megmentett oldalak

GYÖRE IMRE

Zé levelei

Tisztelt Jövőbizottság!

Azon kéréssel fordulok a T. Bizottsághoz, hogy levelem vétele után, akár a sajtó, akár a tévé hatalmát igénybe véve, vagy ha ez nem sikerülne, levél útján mielőbb értesítsen arról, hogy mit hoz a jövő? Mert én, mint állampolgár, azt tapasztalom a csarnokban is, meg más helyeken is, ahol az emberek beszédbe elegyednek egymással, hogy előbb-utóbb megkérdezi az egyik a másiktól, hogy ki tudja, mit hoz a jövő? És ezen kérdést már nekem is feltették, de mert nem akartam a T. Bizottság jogkörébe beleavatkozni, vagy különösen félrevezetéssel szolgálni, csak azt válaszoltam, hogy majd meglátjuk.

De jelzem, hogy ez a kérdés a közepes vagy idősebb korú egyéneket foglalkoztatja leginkább, aminek az lehet a magyarázata, hogy ők közelebb vannak a jövőhöz, mint a fiatalabbak, akik jobban ráérnek várni, mert őnekik még húsz évük van 2000-ig, de viszont, aki hatvanéves, az nehezebben bírja ki odáig.

De midőn a hozzám intézett kérdéseket illetéktelenségből kifolyólag elhárítottam, arra gondoltam, hogy megnyugtatólag hatna a kedélyállapotokra, ha ilyen alkalmakkor elővehetném a T. Jövőbizottság pecsétjével hivatalosan ellátott levelet, és ennek felolvasása által megszűnnének a kételyek és ingadozások. Mert másképp hajtja álomra a fejét az, aki tudja, hogy mi lesz 2000-ben, mint, aki nem tudja, és emiatt nyugtalanul forgolódik, ahelyett, hogy pihenne, pedig ezt a jogot az alkotmány is biztosítja mindenkinek. Mert most teljes a bizonytalanság abban a tekintetben, hogy a századfordulón sokan leszünk-e, mi, az emberiség tagjai, vagy pedig kevesen? Mert állandóan azt olvasom, T. Bizottság, hogy a Föld bőségesen el tud tartani minket, úgyhogy nyugodtan éljünk csak tovább, ameddig erőnk és egészségünk engedi. De azt is olvasom, hogy a világon már most is sok száz millió ember éhezik, nem is szólva azokról, akik egyenesen éhen halnak, például Afrika földjén. Mármost ezek után tisztázni kellene végérvényesen, hogy a Föld őket is el tudja-e tartani húsz év múlva, vagy csak minket? És kibírják-e addig a Szahara meg a nehézségek terjeszkedését, vagy pedig nem?

És mi lesz a műtrágyával? Mert aggodalommal tapasztalom az újságokon keresztül, hogy már nálunk is kevesebb műtrágya fogy, mint tavaly vagy tavalyelőtt, és akkor hogyan érünk el többleteredményeket a mezőgazdaságban? Nem szólva arról, hogy gondoskodik-e valaki az időjárás elhárításáról?

És ezenkívül, meddig lesz olaj? Mert egyszer azt hallani, hogy kevés lesz, de az sokáig, máskor meg azt, hogy lesz elég, de húsz év múlva elfogy. Kinek higgyen az ember? Aztán, úgy tudjuk, hogy szén van elég, úgyhogy arra még sokáig lehet számítani, de viszont, ha arra számítunk, akkor egyre több füst kerül a levegőbe, ami által egyesek szerint melegebb lesz az éghajlat, és elolvadnak a jegek, és több lesz a víz, de viszont mások szerint a sok füst miatt nem tud a Nap annyira sütni minket, mint régebben tette, és ezért nem melegebb lesz, hanem hidegebb, és ezáltal kitör a jégkorszak. Lesznek-e akkor mamutok megint, vagy ha maguktól nem tudnak lenni, mert már kipusztultak, akkor át lehet-e alakítani az elefántokat mamutokká?

De ezen kérdés azért sem mindegy, mert idejében jó lenne tudni, hogy télikabátot vegyünk-e, vagy pedig úszónadrágot? Mert erre az iparnak is fel kell készülnie a gazdaságos termékváltás által.

Ezenkívül tovább tart-e a technika forradalma? Mert mostan állandóan a mikroprocesszorról hallani, ami a technika vívmánya, de mikor lehet kapni a boltban, mert mostan még porszívó és C-vitamin sincs elég? Nem szólva a zokniról, ami hol van, hol nincs.

De arra is választ várok, hogy lesz-e elég robot? És ha lesz, akkor egy másik robot nyomja-e meg rajtuk a gombot, vagy pedig továbbra is szükség lesz az emberiségre? És ha lesz, akkor csak robotot csinál-e majd, vagy pedig mást is? És eljutunk-e a Marsra? És kiderül-e 2000-re, hogy mi volt az a titokzatos repülő test, ami a múltkor áthaladt hazánk egy része fölött? És feltalálnak-e addig valamit a nátha ellen, vagy pedig marad a papírzsebkendő? És ha marad, akkor miből csinálják, amikor egyre kevesebb lesz a fa?

Ezenkívül, a tisztelt előrejelzések mélyen hallgatnak arról, hogy milyen lesz a világ állapota a század végén, és megszűnik-e a különbség mindenhol az emberek között, vagy pedig minden marad a régiben? És ez az illető jövő magától jön-e, mint a Mikulás, és azt hoz a puttonyában, amit csak akar, vagy pedig az emberiség tagjainak is tennie kell valamit, hogy megérkezzen?

Ezen kérdéseimre várok választ a T. Jövőbizottságtól, de minél sürgősebben, mert közeleg az újév, és ilyenkor már minden nap számít, mert jönnek a túlórák meg az évvégi hajrák.

Állampolgári kíváncsisággal: Zé.

Magyar Nemzet, 1980. november 26.

Zé levelei

Tisztelt Életközpont!

Fájva nyúlok ezen kérdéshez, amikor tollat ragadok. És azt sem tudom, hogy a T. Központ illetékes-e ebben az ügyben, vagy valamelyik másik Hivatal? Ha más lenne az illetékes, akkor sürgős értesítést kérek, hogy jelen soraimmal oda forduljak, ahol ezen ügyeket intézik.

Mert, T. Központ, nem tudom hallgatásra nyitni a számat, amidőn arról értesülök a sajtó hasábjain keresztül, hogy az idén, a legjava korban levő férfiak közül, amin a negyven és ötven közötti népesség értendő, sokkal többen haláloztak el a vártnál. Pedig még hol a karácsonyi és húsvéti csúcsforgalom, nem szólva a bevásárlásokról és tülekedésekről? És az állandó idegeskedések és rokonlátogatások miatt is tovább romlik a statisztika.

De jelzem, hogy nem saját érdekemből írok, mert engem már nem fenyeget az a veszély, hogy negyvennégy éves koromban eltávozom az élők sorából. Ezenkívül autóm sincs, hogy azzal ittasan karambolozzak, én nem vagyok ámokfutó gyalogos sem, aki nem néz se jobbra, se balra, hanem csak ész nélkül keresztülmegy a zebrán. Mert arról értesültem, T. Központ, hogy ennek a statisztikának a sok karambol az oka, meg a szívbaj, valamint a helytelen életmód. De ezeknek mi az oka, arra kérek választ és sürgős intézkedést.

Miért rohangászik ez a népesség? Miért gyakorolja a helytelen életmódot? Miért kap szívbajt? Mert helytelen életmód, ha valaki éhgyomorral rohan el reggel a munkahelyére. De az is helytelen életmód, ha valaki már kora reggel elkezdi inni a féldeciket, utána meg teletömi magát szalonnával, ami által elmeszesednek az erei. De ezen cselekmények az orvostudomány állása szerint nem ragályosak, de mégiscsak van valami oka annak, hogy elharapóztak.

Mint állampolgár, nem akarok a T. Központ hatáskörébe beleavatkozni, de viszont mégsem nézhetem tétlenül, hogy ezen események megtörténnek. Mert igaz, hogy az idén sok volt a naptevékenység, meg a kedvezőtlen időjárás, és lehet, hogy ez is szerepet játszik, de a tapasztalat szerint az ilyen események nem szoktak megállni az év végén, hanem rohannak a maguk útján, és jövőre tovább fokozódik a helyzet. Ezért, csekély véleményem szerint a T. Központnak fel kell vetnie azt a kérdést, hogy miért? Mert e nélkül további áldozatokra van kilátás.

De nemcsak azt kell megkérdezni, T. Központ, hogy miért, hanem azt is meg kell mondani, hogy miért. Mert nem negyvenéves korban kezdődnek a bajok, hanem korábban. Mert a gyerekek nem tudnak eleget rohangászni a szabad levegőn, de viszont már tizennégy éves korukban el kell dönteniük, hogy milyen pályára lépnek? De, amikor már ráléptek, rájönnek, hogy ez mégse az a pálya. Aztán nincs is köszönet benne. És akkor megalapítják a családot, éjt-nappá téve dolgoznak, hogy megszerezzék a lakást, és amikor megszerzik, sok fusizás, meg mellékmunka által, akkor rájönnek, hogy mégse ez a család az, amit meg akartak alapítani, úgyhogy elválnak, és megint megalapítanak egy családot, és megint jön a lakásprobléma, de ráadásul még gyerektartást is kell fizetni, meg autót is akarnak venni, mert akinek nincs, azt most már egy élhetetlen alaknak tartják, és elválik tőle a felesége, és megint csak nincs elég pénz, mert a gyerekek nőnek, és tessék csak megnézni, hogy mibe kerülnek manapság a gyerekcipők és a ruhák, és aztán ebből ki lehet számítani a többit, hogy mennyit kell dolgoznia ennek a szerencsétlen népességnek, meg aztán jön a színes tévé, meg az újabb OTP-kölcsön, úgyhogy állandóan fő a feje, mert akinek nem fő, az meg tízezreket keres, és mindenki meg akarja mutatni, hogy ő nem egy egyszerű senki, hanem valaki, és emiatt megint csak nincs elég pénze, és közben issza a feketét, nehogy elaludjon, mert alvás közben csak a milliomosok tudnak újabb pénzeket gyűjteni, és állandóan ideges, és állandóan fáradt, úgyhogy jön a karambol meg a szívbaj, meg a helytelen életmód, és a legvégén a statisztika, ami a legszomorúbb az egészben.

Úgyhogy, T. Központ, szerintem a pénz az oka az egésznek, amit úgy kell érteni, hogy nincs elég. Ezért be kellene vezetni az anyagi ösztönzést, harminc és negyven év között, ami olyan lenne, mint a gyes, és a férfiak kapnák, hogy kevesebbet kelljen rohangászniuk a pénz után, és rendesen kipihenhessék magukat naponta, de ezt a nőkre is ki kell terjeszteni, hogy a fizetésük ne maradjon el a férfiaké mögött.

Ezen javaslatomra sürgős választ és intézkedést kérek, hogy ezáltal megszüntessük a statisztika állandó romlását, és minél többen megérjék a békés öregkort, és a jól megérdemelt nyugdíjat.

Állampolgári aggodalommal: Zé

Magyar Nemzet, 1980. december 3.

évforduló

Dante, a „költők legmagasabbja” 700 éve, 1321-ben halt meg Ravennában. Fő művét, a Színjátékot – amelyet utólag Boccaccio ruházott fel az „isteni” jelzővel –, Babits „a világirodalom legnagyobb költeményének” nevezte. Emléke előtt az alábbi összeállítással tisztelgünk, melyet a Szerkesztőbizottság felkérésére Baranyi Ferenc és Madarász Imre neves italianisták válogattak, figyelmüket mindenekelőtt Dante költészetének magyarországi hatására összpontosítva.

MADARÁSZ IMRE

„Kincsem, a könyv”

Dante és a költői halhatatlanság eszméje

Az Isteni Színjáték többszörös értelemben is a halhatatlanság eposzának nevezhető. Nem kizárólag örökbecsű költészete okán, minek köszönhetően Babits Mihály „a világirodalom legnagyobb költeménye”-ként magasztalta, Jorge Luis Borges pedig úgy említette, mint „a legnagyobb irodalmi művet, amit valaha is írtak”. ¹ S nem is csupán azért, mert világnézete, világképe, kozmológiája, topográfiája és emberábrázolása mind a lélek halhatatlanságának hitén alapul, melynek törvénye a hatodik pokolkörben, a Pokol kilencedik-tizedik énekében, örökös tűzzel, izzó koporsókban, „kínos ágyak”-ban bünteti azokat a „főeretnek”-eket (eresiarche, IX., 127.) akik „Epikurusznak és minden hívének” szellemében „azt mondják, hogy testtel vész a lélek” (che l’anima col corpo morta fanno, X., 15.).

A „szent poémá”-nak van egy másik, földi halhatatlanság-eszméje is. A klasszikus antikvitás óta Európában senki sem vallotta-hirdette ­Dante Alighieri előtt ilyen erős meggyőződéssel a költői-írói halhatatlanságot, a műalkotás „ércnél maradóbb” (aere perennius) voltát, a horatiusi „non omnis moriar” krédóját, általánosabb megfogalmazásban azt, hogy a földi halandó a földön is halhatatlanná teheti magát alkotásai, művei s az általuk megszerzett dicső hírnév révén.

Túlvilági és evilági, keresztény-vallási és laikus, ha nem épp (eredetét tekintve) „pogány” halhatatlanság a Commediában együtt, egyszerre talán sehol sem jelenik meg oly markánsan, egyszersmind oly izgalmasan feszült viszonyban, elgondolkodtató szembenállásban, mint a Pokol tizenötödik énekében, Brunetto Latini (az eredeti szöveg harminckettedik sorának írásmódjában „Brunetto Latino” ²) „canto”-jában. E tanulmány nem olyan „teljes” énekelemzés, „lectura Dantis”, mint amilyet a „Költők legmagasabbja” – Dante-tanulmányok című könyvében kínált a szerző a Pokol ötödik és huszonhatodik énekéről. ³ Arra sem vállalkozik, hogy – a dantisztikai irodalom zömének példáját követve – az énekértelmezésből kiindulva, Dante és Brunetto Latini (kb. 1220–1293) életrajzi kapcsolatait boncolgassa ⁴, még kevésbé arra, hogy „ser Brunetto”, a Duecento klasszikusa munkásságát vizsgálja ⁵. A fentiekkel csak annyiban foglalkozik, amennyiben segítenek válaszolni a címbeli idézetben megfogalmazott kérdésre.

Az életrajziságra és a kapcsolattörténetre vonatkozó információk ellentmondásossága is szemléletesen összegződik a brit Barbara Reynolds Dante. A költő, a politikai gondolkodó, az ember című összegző átfogó nagymonográfiájában, mely magyar fordításban való kiadása óta a legnagyobb, legteljesebb Dante-könyv, ami hazánkban, nyelvünkön eleddig napvilágot látott. Reynolds nemcsak a dantei szöveg meglehetősen egyértelmű jelentésével, de önmagával is vitatkozik – az értelmezői hagyomány ellentmondásait mintegy önellentmondásaiban tükrözve –, amikor „valószerűtlen”-nek mondja, hogy Brunetto „valamilyen értelemben nevelője lehetett Danténak”, noha még ugyanabban a mondatban „egyértelmű”-nek minősíti, „hogy az idős férfit és a fiatal költőt intellektuális és érzelmi szálak is fűzték egymáshoz” és ugyanazon bekezdésben megjegyzi: „Az is lehet, hogy Brunetto volt Dante gyámja apja halála után”, egy oldallal előbb pedig észrevette: „A XV. ének párbeszédéből kitűnik, hogy Brunetto nagy hatással volt Dante korai éveire. Viszonyukat gyöngéd figyelmesség jellemzi.” ⁶

Habár a reynoldsi premisszákkal nehezen, a konklúzióval annál inkább egyetérthetünk: „Brunetto Latininak ez a képe a Színjáték egyik legszemélyesebb, legjelentősebb portréja, amely egyszersmind Dantét is hűséges barátként mutatja be, aki, noha nem téveszti szem elől jónak és rossznak Isten által megszabott különbségét, szeretettel emlékszik vissza a kapott jótéteményekre.” ⁷ Ez azért fontos és érdekes, mert Dante (és Vergilius) Brunettóval a hetedik pokolkör (cerchio) harmadik gyűrűjében (girone) találkozik, ott, ahol a „természet ellen vétkezők”, a „szodomiták” (sodomiti) bűnhődnek, mely elnevezéssel a középkorban – bibliai reminiszcenciával, akárcsak a tűzeső-büntetést illetően (Teremtés, 19., 24.) – a homoszexuálisokat illették, akiknek bűnét a „természetes kéjelgők”-énél, a paráznáknál (lussuriosi) is sokkal súlyosabbnak és alantasabbnak ítélték, merőben idegen módon jelenkorunk (legalábbis elvi szinten kinyilvánított, a közéleti retorikában stilizált) toleranciájától.

Más forrásból nem ismeretes, hogy Brunetto Latini „szodomita” lett volna, s ez néminemű „gyanúsítások” táptalaja lett. Mintha ezeknek akarná elejét venni az a sokkal inkább a szenteskedő prüdéria, mintsem a tények ismerete által diktált értelmezés, mely szerint „a szereplő Dante nem ismerte Brunetto vétkeit, azokról fájdalmas meglepődéssel szerzett tudomást… Az az atyai és tisztelt arc tehát olyan emberé volt, aki alantas módon (turpemente) sértett meg minden isteni és emberi törvényt… A szörnyű stigmák annak arcát torzítják el, aki az apaságot, de facto megtagadta és megszégyenítette önmagában… Brunetto Latini bűnének fájdalmas feltárulása azt is felfedi, hogy tanítása nem lehetett más, mint hazugság, melyet sötét szándék táplált.” ⁸ Manlio Pastore Stocchi konzervatív-valláserkölcsi (elő)ítéletével átellenben találjuk Aldo Onorati fordított elfogultságát. Onorati külön könyvecskét publikált Dante és a homoszexualitás (Dante e l’omosessualità) címmel, melyben „a Költő” (il Poeta) „nyíltan kora ellenében a jövőt előlegezi”, amikor „nyitott gondolkodásával és bátor szemléletével”, sőt, „merész normaszegésével” már-már a „másságot” toleráló, mi több, a „gay közösséget”, illetve „kisebbséget” mint „családot” szinte „politikailag legitimáló” előfutár-„forradalmárként” tűnik föl. ⁹ Morális(ta) előítéletek dialógusképtelensége ez, süketek párbeszéde, melyek nemhogy egymással, de a szöveggel sem tudnak igazán „dialógust nyitni”, még kevésbé szövegértelmezésükről bizonyító érvekkel meggyőzni. Mellesleg, Barbara Reynolds is kitér „Dante és a homoszexualitás” problematikájára (igencsak problematikusan), igaz, nem (elsősorban) Dante és Brunetto Latini, hanem Dante és Forese Donati „nem mindig épületes” barátsága kapcsán (Purgatórium, XXIII. ének, főleg 115–117. sor), jóllehet az általa felvetett „homoszexuális viszony” hipotézisét még a leplezetlenül elfogult Onorati is visszautasítja. („Ez nem hatalmaz fel minket semminémű feltevés megfogalmazására Dante egyfajta, feltételezett homoszexualitását illetően.”) ¹⁰ Módszertanilag is elfogadhatatlan, tarthatatlan képtelenség valakiről valamit (jelen esetben egy közel hétszáz éve halott költőfejedelemről sajátos szexuális beállítottságot, avagy tapasztalatot) feltételezni azon az alapon, hogy az nem zárható ki. Ilyen „metodikával” bárkiről feltételezhető, vélelmezhető úgyszólván bármi.

Brunetto Latini vélt vagy valós „szodómiája” a Pokol tizenötödik énekében nem azért figyelemre méltó, mert Brunetto (még kevésbé mert Dante) magánéletéről „tár fel” titkokat, lássanak bár azokban a kommentátorok istentelen bűnöket, halálos erkölcstelenséget vagy premodern bátorságot, úttörő szabadgondolkodást. Azért érdekfeszítő, gondolatébresztő és különös, mert ezzel a korban megvetett bűnnel és lealázó büntetésével bámulatos ellentétben áll a bűnös emberi nagysága és felemelő tanítása. ­Dante olyan embert nevez meg és mutat be mestereként és példaképeként a földi halhatatlanságban, aki földi bűnéért halála után, a Pokol első énekének kifejezésével élve, „második halál”-ra (seconda morte, Inferno, I., 117.), Babitsnál „új halál”-ra ítéltetett, méghozzá a kárhozatnak a „contrapasso” (Inferno, XXVIII., 142.), az evilági bűnök és túlvilági, pokoli (és purgatóriumi) büntetések közti megfelelés elve szerint, nyughatatlan, égő „természetellenes” szenvedélyükért alulról-felülről tűz, lábuk alatt forró homok, fejük fölött tűzeső kínozza őket, ahogyan a tizennegyedik énekben (7–42.) írva vagyon:

Hogy ez új dolgoknak jól értsd a sorját,
ott kezdem, hogy egy nagy pusztára szállok,
amely meg nem tür ágyán egy fü sarját.

Mint a fájdalmas erdőt a bus árok,
éppúgy szegélyzi az erdő e pusztát
s én széles szélén bölcsemmel megállok.

Száraz és sűrü puszta ez, lapos, tág:
s a homok olyan (tán képzelni bírod),
mint ahol Cato lábai taposták.

Isten bosszúja! aki amit írok,
olvassa, mint kell félni tőled annak
elgondolván, mi szememnek kinyílott.

Mezítlen árnyát sok boldogtalannak
nyájaként láttam könnyben elmerülve
s láttam, többféle törvény alatt vannak.

Hanyatt hevert egyrészük elterülve
a földön, másik guggolva kuporgott,
másik örökké bolygott kényszerülve.

És legtöbb volt, aki így körbe bolygott:
akik kínban hevertek, kevesebben,
de a jajokra nyelvük jobban oldott.

És e homokra lassan egyre cseppen
tüzes lángokból hízott pelyhü zápor,
mint hó, ha szél nem fú, az Alpesekben.

S mint Sándor és a macedóni tábor
láttak a forró indiai úton
esőt még égve érni földre lángból

S ezért lábukkal nem maradva nyugton:
topogni kezdtek, hogy a láng a földön,
mielőtt újabb hullna, elaludjon:

úgy szállt a földre ez a tűz örökkön:
s mint acél alatt tapló, gyúlt ki lángra
a homok, hogy duplán lakója nyögjön.

S járt egyre a kezeknek szörnyü tánca;
minden bús lélek önmagát ütötte,
hogy magáról a friss tüzet lerántsa.

A szodomai-gomorrai tűzzápor alatt és az égető homoktenger fölött, a szó szoros értelmében két tűz között görnyedő, a kínoktól megalázó pózokba kényszerült szenvedők tömegében Brunetto Latini mégis egyedülállóan büszke, méltóságteljes, a tizenötödik ének záró sorainak hasonlata győztes bajnokként lépteti le a színről:

Aztán megfordult és futásra görnyedt,
mint zöld posztóért Veronában olcsó
versenyt aki fut. Gyors volt, fürge, könnyed,

mint aki első lesz és nem utolsó.

Brunetto a pokoli környezettel és a rámért sorssal dacoló méltóságteli alakjával, mozgásával, megjelenítésével tökéletes összhangban áll az a reverencia, mellyel Dante fordul felé: „«Ser Brunetto, hát ön itt van?»” («Siete voi qui, ser Brunetto?») Az önöző megszólítás (voi) a Színjátékban kivételes (az olasz irodalmi nyelvben is elsők közt jelenik meg), Dante még első számú „mesterével, mintaképével”, Vergiliusszal is tegezve beszél az első énekben („«Or se’ tu quel Virgilio…»”). Brunetto viszont tegezi Dantét és „fiam”-nak nevezi („«O figliuol mio, non ti dispiaccia…»”, később: „«O figliuol» disse…”). A kiemelt udvariasságnak és a „családias” (atyai-fiúi) bensőségességnek ez az együttese olyannyira párját ritkító a Színjátékban, hogy – a nyilvánvaló különbségek ellenére – talán csak a Vergilius és ­Dante közti atyai mester-fiúi tanítvány kapcsolathoz hasonlítható.

Azon (életrajzi) tényezőknél hogy mindez – a szakirodalmi „fősodorral” szemben – igenis Dante és Brunetto egykori „valódi”, személyes mester-tanítványi viszonya mellett „érvel” („figliuol”) és – bizonyos „gyanúsításokkal” szemben – a köztük fennállott titkos-„bűnös” intimitás ellen szól („voi”), témafelvetésünk szempontjából összehasonlíthatatlanul jelentőségteljesebb, minthogy Dante atyamesterétől olyan meghatározó élettanítást kapott, amilyet az ember rendszerint valóban csak szüleitől vagy legfontosabb nevelőitől-oktatóitól szokott:

„Ha kedvem szerint menne” – mondtam ekkor –,
„ön még fönn élne, fönn a földi sorban
és várná mostan szép derűs öregkor.

Mert mindig a szivembe vésve hordtam
atyai képét ama nyájas szemmel,
amint tanított, fönn a régi korban,

hogy örökíti meg magát az ember,
s ezt illik, hogy nyelvem hirdesse sírva,
amíg rám nem borúl a síri szender.

Mit „tanított, fönn a régi korban,” Brunetto Danténak? A maximaértékű idézetet kérdéssé alakítva át: „hogy örökíti meg magát az ember” (come l’uom s’etterna)? Brunettónak sem élete, sem éneke nem marad adós a válasszal. És maga Brunetto mint szereplő sem: „«…vedd gondjaidba Kincsemet, a könyvet, / amelyben élek még: csak ezt kívánom.»” (eredetiben: „«…sieti raccomandato il mio Tesoro / nel qual io vivo ancora, e piú non cheggio.»”). „Kincsemet, a könyvet”: a „d’oil” nyelvű prózában írott Trésor című tudományos-enciklopédikus értekezéséről beszél Brunetto, melynek „olasz”-toszkán nyelvű rövidített, allegorikus-didaktikus poémává „vulgarizált” változatába is belekezdett Il Tesoretto címmel. ¹¹ Az „amelyben élek még” akár Brunetto-reminiszcenciának is tekinthető, hiszen a Trésorban írta maga a mester: „Akik nagy dolgokat visznek végbe [műveket alkotnak], bizonyságot tesznek arról hogy a dicsőség a jeles embernek második életet ád, ami azt jelenti, hogy jó tetteinek [műveinek] fennmaradó hírneve megmutatja, hogy ő még él.” ¹²

A dantisztika bőven tárgyalta a „valódi” Brunetto Latini, a Trésor és a Tesoretto többféle hatását Dantéra és a Színjátékra. ¹³ Témavizsgálatunk szempontjából azonban lényegesebb, hogy mesterét megörökítve-dicsőítve Dante magát is megdicsőíti. Elbeszéli Brunettónak, ami vele történt, eltévelyedését a sötét erdőben, „völgyben”, és páratlan utazását Vergiliusszal, „ki most hazavisz e mély úton által”. Meghallgatja Brunetto próféciáját a reá váró dicsőségről:

„Számodra nagy hírt tart a sorsnak marka,
s még mindakét párt éhes lesz nevedre,
hanem a fűtől messze marad ajka.”

Öntudatos-eltökélt büszkeséggel vállalja sorsát (a száműzetést), dacolva végzetével, akárcsak jövendőmondó mestere és példaképe a magáét (a pokol tüzet):

„kész vagyok, bármit hozzon a szerencse.

Megkaptam már jövőmnek zálogát,
azért forgassa kerekét a Végzet,
mint a paraszt forgatja a kapát!”

Brunetto Latini Dantét illető sorsjövendölésének kulcsszava a „csillag”:

„Csak csillagod kövessed jó hiszemben”
– felelt –, „előtted a Hír réve nyílva,
ha jól ismertelek meg életemben.

S ha ily korán nem estem volna sirba,
munkádra, látva hogy az ég akarja,
tán én volnék, ki bátorítni bírna.”

Olasz eredetiben:

Ed elli a me: „Se tu segui tua stella,
non puoi fallire a glorioso porto,
se ben m’accorsi nella vita bella;

e s’io non fossi sí per tempo morto
veggendo il cielo a te cosí benigno,
dato t’avrei all’opera conforto.”

„Ezek a szavak – írja Barbara Reynolds – azt sugallták a kommentárok számára, hogy Brunetto egykor elkészítette Dante horoszkópját.” ¹⁴ Ez az asztrológiai hipotézis nemcsak – újfent – bizonytalan és jelentéktelen, de ellenkezik is Dante a Színjáték „közepén”, a Purgatórium tizenhatodik énekében kifejtett meggyőződésével, miszerint az embert szabad akarata, nem a csillagok determinációja vezérli (nem is szólva a jósok büntetéséről a Pokol huszadik énekében).

A „csillag” (mely szó jelentőségének kulcsfontosságát jelzi, hogy többes számú alakjával – „stelle” – zárul mindhárom „cantica”) tartalmilag az ön-örökítéssel cseng egybe, és „mennyei” utalásával is az evilági – szó szerint – „dicső kikötő”-re (glorioso porto) egyedülállóan sokatmondó jelentésláncolatba fűzi, fogalomhálóba fonja az égi és a földi halhatatlanságot.

Az „ég akarta” munka motívuma nem véletlenül hasonlít a Paradicsom huszonötödik énekének híres-büszke öndefiníciójára: „e Szent Dal, melynek ég s föld munkatársa” (’l poema sacro / al quale ha posto mano e ­cielo e terra). Ugyancsak a Paradicsommal – ezúttal a tizenhetedik énekkel – mutat hasonlóságot a brunettói célzás Dante társtalan és párttalan, fájdalmas és dicső, titáni magányára: a senki által igazán meg nem értett s egyetlen párttal azonosulni nem tudó Dante – aki „magából csinál pártot magának” (averti fatta parte per te stesso) – életében elszenvedett magányosságáért holta után egyedülálló dicsőségben részesül.

Dante az Isteni Színjáték „szent poémá”-jával remélte elnyerni a „nagy hírt”, mellyel „megörökíti magát”, ahogyan Brunetto „Kincsével, a könyvvel” halhatatlanult a földön. Barbara Reynoldsnak az a „megfejtése” már zseniális, hogy a Színjáték első énekében prófétai homállyal emlegetett „Feltro s Feltro között megjelenő” (tra feltro e feltro) megváltó „Agár” maga az Írás („nemez és nemez között nem más van, mint papír, azaz szövegek” ¹⁵), a Commedia papírra vetett „szent” szövege.

Íme, „hogy örökíti meg magát az ember”: műve, „kincse, a könyve” révén. A Carlyle ihletett szavai szerint „a világgal szakadatlan ellenszegülésben levő, élet-halál harcot folytató” Dante a költői halhatatlansággal nyerte el örök életét a földön, a firenzei „számkivetett” a „szent poéma” révén („Hír réve”) lett „a Költészet Szentje”. ¹⁶ A lélek halhatatlanságát valló „legnagyobb költő” (Sommo Poeta) nagy tanítása ez is.

¹ Babits Mihály: Az európai irodalom története, Budapest, 1979, 131. o. Jorge Luis Borges: Az ős kastély. Esszék, Budapest, 1999, 336. o. [vissza]

² Dante Alighieri: La Divina Commedia a cura di Natalino Sapegno, vol. I, Inferno, Firenze, 1978, 169. o. Dante Alighieri: Isteni Színjáték, Budapest, 1974, 59. o. (Az olasz eredeti és a magyar fordítás – Babits Mihály – a továbbiakban is e kiadványokból idézve.) [vissza]

³ Madarász Imre: „Költők legmagasabbja”. Dante-tanulmányok, Budapest, 2001, 51–79. o. [vissza]

⁴ A téma áttekinthetetlenül bőséges szakirodalmából:
Benedetto Croce: La poesia di Dante, Bari, 1921, 87–88. o.
Ernesto G. Parodi: Poesia e storia nella Divina Commedia, Napoli, 1920, 281–289. o.
Fausto Montanari: Il mondo di Dante, Roma, 1966, 79–83. o.
Indro Montanelli: Dante e il suo secolo, Milano, 1964, 212–216. o.
Giorgio Petrocchi: Vita di Dante, Roma–Bari, 2001, 17. o. etc.
Giorgio Petrocchi: L’Inferno di Dante, Milano, 1978, 134–135. o.
Giuseppe Petronio: Nuove letture dantesche, Firenze, 1968, II. o.
Cesare Marchi: Dante, Milano, 1985, 226–227. o.
Enrico Malato: Dante, Roma, 1999, 27–29., 346., 349. etc.
Giuseppe De Feo – Gennaro Savarese: Antologia della critica dantesca, Messina–Firenze, 1966, 129–133. o.
Sergio Romagnoli: Antologia dantesca, Milano, 1978, 40–44. o.
Manlio Pastore Stocchi: Letture classensi, Ravenna, 1970, 236–239. o.
Tibor Wlassics: Dante narratore. Saggi sullo stile della Commedia, Firenze, 1975, 152. o. [vissza]

⁵ A Brunetto Latini-bibliográfiáról: Brunetto Latini: Il Tesoretto, Introduzione e note di Marcello Ciccuto, Milano, 1985., 5–54. [vissza]

⁶ Barbara Reynolds: Dante. A költő, a politikai gondolkodó, az ember, Budapest, 2008, 223–225. o. [vissza]

⁷ Reynolds, 225. o. [vissza]

⁸ Pastore Stocchi, 238–239. o. Romagnoli, 42–43. o. [vissza]

⁹ Aldo Onorati: Dante e l’omosessualità. L’amore oltre le fronde, Albano (Roma), 2009, 90., 77., 23. o., hátsó fülszöveg. [vissza]

¹⁰ Reynolds, 402–406. o. Onorati, 48. o. [vissza]

¹¹ Ld. 5. jegyzet [vissza]

¹² Pastore Stocchi, 239. o Romagnoli, 49. o. [vissza]

¹³ Ld. 4. jegyzet [vissza]

¹⁴ Reynolds, 223. o. [vissza]

¹⁵ Reynolds, 177. o. (vö. 428–429. o.) [vissza]

¹⁶ Thomas Carlyle: Hősökről, Budapest, 1900, 108., 110. o. [vissza]

Gustav Doré: Az isteni színjáték Pokol fejezetéhez

Gustav Doré: Az isteni színjáték Paradicsom fejezetéhez

SZABÓ TIBOR

Az ifjú Dante szerelmi lírája

Az olasz és a világirodalom nagy alakja, Dante Alighieri (1265–1321) hírnevét kétségkívül az Isteni Színjáték alapozta meg. Olyan hatalmas, 14 233 sorból álló költemény ez, amelynek értelmezése még ma is sok feladatot ad az olvasóknak és a kutatóknak. Komplex mű ez, amelyben a főszereplő, maga Dante, aki a pokol, a purgatórium és a paradicsom szakaszain át jut el a megtisztuláshoz és az égi boldogsághoz, amikor megtalálja örök szerelmét, Beatricét és lelke megtisztul Isten látása (visio Dei) során.

A fiatal Dante még Firenzében kezdett el verseket írni. Egyik részét Az új élet címmel prózai magyarázatokkal látta el és adta ki még 1292–93-ban. A kötetbe nem válogatott verseit és később született költeményeit ma Versek (Rime) néven ismerjük. A nagy mű árnyékában ez utóbbiakra sokkal kevesebb figyelem irányul, bár már ezekben is feltárul Dante humanista karaktere. Ebben a tanulmányban éppen ezeket a költeményeit, szerelmi líráját és rajtuk keresztül a fiatal költő belső érzelmi vívódásait kívánjuk bemutatni. ¹

Filozófiai és retorikai tanulmányai mellett a fiatal Dante élte az akkori Firenze olykor vidám, olykor komor, de mindig élményekben gazdag hétköznapjait. Nagyon kiterjedt baráti kapcsolatokat ápolt, barátai általában a város vezetésében, mint céhpolgárok vettek részt, guelf nemesemberek, vagy értelmiségiek: írók, költők voltak. Az utóbbiak között volt Guido Guinizelli, Guido Cavalcanti, Gianni Lapo és Cino da Pistoia, akik költőként közel álltak hozzá. Velük verses levelezésben állt és főként szerelmi témákban cseréltek eszmét. ²

Tudjuk, hogy Dante fiatalkorában nem vetette meg a „kedves hölgyek” társaságát. Volt jó néhány szerelmi kalandja, bár az istenített nő mindig Beatrice maradt számára. Ez indította el a verselés útján is. Tizennyolc évesen, 1283-ban írta első, híressé vált versét, egy titokzatos szerelmi témájú szonettjét „Ti jótét lelkek s hős szívek”, melyet azután beválogatott Az új élet című könyvébe. ³ Erre a költeményére felfigyelt ­Guido ­Cavalcanti, s Dante ezután őt nevezi legfőbb barátjának. Firenzében ­Cavalcanti jól ismert, kiváló képességű és nagy műveltségű, epikureus és hitetlen költő volt. A korai költészetében Dantéra a legnagyobb hatással éppen ő volt, mint az „édes új stílus” létrehozó személyisége. A kor szokásának megfelelően a nagy tekintélyű Cavalcanti verssel válaszolt Dante szonettjére, s ezzel Dante költővé avatása megtörtént. Egy másik, a trubadúr szerelmi költészetre hajazó versét Guido Guinizelli hatására, szintén a dolce stil nuovo (az édes új stílus) szellemében írta „Hölgyek, akik értitek a szerelmet” címmel. Sok szerelmes verse, melyeket száműzetése előtt írt, nem került be fiatalkori költészeti főművébe, Az új életbe, de ezek a „költő belső életének rekonstruálásában” nagy szerepet játszanak. ⁴

Talán azért, mert a Versek költeményei nem Beatricéről szóltak, hanem más hölgyekről, olyan „lelki napló” ez, amely hozzásegíti őt, hogy megismerje önmagát. Ahogyan Kaposi Márton írja: „a megújuló szerelmi líra személyesebb és humánusabb voltát, őszinteségét és kifinomultságát leginkább azzal tudja megalapozni és hihetővé tenni, ha hangsúlyozottan a saját belső világát, élményekből kinőtt érzelmeit és azok reflexióit dolgozza fel”. ⁵ A Rime, a legkülönfélébb időkben írott verseinek gyűjteménye tehát, amelyben több nagyobb csoportot is el lehet különíteni. Egyik elveszett versében például hatvan firenzei hölgyet sorol fel, akikkel valamilyen szinten kapcsolatban állt. Vannak benne összegyűjtve olyan versek, melyek szinte csak és kizárólag az erotikus szerelemmel foglalkoznak, és vannak olyanok, ahol már egy érettebb embert, egy tapasztaltabb, morálisan az életre jobban felkészült, egyszóval lényegesen bölcsebb embert látunk, mint az ifjú szerelmest.

Ezekben a versekben a trubadúr költőknél megismert, az éteri világba repített szerelmes fiatal jelenik meg. Már a 12. század végén dél-­francia trubadúrok érkeztek az észak-itáliai kis fejedelemségekbe, és Itáliában is a provence-i költészet és a dal vált kedveltté szerelmi témákban. Olykor-olykor azonban megmutatkozik bennük a nagyon is földi (testi) érzéseket átélt költő, aki saját magát tudatosan a szerelmen át kívánja megismerni. Dante annyiban talán nem különbözik az átlagembertől, hogy láthatóan két dologban, Ámorban és önmaga keresésében tölti fiatal élete egy jelentős részét. Sok versében beszél „szépséges hölgyekről”, akiket „sokszor megcsókolt”, mert élt benne az „igaz és teljes szerelem igénye”. Olyannyira, hogy ennek az érzésnek „szolgálata lett célja életének”. (L. 43.) Másik típusú versében arról ír, hogy „szép lányok jöttek kedves kis csapatban”, akiket bizonyára nemcsak szemügyre vett. (LXIX. 1.) A „szerelmi vágy” kifejezés, a női báj, szépség és kacérság emlegetése itt sokszor, egyre többször merül fel verseiben. Már tudja, hogy „a boldogság teljes jutalmát” csakis Ámor adhatja meg neki.

Ez a boldogság, vidámság azonban, ahogyan lenni szokott, sohasem felhőtlen, mindig együtt jár búval, bánattal, gyötrelemmel. Ezt tapasztalja meg Dante is, aki Beatrice iránti platonikus szerelmét gyakran váltja fel más, földi örömöket és gyönyöröket adó érzelmekkel. Az „új vágy”, a mindig új és újabb „két szem” mindig gyönyörökre és egyúttal „újabb szenvedésre” csábítja a költőt, (LXV. 11.) amely további kínokban ölt testet. Olykor pedig, ahogy egyik szép versében írja (XLII.13-14.), elmarad a viszonzás, a viszontszerelem, ami újabb gyötrelmek forrása lehet (Babits Mihály fordításában):

„szerető, híján viszontszerelemnek,
az, ki csak kínt lel és háboruságot.”

Azt is látja, hogy a szerelem a nagybetűs „Jó”, mint őselv, aminek azonban sokszor „ölő a hatalma”. A költő, nagy szerelmeihez: Fiorettához, Violettához és Pargolettához (a Csitrihez) írt versei, szonettjei, balladái és canzonéi tanúsága szerint érzéseinek teljes egészében kiszolgáltatottá vált. Ekkor keletkeztek úgynevezett „fájdalmas versei”, „síró balladái”. Versei tanúsága szerint ezek közül mégis talán Pargoletta volt ebben az időben a legnagyobb szerelme, aki fiatal és nagyon szép, vonzó nő lehetett. Angyalnak nevezi I’ mi son pargoletta bella e nova sorral kezdődő balladájában, mert olyan angyali nő volt, „aki közénk leszállott”. Tőle „semmi szépség nem vonatott meg” (LXXXVII. 8.), tehát szép volt és fiatal, akit „forrón imádott”. Ekkor él át egy újabb közismert szerelmi élethelyzetet, amit így ír le egyik versében:

„Mivel tudod, hogy szép és fiatal vagy,
                és elmémben szerelmet ébresztettél:
        elgőgösödtél, kemény szívű lettél.”

Ezért aztán a szerelmi gyönyört újból és újból súlyos aggodalmak és fájdalmak váltják fel, annyira, hogy egyik versét így kezdi: „Oly súlyosan nyögöm Ámor hatalmát”. (XCI. 1.) S majd a Pokol V. énekében, a Paolo és Francesca-jelenetben írja meg a szerelem lényegét:

„Szerelem, gyenge szívnek könnyű méreg…”

A Rime szerelmes versei közül fontos kiemelni azokat, amelyeket egy verses vita és évődés során Forese Donatival, sógorával váltott a „nemes hölgyekről”. Ezek tónusa és „erkölcsi” tartalma, valamint hangneme teljesen eltér az eddig megismertekéitől. Szerzőségüket sokáig vitatták is, a Dante-­kommentárokban pedig ezt azzal magyarázták, hogy Beatrice halála után Dante érzelmi zűrzavarba került, és kicsapongásokban, dorbézolásokban lelte kedvét, ezért kereste sógorával, Forese Donatival a szép nők társaságát, hogy vigaszt nyerjen a sok ledér nő között. A népies tónust, az obszcén, szabad szájú és gonoszkodó célzásokat, gúnyolódásokat e versekben ezzel magyarázzák. Nem, mintha nem lett volna alapja. De barátja és sógora, Forese Donati is hamarosan megváltozik. Amikor Dante a ­Purgatóriumban találkozik vele, sógora ezt mondja (XXIII. 99-102):

                                        „…látom,
        mikor szószékről fogják prédikálni
a rossz flórenci nőknek a tilalmat,
                keblük’ bimbósul mutogatva járni.”

Már ezekből a korai versekből is kiderül, hogy Dante ekkor már a szerelmi élet minden rejtett titkát ismerte. Itt a firenzei költő egyszerűen csak férfiként nyilatkozik meg, amit azért fontos megjegyezni, mert nem lehet ezután Dantéra úgy tekinteni, mint aki csupán az eszményi szerelemből merítette volna élettapasztalatait. Az egész személyiség megismeréséhez pedig erre az aspektusra szükség van, ha komplex módon akarjuk megérteni mondanivalóját és személyiségét. Ezek után az is igaz, hogy a ­Paradicsomban volt mit megbánnia Beatrice színe előtt, amit Ő, a most már „­isteni Nő” Dante szemére is vet.

„Úgy kellett volna hát, hogy ily csalandó
        képek első nyilára visszafordulj
        föl, hozzám, ki már nem valék mulandó:
nem hogy szárnyaddal inkább visszacsorbulj
        több mámort lesve, vagy egy csitri lánykát,
        vagy részegülni pillanatnyi bortul.
Tőrbe ejthetni a csupasz madárkát
        két-három ízben…”.

De volt itt még más hölgy is, Pietra asszony, akihez sok verset írt. Ezek érzelmi életének, megítélésünk szerint, újabb mélypontjai, hiszen valószínűleg egy nem viszonzott szerelmet élt meg. Dante, úgy látszik, ekkor egy nagyon szép nőbe lett szerelmes, aki olyan kemény volt, mint a kő (olaszul „pietra”), azaz a „kőszikla”, aki „kegyetlenül uralkodik” felette. Valószínűleg azért volt „mord” (CII. 60.) és azért hasonlította újra meg újra a nőt „fagyhoz”, „jéghez”, mert a szerelmi érzés egyoldalú lehetett. Ennek a „női kősziklának” őrzi képét, aki:

„Nem hágy el engem, oly szép amaz Asszony,
a kegyetlen, ki fölöttem Úrasszony…”

A „kemény kőszikla” asszonya lett a költő új szerelme, akit márványszívűnek tart, és a téli évszak természeti képeivel ír le. (C. 40-53.) A Kos, a tavasz virágai és levelei elhulltak, csak az örökzöld fák és növények maradnak meg, a virágok pedig elhalnak a kemény téli fagytól. Ezzel a szép, de zorddá vált természeti képpel érzékelteti fagyos lelkiállapotát.

„Elbúcsúzott a fák pompája tőlünk,
mit életre hívott a Kos hatalma,
hogy ékítse a tájat, holt a pázsit
s a gally zöld lombja elbúvik előlünk,
díszét csak a babér s fenyőfa tartja,
és az örökzöld őrzi bóbitáit
erős, kemény évszak fagya világít,
tipor a dermedt réten, hullt virágon,
a zuzmarát el nem viseli egy se:
ám a szerelmi tüske
szívembe tört, és ki nem húzza Ámor
belényugodtam, viselem örökké,
akkor is, ha életem tart örökké.”

A szerelmet és a szerelmi kínokat újból átélő költő lelkiállapotát egyébként máskor is gyönyörű természeti képekkel illusztrálja, amelyek majd az Isteni Színjátékban térnek vissza, morális állapotok érzékeltetésére. A „donna gentile” (a „nemes hölgy”), aki megjelenik itt ezekben a versekben még érezhetően hús-vér nő volt, de az új és újabb hölgyek sem vigasztalják, ezért keres más örömöt, a filozófiát és a középkori teológiát.

S így a szerelmi életéről szóló versei mellett új típusú költemények tűnnek fel, például a Firenzében tapasztalt társadalmi változásokról. Észleli, hogy „milyen másképpen élnek, kik ma élnek!”. (LXXXIII. 133.) Itt központi gondolata az, hogy „aláhanyatlott, lehajlott napja a gáláns erénynek”, (LXXX. 66-67.) majd komoly felsorolásába kezd azoknak a negatív jellegű erkölcsi magatartásformáknak, amelyek sértik az általa képviselt és elfogadott morális elveket, normákat, ideálokat. Először is a „renyhe” és a „gyarló” viselkedést (LXXXIII. 10.) bírálja:

„a bűnös ellen verekszem most,
ki bennünk él: a renyhét
s gyarlót – balgán felettébb –
könnyedségnek nevezve…”

Különösen ellenszenves számára a kivagyiság hangoztatása, a fennhéjázás, a hiúság. Az értelmetlen bőkezűség sem érhet célt:

„Akad, ki jószágát prédára vetve
        vágyik helyette helyekre
        jó emberek sorában,
hogy így haló porában
szilárd emléket épít
magának ismerősei szívében.
E bőkezűség nem érhet sikerre,
        mivelhogy erre s ilyenre
        bölcsesség kell…”.

A Poscia ch’Amor című versében (LXXXIII. 36-38.) elítéli az embereknek látszaton alapuló megítélését is, a sokszor, egyre többet hangsúlyozott bölcsesség nevében (Csorba Győző fordításában így hangzik):

„A bölcs nem is ruhánkról ítél meg,
        – azok csak semmiségek –,
                értelmünk és nemes szívünk tekinti.”

Az önteltség ellen szól, amikor azokat bírálja, akik „folyton nevetnek”, és „nagy embereknek szeretnek látszani”, azok előtt, akik felnéznek az ilyen „cifrálkodó, pávás nyelven fecsegő”, igazából üres, fennhéjázó, „sületlen beszédű” emberekre. Ezek „egyetlen moccanásnyit” sem tesznek azért, hogy hölgyeknek udvaroljanak, hanem – ami számára igazán megvetendő – „osonnak ferde kéjre”. Talán nem meglepő, hogy Dante itt végig férfiakról beszél. A sok rossz és keserű tapasztalata ellenére a nőket kiveszi ezekből az általa elítélt kategóriákból.

„De hölgyeinkben nem lobbant ki végképp
                        a szép viselkedés még,
s nem ütnek értelem-vesztette lényre.”

A hamis ítélkezés, megítélés ellen szól, amikor a balgaságban terpeszkedőkről ír, akik, értelmük korlátozottsága miatt ítéletükben „kancsalítanak”. A dicséretet kedvelők ellen írja aforizma-szerű sorait:

                „…senki sem talált még
erény nélkül dicséretet, valódit.”

Azaz, nem igazi dicséret az, ha olyan valakitől jön, aki híján van az erénynek. Ha pedig az erényt könnyen fogjuk fel, az „nem makulátlan, rajta árny van”. Valódi, „tiszta erény”, ami „dísz mindenkinek” (LXXXIII. 97.) csak ott van, „hol csak Lélek él benn folttalan emberekben”. Ez a tiszta erény

„Forrása ő a kedvnek,
                a szerelemnek, buzgó tetterőnek:
belőlük nő ki s nő meg
a nemesség és lesz megronthatatlan…”

Hasonlóan ír majd a Vendégségben a szerelemről, ami akkor nem más „mint a léleknek a szerelme tárgyával való lelki egyesülése”. S itt már hamarosan felmerül a „nemesség” fogalma. Az igazi erény:

„…célja és igénye:
                az élet, jókedv, lelkes tettrevágyás,
amelyben nincs megállás,
példás erény, hogy hasson véle másra.”

Szükséges felfigyelni ebben a versben arra a fordulatra, ami gondolkodásában szerelmi életének fordulópontja miatt következett be. Elsősorban is arra, hogy – bár egyelőre csak a „szokásos” fájdalom, keserűség gyötri, és nem adja át magát valamiféle kozmikus bánatnak, mint majd a száműzetése idején –, későbbi felfogásának néhány eleme már megjelenik költészetében. A legfőbb jó ugyanis szerinte éppen a Filozófia, mert azt:

„Kedvelt s kívánt alaknak
tartják a bölcsek, - lénye ezt mutatja.
Lenézéssel fogadja
A durvák gáncsát és elismerését.
Nem szítja büszkeségét
mégoly nagyság sem. Ám jelet ha kérnek
        bátorságáról, - mert a sors kísérti, -
van ok jócskán dicsérni.”

Az erényes élet iránti feltétlen igényét mi sem bizonyítja jobban, mint kora erkölcsének a bírálata. Őszintén kérdi, talán kissé naivan:

„Ugyan kinek szemében
nem bűn a pucc, bujálkodás, falánkság,
az esztelen kívánság
bőrünk bolondok vásárára vinni?”

A válasz Danténak erre a kérdésére nem az, hogy: „Azoknak, akik ezt nap mint nap csinálják”? A hétköznapi embereknek, akik sorába talán még nem is oly régen ő maga is tartozott, de akiknek táborát elhagyva egyre magasabbra száll, fel egész a Paradicsomig.

Száműzetése idején pedig teljes változás állt be nőkről és a szerelemről vallott felfogásában. Az Ámor, azaz a szerelem érzéseit egy idő után, amikor már korosodni kezdett maga is, egyre inkább a Virtù, az „Erény” váltotta fel (CVI. 11-13.):

„Azt mondom én nektek, szerelmeseknek:
…a Szépség tiétek,
az Erény meg miénk lett…”.

Ezzel véglegesen el is különíti magát a földi szerelmi élettől, és most már, miután száműzetésben él, csak az Erény útját akarja követni. Talán az tántorította el a szerelemtől – a száműzetés keserű és fájdalmas valóságán túl –, hogy „szabad akarat sincs e szörnyű tornán” (CXI. 10.), hanem a szerelmes az érzések hatalmának teljes egészében alávetett, és nem tud tőle szabadulni. Ezért is dorgálja meg „csélcsap” hírű barátját, Cino da Pistoiát is: „javulj meg hát” – ajánlja neki most már az erény nevében. (CXIV. 13.)

Szerelmi költészete mutatja, hogy Dante fiatal korában nem volt szerzetesi jellem. Világiasan gondolkodott és élt, nem vetette meg a testi szerelmet sem. ⁰⁶ Ez a humánus jellemvonás identitásának egyik, nem elhanyagolható oldala. A másik, az ideális nő, az eszményi, égi szerelem megtestesítője iránti olthatatlan vonzalma, aki felé majd az Isteni Színjáték­­ban törekszik, bocsánatért esedezve fiatalkori szerelmi tévelygéseiért. Dante karakterében, ahogyan már szerelmi költészetéből is láthatjuk, kettősség lelhető fel, melyben megvan az evilági, humánus oldal és az égi, vallásos hit által befolyásolt Én is. Művészetében ez a kettősség mindvégig megfigyelhető.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Dante Alighieri Összes Művei, (szerk.: Kardos Tibor), Budapest, 1966. Magyar Helikon

Dante: Az új élet, (Baranyi Ferenc fordítása), Budapest, 1996. Eötvös József Könyvkiadó

Dante Alighieri: A virág, (ford.: Simon Gyula), Budapest, 2012. Eötvös József Könyvkiadó

Kaposi Márton: A szerelem új arculatának és sokoldalú képének megalapozása Dante költészetében, in: „Elhallgatom, hogy rájöhess magadtól”. Az Isteni Színjáték forrásai és hatása, (szerk.: Draskóczy Eszter, Ertl Péter, Pál József), Szeged, 2016. Szegedi Tudományegyetem Olasz Nyelvi és Irodalmi Tanszék

Michele Barbi: Dante, Budapest, 1964. Gondolat

Szabó Tibor: Dante. Egy humanista a középkorból, Budapest, 2021. Hungarovox kiadó

¹ Ez a tanulmányom nagymértékben (de jelentős hangsúlyeltolódásokkal) támaszkodik most megjelent könyvem egyik fejezetére. Lásd: Szabó Tibor: Dante. Egy humanista a középkorból, Budapest, 2021. Hungarovox kiadó. [vissza]

² Dante életéről Kálmán Márta írt drámát: Aki a pokolból visszatért címmel. Ebben közvetlen, itt felsorolt barátai mellett Corso Donatiról, Brunetto Latiniról, Giottóról és Boccaccióról is ír. [vissza]

³ „A ciascun’ alma presa e gentil core” című versének fordítását lásd Dante: Az új élet, Budapest, 1996. Eötvös József Könyvkiadó, Baranyi Ferenc fordítása, III.1-14. [vissza]

⁴ Michele Barbi: Dante, Budapest, 1964. Gondolat, 47. old. Van olyan verse, amelyben a „szerelmi szenvedély új és eleven lüktetésű hangokon szólal meg”, más költeménye „az emberi lelket megindító legnemesebb érzelmeket szokatlan finomsággal fejezi ki”. Uő. 50. old. A Versekből vett idézeteket eltérő jelölés hiányában Jékely Zoltán fordításában közöljük. [vissza]

⁵ Kaposi Márton: A szerelem új arculatának és sokoldalú képének megalapozása Dante költészetében, in: „Elhallgatom, hogy rájöhess magadtól”. A Isteni Színjáték forrásai és hatása, (szerk.: Draskóczy Eszter, Ertl Péter, Pál József), Szeged, 2016. Szegedi Tudományegyetem Olasz Nyelvi és Irodalmi Tanszék, 58. old. [vissza]

⁶ Főleg, ha valaki még az obszcén jellegű Il fiore versciklust is Danténak tulajdonítja. Lásd Dante: A virág, (ford.: Simon Gyula), Budapest, 2012. Eötvös József Könyvkiadó. A neves fordító, Simon Gyula és a fiatal dantista Draskóczy Eszter mindketten eredeti Dante-műnek tartják ezt a fiatalkori írását, bár erről sok vita van ma is a dantisztikában, a mű vulgáris epizódokat tartalmazó részletei miatt. [vissza]

BARANYI FERENC

„Tiszteljétek a fenkölt dalnokot” ^*

I. Dantei szózene, zeneszó

A hendekaszillabus időmértékes verssor – de nem az olasz verselésben, hanem az ókori görögben. Az endecasillabo az ókori időmértékes verssor olasz változata, amely már egyértelműen hangsúlyos verssor, noha eredete miatt – a jambikus trimeterből és a trocheikus tetrametrumból alakult ki – olykor időmértéket is bele lehet hallani. Ám ismétlem: hangsúlyos verssor, amelynek főhangsúlyai általában a négyes, a hetes és a tízes szótagra esnek, mindazonáltal tetszés szerint „rakosgathatók” a mondandó természete szerint. Lássunk egy példát. A Pokol harmadik éneke nyugodt lüktetésű sorokkal zárul:

La terra lagrimosa diede vento,
che balenò una luce vermiglia,
la qual mi vinse ciascun sentimento;

e caddi come l’uom cui sonno piglia.

(Az én fordításomban):

A könnyáztatta föld felett sikongtak
a vad szelek, rőten villant a villám,
olyan voltam már én is, mint a holtak,

s az ájulás álmatlan álma hullt rám.

Ezután jön a negyedik ének mesteri nyitása:

Ruppemi l’alto sonno nella testa
un greve tuono sì ch’io mi riscossi
come persona che per forza è desta.

Az első, a legelső szótagon találjuk az élhangsúlyt! A költő ezzel kitűnően érzékelteti a hirtelen, szinte riadásszerű felébredés mozzanatát. A hatás érdekében Dante nem a megszokottabb grammatikai formával kezdi a sort: Mi ruppe… Így ugyanis nyugalmasan, szinte jambikus lejtéssel indulna a strófa, csak olvasnánk a felriadásról, de nem érzékelnénk azt.

(Nálam):

Hirtelen tört szét fejemben az álom,
iszonyú dörgéstől riadtam én fel,
mint akit durván ráznak fel az ágyon.

Dante és Vergilius dialógusa folyamatos az alvilági portya során. Vergilius beszéde általában lassú, szinte ünnepélyes áradásban hömpölyög, a sorok hangsúly-eloszlása itt inkább a megszokott, szabályos 4-7-10. Dante közbeszólásai, kérdései mindig izgatottabbak, hisz neki teljesen új mindaz, amit lát, mindig tele van érdeklődő feszültséggel. Éppen ezért az „izgalmas” események leírásában, valamint Dante kérdéseiben, felkiáltásai­­ban a legtöbb a hangsúlytorlódás, míg Vergiliusnak – legalábbis oktató – szavai rendszerint nyugodt menetű, szabályos endecasillabók. Vergilius és Dante társalgásának hangnemét úgy lehetne a legjobban érzékeltetni, mintha a tanítvány izgatottan, tele érdeklődéssel faggatná mesterét számára ismeretlen és felkavaró jelenségekről, míg az bölcs nyugalommal válaszolgat. Egy példa erre:

Dante:

„Maestro, che è tanto greve
a lor, che lamentar li fa sì forte?”

Vergilius

„…Dicerolti molto breve.
Questi non hanno speranza di morte,
e la lor cieca vita è tanto bassa,
che ’nvidiosi son d’ogni altra sorte!”

(Nálam):

„…E népnek oly nagy-e a bűne,
hogy jutalma ennyi jaj, ennyi bánat?”

„…Elmondom, szavam szabva szűkre.
Nem vár kegyelme rájuk a halálnak,
vak életük lealjasult egészen,
minden más sorsra irigykedve vágynak.”

Giovanni Stradano: A Pokol III. énekéhez

Láthatjuk: ahogy Dante a hangsúlyokkal bánik, már az is zenei hatást kelt, hiszen a zenének lényeges eleme a ritmus. Ám más módon is tud muzsikálni Dante – és a sorok zenéjét is le kell fordítani bizony! A pokolba való belépés után például – a harmadik ének 22. sorában – a kárhozottak feltörő jajkiáltásait a domináns i-hangzókkal szinte a fülünkbe zendíti Dante: „Quivi sospiri, pianti e alti guai…” (Nálam: „Sírt-rítt, visított mind-mind kínban ottan.”). Az alliterációk is fontosak. A „selva selvaggia” Babitsnál „vad vadon”, nálam „rettentő rengeteg”. Az ötödik ének zárósora az eredetiben: „e caddi, come corpo morto cade”. (Nálam: „…miként tetem terül talajra végleg”.) Egyébként az ötödik énekben találjuk az egyik leg­­bravúrosabb Dante-sort. Így ír ugyanis a körötte rendszertelenül kerengő lelkekről: „Di qua di là, di giù, di su li mena.” (Nálam: „Ide-oda, ki-bé, le-föl dobálta / az orkán őket…”) E sor olvasásakor úgy kapkodjuk a fejünket jobbra-balra, szinte a felidézett kavargás közepén érezvén magunkat, mint ahogy nyelvünk pattog le-fel a sor elmondásakor, mivel a magas és a mély nyelvállású magánhangzók szótagonként váltakoznak benne.

És amikor a kilencedik énekben megjelenik az angyal, Dante a hirtelen támadt szélviharról szólván úgy ropogtatja az r-eket, mint ahogy a gallyakat ropogtatja az orkán:

Non altrimenti fatto che d’un vento
impetuoso per li avversi ardori,
che fier la selva, e senza alcun rattento

li rami schianta, abbatte e porta fuori;
dinanzi polveroso va superbo,
e fa fuggir le fiere e li pastori.

(Nálam):

Olyan volt, mint mikor ropogva orkán
születik hőségből s a rengetegre
lezúdul hirtelen, mindent sodorván,

ágakat szaggat, fákat dönt keresztbe,
porfelleget kavar s az égre ver fel –
fut pásztor s nyáj, előle menekedve.

E néhány példa is igazolja, hogy Dante sorainak a zenéje is beszédes. Nem csupán elmélyíti, hanem nyomatékosítja, sőt olykor ki is egészíti a szavakban elmondottakat. Nem csoda, hogy egy ilyen zenélő szerző műveiből zeneszerzők sokasága merített ihletet.

Első megzenésítője gyaníthatóan egyik barátja, Pietro Casella madrigálszerző volt, akivel Dante találkozik a Purgatórium második énekében. Meg is kéri, hogy a bűnbánó lelkeknek énekeljen a szerelemről. Casella az ő – mármint Dante – egyik versét választja, nevezetesen azt a Canzonét, amely a Vendégség című prosimetrum második „rímes” darabja. Így kezdődik Csorba Győző fordításában: „Ámor vitázik elmémben szünetlen”.

Nos, erre zendít rá Casella az antipurgatóriumban. Íme, Dante erről szóló beszámolója, saját fordításomban:

Szóltam: „Ha új törvény nem tilt szerelmet
megénekelni s élő még az emlék
benned s mert dallal adtál egykor enyhet:

legyen szivedben most is oly kegyesség,
hogy felfrissíted éltetőn a lelkem,
mit megfáradva hordoz ez a test még.”

„Ámor vitázik elmémben szünetlen” –
így kezdte ő s oly édes volt a hangja,
hogy most is lágyan visszhangzik szivemben.

Mesteremre s az ott lévő csapatra
oly bűvölőn hatott a dal, mi zengett,
hogy minden gondot hessentett hatalma.

Ez a dallam nem maradt fenn, ha létezett egyáltalán. Casella zeneszerző voltára csak egy, a Vatikán kézirattárában található, Cino da Pistoia által írt madrigálszöveg utal, amelyre rá van írva: Casella diede il suono, azaz: ­Casella zenésítette meg.

Amúgy az első jelentős megzenésítés Luzzasco Luzzaschi (1545-1607) nevéhez fűződik, a Pokol harmadik énekének a 22-től a 27-ig terjedő sorait látta el dallammal, és 1576-ban adta ki Quivi sospiri, pianti ed alti guai címmel. Előtte, 1562-ben kiadtak ugyan Velencében egy háromszólamú megzenésítést az Isteni színjáték első tercinájából, ezt a zenét Giovanni Battista Montanaro szerzette és illesztette be egyik kiadványa első kötetébe, amelyben háromszólamú kórusművek szerepeltek. De mindenképpen Luzzaschi az első jelentős megzenésítője Danténak. Az akkori kortárs madrigálköltők közül is akadt néhány, aki Dante-sorokhoz álmodott melódiát: Luca Marenzio, Claudio Merulo, Domenico Micheli, Giovanni Battista Mosto, Sorrano és Pietro Vinci például. (Egyébként Dante kiválóan énekelt, hangszereken játszott és – némelyek szerint – komponált is.)

A korai megzenésítésekről szóló ismereteimet – bevallom – Kádár Anett Julianna fiatal italianista könyvéből szippantottam, amely A Trecento költészete és a zene címmel 2016-ban jelent meg a Hungarovox Kiadó gondozásában. Ebben a könyvben olvasható az is, hogy „sokkal népszerűbb volt az Isteni színjáték a romantika zenéjében, leginkább az operák témájában”.

Az operakomponisták többségét leginkább a Pokol ötödik éneke ihlette meg (vagy az ennek alapján készült D’Annunzio-színmű). Én tizenegy olyan operáról tudok, amelynek Francesca da Rimini vagy Paolo és Francesca a címe. Szerzőik: Fournier, Pietro Pinelli, Hermann Goetz, Antonio Cagnoni, Ambrosie ­Thomas, Eduard Napravnik, Szergej Rahmanyinov, Franco Leoni, Luigi ­Mancineli, ifj. ­Ábrányi Emil és Riccardo Zandonai. Rahmanyinov, Mancinelli és Zandonai dalműve még ma is repertoáron van sokhelyütt. A mi ifj. Ábrányi Emilünk ­Paolo és Francesca című operáját 1912-ben mutatta be a Magyar Királyi Operaház.

Amúgy Rossini Otellójában egy gondolás Francesca híres panaszát énekli: Nessun maggior dolore… De nem csupán operák sora idézi fel a meggyilkolt szerelmespár tragédiáját: Csajkovszkij szimfonikus költeményben „meséli el” a történetüket, Liszt Ferenc pedig Dante-szonátájában, illetve szimfóniájában egyebek mellett róluk is szót ejt a zene nyelvén.

Azért nem csupán az ötödik ének volt inspiráló. Már az opera hajnalán, Monteverdi Orfeójában felhangzik a Pokol-felirat ismert sora: ­Lasciate ogni speranza… A múlt században Puccini zseniális vígoperája, a ­Gianni Schicchi a Pokol harmincadik énekének néhány sorából kerekedett ki.

Hubay Jenő nem az Isteni színjátékból merített ihletet: ő Az új élet című prosimetrum egyes részleteinek a szövegére komponált szimfóniát 1912-ben. Viszont Luciano Berio 1965-ben bemutatott operája, a Laborintus kicsit visszakanyarodik a „világirodalom legnagyobb költeményéhez”: a Pokol kilencedik éneke, valamint T. S.Eliot és Ezra Pound verssorai hozták mozgásba a zeneszerző képzeletét.

Michel Portal és Carolyn Carlson Komédia című videobalettje is a dantei poklot eleveníti meg. És popzenészek is kedvet kaptak – immár a mi századunkban – Dantéhoz: a Tangerine Dream Inferno című CD-je 2002-ben, a Purgatorio 2004-ben, a Paradiso pedig 2006-ban jelent meg.

Mi pedig Tóth Péter Erkel-díjas zeneszerzővel Isteni pokol címmel kantátát írtunk, amelynek streamelt bemutatója most, 2021 júniusában volt a Kongresszusi Központban, közönség előtt a veszprémi Hangvillában került színre.

II. Aranyos Dante

Arany János nagykőrösi éveiben (1851-1860) háromszor is „dantézott”. Először A kis pokol című pamfletjével, amely 1850 és 1852 között keletkezett. Lehet, hogy Geszten kezdte el, ahol rövid ideig nevelősködött a Tisza családnál, de a mű befejezésére feltehetően már Nagykőrösön került sor. A pamflet arról számol be, hogy a költő zajongó vásárba keveredik, hol a taszigálást nem állhatván, egy dombra akar menekülni, de szörnyek állják útját. Dantei tercinákban íródott az opusz, íme az első:

Az emberélet útjának felén
Egy nagy zsibolygó vásárba jutottam,
Mivelhogy a jó utat nem lelém.

Nomármost: ha a „nagy zsibolygó vásárt”-t ”nagy sötétlő erdő”-vel helyettesítjük, kis híján szóról-szóra megkapjuk Babits Pokol-fordításának nyitó terzináját:

Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz utat nem lelém.

Meglepő, ugye? Aztán: a „nagy-kőrösi ev.-ref. főiskola” 1856-os Értesítőjében megjelent Aranynak egy tanulmánya A magyar nemzeti vers-idomról címmel. Ennek hetedik fejezetében szót ejt a Balassi-féle hármas rímről, megjegyezvén, hogy nem azonos, csak rokon a dantei tercinával. Bizonyságul le is fordítja a Pokol első hat sorát:

Az emberélet útjának felén
Zordon sötét erdő közé jutottam,
Mivel az igaz utat nem lelém;

Mily kín ez erdőrül beszélni ottan!
Mily vad, kietlen az, bú s baj tele!
Hogy rágondolva is eliszonyodtam.

Giovanni Stradano: A Pokol I. énekéhez

Kár, hogy nem folytatta. Az Isteni Színjátékot teljes egészében végül Arany nagykőrösi tanártársa, Szász Károly ültette át – formatartóan – magyarra. Nála így indul a történet:

Az életútnak épen a felén
Magam’ setét erdő mélyén tatáltam,
Hová utamról tévedék el én.

Szász kicsit, Babits nagyot merített a „tiszta forrásból”…

Dante művének számos sora vált szállóigévé, többek között a nyitó sor is. Magyarul mindenki Babits-fordításként idézi, pedig – mint láttuk – Arany munkája. (Egyébként a Pokol legtöbbet idézett sorát is – Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel ‒ először Császár Ferenc fordította így, még 1857-ben. Tőle vette át Szász Károly, majd Angyal János, végül pedig Babits Mihály).

Ám Arany legfőbb „dantézása” az 1852-ben írt Dante című költemény volt.

A Magyar Tudományos Akadémia 1865-ben, tehát Dante születésének 600. évfordulóján ezt a verset küldte ki az immáron egységes Itáliába, ahol pályázatot hirdettek Dantét dicsőítő költeményekre, amelyeket díszes albumba szándékoztak összegyűjteni. Miután ez megtörtént, Rádl Ödön, a Petőfi Társaság tagja Firenzébe utazott és a Santa Croce templom sekrestyéjében megtekintette az albumot, benne Arany költeményét. Az eredeti szöveghez mellékeltek olasz fordítást is, Gaetano Ghivizzani munkáját.

Dr. Sáfrán Györgyi, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának főmunkatársa 1974-ben elküldött Lőrinczi Lászlónak, a jeles kolozsvári jog- és irodalomtudósnak egy fénymásolatot arról a levélről, amelyet ­Ghivizzani Arany Jánosnak írt 1865. május 2-án. Ebben ‒ mint a La Gioventù című ifjúsági lap szerkesztője – köszönetét fejezi ki a „gyönyörű” versért, amellyel „a Magyar Akadémia képviselteti magát nemzetünk eme nagy ünnepén”. Ghivizzani fiatal költő is volt, 1865-ben huszonkét (Carlo del Balzo szerint huszonöt) éves volt mindössze. Egyik verseskötetében, az 1867-es kiadású Versiben is helyet kapott az általa lefordított Arany-vers. Ebből a kötetből „emelte át” később Carlo del Balzo Poesie di mille autori intorno a Dante Alighieri (Ezer szerző verse Dante Alighieriről) című tizennégy kötetes antológiájába. Lőrinczi László végül a XIV. kötetben lelte meg kalandos keresgélés után Arany művét, amikor 1986-ban a firenzei Dante-könyvtárban kutakodott. Hadd idézzek Barátom, Gaetano című, az Irodalmi Jelenben 2006 márciusában közölt roppant érdekes tanulmányából:

„Az antológia kétnyelvű: első ránézésre is megállapíthattam, hogy a magyar szöveg csak úgy hemzseg a hibáktól. De Ghivizzani fordítását élveztem. A mai fülnek remekül archaikus hangzású, tartalmilag pedig feltűnően pontos. Természetesen hendekaszillabusokban készült (de hát Ghivizzaninak honnan lehetett volna fogalma Arany felező tizenketteseiről?), s persze a rímek (abab) mellőzésével, amit ismét csak nem vethetünk a szemére, mert a nyugati irodalmakban a mai napig fehér hollónak számít a rímtisztelet. Ízelítőül idemásolom a költemény első sorait:

Sopra l’abisso di sue acque stetti;
Erano liscie in vista, e come l’ombra
Cupe; di rosa una fogliuzza a pena
Avrebber mossa: ed ondulavan quale
Lievemente la terra al terremoto.

Még csak annyit, hogy Ghivizzani fordítása öt sorral hosszabb az eredetinél… De kicsire most nem nézünk.”

Mi sem. Úgy vélem, e cikket méltóképpen befejezni a kérdéses mű, Arany János Dante című csodálatos költeményével kell:

Állottam vizének mélységei felett,
Sima volt a fölszín, de sötét, mint árnyék;
Alig mozzantá meg a rózsalevelet,
Mint rengéskor a föld, csak alig hullámlék.
Acéltiszta tükre visszaverte híven
A külső világot – engem is: az embert;
De örvényeibe nem hatott le a szem,
Melyeket csupán ő ‒ talán ő sem – ismert.

Csodálatos szellem! egy a mérhetetlen
Éggel, amely benne tükrödzik alattam!
Egy csak a fönségben és a terjedetben
És mivel mindenik oly megfoghatatlan.
Az ember … a költő (mily bitang ez a név!)
Hitvány koszorúját, reszketvén, elejti
És, mintha lábait szentegyházba tenné,
Imádva borul le, mert az Istent sejti. –

E mélység fölött az értelem mér-ónja,
Mint könnyű pehelyszál, fönnakad, föllebben:
De a lélek érzi, hogy az örvény vonja,
S a gondolat elvész csodás sejtelemben.
Nem-ismert világnak érezi nyomását,
Rettentő örömnek elragadja kéje,
A leviathánnak hallja hánykodását…
Az Úr lelke terül a víznek föléje.

Lehet-é e szellem az istenség része?
Hiszen az istenség egy és oszthatatlan;
Avagy lehet-é, hogy halandó szem nézze
A szellemvilágot, teljes öntudatban?
Évezred hanyatlik, évezred kel újra,
Míg egy földi álom e világba téved,
Hogy a hitlen ember imádni tanulja
A köd oszlopában rejlő Istenséget.

^* Dante: Pokol, Negyedik ének 80. sor Babits Mihály fordítása [vissza]

Luca Signorelli: Dante portréja

Dante szelleme a magyar költészetben

Verseket már életében is írtak Dantéról és Dantéhoz, leginkább pályatárs kortársai, többek között Guido Cavalcanti vagy Cino da Pistoia. Példája, életműve a későbbi századok során is számtalan vers ihletője lett szerte a világon. A magyar dalnokok közül nem csupán Arany Jánosra hatott inspirálón, hanem számos más költőre is. A Dantéval kapcsolatos hazai verstermésből választottuk az alábbi költeményeket.

ADY ENDRE

Nagy lopások bűne

                        Dante ezt, ha jobban is,
                        valahogyan így írta volna meg

»…Ezek itt honuk fórumát földúlták,
Hulla-csarnok ez, ahol se meghalni,
Se föltámadni nem tudnak a hullák.

Vezérük is csupán rosszul szavalni
Tudott a híres magyar becsületről
S hagyta hazáját förtelmeket falni.

Akkoriban a jó magyar szemekből
Riadottan némult ki az igazság,
Hisz lopták a csillagot az egekről.

Honnak atyái honuk veszni hagyták
S itt maradnak, míg felejtik emlékük,
Unokáik, a koldus istenadták.«

TÓTH ÁRPÁD

Non più leggevano…

Ujra indúlt a vérző Poklon át,
De a bíbor ködökben bujdosó jaj
Körén tünődve mély és hosszu sóhaj
Szállt ajakára s a bús toll megállt.

Francesca bűnét, a könnyes csodát
Idézte: mint olvastak Paolóval,
Mint tört reájuk könyvük buja szóval
És aznap már nem olvastak tovább.

S Dante szemén, mint szikkadt kútgödör
Setétjén egy rég elmerűlt vödör,
Halk, furcsa bánat csillant fel remegve.

Egy forró, késő könnycseppet hozott:
Óh ifju vágy, édes és átkozott!
S a Költő nem írt többet aznap este.

Gulácsy Lajos: Paolo és Francesca

GARAI GÁBOR

Beatrice

Ott állt a nép között s türelmesen figyelt;
bőröd jelezte csak, hogy valaki tekint rád,
s egyenesen felé fordultál, és pupillád
kerekre nyílt. Csupán egy perc volt. Majd mihelyt

tiltón reádrivallt föntről az orgona,
lehajtottad fejed, s szigorún összetetted
két dermedt kezedet, s töprengtél: ez a kezdet?
vagy folytatása nem lehet többé soha?

De ő már akkor is tudta: nem veszthet el
téged; törvénytől és haláltól elperel,
veled járja be a pokol minden redőjét

s nálad melegszik a fagyos égi magasban:
mert, mely nem teljesül, örök a lehetőség,
és el nem évülő a Megvalósulatlan.

Sandro Botticelli: Dante találkozása Beatricével a Paradicsomban

KASSAI FRANCISKA

Dante magánya

Hát itt vagyok a száműzetésben!
Városom megtagadott. Az ádáz pártok
vívják csúf harcaik.
Szüntelen gyűlölet színtere Firenze!
Vándoroltam városról városra, míg
Ravennába értem Da Polenta úrhoz,
s ő menedéket nyújt nekem, a kisemmizettnek.

Este, vacsora után mesélni szokta házigazdám
rokona, Francesca da Rimini történetét.
Nyílván pokolra került e házasságtörő nő.
Távol az emberi színjátéktól Istennel vagyok.
Éjjel írok. Rémiszt a sötét, miközben
a pokol köreiben vezérel Vergilius.
Érzem földi létem közeledő végét.
Gyertyám csonkig ég, s a szürke
hajnal megdiderget.
Vajon majdan reám hogyan emlékeznek?

Álmodtam egy álmot: századok elteltek,
s régi házak falán emléktáblákon
idéztek a Komédiából.
Hazám lelkében éltem tovább.
A világ szívében éltek a tercinák.
A világ költői sorsomból, művemből
erőt merítettek a harchoz.
A költészet százszor, ezerszer meghalt.
Százszor, ezerszer feltámadt.
Isteni lett a Színjáték hangja,
s mint a megújulás harangja szólt diadalmasan,
s a menny engem átölelt védőn, s szárnyával
betakarta egy óriási angyal ezt az
útjavesztett emberiséget.

Most Isten országából látom a küszködőket,
bátorítva minden újabb vándort, ki naptalan
erdőbe tévedt „feleútján a földi létezésnek”.

BARANYI FERENC

Selva selvaggia

         „Az áruló írástudó… nem avval lesz árulóvá,
         ha lába nem megy egyenesen a Csillag felé,
         melyre ujjal mutat. Az árulást akkor követi
         el, ha nem is mutat többé a csillagra.”
                                                      (Babits Mihály)

Az emberélet útjának felén túl
nyüzsgő dzsungelben eszméltem magamra,
eltérülvén a vágyott, messzi céltul.

Párduc s farkas egymás torkát harapva
marakodott oroszlán-hagyta koncon,
majd egy tigris mindkettőt elzavarta.

És akkor már az volt csupán a gondom,
hogy legalább a visszaútra leljek,
átvágva újra-összenőtt bozóton.

De lám: a sűrüségben földerengtek
kontúrjai hajdani otthonomnak,
s rádöbbentem: szerény szülőhelyem lett

dzsungellé, míg fejem mellemre horgadt.
Egy lépésnyit se mentem én előre:
a haladás álmom játéka volt csak.

Hazám liget volt – dzsungel lett belőle,
a házőrző eb farkassá vadult el
s párducprémmé durvult a macska szőre.

Jámbor tehén, szelíd ökör a dzsungel
fülledt méhében tigris lett s oroszlán –
ami legelt rég, annak is ma hús kell.

Beláttam: itt csak ölvén és orozván
lehet létezni. S újra útrakeltem
– többé nem helybenjárva álmodozván –,

hogy elhalványult csillagom kövessem.

Dante igaza

S mert ghibellinné lettem én, fehér guelf,
– a városért és nem pálfordulásból –
nem szűnik vágni engem szablya és nyelv.

E fordulást megértenék akárhol,
hisz tisztesebb visszája a köpenynek,
mint véres színe. Ám Firenze – vádol.

Attól lehet ma megbecsült, ki megvet,
hogy megbecsülést nem várt egyikünk sem,
akik szívből színleltünk tisztesebbet.

Becsületes maradni nem-becsülten
olyan nehéz, mint tűzön kelni által
és kormossá se lenni bent a tűzben.

A várost vállalom – bár most se vállal.
De már nem is e vállalás a fontos,
hanem, hogy színem s szívem pirosával

maradjak hű a Vörös Liliomhoz.

Domenico di Michellino: Dante az Isteni színjátékkal (részlet)

SZEPES ERIKA

A felirat

Elgyötörten, de elszántan vonszolom le magam a lépcsőn, iparkodom a belső szaunából a külső gyehennába. Mert menni kell, különben a lábaim átalakulnak görgőkké. Az utolsó lépcsőn mintha ismeretlen közeg adna jelt magáról: libegő levelek, halk szellősuhogás – Zephürosz! Nem Boreasz! – próbálom nagyobbra tárni a tüdőm, kiegyenesíteni a hátamat. Pár óra alatt felfrissült a világ, evoé, élni kell az adományaival. A hónapok óta megszokottnál fürgébben lépkedek, a parkban is több a kutyát sétáltató, csoportokba verődő fiatal, egyik kezükben a szinte hozzánőtt sörösdobozzal, a másikban cigarettával, a harmadikban a mobillal, amit erre külön kifejlesztett ujjakkal nyomogatnak. Fülükben dugó: zenét hallgatnak, mindenki valami mást, a sajátját, hiába vannak együtt. Kikerülöm őket, mert én, széllel szállva, éppen dúdolok, nem akarom megzavarni zenei élvezetüket. Ráfordulok a szokásos zebrára, amin most csak egy csótány imbolyog, nem veszi észre a rá fenekedő veszedelmet, ami egy tüskés, guruló gömbből igyekszik feléje. Nagy a süni, gyorsan szedi apró lábait, és gyorsan beéri, sőt be is kapja a gyanútlan csótányt. Egészségére. Igazán lehetne jobb ízlése is. Frissen, fürgén, fiatalosan veszek irányt a lakótelep legjobb játszótere felé, nem mintha hintázni vagy házikóba bújni kívánnék, de itt van a legtöbb fa és a legjobb levegő. A játszótéren sárga bukósisakos srác, fekete bőrdzseki, fekete bermuda – egy hosszú botot maga előtt tolva a földet piszkálja. Mint a kis Mukk a varázspálcájával.

– Kincset keres? – kurjantom oda vidáman.

– Nem, a kulcsomat – mondja, és tovább kotor. Idővel abbahagyja.

– Megtalálta? – kérdezem, mire ő sörtől emelkedett boldogsággal:

– Igen, megvan!

Megint tanultam valamit: nem kell csúszni-mászni a földön, ha leejtek valamit, csak szenzoros végű bottal kaparászni. De nekem nincs szenzoros végű botom, inkább nem ejtem le a kulcsomat, hanem hosszú, súlyos láncon a nyakamban hordom. Lovagrend helyett. A sörös társaság hangulatából valamit elkaphattam, talán a leheletüket szívtam be a levegővel. Dúdolva ballagok tovább a tiszta, párátlan, csillagos éjszakában.

Magas, sovány, csontos férfi állja utamat, és halkan pénzt kér. Csóválom a fejem, hogy nem értem, mintha ilyentájt külföldi hölgyek szoktak volna sétálni Újpalotán. A férfi kitartó:

– Can you give me some coins? – kérdezi, észlelvén, hogy idegent szólított meg.

Ajjaj, baj van – szűkölök belül –, ez tud angolul, méghozzá választékosan. Nem moneyt kért, hanem pénzérméket. Nem felelhetek neki angolul, hátha jobban tud nálam. – No megállj – szólítom elő a bennem vészhelyzetekre tartogatott kisördögöt. És ördögien válaszolok:

– Ménin aeide theá – kezdem tagoltan, mintha prózát mondanék –, Péléiadjó Akhilléosz – és diadalmasan nézek szomorú, fekete szemébe, markáns arcába.

– Úlomenén hé műri Akhaioisz alge ethéken ^* – mondja ő, felszegett fejjel.

Itt van vége a játéknak. Tudja, hogy átvertem. Még az is lehet, hogy van nálam valamennyi coin, csak letagadom.

– Nem értem – dadogom szégyenkezve. – Hogy én miért tudok görögül, azt tudom. De maga?!

És akkor szűkszavúan, röviden, tömör tőmondatokban előadja azt, ami az életéből előadható. A játszótérrel szomszédos, eredetileg Waldorfnak tervezett, majd később az utcájáról elnevezett Kontyfa iskolában tanított latint, emellett tanult az egyetemen görögöt is. Néhány éve megszűnt a latinoktatás, őt elbocsátották, mert a másik szakja magyar, abból meg sok jutott a különféle egyetemek leggyengébb magyar szakosaiból. Végül mégsem rúgták ki teljesen: átirányították a portásfülkébe, portásnak. Ezt nemcsak azért volt kénytelen elfogadni, mert más állás nem adódott, hanem mert járt vele egy szolgálati lakás, egy szobakonyhás gondnoki menhely. Aztán jött a COVID, elbocsátották a portásokat, mert helyükbe fegyveres iskolaőrök jöttek, és ő már végképp állás és lakhely nélkül maradt.

– És ezen mit segítettek volna az én pénzérméim? – kérdeztem, előbbi friss-szellős jóhangulatomat a jéghideg Boreasz elfújta.

– Szerettem volna bedobni a piac oldalában lévő nyilvános illemhely zárjába, ahol nemcsak WC, hanem rendes mosdó is van. Szerettem volna legalább megmosakodni.

– Sajnálom, tényleg nem tudok segíteni. És aludni hol fog?

Nem válaszolt, csak elindult, jelezve, hogy kövessem. A piac utcafrontján lévő üzletsor fölött, amolyan félemelet magasságban, valaha raktárhelyiségek voltak, másfél méter belmagasságú, ablaktalan, levegőtlen, víztelen, áram nélküli lyukak. Lépcső vezet fel hozzájuk, egy roncs, szálkásra kopott faajtó a bejárat.

– Egy ideje itt lakom – mondja –, mindig elolvasom magamnak

az ajtó feletti feliratot. Nézem, nem látok semmit.

– Milyen feliratot? – kérdem értetlenkedve.

– Lasciate ogni speranza, voi, ch’ entrate ^** – mondja, és belép.

Olaszul is tud.

  ^* Homérosz Iliászának első sorai [vissza]

^** Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel. Dante poklának felirata [vissza]

KAPOSI MÁRTON

Tíz új magyar könyv Dantéról

Magyarországon jelentős Dante-kutatások a 19. század elején indultak, amikor Döbrentei Gábor, Császár Ferenc, majd egyre többen fordítani kezdték műveit, aztán Arany János, Toldy Ferenc, Szász Károly és Kaposi József is szívügyének tartotta, hogy jelentőségének megfelelően minél többet tudjunk róla, aminek indokoltságáról Péterfy Jenő nagyszerű tanulmánya, de vitathatatlanul Babits Mihály ihletett fordítása bárkit meggyőzhetett. Összes műveinek magyar fordítását 1962-ben rendezte először egy kötetbe Kardos Tibor, születésének hétszázadik évfordulóját is méltán megünnepeltük 1965-ben, de Dante iránt korábban akkora érdeklődés soha nem mutatkozott, műveiről annyi újabb fordítás és annyi róla szóló tanulmány sem jelent meg, mint az ezredforduló körüli évtizedek során.

I.

Az 1990-es évek derekán, jelképesen kifejezve: Baranyi Ferenc 1996-ban megjelent Új élet-fordítása után nagyarányú fellendülés indult a Dante-­kutatások terén, és ezt tovább erősítette 2004-től kezdődően a Magyar Dantisztikai Társulat működése, majd a 2015-ös esztendő, Dante születésének 750. évfordulója adott újabb inspirációt a magyar dantistáknak. Újabb fordítások születtek, és a részletkutatásokat bemutató tanulmányok mellett áttekintő művek, vagyis tematikus monográfiák és komponált tanulmánykötetek is megjelentek. Az utóbbi évtizedek alatt a magyar dantistáknak már egy – vagy talán két – új nemzedéke is felnőtt, és a három generáció képviselői igen jelentős, részben nemzetközileg is elismert eredményeket értek el.

Dante születésének 750. évfordulója alkalmából nemzetközi konferenciát szerveztek a „sommo poeta” tiszteletére a Római Magyar Akadémián (2015. december) és a Szegedi Tudományegyetem Olasz Tanszékén (2016. június), a Juhász Gyula Pedagógiai Karon pedig egy képzőművészeti kiállítással egybekötött konferenciát rendeztek (2015. szeptember). Megjelent az Új élet egy majdnem százéves, elfelejtett fordítása (Koltay-Kastner Jenőé), és ez idő tájt látott napvilágot az Isteni Színjáték két teljes, művészi fordítása: Nádasdy Ádámé 2016-ban, illetve Baranyi Ferenc a Pokolt (2012), Simon Gyula a Paradicsomot (2014) ültette át, közös vállalkozásként pedig a Purgatóriumot (2017) tették közzé; Szabadi Sándor pedig újabb prózai fordítást jelentett meg (2004). Simon Gyula a Danténak tulajdonított Il ­fiorét is lefordította 2012-ben. Ezek, és más e témájú publikációk ismertetésére most nem térek ki, csupán tíz olyan könyvet mutatok be, amelyek az utóbbi években láttak napvilágot, és Dante életművének egy-egy oldalát vagy metszetét világítják meg új oldalról, nagyon igényesen.

Az alább nagyon röviden ismertetett tíz könyv közül csak egy kismonográfia vázolja fel Dante életművének egészét, a többi valamilyen szemléleti elvet vagy nagyobb tematikai egységet elemez új megközelítésben. Megállapításaik azt mutatják, hogy a magyar kutatóknak hogyan sikerült korszerűbben felvázolni a dantei életmű egészét úgy, hogy eredményeiket a legújabb nemzetközi vívmányokra támaszkodva, de nem kis mértékben a hazai részletkutatásokat is beépítve érték el. Elsősorban hat szerző nyolc könyvéről lesz szó, valamint két olyan tanulmánykötetről, amelyek két szegedi konferencia szerkesztett anyagát adják közre, illetve bizonyos kötetekben egyes szerzők olyan tanulmányait olvashatjuk magyar nyelven, amelyek a Római Magyar Akadémián tartott nemzetközi konferencián olaszul hangzottak el. A római konferencia olasz nyelvű előadásai ‒ köztük hét magyar kutatóé ‒ a társulat folyóiratában, a Quaderni Danteschi‒Dante Füzetek speciális számában (no 15) jelentek meg 2018-ban.

II.

Három szerző jelentkezett olyan könyvvel, amely Dante életművének egészét fogja át valamilyen vonatkozásban. Szabó Tibor ­kismonográfiája egy korrajz kereteibe illesztett és az életrajz történéssorozatába ágyazott életmű röviden összefoglalt áttekintése. Tusnády László egy hosszabb történelmi periódus szellemi kultúrája humanisztikus hagyományainak előterébe állítja Dante alkotói karakterének különös finomságát és megejtő monumentalitását. Kelemen János a tudatos alkotói személyiséget vizsgálja több megközelítésben, aki korára nem jellemző önreflexióval kontrollálja és jeleníti meg műveiben saját személyiségét, illetve keresi és sejteti az őt leginkább megérteni képes olvasó ideálját. Tusnády László részben esszészerű írása szinte hangulati bevezetés a költő művészi alkotásainak értő olvasásához, az olyan autentikus olvasói attitűd kialakításához, amilyenre Kelemen szerint Dante is számított, de aki intellektuális igényei mellett még a legszemélyesebb érdeklődését is szabadjára engedi, és nagyon meg tudja érteni Dante költészetének esztétikumát. Az erre történő felkészítést egy lépéssel előbb elkezdő Szabó Tibor bizonyos értelemben az életrajz ismertetésével és Dante tudományos felkészültségének felvázolásával teszi, és az alkotások elemzése során hoz fel nagyon kifejező példákat művésziségének sokféle árnyalatára. Kelemen az alkotónak arra a dilemmájára is rávilágít, hogy mennyit küszködött a kimondhatatlanság veszélyeivel, és mennyire aggasztotta, hogy a választott kifejezésforma valóban tartalmaz-e annyit, amennyi emberileg lehetséges.

Arról, hogy miért érdemes olvasni Dantét, nagyon hasonló a három (sőt rajtuk kívül még sok más) szerző különböző nézőpontú, de egybehangzó véleménye, hiszen életművének tematikai gazdagsága, eszmei egysége, humanisztikus értékpreferenciája, saját korának látásmódján jóval túlmutató egyetemessége mindegyikük szerint vitathatatlan, mint ahogyan a személyiség tudatosságának és aktivitásának olyan szempontú megnyilatkozása is, amelyben az fejeződik ki, hogy sokat lehet tenni másokért. Tusnády megemlíti, hogy a költő műveinek értéktartománya annyira egyetemes, hogy túlmutat az antik és keresztény eszmevilágon, a bizalomról, méltóságról, nemes magasrendűségről mondottakhoz hasonlót még a későbbi arab és török művekben is olvashatunk. Kelemen inkább azt veszi észre Danténál, hogy a megváltozni képes ember valamit hozzá is tud tenni a már adott egyetemességhez. Az ilyen áttekintő vizsgálatok segítenek felismerni, hogy egy klasszikus alkotó miért lát többet a saját korában adottaknál, még akkor is, ha azt a fejlettségi fokot elvileg (hibáit megszüntetve) már végérvényesnek tekinti, hiszen többet vesz észre az ember kreativitásából és a világhoz való tudatos viszonyulásának dinamizáló többletéből.

A többi említett kötet nem az életmű imponáló egésze felől közelít Dante nagyságához és nem lezárt egyetemességéhez, hanem vagy életműve valamely átfogó jellemzőjét mutatja meg közelebbről, vagy egyik nagy részterületét teszi alapos vizsgálat tárgyává. Ezekben már arról kapunk képet, hogy Dante hogyan mondott újat bizonyos témákról úgy, hogy azzal bizonyos fokig általánosított képének elvontságát is konkretizálta. Nagy József a Dante tudományos munkásságán belül mindig nagy érdeklődéssel kísért politikai filozófiáját (a középkor szemlélete szerint elvárt politikai teológiáját) elemzi olyan eszmetörténeti folyamat feltűnést keltő állomásaként, amely az önállósuló világi hatalom korabeli jogosultságát és előnyeit hangsúlyozza: nem fogadja el az állam egyház fölé rendelésének merészségét (mint Marsilius da Padova), de hangsúlyozza a világi ügyekben való önállóságát, az állampolgárok társadalmat fenntartó szerepének fontosságát (mint később Vico), és egy olyan világi birodalom (császárság) megteremtésének előnyeit, amely az egyetemes és tartós béke biztosításával az emberi nem lényegének leginkább megfelelő létezést garantálná. Berényi Márk ‒ direkt utalás nélkül ‒ lényegében annak az emberi feltételeit vizsgálja, hogy milyen erkölcsiségű egyének tevékenysége formálhatná az adottnál jobbá, majd végül békésen egységessé a társadalmat. A Dante műveiből kiolvasható erkölcsfelfogásnak azt a sajátosságát emeli ki, hogy nem elméletileg komplett morálfilozófia kidolgozására törekedett, hanem egy elméleti minimum kritériumrendszere alapján a kor tényleges erkölcsi állapotának olyan megrázó leírását adta, amely gondolatilag is felrázó és művészileg is katartikus hatású lehetett. ­Dante megtisztulásra, az evilági élet kevésbé bűnössé és értelmesebbé (ezzel részben boldogítóbbá) formálására irányuló biztatásait, különböző hangnemű imperatívuszait mások is kiemelik. Monográfiája mellett ­Szabó ­Tibor a tanulmánykötetében is, Kelemen János a szegedi konferencián tartott előadásában, Máté Zsuzsanna a főiskolai kar kiadványában hívja fel erre a figyelmet. A magyar Dante-kutatók többsége alighanem ebben látja művei korunkbeli hatásának szélesebb körben érvénysülő lehetőségeit.

Nagyobb hatást az utóbbi évtizedekben két területen gyakorolt nálunk Dante: élénkítette és korszerűsítette a tudományos kutatásokat, és kevésbé várt ráadásként mind szélesebb körben inspirálta a különféle művészeteket. A tudományos eredményekről Mátyus Norbert két könyve ad átfogóbb képet, de érdekes részleteket tartalmaz az a két tanulmánykötet is, amely a két szegedi emlékkonferencia anyagát adja közre. Mátyus munkái a költő szövegeinek rekonstruálását végző kutatások eredményit foglalják össze, illetve Babits Isteni Színjáték-fordításának és utólagos pontosításainak történetét mutatják be. A két tanulmánygyűjtemény bizonyos darabjai az opus magnum költői előzményeit helyezik új megvilágításba, ami egyben Dante művészete magasabbrendűségének hangsúlyozásával is jár. A két kötet és Szabó Tibor tanulmánygyűjteményének üdítő újdonsága az, hogy Dante más művészeti ágakra gyakorolt hatásának újabb eredményeiből mutat be jó néhányat. A zenéről szólva felhívják a figyelmet Zandonai és Wolff-Ferrari munkáira, az egri Réz Lóránt Dante-szimfóniájára. Az ismert képzőművészeti alkotások számbavételét Schéner Mihály, Kutas László és Tóth Sándor műveinek méltatásával egészítik ki. Felhívják a figyelmet a Dante ihlette táncművészeti produktumokra, Kazimír ­Károly és Balázs Zoltán színpadi Commedia-adaptációi mellett Juronics Tamás újabb koreográfiájára. Németh Zsófia ismerteti a főiskolai hallgatók számára (a 750. születési évforduló alkalmából) kiírt képzőművészeti pályázatra érkezett 45 mű közül kiválasztott díjazottakat. Kellemes meglepetés, hogy Dante szellemisége az egészen fiatal generáció körében is képes olyan érdeklődést kiváltani, ami a műélvezésen kívül még alkotásra is serkenti őket.

Az utóbbi nem is kereken egy évtized alatt nem csupán ennyi értékes mű született a magyar dantisztikában. A fentiektől eltérő műfajú az a három kötetre tervezett kiadvány, amely az Isteni Színjáték kétnyelvű kiadásának rövidebb (filológiai) magyarázó jegyzetekkel és hosszabb értelmező (hermeneutikai) magyarázatokkal kísért formája. Ennek első kötete, a Pokol már megjelent 2019-ben, és remélhetőleg a másik kettőre sem kell sokáig várnunk.

III.

A fentiekben bemutatott tíz könyv együttes szemügyre vétele talán meg­­győzően tanúskodik arról, hogy a magyar dantisztika az utóbbi negyedszázad során nagymértékben fellendült és szembetűnő paradigmaváltáson ment át. Egyrészt pontosan meghatározta Dante történelmi helyét, amennyiben a középkor és a reneszánsz átmeneti alakja helyett a középkor zseniális szintézisteremtőjeként mutatta be; másrészt kiemelte művei eszmei és művészi értékeinek egységét: főleg az egyetemes hagyományok összegző korszerűsítését, a dinamikus és önreflexív alkotói egyéniség megnyilatkozását, az ember teljességre törekvésének ösztönzését a privát szférában és a közéletben, a hitre támaszkodó életforma reális lehetőségének megmutatását, valamint ezek ábrázolásának tudományos és művészi eszköztárát. Mindezt nagymértékben elősegítette az is, hogy a dantisztika hagyományos eszköztára mellett mindjobban hasznosította a modern poétika és filozófia legújabb vívmányait is. A sokoldalú Dante és sokszólamú életműve magas szintű, egyetemes értékei révén jelenhet meg ‒ ­mutatis mutandis ‒ a ma embere számára is sokat mondó hagyományként.

A szinte csak reprezentatív mintaként felsorolt eredmények arról is eléggé megbízható képet nyújtanak, hogy Dante magyar kutatói úgy tudnak lépést tartani a nemzetközi trendekkel, hogy közben a magyar kultúra releváns problémáira is élénken reagálnak. A túlmodernizált Dante-­kép reálisabbá formálásával, a kései középkor sajátos gazdagságának megfelelő értelmezésével, a művészet eszméket közvetíteni képes történelmi különbözőségeinek megmutatásával úgy tudják érthetővé és elfogadhatóvá tenni a dantei életművet, hogy nem kortársként közelednek hozzá, hanem korokon átnyúló klasszikusként figyelnek rá, aki tartós értékek elfogadását kínálja, de jelen idejűvé formálásukat a mi tudatos aktivitásunkra bízza. Dante sokoldalú életműve magyarországi ismeretének és hatásának mind jobban szélesedő tartománya azt mutatja, hogy minél több szempontból közeledünk hozzá korszerű tudományos szemlélettel, kellően kulturált ízléssel és kifinomult művészi érzékenységgel, annál több eligazító üzenetet olvashatunk ki belőle és annál több műalkotás-­élményt nyújthat műélvezőnek és művésznek is a maga módján.

A BEMUTATOTT KÖNYVEK

Berényi Márk (2017), Dante etikája, Bp., Áron Kiadó, 216 p.

Draskóczy Eszter (et. al., eds.) (2016), „Elhallgatom, hogy rájöhess magadtól”. Az Isteni Színjáték forrásai és hatása, Szeged, Szegedi Tudományegyetem, Olasz Nyelvi és Irodalmi Tanszék, 332 p.

Kelemen János (2015), „Komédiámat hívom tanúmul”. Az önreflexió nyelve Danténál, Bp., ELTE, Eötvös Kiadó, 253 p.

Máté Zsuzsanna (ed.), (2015), „Dante ‒ 750”. Kiállítás és Tudományos emlékülés, Szeged, ­Szegedi Egyetemi Kiadó ‒ Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, 160 p.

Mátyus Norbert (2015), Babits és Dante. Filológiai közelítés Babits Mihály Pokol-fordításához, Bp., Szent István Társulat, 204 p.

Mátyus Norbert (2017), „Gondold tovább ezt a kis kóstolót”. Olasz-magyar filológia, Bp., ­Balassi Kiadó, 189 p.

Nagy József (2017), Dante és Vico. Dante politikai teológiája. Fejezetek a Dante-recepció történetéből, Bp., Hungarovox Kiadó, 372 p.

Szabó Tibor (2018), Dante-reflexiók. Paradigmaváltás a magyar dantisztikában, Bp., Hungarovox Kiadó, 209 p.

Szabó Tibor (2021), Dante. Egy humanista a középkorból, Bp., Hungarovox Kiadó, 232 p.

Tusnády László (2012), A boldog Dante, Bp., Hungarovox Kiadó, 211 p.

Sandro Botticelli: Dante Pokol (részlet)

műhely

KÁNTOR ZSOLT

Apokrif erudíció

Az idő úszni tanul

Az olvasás érzéki csalódás, ahogy azt L. Varga Péter megállapítja egyik írásában. Az értelmezői munka, ami a fejben játszódik le, teljesen szubjektív. Épp ezért izgalmas minden befogadói beszámoló arról, hogy miként zajlik a mű jelentésének dekódolása. Az olvasó töprengése leírhatatlan, a jelentés megszületése mögöttes reakciók pergőtüzében zajlik. Az emlékek, a már átélt irodalmi élmények benyomulnak az olvasott szövegbe és új formaelemekkel gazdagodnak. Létrejön egy vadonatúj mintázat, ami összerakja önmagát. És ott áll az olvasó tudatában egy új mű. S a többi befogadó ezt nem látja, hanem mindenki vadonatúj képet alkot önmagának. Így létrejön sok-sok olvasat, amelyek nem látják egymást. Ami közös bennük, az egy textus, amit elolvastak, megértettek és újrateremtettek. Van olyan író, aki magát a szövegeződés folyamatát akarja kifelé felmutatni. Darvasi László, Spiró, Tandori, Mándy, Mészöly, tudatni szeretik az olvasóval, mit éreznek írás közben? Mi szüli a gondolatot az elméjükben ilyenre, amilyennek látjuk. De mi a titka, hogy magát az olvasót is lebilincseli, lenyűgözi az írásról történő írás?

Szentkuthy, mint fordító, hasonló mentális és nyelvi frekvencián rezgett, mint Joyce. Írta Széky János, a Súlyszivárvány fordítója, a Litera.hu-nak adott interjújában. Pynchon kapcsán. Pynchon karneváli író, akárcsak Ransmayr, Borges, Bartók Imre és Határ Győző.

Igen, ez nagyon fontos. Az olvasás, a műélvezet milyensége is ilyesféle dolgokon múlik. Tud-e a recepció lépést tartani az asszociációkkal? A nyelvi frekvencia, ami voltaképpen örökös odafigyelés, hallgatózás, mikor történik a nyelvben, a cikkekben, olvasmányokban olyan, ami jó lesz valamire, amivel frissíthetjük a jó, öreg emlékezetünket? Igen.

Ez a nyitottság, ez a szenvtelen lágyság, mint a sávos ragyogás, olyan, mint a vízfelszín. Amíg nem jön egy kolibri, hogy belekortyoljon, rezzenetlen, azután, ha felzavaródik, izeg-mozog és jelentésekkel, gondolat-­futamokkal lesz teli. Egyébként, a barbárok abban a hitben éltek, hogy az idő a tengerben lakik. Majd egyik teoretikusuk kifejtette, mivel senki nem látta még kijönni a vízből, az idő nem látnivaló. Inkább hallgatjuk. Szela.

Az új fizika szerint nem sejtek és molekulák vannak bennünk, hanem húrok, piciny hangszerek, s az egész biológia és létezés egy jól összehangolt zenemű. A gondolatok létrehozása, kilövése, tervrajza és röppályája mind egy militáns disszonancia hangverseny-mozgólépcsője, ami a jó és a rossz, az egészség/ teljesség és a rossz között feszül. Világmagyarázatok és fantáziavilág. A jelentés-, és jelenségnélküliség hallucinogén látszólagos jelentés-­teliségének farsangja, bálja zajlik, a lét fortyog a történetiség és az egyhelyben toporgás regiszterei között. Csak azt tudjuk gondolni, amit a nyelvünk lehetővé tesz. Ahogy Kulcsár Szabó Ernő mondta. Igen. Akkor kezdjünk hozzá.

Minden reggel egy könyvoldal. Lapozza a sorsunk a beszéd, ami beleszövődik a nappalokba. A történelem elérte, hogy az egyetlen időből idők lettek, korszakok, amelyek párbeszédet kezdtek egymással. S ebből a dialógusból alakultak a szövegek, esszék és esszenciák, amelyeket (össze)írtak a kiválasztottak és az írástudók. Vitalitás. Ez az értékes hétköznapok titka. A nyelv óriási, mega-bánya, kifogyhatatlan forrás. Megkaparsz egy témát, egy gondolatot, ömlik a nyelv, a rejtjelek anyaga.

S ebben az irgalmatlanul nagy mondat és szöveguniverzumban nagyon picinek érzi magát, aki nem képes (tud) saját galaktikát összerakosgatni önnön töredékeiből. Én tudtam. Megtaláltam egy kihúzott szálat az örökkévalóságtól megfosztott idő romjai, üledékei között. Az írást és az olvasást. Ez az attitűd nekem megfelel. E nélkül elviselhetetlenül képlékennyé válna a lét. Így meg akadt egy kapaszkodó. Egy stabil értékvilág. A magyar irodalom.

Még a kérlelhetetlen forróságra is lehet válasz a hűvös szoba könyves magánya. (No! Nem a kötelező karantén.) Amíg nem hal meg az érdeklődés és kíváncsiság az elmében és a szívben, addig van menedék. Asylum.

A szöveg azt beszéli el olvasójának, hogy az miként olvassa őt. Az értelemadás tehát nem az egyetlen, végső referenciát tálalja fel, hanem a ref­­lek­­táltság szabadon engedését, amelyben a megértéskontroll csak egy interpretációs komponens.

A figyelem kiterjed a verbális játék groteszk asszociációinak mintázatára is. Az összefüggések hálójából olykor kiesni készülő koherencia ebben az esetben megerősödve kerül ki a jelentésképzés drámájából. Így a nyitott parfümös üvegcséből nem illan el az utolsó illat-csepp. Hanem emlékként vésődik be. Az által, hogy nem sokat töprengünk egy kód megfejtésén, hanem átengedjük a terepet az intuíciónak, a dolog megértést nyer.

A szellem az, ami/aki életre kelt, a test önmagában nem használ semmit: azok a beszédek, amelyeket Isten fia elmondott és szólt: szellem és élet. (­János 6. 63.) Jézus azt a szellemet lehelte a tanítványokra, amit a Mennyei Atya belefújt az első ember orrába a teremtés reggelén, az agyagedénybe, amit, mint virtuóz fazekasmester, megformált vörös agyagból, az éden földjéből.

Az éden földje egy regény anyaga. Az anyag, amiből vagyunk s lettünk, a nyelv.

KISS ENDRE

Flechtheim, ^*, a jövőkutatás és a baloldal állomásai

Régen esedékes feladat volt Ossip Flechtheim jövőkutatási fő művének végig gondolása (Harc a jövőért, 1980. második kiadás). Ez az átfogó mű több hullámban bontakozott ki előttem, számos összefüggést tett világossá. Korrespondenciák egyre újabb körei rajzolódtak ki, sőt, a végén, mintha a baloldal 1945 utáni történetének néhány valóban új perspektívája is megmutatkozott volna.

A baloldal története szinte (gyakorlatilag) mindig a fontosabb történelemnek bizonyul. Ha a baloldal halad, halad a világ, ha a baloldal szétesik, a világ is megtorpan, sőt, már kialakult szerveződési formái is lebomolhatnak. A baloldal talán (elsősorban a baloldali nép, ellentétben éppen a mindig talpára eső baloldali nomenklatúrával), mintha a világtörténelem áldozati szereplője lenn e. Neki mindig rosszul megy, de mégis, ha lép, a világ megmozdul.

Flechtheim biográfiája a huszadik század egyik legmarkánsabb és az intellectual history szempontjából ugyancsak kiemelkedő jelentőségű életrajzai közé tartozik, számomra pedig különösképpen azért, mert Broch és a monarchia miatt sokáig szinte ezt a nemzedéket kutattam a legalaposabban.

Flechtheim orosz területen született, apja német, anyja zsidó származású volt, 1914 után Németországba került (e nemzedék másik nagy csoportja Bécsbe). Élvezte és egyben maga is építette a húszas évek szellemi életét, hogy majd 1933 után az Egyesült Államokba emigráljon, 1945 után pedig visszatérjen Németországba, és még mindig fiatal középkorúként a szövetségesek oldalán a háború utáni (egy) másik új világ alakítójává váljék. A hatvanas években benne volt ő is az évtized forradalmaiban. A hetvenes években (ő is) a maga módján, szembenézett a nyugati baloldal (mind a kommunisták, mind az újbaloldal) szétesésével, s innentől már új politikai irányokban haladt.

Flechtheimet kitüntetik differenciált filozófiai stúdiumai is. Carl Schmittnél tanul, de a nagy ember nem vállalja (törhetjük a fejünket, hogy a kommunizmus vagy a zsidó származás miatt nem). Elkötelezett kommunistaként ellenáll, majd Svájcba emigrálva jogot végez, 1945 után az amerikaiak oldalán részt vesz a háborús bűnök és bűnösök ügyeinek feldolgozásában. Kommunista filozófus lesz, aki az új NSZK egyetemeinek politikatudományi intézeteiben, de önálló intézményekben is a jövő demokráciájának kiválasztott elitjét képezi ki, mindezt még mindig kommunistaként.

Ebben a politikai, filozófiai és jogi munkában igyekezett a jövő problémáit is felvetni (futurológia), számos korszakban eltérő hangsúlyokkal, mindig holisztikusan, de mindenképpen a nagy világtörténeti folyamat egyes állomásainak megfelelően. Mint kommunista, s egyben, mint az amerikaiak munkatársa és a jövő új demokratáinak politikai nevelője válik érzékennyé a jövő irányában. A jövő iránti érzékenység és a jövő iránti felelősség egyet jelentett a jobb jövő iránti világos akarattal. Flechtheimet jövőkutatóként mások fölé emelte az a körülmény is, hogy nagyszerű érzéke volt a jelenben érlelődő új hatalmas mutációkhoz, ugrásokhoz. Ezeket igyekezett összhangba hozni kommunista világnézetébe oltott, a frankfurti iskola tanaival egyeztetett gondolkodásmódjával. Egyszerre hangsúlyozta a jövő nagy lehetőségeit és nagy veszélyeit, ezekből, finom differenciálódás során, rendre megmaradt a félelmetes jövő a föld megsemmisülésével, majd attól gondosan elválasztva, a technikai-instrumentális fejlődés végtelen új örömforrás-sorozata. Tág szemléletéből következett, hogy a jövő (és a jövő kutatásának) problémáját mindig a kor legnagyobb kérdéseibe építette bele (mindaddig, amíg ezeknek a sajátos kérdéseknek megvolt a maguk valóságos hozzáférhetősége a legjobb értelmiség számára).

Ilyen „legnagyobb” kérdés volt „Kelet” és „Nyugat”, „jobb” és „bal”, „szocializmus és kapitalizmus”, majd végtelen változatban az összes többi is, „reformkommunizmus” és „posztsztálinizmus”, majd „eurokommunizmus” és „szovjetkommunizmus”, „zöldek” és „multik”, egészen el a gender-kérdésig.

A jövőkutatás legnagyobb kérdésfeltevéseinek állandó módosulásai nemcsak Flechtheim, de az egész kommunista eredetű baloldali elit teljes fejlődési útvonalára a legmélyebben jellemzőek voltak.

Ezt nem volt könnyű kezdetben felismerni. Idővel azonban a baloldali elit fejlődési útvonala már jobban foglalkoztatott, mint a szűkebben jövőkutatási vonatkozások, amelyeknek legfontosabb elemei, a módszertaniak éppúgy, mint a szemléletiek, elsősorban persze mégis a világ egyöntetű jövőjére vonatkozó tartalmi utalások, óhatatlanul és elkerülhetetlenül visszavezettek és mindenkor vissza is fognak vezetni jövő és politika viszonyának közvetítésével a jelen, azaz a globalizáció világába.

A hatvanas években Flechtheim nagy reményeket fűzött a cseh reform­­folyamatokhoz. Fő jövőkutatási művei kitüntetett helyet adnak például Radovan Richta TTF-koncepcióinak, az ezzel való feltűnően teljes azonosulás már önmagában is újabb kutatási terepeket nyit meg.

A csehországi bevonulás (1968) hatása ugyancsak egyértelmű volt. 1970-ben Budapesten nagy jövőkutatási konferenciát rendeztek, amelyre kivételes jelentőségű vendégként meghívták őt is. Magyarország oldaláról a helyzet világos volt: magyar viszonyok között hatalmas lendülettel indították be a gazdasági mechanizmust, amelyhez a különböző tudományok is nagy reményeket fűztek, elsősorban természetesen a gazdaság és a társadalomalakítás közvetlen kérdéseivel foglalkozó tudományok. Megélénkült a kiadói és publikációs tevékenység, a nemzetközi együttműködések, Kiss Árpád tevékenységéből is láthattam az Unesco-együttműködések váratlan lendületét.

A gazdasági mechanizmusnak voltak hatalmas ellenzői, de a kezdeti lendületben még a jelentős támogatók voltak túlsúlyban. A szellemi nyitás első lépéseihez nagy lendülettel csatlakoztak a kortárs társadalomtudományok mai szemmel nézve például a Közgazdasági és Jogi Kiadó akkori tevékenysége szinte azt a kérdést veti fel, hogy annak gyors irányváltásában mennyi volt (még) a központi akarat s mennyi (már) a felszabadulás lendülete.

A mechanizmus lendületéből kibontakozó, egyszerre tudományos és ideológiai új frontvonalak hálózatát itt nem lehet felvázolni, ennek ideális esete a szociológia kezdeteinek teljes tudománytörténete (egy olyan igazgatóval, mint a Kádár által szakadatlanul a politikába visszainvitált ­Hegedűs András és egy olyan többezres sértett és privilegizált ideológus-réteggel, amely a szociológiát a szocializmus ellenségének, a nyugati világ átláthatatlan mesterkedésének tekintette).

Nyilvánvalóan ugyanebbe a hullámba illeszkedett az 1970-es jövőkutatási konferencia, mint ugyancsak nyilvánvalóan egyértelmű nyitás a mechanizmus már sebesen robogó korszakának egyre differenciálódó szükségleteinek nyomására.

Magyarország oldaláról tehát minden világos volt – csakhogy közben 1968-ban bevonultunk Csehszlovákiába, ami nyíltan ellentétes volt a gazdasági mechanizmus robogó vonatával. De hogy mikor jön az összeütközés és milyen lesz, előre senki sem láthatta. (Az ezt követő sajátos politikai „vénasszonyok nyara” az újkori magyar politikatörténet egyik legérdekesebb fejezete. Mások is lehettek úgy, mint akkor én: megyek a teniszpálya felé, és minden nyári délután arra gondolok, vajon mikor dördül meg az ég és csap le egy sistergő politikai villám.)

De Flechtheim oldaláról is világos volt minden.

A számára kiemelkedően fontos Prágai Tavasz elbukása után eljött Budapestre, hogy megnézze, mit lehet ebben a helyzetben kezdeni a létező szocializmussal a bevonulás után. Minden együtt volt tehát ahhoz, hogy Flechtheim megtermékenyítse a mechanizmus lendületében dübörgő magyar társadalomtudományt. Előadása a konferencia második napjának délelőttjére volt kitűzve. Amikor azonban a nagy létszámú szakmai közönség megjelent, egy tábla fogadta őket: „A jövőkutatási konferencia technikai okokból elmarad”. Flechtheimet ezek után még fogadta a bölcsészkari dékán és a szaktanszékvezető. A gesztus azonban nagyon is áttetsző volt: Flechtheim jövőkutatása ismeretlenségre ítéltetett a magyar szakmai körök számára. 1974-ben erre adott válaszként Tofler megírta Amerikában a mindenki által szorgalmasan kultikus műként kezelt Jövősokkot.

A váratlanul lefújt konferenciát érő atrocitás konkrét okai sokfélék lehettek, de egy irányba mutattak. Jöhettek az NDK felől, ahol tisztában voltak ugyan Flechtheim aktív kommunizmusával, de ez nem az ő kommunizmusuk volt. Jöhettek egy 1967-es Pravda-cikk gondos elolvasásából is, amelyben a „futurológiá”-t (mely terminust Flechtheim favorizálta), nagyvonalúan „csendes keresztes hadjárat”-nak nevezték (ez a szerző talán tényleg nem ismerte Flechtheim kommunizmusát). De jöhetett már a mechanizmussal szembeni magyar ellenállás kritikus akkumulációjából is.

Flechtheimnek tehát 1968-1970-ben meggyűlt a baja a létező szocializmussal, s ha akkori cseh szimpátiáit tekintjük, bizonyosan meggyűlt a baja korábban a sztálinizmussal is. Flechtheim nyugati forradalmi kommunizmusának és a létező kommunizmus elítélésének dilemmája önmagában teljesen természetes. A teljes forradalmi baloldal egész története egy hatalmas „búcsú”-szimfónia, búcsú az Istentől, aki nem volt az” („ein Gott, der keiner war”). Ehhez annyira hozzászoktam a baloldali eszmetörténetben, hogy előszeretettel dicsértem Lukácsot, aki viszont végig megmaradt az „ügy”-nél (amit, mint ezt Aachenben meg is tapasztalhattam, a nyugati diákság nagyon is elismert, sőt meg is hálált Lukácsnak).

Flechtheim azonban mégis szöget ütött a fejembe. Mégis, mindennek ellenére, miért van ez a jelenség? Olyan dolgot teszek most szóvá, ami, mint mindenki másnak, eddig nekem is megkérdőjelezhetetlen volt.

A hangsúlyozottan forradalmár értelmiségiek elszakadásáról van szó. Olyanokról, akik vállalták a terror korai formáit (1919-20-ban), akik harcoltak (Spanyolországban például, de sok más helyen is), akik emigrációba mentek, akik ott is megmaradtak kommunistának, s úgy is jöttek vissza 1945 után. Több csoportot ebben a jellemzésben össze kellett vonnom, hiszen egészen mások, akik már 1937-ben elszakadtak (mint József Attila, ismét csak egyetlen példa), ismét mások, akik mondjuk Hruscsov titkos beszéde után tették ezt.

A megkérdőjelezhetetlen, a triviális, a közhelyes magatartás mellett említek most néhány érvet, amellett, hogy miért volt szükségszerű ez az elszakadás.

Mindenekelőtt a sztálinizmus miatt, a nyomor és a szenvedés mértéke miatt. A sztálini rendszer nem volt a legjobb társadalom.

Mielőtt még az igazi dilemmákat megfogalmaznám, ki kell térnem arra a jelenségre is, amelyen ugyancsak nagyon sokat gondolkodtam. Ez a jelenség a nyugati baloldal és egyben a nyugati kommunizmus 1974-1975-ös összeomlása volt: megjelent a GULAG-szigetcsoport – összeomlott a kommunizmus. Ezt a változást mindeddig egy történeti véletlen és ragyogóan professzionalista nyugati propaganda egymást erősítő összhatásának gondoltam. És éppen ez volt az, amit nem értettem.

Valójában a kommunizmus nem 1937-ben, 1945-ben, 1949-ben, 1953-ban, 1956-ban vagy 1968-ban omlott össze, hanem 1975-ben. Ez a Flechtheim-típusú harcos forradalmár kommunistáknál különlegesen is érdekes. Ezért volt fontos nyom és jelenség, hogy a jövőkutatás egymást követő problémafelvetései mindvégig azt a Flechtheimet mutatják, akinek ökumenikus és egyetemes futurológiai célkitűzései egy életen keresztül magukon viselték a forradalmi kommunista lenyomatot. És ez volt az a Flechtheim, aki éppen 1976-ban fordult a kommunizmus ellen.

De ő is miért éppen 1976-77-ben? Ennek szinte semmi értelme nem volt. Nem sokat segít ezen az akkori Flechtheim érvelése: a kommunizmus pszeudovallás, van benne nomenklatúra, jellemzi az imperializmus, a németek németté, az oroszok orosszá tették, a Kelet-Nyugat szembenállás háborúval fenyeget.

De miért 1976-77-ben jön rá erre? Hruscsov titkos beszéde például 1955-ben hangzott el, ez előtt az időpont előtt akkor már több, mint húsz évvel. A kettéosztott Németország, a berlini blokád, az orosz hadsereg viselt dolgai ugyancsak megtehették a magukét. Azt sem szabad elhanyagolnunk, hogy 1945 után Nyugaton elsősorban a szociáldemokrácia jelenti a marxizmust, s nekik nagyon is van elszámolni valójuk mind a bolsevizmussal általában, mind Sztálin politikájával konkrétan (ld. a kiváló Kurt Schumachert).

A nyugati világ hatvanas évekbeli csillogó fejlődésében a forradalmi kommunisták úgy érezhették, ők már kiesnek az értelmiségi jó társadalomból – túl nagy lett a distancia a fogyasztás, a technológia, a médián keresztüli informálódás új világában. Ez lehet a lényeg. Az új antropológia.

Ekkor jön létre a számos forradalom-pótlék, először a szociáldemokrácia, utána a demokratikus szocializmus, majd az eurokommunizmus, a zöld környezetvédelem (Flechtheimnél még a jövőkutatással is összekapcsolva), majd mindezek után a forradalmak legnagyobbika, a gender. Még a neoliberalizmusnak is van forradalmi kommunista forrása.

No comment.

Ez természetesen végletes leegyszerűsítés. Figyelmen kívül hagy mindent, ami az akkor létező szocializmusban semmiképpen sem lehetett és nem is volt vonzó.

Az idős Flechtheim új antikommunizmusa 1977-ben mégis már társasági-pszichológiai hatásokra utal. Szégyellem leírni: a lét határozza meg a tudatot. Horkheimer bricsesznadrágban lovagol, hatalmas villában él.

Flechtheim esetében mindenképpen kombattáns kommunistáról van szó.

S most az igazi, a filozófiai kérdések. Ha az oroszok orosz, a németek német arculatot adtak a kommunizmusnak, a hollandok biztosan tulipánosat csináltak volna. Elég abszurdum konkrét társadalmaktól független kommunizmust elképzelni. A létező kommunizmus tele volt hibákkal, de számos közép-keleti országban minden más létező alternatíva is ugyanúgy tele lett volna hibákkal. A két világháború, a hatalmas válság plusz Hitler után hogyan lehetett ép ésszel ideális kommunizmust várni? Az imperializmuson külön is csodálkozom. Ugyanis akkor sem egyedül csak a kommunizmus szenvedett ettől a betegségtől.

Nem hiszem, hogy ez Flechtheimnél álnaívság, nem hiszem, hogy taktika. Ez a jó öreg Mannheim Károly-i ^** léthez kötöttség, a kommunizmussal szakító igazi kommunista a nap hőse. A nagy kérdés maga az évszám. Ezt Flechtheimnek, mint kombattáns forradalmárnak igazán tudnia kellett volna, hiszen nemcsak tanulta, de tanította is.

  ^* Ossip Kurt Flechtheim (1909. Nyikolajev, Oroszország-1998. Berlin) német jogász, politológus, egyetemi professzor, futurista és humanista. Neki köszönhető a „Futurológia” kifejezés. [vissza]

^** Mannheim Károly, Karl Mannheim (Budapest, 1893. március 27. – London, 1947. január 9.) szociológus, pedagógus, filozófus, a tudásszociológia egyik elindítója. [vissza]

vallomás

FÖLDEÁK IVÁN

Gondolatok egy könyvtárban

Valahányszor végigsétálok az emeleti kerengőn s tekintetemmel végigsimogatom a könyvespolcokat, házi könyvtáram töredékét, pillantást vetek az ott függő képre. Portré. A könyvek egykori gyűjtő tulajdonosa, apám van rajta.

Gábor Móricz festette. Élethű, finoman cizellált. Sötétbarna öltöny, nyakkendő. Apám proli létére – könyvkötőből lett író – soha zakó és nyakkendő nélkül nem ment el otthonról. Néz rám szelíd bölcsességgel, mint egy akadémikus.

Mint az Irodalmi Alap vezetője baráti kapcsolatba került a művészeti alap szakosztályainak vezetőivel, igazi nagyágyúkkal. A világhírű zongoristákat nevelő Kadosa Pállal, európai hírű festőkkel, kiknek képei aranyáron kelnek el a külföldi aukciókon. Nem játszott semmilyen hangszeren, talán operában sem volt élete során, legfeljebb állami ünnepségen. Rajzkészségéről nem volt alkalmam meggyőződni. Hogy értékelte-e a modern festészetet, azt rám hagyott képeiből nem tudom megítélni, Condrád Gyula, Nagy Balog János, Gross Arnold képei mindenesetre egyfajta értékítéletet tükröznek. Származásuk, műveltségük különbözősége ellenére a művészeti élet korifeusai jól megértették egymást. Egy dolgot, azonos ügyet szolgáltak. A kép ajándékba született.

Ő az a képen, az apám. És mégsem ő. Nekem jobban tetszik az a portréja, ami sajnos hányatott családi életem során elkallódott. Harcostársa, a munkásfestő Nolipa István Pál, erzsébeti íróközösségük, a Jozafát Társaság művész tagja festette valamikor a háború előtt. János – mert mi csak egy hívtuk apánkat – keserűen elszánt, borostás arccal ül, háta mögött rozsdásodó autóroncs. Kissé fauve-os kép, megvilágítja, honnan és miért jöttek, hogy megváltsák a magyar valóságot.

1997 őszén, néhány nappal halála előtt ott ült szűkre szabott kelenföldi tanácsi lakásának kis szobájában, nézett rám s szeméből őszinte kétségbeesés sütött. A megváltás úgy tűnt, nem jött össze.

– Nem állnak össze a mondatok – csak ennyit mondott nagy sóhajjal és áttértünk a családi dolgokra. Akkor már sejtettem, hogy baj van, a 87 esztendős testből búcsúzva távozik az élet.

Élete végéig megőrizte puritánságát. Műveinek fő témája is ez volt, ahogy nagyon velősen és tömören összegezte:

– Az izgatott, miért k…nak el az egykori proliból lett vezetők…

A mai új elitről a témában könyvtárnyit lehetne írni, de ezt már nem ő fogja megtenni. Igaz, ez ma már senkit nem érdekel, megszoktuk. Talán még nem törődtünk bele.

Szerencsére apám nem érte meg ezt a kort. Fogalmam sincs, mit szólt volna hozzá. A kilencvenes években még mindent beborított a rendszerváltás vonzó hímpora.

Mit hagyott rám?

Vagyont nem, az biztos. Talán kétszer, ha ültem személyi használatú gépkocsijában, a bakelit műszerfalas Pobedában, amit leadott – hány munkáskáder tette ezt meg? Ma már helikopteren röpködnek a rendszerváltó demokrácia vezetői.

Nem épített nyaralót sem. Pedig hamis kacsintással bíztatták a Balaton parti alkotóház dolgozói:

– Vegye meg a telket, János bácsi, a többit majd megoldjuk…

A tatarozásra szánt anyagból és svarcban végzett munkából nem lett nyaraló. Én később vettem egyet a soroksári Duna-ág partján – apám sohasem jött le oda.

De nem lett lakás sem örökségül. János élete végéig nem tudta, hogy spórolandó a lakbéren, akkor már felnőtté vált lányommal közösen megvettük kétszobás kelenföldi tanácsi lakását. Később apámat 7 évvel túl élő anyám, Vilma szintén kiköltözött a temetőbe a kis fészekből. Lányom, aki örökül kapta a kis lakást, szűknek tartotta, egy percig sem lakott benne. Csak a polcokat és a könyvtárát hoztuk el. És emlékét annak, ahogy ­János lent a parkban üldögélt a napsütésben s nézte a lakótelep életét. Vagy ahogy elővette szobája egyik falát teljesen beborító könyvespolcáról egyik írókollégája, Tamkó Sirató Károly kötetét és felolvasott vendégségbe hozzájuk leadott lányaimnak Pöpő papáról és a többiekről… Ma is emlékeznek a csengő-bongó versekre. Ahogy könnyeik nyelve még most is érzik szájukban a nagymama csirkeszárnyakból főzött, zöldséges ragulevesének kissé édeskés ízét. Együtt mentek el a nagyival a közeli közértbe, hogy megvegyék a néhány szárnyat s lelkesen nézték, ahogy Mami – ők is így hívták – mesterkedik a konyhában.

Két teljesen egyforma Sony tévé szolgálta ki Mamit és Jánost a nappali-hálószobában. A sors játéka folytán véletlenül a teljesen azonos csatorna választék ellenére az adók más-más számon voltak felhangolva a készülékeken. Életük végéig nem fogták fel, hogy a National Geographic Jánosnál a 15-ös, Maminál a 23-as csatornaszámon érhető el. Egyébként ízlésük az évtizedek során annyira egymáshoz csiszolódott, hogy többnyire ugyanazt a programot nézték – két külön készüléken és eltérő hangerővel.

Mami hétéves özvegyi magánya alatt bevallotta, hogy ha valami szívet-lelket felforgató dolgot látott a képernyőn, még mindig automatikusan odafordult temetőbe már rég kiköltözött élete párjához:

– János, látod?

S amikor pihenni vágyott, átment az üresen maradt dolgozószobába s olvasott. Gyakran emelte le férje könyveit. Emlékezett.

A pesterzsébeti családi házban a könyvtár volt gyerekkorom kedvenc búvóhelye. A földszinten, a dolgozószoba falát beborították a könyvek, s ha János nem volt otthon, oda vettem be magamat s kutakodtam a polcokon álló kincsek között. Volt rá bőven időm. János későn járt haza, a kulturális politika soha nem nyugvó tengerének viharaiban biztos kézzel vezette a rá bízott kis bárkát, az Irodalmi Alapot. Én meg a kertben álló olajfára felkapaszkodva lestem, mikor bandukol haza a 30-as villamos végállomásától. Hivatalában osztotta a pénzt, érzékelve az írói szakma nehézségeit, a honorárium mentes ínséget, s nem törődve előítéletekkel, nem ritkán megharcolva az írói lét anyagi nehézségeivel nem mindig törődő politika követeléseivel. Kiknek a dedikációival örököltem meg több ezer kötetes könyvtárát? Apám életében nem járt templomba, minket nem kereszteltek meg. Mégis talán a legszebb egyik istápoltjának, a mélyen vallásos Szentkuthy Miklósnak a dedikációja. Igen, akkor még volt szakmai tisztesség és zsiványbecsület.

Könyveinek köszönhetem népszerűségem magyar tanáraim körében. Általános iskolai tanárom, a neves földrajztudós fejét bölcsészetre adó testvére, amikor már belefáradt az erzsébeti proligyerekek okításába, kiültetett az első padra, hogy meséljem el legutóbbi olvasmányélményeimet. Lazíthattak csibész társaim.

A gimnáziumban egy véletlen elszólásom mentett meg a felelésektől. Alacsony növésű, irodalmi babérokra pályázó s a belé szerelmes gimnazista lányok által „Balambérnak” becézett magyar tanárunk egyszer lelkesen mesélte, hogyan jelent meg egyik esszéje – talán nem túl gazdag irodalmi pályafutásának egyetlen beérett gyümölcse egy rangosabb vidéki folyóiratban.

– Hja, az …ban jelent meg, amit … szerkeszt és Pestről kipaterált, rangos íróknak nyújt publikációs lehetőséget – jegyeztem meg a bennfentes nyugodt tapasztalatával és már soroltam is a kortársi magyar irodalom számomra evidenciaszerűen ismert, a hivatalos kultúrpolitika által kissé háttérbe szorított nagyjait. Attól kezdve nem kellett felelnem s dolgozataimban nagyítóval sem találtál piros bejegyzést. Utam a bölcsészkarig apám könyveivel és a hazai irodalomról esténként elejtett velős és tényszerű kijelentéseivel lett kikövezve.

Már a Parlamentben dolgoztam, amikor hordani kezdtem örökül rám hagyott ruhatára kincseit. Angol szövetből, méretre készült öltönyeit. Szerencsémre alkatunk azonos volt. Pontosabban ő már kora következtében fogyni kezdett. Üdítően hatottak öltönyei a tisztviselők csukaszürke rengetegében. Angolos lezserséggel varrták meg őket. Még főnökömnek is szemet ütöttek.

– Apám úgy tanította, ha begombolom a középső gombot, akkor az öklömnek be kell férnie az ing és a zakó közé – újságoltam lelkesen neki egy gyönge pillanatomban.

Rám nézett, majd szentenciámat követve próbálta begyömöszölni kinyújtott tenyerét zakója és enyhén domborodó pocakja közé. Nem ment.

– Lehet, hogy apád tévedett? – kérdezte reménykedve.

– Meglehet, hiszen csak egy könyvkötő volt…

Még vannak könyveim, amiket ő kötött be. Úgy csente a beléget haza, a félrenyomott íveket otthon kötötte könyvvé. Csodás kincseket szerzett így. Szabó Dezső Az elsodort faluját, a fajelmélettel kacérkodó és nálunk hosszú ideig ki nem adott Gobineau könyvét a reneszánszról. Apámra nem hatottak a mindig a kor szellemét szolgaian követő előítéletek. 1945 után nem hajította ki a Mein Kampfot. A pártközpont könyvtárából bekérették, mert sok káder azzal mutatta ki hűségét hitéhez, hogy a háború után kötelességszerűen megsemmisítette. Apám a rendszerváltás lázában nem hajította ki Lenint, sőt Sztálint sem. „Könyvet nem égetünk” – vallotta.

Utolsó mozgalmi megbízatását ő maga utasította el.

A magyar irodalom kissé túlsúlyos fenegyereke a szigligeti Alkotóházban hangoskodott. Szokásosan alpári módon elménckedett a forradalom vezetőjének halálában is közrejátszó szenvedélybetegségével és állítólagos származásával az általa lenézett vallási felekezethez. Nem éppen magas erkölcsiségre jellemző modora és durvasága miatt majdnem tettlegességre került sor közte és a viselkedését kifogásoló, szemmel láthatóan más súlycsoportba tartozó, számára „idegennek” tartott, sokat megélt idős írók között.

Az eset kapcsán az Írószövetségnek felsőbb utasításra törvényt kellett statuálnia. Fegyelmi bizottságot hívtak össze, melynek elnöke apám lett. Már az első nap után kissé indulatosan tért haza s tőle vacsora közben szokatlan őszinteséggel osztotta meg gondját és döntését.

– Nekilátok az ügy kivizsgálásának, a meghallgatásoknak. Látom, kik jelentkeznek be. A magyar irodalom korifeusai, Kossuth és egyéb díjas lovis barátai, derék kártyapartnerei. Szép számmal abból a hitközségből is, amelyet oly hangosan emlegetett – nem éppen elismerően. S mind egy szálig dicsérik, hogy milyen derék ember, s nyilván nem gondolta komolyan, amit mondott s tett.

Itt apám rövid szünetet tartott, a tányérjába mélyedt.

– Fogok én ítélkezni felette, kell ez nekem – csapta le a kanalat. – Felhívtam a pártközpontot, keressenek maguknak más balekot.

Könnyen találtak. És megszületett a döntés is, a népszerű drámaírót szilenciumra ítélték – itthon. Így viszont ingyen reklámot csináltak neki külföldön. Ezzel a „kampánnyal” és a kétes fellépése révén hírnévre szert tett, egyébként jól megírt és nálunk is sikeres darabjai után a hazai honorárium veszteségének többszörösét kaszálta, nem forintban. Méltó büntetésként.

Apám csendesen somolygott magában s békésen szívta hideg pipáját. Nyugdíjba vonulása után háziorvosa tanácsára megfogadta, hogy letesz a dohányzásról. Ennek köszönhetően még további huszonhét esztendővel ajándékozta meg a sors. Ekkor már csak hideg pipájával a szájában füstölgött.

GYÁRFÁS ENDRE

Versek az őstévében

Zöldfülűként botladoztam kábelek és kamerák között a Szabadság téri palotában. 1960-at írtunk.

Miután professzorom, Bóka László ajánlatára szerkesztő lettem a ­Magyar Televízió művészeti osztályán – igaz, csak addig, amíg Katkó István haza nem tér albániai tanulmányútjáról –, a főnök, Szűcs Andor próbára tett. Írjam meg egy irodalmi műsor forgatókönyvét.

Arra gondoltam: nem érdemes olyasmit írni, ami a rádióban is elhangozhatnék. Ez televízió! Látnivalót kell nyújtania.

„Toll és ecset”. Ezt a címet adtam fél órás műsoromnak. Olyan írók, költők műveiből szemelgetettem, akik rajzolni, festeni is tudtak. Goethe itáliai vázlatai, Puskin, Petőfi, Arany portréi, Kisfaludy Károly vihart ábrázoló képei kerültek a – természetesen fekete-fehér – képernyőre.

Megfelelhettem a vizsgán. Szűcs Andor ezek után nagyobb feladattal bízott meg: kérjek föl egy-egy nagy színészt, hogy a kamera előtt mondjon el egy verset.

Na, most aztán briliáns előadásban hallhatom kedvenc verseimet. Vörösmartytól A vén cigányt Básti Lajos fogja elszavalni.

Eleget teszek a felkérésnek, zengette meg legendás hangját a Nemzeti Színház Kossuth-díjas művésze. De én inkább, folytatta, a flamand Verhaeren költeményét szeretném elmondani. Címe: A szél.

Megértettem. A műsorokat akkoriban még nem tudtuk rögzíteni. Egyszeri adás, ismétlés nincs, olvasni nem szabad. Újat vagy olyat tanulni, ami már halványul a memóriában? Nem, a sokat foglalkoztatott művésznek nincs erre ideje.

Ladányi Ferenctől József Attilát hallgattam volna szívesen. Adyt hoznék, nézett rám a kitűnő színész. De csak valami rövidet.

Legalább tizenöt perc kellene, akadékoskodtam.

Elképzeltem, hogy Lukács Margit bársonyos altján milyen varázslatosan hangzik majd Petőfi verse, a Tündérálom.

A mesebeli hang azonban csak ennyit közölt: Édesem, az túlontúl hosszú. Van két kis Kosztolányim.

A stúdióban minden úgy történt, ahogy Thália papjai és papnői óhajtották. Ha az én szerepemet kell jellemeznem, csak annyit mondhatok: Füstbe ment terv.

BÉRES ATTILA

Történelem

A kíntornász visszanéz (Részlet)

Akkor októberben minden szürke volt. Szürkébb, mint általában, pedig amúgy is eléggé. Az utcák, az ég, a boltok, a naftalinból előkerült nagykabátok, szürke, szürke. Várakozás volt a levegőben, reménykeltő és baljós egyszerre. A házbeliek igyekeztek úgy beszélni, mint előző nap, előző héten, előző hónapokban. A házunkban megüresedett egy szoba. Lakásként tartották nyilván, de csak egy szoba volt, igaz, utcai ablakkal. Emberek jöttek megnézni, de Zsiga néni, a házmester nem nyitotta ki nekik az ajtót, akármilyen pecsétes papírokkal hadonásztak. Ne kérdezd, miért neveznek egy női házmestert Zsigának. Ez a Bókay utca 25. a nyolcadik kerületben, ahol az udvart sárga keramit borítja, és az emberek a Tanácsházát még mindig Elöljáróságnak hívják tíz évvel a nagy felszabadulásos rendszerváltozás után.

A fiatalság nem is észlelte ezt a szürkeséget, hiszen ebben nőtt fel. Fontos dolgokkal foglalta el magát. A tízéves is.

Már mindenkinek volt meztelen nője. A bátyám a Moravcsikkal egy délután húszat is előhívott a Moravcsikék elsötétített fürdőszobájában, mert nem bajlódtak filmmel, hanem papírnegatívról egy másolókeret segítségével gyártották az árut. Zsebtükör méretű naptár köré fényképezték a nőciket, olyan kicsik voltak, mint az előre az ötéves tervért bélyeg az iskolai spórkasszában. Azt mondták, minél kisebb, annál izgalmasabb. A legizgalmasabb az volna, ami olyan kicsi, hogy csak különleges mikroszkóp nagyítóval látható, de azt egy átlagos muki nem venné meg három forintért. Így is érezhetően telítődött a piac.

A Völgyesi Jancsi aztán teljesen letörte az üzletet. Volt egy nagy könyve, abban az ő meztelen nője annyira meztelen volt, hogy bőr se volt rajta. Hajtogatni lehetett az átlátszó lapokat: először ott állt vigyázzállásban, a mellén két piros gombfoci, aztán megnyúzva látszódott, az izmai piros kötegekben, akár a Szalai bácsi gurtnijai, amíg a segédek szét nem rúgták a munkabér miatt. Még aztán a belek meg a máj, szépen, disznótorosra színezve, legvégén meg a csontváz.

A Jancsi rájött, ha fordítva mutogatja, izgalmasabb. A csontvázzal kezdte, és csak újabb forintokért öltöztette belekbe, izmokba, idegekbe. Ezeket már kívülről tudtam, de sosem volt annyi pénzem, hogy a bőrt is rátegye, és lássam a melleket is. – Ha ellopod az öreg micisapkáját, bebőrözöm neked, ameddig csak akarod – szédített.

A Szalai asztalos sapkáját nem lehetett ellopni, mindig a fején volt. Még evés közben sem vette le, mert repesze volt, és a vas annyira kiállt a fejéből, hogy vonzotta volna a villámot.

– Mi lesz ez, dekoráció? – álltam a gyalupad mellé. A Szalai a fűrészporba köpött. Amikor ünnepségre készült a ház, a Takács úr, mint meghatalmazott házbizalmi mindig azt mondta: Szalai úr és Béres úr vállalja a dekorációt, ennyit a magánszektor megtehet a népi demokráciáért!

Apám meg a Szalai nézték egymást, mintha ketten kaptak volna egy közös fogast a Dagályfürdőben.

– Ez hülye ez a Takács! – rángatta magára apám este a bokáig érő hálóinget. – Talán a rossz cipőket lámpionozzam ki?

De most nem is készültünk ünnepre.

– Mi lesz ez, dekoráció? – kérdeztem hangosabban, mert még nem láttam olyat. Dekoráció, úgy hangzik, mint a demokrácia, csak nem tudom az értelmét egyiknek sem. Hallottam, hogy a Donpedrót kidekorálta két jampec a Gólya vendéglő csaposnője miatt. A lila monokli meg a forradások csak egy hét múlva tűntek el az arcáról. Hát ilyen bonyolult. Többet kell olvasnom.

A két asztalos segéd fütyülve öltözködött. Az egyik letörülte a fűrészport a tükörről, amiben én csak felhőket szoktam látni, és vizes fésűvel belőtte a haját séróra.

– Kredenc – nevetett. – Kredenc!

Kardnak való lécet néztem a ledobált hulladékfa között.

– Viszlát, főnök úr! Tisztelet!

– Semmi viszlát, végeztem magukkal!

– Össztánc van a Barossba, de holnap jövünk!

– Ne jöjjenek, akivel én egyszer végzek, annak vége! Ha most itt hagynak a szarban… – pörgött a satu, mint a propeller. – Ez már kész kizsákmányolás! Az adóm az égben!

– Várnak ránk a bigék, főnök úr, de holnap pillanatok alatt összevágjuk!

Kettesben maradtunk. Minden iparos ideges.

– Jampecok! Nekem a Thék Endre személyesen gratulált! Az én modellemet tanították az iparrajz-iskolán!

A Thék Endre most nem valami divatos – mondtam –, a Thék Endre utcát már át is nevezték Leonardo da Vincire.

Egy pillanatra megállt, levette a sapkát, megvakarta a fejét. Ágaskodtam, de nem látszott a kiálló repeszdarab.

– Az kicsoda? – kérdezte.

– Kicsoda kicsoda?

– Hát az a Leonard.

– Gömöri néni mondta, hogy spanyol kommunista, harcolt a polgárháborúban.

Hát mondjuk azt nem tudtam, mi az a polgárháború, de legyél csak jól értesült, és akkor önmaguktól megnyílnak előtted az emberek.

Fölvettem egy tőrnek való lécet.

– Az apám se tart már segédet.

– Az más, én asztalos vagyok, nem suszter!

A bátyám azt mondta, hogy a Völgyesi Jancsi meztelen nője nehézkes, mert bele van kötve a lexikonba, nem hordható zsebben, mint a naptárak. Akárhogy hajlongott a Szalai úr, mindig túl magasan volt a feje ahhoz, hogy lekaphassam a sapkáját. Közelebb léptem, lekapni, aztán uzsgyi!

– Feketén tetszik csinálni a kredencet? – kérdeztem, hogy lássa, mennyire értem a csíziót.

A feketén azt jelentette, hogy titokban csinált valamit, amiről nem szabad tudni senkinek. A Szalai úr feketén gyártott hokedlijairól tudott az egész ház meg még a szomszédos utca is, a fene érti.

Válaszolt, de mintha magának dohogna: – Ez csillag lesz a tanácsházára. Ötágú vöröscsillag. Két méter mestermunka. Azt mondta az a nyíman a lakásügyön, hogy megkapom érte a kis szobát a Topercelék mellett.

– Az jó hely – mondtam –, oda nem csap a villám.

Felkapott egy vésőt.

– Mármint, ha valakinek kiáll a repesz az ember fejéből. Mert jól a sarokban van – hátráltam. Ebből a sapkalopásból nem lesz ma már semmi.

Mindennap jöttek a proli kinézetűek megnézni, hogy üres-e a szoba a Topercelék mellett, és van-e rajta lakat meg pecsét. A kis szobán hatósági pecsét volt, meg a Zsiga néni házmesteri lakatja, amióta internáltak belőle egy ezredest. Rejtélyes figura volt. Senki nem tudta, hogy az illető „nép­­ellensége” régi ezredes, vagy a néphadseregbe frissen beférkőzött ellenséges kém, úgyis mint „felforgató elem”.

– Ezredes – legyintett apám –, ilyen lábbelivel… kubikusbakancs. Én láttam igazi ezredest a légón, nem ilyen mondvacsináltat! Az előtt vi­­gyázz­­ba állt még a Finkel különlegességi sportcipész is! Az a marha nagy ember! Aki a vállán vitte a pápát az eucharisztikus kongresszuson! És vigyázzba állt előtte!

Ez a pápa dolog nem stimmelt nekem, láttam a Safranekék Tolnai ­Világlapjában képeket arról a kongresszusról. Hát a pápát senki nem vitte a hátán, ott se volt.

Apám a konyhafüggöny mögül nézte a megüresedett szoba előtt ácsorgó prolikat. Ez nem olyan ház, hogy leálljunk velük diskurálni. De valahogy egyre többen voltak, és nemcsak kinézetűek. Úgy álldogáltak, mint aki buszra vár, meg néztek fölfelé, mintha madármegfigyelők lennének, valójában alattomosan tülekedtek, testtel nyomakodtak, mindegyik közelebb akart kerülni az ajtóhoz.

– Barátom, micsoda világ! Jobb emberek is vannak köztük! – közvetítette apám. Szenvedély volt benne, micsoda rádiószpíker lehetett volna. – A Csernyi doktor Budáról! Hogy van pofája!

Biztosan őt is kilakoltatták, mondta anyukám. Fel se nézett a lencseválogatásból. De apát bőszítette a régi emlék:

– Még mindig tartozik két pengőmmel!

– Ezen krenkolod magad? Hol van az már! A végén az utcán söpörték a millpengőket, az infláció mindent elvitt.

– De én kimegyek! Én megmondom neki! – tromfolt apám.

– Ne állj le velük – nézett föl anyám –, mire mész vele, felhúzod magad és csak megfájdul a fejed.

Mintha valaki azt mondaná a Szepesinek, hogy a Bozsik most ne íveljen át félpályára, és Puskás Öcsi ne törjön kapura. Apámat nem érdekelte a sport, kapkodta befelé a Karilokat, mert a látványtól megfájdult a feje.

– És a Vodonyecné mit keres itt?! Minden héten Ikka-csomagot kap az urától! A zsidó világszervezettől.

A bátyám felbukkant egy pillanatra az ajtó előtt. – Az a dzsoint – kiabált be –, az Ikka nem is zsidó – intett, hogy menjek ki, és már el is tűnt.

– Mindegy, mind egyformák – legyintett apám. – Csomagot kap, és a szobára bazírozik. Kakaóval akarta kifizetni a talpalást. Holland kakaó, mutogatta a dobozt. Hát megmondtam neki, vigye az urához, Amerikába, a nacsasszony! Még jó, hogy én nem állok le ezekkel, mert nekem első a család!

A holland kakaó szöget ütött a fejembe: létezhet, hogy az én apámnak vannak rossz döntései? Ritkán persze, mint amikor leugrott a mozgó vonatról egyenest a kalauzlány biztatására. Négy kapoccsal fogták össze a fejét, és lemaradt a disznóvágásról is. Szerintem ezt a kakaót visszautasítani legalább ugyanakkora baklövés volt.

A Szalai bácsinak nem volt családja, ő odament leállni velük.

– Mit akarnak! Nincs itt semmiféle szoba! Ez nem a vursli! – kiabálta, és rakta a kiskocsira a formátlan, enyvszagú, frissen gyalult fadarabokat.

– Ki vagyunk rendelve, kérem – mondta egy fényes hajú, hegedűtokkal a hóna alatt.

– Azt majd a házbizalmi eldönti! – jött ki Holló néni. – Cigányzene októberben, jobbat nem tud?

– Meg ne lássam, hogy itt izélnek a szobám körül! – tolta kifelé a kocsit a Szalai, de nem ijedtek meg tőle. Tudták, hogy repesze van. És hogy nem is az ő szobája, hanem a Tanácsé.

Szerettem a tarka sokadalmat, de apám nem engedett ki az udvarra:

– Menj a szobába, gyakorolni!

Sírt a hegedű a kezemben, mint Dankó Pistának. Vagy még jobban. Hat bés skálát gyakoroltam, az ablak alatt megtorpantak a népek és nem tudtak továbbmenni. Desz, gesz, ájsz, vertem az ütemet. Amikor a Bitterman Imi nagypapája benzinben mosta a fáslijait és egyberobbantotta a konyhát a fürdőszobával, én még akkor sem hagytam abba a gyakorlást. Szenvedély az élet.

– Hülye vagy? Mit csinálsz? – a bátyám kiráncigált az udvarra, nyakában bicikligumi lógott, a szája tele volt szeleptűvel. – Gyere, fogd a bringát!

Belsőt akart cserélni, de annyian mászkáltak a kapu alatt, hogy folyton köszönnie kellett, a szeleptűk meg szétgurultak a szájából.

– Kik ezek? – kérdeztem.

A vállát vonogatta:

– Fogd a gumit!

Nekem mindig azt a szemben lévő részt kell erősen lefognom a hegedűs kezemmel, ami a ráfeszítéskor mindenképpen kiugrik az abroncsból.

A prolik meg a jobb emberek is tömörültek tovább némán, amíg nem kezdett gyülekezni a hegedűs családja. Nekik tényleg ide lett megbeszélve. Családilag. A magasföldszint lépcsőjén kiteregették a rongyszőnyegeket, elemózsiát vettek elő, a gyerekek kergetőztek. Ez nem a Zugliget! - kiáltott rájuk Rózsi néni a csukott ajtó mögül, de nem sértődtek meg. Ettek, árulták a szőnyeget és kártyából jósoltak egy forintért, persze mindenkinek megjósolták, hogy hamarosan lakáshoz jut.

– Ezért én nem fizetek – mondta egy vasutassapkás –, ez már nekem fix, mert nekem megtekintésem van. – És elővett egy cetlit, megmutatni. A többiek nem nézték meg a céduláját, hanem a saját cédulájukat jól megszorították a zsebükben és még szorosabban az ajtóhoz tömörültek.

Tudtam, azé lesz a szoba, aki először tud beugrani, ha majd kinyílik az ajtó. Így van ez az orvosi rendelőben is, hiába osztanak számot. A halálos betegségektől elgyötört, legyöngült nyugdíjasok, mintha hallanák a nagy Kaszás, a halál jeges harangszavát, már órákkal a rendelés megkezdése előtt összegyűlnek a váróban, hogy legalább ne egyedül, hanem orvosi segédlettel múlhassanak ki ebből az árnyékvilágból. Apám meglátja a suszterműhely kirakatán keresztül a gyülekezést, és én is meghallom a magam harangszavát:

– Ugorj át, fiam, a Németh doktorhoz receptért. Karilt, Andaxint, meg azt a múltkori kis barna bogyót, az nagyon jó volt.

Amikor a Németh doktor átrobog a várón, a csoport átrendeződik, kérőn nyújtják karjukat, mint a Gömöri néni képes bibliájában a vakok, bénák és nyavalyatörősök Jézus Krisztus felé, csak a bibliában nincs odarajzolva kezükbe az SZTK-könyvecske. Mikorra pedig a nővérke kinyitja az ajtót, az üdvözülés kapujában csupa acélos tekintetű, a végső harcra kész, sistergő izmokkal test test ellen feszülő gladiátor áll. A gyengék, az elesettek, a gyerekek elpusztulnak kint a fertőtlenítőtől büdös váróban. Harc az élet.

De ezt a vasutassapkás a mi udvarunkon nem tudhatta, olyan sápatagon egészséges volt, mint aki soha nem járt orvosi rendelőben. Idegesen nézett kifelé, már a kapu előtt is álltak néhányan. Azok azt várták, hogy újra hegedüljek nekik. A lódenkabátos alig tudott tőlük bejönni.

– Itt van, kérem, kiadó szoba? – kérdezte. – Hol él az elvtárs? – rázták a fejüket sajnálkozva. – Szoba?! – és nézték a fekete aktatáskát. A lódenkabátos a háta mögé dugta a táskát, és sétálni kezdett az udvaron. Látszott a feje állásán, hogy az esőcsatornákat ellenőrzi.

– Gyere be, gyakorolni! – szólt anyám.

– Már gyakorolt! – kacsintott a bátyám, és a nyakamnál fogva odébb vitt. – Figyu! Elvegyülsz a tömegben, kettőért is adhatod. Ötven fillér a tied. A fiatal hapiknak. De le ne bukj nekem! – nyomott a markomba egy köteg naptárt. – Én majd az utcán, te az udvaron.

Vállára kapta a biciklit és bevitte a konyhába. Aztán nem jött ki. A szemetes mellett néztem a képeket. A nők sötétek, homályos az egész, még a hónapokat se lehetett kiolvasni a naptárból, ha mondjuk valaki pont arra kíváncsi. Lehet, hogy igaza van Donpedrónak, a női szépséggel sehogy se lehet betelni.

– Ez az a cím? – kérdezte egy svájcisapkás nő. Gyerekkocsit tolt, benne két bőrönd.

– Rossz címet kapott, kedves – mondta egy micisapkás –, már margarin sincs.

Nevettek, de a gyerekkocsis nem törődött velük.

Lassan összegyűlt a komplett cigányzenekar. Az asszonyok minden ajtón bekopogtak rongyért, hulladékért. Az Ilusnak jósolni is akartak, nem tudták, hogy tizenkét macskája van, körülbelül. A férfiak a nagybőgő tokján kártyáztak.

– Disznót bele! Renonc! – kiabáltak. Ezt már ismerem, nálunk is így szokott. Rózsi néni a meztelen lábujjai között kártyát dug át az albérlőnek, Feri bácsi pedig hirtelen lebukik az asztal alá, ahol én nézegetem a perspektívát, vagyis a lenti világot, és piros fejjel kiabál lentről, hogy megvan, megfogtam, renonc! Pedig az albérlő fogta meg.

– Bácsi, nyissa ki – kérleltem a bőgőst.

– Nem nyitja ki – súgta egy lány mellettem –, aranyból van a foga.

A lány nagyobb volt nálam. Intettem neki. Visszaintett. A pincelejáróban elővettem egy képet.

– Két forint.

Lement a lépcsőfordulóig, és a sötétben a nyakáig húzta a szoknyáját.

– Egyszer megfoghatod – mondta.

Megborzongtam a huzatban, aztán felmentem, és hunyorogva néztem Zsiga nénit. Egy köteg kulcsot rázott:

– Emberek, figyelem! Oszoljanak!

De a lány utánam jött. – Add ide – mondta.

– Mit?

– Hát a két forintot.

Kiszámoltam neki minden pénzem, mint akit megszuggeráltak. A mozira kapott egy ötvenet, és még a képet is elvitte. A lenti sötét lépcsőfordulóban ugyan nem láttam semmit, de azt hiszem, nem volt rajta bugyi.

Pidmaniczky bácsi a fejemre tette a kezét.

– Apád itthon van?

A bátyám az udvar túlsó végén integetett, hogy dolgozzak.

Egy overálos állt hozzám a legközelebb. Fiatal hapi volt.

Elővettem egy naptárt. Meg se nézte, csak zsebre vágta és ment tovább. Egy rövidnadrágosnak is mutattam a képeket.

– Az semmi – szívta meg az orrát –, nekem sperhaknim van.

Azért csak elvett kettőt, de nem fizetett, hanem megkérdezte, melyik itt az üres lakás.

A Topercelékére mutattam, mert annak két ajtaja volt, régen ott lakott a háziúr.

– Nem számít, elfoglalom – mondta. Jókor. A Topercel néni nem bírta tovább, hogy háziúri küszöbén cigányok tanyáznak, és megjelent az ajtóban, mint egy vénasszonnyá vált szabadságszobor. Magasra tartott kezében a béke jelképe olajág helyett bilit tartott.

– Ha nem takarodnak innen, ezt öntöm magukra!

Először macskás Ilus jelent meg az ajtajában, aztán a Harsányi néni, a Holló néni, Török néni, akinek a fia, úgy mondják, spanyolos volt, szóval harcolt a kommunisták oldalán a polgárháborúban, ezért minden évben kapott szenet. Aztán Marsika és Zsófika egyszerre léptek ki az udvarra, szóval minden konyhaajtó kinyílt, csak a mienk meg a lepecsételt ajtó nem nyílt ki.

– Nem bántottuk mi a nagyságos asszonyt – mondta a fényes hajú hegedűs mély hangon –, de nem is akarnánk bántani…

– Húzzák csak el a nótáját – visította a túloldalról macskás Ilus.

– Szerencséje, hogy én nem adom le magam! – kiabált vissza Topercel néni, és becsapta az ajtaját. Én meg bementem egy zsíroskenyérért.

– Mi van? – kérdezte a bátyám. – Mennyit adtál el?

Ingattam a fejem, hát valamennyit.

Pidmaniczky bácsi a recsegő cipőjében apámhoz hajolt:

– János, hát nem érted? Ez most a történelem szava!

– Én suszter voltam harmincnégyben, amikor kilakoltattak, suszter voltam negyvenötben, amikor az oroszok a fazekamba szartak, én suszter vagyok most is! – suttogta apám hangosan.

A bátyám egy ujjal felütötte az állam:

– Elfelejtettél rágni.

Kiültem a zsíros kenyérrel az ajtó elé, néztem a lakásra várókat, és hallgattam a konyhaasztalunknál zajló titkos beszélgetést. A Pidmaniczky bácsi mindig rá akarta venni apámat valami közös üzletre. Meghallgatták a szabadeurópán a híreket, aztán sugdolóztak, de mindenki tudta, hogy miről. Az ötletein sokat rágódtunk, néha elég hangosan. – Belemenjek, anya? – Kívül meg ott hallgatózott Holló néni, és bekiabált a csukott ajtón, hogy Béres úr, ez bepalizza magát, az uram krombikabátját is elszabta!

Pidmaniczky bácsi kitartó volt, de anyukám bölcsessége ellensúlyozta az ostromot.

Végül nem lett közös telkük Gödön, se közös „úri szabó és cipész” üzletük a Práter utcában. Mért mindig én járjak rosszul, tette fel a kérdést apám hajnalonta. Ez azt akarja, hogy még a címfestőt is közösen fizessük. Átírni a portálomat, meg hogy mi legyen elől, nagyobb betűkkel, a cipész vagy az úri szabó? Akkor mért nem úri cipész is? Cipészet! Cipőművészet! Közben nincsenek is urak, csak elvtársak. Elvtársi úr szabó és cipész? Továbbá a Pidmaniczky név több mint a duplája a Béresnek, mégis egyformán fizessünk? Ne menj bele, mondta anyám, és ne menjen bele, kiabálta Holló néni amikor kora reggel ajtónk elé rakta kis piros fazékban a Jereván mulatóból hazacsempészett maradék fagylaltot: a csokoládé, vanília, puncs összeolvadt különleges keverékét. A Jerevánban egész éjjel sikkasztók, kasszafúrók, stricik, álruhás ávósok meg holtrészeg orosz katonák után takarított, ami által sokat tudott az életről, és amikor meghalt, tizenkét aranygyűrűt meg vagy húsz karórát találtak a hagyatékában.

– Ez most más, bemondta a rádió – mondta Pidmaniczky bácsi, és apám azt felelte, hogy le van szarva a rádió, az nem fizeti ki az adóhátralékomat, a rádió kosztpénzt se ad!

– Maradi vagy, János, egyszer még megbánod. Most a jövőről van szó - mondta sértődötten a Pidmaniczky bácsi, és csak úgy magának recsegtette a cipőjét egy kicsit.

Régen volt ilyen pezsgő élet az udvarunkon.

– El se jössz, megnézni a tüntetést? – kérdezte a Pidmaniczky bácsi, de apám azt mondta:

– Tüntetés? A népi demokráciában nincs tüntetés! Csak vigyázz, nehogy lecsukjanak rémhírterjesztésért, mint a Kovalikot.

– János, nem érted az idők szavát. Az egyetemisták kezdték! Tömeg volt a Petőfi-szobornál. Színész is szavalt! Nem érzed a változás szelét!?

– Én másfajta szelet érzek. Bűzleni fog. Én tüntettem egyszer, harmincegyben tévedésből véletlenül belekeveredtem valami felvonulásba, kaptam is a kardlappal, lóhátról ütötték a fájós vállam, nincs az a gyógyfürdő, ami meggyógyítana. Te csak menj, Feri, majd én itthon tüntetek.

Épp végeztem a zsíros kenyérrel, amikor befutott a Szalai asztalos, fütyülve, mint a hegyivasút. De a Szalai nem csak a kanyarban fütyült, hanem minden lépésnél, mert asztmája is volt. A kiskocsin rajta volt az összes deszka, úgy látszik, hirtelen nem lett időszerű az ötágú csillag a ­Tanácsháza homlokzatán.

Hátravonszolta a műhelyéig, és ott a földre dobálta a príma faanyagot.

– Lehet tüzelni, kérem! Mit ér az iparosbecsület! Elfogyott a piros festék! Várjátok csak a szobát! Megkapjátok, mint én! – Az udvar végéből kiabált előre a lakásra váróknak. Recsegve törtek a lécek, nem mertem közelebb menni hozzá. Az utolsó deszka is a földre hullott. Szalai az égnek emelte a karjait, és azt kiáltotta:

– Nem aktuális! – azzal bement a műhelyébe, még csak villanyt se gyújtott. A lakásra várók egy kupacban álltak. A Török néni teát vitt ki nekik, a Holló néni zsíros kenyeret osztott a gyerekeknek.

Egy idegen viharkabátos futott be a kapun, és lihegve azt kiabálta, hogy EMBEREK! EMBEREK! LÖVIK A RÁDIÓT! FORRADALOM! FORRADALOM!

De tudták, hogy ez csak trükk, mert ő akar beköltözni, de minket nem ver át, és az üres szoba ajtajából nem mozdult senki.

fókusz

KICSI SÁNDOR ANDRÁS

Újházi a gasztronómiában

Újházi Ede (1844–1915) kora kiemelkedő színésze, jellemkomikus, a realista színjátszás egyik úttörője volt. (Egyes forrásokban Ujházi, Újházy néven szerepel.) 1870-től volt a Nemzeti Színház tagja, 1888-ban az Operaház játékmestere is lett. Alakjához több anekdota fűződik (Békés 1962: 103–115). Újházit kortársai Mesternek titulálták, s neki magának szavajárása, kedvelt megszólítása volt a „marha”.

Az Újházi-leves avagy Újházi-tyúkleves róla elnevezett, de legfeljebb részben általa kreált étel. Csirkehúsból (a legigazibb vén kakasból) készül, sok, nagyon finomra metélt tésztával, és a leveszöldségeken kívül gombával, zöldborsóval, kelvirággal, spárgával (a gasztronómia műnyelvén: csirággal) tálalva. A Krúdy Gyula (1983: 518–523) és Nagy Endre által többször is megírt eredetlegenda szerint Újházi a Wampetits (a későbbi Gundel) Vendéglő (Bp. XIV. Állatkerti út, ma Gundel Károly út 2.) séfjével együtt alakította ki (Békés 1962: 108, Kunszery 1973, Halász 1980: 424, Gundel 1984: 21–22, Szakál 1990: 145–8, Halász & Láng 1993: 19, Draveczky 1999: 65–68, Cserna-Szabó & Darida 2007: 102–7), s a Nemzeti Színházzal szomszédos Pannónia Szállóban (Bp. VII. Rákóczi út 5.) is gyakran fogyasztotta. A Nemzeti Színház ugyanis előbb a Kerepesi (ma Rákóczi) út és Múzeum körút sarkán (1837–1908), majd a Nagykörút és a Rákóczi út sarkán, a mai Blaha Lujza téren (1908–1964) működött. Anekdota témája volt, hogy a Mester mennyit fogyasztotta és mennyire unta az Újházi-levest (Békés 1962: 108).

A Mesternek titulált Újházi szerepelt a 20. század elején, majd az 1930-as években is Gottschlig Ágoston likőrkülönlegesség-gyárának, majd cégutódjának hirdetőplakátján, kezében pohárkával, előtte a Gottschlig-rum jellegzetes üvegével, ezzel a felirattal:

Marha, mondja a Mester,
Miért nem iszol Gottschlig-rumot?

más változatban:

Marha, mondja a Mester,
Igyál Gottschlig-rumot!

(Békés 1962: 103, Békés 1977, 2: 975, Szilágyi 1986: 49–50, Halász & Láng 1993: 19).

„Nem tudjuk kinyomozni, milyen volt az irodalomban említett Újházi-­fröccs, a Krúdy-fröccs viszont 9 dl bor és 1 dl szóda összetételű, utóbbi azért – úgymond – »hogy megnevettesse a bort«” (Gundel & Harmath 1982: 322–3; nem ismerte az Újházi-fröccs összetételét Békés István sem, 1962: 108). Újabban magabiztosan szokás kijelenteni, hogy az Újházi-­fröccs esetében a bort szóda helyett kovászos uborka levével öntik fel (például Cserna-Szabó & Darida 2007: 105, hasonlóan Schweighardt 2009: 225).

Zolnay Vilmos és Gedényi Mihály gyűjtése szerint a Gellért fürdő, pontosabban ennek hullámfürdője elnevezése a XX. század első felében a budapesti „fattyúnyelvben” Újházi-leves volt, mégpedig azokban az időkben, amikor már a nép birtokba vette ezt a fürdőt. Az elnevezést az indokolja, hogy ebben a „lében” is sok tyúk, azaz ‘(ledér) nő’ úszkált (Zolnay & Gedényi 1996: 48, 50).

FELHASZNÁLT IRODALOM

Békés István: Új magyar anekdotakincs. A századfordulótól a felszabadulásig. Bp.: Gondolat 1962.

Békés István: Napjaink szállóigéi 1–2. Bp.: Gondolat 1977.

Cserna-Szabó András & Darida Benedek: Jaj a legyőzöttnek, avagy süssünk-főzzünk másnaposan. Pécs: Alexandra 2007.

Draveczky Balázs (= Balázs mester): Történetek terített asztalokról és környékükről. Bp.: Pallas Stúdió 1999.

Gundel Imre & Harmath Judit: A vendéglátás emlékei. Bp.: Közgazdasági és Jogi l979, 1982.

Gundel Károly: Kis magyar szakácskönyv. Átdolgozták fiai Gundel Ferenc és Gundel Imre. Bp.: Corvina 1984.

Halász Zoltán: Gasztronómiai kalandozások Európában. Bp.: Panoráma 1980.

Halász Zoltán & Láng György: Gundel 1984–1994. Bp.: Helikon 1993.

Krúdy Gyula: Álmoskönyv. Tenyérjóslások könyve. Bp.: Szépirodalmi 1983.

Kunszery Gyula: „Újházy-tyúkleves” In: Grétsy László, szerk.: Anyanyelvi kaleidoszkóp. Bp.: Gondolat 1973: 47.

Schweighardt Zsanett: „Bormondások; fröccs-szótár” In: Az anyanyelv az életemben. Egy pályázat legjobb darabjai. Bp.: Anyanyelvápolók Szövetsége, Tinta 2009: 223–6.

Szakál László: Híres emberek híres receptjei. Bp.: Zrínyi Nyomda 1990.

Szilágyi István: Régi boltok krónikája. A pest-budai kereskedelem történetéből. Bp.: Közgazdasági és Jogi 1986.

Zolnay Vilmos & Gedényi Mihály: A régi Budapest a fattyúnyelvben. Bp.: Fekete Sas 1996.

olvasólámpa

Ketten egy kötetről

BISTEY ANDRÁS

Élni vagy halni könnyebb?

Fövényi Sándor: Fehér árnyék

Sok minden elmondható Fövényi Sándor verseskötetéről, azzal kezdem, ami az első pillatásra szembetűnik az olvasónak. A költő lényegében nem szerkesztette meg a könyvét, a versek ábécé sorrendben követik egymást, nincsenek ciklusok, noha a terjedelem (188 oldal) ezt nem csak lehetővé, de szükségessé is tenné. A költemények ugyanis ciklusokba rendezés esetén egymás hatását erősíthetik, ugyanúgy, mint egy jól rendezett kiállítás képei vagy szobrai. Ez persze csak egy, és nem is a legfontosabb, adalék a kötet megítéléséhez. Szintén a szerkesztés hiányosságának tekinthető, hogy eltérő címmel több vers is szó szerint egyező szöveggel szerepel a kötetben.

Fövényi Sándor költészetére a kötet tanúsága szerint érdekes kettősség jellemző. Vannak kitűnő versei és vannak megkapó szakaszai, sorai, kifejezései olyan versekben, amelyeket a maguk egészében nem lehet igazán sikerülteknek tekinteni.

Az Ahol én lakom annak lehet a példája, hogy Fövényi Sándor költő a szó legjobb értelmében, ezt néhány szakasz is bizonyítani tudja:

…
Ahol én lakom,
borostyán fut a tűzfalon,
rövid a nyár, és oly hosszú a tél,
itt, valahol a semmi peremén.
…
Ahol én lakom,
szeretlek Erzsi a vakolaton,
kopott krétaszívben Te meg én,
itt valahol, a semmi peremén.

De idézhetem bizonyítékul a Jó lett volna című vers egyik szakaszát is:

…
Jó lett volna olyan helyre születni,
hol apu józan, anyu ingeket vasal
nincsen borszag és a forró platnin
a nagyi almahéjakat aszal.

A Tudod kedves a népdalok hangján szólal meg, tiszta derűje, frissessége kitűnik a borús, sőt komor versek közül.

Tudod kedves, azt kívánom,
öleljen át legszebb álmom,
öleljen, de ne szorítson
két kezemként boldogítson.

Tudod kedves, azt kívánom
virág legyek a szoknyádon,
hogy billegjek jobbra-balra,
ha a szél is úgy akarja.
…

Máshol, kevésbé megragadó versekben egyszerre felfénylik egy-egy kitűnő szakasz. Erre lehet példa a Meghaltam: „meghaltam, mert ráértem éppen/ és semmi más dolgom nem akadt, / de nem volt több hely az égben, / maradt a játszótéri ócska pad.”

Fövényi Sándor gyakran idéz a maga módján más költőket. A maga módján, mert nincs szó utánérzésről, inkább a hanggal, vagy egy-egy jellegzetes szószerkezettel utal a kiválasztott költőre, például Petőfire „Még nyílnak a kertben a hóvirágok, / és zöldell a fű a házunk előtt” (Január végén), Adyra „Végigmentem a Szent Mihály útján, / épp’ keresztül oson rajta az Ősz, / még nem volt est csak késő délután, / mely köddé kente a kanálisgőzt.” (Pest, Párizs meg én), Tóth Árpádra „Az égen még mélyfekete kéreg, / parazsat taposó első villamos, / tekergő hasában szeplőfények, / és légyszaros lámpák döngicsélnek, / ébresztgetve néhány másnapos melóst.” (Nagykörúti hajnal). József Attila hangját több versben is felidézi. A város peremén inkább csak a címével utal József Attilára, az Anyám már inkább józsefattilás vers: „…nekem mindennap van Anyám, / örök, akár a fájdalom/”.

Éppen azért, mert sok jó vers van a kötetben, sajnálatos, hogy bekerültek kevésbé sikerültek is. Olykor a költő fölöslegesen használ töltelékszavakat (szinte, talán), vagy például a „nagy tengerként hullámzott a tarló” (A világ ablakában) sorban a „nagy” szót fölöslegesnek érzem, hiszen a magyar nyelvhasználatban a „tenger” szóban már benne van a „nagyság”.

Nem szerencsés, hogy túl gyakran használ páros rímeket és asszonáncokat, ez különösen egymást követő versek sorában a monotónia érzetét kelti. Üdítően hat, ha több ilyen költemény után felbukkan egy-egy keresztrímes vagy más rímképletű vers.

A kötet véleményem szerint legjobb verse a Síneken mentes a fönt soroltaktól.

Egy ember
a síneken fekszik.

Arcán a hó
könnyé melegszik.

Néha még moccan,
üveg koccan fogán.

Az utolsó szó jogán
részegen motyog.

Csak a vas hallja alatta.
Már ő is zokog.

Itt nincsenek fölösleges szavak, a vastömörségű szövegben minden a helyén van ahhoz, hogy kitűnő költemény szülessen.

Fövényi Sándor ilyen, és ehhez hasonló verseiből kitűnő kötetet lehetett volna összeállítani, közhelyesen szólva: kevesebb több lett volna. Nagyobb műgonddal, szigorúbb szerkesztéssel és válogatással, változatosabb formai eszközökkel dolgozva a költő még sok jó kötettel örvendeztetheti olvasóit. Benne van egy jelentős költészet lehetősége, hiszen ami eddig megvalósult belőle, már az is többet mutat egyszerű lehetőségnél.

JÓNA DÁVID

A Fövényi

Fövényi Sándor tulajdonképpen szórakoztató riportalany, olyan, mint a finnek kiváló Forma-1-es pilótája Kimi Räikkönen, szűkszavúsága, egyszerűsége már-már szórakoztató. A Fehér árnyék szigetbecsei kötetbemutatóján a neki feltett kérdésekre adott válaszaiból az látszott, hogy bár jólesik neki a sokak érdeklődése, de az ünnep-mivolttal nem nagyon tud mit kezdeni. Nem akar más lenni, mint ami. Nem akar, talán nem is tud, de ez az önazonosság adja a szerethetőségét is. Nem különösebben érdekli a világ, sem a politika, sem a gazdasági célfüggvények, sem a blikkes sokkolás napi adagja. A horgászat és a líra határozza meg leglényegét, amellyel harcol, küzd a múltja, a betegsége és a lelki magányossága ellen. Verseinek 90%-ában önéletrajzi ihletettségű, a tematika jellemzően a fájdalom, a szenvedés, a halál motívumai köré épülnek. Nem ezért, hanem ennek ellenére ajánlom a kötetet, hiszen a megformálás zsenialitása, különleges képisége, átélhetősége, szerethetősége kiemeli a honi kínálatból. Nincs máz, nincs szépelgés, nincs barokkos körmondat, de nincs abszurditás, avantgárd érthetetlenség, nehezen követhető formakultúra, nincs öncélúság, csak minőségi, sallangmentes önvallomás, érzésközpontú látványteremtés. Szigetbecse joggal lehet büszke: költőt, igaz költőt rejt a Csepel-sziget déli részén lévő település.

Ami eldőlt, sok egyéb mellett, hogy Fövényi nem lesz a harcsák védőszentje, de a józsefattilai hagyományokra építő költő életútjának versei olyanok, amelyeket az irodalom-oktatásnak is figyelembe kell vennie, ha az ezredforduló irodalmát mutatja. A Fehér árnyék kötet hátsóborítóján említettem, hogy Fövényi olyan, mint egy coyote, mint egy prérifarkas. Most is úgy gondolom, hogy ez a lényegi vonása. Figyeljék csak a kiragadott verscímeket: Folyóparton ülve – Csóró poéta fohásza az Úrhoz – Cserbenhagyásos öngázolás – Elfáradtam – Vakvágányon – Fáj nagyon – Mi vár ott fenn? – Úgyis mindegy – Végállomás blues – Tetovált mennyország. Az ív tiszta, „sose volt jövőm, csak dacos múltam” – írja erről Fövényi. Ehhez a magányos, kóborló, csavargó lélekhez jól mennek a versek, az ilyen versek, amelyek tele vannak színes-szagos életgazdagsággal, gyarló valószerűségekkel. Ebben a reménytelen elesettségben és az eltaszítottság sötétített emlékképein túl a férfias kézszorítás, a cinkos mosoly. Nincs lázadás, nincs megadás, csak dacos szembenézés. És hogy ez hogy néz ki a lírában, ahhoz a kötetet kell kézbe venni, elolvasni, esetleg újra elolvasni. Élmény lesz.

FÖVÉNYI SÁNDOR

Akkor is, ha nincs

fekszem az ágyon, agyonnyom a plafon,
mellkasom a szív szaggatja,
ha ez élet, akkor abbahagyom,
peregnek a percek, múlnak az órák,
az elmúlás tart főpróbát,
nyár nélkül jött az ősz, eső szemez.

hallgatom, ahogy neszez a bádogon,
ez a ház az otthonom, akkor is, ha nincs,
kútja rég’ kiapadt, félszáraz mandulafák,
álmomban apám metszőollója tavaszt csattog,
újra gyerek vagyok, halomba hordom a gallyakat,
néhány sebén könny fakad, tudom, helyettem sírnak.

hiányzol, apa, a zsebedbe ragadt selyemcukorkák
dohánytörmelékkel keveredett meglepetése,
a falusi kocsmák nyomorult zsivaja,
hol felejteni akartál, tán’ anyám szemét,
pedig csak nézned kellett volna az enyém,
velünk volt, akkor is, ha nincs.

valaki szerint a mama a legtávolabbi rokonom,
még nem értettem a cinikus röhögést,
csak jöttek a nyú jorki képeslapok,
de a szavak sósak lettek az óceántól,
és anyák napján csak álltam a virággal
az óvodában, te azt mondtad, neki add, akkor is, ha nincs.

JÓNA DÁVID

Akkor is, ha van

             Fövényi Sándor Akkor is, ha nincs című versére

A plafont sokat nézted, így lett présed a fala,
az ősz, mint elmúlás, és a fagyott valóságú tél
lett a kormos lelked két legszebb évszaka.

A nincsek sorának a semmiségek állják útját,
s mint riadt egér keresed a hátsó udvaron
az eldobott kályhacsövek alagútját,

mert menekülőre fogod, ez neked az út,
egyszerre vagy az elszáradt mandulafa,
s egy kiszáradt kút.

A rozsdás bádog, rajta az eső kopogtat,
a tavaszt csak egy metszőolló idézi,
ahogy apád levágott gallyakat ropogtat,
homlokára feltolt szemüveggel a rügyeket nézi.

Barátom vagy, ki tudja miért, hisz sorsunkban nincs közös,
egyszerre látlak József Attilának, meg valaki másnak,
hihetetlen vagy, ahogy felbugyog Benned az ösztönös,
és ahogy rácsodálkozol Te is másnap.

Penge a vállon, nem magyarázom, hogy élted vált bűnjellé,
s míg átbukdácsoltál ezer cinikusságon,
fájdalmak odakuporodtak a mindenség geometriája mellé,
s lettél egy vádló vérfolt a hazugságokon.

Egy csónakban ülünk mégis, barátom is így lettél,
pedig a kesernyés kocsmaszagot is csak általad ismerem,
Úgy látom, hogy a végzetedbe belekényelmesedtél,
igaz, nem tudnálak elképzelni bon-bont venni a mariahilferen.

Zseni vagy baszki, és dolgod van, velem, velünk, nekünk,
ezért kérlek, hogy ne feledd szavam:
Verseink miatt mi már nem veszíthetünk!
Ha nincs Isten az égben. De akkor is, ha van.

A Fehér árnyék című kötet utószava

Barátságunk a párhuzamos univerzumok egyikében köttetett, kézfogásunk talán túlmutat önmagán. Kevés olyan kortárs alkotó van, akinek ilyen erős a kifejezőereje, aki ennyire markáns, és ennyire sallangmentesen valódi. Akinek az írását mindig érdemes várni, mert vérzik benne az ősz. Nem alibizik, nem színez, nem játszik szerepeket, nem akar megfelelni, és néha bizony az asztalra csap: nem óvatos, felszakad bőre, mély és szenvedélyes. Fekete tükör az övé, fájdalommal és keserűséggel átitatott, kegyetlen madmax-világ, ami mintha azért lenne, hogy éjjelente kiszorítsa, kipréselje belőle azokat a képeket, sorokat, melyek aztán ércnél maradandóbb vers-mementók lesznek.

Fövényi Sándor egy coyote, egy magányos prérifarkas, avagy egy morcos és borostás árnyékember, egy kapualjban felejtett csavargó-lelkű senki. Tele valódi harccal, valódi sebbekkel, ahogy írja gyermekkorának „minden perce fájt”. Olyan, aki a mélyben kotorászik, a múltjával, a sorsával, és a halállal pofozkodik. Csendes szomorúság az övé, nem panaszkodik, nem perel, nem az igazát keresi, helyenként durván, és főleg érzékletesen, filmszerűen írja le, amit leír, ilyenkor ott vagyunk, amikor a borosüveget földhöz vágja. A másnapos gyomor a fülledt esti párában kóvályog, ilyenkor mindenhol lakik kicsit, s a költő zsenialitása ez. ahogy érzékletesen megírja a pillanatok blues-os magányát, ahogy a „korhadt kertkapu jajdul sarokvasán”, ahogy fel-fel villan „az égőben az izzószál”.

Sokáig azt gondoltam, hogy egy józsefattilai tehetség, mert az, de ma már azt is gondolom, hogy amit letett az asztalra, az elsősorban fövényisándoros, azaz egy olyan költői világot teremtett, amely nem tanulható, amelyet az élet hitelesített, mert ugye „pokolra kell annak menni / ott kell annak megtanulni” és ez fickó a pokolra ment, onnan írja anzix-ait, minden soráért megszenvedett. Ő az egyik legjobb, akivel találkoztam, és higgyék el, háromévtizedes szerkesztői múlttal van merítésem. Nem sztár-alkat, nem kompatibilis szerző, így a kurzusok nem emelik a magasba, de aki érezni akar, és valódi és minőségi irodalmi élményt akar, annak ez a kötet remek választás. (Azért még az utókorban bízhatunk.) (Fövényi Sándor: Fehér árnyék, Kalamáris Kiadó 2021)

JAHODA SÁNDOR

Gordonkaszvit szavakra

Aknay Tibornak új kötete jelent meg idén, mégpedig ismét egy verseskötet, Emlékidő címmel, melyet a Hungarovox Kiadó adott közre.

Nem tűnik ún. „válogatáskötetnek” ez a – habár vaskos – könyv. Inkább egyfajta összegzésnek hat. Nem véletlen az Emlékidő – cím. A ’44-ben született költő mintegy lepárolta-megérlelte a hosszú évek során keletkezett tapasztalatait, gondolatait, érzéseit. Mintha egy gordonkát hallanánk a versek olvasása közben: egy idősödő, érett költő mélyhangú, áradó gondolatait – az időről, az életről, az életéről. „Lehet, hogy ideje volna feltennünk / az igazán fontos kérdéseket.” (29.) – írja Aknay. De valójában mintha azt sugallná: Biztos, „hogy ideje volna feltennünk” ezeket a kérdéseket; nem várhatunk.

Ködöböcz Gábor írja a kötet előszavában: „Aknay Tibor legszebb lelki energiákból születő verseskönyvének magával ragadó mágiája, a szellemi-lelki járatokat tisztító terápiás hatása és megtartó ereje van.” (5.) Kétségtelen, hogy Aknay azon művészek közül való, akik nem csak éreznek, de gondolkodnak is. Sőt, gondolkodtat és éreztet.

Mindezt pedig többnyire kisebb terjedelmű, rímes-kötött, mondhatni (lét)helyzetdalokban énekelte meg, illetve tudja elérni. Tele van komolysággal a kötet, de lazításképpen találhatók azért könnyedebb darabok is, és jónéhány szabadvers is elfért az Emlékidő-ben.

Idézek most egy példát a pár bekezdéssel föntebbi „kérdésfeltevéses” gondolatot demonstrálva, mikor: „Már nincsenek szavak, / se tárgyak, egyszerűen csak vagyok, / mint mikroszkóp alatt/ feltárulkozó rejtély, / és belefeledkezem/ a helyes kérdésfeltevés/ gyönyörűségébe.” (20.) Az érdekes az, hogy pusztán magukról a kérdésekről van szó, azaz, hogy – a kérdésfeltevésekről. És nem következik ebből az, hogy a válaszok is megérkezhetnek. Ahogy Rilke fogalmazott úgy, nagyon szépen: Ahol a bölcs a talány megoldására törekszik, ott a művésznek jóval nagyobb feladata, vagy mondjuk, több joga van. A művész joga a talány szeretete. Ez minden művészet: a rejtélyt elborító szeretet – és ez minden műalkotás: rejtély, szeretettel körülvett, feldíszített, elárasztott talány.

De, mint már említettük: Aknay Tibor gondolkodó költő, filozofikus művész. Mint írja: „Hagyom, bármi történjék: / az Egész részese lettem. (11.) Ő a többirányú tevékenység lelkes és aktív híve. Nemcsak a lírában, hanem a prózában is képes kiemelkedőt alkotni. (Gondoljunk csak a 2017-ben megjelent Festőangyal című novelláskötetére.) Nem is beszélve fotográfusi munkásságáról. És ezek akár fuzionálhatnak is: „Most az égbe villám vakít, / Isten fényképez valakit.” (164.)

És hát, költőként is sokoldalú. Mert sok-sok alkotó van, akik, miután sikerült egyedi-egyéni stílust kialakítaniuk, szinte csak másolják – magukat. Olyan könnyen megy nekik, mintegy zsigerből, hogy ez kegyetlenül megvisel(het)i őket. Érthető, hiszen főleg az a gond, hogy a közönség nem veszi észre a „sémát”. Szóval, megújulni kegyetlen küzdelem; nagyon nehéz. Goethe erről így ír: Folyton mutálok és pubertálok. – utólag igazolhatjuk a nagy németnek ezt a kijelentését. Aki egyébiránt 83 éves korában hunyt el. Ebből is látszik, hogy a művészek nem öregszenek, illetve, nem úgy, mint az átlagember.

És ez az 1944-ben született Aknay Tiborra is érvényes. Mert aki ilyen és ehhez hasonló verseket tud írni, szinte kiapadhatatlan alkotóerővel, annak, mondhatni van jövője: „Ághegyen ül még a harmat, / reszket, és halni száll. / Csőrébe kapja, s elviszi / magával egy madár.” (134.)

További sikert, még több művet – és persze időt – kívánunk hát neki. (Aknay Tibor: Emlékidő, versek, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2021)