismernél rájuk.
Emléketeket, fényképeiteket őrzik könyvekkel zsúfolt szobámban.
Lásd a cingár nagylányt és a fürge fiúcskát, ők a dédunokáid.
Én írok, közben zenét hallgatok, majdnem a határán Budapestnek,
egy panelház tizedik emeletén, legalább elég közel lehetek hozzád.
Érzem is néha, ahogy könnyű, régi gépeden elszállsz fölöttünk,
vissza tömeggyilkos ifjúkorodba, de amely meghagyott szüleidnek,
s nekünk is „tisztes kor”-nak mondott sorsvetésben. Talán kétszeres
példának, bölcselkedő, ha a tiéddel rokon, szelíd halálom előtt.
A folyóparton szájában fűszállal heverésző gondolkodó
a számítógépe előtt ülő tudóst arra inti:
„A természet fantasztikus gyorsan működik, s azonkívül
a szabályokat is pontosabban ismeri, mint mi.”
Egyszer egy – igazi – tudós rémálomból ébredt.
Reszkető ujjakkal törölte le homlokáról a verítéket,
s megpróbálta felidézni, mert a képek már hullottak szét:
MINDENT TUDOTT. Az ég adta e világon mindent.
Agyában ott a magyarázat, kezében pedig a világképlet,
az UNIVERZUM ELMÉLETE, a tökéletes egyenletrendszer.
És az is biztos volt – az álomban – hogy nincs tévedés,
így a Végső Igazság által fölöslegessé válik minden tudós,
és isten úgyse, vele az összes akadémia és a tudomány.
Fölöslegessé válik elmélet, filozófia, maga a gondolkodás.
(Nagy Sándor is sírt, mert nem maradt számára újabb meghódítandó
birodalom – juthatott volna eszébe a legenda.)
Amikor kábulata véget ért, a fürdőszobába ment, hogy hólyagját
kiürítse, fogat mosott, jó hideg vízben megmosdott, majd
felöltözött, s mivel már tavaszodott, könnyű felöltőben
elindult az egyetem felé szokásos útvonalán s gyalog.
(„Legalább Wittgensteinnek sem kell forognia a sírjában.”)
Már nyugodt volt, derűs a langyos levegőtől, ám egyúttal
figyelmetlen is, így belebotlott az útszegélyről letört,
jókora kődarabba. Felszisszent a váratlan fájdalomtól,
de pár pillanat múlva másik cipője orrát nem kímélve
nagyot rúgott bele – mintha csak a Bölcsek Köve volna –,
s felkacagott: Ha úgy volna is!? A MULTIVERZUMMAL mi lesz?
Az eredeti
Majd emberarccal néz reánk a törvény
A múltnak újfent istenarca lett
Állunk a holnap osztatlan földjén
Feloldozhatunk-e forradalmakat
Önparódia
Majd pókerarccal néz reám a bróker
A KISZ-titkárnak bankárarca lett
Ó mi drága nékünk egy bontóper
Már-már mint a Bánk bán-chansonett
Ijedt kisfiú
Ahogy a falu végére ért és a latyakos, szürke betonútról ráfordult a még fehér, hófedte dűlőre, megállt egy pillanatra, hogy eldöntse, ma melyiket válassza a két lehetőség közül. Elkerülje-e a már meglévő lábnyomokat, hogy a szűz hóban az utána következő vándornak új jeleket hagyjon maga után, vagy éppen ellenkezőleg, kiválassza-e az egyik lábnyomot, hogy gondos figyelemmel abban lépdelve engedje vezetni magát. Mindkettő egyformán jó játék volt számára, így mindig a pillanatnyi intuíciójára bízta a döntést. Az utóbbit választotta. Egyetlen jól kivehető, méretes csizmanyom vezetett a szelíden ívbe hajló földek felé. Talán Tordasi, az erdész tett egy ellenőrző kört a falu határában. Egy hónappal ezelőtt még biztos lehetett volna a dolgában, mert akkor Csutka, az erdész kutyája nyomai is ott lettek volna az emberi lábnyomok mellett, de Csutka úgy két héttel ezelőtt kimúlt. Valószínűleg valamelyik környékbeli orvvadász mérgezte meg nemes bosszúból. Mindenesetre visszatérő lábnyomokat nem lehetett felfedezni, tehát bárki is járt itt előtte, más útvonalon tért vissza a faluba. Azt, hogy az illetőnek vissza kellett térnie, az tette bizonyossá, hogy az útmelletti parkolóban csak Ottó bácsi kimustrált traktora állt, amiről vagy két éve lelopták már mind a négy gumit. Szegény öregnek nem volt rá pénze, hogy elvitesse a roncstelepre. De nem szólt érte senki, mert a pusztuló, apatikus falu képébe tökéletesen beleillett ez a roncs is, mint a többi, mint Ottó bácsi maga is. A helyi srácok meg kifejezetten örültek neki, mert remek éjjeli találkahely lett belőle, amit, ha nem lenne épp a hó, az elszórt csikkekből álló aura bizonyítana. Szóval autó nem állt ott, akkor pedig falubelinek kellett lennie, mert a legközelebbi község is túl messze volt ahhoz, hogy valaki, főleg télen, idáig gyalogolna. Meg aztán miért is tette volna…
Az első óvatos kísérletek után próbálta átvenni az előtte járó lépéseinek ritmusát. Nem ment könnyen, mert jóval nagyobbakat kellett lépnie, mint ami neki kényelmes lett volna. Ez a tény is azt látszott igazolni, hogy az erdész nyomaiban jár, aki nála jó fejjel magasabb, tagbaszakadt ember volt, akivel nehéz lépést tartani. Kicsit sajnálta, hogy a további találgatás izgalma oda van, de azért még maradt benne némi gyermeki kíváncsiság, hogy hová is vezeti őt Tordasi. Szeretett játszani.
Már többször megállapította magában, hogy nagy valószínűséggel a szinte érintetlenül megmaradt, és többé-kevésbé nyíltan fel is vállalt gyermeksége tartotta életben ebben a haldokló közegben. A helyi kisiskola tanítója volt, de csöppet sem az a rigorózus, tekintélyes fajta. Tavaly az egyik diákja, egy felvágott nyelvű, csillogó szemű kis fruska, elé is állt és teljes komolysággal feltette neki a kérdést (azért nem bánta, hogy nem volt tanúja a jelenetnek): „Mondd Jani bá, ugye te tulajdonképpen egy nagy gyerek vagy?” Erre nem volt mit válaszolni, hát csak felkacagott, de azt mélyről, őszintén, ahogy csak a gyerekek tudnak.
A dűlő és az erdész lábnyoma felfelé vitt a dombra. Szerette ezt az útszakaszt, mert az ég olyan közelinek látszott, és mert a szelíden ívelt dombtető sejteni sem engedte, hogy mi húzódik mögötte. Rendszeresen elálldogált itt egy darabig álmodozva, mintha nem tudná.
Talán tajtékos tenger? Szédítő szakadék? Melankolikus metropolisz?
Elővette a kis noteszt, amit biztonságképpen mindig a zsebében tartott, és mosolyogva feljegyezte az alliteráló sorokat. Gyermeki vágya volt ez is, költőnek lenni. Aztán a notesszel együtt a kezeit és a mosolyát is zsebre dugta, öntudatlanul megfeszítette az izmait úgy indult tovább. Mert a rá váró valóságon, a magyar vidék e valóságán túl kellett esnie. A domb mögött, egészen a télre lesoványodott kis erdő határáig az „ideiglenes” és illegális szeméttelep terpeszkedett. Még egy jó érv volt ez arra, hogy a vén Ottó traktorát ne mozdítsa el senki a helyéről. Mert útjelző volt, kóstoló, sőt cégér! Az elmúlt öt választás során mindig akadt pár polgármesterjelölt, aki szentül megígérte, hogy felszámolják a falu szégyenét. Sose azokat választották meg. Az emberek tudniillik titokban perverz szenvedéllyel ragaszkodnak a szégyenükhöz, és csöppet sem méltányolják, ha azt el akarják venni tőlük, de még azt sem, ha nyilvánosan beszélnek róla. Ami sötét, az csak maradjon a sötétben. A túl nagy világosság bántja a szemet! A szeméttelep pedig közben napról napra burjánzott, terjedt, mint egy rákos daganat.
Ahogy így morfondírozva végül felért a dombtetőre, összeszűkült szemmel és szívvel, az elé táruló látványtól hirtelen megint kibuggyant belőle az a felszabadult, gyermeki kacaj. A hó! Igen, a hó megmentette ezt a pillanatot! A megcsonkult, deformálódott és fenyegetően éles tárgyakat legömbölyítette, ártalmatlanná tette, és lankás, liliputi tájat varázsolt belőlük!
Mikor az erdősáv széléhez ért, a nyomok, meglepő módon, élesen balra kanyarodtak és a hólombú fákkal párhuzamos ösvényen haladtak tovább. Ha nem az erdőbe, hát hová tarthatott Tordasi? Elkapta a nyomozás boldog izgalma. Szerette gyakorolni (sőt, ami igaz az igaz, a diákjai előtt néha fitogtatni is) nyomolvasó képességét, amit egyenesen Winnetou-tól és Sam Hawkenstól tanult. Karl May regényciklusa gyermekkora három örök kedvence közé tartozott a Dzsungel könyve és Pinokkió mellett. Mindhármat szinte szóról szóra el tudta volna mesélni, annyiszor olvasta őket. Sokszor feltette már magának a kérdést, hogy miért pont ez a három? Mi bennük a közös? Meg is fogalmazódtak benne hol pszichologizáló, hol magasztos, hol meg egyszerű és pragmatikus válaszok, de aztán sose jegyezte meg vagy fel azokat, mert úgy tartotta, hogy egy megválaszolatlan kérdés kincs, az öregedés leghatásosabb ellenszere. Bár még ötven sem volt egészen, de kezdte érezni a korát.
Közben rendületlenül trappolt tovább, de már nem olyan akkurátusan az erdész nyomaiban. Belefáradt a hatalmas lépésekbe. Meg aztán azt sem akarta, hogy minden figyelmét lekössék a léptei. Inkább szabadon eresztette az érzékeit, mint solymász a madarát, hadd keringjenek kedvükre a táj fölött.
Megállt egy pillanatra, széttárta a karjait és vett pár mély levegőt. Magába akarta inni a szűz hó illatát. Muszáj volt egy marékkal a szájába is tömnie belőle, mint úgy hatéves kora óta minden egyes havazás után. Ilyenkor tankolt. A nyelvén szétolvadó kristályok megelevenítették és fénnyel töltötték meg a testét. Szinte szétfeszítette a belülről elemi erővel feltörő boldogság. Pont úgy, mint mikor gimnazistaként éppen belészeretett valakibe. Még nem testi szerelem volt az, ha a reménytelen testi vágyakozás természetesen része is volt a kibogozhatatlanul bonyolult érzéskavalkádnak, hanem valódi, plátói.
Egyszerre, mintha egy függönyt rántottak volna szét, a tömött bárányfelhők mögül korbácsként vágott szemébe a napsütés. Ez a túlzott ragyogás már fájt, és kilökte az örömteli pillanatból. Szinte teljesen vakon tántorgott tovább, lábaival tapogatva ki a következő mélyedést.
Mire legalább résnyire újra ki tudta nyitni a szemét, már ott voltak. A jóval kisebb, sekélyebb lábnyomok a súlyos bakancsnyomok mellett. Először állatnyomoknak gondolta őket, mert azt könnyebb lett volna megmagyarázni. Odaszegődhetett például egy kóbor kutya Tordasi mellé, akiről többen úgy tartották, hogy beszél az állatok nyelvén. Az információ igen nagy valószínűséggel Jolán nénitől, a falu elsőszámú pletykafészkétől származott. Az viszont tény, hogy az emberek nyelvén alig-alig szólalt meg. Még szombatonként az ivóban sem oldódott meg a nyelve, pedig mindig rendesen felöntött a garatra.
Amikor azonban a látása teljesen visszatért, rögtön világos volt, milyen lábnyomok ezek, még ha ez teljességgel lehetetlennek is tetszett. Mezítelen emberi talpak nyomai kísérték az erdész nyomait. Sokkal kisebbek voltak az övénél, talán egy gyermeké vagy egy fiatal lányé. Döbbenten állt meg és próbált valami logikus indokot találni arra, amit látott. De csak sürgető kérdések tolultak fel a fejében. „Hogyhogy mezítláb, hisz legalább mínusz hat-hét fok lehet odakint?! Honnan jöttek ezek a nyomok, és ki az, aki Tordasival akárcsak percekig is együtt gyalogolna bárhová is, főleg nő vagy gyerek! Az erdész tudniillik messzire elkerült minden nőnemű lényt, azt beszélik, hogy még a kutyái is mind kanok voltak. A gyerekek pedig őt kerülték el ugyanolyan messzire, mert féltek tőle, illetve inkább az ijesztő történetektől, amiket sok év alatt köré szőtt a falu.
Visszafordult, hogy pontosan megtalálja azt a helyet, ahol először jelentek meg az új nyomok. Talán ott ki tud okosodni valamit. De a dolog csak még enigmatikusabbá vált számára. Mert a nyomok nem vezettek oda sehonnan, egyszer csak ott voltak. Nem, ez lehetetlen! – gondolta. Az égből csöppent ide a tulajdonosuk?
Valamit azért mégiscsak felfedezett. Az erdész nyomai megváltoztak attól a ponttól, ahol a másik lábnyomok megjelentek. Jól láthatóan közelebb feküdtek egymáshoz, vagyis Tordasi kisebbeket lépett. Ezt magától nem tette volna, tehát akárki is sétált mellette, az erdész tudott róla és alkalmazkodott a járásához.
Támadt egy ötlete, ami némi fényt vethetne erre a misztériumra. Még egyszer visszatért az ismeretlen első nyomaihoz, de most Tordasi lábnyomát vizsgálta meg tüzetesebben. Közvetlenül az új nyomok megjelenése előtt és után. Igen!! – kiáltott fel hangosan. Aztán kissé zavartan körülnézett, de szerencsére nem volt sehol senki, aki meghallhatta volna. (Egy falusi tanítónak, még egy ilyen gyermeklelkűnek is, vigyáznia kell a jóhírére!) Az erdész korábbi nyomai egyértelműen mélyebbek voltak, mint az új nyomok felbukkanása után. Tehát egy talányt már megfejtett, nevezetesen azt, hogy honnan pottyant ide a nyomok gazdája. Nem az égből! Tordasi vitte odáig, méghozzá a hátán. A bakancs tudniillik az orránál mélyebben nyomódott a hóba, mint a sarkánál. Vagyis az erdész kissé előrehajolva volt kénytelen járni, hogy a hátán lévő plusz súlyt így egyensúlyozza ki. De a legizgalmasabb kérdések továbbra is nyitva maradtak. Ki a csuda lehet az, akit ez a végletekig zárkózott, magányos ember a hátára vett, és miért? Most a mezítlábas nyomokat vette alaposabban szemügyre, hátha azok is elárulnak valamit. El is árultak, mégse lett tőle okosabb, inkább értetlenebb. Először az tűnt fel neki, hogy a lábnyomok mennyire tökéletesek. Mintha egy anatómiai atlaszból léptek volna elő. Kinek van két ilyen szabályos, szimmetrikus talpa? Aztán azt is észrevette, hogy a nyomok alig-alig mélyedtek bele a hóba, mintha valaki félig lebegve közlekedett volna, épp csak megérintve a hótakarót. Igen hasznos képesség ebben a maró hidegben! – gondolta némi szarkazmussal. De hová tűnt a súly, amiről az erdész korábbi, jelentősen mélyebb csizmanyomai tanúskodtak? Rejtélyes!
Nem volt értelme itt egyhelyben folytatnia a vizsgálódást, így hát újra útnak indult, hogy tovább kövesse a furcsa párost. Ha kiderülne, hogy hová tartottak, az valószínűleg sok mindenre fényt derítene.
A nyomok szépen rendben, szinte katonásan haladtak egymás mellett egészen az erdősáv végéig. Ott azonban történt valami. A nyomok egymásra rétegződéséből leolvashatta, hogy itt megálltak és ide-oda forgolódtak az előtte járók. Talán tanakodtak, hogy merre tartsanak. Mehettek nagy ívben jobbra, megkerülve az erdőt, vagy éles jobb kanyarral átszelhették az erdősávot, de visszatérhettek azon az úton is, ahonnét jöttek. A tanácskozás meglepő eredménye azonban az volt, hogy egyik ösvényt sem választották, hanem balra indultak el, amerre maguknak kellett utat taposniuk a jó fél méter vastag, még érintetlen hómezőbe. Még valamit világosan ki tudott olvasni a nyomokból. A „fordulóponttól” kezdve (ahogy ezt a helyet magában elnevezte) nem egymás mellett haladt a két vándor, hanem a mezítlábas ment elől és vezette Tordasit.
Ment hát utánuk, bár egyre lassabban. A hótaposás kiszívta az erejét. Az erdész persze jó kondícióban volt, hisz reggeltől estig a környéket járta, méghozzá évszaktól és időjárástól függetlenül. Neki mindig úgy kellett elszakítania magát a könyvétől, amit épp olvasott, ha ki akart mozdulni otthonról. De ha a fáradtság el is nehezítette a tagjait, a kíváncsiság azért hajtotta előre.
Közben a Nap már régen túl járt a zeniten, s mivel egész pontosan a háta mögül tűzött, egyre hosszabbra nyúló árnyéka, mint egy óriási iránytű mutatta az utat. Tehát egyenesen kelet felé tartottak – gondolta – a holnap felé. Ez a mondat tetszett neki. Feljegyezte.
Aztán megint tett egy újabb olyan felfedezést, amire nem talált magyarázatot, bár szinte görcsösen kereste. Az arcát egészen összegyűrte az erőlködés. Hiába. Azt vette ugyanis észre, hogy Tordasi lábnyomai egyre sekélyebbek kezdenek lenni. Nem is vette rögtön észre, mert hiszen ki gondolna erre, de időközben olyan nyilvánvaló lett a változás, hogy nem kerülhette el a figyelmét. Az egyetlen emberi ésszel felfogható teóriát, hogy a hó megfagyott és keményebb lett, el kellett vetnie, mert a saját lábnyomai semmivel sem lettek kevésbé mélyek, mint az első lépései után, amiket a fordulópontot elhagyva tett. Ráadásul az erdész nyomai most már szinte lépésről lépésre emelkedtek ki a hóból. Ez valami trükk talán, amit a mezítlábastól tanult el Tordasi?
Erről eszébe jutott, hogy ideje újra közelebbről megvizsgálnia az ismeretlen nyomait is. De hová lettek? A Nap egyre sebesebben hanyatlott a nyugati látóhatár felé, de azért még teljesen világos volt, tehát látnia kellett volna a nyomokat, ha mégoly finomak is. Egészen közel hajolt, hátha a férfi nyomai közt felfedez egy nyomtöredéket, de semmi! Hogy lehetett ilyen figyelmetlen! Egy jó nyomkereső, amilyennek tartotta magát, nem veszíthet el ilyen egyszerűen nyomokat!
Mérlegelnie kellett, hogy mit tegyen, mert a további nyomozásra fordítható idő immár a végéhez közeledett. Úgy másfél óra múlva itt a szürkület, amit ilyenkor a tél derekán rendkívül gyorsan követ a teljes sötétség. Visszaforduljon-e hát, hogy kiderítse, pontosan hol tűntek el a mezítlábas nyomai, vagy menjen tovább, hogy meglássa mi történik Tordasi nyomaival? Az utóbbi mellett döntött. Más irányba biztosan nem kanyarodtak el a mezítlábas nyomok, mert azt azért egész biztosan észrevette volna, és a hátára se vehette vissza az erdész a mezítlábast, hiszen a nyomai épp az ellenkezőjéről tanúskodtak. Határozottan úgy látszott, mintha egyre kevesebb terhet kellett volna cipelnie, mintha maga is fokozatosan súlytalanná vált volna. Tehát ha meg is találná az utolsó, még látható nyomokat, akkor se tudna meg többet. Előrefelé indult hát megint, s hogy a hátralévő időt jól kihasználja, erejéhez mérten próbálta megszaporázni a lépéseit, miközben le sem vette a szemét az egyetlen megmaradt nyomról.
Az akvamarin kékből királykékbe sötétedő keleti horizonton feltűnt egy magányos fa sziluettje. A formájából ítélve hársfa lehetett. Korábban keresztül-kasul bejárta már a környéket, erre a fára mégsem emlékezett, tehát számára ismeretlen vidékre keveredett. A fa már benne járhatott a korban, mert a koronája, hatalmas és szinte tökéletes kucsmaformát rajzolt az égre. Eddig a fáig elmegy még, de aztán visszafordul, különben még teljesen ráesteledik. Volt ugyan egy kis zseblámpa nála, de az nem adna elég fényt a tájékozódáshoz, meg aztán egy kóbor kutyafalkát is odavonzhat, ami nem lenne éppen kellemes találkozás. Közben a szél is feltámadt, és mint egy jeges kéz bele-bele markolt az arcába. Ez is komoly érv volt a hazatérésre. Érzékenyek voltak az arcüregei.
Aztán úgy látszott, hogy nem is kell elmennie a fáig sem, mert az erdész nyomai gyorsan halványodtak. Az utolsó két-három nyom, nem is az egész talp lenyomata volt már, hanem csak a bakancs orráé. Mintha Tordasi elrugaszkodott volna a földről, mielőtt felszállt. Utána pedig semmi, semmi nyom, csak az érintetlen, fehér felület. Mint egy halotti lepel.
A tanító megcsóválta a fejét és idegesen felhorkant. Ez már sok volt neki. Már nem gyermeki izgalmat érzett magában, hanem egyfajta megragadhatatlan irritációt. Mint amikor túl hosszan belefeledkezett egy regénybe és nem vette észre, hogy marja a gyomrát az éhség, vagy amikor a fogfúrás után a zsibbadás lassan múlni kezdett és alattomosan kiszivárgott mögüle a fájdalom. Az eddig érzéstelenítőként működő kalandvágy és kíváncsiság egyre inkább utat engedett az alatta meggyűlt kínos és kínzó érzésnek, hogy nem tudja felfogni, amit lát. Nem tudja, vagy nem akarja?! Mindegy. A nem akarás a leggyakoribb forrása a nem tudásnak. Egyesek szerint az egyetlen.
Mindenesetre úrrá lett rajta a már gyerekkorából is jól ismert tudatgörcs, ami hosszú perceket rabolt el annak idején a dolgozatírások idejéből. Most is egyhelyben állt, dermedten, legyökerezve, mint vele szemben a fa. Talán épp ez a párhuzam, a beleérzés egy számára máskor oly idegen életformába volt az, ami kiragadta a bénultságból. Úgy döntött, hogy elengedi, amit ma látott és hermetikusan elzárja magát minden további külső impulzustól. Energikusan megperdült a sarkán, hogy haza meneküljön, s egy pohár forralt borral a kezében leüljön valami valószínűtlenül szentimentális amerikai film elé, újabb védőfalat emelve így önmaga és e nyugtalanító hipervalóság közé.
Egyszer utoljára azért még hátrapillantott a hársfára s akkor meglátta, hogy valami mozog az ágai közt. Visszafordult és összeszűkített szemekkel próbálta kivenni, hogy mi is lehet az. Nem sikerült. Ezt a pár lépést a fáig még megteheti! Annál felkavaróbb érzést, mint amit a nyomok eltűnése váltott ki belőle, már aligha kell elszenvednie, bármit is fedez fel ott a fán. Gyermeki kíváncsisága megint felülkerekedett és miközben taposni kezdte az utat a fa felé, átgondolta a felmerülő lehetőségeket. Talán Tordasi mászott fel a fára, vagy a mezítlábas, esetleg mind a ketten. Persze lehetett egyszerűen egy nyest vagy egy mókus is. De ezt a lehetőséget rögtön el is vetette, mert túl kicsik ahhoz, hogy abból a távolságból észrevehette volna a mozgásukat, meg aztán mit is keresnének itt ezen a magányos fán, messze minden lehetséges élelemforrástól.
Egyre közeledett a hárshoz, de semmiféle további mozgást nem észlelt. Bosszúsan arra gondolt, hogy nyilván csak az érzékei csapták be, mint talán ezen az egész délutánon. Körülbelül húsz-huszonöt lépésre közelítette már meg a fát. Akkor végre meglátta. A fakoronát borító hó szinte tökéletes álcaként szolgált neki, mert maga is hófehér volt. Ezért nem láthatta meg korábban. A lény a fán ezzel ellentétben, nyilván jó ideje figyelte már őt, és latolgatta az egyre csökkenő távolság okozta veszélyt. Most érte el a tűréshatárát. Kibontotta hát, s a narancs fénybe mártotta hatalmas szárnyait és elrepült. Kelet felé.
Miféle madár lehetett? Kócsag vagy gólya? De hisz azok mind valahol délen üdülnek! Vagy talán nem is madár volt?
Most már tényleg nem volt értelme tovább mennie. A hazafelé úton meg sem próbált logikai összefüggést találni Tordasi, a mezítlábas és a szárnyas, fehér lény között. Ennek a kényszerét szerencsésen maga mögött hagyta, mintha az is elszállt volna a hársfán túl egyre sűrűsödő homályba. Inkább költőként próbálta magában verssé fogalmazni a mai élményeit.
Amikor a falu határát elérte, hirtelen ötlettől vezérelve, az erdész háza felé terelte a fáradtságtól most már ólomsúlyúvá nehezült lépteit. A ház a faluszélen állt, de gyakorlatilag útba esett, így nem jelentett komoly kerülőt. Arra gondolt, hogy mióta itt él, még csak meg sem állt az erdészlak előtt.
Apró, tornácos, kissé már düledező parasztház volt. Ahogy az öreg kofák a kendőikbe, ő csöndbe volt bugyolálva. A tanító zavarba is esett, amikor a tornácra vezető pár lépcső megreccsent a talpa alatt. Majdnem visszafordult, de aztán bátorságot merített és bekopogott. A válasz ugyanaz a némaság volt, mint ami a ház előtt fogadta. Azért még egyszer kopogott, egy kicsit erőteljesebben. Az ajtó megmozzant. Nyitva volt.
– Halló! Tordasi, itt van? Halló!
Maga sem tudta, mit is csinál tulajdonképpen, de óvatosan benyomta az ajtót, és belépett a dohos félhomályba. Nem volt sokkal melegebb bent sem, mint az utcán. Már egy ideje kihűlhetett a sarokban álló zöld cserépkályha. Kellemetlen érzés járta át, amelynek csak egyik összetevője volt a félelem. A többit nem tudta volna néven nevezni. Egyszer körbepillant, aztán megy is – tökélte el magában. Hátha felfedez valamit, némi magyarázatot, egy jelet.
Nem volt nehéz rátalálni. A megsárgult tapétával borított falak szinte minden egyes négyzetcentiméterét szénrajzok borították. Nem voltak különösebben technikásak vagy művésziek, mégis rendkívül expresszívek. Csak pár motívum ismétlődött újra meg újra, de azok sokféle különböző kombinációban. Egyértelmű, hogy egy történetet akartak elmesélni. Nem értette ugyan, mégis tátott szájjal követte tekintetével a falakra pingált formákat.
Egy fa, egy hatalmas szárnyas lény és egy fiú, aki igen, a gyermekien egyszerű ábrázolás ellenére is jól kivehetően, mezítláb volt!
Aztán ahogy a pupillái lassan kitágultak, a szoba egyre több részlete bújt ki a sötétből, mint egy anyaméhből. Ujjnyi por fedte fonott lámpabúra, száraz sercli és üres kefires pohár az alacsony, háromlábú asztalon, mintáját vesztett, kopott kárpit a fotelon, vízkő borította műanyag ivótálka a padlón (nyilván még Csutkáé lehetett)… és mellette, bal oldalára fordulva, fejét előre szegezve, egyik lábát kinyújtva, másikat térdben behajlítva (mintha éppen lépni akart volna), a mozdulatlan, merev test.
Sokáig azt hittem,
hogy lapos a kezem, mint a föld,
de összezártam ujjaimat
és megláttam, hogy milyen a gömbje,
talán azért, gondoltam,
hogy a szív óceánnyi szeretetét vele,
a másikra kiöntse,
sokáig azt hittem, hogy mi állunk
az univerzum középpontjában,
és körülöttünk forog a világ,
de mikor megégették Giordano Brunót,
bevilágított éjszakámba,
az a szűnni nem akaró óriási láng,
sokáig végtelennek gondoltam
a papírt, úgy láttam, hogy
a versnek nincsen másik partja,
de mikor a lélek – vitorláját
kibontottuk, rájöttem, hogy
sorkarjait a rím-özönvize tartja.
Az eső csorog,
a csatorna kuncsorog,
égi háború, vízágyú,
a metrónál úgy mozog
a tömeg, mint egy százlábú,
teátrális szimfónia,
a fának levéltenyerével
kell tapsolnia,
barakk – barokk kapualj,
belváros,
a látszat csal, ne félj,
tudom, nem vagy sáros,
hömpölygő mező az utca,
kinyílik a sok ernyő, gombamódra,
a troli – tiroli jódlizása,
mítoszi idő, megállít
a háromszemű lámpa,
csoda történt, nézzétek,
folyik a szobor könnye,
az Arany János utcánál,
lecsapott Toldi ökle….
Péntek délután
valamilyen lassú sztrájk
az elmúlás ellen az élet,
kinézek az ablakon, látom
ahogy az idő eltéved.
Ruháidat nézem, egy melltartó,
egy bugyi: egy-egy sziget,
de kebledben az óceán hullámzását,
tovább viszed.
Túlélő-csomag: a Földgolyó,
hogy megmaradjon az élet,
ahogy átalakul folyton a táj,
már negyvennyolc éve nézed.
Templomként állsz egyhelyben,
aztán elindulsz, mint az ima,
belecsavarodsz a szél törölközőjébe,
hajszálaidat küllőkké repíti a centrifuga.
Gyíkok szaladnak előled, ahogy
a vonal résébe a tinta,
poharunk üres, a csend
mindegyikünkét már rég kiitta.
Sztrájkol az élet, a tízemeletes házak:
barikádok,
ősmintáid: a betűk,
gyönyörű ékszereid: a számok.
Nagy a ricsaj odakint, mégis
a játszótér olyan árva,
neki mindig csak pár hónapra volt
papája és mamája.
Nyújtózkodik a város, törik az aszfalt,
szakadozik a felhő,
autót szerel, bicajozik, megsimogatja
a kismama hasát a Teremtő.
Jó tudni, hogy nem vagy híres,
nem vagy gazdag, egyszerűen csak úgy vagy,
elfáradtam veled, mint azok,
akik kilométereket lefutnak.
Agyamban szobabiciklizik a gondolat,
nyelvem: kilógó pedál,
hallgatnak körülöttem a könyvek?
Nem! Sok szerzőjük: a világról meditál.
A lemenő nap, hegyek dekoltázsában,
csodálatos medál,
unokaöcsém koncertjére kéne mennünk,
lelke csillog: igazi metál.
De régen láttuk már a tengert, talán
száztízezer éve,
a jégkorszakban velem voltál,
minden ujjad kiolvadt végre.
Átláthatatlan kavargás volt a Fészek nagytermében. Hangok: harsány-fiatal üdvözlések, idősebb-dörmögő köszöntések, a műsorra készülődő szopránok-basszusok skálázása, hangszerek fűrészelő hangolása, erősítők recsegése; testek: illatokba-fodrokba csomagolt nők, fekete-fehér férfi pingvinek, karcsú alakok és gömbölyded formák lökdösődése, morgolódása: – azt én már lefoglaltam, nem a maga helye, üljön máshová; fények: pásztázó mennyezeti ívlámpák, karcsú falikarok felvillanása-elhomályosulása – igazi karneváli hangulat. Pedig nem vigalomra készültünk, hanem komoly előadássorozatra, aminek fényét nem a világítás, hanem a téma adta: a Weöres Sándor 90. születésnapja alkalmából rendezett, rendhagyó ülés: a nagy költő verseinek megzenésítéseit elemző tudományos expozék és utánuk az elemzett művek bemutatása. A Weöres-korú nagypapáktól a Csiribirit szavaló unokákig mindenki ott tolongott, aki tudomást szerzett róla – és aki befért.
Komoly, nagy zeneszerzők mérkőztek a költőóriás műveivel, a magyar komponisták legjava, de megszólaltak mellettük – ez dicsérte a rendezők nyitottságát és annak belátását, hogy Weöres mindenkié - Sebőék, a Kaláka, és más, általában „könnyűnek” minősített együttesek is. Ott tipródtam a tömegben, míg a főszervező nő karon nem ragadott, és le nem nyomott egy székre az első sorban, figyelmeztetve rá, hogy nekem itt meg is kell szólalnom, azért hívtak meg. Reménykedtem benne, hogy a nagy forgatagban erről mindenki megfeledkezik, és büntetlenül élvezhetem a kiváltságos első sort. Nem így történt. A negyedik zenei előadás és az azt követő zenei illusztráció után a Főnéni felzavart a dobogóra, ahol az előadások koordinátora feltette nekem a szinte megválaszolhatatlan kérdést:
– Mi a különbség a Weöres-versek ritmusa és megzenésítéseik ritmusa között? Mellébeszélésre se mód, se idő nem volt, valami nagyon tudományosat kellett agyam zajtól zsibbadt tekervényeiből előhívni. Elmondtam, hogy a versritmus mindig két, alaptulajdonságában ellentétes elem váltakozásaiból jön létre: az időmértékes versben az alaptulajdonság az idő, ezért a hosszú és a rövid szótagok szabályos váltakozása és ismétlődése adja a fülünkkel-belső hallásunkkal érzékelhető lüktetést, az ún. hangsúlyváltó verselésben az alaptulajdonság a szóhangsúly – ide tartozik a német, az olasz, az angol, az orosz verselés –, ezekben a hangsúlyos és a hangsúlytalan szótagok váltakozása adja a ritmust. Ezt a kétféle alaptulajdonságú elem váltakozására épülő szerveződést nevezzük kéttagú oppozíciónak.
– Na de mi van Weöresnél? – próbált zavarba hozni a kérdezőbiztos.
– Weöresnél minden van. A világ minden versformájában tudott verset írni, az előbb említetteken túl is. Olyan szózuhatagokat volt képes kiárasztani a magyar nyelvből, amilyen csak a szanszkrit verselésben volt ismert és lehetséges – itt megakadtam egy kicsit, mert illusztrálnom kellett a verset, nekem, magamnak, de Weöresért mindent! – és elkezdtem mondani:
Szekfüvirágleheletzuhatagos-örömillatu délövi szélben
fülemüleszavu kusza méhzizegésü lugas susogó sürüjében
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, ime táncol a vadörömü lánykaseregben.
– De hogyan lehet ezt megzenésíteni? – kérdezte elbizonytalanodva a kérdezőbiztos, aki már nem volt biztos a feladatában.
– Sehogy. Azaz, másképpen, más elvet alkalmazva. A zenének megvan az a lehetősége, hogy dallamaiban a hangok többféle hosszúságban szólalnak meg: tudjuk, hogy az egész hangtól a harmincketted hosszúságig – és mindezek pontozott értékeiig – mindenféle időtartam előfordulhat. Ez egyrészt hallatlan gazdagságot ad, másrészt nehezíti a kettős oppozíció megteremtését, hiszen nagyon sokféle hosszúság áll szemben egymással. A Weöres-féle időmértékes verset úgy lehet dallammá alakítani, ha szembe állítjuk a hosszúságokat, de többféle hosszúság adhat kettős oppozíciót: a negyedhang oppozícióban állhat a félhanggal, ekkor a rövidebb szótagot a negyedhang képviseli, a hosszút a félhang, de ugyanez a negyed hosszúként állhat szemben a nyolcaddal, ami ekkor a rövidet adja. Az eredeti ritmusok így sokféle változatban valósíthatók meg.
– Be tudná ezt valahogy mutatni?
– Hát zenekari vagy kórushangzást nem tudok produkálni – próbáltam viccelni, elég esetlenül –, de egy Kodály-megzenésítés egyetlen során meg tudom mutatni, mire gondolok. A híres Berzsenyi-óda megzenésítésében van ez a két sor: S a föld lakóit véééérbe máártott tőre dühös viadalra készti. Hallható, hogy a véééérbe máártott szavakban a szótagokat a többször kiejtett hosszú magánhangzók sokszoros hosszúsággal képzik, a kottában szintén hosszúnak számító -be szótaggal szemben, ami így válik röviddé. A folytatásban Kodály követi az eredeti ritmussorozatot: tőredü-tátiti hösvia-tátiti dalra-táti készti-táti. Hát így lehetne visszaadni a Weöres-féle időértékeket is. Még magyarázgattam egy darabig, aztán a helyemre toloncoltak.
Az este hivatalos része véget ért, a lámpák-falikarok elsötétedtek, a közönség székcsikorgatva kezdett cihelődni. Akkor lépett oda hozzám a Zeneakadémia zeneszerzés tanszakának vezetője, a következő kérdéssel:
– Mondja, Erika, miért nem tanít maga nálunk?
– Nagyon egyszerű: mert nem hívtak.
– Akkor most hívva van – mondta igen kedvesen a világhírű zeneszerző.
És itt és ekkor kezdődött életem egyik legboldogabb időszaka, a Zeneakadémia doktoriskoláján.
De még várt rám valami: az est nem hivatalos része, a fogadás a Fészek dísztermében. Itt már nem voltunk annyian, csak a meghívott előadók, azok kísérői és még valaki, akit a díszterem homályló vörös fényében azonnal megláttam. Ott állt, egy oszlopnak támaszkodva, Anthony Perkins, a Szereti-e Ön Brahmsot, a Phaedra és más lelket dúló szerelmes filmek gyönyörű férfi hőse. Elborult elmémmel úgy gondoltam, hogy Brahms miatt került ide, holott egyrészt Brahms nem zenésített meg Weöres-verset, másrészt Perkins akkor már tíz éve halott volt. De a száraz tények nem söpörték félre a látomást, aki valóban ott állt az oszlopnál, karcsún, magasan, hollófekete fényes hajjal, szájszögletében vonzó félmosollyal, lazán zsebre vágott kézzel. Ahogy szokta. Sokkolt a látvány, erőszakkal kellett elfordulnom, hogy ne tűnjék fel, mennyire bámulom. Triangulumok hangjára – zenészhely volt! – megjelent a főpincér, jó étvágyat, jó mulatást és egyéb jókat kívánt a svédasztalos, turkálós vacsorához. Kábultan indultam el turkálni, azt se tudtam, melyik asztalnál mit szeretnék villára szúrni. És akkor váratlanul, hátulról valaki megragadta a karomat.
– Na gyere csak egy kicsit, oda a sarokasztalhoz – zengte egy hang. Perkins volt, de meglepetésemre magyarul szólt. Hihetetlen volt, hogy a látomás megelevenedett, és engem akart. Egyelőre csak az asztalhoz vonszolni. Leültünk szépen, egymással szemben. A szívem a fülemben tiktakolt – jézusmária, életem utolsó hódítása, mi lesz ebből – ketyegte folyamatosan. És akkor a kellemes bariton így szólt:
– Mondták már neked, hogy aszimmetrikus a pajzsmirigyed?
Kiejtettem a kezemből a kávéscsészét. Hogy mi? Mit akar ez? Na megállj!
– Tudod – mondtam, és a ketyegés kiállt a fülemből -, mások, ha leülnek velem szemben, azt mondják: Milyen gyönyörű szemed van! Nem a pajzsmirigyemet nézik.
– De hát nekem ez a szakmám! És nem szeretném, hogy te, aki ilyen okosan beszéltél, megbetegedjél.
Anyád, gondoltam. Még jóságos is akar lenni. Meg az okosságomat dicséri a szemem helyett.
– Na és? – kérdeztem hetykén. – Aszimmetrikus pajzsmiriggyel is tudok okos lenni.
– Nem úgy van az. Alattomos betegség. Gyere be hozzám a kórházba, megvizsgállak, és meglátjuk, mit lehet tenni.
Na, ennek az estének itt lett vége. Kezemben a névjegyével, étlen-szomjan, eliszkoltam. Azanyádmindenit. Ezt motyogtam. De a dolog eldőlt: el kell mennem egy vizsgálatra. Fehér köpenyben, fonendoszkóppal, injekcióstűvel – azannya, hát nem vért vett vagy öt kémcsővel? – már egyáltalán nem volt Perkins. Átlagos, fekete hajú, fekete szemű, karcsú – dehogy karcsú! sovány – magyar orvos. A fene a pajzsmirigyemet!
– Még megnézlek ultrahanggal is, aztán ha elkészülnek a laborleletek, újra eljössz, hogy megbeszéljük a kezelést.
Anyádba, gondoltam dühösen. Micsoda hülye trükk ismerkedésre a pajzsmirigyemmel? Nem is vagy olyan csinos. És ezzel a felismeréssel eldöntöttem, hogy nem megyek el még egyszer. Hazafelé bementem egy gyógyszertárba és vettem egy pajzsmirigy-öntesztet. Otthon két csepp vérből megállapítottam, hogy nincs se alul-, se túlműködésem. Az ál-Perkins mégiscsak akart valamit tőlem. De én már nem akarok tőle semmit, rosszul indított. Nem ő lesz az utolsó hódításom.
A Weöres-est mégis jól végződött: másnap beléptem a Zeneakadémiára, aláírtam a szerződést a doktoriskolával, és két nap múlva már be is mentem az első csoportomhoz, akik kíváncsian vártak. Tizenöt csillogó szempár nézett szembe velem. Miattuk nem tiktakolt a fülem: tudtam, hogy jó lesz velük együtt lenni, és csak arra fognak figyelni, mit mondok, és nem arra: miért dobtam lazán hátra a nyakamban a dekoratív sálat.
Férfikéz tanulmány lefelé néző tenyérrel
Ha még hiszed, hogy lesz valami más,
jön még egy új, egy nagy feltámadás,
azt mondják rád: bolond…
de mondd,
hit nélkül, mint üres kalász,
inogni jobbra-ballra, mennyit ér?
Ki jegyzi fel, hogy kinek jut babér,
s lágyabban ringat-e az anyaföld,
ha felsorolják, mennyit és mit értem?
A síron túl hiába minden érdem.
Csak a ma van.
Engem nem érdekel,
hogy lesz-e más,
nem könyv az élet,
hol a folytatás
fontos lehet.
Ez látlelet.
Ne sírom mellett mondj beszédet,
mondd inkább most a véleményed,
de meg ne bánts,
legyen, mint sírbeszéd:
kegyes csalás!
Tőled minden kemény szó fájna,
égetne, mint özvegyi máglya,
megsemmisülnék,
vagy, mint túl sebes víz szélében a tajték,
apró cseppekre hullva
zuhannék vissza messzi múltba.
* * *
Még három éves alig voltam,
mikor rólam már verset írt a nagyapám.
Azóta mennyit kaptam!
Egy kis füzet betelne szép szavakkal,
elégedett lehetnék tán magammal,
hisz ez remek…
lenne,
ha benne
magamra ismerek.
* * *
Ha gondolsz rám,
s ha szólsz, legyen szép és igaz.
A kettő együtt túlzás?
Jól tudom, hogy az.
Én úgyis elhiszem
mind, ami hihetetlen,
mert földön járok, mégis
ott fenn, a fellegekben.
Hiszem, hogy van még…,
lesznek boldog évek.
Az öncsalással senkinek se vétek,
akár a tömjén füstje,
annyit ér,
de mégis kell,
hogy édesítse éltünk
valami több,
mint szorgos hangyalétünk,
valami cél: hová… miért… kinek.
Szavak… szavak… szavak!
Ugyan, ki érti meg…?
A reggel. Az újévi, üres város. A városmorajlás-hiány. A petárdadörrenések éjszakából itt maradott, tompa emlékezete. A járdába taposott, színes-megszürkült konfettik-szerpentinek. A csönd.
Az ablakon túl: a szürke ég és a szürke ház; szürke ég alatt szürke négyemeletes. Nem mozdul semmi. Kora reggel itt húztak el a varjak – kiváltságos helyen lakik Thakács és felesége, Á.: épp a varjak reggeli-esti légifolyosója alatt; mi lenne, ha még ez sem lenne. És mi az, hogy „ha még?” Nem azzal a szemmel kell nézni a varjak röptét, amiként nézi az ember; tudatában kell lenni annak, hogy ez sem lesz sokáig. (A Balatonon – emlékszik rá gyerekkorából Thakács – egykor sok-sok kilométer-hosszan ívott a sneci [azaz a küsz]. Az ember elindult a part mentén, és mehetett, mehetett órákon át, mindenütt az ívó haltömeg az élénkzöldmoszat-szakállú, veres, parti kövek előtt. Lilán nyüzsögtek a pár centis halak, köztük néhol egy-egy halványzöldhátú. Az ember Siófokon ugyanazt látta, mint Máriafürdő-alsón. Ma? A furcsa az a dologban, hogy ma is hajlamos úgy vélni az egyén: a Balatonban hemzseg a küsz. Itt is egy ívó csapat a kövezés előtt, ott is… Tényleg soknak tűnik. De hol van az a sok-sok kilométernyi hosszú, egybefüggő haltömeg?)
„A varjakkal is nemsokára így járhatunk. Lassan elfogynak”, mondja magában Thakács, „s ez olyan természetesnek tűnik majd mindenkinek, mint most az, hogy vannak. Akkor az lesz a természetes, hogy nincsenek. A darvakkal szintén hasonló az eset. senkinek sem jut eszébe megrökönyödni azon, hogy nálunk, na jó, egy-két kivétellel, nincsenek darvak, csupán átvonulnak az országon. (Á. éppen szilveszter napján látott egy csapatot a folyosó előtti égre néző konyhaablakból), holott a daru egykor a magyar nép legkedvesebb madara volt, és épp a Mély-Dél-Alföldön, Thakácsék tartózkodási helyén költött legnagyobb tömegben. De mára elvesztette jelentését mindez, kit érdekel a daru. Mintha a világon kívüli lenne a daruvonulás. Mintha hieroglifa volna, mely egykoron magától értetődő jelentéseket hordozott, ma már mindössze önmaga, érthetetlen-érdektelen jel az emberiség nagy hányada (kivéve a történészek) számára. Nem is jel, jelentés nélküli ábra csupán”, mondta magában Thakács.
És már megy Th. az újévi utcában, zörögnek a csörgőfák lampionszerű, száraz térbeliháromszög-termései. Egy, a némaságból előzörömbölő villamos. Mintha sűrű ködből bukkanna föl, és sűrű köd nyelné el ismét, pillanatokkal ezután. Egy indokolatlan autó, elzúg valahonnét valahová. A légben csak egy-egy elkésetten (honnan vajon?) száguldó gerle; a varjak már rég odakünn, a határban. „Jelenlétük önmagában is szürrealisztikus”, véli Th. „Mit eszik ez a nagy-nagy madártömeg? Mi akad az üres határban, ami itt tartja őket? Mi az, amiről nem tudunk? Szedik a mezei pockot, eltelelt rovart, csimaszt? A növényi részeket, a kinn maradott, tört kukoricacsövekről a szemeket? Annyi növényi anyag a világon nincs, amit egy nap alatt föl ne szedne ez a rengeteg madár. Annyi mezei pocok sincs. Mondjuk egy hét alatt végeznie kéne az itt lelhető táplálékmennyiséggel a varjúármádiának, s vonulnia délre, tovább. De maradnak tavaszig. Ezt kellene eltanulni a varjaktól: megélni a semmiből.
Zörögtek a kis utcában a csörgőfák a szélben, csörögtek a szélhordotta, tél közepén, későn hullott, száraz platánlevelek.
Reccsenés hallatszott, földhöz fagyott fakaput nyitott ki egy háztulajdonos. Thakácsnak eszébe jutottak azok az idők, amikor még ő nyitott ki földhöz fagyott kertkaput. (A nyílászárónak nemcsak a hosszabbik oldala rögzített, hanem az alja is – érintkezik a talajjal, szilárdan fogja a fagy –, felső része azonban a kapunyitással próbálkozó erőfeszítései hatására átlósan kileng. Teljes egészében átérzi Thakács a kapunyitás mozdulatát. A kapunyitás kísérletének mozdulatait. A kapurángatás-kísérletét, amikor, juj, odaragad a vaskilincshez a hideg hatására a kipirosodott, fagytól meggémberedett tenyér.)
Ahogy megy Thakács a ködös-zúzmarás időben hirtelen apró madarat pillant meg a fagyos földön: barázdabillegetőt. Nem hisz a szemének. Mintha nyár lenne, mintha vízparton tartózkodna Th., és a madárka pontosan a víz s a part határáról szedegetne félig átnedvesedett kétszárnyúakat (Diptera). Csakhogy tél van, január, és a madár itt szaladgál cikcakkban a Mély-Délen, csonttá fagyott, türkizzé vált füveken. Mit keres itt? Mi az, hogy még nem vonult el? Igaz, a vonatkozó irodalom szerint a barázdabillegető néha áttelel nálunk – mégis abszurdnak tűnik a látvány. Errefelé, az üzemi területek tőszomszédságában, még nyáron sincs barázdabillegető, nemhogy télen. Azaz télen – a jelek szerint – mégis akad.
Kicsit kopottkás tollú, vagy csupán halvány; Thakács nemcsak azt jegyzi föl naplójába, „Jan. 2., 1 db. barázdabillegető”, hanem azt is, hogy „juv”. Hiszen több mint valószínű: fiatal madárról van szó, későn kelt, és a sokáig elhúzódó, enyhe ősz éreztén arra gondolt: megpróbálja helyben átvészelni a telet. (A fiatalok olykor erejüket meghaladó próbálkozásokba is belefognak; Thakács, tizenévesen, egyszer megkísérelte egy nap alatt körbegyalogolni a Balatont. Aztán mégsem gyalogolta körbe, csak félig, de így is elég emlékezetes számára a dolog. Amikor a szubmediterrán mikroklímájú hegyek tövéből a Tapolcai-medencébe érkezett – éjjel kettőkor, az útpadka fehér csíkját követve – szinte arcul ütötte a minden átmenet nélkül több fokot lehűlt levegő, a nagy rétségből kiáradó, jéghideg légáram, a nyílegyenesen futó, halk patakok [sédek] fölött tűnődő köd. Ó, ahogy csillagos-tisztából átvizesedik, határozatlan-feketévé válik a párától az éjszakai ég!)
No, ami Thakácsnak a Balaton-körülgyalogolás volt, az lehet a barázdabillegető számára az itt-áttelelés.
„Mi lesz a billegető sorsa? Hol kóborol naphosszat?”, kérdi (magától) Thakács. Valószínűtlennek tartja, hogy ilyenkor, télen, egyes-egyedül meg tud tenni akkora távot délre, hogy melegebb éghajlatra érjen. Ehhez, ugye, keresztül kell repülni a Dinári-hegységen, elérni a keménylombú fák övezetét – s mindez még akkor is megerőltető egy ekkorka lény számára, ha a határidőt tartva, ősszel elvonult volna, egymást erősítő tagokból álló csapat laza kötelékében. Pedig, ha elérhetné az Adriát, s kiröppenve a betonkikötő fölé, pl. egy sodródó, olajos deszkalapról fölcsippenthetne valamily szerves anyagot… – De hát erről só sem lehet, alea iacta est, a barázdabillegető egyetlen esélye, ha madáretetős helyre vezérli a vakvéletlen. Ha fölfigyel a verebek boldog zsinatolására, szorongástól megszabadult cinkék tűvékony-vidám kiáltásaira, harkály vidám rikkantásaira.
Eltelt a nap, Thakács immár hazafelé haladt. Elgyalogolt a fakapus ház előtt; a kapu aljáról már hiányzik az az odaszögelt, vízszintes deszka, mely a talajjal érintkezve, földhöz fagyva olyannyira megnehezítette a reggeli kinyitást. „Azt a deszkalapot láttam magam előtt, a kikötő olajos vizén”, suttogta (magának) Thakács. „Talán… Talán a barázdabillegető számára mégiscsak sikerül a vállalkozás.”
Thakács ment, ment a mély-dél-alföldi városban, a Dóm, a templom közelségében, az „árkádok alatt” (voltaképp: mellett), és egyszer csak megpillantotta a madarat. Látni eddig sosem látta, de rögtön tudta, most mit lát. A Dóm sólymát észlelte, a minden évben itt telelő vándorsólymot, amint repül lassan, mozdulatlan, kissé behajlított szárnnyal, és eltűnik a könyvtárépület mögött. Nyugat felől lengett a szél, legalábbis félig-meddig, nyugatias áramlással, és e széllel szemben haladt lassan a Dóm sólyma. Kicsit a torony fölött volt, kicsit mellette, pár másodpercig tartott az egész, mihamar eltakarta a madarat a könyvtár – de Th. olyan intenzitással nézte, hogy örök életére belévésődött a látvány.
„Van-e arra esély, hogy továbbadható bárkinek is ez az élmény?”, tűnődött Thakács, fölzaklatottsága csillapodtán; közönyösen jöttek-mentek a járókelők a járdán. „Mintha a Nazca-fennsík egyik, sok kilométeres madáralakja elevenedett volna meg, oly hihetetlen, s egyszersmind oly félreismerhetetlen volt – csak a sólyom, a dóm sólyma épp fordítva, a légtérben tartózkodik, és a földről nézendő. Oly ismert e sólyomalak, oly sokaktól ábrázolt már rajzban-szóban, írásban is, ugyanakkor élőben csak legritkábban látható – s akik észlelik, nem tudják, mit észlelnek, s nem fókuszálnak rá, keresztülfut rajta a tekintetük. Voltaképp nem is látják.
„Tulajdonképpen elcsépelt ez az egész sólyomügy, ahogyan az ufók is elcsépeltek, anélkül, hogy igazi, konkrét ufót látott volna effektíve az egyén. De ha egyszer valaki azonosítatlan repülő tárgyat észlel, égben lebegő, sokáig egyenesen egy irányba menő, majd hirtelen többszörösen irányt váltó csillagot – rögtön megváltozik hozzáállása. „Ufó”, mondja magában az ember, aki ilyet még nem látott. „Persze. Biztos létezik. Nyilván.” – S ásít is hozzá, de amikor megpillantja azt az egyenes irányból egyszer csak vargabetűket leírva repülést változtató jelenséget – innentől másképp fogja föl a dolgot. És roppant nehezményezi: midőn megkísérli elmesélni az ügyet, mások viselkednek ugyanúgy, ahogy korábban ő. Ilyen a Dóm sólyma-ügy tehát. Nem kommunikálható.
Amilyen óriási jelentőségű a közlésfolyamat egyik résztvevője számára, oly semmitmondó a másiknak. Vannak elmondhatatlan tények, amelyeket az avat elmondhatóvá, hogy megtörténnek az emberrel. „A Dóm sólyma…” – ez így, kimondva, annak, aki nem látta még a Dóm sólymát, nemcsak elcsépelt, annál rosszabb: giccsgyanús. Mint a „gyöngyvirágos tölgyes” szókapcsolat. Az ember, amíg nem járt gyöngyvirágos tölgyerdőben, stilizált-bukolikus fordulatnak tartja. Ha ellenben kikerül egy gyöngyvirágos tölgyesbe, gyöngyvirágnyílás idején – egykoriban jellemző volt a Mély-Délre ez a növénytársulás; néhol akad ma is – ezt követve nem szűnik meg fölemlegetni. – Ám többnyire nem kerül ki, így azután… „Aki vándorló antilopnyájat saját szemével nem látott, annak hiába beszél a holt betű”, írta le egy nagy utazó, réges-régen, s idézi Thakács. (Kikölcsönözve a kötet: a könyvtárból, melynek épülete mögött eltűnt a sólyom, a toronyból, a Dóm tornyából lassan ellebegve, szemben a nyugat-északnyugati széllel.)
Felfelé néző leány
Fűtetek-e, vagy mind a konyhában töltitek az estéket?
És a bojler? Kibírja-e a decembert, a januárt, a februárt?
Van-e pénz új hűtőre, vagy a régi nyökög-mokog
tovább? Panaszra nincs ok: legalább négyen vagytok,
egy nyöszörgő nagymama (egy rossz hűtő, ami enni nem ad),
és ti hárman, a nyomorba beleszótlanodva. Még jó, hogy a tévé
anyuka helyett is beszél. L’Oréal, mert megérdemled!
Vagy jöttek új jelszavak? Tégy a gyűlölet ellen! De nem fizeti ki
senki a törlesztőrészletet. Csak Aurelio kéri meg Aureliát reggelente.
És az Európai Parlament megint elhatárolódik. De a csekket
minden hónapban kiküldik: jön a gáz, a villany, a szemétdíj.
És aztán az influenzajárvány, a fogfájás. No és a telefon!
Nem lakik jól rozzsal, kendermaggal,
minden portán pénzzel etetik. Mert talán.
Talán egyszer.
Aurelio hívja Aureliát. No, nézzétek!
Ezeknek a bunkóknak telefonra is telik.
(…)
Kegyetlen ősz tört ránk, eső ostora sebzi a folyót,
tépi a fákat. Én arccal a föld felé, még mindig a sárban:
nem vagyok otthon, és már nem vagyok szabad.
Cserben hagytalak titeket mind, Pistikám.
Mert hol a férfikor nyara? A paripadobogás, a diadalmas?
Csak köddel lakom jól, csalódással, gonddal,
konok nyugtalansággal (két világháború –
kimondani is sok) ebben a kérlelhetetlen őszben,
melynek tán sosem volt nyara.
„most eszméltem rá, hogy túlnagy a csönd”
(Karinthy: Érdi erdő)
A fekete törzsű fenyőfákért Kormos, a piac ura háromszoros árat fizetett, ráadásul tette mindezt csengő aranyban, nem zsák lisztet, túrót, szalonnát dugdosott a kabáthónaljba, nem, a Kormos nem alázott meg senkit ilyesfajta ajándékkal, mert tudta, hogy az étel, az evés nem ajándék, hanem létszükséglet, s ahhoz mindenkinek joga van.
Nem jótét lélek volt a Kormos, hanem virtigli üzletember, aki pontosan tudta, hogyan működnek az emberek, s az emberekben a lélek.
Ha időről időre – mint most, a kutyahideg december derekán – titokzatos csomagok és ládák és csinos batyuk tűntek fel egy-egy hátsókertben, történetesen mindig ott, ahol a nélkülözés lakott, a közvélemény nem habozott ezeket a küldeményeket a Kormos személyéhez kötni. Nem ünnepelték nyilvánosan, nem vivátoztak, ha meglátták, és nem küldtek neki kéretlenül seprőpálinkát a piacon, nem. Szótlan, erős tisztelet övezte őt, és úgy néztek rá, miként a nagyon szent vagy a nagyon gonosz emberekre szokás.
A Kormos tekintélyes termetű, tarkopasz, középkorú fickó volt, arról híres, hogy rőt zsákruhát viselt, afféle barátkámzsát, amit kenderkötéllel erősített meg a törzsén, télen-nyáron komoly bakancsot hordott, feketét, mint a holló farktolla. Mély, dörmögő hangja betöltötte a piacot, eljutott annak minden szegletébe, el a kosarak sötét méhébe, el a kezdetleges mészárszék kampói alatt terjengő, lemoshatatlan vérfoltok közt lavírozó, egykedvű férfiakig, el a picébe, el a padlásra.
S most ott visszhangzik egy ideig a két favágó fülében, amint a térdig érő havat tapossák, gyűjtik a csizma alá; sziszifuszi munka ez, hiszen a következő lépésnél ott vigyorog az egybefüggő hó, amely a fák törzsei közé dermedt. Hol alvó állat alakját ölti magára, egy jegesmedvéét vagy hermelinét, amit az egyik favágó, Klein a fia képeskönyvében látott, máskor inkább széklábak mellé gyűrt parasztinghez hasonlít, közvetlenül lefekvés után, amikor a gazda hazatért a kocsmából.
Klein mellett Szécsény rugdalja a havat, ő is a hóna alá dugott fejszével lépked takarékosan, a vállán foltozott tarisznya függ, a képe ugyancsak szőrös, arca fáradt, a vonások befelé, az arc közepe felé irányulnak, mintha valami titkos erő húzná őket.
De kinek is van kedve szenteste előtt két nappal a nagyerdőben bóklászni, fekete fenyőfák nyomában? A közönséges luc kidöntése hatóságilag tilos (a Kormos át sem veszi, darabolva se, a kéregért se fizet), a többi fa olyan olcsó lett ezen a télen, mióta a Kormos átvette a koncessziót, hogy rájuk nézni se érdemes. Abban igaza van a Kormosnak, hogy véget vetett az ellenőrzés nélküli kitermelésnek – azt ígéri, tavaszra kifundál valamit a kiesett jövedelmek pótlására. De a ma nem hisz a holnapnak.
Klein és Szécsény tehát összedugták a fejüket. Nem kellett sok idő, hogy megállapodásra jussanak: plútófekete törzsű fákra van szükségük, nincs mese.
– A Karom-bányáknál akad egy-kettő – mondta Klein, félig se komolyan, mert a Karom-bányákhoz épeszű ember akkor se merészkedik, ha nagyon muszáj, démoni lények laknak arra, meg mindenféle harapós iszonyat.
– Vagy a Fehér Koponya-hegyen – vágja rá Szécsény, aki egy évvel fiatalabb, ezért egy paraszthajszállal elszántabb, s nála nem dorombol a kemencén három szőke jószág, akik közül kettő még alsóinget visel, mint Klein házikójában.
Ketten ülték körbe az asztal közepén szürkéllő mázas korsót: a falu két legjobb, legderekabb favágója, akik csukott szemmel ismernek minden ösvényt a nagyerdőben, s akik az ördög leheletének keresztelt szélviharból ép bőrrel keverednek ki – míg a Kormos, ez a vörös gúnyás rá nem tette mancsát a fákra, nem is panaszkodtak. Igaz, most sem tették, mert valahol egyetértettek a Kormossal, s a borosedény mellett nehéz mesterség haragudni, ám hallgatásukban a közelgő ünneptől való félelem húzta meg magát, barlangban mélyen alvó medve módjára.
Eldöntetett.
Két nap múlva karácsony, a falu felett sűrű füstfelhők futnak verseny a valódi fellegekkel, nem lehet vitás, ki lesz a győztes, a házak között a várakozás szemnek láthatatlan teremtményei suhannak, éhenkórász varjú, ködfoszlány vagy egyéb, ártalmatlan jelenség formájában.
Klein és Szécsény háza egymás mellett fekszik, s a két favágó ennek megfelelően préseli most a havat, egyelőre orruk, szimatuk után – se a kocsmában emlegetett bánya, se a hegy nem nyerte el tetszésüket.
Ma még ímmel-ámmal próbálkoznak, s ha nem járnak sikerrel, holnap az üres kamra, a csillogó-villogó fenyőfa nélküli tisztaszoba, az üres gyerektekintetek (azért Szécsénynél is neszez egy fahasáb nagyságú poronty) meg fogja változtatni véleményüket a veszélyt illetően. Irány a bánya. Irány a hegy.
A Kormos szenteste reggelén is ott lesz a piacon; tavaly is így volt, jövőre is így lesz. Ott lesz az óriási ajándékhegy alján Kincses Kalmárként, hogy adhasson, osztogathasson – csakhogy Klein és Szécsény gyanakvó. Inkább a biztos, mint a bizonytalan, ki tudja, mit fog kérni cserébe a Kormos, amikor kihűlnek az ünnepek?
– Jó, hogy nem esik – szól Klein, s hangja tompa, akár a piszkos jég a borókák alatt.
– Felőlem eshet, testvér – ellenkezik Szécsény, és meglendíti a fejszéjét, csak úgy, találomra, hogy lássa, nem mutatja-e meg véletlenül a helyes irányt, mint a mesékben a kisfiúnak, akit aranyhoz juttatott.
A nagyerdő járatlan területein tévelyegnek, ahová csak ők merészkednek, senki más.
A bokrok sövényszerűen sűrű falat alkotnak, valóságos labirintus a terep, embernél magasabb, pökhendi-zöld paraván, valóságos szörny, ami egy falásra elnyeli az embert.
A Kormos, így szólnak a hírek, meg akarja óvni ezt a csodát, az élő útvesztőt, ez volt az igazi oka a kisajátításnak, ám a két favágónak esze ágában sincs akár egy gallyacskát is letörni; bocskoruk hersegve harapja a havat.
A fekete törzsű fák talán a fura labirintus mélyén is rejtőzködhetnek, talán csak egyetlenegy darab, de jut is, marad is…
– Arra gondoltam, jó lesz az udvari fa karácsonyra – mondja egy rövid pihenőnél Szécsény. – Egy kicsit görbe, egy kicsit hiányos a lombja, de megteszi. Ráaggatunk pár diót, színes szalagot, és kész.
– És ajándék honnan kerül? És sonka az asztalra? Fűszeres bor, hogy átfényesedjen az éjszaka? Az miből lesz, testvér? A Kormostól? Na, azt nem. Kell az a fa, hiába. Vagy két fa – teszi hozzá komolyan Klein, az örök derűlátó, és szórakozottan végighúzza érdes tenyerét a bokrokon.
Mély, dörmögő morgás kél ekkor a levelek közül, amelyek ragyognak, mint a bronz, meg se rezdülnek, pedig hallják, hogy a nagyerdőben dúlva-fúlva jár a szél. A hang áttör köztük, mint pajzsok között az előrenyújtott dárda, megtalálja az utat – a favágók összenéznek, szemöldökök kúsznak a homlokra, és két fejsze kerül a test elé.
A morgás nem ismétlődik, ám a test akkor is emlékezik rá, amikor tovább haladnak a növények sorfala mellett, egyre beljebb. Egyikük sem teszi szóvá, mit hallottak; a Kormosra gondol egyik is, másik is, összefonódnak ezek a rejtett gondolatok, ám a hó túl mély, a környezet pedig, amelybe behatoltak, még nekik is túlságosan különös.
– A Kormos – szalad ki a száján Szécsénynek, és ugyanabban a másodpercben szólal meg Klein is: – A Kormos – összekoccan a két tekintet, fagyos grimasz, és folytatják: – Kár belé az a fa. De arannyal fizet érte. Csengő-pengő pénzzel, testvér. Az a fa nekünk megteszi, hiába görbe. Az asszony se egyenes, aztán nekem úgyis jó. De nekem egy árva fa sincs az udvaromban, egy favágó ne neveljen fát, mondják az öregek. Az aranyon vehetsz fát is, nem gondolod? Te is vehetnél. Sonkát, fűszeres bort, hogy tavaszig énekelsz tőle, nem szorulunk rá a Kormosra. Az asszony meg kilódít a küszöb elé, testvér. Ki nem állja a hangodat. No, azt meg is értem. Szörnyen károgsz. Csitt!
Hirtelen megritkul előttük a borókabozót, a lombok halvány fényt engednek át, a hó a túloldalról sápadtan kémleli őket, a szavuk elakad rögtön.
Előttük a hó sima, érintetlen, csillogó, akár egy homályos tükör, kedvükre bámulhatnák magukat, ha két elcsigázott, nyúzott férfit akarnának látni, akik szánalmasan festenek – való igaz, hogy a feladat alaposan megviseli mindkettőjüket.
Az egyforma, sötétzöld bokrok csaknem feketéknek tűnnek a vakító felület mellett, és a két favágó talán életében először elgondolkodik: létezik-e az a bizonyos fa, amit keresnek, ami annyira fontos, hogy élet-halál harcot vívjanak érte, a helyett, hogy odasomfordálnának a Kormos elé, kissé meghajlítanák kemény törzsüket, és a jóindulatát kérnék, mint a falubeliek.
A Kormos biztosan hümmögne egy sort, de azután lehajolna értük, és nagy-kegyesen teljesítené a kérésüket… a Kincses Kalmárról soha senki nem ejtett rossz szót még, s nem azért, mert félnének tőle, mert Pöröly, a kovács nem fél senkitől és semmitől, és a medvét példának okáért puszta ököllel fenyíti meg, ha késlekedik téli vackára vonulni, és ő is habzó sörrel teli szájjal áll ki a gazda mellett.
– És most merre?
– Te vagy az idősebb, testvér, menj előre.
De egyikük se moccan, hiába fogy az idő, a hó szikrázik, suhint ide-oda, a sziszegő hang megbénítja őket, noha nem kezdők a szakmában, s míg a Kormos véget nem vetett a pazarlásnak, sok-sok terű fát vittek szét szerte a megyében, sápadt szilt és mogorva gesztenyét keverve az érzékeny akáccal; most mégsem tudják, mitévők legyenek.
A Kincses Kalmár árnyéka vetődik a hóra, s bár tudják, hogy csak fáradt képzeletük teremtette, hátrálnak egy lépést. Majd még egyet.
Egészen addig curukkolnak, míg a boróka apró, de kemény ütésekkel meg nem állítja őket – ekkor Klein előrelendül, Szécsény meg az ellenkező irányba lódul, hogy fedezze társa védtelen hátát.
Hogy ki látta meg először a nyomokat, soha nem derült ki.
Akkor sem, amikor a sör fogta vallatóra őket, nem árulták el a pálinkának sem, a tárkonyos bableves ugyan megingatta Szécsényt, de kitartott; a flódni, amit felesége az ő kedvéért rittyentett a dús asztal közepére, Klein akaraterejét tette a próbára, de hallgattak – hiszen maguk se tudták volna megmondani, mi az igazság.
A nyomok – hatalmas, gigantikus, sötét foltok – egy bakancstól származtak, nem bocskortól vagy félcipőtől (vagyis nem vetélytárs vagy messze kalandozott gombügynök hagyta hátra őket), úgyhogy a favágók azonnal felkiáltanak, gyomorból, amely rémült hördülésre hasonlított:
– A Kormos! – mire válaszul a szabályos bokorfal mögül a már ismerős morgás hangzott fel,
Klein Szécsénynek veti a hátát, társa maga elé tartja a fejszét, s ez a négykarú, négylábú, érdekes teremtmény ebben a pózban kezd egy különös, az óramutató járásával megegyező forgásba, miközben mindvégig tudják, hogy ez a mozgás hamis és értelmetlen, mert csupán a tér egy részét vehetik birtokba…
Aztán Klein (vagy Szécsény megszédül), az összekapaszkodás megszűnik, s ők magukra maradnak, szemben a lábnyomokkal, amik a szűz hómező közepén keletkeztek, és a szemközt lévő sövény felé futnak.
A kettős nyompár belefúródik a növényfalba, elmerül benne. Ha a páros sáv, ez a hóba ejtett obszidián gyöngysor nem volna, a két favágó hangos kacajra fakadna, és szentül megfogadná, hogy ez a látomás a kocsmába való.
Így azonban Klein lesöpri válláról Szécsény karját, és felmordul (a másik csaknem elejtette fejszéjét):
– Menjünk utána.
– Sétálni ment az eszed, testvér? – de Szécsény már lohol is Klein nyomában, mert megsejti, hogy ők ketten rögtönzött csodának a tanúi, és azt minden valamirevaló férfi tudja errefelé, hogy a szerencsét nem csodálni kell, hanem üstökön ragadni. Bukdácsolnak a nyomok mentén, isten ments, hogy rálépjenek, s amikor Klein beleütközik a sövénybe, és vesz egy nagy levegőt, hogy áttörjön, hogy követhesse (s megtalálhassa) azt, aki a nyomokat hagyta, társa szelíden oldalba böki, és súgja:
– Ott a fa. Ott.
– Látom – Klein nem hiszi, hogy látja, ám az idő nem alkalmas az elmélkedésre (rohamosan sötétedik, a szürkület szétfolyik a síkon, és felkúszik a boróka lábszárán), ezért megpördül, és Szécsény tekintetének vonalán a fához rohan, s arra gondol, hogy a törzse fekete ugyan, de nem szurok-, hanem téliéjfekete, s hogy a sötétségbe ragadt fénycsillagok finoman lüktetnek.
Majd arra, hogyan fogják ők ketten lecipelni a faluba, és eljuttatni a Kormoshoz, mert az, hogy otthon tárolják az eresz alatt, mint egy tarkón lőtt mókust vagy vaddisznót, elképzelhetetlen.
Szécsény köhög, és int a szemével, úgyhogy nem töpreng tovább, zsákjába nyúl, kotorászik, szíjat húz elő, Szécsény vállába bök. Iparkodniuk kell, hűvösödik, süvít a szél.
A Kormos hunyorgott az alkony szitáló, rózsaszín párájában, havas bakancsát tisztogatta, egyik lábával a másikat, hümmögött, és fehér szakállát pödörgette (minden ősszel gondja volt arra, hogy növelje arcszőrzetét), de nem nézett rájuk.
– Honnan szereztétek? Egyébként mindegy is. Volt engedélyetek a fa kidöntésére? Igen, tudom, én kínáltam egy bizonyos összeget a fekete törzsűért, és igen, jó summát kínáltam, de… – köhintett, mélyen, zamatosan, aztán az üres piac felé biccentett, aminek egyik sarkában akkurátusan elrendezett csomaghalom tarkállott –, nem figyeltetek pontosan. Ez így törvénysértés. Értesítenem kell a hatóságokat, viszont… – Kormos a két megfagyott arcba bámult, majd csettintett – miért tennék ilyet éppen ma? Holnap folyamodjatok engedélyért a segédemnél, karácsony után meg hozzátok be a fát. Értitek? Vegyetek azokból a dobozokból. Klein! Szécsény! Vigyétek el az összeset.
Kissé később, amikor holtfáradtan bandukoltak, és a házak közé hullt hóra eső ablakfények pici foltjait nézték (s a foltok visszanéztek), Klein a társára sandított, aki lihegve cipelte az értékes fenyő rá eső részét.
– Nem baj, ha én viszem haza? Merthogy ketten szereztük, és…
Szécsény hatalmasat fújt, és erősen megbámult egy alkonyi, égővörös foltot.
– Semmi baj, testvér. Tudod, nekem van egy fám az udvarban. Kicsit görbe, akár asszony, de nekem éppen megfelel.
Mire gondol Sándor Kálmán
Az Úr vagy a Sátán hátán?
Gergely Sándor mire gondol,
Míg Szűz Máriának bókol?
Tabák, kit Tobaknak hívtam,
Ír-e verseket a sírban?
Rájuk gondolok most, rájuk,
Mert idáig száll imájuk.
Alvó kisfiú
Megjött a tél, vagy csak jönni akart? Az első hóesés nyoma napok alatt eltűnt. Száraz hideg dermesztette a fákat, és a ragyogó kék égbolt alatt még a házfalak is csodálkozva dideregtek.
– Menjünk. Húzz meleg sálat, sapkát, indulunk. Ki kell használni az időt. Ha jeges lesz az út, már nehezen mozdulunk ki. Más se hiányzik, mint hogy valamelyikünk elessen! Ebben a korban egy combnyaktörés? Rágondolni is rossz…
Gondosan bezártak ablakot, ajtót, hiszen ki tudja mikor érnek haza…
Az asszony szótlanul kapaszkodott a férje karjába. A férfi a reggel olvasott újság érdekesebb híreit elemezgette, majd elmesélt pár viccet. A nő halkan kuncogott. A kirakatok előtt megbeszélték az árakat, aztán ez a téma is elfogyott. Egy ablakban kis táblát látott meg az asszony.
– Nézd csak! Ez a ház eladó – olvasta hangosan. – Sokkal szebb, mint amiket tegnap láttunk. Ez igazán jó lenne… Ellaknék benne!
A falak élénksárgán virítottak, az ablakkereteket talán éppen az ősszel újították fel. A lépcső aljában két kutya lapított. Összebújtak, hogy ne érezzék a hideget. Az egyik felemelte a fejét, de nem mutatott hajlandóságot az ugatásra, mintha csak tudta volna, hogy a bámészkodó pár nem fog a kilincs után nyúlni.
– Nem jó – rázta fejét a férfi. – Nyolc lépcső van a bejáratig. Nekem kettő is sok. Lefelé még csak könnyen lépek, de fölfelé… tudod, hogy nehéz.
– A bejáratot át lehetne tenni a terasz túlsó oldalára, és ott elfér egy lejtős feljáró. Hátul elég tágas az udvar.
– Nem lehet megoldani. Látod, milyen magasan van az ajtó. Hosszú feljáró kellene. Télen csúszna az egész, mikor bejegesedik. Ha elcsúszol, fel se tudlak emelni.
– Le lehet sózni a betont.
– Lefolyik a sólé és árt a földnek. Azt mondtad, tavasszal virágot akarsz ültetni az út mellé. Gyerünk tovább!
A szomszéd utcában egy kopott, öreg ház állt a sok büszke villa között. Egy éve halt meg a gazda, egy özvegyember. Gyerekei már régóta a fővárosban dolgoztak, nem adták fel az ottani egzisztenciát a vidéki örökség miatt.
– Az egyik ablak kitört!
– Biztos kicsúzlizta valami kölyök. Így van az, ha lakatlan a ház! Jó, hogy le nem akasztotta valaki az ablakszárnyat, ajtót.
– Nem olyan környék ez! A kilincsek is mind megvannak.
– Lehet, hogy szívesen eladnák a pesti örökösök. Legalább meg tudnának osztozni a pénzen. Mi meg rendbe rakatnánk. Tavasszal már hozzá is lehetne kezdeni.
– Nem lehet drága…
– Hátul orgonabokrok lesznek. Lila, fehér váltva. Itt a sarokban meg olyan aprólevelű, amit gyerekkoromban kecske-orgonának hívott a nagyanyám. Gyönyörű, laza, halványlila fürtökkel volt tele a bokor. Az a legillatosabb orgona! Vázában is sokáig kitart…
– Amíg a kőművesek el nem vonulnak, nem érdemes semmit ültetni. Csak siratnád, amit kitaposnak.
– Már nem is kell! Nézzünk körül máshol! Hiába tetszik a ház, az udvar, messze van ez a központtól! Sehol a környéken egy bolt… Egy kifliért három kilométert kell gyalogolni.
– Amit tegnap néztünk… az sokkal jobb helyen van.
– Igen. Ott a sarkon van egy kis áruház, olcsó árakkal. A telken gyönyörű fák. Új házat terveztetünk és megszabjuk, hogy minden fát hagyjanak meg. Árnyékos, hűvös lesz nyáron az egész udvar. Hozatunk egy kocsi homokot. Hadd játsszanak az unokák, ha eljönnek nyáron! Két hinta is kell, hogy ne legyen vita, ki ülhet fel rá. Egy vastag ágra kötjük majd, vagy inkább erős fémlábakat állítsunk? Körülötte virágok lesznek. Talán nárcisz és tearózsa…
– Árnyékban nem lesznek szépek a virágaid…
– Jaj, dehogynem! Majd olyant veszünk, aminek nem kell sok fény. Árnyliliomot. Biztos van más is. Felveszünk egy tervezőt. Kertépítő szakembert. Lehet, hogy cserélni kell a talajt is. Tudod! Az azáleák miatt! Fehér és rózsaszín azálea lesz a kert közepén… és halványlila, amilyent az arborétumban láttunk…
Lassan az utca végre értek. A sarki üzlet már bezárt. Az épület végében elterülő, hosszú telek valamikor egy óvoda kertje volt. Szép, régimódi vaskerítés határolta. Mellette hatalmas fenyőfák sorakoztak, mint a katonák.
– Mint a katonák… – suttogta az asszony. – Mit őriznek? Álmokat? A gyerekekét, vagy a miénket… – felsóhajtott –, a katonák se mindig tudják, hogy mit őriznek…
– Felépítjük…
A fák megadóan bólogattak. Beljebb a terebélyes kerek bokrok, a hirtelen feltámadó szélben dacosan rázták kopasz ágaikat, mintha csak azt jeleznék: Nem! Már nem lehet!
– Fázom – suttogta az asszony és felhajtotta a kabátja gallérját.
Sötétedett. Lassan botorkálva indultak visszafelé.
– Biztosan bezárt már a posta is. Holnap… Holnap feltétlenül meg kell venni a lottót…
Már nyílnak a kertben a hóvirágok,
és zöldell a fű a házunk előtt,
az aranyeső is sárgára váltott,
a Nap sem tart az égen fáradt pihenőt.
Bár fülembe még vad szelek zúgnak,
és ívbe hajlik tőlük az orgonabokor,
ágaik közé apró madarak bújtak,
s a hajnalok szíve még hűvös, komor.
Esténként néha penészszín’ ködök szitálnak,
néhány kémény kormot prüszköl a hóra,
a szobákban a kályhák táncot járnak,
és meleg párát lehelnek az ablakokra.
Ám árkos markát még ezüstre köpte,
pár maréknyi havat szórva a tájra,
és a kinti világot majdnem befödte,
a maradék tél zsebkendőnyi vászna.
De már érzem, gyengül alig botorkál,
felnyög mert a tűzfalhoz vágja a szél,
ott átöleli a csörgő borostyán,
míg fakó szemét le nem zárja az éj.
Vajon mennyim van még hátra,
pár pillanat vagy néhány keserű év,
és szükségem lesz-e angyalszárnyra,
amivel az égbe érhetnék.
Eddig gyalog mentem az úton,
lehajtotta fejem a szomorúság,
mikor szél vonyított szíjas fűzfa húron,
azt hittem enyém a szabadság.
De rab voltam, bár konok, dacos,
a világ foglya lettem, annak lehet,
csak télen mikor a szív fagyos,
és dobbanásába mellkasom beleremeg.
Kitartok még, mert élni szép,
tavaszlányok raknak majd hajamba virágot,
és az istenadta szeretett nép
gyújt szememben gyönyörű lángot.
Most még nem vagyok boldog,
túl sok a kín itt a baloldalon,
lépten nyomon a rosszba botlok,
Istenes kín, de majszolgatom.
Kellene csinálni egy csuda földet,
erdőket, mezőket itt-ott dombokat,
hol a paraszt rögöket görget,
a munkás szikrákat pattogtat.
Hol van kenyér, szólhat a száj,
az új Csák Máték koldusbotra jutnak,
azért mi adunk nekik, ha nagyon muszáj,
bár évekig a szemünkbe hazudtak.
Kellene csinálni egy olyan házat,
ami alatt elfér minden ember,
és ha az ég ellenünk esővel lázad,
egyszer úgyis leapad minden tenger.
Nem, még nem mehetek, sok a dolgom,
tanuljátok meg, hogy milyen vagyok:
más, ezt üvölti folyton torkom,
fogadj el így, ha nem: inkább meghalok.
Ülök a padon egy utcalámpa alatt,
hófehér kalap hajamon a dér,
bámulom a szemközti tűzfalat,
előttem gőzölgő aknafedél.
Melengetem kezem fölötte,
mint apró madár röpke szárnya,
s ujjaim körül hömpölyögve,
lengedezik a könnyű pára.
Hideg van, kéne egy nagykabát,
de fagyos szélből van sálam,
bármerre megyek, nem találok hazát,
rég’ a szívemben lakom, az a házam.
Bár kicsit túlzsúfolt,
rengeteg benne a szomorúság,
volt idő mikor napot súrolt,
most bánt ez a fényre vágyó szomjúság.
Kifakult szememben éjszaka lett,
csendes, nem csillagos hivalkodó,
és úgy bántanak már a reggelek,
akár az arcomra hulló karcos hó.
De egyszer mindennek vége van,
akad egy tasak tavalyi tavaszom,
gyűlölöm a telet, mert olyan arctalan,
ezért a zacskót kiborítom az ablakon.
Zöld fű, kék ég kavarog előttem,
álmélkodik egy aranyeső sárga árnya,
egy orgona ágat véletlen letörtem,
amiért lilán rásikolt a világra,
mely végigrohan a mocskos utcán,
hirtelen felzúgnak a kandeláberek,
emberek, mi volna, ha azt hazudnám,
maréknyi szépért holnap Istenhez megyek.
Kezek (Tanulmány)
Egyszer a Váci utcán találkoztam egy öreg jógival, ő mondta nekem először, hogy „ami innen nyugatra van, az már Európa, ami innen keletre, az még a Balkán.” Egy színes pokrócon ült és a szemetesektől ajándékba kapott sörösdobozokból farigcsált virágforma dohánytartókat. Később megtudtam, hogy a pokróc nem is pokróc, hanem hálózsák, méghozzá nem is akármilyen. Nepálban kapta egy életunt exhegymászótól, aki miután végzett a Mont Everesttel Katmandu sikátoraiban őgyelegve igyekezett megszabadulni mindattól, ami korábbi életére emlékeztette.
– Aki azt mondja, hogy a csúcson kell abbahagyni, az egész biztosan nem mászott még soha hegyeket – fejezte be a történetet a jógi, egy pillanatra sem felnézve a lemezhajtogatásból, majd megkérdezte, hogy érdekel-e a világ legnagyobb földrajzi paradoxona. Igent mondtam, mire ő megismételte, hogy sokak szerint a Váci utcától keletre még Balkán, nyugatra meg már Európa.
Az osztrákok persze ezt máshogy látják, folytatta, szerintük a magyar határtól – vagyis az osztrák-magyar határtól – keletre minden Balkán. Ők már a nyugat, bár úgy hallottam, hogy a svájciak szerint még ők se, a hollandokról nem is beszélve.
Aztán, folytatta, ott vannak a szlovének, még soha eggyel se találkoztam, aki szerint ők már, vagy még a Balkán lennének. Furcsa dolog ez a Balkán, nyugtalan, instabil, nem találja a helyét, a térképeken se. Belenéz a kartográfált tükörbe a kisbabák szemével, majd megérinti az egyik részét, mondjuk az orrát, Görögországot, hogy jé, ez is én vagyok? Szegény, teljesen össze van zavarodva, azt se tudja melyik irányba néz. Olyan, mint az a feltörlőpuli ott a túloldalon az üzlet ajtajában. Mikor felkeltem, már ott volt, azóta meg se moccant, és fogalmam sincs, hol lehet az a vége amelyik harap.
– Ez a világ legnagyobb földrajzi paradoxona? – kérdeztem, de erre csak intett egyet.
– Katmanduban – folytatta – sokféle szerzet megfordul. Az egyikük, egy nagy utazó, tanította meg nekem, hogyan kell hamutálat készíteni. Ő mesélte, hogy egyszer késztetést érzett, hogy elinduljon északra.
Az ember füle tele van kis mágnesekkel, akárcsak a postagalamboké. Azok a madarak még tudják kezelni a beépített iránytűiket, de nekünk már csak arra valók, hogy időről időre teljesen összezavarjanak, meg letereljenek a megszokott ösvényekről észrevétlen, mint valami gonoszkodó kis démonok. A nagy utazóval is ez történhetett, biztos elsétált egy rádióadóvevő, egy titkos katonai radar, vagy csak egy trafóház mellett, és a kis mágnesek a fejében felébredtek mély álmukból és azzal a lendülettel már működésbe is lendültek. Vigyázni kell, a telefonokban is van mágnes!
Az utazó meg csak ment és ment egyre északnak, aztán egyszer csak – anélkül, hogy bármit változtatott volna, hogy bármerre is elfordult volna – azon kapta magát, hogy már délre tart. Hogy a csudába lehetséges ez, kérdezte, de egyből meg is válaszolta: átment az északi sarkponton.
Igen ám, de pár évvel később ismét késztetést érzett, hogy elinduljon. Ezúttal keletre vitt az útja, és képzeld el, bármeddig is ment, mindig csak keletre tartott. Kétszer is megkerülte a Földet, de még mindig kelet volt az irány, nem változott nyugattá sehol, ahogy az észak déllé lesz és vice versa egy idő után, ha az ember eleget gyalogol. Csak ha megfordult volna, akkor tarthatott volna nyugatnak.
A világ legnagyobb földrajzi paradoxona, hogy ha az ember a Földön elég kitartóan megy északra, akkor előbb utóbb délre fog tartani anélkül, hogy megfordult volna, viszont bármennyit is menjünk keletre vagy nyugatra, az irány sose fog megváltozni.
Ahhoz, hogy az ember ne folyton keletre tartson, fejezte be a jógi, nem árt neki irányt váltani. Az irány – mialatt menetel – nem fog megváltozni körülötte.
Pár év múlva ismét találkoztunk Sopronban. Nem tudom, hogy megismert-e, magyar kártyát árult, de minden vásárló mindössze egy lapot vehetett el. Nekem a tök alsó jutott, és talán, hogy felderítsen, vagy csak, hogy ne érezzem magam egészen átvertnek a fagyos utcán megkérdezte tőlem, hogy merre van a Merkúr.
– A mi?
A Merkúr, válaszolta, a legközelebbi bolygó a Naphoz. Nem tudom eldönteni, hogy keletre vagy nyugatra van-e tőlünk. Ott van valahol a Nap és közöttünk mindig, ugye? A bolygóknak nem szokása egymással helyet cserélni… Reggel keletre van tőlünk a Nap, akkor a Merkúrnak is ott kell lennie, nem? Este viszont már nyugatra vannak mindketten… Akkor most hol van a Merkúr tényleg? Keletre vagy nyugatra?
Talán mindkettőre, feleltem, és úgy tűnik nagyon meg lehetett elégedve a válaszommal, ugyanis ezzel a tanítása véget ért, a leckét immár leadta, és én – megesküszöm! – nem láttam őt soha többé azóta.
Gondolom visszament Katmanduba vagy a Merkúrra, bárhonnan is érkezett valójában.
Az apokrif műértés virtuális kódja
Szinte kibírhatatlan ennyi szépség,
Amit tékozol a tudás. Amit az ész hazavisz.
Persze, a legnagyobb a láthatatlan.
Oda tart a fikció, a hit.
Nem determinált, de inspirált credit.
Elegáns elegy. Pozicionálás és lélek.
Az érzékelés legbelső ege.
A reparált mű szemantikai aurája.
A gazdagság, ami végül egylényegű.
A kép és a hang-nyelv egyetlen szájban
Csókolják egymást a hajnal és a villamos áram
Partitúra és hangszer. Két entitás.
Minek elméleti terheket rakni rá?
Minden gondolat mögött egy csillag áll.
A szentség nem morál. Zafír ikon! Te beláttad.
Fiatal nő
„Önöknek talán nem sokat mond: fiatal napfürdőző nő egy szőlőlugasban. Számomra
bonyolult szomorúságot idézett fel, jelenlétnek és távollétnek, tragikumnak
és idillnek pontosan azt az ötvözetét, amire szükségem volt […]”
(Pilinszky János: Síremlék. Színmű egy felvonásban)
átnézek még a levelek fölött
látványod a lugas közébe ejtve
az élesre vasalt mosolyok mellé
egy kopott bőrönd az érveimnek
s az idegen jövő terve
szárnyaszegetten (olcsó repülőjegy)
mikor magyarázkodásunk
leküzdhetetlen kényszere jön-megy
s miért is hívnál hisz itt vagyok látod
(fölvettem már előbb a kabátot)
ezer szigonyát húsodba vágja
a perzselő déli nap
pontos mondatok helyett
éppenhogy beengeded
amit oly jól tudtál eddig és formátlan szavaid
mint szkarabeusz a valamit
úgy görgeted magadban
hát nem szólok én sem
csak megfogom mint egykor a két kezed
és megálmodok egy saját életet neked
kiszórom mind a magasból nézem ahogy hullnak alá
vakító délben könnyű boldogságod
pehely vonzása alatt
ami egy lugasban mégiscsak mozdíthatatlan maradt
vagy ölelsz és húzol magaddal zöld viharban táncolunk
fürdesz a szélben s én megfürdök veled
a ritka levegőn át nézem a csillogó jeget
zengőlégy kering fölötted halkan de sodorja még
s elnyeli megint a sárga a barna a kék
és zuhanunk zuhanunk zuhanunk lassan
hófehér lebegő részecske alakban
te félig éberen
most találsz magadra
csukott szemeid sötét üveg takarta
a szűrt fényben szemhéjad áttetsző vörösét
lemosta riadt tekinteted
csak ülsz kétségeid gyűrött tengerében mint hajótörött
alattad napozóágy s körülötted árnyék remeg
az égre néhány sápadt felhő tapad
s éles szigonyát húsodba vágja
kíméletlenül a nap
Fekvő női akt (Tanulmány)
(Pilinszky Jánosnak)
Szúrós szavak a rég elmúlt időkből.
Apró hullámok a hideg tejen.
Saját fejfádat te faragod kőből.
Alvadt vér a jelen.
* * *
Hold-magányban oldódik az alázat.
Ezüst homályban kínál bor-ködöt.
Széthasított csönd küld nyugtalan lázat.
Behúztad függönyöd.
* * *
mostmár én is csak lefelé megyek
törött tükrök között egyre csak hallgatok
ha kúsznak még felém kifosztott dallamok
régmúlt mosolyok emléke lebeg
Vér ontatott – s ő megszületett
halhatatlanból így lett halandó
egy kisfiú kalapál a szögletes csendben
kinek sebes sors jutott:
egy tenyérnyi jó
Kétely rág: végighallgattuk-e?
magányos kép egy füstös szobában
megszólítanám, de már hiába
halhatatlan lett, és én nem lennék helyében
pedig gyönyörű, amit itt hagyott
Hitszegek Isten műhelyében.
A szobában asztal, s rajta különféle tárgyak, papír, lúdtoll, tinta, tintaszívó por. Ezüst gyertyatartóban gyertya, szorgalmasan ég, fehér, viasz, legördül egy-egy csepp végig a törzsön, a láng hajladozna, ha lenne akármely kicsi légjárat. Ám de nincs. A szobában nem tartózkodik más, csak ifjú hősünk, ő is az ágyon, tartózkodva minden hevesebb testmozgástól. Szeme nyitva.
Az ágy az asztallal szemben, szoba másik sarka, mellette kisasztal, rajta csengő, mellyel lehet hívni inast szükség esetén. Asztalkán üveggömb, benne templom, házak, kis tér, házak ablakában fények. S ha gömböt megrázzák, hull a hó. Csöndesedik, eláll. A fehér lepel mindent belep. Milyen napszak van? Nappal, és a szoba elsötétített. Gyertya lángja lebben, kéz üveggömböt megfogja, megrázza, leteszi, esik a hó.
Távolról csak vad csikaszok üvöltése hallatszik, valamint a templommal éppen szemben álló házban álló bál vidám zsivaja. A fehér lepel mindent belep, vastag hótakaró, mely a költő rút halálhörgését felfogja. Ifjú hősünket szent hév hevíti, átkos költő nemtörődöm, így vére csorog puha hóba le. Golyó fekete, áruló szíve legmélyére hatolt. A hó eláll, ifjú hősünk lóra fel s el. Nagy néma csend, szent hazánk néma csendje.
Kétségtelen tény, ifjú hősünk kedveli költőt, mondhatni gyerekkora óta, hisz barátok voltak. Titkos találkozókon mesélt akkor még tejfogú barátja lányok szoknyájának megemeléséről, valamint érdekes vidékekről, ahol ember még nem járt, csak ő, mégpedig elmés gépezetek segítségével. A titkos találkozókon ifjú hősünk hallgatott, és akkor még kis szíve torkában dobogott az irigységtől, továbbá ezzel az érzéssel testvér gyűlölettől, valamint az erősebbnek kijáró hunyászkodástól.
Valamint később dobogó szívvel olvasta hű lapok botránykrónikáiban költő szédületes hódításait, lényéhez illő hetekig tartó tivornyáit, hősi vadászkalandjait, ánglius mintájú ökölvívó mérkőzéseit, továbbá csodálatos kecsességű lovas bemutatóit. Ifjú hősünk persze tivornyára, nőcsábászati esetekre, medvekalandokra végső soron mit sem ad. Csak éppen költő esetében még jobbnál jobb költészeti művek is napvilágot láttak, mint fekete szemű, életerős gyerekek, telve éles ésszel, életbölcselettel, hol hetyke, hol mélabús érzelmekkel.
Nem is beszélve formai újításokról, olyanokról, melyek minden bizonnyal új korszakot nyitnak a költészetben, nem csak itt a szent hazában, ahol ez persze nem lenne oly’ nehéz, hanem szerte a gaz Európában is! Korszakos emberről, nagy szellemről van itt tehát szó! Nem pusztán egy féktelen természetű egyedről, aki éppen túlbuzgó életkedve miatt az élettel túlságosan is érintkezik, és így ifjú hősünk számára már ízléstelen módon avval beszennyeződik…!
Költő költői tehetsége, valamint bízvást erkölcstelennek nevezhető, ám megbocsátó mosollyal nyugtázható életszeretete sajnos megátalkodott jakobinizmussal is párosul, mely métely oly sok főfájást okoz mindig ifjú hősünknek! A költő, kétségkívül ügyes, őseredetien tehetséges verseivel, aláaknázza társadalmunk oszlopait, valamint oszlopos tagjait. Nőcsábászi külseje, kackiás, barna bajsza, villogó fekete szeme sajnos még a szent hazához hű leányok szívét is gyakran megdobogtatja, amikor sápadozva lesik őt ablakfüggönyön át, ha pompás fehér ménjén éppen arra lovagol.
Személyiségének varázsa, mely kétségen kívül áll, a hű fiak közül is sok barátot, hódolót szerez neki! És ezeket a kapcsolatokat, átkos módon, importált mételyei terjesztésére használja. Egyik gaz nézete szerint például tehetséges, ámde élet-gyenge leányzói és fiai vannak a honnak, s míg ezek fel nem ébresztetnek álmukból, akár erőszakos úton is, addig a szent hazában a gyűlölködő lustaság lesz az úr, és a helyzet annál rosszabbá válik, minél későbbre tolódik az ébresztés. Legelőször is persze nagy élet-habzásra van szükség, hisz az már önmagában is bátrabbá tesz.
Ifjú hősünk persze megbocsátóan mosolyog költő költői filozófiáján. Életgyengeségről ő bizony sokkal többet tud. Ám, másfelől, szerinte ennek az országnak fegyelemre van szüksége mindenekelőtt, becsületes munkavégzésre, vezetők iránti odaadásra, kik feladataiknak kiválóan megfelelnek. Költő erkölcstelen életmódja nem vezet jóra. Igazán könnyű belátni, hogy ehhez az életmódhoz nagyfokú egyéni szabadságérzés kell, mely érzés azonban egyszerűen szólva veszélyes. Mi lesz, ha mindenki bátor, merész és zabolátlan? Társadalmunk alapelemeire hull szét, mely alapelemek felelőtlen módon magukat teljesítenék ki, a szent haza helyett. Egymás után potyognának a világszerte híres, zsíros, fekete földünkre a kis, ámde rendkívül életerős porontyok, kik hangos ordítással követelnék a kenyeret és a tejet, hogy aztán felcseperedve maguk is különféle, most már négyzetes hatványon életerős porontyokat nemzzenek úton útfélen, szent házassági kötelékek, papírok és regisztrálások, hatóságok általi elérhetőség nélkül. Így persze szabad tér nyílik a földön minden rendet, hatalmat elvető, ezért rendkívüli károkat okozó eszmék számára, melyek végül az emberiséget pusztulásba taszítanák! Ámde: ifjú hősünk továbbra is rendkívül kedveli barátját, esztelenségeit, világnézeti tévelygéseit megbocsátva. Olyannyira, hogy kis idővel ezelőtt, hosszas nekikészülődés és négy hónap hősies, felemelő, gyötrelmes küzdelme után kis költői beszélyt hozott létre, mely szerény írásművet elküldte a költőnek.
Aki, lám – köszönhetően a haza türelmének, mely atyai jóságnak is értelmezhető! – szerkesztője egy hírhedt, mételyes irodalmi lapnak. Nos, igen, ifjú hősünk úgy gondolja – miként a mű mellé mellékelt levélben kifejti –, evvel a szerény művecskével talán maga is hozzájárul a szent haza jobbá tételéhez, ha másképpen nem, hát úgy, hogy józan, realista szemléletével, már a művecske szerkesztőség által történő elolvasása által is beférkőzik a métely közé, mintegy ellenmételyezi azt. Igaz, ifjú hősünk nem zárkózik el a közléstől sem, amennyiben persze írása színvonala megüti a mértéket. Ebben a szerencsés esetben ráadásul a most még csupán kacérkodó viszonya az írói pályával komolyabbá válhatna. Megnyilatkozói bátorsága abból fakad, hogy hazához hű lelkének élményei – minden nagyképűség nélkül szólván – kiegészítő jelleggel kapcsolódnak költő költői életfilozófiájának egy részéhez. Köntörfalazás nélkül, velős szavakkal, röviden szólva: ifjú hősünk az életgyengeség témájához képes nagyon mély átéléssel, értően hozzászólni. Mint másképpen gondolkodó, de a gondolatok világában azért mégiscsak kolléga, küldi tehát a művet, mely alant látható, olvasható.
Hősi beszély a régmúltból
Hős írna, de énképe torzult s nem mer. Kezében, mely finom és előkelő, szépen faragott lúdtoll. Hős oly kishitű! Tán bájos kisgyermekként történt vele valami félemlítő eset? Dajkája a kezére ütött, mert a kis mohó ki akarta venni a kakiját a biliből, szétkenni tárgyakon, netán megenni? Mit írna? Naplót, s benne szerelme iránti szerelmét. Vagy levelet, ja kvam pisu, vagy beszélyt, melyben valakinek kiöntené érzelmeit, szerelmét szerelmének megvallaná. Ámde Hős számára mily nehéz ez! Cselekedetig eljutni! Aktivációs energiákat latba vetni! Anticipált cselekvésből tényleges cselekvésbe úgyszólván átcsapni! Mert például mi történt a múltkor is? Állt Hős az ősi családi fészkük előtt és várt. Háta mögött, feje felett, előtte szürke ég, szájából pára gomolygott, csinos kis orra hegyét pirosra csípte az őszi hideg. Nyákos eső esett és feketére rohadt gombák bomlottak tovább az út menti erdőben.
Hatalmas csigák húztak maguk után nyálcsíkot és egyáltalán: a természet a legellenszenvesebb arcát fordította Hős felé, hogy így űzze szerelméhez! Végre szerelmet vallani neki, kezet homlokhoz szorítva ülni csöndes-boldogan pamlagon. Már tíz éve vágyik menni. De mire vár? Arra, hogy lába vinni kezdje az erdőn keresztül, az ősök hajdan büszke hadiútján be a faluba, faluból másik büszke hadiúton a városba be, mely város közepén fényes ház áll, vagyis hát Hős szerelmének laka.
A házba be, a leányszobába be, ahol is ott ül a nagy Ő, s akkor szájat ki s mondani be, Ő-be, neki is legkellősebb közepébe, miről is van itt tehát szó. Vitte lába Hőst? Nos, nem, habár fantom-kinesztéziás érzések azért keletkeztek. Hogy miért? Mert egy másik, egy fantomhős, egy képzelmény lehasadt a valódiról s ment, ment, gyalog, csizmája néha sárba vagy kőre tévedt, s ilyenkor az izmok reflexes egyensúlyozó mozgásokat végeztek, mindeközben a tüdő, valamint a szív nekikomolyodva kapcsoltak rá.
Ment a másik, az énhasadás, se gyorsan, se lassan, igazán szép legényesre pirult a két, kevéssel ezelőtt még halavány orcája, és homlokán apró izzadságcsöppek gyöngyöztek. Mindeközben történt valami tényleges? Nos, nem, mint már szó volt róla, hiszen a húsvér Hős csak állt egyhelyben és várt. Azaz, miközben képzelt önmaga járta az útját, Hősben a már említett fantom-kinesztéziás érzések mellett egy másik, nevezetesen síró, kétségbeesett érzés keletkezett, s minél messzebb járt a másik, annál inkább sírt ez az igazi.
Igen, igen, abban a beteges korban, amely szerencsére már a múlté, ily művelt ifjak szaladgáltak ezen a kerek földtekén mindenfelé, kiváltképpen Hős szent hazájában. Oly ifjak, akik enciklopédikus műveltséggel, széles mezejű önreflexióval rendelkeztek, akik mindig tudták, mit csinálnak éppen, helyesebben szólva, hisz beteges korról van szó, ah, nagyon is tudták, mit nem csinálnak. Ám hagyjuk most ez általánosabb szférát, és térjünk vissza az ősi kúria elé, ahol, ah, Hősünk lelkében sírt csak.
Valójában az esőnyák csöppjei csurogtak orcáján lefelé. Mai, egészségesebb korunkban mi sem egyszerűbb annál, mint elképzelni, hogy miközben a hars, friss, a szellemhős belépett szerelmének lakába, annak is leányszobájába, annak is lakójába, annak is legközepebb szívébe, annak is legeldugottabb kis kamrácskájába, melynek falán Hős árnyképe függött, (honnan szerezte ezt ez a huncut leány, ugyan honnan?), aközben az ősi, ám mostanra már rogyadozó családi kúria előtt Hős enyhén, majd erősebben remegni kezdett, emelgetni kezdte lábait, jobb, bal, látható volt, hogy megpróbálja előre rakni őket, ámde hiába.
Majd nagy sebességgel hátrafelé kezdett menni, miközben két karját előrefelé tartotta, esendően, mintegy könyörögve, ah, te nagy Ő, hát miért nem jössz, miért nem segítesz jöveteleddel egy arra érdemes ifjúnak? Ment, ment, addig, míg bele nem botlott az ősi ház előtt álló szökőkút medencéjének kávájába. S bizony kevés híja volt, hogy bele nem esett. Ámde nem ázott volna el, mert a szökőkútban nem volt víz, csak iszamos falevél-sár.
Hátrafordult ekkor hirtelen Hős, s merőn nézni kezdte a szökőkút szobrát, mely meztelen, ledér nőalakot ábrázolt, ki két kezét hagymakupolaként tartotta feje fölé, bennük cső, melyből néhai szebb időkben büszkén és életerősen fröcsögött a víz. Fogta magát Hős, és nyakába csimpaszkodott a ledér hölgynek. Tette közben, a hölgy keblei között húszegynéhányéve tenyésző zuzmó- és nyálkagomba-telep hősi-nemesi arcába kenődött.
Szó, mi szó, furcsán festett a fekete redingotba öltözött, lakktopános, cilinderes, fehér selyemsálas, sápadt Hős, amint a nála két-három fejjel magasabb delnő nyakába függeszkedve lázasan kiáltja a nagy Ő szent és drága nevét. Ah, ezt írná le Hős, mindezt leírná, egészséges öngúnnyal, illúziók nélkül, mintegy túlemelkedve önmagán. Tudatában annak, hogy ma ily’ dolgok nem történnek, korunk testi, valamint lelki egészsége soha nem volt és nem lesz ilyen magas színvonalon, mint manapság.
Csengő felé nyúlna, inast hívna, hisz lúdtollat még ennél is hegyesebbre kellene hegyezni. Hős némileg bosszús, székről feláll, lép ágyhoz, leheveredik rá. Leverten motyog. Felkönyököl, párás szemmel nézi asztalát, rajta papírt, valamint a lúdtollat. Már megint nem, már megint nem, iszonyú sors. Hős halkan sóhajt, fekszik hanyatt, feje alá kis bőrpárnát tesz, nézi mennyezetet, hosszan, merengve, ámde nem alszik el, agya gondolatokat őröl.
Ez tehát a mű, ifjú hősünk beszélye. De ah, kígyót melengetett a keblén! Az azóta ezerszer megtagadott költő, aki most már halott, az írást egyáltalán nem kollegiálisan visszaküldte, mégpedig kísérőlevéllel együtt, melyben közölte, hogy a mű szerinte érdekes, ámde lapjuk bevallott, vagy ha tetszik bevallatlan céljával szellemi irányvonala nem egyeztethető össze. A kis karcolat – kétségen kívül – komoly lélektani tudással, éleslátással ábrázolja, leplezi le bizonyos ifjak lelki betegségeit, ám lapjuk kiutat akar mutatni, amely kiút azonban ebből az írásból – tréfásan szólva – nem vezet.
A költő, ezzel a visszautasítással mély sebet ütött ifjú hősünk írói lelkén, mely seb feltehetően sohasem heged be, így az írói vér is felhasználatlanul elcsurog. Mindez még nem lenne baj, az írói pályával való kacérkodás legfeljebb kacérkodás marad. Ám a gaz költő, aki jól ismerte ifjú hősünk szerelmi szenvedéseit, mint levelében írta, megszánván barátját, meglátogatta a nagy Őt – addig még nem ismerte őt –, azzal a baráti szándékkal, hogy mintegy megkérje kezét ifjú hősünk számára, beszámoljon neki ama tusakodásról, mely ifjú hősünkben már tíz éve dúl.
A látogatás, amint a fekete lelkű költő írta levelében, természetes és egészséges fordulatot vett, mely azonban ifjú hősünk számára minden bizonnyal baljósnak fog tűnni. Az történt ugyanis, hogy a nagy Ő éppen banánt evett, amikor költő megérkezett, mely cselekedetet a vendég nemi vágyak tudtára adásának értelmezett. Mivel a költő, ifjú hősünk által jól ismert életszemlélete szerint ilyen helyzetben mindenféle elutasítás, fontolgatás bátor egyénhez, eszmékre fogékony lélekhez, szabad emberhez, aki derűsen birtokolja önmagát és így a világot is, nos tehát, ilyen emberhez méltatlan, gyáva megfutamodás lett volna a már említett gyümölcsevés szimbolikáját bizonyos köznapi cselekvéssel elvontságától mintegy nem megfosztani.
Kétségen kívül kéjelgés, ha tetszik, üzekedés lett a dologból, melynek eredményeképpen, ki tudja ezt, a nagy Ő-ék házában nemsokára megjelenhetik akár egy kis életerősen rúgkapáló, barna hajú, feketeszemű, nagyhangú poronty, aki hangos kiáltással kéri a tejet és anyja emlőjét minden alkalommal lappadt-üresre szívja, mely tettel persze eme emlőt fokozott tejtermelésre készteti. Világos, hogy ifjú hősünk számára mindezek a hírek letaglózóak, fájdalmasak lehetnek, ám kétségbe esnie azért nem kell.
Miután ugyanis a költő és a nagy Ő végeztek egymás érzékeinek vizsgálatával, megbeszélték, hogy mindezt ifjú hősünkért tették, evvel a cselekedettel próbálják felrázni őt tehetetlen és olykor - mi tagadás - kissé undorító, féregi ide-oda tekergéséből. A nagy Ő ugyanis a maga részéről maga is szerelemnek nevezhető érzést érez ifjú hősünk iránt, ám büszkeségénél fogva ezt az érzést csak akkor adhatja tudtára, ha ifjú hősünk végre szerelmét bevallja.
Végtére is, ha ezt nem teszi, végképp kinyilvánítja gyávaságát, életgyengeségét, ámde a nagy Ő testét és szabad szellemét ilyen embernek nem óhajtja megnyitni. Mindezek ellenére mégis hűségesen vár rá, kövér combú kisbaba és az időnkénti egészséges, költővel való üzekedés mellett is. Ezért írja meg mindezt a költő az ifjú hősnek, ily kendőzetlen őszinteséggel. Úgy gondolja, ők ketten jó barátok, a köztük fennálló érzelmi kapcsolatok ezt a gorombának is mondható közlési módot lehetővé teszik, sőt, meg is kívánják.
Nos tehát, e hallatlan eset miatt, ezért a társadalom alapjait súlyosan veszélyeztető tettéért kellett a költőnek lakolnia! Lépésével súlyosan megbántott egy ifjút, valamint fájdalmak és kínok özönét zúdította egy derék és becsületes otthonra, melynek szenvedő ifjú hősünk, szülei hű gyermekeként, tagja. Olyan otthonra, mely több ezer másikhoz hasonlóan a társadalom tartóoszlopaként viselkedik a szent hazában.
Mételyes költő ezen kívül elkövette a létező legszörnyűbb bűnt, melyre a pokol legmélységesebb mélyén sincs méltó büntetés. Bele merte juttatni mételyes magját egy hazához hű, nemes, ámde – úgy látszik – rendkívül tapasztalatlan leányba, mely átkos cselekedettel ezt a lényt, kit mellesleg ifjú hősünk továbbra is, ám az eddiginél még fájdalmasabban szeret, a kitaszított páriák sorsára juttatta.
Hisz ezek után ki lesz a haza oszlopos tagjai közül az, aki egyáltalán szóba áll vele, segítő kezével magához, a házasság szent kötelékébe emeli, ahol aztán lényéhez illő, megfelelő körülmények között, valamint káros eszméktől védve élheti le életét, boldogságban? Nos, ifjú hősünk bizony már nem lehet az a hazához hű fi, aki ezt megteszi, és végtelen fájdalommal bár, a drága lény iránt érzett szerelme ellenére, avagy talán éppen azért, akár azonnal tudathatja ezt a tényálladékot hűtlen szerelmével. Miközben elismeri, hogy ő szeretett volna a cselekedet elkövetője lenni, mely így megnemesült volna.
Sőt, távolodván hazafias kötelessége elvégzése után a templomtérről, lován éppen elhaladva a báli zenétől hangos ház mellett, mely házban a nagy Ő is felelőtlen tánctivornyába merült, nos, akkor ifjú hősünk arra gondolt, hogy lovával felléptet a puha hótakaróval belepett lépcsőn, szüggyel szolgákat és a léha vendégsereg több tagját is félrelök, őket lova patájával péppé tapossa, nos, odaléptet a nagy Ő-höz, s még ki sem hűlt pisztolyának csövét hűtlen szerelmének céda kebléhez tartva megöli őt, majd a kétségkívül nem szerelmeshez illő halál után lováról leugorva kedvese immár hűlt tetemére borul, s zokog. S ha a vendégsereg inzultusra vetemednék vele szemben, akkor ő fennhangon kikiáltaná a szent igazságot. Hogy itt egy felelőtlen kalandor, gaz hazaáruló által megbecstelenített, voltaképpen hazához hű leány halálról van szó, ki már ölében mételyeket hordoz. Halálával voltaképpen szent feladatot teljesített, melynek elvégzésében ifjú hősünk csak segédkezett. Hogy tudniillik elpusztítva magát, a benne csírázó, minden bizonnyal hazátlan bitanggá növekedő, embernek nem nevezhető lényt is elpusztítja. Így tehát a vendégsereg tagjai, kik minden bizonnyal a haza hűséges védelmezői közét tartoznak, ne gyilkosságnak tartsák az imént történteket, hanem hősies, önfeláldozó takarításnak. A szívének drága holttetemet vigyék a belső szobába, fektessék fehér selyemágyra, reá pedig, ki itt áll még füstölgő pisztolycsővel, úgy tekintsenek, mint sorsüldözött, némiképp azért hősi és elszánt szerelmesre, aki a mai havas éjszakán jövőjét, boldogságát elvesztette. Álljanak tehát félre, engedjék távozni békén, lovát kötőféken vezetve, lehorgasztott fejjel, a fájdalom súlyától rogyadozva. Amint leléptet a lépcsőn, nézzenek utána és vegyék észre, mily megvetően halad el a hóban fekvő rút másik tetem mellett.
Eme tetem métely, és oka minden bajnak, valamint nyomorúságnak, amelyek elleni harc kezdete most a mai napon ifjú hősünk, végül minden nehézséget leküzdő, nem megroppanó inaira, vállaira szakadt. Ám ha ifjú hősünk nem vetett volna véget átkos költő ténykedéseinek, nemsokára az egész szent haza küzdött volna verejtékezve, rendkívül nehéz harcban a költő által terjesztett kórral, mely erkölcstelenségnek, átkos eszmék terjesztésének, valamint az élet mélysége – ahol annyi a gyanús, csúszós nedv – szeretetének undorító kevercse. Az igazságszolgáltatás, a szent haza törvényszéke minden bizonnyal felmenti ifjú hősünket a gyilkosság vádja alól. Mindenesetre ifjú hősünk most örökre visszavonul az élettől, azazhogy: örökre talán mégsem, de a mai, az életbe való túlságos belemerülés által szerzett piszkokat most majd kontemplatív önmagába merüléssel lemossa magáról. És ezen szennyeződések eltávolításán túl olyan tisztaságot teremt önmagában, amit ha megcselekszik, úgy szellemi emberként, vagyis mint szellem lép ki a küzdőtérre, mert nem kétséges, hogy még ezentúl is szükség lesz hazához hű fiak erős karjára, elszánt erejére, biztos ítélőképességére.
Nos, egy kéz megfogja a gömböt, lebben a láng, esik a hó, Báli teremben zene szól, távol csikaszok üvöltése hallik, költő fekete vére csorog hóba le. Szobában csönd, ezüst gyertyatartóban fehér gyertya, törzsén egy-egy gyertyacsöpp le, le. Pamlag rugója olykor nyikorog. Ifjú hősünk feje alatt párna, szeme mennyezeten ide-oda cikáz. Majd sóhajtva fel, asztalhoz s írna. Lúdtollat kézbe, kinesztéziás érzések keletkeznek. A papírlap üres, lúdtoll mintha máris percegne, de nem. Szú az, ősi mestergerendában. Szú, mely mindent elporlaszt, szú, mely kicsi, ám termetéhez képest tevékenykedése nyomán mily hatalmas változások játszódnak le! Mily rokonszenves egy szú voltaképp. Rág, rág, ősi mestergerenda porlad, ősi idő porlad. Ifjú hősünk fejét csóválva, mosolyogva mereng kis szú hihetetlen ügyességén. Lúdtoll le, hősünk le az ágyra. Csönd, csak percegés és viaszsercegés. Ah, mily jó így, igen, mily jó.
Fine.
A város is olyan rengeteg, mint az erdő
csak csönd helyett zajjal és fénnyel van tele
autók füstjével, villamosok zörgésével,
emberek hangjával, bajával, szerelmével
és annyi az ember, mint erdőben a levél
szóval itt sétálok a Múzeum körúton és
fiatalságom nyomait látom:
hogy szerelmesen ülök a múzeum lépcsőin
hogy sietek a könyvtárba olvasni,
hogy bemegyek egy antikváriumba,
– csakhogy még eggyel több könyvem legyen –
hogy zenével a fülemben megyek az egyetem felé,
hogy Andrissal a lépcsőfordulóban ülünk,
és nézzük a lányokat, akik nem néznek minket,
hogy Józsival beszélgetünk és akkor még nem tudjuk,
hogy barátok leszünk – és azok is maradunk,
ilyesmik jutnak eszembe, ezek az emlékek
ragadtak az épületekre, a fákra, az utakra,
itt a Múzeum körúton, Pesten.
Leányfej
Kikönyöklök Józsi ablakán, ami
a Krúdy utcára és a
Mikszáth Kálmán térre néz
a magasból kicsinyek az emberek
a téren már tele a teraszok, éttermek
beszéd, nevetés száll fel hozzám
furcsa, szokatlan morajként,
rég hallottam ezt…
vajon tanultak valamit a kórtól az emberek?
Nem úgy tűnik…
A szemben lévő házon lévő szoborfej
némán egyetért velem…
megvonom a vállam és tovább bámészkodok
a levegő langyos, virág illatú,
a tavasz simogatja a várost,
minden rendben lesz gondolom
pár sör után…
Leányfej
Balázs késve érkezett a hajóra, ahol éppen Judit születésnapi meglepetés bulija zajlik. A vendégek már átestek az ajándékozási ceremónián, a pezsgős koccintásokon, és most kisebb csoportokra szakadva üldögélnek, beszélgetnek, falatoznak. Halk szalonzene szól. A hajó egyelőre a kikötőben vesztegel. Csak sötétedéskor fog elindulni, amikor a kivilágított város teljes pompájában felragyog. A fiú tekintetével az apját keresi. Mikor felfedezi, odaint neki és elindul felé. Géza egy négytagú társasággal ül egy asztalnál, cigiznek, söröznek. Balázs leül közéjük. – Anya? – Otthon maradt, fáj a feje. – Túl sok beszélnivalójuk nem akad ezután. Balázs feláll, hogy megkeresse az ünnepeltet és átadja neki az ajándékát. Egy képet hozott, amit ő festett. Balázs idén végez a Képzőművészetin. 24 éves, nyúlánk, sápadt, ideges fiú. Már nem lakik a szüleivel. Elköltözött hazulról. Nem bírta az otthoni áporodott levegőt. A szülei, mint a zombik, évek óta csak némán kerülgetik egymást. Balázs a saját neméhez vonzódik. Kamaszkora óta tudja. Sosem próbálta elnyomni magában. Nem tüntet vele, de nem is titkolja. Döntött és vállalja. A barátjával bérelnek közös lakást. Ő is, akár az egész család, jó barátságban van az apja első feleségével, Judittal, aki éppen ma töltötte be a hatvanadikat. Szép kerek évforduló. Vagy, ahogy Judit mondaná, gömbölyű. Amilyen ő maga is. Judit vérbő, harsány, kortalan teremtés. Abból a hatvanból tízet bízvást letagadhatna. Vannak szépen öregedő nők. Judit is közülük való. Fiatal korukban rövid ideig házasok voltak Gézával. Mint tűz és víz. Géza visszafogott, csendes, melankolikus figura, Judit nyughatatlan, mohó hedonista. Hál’ istennek sikerült időben elválniuk és Judit azóta is boldog házasságban él Géza legjobb barátjával, akit ő maga mutatott be neki. Géza is újranősült később, onnan vannak a gyerekek. Balázs a legidősebb, de van két lány is. Azok most nincsenek itt. Az egyik külföldön tanul, a másik éppen kisbabát dajkál. Az első adandó alkalommal elmenekültek a szülői ház nyomasztó légköréből. Géza második felesége pár évvel idősebb Gézánál. Józan, dolgos, kemény asszony, aki hajdani hamvát elvesztve ma már csak a kötelességének él. Vannak férfiak, akik egész életükben szívélyes viszonyt ápolnak elvált feleségükkel, és azon fáradoznak, hogy új családjukkal is összehozzák őket. Nyilván szeretnék egyben tartani a háremet. Géza családja és Juditék gyakran összejárnak, közös programokat szerveznek, megülik egymás ünnepeit. Mindenki mindenkivel jóban van, a felnőttek is, a gyerekek is. Ez így gömbölyű.
Egy nő áll magányosan a hajó orrában és a vizet bámulja. Nem fiatal már, de az alkonyi fényben kirajzolódó sziluettje vonzza a szemet. A hajóhoz öltözött. Matrózcsíkos trikó feszül formás mellére, feszes halásznadrágja kiadja izmos vádliját. Úgy áll ott, mint egy fából faragott sellő a viking vitorlásokon. Mereven kifeszíti magát a víz fölé, csak egy kötélbe kapaszkodik. Senki nem szól rá, nem háborgatják. Egyedül akar lenni. Nem igazán érzi jól magát itt. Csak Géza kedvéért jött. Géza azt képzelte, hogy ő és Judit, az egyeske, azonnal jó barátnők lesznek. Nem hinném, mondta Éva és folyton kibúvókat keresett a találkozás elől. Érezte, hogy soha nem tudna jóban lenni Géza exeivel. Mindre féltékeny volt. Judittal idővel megbékélt, de a jelenlegi feleséget, a ketteskét, még egyszer sem látta. Nem is akarja. Nem kíváncsi rá. Géza gyerekeivel azonban többször találkozott már. A fiú és a kisebbik lány kifejezetten ellenséges vele, de a nagyobbikkal kölcsönösen szimpatizáltak. Géza néha nagy túrákat szervez, melyben több barát és családtag is részt vesz. A természetjárás ártatlan közeg, turista bárki lehet. Nyilvános hely, ahol Éva is elvegyülhet. Ott találkozott a gyerekekkel. Az anyjuk soha nem jött el. Rendszerint fejfájásra hivatkozva kimentette magát. Géza dugdossa Évát, egyedül a volt feleségéhez, Juditékhoz viszi el néha. Ők pártolják a kapcsolatukat. Évának drukkolnak. Éva szenved ettől a sok feleségtől, egyeske, ketteske… Mikor látja be Géza végre, hogy mindegyik tévedés volt? Három a magyar igazság! Éva akar a hármaska lenni. De Géza, bár évek óta tart már a viszonyuk, még egyszer sem szánta rá magát, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba. A hajó lassan eltávolodik a parttól. A színes lampionfüzér tükörképe megtörve locspocsol a hullámzó vízen. A motor egyenletesen dohog, gépolaj szaga terjeng. Hangos tánczene szól. A táncparkett már feketéllik a pároktól. Géza felkéri az időközben előkerült Évát. A nő nem emlékszik, vajon táncoltak-e együtt valaha is. Nem feltételezte a férfiról, hogy egyáltalán tud táncolni, de Géza meglepően jól mozog és őt is határozottan vezeti. Éva átadja magát a tánc örömének, lassan oldódik benne a görcs. A lassú számok alatt odaadóan simul Gézához. Boldog és nyugodt. Jó helyen vannak. Biztonságban érzi magát. Bárcsak mindig így maradna! Lehunyja a szemét, homlokát a férfi vállgödrébe fúrja. Mélyeket szippant a férfi illatából. Mikor felpillant, szerelemtől párás szeme Balázs tekintetével találkozik. A fiú már egy ideje figyeli őket. Nem mosolyog. Egyik cigiről a másikra gyújt, keze remeg a fojtott feszültségtől. Mit keres itt ez a nő? Hogy van pofája idejönni, mikor az anyámnak kéne itt lennie? Egyáltalán, miféle szemérmetlen, nyílt provokáció ez? Balázs alig várja, hogy befejezzék a táncot. Odalép Évához és félrevonja.
– Éva, én valamit nem értek. Hogyhogy te itt?
– Apád hívott. Juditnak születésnapja van.
– Ez egy családi ünnep! Te nem tartozol a családhoz. Anyámnak volna itt a helye.
– Apád nyilván velem akar lenni.
– Eleget vagytok ti együtt máshol. Azt hiszed, nem tudom, mi van köztetek?
– Nem tudom, van-e közöd hozzá, de közlöm veled, hogy anyukád még sehol sem volt, mi már ismertük egymást apáddal. Csak aztán elsodort az élet bennünket egymástól.
– Föl nem foghatom, hogy bírod ezt csinálni?
– Én szabad ember vagyok.
– Szabad? Egy nős ember szeretőjének lenni szabadság? Hiszen az rabság! Megalázó! Téged nem zavar, hogy innen is haza fog menni? Miért nem veszed rá, hogy váljon el, ha annyira szeret téged?
– Ez nem az én dolgom. Az ő döntését neki kell meghoznia. Elnézést, de nem hiszem, hogy ezt a kérdést veled kéne megvitatnom, fejezzük be ezt a beszélgetést!
Géza ezalatt újabb sört rendel és visszaül a barátai közé. Fél szemmel látja, hogy Balázs és Éva a korlátnak támaszkodva élénken gesztikulál. Nem baj, szokják csak egymást! – gondolja. Nélkülem is tisztázódik a helyzet. Majd ők elintézik! Nem hiányzom én oda! Néha félszemmel odapislant, karját összefonja enyhén gömbölyödő pocakján, s magában elégedetten nyugtázza, hogy azok ketten ott, helyette is megvívják a maguk harcát.
A szófán fekvő Madame Greuze
fehér szamáron a városba bevonul
a bolondpátriárka
dolgoznak a mennydörgést villámlást
produkáló színpadi gépezetek
a bábokkal játszó ember játszadozik
május királynéja démoni titkos rubin
hatalmas szörnyalak elnyel és kibocsát
a szalmabábut kikérdezi a bíró
ítéletet hoz és ott helyben kivégzik
kiterjesztett karokkal a repülést imitálja
a pokol mellett a színpad előterében
elkerített tér a tenger szép hajódíszlettel
ez a fa s az a pár virág az édenkert
itt állott a mennyország
ezen a magas emelvényen
az özvegyasszony fekete ruhában
nézte magát a szerelmesek tükrében
a fényes borbélytányérral
felerősített fáklyafényben
krétával rótták a deszkákra az árkot
bearanyozott gyermek hinti szét
a szökőkút vizét
vérrel telt hólyagokat erősítenek
a töviskoronába s amikor koronáznak
végigpatakzik a színpadon a vér
hatalmas szárnyakat és karmokat
visel a sárkány és tüzet okád
festői csoportokban tűnnek fel
a bemázolt arcú szereplők
tarka rongyokból összevarrt köntösükben
a szereplők a város főterén
udvarházak nagytermeiben és várak
csarnokaiban templomokban várnak
megérkezik és felemeli a leplet az angyal
és nincs alatta semmi
az unokáim nem mentek ki
olvasni a barcelonai tengerpartra
nem csak azért mert nincsenek
és ezért helyettük is én olvasok
hanem mert nem Barcelonában
nincsenek hanem Swanseaban
Londonban és Budapesten nincsenek
és mert a könyvben amit olvasok
úgyis ott van a tenger
Tóth Imre nyomán
hányféle hadsereg vonult már be a temetőbe
szétszórt betűk hevernek a tankok sírjai közt
az emberek tudják mi a szeretet
hajnalban fémgyűjtők érkeznek a temetőbe
kerülnöm kellene mindent lehetnék ördögkerülő
vagy ülhetnék az angyallal a kertben
vajon miféle hatalomnak lesz fel- vagy letámadása?
keresem tovább másik részemet
nem tudom hányadika van és talán jobb is így
csak létező és nem létező dolgok vannak
ez már az utolsó felvonulás és úgyis tűz emészt el mindent
tűz tűz tűz a nagy kalpatűz vagy baráti tűz
Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy az arcomra őszinte mosolyt varázsoljak, de érzem, ahol a szívemnek lennie kéne, ott csupán fölhabosodott szennyvíz lötyög. Ezért nem is erőltetem tovább a dolgot. A főutcán már javában zajlik a nagy előkészület a hétvégi vásárra. Bódék nőnek ki a földből, indokolatlan mennyiségben: kürtőskalács, édesség, forralt bor, sálas-sapkás, egyedi kézműves, másolt kazettás, könyves-bóvlis és az elmaradhatatlan grillkolbász–sült csirke–májas hurka trojka. Mivel közeledik advent első vasárnapja, a főutca végébe állított koszorú áhítatot sugároz magából, az persze más kérdés, a lila gyertya helyett miért magentát, a rózsaszín helyett miért citromsárgát sikerült a műfenyők és műtobozok közé tűzdelni. Gurulós bőröndömmel próbálok áttüremkedni a járókelők hagyta szabad réseken. A siker két-három tiszta lépésben mérhető. Topogás, totyogás, és persze a szokásos kiskereskedői vehemencia, miben segíthetek jöjjön ezt nézze, próbálja ki, egy kis kóstolót így ebéd előtt, hova rohan ezt semmiképp se hagyja, ki kellemes ünnepeket. A forralt boros épp akkor kezd neki a föltöltésnek, amikor odaérek mellé. Ötliteres, PET palackos lötty kerül az üstbe, tipikus tablettás, ami köszönőviszonyban sincs a szőlővel, ízig-vérig alsó polcos bor, ami merénylet a máj ellen, az elméről már nem is beszélve. Megcsörren a fickó telefonja, „mondjad baszd meg igen itt vagyok hát tudod hogy van ez mi ja nem hát leszarom majd legközelebb igen igen nektek is hogyne láttam volna kettős kötéssel raktam meg így csak tizenötöt buktam persze baszd meg te is szevasz nektek is boldog kisjézust”. Ünnepi hangulatom emeli gurulós bőröndöm csálé kerekeinek csattogása a repedezett aszfalton. Tíz perc múlva indul a vonatom. Soha nem fogom utolérni magamat.
* * *
Akkoriban még megvolt, de azóta lebontották, és nincs is ott semmi, ami arra a pagodaszerű kis épületre emlékeztetne (vagy utalna) a bevásárlóközpont mögötti parkban. Azt hiszem, az ilyesfajta tákolmány pontos megnevezése a gazebo. Ez, amelyikről most szó van, főleg csövesek és szerelmespárok találkahelyéül szolgált. S ha néhanapján szabad volt a gazebo, magam kapaszkodtam föl a betonszegélyre, s míg a piásüveg címkéjét kapirgáltam, akadt időm elolvasni a különböző firkákat, üzeneteket: „Szeretlek te édes!!” „Itt jártam 2008.10.29.” „Az is hazudik, aki nem szokott” „R+J+V” „fijatal fiú várja már hoty hívdd” „Mindent bevállalok” „Mackó és Dzsizi örökké”. A gazebo a tóparton állt. Már ha egyáltalán ezt a nádassal sűrűn benőtt lábáztatót tónak lehet nevezni. Telente elég könnyedén be tudott fagyni, hamarabb, mint azt elsőre bárki is gondolná. Mivel születésemtől fogva képtelen vagyok a mindenséggel mérni magamat, igyekszem könnyedén megvalósítható célokat kitűzni. Példának okáért tenyérbe simuló lapos kavicsot kacsázással átjuttatni ennek a tónak a túlsó partjára. A táv háromnegyedénél rendre kudarcba (ill. vízbe) fullad a kísérlet, a kavics elmerül és némán süpped bele a nyálkás iszapba. Az utolsó telek egyikén történt. Miután a bevásárlóközpont erre szakosodott részlegén visszaváltottam a koliszobámban fölhalmozódott borosüvegeket és sörösdobozokat, kinéztem a gazebo mellé kacsázni. Talán a befagyott tavon szerencsém lesz. Nem lett. A túlpartra hellyel-közzel sikeresen átsikló kavics megpattant és vállon talált egy kutyát sétáltató hölgyet. Mivel első pillanatra föl se fogta, mi ez a tompa ütés, honnan és miért, volt időm szaporábban verő szívvel és olyan ábrázattal elsétálnom a gazebótól, mintha semmi közöm nem lenne a történtekhez. Talpam alatt halkan neszezett a tegnap hullott hó.
* * *
Plasztikujjak vádló erdejében vonszolom magam, az égen pupillasötét felhők gyülekeznek, azt hiszem, a hitem egyre kevésbé tart ki, már nem vagyunk egymásnak fontosak, a hűséget csöndre inti néhány gúnykacaj. Láncaimtól láncaidba szabadulnék, a vágyam csak ennyi, ó, ha zsenge pókfonál kötne hozzád, ezüstös fényem érted ragyogna, senki másért. Minden oldalát ismerem az égnek, újat senki se tud mutatni. Ha körbenézel, láthatod, a könnyeim lebegő medúzák, a sírás az egyetlen, amibe, ha belekezdek, sikerrel is járok, ugye megérted, ha néhanap elesem, nincs kedvem fölkelni, nekem jó ott feküdni, hagyjatok, hagyjál, én nem tápászkodom, csak hasalok. Ahová hullom, ott maradok. Mosolyoddal hogy kötözzem be a szív sebeit, ha pont a mosolyod az, ami karcol és éget? Egészen összezavar a hajnal. Ilyenkor a csönd is másképp lüktet a homlokom mögött. Más lesz a sóhajok íze, más a látható és láthatatlan tartománya. Hiszen annál többet, mint rendeltetett, sose fogsz kapni.
* * *
Egészen belehabarodom ebbe az ébredésbe, nem tudok vele mit kezdeni, soha nem is tudtam, így hát most se fogok, rabul ejt, magával ránt, lehúz a mélybe, majd földobál a hegyek fölé, zuhanok-repülök, soha nincs egy percnyi nyugtom, olyan vagyok, mint a tengerek alján kódorgó cápa, ez a folyton-mozgás elválaszthatatlan a hozzátapadó folyton-félelemtől, mi lesz én velem, ha nem lesz olyan, hogy én velem, csak ég velem, de ki ég velem, ha fehéredni kezd az éjjelem – –
* * *
Ha lennének titkaid, nekem nyugodtan elmondhatnád. Sokszor a sajátjaimra sem emlékszem, így legféltettebb kincseid nálam biztonságban lennének. Ilyesmikre gondolok, és a sóhajtásaim párafoltokat hagynak az ablakon. Mit rajzoljak? Görbe szívet vagy kövér mosolyt? Vagy kontúrokat a szemközti fa köré? Egy leheletnyire vagyunk csupán az alkonyattól, s nincs miért szégyenkezni: a megsárgult levelek méltósággal imbolyognak odafönt a szélben, s amelyik már lehullott, békére lelt az aszfalton, a járdán, a szélvédőkön, a már napokkal korábban lehullott levelek tetején. Réteg réteg hátán, s erről eszembe jut az a hirdető oszlop, amire évek óta csak ragasztották és ragasztották a plakátokat, aztán nemrégiben valaki isteni elragadtatásában egy jó nagy darabot lehasított az oszlopról, s így láthatóvá váltak a boldog békeidők hirdetményei is – teljesen összekeveredve a jelenvaló nyomaival, és ilyen kendőzetlen, őszinte sorokat (ez lenne a Tiszta Költészet?) lehetett olvasni:
HIRDESS ÉS ZÁRVA FORINT
ÁLJ MEG 017. AUG SZTÁRVEN
BÓNUSZ KON GYUR ARÉ
GNAK MŰKÖDNIE KE
MILLIÓ STOP SORO
De ez a jámbor, kopaszodásra hajlamos fa (valami juharféle vagy talán platán, jellegzetes levelei elárulják) mit sem tud mindezekről. Szent kötelessége foglalkoztatja mialatt idebent a meleg lakásban Coleman Hawkins fújja az I Surrender Dear utolsó taktusait, a közönség tapsolni kezd a szám végén, aztán a pillanatnyi csöndet fölváltja a bemondó hangja, végül az Ernesto Cervini Quartet belekezd a Secret Love című pörgősebb darabba. Nem, ez a fa mindenről lemarad. A télre készül, így a megmaradt energiáival erre fókuszál, és ő maga se tudja, mennyi élet elfér egy-egy lehullott falevél tenyerén – mennyi mélység, mennyi magasság, mennyi kincs és mennyi vágy, mennyi pusztaság és mennyi sejtelem. Azok se tudják, akik lábukkal arrébb pöccentenek egy-egy levelet, vagy arrébb rúgják az avarkupacokat. A makacsabb levelek – színük sötétsárga és világosbarna – nyálkásan letapadnak (kivált ködös-esős időben), s csökönyösen ragaszkodnak ehhez az új, ágon túli élethez, és hálát rebegnek, ha a járókelők még mélyebbre tapossák őket a nedves-csillogó aszfalton. De milyen lehet a csikorgó hideg? Olyan a hangja, mint amikor a bakancstalp belesüppedni képtelen a kavicságyba? Amikor a sóderdarabkák egymást végigkaristolják? A kitartóbb levelek a fa tetején foglalnak helyet. Vagy túlságosan lassú a felfogásuk vagy ellenállóbbak a legellenállóbbaknál is. Még zöldek. Még nem adták át magukat az elmúlásban rejlő csodának. Kitartóan tartják magukat szűkre szabott elveikhez. Halkan kérdem, mi a cél, s az ablaküvegen szétterül ismét egy leheletnyi párafolt. Rajzoljam, ne rajzoljam? Formákat, mintákat követel, én pedig békességre vágyom, s a pattogó fűtőtest (leánykori nevén ócska radiátor) igyekszik, hogy csapongó bhikkuként rátaláljak a középútra, amely megnyitja a szemeket és megvilágosítja az elmét, amely nyugalomra, megismerésre, megvilágosodásra, kialvásra vezet. Aztán pompa nélkül, de csak elérnek hozzám az ablakon túli világ zajai – távoli madarak veszekedése, tülkölés a sarkon, aztán konténerdörrenés meg csattogó kerekek, és ezekre felelve lüktető trombitaszólóba kezd a négy fal közé szorított egyedüllét; mennyivel egyszerűbb lenne, ha jönne egy dühödt förgeteg és egy pillanat alatt megkopasztaná ezt a fát. Nem kellene egy percig se kapargatni a lelkemet, nem kellene viaskodnom azzal, hogyan érjem el a vágytalanság állapotát (persze abban sem vagyok biztos, egyáltalán elérhető-e a számomra) – Vagy a vágytalanság is vágy marad, semmi több – –
A nő megérkezik a felvilágosodás korába
száz napenyészet szétfutó avartüzében
szemek: reinkarnálódik egy kurtizán,
de mintha mégse utcalányka lenne
holt szeretők hasmása tündököl
elém, topázokat találhatsz
hasalja több lelőhelyén,
így vetkezik az égbolt…
szoknyácskák meteorhullása éjjelente,
avagy mikor felhőcske-bugyiját
letépdesi ~ nevet ~ magáról
a dévaj nyári délután…
ölelhetik a latrok
mindössze pár potom pengő petákért…
susol a semmi nyoszolyáján
egy mágneses mező
üvöltő férfiak ~ pár zászlóaljnyi démon ~
acélsisakban dörmögik derékövig
~ árgyélusát! ~ süppedten áradékon,
gépágyukkal az élő tájt lövik
s a béka-kórus zsong, fonák,
a lábnyom csak sekély nyom…
rikácsok, rémlelők, riadt rihiröhik,
véresre marcangolt vad marconák:
roham! hurrá! ~ majd mintha néma,
halk séta lenne s mondanák
e zümmögésbe néha:
míg süppedünk derékövig
dönög az áradékon:
e százezernyi szúnyog ~ brúg a béka ~
legyőz az élet hordaléka
megérdemelnétek lőcs lábaim, cinyáták,
selyembatisztban járassalak, járjatok,
elvittetek ~ ámbár sehol se várták
a jöttömet, kinyíltak ablakok ~
a bűbáj városaiba:
bulvárokon, proszpekteken, ha talpalok
akad csalösvény, kandi kalyiba,
de oly lány, nyelve? mint a zsálya,
mamája Áve Mária?
csak egy! az ég locsálja
tűz termetét! víg vackán hált nem egy ripők,
igaz, hasalja mégse pőre pálya,
a tajték tenger is utána bőg
~ venire gia!* ~ susog a szája…
ledérek arra tán a nők?
* jönni már!
ülünk az Ürgelyuk nevű sötét csehóban, ahol egy jámbor pincérért
kiált ~ hiába ~ a söntésből, ha ~ borzály! ~ aszú vér folyik,
az ablakon meg jégvirág, hja, hó van és űrhideg ~ betört? ~
ily béna, kába netán valamely istenünk? olyik
bicegve-bukdogálva támolyog ma szótlan… a kozmosz műszaki hibái,
lám, a gond ma… a fény befartat, járja vándorútjait,
zihál: ~ e görbe tért naponta róttam, vakarhatom
az ösztökém, na, fojtna, a nap csak fáradt foltokat hajít…
ki ő, ki fejemben lakik? szólongatom: védd magad az életért!
eh, hát, hiába mondom: ki vagy? a végtelen küldötte hírnökül?
emberalatti lény talán? e torzadékokon, itt,
e földi horizonton ember? ki védtelen ~ megsemmisül
(apámnak)
Lehettem ezeregy éjszaka vándora,
hol itt, hol ott forró lehelet,
büszke tudora napkeltének, alkonyatnak.
Származásom biztos sarokkő maradt
a zuhanás pillanatában.
Eltévedtem. Ki visz haza?
Szóval tartottak a fölnőttek:
– Emlékezzél, hogy újra felejthess!
Itt már az egy is több a soknál.
Tégy akár jót, vagy rosszat,
kevés maradsz, harmatcsepp a tű fokán.
Régóta várnak,
igyekezz!
homokdűnék, fügék… pillámon átszüremlik
sok dévaj sütkörész ülep és üledék,
fürdőző déli nők pucér füzére,
a táj étlapja naptányérokon:
tenger gyümölcsei, homárok,
emez szardella-krém, amaz
languszta-löncs lehetne,
angolnáim, belőletek be falatoznék!
garnélarák, na, lám, felém gebeszt…
fejemben mintha fejre állna,
garatra öntene a plázs,
idomzatok inognak ~
vonagló délibábban asszonyok, tevék ~
de jaj, a kétpúpú a nőm tán?
… diéta délután
barátom – Hartmann Ferenc – portréja
beláthatatlan még a pálya – s mintha fájna –
sebaj, a megtett út zihál e férfire,
útközben gondolatom eltalálja:
időnként fékez, majd előz, mire
sok csüggedő erőt merít
tömérdek kátyún át – a vízfej érti-e?
… ismerd járása súlyos lépteit!
kövesse őt akár a kába lába,
a pór vagy szellemi elit
az ethosz magasába…
hol célba ér: nincs visszaút, se jobbra át,
szezám-nyitott: mindenki léha lássa!
egyénisége száz aranykarát,
a tettek nagy kitárulása,
de mindenek fölött – barát
félsz kilépni tán az őszi ködbe, szerte kinn,
mikor a rég elhunytak árnya szembe jő?
ím’ imbolyognak ~ átok? ismeret?
még él ez arc, megismered,
de nem tudod, ki ő…
tántorogsz a félhomályok síkos fényein,
nem sejtve, hogy e docta ignorantia
a láthatatlan jelenléte, lám,
ha ígyen testet ölt, netán
az istenek fia?
mintha mondaná: tudásunk ím’, sejtelmeimnek
könyvbe írott összefoglalója csak,
felismerés… merőben ösztönös,
miként a fény felé röpös,
ha látni kezd a vak
ki az megint… kinek a mindenség ma szűk lett,
vadállat vagy a kerge szél, mi esdekél?
ej, zörgeti a zsalugáterünket…
mi kéne, menedék, elsősegély?
váratlan vendég, kései?
~ dörömböl, nyisd ki! ~ sürget,
ki az, kinek nem jut vacok, se házfedél,
csábítja ajtók fénye, rései,
mögötte farkasok tutulnak…
teremtőm! váltig verdesi
feszülve ablakunknak,
jajong… beszél vagy esdekél?
a zsalugáterünket…
kilincsedbe kapaszkodók az ujjak,
szeméből zambézik zuhognak
Florentius Josephus Ertborn portréja
Egy vasárnap reggel Opti Miska arcmaszk nélkül indult sétálni. Június. Milyen gyönyörű idő van! Az utcák ennek ellenére elég néptelenek, bár még a Covid–19-es vírus is elpucolt. Jó, nem teljesen, az óvintézkedések azért még hatályosak, de ki törődik már velük.
– Jó napot!
– Á, kit látnak szemeim, Sopánka szaki! Ezer éve nem láttam, pedig ugyanannál a cégnél melózunk.
– Csak melóztunk, Opti úr, csak melóztunk, mert már útilaput kötöttek a lábamra.
– A magáéra is? Sajnálom, de hát tudja, milyenek a járványok, ha valahol felütik a fejüket, ott az egészségtől a gazdaságig minden romba dől. Szerencsére nem sokáig, nálunk már visszahúzódozóban van a világjárvány, hála a kormány idejében hozott intézkedéseinek.
– Hála? Mi az, hogy hála? Ez a kötelessége, a szentségit! – káromkodta el magát az ősz hajú, hózentrágeres liftszerelő. – Ami pedig az idejében hozott intézkedéseit illeti, hát arról is megvan a véleményem.
A kerek képű, harmincötödik éve felé kacsingató szaki nem firtatta. Ismerte az öreg véleményét.
– Amúgy, hogy van? Hogy viseli a bezártságot?
– Rosszul. Csak most értettem meg igazán, mit érezhetnek a rabok, akiknek évekig négy fal közt kell élniük. Öröm az ürömben, hogy a többi kirúgott melóssal ellentétben, nekem még itt a nyugdíjam. Nem sok, de valahogy kijövök belőle, no meg gyerekeim, barátaim is vannak, akik, ami igaz, az igaz, naponként meglátogatnak – ismerte el a lapátra tett iparos.
– Hát akkor? Mi a probléma? Az idő folyamatosan javul, a gazdaság, egészségügyi kilátások dettó. Nem adok egy hetet, és meglátja, nálunk is teljesen megszűnik a válsághelyzet.
– Írják az újságok, papolják a tévében, de mi a garancia arra, hogy minden szavuk hiteles? Végül is bizonyíték nélkül bárki bármit állíthat. Ellenőrizhetjük? Nem, még csak meg sem cáfolhatjuk, hacsak nem akarjuk magunkra irányítani bizonyos szervek figyelmét.
– Na ne, hiszen szólásszabadság van. Elnézést, mindig elfelejtem, hogy maga olyan korból származik, amikor még tanácsosabb volt hallgatni.
–Tanácsos az most is, csak maga még nem tudja. Ráér?
– Igen, miért kérdezi?
– Hát csak úgy. Szeretném végre kibeszélni valakivel magamat. Talán tottyanjunk le erre a padra, ha a tisztelt úr megengedi. Szabad? – kért engedélyt Sopánka úr a padon sütkérező napszemüveges öregtől.
– Tessék!
Leültek.
– És a maszkja? Nincsen maszkja, kolléga?
– Bocsánat – köhintett a kerek képű, kék szemű szerelő –, éppen feltehetem, de már állítólag nem kérik. Legalábbis utcán nem, úgy tudom.
– Opti úr, maga köhög. Csak nem fertőződött meg maga is? – sápadt el a hepciás természetű nyugdíjas. – Láza van? Ne hívjam esetleg a mentőket? – tapogatódzott a mobilja után riadtan.
– Kutyabajom, a vállalat mindenkit szemmel tart, és a legkisebb gyanús jelre is azonnal intézkedik. Mi az, meglepődött? Az állam vigyáz ám a dolgozói egészségére.
– Naná, hogy vigyáz, főleg, ha az ő érdeke is egyúttal. Na, meséljen, mi újság a melóban?
– Az emberek nagyon félnek, az tuti. Ki a vírustól, ki a klímától, ki a további leépítésektől.
– Kivéve magát, ha jól sejtem.
– Eltalálta. Ha vigyázunk magunkra, és az állam bácsi sem hagy a sorsunkra, igazán fölösleges majrézni.
– Hej, ha én is ilyen fiatal és optimista lehetnék! Ahhoz meg mit szól, hogy az okosak már a járvány második hullámáról beszélnek, és ha ehhez hozzáveszem a migránsok újabb rohamát, nem a legrózsásabb jövőt jósolok magunknak.
– Majd megoldjuk, efelől ne legyen kétsége. Egyelőre adjunk hálát istennek…
– Nem az államnak? – villantak meg az öreg sárgás fogai.
A férfi ajka idegesen megrándult.
– Már megint kezdi? Hát ezért akarta kibeszélni magát, majszter úr?
– Miért, nem logikus a kérdésem? Ha már ennyire bízik az államban. Szóval, miért adjunk hálát… istennek?
– Hogy végre nem fázunk, és mostanság mi gyártjuk a legmodernebb lélegeztetőgépeket – nyújtózkodott el a padon a palacsintaarcú szerelő. – Kicsit hosszúra nyúlt az idei tél. Már szinte azt hittem, a globális felmelegedés lehűléssé változik. Más szóval egy újabb jégkorszak köszönt a bolygónkra.
– Az bizony könnyen megeshet, de Isten tudja, mit akar, és higgyék el, minden úgy van jól, ahogy ő akarja – kottyantott beszélgetésükbe ekkor váratlanul a napszemüveges öregúr.
– Iiisten? – húzta el a szót a másik öregember.
– Isten. Maga nem hisz Istenben? – ráncolta össze homlokát az öreg.
– Őszintén? Nem nagyon. Régen hittem, most… kevésbé. Eddig úgy néztem rá, mint egy univerzális bíróra, aki pártatlanul, kizárólag cselekedeteink tükrében büntet vagy jutalmaz bennünket. Aztán amikor láttam, mennyi ember ölhet, lophat, csalhat büntetlenül, miközben a jók nagy része börtönbe kerül, éhezik, nyomorog, nos, azóta inkább a kocsmában kötök ki, mint a templomban.
– Szent Habakuk, hogy mik nem derülnek ki magáról! – kiáltott fel Opti úr.
– És maga, fiatalember?
– Én hiszek Istenben, még ha amúgy én sem járok templomba. De már megbocsásson, miért érdekli magát ez annyira? Hittérítő maga, Jehova Tanúja vagy kicsoda?
– Egyik sem, csak egy szimpla nyögdíjas, akár a tisztelt mestere.
– Akkor jó, mert én ki nem állom ezeket. Olyan ragadósak, pfuj, még a házakba is becsengetnek.
– Azok be, aztán otthagynak néhány többször lerágott csonttal – kontrázott Sopánka úr. – Ha ugyan érti, mire célzok.
– Értem. Csupa olyasmiről szónokolnak, amit már milliószor hallottunk, ám megoldást eddig még maga a pápa vagy Donald Trump sem kínált a világnak.
– Nem beszélhetnénk másról? – fészkelődött a fiatal szerelő. – Könyörgöm, ne rágódjunk már mi is ugyanazon a csonton, drága uraim!
– Egyetértek. Hagyjuk ki Istent a témából –, nézett Sopánka úr provokálón az öregúr szemébe –, és beszéljünk reálisabb dolgokról.
Az öreg összerezzent, de nem vette fel a kesztyűt, hallgatott.
– Úgy hírlik, a kormány nemzeti konzultációt szervez a koronavírussal kapcsolatban – piszkálgatta körmeit a szerelő.
– Kidobott pénz, ugyanis ez ellen a vírus ellen semmiféle retorikával sem védekezhetünk, beleértve a maszkokat, lélegeztető készülékeket, meg a többit. Úgy ám, fiatalúr, ezúttal sokkal komolyabb a helyzet, mint bármikor a történelem folyamán. Pedig megéltünk már néhány katasztrófát: pestist, fekete himlőt, kolerát, spanyolnáthát, és valamennyit legyőztük. Csak a Covid–19-et nem fogjuk sohasem legyőzni.
– Komolyan? – ingott meg a férfi önbizalma. – De hát mi van a vakcinával? Hallottak a Remdesivirről, mert én igen, bár az sem lehetetlen, hogy Magyarország még egy ennél prímább oltóanyaggal is előrukkol megelőzve az USA-t, Japánt, mindenkit.
– Először is a Remdesivir nem vakcina, hanem csak egy szimpla antivirális hatóanyag – javította ki az öreg a tájékozott emberek fölényével. – Másodszor miből sejti, hogy azt meg is tudja majd fizetni?
– Olyan drága?
– 982 209 Ft, és ha ez annyi, mennyibe kerülhet majd egy vakcina? Ki tudna-e akár egy vakcinát is fizetni? És a hatékonyságról még nem is beszéltem. A WHO bejelentése szerint ugyanis egyetlen vakcina sem lesz tökéletes, kaszás barátunk tehát, ha nem is olyan mértékben, ezután is kaszálni fog.
– Jézus, Mária, Szent József! – vetett keresztet Opti úr.
– Mi az, csak nem rezelt be maga is!
– Nem én, bár a kilátások, úgy tűnik, még sem olyan rózsásak, mint ahogy a médiában itt-ott lefestik.
– Csakhogy végre maga is belátja, mennyire hiteles ma egy újsághír, úgyhogy javaslom, készüljön fel a legrosszabbra, mert rajtunk már a Jóisten sem segíthet – temette kezébe arcát Sopánka úr.
– Olyan biztos benne? – rázta meg a fejét rosszallóan az öregúr.
– Miért, maga miben reménykedik? Hogy minden állam tudósa és politikusa összefog, és amit a járvány megszüntetése érdekében előírnak, azt be is tartják az emberek, most, amikor hovatovább már két ember sem tud szót érteni egymással?
– Maga nagyon pesszimista. Így persze nem csoda, hogy ennyire, bocsánat a kifejezésért, inába szállt a bátorsága.
– Magának nem?
– Hát… vannak ilyen perceim. Szerencsére nekem van kihez fordulnom – mutatott az ég felé –, akit ismételten a figyelmükbe ajánlok. Próbálják ki, nem kell hozzá más, minthogy időnként összekulcsolják a kezüket.
– Köszönöm, nagyon kedves, és ettől megnyugszik? – füstölgött magában a hózentrágeres szerelő. – Nyavalyás szentfazék, hát magát már semmi sem hozza ki a sodrából?!
– Igen, megnyugszom.
– Szép, és akkor is, ha lassan még a rezsijét sem tudja fizetni, mert ahogy a göncét elnézem magát sem igen veti fel a gazdagság.
– Az nem, de ettől még remekül megvagyok. Egy öltöny a hétköznapokra, másik ünnepekre, öt évenként két nap a Balatonon. Mit akarjak még ezenkívül, amikor másnak még ennyire sem futja a nyugdíjból? Esetleg hírnevet, hatalmat? Badarság. Melyik vénembert érdekli már az ilyesmi?
– Egészség?
– Megjárja. Kis cukor, enyhe vérnyomás-emelkedés, prosztatagondok, de, amint látja, kezem-lábam ép, és elég jól hallok is.
– Uram, le vagyok nyűgözve. Végre egy elégedett, reális beállítottságú úriember, aki csak addig nyújtózkodik, amíg a takarója ér, aránylag egészséges, senkit sem gyűlöl, és még imádkozni is tud. Elárulná nekem is, hogy csinálta?
– Már elárultam – enyhült meg a kopott kabátú öregember –, nem kell hozzá más, minthogy időnként összekulcsolják a kezüket.
– Ja, persze, persze, már emlékszem. Köszönöm a jó tanácsát – savanyodott el az idős liftszerelő.
– Azért nem ártana jobban bízni a jövőben, mert szép-szép dolog a szerénység, különösen egy világjárvány kellős közepén, de a föld forog, és isten segítségével vagy anélkül egyszer mégis csak kimászunk a lekvárból – bizakodott Opti úr. – Magyarán ismét normalizálódik a helyzet az egészségügyben, a gazdaság fokozatosan talpra áll, mert talpra kell állnia, megnyílnak a bárok, iskolák.
– Meg, meg, de meddig? Szerintem fél évig sem tart az egész eufória, mert amint kikecmergünk a bajból, már nyakunkon a második hullám, úgyhogy nem is értem, mi ez a húzd meg, ereszd meg politika, amikor csakis a szigorú elszigetelődés mentheti meg az országot – ragaszkodott eddigi pesszimista nézetéhez Sopánka úr.
– A dologban van valami. A miniszterelnök is pontosan ezt magyarázta tegnap a rádióban.
– Hja, vagy úgy, a miniszterelnök úr. És azt is megmagyarázta, miért nem zárjuk be a határokat is egyúttal?
– Azt… azt nem, csak hogy maradjunk továbbra is otthon, hacsak nem munkába, bevásárolni vagy orvoshoz kell mennünk.
– Azért ma mégis csak kimerészkedett a városba.
– De csak egy órára. Hadd élvezzem már én is ezt a mesés napsütést. Hallják ezt a trillát? – kapta fejét a pad mellett viruló bokor felé Opti úr. – Tri-tri-tri! – próbálta utánozni a madarak énekét. – Hát nem gyönyörű? Hiába, igazából tavasszal döbbenünk rá, milyen csodálatos ez a mi világunk.
– Melyben hol a vírusok, kullancsok, szúnyogok, hol a migránsok tarolják le a földeket, az egyik helyen kiszáradnak, a másikon meg kiáradnak a kutak, belvizek – színezte Sopánka úr a képet faarccal. – Aztán még ott vannak a vulkánok, azok is sorra kitörnek, a hold rázuhan a Földre, és egy madár sem csicsereg többé, garantálom.
– Hát istenem, ez is benne van a pakliban. De mielőtt még bekövetkezne, fürdök egyet az Adriai-tenger vízében. Nem hisz nekem?
– Dehogyisnem, de a szerencsében meg országunk vezetőiben is, akik éjt nappallá téve fáradoznak azért, hogy kihúzzák Magyarországot a csávából, úgyhogy még akár az is megeshet, hogy mi, magyarok találjuk fel a Covid–19 ellenszerét – düllesztette ki mellét a szerelő.
– És ha mégsem? Vajon akkor is az Adriában akarna fürödni, ha tegyük fel, váratlanul előrobogna egy hangszórós gépkocsi a következő szöveggel: Hölgyeim és uraim! Szomorúan tudatjuk az ország lakosságával, hogy megkezdődött a koronavírus 2. hulláma. De nyugodjanak meg, senkinek sem kell félnie, mert a kormány a helyén van, és minden óvintézkedésre felkészült. Addig is nyomatékosan felkérünk mindenkit, aki ezekben a pillanatokban az utcán őgyeleg, menjen haza, és csak halaszthatatlan szükség esetén hagyja el az otthonát.
– Még egy karantén? – döbbent meg Opti úr. – Mikor lesz már ennek vége, anyukám?
– Jó kérdés, de ennél is jobb, ha azt kérdi, mekkora ereje lesz a 3–4. hullámnak, amikor a fertőzöttek száma már ma meghaladja a 15 milliót. Már amiről mi tudunk, amiről meg nem, az több száz millió szerencsétlen, akik közt akár én vagy maguk is lehetnek.
– Meeeennyi? – állt meg benne a lélegzet.
– Több száz millió. Úgy ám, pajtikám, ma több száz millió, jövőre… El tudja képzelni, hány milliónál állunk meg egy év múlva?
– Hánynál?
– Egynél sem, mert már nem lesz, aki számoljon – közölte Sopánka úr rekedten.
– Ki állítja? – igyekezett úrrá lenni idegességén a fiatalember.
– Az országos tiszti főorvos. Persze ő is tévedhet. Vagy ez nincs benne a pakliban?
– Bocsánat, hogy megint közbeszólok… – köszörülte meg torkát a galambősz öregúr –, de igazán nem értem, miért lombozza le folyton ezt a jóembert. Kétségtelenül válságos a helyzetünk, de nem reménytelen. Legfeljebb csak azoknak, akik már imádkozni is elfelejtettek. Maga még tud, kedves Opti úr?
– Képzelje igen, és félni sem félek, csak egy kissé meghökkentett a mester úr… rémálma. Igaz, hogy a Bibliában is olvastam effélét, de már a miniszterelnök és az államelnök is kijelentette…
– Tudom, hallottam. És maga tudja-e, mit szokott ilyenkor mondani Hacsek a Sajónak?
– Mit?
– Slussz, ez a téma be van fejezve – futotta el a méreg a cingár, hosszúnyakú szerelőt. – Magának az agyát, barátom, teljesen átprogramozta a média.
– Viszontlátásra! – állt fel ekkor váratlanul az öregúr. – További kellemes csevegést! – billentette meg kalapját, és botjával tapogatózva eltipegett.
A liftszerelők megrendülve bámultak utána. Csak most vették észre, hogy vak a szerencsétlen.
– Köszönöm a beszélgetést. Egész jól eldumáltunk, de most már nekem is mennem kell – sietett haza Opti Miska is, hogy fertőtlenítse az arcmaszkját.
Kiskoromban azt hittem
Minden ember a világon
Száz évig él
És elkezdtem a naptáron
És rongyos spirálfüzetben
Számolgatni hogy
Hány napom van még
Például hogy harminckétezer
Nécázötvenöt és
Minden nap alig vártam
Hogy lehúzhassak ecámot
Minden reggel ez volt
Az első gondolatom és tettem
Azt mondtam Macinak
Az a baj hogy nem
Húszéves mint én
De pár másodperc múlva
Rájöttem hogy miér nem
Inkább én vagyok
Negyvenöt mint Ő
Szia, Kislányom.
Szerencsésnek mondhatod magad
Amiért nem kell küzdened
Saját életeddel és haláloddal
Te jártál jobban kettőnk közül
Előttem állsz rámveted
Mosolygósíró tekinteted
Én simogatom hajad arcod
Magamhoz szorítalak hogy
Érezzük egymás szívverését
Te jártál jobban
Mert sohasem szülec meg
Sosem olvasol semmit tőlem
Sohasem ismersz meg
Csillogó fehér ruhácskád van
És érdes tenyeremben pici ujjaid
Szerencsésnek mondhatod magad
Hiába nem jáchatok veled
Nem fertőz meg az emberiség
Így mindig tiszta és gyönyörű leszel
Nem esel el az udvaron
És sosem örexel csúffá
Nem lesz játékmacid színes ceruzád
Udvarlód boldoxerelmed
De ocsmány részegségeid
Drogozásod titkolt abortuszod sem már
Nekem mindixép marac
Csodálatosabb bárminél
Az egész kurva világegyetemben
Szeret(né)lek.
Szia, kislányom.
Magyarország egy
Nagy tócsni (alakra)
Valaki mindig beleharapott
Mostanában meg csak
Lenyalogatják az ízét
megrágják
És kiköpik
Most már tényleg
Meg akarok őrülni
Akkor nem lenne
Gondom többé semmi
A magát összevizelő
Alkoholista címre
Pályázni kéne
Egy írásos beadvánnyal
Én a bankkártyán meg
A mobiltelefonnál
Elakadtam – egyiket
Se tudom/akarom kezelni
Reménykedek benne hogy
Nem más
Gondolkodik helyettem
Magamra sem számíthatok
Sorsomnak a foglya vagyok
Kígyó vagyok saját keblemen
Minden tettem csak
Az előző tettek következménye
Dögöljön meg Hegel
Semmilyen lavinát
Nem tudtam elindítani
Nem tudtam befolyásolni
Semmit a világon
Lábnyom vagyok a homokparton
Mit hamaros
A víz elmos
dögöljön meg baudelaire
Lelőttem magam egy pisztollyal
Miben a töltény nem megöl
Hanem feltámaszt
dögöljön meg hemingway
Nincs célom
Nincs jövőm
Amit nyújtottam
Elherdálták
Amit kaptam
kidobáltam
Szemét vagyok
De nem szemetebb a világnál
dögöljön meg t. s. eliot
dögöljön meg shelley
dögöljön meg ginsberg
és dögöljön meg mindenki
aki ezeket szereti
1.
Mindazt, ami velünk történt az utóbbi néhány napban, képtelenség összefoglalni néhány sorban. Mindamellett úgy érzem, hogy mégis le kell írnom néhány gondolatot, mert talán így – rendezetlenül is – jelent még egyszer valakinek valamit.
Sajnos számunkra már csak ez a kevés vigasz maradt, s a dolgok állását tekintve le kell mondanunk a megmenekülésünkhöz fűzött legkisebb reménymorzsáról is.
Kapcsolatunk a földi központtal négy hónapja megszűnt. Különös volt. Úgy ért véget a beszélgetésünk, ahogy egy felrobbant gép pilótájával szakad meg a kapcsolat. Azért különös, mert most mi vagyunk a gép utasai és hiába szólítgatjuk a központunkat, készülékeink süketek. Élelmünk fogytán, s ha nem áll szándékunkban felfalni egymást, akkor nem lesz más választásunk, minthogy öngyilkosságot kövessünk el. A magam részéről erre felkészültem, bármennyire is idegen a gondolkodásomtól az ilyesmi. Hatan vagyunk. Emberek. Emberek voltak, akiktől elváltunk, akiket elhagytunk, illetve akik valamilyen okból elhagytak bennünket. A fülemben csengenek még az utolsó beszélgetésünk mondatai. A szakmai dolgok megtárgyalása után személyes jellegű ügyekről kezdtünk beszélgetni. A családosok a gyermekeik felől érdeklődtek, én édesanyám egészségi állapota felől tudakozódtam, mivel rosszullétre panaszkodott szegény, s igen rossz színben volt, amikor kénytelen voltam megválni tőle. Remélem immár jobban van. Ámbár, mitől lenne jobban, amikor négy hónapja nem tud rólam semmit?
Larsson a focieredményeket kérte. Ekkor éktelen nagy recsegés… összenéztünk.
Azóta csend. Csend! Csend!
Hogy mi történhetett, arról van fogalmunk, de valahogy nem akarjuk elhinni. A Földet megsemmisítette egy atomháború! Egyfolytában hívjuk őket, válasz azonban nem érkezik. Az első napokban, ha eszünkbe jutott is, hogy ez a végünket is jelenti, komolyan aligha vette egyikünk is. Nem akartuk ép ésszel elfogadni, hogy így legyen.
Nem áll szándékomban részletesen ecsetelni, hogy milyen lelki változáson esett át a társaság. Elég annyi, hogy két napja láttam, amint az örökvidám Szása felállt a helyéről, az asztalhoz sétált, papírt tett maga elé és írni kezdett. Tudtam, hogy az utolsó üzenetét fogalmazza.
Kinek?
Éva tegnap vetett papírra néhány sort. Valószínűnek tartom, hogy a gyerekeitől búcsúzott. Elbúcsúzott tőlük lélekben. Talán küldött nekik egy-két jó tanácsot, mint aki biztos abban, hogy a levelét rövidesen megkapják. Azóta vörösre sírt szemekkel járkál köztünk, s a férjével úgy viselkedik, mintha nemrégen szeretett volna bele. Szegény John mivel tudná vigasztalni? Gyakran hallom tőle: „Ne aggódj a gyerekek miatt! A testvéred nagyon szereti őket. Mindent megkapnak tőle. Biztos vagyok benne, hogy tisztességes felnőttekké neveli őket.”
Megpróbálja ilyekor bizakodóvá varázsolni az arcát, de látom rajta, hogy már csak azt nem tudja eldönteni, hogy előbb ölje-e meg magát, mint a felesége.
Számomra értelmetlen dolognak tűnt, hogy egyikünk-másikunk még ebben a helyzetben is tisztességről, dicsőségről és felelősségérzetről beszél, ha nagy néha megszólal. Még itt és most sem tudtunk más témát választani, mint amiket unos-untalan szajkóztunk egymásnak a Földön.
Tisztesség, haladás, dicsőség, szabadság…
Most, hogy kiszakadtunk a társadalomból, most, hogy elérkezett az utolsó néhány óránk, nevetségesnek tűnt számomra, ha valaki ilyesmiről beszél.
Amikor leültem ezt a levelet megírni, úgy gondoltam, hogy néhány sort írok csupán. Most azonban érzem, hogy képtelen vagyok ellenállni a kísértésnek, hogy elmeséljek valamit az életemből. Talán azért, mert semmivel sem volt különb, sem rosszabb, sem jobb életem, mint az átlagembereknek. Ha egykor majd talán olyan valaki kezébe jutnak ezek a sorok, aki még emberekkel nem találkozott, az én életemből nyugodtan általánosíthat.
Apám hivatalnok volt, anyám munkás. Apám korán meghalt. Anyám mesélte, hogy akkor háború volt. Apám a háború kitörése után három hétre meghalt. Nem emlékszem az arcára, sem az alakjára. Csak felvételeken láttam őt.
A háború mindössze hat hétig tartott, de több millió emberéletet követelt. Hatalmas területek váltak hosszú időre lakhatatlanná, és soha senki nem tudta megnevezni a győztest. Ilyen ugyanis nem volt, csak a politikusok szerint. Az emberek szerint csak vesztes volt: az egész emberiség!
Anyám három év múlva ismét férjhez ment. Az új apám mérnök volt. Sokat köszönhetek neki, de ennek ellenére sohasem tudtam közel kerülni hozzá.
Elvégeztem a kötelező iskolákat és utána jelentkeztem repülőnek. Öt évig tanultam a főiskolán, azután egy majdnem ötvenéves gép parancsnoka lettem. Büszke voltam nagyon, és az én anyácskám is borzasztóan büszke volt rám. A szomszédokat összekiabálta, amikor az újságokba is bekerültem egy véletlen folytán. Egyszer azzal fogadott, hogy látta a gépem, amint éppen a házunk fölött repült el, és neki olyan jó érzés volt tudni, hogy az ő fia uralja azt a masinát. Meg hogy azoknak, akik velem repülnek nincs mitől félniük. Ilyesmiket, meg ehhez hasonlókat mondott, s közben borzasztóan félt. Félt attól, hogy eljön az idő, amikor nem térek többé haza. Hozzá! Magam előtt látom most is a hintaszéket, amelyet mindig kitett a teraszra, ha a teendőit már elvégezte és hátra dőlve benne csak az eget kémlelte. Odaképzelt engem minden arra repülő gép fedélzetére. Idővel egyre modernebb gépekre kerültem, egyre távolabb a Földtől, az emberektől, anyámtól.
Néha a tárgyaknak különös jelentőségük van. Kedves tárgyaim vannak itt is, otthon is. Kedvesek, mert szép, kellemes élményeket juttatnak eszembe. Persze néha fájókat is.
A székről anyám, az óráról Klára, a nyakláncról Kata, a fülbevalókról Tom jut eszembe. Na, és persze a történetek, melyeket most részletezni vajmi kevés értelme volna, mert mit is jelenthetne egy történet valakinek, aki sohasem ismerte ezeket az embereket. Még a Földet sem!
Klára órájáról mégis mesélek, mert az akkora volt, hogy nem is lehetett hordani. Nem is hordta, csak megmutatta, amikor felmentem hozzá. Azután egyszer, amikor már ki tudja, hányadszor késtem el a randevúnkról és ráadásul nem is akartam beismerni a késésemet, azt mondta: „Ide figyelj! Te hazug! Hát, én a nyakamba fogom akasztani az én ezeréves, hatalmas órámat és ha ismét későn jössz és azt állítod, hogy öt perc még van is a megbeszélt időpontig, akkor én úgy fejbe foglak vágni azzal az őrült nagy órával, hogy belesántulsz!”
Persze, elkéstem legközelebb is, neki meg ott volt az az óra a nyakába akasztva, de mégsem vágott fejbe vele.
Vajon mindezt csak egy óra látványa juttatta eszembe, vagy én már soha nem tudlak elfelejteni Klára?!
Mennyit vitatkoztunk szocializmusról, kapitalizmusról! Vajon volt-e?
2.
Itt véget ért a levél. Végzett a felolvasásával. Felnézett a hallgatóságra. Tekintetét nyugodtan és igen lassan hordta körbe. A döbbenet, mely az arcokra kiült, kis időre megnémította.
Amikor elindult, hogy megtartsa a beszámolóját, alaposan felkészült, hogy milyen szavakkal fogja majd felolvasását kommentálni. Most csak állt. Két kezével az előtte levő papírokra támaszkodott, mint amikor valaki bele akar préselni a bőröndbe még egy utolsó ruhadarabot. Harmadik kezével megtörölte álla alatt a homlokát. Érezte, hogy lassan ismét élet költözik a testébe. Két szemét behunyta, de a többivel még mindig a hallgatóságot figyelte.
A legnevesebb tudósok gyűltek össze, hogy meghallgassák a beszámolóját. Hat éve, amikor vállalta, hogy megfejti az ismeretlen jeleket, maga sem remélt ilyen gyors sikert. Most itt áll a meghatódottságtól átitatódva.
Lassan beszédre zárta mirigyeit.
– Hat éve ismeretlen tárgyat fedeztünk fel, mely a világűrből érkezett és szállt le bolygónkra. Ezt a szerkezetet alaposan átvizsgáltuk és a munka során talált leleteket gondos vizsgálódás tárgyáva tettük. Engem ért az a megtiszteltetés, hogy azt a munkacsoportot vezethessem, melynek feladata volt, hogy egy jelsorozatot megfejtsen. Akkor még csak feltételeztük, hogy egy intelligens üzenetről van szó és nem valamiféle díszítésről egy lapos tárgy két oldalán. Nos, minden kétséget kizáróan megállapítást nyert, hogy a szerkezet és vele együtt ez az üzenet a világűrből érkezett.
Ekkor kis szünetet tartott és egy adag kénsavat töltött hátsó mirigyeibe.
– Hogy mi célból és hogy kik küldték – ha ugyan tudatos cselekedetről van szó –, az majd újabb kutatások tárgyát fogja képezni. Nos! A jeleket megfejtettük és tartalmát az imént ismertettem! A szövegben ott sem tértünk el a kódok által behelyettesített betűktől, ahol egyébként számunkra értelmetlen sorrend alakult ki. Nem tehettünk mást, hiszen a szöveg kilencven százalékában értelmes mondatokat kaptunk. Egyértelműen kiderült, hogy a szerkezet egy idegen civilizáció terméke. Hogy honnan érkezett, hogy kik küldték, ma még erről csak találgatások folynak. Még hosszú és kemény munka vár ránk, ha meg akarjuk fejteni ezt a titkot. Biztos vagyok benne, hogy meg fogjuk fejteni. Az első nagyon fontos lépést megtettük azzal, hogy jeleiket sikerült áttenni a mi betűinkre. Ha a következő időben sikerül majd megtalálnunk az olyan szavak értelmét, mint „tisztességes, dicsőség, szabadság, felelősség, háború, szocializmus, kapitalizmus”, szóval, ha megtalálnánk végre ezeknek a szavaknak az értelmét, akkor – úgy hiszem –, nagyon közel kerülhetnénk a végső megoldáshoz!
Derékszögben hátrahajolt, s mind a hat kezével szorítani kezdte pórusait. Így állt ott szótlanul percekig, mert gondolatban a csillagok közt utazott. Bolygóról bolygóra ugrott, valamennyit feltúrva, valamennyit átkutatva, hogy végre rátaláljon azokra a kedves valakikre, akikkel együtt róják a világűr végtelen, unalmas útjait.
A hallgatóság morajlására tért magához. Kezeit lassan leakasztotta, visszatért egyenes állásba, s egy kissé még kábultan kigurult a teremből.
Felfelé néző öregasszony