Angyal Gyula története
és szőnyegrázása nyomán
száll a por angyalszárnyakon
mikor az ajtóm előtt kirázom a szőnyeget
kijön a szomszéd néni aki egy angyal
földre szállt ide a földszint 5-be
és mondja hogy nem jó ez így
ne rázzam itt a szőnyeget
mert a csukott ajtón ablakon bemegy
beszáll az ő lakásába a por angyalszárnyakon
hát a porrongyot már ki se mertem rázni
még akkor is ott szorongattam a kezemben
amikor a szőnyegre felültem
és elrepültem vele
mindegy hogy hová
csak innen messzire
a haza a szúrós szemű pénztárosnő
térdig a vérben
ahogy súlyosan tornyosul föléd
mintha a betűk miatt történt volna minden
fülledt öltözőben molyette jelmezek
szindbád énekel
sza-ka-do-zot-tan
a csepel autógyár
III-ik üzemcsarnokában a géproncsok között
az előadás után a leengedett függöny meglibben
árnyék alig észrevehető árnyék
nem itt nincs párbeszéd üvegbúra ez vaslemezzel
se képernyő se mikrofon
nem történik semmi
némaság
a sínek mellett éjjel forgolódva virraszt
a szúrós szemű pénztárosnő
villódzik felszakad szétreped
a haza
bement a fülkébe a forradalmár
a forradalmár a fülkébe ment be
a fülkébe bement a forradalmár
oda ő bement
odabent végezte a dolgát a forradalmár
a forradalmár a dolgát végezte odabent
végezte a dolgát odabent a forradalmár
onnan ő kijött
nem húzta meg a vizet a forradalmár
a forradalmár a vizet nem húzta meg
nem húzta meg a forradalmár a vizet
ő kijött s a forradalom ott maradt
Ha kell, mosolyog. Az elvtársaival, a gyermekekkel, a nyugdíjasokkal, a választókkal nagyon kedves. Paroláz velük, akár viccelődik is. Ellenségeivel szemben – kemény, kérlelhetetlen arccal – a végsőkig tartó küzdelemre szólít fel. Állandóan beszél hatalmas transzparensek előtt, magas emelvényekről, folyamatosan tájékoztat az eredményeiről és az ország – azaz az ő – céljairól. Mindig csinál valamit: szalagot vág át, kolbászt tölt, búzakalászt vizsgál, futballmeccsen jelenik meg, szervez, átalakít, tanácsokat oszt, szükség szerint dicsér vagy elmarasztal. Ahol megjelenik, de főleg a pártplénumokon hatalmas ünneplés a része, felállva tapsolják, ütemesen kiáltják a nevét – ő szerényen tűri.
A politikai élet korlátozott pluralizmusa, illetve a hatalmi ágak – törvényhozás, végrehajtás, bíráskodás – elkülönülése az általa létrehozott alkotmányban formálisan megmaradt. Továbbra is működik a parlament és az annak elvileg felelős kormány igazgatja az államot. A valóságban azonban minden hatalom az ő pártja – azaz az ő – kezében összpontosul, amely az országgyűlés, a kormány és a helyi közigazgatás működését egyaránt meghatározza és ellenőrzi. Az általa ily módon kialakított kettős struktúrán belül az állami szervekre hárul a mindennapi ügyekkel való foglalkozás, a pártszervekre pedig ennek ellenőrzése és az irányvonal meghatározása. A párt országgyűlési és helyhatósági képviselőjelöltjeit személyesen ő delegálja. A kinevezés kritériuma a feltétlen politikai megbízhatóság. A választási sikerek garanciája az ennek megfelelően strukturált választási rendszer, a politikai propaganda kisajátítása és az ellenzék polarizálása szalámitaktikával.
Miután gyökeresen átalakította az igazságügy szervezetét, a bírók a törvények megszabta keretek között elvileg függetlenek maradtak. Ez azonban a gyakorlatban még annyira sem érvényes, mint a törvényhozás függetlensége vagy a helyi közösségek autonómiája. A „törvényességi” felügyeletet gyakorló ügyészség is tőle kapja az elvi és gyakran a konkrét utasításokat. Megyei, járási és községi szinten kiépített politikai apparátusa folyamatosan ellenőrzi és befolyásolja a saját szintjének megfelelő államigazgatási szerveket. Szervezetei beépültek a diákságba és zaklatják, indoktrínálják azt.
Teljesen átpolitizálta a társadalmat, mindig, mindenhol az ő elképzeléseiről, akcióiról és ellenakcióiról kell folynia a szónak. Ezzel családokat osztott ketté. Ugyanakkor kiürítette a politika tartalmát, amely az állam ügyeinek hozzáértő intézéséhez kapcsolódó viták helyett az ő jelszavainak bemagolása és skandálása lett. Aki nem így tesz, az ellenség. A választás számára nem pusztán a saját karriercéljaiért folytatott törekvésként, hanem az egész nemzet érdekében folytatott háborúként jelentkezik. Teljes mértékben lerombolta a társadalmi szolidaritást, azt saját pártérdekének aljas eszközévé silányítva.
A gazdaságot is átpolitizálta, és lehetősége szerint irányítása alá vonta. Folyamatosan zajlik a külföldi cégek elleni populista hangulatkeltés, a gazdaságnak rengeteget ártó – és a viszonyok áttekinthetetlenségét célzó – indirekt adók bevezetése, ugyanakkor a színfalak mögött az „útitársakkal” különalkuk folynak. Gátlástalanul ráteszi a kezét minden forrásra, amelyet hatalmánál fogva elérhet. Az állami szektor gyakorlatilag az ő magánbirodalma, vezetőinek kiválasztásában megint csak a hozzá való hűség a legfőbb szempont, amely mérhetetlen kontraszelekciót eredményez. A gazdaság valós teljesítményétől függetlenül az ő és pártvazallusainak luxusa példátlan mértékben és folyamatosan növekszik (nem mintha bármilyen kormányzati teljesítmény is igazolhatná a gátlástalan lopást és harácsolást).
A tőketulajdonnal kapcsolatos machinációitól függetlenül is teljesen elhibázott a gazdaságpolitikája. (Alighanem tisztában sincs azzal, hogy annak, aki egy állam irányítását vállalja, kiemelkedő közgazdasági ismeretekkel kell rendelkeznie, hiszen mindennek alapja a termelés.) Egy nyersanyagban szegény országé csak nyitott gazdaság lehet, amelyet a magas munkaintenzitású és hozzáadott értékű, a világipari húzóágazatok lehető legszélesebb körébe tartozó termékek gyártása menthet meg a világgazdaság konjunkturális ingadozásaitól. Alapkövetelmény lenne az egykor világhírű hazai mérnöki hagyományok ápolása is. Ezzel szemben a gazdaság felbillenését egyenesen elősegítő, egysíkú nehézipari beruházások történnek, amelyek csupán alacsony képzettségű munkaerőt igényelnek. Kormányzásra jutását követően a gazdasági teljesítmény olyan mélypontra jutott, amelyből immár a legkisebb külpiaci fellendülés hatására többszázalékos növekedés produkálható. Ám mire e relatív növekedést propagandájával abszolútnak beállítva minden utcasarkon szétkürtölteti, már itt is az újabb ciklikus hullámvölgy, és a becsületes vállalkozók és polgárok kibontakozásról szőtt reményei sópárává illannak. Állandósul tehát a stagnálás és a bizonytalanság, amely a politikai kockázat mellett a tőkebeáramlás legfőbb gátja.
Nem csak folyamatosan mutatja magát, de állandóan mozgósít. Kormányzásának mérföldkövei tervek, ünnepek, utca átnevezések, kultuszok, többnyire olyan személyeké, akikről korábban nem lehetett hallani, és múltbeli tevékenységük gyanús, vagy homályba vész. Politikai jezsuitizmusa az izgatásban és a gyűlöletkeltésben csúcsosodik ki. Izgatásaival állandóan harcra buzdít konstruált ellenségeivel szemben, teljesen lerombolja a társadalmi békét és az élhető közéleti viszonyokat, hogy rendet teremthessen, holott maga a legfőbb rendbontó. Az igazság helyébe a kettős beszédet, sőt a hazugságot állította, ezzel morális tudathasadást kelt.
Ferde nézeteinek és személyi kultuszának terjesztésére és az azokkal szembeni kritika elfojtására szigorú cenzúra kiépítésére törekszik. A valóságot eltorzító jelszavaitól harsog az ország, a sajtó. A közvélemény legerőszakosabb befolyásolása érdekében semmilyen eszköztől nem riad vissza. Hatalmas propagandistahad szolgálja, jelmondatait minden híve és az őt követő tábor is hűen szajkózza. Ellenfeleit szünet nélkül zaklatja, óriási energiákat fordít besározásukra, nevetségessé tételükre, hülyének, bohócnak, láncos kutyának karikírozva őket, így akarván bizonyítani, hogy a kormányzásra teljesen alkalmatlanok. A közszolgálati médiumokat saját propaganda-szócsöveinek tekinti, a legkörmönfontabb módszerekkel minden háztartásba eljuttatja üzeneteit. Az emberek törvénytelen megfigyelésére, listázására, szegregálására az egész társadalmat beszövő hálózatot alakított ki. A lakosságból ravaszsággal kicsikart pozitív hangulati visszajelzéseket hatalma legitimációjának tekinti és arra való bíztatásnak, hogy haladjon tovább az útján.
Személyi kultuszának kiépítésekor egyenesen a magyarsággal azonosítja magát, politikai értelemben soha nem a saját nevében nyilatkozik, hanem „Magyarország”, a „magyarok” nevében, vagy mint a „magyarok vezetője”. Magánvéleményének alanya sem ő, hanem a „magyar ember”, vagy „mi magyarok”. Politikai és magánszólamait azonosítja a közvéleménnyel. Átideologizált – a magyar szellemi hagyományokat leromboló – oktatási rendszere szintén személyi kultuszát, a hozzá feltétlenül hű, szabad gondolkodástól mentes pártszolgák, illetve választók kinevelését célozza. Történelemtankönyveink kimagasló politikusa ő, akiben a pozitív személyiség elérte lehetséges maximumát.
Úgy hetven éve történik mindez? Sokkal régebben, a mesében, amelyben a földbe leszúrt evezőt magszórólapátnak lehetett hazudni?
– Valaki azt állítja, hogy az, amit leszúrtál a főtéren, nem magszóró lapát.
– A főtéren?
– Most már az a főtér.
– Most már az a főtér? Akkor ez nem egyszerű lapát.
– Nem egyszerű kéz szúrta le.
– Királyunké volt az.
– Itt jön, éljen a király!
És már dobálják a levegőbe, örömtüzeket gyújtanak, hízott ökör kezd forogni a lüktető parázs felett.
ülök egy szál cigaretta mellett,
hideg van már kint itt a teraszon,
csak a sercegő parázs melenget,
de lassan a lenyugvó Napba dobom.
mélázok mint akinek semmi dolga,
bár tegnap elköszönt tőlem a Nyár,
és megjött az Ősz az öreg szolga,
bármerre nézek már rőt lett a táj.
az udvari hárson motoz pár bogár,
nem látom őket lassan esteledik,
hallgatom ahogy dunnyog a félhomály,
bár lehet csak a fa nagyot lélegzik.
még a zegzugokban por szitálgat,
hirtelen felsír a repkény a tűzfalon,
mert a szél dühödten neki támad,
alig tud kapaszkodni a vakolaton.
így csimpaszkodom én is a jóba,
szállnék hajóra rohanjon velem,
odafent az égi fekete tóban,
majd a csillagokat terelgetem.
csak egyetlen egyet kéne találnom,
melynek neki adnám szemem fényét,
hogyha véletlen eljön a halálom,
törje össze szívem vastag kérgét.
mert kemény mint a kő, a semmit lakja,
eltűntek belőle az álmok, mesék,
talán még az Istent is megtagadta,
Ősz a szerelme kinek fogja kezét
nekem mindegy milyen évszak van most,
a Tavaszra Nyár, az Őszre Tél tipeg,
az életem akár egy villamos,
nincs állomás hát sehol sem állok meg.
majd ha az Úr nevemen szólít,
akkor mint egy gyertya elkoppanok,
de még a gyönyörű élet bódít,
és világot járó vándor maradok.
ars poetica
A leghatalmasabb torony sötét,
magányos és komor uralkodó,
örökre bűvös kört formál köréd.
Legyél szikár, akár bálványozó:
a lelked albatroszként szárnyaljon
és bár muszáj, hogy olykor kárt valljon:
maradj örök ifjú, ábrándozó!
Soha sem az ész – a szíved vezet,
az érzés és a vágy, az ösztönök,
szeress egy angyalt, szeress ördögöt,
sosincs semmid, de mindened lehet!
Sebeket osztasz – elér sok pofon,
de mindig felkelsz, mert csak így leszel
saját magad… – A legnagyobb torony!
Erre a térre nem igazán jó az a kifejezés, hogy „tér”, sokkal inkább megfelelő a „placc”. Hiszen eleve nem is tér, csak nagy-nagy, üres felület a fél kilométer hosszú, ellapult ipari létesítmény előtt. Láthatatlan forrásból meghatározhatatlan hang zúgott, sütött a Nap, a nyárfák hullott-kemény levelei föltámadtak halottaikból, és zombiként zörögve-pörögve (pörögve-zörögve) haladni kezdtek az aszfaltozaton. Mentek lépésben, gyalogolt az ezernyi nyárfalevél. Megbabonázva nézte a menetet Thakács. Szárazon zörgött, miközben haladt, a száz meg száznyi, holt levél. Hangjuk: mint amikor hirtelen erős zápor kezdi verni a tó tükrét.
…Nézte Thakács, hallgatta a jelenést, tükrösen fénylett a sivár napsütésben az aszfalt, zörögve pörögtek (pörögve zörögtek) a nyárfalevelek. Lomhán haladtak, mind egy irányban, igyekezve igyekeztek, a kicsik fürgébben, a nagyok lomhábban, de mindegyikükön látni lehetett: nem ok nélkül keltek föl az aszfaltról, ahol apró lepényhalként, egymás hegyén-hátán hevertek, hanem – hirtelen fölocsúdva kábultságukból – utolérni szeretnék az elmenő nyarat. „Mintha most ébredtek volna tudatára, mit vesztettek a korai lehullással, az eszméletlen-ájult heveréssel az aszfalton. Mintha pótolni akarnák a nem pótolhatót” – kommunikálta (magának) Thakács.
Forogtak, pörögtek, ki egyenletesen, ki sántán – levele válogatja, pontosabban az, melyikük jóformán szív alakú, melyik sérült, féloldalas –, ki mint tudott: mind szaladt. Sánták, bénák, ügyetlenek, életüket kómában töltők, halál után fölébredők, vagy csak későn föleszmélő figyelmetlenek: szaladtak a nyár után. Kiáltozásukat is hallotta Thakács: „Várj meg minket, Nyár! Mi még itt vagyunk, Nyár! Szeretünk téged, Nyár! „Nélküled meghalunk, Nyár!”
Ment, haladott Thakács tovább. Elérte a kőkerítést, melynek túloldalán ősfák nőttek, be-, s befutva borostyánnal. A kerítésen kinyúló ágakat teljességgel befonta a kúszónövény: nem látszott belőlük semmi, csak a méregzöld, viaszmerev levelek borzolt tetőcserépzete, s a borostyánvirágzás. (Nem a „borostyánvirágok”, furcsa ezt így leírni – maga a „borostyánvirágzás”. A miniatűr, megdermedt tűzijátékhoz hasonlatos, apró gömbök összessége sokkal inkább utóbbiként fogható föl, mintsem különálló, egyes virágok gyanánt.) Valami enyhe mintha-virágzásillat lengett a napfénnyel-árnnyal kevert borostyán felől, és valami halk, emelkedett zengés – virágzás egybegyűjtötte méhek, méheket utánzó zengőlegyek egybefolyó, derült duruzsolása. S egyszer csak elkezdett brekegni az ágak közt egy levelibéka.
Indokolatlan, mégis őszről őszre fölhangzó – Thakács legalábbis minden ősszel hall ilyest, hol itt, hol itt, ahol fásszárú növényzet lelhető –, sápadtsárga „utóbrekegés” volt, a tavaszinak halovány utánzata. Mi az, ráeszmélt a béka, hiss-huss, elrohant-robogott fölötte, napsütéssel kevert, záport hozó, félfényes fellegek, kánikula képében, a nyár? – Haladt tovább Thakács.
Nem sokkal később – a délelőtt délutánná vált – visszafelé jött immáron. Akkor is fújt épp a szél, zörögtek szárazon, haladtak egyenletesen a hullt levelek – aztán amint a légfuvalom még inkább fölgyorsított, fölgyorsítottak ők is, mattfehérré lett az előbb még halványkék, seszínű ég – majd hirtelen, láthatatlan, hatalmas, pasztellszín kéz intésére, egyik pillanatról a másikra, abbamaradt a légmozgás, moccanatlan lett a levegő, megálltak, elbizonytalanodtak, meginogtak és engedelmesen elfeküdtek a nyárfalevelek. Thakács látta: a végestelen placc sarkában már boglyányi, száraz avart összeterelt, lefektetett, elaltatott a szél.
Vaskéken kanyarodott a kettős sín a hideg reggelben. Thakács nézte. Fölötte, a kelő – de a pasztell gyárépület eltakarta – Nap fényében, kondenzcsík görbült világítósárgán, a földi sínpár tökéletes tükörképeként. Nézte Thakács, nézte az elképesztő látványt.
(Kábszeresek szoktak ily mértékben fölfigyelni efféle hasonlatosságokra, ők érzik világrengető jelentőségűnek a hirtelen jött éleslátás fölszikráztatta, fakó banalitást. Ők érzik úgy, hogy fölszívódott szemükről a hályog, meglátták a jelenségek tartó és fordító sarkát, ráleltek az Egyetemes Mozgatóelvre [de aztán egyik pillanatról a másikre reménytelenül a szokványosan semmitmondó hamutömeggé roskad a parázs.] Mint amikor korszakalkotót álmodik az egyén, és éjközépen fölébredve lázas szükségét érzi lejegyzetelni szavait, s abban a tudatban alszik vissza, megvan, amit egész életében keresett – reggel azonban kábán, csalódottan látja, minő hülyeséget jegyzett föl a megvilágosodottság csalóka állapotában.) Világított fényessárgán a lendületes ívben kanyarodó, a fél eget átszelő kondenzcsík, fénylett vaskéken, idelenn a földön, a saroknál beforduló kettős sín.
Állt Thakács a késő hajnalban (kora reggelben), rálátva az égbenyúló – minél följebb helyezkednek el az emeletek, annál inkább párahomályosított –, halvány-pasztell, halkan zsongó gyárépületre. Mozdulatlan sodródott az égi villamossín, állt ridegen a földi kondenzcsík. – A gyárépület rózsaszínbe váltott. Tetején vékony-szegényes, fehér füst, vagy inkább pára, gomolygott fölfelé, néhány méter után nyom nélkül beleveszve az ártó-barátságoskék égbe.
Deltaszárnyú repülőgép tűnt fel, világítópirosa a fokozódó fényben – majd vakítón, rubinfények fölcsillant ablaka, kilobbant, s fokról fokra visszahunyt a fény. – Sirályok szálltak egykedvű-kecses szárnycsapásokkal, melyek tökéletessége ugyanolyan gépiesnek és érzéketlennek tűnt, mint a macska vagy a szitakötő mozdulatai. Thakács unalmasan kimódoltnak érezte őket, öncélúnak, a környezetnek szólónak – de tudta, ha pl. ragadozó üldözné a sirályokat, kiderülne a kétségbeejtő tény: egyszerűen nem tudnak máshogyan szállni, nemigen teli tőlük több a lepkelibegésnél; igaz, fel tudnak gyorsulni, de ez nem védi őket meg. Mindig fészkel egy-egy szirti sas, vagy világos színváltozatú vándorsólyom a messzi, északi madárhegyeken. Beindult a nap, már zajlott, haladt. Igyekezett Thakács a belváros iránt. Távolodóban visszanézett a pasztell-csecsemőkék gyárépületre, mely derülten meredt az égbe. Aztán sietett Thakács tovább, folyvást hátában érezve az apró, vaksi ablakok torzítóüveg-tekintetét. Semmibe tűnt a hideg hajnal, szilvahamvszín az aszfalt; zsíí-zsúú, zsongott a forgalom; a füstüveg kocsiablakok mögött mozdulatlan, vagy épp hang nélkül ordító-gesztikuláló („Menjél, majom, menjél!”) vezetők. Úszott a csúcsforgalomban a város.
Vizeskék volt az ég, ólompárás, homályos a légkalapácszaj-szaggatta levegő. Szabadgyökök fogócskáztak a vakító délelőttben. Az útfelbontás szegélyén átlátszó alak ült, lábát lógatva a derékszögű sáv szegélyén, A sok méteres mélység, a sárga föld felé. Egy munkás fölemelte a többkilós kőtörő kalapácsot, és lecsapott az aszfaltra. Nem is csapott le: szinte csak engedte, hogy a földhöz vonzza a kalapácsfejet a gravitáció. A tömör fémtömb, koptatott fekete-fényes kalapács tompán puffant a járdán. Inkább buffant. A szürke aszfaltszőnyeg lassítottfelvétel-szerűen szétnyílt, a repedés mentén megmutatkozott csillogófekete belseje, s egy négyzetméternyi hosszú-széles, tíz centi vastag darab hang nélkül, lassan elvált a járdától.
Csillámlott, egyhelyben, a folyó. Déli szél fújt, az áramlással szemben, s úgy tűnt: helyben ragyognak az apró hullámok. A hullámokat az keltette, hogy szél és áramlás szembement egymással; ha északról jönne a szél, asztallap-sima lenne a víz. „Hullámzásban eszik a hal” – közölte magával hangtalanul Thakács, „a hullámok oxigéndússá teszik a vizet, s ha sok az oxigén, gyors az anyagcsere, ha gyors az anyagcsere, sok táplálékra van szükségük, ha sok táplálékra van szükségük, akkor…”
Elhallgatott Thakács (szintén magában). Miért érinti őt ez? Mi köze mindehhez? Egyáltalán, mondhatja-e magáról, aki „már mióta” nem vett horgászbotot a kezébe, hogy horgász? – Válasz nem érkezett a folyó túlpartjáról, ahol kezdett már ritkulni a falombozat, nem voltak annyira sűrű-tömöttek a fakoronák, mint alig nemrég, jobban áttűntek rajtuk a panelépületek. Ősz… Mintha most lett volna itt a tavalyi. Ismerős Thakács előtt a hirtelen megvilágosodás: hiszen már kezdenek tarkulni a vadkacsa-gácsérok; hisz csokoládészín helyett tejfehér a sirályok feje, letisztultan kéklik a víz!
Nemrégen még színtelenül szerénykedtek a kacsák – terepszínűen, azaz –, a sirályok pedig sötét álarcot viseltek, akár a banditák. Igen, a récék nászideje most, ősszel kezdődik, és tartva tart egész télen, tavaszig – a sirályoké már elmúlt. Megnyugodva gubbasztanak a hajbejárat-korláton, lábuk piros pálcika. Minden átmenet nélkül, gyermekrajzszerűen, csak úgy kinő a testükből. A sirály és az esetlenség… Ha valaki számára elképzelhetetlen, hogy e két szó kapcsolatba kerüljön egymással, tekintsen meg egy ülő sirályt! Csupa gubbasztás, csupa katatónia, csupa depresszív tendencia. Ellentétben a kacsákkal, melyek ülni is úgy tudnak, olyan olajos-zsíros lágyan, olyannyira élettől telten, hogy az embernek valahogy az jut eszébe: a Föld utolsó lakói között ők is ott lesznek okvetlenül.
Ül a rakparton, félig alva, egyik szemük csukva, a másikuk nyitva, a csőr a háttollazatba rejtve, egy vadkacsapár. Csónak érkezik lentről, motoros, nagy hullámokat keltve, a makacs hullámzás szinte belemossa a két madarat a vízbe. Ettől felébrednek, elkezdenek bukdácsolva, fejen állva táplálékot keresni a víz alatt, az iszapban. Aztán – egyik a másik után – felröppennek a rakpartra ismét, s elkezdenek izgatottan-nagy iramban keresgélni-nyelni valamit. Hát ezek meg mit ehetnek? Ennyi morzsa nem létezik, sőt a turisták is sehol, akik tele morzsálták volna szendvicseikkel a partot.
De hisz… De hisz ezek makkot esznek! Hull, potyog a tölgymakk a parki-kórházkerti fákról, a kacsák szinte nyújtott nyakkal szaladnak egy-egy, az aszfaltra frissen perdült szem felé. Később új kacsák is jőnek, röppennek föl a rakpartra a vízből. A vadkacsa nem erdőlakó, hogy génjeiben benne legyék a makkevés – de a sirály sem, amely (ily eseménynek tavaly volt tanúja, sétálva a parton, Thakács, és felesége, Á.) kitanulta az ostorfa-bogyó fogyasztását (lebegve-szitálva, csapatban csipdesték a fakoronák fölsőbb gallyairól a sirályok az aprócska (madárcseresznye néven is ismert) termést. „A jelek szerint alkalmazkodtak a körülményekhez” – így magában Thakács. Rájöttek: a folyófelszín fölötti, borítékolhatóan eredménytelen vadászat helyett jobban megéri bogyót szedni. Egyikük, kiváltképpen újító elme, megpróbálkozott vele, elkezdte, a kísérlet bevált, és a többiek átvették a módszert. „Végül is Angliában tejet isznak a cinkék” – mondja (magának) Thakács. „Kilyuggatják az ajtó elé a tejesember által helyezett tejesedény fedelét, s aprókat kortyolnak. Amikor pedig…”
Elhallgatott Thakács (meg sem szólalt). Mi köze neki mindehhez? Mi köze a Tiszához? Mi köze az ostorfához, a tölgyhöz, Mi köze a sirályhoz-vadkacsához? Mi köze a cinkékhez – hisz időtlen idők óta, ha csak lehet, ki sem teszi lábát otthonról. – Megfordult, elkezdett menni, menni, távolodni, el a partfaltól. Csillámlott tovább, egyhelyben – szemben az apró hullámzatok sodrásával– a folyó.
olvasható ma még a rég-históriákban:
atyjafiai gőzös orrába legott
nemzetiszínű karikát akasztott,
hogy visszatáncoltassa tulkait
kátyúktól hemzsegő utakra,
ahonnan jöttenek,
kies Lebédiából…
földönfutókból égbolton futók ma már csak
(hja, ő? megtollasodva elrepült
széljegyzetül magát ajánlva),
vagy inkább balgán ballagók
e bégetők a rézsűn?
apróbetűs nemzethaláluk bandzsalít
megsárgult néplegenda-könyvek
kitépett lapjain
hideglelősen ~ ládd! ~ hason a másom
~ szakasztott én? ~ talán úgy öt-hat vén vagány
harákol minden metró-állomáson
~ hontúró pártütő tán mindahány? ~
fogatlan vérontó vicsor…
a zsúfi mély moraj ma, zsongerdő magány,
hol nem tüsszögtet atkás házipor,
adókobzót se sejt a hefti,
reményt se, ami eltipor,
jólétük bár csipetnyi
egy-két hekus, csöcsös, fityeg, vihog, röpös,
zrikálnak, bárha nincsen merre menni,
künn hóvihar, az ég metálvörös…
de dong a két bögyös… eh, semmi,
vagy történt bármi különös?
mint isten-szörnyek, vinnyogó sátáni szentek
csalit mögül ~ fennkölt harag ~ vicsorganak,
hja, mert vadon-kutyának, vándor ebnek
három bősz énje van ~ nem álmatag ~
egyik harap, rejtély a másik,
eh, de meg se lepnek ~
a harmadik is üldözött, kivert vadak…
e léten túli lét ködárnyai
elvérző őszi bükkösökben,
hol orrukat megmártani
akarják dú-dühödten
~ fennkölt harag ~ vicsorganak…
kutyának, vándor ebnek
szentháromság a lelke ~ égbe röppen ~
kószálnak fönn az állatövben
Április egyik délutánján a fiatal özvegyasszony azzal az elhatározással nyitott a házuk társalgójába, hogy a nővérét tájékoztatja a gazdaságukban kialakult rendkívüli helyzetről. De a fotelban olvasgató testvérét megpillantva, a vallomáshoz a hajlandósága valamiért elmúlt. Az elég magas, széles csípőjű nő maga elé merengve ácsorgott. Nem volt szép. Magas homlok, horgas orr, egyenes szálú, rikítóan szőke haj. A vizenyős kék szemeit a nővérén nyugtatta.
– Mi van? – nézett fel a könyvből Mari.
– Baj – felelte a másik.
– Nagy?
Erzsi biccentett a fejével.
– Mi történt?
– Rönk szélén a gazdaságunk – mondta kényszeredetten az özvegy.
– Csak nem?! – rettent meg Mari.
– De bizony.
– Miért csak most szólsz?
– Bíztam magamban.
– Önző voltál mindig. A sikert hajkurászgatod anélkül, hogy mögötte tudás lenne.
– Én nem vagyok szép. Nekem furfanggal kell élnem, hogy érvényesüljek.
– Mindegy, hogy mi az ára. Igaz?… Szegény Imre, tán még ma is élne, ha el nem kaparintod tőlem.
– Baleset volt.
– Dolgoztattad éjjel-nappal. A kimerültség okozta a vesztét.
– Szerinted.
– Az orvos szerint.
– Csak feltételezte – jegyezte meg Erzsi flegmatikusan.
– A hibáidat sohse ismerted el. Erről már Imre, a vőlegényem… a volt vőlegényem is meggyőződött. Többször szóvá tette, mennyire bánja, hogy veled összefeküdt.
– Mégsem vált el tőlem – büszkélkedett a másik.
– A gyerek miatt. Minden a gyerekért történt. Amikor közölted vele, hogy úgy maradtál, vélem a jegyességet felbontotta.
– A sors a kedvemben járt.
– A halála is hasznodra lett. A gazdaságunkból örökölted a részét. A gyermek felnőtt koráig persze.
– Hetven százalék az enyém. A tied mindössze…
– Hagyd! Eleget hallottam – fojtotta a szót a másikba Mari. – Bizonyítsd, hogy a háznál te vagy az úr. Tedd rendbe a gazdaságot.
– Kész a tervem.
– Nagyszerű.
– Néhány hektár föld árából…
– Ezt vesd el! – szakította félbe Erzsit a nővére. – Birtokcsonkításról szó sem lehet.
– Akkor pedig zárolják a birtokunkat.
– Megmondtam!
– Anya – lépett a helyiségbe Erzsi tízesztendős fia –, egy bácsi a kapuban vár rád.
– Koldus?! – kérdezte az anya megvetően.
– Szép kocsival van.
– Akkor meg üzletkötő – motyogta kifelé menet a harminc év körüli özvegyasszony.
– Még mit nem! – nézett haragos szemekkel a húga után Mari, és felállt. A karcsú, arányos testalkatú nő kerek képe vöröslött a gesztenyebarna hullámos hajkoszorúig. A szép metszésű orra halovány rózsaszínre festve. A gyermek értetlenül lesett a nagynénjére.
A társalgó ajtaján kilépve, Erzsi a világoskék felöltőjét összébb húzta magán. Amint a kovácsolt rácsos kapuhoz közel járt, széles vállú, sötét hajú férfit pillantott meg, aki a kocsijára könyökölve nézelődött.
– Jó napot – köszönt a fiatalasszony, s megállt.
– Kezét csókolom – fordult feléje a férfi.
A középtermetűnél magasabb látogató korát Erzsi harmincöt évesre saccolta. A jól öltözött emberről ismét úgy vélekedett, üzletkötő minőségben érkezett. Ha ez így van, igencsak feleslegesen fáradt hozzá.
– Mit óhajt? – kérdezte unottan.
– Szállást és munkát – mondta az idegen, miközben néhány lépést tett a kapu felé.
A felelet az asszonyt igen meglepte. Kikerekedett szemeket meresztett rá.
– Velem ne élcelődjék, hallja-e! – förmedt az emberre.
– Nem annak szántam – mentegetőzött a másik.
Márpedig a megjelenéséről ítélve nem tűnik hajléktalan munkanélkülinek – állapította meg Erzsi. Inkább dörzsölt tolvaj, aki jó benyomást tesz a ház urának. Ha befogadja, az éj leple alatt meglopja – következtetett az asszony.
– Nézze, uram – mondta –, a házunk nem szálloda, a munkáért meg nincs módom fizetni… Máshol bizonyára több szerencséje lesz – jegyezte meg, majd köszönt –, jó napot. – És fordult, hogy távozik.
– Erzsike – szólította nevén a férfi. Az özvegy meglepetten nézett rá. – Ne kívánja, hogy az utcán éjszakázzak – kérte a látogató.
– A kocsijában nem fázik meg.
– De kirabolhatnak.
– Előfordulhat.
– Ha a kocsim az udvarában lehetne…
Kell, hogy legyen társa a faluban, akivel ellenem szövetkezett, s aki közölte véle a nevem – morfondírozott a fiatalasszony.
– Tud őszinte lenni? – tette fel a kérdést.
– Ha muszáj – felelte a férfi. Az arcán huncut mosoly.
– Mióta hajléktalan?
– Két hete.
– Mely okból?
– Ez legyen az én titkom. De megnyugtatom, nem vagyok gyilkos, sem tolvaj.
– Őrizze tovább a titkát! – vetette oda durván a ház asszonya, és újfent elköszönt. – Jó éjszakát!
Valami azonban fogva tartotta.
– Ha én ezt elmondom Szénási Pistának – jegyezte meg a férfi.
– A polgármesterünknek? – ütközött meg az asszony. – Mi dolga vele?
– Kértem, ajánljon valamilyen munkát. És magukhoz irányított.
– Miféle meggondolásból?
– Az önök gazdaságában most elkél a férfimunkaerő.
– Hogyan ismerkedtek meg?
– Katonatársak voltunk.
– Ja, úgy… – mondta az asszony, és arra gondolt, ennek a valódiságáról telefonon érdeklődhet, és indult a nagykapuhoz.
– Jöjjön, parkoljon az udvarban reggelig – mondta barátságosan, és kaput nyitott az autónak.
A férfi a kocsijával a kavicsos udvar hátsó felébe hajtott. Az özvegyasszony a kapuzárás után az álló autóhoz ment, amelyből a vezetője már kiszállt, s várt Erzsire. Találkozáskor az ember bemutatkozott:
– Törő Pál.
– Tóth Imréné, özvegy – mondta a másik, és kezet fogtak.
Törő elmondta, a polgármestertől tud a férj tragédiájáról. És tudomása van arról is, az asszonynak van egy tízesztendős fia, és Mária nevű nővére is e ház lakója.
A kétszintes lakóház mellett szoba-konyhás épület volt. A ház asszonya megemlítette, hogy ebben szállásolják el a vendég gépészeket. Ha az úrnak megfelel, éjjelre birtokba veheti. Pál a felkínált hajlékot elfogadta.
– Akkor hát, jó éjszakát – köszönt el az asszony, és távozott.
– Mi van? – érdeklődött Mari a társalgóban a húgától.
– Hajléktalant szállásoltam el a melléképületben.
– Egy idegent?! – ütközött meg a testvér.
– A polgármesterünk ajánlásával érkezett.
– A számára is idegen férfit?! – hördült fel Mari.
– Ismerik egymást – közölte Erzsi nyugtatásul. – Katonatársak voltak.
– Na, én a katonatársnak a körmére nézek – indult az ajtó felé a nővér.
– Jancsika veled megy – mondta a fiatal özvegy. – Sohse tudni…
– Gyere, öcskös – nyújtotta kezét a gyermeknek a nagynéni.
Amint Erzsi egyedül maradt, a felöltője oldalzsebéből elővette a mobiltelefonját azzal a szándékkal, hogy érdeklődjék a polgármesternél a jövevény felől. De meggondolta. Mégsem tette meg.
Másnap kora reggel az özvegy erős motorzúgásra ébredt. Kitekintve az ablakon, a látványtól felbőszülve, magára kapkodta a ruháit, és kirohant a házból. Irány hátra a fészerhez, ami alatt Pál a Zetor motorját zúgatta. Mire odaért, a motor leállítva, a férfi a traktor sebességváltóját mustrálja.
– Maga mit művel?! – reccsentett rá az asszony.
– Már semmit – felelte Törő egykedvűen. – A sebváltónak annyi.
– A géphez milyen jogon nyúlt?!
– Érdekelt a sérült rész.
– Tudja–e, a gép akkor sérült, amikor a férjemre dőlt?
– Tudom. Marika elmondta.
– A hozzá nem értése tovább ronthat az állapotán.
– Én bizony nem.
– Miért? Mi a szakmája?
– Mezőgazdasági gépszerelő.
– Vagy úgy… – higgadt le Erzsi.
– Köszönöm a szállást – törölte rongyba a kezét Pali, és indult az autójához.
– Már elmegy? – sajnálkozott az asszony.
– Munkát keresek.
– Nálunk is lenne – lépegetett a férfi után Erzsi. – Csak hát…
A gépkocsinál Pál szembefordult véle.
– …üres az eklézsia – fejezte be a másik gondolatát.
– A kukoricaföld szántatlan. Nincs pénzünk vetőmagra.
– Kár.
– Az uram hatalmas banki adósságot hagyott ránk.
– Eladnivaló?
– A földterületből. Hatvan holdon gazdálkodunk, és…
– Ne nyúljon hozzá – szakította félbe Pál, és elgondolkozva matatott a portán. – Az ott magtár? – mutatott a túloldalon lévő hatalmas épületre.
– Igen – biccentett a fejével az asszony.
– Ha üres, adja bérbe.
– Nem üres. Búza van benne.
– Milyen meggondolásból őrzi?
– Nem szerződtem rá. Hirdetés útján már értékesítettem volna, de vételi szándékkal a kutya sem érdeklődött iránta.
– Megnézhetem?
– Nézze – rántott a vállán Erzsi, és indult az épülethez, melynek megnyitotta a kétszárnyú ajtaját. Mindketten beléptek a dohos helyiségbe. Az ömlesztett temérdek búza láttán a férfi meghökkent.
– Hirdesse eladásra takarmánybúzaként – javasolta.
– Takarmányként? – rökönyödött meg az asszony.
– Hagyná megrohadni?! – rótta meg Pál.
Erzsi arca sápadozott, ráncosodott a homloka.
– Legyen… – szólott elkámpicsorodva.
– Üzemképes traktor, valamint eke és tárcsa kellene.
– A csűrben valamennyi megtalálható – tájékoztatta az asszony. – A megboldogult férjem gondoskodott tartalék traktorról is.
Pál tekintete matatott a portán.
– Mit keres? – érdeklődött Erzsi.
– A csűr messze van?
– A falu szélén, a major udvarán – felelte a fiatal nő.
És elmondta, az ott lévő házat idős házaspár lakja. Ellenszolgáltatásként őrzik a telken lévő értékeket. Sőt, nevelnek sertést és szárnyas jószágot. – De magát ez mért érdekli?
Pál közölte, az a terve, hogy a kukoricának szánt területet megműveli, Erzsi pedig gondoskodjék, hogy a búza gazdára találjon.
– Mennyi a terület?
– Tíz hold.
– Vállalom.
– De honnan lesz üzemanyag?
– Kölcsönzöm a rávalót.
– Ajaj! – ijedt meg Erzsi. – Azt meg kell adnom. De miből?
– Ezen ne bánkódjék… Kikalauzol a majorhoz, és a mezőre?
– A külső területet Mari irányítja.
– Van jogsija?
– Igen.
– Küldje a kocsimhoz – rendelkezett Pál, és indult az autójához. Erzsi pedig a kétszintes házuk felé vette az irányt. Egész úton azon gondolkozott, az idegen milyen megfontolásból áldoz a gazdaságuk termelése érdekében? Arra a megállapodásra jutott, a férfit ellenséges cél vezérli. Úgy gondolta, figyelni fogja az idegen minden mozdulatát. A veszélyre a nővére figyelmét is felhívja.
Mari lakrésze az emeleten volt, melyhez följáratként lépcsősor vezetett a teraszról. Találkozásukkor az idősebb testvér a reggelijét fejezte be. Az özvegyasszony tájékoztatta a Palival történt megállapodásról.
A mezőről megtérve, Mari a húgával közölte, Pali az ebédjét a szántóföldön kívánja elkölteni. Iparkodik a munkával. És sürgette a testvérét az ebédfőzéssel. Erzsinek feltűnt a nővére szokatlan serénykedése.
A tízholdas parcellát Törő Pál öt nap alatt megszántotta, tárcsával porhanyította. Már a kétszintes lakóház udvarán a vetőgéppel foglalatoskodott több napja. Segítségként Mari állt rendelkezésre. És persze Jancsika a szabadidejében. De vevő a búzára még nem jelentkezett.
Egyik reggel Pál azzal az ötlettel állt Erzsi elé, ő bizony elindul vevőt felkutatni a terményre. Ha sikerrel jár, az összvételár tíz százalékát kéri. Az ajánlatot a gazdasszony elfogadta.
Ezután fél zsák búzával a kocsijában, Pál elindult szerencsét próbálni.
Törő Páltól hír napok múlva sem érkezett.
– Hallod–e, néném – szólott Erzsi egyik este –, a mi lovagunk igencsak meglépett.
– Ne légy borúlátó – így Mari. – Jelentkezik, mihelyt vevőre lel.
És igaza volt
A következő nap Pál mobilon közölte az özveggyel, hogy másnap érkeznek.
– Érkeznek? – kerekedtek ki az asszony szemei. – Kivel?
– Szerintem a vevővel – mondotta Mari. – Nyélbe ütni az üzletet.
De nem ez történt.
A következő reggelen Erzsi a konyhában tevékenykedett. Az ablakon át Pál gépkocsiját látta meg, amint a nagykapu elé kanyarodik. A férfi kiszállt, a kapu két szárnyát kitárta, és autójával behajtott az udvarba, majd egy félreeső helyen leparkolt. Ezután széles kanalával markológép tolakodott a portára. Meg sem állt a magtárig. Ekkor Pál kinyitotta a tároló mindkét ajtaját, s intett a sofőrnek. Ez a gépével máris behajtott az épületbe.
Ezután újabb gépkocsi érkezett. Egy hatalmas kamion, ami a magtár nyitott ajtajának közelébe állt meg. A markoló megjelent, a kanala csordultig telve búzával, és ezt a teherautó rakterébe öntötte. Majd újabb rakományért indult.
A fiatal özvegy, készülve az ebédfőzéshez, furcsállotta, a nővére még nem jött le hozzá. Pedig a segítség elkélne. A húspörkölt készen volt, a nokedli kiszaggatva, mire Mari megjelent a konyhában.
– Hol csatangoltál? – vonta felelősségre Erzsi a testvérét. – Az ebédfőzéssel magamra hagytál.
– Az orvosnál voltam – felelte Mari.
– Beteg vagy? – riadt meg a másik.
– Múló rosszullét. Az orvos szerint.
– Szevasztok – lépett be Pali, aki ekkor már tegeződött a hölgyekkel. – Marika készülj, kísérjük az első kamiont a vevő tárolójához. A tulajdonos képviseletében kell a mázsálásnál jelen lenned. A maradék búzát elhozza a következő kamion.
– És az ebéd?! – kérdezte Erzsi fölpaprikázva, mert úgy gondolta, a tulajdonos képviseletében ő lenne az illetékes.
– Köszönöm – mondta Pál –, de ma nincs időm ebédelni. Marika, találkozunk a kocsimnál.
A vénlány és a férfi távozott, Erzsi dühödten nézett utánuk.
Pálék estére értek haza. Első dolguknak tekintették közölni Erzsivel, hogy az elszállított búza százöt mázsa, és a vételár kifizetésére két hét múlva kerül sor. Ez idő alatt Törő szerződést kötött a tengerire. A pénzért Pál egyedül kívánt menni. Mondván, egy-két magánügyét le kell rendeznie.
Indulás előtt érdeklődött az özvegytől, megvásárolja-e a szükséges mennyiségben a kukorica vetőmagot?
– Előbb érdeklődünk valakitől, a szükséges mennyiség iránt – vetette fel a fiatalasszony.
– Már kiszámoltam.
– Te?… – kérdezte Erzsi néni gúnnyal.
– Igen, én – felelte a férfi, és mondta, tíz hold földre mennyi vetőmag kell.
– Ezt elhiggyem?…
– Rád bízom… Különben agrármérnök is vagyok.
Az özvegy arca megnyúlt a meglepetéstől.
Törő Pál már délután megérkezett a szállására, és közölte Erzsivel, hamarosan átmegy hozzá a vételárral. Az özvegy azonban javasolta, ő megy a pénzért. Megbeszélnivalója van véle.
Találkozáskor Pali számlákkal igazolta a búzáért mennyi pénzt vett át, és a vetőmagért mennyit fizetett. Továbbá kivette az összegből az őt megillető tíz százalék részt. A pénz többi részét hiánytalanul átadta a gazdasszonynak.
A férfi szállásáról az özvegy nem iparkodott távozni. Már korábbról tetszett neki a csinos, megfontolt, komoly férfi. A szakmai ismerete és a becsületessége is növelte a hozzávaló ragaszkodását. Beszélgettek erről-arról, de Erzsit leginkább érdekelte, Pál hogyan vélekedik Jancsikáról.
Az anya a fiával egy korábbi beszélgetésen meggyőződött arról a gyermek Pált szívesen fogadná nevelőapának.
– Együtt jó kis csapat lennénk – nyilatkozta a fiúcska.
A felvetett kérdésre Törő Pál annyit mondott, hogy boldog lehet az a szülő, akinek ilyen értelmes, szorgalmas gyermeke van.
Törő szállásáról távozóban, Erzsiben felmerült a gyanú, ha Pált valami továbbra sem köti hozzájuk, bármely nap faképnél hagyja őket. Képzettsége és szakmai ismerete révén jelentős karrierre méltó. Gondolt egy merészet: a férfit megszerzi magának. És nem késlekedik. A dolognak még az este meg kell történnie.
Úgy tűnt, számára a körülmény kedvező. A nővére emeleti lakrészében világ van, a fiacskája meg már aludni tért.
Fürdőt vett. A nagy méretű tükörben a meztelen testét nézegette. Kéjes mozdulatokkal vette magára a csipkés szegélyű fehérneműt. Parfümmel illatosította magát. Eléggé magas, széles csípőjű alakját csupán fürdőköpenybe burkolta. Negyvenhármas méretű lábait könnyű papucsba bújtatta. A szálkás, fakószőke haját feltupírozta, majd távozott a házból. A sötétség leple alatt, útját Törő Pali szállása felé vette. Menetben föltekintett az emeletre. Az egyik szobában világot látott. Az útját megnyugodva folytatta.
A férfi szállásának szobájából gyér fény szűrődött az udvarra, melyből az asszony arra következtetett, Pali az éjjeli lámpa fényénél olvasgat. A korábbi beszélgetésükből emlékszik arra, Törő igen szeret olvasgatni. Úgy határozott, ha a konyha ajtaja zárva, halkan kopogtat, jelzi a férfinak, hogy látogatója érkezett. Ha őt meglátja, zavarába megfeledkezik az elutasítástól.
A kilincset a tenyerével óvatosan lenyomta, az ajtó engedett. Az egyik nehézségen túljutott, állapította meg. A nyíláson tágított annyit, hogy oldalazva a konyhába surranjon. A szoba felé lopakodva, néhány lépés megtétele után megtorpant. A helyiségből sutyorgás érkezett hozzá. Ezt sűrű, erőteljes szuszogás követte. Megdöbbenéssel észlelte: nő van a dologban.
„A gazember – gyúlt haragra –, hogyan merészelt a portámra lotyót behozni. Mért is nincs harapós kutyám, megszabta volna a ribanc ruháját.” Hajtotta a kíváncsiság, megpillantsa, miféle nő a férfi ágyasa. A szobaajtó sarkáig merészkedett, s óvatosan bekandikált a helyiségbe. „Uramisten!” – kapta vissza a fejét. A látvány hidegzuhanyként érte. Törő Pállal az édestestvére, Mari volt félreérthetetlen helyzetben. Mint akit doronggal ütöttek fejen, szédelegve támolygott ki a helyiségből. Az ajtót is elfeledte maga mögött betenni. A friss levegő némileg magához térítette, és szapora léptekkel menekült a bűn fészkétől.
Kifulladva állt meg a kétszintes háznál. Mélységes csalódással gondolt a kudarcára. „Mért nem ismertem fel, hogy valami készül közöttük?! Hányadik eset már ez? Hová tettem az eszemet?” Fortyogott benne a düh. „Várj csak, nővérkém, a gyönyört megkeserítem a számodra”. Szilárd elhatározása volt. Pált megszerzi, bármilyen áron. És ebben a nővére nem akadályozhatja meg. Túl gyenge ahhoz.
Másnap délután a társalgóban Marit egyedül találta. A könyvespolcon matatott.
– Beszédem van veled – szólott hozzá. A testvére kérdőn nézett rá. – Az életemben hamarosan változás történik – dicsekedett.
– Hogyan?
– Férjhez megyek.
– Nagyszerű – örvendezett a másik. – És kihez?
– Törő Pálhoz – felelt az özvegy derűsen.
Mari a zöldesbarna szemeit kikerekedve meresztette rá. Elfeledett levegőt venni egy pillanatra.
– Kihez?… – tört fel a melléből rekedten.
– Helyes, jóképű férfi. Miért ne teljesíteném a vágyát?
– Micsodát?… – sápadozott Mari.
– Tegnap említette, mennyire kedveli a fiamat, Jancsikát. Az értelmes, ügyes gyermek apukája szívesen lenne. Hárman jó kis csapat lennénk. És ez csupán rajtad múlik – mondta ő. Ez nem akadály – mondtam én. Látnod kellett volna, a válaszommal milyen boldoggá tettem.
– Ez lehetetlen!… Ez képtelenség!… – dadogott-hebegett a másik. Oldalzsebből előkapta a mobiltelefonját, rajta a gombokat remegő ujjakkal nyomkodta. A fitos orrocskája a magasba emelkedett, a maroknyi készüléket a füléhez tette. Kevés idő múltán a mikrofonba kiáltotta: – Pali, azonnal gyere a társalgóba!
Erzsi megütközött a nővére lángra gyúlt arcán, a szemeiben vibráló hideg fényen. Képtelen volt megfejteni, a szende nőt hirtelen mi billentette át a gyűlöletbe.
– Mi történt?! – nyitott be Pali izgatottan az ajtón.
– Az, hogy hazug disznó vagy! – támadt neki Mari. – Engem körül rajongsz, más nővel meg házasságra készülsz!
– Mit beszélsz?… Kiről beszélsz? – hűlt el Törő.
– Rólam, kedvesem – jelentette ki Erzsi büszkén. – Ne légy gyámoltalan bevallani az igazat.
– Ez marhaság – tért magához a férfi. – Én ki sem ejtettem előtted olyan szót, amiből házasságra következtettél volna.
– Ami a pénzátadás után köztünk történt, az semmi? – jegyezte meg Erzsi flegmatikusan. – Feledékeny az uraság?
– Ami nem történt, arra nincs miért emlékeznem – mondta Pál ridegen.
Az özvegyet nem lehetett sarokba szorítani. Valóságosnak tűnő tényként közölte:
– Dicsérted a fiamat, milyen ügyes, értelmes gyermek. Az apukája szívesen lennél. Hármasban mi jó kis csapat lennénk. Az ajánlatodat elfogadtam, a nagy örömödre.
– Erzsi, ébredj, az istenedet! – fortyant fel a férfi.
– A dolog már pedig megtörtént – mosolygott derűsen az özvegy.
– Erzsi, ez igaz?! – kérdezte Mari rettenetes hangon.
– Megmondtam.
– Esküdj anyánk emlékére!
– E… – nyílt szóra az asszony ajka, de a többi a torkán akadt. A két testvér farkasszemet nézett. A fiatalabb nő megriadt: kevés híján szentségtörést követett el.
– Erzsi – szólott Törő higgadtan –, mi ketten tudjuk az igazat. Hamis esküvel a károd látod.
– Esküdj, húgom! – zördült rá Mari.
– Eredj a fenébe! – vágta hozzá Erzsi durván.
– Esküdj! – rivallt rá a nővére.
– Még mit akarsz megtudni?
– Hogy milyen embernek szülök gyermeket.
– Csak nem úgy vagy?! – döbbent meg Erzsi.
– De bizony – pirult el Mari.
– Marikám, igaz ez? – lépett hozzá Pál derűsen.
– A mai tesztem pozitív.
– De iparkodtál – gúnyolódott Erzsi.
– Volt miért – felelte Mari pirosló arccal.
– Gyere, kedvesem – fogta meg a kezét Pál. – Sok a dolgunk. – És összemosolyogva szaporázva mentek az ajtó felé.
– Az ajtót… – szólott utánuk Erzsi. A többit már csak magának – belülről reteszeljétek. – És keserű szájízzel nézett a nyitott ajtón át. – A francba… – mondta lesújtva.
– Anya – lépett be a fia a helyiségbe –, Mari néniék hová futottak?
– Futottak?
– Aha.
– Siettek a gyermek fülét beszegni.
– Milyen gyermekét?
– Ha én azt tudnám… – dünnyögte az anya az orra alatt.
Poros, száraz levegő.
A napozók
feketére égve várják
a nap végét, a világ végét.
Felülök,
az órámra pillantok
ég dél sincs,
de
már túl késő
elindulni
bárhová.
1.
Tengervizet ittam. Sokat,
nagyon sokat.
A pultos a megváltásról
kezdett beszélni, miközben
a pénzt számolta.
Egy nap vagy egy élet, mindegy,
mondta. Bólintottam.
Ittam.
2.
Otthon ő várt rám. Nem szólt
semmit. A konyhában
ültünk. Valaki,
egy hatalmas, öreg férfi
az ablakon át nézett minket.
Ujjai közt a nap parázslott.
Eldobta, majd újat
gyújtott –
Valahol, a legbelső
szobában egy kisfiú
rajzol mindent:
a tárgyak mögött vonalak,
húrok csomózzák
a semmit.
Bénán lógó kar
az egyik óramutató.
A másik még
próbál
kapaszkodni
fölfelé.
Már az elindulás pillanatában sejtette, késni fog a munkahelyéről. Nem ér be pontosan az első órájára, csupán „beesik”, ennek eredményeként kapkodva „adja le az anyagot”, és ami a legrosszabb: csúszik a tanmenetéhez képest. Elég egyetlen „botlás”, és a tanév végén már olyannyira nagy lesz a lemaradása, hogy amit utolsóként kívánt megtanítani, azt ütemezheti át szeptemberre. És így tovább. Mint egy hatalmas hógörgeteg, jutott eszébe Sarkadinak, az is egyetlen – ártatlannak tűnő – hópehellyel kezdődik, és gyanútlan síelőket, takaros házakat gyűrhet maga alá.
Amikor mindannyian leszálltak a villamospótló autóbuszról, még abban reménykedtek, hogy a villamospótló autóbuszt pótló autóbusz pillanatokon belül begurul a megállóba, s már indulnak is tovább, mintha semmiféle fönnakadás nem történt volna. A tömegközlekedőkre jellemző gyanútlan gyermeki naivitás ekkor még Sarkaditól sem állt távol. Néhány perces várakozás még belefér, gondolta, induláskor eleve úgy kalkulál, hogy ne „pöccre” érjen be, hanem legyen még ideje kezdés előtt átnéznie a tanáriban az anyagot; hiszen ismeretes – és tanárembertől joggal elvárható –: órára nemcsak testben, hanem lélekben is illik megérkezni.
A megállóban – a hatályos törvényeket semmibe véve – többen rágyújtottak, bízván abban, cigarettányi idő csupán a várakozás. Egyesek telefonálni kezdtek, mások a maszkjaik alatt zsörtölődtek, élőket és holtakat, édesanyákat és ősi mesterségeket emlegetve. Sarkadi, hogy ne kelljen vélelmezhető késésére gondolnia, ismét ott állt az örkényi ház mellett, és az ablakon próbált benézni a nappaliba. Utoljára tíz éve járt ott, nagyanyja halálakor, azóta egyszer sem, nem is volt rá oka. S most ebben az álomban egészen másképp jelent meg előtte a ház – vakolathiányos falaival és rozoga tetőcserepeivel –, mint a valóságban.
A nappali ugyanolyannak bizonyult, mint amilyen volt hosszú-hosszú éveken át, de valahogyan mégis másképpen „hatott”. Mint egy rosszul exponált fénykép. A szemlélődő pontosan tudja, mi az, amit lát, de a felvételt készítő kéz megremeg, vagy rosszak a fények, vagy éppen a levett tárgy, a figura „mozdul be”, s kész a hibás fotográfia. Ilyennek tetszett most a nappali. Az ódon ágy, a kétajtós szekrény vagy a tévé ugyanott volt, ahol mindig is, meg a nyikorgó asztal és a hozzátartozó székek. És semmi más nem történt ebben az álomszeletben, csak az, hogy Sarkadi állt mozdulatlan az ablak előtt és leskelődött befelé részvéttel teli arccal.
„Miért?”
A kérdés abszolút jogosnak találtatott, de választ kitől remélhetett? V.-től, esetleg a mellette toporgó úrtól, aki maszkját az állán pihentette, pedig nem is cigarettázott? Vagy tegye föl a kérdést a lerobbant villamospótló autóbusz mellett fütyörésző sofőrnek? Úgy tűnik, neki egészen jó a kedve, nem is izgatja magát azon, hogy eme „sajnálatos műszaki hiba végett” – ahogy korábban közölte – emberek késnek majd el ezen a késő tavaszi reggelen. Nem, a buszsofőr minden sejtjével arra koncentrált, hogy a Marseillaise-re kísértetiesen hasonlító dallam utolsó taktusát minél hosszabban kitartsa.
Sarkadi a következő pillanatban már a konyhaablak előtt állt, és nem tudta, hogyan került oda. Nem rémlett az a néhány méternyi séta, egyszer csak ott termett, s ugyanúgy nézett befelé. A konyhát is rosszul exponálták ebben az álomban. Minden a helyén volt, de valahogyan mégsem. Égett a lámpa, mézsárga fényárban „úszott” az egész helyiség, ahová sose sikerült bevezetni a meleg vizet, a mennyezetről lelógó légypapírok pedig óhatatlanul is emlékeztettek az élet múlandóságára.
„Be szerettem volna lépni.”
De nem tudott. Még az ajtót se látta, és az álom annál a kevéske keretnél – mint amit a konyhaablak jelentett – többet nem engedett Sarkadi számára. Mintha azt suttogta volna neki: „Tessék, ennyi jár most neked. Érd be. Se több, se kevesebb.”
Az órájára nézett. Megállapíttatott: legalább hét perccel ezelőtt kellett volna a villamospótló autóbuszról leszállnia a megfelelő megállóban. Ehelyett még mindig itt rostokol, joggal háborgó, türelmetlen utastársaival egyetemben.
– Ez a baj ezzel az országgal – kezdett bele a maszk nélkül toporgó úr –, hogy mindent megtehetnek velünk. Ki nem szarja le, hogy odaérsz-e időben vagy sem? Ugyan kérem. Bármit meg lehet tenni ezzel a birkanéppel. Hogyisne, hiszen amikor a…
„Gyógyszertár.”
Egyszer csak bevillant Sarkadinak, hogy az órái után még el kell ugrania a patikába is. A felesége kérte meg, hogy váltsa ki a nemrégiben fölírt gyógyszereket – vérnyomáscsökkentő és fájdalomcsillapító szerepelt a zakózsebbe gyűrt vényeken –, s mellé természetesen hozzon recept nélkül is vásárolható orrsprayt és különböző vitaminokat. Aztán eszébe jutott: V. nem adta oda neki a kártyáját.
„Vagy én nem tettem el az asztalról?”
Képtelen volt fölidézni, mit mondott a felesége. Elhangzott-e ama bizonyos mondat – „Ott a kártyám, rakd el.” – vagy sem? Az is lehet, szőtte tovább Sarkadi, hogy szándékosan nem rakta ki V. a bankkártyáját a kisasztalra, ezzel jelezvén, most az egyszer a férje is fizethetne a gyógyszerekért.
„De hát ezek az ő tablettái.”
Pontosan. V. receptjeiről van szó, ő maga legföljebb a fájdalomcsillapítóra tarthatna igényt, de tudvalevő, még a felesége előtt is, hogy csak a legvégső esetben hajlandó gyógyszerhez fordulni. Inkább eltitkolja vagy letagadja a fájdalmát, minthogy színt valljon. Ami pedig a vitaminokat illeti: a közértben kapható, olcsó pezsgőtabletták kielégítik ebbéli igényeit, kiváltképp a vérnarancs ízesítésű készítmények.
Úgy tűnik, a felesége „tanító célzattal” „felejtette el” kitenni a kártyáját a kisasztalra. Vajon a tegnapi miatt történhetett mindez, villant át Sarkadin a kérdés, vajon ez lehet a valódi ok? A tegnapi „egyet nem értés”?
Összevesztek. Ami a lényeg: V. sajtszószt készített magának vacsorára, de a tejalapú étel kifutott, és ráégett a villanytűzhelyre, levakarhatatlan, sárgásfehér foltokat hagyva maga után. Legalább két napig száradt ott, érintetlenül. Aztán múlt reggel Sarkadi úgy döntött, némi konyhai tisztítószer segítségével véget vet ennek az „áldatlan állapotnak”. Öt perc alatt végzett, utána föltett magának egy adag kávét, s míg főtt a fekete, elkészítette diétás kekszből és könnyű joghurtból álló reggelijét. Este a munkából hazaérve üdvözlés helyett „lecseszés” fogadta.
– Legközelebb ne hagyj magad után morzsát! – dörrent rá a felesége – Tiszta mocsok volt miattad a konyhapult. Soha semmire nem figyelsz.
– Ne haragudj – felelte Sarkadi.
S valahol legbelül tudta, hogy ennyiben kellene hagynia a „dolgot”. De igazságszeretete ebben a pillanatban is mindennél erősebbnek bizonyult. Így hát folytatta, foghegyről V. elé vetve a szavakat: – A tűzhely pedig, gondolom, magát nyalta fényesre.
– Tényleg – kerekedett el felesége szeme – észre se vettem… – S aztán kelletlen hangon, vonakodva: – Köszönöm.
Sarkadi nem tudta, mit feleljen. Beszéljen a kettős mércéről, vagy arról, mit érez, mikor szembe találja magát V. arisztokratikus gőgjével, ami van olyan zavaró és sértő, mint a rá jellemző örökös érzékenység, amit felesége gyakran tesz szóvá, illetve élcelődéseinek tárgyává?
– A két-három szem morzsát, azt bezzeg észreveszed – szólalt meg végül –, de a tiszta tűzhely, az semmi… Értem.
– Ne hara…
– Hagyjuk inkább.
És ennyiben is maradt a „dolog”.
Most pedig már régen a tanáriban kellene ülnie, és azon gondolkodnia, a digitális munkarendből az iskolapadba visszakerülő tizenegyedik évfolyamos tanítványaival miképpen érteti meg a Hajnali részegség esztétikáját. Ismerve az osztályt, a Sarkadiban megfogant nemes szándék eleve kudarcra ítéltetett. A közöny vastag falait még Kosztolányi sem képes áttörni. A diákfül akár egy üres tölcsér, melybe belehullanak a szavai, aztán kipotyognak belőle, valahová, ki tudja, hová.
– …és amíg világ a világ, ez az egy, soha nem fog megváltozni. Tényleg azt csinálnak ezzel a birkanéppel, amit nem szégyellnek megtenni. Hát a jó kur…
A villamospótló autóbuszt pótló autóbusz ebben a pillanatban – elégedett morajlás kíséretében – kanyarodott be a sarkon. Sarkadi is megörült.
„Végre.”
Jobb esetben csak negyedórát mulaszt, rosszabb esetben mehet a kukába, amit eltervezett. Sebaj, gondolta, ha a diákoknak nem fontos, neki miért legyen az. Ha a befektetett energia töredéke sem térül meg, minek föláldoznia magát? Érdektelenségük ragály, gyógyíthatatlan fekéllyel borítja el az elmét. Nincs sebészi kés, ami kimetszhetné a kóros részeket. Ha egyszer megnyílik a tályog, s áttör az épen maradt üregekbe, nincs tovább. Ami pedig V.-t illeti, annak rendje és módja szerint kibékülnek majd. Az efféle – zömében figyelmetlenségből fakadó – összezörrenések sehova se vezetnek. Persze a tényekkel nehezen lehet vitába szállni. Egyfelől ott az a pár szem morzsa a pulton, másfelől a sajtszósz odakozmált maradványaitól megtisztított tűzhely. Hogy is lehet ezt a két dolgot összehasonlítani? Miféle közös nevezőről lehet egyáltalán szó?
Mielőtt Sarkadi válaszolhatott volna a föltett kérdéseire, fülénél megigazította maszkjának pántjait, s – a középső ajtót igénybe véve – fölszállt a villamospótló autóbuszt pótló autóbuszra. Úgy határozott: ülni fog. Most az egyszer – szokásaitól eltérően – nem a „csuklós” résznél „élvezi az utat”, hanem egy kényelmes, ablak melletti ülésen. Az se baj, ha kopott a kárpit és kereszthuzat van a feje fölött. Annak ötletét, hogy betelefonál az iskolába a várható késés miatt, vagy „dob egy üzenetet”, már jóval korábban elvetette. Egy hete kapott SMS-t a szolgáltatójától, miszerint fizetési késedelem miatt kezdeményezték kimenő és roaminghívásainak korlátozását, kéretik díjtartozásának mihamarabbi rendezését. Tudta, hogy még pár napot várnia kell, addig, amíg nem érkezik meg a fizetése.
Ülőhelyet természetesen nem talált magának. Idősebb és vehemensebb utastársai nagyobb szerencsével jártak. Amikor elindult a villamospótló autóbuszt pótló autóbusz, Sarkadi azonnal mormolni kezdte a maszk alatt: „Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád. Múlt éjszaka – háromkor – abbahagytam a munkát.” Tudta, legalább kétszer végigmondhatja nyugodtan a verset – kimért tempóval, közvetlen hangon –, mielőtt leszállna ott, ahol szükséges.
A galamb visszatért csőrében
virágzó olajággal, s szárnyát az
égre emelte, hogy bárkán a
hajlott hátú öreg láthassa, mint
göngyölik ki szirmukat a fényben
az apró, fehér virágkezdemények,
miként oldják bele illatukat Poszeidón
alvilágba merülő tengerébe, ahol
a planktonok között nem látszik,
hol gubbaszt csatakos gúnyában
a vizek ura. Mert hiába próbál
győztesen kikerülni a zűrzavarból,
hiába döfi szigonyát a sziklák
oldalába, nincs, ki mellette szóljon,
kővé vált telephelyén a megzabolázott
engedelmesség.
Csak Pallasz Athéné áll ott kezében
lobogó olajfáklyával, ott áll, hogy
elültesse a csemetét, mely vérével
táplálja majdan az Édenből kiűzött éhezőt.
A gerincborzongató esélyek
csak megérintettek ujjukkal,
s máris továbbgurultak a tömör
kilátástalanságban, s már nem volt
többé hatalmad lehetőségeid
rendetlenségén úrrá lenni.
Próbáltál sziluett maradni imazsámolyodon,
átlátni gyertyád
auráján a mögöttes világba,
próbáltad részeid beforgatni
a nyitott ég alatt heverő hazugságba.
Amit elszalasztottál, senki nem
veheti el tőled, egyensúlyozhatsz
az emlékek törésvonalán,
csak nincs kinek megmutatni,
hogy a kinőtt élet-kabát alól
kilóg a megzavart lélek.
Egészen közel engeded magad
a diszkvalifikációs zónához, a terepen
csak te vagy egyedül, te, az egyszerű
munkás, ki kertedben hol itt, hol ott
lapátolsz hegyet, mert nem nyughatsz
ebben a villanásnyi létben, nem tudsz
mit kezdeni erős hiteddel, csak ketreced
óriás homokozójában tudsz ég felé
emelni több földnyi emeletet.
Itt szűröd át az időt a homokon,
kezedben tarackgyökér – győzelmi lobogó
helyett, itt fogsz ellenhősként megöregedni,
s már inkább lennél homokszem a kupacon,
vagy egy szépen csiszolt kődarab valahol
a kerti utakon, mert már nem lehetsz
a vizek királya sem, ügyetlen halász voltál,
a zsákmányt mindig átengedted másnak.
Most már nincs kedved a folyó felé menni,
nem látod a kedvező áramlás jeleit.
Inkább ott maradsz saját domb-teremtményed
árnyékában, s ha munka közben lótücsköt
találsz a komposztban, elmélázol egy kicsit,
mert szépnek látod a szörnyeteget, ki most
általad lesz vesztes a nem-történésben.
Az ősz konténerjének nincs
fedele, adományát szórja az
utakra, vérrel festett, aranyba
mártott vers-levelek kavarnak
a szélben, s a láthatatlan tintával
írt szöveten még olvasható az
üzenet, még láthatók az Égi
Köztisztasági Vállalat ablakai,
ahogy a nagy üstben komposztálódik
a élet, lassan oldódnak a színek
és a hangok a térben, mint a
tabletta egy pohár vízben, mely
elveszíti eredeti lényegét, s a
formát már nem láthatod, nem
marad más csak együttműködés
az anyaggal – érdekszövetség.
Majd jön a Nagy Ürítés, ahol
a betolakodó nem fedi fel valódi
lényét, tovább bitorol téged,
láthatatlanul, s a szög nem bújik
ki a zsákból. Közben a fényfaló
őszben besurran falaid közé az ellentábor,
közel vagy a célponthoz,
de tudod, nem érhetsz el oda,
nem tudod átvenni az irányítást.
Gyártáshibás maradsz, rés van
az adatbázisodban, gyarapodik
rajtad a hibakereső lenyomata.
Nem engednek az ajtónállók,
nincs érvényesíthető szervizkönyved,
nem engednek besorolni
garanciális javításra – a túloldalon
meg egykedvűen nézik, ahogy
a berozsdált pórusokon
csöpög belőled az élet vize.
Tompa éjszaka. A párás hőség tömbje lélegzetvételre alkalmatlan. Nincs mozgás, nincs hang. Süket hőség. Egy nő araszol tétován, irányt nem keresve, a lombok felé fordítva fejét, mintha valami libbenést, moccanást lesne. Hiába. Az egész lakott világ élettelen. A nő hátrakulcsolja kezét, mindkettővel markolva a nyúzott kézitáskát, mintha abba kapaszkodnék. Az egyetlen támasza. Az úttesten kopott zebra, a lámpa pirosat mutat, nem vált. Úgy maradt, fényhőbe rögzülve. A nő elindul a kopott zebrán, óvatosan körülnéz, veszély sehol, csak jóltáplált csótányok vonulnak előtte lassan, biztonságban. Átér a túloldalra. A lámpa még mindig piros. Nincs ereje váltani. A nő a rozzant bódék kirakatait nézegeti. Sötét van, a mobiljával világít. Zsúfolt élelmiszerbolt tárlójában olvadt sajtok és zsíros felvágottak, chipsek egymásra dobálva. Hegynyi sörösdobozok, rekeszekben, pultokon. A másik kirakat a környezetből kikiabáló színű, mintájú és árú divatdarabokkal. Hetek óta zárva. A harmadik a Nemzeti Dohánybolt alvilágba hívogató ajtaja hatalmas nemzeti kokárdával. Előtte hangosan horkoló részeg hajléktalan fekszik a földön, a saját levében. A nő megáll, megpróbálja kiegyenesíteni fájó hátát, amit nem támaszt eléggé a kistáska. Lassan tovább indul. Tétován. Talán haza. A sötétben nem látni, ki lehet. Talán én.
„Ferdén halad át a halott város fekete homlokon”
(Georg Trakl: Versvázlatok; Hajnal Gábor ford.)
Tornyok felett sárga arc az ősz.
Fekete kutyák futnak át a városon.
Nyikorgó pincelépcsőn
korhelyek árnya
bukik alá a mélybe.
Lakatlan szobákban
magában beszél a bánat,
rossz a lehelete.
Falakba zárva a nevetés.
A tél kemény, hideg, fehér
combjaira hajtom fejemet.
Suhogva terül
hátamra az űr.
A Semmi onanizál.
Kék szeme dülled vakon.
Csillag-spermája szerteszáll.
Némán rám nevet.
A tél combjait simogatom.
Tüdőbajos harangok köhögnek.
Isten sétál a kórházudvaron,
lépte alatt a hó ropog.
A tél vaságyán
lekötözve delirál a Sátán,
foga csikorog.
Faágról lógó halott kígyó a holdfény.
Fekete varjúraj-szemét
dühödten forgató téli ég figyel
a szürke ormokról alászédülő
néma hófarkasok transzcendens sikolyára
Történetünk helyszínén, ebben az intézkedni vágyó hatalmi központoktól mind képletesen, mind valóságosan szerencséjére elég távol eső, az éppen aktuális különféle politikai változásokat ezért mindig óvatos lassúsággal követő kis madzag-faluban Sanyiné rendszeres napi zarándoklata (azért nem nevezhetjük Canossa-járásnak, mert ő, azaz Sanyiné ezt a kifejezést még csak hallani sem hallotta, sohasem, tehát az ő napi zarándoklata) jelentette a megnyugtató, a biztonságot sugalló állandóságot.
Az említett, teljes, becsületes nevén özvegy Hegedűs Sándorné, szül. Nagy Mária (hogy hogyan lett a Sándornéból Sanyiné, az meg már egy másik történet) sok éve özvegyasszony, de még hetvenedik évéhez közeledve is, minden áldott hétköznap elindul fentről, a Közből, ahol kicsiny házacskája lapul, lefelé végig a falun, a Fő utca jobb oldalán egész le, az első házig, aztán a másik oldalon vissza föl, hazafelé. A Rózsafüzér királynője templomot, a katolikusokét, természetesen kihagyja, ott már rég nincs se pap, se házvezetőnő, se harangozó, a kötőnyi kis kertecskében felváltva kapálgatnak az asszonyok, de az olyan is, általában elég gondozatlan.
Egyenes derékkal, apró léptekkel jár, nyakig fölgombolt kötött kardigánja mindig folttalan; tiszta, kerek, kicsit kunos arcán pirosló mosoly ül, szeme kíváncsi-kéken ragyog a világba. Hosszú ősz haját lebontva rég nem látta senki, reggelente előbb két hosszú copfba fonja, aztán azt kis kalácsformába tekerve a feje búbjára tűzi, s álla alatt szorosra csomózott kendője alá simítva rejtegeti.
Öltözéke, ruházata természetesen az évszakok szerinti időjáráshoz igazodó, de mindig a tisztaságot, a szerény tisztességet sugározza, s lényegében sohasem változik. Ahogy vele elmaradhatatlan társa, a füles, vállra akasztós, hóna alatt himbálódzó hétköznapi háncsszatyor sem, mindenkori állandó tartalmával.
Ahol a portán mozgást lát, megáll, beköszön, ha szólítják, belép egy szóra, elmondja, mi hír a faluban, mit álmodott az éjjel, megkérdezi a háziakat, mit terveznek aznapra, figyelmesen meghallgatja a válaszaikat, azzal megy tovább, házról házra, s viszi magával tovább, házról házra az ártalmatlan hírmorzsákkal együtt a falu csöndes, kibeszélhetetlen titkait is.
Hétköznapokon.
Szombaton meg vasárnap fölfelé indul, megy a temetőbe, onnan a görögkatolikus templomba, tekintetét az ikonosztáz szentjein nyugtatva, szép, tiszta, ma is fiatalosan fénylő hangját kieresztve ő vezeti a bizonytalankodva kapkodó kórust, kisgyermek kora óta könyv nélkül tudja mind, a szertartást kísérő zsoltárokat, nem csak a goszpogyipomilújt. Csak az alsó iskolát végezhette el annak idején, de írni, olvasni, számolni tud, annyira, amennyire neki kell – no, meg énekelni.
Sanyiné, bár ezt nem tudja magáról, igen hazafias érzületű is, lám csak, a bedobós falitelefonnál rendre megszakítja körútját, nem mintha használni akarná, ugyan, kit hívna, hanem hogy mögötte, a falucska egyetlen emlékműve előtt egy keveset elidőzzön. A fából faragott Anya gyermekével alighanem egy környékbeli ismeretlen népművész munkája, de néhányan Zenészlacit, Piroska ügyes kezű fiát vélik alkotójának. Az életnagyságú, látszólag egyetlen fatörzsből faragott páros szobor, a helyieknek csak Ilcsi és Fercsi, az útikalauz szakavatott szavai szerint: a falu fölött magasló Rákóczi-vár után a másik nevezetesség Zrínyi Ilona és a gyermek II. Rákóczi Ferenc megható egyszerűségű, naiv bájú szobra. A távolba néző, mosolygó anya egyik kezével gyöngéden csípőjéhez vonja a szintúgy messze tekintve mosolygó kicsi fiát, másik kezét óvón annak vállán nyugtatja.
Sanyinét nem foglalkoztatja a fafaragó kiléte, sosem kérdezte, ő csak azért kanyarodik a kétalakos, összesimuló szoborcsoport elé, hogy visszamosolyogjon a kis családra, megsimítsa könnyű kézzel a kis Fercsi gyerek gondosan kifaragott bodros haját, no meg, mert néhány kihúzogatható gazszálat mindig talál a lábuk előtt.
Ez az egészséges ösztönű, lakói eredetét, származását tekintve igencsak vegyes összetételű, hegylábhoz szorult falucska számos megható jelét mutatja az ott működő nyelvi tapintatnak. Például, az új tanítónéni érkezését máig csak úgy emlegetik, hogy a méltóságos asszonyt ideköltöztették hozzánk, az elhagyott tanító-lakásba, soha senki úgy, hogy kitelepítették valahonnan, pedig a kertvégi budikban felgyülemlő Szabad Föld címlapjait olvasgatva, akár mondhatták is volna, de érkezésekor asszonyok, férfiak, mindenki kérés nélkül segített neki lepakolni a szekérről, amin a ládáit, bútorait hozták. Akkor látott a falu népe először álló zongorát, ahogy rögtön a pianínót elnevezte valamelyik ott lábatlankodó suhanc, talán a nagyobbik Kojsza-gyerek.
Az érkező új tanítónéni figyelt föl az addig csak visszahúzódó, törékeny gyereklány páratlan zenei képességére, termetéhez képest meglepően erős, csengő hangjára, mindig pontos intonációjára, ütemérzékére, zenei memóriájára. Ezeket kiaknázva, hamarosan a kisiskola ének-zenei produkcióiban közreműködő biztos támaszra lelt benne, vezető szerepet bízhatott rá – bár a kottaolvasást sohasem tanulta meg. Fölnövekedve egyenes útja volt az akkor még létező római katolikus templomi kórusba, később, a görög templom megépülését követően, az ottani asszonykórus élére.
Sanyiné mindig úgy igyekezett, s többnyire sikerrel, hogy az istentiszteletet követően utolsóként lépjen ki az isten házából, betette maga mögött az ajtót, a harangláb tövében megállt, óvatos, tapogató mozdulattal megigazgatta fejkendőjét, s valamit halkan maga elé mormolva, határozottan bólintott a kihűlt, kiürült templom felé, aztán megkönnyebbedett léptekkel megindult vissza, a faluba vezető úton. Ott himbálódzott akkor is vállán a háncsszatyor, s benne vele himbálódzott, mint mindig, az a kenyérbölcsőbe való, hajtogatott hófehér konyharuhába rejtve, akár rétesben a töltelék, a szokatlanul keskeny, hosszú, karéjosra fenegetett, fénylő pengéjű böllér kés, amolyan fanyelű disznóölő.
Aki erre az ugyan miért-tel rákérdez, az csak idegen lehet. A falu emlékezete ugyanis némafilmszerű pontossággal rögzítette, és változatlanul őrzi annak az estének a történetét, amelyiken Sanyiné a fölszabadításkor agyonszúrta azt az őt megbecsteleníteni akaró román katonát, akinek a tetemét aztán a szomszédasszonya segítségével elásták a szilvásban. Mindenki tudja, senki nem mondja.
Az utóbbi években se sokat változott a falu, lakói születtek-haltak a természet rendje szerint, de megürült, eladó ház nem akadt, a változások, ha voltak, családon belül estek. S maradt az apróbb összezörrenéseket lezáró családfői zárszó is: mert mi így szoktuk, punktum.
Így aztán az idő észrevétlen teszi a dolgát errefelé, olvad, fagy, derül, borul, vetni-aratni, metszeni-szüretelni csakúgy kell, Sanyiné pedig évre év, azóta is csak vizitálja egyre a falut, oldalához szorított háncsszatyrával járja megszokott útját, s körötte az út menti bokrokban gondtalan derűvel trilláznak a butuska feketerigók.
Ilyen egy balladás falucska ez a Regéc.
Ha rajtam múlik, még hallanak felőle.
Jelentem
A létszám továbbra is
Egy.
nem hiányzik senki.
a buszmegállóban
és a buszon gombócok
nőttek a torkomban
Már több mint egy éve
Nem aludtam lépcsőház kövén
Most bepótoltam
Nézem a tükröt – ez nem az én arcom
Egy pofonbaszott vadállat néz vissza
Fején minden szőrszál
Gyalulatlan idétlen
Ez nem az én arcom mert
Ez iszonyú dühös mintha
Meg akarna ölni valakit
vérben forognak a szemei
becsaptak a tükörboltban
viszem is vissza gyorsan
Belemártotta arcát a vízbe. Érezte, ahogy a langyos folyadék kitölti a pórusait. Felnézett, megrázta magát, kitörölte az agresszívabb vízcseppeket a szeméből. Az eredményjelző táblára nézett. Ott virított rajta a jelenlegi világrekord és az olimpiai rekord. Húsz éve tartja ugyanaz az ember. Jó lenne egyszer megdönteni! De most az is boldogsággal tölti el, hogy itt lehet a négyes pályán, ahol a legjobbak szoktak úszni.
Álmodozásából egy rekedtes hang riasztotta fel.
– Nem azért kapod a fizetésedet, hogy bámészkodj! Szedd ki a vízből, ami nem oda való és mássz onnan kifelé!
A parton fehér fürdőköpenyben a főnöke állt. Ha főnöknek lehet valakit nevezni, akit csak az olimpia két hetére vesznek fel dolgozni. A főnök tíz évvel fiatalabb volt, mint ő. Harminc éves lehetett. Szőke haja mindig be volt zselézve és hátra volt fésülve. Ez a frizura abszolút nem illett hatalmas, a köntös alól ki-kivillanó szőrös pocakjához. Csak sejteni lehetett, miért épp ő lett a takarítók vezetője. Valószínűleg van a vezetőségben egy rokona vagy jó ismerőse. Nehéz mást elképzelni egy olyan emberről, aki úgy kap vezető pozíciót egy uszodában, hogy úszni se tud. A háta mögött az alkalmazottai, akikkel nagyon kegyetlenül bánt, úgy nevezték: A Korrupt! Nem Korrupt úr vagy Mr. Korrupt. Ő nem érdemelte ki az úr megszólítást sem.
A takarítónő egy lepkeháló vagy inkább szák (tulajdonképpen egyik se volt, mégis mindkettőre hasonlított) segítségével kiszedegette a vízből a faleveleket és pár bogarat, amelyet belefújt a szél. Nemsokára kezdődnek az elődöntők. Hogy nézne ki, ha a medence vize tele lenne szeméttel!
A közönség elkezdett lassacskán befelé szállingózni a csarnokba. Érezték a tiszta víz és a friss levegő keveredésének lágy illatát. A legtöbben egymással beszélgettek, és ügyet se vetettek a medence környékén takarítgató emberekre.
Kimászott a partra és magára terített egy törölközőt. Negyvenes éveiben járó nő volt. Levetette a fejéről az úszósapkát, amely alól kiomlott vállig érő, az idő múlásának ecsetje által teljesen fehérre festett hajszálainak erdeje. A jobb lábára sántítva indult el. Már tizennyolc éve így megy. Az autóbaleset óta, amelyben meghalt a férje és a még a méhében hordott kislánya. Azóta se volt másik párja. Minden nap kiment hozzájuk a temetőbe. Ha végez, most is ki fog menni. Ő maga se értette, mit keres most itt. Csak azt súgta neki valami, hogy jelentkezzen takarítónak az úszócsarnokba az olimpiára, amelyet most éppen abban a városban rendeznek, ahol ő él. Régen ő is sportolt. A legjobbak között volt, de amikor áldott állapotba került, befejezte. A baleset után kerülni kezdte az embereket. Nem bízott senkiben. Talán a depresszió, talán a halálfélelem, talán ez is, az is, szerepet játszott abban, hogy szép lassan kezdtek elmaradni a barátok és a rokonok az életéből. Teljesen magára maradt. Alkalmi munkákból tartotta el magát, de egyiket se csinálta szívesen. A sport volt az élete és a sors elvette tőle.
– Az mi a kezeden? – dörrent rá hátulról A Korrupt.
– Tetoválás.
– Mit ábrázol?
– Egy pisztrángot.
– Nem annak a fajtának tűnsz, aki tetováltat. Legalább, ha meghalsz, tudlak azonosítani!
A Korrupt hangosan felhorkant és meg volt róla győződve, hogy valami vicceset mondott. A takarítónő lesütötte a szemét.
– Tűnj el, mielőtt meglátják, hogy itt vagy! Semmi keresnivalód nincs már a pálya környékén! Mindjárt jönnek kifelé az úszók! Ha látod a bajnokot, szólj! Szereznem kell tőle egy autogramot! Egy ismerősöm sok pénzt ígért érte!
A Korrupt és a takarítónő nem vette észre, hogy az egyik úszó edzője ott áll a folyosó kijáratánál, ahonnan a versenyzők érkeznek a megmérettetésre. Teljesen kopaszra borotvált, a hatvanas éveiben járó, ráncos arcú, kissé pocakos ember volt. Ő volt annak a lánynak az edzője, aki a legnagyobb esélyese volt az olimpia megnyerésének. Fejcsóválva hallgatta végig a beszélgetést, utána visszament az öltözőbe.
Az úszók hamarosan kijöttek a pályára. A nyolcból öten zenét hallgattak fejhallgatóval, kettő imádkozott, az az egy, aki most vett részt élete első olimpiáján, szájtátva bámulta a tömeget. Ő nem akart bajnok lenni. Még nem! Csak szokni szerette volna a környezetet! Egy éve még nem gondolta, hogy itt lehet majd! Azon töprengett, a közönség tagjai tisztában vannak-e vele mennyi munka, mennyi edzés kell ahhoz, hogy ő itt lehessen?
A bajnokesélyes úszó észrevette a nyolcas pálya előtt tétovázó újoncot. Abbahagyta az imádkozást és odasétált hozzá.
– Ne aggódj! Én is így kezdtem, mint te! Ne törődj semmivel, csak élvezd az úszást! A többi jön magától!
Az elődöntők elkezdődtek. A bajnokesélyes másodikként csapott célba. Az első az újonc volt. Mindketten alig pár századmásodperccel maradtak le a világcsúcstól. A riporterek azonnal lerohanták és mikrofonokat nyomtak az újonc arca elé. Azt se tudta hirtelen, mit mondjon és merre nézzen. Nyert már ugyan bajnokságokat, jól is úszott, de ez mégiscsak az olimpia! Minden sportoló álma!
A bajnok kissé megkönnyebbülten sóhajtott fel. Végre egy kis nyugalom! Nem őt zaklatják az újságírók az ostoba kérdéseikkel. A kedvencei a „Milyen érzés nyerni?” és a „Hogy érzed magad most?” voltak. Ilyenkor lelkesen és mosolyogva válaszolt, pedig a legszívesebben visszakérdezett volna, hogy más kérdést nem tudtok feltenni?
Az edzője odasietett hozzá és ráterítette a fürdőköpenyét.
– Mi történt?
– Semmi. A döntőre tartalékolom az erőmet. –Az újonc felé mutatott. – Nézd, milyen tanácstalan és mégis boldog! Én is ilyen lehettem az első győzelmemnél!
Az edző elmosolyodott.
– Ilyen voltál.
Az újságírók falkája elindult új prédát keresni. Az edző és a bajnok odalépett az újonchoz és gratuláltak neki.
– Gyertek velem! Mutatok valamit! – intett feléjük az edző.
A Korrupt a folyosó ajtajában állt egy tollal a kezében. A zsebében volt egy darab papír is. Mindenre felkészült, de jobban szeretett volna egy dedikált fényképet kapni, mint egy egyszerű mezei aláírást egy darab papíron. A fényképes autogrammért többet fizettek neki.
A takarítónő a folyosót mosta fel az úszókról lecsöpögött víztől a háta mögött.
A Korrupt határozottan odalépett a két úszóhoz és az edzőhöz.
– Bocsánat! Kaphatnék egy autogramot?
A bajnok elvette a tollat és körülnézett. A Korrupt egy hangos sóhajjal vette tudomásul, hogy nincs a bajnoknál fénykép. Belenyúlt a zsebébe és átadta a papírt, amit a bajnok aláírt. Ahogy nyújtotta vissza a papírfecnit, az edző kivette a kezéből és a Korrupt előtt több darabra tépte.
A Korrupt nagyokat nyelt és levegőért kapkodva próbált felháborodottan mondani valamit, de valami fura erő nem hagyta, hogy beszéljen. Az edző félretolta és megállt a két úszóval a takarítónő mögött.
– Bocsánat! Kaphatnánk egy autogramot?
A takarítónő megfordult és rájuk nézett. A keze teljesen át volt ázva a víztől.
– Tőlem?
Az edző a két fiatal lányhoz fordult.
– Szeretném nektek bemutatni azt a hölgyet, aki húsz éve tartja a ti úszószámotokban a világ és az olimpiai rekordot. Az egész világ csak úgy hívta, a Pisztráng.
– Ezt mi is tudtuk. Tisztában vagyunk vele, kinek a rekordját szeretnénk megdönteni! - mondta mosolyogva a bajnok.
– Azért hívták Pisztrángnak, mert sokak szerint ő árral szemben úszva is képes lett volna világcsúcsokat úszni – felelte az újonc, utána szemlesütve kezdte el bámulni a folyosó frissen felmosott padlóját. – Én azt hittem, már meghalt.
– Meg tudna várni bennünket? Átöltözöm, és beszélgethetnénk egy kicsit! Szeretnék tanácsokat kérni, hogyan ússzak még jobban!
– Tőlem? Ön? – Igen. Ön tartja még a világrekordot, nem? Valamit csak jobban csinál, mint én! – nevetett a bajnok és az újonccal együtt eltűnt az öltöző ajtaja mögött.
– Megismertelek a tetoválásodról – nézett a takarítónő szemébe az edző. – Nem ezt a jövőt szántam neked, amikor még én voltam az edződ. Soha nem volt olyan jó úszó a kezeim alatt, mint te! Nézz az eredményjelző táblára! Húsz éve nem döntötte meg senki a rekordodat!
– Én se ezt a jövőt szántam magamnak.
– Nem akarsz rajta változtatni? Szívesen látlak a csapatomban.
– Mit tudnék én ott csinálni?
– Vannak gyerekek, akiket edzhetnél. Akik most kezdenek el versenyezni és nem ismerik a technikáját a sportnak, csak az alapokat! Bevezethetnéd őket ennek a szép sportnak a rejtelmeibe! Kérlek, ne itt takarítgass, mert megszakad a szívem, ha így látlak!
A Korrupt összeszedte magát és elindult, hogy minden dühét kitöltse az első útjába kerülő emberen. A takarítónő riadtan vette észre a felé közelítő férfit, aki dühében az edzőt is odébb lökte egy kicsit.
– Azt mondtam, hogy takarítsd fel a folyosót, mielőtt a következő elődöntőre kijönnek a sportolók, te meg leállsz itt pletykálni!
Mérgében belerúgott egy hatalmasat a felmosóvödörbe, amelynek teljes tartalma végigfolyt a csillogó, tükörsima folyosón.
Az edző lenyomta a kilincset az öltöző ajtaján, és kezével befelé invitálta a takarítónőt, az egykori bajnokot.
– Te döntesz!
A takarítónő megfogta a felmosó nyelét, kettétörte a saját térdén és a nyél két darabját átadta a Korruptnak.
– Felmondok! Új állásom van!
Belépett az öltözőbe. Jelezte ez edzőnek, hogy a lányok már felöltöztek, bejöhet ő is.
A Korrupt vöröslő fejjel bámulta az ajtót. Földhöz vágta a felmosónyél két darabját és elindult a folyosón. Egy métert se tudott megtenni. Elcsúszott azon a vízen, amelyet ő öntött ki, és óriásit puffanva terült el a folyosón.
Az ostrom 378. napja.
Introvertált vagyok, de hogy is lehetnék más?
Sorszámozott sorscsapás
zár minket magunkba,
a depresszió mára kollektív munka.
Egymást nézzük, kinek, hogy van elege,
lázas-e, beteg-e? – s ha igen, ki találkozott még vele.
Az ostrom 379. napja.
A metabolikus szindróma:
Fonyód és a rezgőnyárfa,
elfogyott a kulacsból a védőital,
ránk leselkedik a halál vércsekarmaival,
nem sok jóval kecsegtet a fuvar…
Elestünk, mint Trója,
stáblista alatt Lohengrin gyászindulója.
A hatalom rúzsozza a száját és púderezi magát.
A lábkörömfestés egyiptomi ötlet,
diadalíveket emel,
miközben lakkcipőket kölcsönöztet.
Az ostrom 380. napja.
Álomnyaralásra készülünk, álmunkban nyaralunk.
A rádióban szól a poszt-reumás jazz.
Versenyt futunk az idővel, azon agyalunk,
hogy mi lesz akkor, és hogy addig mi lesz.
Időt szakítani, az ám a móka,
vidámság, felhőtlen kacagás,
a fürdőkádban fekszem, mint egy oroszlánfóka,
már egy ideje nem megy a hátrafelé nyilazás.
Az ostrom 381. napja.
Ez itt a kisbetűs élet,
s minden ócska velejárója,
kempingszéken nem lehet enni sajtkülönlegességet,
összeér az igénytelenség és az igényesség depressziója.
Mondom. Példának az okáért.
Ahogy a cowboy nyúl a pisztolyáért,
mi úgy a szavakért, előrántjuk,
majd magunknak is megbocsájtjuk,
ha tévedtünk.
Kifogásaink élethűek.
Az ostrom 382. napja.
Homokanimáció a sivatagban,
vallomás, jókor,
szakad itt minden, pedig nincs perforáció,
a múlt mára egy kosztümös időutazás,
a múzsa szájmaszkkal csókol.
Azt mondják közelebb kerülhet a föld az éghez,
de csak némelyeknek sikerült,
odaülök az írógéphez,
az elmúlásunk lépcsőjéhez,
azt látom, hogy
mindenki fáradt és kimerült.
Az ostrom 383. napja.
Élek.
Két térdem átkarolva ülök az ágyon.
Nem magyarázom.
Félek.
Előttem egy üveg bor. Még benne a dugó.
Csak kihúzom valahogy.
Tudja kedvesem – kezdte Teca néni a történetet, miközben a sír melletti padhoz támasztotta a kapát –, jó ember volt az én párom. Nem vitte a kocsmába a pénzt, mint annyian! Hiszen látja az ember, milyenek vannak. Néha a barátaival, azt igen. De berúgva dülöngélni nem látta öt senki. Egy kis spicc! Azt én se bántam, mert olyankor csupa kedvesség volt, csak úgy dőltek belőle a szép szavak. Voltam én akkor galambom, aranyoskám, egyetlen párom… amit csak el tud képzelni. Egyébként komoly ember volt. Vagy inkább olyan morgós. Ha valami bántás érte az üzemben, vagy baj volt a termeléssel, ahogy belépett is, mindjárt láttam rajta. Mert akkor búsult. Nem ízlett neki az étel. Leült a vacsorához, de meg se kóstolta, rá se figyelt, mit tesz, csak fogta a sótartót és megsózta a levest. Azt mondta: – Úgyis tudom, hogy sótlan. Ezért haragudtam legjobban. Legalább kóstolná meg, mielőtt sózni kezd! Na, de én se hagytam azt a csúfságot, hogy egyetlen este se feleljen meg a főztöm, úgy ahogyan a sparheltről az asztalra tettem.
Mikor végleg elegem lett, hogy minden vacsoránál a só miatt vesszünk össze, megleckéztettem. Már előre megterítettem a konyhaasztalt és az ő tányérjába egy kiskanál sót is tettem. Míg ő odakinn a kabátját letette, rá is mertem a krumplilevest. Ült az asztalhoz és már sózta is az ételt, mint máskor. Én meg figyelmeztettem, mint máskor:
– Ne sózd már, hiszen meg se kóstoltad! – s igen haragosan néztem rá, pedig belül majd kipukkadtam a kárörömtől.
Ő meg annál inkább. Képzelheti, milyen lett! Megette. Nem szólt egy szót se, de attól fogva mindig megkóstolta az ételt, mielőtt a só után nyúlt volna.
Ésszel kell élni az asszonynak, higgye el kedvesem! Meg feltalálni magát. A konyhában se mennek mindig simán a dolgok, nem csak az üzemben. Nekem se sikerült mindig, minden úgy, ahogy szerettem volna. Akkor kóstolgattam. Egy kis tejföl, egy kis paprika… ami akad otthon. Nincs elrontott étel. Csak nem hasonlít arra, aminek lennie kellett volna. Hiszen érti kedvesem? Akkor azt kell mondani, hogy új, francia recept… vagy dakota… Szegény párom ilyenkor csak a fejét csóválta:
– Kicsit furcsa, de nem rossz. Érdekes, hogy miket esznek ezek odakinn.
Voltam azért pánikban én is. Vendégeket vártunk ünnepi ebédre, a férjem ötvenedik születésnapjára. Készen volt már a tyúkleves, a sült csirke, minden, ami kell. Tortát is sütöttem. Éppen a rántott húst tettem a zsírba, amikor beléptek a rokonok. A párom meg kínálta őket odabenn egy kis szíverősítővel. Magam is bementem a szobába, ölelni, csókolni a társaságot, ahogy szoktuk, meg hogy halljam a mondókájukat. Aztán csak ottfelejtettem magam. Hát egyszer csak szaglik valami a konyha felől. Beledobbant a szívem, de nem mutattam az ijedelmet, mosolyogtam.
– Na, én megyek – mondtam –, van még egy kis dolgom a konyhában. Volt is! Szénfekete lett a húsok alján a panír! Gyorsan szétterítettem a szeleteket a deszkán és lekopaszítottam az égett részt. Alatta a hús éppen csak barnás lett. Újra paníroztam a kopasz helyeket és szép világosra sütöttem. Ha hiszi, ha nem, olyan fölséges íze lett, hogy magam is csodálkoztam! Kérték a receptjét.
– Nem lehet. Családi titok! Megígértem a mamámnak, hogy senkinek nem adom tovább.
Akkor tört ki a veszekedés, mikor elment a család. Láttam, hogy valami baja van az én uramnak… Csak nem a húson érzett meg valamit?
– Nem ízlett az ebéd? A te kedvedért sütöttem a tortát, gesztenyéset… rumosan, karamelles tetővel, ahogy szereted… Úgy nézett rám, mintha az öreganyját öltem volna meg.
– Nem tettél gyertyát a tortára! 50 gyertya járt volna nekem!
Régen volt. Mit csináljak most már? Itt gyújtom a gyertyákat a virágos sírján.
(apámnak)
Lehettem ezeregy éjszaka vándora,
hol itt, hol ott forró lehelet,
büszke tudora napkeltének, alkonyatnak.
Származásom biztos sarokkő maradt
a zuhanás pillanatában.
Eltévedtem. Ki visz haza?
Szóval tartottak a fölnőttek:
– Emlékezzél, hogy újra felejthess!
Itt már az egy is több a soknál.
Tégy akár jót, vagy rosszat,
kevés maradsz, harmatcsepp a tű fokán.
Régóta várnak,
igyekezz!
Óvér – újbor
Elszelelt álom
Antidepresszáns kesernyés íze a szádban
(fogmosás előtt v. után, ízlés szerint)
Kitekintés az ablakon: Mit vegyél fel munkába menet?
A szomszédasszony varjúpillantása az eső áztatta körfolyosón
Tömegközlekedés
Nyilvánoskocsi
Találkozás egy ismeretlennel
Ajtók a jobb oldalon nyílnak.
A Duna felett egy híd átívelőben
Félúton megtorpan
– Nem akarok összekötő lenni
Rajtam ne járjon át se ember, se kocsi,
Se vasút, se busz, se villamos
Jó nekem itt és most
Növekedjen aki akar,
Ember, állat, üzlet, ipar
Csak engem hagyjanak
Lógva
Míg köd nem száll alá
S rozsda nem marja
A kiálló
Betonvasakat.
Az ember,
ha tömeg,
vert sereg.
Fel nem foghatja
a csendből ácsolt feszület
dőlésszögét,
világűrben céltalan keringő
homokórát,
beteg ajkaink zavaros énekét,
feltartóztathatatlan
színes üvegcserepeket
teliholdkor.
Lekésve buszról, villamosról,
keresztelőről, ballagásról,
egy pályázat leadási határidejéről,
életmű híján, a díjkiosztó ünnepségről;
most fejét földre szegve
bandukol egy kihalt sikátorban
a remény utolsó morzsáival szívében:
maradt még idő meggyónni
elsőségének dicsőségét
a nap alatt.
Már régóta terveztem, hogy elhagyom a feleségemet. Tegnap reggel hirtelen nekiindultam. Ha az autóm nem lett volna éppen a szerelőnél, bőröndökbe pakolom a legszükségesebbeket, és elhajtok a szeretőmhöz. Így viszont fogtam egy táskát, belehajítottam a dolgaimat, ezúttal csak a leges-legszükségesebbeket és felültem a buszra. Ez azonban, sajnos, a Kálvin téren lerobbant. Mindenki szálljon le, a jármű a forgalomból kiáll – hallottam a vezető hangját. Engedelmesen lekászálódtam, mit tehettem volna. Nincs szerencsém – mondtam, és a templom órájára néztem. Korán volt még, reggel kilenc. Rossz érzés tört rám. Ebből baj lesz. Nem jutok el a célig.
Miközben ezt a hangulatot vizsgálgattam magamban, és a megállóban vártam a következő járatot, egy idős férfi mellettem váratlanul összeesett. Ápolt, szép ruhában volt, fehér ingben, fiatalos dzsekiben, nemrégen járhatott fodrásznál. Aktív korában intelligens, becsületes vállalkozó volt – gondoltam –, autószerelő, műszerész, feltaláló.
Ettől még lehet részeg – jutott eszembe. Leraktam a táskámat földre, a férfi mellé guggoltam. Nem lélegzett, úgy gondoltam, halott. Azon tűnődtem, hogy szép ruhában meghalni mennyire más, mint rongyokban. A jómódú ember a halálban is előnyt élvez, jobban bíznak benne és megbecsülik. Mivel én voltam az, aki foglalatoskodni kezdett vele, rám hárult a feladat is, legalábbis én így képzeltem, hogy kihívjam a mentőket.
Eközben kotorásztam a táskámban, az alsónadrágok, ingek, cipők és a borotválkozó készlet között, hogy elővegyem a mobilt. Megtaláltam, telefonáltam, odajött egy nő, de látta, hallotta, hogy rendben mennek a dolgok. Kérdezett valamit, nem értettem jól. Más nem törődött velünk.
Vártam a mentőt, és láttam, hogy már a harmadik busz megy el. Ideges lettem. Minden egyes busz hiábavalóan elszállt perceket jelent, amelyeket nem azzal töltöttem, hogy a szeretőmhöz, új családomhoz utazzak.
Megjött a mentő, és a mentőorvos megerősítette vélekedésemet. A férfi halott. Odakanyarodott egy rendőrautó is, intézkedett a két szerv két tisztviselője. Szürke műanyag takarót terítettek a holttestre.
Az elszállítás aktusát már nem vártam meg, semmi dolgom nem volt itt. Vártam az újabb járművet. Közben eszembe jutott, hogy taxival kéne menni, ám ekkor rájöttem, hogy nincs nálam pénz. De még a bankkártyámat sem hoztam el. Elfelejtettem kivenni abból a dobozból, amiben tartom. Nem hordom magamnál, mert utálok vele vásárolni. Attól félek, hogy amikor kellene, nem jut eszembe a PIN-kód.
Így amikor felszálltam a járműre és még helyet is találtam – mert délelőtt volt, szinte reggel –, nem volt más dolgom, mint ölembe rakni a táskát, melynek alját előtte papír zsebkendővel letöröltem, és kinézni az ablakon. Tavaszodott, elég sok fény volt már, de a levegő még hűvös. A járókelők közül sokan még a télikabátjukat viselték, de a legtöbben már átmeneti kabátban, sportdzsekiben voltak.
Mikor odaértem szeretőm, azaz új családom lakásához, a kapu előtt meglepetésemre kiderült, hogy otthon felejtettem az itteni kulcsot. Ezt csak akkor veszem magamhoz, ha hozzá jövök, amúgy egy régen elhordott nadrág zsebében tartom. Nem teszem közszemlére.
Meglepetésemhez kétségbeesés is társult. És miközben azon gondolkodtam, milyen sokfélét jelent az, valamit otthon felejteni, egyre idegesebben kotorásztam a táskában. És kotorászás közben jól hallottam a régi kulcs csörgését, melyet olyan jól ismertem, de most éppen nem ezt akartam hallani.
Elővettem a mobilt és felhívtam a munkahelyén Jutkát, akit új társamnak, feleségemnek képzeltem el. – Hahó! – szóltam bele. – Képzeld, nem jutok be hozzád, mert otthon, azaz hát – javítottam magam –, a régi otthonomban felejtettem a lakáskulcsodat. Ugyanis meglepetést akartam neked szerezni. Hozzád, vagyis ide akarok költözni. Illetve, ha itt lenne a kulcsod, akkor már magamhoz – tettem hozzá nevetve.
Jutka hallgatott egy kicsit, majd így szólt: csak későn jövök, most nem tudok elszabadulni a munkahelyemről. Addig csinálj valamit. Vagy gyere be ide, megkapod a kulcsot. De azért szólhattál volna, kivettem volna szabadságot és most otthon lennék és bejutnál magadhoz.
– Jó – mondtam – nem tehetek róla, a magam számára is meglepetés volt. Új életem társa hallgatott, majd azt mondta, kicsit ingerülten: – Rendben. Most viszont nem tudsz bejutni a lakásba. Ülhetsz a kapu előtt, vagy egy presszóban órákig. Gyere ide – ismételte meg –, a portán már ismernek, feljössz, odaadom. Egyébként jó, hogy végre együtt leszünk – tette még hozzá és úgy hallottam, elérzékenyült a hangja.
Elbúcsúztunk. Fogtam a táskámat és visszaindultam a buszhoz, hogy elmenjek a volt szeretőmhöz, új feleségemhez a munkahelyére és átvegyem tőle azt, ami nélkül nem jutok be hozzá. A buszmegállóban azonban eszembe jutott, hogy mivel a régi otthonom alig három utcányira van Jutka munkahelyétől, talán nem volna balgaság hazamenni, a borítékból pénzt kivenni taxira, még néhány dolgot, például a bankkártyát a tárcámba beletenni és főképpen az új otthonom kulcsát magamhoz venni. Most már úgyis mindegy, költözködésem nem fog a meglepetés erejével hatni.
Fölhívtam újra Jutkát. – Szia – mondtam. – Azt találtam ki, hogy nem hozzád megyek, hanem haza, meg pénzt is magamhoz veszek. Csönd volt a telefonban, majd reménybeli új feleségem így szólt: – Sokkal jobb lenne, ha ide jönnél. De te tudod, mit csinálsz.
Igen, visszamegyek – mondtam –, a bankkártyám is ott van, arra pedig szükségünk lesz.
– Ahogy gondolod. Este találkozunk nálam, azaz most már nálunk. – hallottam a választ.
Így hát újra buszra szálltam, véletlenül éppen arra, amelyik idefelé hozott. Ugyanaz a sofőr ült a volánnál, és az első ajtó melletti festékhiány is ismerős volt. Már egy órával ezelőtt is feltűnt nekem, mert Franciaország térképére hasonlított, és ez az ország az, ahová mindig is el szerettem volna menni.
Most is találtam helyet, leültem, kinéztem az ablakon, ugyanazt láttam, mint idefelé, csak fordított irányban. A Kálvin téren eszembe jutott, hogy milyen hangulatba kerülnék, ha történetesen ez a busz is felmondaná a szolgálatot.
Néztem azt a helyet, ahol a férfi feküdt, és ahol én térdeltem fölé. Már elvitték, semmi sem mutatta, hogy itt valaki egy órája meghalt. Az sem, hogy valaki mellette guggolt. Eszembe jutott, hogy van egy hely, ahol csörög a telefon, és a háziak megtudják, hogy hozzátartozójuk – apjuk, férjük, unokabátyjuk – meghalt.
A jármű akadálytalanul áthaladt a téren, ennek örültem, de közben egyre bosszúsabb lettem. Már régen befejezhettem volna az akciót – gondoltam. Már régen el kellett volna kezdenem az új életemet az új otthonomban. Legalábbis ülhetnék már volt szeretőm, új életem társának ismerős karosszékében, és várhatnám, hogy hazajöjjön, mélázhatnék sorsom alakulásán. Ehelyett egy köhögő, büdös buszon a sűrített levegővel működő ajtó elviselhetetlen sziszegését kell hallgatnom, amint minden megállónál kinyílik, meg becsukódik. Mindegy – mondtam magamnak, – hülye voltál. Azt kapod, amit megérdemeltél. Jobban kellett volna figyelned reggel.
Aztán azon kaptam magam, hogy elhaladok szeretőm munkahelye előtt, és a busz megáll a régi, elhagyni, leváltani vágyott otthonomnál. Leszálltam, felmentem a ház negyedik emeletére, kinyitottam a lakás ajtaját, és beléptem az előszobába. Megkerestem jövőbeli otthonom kulcsát, becsúsztattam a táskába. Közben észrevettem, hogy feleségem ruhái már megszáradtak a szárítón, levettem, összehajtogattam és beraktam őket a szekrénybe. Semmi furcsát nem láttam ebben, hiszen elhagyni vágyott feleségemmel jóban voltunk. Ahogy végeztem ezzel, láttam, hogy csöpög a mennyezet a fürdőszobában. Tudtam, mi az oka. A szomszéd évente négyszer, tehát – mondhatni – rendszeresen, túlfolyatja a kádat. Későn kelő ember, éjszaka dolgozik, ilyenkor veszi rendes reggeli fürdőjét. Felmentem hozzá, becsöngettem, szabadkozott, elzárta a csapot, kihúzta dugót, vödröt, felmosórongyot vett elől. Visszamentem a lakásba, kénytelen voltam a felmosás ügyét is magamra vállalni. Mire ezzel végeztem, dél lett. Elgondoltam, mennyibe fog kerülni a festés. Hallottam valahol a déli harangszót, mi tagadás, megéheztem. Elvertem az éhségemet a tegnapelőtt általam főzött pörkölttel, majd fogtam a táskámat, kimentem a lakásból, bezártam az ajtót, gyalog lementem a földszintre, mert elromlott a lift, kiléptem a kapun az utcára.
Álltam a megállóban, figyeltem az utat. Nem jött a busz, valaki azt morogta mellettem, biztosan megint kimarad egy járat. Akkor eszembe jutott, hogy most már van pénzem, beülök a taxiba. Az csak nem romlik el, vagy ha igen, átültetnek egy másikba. És végre minden baj nélkül odaérek. Csak foglalt taxik jöttek. Majd a drosztnál találok üres kocsit – gondoltam. Elindultam, vállamon a táskával, és ekkor hirtelen rájöttem, hogy nem válthatok otthont, csak akkor, ha meghalok. Hiszen mindenkinek saját maga az otthona. Olyan, amilyen. Eszembe jutott a már halott idős férfi. A rendőröktől meg kellett volna kérdeznem a nevét. Most tudnám, hogyan hívták.
Megálltam, haboztam egy kicsit, aztán visszafordultam.
A régen ismert falak között kipakoltam táskámat, ami már nagyon nyomta a vállamat. Jó volt lerakni végre a földre. Visszatettem a dolgaimat a helyükre. Azon kaptam magam, hogy nagyon fáradt vagyok. Lefeküdtem. Mielőtt elaludtam volna, a másik – lehetőségében még mindig új – otthonomra gondoltam. Aztán eszembe villant, vajon mit fogok mondani a szeretőmnek este. Átsuhant fejemben a gondolat, hogy az is különbség kettejük között, hogy a feleségem semmit sem tud a meglepetésről, amit ma okozni akartam. Már elment hazulról, amikor tettre szántam el magam.
Arra ébredtem, hogy feleségem hazaért, és épp felakasztja a kulcsait a kulcstartóra. Kimentem az előszobába, köszöntünk egymásnak. Megfőztem neki a szokásos teáját: citromfű és hibiszkusz, már évek óta ezt issza, és évek óta én főzöm neki, ha otthon vagyok.
Néztem, hogyan száll fel a vízgőz a pohárból.
Az egyik a rollerről a villamos népének csókot dobó és nagy keresztet
vető József körúton suhanó pap.
Mintha csak erre teremtették volna.
A másik a földön, kockás papíron elmélyülten és térdelve ötödölőt ját-
szó két hajléktalan. Az egyiken Real goths don’t dance feliratú dzseki.
Nem zavarom meg a pillanatot egy fotóval.
A harmadik az éjszakai buszsofőr, aki a jó estét uramra azt válaszolja
kissé keserűen, hogy az urak ilyenkor már ágyban vannak.
Nem tudok rá mit mondani.
egy kiégett kapcsoló
szegek a homokban
fenyőmagány a dérben
déli éjben hanyatt paralízis
kézfejen tekergőző erek
könyvszag és porszag és sebszag
góriák, forák és téziák a szemétlerakóban
egy mozdulatlan testű nyitott szárnyú röpülés a végtelenbe
el nem érve annak határát
minden éjjel ugyanaz:
pasztellárnyalatok az egyéni halálról.
Mint a korhadt létet elengedni nem akaró fa.
Erzsébeten felszáll egy raklappal és magában beszél.
Egy másik hozzá.
Azt mondja: megtisztultak.
Kiált a másik: nyolcvanéves vagyok! Mikor leszek nyolcvanéves?
Gyantaszag árad.
A másik szájában szörcsögő műanyag fúvóka.
Az egyik még magában beszél, tekintete máshonnét való, és a Torontálnál
leszáll.
Csend.
HÉV kattog az éjszakában.
Lesz még gazpacho leves két rum és szivarkák között?
Dehogy lesz. A jó szakácsok régen elmentek, közteresek és parkolt autók
vannak már meg külföldi hangok. Az a tér elmúlt. A tér elmúlt.
bourbont mosok ki
repedt falú csészéből
március vége
Két hegmély sóhaj az arcon.
Azt mondják:
feltámadunk majd könnyen,
ó, fáradt ifjúság!
ó, ante mortem!
A fájdalom fantázia.
A komédiák könnyei
felébresztik az orgonák
malaszttal teljes
parázsló völgyeit.
Az ujjakba serkent vér árnyékai
visszhangoznak a csatatér falain.
Elhagyom a tájat,
hol a hajnalok buzgása serkent.
Az egy az egy.
A fájdalom ezeregy.
A fókusz interferenciáját elfelejtem.
És megnyugszanak kerítőik
álmatlanságomnak.
A létem az álmokból életet hozatott,
de az álmokat betiltja a tőke,
ma az árulás szül magzatot,
a hit átnő a jövőbe!
I.
Ide vissza már többé soha nem térünk,
ahogyan szeretni tudunk, annyit érünk!
II.
Kínokkal jöttem a világra,
az életem fájdalommal telve,
érzések nélkül fekszem itt,
ez a nemlét értelme!
Te sötétben szerettél üldögélni,
én mindig felkapcsoltam a lámpát.
Te halkan szeretted a zenét,
én mindig felhangosítottam.
Te feketén szeretted a kávét,
én mindig tejet öntöttem bele.
Többé nem leszünk már együtt,
és én értetlenül kérdezem magamtól,
hogy miért iszom fekete kávét,
halkan szóló zene mellett,
a sötét szobában?
Ott áll, visszanéz, búcsút int…
minden ami volt,
kihull kezéből,
tovább nincs…
és az összes kincs
szétgurul az időporos úton,
de ő az agya zugaiba túrja,
hogy ott megszűnt értékekké gyúrja.
Leengedi karját, elindul.
Láthatatlan húrokon függ hátán a múlt,
és minden lépte árnya,
értelmetlen kacatokra hull.
Néha a húrok elpattannak,
visszavágnak,
s örök jelenébe
fájdalmasan égő sebet vájnak,
de lelke értékekké szövi e sebeket,
s fellángol benne a vágy,
felkeresni elhagyott szíveket.
De ő csak áll…
búcsút int,
mert tudja már;
tovább nincs!
Ha majd kijössz hozzám,
s leülsz a padra,
ezernyi emlékem
rakod ki magadra,
kitisztítod begyomosodott testem,
bocsásd meg akkor majd,
hogy végleg elestem.
Egyszer majd szépeket írok neked,
hogy megváltozna a világ veled,
és hogy fájna, ha elmennél,
s úgy tűnne, nem lennél,
némán könyörögnék, maradj,
mert máris hiányzol,
holott még mellettem vagy.
De ha úgy érzed, menned kell,
ne küzdj meg szíveddel,
mert légy ezután bárhol,
mindig itt leszel és mindig hiányzol,
mert szívem világában egy dolog a lényeg
tőlem senki nem megy el teljesen és végleg.
Az itt-ott már kiszakadozott csipkefüggönyt szinte mindig behúzva tartotta, amolyan szűrő gyanánt. Egy már letűnt szépségideálnak ez az itt ragadt relikviája kicsinosította a kockaköves utcán végigzörgő rozoga teherautókat és a szórványosan felbukkanó járókelők arcára némi elevenséget csalt. Ha éppen szmogtól szürkéllett az ég, akkor legalább csipkésen volt szürke, a túloldalon álló üres gyárépület kihaltsága sem tűnt olyan ijesztőnek és esténként az ablaka előtt álló utcai lámpa fagyos, kemény fénye is meglágyult a virágmintáktól, amiken át a szobába tuszkolta magát. De nem is csak a látható szintjén működött a függöny átváltoztató ereje. Egy réteg polgári eleganciába, időtlen szépségbe bábozta be a fejében kavargó mégoly piszkos, kaotikus gondolatokat és érzéseket is, hogy aztán majd egyszer, talán éppen ma, színes pillangókként eressze őket szabadon.
Nem emlékezett rá, hogy honnan és mikor került ide ez a függöny, illetve nem emlékezett egyáltalán olyan időre, amikor ne lógott volna itt. Nem is tudta volna elképzelni az utcai szobát enélkül. Megpróbálta, de nem ment. Talán azért sem, mert éppen külső és belső valósága határát rajzolta ki, pont úgy, mint a színpad függönye, mindkettőnek szerves része volt, így egyikből sem lehetett elhagyni. Ez az állandóság többnyire megnyugtatta és a biztos menedék érzését keltette benne, de néha, ha a magány elviselhetetlenné fokozódott és depresszióba csapott át, akkor a függöny is elvesztette a varázsát, mert maga is átváltozott. Béklyó, halotti lepel, a hetedik ecloga szögesdrótja lett belőle. Ám ilyenkor amúgy sem akadt se kívül, se belül semmi a világon, ami ne lett volna bántó, ellenséges és életveszélyes.
Volt ideje bőven az elmélkedésre, mert nemigen járt már el otthonról, és ha akadt is időnként látogatója, csak hivatalos okból. Egyszer egy héten a kedélyességet tettető nővér, aki beadta az esedékes injekciókat és elhozta a következő gyógyszeradagját, minden hónap utolsó péntekjén a folyton rohanó fiú, akivel a kihordatott koszt számláját rendezte, illetve a postás, szintén havonta egyszer, amikor a nyugdíját hozta. Elmélkedett tehát, gyakran és akkurátus alapossággal. Mit csinált volna különben.
Azon gondolkodott például, hogy vajon miért született pont ebbe a családba, ebbe a házba és erre a környékre, hiszen mióta az eszét tudta tökéletesen idegennek és kitaszítottnak érezte itt magát. Nem talált valódi rokonságot egyetlen rokonával sem, és ezen a függönyön kívül nem akadt a lakásban, sőt az egész kerületben sem még egy tárgy, amivel bármiféle viszonyba tudott volna kerülni. A következő logikus kérdés persze az volt, hogy akkor miért maradt mindezek ellenére itt, most már minden bizonnyal egészen halála napjáig, miért nem hagyott itt csapot-papot és indult el élete valódi társait, egy saját otthont megkeresni? Miért nem költözött legalább a város egy másik szegletébe, például a Zeneakadémia szomszédságába? Akkor a munkából hazafelé menet meg-megállhatott volna a szépség e monumentális szentélye mellett a járdán, hogy meghallgassa és elméjében kész művé illessze össze a próbákról kiszűrődő hangfoszlányokat. Mára már tökéletesen jártas lenne a klasszikus zene minden korszakában, a felismerés nagymestere, egy valóságos Czigány György. Erre a gondolatra elmosolyodott. Évtizedeken át csodálta a Ki nyer ma játékosait, akik pár taktusból ráismertek egy-egy zenedarabra. Miért ne villamosozhatna el oda holnap, sőt akár még ma is? Legalább egyszer kihasználhatná, hogy ingyen utazhat! …Á! Túl messze van, túl fáradt hozzá, egyáltalán, túl késő.
Ez a gyáva tehetetlenség, ami újra meg újra meghiúsított minden menekülési kísérletet, mégsem lehet az egyedüli oka, hogy itt maradt, egyszerűen nem hiheti azt! Valami kevés önbecsülést és életkedvet tudniillik meg kellett őriznie magában, ha nem akarta, hogy kénköves pokollá változzanak az utolsó évei. Hát nem akarta, mert már megcsapta a bűze és saját bőrén tapasztalta, milyen kínokat kellene megállás nélkül kiállnia. Így aztán a jelentőségét, az üzenetét kutatta annak, hogy miért élte le az életét ebben a koszos, haldokló, minden kultúrát nélkülöző külvárosban, valódi barátok, szellemi társak és szerelem nélkül, több mint hetven éven át magányosan.
Semmi. Semmi pozitív, logikus, semmi épkézláb gondolat nem ötlött az eszébe. Ez nyomasztó volt, épp elég nyomasztó ahhoz, hogy a biztosan elérkező depresszióhullám számottevő ellenállás nélkül söpörjön végig rajta. Érezte, ahogy jön, mint az epilepsziás a közelgő rohamot. Megpróbált az egyetlen dologban megkapaszkodni, amitől segítséget remélhetett, a függönybe. De túl későn, mert már nem függöny volt, hanem béklyó, halotti lepel, a hetedik ecloga szögesdrótja, ami többé nem védelmet nyújtott, hanem bezárta ide, ebbe a nyomorult lukba, ebbe a sivár életbe, ami értelmetlenül és feltartóztathatatlanul rohant a halál felé. A fájdalom, ami összezsugorította a szemét, a testét és a lelkét is, természetellenessé élesítette az érzékeit. Nem, ez a koszos, molyrágta rongydarab sosem segített életben maradnia, épp ellenkezőleg! A szoba többi, gyűlöletesen ízléstelen tárgya, a foltos, megszürkült linóleumpadló, a hetvenes évekből való olcsó, laminált bútorok, a megsárgult Van Gogh reprodukció a falon, a folyton poros, drapp lámpabúra, azok védelmezték őt, azok mutatták meg neki a valódi kiutat, amit ő nem akart, nem mert elfogadni. Minden nap huszonnégy órán keresztül ordították a képébe, hogy tűnjön el innen, lépjen le, szökjön, meneküljön, amíg nem késő! Csak az az átkozott függöny, az tartotta vissza, az ringatta a szépség, illetve valami otthonféle illúziójába, az babonázta meg és mutatta élhetőnek ezt az életet, itt a szeméthalom közepén, ebben az egyszemélyes Auschwitzban! Arcába szökött a vér, és valami elementáris düh öntötte el. Minden erejét megfeszítve feltápászkodott a megroggyant okkersárga karosszékből, és őrjöngő tekintettel a függönyre vetette magát. Tépte, szaggatta, belecsimpaszkodott, lógott rajta. A megviselt, elvékonyodott anyag engedett és szakadt. Méghozzá hirtelen és gyorsan. Miközben nehéz teste a föld felé zuhant, többszörösen is belecsavarodott a csipkébe, ami így tompította a becsapódás erejét. Bebábozódva feküdt a padlón, mint egy múmia, csak a feje maradt szabadon. Mozdulni sem tudott, a szemeit görcsösen zárva tartotta, hogy már szinte fájt. Percekig hevert így, de az is lehet, hogy órákig. Lassan, mint a hajnali köd, szállt fel az őrülete és vele együtt a kétségbeesése is. Először ellazultak, majd óvatosan felnyíltak a szemhéjai – kíváncsian nézett körül ebből a szokatlan perspektívából. A pucér ablakon át betódult a kora délutáni nap és mindent, de mindent átváltoztatott. A linóleumpadló például úgy csillogott, mintha valódi márvány lett volna, a tölgyfamintás szekrényajtó pedig egyetlen anyagtalan fényfolt volt csupán. A lámpabúra valami mennyei világosságot árasztott magából, sokkalta többet, mint amikor esténként a százas körte égett benne. És a tárgyak között, mint ahogy az ő gúzsba kötött teste körül is, mindenütt, apró, arany pillangók repdestek. Könnybe lábadt a szeme, s amikor az első csepp legördült az arcán, érezte, sőt, igen, látta, ahogy az fellobban a külvárosi napsütésben.
Sandro Botticelli: Dante portréja
Andrea del Castagno: Dante Alighieri
Gulácsy Lajos: Dante találkozása Beatricével
Sandro Botticelli: Dante pokla
Borza Vera illusztrációi Dante Pokol című művéhez:
