kortárs

KÖVES ISTVÁN

Aki állt már a rámpán

(Ready to die)

Nehezen indul ez az évezred, olyan döcögősen,
ami szégyen megesett, sehogy sem képes múlttá válni,
tanulsággá márványosodni meg már végképp nem.
Ketrecünkről eltűntek a rázható rácsok.

Előttünk vagy mögöttünk csapódik a kapu, egyre megy,
nem gőzölgő titkok, csak bolyhos sejtelmek gomolyognak,
mint régi könyvben, minden lap alján, kiemelten
ott olvasható a következő oldal első szava: szabadság.

Minden elhagyható, csak az adósság nem,
Szókratész kezében a méregpohárral így rendelkezett:
Kritón, ne feledd, Aszklépiosznak még tartozunk egy kakassal!
Mindig meg kell fizetni a kölcsönt, s mindent, ami jár.

                                    *

Saját halált csak az remélhet
Ki mert saját életet élni
Saját halálra csak az számítson
Saját halálra csak az számíthat
Aki merte saját életét élni
Aki saját életét merte élni
Saját halál csak saját életet követ

                                    *

Mint tengerből kiemelkedő új sziget-világrészről
hullámokba visszahulló sziklaszirtet, csobbanót,
hordom magamban őket. Mind. Újraszülhetetlenül.
A többiek halálát nem érdemeltem.

De nem érdem díja, hanem kialkudott bér,
ígéretszivárvány, hit, remény mit sem ér,
csak tartás, büszkeség, ne riasszon az üres ég,
kerek szolgálat, létviszony.

A néptelen, kies tájban futó néma főúton a kátrány
hogy mégse legyen annyira vészjósló látvány,
a sáros tócsákhoz rendeljük vidám kispapok sorát,
békaugráshoz emelt reverendával, integető karinggel.

Maradt még márvány Mauthausenben, ha arra jártok,
nézzetek magatok elé, a szemüvegek, ha törötten is,
valahogy mindig előkerülnek, még a gyerekeké is.
Meg a félretaposott mamamamuszok.

                                    *

Aki állt már a rámpán, kutyaugatásban,
nyakát behúzva, fejét leszegve, az érti,
aki nem, vagy éppen hogy őrt állt ott,
azt a föltúrt emlék, lehet, önérzetében sérti:

Nehezen indul ez az évezred, olyan döcögősen,
nem gőzölgő titkok, csak bolyhos sejtelmek gomolyognak,
ígéretszivárványok fölött riasztón üres fenn az ég,
a kölcsönt, tetszik, nem tetszik, meg kellett fizetni.
Saját halál, csak saját élet után remélhető.

Sárkányfogvetemény

BALLAI LÁSZLÓ

Marika és Zsuzsika

Az ember betér egy vendéglőbe, unottan lapozgatja az étlapot, mire végez, jó esetben előkerül valaki, hogy „Sikerült választania?”. Nem így a régi étkezdében, a Csikágóban (ahogyan a Dembinszky–Rottenbiller–Murányi és Peterdy utca környékét nevezték). Ott, ha lenyomják az ajtókilincset, ketten is a vendég elé perdülnek: Marika és Zsuzsika. „Itt foglaljon helyet.” „Ide parancsoljon.” És már alá is tolják a széket valaki másnak az asztalánál, akit a pincérhölgyek nagyon udvariasan megkérdeznek, megengedi-e, hogy odaüljön hozzá az új vendég. Ha szerencséje van, akkor a Csikágó matuzsálemeinek egyikével étkezhet együtt, Dénes bácsival vagy Péter bácsival.

Dénes bácsi arról mesélt, hogy nyomdász volt, és szocdem. Ő is részt vett az 1930. szeptember 1-jei tüntetésen. Az meg volt szervezve. Emlékszik is a párthatározatra: „A gyárakból, műhelyekből a munkásság kivonul és végigsétál a főváros főbb útvonalain. Ügyelni kell arra, hogy semmiféle rendzavarás vagy rombolás ne történjék, és ha történne ilyen, meg kell akadályozni őket.” Tizenegy órára megtelt az Andrássy út. Az volt a látvány. Mindenfelé elleptük az utcát, azokkal együtt, akiknek nem volt munkája, de kalapács nyelére, nem pedig foldott bádogkannára görbedtek volna ujjaik, amelybe a Róbert bácsi híg levesét löttyintették. (Róbert bácsi persze jól megszedte magát az ingyenkonyhából.) A Köröndnél torlódtunk össze. Hej, százezer ember szíve mekkorát dobban egyszerre! Pont a Szív utcánál, ahonnan lovasrendőrök rohamoztak ránk, belénk gázoltak, kardlapoztak, szúrtak-vágtak. A vérünket követelték. A Wein­­gruber vendéglő székeiből, márványasztal-lapjaiból, felszaggatott bazaltkockákból barikádot építettünk. Kövekkel, féltéglákkal válaszoltunk és széndarabokkal. Lefoglaltunk ugyanis egy közelben álló szeneskocsit is – mert a nép foglalhat, ha eltiport jogait követeli vissza –, az lett a lőszerraktárunk. Hej, csatlakozott hozzánk a Csikágó is. Ott is barikádokat emeltek ablakokat törtek be, villamosok oldalait zúzták be.

Péter bácsi megkérdezte, mit gondolok, hány éves? Kinézett vagy nyolcvannak, az ember udvariasan hetvenötöt mondott. Kilencven, felelte csillogó szemmel, de a Dénes bácsi kilencvennégy. Fekete lett a csontlevese, annyi borsot szórt bele. Bizonyára rövidlátó az öreg. Szóltam is Marikának (vagy Zsuzsikának), cseréljék ki a levest, még valami baja lesz tőle, de megnyugtattak, hogy így szereti. És valóban, nagy élvezettel kanalazta a másnak szinte ehetetlené tett ételt (neki, ha kimegy a mosdóba, nem kellett volna a tányérjának támasztania egy cédulát – „beleköptem” – mint a viccben). Olyan volt a két aggastyán, mint az agg Nesztór, megingathatatlan tekintélyű, megkétszereződve. Marika és Zsuzsika ajkáról az, hogy „Dénes bácsi” vagy „Péter bácsi” kinyilatkoztatásként cseng.

Azt tudom-e, hogy Péter bácsi orosz fogságban volt? Dénes bácsi kérdését a hátamnak szegezte, amikor az első étkezés végével már felálltam. A fizetés az ajtóban történt, a főnöknél, aki azzal utasította vissza a borravalót, hogy azt a „kislányok”, vagyis Marika vagy Zsuzsika kötényzsebébe illik beleejteni. Kiderült azután, hogy a két Nesztórhoz képest mintegy a lólépés L-jének sarkán foglalt helyet a harmadik törzsvendég, a klasszika­­filológus. Odüsszeusz mindig egy másik történetben is benne van, mint ami a sajátja. Ha fizetek egy fröccsöt, kielemzi nekem az Odüsszeiát. De itt nem is lehet fröccsöt kapni. Ez az, kérem.

Na, akkor indult az utazás – lelkesedett neki Péter bácsi –, amikor maleny­­kij robotra hívták az embert. Ez arra szolgált, hogy eltakarítsuk a háborús törmeléket. Eszközt, lapátot vinni kellett. Nekem nem volt, úgy kértem a házmestertől, aki aláíratott velem egy elismervényt a repedt nyelű szerszámról, amelyet rögvest számonkért rajtam, amikor visszatértem fél év múltán. Kotortunk, hajigáltunk, tisztább is lett a képlet a pályaudvar környékén, ahová vezényeltek minket. Csakhogy kiderült, nincs meg a terv. Mert a szovjetparancsnokság betervezte, hogy mennyi hadifoglyot fognak bevagonírozni. De nem volt meg a létszám. Így hát minket vittek helyettük. Egy puszta vagonban induló utazáskor a legfontosabb a megfelelő hely kiválasztása, lehetőleg az ajtótól minél távolabb, és nem csak a huzat miatt: mindig azokat fogdossák össze először, akikre rányitnak.

A klasszikafilológus az Odüsszeiából idézett szabadon:

„»Hős Láertiadész Odüszeusz tisztes felesége,
nem hagyod abba a kérdést mégsem, honnan eredtem;
jól van, megmondom: noha bánatomat növeled csak,
mely már megvan amúgyis: örökkön szenved az ember,
hosszu időre ki messze hazájától, ahogy én most,
bút szenvedve bolyong idegen nép városa földjén.
S még így is megmondom, amit kérdesz-tudakolgatsz.
Van bizonyos Krété, sziget ez, közepében a borszín
tengernek, szép dús partját a habok körülöntik;
rajta kilencven város, azokban számtalan ember.
Nyelve kevert: mindnek más és más: ott az akhájok,
ott a vitéz ős-krétaiak, s ott él a küdón nép,
s három dór törzs, isten-szülte pelaszgoszok is mind.
És Knósszosz nagy vára, kilenc évig hol a legfőbb
Zeusszal társalgó Mínósz gyakorolta uralmát,
apja apámnak, a nagylelkű deli Deukaliónnak.” ^*

Marika és Zsuzsika eközben a kiadóablaknál képviselik a vendégeiket. „Volt egy tökfőzelékem fasírttal.” „Hol marad a sült libacomb?” Odabentről, kelletlen orrhang: „Nem csirkecomb volt az?” „Ugyan, ki rendelne csirkecombot, amikor a napi menüben libacomb szerepel.” „De a libacomb már kiment.” „Nem mehetett ki, mert felvetted.”

A Hősök terén megbontott tömeg másik része a ligetbe, a Vajdahunyad vár elé került. Az ellenállás hevessége itt még fokozódott. A vagdalkozó lovasrendőrök közül is egyre többen sebesültek meg. Az úttesten felborítva égett dr. Klár Zoltánnak, a fővárosi törvényhatóság liberális képviselőjének autója. Ekkor adta ki Nagy Károly lovasrendőr-felügyelő a tűzparancsot. A vaktában leadott lövések több embert eltaláltak. Egyikük, Darnyik János galgahévízi napszámos, holtan maradt az úttesten.

A klasszikafilológus feltekintett a portálüveg feletti – a jó idő beköszöntével már lebillentett – bukóablakra:

„Deukalión pedig engem nemzett s Ídomeneusz hőst:
Ílion ellen eredt az a görbültívü hajókkal,
Átreidák seregével; az én híres nevem Aithón,
én vagyok ifjabb: ő az idősebb és az erősebb.
Hát ott láttam Odüsszeuszt én, s neki kincseket adtam.
Mert őt krétai földre is elhajtotta a szélvész,
míg tört Trója felé, lesodorta Maleia fokáról;
Amníszoszba, nehéz kikötőbe, hol Eileithűia
szép barlangja van; és nehezen menekült a viharból.
Ídomeneuszt tudakolta, amint várunkba belépett,
mondta, hogy ő régtől tisztelt vendégi barátja.”

A városligeti csatában Sztranyavszky Sándor belügyi államtitkár becslése szerint tíz-tizenötezer ember vett részt. A rendőrség nem tudott úrrá lenni a helyzeten. Bevetették hát a honvédségi páncélautókat. A csatában beállt átmeneti szünetet a kommunisták arra használták fel, hogy az Iparcsarnok előtt rövid gyűlést tartsanak. A szónokok – a tömeg általános helyeslésétől kísérve – a kormánnyal szembeni ellenállás kiterjesztésére hívtak fel. Ne menjünk haza! Most ne adjuk fel! Szorítsuk rá képviselőinket, hogy végre meghallják a mi hangunkat is! A Vilma királyné úton és a Király utcában is összeütköztünk a rendőrökkel. A Szondy és a Podmaniczky utca is csatatérré változott, a nép dühe mindent elsöprő viharként tombolt. Miután a Podmaniczky utcában egy tüntető csoport hiába próbált feldönteni egy villamost, a Teréz körúton beverte az Edison és az Atlantisz-kávéház, valamint a Magyarság ablakait. Már azt hittük, egész Budapest mellettünk, amikor Gömbös Gyula személyes irányításával páncélautókkal, csőre töltött puskákkal, kardnagyságú szuronyokkal a budapesti helyőrség katonái zúdultak ránk, és megtörettünk, szétszórattunk azon hatalom által, amely bennünket, a magyarságot oly fennszóval képviselt.

Parázs vita alakul ki Marika és Zsuzsika között a libacombsütés körül. „Először vízben kell párolni, hogy kellőképpen megpuhuljon, mielőtt lepirítjuk.” „Ugyan miért ne puhulna meg a bőre alól kisülő zsírtól?” „Kérdezzük meg a szakácsot!” „Feri, te hogyan készíted a libacombot odahaza?” Most nem annyira kelletlen a hang: „Én nem főzök otthon.”

Felhevülten hallgatjuk az Odüsszeiát:

„Csakhogy tíz-tizenegy nap is eltelt már, hogy az onnan
Ílion ellen eredt el a görbültívü hajókkal.
Hát palotánkba vezettem s jól megvendégeltem,
és szivesen láttam: volt minden bőven a házban;
s adtam a társainak, kik véle hajóztak a gályán,
sok néptől-beszedett lisztet, ragyogó boritalt is,
s ökröt is áldozatul, hogy a lelkük vágya beteljék.
Tíz és két napot ott töltöttek a fényes akhájok:
mert az erős Boreász ottfogta csapatjuk: a földön
állni alig tudtunk, valamely daimón dühe tombolt;
majd váratlan elállt az a szél, s ők útnakeredtek.«”
Sok hazugot mondott, mi olyan volt, mint az igazság:
s Pénelopé zokogott és olvadozott a szavára.
Mint mikor olvad a hó a magasbadöfő hegyek ormán,
mit Zephürosz hullat, de megolvaszt kélve az Eurosz:
és míg olvad a hó, a folyók duzzadva rohannak:
így olvadt neki szép orcája a könny özönében,
így sírt férje után, aki ott ült.”

Dénes bácsi persze nem volt ott a tüntetésen – aminthogy Odüsszeusz sem járt Krétán –, de annak minden mozzanatát a tökéletességig kidolgozta a napilapok alapján, elvégre ekkora tömeget a szociáldemokratákon kívül egyetlen más politikai szervezet sem tudott volna megmozgatni Magyarországon. Jóval nagyobb mennyiségű ember mozgatására volt ellenben kapacitása a szovjet vasutaknak, amelyeknek Péter bácsi, sőt a klasszika­­filológus is utasa lehetett, aki így beszélt tábori élményeiről: jelentősége volt, kérem, a klasszikus műveltségnek. Először is a nyelvtudásnak. Hogyan is lehetett szót érteni az őrökkel? Mert jó, voltak ugyan tolmácsok, de csak munkaidőben és az egész tábor szolgálatára, ám a katonákba lépten-­nyomon belebotlottunk. Na most az indoeurópai nyelv­­családba tartozó latin az orosz nyelv alapjaként is felfogható, a segítségével igen hamar rendszerezni lehetett a nyelvtant. A cirill írásmód egyenesen a görög ábécéből származik, a civilizációs kifejezések javát, mint fűzős cipő, „batyinki”, ellenőr, „kontroljer” vagy járda, „tratuár”, pedig a franciából vették át. Mondjuk, járda nem volt. Ezek az oroszok, bocsánat, szovjetek, ügyeltek a hangulatra is. Csináljanak műsort! Könyvtár nélkül. Hát a fejben kellett megtalálni a szükséges könyvtárat. Katonai, félpolgári közeg. Férfiak, mindenesetre. A két szirén köré építjük az előadást. Gondoljuk meg, miről énekeltek? Nem tudjuk. Homérosz nem árulja el, minden későbbi feltételezés apokrif. Miről énekelhet két nő egy hajósnak, amiért az halni is kész? Főleg egy Odüsszeusznak, aki még az öröklét ígéretéért sem maradt Kalüpszóval? De a legcsodálatosabb a mi két szirénünk, Marika és Zsuzsika. Akkor a szirének biztos azt mondták Odüsszeusznak, hogy libacombot egyen, vagy kolozsvári töltött káposztát, vélte Dénes bácsi (vagy Péter bácsi).

Marika alacsony, fekete, csattanó mosolyú teremtés, Zsuzsika magas, szőke, tartózkodóbb. A fehér felszolgálókötényben csörgő, ezres bankókká összeálló aprónak bizony meglesz a helye. Marika férje mindig gondosan megszámolja a pénzt, mielőtt elindul a kocsmába, majd előkerülve hosszasan próbálja a kulcsot az ajtóba, mígnem az feltárul: „Ne gondolj hálátlannak.” „Miért tértél vissza hozzám?” „Nem tértem vissza. Megint összesodort bennünket a sors.” A gyerekek gondja Marikáé, tehát csak minden harmadik forintját viszi haza – szó szerint borravalónak –, a többit a főnök úrnál hagyja, aki azt, ami nem kell éppen a gyerekre, becsületesen megőrizni, sőt, ide-oda kihelyezve, még gyarapítani is igyekszik.

Zsuzsikám, Zsuzsannám, szerelmem, amíg téged meg nem ismertelek, nem tudtam, mi a szépség, nézd, micsoda pompás képet készítettem rólad! Mint Pénelopéról, aki zokog és olvadozik férje szavára, mint mikor olvad a hó a magasba döfő hegyek ormán, mit Zephürosz hullat, de megolvaszt kélve az Eurosz, mert nem tudja, hogy rég várt férje ül előtte. Zsuzsika nézi festő férjének újabb remekét – bizony még az előzőket sem sikerült eladni, hogy legalább a vászon és a rákent olaj ára megtérüljön – a kebelében támadó nyugati és keleti szél felragadja gondolatait, férje és kedvenc szigetei, Kréta, Ithaká, valamint a borszínű tenger mind kisebbnek tűnnek, képzelete már egyenesen a Nap – hogyishívják, Héliosz – tűzszekerével együtt utazik egy új nap felé, a csikágói étkezdébe, a vendégek előtti hajbókolásba. „Itt foglaljon helyet.” „Ide parancsoljon.” Még ki kell mosnia a fehér köténykéjét.

^* Homérosz Odüsszeiájának részletei Devecseri Gábor fordításában [vissza]

Egyek vagyunk

SIMOR ANDRÁS

Levél kérdésekkel

Tobak, mit csinálsz te most?
Beszélgetünk hamarost.

Milyen a felhők között?
Van költészet odafönt?

Kellemes út a Tejút?
Őrzöd még a lenti bút?

Jutkádnak üzensz-e még?
Leveleket rejt az ég.

Nézed a mennybéli koszt?
Beszélgetünk hamarost.

Égi bridge

Fogok-é fönt kibicelni?
Két treffet nem mond be senki?

Jézus Krisztus lesz az asztal,
egy kibic engem vigasztal.

Rút ördögök, kire köptök?
Vigyorog egy álnok ördög.

Aztán a partinak vége,
hallgat, ki nagyon leége.

Bőbeszédű ének

Napok jönnek,
reggelek,
megint
éjek.

Beszélgetek,
hallgatok,
remélek.

„Mi történik?” –
kérdezem.
Élek,
félek.

Hová tűntetek el
hamis
remények?

A tegnapok
milyenek?
Netán kékek?

Mindig várok
valamit,
egyre kérek.

Rímek jönnek,
unalmasak vagy szépek?

Ujjam szúrom,
benyálazom,
mert
vérzek.

Mit akarok?
Fene tudja,
mit érzek?

Csak magamnak
unatkozva
mesélek.

Netán papként
ábrándozva
misézek?

Ócska rímek,
irgalmatlan
csibészek!

Mit mondjak még?
Mit mondhatnék
tinéktek?

Kifakultak
a hajdani
zöld rétek?

Eszem,
mivel a fogaim
még épek

Járok,
hiszen járni kell,
tehát lépek.

Jön valaki,
hallgatok,
beszélek.

Velem van-é
– nem tudom. –
a lélek?

Haragszom is,
majd szétvet a méreg.

Nő az idő,
öreg fán
buta kéreg.

Verset írok,
papirost
kettétépek.

Reggeledik,
az ablakon
kinézek.

Enmagamtól
régi verset
idézek.

Hová lettek
a hajdani
vitézek?

Napok jönnek,
reggelek,
megint éjek,

mit tölthetek,
mit tölthetek
belétek?

Tán az élet
egyszerűen
csalétek?

Elpusztultak,
hervadtak a kökények?

Elvesztetek
ti is,
szép kelevézek?

Egy bordában szőtt

GAJDOS ANDRÁS

Egy budai bérház bálványa

Saját birodalmam van, ha egész aprócska is, a kis herceg bolygójánál is jóval kisebb és szegényesebb. Nincsen se vulkánom, se rózsám és főleg kis hercegem nincs (már nincs) és nem vagyok ő én magam sem. Az érzéseim és a gondolataim jóval egyszerűbbek, kiszámíthatóbbak, sőt pontosan kitapinthatóak. Minden ott ül az arcomon, mintha kőbe volna vésve. Hm. Bevallom, ez a „mintha” az én szerény költői kísérletem másnak mutatni magam, mint ami vagyok. Ugyanis nem csak az arcvonásaim, de az egész lényem ténylegesen kőbe van vésve. Szobor vagyok. De azért ne gondolja senki, hogy nem változom. Alakulok én is, csak más időszámítás szerint.

A birodalmam két ajtó között terül el, méghozzá két merőben különböző felépítésű, funkciójú és hangulatú ajtó közt. Az egyik tulajdonképpen nem is ajtó, hanem kapu. Egy budapesti, illetve budai bérház meglehetősen tekintélyes, súlyos fa- és vaskapuja. Egész pontosan a Móricz Zsigmond körtér kilences szám alatti házé. A másik pedig nem is egy ajtó, hanem rögtön kettő. Egy kétszárnyú üvegezett lengőajtóról van szó, már itt-ott megfeketedett masszív keményfából, elegáns réz fogantyúkkal és zsanérokkal. Tudatosan használtam a lengőajtó kifejezést csapóajtó helyett. A merev akkurátusság, ami lényem természetes velejárója, ebben az esetben nagyon is helyénvaló. Mert ez az ajtó, illetve ez a két ajtó, ha átmegy rajta valaki, akkor nem csapódik, hanem ha kissé öregesen is, de igazán leng, sőt attól függően, hogy ki megy át rajta, néha szinte repül. A bejárati kapu, az csapódik. Méghozzá igen vészjóslóan és végérvényesen. Ő kizár és bezár, a lengőajtó pedig összeköt és vezet. A lépcsőházba vezet, ami már nem az én fennhatóságom alatt áll, és amit, bevallom, nem is igazán ismerek, mint ahogy a kinti világot sem. Mindkettő csak pillanatokra tárul fel előttem. Az egyik a visszavonhatatlan csapódás előtt, a másik két lengés között. Én ennek a köztes, kapu- és ajtószárnyak, kint és bent közé szorult kis térnek vagyok az úrnője. Igen, női alakom van, méghozzá igen karcsú és elegáns, tekintélyt parancsoló s áhítatot keltő női formám. Már magam sem emlékszem pontosan, hogy minek is szántak eredetileg. Talán valami őrangyalfélének, védőszentnek, vagy Nikének, de az sincs kizárva, hogy egy idealizált, a mozgalmi öntudattól szálfaegyenes munkásasszonyt formázok inkább. Végül is mindegy, hiszen gyakorlatilag mindegyik egy és ugyanaz. A nagyjából háromszor öt méteres téglalap alapú tér hosszanti falának közepén, egy nekem szánt fülkében állok, ha a kapu felől érkezel, akkor a jobb oldalon. Nem ajánlom, hogy elmenj mellettem anélkül, hogy rám nézz! Ebben nem ismerek tréfát! Mint ahogy már mondtam, én ennek a térnek az úrnője vagyok, akinek kijár a kellő tisztelet. Ha mással nem, legalább egy pillantással tartozol nekem. Amikor aztán a szemembe nézel, átlátok rajtad. Tudom, hogy ez az emberek többségének nem túl vonzó, és hogy sokan e miatt a rövidke mondat miatt nem fognak soha belépni a Körtér 9-be, de nem tehetek róla, én csak egyenesen tudok beszélni, kertelés és titkolózás nélkül, ahogy a fülkémben állok, pont úgy. Persze vannak, akik egy pillantásnál jóval többel adóznak nekem, főleg a gyerekek úgy kettő és hét éves koruk között. Ők bálványoznak engem, ami talán túlzásnak tűnhet, de jólesik. Jólesik, mert annak látnak, aminek valójában teremtettek. Angyalnak, szentnek, görög istennőnek, hős munkásasszonynak, azaz bálványnak. És a bálványokat a bálványimádók keltik életre. Engem is ezek a gyermeki, illetve gyermekinek megmaradt tekintetek elevenítenek meg és tesznek képessé arra is, hogy megszólaljak. A szavaim is az ő szavaik, az érzéseim és a gondolataim is bennük, az imádóimban gyökereznek. Egyikük emléke azonban kiemelkedik eddigi létezésem meglehetősen monoton áramlásából. Ő formált leginkább olyanná, amilyen vagyok. Aztán egyszer, évek intenzív és intim kapcsolata után, kilépett a súlyos fa- és vaskapun, ami vészjóslóan és végérvényesen csapódott be mögötte. Örökre.

A szülei, egy tehetséges, fiatal vasúti mérnök és háztartásbeli felesége már úgy hat évvel a születése előtt a házba költöztek. Aztán két évre rá megszületett az elsőszülött fiú, alig több mint egy év múlva a következő, aztán egy kicsit hosszabb szünet után ő, a harmadik gyerek s a harmadik fiú, Grósz Bendegúz, vagy becenevén, Bende. Már a neve is érdekes identitás-keveredésről árulkodott. A Grósz családnevet az apja zsidó felmenőitől örökölte, míg a hun-magyar eredetű Bendegúz név a beilleszkedés görcsös vágyáról tett tanúbizonyságot. És ez a beilleszkedés Bendének tényleg nehezére esett. Erőtől duzzadó, gömbölyded csecsemő és kisgyermek volt, égővörös lobonccal, mélyen ülő, szürkészöld szemekkel, amikben a tomboló kíváncsiságot és fantáziát még fel is nagyította a kétéves korától folyton az orrán csúszkáló vaskos szemüveg. Óvodás korától kezdve mindig csak egyetlen barátja volt, általában az is szemüveges. Addig ragaszkodott hozzájuk, amíg lehetett, sőt néha akkor is, amikor már nem lehetett.

Hamar észrevett engem. Ezen nem azt értem, hogy meglátott egy szobrot a lépcsőház előterében, hanem hogy felvette velem az eleven, közvetlen kapcsolatot, vagyis az imádóm lett. Tiszteletben tartott, mint uralkodónőjét, elfogadta, hogy feltétel nélkül hódolnia kell nekem. Ezt azonban más házbéli gyerekek is megtették. De ő ennél jóval messzebb ment. Fantáziája beleszőtt a saját belső világába, vallásába. Meséknek és mitikus történeteknek lettem a szereplője, új képességeknek, érzéseknek, új gondolatoknak és szavaknak jutottam általa a birtokába. Éltem, mint ahogy sosem éltem azelőtt s nagy valószínűség szerint soha nem is fogok.

Néha, mindig nagyon óvatosan és áhítatosan, meg is érintett. Ilyenkor meleg, elektrizáló hullám futott végig hideg kőtagjaimon, úgyhogy szinte le tudtam volna lépni a talapzatról, mint Galatea, Pygmalion megelevenedett kedvese. Megszelídített, mint a kis herceg a rókát. Folyton őt lestem, rá vártam. Merev tekintetemmel szinte átfúrtam a lengőajtó üvegén túli idegen félhomályt, ha a legkisebb neszt is érzékeltem, hátha ő az. Ahogy felnyikordult a ház kapuja, izgatott öröm fogott el, hogy talán megjött már. Ellágyultam, sőt szinte feloldódtam ebben a folytonos, izgatott várakozásban, olyannyira, hogy még az uralkodáshoz szükséges minimális méltóságról is meg-megfeledkeztem. Nem érdekelt már semmi és senki más. A többi imádó áhítata hidegen hagyott, untatott, mert hiányzott belőlük az állhatatos tűz, ami Bendében lobogott.

Átalakulóban voltam, méghozzá mivoltomhoz képest messze túl gyorsan. Egy januári délelőtt, mikor a nyíló házkapu résén át lábamra zuhant az aznapi első fénynyaláb, észrevettem egy hajszálrepedést a testemen. Először nagyon megijedtem a pusztulásnak ettől az első jelétől, de aztán Galateára gondoltam és reménykedni kezdtem. Mi van, ha ez a repedés épp az újjászületésem kezdete? Hátha tényleg levethetem ezt a kőburkot és emberként mehetek el innen, megismerhetem a kapun és ajtón túli titkokat és valódi életet élhetek! Persze vele, Bendével, az én Pygmalionommal.

Ez az első repedés az évek során szétágazott és lassan behálózott, akár élő ember testét az erek. Féltem, de boldogító volt ez a félelem is. És vártam, egyre türelmetlenebbül vártam, hogy mint egy pillangó kibújhassak végre a bábból. Pedig a végtelen türelem eddigi létem egyik alapköve volt.

Aztán felfigyeltem a lengőajtó nehézkesebb, keményebb lengésére, amint épp Bendegúz átlépett rajta. Egyszer, aztán megint és megint, egyre gyakrabban. Mintha valami harci düh égett volna benne a régi eleven kíváncsisága helyett. Mintha erőszakkal akarna utat törni magának, pedig az ajtó nyitva volt és ugyanolyan szabadon lengett, mint mindig. De nem neki. Grósz Bendegúz közeledtére a lengőajtó csapóajtóvá degradálódott.

Azelőtt is előfordult, hogy nem nézett felém, ha elment mellettem, mégis mindig éreztem a figyelmét, a gondolatát, amivel ugyanúgy meg tudott érinteni, mint a tekintetével, vagy a tenyerével. Ez is megváltozott. Nem nézett rám, mert nem akart többé, sőt érezhetően kényszerítette magát, hogy minden kapcsolatfelvétel nélkül, minél hamarabb jusson át a birodalmamon, amit most szűkösebbnek és nyomorúságosabbnak éreztem, mint valaha. Bende becsukta magát, becsapódott, mint ahogy mindkét ajtó is mögötte. Egyszer aztán egy nyári éjszakán, amikor a fáradtságtól és talán az alkoholtól kóvályogva ért haza, felkapcsolta a gyér plafonvilágítást és mégiscsak rám nézett. Beleborzongtam ebbe a nézésbe, ami fagyos volt és merev, mintha a szemei kőből lettek volna kimetszve. Micsoda paradoxon, hogy ezt pont egy kőszobor panaszolja el! De hát én voltam ott egyedül, aki észrevegye, senki más. Amit azonban akkor a legijesztőbbnek találtam, az a hajszálrepedés volt, ami végigfutott a szemén. Aztán ez az első repedés szétágazott és behálózta az egész tekintetét. Sírtam volna, ha képes lettem volna rá.

Aztán eljött az a bizonyos nap is, amikor Grósz Bendegúz kilépett a súlyos fa- és vaskapun, ami vészjóslóan és végérvényesen csapódott be mögötte. Örökre.

Sok év telt el azóta. Visszatért minden a régi kerékvágásba. Elfogadtam újra az átlagosan áhítatos gyermekarcokat meg azt is, hogy aztán felnőnek és kinövik az áhítatukat. Szinte teljesen beletörődtem, hogy a repedések, amelyek az idő múlásával látványosan elmélyültek a testemen, mégsem a megszabadulásomat, hanem a lassú pusztulásomat jelzik. Azért mondom, hogy szinte teljesen, mert valami kis költészet, egy csipetnyi reménység, mégiscsak életben maradt bennem. Magam sem értem, hogy ez hogyan lehetséges. Talán mert olyan mereven ragaszkodom a dolgokhoz, vagy talán mert egyszer megszelídítettek, és ez sosem tűnik el teljesen nyomtalanul. Leginkább egy-egy tavaszi hajnalon, amikor a félszeg, még kissé bizonytalan napsugarak csúszkálnak a macskaköveken, s az első villamos csikordul meg a ház előtt, akkor ábrándozom róla, hogy azok a repedések, amik Bende tekintetét behálózták, akárcsak az enyémek, mégis­­csak az újjászületés kísérőjelenségei. Mint mikor egy kígyó kinövi és levedli a bőrét. Ilyenkor abban bízom, hogy Bende bármely pillanatban újra benyit a kapun, s egyetlen tűzforró pillantásával leolvasztja rólam a repedt kőburkot és vele együtt a bálványnak járó hamis imádatot is. Aztán kézen fogva kilépünk a verőfénybe s a villamos csikorgásba. A súlyos fa- és vaskapu pedig mögöttünk leng, leng, szinte száll.

SÁRKÖZI LÁSZLÓ

Kálvária

Szonettkoszorú

                                   Iványi Gábornak

I.
Az alkotóm vagy és a végzetem
s hogy fölöttem állsz – lábadra köpök,
ha hozzám hajolsz ajkam mérgezed.

Aljas kufár vagy, ki lelkemmel házal,
pokolba száműzted az ördögöt,
de mégis hazug képedbe köpök:
belém költözött s általam szájal,

tömhettél volna torkomba rögöt!
Nem hiszek benned – ellenem támadsz,
hogy leckét adj; súlyos sorsként áradsz
utamon, már nem csak szavad dörög.

Büszkeségem összetörted nagyon,
minek mondjam, hogy hiába fáradsz;
Tamáskodom, de nyitott könyv vagyok.

II.
Tamáskodom, de nyitott könyv vagyok
előtted; csaltam, sokszor hazudtam.
Neked is. Ismersz – tudtam, rám hagyod.

Ok nélkül és okkal haragudtam,
felháborít mindig a szenvedés,
az ostobákba rúgnom szenvedély,
a haragtól olykor megvakultam.

Kezdettől rút részem az eretnek,
ami benned él – nagyon emberi
s bennem részed tagadni sem meri:
tűzparány, talán tőled eredhet;

miért emeljem hozzád két kezem?
megvallak ajkammal sok ezerszer,
Fiadra nézek, sose kétkedem!

III.
Fiadra nézek, sose kétkedem
szent templomaid állnak mindenütt
papjaid, kik emberként vétkesek:

mint a pogányok – vitték mindenünk,
míg szent szavaid könyv nélkül tudták,
olykor a szép srácokat is dugták.
Végünk volt, ha látták, nem tisztelünk:

Kétkedésért megégettek bárkit,
bocsánatukért pénzünk kiadtuk,
árnyékukban állt a trón, miattuk
hasonlott meg Luther, Husz és Kálvin.

Fellázadtunk, ha volt rá alkalom,
bálványt törtünk, léted nem tagadtuk:
nélküled halott minden hajnalom.

IV.
Nélküled halott minden hajnalom
évezredes szavaid vallatom:
miért bűn a vágy? Mért a félelem?

Részeg estén leütve, véresen
s félholtan, örök bénán fetrengtem.
Míg a kórházban jövőm rettegtem,
ágyamnál óvtad büszkeségemet.

Megfogadtam, hogy házadba térek,
elküldted követed, hogy magamnak
ura legyek, mint adott szavamnak
és utadon járjak. Hidd el – félek!

Szép szándékom vérlázító vétek:
szívem mélyén ideát faragtam,
vélem hitem erős, mint a fémek.

V.
Vélem – hitem erős, mint a fémek,
de messzi elkerültem templomod,
ha besurrantam – mint aki oroz!

Nem fogták meg lelkemet a fények:
kezem nyomán hűvös volt az oltár,
a könyvedben selejt volt a zsoltár
kiröhögtem faladon a képed!

Marokra fogta gyomrom az émely:
sötéten ásított rám a persely,
kiürítette valaki egyszer
aligha kerül már belém étel…

Nem vagy több, se más, csak egy szadista,
megtűrsz kínt és szenvedést! Fasiszta!
S áthatja lelkemet égi fényed.

VI.
S áthatja lelkemet égi fényed:
Hogy tisztelhetném éteri lényed?
Tíz szótag – a tíz parancsolatért!

Lelkem odaadnám egy szép dalért,
egy jó versért: az egész életem!
Ritmust skandáltam hosszú éveken,
a ma sem érlel számomra babért.

Hálával tartozom minden napért:
a halál néha közeljárt hozzám,
megérintett, elintézett rondán
s kit okolnék a tengersok bajért?

Időm lejár, szaladjatok papért:
ha örök fénybe fordul hajnalom
a mindenséged benne hallgatom.

VII.
A mindenséged benne hallgatom,
egy félmaréknyi létezés – semmim
sincs, amit magaménak vallhatok!

Családom elveszett, nincsen senkim:
önmagam állok önmagam mögött,
életem mezsgye, pályám törött,
nem is tudok segíteni senkin.

De nem adtál erőt a könnyekre:
szándékod emelkedett harcossá
bennem és lett fölöttem zsarnokká,
valóságom hátrált, lelkem döbbenve

idegen világokon kóborol
s a két kezem leteszem könyvedre
s gyónom: csakis előtted hódolok.

VIII.
Gyónom: csakis előtted hódolok,
mert vétkeztem tettel, gondolattal…
… hitem föld és pokol közt kódorog.

Parázna, gőgös voltam, maradtam,
még választásaim is esendők;
fiút vagy lányt? – szeretem mindkettőt.
Vénségeken röhögtem magamban

és időm taposta bakancsának
barázdált nyomait az arcomba.
Büszkeségem úgy nőtt, mint a gomba,
süket voltam szavad parancsára,

haragod lesújthat rám, mint a fegyver:
ráhugyoztam a Bazilikára…
Kérlek figyelj, és hallgass meg egyszer!

IX.
Kérlek figyelj, és hallgass meg egyszer:
nincsen több élet múlásom után!
A kétely éget, akár a vegyszer.

Élni félek: görcsösen és bután,
vakon araszolok – ez a pokol!
Ne szánj, ha kegyelmet nem hordozol:
égő tekintettel figyeld tusám…

A halált is félem: kivont karddal
közelít, kísért rémálmaimban,
mégis harcos vagyok: vágyaimban
szorított foggal, fölemelt pajzzsal

küzdök, míg eggyé leszek a csenddel:
szemem előtt sötét lesz a nappal,
ha majd Előtted megállok, Mester!

X.
(Hagyom)
– Minden Barátomnak –
Ha majd Előtted megállok, Mester,
minden mindegy, ami idekötött:
nem lesz a semmi s majd semmim sem lesz…

Megtorpanok majd két pokol között:
a megnyugvás soha sem volt részem,
Univerzumba old az enyészet
vagy tán az Úr, aki idelökött!

Legalább százszor agyonvert sorsom:
küzdelmeimnek semmi értelme,
mi végre sodortál e végzetbe?
Szennyét magamon s magamban hordom!

Meghagyom: elég volt a sok pofon,
ha majd a lét soha többé nem ver,
Nippon partján mossa a víz porom!

XI.
Nippon partján mossa a víz porom,
ahol hagyományt óv több náció
s együtt él békén hit és ráció,

ahol beszélnek az ősök, konok
tartása van minden adott szónak,
Istenként tisztelik az írókat
s kolostorokban szólnak a dobok.

Shintó-szentély vagy Buddha temploma:
egyenlő, a kiskard becsülete
nagyobb, mint a világ területe,
az oltárt és szobrot lágy zöld moha

fedi… S a nagy Tókaidón végig
a történelem vonul az égig,
hogy végtelenbe oldódjon nyoma.

XII.
Hogy végtelenbe oldódjon nyoma
társat kell találjon bármi áron:
szerelmet – legyen bármily’ ostoba,

hiábavaló érzés, lázálom
vagy testet-lelket pusztító bűbáj!
S a dűne porán sarjad egy fűszál
csöndben… Vajon ki kérhetné számon

a természet szilárd rendelését?
Végül múzsaként tekint a nőre:
fakul haja, ereszkedik bőre,
szeme elveszti isteni fényét…

… de megtorpan: közeledni sem mer,
hideg szív szemléli szenvedélyét…
Látom, miért magányos az ember.

XIII.
Látom, miért magányos az ember:
élni késik, hullása korai,
reménye kietlen, baja – tenger…

Bűnök, melyeknek hordom nyomait
és melyekről mit sem tud a világ,
sírom poraként majd számba szitál,
elfedve lelkem s korhadt fogaim.

Bűnös a vágy, hogy örökké éljen
kegyelmed, hogy időben végezzek?
Tetteim múlnak, mint a lélegzet,
nincs más s több jutalmam, mint a férgek.

Folyvást kutatom, merre van nyoma
gyarlóságodnak – megöl majd vétkem,
félrelöksz. Nem érek hozzád soha.

XIV.
Félrelöksz, nem érek hozzád soha!
Miért tűrted el, hogy gyűlölködjem?
Bűnöd az enyém s éppen akkora!

Szeretni tégedet – reménytelen!
Világaink nagyon különböznek,
engedd, hogy fényedben gyönyörködjem,
ez a legtöbb, amit remélhetek!

Elégtek éveim a lét tüzén,
eszembe sincs új utakra térni!
Tőled ma már azt se tudom kérni:
heverésszem a Parnasszus füvén!

Mert Tőled már soha se kérhetek
s talán sohasem volt mit elérni:
az alkotóm vagy, és a végzetem.

MESTERSZONETT
I. Az alkotóm vagy és a végzetem,
II. Tamáskodom, de nyitott könyv vagyok:
III. Fiadra nézek – sose kétkedem!
IV. halott Nélküled minden hajnalom
V. s vélem – hitem erős, mint a fémek
VI. Áthatja lelkemet égi fényed;
VII. a mindenséged benne hallgatom:
VIII. gyónom, csakis Előtted hódolok
IX. Kérlek figyelj, és hallgass meg egyszer:
X. ha majd Előtted megállok, Mester,
XI. Nippon partján mossa a víz porom,
XII. hogy végtelenbe oldódjon nyoma!
XIII. Látom, miért magányos az ember:
XIV. Félrelöksz. Nem érek hozzád soha!

Pince huzat

BARANYAI LÁSZLÓ

Körkarácsony

Mivel az embernek – hálaisten! – egy csomó barátja, pontosabban baráti családja van, nem lehet mindegyikkel a karácsonyt, azaz a karácsonyi ajándékozást egyszerre megejteni, ez világos. Vannak, hogy úgy mondjam, kiemelt karácsonyisták, elsősorban családtagok, akik a főmenüben kerülnek terítékre, vagy úgy, hogy ott vannak a nagy karácsonyi bulin, vagy úgy, hogy bár nincsenek ott, az ajándékaikat előre odaadják, tegyük a fa alá, amitől mi, mikor kibontjuk azokat, úgy vesszük, mintha ők is ott lennének.

Vannak aztán olyanok, akik se így, se úgy nincsenek benne a főkarácsonyozásban, de azért a szívünkben lakoznak, s mi persze az övékében… velük már egy-két nappal korábban ajándékot cserélünk, s olyanok is vannak, akikkel utólag, a nagy karácsonyi buli másod- vagy harmadnapján tesszük meg ugyanezt. Eme elő- és utóajándékozásoknak többnyire már kialakult rituáléja van, tudható, hogy ki mikor jelentkezik, miféle ajándékot hoz, s tőlünk mifélét vár el.

Na, mi az egyik előkarácsonyozó barátunknak, akit itt most nem szeretnék név szerint megnevezni, egyrészt a történet roppant kényes mivolta miatt, másrészt azért, mert nem is az az érdekes, hogy kivel, illetve kikkel történt meg az, amit most el akarok mesélni, maga a történet az érdekes… szóval ennek a barátomnak, aki szokás szerint a karácsony előtti napon jött át egy halom ajándékkal, mi egy vekkerórát adtunk karácsonyi ajándékként. Mindig panaszkodott szegény, hogy korán kell felkelnie reggelente, az óráját vagy elfelejti beállítani, vagy az csörög túl halkan… elalszik. Az ember ilyenkor nem szúrja ki a barátja szemét egy akármilyen ócska vekkerrel – mi egy olyan szuper vekkerórát ajándékoztunk neki, amelyik nem egyszerűen csörögni kezd csak abban az időben, amikorra be van állítva, hanem először pöntyög egy picit, mintha azt mondaná szép csöndben: csókolom, elnézést, de az a véleményem, már ha meg nem sértem vele, hogy ideje lenne felkelni, tegnap este meg is beszéltük ezt, különben nem merném háborgatni… aztán, ha az illető úgy tesz, mintha nem is hallaná eme pöntyögést, akkor már egy kicsit erélyesebb: bocs, megdumáltuk, hogy felkeltelek, hát itt van, csörgök, ahogy bírok, te meg még alszol?, méltóztass összeszedni magad és kiugorni az ágyból, végül, ha a delikvens erre sem mozdul, felüvölt, azaz felcsörög: a rohadt kurva anyádat, mi a francnak jártatom én itt a pofámat, ha te baszol felkelni, azonnal ébredés, különben szétkúrom a fejedet, te köcsög!

Az igazság, hogy ezt az órát én tavaly karácsonyra kaptam valakitől, nyilván egy jó barátomtól, először magamnál akartam tartani, mert ami azt illeti, én is nehezen kelek reggelente, de azután, mikor meghallottam, hogy hogy’ szól, azt mondtam: na azért ezt ne, művelt, kulturált népek vagyunk, nem vademberek, a dobhártyám szakad ki, ha ez a szar megszólal.

Úgyhogy a csodavekkert a barátom kapta, volt nagy öröm, pont ilyenre vágyott, közölte. A hangossága őt egyáltalán nem zavarja, mondta, és biztos vagyok benne, hogy a szerkezet oldalán lévő apró kis karcolás sem zavarta volna, ha egyáltalán észrevette volna… ez akkor keletkezett, mikor a kislányom a pár napos nálam-lét alatt leverte a polcról.

Mint ahogy mondtam, a nagy karácsonyesti ajándékfesztivállal nem ért véget az ünnep, nem véletlenül mondják úgy, hogy „kellemes karácsonyi ünnepeket”, így többesszámban, nem pedig azt, hogy „kellemes karácsonyi ünnepet”, egyesben. Másnap annak rendje és módja szerint átjött egy másik barátom, hozta a kezében a karácsonyi ajándékcsomagját, s míg a dobozt bontottam, az őszinte kíváncsiság és öröm tekintetével leste, mit szólok az ajándékomhoz: egy szuper kis vekkerórához, amelyik, ha beállítják, nem egyszerűen csak csörögni kezd abban az időben, amikorra be van állítva, hanem először pöntyög egy picit, mintha azt mondaná szép csöndben, hogy…

A karcolás is ott volt az oldalán.

Körkarácsony.

Izgulni nem kell – egy egész évem rá, hogy kitaláljam, jövőre ki kapja a csodavekkert.

Király, póni, sárkányka

KAMARÁS KLÁRA

Karácsonyi versek

Szegény gyerek karácsonya

Gyertyafényes szép karácsony,
Hogy eljöjjön, alig várom!
Nem vágyom én fenyőfára,
Csak meleg legyen a kályha.

Nem kell cukor, csoki szelet,
Csak kapjunk kis friss kenyeret.
Ha nálunk is angyal járna,
Lenne csizma, meg kabátka.

Ha az apám munkát kapna,
Nem is kéne az angyalka!
Megvenne ő minden szépet,
Miről anyám mond meséket.

Hajléktalan a karácsonyi misén

Ide csak melegedni jöttem,
kinn hull a hó, s az éj hideg.
Ruhám kopott, hát tőlem itt is
elhúzódnak az emberek.

Az imákból már rég kikoptam,
a hangom is olyan rekedt…
Itt ének száll feléd, s imádság,
velük szárnyalni nem merek.

Régi imáim elfeledtem,
pedig nagyanyám oktatott…
de itt a tömjénfüstös éjben
valami fájón felragyog…

volt…
Könnyelmű voltam? Volt hitel.
Hogy egyszer megfordul a kocka,
az ember későn fogja fel.

Megcsalt az élet, hát csak ittam.
Az asszonyom is elhagyott.
A gyermekem, ki tudja, hol van?
Talán még él, talán halott.

Én nem kérek már semmi kincset.
Kaptam, s elszórtam eleget.
Csak hadd maradjak itt a fényben,
s jusson nekem is szeretet!

Az utolsó karácsonyfadísz

A csillogó hálót a nyolcvan év
valamelyik télen megette.
Ma lehullott a megfakult idő,
s a törmelék szívemre hullt örökre.

Karácsony

KISS MIRELLA

Feltámadás

Tóti bácsi a negyedik emeleten lakott, ajtaja piszkos volt és kopott, a máz közé apró, fekete redők lopództak, ugyanúgy, ahogy az öreg bőrébe. Télen nem sokat láttuk, utálta a hideget, ilyenkor bezárkózott rejtekhelyére és várta a tavaszt. Április végén kinyitotta az ajtaján levő ablakot, kidugta a kezét, hogy megnézze, elég meleg van-e már ahhoz, hogy kijöjjön. Aztán előkészült.

Fél óra múlva megjelent a folyóson rozzant sámlijával, egy lavór vízzel és egy félig szétmállott szivaccsal. Kicsoszogott a korláthoz közel, a napsütötte sávba, letette sámliját, kényelmesen elhelyezkedett, majd elkezdte az éves szertartását. Kissé bizarr és ijesztő látvány volt a gyerekeknek, ahogy apró termetével, egy szál alsóneműben locsolgatta magát a koszos szivacsával, nem takargatva semmit magából, hisz aszott testének egyetlen öröme immár csak az a kevéske napfény maradt, amit tavasztól ősz elejéig kapott.

Nem féltünk tőle, sőt mulattunk rajta, őt legalább nem zavarta a gyerekricsaj és az sem, ha napjában tízszer elszaladtunk mögötte. Néha megkért minket lányokat, hogy tornázzunk egy kicsit, és persze az egy-két cigánykerék közben fellebbenő szoknya őt is vidámmá tette. Azzal dicsekedett, hogy ő már kilencvennégy és mindjárt betölti a százat.

Néha megkért, hozzak neki fagylatot a Gelatóból, mert neki nincs ereje, hogy elmenjen odáig. Persze, hogy vállaltam a feladatot, egy húszasból teletöltötték Tóti bácsi műanyag dobozát, a maradékból pedig magamnak is vehettem két gombócot. Sokszor szaladtam el neki a hűsítő édességért, és ha véletlenül nem volt időm, akkor mint egy hisztis kisgyerek megsértődött, aztán pár nap múlva, félénken megkért, hogy mégiscsak hozzak neki egy doboznyit.

Tóti bácsi festő volt, az a hír járt róla, hogy nyolcvan évesen megerőszakolta az egyik modelljét, ezért a szülők nem nagyon szerették, ha a közelében játszunk, bár mi nem értettük az egészet, csak éreztük, tartani kell tőle, mert valahogy máshogy néz minket, mint a többi felnőtt. Amikor behívott a lakásába, hogy mutatni akar valamit, jobban féltem az öregszagtól, mint Tóti bácsitól. Kíváncsi voltam, mi lehet abban az ódon lakásban, amit másoknak nem akar megmutatni.

– Gyere be bátran! – szólt az öreg.

Keveset láttam első pillantásra, a félig lehúzott redőnyökön alig szűrődött át a fény, éreztem az olajfesték illatát, a falnak támaszkodtam, amikor az öreg villanyt gyújtott.

– Vigyázz, még nedves! – szólt rám. – Túl drága a vászon, úgyhogy most a falra festek.

Szétnéztem, a repedezett falon száradt az önarckép, ami a villanykapcsoló felett díszelgett, és amely leplezetlenül adta vissza ráncait, és a női akt, melyet a fürdőszoba előtti falra pingált. Aztán benyitott a nappaliba, az óriási szobában csupán egy régi, kopott szófa áll rogyadozva. Az öreg felhúzta a redőnyt:

– Na, mit szólsz ehhez?

A beszűrődő fény utat engedett, hogy a falra festett mű életre keljen. A föld felé boruló feszületen Krisztus borult alá, kezei szinte kiszakadtak a keresztfából, tarkója előrebukott, homlokáról csurgott le a véres veríték.

–Haldoklik – suttogtam.

Utána nem szóltam semmit, néztem egy darabig, az öreg festő tudta, megértettem.

Pár évig hordtam még a fagylaltot neki, aztán két évvel a száz előtt meghalt. A rokonok megjelentek, kiürítették a lakását és elhelyeztek neki egy szép emléktáblát a ház bejáratánál.

Épp a körfolyósón sétáltam a kisudvar felé, amikor megpillantottam a résnyire kinyitott ajtót. Odalopóztam, hogy belessek egy pillanatra, amikor megláttak.

– Most lettünk kész, meg szeretnéd nézni, milyen lett az új lakás?

– Igen – bólintottam.

Körbevezettek, de én csak egyre voltam kíváncsi, a régi nappalira. A fal le volt meszelve, üres és érzéketlen látvány volt. Odasétáltam a festmény helyére, félve odaálltam Krisztus kezéhez. Hallottam, ahogy a szög a földre esik, egy véres kéz megragadott, és Jézus leszállt a keresztről.

– Itt még megdögleni sem lehet rendesen – morgott a Mindenható.

Majd lerázta magáról a rászáradt meszet, és kisétált e bejárati ajtón.

BÚZÁS HUBA

Csillagbörtönből a csillagokba

                                          Határ Győző mennybemenetele

lelencek zsoltárát hazátlanul hörögte
                            felöltvén hite csúfondáros maszkjait
                            és mindazóta máig döng a jötte,
                            a messze messiásaként vakít…
                            az út e tájt hajtűkanyar
                            s a lépteim mögötte:

parancsuralmak csillagbörtönében itt
                            ki volt világibb más bitang magyar?
                            világa vesztett napvitorlám
                            utána farvizet kavar
                            magamra hánykolódván

a hit szivárvány maszkjait…
                            azóta döng a jötte:
                            fönn mennydörög, tornádó tör ki torkán,
                            szélhárfáin üvölt az orkán;

nagy Európa-szívét hordta mellkasában,
                            földönfutott a földön ott ~ én itt e kín ~
                            villámlik ím’, hogy másom végre lássam:
                            kis nép nyelvének hajszálhídjain
                            csavargó medveszív-rokon
                            (ma már tudom: a társam)…

két lisztesképű ezerarcú harlekin
                            egyensúlyozva át e csúf koron,
                            alattuk bűn a múlt gomolygón…
                            dörmölgetőn dorombolom
                            bohém-bizarr komoly szóm:

sok színe rím ~ de kín e szín ~
                            arcmásom végre lássam!
                            két űrpolgár, ki fáj, diderg e bolygón,
                            dévajkodik szitok-mosolygón,

eh, nem e satnya emberfajtól származottan,
                            hol minden teljhatalmú szent ma hitszegő
                            s teherhordóik rab világa szótlan…
                            szabad szólásunk szörnyetege ő,
                            az istenek szekerein
                            robogva élve-holtan,

hol más galaktikákban több a levegő…
                            röpíti balladás dühig e kín,
                            gömbhalmazokba égi mérge:
                            mennyből hahol a Harlekin
                            e görbült néma térbe,

hol minden kényúr hitszegő,
                            rabok világa szótlan…
                            búcsút ne mondj! hozzá föl sohse érve,
                            ne mondj imát… csak verset érte…

A Duna felett

A Duna felett egy híd átívelőben
Félúton megtorpan
– Nem akarok összekötő lenni
Rajtam ne járjon át se ember, se kocsi,
Se vasút, se busz, se villamos
Jó nekem itt és most
Növekedjen, aki akar,
Ember, állat, üzlet, ipar
Csak engem hagyjanak
Lógva
Míg köd nem száll alá
S rozsda nem marja
A kiálló
Betonvasakat.

Botrány

Az ember,
ha tömeg,
vert sereg.
Fel nem foghatja
a csendből ácsolt feszület
dőlésszögét,
világűrben céltalan keringő
homokórát,
beteg ajkaink zavaros énekét,
feltartóztathatatlan
színes üvegcserepeket
teliholdkor.

Lekésve

Lekésve buszról, villamosról,
keresztelőről, ballagásról,
egy pályázat leadási határidejéről,
életmű híján, a díjkiosztó ünnepségről;
most fejét földre szegve
bandukol egy kihalt sikátorban
a remény utolsó morzsáival szívében:
maradt még idő meggyónni
elsőségének dicsőségét
a nap alatt.

FARKAS CSABA

Újabb téli kisprózák

A darvak délnek szállnak

Egyik napról a másikra megváltozott a világ. Nagy csapatokban szálltak a város fölött a darvak – pánikszerűen, kavarogva, északról dél felé. Mentek, krúgatva (sokan nézték-hallgatták őket, ahogy kerengenek a forgalmas, reggeli sugárút fölött), alacsonyabban, mint minap, amikor még észak iránt igyekeztek; és sokkal rendezetlenebbül. „Mi ez? Ez az a híres állati ösztön, megérzés? Már napok óta mondja a meteorológia, Európa-szerte itt a tél, s a darvak még mindig északra vonultak. Nem tudták, mi van? Ha nem is nálunk, hanem északabbra, ahová igyekeznek? Ennyire hihetünk nekik?… És most sietnek vissza onnan, ahová el sem kellett volna indulniuk?”, töprengett magában Thakács.

Persze, lehet, mégis van érzékük a madaraknak az időjáráshoz. Thakács, amikor az interneten már mindenhol fenn volt, hogy jön a hó, figyelte a varjakat. Örvénylik-e a sok-sokszázas, károgó, hójelző csapat a levegőégben, mint pernyéből álló, óriási kémény? Nem örvénylett. (Legalábbis arrafelé, mely irányban Th.-nak kilátása nyílt az ablakon.) Thakács ebből arra tippelt, nem várható havazás a közeljövőben, de aztán eszébe jutott: számtalanszor látta varjak örvénylését, amit azonban mégsem követett hóesés. „Ignoramus et ignorabimus – nem tudjuk, és nem is fogjuk megtudni --, mennyire érzékelik előre az időjárást a madarak”, vélte a legteljesebb tanácstalanság állapotában Th., igyekezvést a reggelben (máris elkésett, hah, munkahelyéről); zsííí-zsúúú, a gépi forgalom. A darvak alatt – nem sokkal, de azért alacsonyabban náluk – kisebb varjúraj igyekezett, szintén dél felé. Thakács számára úgy tűnt, van valamiféle kapcsolat a két csapat között. Ésszerűtlen, hogy legyen, miért is lenne – de mintha a misztikus, nagy madarak valamiképp magukkal ragadták volna a varjakat. Mintha azokra is átragadt volna a darvakat hatalmába kerítő pánik. És mentek egymástól függetlenül, mégis függőn, délnek.

A hó még sehol nem volt, csak a híre: egyre közelít, másutt már betemette a táplálékadó mezőket, menekülni kell előle tovább. Most látszik csak, milyen hasznos stratégiát alakítottak ki a fák, ezek a hihetetlenül bölcs növények: hiába kúszik föl a hőmérő higanyszála akár tizenöt-húsz fokokra e rendhagyó télen, s hiába marad ott heteken át – meg sem moccan a fákban az élet, bárhogyan fürkészi a rügyeket (loholtában) ­Thakács. Sőt a plusz tíz fok fölötti hőmérséklet a szokványosnál még mélyebb álomra készteti a fákat – értesül a szakirodalomból Th. –, eredően talán valamiféle évmilliós tapasztalatból. Mikor megérzik a fák a túl korai enyheséget, még mélyebb álomba merülnek, tudják: ez csalás, előbb-utóbb megjő a fagy, és akkor nem tudnának mit kezdeni megpattant rügyeikkel, világoszöld, apró, félig-gyűrött levélzsebkendőikkel. (Sőt: az újabb s újabb hideghullámok meggyorsítják a fákban az ébredés hajlandóságát, úgy lehetnek vele: az a hideg, ami egyszer már megjött, nyilván nem jön meg még egyszer – egy veszélyforrással kevesebb. Ily mértékben kifinomult veszélyérzékelésük a madaraknak nincs.)

„Nem volt szükségük kialakítására, nem röghöz kötöttek, mint a fák”, vélekedik Thakács. „Az, hogy a darvak, amilyen hamar csak lehet, azon nyomban igyekeznek vissza északra, hasznosítani a frissen megnyíló, mások által még nem gyérített táplálékkészletet, és fészket rakni minél előbb a tundrában talán nagyobb evolúciós előnyt ad, mint az óvatoskodás? Valószínűleg így van, hisz minél hamarabb sikerül fölnevelni fiókáikat, azok annál inkább megerősödhetnek még a következő, délre történő vándorlási időszak előtt”, igyekezett Thakács a jelenségben némi logikát lelni. – Kinézett az ablakon (az ég gyanúsan beszürkült, igazi hófelhő volt), esett, esett a havazás. Megtorpanva-kavarogva táncoltak a pelyhek az üvegfal előtt.

A láthatatlan áramlás

Most, amidőn olyan sötét van nappalonta, amilyen sötét egyáltalában lehet, Thakácsnak egyszer csak feltűnik: nincsenek sehol a feketerigók. Vagy legalábbis – és már nyár óta – sokkal kevesebben vannak, mint voltak mindig ezelőtt. Csak nem tényleg arról van szó, amit már többször, több forrásból olvasott-hallott Thakács? Hogy ugye a nyáron történt kémiai szúnyogirtás és a rigóeltűnés között az ember mintha bizonyos fokú összefüggést fedezhetne föl… – Régen ilyen tájban, a villanyfényes kora reggel itt is-ott is fölhangzott a rigók „csak-csak-csak!”-ja, amint a közelítő léptektől megriadva tovarepültek.

Vagy meg sem riadtak: kotorásztak a lámpafény világította avarban, csőrükkel jobbra-balra hajítva a hamuszürke-földbarna, félnedves nyárfalevéllemezeket. Ment Th., és eszébe jutott, amit minap olvasott: az embernek meghökkentően közeli rokonai a tengeri sünök, génállományuk jelentős része azonos.

– Ugye, egyszer még életünkben elmegyünk Görögországba, Csucsukám? – kérdezte Thakács feleségét, Á.-t. – Hogyne mennénk – mondta Á. A lilásfekete tengeri sünök, amelyektől úgy félt annak idején Á. & Thakács, botladozva a csuszamlós-félvörös mészkősziklákon, s amelyek tüskétlenített váza olyan, akár más bolygóról származó, idegen élőlényé, mint repülő csészealjé – elérhetetlennek tűntek. Se tengeri sün, se feketerigó. – Varjak szerencsére vannak, túl az üvegfalon, a vizesfekete kérgű, szögletes-merev akácfán most is károg egy, fejét előrenyújtva, szaporán – csak látja, nem hallja Thakács –; tegnap a tetőn, pontosabban az antennán, ugyancsak ült-károgott egy csillogófekete madár. (Ez is túl volt egy ablakon, csak nem a munkahelyin, hanem az otthonin.)

Jó lett volna ülni, csak ülni, sokáig a halványzöld falú, homályos szobában, a halkan zsongó gép mellett, és csak írni (Á. a konyhában tesz-vesz a gyertya, a küntről beszűrődő, korán sötétedő nappal félfényében, a füstölő jázminillatában; a szobába behallatszik a duruzsoló rádió), de Thakács képtelen volt folyamatosan egy (١; leírni is nehéz) dologra összpontosítani. (Számtalan tényező suhant át ilyenkor agyán egyidejűleg és egyszerre, s ez nem jó: a gondolatfolyamhoz képest bármely cselekedet oly szegényes, félútközben elapadó csermelynek tűnik, hogy belefogni sem érdemes. „Mintha hullámzó információfolyam lenne a lég, vagy még inkább: lassúdadon lüktető apály-dagály, mely akadály nélkül hatol fejembe, keresztül a koponyacsonton, és halad rajta át/keresztül, változatlanul, tovább”, érzékelte Thakács.

„Mintha, igen, mintha tenger alatt tartózkodnék, ide-oda ringatóznak az áttetszőzöld moszattölcsérek, emitt Anemona, tengeri rózsa csápjait ringatja a víz alatti hullámzás, amott zsákállatka üldögél a sziklán, bíborszínű aszcídia – még sokkal közelebbi rokona az embernek, mint a tengeri sün. Ő már gerinchúros, a gerincesek őse. Átereszti magán a planktont, a hasznosítható részek fönnakadnak a szűrőjén, s a víz tisztultan kiáramlik belőle. Lehet: nekem is ez lenne a megfelelő létmód, ülni a gép mellett, a használható információmorzsákat összegyűjteni, a többit engedni, haladjon, amerre lát”, mondotta (magában) Thakács. Most azonban… Most még számítógépre sincs szüksége: magából a levegőből érkezik a számtalanféle benyomás, a gond csupán az, hogy – a jelek szerint – elromlott Th. szűrőkészüléke, jőnek és haladnak, hullámzanak szelektálatlanul az információdarabkák, -töredékek tovább.

Thakács füléhez emelt a polcról egy fakófehér, balra kanyarodó, porcelánpiros belsejű tengericsiga-házat, benne ott sustorog a tenger, erejét is érezte Th. az óriási víztömegnek, mintha ide-oda lengene Thakács, együttesen a fotellel, melyben ül, oda-vissza, ahogyan a tenger elnyújtott-hosszú szusszanása diktálja, belégzés-kilégzés, belég-kilég, a fotel mintha emelkedne (benne Th.), mintha nyílna a kettős nyílászáró, mintha az áramlás szelíden lassan-lassan kihintáztatná-lengetné az ablakon, s továbbítaná valamiféle láthatatlan szállítószalagon. Valahol abban a szférában jár már Thakács, ahol az eltűnt feketerigók, talán.

Szilveszteri pillanat

Létezik egy pillanat a délutánban, amit ugyan sosem látunk, de van. A középkék égen, amikor kitekint a kisegzisztencia (Th.) az ablakon: még rózsaszínek a felhők. Aztán, midőn odanéz újra: sötétkékek már. Sötétkék felhők a középkék égboltozaton. – Thakács sokszor próbálta tetten érni a pillanatot, mikor is a felhők rózsaszínből kékké lesznek, csakhogy ez sohasem sikerült. „Nyilván egyetlen pillanat az egész. Mint amiképp vagy víz fölött van valami, vagy víz alatt – köztes állapot nincs.” (Kivétel a közép-amerikai négyszemű halak esete: egyszerre látják, mi történik víz alatt s fölött – de nem, mégsem, az ő szemük is kettéosztva, fölső felével a víztükör fölé látnak, az alsóval a víztükör alá. Mintha valaki azt észlelné, hogy a felhő rózsaszín és kék – az átmenet maga ez esetben sem lenne észrevehető.)

Valami vagy tükröződik, vagy nem; vagy csillan a Napban, vagy nem, csukázó villantó, pörögve-libbenve a víz alatt. – Nézte Thakács a késődélutáni, szilveszteri eget, nézte a színjátszó, néma felhőket. Néma felhők… Miért fontos hangsúlyozni e felhőknek némaságát? Vannak a csattogó-lobogó, diadalmas felhők, és vannak a néma felhők. Azok a fellegek, amelyeket Thakács látott a szobaablakból, mélységesen némák voltak, hallgatagok.

Thakács átment a szobából a konyhába, Keletről Nyugatra. Intenzív-vörösen lángolt az ég alja, indigószínben pompázott följebb, és amikor a Nap eltűnt a tetők mögött, mintha oxidréteg vonta volna be a közvetlen, nyers ragyogást. Ha most a fehérről írnánk, azt írnánk, a hófehér törtfehérré változott, ha zöldről, azt rögzítenénk, miként lett a fémfényű irizálózöld száraz mattzölddé. „Nyilván ez az a pillanat”, bólintott (magában Thakács, „mikor eltűnik a Nap a fekete tetők mögött, akkor váltanak át rózsaszínről sötétkékre a felhők a túlsó oldalon. Ha nem kelet-nyugati tengelyű lenne ez a lakás, sosem jöttem volna rá.”

Telt a délután; Thakács, már ismét a szobában – szokás szerint – azt elemezte, mennyire épült le ő maga az elmúlt éveknek folyamán; az ablakon túl, a középkék égen, még mindig ott álltak, sötétkéken, a felhők, és olyan szomorúság sugárzódott belőlük, hogy Th. jobbnak látta lehúzni a rolót, és fölkattintani a villanyt, no nem a nagyot, melynek működésbe lépte pontosan ugyanoly melankóliatöbbletet eredményezett volna, mint a lámpagyújtatlanság: hanem a kicsit, a meghittséget sugárzó olvasólámpácskát.

Barátságos félhomály, lámpafénykör a szőnyegen, benne öt-nyolc, különböző mértékben nyitott/csukott, el-, szét-, újraolvasott könyv, leárazottak, antikváriumból származók, egy-két új is, s az újságok, köztük egy, mely a Balatonról érkezik rendszeresen Thakácsék címére; a könyvszekrény, végletesen tömörített állománnyal, esszenciája Th. valamikori könyváradatának, cseppben a tenger, túlélt számos selejtezést, a maradéktól nem és nem szabadul Thakács, bár ki tudja. Lehet, egyszer szükség lesz majd rá. Jobban kell az antikváriustól kapott péterfillér, mint a kötetekben tárolt rengeteg tudás. – Könyvet vesz kezébe Th., nézi, nézi a tengerihal-képeket, s közben csak úgy rohan az idő: mit nem adna Thakács, ha így maradhatna három napon át…

Öreg este eszmélt föl Th. „Hogy eltelt az idő…” Eltelt az év. Kiközlekedett a konyhába, csak a folyosólámpafény szivárog be a függönyön, plusz itt-amott fakó városfények; sehol az égi pompa már. És Thakács… Thakács belenyugodott: ott, ahol a színváltás megtörténik, ahol rózsaszínből kékké lesznek a felhők – sosem láthatja meg a váltás pillanatát. Csak a lakás ellenkező oldalán, ahol éppen lemegy a Nap, s ott sem magát a jelenséget láthatja meg, csupán megtudhatja okát. S vagy az ok, vagy az okozat, nincs köztes választás.

A szék visszaálmodja magát a varjúerdőbe

KÉPES GÁBOR

Egy öntelt bűnös vallomása az üstből

Tüzet húztam a kútból.
Az Égben ültél egy padon,
mélyen beszívtam a földet.
Víztiszta ösztönök űztek:
gyors-éterem menüette
boldogsága szerelmed.

Egy pillanat műve volt s érte
Végre száműztél:
itt lóbálom a lábam,
a szélén.
Pokol rádiót hallgatok,
andante kínok között,
merülő elemekkel.

(Vesztesek ezek a gémek,
elhidegültek a kapcsok,
baráti fémtörésben:
gyűlik a vas az anyaghoz.)

Ördögi jó szerencsét!
Hangulatunk, ha közömbös:
hát tűzön-vízen át oldott.

Savakkal pancsolt játék:
megcsöbörültek a bugyrok,
vödörbe gyűltek a könnyek.

Beatrice, hogy bömbölsz.
Porrá ég bennem egy lepke.
Olvasztott vágy-formában:
készül a szobrom.
(Majd dönts le.)

KÁNTOR ZSOLT

Az okoskodás határán

Ha létezne tökéletes kép

Ez a képzeletbeli tájkép nemcsak a történelmet ábrázolná, venné szemügyre, hanem a még szélesebb tartományokat is átfogná, egyetlen pillanatképpé sűrítené. Benne lenne, rajta volna mindaz, amit eddig az Isten és az ember megteremtett, megcsinált. Jó és rossz. Hasznos és haszontalan. Látszana rajta, amit elrontottunk. A háborúk, a szörnyű traumák. Azután ott volna a fényképen az öröm összes megnyilvánulása. Egy kis boldogság. Egy kis fellendülés. Majd a játékok. A gyermeki ártatlanság. A hűség. S a szeretet. A színház. A vers. A dzsessz. Az irónia. Ami nélkül nincs művészet. S ez a kép már valahol megvan, sugallja a cím, a spirituális és a metafizikai létezés határán, a képzelet és a virtuális terek regiszterei között. De ez a konkrét fölvétel kizárólag a gondolkodást akarja inspirálni, ezért mutatja meg naturálisan, nemes egyszerűségében a hajnali utcát, a járda esendő magányát, amely tartalmaz némi derűt. Szél fújja a tegnapi újságot. A csoki papír zörgése egy tücsök ciripelését idézi. Valaki ott hagyta a csikket a pinceablak párkányán. A hamu nem esett le.

Léten túli tektonika

Min gondolkodik a nyelv? Azon, hogy az esztétikum végnapjait éli. Az a nedv a válasz, ami kicsurran az őszibarackból, amikor beleharapsz. Az ars poeticák ma már nem ideológiákra építik a paradigma-házikót. Hanem a testre, a tényekre és a Ni-ni! Ott egy szó-növény, fehér üvegszálakból, opál kérdőjellel a szirmai között. Majd lassan, kis lépésekben, megépül a félrebeszélés-menhely. A mentegetőzés, mint nem-hely. Csupa spóra, spórolás. Szivacs. Liánok, borostyán és lépcsők. Kellemes, enyhe bungaló. Egyetemes hazudozás. A liftben mit keresnek az úszónövények? A plexi akváriumban a görények? Benézhetnek az óvodások a hangok alá. Kutathatják, mint Cage vagy Sáry László a vonatfütty és a gong egymásra hatását, zongorázás közben. A kottatartón egy óriási nagy Magyarország térkép is lehet. Lengőtőzeg, sűrű, pompázó jázminfüggönnyel. Fű nőhet a márványlapok között is. Az ideális sótartalom is kitenyészthető, de az atmoszféra tisztátalan. Lenmagok, begóniák, kaktuszok magvai szóródnak szét az ezüst szirmokon. Sweet Temptations. Édes kísértések? Nem. Mérgezőek. Újra a Biblia ethosza fordul a farizeusok ellen? Igen. Nincs más Isten, Istenen kívül. Az érték, uraim, egyetemes. Pilátus (nem a proletariátus) is csak annyit tudott kérdezni. „Igazság? Ugyan, mi az?” Én tudom. Ugrott fel álmából az Alakmás. Jézus Krisztus. „Ha kő gördül, ha galamb tolla rezzen, talán egyszer magamra ismerek. Egy szó hiányzik! Magam hogy nevezzem, ha nem akarom, hogy másik nyelvben legyek?” (Ingeborg Bachmann: Hogy nevezzem magam? Fordította: Márton László.)

Egybevágó háromszögek
Emlékezés a 8. B. osztályra 1972 márciusából

Azokat az egyenleteket nevezzük azonosságoknak, amelyekben minden édes kis betű helyére egy számot írhatunk be és végtére is, egyenlőségeket kapunk. Ecsetelte Kati néni, a gyönyörű arcú tanárnő. Nevezetes azonosságok. (a + b)² = a² + 2ab + b². S ahogy a kémia szertárban összeillesztették háromszögeiket, Kati néni és lepke Ödön, a biológia tanár. A kulcslyukon nézte a Feri és közvetített nekünk. Az odafigyelést hozzá kellett adni a képzeletbelihez és négyzetre emelni őket. A zárójelen kívül nem szabad játszani az érzelmekkel. Mondta Feri, a gólzsák. A matematika sokak számára csillagkép. Tette hozzá Béla, a basszusgitáros. Univerzum-kamrák, kódokkal, kulcsokkal a belső zsebekben. S a csíkok lenyilazzák a pontokat. Kiabálta Torkos Bori, aki minden fiúval hajlandó volt. „Biztos érzek, csak nem érzem.” Toldotta meg Adél. A világ még mindig igényli, hogy lerajzolják. Szótagolta Elemér. Ez egy hiedelem holdudvara. Az oktaéder dűne. Didergő liliom és öböl-gyémánt. Ha mélyen hallgatsz, a kő is beszélni fog hozzád. Hitette el velünk Titkos Szabolcs. Aki egész nap a radírjaiból faragott kis meztelen női szobrokat. Egy marék huncut, kacér tüsszentő-kapocs fogta egybe az égboltot a földdel. Majd kiszakította a tüsszentés a papírt. Azután a természetfeletti lélegzés az egész glóbuszt fölszívta az égbe. Írta krétával a fekete táblára Adél. S ezek után mindenki hazament.

Apok®if hajnal

Az igazi szabadgondolkodó az, akit nem tart fogva a gondolkodás. Mert ha az okoskodás határán egyensúlyoz a reflektálás, csak elvont síkon találkozik a dolgokkal, abban nincs tömény spiritusz. Ín-spirál. Az inak spirálja. Jézus bölcsessége Salamon királyénál is nagyobb. Legyőzte a halált, kiütötte a sátánt úgy, hogy nem tért magához az óta sem. Kifehérítette a vérével a sötétséget. A Messiás új gondolkodásmódot honosított meg. Növelte a látóterét az emberiségnek. Kicserélte a melankóliát életkedvvel. A víz is felpöndörödött, mint a papír, talán pont ettől a szellemvilág-konfliktustól. Begyűrődött a part a hullámok alá. És befűzte magát az új felfogás a gépbe. Mint filmet. Egy szoba volt a tükör mögött, a múlt. Mintha belobbanna a sz©éna, pedig csak az alkonyat pirosa csordul rá (az este nyála) a bordó háttérre. Metálkék fürdőruha kínálja fel magát a tengerparton, kiterítve. Emília telefirkálta fehér javítófestékkel. A vetkőző özvegy monológja. Tette hozzá Laura. A derengésben látni lehetett még egy szárítkozó szitakötő csillogó szárnyait is.

Mellészelfi

SZEPESI ZSUZSANNA

Változó múltunk

                        Mifelénk a múlt állandóan változik,
                        csak a jövő biztos

a jövő, melyet
húsz-negyven évre
előre elénk tár
egy kormánybiztos.

Húsz-negyven év,
és akkor –
földön lesz itt a menny,
s egy új, egy y faktor…

Hogy mi jut annak,
ki sóvárog a mára?
Nincs húsz-negyven éve
a sorsából hátra?

Az állandóan változó múltban
vergődik szólam-mocsokba fúltan.

Elvesztheti gerincét, hitét:
mert elmenni korai,
de megalázva hosszú
a gyökértelen itt-lét.

A festett jövő üresjárat,
zálogon szerzett kalózmenet:
döglött tóban levegőhöz jutni
pisztrángoknak nem lehet.

                Vendégsorok: Jóna Dávid: Helyzetjelentés c. verséből.

Egy íz hatalma

Mitől volt olyan jó ízű
a tanyán a krumplileves?
Sosem tudtam megfejteni,
de ma is nagyon lényeges.
Talán az alföldi nap
aranya másként érlelt?
Vagy nagyanyám kérges keze
varázsolta zamatossá az ételt?

Nem tudom.

De jó volt minden falat,
mit elénk tálalt
– virágos cseréptálban –,
barna tányérkából ettük
csendben, a döngölt padlójú,
hűvös konyhában.

Lestük nagyapám bajuszát,
hogyan pettyezi a lé
vékony, piros zsírja,
s ahogy a kenyér ropogós héját
a levesbe áztatja,
hogy majszolni bírja.

Messze tűnt már mindez,
üres a rozoga tanya
– árnyas udvarán méhcsaládok –,
és kihűlt az emlékek nyoma…
de gyermeki énem folyton csak
színes ábrándokat fest:
mindig velem van nagyanyám is,
ahogy főzöm a krumplilevest.

A csend értéke

Dolgozni akartam
szobám magányában –
régen feszített már
az érő gondolat.
Világra bábáskodni
még kínnal sem tudtam
a lassan eltelő
délután alatt.

Mi viheti félre
papírt szántó ceruzám?
Egyre nőtt bennem
az elkeseredés.
Nem percek alatt írok,
de papírra vetni,
mi születni vágyik…
egy délután is kevés?

Korlátra támaszkodva
néztem a tájat,
ami nem régen még
üde zöld mező volt.
Helyén számtalan
lakóház terpeszkedik,
törmelékhalmok, akár
megannyi fekélyes folt.

Zúgtak a gépek:
amott nagy markoló
éppen árkot ásott,
jobbra egy targonca
berregett kínlódva –
recsegett-ropogott
ledobott kolonca.
Szemben csak visított
a harcoló fűrész,
szivattyú zümmögött
nem messze alattunk,
s csak késő estére
lett a munkával kész.

Akkor a jó tündér
– az alkonyat fátyla –
visszavarázsolta ide
az elűzött csendet:
nem bennem a hiba –
az érzés megmentett…
Abbamaradt a zajgás:
a búgás, zümmögés,
kattogás, recsegés –
ihletet ölő lárma…
sajgó fejem lehajtva
újra feltöltött a
bársony est nyugalma.

EGYRE MÁRKI

Öt nyomdafestéket tűrő kispróza

Miért töröd meg?

Egy ismeretlennel sétáltam az utcán (persze ezt csak álmodtam), és nem tudom miről beszélgettünk, csak hogy énnálam volt egy szatyorka mogyoró, amit minden ősszel magányos sétákon szedek fel a városi fák alól.

Ezeket éppen egyesével ledobáltam a lábam elé, ráléptem mindegyikre, hogy eltörjön, aztán lehajoltam érte, felvettem és megettem a belét.

Amikor az utolsó szemhez értem, gondolkodás nélkül ezt is meg akartam enni. Ledobtam a földre és már csaknem ráléptem.

– Várj – lökött arrébb az ismeretlen, felvette és a kezembe adta az utolsó szem mogyorót.

– Miért töröd meg, amikor fel is nevelhetnéd?

És ekkor felébredtem, és hosszan bámultam magam elé, mint aki tud komolyan gondolkodni.

Az ipse feladta a leckét.

Felnevelni a mogyorót?

Úgy értette, hogy elültetni, fát nevelni belőle, amin évente sok ezer mogyoró terem? Ahelyett, hogy eltaposom az utolsót, és soha nem lehet belőle több mogyoró?

Hányféle értelmezése lehet ennek, ha így van?

Hány ezer helyre értelmezhetem ezt metaforaként?

Nekem a könyvesbolt…

… olyan, mint gyereknek a csokiüzlet.

Gyakori, hogy nem érzem jól magam sehol – a papírboltokat és a könyvesboltokat kivéve. Rossz érzés, amikor onnan ki kell jönnöm. Sokszor előfordult, hogy zárásig maradok, és hogy csak egy leárazott könyvre volt pénzem, egyébként is általában csak minden második alkalommal veszek valamit / tudok venni valamit. A könyvesbolt genius locija nélkül elvonási tüneteim vannak, amikor belépek, hazaérkezem. Nagyon nehéz másfél óránál kevesebbet tartózkodnom a könyvek között, hogy ne legyen feltűnő, mit keresek ott még mindig; csak kiveszem a könyvet a helyéről, elolvasom azt a pár sort, amit akarok és visszateszem, hogy azonnal egy másikhoz nyúljak, közben csurog a nyálam a harmadikra. A könyvesbolt az, aminek padlóján el tudnék aludni, életvitelt tudnék folytatni, bútorként használva a könyveket és füzeteket.

Tudom, hogy én is hiányzom nekik, amikor nem vagyok ott, mert én többet látok bennük, mint bárki: én egyéniséggel ruházom fel őket, és az érzéseikről beszélni tudnék. Sok könyvnek nincs érzése és egyénisége sem, ezek egy kaptafára készült populáris kiadványok, az én sikertelenségem oka is az antipopularitás – a legjobb barátaim antipopuláris kiadványok, jobban elbeszélgetek velük, mint egyes emberekkel.

Teljes szobát átfedő könyvespolcsorokról álmodom, hogy majd egyszer csupa nekem tetsző kötet és kiadvány, ritkaság és gyönyörűség vesz körül, olvasás közben akarok megdögleni. Mellemen egy könyvvel, seggem alatt a hintaszékemmel, arcomon az olvasottak élményével.

Lenyűgöz az agglegényélet a könyvek áradata közt: böföghetek és vakaródzhatok, szétgórhatok mindent és felhúzatlan sliccel, rendetlen öltözködéssel és otthonosan kócos fejjel, véres, döglött állatokkal a számban, másiK SZámban csokival és tejjel, asztalomon tussal, és nagy, pirosrafestett libatollal általam írt és dekorált kódex, Chadel-iniciálékkal, homokórával, és egyéb aprósággal véve magam körül. Egy széles ágy is kell, ahol úgy alszom, olyan szétdobott végtagokkal, ahogy csak akarok, és sose essek le róla, hempereghetek akárhogy, mint a disznók. A FRANC se akar rendet rakni vagy takarítani. Nem vagyok trehány, de tisztaságmániás se.

Aki belép szobámba, szentélybe lép, becsülje meg magát és a helyet, és csak az legyen látogatása célja, hogy velem örvendjen, a rossz hírek hozóit felakasztom.

Az író feladata, hogy figyeljen olvasójára. Én ez alól kivételt képezek, mert én azt mondtam. És most pofa be, olvasni akarok.

A kultúra emlékműve

Sokévi betegség után elhunyt drága barátunk: kultúra.

Nincs többé, aki megvéd minket a pénzéhes bunkóktól, szemétgyárosoktól. Nincs már, aki puszta jelenlétével megóvjon a tahóktól. Valaha mindenét jelentette sokaknak, de bürokraták és dilettánsok zsákutcába csalták és megfojtották. Nyomában nem marad más, csak giccs, galeristák és kurátorok, lapszerkesztők és más megélhetésiek, hatásvadászat és trend. Talán jobb is így, mint a szenvedés… sem igény, sem szükség nincs rá ma, a holnap pedig gőzerővel dolgozik, hogy így is maradjon.

Emlékét nem őrizzük meg.

Keresni és megtalálni

Azt olvastam, az átlagember sokszor és sok helyen emlegetett ugyan, de bizonyíthatatlan a létezése.

Szerintem ezt egy átlagember írta.

Sokan meg akarják találni önmagukat, szerintem különösen azok, akik könyveket írnak arról, hogy hogyan találjuk meg önmagunkat.

Nem sok dologra jöttem rá eddig, de arra igen, hogy amit keresek, az a keresés maga. Mondhatják majd, hogy ilyen koromban még csak kerestem önmagam, vagy a stílusom. Nem tudom, fogják-e érteni: én nem a keresést kerestem, de azt találtam meg.

Nem akarok rátalálni többet semmire: a rátalálás legyen az utolsó, amit teszek, vagy az se. A rátalálás halál.

Hetente aprópénzre váltom a tehetségem, van, hogy hetente többször, a város legpuccosabb helyén ülök egy gyönyörű és tehetős nővel és megbecsülnek, egy órával később egy nagyonótvaras, féllábú hajléktalan mellett ülök az utcán és beszélgetünk. Már nem érzem a különbséget. Évek óta egyedül vagyok egy szobában és annyit eszem, amennyit kedvem van, nem érdekel, hogy a gyomrom mennyit akar és mikor. Eladtam egy olajképet egy illetőnek, akinek meg kellett fordítanom a kezében, mert fejjel lefelé nézte a városképet.

Nem ismerek magamnál osztottabb embert. Bennem nem egy tulajdonság képvisel személyiséget, mint ahogy mesékben, sorozatokban szoktam látni. Bennem úgy van több ember, hogy mindegyiknek megvan minden tulajdonsága, melyek lehetnek azonosak és lehetnek különbözők.

Prímszám vagyok.

Mindenben csak kicsit vettem részt, így nem kerültem be sehová. Ki akarok szállni a ringlispílből, amire sose kaptam jegyet.

Ment-e a világ könyvek által előrébb?

Nem hinném.

Ugyan ezzel a kijelentéssel magát a fejlődést kérdőjelezem meg, akkor is bátran állítom, és ezt ki is tudom fejteni. Először is magával a kérdéssel van bajom, mert csak igen-t vagy nem-et enged választani, holott meggyőződésem, hogy az igazság valahol félúton van. Ment: egy része – és nem ment: egy másik része. Ezért írtam az elején, hogy „nem”, hiszen, ha csak egy része ment, akkor nem az egész, tehát a helyes válasz (erre a kérdésre): nem.

Hogy miért csak egy része, arra az emberi természet a válasz. Egyszerűen nem mindenkinek fűlik a fogához a könyv, mint olyan. A legaljához azok tartoznak, akik még a jelentőségét sem ismerik el, a másik véglet szintén „legalja” akkor, ha csak ebben látja a jövőt és az értelmet. Itt figyelmen kívül lehet (és kell is) hagyni az emberek anyagi helyzetét, mert a tanulatlanság nem válogat. Maga a tanulatlan kifejezés sem jó vagy ­rossz értelemben értendő itt, hiszen van, aki tehet róla, van, aki nem. Nem akarok általánosítani, de egy tehetős ember pl. biztosan tehet róla, ha tanulatlan. Hosszasan lehetne még példákat sorolni. Mindegy. A hangsúly azon van, emberségesebbek lettünk-e, nem csak bölcsebbek a könyvek elolvasásával? Nehéz megmondani, az igazság talán itt is félúton van, illetve több összetevő függője. De ez a kérdés le óhajtja szűkíteni a lehetőségeket, mint ilyen pediglen rossz kérdés. Rossz kérdésre érkezhet jó vagy rossz értelmű válasz, de helyes semmiképp. (az ember egyébként hajlamos megválaszolhatatlan kérdéseket feltenni, ami, valljuk be, nem nagy kunszt.)

A könyvek nem mások, mint gondolatok és/vagy törvények összegyűjtései. Nyilván mindenki talál számára megfelelő igazságot, és annak igazolását. Emberség és bölcsesség a könyvek előtt is kellett, hogy legyen, ahogy kreativitás is, mert ezek hozták létre a könyveket, és nem fordítva. Fejlődés magában az emberben zajlik le akaratlanul, mert mást gondol harminc, mint húsz évesen, és mást negyven, mint harminc évesen. Aki ugyanazt mondja negyven évesen, mint amit húsz éves korában mondott, az megállt egy ponton, és ha olvasott is ezalatt, csak azt fogadta el, amit addig is, tehát az ő világa nem ment előrébb az olvasás által…

Kafka

LENGYEL GÉZA

Elvárják

Karrier-függő, nyelve kilóg.
Felfelé jutva ranglétráján
egyre kevesebb a barátság,
nő a nyakkendők, ingek száma,
s fogy az őszinte emberi szó.

Érve csúcsra, kaméleonként
színét környezetéhez szabja,
véli – elvárják tőle ezt is,
elvárják tőle! s nyelve kilóg.

Artikulátlan…

Artikulátlan sír fel a fájdalom,
szilánkokra szeli minden gondolatom.

Térben és időben gyorsuló világ –
kozmikus sugárzás, városi porok,
ránk szakadnak hangok, vérrög-záporok,
média-hír gerjeszt skizofréniát.

Térben és időben gyorsuló világ –
végtelenbe téved az emberiség,
lemming-őrülettel, feledve hitét,
szív ütemét, a virágok illatát.

Igen, próbálkoznék szép verset írni,
ám beszélni is alig-alig tudok,
görcsbe csomózva mind a neuronok –
létkérdés ma már, mint lehet kibírni.

Artikulátlan sír fel a fájdalom.

Artikulátlan…

PRUZSINSZKY SÁNDOR

Vakrandi

– Kérsz pirítóst, Malackám? – kérdezte reggel a párjától, egy kövérkés banki csoportvezetőtől Viki. Imi, akit a bankban állandó szolgálati mosolyáról a kollégák csak Nyúlszájnak hívtak, vállat vont, ingerülten.

– Fenébe a pirítósoddal! Mikor tanulod meg végre, hogy én újabban csak a barheszt eszem?

–Te meg tegnapelőtt elfeledkeztél a szülinapomról…Volt képed éjjel hazajönni!

–Te se vetted észre, hogy a nadrágom alul kifeslett… Megvarrhatnád!

– Miért nem szóltál?

– Szóltam.

– Nekem??

– Neked.

– Ne hazudj! – toppantott Viki ingerülten, kiloccsantva a kávét. – Egy ideje folyton hazudsz nekem…Vajon miért? El akarod terelni a figyelmet?

– Miről is?

– Miről is, miről is… hát erről az egészről – s kezével, mint egy körzővel, Viki ingerülten körülrajzolta a szobát. – Az egész posványról amiben élünk!

– Szeretném megtudni, miről beszélsz.

– Pont erről, hát nem érted? Hú, de elegem van ebből! Hogy mindennap ugyanazt a semmit hámozzuk – úgy teszünk, mintha házasélet lenne! S valaki röhög a háttérben… – Valaki? – sziszegte a bankhivatalnok. – A te valakid!

Viki felpattant, s magára zárta a fürdőszoba ajtót. A zubogó vízcső fenyegetően sivított a falban.

Az egész az ólomkristály vázával kezdődött. A velenceivel. Amit Viki a kiküldetéséről hozott haza. Gyönyörű darab volt, echte muranói, ahogy Imi mondta. Kívülről sárgán villogott, de ha belenézett, a mélye kék volt, sejtelmes, akár egy tengerszem. Viki nagy becsben tartotta. Először az ebédlőasztal közepére tette. Csak másnap, amikor elkottyantotta, hogy a velencei kiküldetésen nem egyedül volt, ahogy eredetileg mondta, hanem a főnökével, Bakóval, akkor tette fel Imi a ruhás szekrény tetejére a műtárgyat. A befőttek mellé. Aztán másnap egy óvatlan, sietős mozdulata kellett csak, hogy a kőpadlón hat darabra törve, hatszor tükrözze vissza egy világ végét.

– Utállak, Nyúlszájú!

– Mit mondtál?

– Azt, hogy nem látsz többé! – szikrázott Viki szeme, s már ott se volt.

A tapéta meghitt, vörös giccsvirágai meg szempillantás alatt lángra kaptak. Imi rezignáltan bámulta a szobát benépesítő matyóbabákat, (vagy két tucatot számlálhatott össze Viki kedvenceiből). A hallgatásuk akár egy üvöltés, visszhangzott a lelkében. Tehát vége! Sokszor eljátszott a gondolattal, hogy egyszer istenigazából összevesznek, s ő szempillantás alatt újra szinglivé válik… De most, hogy bekövetkezett, inkább valami félelmet érzett, nem szabadságot. Elvégre már tíz nap is eltelt és Viki nem mutatkozott. A megaláztatás, akár az éjszakai fogfájás, nem hagyta aludni. Csak forgolódott a kétszemélyes nagy ágyban, végül a számítógéphez ült. Üzenetet akart írni Vikinek. Hogy mit, még nem döntötte el. Ahogy azt sem, sértettre, vagy békülékenyre vegye-e a levél stílusát. Persze kérdés, hová szökött Viki? Nem az első eset volt ez az eltűnés, egyáltalán nem! S Iminek már az édesanyja megmondta, egy ilyen szép lány, még harminc sincs, akire a férfiak azt a szót használják, hogy „bombázó”, és lerongyosított farmerben jár az üzleti tárgyalásokra is, egyáltalán nem való hozzá. Az egészben az a legmegalázóbb, hogy gőze sincs, hová mehetett Viki. Nyilván a szeretőjéhez, akit mindeddig titokban tartott…

Miközben a buszra várt, megpróbálta elképzelni azt az embert, de persze nem sikerült neki. Felszállt a buszra, hogy a munkahelyére jusson. Közben, ki tudja hányadszor, elrágódott a kérdésen: hol rontotta el? Nem talált rá választ. Körülnézett: egyetlen tekintettel sem találkozott. Az utasok szorosan egymás mellett ülve bámulták a semmit, mintha lyukas lenne az ég felettük.

Leült egy szép nő mellé, akit már többször látott ezen a járaton. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy elmondja neki a bánatát. „Bocsi, egy pillanatra” – szólította meg, de a nő fel se nézett, csak intett: ne zavarja, minden perce drága. Tudta, hogy a bankban is ugyanez a kép fogadja. Férfiak és nők ülnek és állnak, egy virtuális világba süllyedve, fehér árnyékai önmaguknak.

És ekkor cikkant egyet az okostelefonja. Kivette a zsebéből. A féltenyérnyi képernyőn egy loboncos hajú szőkeség jelent meg, és csábos mosollyal vérvörösre vastagított ajkán üdvözölte őt a Randivonalon, ahogy mondta. Közölte, hogy már az első napon száznál is több üzenet érkezett a részére az Álmosbagoly jeligére. Iminek nem volt ideje, hogy reklamáljon: ő semmiféle randivonalra nem regisztrált és nem is kívánja igénybe venni ezt a szolgáltatást. Az okosketyere újra cikkant egyet és a képernyő vak tükréből hirtelen egy fekete hajú lány fényképe tűnt elő: kreol szépség, szomorú szemekkel. S a kép szövege? Hol bujkáltál eddig előlem? Már éppen azon voltam, hogy feladom, s akkor megláttam a profilodat… Igaz, képet nem tettél fel magadról, de valami azt súgja: te vagy az, akit keresek. Ha eléggé kedves és cuki vagy, bármire képes leszek érted! A képernyő enyhén megremegett és Imi elé lökött egy újabb társkeresőt: Most annyira rád rontanék! Bőrruhában és korbáccsal, mert rossz fiú voltál. Azért, mert nem vagy itt mellettem és nem szeretkezel velem.

Hősünk anno, még egyetemistaként olvasott valamit az elfojtásról, de nem volt ideje ezen töprengeni. Máris jött a következő üzenet. Egy tetovált mellű lány írta: Te nagyon titokzatos férfi vagy ám! Nem mutatod meg az arcod, úgy teszel, mintha elbújnál. Azt játszod, hogy létezel is, meg nem is. Piszkosul beindultam rád! Máris indulok! Hová jöhetek?

Hősünk megijedt. Orwell 1984-e jutott eszébe, ahol a számítógép a megfigyelés eszközeként fungál. „Nem bújhatsz el, beindulnak rád, ha nem látnak”. Aztán csak somolygott e beteges párhuzamon és este otthon rögtön leült a képernyő elé. Ismerve gépe különös, szeszélyes önjáratait, győzött a gyarló kíváncsiság.

Már olvasta is az újabb szöveget: Nem tettél fel fényképet magadról… Mindig ilyen rejtélyes vagy? Sok nőt felizgatsz vele, de én a vesédbe látok! Te sem láthatod meg az én arcomat.

Hát aztán? – gondolta Imi. – Azért mégis különös… Valaki visszaélt az adataimmal – de már bekúszott a következő is: Ne tudd meg, te Titokzatos, mennyire vágyakozom utánad: teljesen felizgattál, mikor ugrasz fel hozzám? S két perc múlva egy újabb briliáns: Megöllek, ha te is olyan vagy, mint a férjem! Lehetek a szex-rabszolgád?

De ez már nem volt tréfadolog! Az Álmosbagoly jeligére küldött társ­­kereső üzenetek, ellepve és kiszorítva minden más információt vitustáncot jártak a Titokzatos Férfi körül. A nők dicsérték férfias szerénységét, láthatatlanságba bújó varázserejét és egyben követelték, kapják meg tőle azt, ami jár nekik… Álmosbagoly egyetlen ráklikkeléssel megállíthatta volna ezt az áradatot, de nem tette meg. Van-e, akit ne vonzana a lelkekben felgyűlt tengernyi üledék és szemét, mely az akaratlan felkapart sebekből bugyog?

Minek kínzom magam ennyi bolonddal? – fakadt ki végül hősünk. Már épp klikkelni akart, hogy végképp lejöjjön az oldalról, amelyhez igazából semmi köze, amikor ezt az üzenetet olvasta: Mielőtt szakítottam a lüke párommal, azt képzeltem, szabadon kinyílok majd, mint egy virág. Most, hogy megtettem, csak a magány fojtogat. Te is ily ostobán dobbantottál? – kérdezte az ismeretlen nő, aki szintén titkolta az arcát. És másnap újra, csak ennyi: Visszacsinálnád, ugye? Csak gyenge vagy hozzá? Ne izgulj, nem kell válaszolnod!

Persze, hogy nem válaszolok, válaszolt magában Imi. Eszem ágában sincs visszakérődzni, ami elmúlt Maradjon csak Viki ott, ahol van! Felfújt hólyag, kibírhatatlan!

Dacosan, önmaga előtt is tüntetve fütyörészni kezdett, s akkor meglátta Viki Ne érints! feliratú színes trikóját az ágy alól kikandikálni: olykor éjszaka is, nappal is viselte egyfolytában, a műrongyos farmerjához: Ne érints! – szerette odakiáltani vita helyett, ha valami nem tetszett neki. Számos ilyen pukkasztó lazasága volt, amivel az élet komolysága ellen lázadt… Hősünk kellően gyűlölte e fellengzős ruhadarabot, de most, ahogy kihúzta az ágy alól, hirtelen szomorúságot érzett. Felrémlett benne valami – talán nem is létező? – mélyebb értelme e ledérségnek. Ne érints! – Ez volt Viki szavajárása, minden tudománya, amit már bárzongorista korában is tudott, amikor megismerkedtek s ő azt képzelte, ez a kívánság csak arra a kétes környezetre vonatkozik. Egy Imi-féle komoly férfire, aki ezt a gyerekes, érzékeny szépséget birtokolja, semmiképp sem. Már tudta, hogy semmit sem értett meg Vikiből, s ezt a felismerést az ismeretlen nő levelének köszönheti. Gyerekkorában egy mesében olvasta, hogy minden ember úgy működik akár egy lakat: csak egyetlen kulcs képes kinyitni… Ürességet érzett, de akkorát, hogy csaknem felkiáltott: Valami italt! Keresett s remegő kézzel hajtotta fel, majd az üres üveget a sarokba rúgta. „Megvolt a kulcs” – motyogta – Megvolt!” S felnevetett, fájón, részegen. „Hülyeség ez a Randivonal! Ki az, aki kéz helyett egy kifordított kesztyűvel fog kezet?”

Hajnalban ébredt, zúgó fejjel. Már várta az ismeretlen nő üzenete: A megérzésem azt sugallja, hogy találkoznunk kell. Még sosem éreztem ilyet.

Imi rosszallva olvasta. Nem tetszett neki ez az erőszakosság. Még a végén elrontja a bánatát! Már kezdte megszokni a komfortos vágyódást az után, amit bizonnyal ő maga tenne végleg lehetetlenné.

Ám a gép percent egyet: Nem kell válaszolnod. Sose fogjuk tisztázni, kik vagyunk. Elég, ha egy vakrandin találkozunk. Ma délután, az Astoriánál, jó lesz? A kezedben élénk színű valamit lóbálj, erről ismerlek meg. majd.

A vakrandin nem volt szükség a színes trikóra. Imi és Viki már messziről meglátta egymást.

FÁBIÁN ISTVÁN

Szín/vallás

Mennyi vezúvos,
lávaburkolt hiány,
kezek elmosott suhanása,
mennyi megszűnt hely,
mikben valaha laktam,
kitöltöttem a múlás idejével.
Ahol már nem lakom.

Mennyi eső és mennyi hó
és mennyi hamu
takarja a kinti képet,
amire örökre bezárva nézett
nyithatatlan ablakom.
Fehér a fehérben,
fekete a feketében.

Az idő-pólyálta térben
mégis vér zuhog az érben,
hét szín rázkódik a fényben.
Én mindig köd voltam,
te csillag. Ragyogsz,
fényed fogalmazza létem.
Neveden hívlak. Hazatértem.

FÖVÉNYI SÁNDOR

huszonhat agyonnyúzott sor

Uram, még sosem beszélgettünk
karácsony tájékán, tudod
ilyenkor sokat sírok, tegnap
a Kontrollt néztem, s mikor
Csányi Sanyi futott az Árnyék
elől, az asszony diszkréten
kiment a szobából, nem akarta
látni, hogyan futok én is,
később hozott egy zsebkendőt,
és azt mondta: „egyszer te is
nyerni fogsz, ötvenkilenc évnek
meg kellett erősítenie,
hogy ne legyél gyerek többé”
Uram, be kell vallanom neked,
karácsonykor gyűlöllek, ahogy
csak ember gyűlölhet embert,
mert egyenrangúak vagyunk most,
te valami jászolba sírsz, én
egy ráckevei parkban, hol
Apám rég-szenteste megfagyott,
nem tudta legyőzni Árnyékot,
ezért rám bízta míg felnövök,
és én nagy-koromban elmentem
vonatot vezetni, hogy fékezzek
ha a Csányik vesztésre futnak,
csend, régʼ nem csaholnak a szikrák.

ZIMONYI ZITA

Rejtélyes kopogás

– Öltözz már, Sziporka, ne kínlódj annyit! Induljunk! – suttogta anyám az előszobában, mintha rajtam kívül más is lett volna a lakásban.

Bár igaz, őgyeleghettek ott szép számban láthatatlan lelkek is, de ők nem érzékelik a beszédet, hallásuk csak a gondolatra nyílik.

– Mindjárt itt a vonat. Apád ránk szedi az eget, ha nem várjuk!

Felszedelőzködtünk. A zimankó prédái lettünk: motozóként kabátomba furakodott a szél. Fogaim zörögtek, akár az ágra száradt múmialevelek.

Anyám, mint aki rosszban sántikál, magához húzott, és egy akácfa törzse mögé bújt.

A kisállomásról vakító lámpaszemekkel elindult a gőzös Posványos-elfekvő központjába.

– Mindjárt eldől! – rémüldöztem, amint a kanyarba ért. Végre fordult, levette rólam szúrós tekintetét.

Apám kinyitotta a mozdony ajtaját, és kilökte a böhöm szenes batyut, mely az éles vaslépcsőn bucskázva a sínek mellé huppant. Anyám meg se moccant.

Amikor az utolsó vagon is a hátsó fertályát mutatta, futni kezdtünk a zsákig.

– Fogjad erősen! Húzzad, Sziporka! Ne engedd el! – biztatott anyám.

A vasút melletti szénhegyeken átszűrődött egy tehervonat kattogása. A töltés mellett halvány fényű lámpák nyikorogtak a villanypóznákon.

Bukdácsoltunk a buckákon, megcsúsztam, orra buktam. Csupasz kézzel gyúrtam a havat. Majdnem összejött belőlem egy hóember. Az arcomat is odatartottam a télnek, nehogy rajtam spóroljon, épp tőlem csenje el a hideg arcpirosítót. Sapkámból kiszökdöső hajszálaimon jégcsimbókok lógtak.

A nehéz zsákkal elvergődtünk a kapuig, a fáskamrában kifújtuk magunkat. Visszaadtuk a zsák szólásszabadságát – kibogoztuk a szájára tekert madzagot. Csak úgy ömlött belőle a poros szólam! Színültig megpakoltuk a szeneskannát. Irány befelé!

Anyám nyitva hagyta Bobinak a kerti kaput, jöjjön előre. Ilyenkor túl sok kárt úgysem tesz a veteményben, legalább vigyáz ránk a komor éjszakán.

Észrevettem, hogy a kötélen maradt egy konyharuha. Gondoltam, gyorsan lerángatom onnét, de a rongy olyan merev volt, mint egy hideg lemez.

– Jaj, mit csinálsz, Sziporka? – kiáltott anyám. – Eltöröd!

– Az hogy lehet? A rongy törik, eltörik?

– Ha megfagy, akkor igen, meg kell várni, hogy felengedjen. Majd holnap levesszük.

– És ha nem vennénk le, nem is száradna meg soha a fagyban?

– De, lassan elpárologna belőle a víz – hadarta türelmetlenül, és betaszított az ajtón.

A sparheltben egy kupac parázs szunnyadozott.

Anyám megtömte az örökké éhes, falánk jószágot, hadd teljék a kedve a sok koplalás után. Kisvártatva nagyot köhögött a fenevad, kiköpte még a platt vaskarikáit is.

Micsoda orrfacsaró büdösség áradt tűzhely őkegyelmessége torkából! Majdnem megfulladtam.

Bár anyámnak nem nagyon akaródzott, csak ki kellett nyitni az ablakot, kicsit fűteni az udvart is!

Az élemedett platton egy repedés tátongott, azon kukucskáltam. A széndarabok közül rám öltötte hosszú lángnyelvét a vörös kakas. Izzani kezdett a tűzhely fedőlapja.

Odahúzódtunk a melegre, még a sütő ajtaját is kinyitottuk – ne tartsa magában a minket illető hőt –, és leültünk egymás mellé két összetolt hokedlire. Előloptam a kredencen mindig készenlétben várakozó Andersen mesék feliratú nagy sárga könyvet, melyet Nándor, a bátyám és felesége Jézuskája hozott.

Esténként a kezembe vettem kincsemet, az egyetlen mesekönyvemet, melyet káprázatos rajzok díszítettek. Bevackolódtam a vaskályha mellé a szobában, lekuporodtam a vasutas bundára, és rámeredtem a soron következő képre. Minden apró részletet tüzetesen szemügyre vettem, belemerültem a képzeletbeli világ titkaiba.

Megelevenedett a táj, hallottam a zsibongást, láttam a mozgást, a változást, éreztem a szagokat, a hideget, meleget. Szereplőjévé váltam a történetnek, én is ott voltam a megidézett emberekkel, állatokkal, növényekkel, csodás kellékekkel. Órákig meg se moccantam, míg ki nem hűlt a vaskályha, míg le nem ragadt a szemem, míg anyám ágyba nem tessékelt.

Ám most óvatosan anyám kezébe csúsztattam a mesekönyvet.

– Veled mennyi baj van! Nem hagysz békén egy percre sem?! Alig látok ebben a félhomályban, neked jobb a szemed, iskolás létedre olvasd el magadnak! – zsörtölődött, de kíváncsiságtól hajtva a soron következő történethez lapozott, és belefogott.

Anyám szavára kinyílt a könyvlapok mögött rejtőző világ, ahol a gondviselés megpróbált igazságot osztani.

A szegényes konyha palotává változott, a kihalt utca benépesedett.

Életre keltem: aki mozdul, él. Nekem csak a mesében mozdult a lelkem.

– Na, mára elég! – mondta anyám.

Előhúzott a kredencből egy vekni kenyeret. Keresztet vetett rá, és megszelte, majd egy karéjt rárakott a sparhelten hevülő drótkeretre, amelyet apám hajtogatott házilag jókedvében.

Pirult, perzselődött, itt-ott égett, füstölt a szelet. Sebaj! Anyám megkente a bödön aljáról kikotort zsírral, aztán készített magának is. Már majdnem a királyi lakoma végére értünk, amikor kopogtattak. Összerezzentem.

– Ki lehet az?! Átmászott valaki a kerítésen?! Mit csináljunk? – állt meg anyám szájában a falat.

Elhúzódtunk a jégvirágos ablaktól, és odalopództunk az ajtóhoz. Hideg süvített be a réseken. Ismét kopogtattak.

– Ki az? – kiáltotta anyám hangosan, igyekezvén bátornak mutatni magát.

Csönd, nem jött válasz.

Hallani véltem szívem zakatolását.

– Istenem, mit tegyek? Meneküljek az udvarra a szobaablakon át? De ki fog akkor megvédeni, ha elmegyek anyám mellől?

Mozdulni akartam, de kővé váltam.

Anyám a kulcslyukon próbált valamit felderíteni a hívatlan látogatóról, de nem nagy sikerrel.

Gyors és szapora kopogás következett. Anyám arrébb rúgta az ajtó elé rakott rongyokat, és a zár felé nyúlt.

– Mama, vigyázz! Megölnek bennünket! – rángattam a karját. Ő rám se hederített, és kinyitotta az ajtót. Nem állt ott egyetlen gaztevő sem, csak Bobi kuporgott a szétrágott „lábtörőn”.

– Hát te vagy az, te ronda dög!? – zúgolódott anyám. – Jól ránk ijesztettél!

Bobi farkcsóválással jelezte, hogy kifelejtettük a királyi lakomából!

Hát persze, hogy nekiadtam a kemény kenyérhéjat, amit épp az ő fogainak szántak a pékek.

– Mondjál még egy mesét! – kérleltem anyámat, féltem, hogy menni kell aludni a láthatatlan lelkektől bitorolt vaksötét szobába.

– Késő van – válaszolta, de azért szót fogadott.

Az ölébe hajtottam a fejem, s máris láttam a fejszecsapásoktól ájultan földre zuhanó fenyőt.

A kályhacsőben fel-feltámadó erővel duruzsolt a szél, anyám már nem rakott a tűzre, összehúzta kinyúlt szvetterét, le-lebiccent a feje, motyogott.

Nógatni kellett, ne szundikáljon, folytassa.

Ahhoz a részhez ért, amikor a százszorszépet kihajítják az út porába.

Rögvest ébresztőt fújtam anyámnak – élesen kürtölő zokogásommal. Fel is ocsúdott azonmód szendergéséből.

– Ne sírjál, Sziporka, ez csak mese! – nevetett.

– Ne nevessél, mama – korbácsolt hullámot ereimben az indulat. – A mese a legigazibb igazság! A mesében elhangzik, amit a valóságban senki nem mer elmondani. A mesében olyan dolgok derülnek ki, amit legszívesebben letagadnának az emberek. A mese egyszerűvé teszi azt, ami bonyolult, hogy mindenki értse a világot. Te is tudod, mama, de megpróbálsz félrevezetni, mert gyereknek nézel!

Anyám nem válaszolt, már nem jutottak el hozzá szavaim.

Szipogva bújtam mellé a szalmazsákos nagy ágyba. Az orrunkig húztuk a dunyhát, aztán rá a bundát is. Bobi kutyám kopogtató farkcsóválása se nyújtott vigaszt.

Az Andersen mesék meghatározták egész gyerekkoromat.

Erdei víz

JÓNA DÁVID

Azt mondod

Azt mondod, hogy olyan tökéletes körülöttem minden, feleség, gyerekek, ház, autó, (a garázsban tartott Alfa Romeo) s hogy nekem kék az ég, zöld a fű, és fehér a hó, s hogy versemtől hízik a Tanganyika-tó. Közhelyekből rakott jenga-torony, de ha nagyon akarod, itt és most, a kedvedért végiggondolom. Mit szeretnél? Beszéljek a félelmeimről, hogy emberinek tűnjek? Bekészített gyújtósfák a tisztítótűznek? Hogy a szokásosnál is őszintébben: hol lyukas a zokni? Hogy van, hogy nem tudok visszamosolyogni? Beszéljek kipirosodva a csalódásaimról, a becsapásaimról, az elutasításokról, a viszontagságokról, mikor nem én kellettem, csak egy csöppnyi részem, azt szeretnéd, hogy ezt most összegereblyézzem? Nem sokat ért az utcán az úri nevelés, egy darabig hajtóerő csak a megfelelés, vagy a bizonyítás, néha a félelem, nem sok pillanat volt őszinte a videofelvételeken. Nem szerettem az iskolát, az iskola se engem, nem láttam helyemet a világegyetemben. Meséljek arról, hogy hányszor nem álltak ki értem, akkor amikor tétje volt? Az élet megállított, szétszedett, feldarabolt, s kezdhettem újra, majd újra megint, hőse voltam egy rossz regénynek hőse, ha nem is szó szerint. Azt mondod könnyű volt nekem, persze volt varázsköpenyem, mely alatt megpuhult a világ, elbújtam a versben, ahol senki se lát, majonézzel díszítettem a sült hagymakarikát. Nem vettek fel a jogra, igaz, ma már nem bánom, hisz a betűkkel formált szívdobbanásom, túlélhet majd, talán talál egy kis mag némi termőtalajt, de volt, hogy nem így láttam, kapaszkodtam áramlásban, vitt az ár, sodort amerre sodort, nem értettük egymást, a kor engem, de én se a kort. Kiolvasott könyv lettem, egy leszakadt kézfej az ádáz küzdelemben, egy tűrt, keveselt papírforma, egyedül, mint mikor elfogy a sonka, s ott marad a torma.

Cantata profana 1

VERES TAMÁS

Lassú bácsi és Megfáradt úr

Megfáradt úr kilépett a ház kapuján, amelyet a rozsda és a rengeteg helyen kilátszó alapozó festék varázsolt egyedivé. A világoszöld és a sötétbarna foltok keveredésén messziről látszott, hogy a ház gazdáját nem veti fel a pénz. Az ereszcsatorna végén, a kapu fölött egy éktelen nagy lyukon keresztül szemlélhette Isten szabad egét az, akinek éppen olyan kedve volt, hogy át akar rajta nézni. A csatornacső, amely levezette a vizet, évekkel ezelőtt letört. Azóta se lett kicserélve. Nem csak a szegénység volt az oka, hanem a lustaság és a nemtörődömség is.

Megfáradt urat egy cseppet sem zavarta, hogy a csatorna hiánya miatt ázik a fal alja, és esőben mindenkinek zúdul a nyakába egy kis víz, aki nem veszi észre időben a hiányosságot. A ház előtt sövény állt, a sövény előtt pedig egy buszmegálló tábla. A ház ura mérgesen vette tudomásul, hogy már megint teledobálták a sövényt a buszra várakozók szeméttel. Akadt a sövényben Balaton szeletes papír, energiaitalos doboz és néha használt pelenka is. A busszal közlekedők naponta hagyták a ház előtt zöldes színű DNS mintáikat gondosan összegyűrt papírzsebkendőkben elhelyezve. Évekig könyörgött az önkormányzati képviselőnek, hogy helyezzenek ki egy szemétgyűjtő edényt a buszmegállóba, mindhiába. Amikor ő rakott ki a szemétnek egy nagyobb méretű paradicsomkonzerves dobozt, mindössze egy almacsutkát helyeztek belé. A többi szemét ugyanúgy szét volt hajigálva.

Messziről látta, ahogy a tíz házzal lentebb lakó Lassú bácsi érkezik a kerékpárján. Tizenkét éve laktak egy utcában, de nem tudták egymás nevét. Lassú bácsinak azért nevezte el magában az öreget, mert olyan lassan kerékpározott, hogy aki látta, azt hitte, hogy mindjárt eldől. De Lassú bácsi rendíthetlenül ment előre. A gyerekek gyalog megelőzték, de ő nem törődött vele. Fejébe csapta a kilencvenes években kivonuló orosz katonáktól megörökölt usánkáját, a kerékpár hátsó kosarába tette elmaradhatatlan csíkos szatyrát, amelyet harminc éve hordhat magával az állapota szerint, és indult a boltba.

Megfáradt úr is felült a kerékpárjára és megelőzte az ötven méteres előnnyel rendelkező Lassú bácsit, aki talán a fájó ízületei miatt lett ilyen lassú. Az öreg egykedvűen vette tudomásul, hogy lehagyták. Tisztában volt vele, hogy ő már nem fog életében kerékpárversenyt nyerni.

Megfáradt úr fiatalabb korában nyert már kerékpárversenyt, azóta azt hiszi, az utcán is úgy kell közlekednie, mintha ő lenne a Tour de France győzelem idei legfőbb várományosa.

Lassú bácsinak fogalma se volt róla, hogy őt Megfáradt úr Lassú bácsinak nevezi. Megfáradt úr se tudta, hogy Lassú bácsi őt otthon, a beteg felesége előtt csak Megfáradt úrnak hívja.

Három éve beszélgettek egyszer. Tizenkét év alatt. Nagyon hideg tél volt és rengeteg hó esett. A szomszédok, akik kimennek ellapátolni a havat a járdáról, vidéken ilyenkor közelebb kerülnek egymáshoz. Mivel mindenki az utcán van, nem csak a szokásos köszönés az összes kommunikáció közöttük, hanem több mondatot is váltanak egymással.

Lassú bácsi a járdán tolta a biciklijét és megállt Megfáradt úr mellett. Köszöntek egymásnak. Tizenkét év alatt ez volt az első és az utolsó eset, hogy köszöntötték a másikat. Nem haragudtak egymásra, de egyikük se tartotta fontosnak, hogy ápolják a jószomszédi kapcsolatot.

– Ezt a kaput én készítettem! – mutatott a rozsdás kapura Lassú bácsi. – Azoknak az embereknek, akik ön előtt laktak itt. A férfinek bognárműhelye volt. Az egyik fia ügyvéd lett, a másik miniszter volt a Kádár rendszerben. De ő elitta az eszét.

– Szép lehetett új korában.

– Az volt – felelte Lassú bácsi. – Nekem is ügyesebbek voltak a kezeim fiatalabb koromban.

Ezzel véget is ért a beszélgetés. Lassú bácsi arra gondolt, jó lenne már ezt a kaput lefesteni újra! Megfáradt úr azon töprengett, hogy lecseréli az egész kaput egy újra.

Lassú bácsi nagy nehezen beért a boltba. Váltott pár szót Janival a boltossal, utána bement a két sarokkal odébb lévő vegyeskereskedésbe Erikához és Zolihoz. Mindegyik boltossal nagyon jól elbeszélgetett. Észre se vette, hogy eltelt a délelőtt, mire hazaért. Erika mondta neki, hogy délután ugorjon be, mert akkor érkezik friss húsáru.

Megfáradt úr a munkahelyén összeveszett több emberrel. A nála alacsonyabb beosztásúaknak megmondta a véleményét, de a magasabb beosztásúaknak sem hízelgett. Belefáradt abba, hogy olyan emberekkel foglalkozzon, akik levegőnek nézik. Csak annak a főnöknek volt hajlandó köszönni, aki neki is köszönt. Nem félt már tőlük. Az se érdekelte, ha megharagszanak rá ezért, és kirúgják. Belefáradt.

Lassú bácsi ezt nem tudhatta. Mégis, akárhányszor ránézett a távoli szomszédra, azt látta az arcára írva, hogy ezt az embert teljesen megtörte és lefárasztotta valami.

Délután orkán erejű szél tombolt a városban. Megfáradt úrnak le kellett szállnia a kerékpárról és tolnia, mert nem bírta a szembeszélben tekerni. Az utcájukba befordulva arra gondolt, ez a nap se az ő napja.

Szemből, hátszéllel Lassú bácsi érkezett. Ment a boltba friss sertéscombot venni. Nem is tekert. Teljesen rábízta magát a szélre. Boldog mosollyal az arcán az jutott eszébe, hogy talán ez élete egyik legboldogabb napja.

Lovag

SZENTJÁNOSI CSABA

Őszi séta

A fák eldobálják leveleiket,
hogy a következő ősz megtalálja őket –
és visszataláljon,
ez Rákoskeresztúr, az uszoda, a cukrászda,
a sportpálya, az iskola, a templom…
közel ugyan egymáshoz, érdekes mértani
alakzatban, de mennyi emberi testi-lelki távolságban,
pulzálásban mégis,
most szombaton, minden békésebb, állóbb,
sétálunk feleségemmel, mintha állófogadáson
vennénk részt, ahogy a játszótér megkínál hangjaival,
az iskola csöndtanulásával,
a percek hiába szaladnak, az idő ráér,
és felhőkomondorok terelik a napsugarakat,
a kerületünk (XVII. ker.), lelki-területünk,
ahol igaz, a facsemeték túlnőtték gyerekeinket,
de időrovátkáikat őrzik, ahogy melléjük álltak,
egyikük sincs már itthon, fiam rég elköltözött,
lányom másik lábán gödöllői cipő van,
Andival sétálunk, tízujjas kézfogáskesztyűnk van a tél ellen,
sétálunk? inkább, kicsit gyónunk minden léptünkkel,
amíg feloldoz minket a szerelem….

Ló és madárka

OLÁH PÉTER

Három kispróza

Csalamádéval fogat mosni

A tablettán, mintha egy macskafej vigyorogna, mintha sejtené, hogy megint rossz lesz, hiába mosol fogat, akkor is érezni fogod az ízét. Nem elég, hogy keserű, még a szőrszálat is keresed a nyelveddel, de nem találod, mintha cicák mászkálnának a szájüregedben, de nem tudsz mit kezdeni velük, mert szedned kell, mert epeköved van, és inkább ez, mint ülni éjjel kettőkor az ágy szélén, mert görcsöl, fáj a hátad, és nem tudsz feküdni, és ringatod magad, járnak a lábaid, mert azt hiszed, hogy ettől jobb lesz.

A feleségemet nézem, hogy mit csinál, mert várnom kell az étkezésig. A kaktuszt a csalamádé levével önti le, de nem úgy, ahogy azt szokták, hogy a földbe öntik, hanem az egészet leönti, nem mindig merem megkérdezni, hogy mit csinál, mert nem akarom, hogy flegmán válaszoljon, mert jobb elkerülni az ilyesmit, mert ott kopog a fejedben egy-két mondata, és az nem jó, mert attól is ugyanúgy rosszul lehet lenni, de most megkérdeztem, mert ez tényleg érdekelt, hogy miért teszi ezt egy kaktusszal. Azt mondta, hogy azért csinálja így, mert szerinte nem foglalkoznak a tüskékkel, pedig a tüskék is fontosak, mert abban van az ereje, és úgy gondolja, hogy az ismertető jegyével nem történhet meg az, hogy nem éles, ezért fogom és leöntöm azt is, és így érem el, hogy még erősebb tüskéi legyen, mert neki ez olyan, mintha fogat mosna.

Kinyitottam a hűtőt, de nem tudtam választani, hogy mit egyek, teljesen magával ragadott, hogy a feleségem ennyire odafigyel a növényekre, mert nekem ilyen eszembe nem jutna. Nem véletlenül növényvédő, és nekem napra nap bebizonyítja, hogy a legjobb a szakmájában. Még azon sem lepődnék meg, ha beszélne hozzájuk, biztos szokott is, ha egyszerű akarok lenni, akkor szakmai ártalomnak mondanám, mert hogy máshogy tudnál segíteni rajtuk, ha nem beszéled meg velük, és így egyre érdekesebb, hogy egy kaktusz miért pont erre vágyik, mikor kérhetne, akár fésülést is, mert azért azt ne mondja nekem senki miközben veszem ki a vajat, párizsit, sajtot , hogy egyenesen állnak a tüskéi, mert az lehetetlen – vajazom meg a kenyeret, teszem rá a párizsit –, hogy egyenesek legyenek, ha a mi hajunk is folyton szétáll.

Régen szerettem étkezés után nem fogat mosni pár óráig, de most nem tudok szabadulni a macskáktól. Zavar, hogy nem tudok szabadulni tőlük, mert óvodában, iskolában, de ha lett volna középiskolában, akkor még ott is az lett volna a jelem. Nem tudom, hogy melyik elmebeteg óvónő találta ki, hogy ne adjuk meg a lehetőséget a gyerekeknek, hanem válasszuk ki magunk, mert az sokkal jobb, mert azon nincsen veszekedés, sem hiszti, és kevesebbszer tapossa a homlokukat a migrén. Leginkább a bajszuk idegesített, mert abban az időben hosszú hajam volt, ezért mindig arra emlékeztett a bajszuk, hogy ezt is a szüleim erőltették rám, mert muszáj úgy kinéznem, mint az apám, mert ez hagyomány, hogy amíg nem felnőttek, addig hosszú a hajuk, de én sosem szerettem, hogy belelóg a hajam a fülembe, szemembe, de tudtam, hogy nem törhetem meg a hagyományt, nem mondhatok ellent, mert akkor jön a nádpálca vagy a kukoricára térdeplés, ezekkel szemben fogtam egy fehér filctollat és beszíneztem az egész macskát, onnantól kezdve nem volt ott, és nem emlékeztetett a hajamra.

Letekerem a fogkrém kupakját, amikor eszembe jut, hogy hatásosabb módszert kellene választanom, mert ezután is ott marad még egy kicsit az íze a tablettának, annyi fog változni, hogy nem tapossák forró macskatalpak a szájüregem, de ennél többet akartam. Megfogtam a csalamádés üveget, és belemártottam a levébe a fogkefémet, és elkezdtem dörzsölni vele a fogamat, és a nyelvemet.

A feleségem nem vett észre semmit, csak azt kérdezte meg, hogy miért teszem ezt vele, hogy miért akkor váltok fodrászt, amikor holnap vendégségbe megyünk, hogy ettől már most ki van készülve idegileg, mert tudom nagyon jól, hogy milyenek, hogy mennyire megszólják majd őt, hogy na, ezt hoztad ide, hát ennek mégis hogyan áll a haja, annyiszor mondtam neked Feri, hogy ne most menj el fodrászhoz, de te mégis elmentél, mert nem hiszed el nekem, hogy tényleg elviselhetetlenek a rokonaim.

Erősebben dörzsöltem a fogaim, kiöblítettem a szám, majd a végén kiittam a maradék csalamádé lét, és azon gondolkodtam, hogy a vonaton a csinos kalauznő megértené, ő biztos nem cseszne le, mert tudná, hogy tizennyolcéves korom óta nem érdekel a külsőm, és az sem, hogy mit gondolnak róla mások.

Lánykérés

Ne molesztálj, mit szerencsétlenkedsz velem? Ha eddig nem kerestek, akkor ne egyél meg többnaposan, de ez nem a te hibád. Nem szeretném, nem szeretném elcsapni a gyomrod, és sajnálom, hogy így tálal fel a házigazda. Hagyott volna a hűtőben, ott jó időm volt, igaz éreztem a bundámon, hogy kezd bepállni, de az nem baj, jobb volt beszélgetni a sajtokkal, és más ételekkel, mint itt érezni azt, hogy nem bírsz szétvágni, és marcangolsz, és látom, hogy otrombán eszel. Ne csináld, hagyjuk, inkább mondd azt, hogy tele vagy.

Egyébként, ha folytatod az étkezést, akkor tanulhatnál türelmet a dobozos mustártól, mert ő egyáltalán nem beszél arról, hogy tönkre fog menni a hűtődben, és az oldalán megkeményedett teste sem zavarja, inkább türelmesen várja, hogy elfogyaszd vagy dobd ki a kukába, de még a vajnak is nagyobb nyugalma van, mint neked, aki itt nem bír félbevágni, és már a tányért karistolja, és mindjárt eltörik, de a margarint nem érdekli, hogy mikor fogod újra kenyérre kenni, ő vár, és jól érzi magát. Ellentétben veled, aki mindjárt kidobja a tányért is, mert annyira ideges, és elment az étvágya. Komolyan, nem tudom mi ez a hiszti Laci, hogy miért csinálod ezt, ez nem rád vall, szedd össze magad egy kicsit.

Koncentrálj. Vegyél mély lélegzetet, nem tudom, hogy hol tanították neked a helyes evőeszköz használatot, de ez így nem a legjobb. Tudom, az óvodában mutatták meg neked, és akkor meg is dicsértek, hogy nagyon ügyes vagy, de azóta eltelt minimum húsz év, most meg itt próbálsz jól neveltnek, úrnak látszani, de te is tudod, hogy ez nagyon nagy kamu, hogy nem így szoktad enni a rántott húst, hogy otthon nem így bánsz velem, inkább harapsz, még akkor is, ha kiesek a szádból. Persze, nagyon fontos, hogy most jó benyomást kelts, mert, ha el akarod venni a lányukat, akkor nem tűnhetsz parasztnak, vagy egy kisorrú disznónak, mondjuk a disznó dolgot tényleg hagyd meg nekem, mert ahhoz én jobban értek. Mindenesetre maradj nyugodt, egyél lassabban, ne járasd le magad, maradj nyugodt, és egyél lassabban.

Tényleg nincs a legjobb napod, mert hiába próbáltam az érdekedben járni, a kés nem engedett. Mondjuk nagyon makacsok szoktak lenni, és hiúk, mert magyarázhatod nekik, hogy nem élesek, hogy ne legyenek ennyire merevek, ők akkor is ragaszkodnak ahhoz, hogy úgy viselkedjenek, ahogy elsőnek megfogtad őket. Barátom, nem tudom, hogy mi lesz így, nem fest jól a dolog, de legalább már félig elvágtál, és ne vágj csúnya dolgokat a fejemhez, mert egyrészt nem tehetek róla, hogy ennyire szívós vagyok, másrészt segíteni akarok, és nem én akartam, hogy ide gyere és elvedd a lányukat, szóval ne utálj, én csak egy rántott hús vagyok, aki egészen eddig jól érezte magát a hűtőben, de kivettek belőle, mert rájöttek, hogy létezem, és még nem romlottam meg.

Nem szabad most elkeseredned, csak kérd el a csemege uborkát, és foglalkozz azzal egy kicsit, próbáld őt kerek szeletekre vágni, majd fogd meg a sót is, és tegyél úgy, mint akinek nem elég sós a rizs, még ha az is lenne, akkor is mutasd meg, hogy ennél azért többet szeretnél, hogy nem elégszel meg azzal, amid van, hogy teszel érte, hogy a lányuk helyett is dolgozni fogsz, hogy meg tudj adni neki mindent, amire szüksége van.

Nem bánom, hogy nem élek már, de azért egy gyógytornát nekem is felírhatna az orvos, mert nem tudom, te hogy érzed, de nem vagyok a legjobb formában, kérlek ne haragudj, ha miattam nem kelted a legjobb benyomást a családban, és ne aggódj, nem ezen fog múlni, mert a szülei áldása fontos dolog, hogy ne legyen viharfelhő felettetek, de azért nem minden, egyáltalán nem ezen múlik. Minimálisan számít, mert ha jobban belegondolok, az előző jelölt sem tudta jól elvágni a halat, pedig azt mondják, hogy az könnyebben szakad. Ne keseredj el, ha nem te leszel a befutó, mert hidd el nekem, hogy ezeknek senki sem jó. Szóval fogadd meg, hogy nem teszed tönkre magad egy nő miatt sem. Annak idején én is ezt tettem, most már láthatod, hogy mi lett belőlem, fel a fejjel barátom, lesz ez még így se.

Felporszívózom a konyhát

Nem alszom el úgy, hogy ne lenne az éjjeliszekrényemen egy tejesdoboz. A legelső dolog reggel, hogy megrázom a dobozt, és abban bízom, hogy újra telíti magát. A feleségem fel szokott kelni a hangra, és mindig érdeklődve figyeli, hogy mi fog történni, már csak azért is, mert szerinte nem lesz olyan nap, amikor lehetséges lenne, hogy újra megteljen tejjel a doboz, úgy szokta mondani, hogy ez képtelenség, és ne reménykedjek benne, keressek inkább másik hobbit.

A feleségemnek nem szokott igaza lenni, ma például arról volt meg­­győződve, hogy esni fog az eső, és vigyek esernyőt, mert nem akarja este zsírosan látni a hajamat, mert arról mindig egy szöcske jut eszébe, és ne haragudjak rá, de nem szereti, ha lenyalt, és két oldalra van fésülve, mert azzal a fűben is ugrálhatnék szöcskeként és fűdoktorként, és kielemezhetném a fűszálak egészségi állapotát.

A macska kaparja az ajtót. Felkelek az ágyról, kinyitom neki, kimegy és leül a lábtörlőre. Még nem megyek vissza a hálószobába, megvárom, amíg visszaalszik a feleségem, mert nem akarom hallgatni a hülyeségeit. A kisablakból látom, hogy a macska nyalakszik, biztos randija lesz. A szomszéd vörös macska szokott átszökni a kerítésen, hogy együtt legyenek, de most még ez a macska is gyanús nekem, mert nagyon úgy viselkedik, mint aki nem fog visszajönni többet, mint aki elhatározta, hogy itt hagyja ezt a lakást.

A szobában alszik a feleségem. Belebújok a mamuszba, aminek szöcske van az elején. Nem tudom, hogy hol kezdődött el a szöcskemániája, de nagyon nem normális, már csak azért sem, mert azt mondja, hogy nem szereti őket, undorral tölti el, de mégis jelen vannak az életünkben, mert még a teáskanalaink is szöcskés mintájúak. Állítása szerint azért van, mert egy könyvben olvasta, persze a szerzőt és a könyv címét nem tudja megjegyezni, és arra hivatkozik, hogy mandulatej folyik ilyenkor az agyában, és azért nem, de csak lusta, vagy attól félhet, hogy kinevetem őt, mert ponyvát olvas. A lényeg az, hogy a könyvben arról tájékoztatták az olvasót, hogy a szerencse miatt nagyon fontos, hogy körül vegyük magunkat számunkra nem kedves dolgokkal. Ő nagyon szeretne szerencsés lenni, és a mai napig abban reménykedik, hogy az apja, aki elhagyta őt, egyszer milliókkal jön vissza, és gazdagok leszünk, és kidobhatja a szöcskés mintájú tárgyakat.

Bekapcsolom a gépet, és egyre nehezebben viselem, hogy még háttérnek is szöcskék vannak beállítva, pedig minden este, amikor hazajövök a munkából, kicserélem egy másikra, és nem tudom hogyan, de reggelre megint szöcskék mászkálnak a monitoron. Megnyitom a Wordöt, és elkezdem írni, hogy ma sem termelt tejet a doboz, és leírom, hogy miért nem, mert ez is nagyon fontos, hiszen nagyon sokféle oka lehet, a hőmérséklettől kezdve a por összetettségéig. Nem hiszi el nekem senki, hogy a dobozok nagyon furcsák, de nem lehet azt mondani, hogy nem termelnek tejet, és még azt sem lehet mondani, hogy a más dobozokban lévő folyadék ne termelné újra magát. Természetesen hosszúra nyúlhat a folyamat, de ha nagyon akarjuk, sikerülhet.

Nem vettem észre, hogy már nem a hajnali derengésben ülök, hanem a fénnyel teli szobában, mert annyira belevesztem, hogy megmagyarázzam, hogy miért nem termelte ma reggel újra a doboz a tartalmát. A feleségem már a második kávéját itta, amikor bejött a szobába, hogy elmondja, hamarosan indul dolgozni, és arra kér, hogy mielőtt én is elmennék, porszívózzam fel a konyhát, és még azt is hozzátette, hogy ne úgy, mint a múltkor, hanem alaposabban, ha egy mód van rá.

A múltkor is az járt a fejemben, hogy fogom, és felporszívózok mindent, a szöcskés bögrétől kezdve a szöcskés terítőig, hogy ne maradjon por, majd újra lecserélem a háttérképet, mert nem akarok szerencsés lenni, mert tudom, hogy ez gátol meg abban, hogy reggel, amikor felrázom a dobozt, és lecsavarom a kupakot, hideg tej folyjon ki belőle.

Így lesz édesem, mondtam, és visszanéztem a monitorra.

Cantata profana 2.

SZILÁGYI MÁTÉ

Boncoltál már hazátlant?

boncoltál már hazátlant? –
húzd végig rajtam a
pengédet –

a tüdőm most újlatin nyelven
sípol, a májam
balkáni

őrjöngés, a
gyomrom pusztán űzött nép –
a halált

emészti meg.
ereimbe magyar vért hazudtak,
de idegen

nyelveken utasították Teremtőmet
–
oldalbordámból
egy nőt

faragtak nekem,
franciát –mégis árván fekszem
itt.

a szívem vérvörös, hangtalan,
kifulladt
masina –volt,

hogy ismerősen dobogott és
egy nyelven beszélt minden
élővel.

a nyelőcsövem egész Európa, a
torkomon akadt –
és lassan

fulladtam bele ebbe
a fojtogató
céltalanságba.

Cantata profana 3.

VASAS TAMÁS

vizsgálva önnön perisztaltikáját, úgymond…

csak a fordulatszámot. egy láthatatlansági
együttható szerint funkcionáló
zavar-rendszerben.

a letört csapok és zuhanyrózsák félhomályban
vizsgált árnyalataiból számította ki az
egyedi mértékegységeket.

ezeket terápiás célból kognitív, rehabilitációs
gyakorlatok alapjának szánta,

érezte, hogy körbeveszi, megkörnyékezi
a kimutatható, de még lappangó téboly.

az utolsó csikkről egy ujjnyi ceruzát
akart meggyújtani.

hogy mit mondanék, ha lehetne…

hogy remegő kézzel írtam ezeket a sorokat?

ugyan, csak hazudnék. ha „kék az ég”
is, valami kummant bennem.

Fa

PETROZSÉNYI NAGY PÁL

A mozi bűvkörében

Panem et cirsenses. (Juvenalis)

A mozival akkor találkoztam először, amikor Kajántóról Petrozsény városába költöztünk. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Azóta is a bűvkörében élem napjaimat, még ha nem is akkora intenzitással, mint suttyókoromban. Hogy mi volt életem első filmje, természetesen már nem emlékszem, csupán arra, hogy tátott szájjal bámultam a vetítővászonra. Dia- meg animációs filmet láttam már ezelőtt is, de olyan filmhez, melyben bábok, rajzfigurák helyett igazi emberek mozognak, beszélnek, még nem volt szerencsém.

– Na, milyen volt? – érdeklődött édesanyám, amint két óra múlva hazabattyogtam.

– A mozi? Csodálatos, csak az a baj, hogy nem sokat értettem az egészből.

– Milyen nyelven beszéltek?

– Oroszul. Igaz, hogy feliratos film volt, de hát én se olvasni, se románul nem tudok.

– Fanyelvű, fanyelvű! – csúfolt ki négy évvel idősebb testvérem, a család kedvence, Albika.

– Mit mondtál?

– Ne törődj vele, majd megtanulsz a suliban. Először magyarul, aztán románul, úgyhogy jövő ilyenkor már a román feliratokat is megérted.

Hát félig-meddig, nem volt ám az olyan egyszerű. Pedig a sors ezúttal román városba pottyantott. A szomszédok, barátaim csupa román ember, így beszéltek a boltokban, az utcán, mindenütt, egyszóval volt rá bőven lehetőség megtanulni románul. Legjobb barátom, Ghiţă Ţabrea szerint meg is tanultam, csupán a nagyanyám és Menekes nagytata fanyalgott.

– Most mit akartok? Mit tegyen, ha egyszer nincs nyelvérzéke szegénynek? – mentegetett édesanyám.

Igaza lehetett, mert még negyedik osztályos koromban is az ă, â, î, ş, ţ hangokkal birkóztam, aztán csak megtört a jég, és kezdtem kiigazodni a román nyelvben is. Nocsak, eszerint mégsem vagyok olyan fanyelvű, mint amilyennek nagytata is titulált. Neki persze könnyen ment: román közegben élve jobban tudott románul, mint magyarul. De ki törődött Petrozsényban ilyesmivel! Legfeljebb a pap bácsink, egy domború homlokú, szuper művelt polihisztor. Nyelvében él a nemzet – hangoztatta egy ideig még a szószéken is, aztán csak elhallgatott. Vagy elhallgattatták? Ez sem kizárt, Gheorghiu-Dej birodalmában ennél cifrább dolgok is megestek. Tehetetlenségem irtón lelombozott, de azért mégsem, csak azért sem adtam fel. Majd bolond leszek lemondani ennyi klassz filmről, csak azért, mert fanyelvűnek rittyentett az Úristen. És nemcsak fanyelvűnek, botfülűnek is, hogy tökéletes legyen az örömöm. Fura, nem, két bátyám úgy énekelt, mint az angyalok Isten énekkarában, édesanyám zongorázott, édesapám hegedült, csak én tátogtam, mint ponty a szatyorban.

De akadt itt más bibi is: a szegénység, ami miatt bizony jócskán meg kellett szorítanunk a gatyamadzagot. Pedig a városban két mozi is üzemelt, később három, melyekből jó, ha egybe beülhettem hetente.

– Sajnálom – simogatott meg olykor édesanyám gyöngéden. – Ha édesapád élne, biztosan nem volna ilyen problémánk, csakhogy nem él, és te vagy már akkora fiú, hogy megértsed, meddig nyújtózkodhat egy szegény asszony gyereke.

– Ameddig a takarója ér – vihogott Albi kajánul.

Tehette, neki nem voltak ilyen gondjai, miután egy időben ő cipelte a filmtekercseket az Alexandru Sahia és 7 Noiembrie mozikba.

– Engem nem ajánlsz be? – könyörögtem neki, persze hiába, aztán egy szép napon, az ő szolgálataira sem tartottak igényt, és ezzel lőttek az ingyenbelépésnek is.

– Most megkaptad! Megbüntetett a Jóisten.

Tévedtem, futott neki mozira ezután is, hála nagymamának és nagytatának, akik mindent megtettek azért, hogy drága unokájuk továbbra is gondtalanul mozizzon.

– De hát ez nem igazság – nyeldestem a könnyeim –, én is az ők unokája vagyok, mégsem kapok tőlük egy banit sem.

– Naná, hogy nem kapsz, de megnyugtatlak, legközelebb tőlem sem, ha nem tanulsz meg viselkedni – borult el édesanyám nagy kék szeme. – Másodszor azt se felejtsd el, hogy Albit ők nevelik, és külön háztartásban élünk, még ha egy házban lakunk is.

– Nem felejtem, Albit ők, Jancsi bátyámat pedig a mezőcsávási nagyapó. Csak eddig még senki sem magyarázta el, mi okból.

– Nem? Pedig roppant egyszerű: egy fizetésből nem könnyű eltartani három gyereket, különösen öt háborús év után. Igaz, hogy már több éve béke van, de még mindig nem szedtük össze magunkat, a fél ország romokban, gazdaságunk a földön. Hát ezért osztottam háromfelé a gondjaim, és azt hiszem, jól tettem, mert a nagyanyád és nagyapád nélkül aligha tudtam volna helytállni – világosított fel cigarettától rekedt hangján csendesen.

Sejtettem, amúgy célzott is erre időnként, de valahogy sosem tudott meg­­győzni. Volt a hangjában valami, ami arra a következtetésre juttatott, hogy nemcsak anyagi okok kényszerítették erre a lépésre. Igen ám, de mi? – törtem rajta a fejem, és töröm mai is. Sikertelenül, és már nem is igen van értelme, mert minek a múltat bolygatni, főként, hogy egyikük sem él már közülük.

Miután világossá vált, meddig nyújtózkodhatok, abbahagytam a kilátástalan kunyerálást, és inkább azon spekuláltam legjobb barátommal, Ghiţăval, milyen csellel mehetnénk moziba akkor is, ha nincs jegyünk.

– Megvan! – ütött homlokára kopasz, nálam egy évvel idősebb pajtásom, aki ugyanúgy élt-halt a moziért, mint jómagam. – Csináljuk úgy, mint azok a srácok, akik egy-egy testesebb ember háta mögé bújva lopakodnak a moziba.

– Csináljuk! – villantak fel képzeletemben a mozik környékén nyüzsgölődő társaim, akik ezt nap mint nap megtették. – Ha nekik sikerült, nekünk is menni fog.

Ghiţă volt a vállalkozóbb szellemű, ő próbálkozott először.

– Ott az a hordóhasú pasas, surranj gyorsan mögéje!

Alig mondtam ki, már ott is termett a háta mögött, és néhány lépés után mindketten eltűntek a teremben. Ügyes srác, ismertem el, és ez a mafla jegyszedő semmit sem vett észre az egészből. Hát akkor rajta, most én jövök, fürkésztem magam köré, aztán még vártam egy picurkát, amíg többen lesznek az előcsarnokban, mert az ilyenfajta technika csak tömegben működik.

– Caramelă cu rahat! (Szultán kenyér!) – hallatszott belülről a mozgó árus baritonja.

Még egy-két perc, és megkezdődik az előadás, azontúl azonban állj, aki későn jön, bizony kinn reked, és vele együtt én is, mert az előadást a rendelkezések értelmében tilos zavarni. Szerencsére éppen akkor viharzott be egy nagyobb kompánia, így elvegyülve a csoportban sikerült nekem is Ghiţă után surrannom.

– În sfârşit (végre), mi tartott ilyen sokáig?

Pár hétig minden flottul ment, amíg el nem bíztuk magunkat. Nem koncentráltunk eléggé, lebuktunk. Ettől kezdve árgus szemekkel figyeltek bennünket, és ha nem mutattuk fel a jegyet, még az előcsarnokban sem maradhattunk.

– Ehhez nincs joguk! – fújtam, mint egy vadmacska. – Mi… mi csak a plakátokat nézegetjük. Nem szabad?

– Szabadnak szabad, de nem ilyen piszkos ruhában, úgyhogy söprés kifelé! – válaszolták a jegyszedők. – Máskor, ha moziba jöttök, öltözzetek fel rendesen, és semmi trükk, mert ha még egyszer elkapunk, azonnal kihívjuk a rendőrséget.

Nyár volt, augusztus. Kint tombolt a kánikula. Ilyenkor a szegényebb gyerekek mezítláb és ingben-gatyában jártak-keltek a városban beleértve minket is. Ne felejtsük, ezek itt az 1952-es évek, és akkor még senkinek sem szúrt szemet az ilyen toalett.

– Úgy öltözünk, ahogy akarunk, és hogy megnyugtassuk magukat, ilyen gagyi moziba sem jövünk többé, ígérjük – masíroztunk ki emelt fővel, és ettől fogva a Kaszinó mozit tiszteltük meg figyelmünkkel.

Ez a mozi régebbi volt a Sahianál, viszont tágasabb, patinásabb. Az egykori munkáskaszinóból alakult, és évtizedekig a mozivállalat és a bányászváros színháza osztoztak meg rajta. A jegyszedő, alacsony, kissé ragyás arcú öreg, imádta a gyerekeket, és négyet-ötöt ingyen is beengedett a moziba. Többet nem, és csakis a híradó után.

– Rendes ember ez a Barbu bácsi – dicsérgette Ghiţă barátom. – Nála nem kell cselezni, beenged ő magától is.

– Be, ha be – mormogtam –, de nem mindig. Tudod, hányszor vártam végig a híradót, aztán mégis hoppon maradtam.

– Mert?

– Habar n-am (fogalmam sincs). Magyarázgatott nekem valamit a főnökeiről, jegyellenőrzésről meg effélékről, de úgy hadart, hogy félig sem értettem.

Régi szép idők! Még ma is magam előtt látom az egykori filmszínházat, melynek mennyezetén több száz, süllyesztett égő ragyogott, aztán megszólalt a gong, a fények fokozatosan elhalványultak, és lassan lesiklott a képernyő. Minden filmet egy hétig vetítettek. Szinkronizálás nélkül, melyek 90%-át szovjet filmek alkották. Persze nemcsak Petrozsényban, szerte az egész országban. Témái: az új típusú, felsőbbrendű szocialista rendszer dicsőítése megfűszerezve a Nagy Honvédő Háború heroikus képeivel. Az előbbi nyilván mindenkinek a könyökén jött ki, akárcsak a híradók, a háborús filmeket viszont sokan kedvelték, ezért nem meglepő, hogy a gyerekek zöme Sztálinért, Leninért, Malinovszkij marsallért rajongott. Jancsi bátyámat kivéve. Ő Trumant utánozta, Albi Malinovszkijt, és orosz szavakat kevert a beszédébe. Zakóján jelvények sora fityegett.

– Ez a Szovjet Unió Hőse, ez meg a Lenin-rend – mutogatta büszkén bádogplecsnijeit a barátainak.

Játékainkban is a háború kapta a főszerepet. Hajdanán a gyerekek a törökök, majd a labancok ellen harcoltak. Hiába, bennünket már csak ilyennek teremtett a Jóisten. Már azóta gyilkolászunk, verekszünk, mióta kifaragtuk első bunkóinkat egy kőkéssel.

A szovjet filmek mennyiségileg, a nyugatiak, elsősorban a francia-olasz koprodukciók, minőségileg uralták a piacot. Ha az utóbbiakat tűzték műsorra, azonnal megrohanták a pénztárakat. Sorban állás nem volt, az erősebb egyszerűen félrelökte a gyengébbet. Aki nem kapott jegyet, megvette feketén a jegyüzérektől kétszeres-háromszoros áron, csakhogy láthassa Kirk Douglast, Alain Delont, Franco Nerót, Norman Wisdomot, Greta Garbót, Alida Vallit stb. Magyar filmet ritkán láthattunk, és azokból is csak a szocialista filmipar remekeit. Amúgy nem is igen favorizálták eltekintve a romániai magyaroktól. Egyedül Latabár Kálmánt és Major Tamást kedvelték, őket viszont nagyon, és amikor felbukkantak a filmvásznon, románok, magyarok egyaránt állva tapsoltak.

Egy év múlva ismét visszakívánkoztam a fő utcai Sahiába.

– Te nem jössz? – kérdeztem Ghiţătől. – A Kaszinó nekem túl messze van, meg aztán olyan jó filmek játszanak ott mostanában.

– Jók, csak hát a jegyszedők… Ahogy meglátnak, már hívják is a rend­­őrséget, és akit egyszer oda bevisznek… Tudod, mit csinálnak velünk odabenn?

– Mit?

– Először is lekapnak a lábunkról, másodszor értesítik a szüleinket, és azok másodszor is elhegedülik a nótánkat.

– Á, már rég elfelejtettek a Sahiában bennünket, másrészt ezentúl csak jeggyel, plusz rendes szerelésben megyünk moziba, ha fel is ismernek, nem szólhatnak semmit, pajtikám.

Sikerült meggyőznöm, és még sok remek filmet izgultunk végig együtt, amit kizárólag ebben a moziban játszottak. Nézzünk ezek közül néhányat: Vagabondul (A csavargó, indiai film, Raj Kapoorral és Nargisszal a főszerepben), Ali Baba (francia film, főszereplő Fernandel), Un tramvai numit dorinţă (A vágy villamosa, amerikai film, Marlon Brando), La Strada (Országúton, olasz film, Anthony Quinn, Giulietta Masina), Luminiile oraşului (A város fényei, amerikai film, Charlie Chaplin). Briliáns rendezők: Elia Kazan, Sidney Lumet, Federico Fellini, Akira Kurosawa. Míg a többi gyerek a futballisták, én a filmművészek neveit raktároztam el az agyamba. Szóval filmekkel jól el voltunk árasztva, miközben nehezen éltünk egyik napról a másikra. A gyárak, üzemek termelése akadozik, a legalapvetőbb árucikkek is hiányoznak: hús, kenyér, tej, olaj és hasonlók, amit kezdetben a jegyrendszer bevezetésével igyekeztek ellensúlyozni. De cirkuszt, akarom mondani, mozit biztosítottak a népnek, még ha kenyeret is csak jegyre. Ezzel kedveskedtek a szénbányákban szorgoskodó bányászoknak, akik vállvetve, a román kommunista párt és kormány értékes útmutatásai alapján ezer méter mélységben harcoltak a szocialista ipar kiteljesedéséért. Leszámítva egy-két bányászsztrájkot, amit annak rendje és módja szerint el is fojtott a hatalom, de engedett is egyúttal, és mindjárt volt mozi, kicsivel több hús, néha fehér kenyér és ingyen villany. Miután Ghiţă és én örökös pénzzavarral küszködtünk, elhatároztuk, hogy a vakációban felcsapunk csillésfiúnak. Ez nemcsak pénzt jelentett, hanem rangot is, és már előre elképzeltem, miként fogok hencegni ezzel a suliban, aztán valahogy semmi sem lett az egészből. Helyette kéregettünk. És? Mit számít, ha ezzel megvásárolhatjuk azt az átkozott jegyet.

– Bácsi, kisegítene néhány fillérrel bennünket? Szeretnénk megnézni egy filmet, de még hiányzik ötven bani a jegy árából.

– Micsoda? – kapták fel fejüket az emberek.

Többségük zavartan somolygott, és továbbállt, mások kotorásztak a zsebükben, és a markomba csúsztattak némi aprópénzt. Hogyha szegény anyám ezt megtudja! Á – hessegettem el szívemből a szorongást –, honnan tudná meg, amikor soha egy szóval sem kérdezi, hova megyek, mikor jövök. Megbízott bennem, vagy a detektívregényeken kívül más nem izgatta? Rejtély. Tény az, hogy amint kidobott a fészekből, már ügyet sem vetett rám, és én odarepültem, ahova akartam. Ghiţă hitetlenkedve sandított rám. Nem csoda, hiszen én mégiscsak egy református lelkész és tanítónő fia voltam, vagyis olyan úri gyerek-féle. Kb. egy hétig gyűjtögettük így a pénzt mozira, amíg fel nem bukkant két járőröző rendőr.

– Jujuj, gáz van! – riadoztatott kopasz barátom. – Most aztán fussunk, ha kedves az életünk.

A következő napokban ki sem mozdultunk otthonról. Féltünk, hogy felismer valamelyik járőr. Ekkor mutatták be a Róma nyílt város című Rossellini-filmet, és én, ki tudja, hányadszor, megint a mozi bűvkörébe kerültem. Ám ezúttal egyedül szólítgattam le a bácsikat, ugyanis kedves bőrfejű barátomat befogta az apja susztertanoncnak. Egy pincét rendeztek be műhelynek, ott maszekoltak reggeltől estig serényen. A rendőröket ki­­játsz­­va még kunyeráltam pár napig, amíg egy vágott szájú koldus felségterületére nem tévedtem.

– Figyelj ide, kis taknyos, látod ezt a vágást a blattomon?

– Igen, kérem.

– Ha nem akarsz te is effélét, húzd el a csíkot innen, mert ez a placc már foglalt, kiskomám.

Naná, hogy elhúztam, mi több, feladtam az egész a kéregetést. Nem az én stílusom, meg kockázatos is, úgy tűnik. Akkor most hogyan tovább, te papfiú? – búsultam el magam. – Mivel szerezzek lóvét úgy, hogy az ne legyen se kockázatos, se szégyen? Hát talicskával – ugrott Albi hirtelen az eszembe, aki egy ócska taligával rótta az utcákat, valahányszor pénzre volt szüksége. Ha neki bejött, nekem is sikerülhet, és akkor nemcsak mozira, hanem fagylaltra, szultánkenyérre, halvára is lesz zsozsóm. Odavoltam ezekért is, csak hát a szükség… Honnan lett volna ezekre pénzem, mert zsebpénzt azt sajna nem kaptam. Kilestem az alkalmat, amikor sem Albi, sem nagymama nem figyelt rám, és kiosontam a talicskával az utcára. Kellemes őszi délután volt. Rendszerint ilyen idő tájt szokták kihordani a lakosoknak a megrendelt szenet és ölfákat. Tőlünk nem messze már fel is fedeztem tíz mázsa szenet egy kidőlt-bedőlt kunyhó előtt.

– Bevigyem a szenet? Olcsón számolom – zörgettem be egy kopott gúnyájú öreghez.

– Köszönöm, boldogulok vele magam is.

– Akkor jó. Bocs a zavarásért! – robogtam tovább bosszúsan, és csak később jutott eszembe, azért bevihettem volna neki grátisz is. A második ház előtt meg sem álltam, már várt a konkurencia két markos legény személyében. – Pá-pá, bună treabă! (Jó munkát!) – szóltam oda.

De még nem adtam fel, kellett a pénz mozira, szultánkenyérre, halvára. Végül megtört a jég, és én boldogan simítgattam kezemben azt a néhány lejt, amit a szén- és fahordással szereztem. Másnap megrohantam a vasútállomást, és ott trógeroltam, mint sokan mások a proletárdiktatúra idején. Hogy mindez mennyit hozott a konyhára, bizonyítja az a tény, hogy megint azon kezdtem agyalni, milyen fondorlattal lóghatnék be ismét a mozikba. Hát nézzük, milyennel! Körüljártam az Alexandru Sahiát, és felfedeztem rajta egy elhagyatott sikátorra nyíló ablakot. Biztosan a vécéablak – tippeltem. Itt becsúszhatok anélkül, hogy bárki is meglátna. Átmásztam a kerítésen, és megtorpantam. Váratlanul belém hasított a felismerés, hogy amit teszek, az bizony nagyon hasonlít egy betöréshez. Hasonlít, hasonlít, de mégsem az – nyugtattam meg magamat –, hiszen nem lopok el semmit senkitől, csupán megnézem még egyszer a Nincs béke az olajfák alatt című filmet. Olyan nagy vétek ez? Odalopakodtam az ablakhoz, és némi erőlködéssel már bent is teremtem. A következő héten megismételtem, persze nem minden kockázat nélkül, mert hátha meglátnak az utcáról, vagy akár belülről, amint éppen átpréselem magam az ablakon. Egyik este beugrott két ellenőr a nézőtérre. Az egyik ellenőrizte a jegyeket, a másik elállta az ajtót, hogy a bliccelők ne tudjanak meglépni. Szegény világ, vetett ágy, ha eddig megúsztam, most biztosan lebukom.

– Te hova mész? – állta el az utamat az ellenőr, amikor ki próbáltam surranni.

– Csak a mosdóba, bácsika.

– Bácsika az öregapád. Na, menj, te ütődött!

Kábé tíz percet ücsörögtem a vécén, de az ellenőr sehogy sem mozdult el a helyéről. Mivel visszamenni nem mertem, és azt sem, hogy bevárjam, mikor jön majd ő értem, ezért inkább kimásztam az ablakon.

Teltek a napok, hónapok, lassan kinőttem a rövidnadrágból, és felhagytam a trükkökkel. Azért egyszer utoljára mégiscsak ráfanyalodtam arra a bizonyos ablakra, amikor műsorra tűzték az Ali Baba és a 40 rabló című filmet Fernandellel. Csakhogy nem kaptam jegyet rá, holott háromszor is sorba álltam érte. Még a pénztárig sem jutottam, amikor bejelentették, hogy elfogyott. Na nem, ilyen nincs! Ha nem engednek be az ajtón, bemászom az ablakon, de ezt a filmet akkor is megnézem. Az elhatározást tett követte, bemásztam, pontosabban bemásztam volna.

De már nem fértem be az ablakon.

Galamb és bárka

BOGA BÁLINT

Tankák

Régen a bukás
Mögött is ott volt a Rend.
Ma a siker is
Kaotikus eredők
Véletlen találkozása.

A Nap úgy süt most
Is, mint gyermekkoromban.
Nem veszi észre,
Hajam ezüstre váltott,
S már ránc tükrözi fényét.

Az egyensúly az,
Mikor a hullám alap-
Vonalhoz ér a
Fentről lefelé mozgás
Múló pillanatában.

Mindenkivel egy
Világ hal meg, ám amit
Itt hagysz, abban is
Teljes világ rejtezik,
Csak szív kell megtalálni.

Megjött az ősz, az
Én tavaszom, élteshez
Méltó, nem múló
Fellángolás vonul át
Pasztellszínű napjain.

Minden évben el-
Repül egy színes madár.
Kis kalitkámban
Néhány tollászkodik. Még
Hányat bocsáthatok el?

Elhessentem az
Állandóan köröttem
Repdeső hollót:
Elvonult időt jelez,
Pedig még odébb az éj.

Szellem és lélek:
A nők szerint egyek és
Bonthatatlanok.
Ha eszmét látogatsz,
Lelkedet kérik számon.

Már nem is tudom,
Tavasz jött el vagy csupán
Az időkerék
Forog és még kegyelmet
Ad testem zárainak.

KAMARÁS KLÁRA

Nem hiszek a lélekvándorlásban

Őszinte ember vagyok. Igen. Ismerem magam. Materialista alapokon állok. Semmi babona. Semmi misztikum. Csillagjóslás… horoszkóp… lélekvándorlás? Ugyan kérem! Én racionálisan gondolkodom.

Jó így számot vetni a világgal. Önmagammal. Az ember csak ül, ül a karosszékben a meleg konvektor mellett és nyugalmat ad a tisztánlátás… igen, saját tisztánlátásom, amit nem befolyásolnak sem emlékek, sem érzelmek. Hullhat kinn a hó, itt benn csodálatos, tiszta, szervezett az élet. Mint az agyamban.

Pff! Mi volt itt a nyáron! Atyaisten! Évek óta nem volt ekkora hőség! Csontolvasztó. Csontolvasztó – mondaná Gyula, mert ő költő. De én nem vagyok költő, ezért csak azt mondom: – Szinte kibírhatatlan volt a meleg. Azon a hétfői napon az emberek igyekeztek minden halaszthatatlan utat, vásárlást, hivatali procedúrát, jönni-menni valót a korareggeli órákban elintézni.

Amikor párommal elindultunk hazulról, már kinn álltak a szemeteskukák, tele a hétvégén összegyűlt szeméttel… De mennyi szeméttel! Bele se fért a tárolókba. Na hiszen! Hát nem oda ömlesztették mellé, ami nem fért bele! Még a kukák mögé is jutott. Mi az ott? Valami növény. Négy-öt kopasz szár végén pár levél, alul hajszáldrótszerű, vékony, meredező szálak csomója. Biztos eltört a cserepe. Megunták, vagy egyszerűen kidobták, mert csúnyának találtatott.

– Mit nézel? – Semmit. – Sietünk tovább. Másnap reggel még mindig ott van. Megállok. A gyökereket nézem. Fekete, cérnavékony, száraz karmok.

– Nem fogod behozni a lakásba! – él párom a gyanúperrel.

– Nem vesztem meg! Csak nem gondolod, hogy kukázni akarok… mit kezdenék más szemetével…

Szerdán még mindig ott van. Talán elromlott a szemeteskocsi, vagy a szállítók is hűsöltek pár napig. A gyászos növény levelei összepöndörödtek, a semmibe kapaszkodó drótszálak egyenesre feszültek a háromnapos hőségtől.

Csütörtökön reggel már közelebbről megnéztem.

– Szőlővirág… lehetett valamikor. A nagymamám kedvenc virága… Nem értett hozzá. Újat és újat vett, de mindig tönkrement nála. Pedig kapálta is, konyhakéssel turkálta fel a földet a cserépben, hátha az kell neki. Egyszer egy nagy gilisztát talált, mikor az elszáradt virágot kiborította, és a gyökerek között kutatta a baj okát. – Ez tette tönkre! – és megint újat vett, hogy a sivár városi lakás ablakába egy kis gyönyörűséget csalogasson. Hiába volt minden igyekezete. Lám ez a büntetés! Ha lenne lélekvándorlás, nagyanyám biztosan szőlővirágként éledne újjá a sok elkínzott növény miatt.

– Szőlővirág! A nagymamám kedvenc virága volt.

– Mért nem mondtad előbb? Most már hiába. Pénteken korán keltem, de a párom megelőzött. A teraszon fél vödör vízben ott állt a kóró, ami valaha szőlővirág volt.

– Nézd: ami bimbó-kezdemény volt rajta, azt azért még kihozza. Mint a hajtatott ágak.

– A leveleket is? Nem tudom mennyi idő telt el, mire megvettük a nagy cserepet. Most ott áll a konyha sarkában. Tele van tőle zöld-vörös ragyogással ez a szürke, decemberi délután. Minden reggel megkapja a nagy pohár vizet: – Igyál mama, igyál…

Báb, hernyó, lepke

SZABÓ DÁRIÓ

Barlangrajz

Rongyszőnyeg 4.-ihletés

Egy szoba,
egy szekrény –
a titkok álruhája
mégis pontosan fejezi
ki és rajzolja körbe tartalmát, mint az irónia.
Egy szobáról az ablaka mesél a legtöbbet,
a padlón nyomot hagyó koppanások visszhangja az
egyetlen énekhang, ami nem
zavarja a falakat.
A falakat,
amikről a sarkok tudnak a
legkevesebbet –
találkozásukból belső,
csukva felejtett horizontok születnek;
a komolyság imitációi a tér végtelensége és
bohémsága mellé.
Hogy a szekrénynek, a legősibb barlangnak
közege adódjon, hogy az ablakon át
minél irányítottabban áramolhasson be a
fény, hogy minél biztosabban találjon oda
a két ajtó közti hosszú és vékony csíkhoz,
hogy beférkőzve sosem öregedő
barlangrajzokat hagyjon odabent –
rajtuk keresztül nem látszol át.

Hal és madár

KERTI ISTVÁN

Nővérem emlékére

Itt állok és egyedül vagyok.

Miért hagytatok magamra?

Miért kell most szenvednem?

Megadtatok mindent, s most elvesztek mindent.

Ez mire jó?

Oh, a fájdalmam nagy!

Oh, nagy az én fájdalmam!

Szép volt a családi élet a Messzi Sodró tiszta völgyében. Hat gyerek szaladt reggel a folyóhoz tisztára mosni szemeit az álomtól, hat gyerek indult napkeltével iskolába, hogy értelmük növekedjék, hogy szüleik boldogok legyenek, hogy az emberek csodát reméljenek.

Hol van most a folyó, hol az iskola?

Boldogtalanok a szülők!

A csoda nem jött el!

Oh, a fájdalmam nagy!

Oh, nagy az én fájdalmam!

Miként az jó családhoz illő, szerettük egymást, seb nem maradt bekötetlen, az elesett a porból fel lett segítve, anyánk munkáját megkönnyítettük, apánk munkáját megkönnyítettük. Tanáraink dicsértek és elégedettek voltak velünk. Ragyogtak napjaink, fényes volt a tekintetünk. Erősek, okosak, türelmesek lettünk. Anyánknak, apánknak, szeretteinknek.

Napjaink immár nem ragyognak, tanáraink nem dicsérnek, tekintetük fájdalmasra torzult.

Oh, nagy az én fájdalmam!

Oh, a fájdalmam nagy!

Szeretők kopogtak hozzánk be, s szeretőkként kopogtattunk másokhoz. Szerettünk lélekkel és testtel, szerettünk ésszel és megérzéssel, féltéssel és fájdalommal, reménytelenül és boldogan, vacogva és felhevülten, őrülten és elfáradtan. Csalódtunk, de ismét felvirultunk, segítettük a bajban egymást, s megnyugodtunk, ha fivérünk révbe ért, megnyugodtunk, ha nővérünk révbe ért.

Hol vagytok most szeretők és csalók?

Hol vagytok jótevők és ártók?

Oh, nagy az én fájdalmam!

Oh a fájdalmam nagy!

Megtaláltuk Istenünket, s ő megtalált minket. Összeterelt, vigyázott ránk, hitet adott, reményt, boldogságot, mindent megígért.

Elvesztettük Istenünket, s ő elvesztett bennünket. Minket össze már senki nem terel, ránk senki már nem vigyáz, hitet, reményt, boldogságot nekünk már senki nem ad.

Hol vagy most, ígéret?

Hol vagy most, Isten?

Oh, nagy az én fájdalmam!

Oh, az én fájdalmam nagy!

Eljött a barát, az igazi, a teremtő, a nevető, a sirató, a bánkódó, a velünk lüktető, a bennünk létező. Eljött Sukhmeet, részünk része, egészünk részlete, a némán mesélő, a semmiből is értő. Eljött Sukhmeet, a barát, hogy hozzánk hasonlóvá váljék, hogy hozzá hasonlók legyünk, hogy törjön kenyerünkből, hogy adjon akkor is, ha neki nem jut. Véres perceinkben törölgessen, izzadságunkat értékelje, másoktól leszidni minket ne engedjen, lelket is adjon, ha Isten belefáradt, Isten is legyen, ha már senkink nincs!

Áldott legyen ő, amíg szavak léteznek rá, míg valaki áldani képes.

Hová lett Sukhmeet, hol tébolyog?

Kit vigyáz, kit teremt naponta újra?

Elfáradt tán! Bokája nem bírja a járást, keresne még, de nincs már hol, feje belefájdult, lelke beleszakadt. Napjait számlálja, ezzel telik napja.

Oh, nagy az én fájdalmam!

Oh, az én fájdalmam nagy!

Hogy vétkeztem, hogy éreztem, nem azt tettem, amit a törvény előír, hogy társaim szavát nem értettem többé, hogy a folyót elhagytam. Oh a folyót elhagytam! A terhet magamra vettem, az átkot magamra vettem, társaimat elhagytam, istenemet elhagytam, mindenkit elhagytam!

Nagy az én vétkem! Nagy az én vétkem!

Csalóka szivárvány, gyönyörök ágyéka, bejárhatatlan völgyek, legyőzhetetlen távok elcsábították fejemet. Eszemet elfeledve, csalóka szivárványt, gyönyörök ágyékát, bejárhatatlan völgyeket, legyőzhetetlen távokat választottam, titeket testvérek, titeket szülők, titeket barátok bajokkal sújtottalak, magamat bajjal sújtottam.

Mi lesz még?

Mikor lesz ennek vége?

Oh, nagy az én fájdalmam!

Oh, az én fájdalmam nagy!

A Sors pedig így szólt: Saira a folyót elhagyta, a testvéreit, a szüleit elhagyta, csalóka szivárványt, gyönyörök ágyékát, bejárhatatlan völgyeket, legyőzhetetlen távokat keres. Engem elhagyott. Én őt elhagyom! Oh, ­Saira, jó fiam voltál, rossz fiam lettél, jó fiam voltál, eltűnt fiam lettél!

Oh, nagy az én fájdalmam!

Oh, az én fájdalmam nagy!

A Sors pedig így szólt: Egymillió van nekem, vagy száz millió, de ha csak egy is hiányzik, már nem vagyok teljes, csak ha egy is hiányzik, fáj az nekem!

Saira, miért hagytál el?

Megkereslek, megtalállak, visszahozlak, megbüntetlek, megbocsátok!

Leszek-e még boldog?

Leszek-e még boldog?

Oh, nagy az én fájdalmam!

Oh, az én fájdalmam nagy!

A Sors pedig így szólt: Küldöm a nagy Rákot, küldöm szolgámat a nagy Rákot, küldöm a nagy rettegettet, küldöm a nagy Rákot, a gonoszt s mondom neki: Nagy Rák, szolgám! Fáj nekem nagyon, amit fiaim közül egy tett, s én visszahozom őt, megbüntetem, s ezentúl jobban vigyázom. Menj hát, s válassz egyet az ő testvérei közül, vidd magaddal le a nagy folyó aljára, mindenki elöl el. Ne találja senki meg többé, csak én tudjam, hol van. Szél fújjon fájdalmat utána, eső essen könnyeket utána, hogy ­Saira megtudja a szörnyű hírt, hogy a messzi ismeretlen gyönyörnél nyugta ne lehessen, bejárhatatlan völgyeket, legyőzhetetlen távokat többé ne keressen, a ködből a folyóhoz visszatérjen, büntetésem megszívlelje, ezentúl jobban vigyázhassam!

Oh, nagy az én fájdalmam!

Oh, az én fájdalmam nagy!

A nagy Rák, a gonosz, az emberek rettegtetője, a szörny megtestesítője, a büntető kéz elhagyta a folyót, hogy egyet a testvérek közül a folyóba vigyen, hogy egyet a testvérek közül ott őrizzen, hogy szél vigyen bánatot, hogy eső sírjon könnyeket, villám szaggassa magát szét, hogy Saira visszatérjen.

Küzdöttek pedig a testvérek, de egyet elragadott közülük a nagy Rák. A lány kezét elkapta, s húzta. Sírtak a szülők, küzdöttek a testvérek, ellenállt a lányuk. Izzadságos arca, elgyötört szemei fájdalmat izzottak, mosoly már csak fia számára maradt, jókedve már csak fia számára volt. Küzdött ő, erősítette magát, szólt Istenhez, szólt őhozzá, mindenkivel beszélt.

Szavai, küzdelme mennyit értek a nagy Rákhoz képest?

Ám sikolyát meghallotta a Sors, s a Sors így szólt: a nagy Rákot én küldtem, egyet, hogy elhozzon közületek, hogy többé senki ne lássa, hogy könnyek fussanak, hogy sebek szakadjanak, hogy bánatok kalászosodjanak, hogy Saira visszatérjen. Sikolyod meghallottam, megesett rajtad a szívem, de a nagy Rák, ha megfogott, vissza többé el nem enged! Ha férjed segít, ha szerelme lángol még, vele a Rákot elégetheti, téged hamu karjaival szabadon fog engedni, ha párod segít, ha szerelme lángol még, hogy vele a nagy Rákot elégesse, hogy téged megszabadítson. Lemondok akkor Sairáról én, lemondok róla!

Oh, nagy az én fájdalmam!

Oh, az én fájdalmam nagy!

Elrohant a nagy Rák nővérünkkel a folyóba, nyom nem maradt utána, híre elveszett, többé nem látjuk, sohasem feledjük.

A Sors szomorú. Bánja ötletét, a nagy Rákot, bánja a kifordult rendet, bánja Saira visszanyerését. Ül és szomorú.

A nagy Rák elmerült a hullámok alatt, nővérünk könnyei sodorják a partokat. Párja nem segített, szerelme nem lángolt már, a nagy Rákot meg nem égette. Nagy az ő szégyene, nagy az ő vétke.

A nagy Rák nevet, jóllakott hasát fogja, úgy nevet. Hol fájdalom és bánat lép csak fel, ott vidám előadást talál ő.

Oh, nővérünk, mennyit ér a párod?

Oh, nővérünk, hol vagy te most?

Párod másik nőt vett, gyerekeket neki csinált, illedelmes modorral más kegyeit akarja szolgálni. Mennyire emlékszik rád?

Minket is elhagyott!

Oh, nagy az én fájdalmam!

Oh, az én fájdalmam nagy!

Saira visszatért!

Mikor Saira visszatért, Isten megnyugodott, Az mosolyra fakadt, a szülők felnéztek könnyeik mögül, testvérek reményre kaptak, a barát kiegészült egésszé, minden meleg lett, minden fényesedett.

Saira azt kérdezte anyjától, apjától: hát az én idős testvérem, nővérünk nem örül-e jöttömnek, elém miért nem szalad, virágot miért nem dob elém?

Anya, apa sírt a kérdés után. Saira fájdalmasan üvöltött a válasz után és átkozta a nagy Rákot: Megállj nagy Rák! Megállj! Az vétkemet rajtam meg nem büntettétek, nővéremet sújtottátok, mert én a köd mögé mentem. Nővéremet sújtottátok, mert én hibáztam! Én vagyok hát, ki visszatértemmel nem fejeztem be hosszú utamat, én vagyok az, aki azonnal indulok hozzád, hogy megtudjam, a nagy Rákot hol találom, hiszen te beszélsz vele, te küldöd útjára, te bánod tetteit!

Oh, nagy az én fájdalmam!

Oh, az én fájdalmam nagy!

Testvért, családot megint elhagyva elindult Saira a Sorshoz, s megtalálta őt a Teljes Csüggedésben.

A Sors így szólt: a nagy Rákot, ha hívom, többé nem jön. A nagy Rákot, ha parancsolom, többé nem engedelmeskedik. Szabad ő már, eltűnt és előkerül, lesújt és visszatér. Hatalmam elkerüli, szavam nem hallja, mindennel, amit tesz, engem sodor veszélybe, bűneivel engem is szennyez! Hogy hol van, nem tudom többé! Indulj el és keresd! Elengedlek most a világnak, bűnödül most nem rovom fel, hogy a folyót, családot, testvéreket elhagysz. Testvéredet, nővéredet szabadítsd meg te a nagy Ráktól, engem szabadíts meg a szégyentől!

Oh, nagy az én fájdalmam!

Oh, az én fájdalmam nagy!

Azt mondta Saira: két láb ez útra kevés, két kéz e tetthez semmi, egy erő morzsa itt, egy ész csak buta lehet. Barátom, Sikhmeet, megteszed-e velem az utat, lábadat mellettem lépteted-e, kezeddel az erőmet gyarapítod-e, eszeddel pártolsz-e engem? A nagy Ráktól nővéremet visszahozni nekem segítesz-e? Szülőknek gyermeket, testvéreknek testvért megőrizni nekem segítesz-e?

Oh, nagy az én fájdalmam!

Oh, az én fájdalmam nagy!

Sikhmeet így szólt: Eszed eszemmel megtoldom, lépted léptemmel megnyújtom, erőd erőmmel súlyosbítom, karod karommal markolni hagyom. Lelkedet csüggedni nem engedem, nővéredet megtalálni megfogadom. Távol, hét esztendő mögött lapul egy Álomszerű Bika. Szemei vörösek a dühtől, színe fekete a gonoszságtól, patái kemények, ereje rettenetes. Házában őrzi az Örök Élet Kövét. Aki ezt a követ megszerzi tőle, legyőzheti a nagy Rákot, megtalálhatja a nagy gonoszt a ködben, nővéred visszaveheti tőle. Induljunk azonnal, hogy az Álomszerű Bikát felkutassuk, kincsét elvegyük tőle, a nagy gonosz Rákot megöljük, nővéredet megszabadítsuk. Bánat ne kísérjen azontúl.

Oh, mily egyszerű a baráti szó!

Oh, a baráti szó egyszerű!

Útjuk fellelhetetlen már, nyomuk elnyelte a semmi. Kövér köd mögé siettek, a perceket drágának érezték, a pihenést tékozlásnak. Egymás vállát gerendának hordták, ételüket elosztották, vért és éjt nem kíméltek. Hét év mögé gyötörték magukat, hét évet gyötörtek el maguk alatt, s elérkeztek az Örök Igazságtalansághoz. Az Örök Igazságtalanság várt rájuk hét év mögött.

Az Örök Igazságtalanság így szólt: a hegy mögött a völgyben, kicsiny odú előtt él egy Álomszerű Bika, szemei vörösek a dühtől, patái kemények, ereje rettenetes. Házában őrzi az Örök Élet Kövét. Ti azt tőle elvenni akarjátok, nővért testvéreiteknek, gyermeket szüleinek visszaadni akarjátok. A törvényt, a jól megcsináltat, kiigazítani akarjátok, a tettet meg nem tetté, a múltat el nem múlttá változtatni készek vagytok. Az Örök Élet Kövéért azonban egyszerre nem küzdhettek, az Örök Élet Kövét ketten nem bírhatjátok! Menjetek az Álomszerű Bikához, fúvását ne féljétek, a körülötte nyúló tetemeket ne számoljátok, de vele csak egy küzdhet meg! A nagy Álomszerű Bikával csak egy küzdhet meg! Egy küzdhet meg az Álomszerűvel, de szíve telve legyen vérrel, ereje töltse meg karjait, lábát gyökerezze a földbe, lelke szoborba ömöljön! Így legyen, mert így mondja az Írás, így legyen, mert így volt örökké, így legyen, mert a kincs nagy!

Oh, nagy a ti merszetek!

Oh, a ti bátorságotok nagy!

Az Örök Igazságtalanság így szólt: kit nyúz a kín, kin seb tátong, kinek lelke fogóban szenved, ki fájdalmát elviselhetetlennek érzi, kinek apja, anyja nincs már, kinek nővére nincs már, kinek lánya, fia nincs már, kinek barátja nincs, az a Bika elé ne álljon, mert gyenge kezét lefogja a kín, mert lengő szívét kiönti a seb, mert fájdalma meghajlítja derekát!

Oh, nagy az én fájdalmam!

Oh, az én fájdalmam nagy!

A barát, ki lépteit Sairáéhoz toldotta, ki kezével erejét annak gyarapította, eszével őt pártolta, lelkével együtt csordogált, így szólt az Örök Igazságtalansághoz: a kínt elvetéltem, sebem nem nyílott, lelkem fogóban nem szenved, fájdalmam tűröm az utolsó órámig, apám s anyám a napsütötte földön él, nővérem, szeretőm a Sodró folyó mellett várnak rám. Megküzdeni az Álomszerű Bikával erősnek, eltökéltnek érzem magam. Engedj elé, a követ megszerzem, a kővel a folyó aljára leszállok, ­Saira nővéredet neked, szülőidnek visszavezetem. Reszkess Álomszerű, eljöttem! Reszkess Álomszerű! Végzeted elhoztam!

Oh, nagy az én elhatározásom!

Oh, nagy az én elszántságom!

De Saira így szólt: Örök Igazságtalanság, ki szegényeket nevetve sújtasz, nyomorultak kenyérkéjét kiveszed kezükből, hol halomban áll az arany, gyémántot is teszel mellé! Tégy kivételt szavaidtól, állj el igédtől, engedj engem az Álomszerű Bika elé. Engedj nővéremért küzdenem, engedd, hogy szüleim szemeit én szárítsam fel, engedd, hogy testvéreim ünnepeit én tehessem fényessé, engedd, hogy az árvának anyját én adhassam vissza!

Az Örök Igazságtalanság felelt: ha az Álomszerű Bika elé állsz, tested remegni fog, pedig csak szellő fúj, ha az Álomszerű Bika szemeibe nézel, kezed elejti a tőrt, ha az Álomszerű Bikára rontasz, lelked megbénítja gondolkodásod, az Álomszerű Bika kinevet, lábaival megtipor, szarvaival felnyársal, az Örök Élet Kövéhez nem enged!

Oh, nagy az én fájdalmam!

Oh, az én fájdalmam nagy!

Sikhmeet, a barát, életét áldozó, kedvét elcserélő, mindenét megosztó, bátorságát felhalmozó, lelkét meg nem ingató, odaállt az Álomszerű Bika elé.

Meglátta őt az Álomszerű Bika, szemei a félelmetesnél félelmetesebbek lettek, dühében az összes gonosz összegyűlt, lendületét a robogó orkántól kapta. Szarvaival nekirontott Sikhmeetnek, a barátnak. Sikhmeet karjai megfeszültek, izmai el nem pattantak, lelke helyéből el nem mozdult. Az Álomszerű Bika fejét leszorította, s testét visszavágta a szikla falának. Felhevült a megsértett vad, szemei a félelmetesnél rettenetesebbek lettek, dühében az összes gonoszok tombolni kezdtek, futását a száguldó orkántól kapta, s szarvát mélyen Sikhmeet mellébe döfte.

Sebe patakot eresztett, s lábaihoz futtatta, de a kezei leszorították a sötét bika álomszerű fejét, lelke helyéről el nem billent, izmai el nem pattantak, s a hihetetlen állatot visszavágta a sziklához. Szája mosolyra húzódott, szeme örömmel telt el, lelkével üzent Sairának: Hozz innom! Vérem patakot fut lábaimhoz, s szomjúságom pótolni szeretném!

Oh, nagy most az ő szüksége!

Oh, nagy szüksége van most rád Saira!

Vizet a sziklából nem törhetek, patakot, folyót kígyóból nem csaphatok a földbe, kutat lábammal nem dobbanthatok, s a kulacsom üres!

Oh, jaj nekem, a kulacsom üres!

Nővérkém, az én kulacsom üres!

Oh, Örök Igazságtalanság, töltsd meg a kulacsom, töltsd meg a kulacsom! Néhány évet ajándékozok neked érte az életemből! Örök Igazságtalanság, töltsd meg a kulacsom!

A kulacs megtelt!

Oh, nagy az én segítségem!

Oh, sietek már barátom megsegítésére!

Saira kulacsába az Örök Igazságtalanság bort öntött.

A tele kulacsból a barát, Sikhmeet, az örök együttérző, a semmiből is mindent értő, a zenét fülünkbe éneklő, mélyet ivott. A bort mind megitta, szomjúságát elbocsátotta, de a bor kezei szorítását feloldotta, lelkét ingadozóvá tette, izmait elpattintotta.

A bor nagy rosszat tett!

Az Örök Igazságtalanság nagy rosszat tett!

Az Örök Igazságtalanság Saira kezeivel bort adott inni Sikhmeetnek!

Oh, neki már vége!

Oh, sors!

Oh, élet!

Az erdőkirály

Az Álomszerű Bika szarvaira tűzte a barátot, a segíteni készt, a hitet táplálót, a mindenre hajlandót! Az Álomszerű Bika táncához felkérte Sikhmeetet, kiforgatta, beforgatta, körbejárta. Örömtáncához felkérte Sikhmeetet. Kövét megőrizte, az emberek életét nyomorúságban hagyta!

Oh, nagy az én fájdalmam!

Oh, az én fájdalmam nagy!

Mit tettem én, Saira!

Szomjat ki kiáltott, repesve rohantam hozzá a rosszat hozó itallal! Barátom halálát, nővérem vesztét nem élem túl!

Mikor iskolába indultál, mikor szerelmed árulásától könnyeket ontottál, mikor örömöd megtáncoltad, mikor játékod vezetted, ő segített, ő tanított, ő vigyázott! Hol van most? Hová tűnt? Szemei hová bámulnak? Ajkai mozdulatlanságát ki érti? Keze merevségével kiket simogat?

Esze gondolatait nem üldözheti már, sorokat papírra nem vethet, fiat nem nemzhet már, apa, nagyapa nem lesz. Boldogítani asszonyokat nem fog, ágyékukba soha be nem költözik már, szüleit virággal nem köszönti, engem nem vigasztal, vállamat alá nem támasztja többé!

Átkozott légy, Örök Igazságtalanság!

Örök Igazságtalanság átkozott légy!

Búsan járó emberré vált Saira. Ködöt hord vállain, vért simogat kezével, szemei könnyeket olvasnak, lába gyengén halad vele. Hová vezet útja, nem kérdi már. Ki egykor önként törvényt bontott, ki egykor szülőt, testvért elhagyott, ki egykor ifjan a Nagy Sodró folyótól elrobogott, most hová mész? Lépteid nem irányítja ész, fejed nem emeli öntudat, csak bánat vagy! Csak bú vagy! Mész és keringsz magad körül, célod hová tűzted ki, célod megtalálod-e?

Fésüld ki hajad szemedből, ne tépd többé ráncos bőrödet, szakálladat igazítsd meg ollóval! Megszántalak én, a Parányi Jóság! Utadat feltartóztatom! Igen!

Én vagyok a Parányi Jóság!

A Parányi Jóság mondta mindezt, s az úton örökké ott lévőt feltartóztatta haladásában.

A Parányi Jóság azt mondta: sokat jártál, bánatod nem hagyott el. Utadat felém fordította a véletlen, s én, a Parányi Jóság megérintem most a kezed. Barátod, nővéred visszaadni képtelen vagyok én. Ha a Parányi Jóság kézen fog, erőd nem lesz nagyobb, mint az Álomszerű Bikáé. Ha a Parányi Jóság társának vesz, eszed élesebb nem lesz, mint az Örök Igazságtalanságé, velem a Sorsot meg nem értheted még. Segíthetek, de mindent megváltoztatni nem tudsz velem.

Oh, kívánom, én fáradt, a Parányi Jóságot!

Oh, a Parányi Jóságot mennyire kívánom!

Álom üli szemeit, Saira alussza langyos álmát. Testét röpíti Parányi Jóság, vizeken úsznak, hegyeken nyargalnak. Megbicsaklik álmaik titkain a gonosz Rák ereje, kipottyan burkából a nagy Sors, s az Örök Igazságtalanság soha meg nem jelenik ezekben az álmokban.

Álom üli Saira szemeit, alussza álmát édesen, langyos álma testét viszi túl a kopár réteken. Parányi Jóság álmait kormányozza, erős Bika képtelen legyőzni őt, testvére, barátja sietve jön köszönteni őt! Beszélnek, kik oly soká egymáshoz szavakkal szólni nem tudtak, nevetnek, kik oly soká szomorúan ballagtak. Parányi Jóság álombirodalmát Sairára örökítette. Saira az álmok birodalmát kapta tőle.

Oh, hogy szeret most álmodni!

Oh, muszáj most álmodnia neki!

Itt állok és egyedül vagyok.

Magamra miért hagytatok? Szenvednem miért kell most?

Megadtatok mindent, de ébredésem elvesz mindent!

Ez mire jó?

Szép volt a családi élet. Hat gyerek szaladt reggel a folyóhoz, hogy értelmük növekedjék, hogy az emberek csodát reméljenek. Szerettük egymást, seb nem maradt bekötetlen, ragyogtak napjaink. Szeretők kopogtak be hozzánk, szerettünk lélekkel és testtel.

Oh, hol vagy, ígéret?

Oh, hol vagy, remény?

Hol a barát, részünk része, egészünk részlete, a némán mesélő, a semmiből is értő?

Hol vagy nővérünk?

A rettegett Rák merre őriz, hová rabolt?

Szél fújja bánatom utánatok, eső essen könnyeket rátok, villám hasítson magába miattatok, hogy tudjátok a szörnyűt, hogy az Egész megbomlott, hogy a fájdalmam lelkem megbilincselte!

Oh, nagy az én bánatom!

Az én bánatom örök!

illusztráció

Joan Miró: Hajnali ébredés, csillagkép

Joan Miró: Alakok és kutya a Nap előtt

Joan Miró: A madár éneke a Hold harmatához

Joan Miró: Ragyogó szárnyak mosolya