Barta Éva: Nyaklánc
Nagy, piszkosfehér, durva megjelenésű épület a hivatal. Nincsenek látványos homlokzati elemei, olyan, mint egy monolit. Az ablakok, hogy kinyitva se foglaljanak el sok helyet, amerikai típusú, felfelé mozgatható tolóablakok. A széles, rövid lépcső után, részben fedett előtér végén vannak a nehéz vasajtók, három ki- és bejárat egymás mellett. A földszint és az első emelet között, a bejárat fölött két méter magas, este kivilágítható, egyszerű stílusú típusbetűkből van kirakva, hogy Hivatal.
Alul van a recepció, ahová az ügyfél beáll a hosszú sorba. Gyorsan intézik a sorszámkiadást. Bármilyen üggyel elküldhetnek ide, ezért mindig tömeg van. A Hivatal a bürokrácia csúcsterméke, minden más hivatal minden tízedik ügyfelét ideküldi. Ezért az ügyek nagyon változatosak, az ügyfelek sokfélék. Az épületben van lépcső, mely az emeletekre visz, hagyományos és teherlift, valamint egy páternoszter is. A Hivatalnak annyi emelete van, mint ahány feje a sárkánynak. Hét, kívülről majdnem teljesen egyforma emelet.
Ha beszállunk a páternoszterbe és egyre feljebb emelkedünk, a kis sebességű emelőszerkezetből a szintenként néhány másodpercre megpillantott látvány ilyen rövid idő alatt is érzékelhető eltéréseket mutat. A folyamat a végére, a hetediken már óriási különbséget eredményez a földszintihez képest. Itt vigyázzanak, nehogy elfelejtsenek kiszállni, mert a fordulóban a körforgóliftben maradni tilos és veszélyes! Itt már nincs feljebb, a hetediken van a hivatali ranglétra csúcsa.
A földszinten óriási a tömeg, és sok a biztonsági őr, gumibotjuk és gázspréjük is van. Mutatják, melyik recepciósnál van a legkisebb sor, hova álljunk. A földszinten egyáltalán nincsenek székek. Az első emeleten fehér műanyag székek vannak három sorban, egy picivel kisebb tömeg és kevesebb őr. Itt is vannak mosdók az ügyfeleknek, akárcsak a földszinten. A hivatali irodák ajtajai egyszerűek, apró névtáblákkal. A másodikon egy sor szék már párnázott, csak személyzeti mosdók vannak, még kevesebb az ember és az őr. A harmadikon megnőttek a hivatali ajtókon a névtáblák, és rézből vannak a kilincsek. Az előbbi szintnél kevesebb látogatója van, a székek már csak öt sorban férnek el, és mind párnázott. A negyediken nem nagyon van szabad terület egy kis sétához az ügyfeleknek, mindenhol székek vannak, de általában a felén sem ülnek. Az ötödik az utolsó szint ahová egyszerű ügyfél az ügyével még feljuthat; itt egy irodaajtón nagy tábla tájékoztat, hogy az irodában ügyfél-elégedettséget mérnek, minden pénteken délelőtt tíz és tizenegy óra között.
A hatodik emelet már a párnázott ajtók és a rézkeretes névtáblák szintje. Itt és a hetediken sincs már állandó ügyfélfogadás, ezért a folyosókon egyáltalán nincsenek székek, és már csak vezető beosztású munkatársak és adminisztratív beosztású segítőik dolgoznak. Közeledünk tehát az agyközpontba, amely a hetedik emeleten található. Az emelet közepén van a hivatalvezető irodája, a két helyettesének irodái között; a szintet egyetlen fegyveres őr vigyázza. Az ötödiktől már titkárnőket is látunk, és ahogy feljebb emelkedünk láthatjuk, ahogy egyre formásabb lábakon járva viszik a mindenféle papírokat egész nap. A hetedik közepén pedig megérkezünk ebből a szempontból is a csúcsra! A nagyfőnök titkárnője a szeretője is egyben, és ez eléggé leköti a hivatal vezetőjének munkája és családja mellett még megmaradó szabadidejét. Ritkán van módja a helyettesek titkárnőivel is találkozni, akik persze a saját közvetlen főnökeikkel tartanak fenn szorosabb viszonyt. A nagyfőnökhöz a helyettesei az ajtó keretén kopogtatás után léphetnek csak be, a hivatal vezetője viszont hozzájuk bármikor kopogtatás nélkül benyit, mikor úgy gondolja valami lényegtelen bürokratikus dolgot meg kell beszélnie velük, vagy csak úgy társalogna valamelyikükkel egy-két órát általánosságban egy kávé mellett. A rutin hivatali ügyekből a fontosabbakat a titkárnők elintézik egymás között.
A hivatal jól működik, valójában az ügyfelek sem elégedetlenek. Még soha senkinek nem intéztek el itt semmit, ilyen szerteágazó tevékenységi kör mellett talán nem is volna lehetséges. Csak adminisztrálják az ügyfeleket, és az üggyel együtt visszaküldik a feladónak. Korábban sok botrány volt ebből, hangoskodás, sőt verekedés is előfordult az alacsonyabb szinteken, de mióta minden ügyfél apróbb ajándékot kap az ügyintézés végén, például fürdőjegyeket, ez teljesen megszűnt. Ha pedig valaki nagyon nem ér rá erre, egy megbízottat is küldhet maga helyett meghatalmazással ügyet intézni. A hivatal számára rejtélyes módon, az ilyen típusú ügyintézések száma folyamatosan növekszik.
Tanulva a Nemzeti Konzultáció sikeréből, beindítjuk a Nemzeti Önvizsgálatot. Ezen belül bizonyos ki- vagy bejelentések, illetve események lesznek átgondolhatók és elbírálhatók, a résztvevők pedig megtudhatják, hogy ők maguk mennyire jól veszik a lapot.
No. Elsőként egy eseményt, illetve a hozzá tartozó bejelentést tárunk olvasóink elé, ezzel próbáljuk ki a Nemzeti Önvizsgálat működését. (Természetesen mi sohasem mondjuk majd, hogy nem működik – ez hazánkban nem szokás – de ha megint küldünk egyet, akkor meg leszünk elégedve az eljárás sikerével.)
Tehát: mintegy két héttel ezelőtt fénykép jelent meg bizonyos médiumokban, melyen egy jeles és fontos férfiút oltanak be éppen. A férfiú pedig kijelenti, hogy éppen most kapja meg a kínai COVID oltást. Ezen eseményről és bejelentésről mérlegelhetik olvasóink az Önvizsgálat elvégzésével a saját értékelésüket.
Három kérdést kell elbírálni, egyenként három lehetséges vélemény közül kiválasztva az egyiket, mi pedig a végén leírjuk, hogy mi hogyan vélekedünk az önvizsgálatukról. Az egyes válaszokat betűjelzéssel látjuk el, melyeket fölülről lefelé szíveskedjenek értékelésük szerint X jelzéssel bejelölni, a lottózáshoz hasonlóan.
| Első kérdés: Mikor kapott az illető oltást? | |||
| 2020 decemberében | 2021. I.–II. hónapjában | A fénykép megjelenése idejében | |
| Jelzés | A | B | C |
| Második kérdés: Milyen minőségű oltást kapott? | |||
| Pfizer | Szputnyik | Kínai | |
| Jelzés | A | B | C |
| Harmadik kérdés: Érdekli–e az illetőt, hogy a többi magyar milyen minőségű oltást kap és mikor? | |||
| Egyáltalán nem | Rábízza a főorvosra | Nagyon is | |
| Jelzés | A | B | C |
Na már most: Az illető úr önértékelése: C–C–C.
Most pedig Önök értékelnek, mi pedig annak alapján Önöket értékeljük.
Ha az értékelésük A/B–A–A Önök realisták, ismerik az illető úr szavahihetőségét.
Ha az értékelésük B–B–B Önök tudják, hogy saját magát félti, de azért jót akar.
Ha az értékelésük C–C–C Akkor Önök megérdemlik a sorsukat.
Hol volt, hol nem volt, az Üveghegyeken innen és az Óperenciás tengeren túl terült el egy ország. A hatalmat a király gyakorolta, akinek volt egy lánya. Az ifjú hercegnő szépségének nem akadt párja az egész országban. Ennélfogva magas rangú kérők ostromolták, hogy elnyerjék kegyeit, de ő mindet elutasította, mert egyikben sem lelte felfedezni az igazit. Igéző, ábrándos szemei mindenkit rabul ejtettek. Igaz, hogy az egyik szeme barna volt, a másik meg kék színű, mint a husky kutyának, és azokat egymástól függetlenül tudta forgatni, mint a kaméleon. De ez a szépségén mit sem változtatott. Bár tény, hogy akadt kérő, aki ezt nem tolerálta, és a szokatlan látványtól éjszakánként fél évig rémálmok gyötörték. Ettől függetlenül legalább olyan szép volt, mint a mesebeli Hófehérke, csak éppen nem volt hét törpéje. A szomszéd ország királynője tudomást szerzett szépségéről, és megkérdezte tükrét:
– Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a vidéken?
De a tükör kitérő választ adott.
– Szép vagy, szép vagy, szebb a Napnál, de ennél többet nem tudok mondani, mert nem láttam a szomszéd országbeli hercegnőt.
A királynő úgy döntött, hogy megmérgezi riválisát. Felöltözött boszorkánynak, és a meséből ismert régi ócska trükkel beállított hozzá, egy kosár mérgezett almával, és próbálta rábeszélni, hogy egyen a gyümölcsből. De pechje volt, mert az közölte vele, hogy utálja az almát és nem eszik belőle. Viszont javasolta a királynőnek, inkább egye meg ő, ha már idáig cipelte.
– Majd hülye lennék megenni, hogy felforduljak! – gondolta magában a királynő, és megnyugodva távozott, mert rájött, hogy ő legalább olyan szép, mint a riválisa.
A veszély elmúltával az élet visszatért régi medrébe, és a hercegnő tovább hülyítette kérőit. De egyszer csak váratlanul beütött a krach, amikor kiderült, hogy a fenséges ifjú hölgy hüvelygombát szedett össze. Nagy fájdalmai voltak, maró érzés kínozta, és úgy viszketett neki, hogy egész nap vakarózott. Amellett olyan büdös volt, hogy száz méternél közelebb nem lehetett megközelíteni. Az esetet súlyosbította, hogy az összes kérőjét kipróbálta az ágyban, és így képtelenség volt kideríteni, hogy ki fertőzte meg. Apja vállán sírva panaszolta el nagy bánatát. A király kétségektől gyötörve tördelte kezeit.
– Drága kislányom! Most már ideje lenne lassítani a tempódon! Ha így folytatod, hamarosan elfogynak a kérőid. Már csak egy maradt, igaz, hogy ez a leghülyébb, viszont tele van pénzzel. Jövő hónapra jelezte a látogatását. Ezt már meg kéne fogjad, és jól felfogott érdekedben valljál neki szerelmet. De amíg ilyen beteg vagy, addig erről szó sem lehet, és végül még ez is elmenekülhet.
Szegény hercegnő reményt vesztve vonult vissza lakosztályába. Ágyba bújt és a kimerültségtől hamar elaludt. De éjjel megtörtént a csoda. Egy jó tündér jött a szobájába és az éjjeliszekrényére helyezett egy skatulya Gynoxin nevű gombaölő kapszulát, mellékelve egy használati utasítást, miszerint „A kockázatokról és mellékhatásokról olvassa el a tájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelő orvosát, gyógyszerészét”. A hercegnő nagyon megörült a gyógyszernek, rögtön elkezdte használni, és rövid időn belül meggyógyult.
Ezután, mint általában a mesék végén lenni szokott, minden jóra fordult. A hercegről kiderült, hogy nem is olyan hülye, mint ahogy a híre megelőzte, azonkívül egész jóképű, és ráadásul megkérte a hercegnő kezét, aki igent mondott. A király magához ölelte a vőlegényt, és közölte vele, hogy ráhagyja a királysága és a lánya felét. Az esküvőn ott volt az ország színe-java, hetedhét országra szóló lakodalmat tartottak, és azóta is boldogan élnek, míg meg haltak.
Ilf és Petrov emlékének
– Я приеду завтра. Переводчик не нужен. Евгений – Ez mi a fenét jelent, Mariskám kedves? Az biztos, hogy orosz, de én már harminc éve nem foglalkoztam ezzel a világnyelvvel.
– Én meg akkor születtem, igazgató úr – válaszolt Mariska, a szőke démon, aki a Nemzeti Sültkrumpli Hivatal egy hónapja kinevezett igazgatójának, Farháthy Edömérnek volt a legbizalmasabb titkárnője.
Erre Farháthy úr nem tudott mit csinálni, mint megvakarta a fejét.
Kétségtelen, hogy amikor Vonyarczy h. államtitkár úr egy hónapja beiktatta Farháthy urat az újonnan alakult hivatal kollektívája előtt (a kollektíva, hogy ezt az elavult fogalmat használjuk, Mariskát, Lövendek gondnokot és Bracsek sofőrt jelentette), elhadart néhány fontos feladatot, melynek megvalósítására a közeljövőben feltétlen sort kell keríteni, hiszen ezekről a legfelső szinten döntött az, aki az egészet kitalálta, már pedig amit Ő kitalált, az ki van találva, kész–pássz.
Farháthy úr nem volt buta ember, hiszen azt a nem kevésbé fontos feladatot, mely az ingyenes újságok expediálásának megszervezéséből állt, a magasabb poszton ülők legteljesebb dicséretére végezte, ergo már csak idő kérdése volt, hogy mikor kerül fontosabb beosztásba, és lám, ez is bekövetkezett: a nemzeti sültkrumpli világelterjesztésének megvalósítása rá lett bízva. Ezt Vonyarczy h. államtitkár úr külön is kiemelte, majd sok sikert kívánva elrobogott az Audin, mert még aznap négy (négy!) szennyvízcsatorna kezdeményezést (ti. az első kapavágást) is fel kellet avatnia, nem beszélve a többiről, de ez államtitok volt.
No nézzük még egyszer az orosz nyelvű e–mailt! Edömér megállapította, hogy ezt a Nemzeti Gazdasági Közösségfejlesztő és Jövőkutató Minisztériumból továbbították, amiből következik, hogy Jevgenyij ismerős lehet azon a tájékon.
– Mariska, jöjjön be!
Mariska belibegett.
– Ismeri maga ezt a Jevgenyijt?
– Nem.
– Akkor telefon a minisztériumba, Korponhay majd megmondja honnan jön az elv…pardon polgártárs.
– Korponhay már nem mond meg semmit, mert ki van rúgva. Lebukott az ipse.
– Hogyhogy?
– Kifecsegett valamit, ami tiltva van. Így jár, aki okoskodik…
– A fene ott egye ki… akkor maga megy a reptérre, a Jevgenyij biztosan tud angolul.
– Az lehet, de én nem tudok. Ilyenkor mindig a pártigazgató úr volt a fogadó bizottság, vagyis maga megy.
– Én nem vagyok pártigazgató, szivikém.
– Nem is lesz, ha ilyen makacs.
Itt már az egyszerű fejvakarás nem segített, de két ember az mégiscsak két emberi erőforrás, akárhogy nézzük, annak már elégnek kell lennie.
Délután öt óra felé aztán a szívós nyomozás megadásra kényszerítette az összekuszált viszonyokat. Az összekuszálódás egyáltalán nem volt szándékos, ilyen helyzet fel sem merülhetett, hiszen az ügyintéző urak és hölgyek a legteljesebb átvilágítás után üldögélhettek csak az íróasztalnál, valamennyien tudták, hogy a siker titka az ún. „nem válaszolunk semmire” elv következetes és szigorú betartása. Elvégre már nehogy ellenséges elemek kifürkészhessenek bármit, ami később az „orrunk alá dughatják” kellemetlenséget okozhatja, lásd szegény Korponhay esetét, aki hülye módon – bár kifejezetten jó családból származott, hiszen nagypapája… na, mindegy… – elárult egy olyan hivatali telefonszámot, aminek tárcsázása után nem a végtelenített V. szimfónia dübörgött. Szóval mobilon kellett egyeztetni, ami lehallgathatatlan volt, és a legteljesebb biztonságot jelentette.
A viszonyok kibogozását Mariska kezdte.
– Ne izguljon, most telefonált Vértesaljayné, aki továbbította az e-mailt, hát ott van, hogy tolmács nem kell az orosz elv… polgártársnak.
– Honnan a frászból tudja ezt Vértesaljayné?
– Egyszerű. Ott van nekik Budavárosy–Kemenes bácsi, aki tíz évet lenyomott a Gulagon, most kormányszakértő, és kilencvenkét éves létére még mindig úgy beszél oroszul, mint maga magyarul és lefordította a levelet. Nyugodtan mehet fogadó bizottságozni.
– Mehetne maga is – ellenkezett Edömér.
– Nekem mindegy, de akkor előre borítékolhatja, hogy ki fog esni a legközelebbi új Skoda Superb elosztásánál.
Farháthy elgondolkozva nézett Mariskára. Bár nem mondta, de az járt az eszébe, hogy mennyivel könnyebb munka volt az ingyenes újságok kezelése ott a városban, na mindegy!
– És mikor érkezik a TU 104-es, onnan a világ végéről?
– Mondtam, hogy ne izguljon! Megfejtettek már mindent, csak elfelejtették közölni velünk. Az a sok ifjú titán… – legyintett Mariska –, egész nap nyomogatják a gombokat a telefonon és kiesnek a lényegből. Holnap… figyel? 15.30-ra összeszedi magát és kirobog Ferihegyre… Állj! Még tévedés lesz a dologból, Ferihegy már nincs, nehogy Vecsésen beleessen a savanyú káposztás hordóba… a Liszt… hogy is hívják, hát nem elfelejtettem… Perec, az az új neve, a Bracsek Józsi kiszáguld magával a Liszt Perec Repülőtérre és maga ott vár, mint a faszent a szovjet, bocs, orosz elv… polgártársra, kezében a táblával.
– Perec a maga keresztapjának a térdkalácsa, ilyet nem tudni… Ferenc, érti, Ferenc a repülőtér. Persze a lényeget nem tudja, honnan jön a gép, mi? Moszkvából, Kisinyovból, Szankt-Pétergrádból… és milyen tábláról beszél? Jól értettem?
– Jól. Erről nem hallott?! Hát amire fel lesz írva a Jevgenyij neve, hogy tudja az a szegény, hogy mi várjuk, nem a szí-áj-éj, világos? De vihetne magával egy kistányért sült krumplival és mutogathatná… phű! ezek a kezdő hivatalnokok… de nehéz nap lesz holnap! Egyébként a gép Moszkvából jön, honnan jönne? Ezt is megmondta a Vértesaljayné… itt a papír, felírtam, nem kapkod, holnap megkapja, nehogy mást hozzon ide: a gép Koromboku átszállással repül…
– Az micsoda?
– Mi vagyok én, földrajztanár? Biztosan valami szibériai metropolisz, odavalósi lehet ez a Jevgenyij.
– Csak azt nem tudom, miért nem kell a polgártársnak tolmács? – morfondírozott Farháthy.
Másnap aztán kiderült az ég. A helyzet a szokásos: a kijárat megtelt csomagokkal meg a kitüremkedő utasok lelkesült ábrázatával, reménykedéssel és puszilkodással.
Farháthy kötelességtudóan lengette a táblát rajta a „Jevgenyij” felirattal.
Egyszer csak jól hátba verték.
– Edus, Edus hát te vagy az?!
Farháthy megfordult. Jevgenyijt mindjárt megismerte, vagyis Jenőt, akivel rengeteg időt töltöttek együtt az Ibolya presszóban és a Grinzingi borozóban. Meg az ELTE Tudományos Szocializmus kurzusának előadásai alatt, hiszen elmélyülten tanulmányozták a lehető legjobb társadalmi formáció rejtélyeit. Jevgenyij Moszkvából jött, Edus Füzesabonyból. Hiába, kicsi a világ.
Gyönyörűen ki lettek képezve a ragyogó jövőből.
Lám, megint összehozta őket a sors, vagyis a sült krumpli, amit mindketten szerettek. Három baráti csókot váltottak és vonultak a győzelem felé.
Odalépett a lány elé és nagy levegőt vett. Utána megfordult és elment.
A lány értetlenül nézett utána a mélybarna szemeivel.
A srácot hátba vágta a haverja.
– Hogy ment?
– Haladunk! Már a szemébe mertem nézni.
– Mit mondtál neki?
– Semmi különöset.
– Elhívtad randira?
– Várok a megfelelő pillanatra.
– Tudod mi jellemzi azokat a férfiakat, akiknek van barátnője? Megragadják az alkalmas pillanatot!
– Úgy mondod, mintha valaha is lett volna csajod!
Hátat fordított a haverjának és visszament a lányhoz. Nagy levegőt vett és megszólalt.
– Helló!
– Helló! – mondta a lány is.
Megint megfordult és visszasomfordált a haverjához.
– Már nem is vagyok belé szerelmes! Túl sokat beszél!
Remegő kezekkel pöckölgette öltönye ujjáról a nem létező szöszöket. A szoba bútorai közönyösen vették tudomásul a rémült férfi jelenlétét.
Felesége nyitott be a fehérre mázolt ajtón. Olcsó parfüm illata töltötte be a szobát.
– Mindenki téged keres!
Leszegett fejjel, inkább csak a padlónak válaszolt, nem is élete párjának.
– Képtelen vagyok rá! Elvették tőlem a kislányomat!
Szeme könnybe lábadt. Élete párja soha nem látta még sírni a huszonöt év alatt, mióta összekötötték az életüket. A nő a férfi vállára tette a kezét.
– El kell engedned!
Az ajtó újra kinyílt és a vőfély lépett be rajta.
– Jöjjön, örömapa! Kísérje az oltárhoz a lányát!
A dermesztő hideg csípte az arcát. Egyre jobban érezte, hogy az ujjai is elgémberednek. A hűvös levegő behatolt egyre lilább színben játszadozó ajkai között, és eljutott a mandulájáig. Nagyokat nyelve tehetetlen dühhel állt ott. Tudta, hogy pillanatok múlva utoléri a végzet.
A kétségbeesés egyre jobban úrrá lett rajta. Mintha egy láthatatlan, gonosz erő azt akarná, hogy ne érje el a célját!
Halványzöld szempár kísérte minden mozdulatát. A szempár gazdája kinyitotta a száját. Velőtrázó ordítása szinte keresztülhasította a levegőt.
– Egy zacskó sertéscombot se vagy képes megtalálni a fagyasztóban? Menj onnan, majd én megkeresem! Miért is mentem férjhez egy ilyen nyámnyila alakhoz?
Hajnali öt órakor a férfi úgy rontott be a hálószobába, mint egy dühöngő bika. A nő az ágyon feküdt. Ijedten állította meg a távirányítóval a kedvenc sorozatát és várta, hogy a párja belekezdjen a nagymonológjába.
– Hol van a sapkám? Odakint mínusz tíz fok van és megint nincs meg a sapkám! Mert, ha én leteszek valamit egy helyre, azt ott is keresem, ahová letettem! De te mindig mindent átpakolsz, mert szerinted nem ott a helye! Minden reggel húsz percem arra megy el, hogy keresgélem, amiket elraktál! Elegem van belőled!
A nő felkönyökölt az ágyban.
– Nem hagytad tegnap a kocsiban?
– Ja! De!
Élvezte, ahogy a zuhanyból bő sugárral spriccelő víz végigfolyik a testén. Úgy érezte, elolvad tőle. Levendulaillat kezdett el terjengeni a fürdőszobában. Újra átélte azt, amit tegnap. A jól ismert kéz erősen megragadta, és érezhette ismét a kéz gazdájának domborulatait a saját testén. Úgy siklott végig a gyönyörű emberalakon, mint a lenge nyári szellő a tavaszi virágok között. Minél gyorsabban és többször érintették meg egymást, annál jobban érezte, hogy gyengül. Haláltusája hamarosan véget ér. Az ég felé fordult. Egy ragyogóan kék színű szempár nézett vele farkasszemet és megszólalt egy ismerős hang a távolból.
– Ha mész a boltba vegyél szappant, mert elfogyott!
Barta Éva: Nyaklánc
A múlt század hatvanas éveiben, Sarokhegyen élt egy Lázár nevű gazda. Tágas portán nagy háza. A termelőszövetkezetben csak brigádvezető volt, de segítőkészségéért, emberszeretetéért a faluban köztisztelet övezte. Szabadidejével jól sáfárkodott. A főállása és a mellékfoglalkozása révén módos gazdává lett. Joggal lehetett volna elégedett ember. Ám a sors az életét más irányba terelte.
Egy gyermeke volt, egy fia, Jankó, akit kezdetben jogi pályára szánt. Úgy gondolta, ha őt sérelem érné, a fia ügyvédként az érdekét megvédi. Csakhogy a drága gyermek az érettségiig sem jutott el. Az apa felismerve a fia szellemi képességét, már csak arra törekedett, a gyermek jól fizető szakmát tanuljon ki. Adta lakatos, hegesztő, majd bádogos tanulónak, de Jankót valamennyitől sorra eltanácsolták. Sebaj, majd beválik kőművesnek, gondolta Lázár gazda. De vakolásnál a kőműves serpenyőből több malter jutott a ruhájára, mint a falra.
– Na, fiam – mondta ezek után az apa –, jössz te velem a tszcs-be. A mezőgazdasági munka sem utolsó. Már a kézi kapálásnál gond merült fel. A kultúrnövény kegyetlenül megsínylette a kapája élét. Számos palánta hervadásnak indult. Szénabegyűjtésnél pedig a villára tűzött takarmány minduntalan visszahullott a földre.
Szegény Lázár elvtársnak csupán egy reménye maradt: a katonaság embert farag a fiából. De csalódnia kellett. A sorozásoknál Jankó mindenkor létszámfeletti lett. Amikor eljött az ideje, az apa a fiát megházasította. Távoli városban lakást vett az ifjú párnak. Ismeretsége révén a forgácsoló üzemben takarító álláshoz juttatta Jankót.
– Na, hál’ Istennek – lélegzett fel Lázár gazda –, a fiam több szégyent nem hoz rám.
Szégyent nem.
A következő esztendő áprilisában az ifjú pár felkerekedett, hogy meglátogatja a Lázár szülőket. És eltölt náluk néhány kellemes hetet.
Tavasz lévén, a földeken ekkor a legtöbb a munka. A szülők reggeltől estig a közösben dolgoztak, a fiatalok nagy sajnálatára. Merthogy otthon ők unatkozni voltak kénytelenek. Az egyik este Jankó azzal a kéréssel állt az apja elé, ha valamilyen munkával megszánná őket, igen szépen megköszönnék.
Az apa eltöprengett azon, vajon miféle tevékenység felel meg Jankó képességének. Eszébe jutott, hogy a háztáji földbe a krumpli még nincs elvetve. No, ez a foglalatosság éppen a fiának való. Kézikapával fészket váj a földbe, a menye beleejt egy-két szem burgonyát, amit a férj a kiemelt földdel betakar. És készülhet az újabb fészek. A hely ismerős Jankónak, hiszen a földjét tavaly is művelte.
Másnap reggel Lázár gazda a fiával három zsák vetőburgonyát rakott a négykerekű kézikocsira, meg két kapát, és vedret. Aztán az ifjú pár a megrakott kézikocsival elindult a mezőre. Derült ég, szélcsend. A mezei munkához kedvező.
A szülők a munkából késő délután megtérve, a fiatalokat még nem lelték otthon. Lázár gazda aggódott miattuk. Biciklire ült, és kihajtott a háztáji földre, meggyőződjék a késedelem okáról. A házaspár a mezsgyébe vert határkarónál várakozó kézikocsira az üres zsákokat és a szerszámokat rakosgatta, amikor az apa odaért, és leszállt a kerékpárról.
– Megvagytok vele, fiam? – érdeklődött derűs mosollyal. Örült, hogy a fiáék egy terhet levettek a válláról.
– Meg, édesapám – büszkélkedett Jankó, és karjával széles ívben mutatta a földterületet, melyet burgonyával beültettek.
Lázár elvtárs leesett állal nézte-nézte a jelzett földet, miközben az arca sápadozott. Jankó a várakozást elunva, sértődékenyen megjegyezte:
– A munkánkhoz nincs egy elismerő szava sem?
Az apa feléje fordulva, rideg hangon szólott:
– Van, fiam… Több is!… Lányom te fogd be a füledet – mondta a menyének, majd az égre emelte sötét tekintetét, az arca vöröslött. – Ellenedre mit vétettem, mennybéli Isten – szólott vádlón –, hogy kétbalkezes balfácán utóddal vertél meg engem?!
– Miért, édesapám?… – húzta a nyakát a vállai közé Jankó, s most az ő arca sápadozott.
– Azért, te az Istennek elfuserált teremtménye – áradt az öregből a vad düh –, mert krumplival a szomszéd földjét ültettétek be.
Prológus: Éveken át készítettem egy filmet Anikóról, azaz Szenes Hannáról, aki Izrael első számú nemzeti hőse, akiről a világban több utcát, teret, hajót neveztek el, akinek története sok helyen érettségi tétel. Akinek írásait a világ szinte valamennyi fontos nyelvére lefordították, aki 23 évesen áldozta fel életét mások szabadságáért. Az évek során sokszor elképzeltem, milyen lehetett közelről. Milyen lehetett vele egy térben lenni. Most, hogy a századik születésnapján rá emlékezünk, újból felmerült a gondolatkísérlet: mi lenne, ha mint képzelt riportban, kettesben beszélgetnénk a világról, róla: Anikó és Hanna Senesh történetéről.
– Tériszonyom volt. Én a vonatot sem bírtam gyerekkoromban, amikor utaztunk Anyuka rokonaihoz Jánosházára vagy Dombóvárra. A hajón meg a legkisebb hullámoktól is tengeri beteg lettem. De ezeket le lehet győzni. Csak kell valami belső cél, akkor másodlagos lesz a hullámzás vagy a magasság.
– Akkor kezdjük az elején! Mi legyen a megszólítás?
– Attól függ, hogy melyik korszakról beszélgetünk. Én 17 éves koromig Anikó voltam. Szenes Anikó. Mindenki így ismert. Aztán Hanna lettem, Hanna Szenes. Ez számomra olyan magától értetődő volt. Biztos tudod, hogy Erecben * mindenki tegeződik. Ezt a héber nyelv hozza. Szóval, ha lehet tegeződjünk. Mint Hanna Erecben.
– Mire emlékszel gyerekkorodból?
– Amikor még élt az Apukám, Szenes Béla, az gyönyörű időszak volt. Ünnepelt újságíró, író volt, nagyon sokan ismerték. Nagy társadalmi életet élünk akkor. Mindig jöttek hozzá, de nem volt olyan nap, hogy ne lettünk volna együtt legalább este a vacsoránál, vagy délután. Sokat játszottunk, sétáltunk, télen szánkóztunk. Esténként odaült az ágyamra és mesélt. Gyönyörű meséket talált ki. Olyan jó szoros család voltunk. Emlékszem, különböző színházak játszották a darabjait. Gyerekként azt éreztem, hogy mindig keresi valaki. Vagy egy zsurnaliszta, vagy egy színház intendánsa, vagy egy rendező. Azt hiszem jó befektetés volt akkor vele szerződni, mert tudott valamit a sikerről, a színházról, a nevettetésről. Ahogy a kortársai is, mint Molnár Ferenc vagy Szomory Dezső. Azt mondta, hogy ez egy verseny, ki kap több és jobb kritikát. A Színházi Élet című lapban állandó rovata volt. Ő volt a Szenesember. Biztos, hogy az íráskészségét tőle örököltem. Gyerekkorából maradt szívbetegsége miatt nem adatott neki sok idő. 1927. májusában, 33 évesen hagyott itt minket. Én hatéves voltam, a bátyám Gyuri egy hónap híján hét. Aztán amikor meghalt, minden megváltozott. Négyen maradtunk Fini nagymamával, akit imádtam, és Anyukámmal. Anyám nagyon kemény volt, nagyon fegyelmezett. Próbálta átvenni apám szerepét is. Azt hiszem, önvédelemből nagyon racionális volt, saját magával is szigorú.
– A zsidóságot hogyan éltétek meg?
– Mi egy asszimiláns zsidó család voltunk. Nem voltunk vallásosak. Az volt a szüleim véleménye, hogy a vallás külső formái nem fontosak. Csak a nagy ünnepekre mentünk templomba, volt széder, amikor összejött a nagy család. Azt mondták, hogy a zsidóságot belülről kell megélni. Az iskola majd megadja a vallás és a hitélet alapjait. Otthon nem foglalkozunk vele. Nem vezettünk kóser háztartást. Emlékszem, amikor Gyuri iskolába került, Anya azt mondta, hogy majd megkérdezik az iskolában, hogy ki milyen vallású. Te mondd azt, hogy izraelita. Gyurkának nagyon tetszett a szó és többször hangosan ismételgette, izraelita, izraelita, izraelita… Akkor Anya leintette és azt mondta, nem kell ezzel hencegni, csak szerényen, halkan. Szóval nem volt titok a zsidóságunk, de nem jártunk rendszeresen zsinagógába. Nem is volt téma otthon. Magyarnak neveltek, aki nyitott, toleráns, aki gondolkodik és aki kérdezni mer. Apuka halála szinte feldolgozhatatlan volt. Emlékszem, írtam egy verset, hatévesen. Pontosabban még nem tudtam írni, ezért Fini mamának diktáltam le, aki leírta egy füzetbe. Ma is emlékszem a vers két sorára: „Szeretnék örülni, de nem tudok / Hiába szeretnék, hiába akarok”.
Az iskola jól ment. Szerettem tanulni. Ahogy megtanultam írni, Gyurkával azonnal csináltunk egy újságot, a KIS SZENESEK LAPJA címmel, amit legépelve megkaptak az ismerősök, a barátok. Természetesen korlátozott példányszámban, de komoly írók is írtak bele. A második számban a kor egyik híres írója, Harsányi Zsolt írta a Jókívánság című verset az újság szerkesztőinek. A honorárium a lap olvasásáért csokoládé volt.
– A szüleitek elvittek titeket egy-egy Szenes Béla darab színházi bemutatójára? Átélhettétek a sikert?
– Soha. Azt mondták, hogy Apuka darabjai felnőtteknek íródtak. Majd, ha nagyobbak leszünk, megnézhetjük. Ezt mi elfogadtuk. Soha nem volt probléma abból, hogy a szüleink elmentek valahová. Nagyon jól elvoltunk Fini mamával. Aztán amikor Apa meghalt, akkor Anya elvitt minket egy darab felújított bemutatójára, hogy legyen valamilyen emlékünk Apuka színházi sikereiről. Vastaps volt.
– Idegen nyelvet tanultatok?
– Igen. Anyuka beíratott minket egy Angol-Magyar Iskola játszódélutánjaira. Az elemi iskolával párhuzamosan jártunk oda hetente többször, egészen a gimnáziumig. Anyuka azt mondta, hogy egy magyar zsidónak nem a vallási törvények ismerete a fontos, hanem hogy tudjon legalább két idegen nyelvet. Sikeresen meg is tanultunk angolul.
– Hogyan kerültél egy református gimnáziumba?
– Azt hiszem, hogy két oka volt. Az egyik, hogy nagyon közel volt a lakásunkhoz, akkor épült, új volt. A másik, hogy évszázados bezártság után a református egyház nyitott, és más vallásúak is tanulhattak náluk. Ez volt a híres Baár-Madas Református Leánygimnázium. Azt hiszem, akkor ez volt a legkorszerűbb iskolaépület Budapesten. A reformátusok alapdíjat fizettek, a katolikusoknak kétszeres, a zsidóknak háromszoros tandíjat kellett fizetniük. Ami akkor nekünk anyagilag nagyon megterhelő volt. Én hiába tanultam jól, hiába voltam kitűnő, sok önképzőkörben vettem részt, nem nagyon számított. Aztán anyám elhatározta, hogy átvisz egy másik gimnáziumba. Ekkor a tanári kar egybehangzóan kijelentette, hogy nem engednek el, mert én vagyok az iskola egyik húzóereje, lelke, aki nagyon jó hatással van a többi tanulóra is. Az osztályfőnököm azt kérte anyámtól, hogy írjon egy kérvényt, amiben ecseteli a körülményeinket. Meg is történt, és a Közgyűlés mérsékelte a tandíjamat kétszeresre, amennyit a katolikus tanulóknak kellett fizetniük. Mindig voltak tanítványaim, így valahogy megoldottuk a tandíjfizetést.
– Mi szerettél volna lenni? Volt-e valami álmod, hogy mi leszek, ha nagy leszek?
– Igen. 1936-ot írunk, és én tudtam, hogy író akarok lenni. Azt pontosan még nem, hogy színdarabot vagy regényt írok-e majd, de azt éreztem, hogy van hozzá tehetségem, kedvem, hiszen már rendszeresen írtam előtte is, de csak magamnak. Mi lenne, ha más is olvashatná? Mi lenne, ha mást is érdekelné, mit gondolok, mit érzek? Az iskolába járt Nemes Nagy Ágnes is. Ő volt számomra a mérce. Ő olyan tehetséges, olyan jól írt, hogy nehéz volt vele felvenni a versenyt. Azt gondoltam, hogy talán prózában van rá esélyem, de versben alig.
– Hogyan lettél cionista?
– Ez nem könnyű kérdés. Ez egy folyamat volt. Részben a napi közélet változott. Részben a közhangulat változtatott engem is és sok más hasonló fiatalt. Ahogy a környező világ, az ország is egyre antiszemitább lett. Bár próbáltak óvni, hogy ezt ne érzékeljük, de egyre erősebben éreztem, hogy ennek nem lesz jó a vége. 1937 májusa volt. Az iskolában szó esett a következő évi önképzőköri titkár megválasztásáról. Azt mondták, hogy több szempontot kell figyelembe venni, többek között azt is, hogy a titkár protestáns legyen. Én megdöbbentem. Bár érthető egy protestáns iskolában, de mégis olyan szomorú. Mert nem biztos, hogy én lennék a legalkalmasabb rá, de így már eleve ki vagyok zárva a versenyből. Nem tudtam, mit csináljak. Mi lenne jobb, ha hagynám az egészet, vagy küzdjek érte? Nehéz megtalálni a helyes utat, ami nem jelent megalázkodást, és nem jelent büszke harciasságot sem. Úgy éreztem, hogy csak egyéni kiválóságokkal – értve ez alatt az erkölcsieket – lehet küzdeni az antiszemitizmus ellen. De éppen ez a legnehezebb küzdelem, mert kezdtem látni, érezni, hogy mit jelent zsidónak lenni egy keresztény társadalmon belül. Ha kereszténynek születek, akkor szabad előttem minden pálya. Lehetek tanárnő is, eljutok ahhoz a foglalkozáshoz, ami nekem a természet szerint a legjobban megfelel. De így ki voltam zárva mindenből.
– Foglalkoztatott a kitérés gondolata? Hiszen akkoriban sokan ebben látták a lehetséges megoldást.
– Soha! Semmi esetre sem lettem volna rá képes, hogy kitérjek. Nem csak magam, de a majdan megszületendő gyerekeim miatt sem. Nem kényszeríteném őket abba a jellemtelen helyzetbe, hogy tagadják, szégyelljék a származásukat. Azt gondoltam, hogy egy kitért szülő megfosztja a gyerekét a vallástól. Úgy hittem akkor, hogy a hit teszi erőssé az embert. Én ebből soha nem csináltam titkot. Egyszer Dombóvárra utaztam. Az állomáson egy férfi nagyon segítőkészen felrakta a csomagomat a peronra, aztán leült mellém. Éreztem, hogy ismerkedni akar. Elővettem egy könyvet és olvasni kezdtem. A férfi megszólított.
– Nem zavarja, ha rágyújtok? Majd lehúzom az ablakot.
Aztán kérdezősködött, én meg lakonikusan válaszolgattam. Kiderült, hogy református teológus, és arra biztatott, hogy menjek én is a teológiára tovább tanulni. Akkor tudtára adtam, hogy ez lehetetlen, mert… De ez a tény nem zavarta a további társalgásban, sőt nagyon szerette volna tudni a nevemet. Én azonban nem mondtam meg. Ő erre azt mondta, hogy igen, mert mi zsidók – ezt jól kihangsúlyozta – csakugyan mereven visszavonulunk a normál érintkezés és társadalmi keveredés elől. Hát, így ért végett a kaland. De térjünk vissza a kérdésedhez. Hogyan is lettem cionista.
– Cionistának lenni nekem azt jelenti, hogy tudatosan, erősen érzem, hogy zsidó vagyok és büszke vagyok rá. Az volt a célom, hogy Palesztinába menjek, és érte dolgozzak. De ez nem azonnal jött. Legalább három év telt el, ahogy egye közelebb éreztem magam a gondolathoz. Végtelenül örültem, mert azt éreztem, hogy talaj lett a lábam alatt, végre láttam magam előtt egy célt, amiért érdemes dolgozni. Az embernek kell a hit, kell, hogy érezze, nem fölösleges, nem hiábavaló az élete, hogy szükség van rá. Ezt adta nekem a cionizmus. Rengeteg ellenérvet hallottam, de én hittem benne, és számomra ez volt a fontos. A fasizmus, az előítéletek, az antiszemitizmus meglepő gyorsasággal tört előre Európában. Gyuri érettségi után szinte azonnal Franciaországba ment, hiszen akkor Magyarországon semmiféle lehetősége nem volt a továbbtanulásra. Ott is érezte a változást, és teljesen függetlenül egymástól, mindketten lassan cionistákká váltunk. Ő is azt találta ki, hogy Palesztina lesz az új otthona.
– Mi volt a végső esemény, ami megerősítette benned a döntést?
– Itthon ez az érzés egyre erősebben érett bennem. Kiderült, hogy az önképzőköri választáson nem a tanárok szavaztak le, hanem a nálam egy évvel idősebbek, akiket már megfertőzött a nácizmus vírusa. A tanárok széttárták a kezüket, nagyon sajnálják, de nem tehettek semmit. Rá kellett jönnöm, hogy függetlenül a tudásomtól, az eredményeimtől, a magatartásomtól, a segítőkészségemtől, én itt soha nem lehetek magyar. Én csak zsidó lehetek. És ha ez így van, akkor innen el kell mennem oda, ahol egyenragú polgár leszek, ahol tanulhatok, ahol befogadnak, ahol hasznosnak érezhetem magam. Ezért elkezdtem intenzíven héberül tanulni, megtaláltam azokat a zsidó ifjúsági szervezeteket, amelyek segíteni tudtak az alijában. De nem volt egyszerű. Az úgynevezett certifikátot, a Palesztinára szóló belépési igazolványt megszerezni komoly kihívás volt. A mandátumterületet igazgató angolok nem lelkesedtek a bevándorolni szándékozó fiatalokért. Közben egy héber levelező tanfolyamhoz is csatlakoztam, hogy gyorsabban tanulhassam a nyelvet. Jó volt, mert rendszeresen küldték a praktikus héber leckéket. Közben Magyarország újabb zsidótörvényeket léptetett életbe.
– Mi volt a legnehezebb számodra?
– Nem volt egyszerű Anyukát otthon hagyni. Különösképpen, hogy Gyurka már elment egy évvel előttem, nem is tudom, miképpen volt hozzá ereje. Anyám azt mondta, hogy ő egy lépést sem tesz az ügyem megoldásáért, de nem is áll ellen. Ha úgy érzem, hogy ott biztosabb a jövőm, akkor menjek, majd csak lesz valahogy.
– Mit szerettél volna Palesztinában tanulni? Gondolom, a kitűnő érettségivel oda mehettél volna, ahová csak kedved tarja.
– Én komolyan gondoltam, hogy egy új ország felépítésében szeretnék részt venni. Tudtam, hogy nem bölcsészekre, filoszokra van szükség, hanem igazi szakemberekre. Azt gondoltam ki, hogy legjobban az agráriumban tudnám hasznossá tenni magam. Ott van rám a legnagyobb szükség, ezért a Nahalali Mezőgazdasági Szakiskolába küldtem el a jelentkezésemet, mondván, ott szeretnék tanulni. Azt válaszolták, hogy rendben, csak gyere, várunk. Persze fogalmam sem volt, hogy mire vállalkozom. Lelkes voltam és talán kicsit naiv. Pesten mindenki furcsán nézett rám amikor elutazásom előtt elmondtam, hová készülök, mit fogok tanulni. A Rózsadombról, a Bimbó út 28-ból a nahalali istállóba eljutni nem volt szokványos dolog.
– Hogyan jutottál ki Palesztinába?
– Kalandosan. Vonattal és hajóval, ami akkor nem volt túl biztonságos, de túléltem. Az első benyomások csodálatosak voltak. A színek, a fák, az emberek mosolya, a tenger hullámainak hangja, ahogy görgeti a parton az apró fekete–fehér kövecskéket. Az új illatokat mélyre szívtam magamba, és minden együtt varázslatosan hatott rám. Boldog voltam, de gyakran a sírás környékezett, mert nagyon hiányoztak azok, akiket otthon hagytam.
– Volt csalódás az első pillanatok után?
Teltek a napok és azt vettem észre, hogy egy mosodában dolgozom, hogy tanuljam a nyelvet. Ennek ugyan nem volt köze a mezőgazdasághoz, de ez adódott. Ott volt szükség valakire. A tanfolyamon sem erőltették meg magukat. Azt mondták, ne legyek türelmetlen. A többiek jól elvoltak a ráérős feladatokkal. A szombatok nagyon szépek voltak. Lassan lettek ismerőseim. Olvastam, pingpongoztam, néha meglátogattunk egy-egy kibucot. Anyukával hetente váltottunk leveleket. A lányok pedig azt kérdezték tőlem, hogy nem vágyódom-e haza? Én meg azt mondtam magamban, hogy nem akarok vágyódni, mert az otthoni életfeltételek valóban nem hiányoznak. De Anyuka és Gyuri nagyon hiányzott. Ez volt az egyetlen igazi nehézség. Azt éreztem, hogy szeretném szeretni ezt az országot, de még nem ismerem eléggé. Azért két dolgot megéreztem, ami fontosnak tűnt. A szabadságot és az emberséget.
– Milyen volt a mezőgazdasági iskola?
– Akkor az iskola nem volt túl jó, főleg egy Baár-Madas után. Néha elgondolkodtam, amikor nagyon elkeseredtem, hogy jól döntöttem-e? Tényleg itt kell nekem takarítani, mosogatni? Tényleg erről álmodoztam? Az itteni lányok nem csinálnak ügyet semmiből. Én meg biztos más vagyok, kilógok a sorból, gyanús nekik, hogy naplót írok, hogy sokat olvasok. A másik dolog, hogy valóban ügyetlen vagyok. Szemmel láthatóan ügyetlenebb, mint ők. De eddigi életemben soha nem kellett teheneket fejnem, etetnem, vasvillával trágyáznom. Elgondolkodtam, mivel is foglalkoznék itt szívesen. Igazából tanítanék, akár itt Nahalalban is. Mert az iskola vezetői nem figyelnek a gyerekekre. Emlékszem, kaptam egy képeslapot a barátaimtól, Budapest látképpel. Ahogy forgattam, néztem, valamiért a kezemre csúszott a képről a tekintetem. A kezemet néztem, a kisebesedett kezemet. Azelőtt soha nem éltem át ilyet, a kemény munkától sebesedett ki. Akkor, ott, elgondolkoztam, hogy tényleg jól döntöttem-e, hogy a könnyebb életet felváltottam az álmaimmal, a bizonytalannal, a fizikai és lelki megpróbáltatásokkal. De otthon éppen egy újabb zsidótörvényt fogadtak el. Milyen jövő elé nézhettem volna? Ismét meggyőztem magam, hogy jól döntöttem. Itt akarok boldogulni. Kezdtem megtanulni a tejfeldolgozás különböző fázisait. Az egyik kedvenc tehenemet elkezdtem magyarul tanítani, és nagy élvezettel figyeltem a környezetemet.
– A politikai helyzet Palesztinában sem volt egyszerű. Hiszen az angolok, az arabok nem örültek a zsidók bevándorlásának. Mit éreztél ebből, frissen alijázott diákként?
– 1940-ben, ha jól emlékszem, márciusban jött ki a Fehér Könyv törvény szerinti megerősítése. Tudod, hogy az miről szólt?
– Azt hiszem, de jobb, ha te mondod el, az hitelesebb.
– Szóval, a Fehér Könyv arról szólt, hogy az angolok megtagadták a Balfour-deklarációt és elkezdték korlátozni a zsidó bevándorlást, ami azt jelentette, hogy a következő öt évre mindössze hetvenötezer zsidónak engedélyezték volna. És ehhez még hozzátették, hogy megtiltják a földvásárlást is, és hogy tíz éven belül függetlenséget ígérnek Palesztinának. Ennek hatására az egész országban nagy lett az elkeseredés, az intézkedés sok helyen tüntetéseket, összecsapásokat váltott ki. A közhangulat azt diktálta, ha ez így van, akkor harcolni kell az angolok és az arabok ellen. Én akkor még nem tudtam, hogy az angolok felfegyverezték az arabokat, azért, hogy támadják hátba a frissen alakult zsidó településeket. Én akkor még azt gondoltam, hogy felesleges a vérontás, ösztönösen irtóztam minden erőszaktól. háborúskodástól. Azt reméltem, hogy lehet józanul tárgyalni, megbeszélni dolgokat. De be kellett látnom, hogy nem volt rá fogadókészség.
– Hogyan élted meg a külvilág változásait, a háborút, a németek elképesztő térhódításait, a megszállásokat?
– Tudod, én akkoriban sokszor elgondolkoztam azon, hogy ott Nahalalban ülök a leckém felett, tanulok, készülök a vizsgáimra, álmodozom a népemről, amely még nem nemzet, ábrándozom a fiúkról, hogy ki lesz az igazi, és magyarul beszélgetek a kedvenc tehénkémmel. Közben Európa elpusztítása, leigázása történik nap, mint nap. Olyan csaták folynak, amelyek a világ sorsát döntik el. És persze elfogtak a kételyek, hogy az én egyéni kis vizsgám az általános mezőgazdaságról és a tejgazdaságról hogyan jön ehhez? Hol vagyok én, amikor a németek Párizs előtt állnak, amikor Oroszország belépett a háborúba, amikor minden bizonytalanná vált. Miközben felettem szikrázóan kék az ég, süt a nap, és békésen dalolnak a madarak. Közben arra tudtam csak gondolni, mi van Gyurival, mi van Anyukával, mi van a többiekkel?
– Be tudtál illeszkedni a nahalai életbe? Hiszen nem csak az iskola, maga a falu is különleges település. A térképen olyan a struktúrája, mintha koncentrikus körök nőnének ki egymásból. Minden körbe van építve. Ma is virágzó mezőgazdasági közösség, mosáv működik ott.
– Lassan végigjártuk az agrárium minden szakterületét. A csépléstől a tyúktartásig, a sajtkészítéstől a halászatig. Azt éreztem, hogy nagyon fontos dolgokat tanulok meg. Hogy a fizikai munkát éppen úgy megoldom, mint a többiek. Már nem jelentett nehézséget arrébb rakni egy ötvenkilós zsákot, megfejni egy tehenet, mozgatni egy többmázsás bikát vagy lovat. Megtanultunk hajót, autót traktort, teherautót vezetni, És én is megtanultam az energiámmal spórolni. A napi munkát két részre osztották. Hajnaltól délig, és délután négytől alkonyatig. A nyári melegben napközben egyszerűen nem lehetett a szabadban dolgozni, Én, követve néhány szabrét, ahogy itt a bennszülötteket hívják, gyorsan megcsináltam a munkát reggel kilencig, aztán leléptem. Volt időm magamra, élveztem a szabadságot és nem volt lelkiismeretfurdalásom. Jártam a falut, szereztem új ismerősöket. Volt ebben valami nagyon meghitt védettség. Az iskola lehetőséget adott, hogy megismerjük az ország különböző tájait. Sokat kirándultunk. Csodálatos helyeket fedezhettünk fel. Aztán el kellett döntenem, hogy amikor elvégeztem az iskolát, hová menjek dolgozni? Maradjak a mezőgazdaságnál, amit továbbra is nagyon fontosnak tartottam, vagy váltsak más területre. Ha maradok, akkor hol folytassam? Menjek el egy kibucba? De milyenbe, hiszen sokféle kibuc létezett. Vagy menjek egy mosávba dolgozni, ami más rendszerű, nagyobb, ahol individuálisabb, egyedi a termelés, de közösek a gépek és közös a feldolgozás, az értékesítés. Főleg a gazdasági kérdéseket vitatják meg közösen, de mindenki éli a maga életét. Van magántulajdon. A kibuc az más. Ott szinte minden közös. Kicsit kommuna jellegű, mondhatjuk rá, hogy kommunisztikus. Mindenki mindent csinál, közös a bevétel, szinte nincs magántulajdon. De minden ingyenes. Az étkezés, a lakhatás, a tanulás, az egészségügy, a közlekedés, a ruházkodás. Kollektíven döntenek el mindent, mit vállaljanak el, mivel foglalkozzanak? Ezek az alapelvek. A kérdés számomra az, hogy melyiket válasszam?
– Nem hiányzott a város? A városi élet, a városi kultúra?
– Furcsa, mert azt vettem észre, hogy cseppet sem hiányzik a város. Egyre jobban tetszett a falusi élet. A jó társaság hiányzott csupán. Valahogy a vakációk alatt is kerültem a városokat, pedig az ismerősök mind ott éltek. Aztán arra gondoltam, hogy tulajdonképpen mi Pesten is szinte falusi életet éltünk, mert oda, a mi budai világunkba nem jutott fel a város nyüzsgése. Szóval, döntenem kellett. Néhány lánnyal, akikkel egyidőben végeztem elhatároztuk, hogy együtt maradunk, együtt keresünk munkahelyet, pontosabban közösséget. A szempont az volt, hogy lehetőleg fiatal legyen, újonnan alakuló, és jó legyen a klímája. Így esett a választás Szdot Jam Keszarja kibucra.
– Mit lehet tudni a helyről?
– Keszarja, a település helye Kirijat Hevrában, közvetlenül a tengerparton van. Keszarja történelmi hely. A római kortól ismert. A kibuc a Noár Ovéd szervezetthez tartozott. Különböző szervezetek, valamint nemzetekből, vallási csoportokból bevándoroltak hoztak létre kibucokat. Volt olasz, német, magyar, orosz alapítású kibuc. Szdot Jamban a közösség őshonos, azaz erec jiszraeli és német bevándorlókból állt. A megélhetést kezdetben a külső munkák adták. Akkor még se föld, se állatok nem álltak rendelkezésre. Több volt a befektetés, mint a nyereség. De remény volt rá, hogy idővel igazi kibuccá fejlődik, hogy lesz munka a mezőgazdaságban és a tengeren.
– Mikor odaérkeztél, mi volt az első impressziód?
– Emlékszem a megérkezésem után a konyhára osztottak be. Rémesek voltak a körülmények. Csak nők, sehol egy férfi. A többség velem egykorú. Aztán este jött két tucatnyi férfi, fekete arccal, kézzel, csak a szemük világított. Fáradtan, éhesen estek be a táborba. Én nagyon meglepődtem, hogy kik ezek, és hogy kerülnek ide? Olyan félelmetes volt. Olyan valószínűtlen. Aztán kiderült, hogy a kibuc bevállalt egy nehéz munkát. Haifán a kikötőben az arabok sztrájkoltak, nem voltak hajlandóak dolgozni. Szenet kellett volna kirakodni egy hajóból. A kibuc elvállalta a munkát. A férfiak a szénrakodásból tértek haza, szó szerint koromfeketén. A nők szinte csak a szervizmunkákat végezték. Mostak, főztek, takarítottak, de rémes körülmények között.
Emlékszem, hogy a mosószappan, amivel a munkások ruháját kellett mosni, nem habzott, nem oldódott, gyakorlatilag nem lehetett vele mosni. A mosott ruhák napokig nem száradtak meg a párás hűvös tengerparti levegőn. Az egész olyan, mint egy átmeneti sátortábor a homokon. Akkor egyetlen faépület volt, az ebédlő. Nomádok voltunk, mert semmink se volt. Sőt, nem is engedték, hogy otthonról hozzunk magunkkal eszközöket, fogkrémet, szappant, takarót. Csak azt lehetett használni, amit a kibuc adott, mert mindenki egyforma ellátásban részesült. Olyan sátrakban laktunk, amiket időnként ránk döntött a tenger felől érkező szélvihar. Fáztunk, és gyakran éhesek voltunk, mert nem volt éppen mit enni. Azt tudtuk, hogy ez átmeneti állapot, csak azt nem, hogy meddig fog tartani. Folyamatosan őrség volt, mert néha az arabok próbálták megzavarni a kibuc nyugalmát. De fiatalok voltunk és hittük, hogy ez a miénk, és majd sokkal jobb lesz.
– Akkor, ott, hittél Istenben?
– Nem tudom. Az én istenem nagyon komplikált. Inkább szimbóluma és kifejezője a számomra létező erkölcsi erőnek. Mindannak ellenére hittem, hogy a világ jóra teremtődött, és hogy nincs olyan rossz a világon, amelyből ne buggyanna ki valamicske fény, csipetnyi jó is. Tudom, szavak ezek, mind csak szavak. Reméltem, hogy maga az élet fogja megmondani, az élet fogja igazolni. Az út még előttem állt. Teljesen egyedül voltam. Világos volt számomra, hogy önálló vagyok és felelős önmagamért. Hittem, hogy ez a jó az életemben.
– Miközben mostad a férfiak zoknijait, mire gondoltál? Mit láttál magad előtt? Hiszen a világ lángokban állt. Magyarország megtámadta a Szovjetuniót, akkor már húszezer magyar zsidót mészároltak le Kamenyec-Podolszkijban. Éreztél ebből valamit?
– Igen. Éreztem. Tudtam, két út áll előttem. Az egyéni boldogságomat keresni, és szemet hunyni a környezetemben lévő hibák felett, vagy e romboló és súlyos háborúban erőmet olyan ügyekre fordítani, amelyek számomra jónak és helyesnek látszanak. Azt is tudtam, hogy a választás nem az én kezemben van. Egyre jobban éreztem, hogy olyan tulajdonságok rejlenek bennem, amelyek meghatározzák utamat, még akkor is, ha világossá lesz számomra a vele járó nehézség és szenvedés. Csak azt nem tudtam, hogy vajon lesz-e erőm és tehetségem megvalósítani, amit akarok. És vajon helyes lesz-e, amit akarni fogok?
Hosszabb csend következett. Anikó egy pillanatra elgondolkozott, hogy folytassa-e.
– Mondjam tovább? Érdekel?
– Természetesen, nagyon is. Folytasd kérlek.
– Tudod a kibuci élet elképzelhetetlen anélkül, hogy naponta ne hasonlítanánk össze az ideálokat az elvekkel. A kibuc életének nincsenek meghatározott törvényei. Minden nap kételyek szabják meg az utat. Szentesíteni bizonyos normákat anélkül, hogy megvalósítanánk, ennek nincs sok értelme a szememben. Amikor ezt gondoltam, akkor éppen a százötvenedik pár harisnyát mostam ki. Gépies mozdulatokkal dolgoztam. Aztán azt vettem észre, hogy napi kilenc órán át csak mosok. Sőt, a kibuc kiadott külső munkára is, ami azt jelentette, hogy egy magánháznál is kellett mosnom. Ettől azért idegenkedés fogott el. Magánháznál szolgálni és éppen mosni, az a legdurvább munka. De megfizettek és én büszke voltam magamra, hogy ha kell, akkor ez is megy.
– 1942-ben hogyan gondoltál az otthonodra?
– Az otthonom? Az olyan messze volt. A béke? – még beszélni sem beszéltek róla. Mindenki csak a percnek élt. Ha valaki egyáltalán tervezett, az csak a háború utáni időszakról szólt. Hogy mi lesz addig, arról senki nem beszélt. Nálunk, a palesztin területen is elrendelték a sorozást. A háború mind kegyetlenebb lett és egyre közeledett hozzánk. A lányokat is behívták. Én a kibucban voltam besorozva, a munka frontján. Úgy éreztem, hogy nekem az kevés. Én szabad voltam, független és úgy éreztem, hogy többet tudnék tenni az országomért. Éreztem, hogy be kell vonulnom. Sikerült bekerülnöm a Palmah-ba, a Hagana, a zsidó lakosság félkatonai szervezete női alakulatába, ami azt jelentette, hogy komoly katonai kiképzés várt rám. Nagy vita volt rólam, mivel még friss bevándorló voltam, de a végén megválasztottak raktárnoknak. Először tiltakoztam, de aztán elfogadtam. A lényeg, hogy bíztak bennem. A mozgalomban folytattam a munkát. Ez sokat jelentett nekem. Közben jöttek a hírek, hogy a németek már Alexandria kapuja előtt állnak. Hiú remény, hogy mi megmenekülünk? Közben véglegesítettek, felvettek tagnak a szdot-jami kibucba.
– Mikor jutott először eszedbe, hogy haza kellene utaznod Magyarországra?
– Pontosan emlékszem. Ez 1943. január 8-án történt. Azt éreztem, hogy Magyarországra kell utaznom, ott kell lennem ezekben a hetekben. Anyukát el kell hoznom. Tisztában voltam a gondolat abszurditásával, mégis elérhetőnek és szükségesnek tartottam. Elhatároztam, hogy keresztülviszem. Napokat töltöttem Tel-Avivban, Jeruzsálemben, az ügyek intézésével. Közben a kibucban élelmezés-raktárnoknak neveztek ki, amit nagyon utáltam, mert semmi értelmét nem láttam.
Aztán történt valami, ami megerősítette bennem, hogy jók a megérzéseim. Február végén meglátogatott egy ismerősöm, aki a Palmah tagja volt, Jona Rosen, Beszélgetés közben azt mondta, hogy szerveződik egy új csoport, aminek pontosan az lenne a feladata, amire én január elején gondoltam. Valósággal megdöbbentem. Habozás nélkül azonnal azt mondtam, hogy örömmel részt vennék benne.
– Tudtad, hogy mire mondtál igent?
– Természetesen nem, csak éreztem, hogy számomra nagyon fontos lehet. Akkor még csak terv volt, de Jona megígérte, hogy a sorozóbizottsághoz fordul, mert sok szempontól alkalmasnak talál a feladatra. Sorsszerűséget éreztem benne, és feszültséget egy döntő és szükséges lépés előtt.
– Megosztottad valakivel, hogy mire készülsz?
– Ugyan, dehogy. Ez szigorúan titkos akció volt. Senki nem tudhatott róla. Meg nem is volt kivel megosztani. Mentem főzni, mert aznap este a kibucban én voltam a szakács. Persze főzés közben az járt a fejemben, hogy hogyan fogom értesíteni Anyukát a jövetelemről, próbáltam elképzelni, de elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat. Hol van az még?
– Kérdezhetek valami nagyon személyeset?
– Kérdezz, aztán vagy válaszolok, vagy nem. Nem szoktam a legbelső ügyeimet kiadni.
– Tudom és nem akarok tolakodó lenni, de az érdekel, hogyan voltál a fiúkkal? Azt tudjuk, hogy sokan próbáltak nálad kopogtatni, volt, aki levélben megkérte a kezedet, sok fiúnak tetszettél, de mintha egyik sem került volna közel hozzád.
– Nem pontos az információd. Többen kérték meg a kezemet levélben. De én nem adtam. Ez nagyon furcsa, mert sok fiút ismertem, de egy belső hang mindig azt mondta, hogy NEM! Ő nem az, nem Ő az igazi. És sokszor nagyon elkeseredtem, mert nem értettem magam, miért vagyok olyan elutasító? Vajon létezik-e egyáltalán az, akit én keresek? Vajon az a reménybeli valaki nem az agyam és a szívem képzeletbeli szülötte-e csupán? Szeretnék hódítani, szeretnék szerelmes lenni, szeretnék valakitől elvarázsolódni, meghatódni, valakiért rajongani. Huszonkét éves voltam, és be kellett vallanom magamnak, hogy még soha senkivel nem csókolóztam, miközben nagyon vágytam rá. Igen, legtöbbször csak eljátszom a fiúkkal. Már-már attól féltem, hogy hiányzik belőlem valami, hogy nincs is szívem. Vagy nagyon mélyen van elrejtve.
– Hogyan alakult a további életed? Mikor vonultál be?
– 1943 augusztusában már Haifán voltam az úgynevezett Ruttenberg-házban, ami egy csodálatos palota, és bent ültem az egyhónapos katonai tanfolyamon. Aztán ingáztam Haifa és Szdot Jam között, mert a kibucban továbbra is be voltam osztva különböző munkákra. Furcsa érzés volt kicsit távolról nézni a kibuc életét. De tudtam, hogy el kell majd hosszabb időre utaznom. Kihasználtam az ott töltött időt. Úsztam a tengerben, napoztam a kedvenc sziklámon, aztán megint fejest ugrottam és úsztam, úsztam, azt gondolva, ki tudja, hogy legközelebb mikor leszek ilyen szabad és felszabadult.
– Mit jelent a W.A.A.F., vagyis a Women’s Auxiliary Air Force?
– Ez azt jelenti, hogy bevonultam az úgynevezett Női Kisegítő Légierőhöz, hogy katona lettem, palesztinai angol katona. Kaptam egyenruhát, és úgy bántak velünk, mint katonákkal.
– Mit kellett megtanulni neked, nektek?
– Azt hiszem, ma deszantosnak hívják a légierő által ledobott felderítőket. Valami olyasmit tanultunk, de nagyon intenzíven, gyorsított tempóban. Mindent tudnunk kellett. Először is a rádióadó-vevő használatát, működését a legextrémebb helyzetekben. Azután térképismeretet, tájékozódást nappal és éjszaka, Különböző fegyverek használatát, angol és német fegyverekét. Aztán gránátok, különböző robbanószerkezetek működését, használatát. Ehhez jött, hogy meg kellett tanulni ejtőernyőzni nappal és éjszaka. Az álcázás technikáját. Szóval, amit egy különleges, mozgékony, kis létszámú felderítő egységnek tudnia kell, ha bedobják az ellenség háta mögé.
– Hol folytak a kiképzések?
– Egy része Haifa és Tel-Aviv között, egy része Egyiptomban, Kairó mellett.
– Mennyire volt a kibucban köztudott, hogy te mit tanulsz éppen?
– Semennyire. Volt valami szöveg, de az nagyon általános volt. A küldetés célja szigorúan titkos. Annyira titkos, hogy se az angol, se a zsidó katonai vezetésnek nem volt szabad tudnia róla.
– De látták, hogy katonai egyenruhában jársz, kelsz, utazol. Úgy mész a kibucba – nem, mint munkás, hanem mint katona –, hogy önállóan katonai járművet vezetsz. Azért ez feltűnt, gondolom.
– Igen, persze, de háborús helyzet volt. Nem szokatlan, hogy valaki katona lett. A küldetés célja volt titkos, arról nem tudhatott senki. Valójában mi is csak lassan tudtuk meg, hogy mi lesz a feladatunk. Azt tudtuk, hogy valamikor át fognak dobni minket abba az országba, ahonnét érkeztünk, ahol majd bizonyos különleges feladatokat kell elvégeznünk.
– Ahogy tudom, a fő cél az volt, hogy a lelőtt angol repülőgépeket felkutassátok, és az életben maradt pilótákat összegyűjtsétek, és valahol, valamikor, átdobjátok őket a határon, hogy újra bevethetőek legyenek.
– Igen. Így volt. Az volt az elv, hogy egy repülőgépnél sokkal értékesebb a pilóta. Egy repülőgépet hamar le lehet gyártani. Egy pilótát sokkal hosszabb idő kiképezni. Erre találták ki a csoportot. De az is a feladatunk volt, hogy a helyi zsidóságot elérjük, valahogy értesítsük, hogy meneküljenek, mert deportálni fogják őket, hogy szervezzék meg magukat, ne menjenek önként a vágóhídra. Készüljenek fel, ameddig nem késő. Számunkra köztudott volt a németek „végső megoldás” programja.
– De ehhez miért kellett palesztiniai zsidó fiatalokat bevetni, akik már egyszer elhagyták a saját szülőhazájukat?
– Az elképzelés az volt, hogy több nyelvterületről származó fiatalokat keresnek, akiknek fontos, hogy tegyenek valami a nácik ellen, az otthon hagyott rokonokért, barátokért, a háború befejezéséért. Olyan fiatalokra volt szükség, akik az adott ország nyelvét anyanyelvi szinten beszélik, ismerik a szokásokat, a terepet. Magától értetődő volt, hogy az egyetlen hely, ahol ilyen embereket találnak, az Palesztina. És ami talán még fontosabb, az angolok biztosak voltak abban, hogy a Palesztinából induló zsidó kommandó tagjai nem lesznek árulók.
– De nem merült fel, hogy ha ez kitudódik, mi lesz az ott élő szülőkkel, rokonokkal, hozzátartozókkal?
– Természetesen felmerült. Az angolok azt mondták, hogy ők addigra minden érintett hozzátartozót kimenekítenek az országból, ha kell legálisan, ha kell illegálisan. Anyukának én már minden hivatalos papírt elintéztem. Szerettem volna ott lenni, amikor megérkezik Erecbe, de elfogadtam, hogy ez a felkészítés intenzitása miatt nem lehetséges.
– Anyukád nem érkezett meg, de a bátyád, Gyuri igen. Hogy sikerült vele találkoznod?
– Én éppen Szdot Jamban voltam, amikor az egyik havér szólt, hogy a bátyád ma érkezett és Haifán van az átmeneti táborban. Borzasztóan megörültem a hírnek, de késő este volt és semmit sem tudtam intézni. Másnap már kora reggel ott voltam a tábor irodájában. A parancsnok, egy igazi angol úriember, azonnal bemondatta a hangosbeszélőn, hogy Mr. György Szenes jöjjön az irodába. Furcsa volt, hiszen évek óta nem láttuk egymást. Amikor Gyurka belépett, egy pillanatra rám nézett, de mintha nem ismert volna meg. Biztos az egyenruha miatt. Aztán végre könnyekig meghatódva megöleltük egymást. Az angol parancsnok megértő volt, és kiment a szobából. Kettesben hagyott minket. Gyurka csak nézett, mint aki még mindig nem hiszi el, hogy én én vagyok. Aztán megbeszéltük, hogy délután egy szolgálati autóval elhozzák Tel-Avivba, ahol én már várni fogom. Nekem sajnos vissza kellett mennem, mert fontos megbeszélésünk volt Golda Meirrel és Ben Gurionnal.
– Mit éreztél akkor?
– Részben határtalanul boldog voltam, részben végtelenül szomorú, mert tudtam, hogy másnap hajnalban el kell utaznom Egyiptomba, és nem tudom, mikor láthatom őt újra.
– Hogyan készült az a híres fénykép, ami kettőtöket ábrázolja, amint éppen sétáltok a városban?
– Furcsa történet. Olyan, mint egy mese. Hat év után végre kettesben voltunk. Annyi, de annyi mindenről kellett beszélnünk. Ahogy a tengerpart felé indultunk, egy fotós elénk állt, és lefényképezett. Azt hitte, szerelmespár vagyunk. Mondtuk neki, hogy félreérti a helyzetet, de ő azt felelte, nem baj, már lefényképezett, de a biztonság kedvéért egy pillanatra álljunk meg, hogy biztosan legyen egy sikerült kép. Sosem lehet tudni, mire lesz jó, mondta. Akkor még senki nem tudhatta, hogy ez a fotó lesz az egyetlen, az utolsó, amin ketten vagyunk Erecben.
– Mikor mondtad el Gyurinak, hogy hajnalban el kell menned?
– Este, amikor lefekvéshez készülődtünk. Addig húztam, mert nem akartam kettőnk örömét elrontani. Persze Gyurka nem értette, hogy miért kell azonnal elmennem, hogy miért nem várhatok még néhány napot az utazással. Próbáltam megfogalmazni számára, hogy mi játszódik le bennem, hogy ez nem egy pillanatnyi elhatározás. Hogy végre valami új dologba fogok. Talán boldogság, talán fantasztikus. Talán veszélyes. Talán száz közül egy, talán ezer közül egy az életével fizet érte. Talán kevesebbel, mint az élet, talán többel. Ne kérdezd miért. Tudni fogod, miről van szó. Talán megérted, hogy ez több, mint gyerekes kalandvágy, több, mint fiatalos romantika. Azt hiszem Te vagy az egyetlen, aki megérted, megérzed, hogy nem tehettem egyebet, ez az én utam. Nem akarom, hogy égető érzésekből üres szavak legyenek. Gyurka csak hallgatott, én pedig nem bírtam visszafogni a könnyeimet. Nem zokogtam, csak halkan sírtam. Igen, attól, hogy katona lettem, még voltak könnyeim.
Másnap hajnalban elbúcsúztunk, elindultam a többiekkel Egyiptomba, hogy megtanuljak repülni és ejtőernyővel ugrani.
– Milyen volt az utazás Kairóba?
– Kellemes. Kicsit hosszú, legalább tízórás út. De jól telt. Csupa jókedvű emberrel utaztam. Beszélgettünk, énekeltünk, aludtunk. Az út egy részén én vezettem. Persze nem végig. Volt rajtam kívül még három sofőr. Sok fiatal ereci katona, fiúk és lányok. Találtam magamnak társaságot.
– Az Egyiptomban történtek már nem olyan jól dokumentáltak. Ott kevesebbet írtál, azt is nagyon óvatosan. Minden levelet cenzúráztak?
–Igen. Csak akkor írtam, ha nagyon úgy éreztem, jelet kell adnom. Elsősorban Gyurkának, aki nem igazán értette meg a motivációmat. Az igazat nem mondhattam el neki. De azt meg kellett írnom, hogy egy kétezer fontos életbiztosítás a Szohnutban Anyuka részére van eltéve.
– Hol laktál?
– Szerencsére én a városban laktam, és ennek minden előnyét kiélveztem. Napközben sokat dolgoztunk, de este szabadok voltunk. Sokat jártunk moziba. Kairóban akkor létezett két klub zsidó katonáknak, oda is elmentünk. De lassan kiderült, nem tudható, meddig kell még Egyiptomban maradnunk. Volt, aki azt mondta, talán tovább, mint gondoljuk.
– Mivel töltöttétek a napokat?
– Gyakoroltunk, gyakorlatoztunk. Az angol katonai kiképzési rendszer két évre szólt. Két év alatt kell megtanítani egy újoncot, hogy harcképes legyen. Nekünk ezt néhány hónap alatt kellett teljesíteni. Volt olyan angol tiszt, aki azt mondta, hogy ez lehetetlenség. Mi bebizonyítottuk, hogy igenis lehetséges. Az angol kiképzők nem értették ezt az elszántságot, akaraterőt, ami bennünk volt. Mi tudtuk, hogy valóban lét és nemlét kérdése, hogy mennyire vagyunk felkészültek.
– A tériszonyodat hogyan küzdötted le az ejtőernyős ugrások gyakorlásakor?
– Nem akartam, hogy kiderüljön. Gondoltam, amikor az első bekötött ugrást végeztem, majd becsukom a szemem az elugrás pillanatában, de aztán túltettem magam rajta. Úgy voltam vele, ha más meg tudja csinálni, akkor én is. Mindent meg lehet tanulni.
– A nagy ugrásról, amikor Jugoszlávia felett ugrottatok, mit mondanál el?
– Az olaszországi Bariból indultunk. Ott szálltunk fel. Arra gondoltam, hogy amit teszek, azt szabad akaratomból teszem, a nehézségek teljes tudatában. Utamat érdemnek és kötelességnek éreztem.
– A partizánok, hogyan fogadtak?
– Érdekes volt. Óvatosan és távolságtartóan. Nekik csak azt volt szabad tudniuk, hogy mi angol katonák vagyunk. Hogy zsidók vagyunk, az szigorú titok volt. Persze volt ebben üzlet is. Az angolok segítették a partizánokat fontos gyógyszerekkel, egészségügyi eszközökkel, a partizánok pedig őket információkkal és helyismerettel.
– Mikor derült ki, hogy a németek már megszállták Magyarországot?
– Amikor a magyar határ közelébe értünk, egy ottani partizánbázisra, akkor mondták el.
– Hogyan reagáltál rá? Hiszen ez mindent megváltoztatott.
– Összeomlottam. Zokogni kezdtem. Csak azt tudtam mondani, hogy késő, késő, késő, késő!
– A többiek mit mondtak?
– Ők is el voltak keseredve. Úgy érezték, hogy az egész terv hirtelen értelmetlenné vált. Azt a parancsot kaptuk, hogy várjunk. De nem jött újabb parancs. Ott dekkoltunk, és reménykedve vártunk. Én meg egyre csak arra tudtam gondolni, hogy nap mint nap emberek ezrei pusztulnak el, mert mi késlekedünk. Két hónapot vártunk ott. Azt éreztem, hogy lesz, ami lesz, át kell lépnünk a magyar határt. Nem várhatunk tovább.
– A többiek is ezt gondolták?
– Próbáltak lebeszélni, de én egyre erősebben hittem, hogy cselekednünk kell.
– Mit tudtál anyukádról?
– Gyurkán keresztül jutottak el hozzám a hírek. Bár én keveset írtam, Gyurka beszámolt a fontos dolgokról. Anyám nem tudhatott semmit. Nem csak ő, az összes barátunk, ismerősünk neheztelt rám, hogy nem adok életjelt magamról. Végül megkértem a bátyámat, hamisítsa oda az én nevemet is a levele végére. Semmiféle érdemit nem írhattam le.
– Aztán mi történt?
– Végül is megállapodtunk, hogy nincs értelme várni, átmegyünk a határom. Négyen indultunk el.
– Mivel mentetek?
– Mivel? Gyalog. A határ magyar oldalán hatalmas búzamezők voltak. Látszólag nem járt arra senki. Látszólag. A két fiatalabb fiú előre ment, mi meg a társammal lemaradva utánuk. Aztán feltűnt két csendőrjárőr a semmiből. Mintha vártak volna valakire. Rögtön megállították a két fiút. Kérték a papírjaikat. Minket nem láttak. Aztán kérték, hogy mutassák meg a csomagjaikat. Szó szót követett, és a legfiatalabb fiú elővette a revolverét, és fejbe lőtte magát. Azonnal meg is halt. Erre a csendőrök elkapták a társát. Megtalálták a rádióadó-vevő fülhallgatóját. Aztán riadoztatták a többieket. Hirtelen rengeteg csendőr termett ott, lóval, gyalogszerrel, és kezdték átfésülni a búzatáblát. Azt vettük észre, hogy be vagyunk kerítve. Aztán elkezdték kaszálni a táblát, és megtalálták a rádióadó-vevő készüléket. A papírjainkból kiderült, hogy angol katonák vagyunk. Bevittek a legközelebbi csendőrőrsre. Engem bezártak egy cellába, hallottam ahogy verik a társamat.
– Beszélj, mert itt fogsz megdögleni! – üvöltötte az egyik csendőr.
– Hagyjad, már szóltunk a katonai elhárításnak, majd ők elintézik őket – mondta egy másik, de azért még ütötték, rúgták szegényt.
– A nő a főnök. Ez csak cipelte a rádiót.
Tisztán hallottam. Tudtam, hogy vége, hogy nincs tovább. Végiggondoltam az életemet. Tudtam, hogy a magyar csendőrség a legkegyetlenebb módszerekkel dolgozik. Mindenre felkészültem. Aztán többre nem emlékszem, mert leütöttek.
Rabszállítóval zötyögtünk a Hadik-laktanyába. Ott működött a hírhedt VKF2 – a katonai elhárítás központja. Ők kezdtek el vallatni. Hatalmas pofonokat kaptam, ököllel ütöttek, elrendelték a testi motozást, levetkőztettek, megaláztak, ahogy egy nőt meg lehet alázni.
Tudni akarták a rádióadó-kódját, a jövetelünk célját. Bevittek egy szobába, ahol különböző orvosi műszerek voltak. Fogók, kések, vizsgálószék, szíjakkal. Villany vezetékek csipeszekkel.
– Innen nem szoktak élve kikerülni– mondta az egyik civilruhás verőember.
Arra gondoltam, hogy ha valamit tényleg ki karnak szedni belőlem, akkor nem ölnek meg azonnal. De azt is tudtam, hogy semmit sem fognak kiszedni belőlem.
– Hogyan bírtad ki a vallatásokat, a kínzásokat?
– Olyan volt, mintha kívülről néztem volna magamat és az egész cirkuszt. Mintha nem is velem történne meg. Éreztem a fájdalmat, de olyan tompa volt, mintha lassított felvétel lett volna. Többször elájultam, de akkor mindig fellocsoltak vízzel, amit úgy éltem meg, hogy kell a víz, jó a víz, bevillant a kibuc tengerpartja, ahol úsztam. Éreztem, hogy kiverték a fogamat, hogy tépték a hajamat.
– Tudták, hogy angol katonatiszt vagy?
– Tudták, de nem nagyon érdekelte őket a genfi konvenció. Azt is tudták, hogy ez fontos ügy és a német elhárítás is lépni fog. Utólag tudtam meg, hogy konkuráltak egymással, Senki nem bízott meg a másikban.
– Mire számítottál?
– Sok mindenre, de hogy anyámat is belekeverik, aki semmit nem tudott az egészről, arra nem.
– Hogyan történt?
– 1944. június 17-én reggel kihallgatásra behozták anyámat a Hadik–laktanyába. Azt kérdezték tőle, hol van a lánya.
– Palesztinában, egy kibucban.
– És mit csinál ott?
– Csirkéket nevel, tehenet fej – mondta.
– Az elmúlt évek alatt mindig Palesztinában élt?
Anyám szegény nem tudta mire megy ki a kihallgatás. Aztán esküt kellett tennie, hogy igazat mondott. Majd azt kérdezte tőle a kihallgató:
– Mit gondol, hol van most a lánya?
Anyám megint elkezdte, hogy Haifa mellett egy mezőgazdasági területen.
– Akkor én megmondom magának! Itt van a szomszéd szobában! Hasson rá, hogy mondjon el mindent, mert ha nem, ez lesz az utolsó találkozásuk!
Abban pillanatban kinyitották az ajtót, és négy férfi belökött a szobába, ahol anyám riadtan állt, egy asztalba kapaszkodva. Az első pillanatban talán meg sem ismert, a kék-zöld verésnyomok, a fogatlanság, a tépett haj, és az eltelt évek nyomot hagytak. Kiszabadítottam magam, odarohantam hozzá, átöleltem, és csak annyit tudtam mondani:
– Édesanyám, bocsáss meg!
Szegénykémnek fogalma sem volt, mi történik, hogy kerülök Budapestre, hogy én, mint pacifista, hogyan lettem angol katonatiszt, a békés távolból miért és hogyan kerülök a pokol kellős közepébe? Néhány percre megengedték, hogy fogjam a kezét, pár szót váltottunk csak, de nem nagyon tudtunk beszélni. Aztán kivittek. Anyám nagyon kemény volt. Fegyelmezte magát, de láthatóan megrendült.
– Mit tettek vele?
– Akkor hazaengedték azzal, hogy senkinek erről egy szót nem szólhat, de arról sem, hogy hol volt. Anyám elmondta, hogy egyvalaki tudja. Dajka Margit, a híres és befolyásos színésznő, aki anyámtól bérelte a ház egy részét. Tanúja volt, amikor reggel érte ment egy detektív. A tiszt nem örült a hírnek. – Mondja meg neki, hogy ne kérdezzen, mert maga egy szót sem szólhat!
– Meddig tartott a szabadsága?
– Nem sokáig, mert másnap reggel a németek jöttek érte. Házkutatást akartak végezni, de csak egy szobába mehettek be, mert a többibe Dajka volt bejelentve. Anyámat bevitték a Pestvidéki Törvényszék Gyorskocsi utcai börtönébe, ami akkor a német rendőrség fogdája volt. Az érdemi kihallgatásokat azonban a Sváb-hegyen a Hotel Majesticben végezték, a Gestapo főhadiszállásán. A Hadik-laktanyából engem is a Gyorskocsi utcába vittek. Persze gondosan elválasztva a többiektől egy magánzárkába, szigorú felügyelet elrendelésével. Állandóan figyeltek.
– A börtönön belül volt valamiféle szolidaritás? Volt, aki segíteni próbált?
– Igen, volt. Gyakran éreztük. Például amikor azonos időben volt a séta az udvaron, Anyám csoportjának és annak, ahová engem besoroltak. A foglyok próbáltak segíteni, hogy közel kerüljünk egymáshoz, hogy egymás mellé kerüljünk. Ennek voltak trükkjei. Néha le kellett guggolni, mintha a cipőt igazgatnám, addig a csoport tovább ment és a helyemre más állt be. Vagy más hajolt le valamiért, és akkor eggyel előbbre került valamelyikünk, amíg a végén egymás mellett mehettünk.
– Hogyan beszélgettetek egymással, hiszen mind a ketten az ötödik emeleten voltatok, csak éppen az ellentétes oldalon.
– Abban a magánzárkában, ahol én voltam, az ablak legalább két és fél méter magasan volt. A technikámhoz bizonyos előkészületek kellettek. Az ablak alá kellett húzni az ágyat, arra rátenni az asztalt, és az asztalra feltenni azt a széket, amit csak rövid időre, evés előtt adtak be a cellába. Felmásztam az építményre, és a szemben lévő oldalon láttam anyámék cellájának az ablakát. Betűket írtam a levegőbe, amit anyám összeolvasott és hasonlóan válaszolt. Sok mindent meg tudtunk így beszélni. Aztán volt egy sváb felügyelőnő, Mariettának hívták. Ő rendszeresen korbáccsal sétáltatta a foglyokat az udvaron. Egy reggel, amikor éppen a székre álltam és jeleztem anyámnak, hirtelen berontott, és elkezdett velem üvölteni, hogy mit képzelek, és azonnal mondjam meg, hogy kinek adok jeleket. Én meg az ablakból nagyon határozottan visszaüvöltöttem, hogy az édesanyámat akartam látni, neki integettem, mert miattam van ide bezárva. Marietta szó nélkül kiment. Ha ő volt szolgálatban, már reggel korán beadta a széket.
– Hogy ismertek ott téged?
– Én voltam az angol nő, aki soha senkitől nem kapott csomagot. Ugyanez a Marietta szervezte meg, hogy lopott élelmiszerekből csomagot állítson nekem össze, hogy én is kapjak valamit.
– A németek vallatási módszerei milyenek voltak?
– Velem szemben nem alkalmaztak testi kényszert, erőszakot. Udvariassággal reméltek eredményt elérni. Én nem mondtam meg, hogy értek németül, ezért mindig tolmácsot hoztak, ami azért volt jó, mert időt nyertem a válasz megfogalmazására. Több ízben megkínáltak cigarettával, kávéval. Nagyon érdekelte őket Palesztina. Ugyanaz a német tiszt foglalkozott velem, aki anyámat kihallgatta. Egyszer egy hosszabb kihallgatás után azt mondta: – Na mára elég volt! Halljunk valami újat Palesztináról!
Hátradőlt, rágyújtott, én meg meséltem, színeztem, varázsoltam.
– Jó! Majd elmegyünk oda, és személyesen ellenőrizzük, mindez igaz-e.
– Rendben. Ha eljönnek, én személyesen fogok mindent megmutatni úgy, mint minden turistának – mondtam neki. – De úgy, ahogy maguk gondolják, sose fognak odajutni.
– Meddig voltál a németek börtönében?
– Szeptember 11-én vittek át a Conti utcai börtönbe. Anyámat két nappal később vitték el Kistarcsára, az internálótáborba.
– A Conti utcai fegyházban is folytatódtak a kihallgatások?
– Nem, ott már csak be voltunk zárva. A cellában, ahová raktak, sokan zsúfolódtunk össze. Főleg kommunisták, ellenállók, Többségük hasonló korú volt, mint én. Eleinte nagyon bizalmatlanok voltak velem. Kérdezték, hogy én mi vagyok? Mondtam nekik, hogy cionista. Persze nem tudták, hogy az mit jelent. Aztán elkezdtem tanítani őket. Érezték, hogy nem vagyok se ellenség, se besúgó. Elfogadtak. Sőt, naponta mesélnem kellett, hogy milyen Palesztina, milyen ott az élet. Csak azt nem értették, ha ott olyan jó, akkor én miért jöttem vissza.
– Anyukáddal mi történt?
– Szabadon engedték, megszüntették a kistarcsai tábort. Persze azonnal látni akart. Egy fiatal ügyvéd elintézte, hogy kapjunk tíz perc beszélőt. Kérdezte, mire van szükségem. Mondtam, hogy meleg ruhára, mert itt este nagyon hideg van, és könyvre. Ha lehet a héber bibliát küldje be. Mondtam neki, hogy úgy tudom, közeleg a tárgyalás időpontja. Kellene egy jó ügyvéd.
Az ismerősök egy dr. Szelecsényi nevűt ajánlottak, akit anyám meg is bízott az ügyemmel. Meglátogatott a börtönben. Azt mondta, lehet tíz év, de lehet húsz is, és lehet életfogytiglan. Ha viszont vége a háborúnak, akkor úgyis minden megváltozik.
– De a háborúnak még nem volt vége. Jött október tizenötödike, a nyilasok hatalomátvétele, jött Szálasi. A zsidók mozgási szabadságát tovább korlátozták. Bizonyos napokon két órányi időtartamra adtak csak kijárási engedélyt. A házmesterek országa lettünk, ha valaki nem tűzte fel a sárga csillagot, azonnal feljelentették. A vidéki zsidóságot már megsemmisítették. Ebben a légkörben hogyan tárgyaltak?
– Október 28-án a Margit körúti fegyházban rendezték meg az első tárgyalást. Az volt kiírva, hogy Szenes Anna és társai ügyében.
– Te tudtál a többiekről, akikkel együtt fogtak el a csendőrök?
– Sajnos semmit. Mindenkit máshol őriztek. Nagyon vigyáztak, hogy ne tudjunk egymásról.
– Nem volt benned félelem, hogy mi van, ha valamelyikükből kiverik a titkot?
– Nem volt. A legfontosabb információkat, a rádióadó-vevő kódját, azt csak én tudtam. Amit az ember nem tud, azt nem is tudja elárulni.
– Mi volt a kód? Emlékszel?
– Persze. Egyetlen egyszerű mondat, amit nem kellett se leírni, se eldugni. Így szólt: operation chicken number one – az elsőszámú csirke művelet.
– Kiderült volna, ha valaki evvel jelentkezik be, hogy az nem te vagy?
– Evvel a kóddal soha senki, sehonnan nem jelentkezett be.
A tárgyalás teljesen formális volt. A bíróság nem is volt ránk kíváncsi. Valójában ismertették a vádat, miszerint én elhagytam a magyar állampolgárságomat, beálltam az angol hadseregbe, hogy mint rádiós tiszt Egyiptomból Jugoszlávián át Magyarországra jöjjek zsidókat és angol állampolgárokat menteni. Szóval, nagyot vétkeztem a magyar haza érdekei ellen.
– Mi volt az ítélet?
– Semmi. A bíróság nem hozott ítéletet. Azt mondták, hogy majd hoznak egy határozatot, amit nyolc nap múlva hirdetnek ki. A védőm megnyugtatott, hogy gyakran előfordult ilyen az utóbbi időben. Azt mondta, nyugodjak bele, a háború végéig nem fognak kiengedni. Visszavittek a Conti utcai fegyházba. Teltek a napok. Vártam a hivatalos bírósági végzést, de nem jött. Az ügyvéd se kapott semmi hírt, mert új elnök vette át az ügyemet. Azt mondták, lesz még egy másik tárgyalás is.
– Hallottad, hogy közeledik a front, hogy Szeged és néhány város már felszabadult?
– Hallottam, hogy folynak a harcok. Rendszeresen voltak légiriadók. Érzékeltem, hogy káosz van, reménykedtem, hogy talán megúszom. De amikor november hetedikén hajnalban bejött az őr, hogy Szenes Anna készüljön, mert átviszik a Margit körútra, és nem kell semmit sem vinnie magával, akkor éreztem, hogy vége. A többiek azt mondták, ne izguljak, ez gyors lesz. Néhány lánytól elbúcsúztam. Megöleltek, és bíztattak, hogy hamarosan újra velük leszek.
A fegyházban felvittek Dr. Simon Gyula hadbíróhoz, aki az ügyemmel foglalkozott. Közölte velem, hogy statárium van. Nagyot vétettem a hazám ellen, amiért a „hűtlenség vétsége” törvény alapján a legsúlyosabb ítéletet hozták meg ellenem, amit nemsokára végre is hajtanak.
– Megértette, amit mondtam?
– Megértettem – válaszoltam.
– Él a kegyelmi kérvény adta lehetőséggel?
– Nem! Gyilkosoktól nem kérek kegyelmet.
– Rendben! – felelte dühösen. – Mint katonát, golyó általi halálra ítélték.
– Szeretnék két búcsúsort írni az édesanyámnak. Talán egyszer megkapja.
– Talán – mondta Simon százados.
Epilógus
Szenes Hannát 1944. november 7-én tíz órakor állították a kivégzősorfal elé. Eldördültek a lövések. A helyszínen lévő orvos szerint a lövések nem voltak pontosak. Ezért hosszú, fájdalmas agónia után állt be a halál. Amikor 1950-ben exhumálták, az akkori igazságügyi orvosszakértő azt állapította meg, hogy a halál oka közvetlen közelről leadott tarkólövés volt.
A Conti utcai börtönben, amikor átadták Anikó néhány ott maradt holmiját, előkerült ruhája zsebéből az apró papírdarab, rajta egy kézzel írott búcsúsor.
Drága Édesanyám! Nem tudok mit mondani, csak kettőt. Millió köszönet. Bocsáss meg, ha lehet. Te tudod nagyon, miért nem kellenek a szavak. Végtelen szeretettel, Lányod.
Anikó útja 1950-ben ért véget, amikor hamvai Haifára érkeztek. Egész Izrael gyászolt. Mint nemzeti hőst Jeruzsálemben a Herzl-hegyen, a többi elesett ejtőernyős hős mellé temették el.
* Erec: szó szerinti jelentése föld, ország. Nagy betűvel írva Izrael földjét jelenti. [vissza]
G. Staindl Katalin: Falikép
TGM 2020. december 25-én az Azonnali nevű portálon kijelentette, hogy felhagy a közéleti publicisztikákkal, mert „ez már a civilizáció fölbomlása”, s átengedi a terepet a nála „alkalmasabbaknak, az üvöltözőknek és a káromkodóknak, az okoskodóknak és a közhelyfinomítóknak meg a nagy realistáknak”. Ezzel párhuzamosan az újbaloldali és a velük feltűnően rokonszenvező liberális médiafelületeken beharangozók sora jelent meg TGM közelgő, „korszakalkotó” alapművéről. A megjelenés utáni bemutatók és korai recenziók csak fokozták a hatást, a kiéhezett olvasók hamar elkapkodták az első kiadást, s talán időközben a másodikat is.
A felfokozott várakozásokat azonban már a kötet első átlapozása alaposan lehűti. A mintegy húszéves időszakot átfogó esszégyűjtemény legtöbb darabja már máshol is megjelent, jelentős része pedig korábban magyarul is olvasható volt. Bár TGM egy, a kötet megjelenése után adott interjújában is fenntartotta a mítoszt, hogy ezek a művek „nálunk eddig nem jelenhettek meg”, ez nyilván csak marketingfogás, esetleg súlyos aránytévesztés. Az évtizedek óta nagy nyilvánosságot kapó, többnyire még ellenfelei által is mélyen tisztelt filozófus és médiaszemélyiség aligha lehet a „cenzúra” áldozata.
A megmosolyogtató, várakozásokat felfokozó fortélyok jelentéktelennek tűnnének, ha az esszékötet valóban egy nagy gondolkodó kései életművének és egyben intellektuális fejlődésének színvonalas összefoglalása lenne. A könyv azonban nem ilyen hatást kelt, sokkal inkább rávilágít az amúgy rendkívül művelt és eredeti szerző politikailag szélsőségesen elfogult, tudománytalan és ellentmondásos gondolkodására, amelyet gyakran bombasztikus állításokba és modoros stílusba csomagol. A mű mégis lenyűgöző, mivel TGM vibráló, szellemes megállapításai és asszociációi akkor is érdekesek, ha esetenként erős kétkedést keltenek az olvasóban.
A könyv mintegy kétharmadát A Kommunizmus című rész teszi ki, de az Előszó a mögé szerkesztett esszé, a Fasizmus című rész, ill. a Függelék hegeliánus esszéje is jelentős részben a „kommunizmus” kérdését járja körül. Az írások emellett rendkívül szerteágazóak és összetettek, de érdemes a fő kérdésre koncentrálnunk.
Az esszégyűjteményben a szerző baloldali kommunista, tanácskommunista, anarchista forrásokból táplálkozó ultrabaloldali alapállásból támadja a lekicsinylően „reálszocnak” aposztrofált szocialista rendszert, s definiálja a „reálszoccal” szemben álló, „valódi” kommunizmust. Tehát TGM számára a fő ellenség nem változott anarchista, konzervatív és liberális korszaka óta, de a cél annál alaposabban. Az esszéket egymás után olvasgatva újdonságot a fő téma szempontjából leginkább az esetenként marginálisnak tűnő, „nyugati marxista” szerzők sorjázása jelenti.
Sipos Balázs, a kötet fordítója és szerkesztője az Előszóban frappáns módon foglalja össze TGM írásainak a lényegét, azaz, hogy miért kellene sutba dobnunk lényegében minden jelentős szocialista kísérletet, mint mozgalmi előzményt. A fő probléma szerintük az, hogy „a marxi szocializmusra sosem történt érdemi kísérlet”. TGM ennek alátámasztására egészen meghökkentő állításokkal rukkol elő.
TGM „marxizmusának” legfontosabb forrása a korai, még erősen hegeliánus hatások alatt álló Marx. Azonban TGM „marxista” értelmezése még a korai marxi írások alapján is szokatlannak tűnik. TGM például azt állítja, hogy a kapitalizmus volt az egyetlen osztálytársadalom, a megelőzőkben nem osztályok, hanem „kasztok” léteztek. TGM alá is húzza – miközben „marxi szocializmusról” beszélünk –, hogy még Marxszal sem árt óvatosnak lennünk. „Marx értette a kapitalizmust, de nem értette saját magát, mint az ellentársadalom (a valóságos szocializmus) vezérét és főpapját.” (54. o.) Marxot TGM szerint Bernstein, Sorel, Lukács és Korsch dolga volt megérteni. Az persze lényegtelen, hogy ők esetenként egészen másként értették Marxot, a lényeg, hogy Marxnál jobban… Marx még azt sem tudta, jegyzi meg némiképp feddően TGM, hogy műveiben a proletariátus „negativitás” és „szubjektum”. (65. o.) Miközben köztudomású, hogy Marx igen komoly kritikával illette az anarchistákat, s mindent megtett az I. Internacionáléból való kiszorításukért, TGM szerint bizony anarchista volt ő maga is, hiszen nyilván aggódott amiatt, hogy belekeveredhet „a pozitivitás akarat nélküli ürességébe”. (61. o.) Persze TGM világában Marx erről sem tudott, nem úgy, mint Anton Pannekoek vagy Maximilien Rubel. Ahogy arról sem – a marxisták döntő többségéhez hasonlóan –, hogy Hegelt bírálva nem is volt materialista. Az ellenkezőjét állító vaskos marxi és marxista irodalom talán csak illúzió vagy félreértés, a filozófiatörténeti munkákban olvasottakat is elfelejthetjük, hiszen TGM szerint Marx filozófiája a német idealizmushoz tartozik.
TGM a marxi szocializmust alapvetően a rousseauiánus szocializmussal állítja ellentétpárba. A rousseauiánus marxizmus központi eszméje az egyenlőség, míg Marxnál a proletariátus felszabadítása és osztályként való önfelszámolása a végső cél. TGM meggyőződése, hogy az eddigi, főként szociáldemokrata és bolsevik politikai küzdelmek lényegében az elsőt célozták meg több-kevesebb sikerrel, s ezzel valójában a kapitalizmust teljesítették ki. A lenini-sztálini „reálszoc” tehát elsősorban antiszocializmus, amit marxisták csináltak, s akikkel a „történelem gyorsvonata” már az elejétől az „ellenkező irányba robogott”. TGM ezalatt nemcsak a rendszer utolsó szakaszának tőkés restauráció felé menetelését érti, magát a szocialista rendszert (de néhol az azt felváltó tőkés rendszert) tekinti a megvalósult, eszményi kapitalizmusnak, bár „a demokratikus kapitalizmus morálisan fölsőbbrendű, mint a lenini-sztálini modernizáló diktatúra”. (45. o.)
Miért tekinti TGM a szocialista rendszereket a legtisztább kapitalizmusnak? Főként azért, mert az „államkapitalista rezsimekben” hasonlóan a kapitalista országokhoz, fennmaradt, sőt, minden korábbinál általánosabbá vált a bérmunka, s „a munkás által előállított értéktöbblet nem mehetett át a munkás tulajdonába. Az egyenlőség bizonyos fokig növelhető volt, növelték is, de a nagyobb egyenlőség nem jelentett társtulajdont.” (90. o.)
TGM nem veszi figyelembe, hogy a bérmunka eltűnése alapvetően a termelőerők fejlettségének, ezen belül főként a hierarchikus munkamegosztás meghaladásának a függvénye. A kapitalizmus és a szocializmus közötti átmenet viszonyai között – mivel a szocializmus valójában inkább átmeneti, bármelyik (kapitalista és szocialista) irányba elmozdulni képes, köztes állapot volt –, a bérmunka törvényszerűen fennmaradt. Az értéktöbblet magánérdekből történő elsajátítása megszűnt, az állam elvben közösségi, újratermelési célokra használta fel azt. A kizsákmányolás ezáltal alapvetően eltűnt. Az átmeneti rendszerek örökölt elmaradottságuk miatt azonban gyakran az értéktörvény hatványozottabb érvényesítésére kényszerültek, ami az amúgy is létező kispolgári, burzsoá tendenciák felerősödése miatt vezethetett – és végül vezetett is – a tőkés restaurációhoz. Különösen azért, mert ilyen társadalmi közegben a hierarchikus munkamegosztásban „alul” elhelyezkedő munkások – a kis bérkülönbségek ellenére – nem érzik egyértelműnek, hogy amúgy osztályként ők lennének az uralkodó osztály. A bukás azonban nem jelenti azt, hogy ezt az átmeneti szakaszt át lehetne ugrani. Valószínű, hogy az összes jövőbeli szocialista kísérlet ellentmondásos, átmeneti korszak után lesz sikeres, vagy bukik meg.
Az egyenlőségről pedig érdemes megjegyezni, hogy a fent idézett gondolathoz képest egy oldallal (!) korábban TGM még azt írja, hogy „a szovjet rendszer már az 1920-as évektől kezdve a szélsőségesen egyenlőtlen munkabérrel és a versenyeztetéssel operált. (89. o.). TGM itt talán Lenin a korszak ultrabaloldali szélsőségeseit („baloldali kommunisták”) alaposan lehűtő Hogyan szervezzük meg a versenyt (1917) és az Az OK(b)P programjának tervezete (1919) című műveire utalhat, esetleg a NEP éveire. A szocialista országok egyenlőtlenségi viszonyait viszonylag ugyan megbízhatóan csak kb. az 1960-as évektől tudjuk összevetni a többi országéval (a jövedelemeloszlás valójában egyenlőbb volt, mint bármely más országcsoportban), de a szakirodalmi források alapján valószínűsíthetően például a NEP utáni Szovjetuniót sem jellemezték nagy jövedelemkülönbségek, bár a ’20-as, ’30-as években egyes szakismereteket és tudományos eredményeket kiemelt bérezéssel és jutalmakkal honoráltak, (mindez egybevágott Lenin eredeti javaslataival) olyannyira, hogy a gazdasági világválság után néhány évig sok nyugat–európai és amerikai szakember dolgozott a Szovjetunióban. Az ellentmondás nem egyetlen kisiklás, TGM a kötetben több helyen írt a szocialista rendszer állítólagos súlyos egyenlőtlenségeiről, máshol annak egyenlő és egyenlősítő viszonyait ecseteli.
A „reálszocban” TGM legtöbb esszéje szerint nem volt uralkodó osztály, bár találkozunk ezzel ellentétes állítással is, hiszen „hatalomra jutott egy »új osztály«, habár nem bírt specifikus – hagyományosan a magántulajdon személyes és informális–csoportos változatán alapuló – osztályuralommal”. (209. o.) Nagyon nehéz ennek a gondolatmenetnek az értelmetlenségét nem észrevenni.
TGM szerint egyáltalán nem problematikus, hogy csak egyetlen osztály létezett (ha egyáltalán csak egy) az állítólagos osztálytársadalomban, a kizsákmányolást maga a struktúra végezte. Ha az értéktöbbletet elvonják bármilyen célból, az szerinte mindenképpen kizsákmányolás. Az, hogy társadalmi szinten, az átmenet viszonyai között, elvonás nélkül hogyan lehetne finanszírozni a csak társadalmi szinten megszervezhető szolgáltatásokat és az újratermeléshez szükséges beruházásokat, TGM számára nem tűnik releváns kérdésnek. Írásaiból általában is kiérezni némi viszolygást a gyakorlatias problémák iránt. Aligha nevezhetjük ezt marxista szemléletnek.
Természetesen a TGM által fontosnak tartott dolgozói tulajdon az átmenet viszonyai között pl. szövetkezeti formában bizonyos szegmensekben elképzelhető volt, s részben meg is valósult, de a gazdaság nagy részében a munkások csak osztályként, kollektív módon birtokolhatták a termelőeszközöket. (Valójában az utóbbi tűnik magasabb fejlődési foknak.) Ha nem így lett volna, akkor az örökölt kispolgári szokások-normák miatt a munkások egy része eladta volna a tulajdonrészét, s pillanatok alatt újjáépült volna a magántulajdonra épülő kapitalizmus. Ha pedig ebben megakadályozták volna őket, akkor a dolgozói magántulajdon csak formálisan (tehát lényegében sehogy sem) létezett volna. TGM azonban a kollektív tulajdont mítosznak, elkülönült, állami magántulajdonnak tartja (92. o.), s nem egyértelmű, hogy általában, vagy csak konkrét, megvalósult formájában. Nem támasztja alá megnyugtatóan, hogy ha nincs uralkodó osztály, akkor mitől lesz az állami tulajdon magántulajdon, s miért nem lehet kollektív tulajdonnak, vagy legalább annak csírájának tekinteni.
TGM felvetése az értéktöbblet elsajátításának módjáról tehát nem veszi figyelembe az átmenet sajátosan ellentmondásos viszonyait, sőt, TGM a szocializmusba, sőt a kommunizmusba való átmenetet is csak rövid időszakként tudja elfogadni. A konkrét történelmi viszonyok által formált marxista elmélet és a munkásmozgalom kb. Engels Anti-Dühringjével kezdődő, a szociáldemokrácia, majd a leninizmussal kifejlődő új, érett szakaszát TGM nem tekinti érvényes intellektuális és mozgalmi forrásnak.
TGM szerint a szocializmus kapitalista jellegét az is bizonyítja, hogy „létezésének utolsó pillanatában a »kommunista« rendszer feltárta titkát: nem valamiféle tulajdonmentesség […] volt, amelyet akkor és ott (a rendszerváltáskor) átvittek magántulajdonba, pusztán csak a magántulajdon egy bizonyos formáját váltották föl egy másikkal.” Tehát a későbbi magántulajdonná válás bizonyítja, hogy az állami tulajdon korábban is magántulajdon volt… Ebben az állításban is nehéz logikát felfedezni. Az pedig egészen különös, hogy az MSZMP, az államigazgatás és a vállalatok vezetőinek igen kis része által lebonyolított spontán privatizációt azonosítja a teljes „kommunista elittel”, késő-kádári „technokráciával”, s lényegében a privatizációs folyamattal. Mocsáry József kiváló tanulmányából (Visszapillantás a privatizációra, Eszmélet 52. szám) tudjuk, hogy a Németh-kormány idejére eső, s természetesen több szempontból elítélendő (de a későbbi szakaszoktól eltérően döntően életképes cégeket létrehozó) spontán privatizációs ügyletek száma és mértéke elenyésző volt a rendszerváltás után, az Antall–kormány és a Horn-kormány alatt végrehajtott privatizációhoz képest. Érdemes felidéznünk, hogy Tamás Gáspár Miklós 1989-től 1994-ig országgyűlési képviselő, s 2000-ig a gazdaság privatizációját üdvözlő, s 1994 után az MSZP-vel karöltve aktívan privatizáló SZDSZ tagja volt. TGM ugyan később elnézést kért a rendszerváltás következményeiért, de a rendszerváltó elit bűneit a korábbi MSZMP-eliten számonkérni a szélsőjobb módszereivel tőle legalábbis nem elegáns. Ahogy a „reálszoc” elitjének „árulását” is visszafogottabban kellene hangsúlyoznia annak, aki ellenzékiként már a ’80-as években elképesztő vehemenciával vett részt a szocialista rendszer szétverésében és a burzsoá restauráció megalapozásában. Amnéziával határos leegyszerűsítés, amikor kijelenti, hogy a „kapitalizmust is szocialisták csinálták” (107. o.), még ha a posztkommunista elitek gyászos szerepe tagadhatatlan is. De azért korántsem csak rájuk igaz ez…
TGM érvelésének legfontosabb pillére alapvetően az általa amúgy szintén megvetett ’90 utáni rendszer dühödt antikommunista uszításának és történelemhamisításainak teljes átvétele. Furcsa, hogy TGM-hez még az amerikai akadémiai elit ’70-es, ’80-as évekbeli, a hidegháborús, szovjetellenes állításokat jelentősen árnyaló eredményei, vagy az egyre több orosz levéltári forrást feldolgozó, s a szovjet történelem egyre több mozaikját egészen más fényben felvillantó újabb művek sem jutottak el, miközben elképesztő energiákat szán ultrabaloldali szekták „szent” és többnyire a kutatók számára is szinte ismeretlen „ikonjainak” tanulmányozására. Természetesen a szocialista rendszer legellentmondásosabb szakaszainak történetét teljesen újraértékelő szerzők, akiket még a szocialista-átmeneti rendszerek iránt kevésbé ellenséges, akadémiai elitcsoportok is tartalmi vizsgálat nélkül elutasítandónak tartanak, TGM–re sincsenek hatással. (Grover Furr, Jurij Zsukov, Ludo Martens, Charles Bettelheim, Rozsnyai Ervin stb.) Az elutasító alapállás igen szűk mederbe tereli TGM kései intellektuális útkeresését.
A nyugati (elvben leninista) trockistákhoz és antileninista ultrabaloldaliakhoz hasonlóan a rendszer kriminalizálásában TGM a szélsőjobboldalt is megszégyeníti, de látható zavarral veszi tudomásul – s becsületére legyen mondva, hogy őszintén és némileg megrendülten el is ismeri –, hogy a könyvkiadás, a filmek, az iskolarendszer, a műveltségi szint, az egészségügy, a jóléti rendszer, a civilizációs és gazdasági eredmények, illetve főként az akkori viszonyokat megélt lakosság emlékezete alapján a lenini-sztálini „reálszoc” mennyivel jobban teljesített, mint a posztszocialista, kapitalista rendszerek. Az ebből fakadó kognitív disszonanciát TGM csak a legkeményebb uszítás folyamatos fenntartásával, a rendszer „gyilkos”, „áruló” és „ostoba” jellegének hangsúlyozásával tudja ellensúlyozni. TGM amúgy cizelláltnak tűnő gondolkodása ezen a téren nem enged meg semmilyen differenciálást. A szocialista rendszerek mindegyike kiérdemli a „tömeggyilkos” jelzőt, de pl. a tömeges népirtások sorát végrehajtó USA véletlenül sem.
A negatív, többnyire kivételes, egyedi állapotok abszolutizálása, s az ezeket felszámoló folyamatok elhallgatása TGM általános módszere. Számára nem az a lényeg, hogy a szocializmus például a romák jogfosztottságát és nyomorát jelentős mértékben csökkentette néhány évtized alatt, hanem az, hogy még a hatvanas évek elején is volt példa kényszermosdatásukra. Hasonló sémák nyomán festi a szocializmust nőellenesnek és rasszistának.
A szerző által a legdehonesztálóbb jelzőkkel leírt és „hullahegyekkel” jellemzett szocialista rendszerek egy idő után szinte mindenhol tapasztalt konszolidációja, egyre békésebb és békülékenyebb jellege TGM-ből sajátos viszolygást vált ki. Hasonló ez Trockij húszas-harmincas évekbeli kritikáihoz, amikor esetenként a túlzásokat kéri számon a rendszeren, máskor a csavarok „meghúzására”, a régi osztályok tagjai elleni féktelen terrorra buzdít. Nem véletlen, hogy a „reálszoc” vélt és valós „bűneit” számonkérő TGM szinte rajong a ’70-es évek nyugati, ultrabaloldali terroristáiért, főként az olasz Vörös Brigádok és a német Vörös Hadsereg Frakció „veszettjeiért”. TGM még olyan, a standard akadémiai történetírás számára is képtelen állítással is előrukkol, hogy az „ólomévekben” a szociáldemokraták a kommunisták segítségével gyilkolták a radikálisokat. (68. o.) Valójában – bár jóval kisebb mértékben, mint a szélsőjobboldal – épp a Brigate Rosse ölt meg többek között szocialistákat (PSI) és kommunistákat (PCI), még ha a fő csapásirány nem is ellenük irányult. Az ólomévekben az akkoriban hatalmas PCI sosem volt hatalmon, bár 1976 és 1979 kívülről átmenetileg támogatta (valójában nem buktatta meg) Giulio Andreotti harmadik és negyedik kereszténydemokrata (DC) kormányát. A PSI pedig alárendelt szerepet játszott a ’80-as évek közepéig (Bettino Craxi miniszterelnökségéig), s az ólomévek alatt a rendőrséget irányító belügyminisztereket a DC adta. Bár az esszék közé nem válogatták be, de hasonlóan mellbevágó, hogy a RAF: Búcsúszimfónia című kötetben TGM milyen elégikusan megbocsátó hangon ír a korszak német ultrabaloldali terroristáiról.
TGM kisebb mértékben, főként az I. világháborút megelőző árulást kiemelve, a szociáldemokráciát is súlyos kritikával illeti. A bírálat hasonlóan elnagyolt, mint a „reálszoc” elleni. Elég csak Karl Kautsky elméleti munkássága mellett igen aktív politikai tevékenységére gondolnunk, hogy ne vegyük például komolyan az állítást, miszerint „a marxista ortodoxia összességében »hamis tudatként« vetette el a politikát”, s az sem biztos, hogy a marxisták undora a demokratikus politikától teljesen általános. (61. o.)
TGM főként a „reálszocot” illető, vitatható állítások tömege mellett, még polgári kritikusai számára is hihetetlen állításokkal tűzdeli meg esszéit. A korszakkal foglalkozó művelődéstörténeti és szociológiai szakirodalom alapján pl. erősen kétséges, hogy a legtöbb kelet-európai paraszt a huszadik század közepén ne tudta volna leolvasni a toronyóra számlapját, vagy ne hallott volna arról, hogy a Föld gömbölyű, vagy ne használta volna éveken át a hivatalos pénzérméket. (83. o.) Az sem valószínű, hogy 1906-ban az erdélyi munkáslakótelepeken minden otthonban lett volna legalább egy Marx- vagy Lassalle-kép, s a munkások többségének absztinenciája az alkoholista nép tengerében (131. o.) sem tűnik tényszerű állításnak. TGM-nek valószínűleg kritikusabban kellene kezelnie a forrásait, s mint láttuk, nemcsak ezekben a kérdésekben.
A kötet legzavarosabb üzenete TGM kommunizmusképe és az ahhoz felvázolt (pontosabban: még csak fel sem vázolt) út. Mint láttuk, TGM számára a „reálszoc” történelmi tapasztalatai elvetendők, mozgalmi előképet leginkább a kronstadti matrózok, a spanyol polgárháború anarchistái és trockistái, ’68 francia és olasz radikálisai stb. jelentik. Közös bennük, hogy minden kísérletük gyors kudarcot vallott, viszont a sokáig valóban sikeres „reálszoccal” szemben a mainstream sajtóban sikerült róluk a valósággal gyakran köszönőviszonyban is alig lévő, romantikus képet kialakítani. A „reálszoc” kriminalizálásának és az ultrabaloldal szerecsenmosdatásának közös mozgatórugóját nem nehéz észrevenni: az elégedetlenséget érdemes irracionális, komolytalannak tűnő, gyors vereségre ítélt kalandok felé terelni.
Az ultrabaloldal legfőbb magyarországi teoretikusa a „kommunizmushoz” vezető útról semmilyen eligazítást nem ad. A „kapitalizmus eltörlésének történelmi föladata ugyanolyan egyetemes, absztrakt és elháríthatatlan, mint amilyen maga a rendszer. Hogy ez a föladat miféle politikai formát ölthet, nem tudni.” (193. o.) Amit pedig ennek a gyors átmenet után elérendő kommunizmusnak a tartalmáról, jellegéről állít, legalábbis túlmutat a marxista koncepciókon és gyakran az elemi racionalitáson is.
TGM szerint ugyanis „a kommunizmus az, ami meg akarja szüntetni az alábbi rendszerszintű elválasztásokat: a termelők és a termelőeszközök elválasztását, a birtokosok és a birtoktalanok elválasztását, állampolgárok és hontalanok különbözőségét, férfiak és nők, fölnőttek és gyermekek, heteroszexuálisok és queerek, egészségesek és betegek, kétkezi munka és szellemi munka, vezetők és vezetettek, kizsákmányolók és kizsákmányoltak, elnyomók és elnyomottak, gazdagok és szegények, proletárok és burzsoák, színesek és fehérek, ’állam’ és ’civil társadalom’, tudomány és vallás, elmélet és gyakorlat, ’épeszű’ és ’elmebeteg’, tekintély és szubverzió, munka és pihenés, termelő és fogyasztó, tudás és tudatlanság, tanár és tanítvány, test és lélek, élet és művészet, város és vidék, szívesség és jóság, vágy és szerelem, közösség és egyén, tett és reflexió, természet és műviség, szép és csúf, törvény és erkölcs, hagyomány és újítás, emlék és feledés, azonosság és különbözőség, laikus és klerikus, hatalmas és hatalomtól fosztott, siker és balsiker, gyönge és erős, fegyveres és fegyvertelen, ragadozó és préda, értő és műkedvelő, művészet és közönség, siker és sikertelenség, (zárt) szöveg és beszéd, írás és szó, barát és ellenség, ’publikus’ és ’privát’, vendég és vendéglátó, otthon és külföld, idegen és ismerős, belső és külső megkülönböztetését.” (271–273. o.)
Bár ezek egy része nyilván levezethető a marxista elméleti hagyományból, egyes „elválasztások” megszüntetése a kommunizmus állítólagos céljaként New Age-életérzést kelt, mozgalmi szempontból pedig értelmezhetetlen.
Végezetül, nem lehet szó nélkül elmenni a kötet nyelvhasználatától. A kötet esszéinek fordítója még a MEM magyar fordításait is átírta esetenként – s ezzel távolabb tolta azokat a magyar marxisták tradicionálisan használt kifejezéseitől –, de az olvasók döntő többsége által alig ismert idegen szavakat többnyire nem ültette át magyarra, bár a lábjegyzetben esetenként megadta a jelentésüket. A szöveg amúgy is nehéz nyelvezetét a filozófiai szövegekben is ritkán használt kifejezések így még bonyolultabbá tették. Különös, hogy például az utolsó esszé (Rapszódia dialektikus prózában) szinte nehezebben értelmezhető, mint Hegel amúgy igen nagy szellemi erőfeszítést igénylő, eredeti szövegei. Nem lenne ez szükségszerű még egy bonyolult témájú filozófiai írásban sem. Például a marxista Rozsnyai Ervin hegeli dialektikáról írt műveinek világos nyelvezete óriási kontrasztot jelent TGM esszéivel összevetve.
Simó Ágoston: Bika
Földes György monografikus nagyságrendű tematikus tanulmánykötete nem az első bizonyság arra, hogy minél távolabb kerül a magyar társadalomtól a létező szocializmus, annál érdekesebb téma és kutatási terület lesz. Az Ívek és töréspontok alapvető fontosságú területeket választ ki, s mi sem lenne látszólag magától értetődőbb kritikai gesztus, mint a meglévő alapokra hivatkozva egy monográfiára való igénybejelentés. Ez azonban azért is – de nem csak ezért – lehetetlen, mert egy valódi Kádár-monográfia egy teljes, s immár valóban mindenre kitérő Magyarország történetével lenne egyenlő, s mivel már nagyon is tudjuk, hogy az ország története nincs Európa és a létező szocializmus története nélkül, nem kell megvárnunk a globalizáció kibontakozását ahhoz, hogy egy ilyen monográfiát belátható időn belül ne tartsunk még akkor sem elkészíthetőnek, ha az ismert fordulattal szólva lenne rá igény.
Az Ívek és töréspontok négy nagy fejezetbe csoportosít kész tanulmányokat, amelyek közös fókusza és vonatkoztatási pontja Kádár pályája. Az első a Gazdaság és politika címet viseli, benne egy olyan tanulmánnyal, amely az 1948 és 1973 közötti magyar–szovjet gazdasági kapcsolatokat dolgozza fel, és amelynek stratégiai célja a kötetben az, hogy a korábban fel nem tárt reálgazdasági kapcsolatokkal immár nem szokványos kiindulópontról közeledhessen a létező szocializmushoz. A második nagy fejezet az 1956–1957 című, melynek szerkezeti elhelyezkedése is indokolt. Ebben a kötet főszereplőjéről szólóan a Kádár János és a nemzet (1956 október) című tanulmányt olvashatjuk, amely az 1956 folyamataiban részes Kádárnak azt a vonását állítja középpontba, amellyel a forradalmat további jelzőkkel el nem látott nemzeti megmozdulásként érzékeli. A harmadik nagy fejezet, a kötet középső harmada, a szorosabban Kádárral foglalkozó tanulmányokat tartalmazza. S végül a negyedik fejezet, az Eszmék és ideológiák a címben kifejezett körben számos eltérő problémával foglalkozó tanulmányt tartalmaz.
Földes módszere tudatos és egyben rokonszenves. Az értékelés nyilvánvaló szándékát hátra sorolja, a lényegesebb értékelő elemzések alaposan elő vannak készítve, sokszor maga a történész sem akar többet levonni saját anyagából, mint amennyi az olvasóban addigra már összeállhatott. A tudományos és egyben a morális, sőt a politikai legitimációt a majdnem kizárólagosan írott forrásokra való támaszkodás, ezek közül is a nyilvános és a hivatalos dokumentumok alapul vétele jelenti. Ami Kádárt illeti, láthatóvá válik, hogy saját szándékai szerint dokumentálta tetteit, közéleti szereplését viszonylag rövid idő alatt hivatalosan megjelentette. Ami Földest illeti, bizonyosra vehetjük, hogy ez az eljárás némi önkorlátozást is jelentett számára, hiszen nem egy fontos kérdésben léteznek informális magyarázatok és értelmezések, amelyek valamilyen mértékben plauzibilisak. Ez az eljárás mégis alapvetően legitimálni képes önmagát, hiszen a magyar Zeitgeschichte egyik nagy gyengesége általában is a jól értesültségen alapuló, informális történelemszemlélet. Előre ugorva a gondolatmenetben, ez az eljárás Aczél esetében azonban már nem lehetett maradéktalanul sikeres, ez is egy eleme szemünkben az Aczél-fejezet valamivel szürkébben sikerült végső változatának.
Földes monográfiájában ezért csak olyan összefüggések válhatnak a távlatosabb értelmezés és elemzés további tárgyaivá, amelyek forrásokon alapuló rekonstrukciója pozitívan végbement, ami alapvető megbízhatósággal ruházza fel az erre épülő értelmezés eredményeit is. Talán ennek a nyilvánvalóan pozitív eljárásnak egy lélektani következménye, hogy a szerző ugyan sok lényeges kérdést tesz fel és válaszol is meg, melyek alapján a munka talán mégis feltehetett volna „végsőbb” kérdéseket is. Ilyeneket, mint például (88.) „Miért volt Magyarországon minden élesebb és erőszakosabb, mint a többi szocialista országban?” Maga a monográfia bátorít fel arra, hogy közvetlenebb válaszoknak is itt lenne az ideje. Nagy Imre politikai magatartásának enigmatikus mivolta ebben a monográfiában sem oldódik, hallgatásai, visszahúzódása, kivárása, részleges önkritikája, aktív passzivitása továbbra is inkább közvetetten, mint közvetlenül értelmeződik, nem esik szó lehetséges komolyabb szovjet kapcsolatokról, netán támogatókról, akik nélkül ez a taktika aligha lehetett volna Rákosival szemben eredményes. Ez a történetszemlélet új leegyszerűsítésekhez vezethet: készült egy kiváló film Nagy Imréről, ahol nemcsak szovjet kapcsolatokról nem esett szó, de kommunizmusról sem. Viszont szívesen idézzük fel kuriózumként Kaganovics (76.) Nagy Imre elleni érvét, aki szerint Nagy bizonyos olyan nézeteket újít fel, amelyeket a Szovjetunióban szétvertek”, amiből megtudhatjuk, hogy a „szétvert nézet rossz nézet”.
Földes György tematikus tanulmánykötetének nagy erénye, hogy egy előzetesen pontos szempontok alapján megtervezett pályakép lényegi elemeként lépésről-lépésre fel kívánja építeni Kádár szocializmus-képét. Ez a kihívás a legnagyobb mértékben érthető, és ugyanolyan mértékben aktuális is. A létező szocializmusról alkotható általánosságokon belül fellépéséig ugyanis csak a sztálini modell egyeduralmáról lehetséges beszélni, viszont ennek a modellnek az átépítése, azaz Kádár szocializmus-képe is, hihetetlenül nehéz feladat.
Az „ész csele” segített abban, hogy e kivételesen nehéz helyzet ne is tudatosuljon teljes mértékben a szovjet vezetésben. Egyrészt a létező szocializmus külső és belső hatalmi helyzete megingathatatlanul szilárd volt, másrészt a rendszer belső nyelvhasználata önmagáról kizárólag csak a szuperlativisztikus kifejezésmódot ismerte, és önmagát minden további nélkül minden idők legfejlettebb társadalmaként szólíthatta meg.
Ez a kétszeresen is pozitívan kivételes állapot egyszerre pozitív és negatív következményekkel járt. Az új modell kereséséből a társadalom magától értetődő módon lett kihagyva, miközben az új modell körvonalai a Szovjetunióban nem jelentéktelen mértékben a közvetlen vezetés ítéleteitől függtek (a többi ország közvetlen vezetőinek mozgástere, mint ismeretes, a szovjet koordináták tudomásulvétele után alakulhatott csak ki).
A hatalmi helyzet és a szuperlativisztikus önkép automatikusan zárta ki a modellváltó vitákat (vagy száműzte azokat olyan háttérdimenziókba, amelyekbe éppen egy olyan módszerrel dolgozó történész, mint Földes György, aligha tudott volna behatolni), ami azonban megjelent modellként, más okokból is maga volt a történelmi törvény, hiszen az a rendszer szuperlativisztikus önképéből másképp nem is következhetett.
Teljesen nyilvánvaló volt, hogy új modellt kell alkotni, nem azért, mert nincs kenyér, de azért, mert a sztálini modell folytathatatlanná vált, részben pedig, amiben sikeres is volt, az is új helyzetet teremtett.
Ezért a legnagyobb mértékben jogosult Földes szívós és folyamatos erőfeszítése, hogy rekonstruálja Kádár szocializmusképét, vagy talán helyesebb lenne azt mondanunk, hogy (ezt a fordulatot Földes is használja) „milyen rendszer”-t akart Kádár. Mint később még megfogalmazódik, ezt a képet e recenzióban általános posztsztálinista modellként kezeljük, ez nem azonos Földes besorolásával.
Az új modell nem elsősorban erkölcsi vagy identitásbeli szükségszerűség volt, de a legnagyobb mértékben történelmi kényszer és parancs. Akár univerzális posztsztálinista modellnek, akár Kádár szocializmusképének tekintjük tehát ezt a koncepciót, felvetése természetesen igényelné, hogy összehasonlító módon is megvizsgálják Kádár lehetséges alternatíváit is egy posztkommunista szocializmus modelljének kialakítására. Ilyen koherens törekvéseket lehetne az NDK modelljében találni, bizonyos értelemben a korai Ceausescuban is lehet alternatíva, természetesen a Prágai Tavasz is felfogható annak. A jugoszláv modell vonzereje is erős volt, de rendre az adaptálhatóság határain kívül, erre Földes például az 1956 utáni korszak elemzésekor különleges figyelmet is szentel.
Paradoxonnak tűnhet, de Kádárt elsősorban Hruscsovval és Brezsnyevvel lehetne adekvát módon összehasonlítani, attól függetlenül is, hogy a hatalmi nagyságrendek közötti különbséget sem Kádár, sem pedig a szovjet partnerek nem felejtették el egy pillanatra sem. Úgy gondoljuk, hogy Földes erőteljesen hozzájárult egy ilyen tipológia alapjaihoz.
A modellalkotás tehát a legkülönlegesebb körülmények között indult el, a hatalom osztatlan külső és belső teljességében, nem fenyegette veszély a megújításra váró modellt, az önkép pedig a világtörténelem addig elérhető legmagasabb csúcsait vette alapul.
Első pillanatra úgy tűnt, hogy Hruscsov alkalmas politikus is az új modell megalkotására, benne megtestesült a rendszer megingathatatlan önbizalma és hatalmi öntudata, hitt nemcsak a rendszer jövőjében, de már jelenében is, akinek semmibe sem került Amerikában a tiszteletére összegyűlt (és természetesen minden megingására kíváncsi) előkelő társaságot biztosítani arról, hogy a kommunizmus le fogja győzni őket, még akkor is, ha ez nekik nem tetszik. Valamilyen szinten a modernizálás és a jogállam lényegét is megértette.
De Hruscsov alkalmassága a Sztálint időben követő szerepre ennek ellenére is csak látszatnak bizonyult. A nagy kérdés az, hogy miért? Nyomban adódna a kézenfekvő válasz: mert Hruscsov személyes tulajdonságai, viselkedése, korlátai, túlzott magabiztossága ezt lehetetlenné tették. Hruscsov viselkedése már saját korában is vicctéma volt („Voznyeszenszkíj polgártárs!” üvöltött le valószínűtlenül magas elnöki pulpitusáról az előadói beszédét tartó nagy tehetségre, s az absztrakt képzőművészet puszta megpillantása is jóvátehetetlen dührohamot váltott ki belőle). A magunk részéről azonban másban látnánk Hruscsov talán egyenesen világtörténelmi bukásának okát, olyan vonásokban, amelyek Kádár esetében sokkal kedvezőbben alakultak.
Hruscsov magatartása és stílusa elárulta, hogy nem ismerte a háttérpolitika túlbiztosított művészetét, amit Sztálin mesteri módon kezelt (természetesen mindazzal együtt, amit a törvénytelenségek jelentettek). Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a sztálini társadalomépítés pozitív elemeit elválasszuk a törvénytelenségek gyakorlatának „eredményeitől”, s még ha e hiányunkkal tisztában is vagyunk, akkor is úgy kell gondolnunk, hogy nem értette meg egy első ember kivételes politikai tudásának szükségszerűségét (amivel semmiképpen sem a törvénytelenségeket hiányoljuk), s emiatt az új modell kialakítása közben is a történések felszínén mozgott.
A helyzet drámaian volt paradox. A sztálini mindentudás elválaszthatatlan volt a törvénytelenségektől, de mindentudás volt (ha hatalmas hibák, majd azok korrekciói is benne voltak), ehhez képest Hruscsov a jelenségek peremén maradt, jóllehet az ő önbizalma és elkötelezettsége is korlátlan volt, amire szükség is lett volna.
Feltehetően egy jól strukturált Hruscsov-kép el fogja mozdítani helyéről majd a mindmáig szinte alig létező Brezsnyev-értelmezést is, hiszen neki már Hruscsovot is korrigálnia kellett az éppen Hruscsov által kiharcolt posztsztálinista miliőben, miközben Hruscsovhoz képest ő már majdnem szovjet átlagpolgár volt, akiből hiányzott Hruscsov faragatlan univerzalista küldetéstudata is.
Ebben, s persze csakis ebben a metszetben Kádár különös helyzetben érezhette magát. Pontosan felismerte Hruscsov kivételes történelmi szerepét, aminek része lehetett kiállásában is a már bukott vezető mellett. Hruscsovi vonása volt az is, hogy „(Kádár) akarta a desztalinizációt, nem pedig elfogadta” (152).
Hruscsov alapvető elkötelezettsége benne is megvolt a rendszer jövője iránt, de vele ellentétben (mutatis mutandis) Kádárt nem a hályogkovács magabiztos lendülete mozgatta. Igen tehetséges politikus volt, birtokában annak a tehetségnek is, amelynek Hruscsov nem, ami a politikai háttértudás lehetséges egészének megszerzése. Az emberi teljesítőképesség és a személyes adottságok korlátain belül Kádár rendelkezett ezzel a tudással, s nemhogy olyan hibákat nem követett el, mint Hruscsov, de inkább még erősebben az óvatosság felé hajlott. 2020-ból nézve megnő például annak jelentősége is, hogy (184.) nem hagyja el világpolitikai veszélyérzete akkor sem, amikor sokaknál már teljesen megszűnik és vicctémává változik. Taktikai és stratégiai érzékére az is jellemző, hogy a lépések mögött nem csak az aktuális, de a távlati, nem csak a személyes-hatalmi, de a közösségi szempont is ott volt, olyan Pandora-szelencéket nem akart nyitogatni, amelyekből utóbb valóságos viharok kerekednek. Az 1984-es gazdaságélénkítés problémájához e sorok szerzője nem tud hozzászólni, lehet, hogy ez tényleg Kádár nagy hibája volt, mindenesetre elég titokzatosnak tűnik ma is ez a fordulat, vitája sem hagyott nagyobb nyomokat a nyilvánosságban, senkivel sem lehet találkozni, aki erre a fordulatra személyes emlékek alapján emlékezne. Ahhoz képest pedig, hogy milyen döntő volt, elég gyorsan túlteszi magát rajta a történetírás is, Földesnek is határozott álláspontja van erről, kérdés, hogy ez mikor tudatosodott benne és milyen források alapján.
A posztsztálinista modellek összefüggésében különösen érdekes lenne egy Brezsnyev-Kádár-összehasonlítás is. Nem kis paradoxon, hogy Brezsnyevnek már a hruscsovi korrekció korrekcióját is el kellett végeznie, hozzá képest tehát Kádár állt közelebb az eredeti posztsztálinista modellel való alapvetéshez. Kádár óvatos, de eredményes modellalkotó fáradozásait Brezsnyev méltányolta is, még ha a „magyar tapasztalat” iránti ottani érdeklődés valamivel az ő korszaka után kezdődött is el. Feltehető, hogy a még nem pangó Brezsnyev-korszakban a válság-tudat még nem érte el azt a szintet, hogy ennél is komolyabban foglalkozzanak a modellek kérdésével.
Földes sok oldalról és türelmesen építi fel ezt a modell-képet, szinte minden tanulmányban érinti. Alapja, hogy Kádár kimondja, hogy nem a nép van az ideológiáért, hanem az ideológia a népért (pl. 218. – ennek Földes többször is nagy hangsúlyt is ad, alapvető kiindulópontnak tekinti). Ebbe a keretbe állítja a munkássághoz és a nemzethez való középponti viszonyt, majd a magyar kisebbségek sorsával való törődést is. Ha nem is mindig mondja ki kifejtett módon, de Földes szerint Kádárnak sikerült egy sikeres posztsztálinista modellt kiépítenie, s abban a mezőgazdaság átszervezése, a gazdasági reformok az iparban, valamint az értelmiség viszonylagos szabadsága egyformán döntő szerepet játszottak, kiegészítve a jogi viszonyokkal, a párt és a pártonkívüliek viszonyával, az egyházzal és a társadalom többi alrendszerének rendezésével.
Földes Györgynek sikerül felmutatni Kádár modellalkotó jelentőségét, ez könyvének nagy érdeme. Ennek megfogalmazása is helyenként inkább közvetett, mint közvetlen, s azon sem tud segíteni, hogy az nem annyira a hetvenes-nyolcvanas, mint inkább az ötvenes-hatvanas évek összefüggésében lett volna igazán a maga történelmi idejében. Ez a modell nem a rendszer töretlen, hruscsovi önbizalmának és kiemelkedő nemzetközi helyzetének korszakában született meg, de az eggyel későbbi korszakban, ráadásul egy olyan kis országban, amelynek jóval inkább 1956 feldolgozásával kellett törődnie, mint a posztsztálinista modell közvetlen problémáival. Ebből a valóságos alkalmazási területből kiindulva maga Földes is hajlik e teljesítmény elsődlegesen a magyar társadalom problémáinak összefüggésében való szemléletére. Hajlik arra, hogy a nagy ideológiai retorika elutasítását, a szocialista és a kommunista társadalmak verbális felértékelésétől való elzárkózást úgy értelmezze, hogy Kádár egy érzületileg ugyan szocialista, de magyar modellt akart volna felépíteni. A magyar nép iránti összes elkötelezettség ellenére is Kádár a posztsztálinista szocializmus univerzális modelljében volt valójában érdekelt.
E kérdések további tisztázását nagyon is akadályozza az az elmélettörténeti fehér folt, amely a baloldal és nemzet politikai eszmetörténetének kutatásában kimutatható. A valóságos összefüggés az, hogy az a „nép”, amely megjelenik a baloldali ideológiában és az, amelyre a nemzeti ideológia hivatkozik, rendre jórészt ugyanaz a „nép”, mert, mint az ismert viccben Kádár maga is megfogalmazza, „csak egy nép” van. Kádár a magyar népet tartotta szem előtt univerzalista modelljének megalkotásakor, de az ismert rendelkezésre álló alternatívák között nem lehet nemzeti kommunistának nevezni, ezt természetesen Földes sem teszi.
A modell kidolgozása és megvalósítása az ötvenes évek feladata lett volna. A valóságos történelem oldaláról ez absztrakció, de nem elvontság a rendszer optimális történetének oldaláról. A posztsztálinizmus fogalmának szemantikája ezért sorsszerűen megmarad kettősnek: tartalmazza a valódi meghaladás mozzanatát („nem olyan világot élünk”), de ugyanúgy tartalmazza a meghaladás korlátainak mozzanatát, egy olyan letapadtságot, amelynek a későbbi pangás adott azután érezhető létezést. S természetesen nem szeretnénk elfelejteni, hogy az 1956-ot megelőző reformtervek maguk is optimális posztsztálinista modellt akartak, amelyekkel a kádári sok ponton érintkezett is, s amelyekre Földes tanulmányai részleteikben is kitérnek.
Önálló probléma, hogy ezt a modellt Kádár nem tudta vagy nem akarta igazán nyíltan meghirdetni. Ez a felvetés érdemileg megegyezik Földes kérdésével (221), miszerint: miért nem állt össze „ideológiává” a kádárizmus? Ezt elméletileg könnyű, sőt, kényelmes is lenne követelni, a történelmi valóság azonban szó szerint hol ezért, hol azért megakadályozta ezt, Kádár még nyugdíjba sem tudott menni akkor, amikor akart. A kádári modell hiányos nyilvánosságának triviálisan (s egyben nem teljességre törően) oka volt az ’56 utáni Magyarországra irányuló sokféle nemzetközi figyelem. Miközben nem tudjuk a sokféle okot itt még csak megjeleníteni sem, annyi bizonyos, hogy a modell szerény befelé fordultsága az akkori magyar társadalom valóban különleges helyzetével is összefüggött – a nagy vereségben nagy győzelmet aratók társadalma volt ez, ebben a körben viszont fellép az a valóban nem mindennapi szindróma, hogy a nyilvánosság előtt el kellett volna utasítani azt, amit nem nyilvánosan el lehetett fogadni, sőt, szerény mértékben még értékelni is lehetett.
A modell nyilvánosság-hiányának azonban nemcsak sok oka, de sok és sokféle következménye is volt, amelyek rendszerbe állítva tűnnek fel Földes elemzéseiben. A valóban legdöntőbb következménynek azt tekintjük, hogy a hetvenes-nyolcvanas évekre (maga) a rendszer identitása is erősen elhalványodott. Pártállástól függetlenül is feltűnhet, hogy miközben a gazdaság reformok logikája, teljesen logikus módon, gazdasági-piaci volt, a szerényen és befelé fordultan működő rendszer- és modell-logika beleszorult a gazdasági-piaci-logika elleni – ebben a helyzetben mindenképpen meggyőződés nélkülinek és kötelességszerűnek tűnő utóvédharc – vesztes szerepébe. Emiatt a piaci elemek egyszerre építették és rombolták a nemzetgazdaságot.
Kádár modellje nem hirdette meg a maga távlatosabb, netán utópikus elemeit. Földes meggyőzően mutatja meg Kádár csömörét a jövőre való hősködő hivatkozásoktól. A modellnek azonban volt jövő-vonatkozása, még akkor is, ha részben a korszellem sebes változásai, részben azonban még maga a politikai konszolidáció sikere is ez ellen dolgoztak. A sikeres konszolidációt elfogadták, miközben az – átmenetileg vagy véglegesen – feleslegessé tette a jövő dimenzióját; más szempontokból nagyon is érthetően a múlt sokféle korrekciója és jóvátétele érdekesebbnek bizonyult a jövőnél.
Földes György megalapozott korszakolása szerint a klasszikus Kádár-korszak 1979-ben ért véget (119). Ahhoz képest, hogy a kádári modell természetes világtörténelmi korszaka az ötvenes-hatvanas évek lett volna, ez a vég több mint érthető, s nyomban felveti azt a problémát is, hogy a hetvenes évekre már az eredeti kádári modellt is fel lehetett volna váltania egy újabb posztsztálinista modellnek. Ez természetesen teljesen elméleti lehetőség, de ezen a módon indokolt. Ha viszont arra gondolunk, hogy 1979-ben ez a modell volt az egyetlen, ami még állt a talpán a létező szocializmuson belül, a Szovjetunió „pangása” már befejezett tény volt, s a politikai küzdelmek jelentős része a modell utódlásáért és esetleges korlátozásáért folyt, ugyanakkor az akkor induló demokratikus ellenzék a modell eltörléséért harcolt, láthatjuk, hogy ennek az elméletnek a valóságos történelemben sanyarú sors jutott osztályrészül.
Ha ennek a modellnek (vagy a modell lényegének) nem is adatott meg a jó időben való elismertség, eddig ismert pozitív szerepein kívül volt még egy további történelmi funkciója. Ez paradox módon 1956-tal függ össze.
Ötvenhat lényege mindenképpen az, hogy sok ötvenhat volt, de ezt nemcsak úgy kell érteni, hogy sok politikai iránynak, sőt, nemzedéknek volt meg a maga ötvenhatja, amelyek erőteljesen el is tértek egymástól. Ötvenhat sokszorossága időben és strukturálisan is értékelhető. Nagyon sok egymást követő történelmi tragédia és frusztráció találta meg a maga együttes pozitív feloldását ötvenhatban, számolatlan sikertelen vagy még csak meg sem próbált történelmi kitörés. A mélyebb szemlélet számára ezért nyilvánvaló, hogy 1956 veresége ellenére is győzelem volt. Az utolsó véres vereséget bőségesen ellensúlyozta az a legnagyobb győzelem, amely egyszerre törte meg sok egymást követő történelmi frusztráció addigra már bénítóvá váló láncolatát.
1956 sokak számára máig érthetetlen sokszínűsége ezen az univerzális alapokon nyugodott. Kádár azonban éppen ennek az univerzális megoldásnak a bukásakor került hatalomra, s neki magának is része volt e fellángolás felszámolásában. Földes a szokott anyaggazdasággal merül bele az ekkori Kádár tevékenységébe, nem foglal határozottan állást személyes szerepéről a megtorlásokban. Mi a magunk részéről úgy gondoljuk, hogy az akkori világpolitika erős leegyszerűsítése lenne szükséges ahhoz, hogy e megtorlásokban neki lehessen tulajdonítani a végső döntések hatalmát.
Az utolsó véres vereséget tehát bőségesen ellensúlyozta ez a legnagyobb győzelem. Úgy gondoljuk, ez a lélektan (és nem más!) áll az 1957 május elsejei felvonulás mögött is, s voltaképpen ez az a mozzanat is, ami az egészen más célokra készülő kádári szocializmus-modellt közel hozta az 1956 utáni különleges magyar társadalomhoz, amely veszített, de közben akkorát győzött is, amiből erőt merített távoli korszakokra is.
A kádári modell, amely eredetileg és elméleti esetben a Sztálin utáni szocializmus egyik megoldása lehetett volna, az 1956 utáni Magyarországban teljesedett ki. Ez is az „ész csele”, ebben Kádár valóban magyar szocializmust hozott létre. S ezzel mi is, más úton, eljutottunk oda, ahová Földes egy másik úton, Kádár ’56 október utáni lépéseinek elemzése után már eljutott: „… lehetőséget kapott arra, hogy visszatérjen arra az útra, amelyen eredetileg is haladni szeretett volna.” (147.) Ez adja meg azután a magyar szocializmus sajátosan védekező jellegét is, a hosszabb és rövidebb ívű kivételes és tragikus történelmi korszakoknak a normalitás felé való terelését. Ennek a szocializmusnak egy vállaltan szürke „alapnormalitás” létrehozását és stabilizálását kellett felvállalnia a szocializmus új rendszerdinamikája helyett. Mindezek alapján szinte szóról-szóra el tudjuk fogadni Földes egyik végső értékelését is („kényszer szülte antinacionalista nemzetépítés”), ezt a megfogalmazást nemcsak találónak tartjuk, de még frappánsnak is, a nemzetépítés antinacionalizmusa paradoxon, eddig több összefüggésben is előkerült, s összességében Földesnek sikerül ezt a nehéz helyzetet hitelesen felmutatni. Mi ezt a modellt azonban univerzalista posztszocialista modellként is szerettük volna értelmezni, s feltesszük, ez ellen Földesnek sem lenne kifogása, jóllehet ez a dimenzió önállóan nem tartozott munkája tárgykörébe.
A Kádár alatti központi hatalom ezért is volt olyan kivételesen erős. Aki csak a rendszerváltás előtti évek kedves, mindenre bólintó vezetőit ismerte, akik már nem voltak semmi jónak az elrontói, nehezen tud képet alkotni erről az erőről, mindenesetre ez is a modell 1956 utáni különleges funkcióváltozását igazolhatja.
Földes György alapvető munkája kiprovokál olyan kérdéseket is, amelyeket nem teszünk fel nyilvánosan, ilyenekre már eddig is utaltunk. Ilyen például az erős központi hatalom és a nomenklatúra viszonya. E dilemma egyik nyitott kérdése, amit a Kádár utáni MSZMP, majd MSZP vet fel, amelyek esetében annyi világos, hogy a mindent átlátó és mindent kézben tartó központ nélkül ezek a szervezetek immár meglehetősen vegyes képet mutatnak. A másik kérdés történelmi jelentőségű. Tiszteletlen módon nehezen tudunk megszabadulni attól az érzésünktől, hogy Kádárnak 1957-től, az ötvenhat utáni helyzetben nem sikerült olyan tehetséges és elkötelezett embereket nagyobb tömegben megnyernie, akik a modell és a magatartás differenciált lehetőségeit igazán érvényesíteni tudták volna. Olvasatunk szerint ez tette a Kádár-utódlás kérdését olyan kellemetlenül problematikussá.
Az Ívek és töréspontok kitüntetett figyelmet fordít a határokon túli kisebbségekkel kapcsolatos kádári politika rekonstrukciójára is, reagálva az ötvenes évek második felének ismert problematikájára („marosvásárhelyi beszéd”). Földes ezzel kapcsolatos tevékenysége igazi adósságot törleszt, a kor és a történelmi szereplők számos nehézsége és korlátja mellett azonban itt is jut némi szerep az univerzalista posztsztálinista modell dilemmáinak. Kádár majdnem húsz évig ragaszkodik ahhoz, hogy a szocialista kibontakozás meg fogja oldani a feszültséget. Mind univerzális, mind nemzeti szempontból nyíltabb kiállás esetén az egész fejlődési modell felborulásától tart. Ez tény. Tény viszont az is, hogy az ötvenes évek végén bizonyosan nem volt képes elképzelni beszédének hatását az erdélyi magyarság körében, miközben arra sem kellett feltétlenül számítania, ami később bekövetkezik, hogy toleráns lépéseit nyomban ki fogják használni politikailag. Stílszerűen szólva Kádár nem a napjainkban bálványozott Carl Schmitt barát–ellenség sémájában gondolkodott, Ceausescu viszont igen. S persze ez is visszavezet a modell kérdésére, hiszen úgy gondoljuk, a román modell viszonylag hamar objektíven leírható valódi nemzeti kommunizmussá változott, a kádári modell pedig nem.
Földes adatfeltáró és Kádár szerepét a történész legnagyobb tudatosságával objektíven ábrázoló rekonstrukciójának számos lényeges elemére nem térhetünk ki. Mindenesetre Kádár végül fölénybe kerül Ceausescuval szemben, igaz, akkorra ő már – nem utolsó sorban kisebbségpolitikája miatt – fokozatosan marginalizálódott is. A másutt is említendő 1976-tal kezdetét vevő „emberi jogi” politika (aminek méltatása jórészt elmarad Földes elemzéseiben) ugyanis a függetlenedni vágyó Románia valóságos Achilles-sarka lett. Kádár erkölcsi győzelme nem tehette jóvá az okozott károkat (miközben az sincs bizonyítva, hogy egy másik stratégia esetében ezek a károk nem következtek volna be).
A gondolatmenetünkben nem először szerephez jutó „ész csele” azonban ennél is tovább ment: az erdélyi helyzet az egyik féllegális bölcsője volt a rendszeren belüli civil mozgalmak kibontakozásának, amelyek azután a nyolcvanas évek során fokról-fokra egymásra találtak. Mindez szándékolatlan, de nagyon is jelentős következménye volt ennek a nagyon komplex és nagyon is sokféleképpen értelmezhető politikának. De a teljes korrektség kedvéért jegyezzük azért meg azt is, hogy a magyar–román-viszony ilyen megromlásában nemcsak Ceausescu vagy Kádár szerepét kell keresni, de a Szovjetunióét is. A nagy birodalom szerepe ebben nemcsak érthetetlen, de tanúbizonysága annak is, hogy akkorra már semmiféle rendszeridentitással nem rendelkezett, s általunk felfoghatatlan érdekeket követve fogalma sem volt arról, miképp erodálja egy ilyen konfliktus saját imázsát, hogyan bizonyítja ez a román–magyar-viszony azt a képet, hogy a Szovjetunió nem képes nemcsak egyszerűen rendet tartani, de arra sem, hogy egy definiált rendszeridentitás elvi alapjain állást foglaljon az univerzalista posztsztálinizmus és egy nemzeti kommunizmus vitájában.
A Szovjetunió felsülése ebben a konfliktusban kicsiben a Kínával való nagy konfliktus kezelésére emlékeztet, innen továbbgondolni a helyzetet már kész összeesküvéselmélet. Hic Rhodus, hic salta, ebben az orosz politikában tessék racionalitást keresni! Ez lehetett egyébként annak a gorbacsovi magatartásnak az előképe is, aki elment Kelet-Berlinbe, hogy ott közölje Honeckerrel, hogy holnaptól kezdve „szabad”. Kádárnak ezek szerint arra is kellett csaknem húsz év, hogy megértse, mi mindegy a Szovjetuniónak és mi nem.
Az Aczél Györggyel foglalkozó fejezet több szempontból is nehézséget jelentett a tematikus tanulmánykötet számára. Részletkérdés, hogy hiányoljuk az Erdély-kérdésben többször megidézett Szirmai István megidézését, az ő korszaka a későbbit készítette-e elő vagy esetleg nem. Érdemileg két nagyon általános mozzanatot emelnénk ki, amelyek magyarázzák, miért volt szinte nehezebb ez a feladat, mint maga a Kádár-rekonstrukció.
Az egyik az, hogy a posztsztálinista modellnek általában is egyik legnehezebb fejezete éppen a szellemi tevékenység új definíciója és beillesztése az új társadalmi modellbe. Az alkotók alkotnak, és nem tudják, milyen nehézségeket okoznak egy lehetséges posztsztálinista modellnek.
Sokakat eleve az is meglephet, hogy a köztudattal szemben Sztálinnak nagyon is volt saját teljes körű kultúrpolitikája, amelynek a saját koordinátáin belül megvolt a maga racionalitása, és amely természetesen ugyancsak nem volt mentes a törvénytelenség területeivel való szimbiózistól. Ez a legnagyobb mértékben titkos kultúrpolitika volt (nem is csoda, hogy Hruscsov sem tudott róla). Példaként álljon Alekszej Tolsztoj, Solohov, Fagyejev vagy akár Bulgakov neve, mint e célirányos politika bizonyítéka, érthető módon a legismertebb talán a filmművészet volt.
A másik általános szempont immár nem Sztálint, de a posztsztálinista modellt érinti. Egy konstruktív posztsztálinizmus számára a lehetetlenséggel határos feladat lett volna az alkotói szabadságot immár „haladóbb módon” korlátozni, amit fényesen bizonyított az 1963-as liblicei Kafka-vita, amely Franz Kafkát hozta ki a realizmus kiütéses győztesének.
Földes lelkiismeretesen utána megy a szocialista realizmus elméleti felélesztési kísérleteinek Liblice után, de érthető módon ezzel nem tud kezdeni semmit, azon kívül, hogy egy-két meggyőződés nélküli kísérlet puszta tényét felsorolja (pl. Köpeczi könyve). Más kérdés, hogy valamivel azért nagyobb jelentősége volt a szocreál elméletnek a pártoktatás és általában az ideológiai gondolkodás alacsonyabb szintjein. Aczél számára is egyszerre volt segítség és akadály, hogy a szocialista realizmust nem kellett követni, de ettől még hivatalosan nem vonták vissza. Adalék, hogy voltak olyan évjáratok, akiknek hivatalosan érettségi tételnek jelöltek egy megzenésített központi anyagot a szocialista realizmusról, hogy azután az érettségi előtt néhány héttel ugyancsak hivatalosan visszavonják. Ez volt a valóság a dogmával kapcsolatban.
Az aczéli politika eredendően tehát e kettős és gyökeresen új feltételrendszerben gyökerezett, szabadsága elsődlegesen a doktrína hiányából származott, s csak ez után az egészséges emberi értelemből. Nem volt, mert nem is lehetett diktatórikus legitimációja (a posztsztálinizmus miatt), de nem volt, mert nem is lehetett alapdogmája (olyan, mint a jó öreg szocialista realizmus, amit azért nem vontak vissza, mert ez minden olyan szabadosságnak utat nyitott volna, amit el akartak kerülni). Mindezek (ha nem is kizárólagosan) meghatározták az aczéli kultúrpolitika alapvonását, a klasszikus különalkuk rendszerét. Mármost a különalku nem lehetett része „amúgy” a kádári modell más területeinek, miközben az ilyen alkunak megvan az a sajátossága, hogy van, aki része lehet egy ilyen baráti megállapodásnak, van, aki nem. Hogy ne beszéljünk rébuszokban, Déry megjelentethetett egy remek, gyilkosan negatív utópiát a létező szocializmusról a hatvanas évek elején, de más egy 56-ra való ártalmatlan utalást sem tehetett egy szerelmi történetben (jóllehet, Déry remek könyve egészében 56-ról szólt). Örkény ontotta a remek egyperceseket, a fiatal prózaíróktól sokáig nem közöltek ilyet.
Földes egy tanulmány keretein belül teljes képet igyekszik adni az ideológus Aczélról, ez nyilván nem törekedhet teljességre, hiszen nem lebecsülendő elméleti tevékenysége nem tudott önállósodni permanens gyakorlati tevékenysége mellett. Utóbb megjelent visszaemlékezésekből például megtudható, amit sejteni persze mindig lehetett, hogy kevés dolog történt a szellemi életben, amiről Aczél ne tudott volna.
Aczélnak nagy érdemei vannak, hogy Magyarország szellemi univerzuma közelebb állt Ausztriához, mint egy másik szocialista országhoz, miközben az Aczél világában megtermelt sok színvonalas alkotás közül kevés lesz valóban maradandó.
A művészet az abszolút igazság világa. Nem azé az igazságé, ami igazabb, mint a tegnapi, de még nem olyan igaz, mint a holnapi lesz. A sokat szereplő Aczél jóval kevésbé maradandó, mint a maga korában igen keveset szereplő Kádár. Aczél osztályfőnöke (világnézettanára? tornatanára?) volt az értelmiségi osztálynak egy olyan iskolában, amelynek Kádár volt az igazgatója.
Nem lehet kétséges, hogy az Ívek és töréspontok nagy lépés előre Kádár János és huszadik század magyar történelmének tudományos feltárásában. Eredményeire már most támaszkodhat a kutatás és a közgondolkodás. (Földes György, Ívek és töréspontok. Gazdaság, politika, ideológia 1945 után. Tanulmányok. Budapest, 2018. Napvilág)
Papp Zoltán: Bagoly
Márai olvasásához különös kegyelem kell. A titok nem a tanításban van, hanem a szívben: merre húz bennünket lelkünk gravitációja? Kinek, vagy minek felelünk tudásunkkal, életünkkel? A belső hang parancsának engedelmeskedni, vagy nem? Ez az üdvösségharc tartalma és drámai konfliktusa is. Aki az életbe igazán belenéz, az Istennel beszél. Márai művészete ember és mű – mű és ember szétválaszthatatlan példája.
Szinte minden könyvét végigolvasva, akár kezdhetném elölről, mert a második, sokadik olvasásra is mond újat, izgalmasat, örökérvényűt, szépet. Az alábbi idézet is ezt igazolja:
„Ha a zsidókra gondolok, erre a három arcra kell gondolni. Az egyik meghatározta az emberek önmagukhoz való viszonyát: ez a zsidó Freud. A másik meghatározta az emberek világegyetemhez való viszonyát: ez Einstein. A harmadik meghatározta az emberek társadalomhoz való viszonyát: ez Marx. Meghatározásaikat lehet kifogásolni, de megkerülni nem. Még egy zsidó dereng a messzeségben: ez a zsidó meghatározta az emberek Istenhez való viszonyát. Neve: JÉZUS.”
Márai nem volt vidám író. Mégis nála a derű reményének egyetlen forrása maga az írás. Ami volt és ami még lett. Az írás, mint öncél és lehetséges üdvözülés. Az élet és szellem dacos maga-bizonyítása a világ értelmetlen süketségével szemben. Nem az előre elképzelt olvasók felé, hanem fölfelé, az elképzelhetetlen Istenhez. Mint Bach ellenpontos zenéje, amikor komponálta azokat. Tőle kell megtanulni a legfontosabb alapelvet: „Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel, mint amilyen erővel az írás készült, melyet olvasol. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül. Az író fecseghet, de te olvass szűkszavúan… figyelni a titkos jeladásokra. Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak s csak a villa hegyével turkál az ételekben…”
Aki képes így elmerülni az olvasásban, az sokkal többet tanul Máraitól, mint az élettől. (Pedig, azt mondják, az a legjobb iskola.) Valahol ezt olvastam: „A kultúra önmagában nem tudás, nem művészet, hanem életet szabályozó elv, mely egy embercsoport tagjainak belső mágnese, irányítója.” Az önkéntes száműzetésben Márai kultúrája, műveltsége, magyarságtudata pontosan ebben nyilvánult meg, ezen az alapon születtek írásai.
Izgalmas felfedezés, amikor naplójegyzeteiben az előítéletet említi, mely az élet nélkülözhetetlen része. Az előítéletben a hagyomány nem értelmi megfontolás alapján működik. A rossz előítéletek és hagyományok nem mindenkinek fájnak egyformán. (És a jó hagyományok pusztulása sem fáj egyformán mindenkinek.) Talán erre legjobb példa az alábbi idézet egyik írásából: „Az antiszemitizmus könnyen önhitté teheti a zsidókat. Olyan nagymérvű és sokoldalú aknamunkával, terjesztési szándékkal és politikai befolyással vádolják őket, amely távolról sincs arányban elenyésző népességi arányukkal. Ha a zsidók komolyan veszik ezeket a vádakat, joggal tételeznek fel magukról rendkívüli képességeket. Az antiszemitizmus sokat nyerhetne azzal, ha felhagyna a vádaskodásokkal és visszatérne a realitásokba…”
Márait ma olvasni: felkutatása, feltárása napjaink aktuális, fojtogató problémáinak. Nemcsak az antiszemitizmus permanens realitása miatt, hanem minden torz kinövéséért is. Tömik agyunkat irgalmatlan közhelyfesztivállal, félelmetes leegyszerűsítésekkel, előítéletekkel. A show-biznisz minden szellemi értéket felzabál körülöttünk. Mekkora lett napjainkra Európa, amely Adyban, Németh Lászlóban, Márai Sándorban megnyílik előttünk, magyarokban?
A kor, melyben élünk, hétköznapisága miatt nem fogadja be a kivételeket, az előrelátókat, a mérőzsinórral rendelkezőket. Lehet, hogy nekünk nem marad más, csak a szellem nehéz terhét megigazítani a vállunkon, megállva egy út menti Krisztus kereszt alatt…
(Honvágy az időben)
Olvasom Lénárd Sándor könyvét, előbb csak úgy, belelapozva, majd egyre jobban elmélyülve. Régi kiadás, ősi gondolatok, rohanó korunkban ki pazarolna rá időt? Pedig érdemes kutatni a régi tárgyak, gondolatok között. Olyan nagy fákra találhatunk, amelyek a szellőre sem moccannak, viharban sebesre tépik a szél izmait, alig hajlanak meg, ha jajgat az orkán. Úgy ül rajtuk a méltóságos nyugalom, mint visszatérésre váró, elüldözött király.
Ilyennek érzem Lénárd gondolatait is: kopott kötésben, örök emberséggel. Milyen más egy hangsúly az ódon szövegben! Vannak emberek, akik az élet szövetébe növik bele magukat és ebből az egyetlen nyelvi szövetből képesek gazdálkodni: szabni-varrni, öltögetni, közben dúdolni is. Kinek ne térne vissza szívébe a honvágy, ha gyerekkorára gondol? Kinek ne lenne honvágya, ha eszébe jut a gyerekkori tél, vagy az erdő sűrűje, ahol nagyapjával barangolt?
Mert a honvágy fele időjárás-kérdés. A honvágyról többet írtak a költők, mint a lélekbúvárok, pedig a honvágy lélek-betegség, s aki beleesett, nem hiszi, hogy kigyógyulna belőle, de pontosan tudja, mi fáj és miért. A baj okának ismerete nem segít. Titokzatos, álnok betegség. Mi is a „hon”? – teszi fel a kérdést Lénárd. Japánul felel: Nippon: a Nap és a Hon: a Napnak hazája.
Lehet, hogy a honvágyba bele lehet halni? Vannak ugyanis súlyos, idült esetei. Évtizedek sem enyhítik, legfeljebb a beteg már nem azt veszi észre, ami van. Ha egy öregember arcát viselő, egykori kisgyerek képe felmerül benne, akkor veszi észre, mennyire fáj. A honvágyban van a növények betegségéből is: nekik meghatározott órányi napsütésre van szükségük az életben maradáshoz. Az embernek is. A honvágy talán ezért a Nap hazája utáni vágyakozás…
Talán egyszer olyan lesz a világ, hogy minden város és táj arca egyforma lesz. Akkor a betonkocka-barlangjainak lakosa fájdalommentesen vonulhat át egy távoli kockába. Aszfalton át az ember nem ver gyökeret. Aki kertben nevelkedett, csak tépett gyökerek árán jut át más kertbe. Reggelre mindig jobban fáj a honvágy, mikor felébred. Csak utána ébred a szomjúság és az éhség. Bár aki régóta távol él szülőföldjétől, annak az evés nemcsak éhség és munkakérdés, hanem honvágy kérdése is. Hiszen számára a kenyérből, szalonnából és hagymából születik a honvágy jóízű orvossága. Még a szavak értelme is attól függ, hogyan ejtjük ki őket… Lénárd Sándor tiszta lírája nem ennek ellenére, hanem épp ezért tiszta tudomány. Művészi megragadottsága állapotában mutatja meg a való életet, irodalma a nemzet tápláléka is. Mint kenyér, vérré tud válni, erővé, belső lendületté.
Ha életet nem is, de életrajzot és lakóhelyet ma már mindenki szabadon választhat. Sokunknak késő már bejárni azt a távolságot, mely a honvágytól a szabadon választott lakás és a hazai föld között van. Minket már nem szolgál az egy fordulóra rövidített emlékezet. Az idő végtelenből és végtelenbe folyik, minden halandó ember megkapja belőle a rá eső részt. A honvágy is ebből táplálkozik, mert csak általa tudjuk, hogy jobb szeretetből hazudni, mint gyűlöletből igazat mondani…
Valami mégiscsak igazi etalonná tette, amelytől korunkban születésének ideje a költészet napja lett. Mekkora az a Magyarország, és mekkora Európa az, amely verseiben megnyílik előttünk? Tán azért fontos a kérdés, mert benne nyugat felé hajtotta szárát az ősi keleti kultúrák magyar gyökere. A régiséget nem évszámokkal, hanem az eredet gyökerével mérjük. József Attila tehetsége elért a gyökerekig s abból merítette erejét.
Amikor a tehetségek őrültnek látszanak, valójában a kor őrült: a hétköznapiság nem fogadja be a kivételeket. És ott van még az előítélet is, mely minden élet egyik legnehezebb része, amivel neki is meg kellett küzdenie. Az előítéletben a hagyomány nem értelmi megfontolás alapján működik. József Attila tudta, hogy nem minden előítélet és hagyomány rossz, és az előítéletek és hagyományok nem mindenkinek fájnak egyformán. A jó hagyományok pusztulása sem fáj egyformán mindenkinek. Neki pedig sok minden „nagyon fájt”…
A költő tudta, hogy aki meg bírja venni a biztonságát, az hamarosan meg tudja venni az igazságát is. Neki sosem volt pénze, még egy „kuglerre” sem, nemhogy biztonságra, igazságra! Csalódást viszont ingyen kapott, egy egész tehervagonnal. A csalódás nem következmény, csak egy mélyedés, melyben elfér a kor mindenfajta vétke. S az a kor nem mutatott mást neki, csak az üres, arrogáns ábrázatát. A csalódásoknak is megvolt a maga illóolaj illata, akárcsak a szerelmeinek.
József Attilának volt még valami a tarsolyában, ami csak az utolsó pillanatban veszett el: a remény. Szegény évek alatt – mi más is lehetett neki? – azt mondják, a remény hal meg utoljára. Mert erre mindenkinek meg kell kapnia a lehetőséget, ha a kezdet nagyon nehéz is, és a folytatás is az. Ha még ráadásul hosszan is tart, akkor csak a reménybe lehet kapaszkodni. De valamiért azt is elengedte az utolsó, tolató tehervonattal…
Van egy etalonunk, akinek születésnapja a költészet napja lett. Sosem fogjuk őt öregnek látni, rövid életéből ezt a lehetőséget is magával vitte. Szárszón ráterítette fekete fóliáját a végső földi gondoskodás, a valóság. Vannak dolgok, melyeket úgy kell hagyni: cigarettacsikket, fél mondatot egy papír cetlin, megválaszolatlan levelet, simogatást a kócos hajban. Ne nyúljunk örök fiatallá merevült vonásaihoz sem. Most már csak írásai maradtak nekünk, melyekből árad a minőség iránti szomjúság, a fájdalmas szépség és a szeretetéhség.
József Attila versei értékes hazai növények, a világszelekkel együtt hajladozók, magasodók. Ha bennük saját jövőnket akarjuk megvédeni és felnevelni, akkor egy egész nemzet is elférhet az árnyékában. Azért csendben megkérdezem itt és most, a 21. század elején: milyen jövője lesz annak a magyar irodalomnak, melybe József Attila temette erejét?
Ahhoz kortársként kell megélni a közös időt, hogy elénk jöjjenek szavai, mögötte a magyar történelem sok megrázó „apróságával”. Versei nélkül nem tudnánk szembenézni azzal, ami történik velünk az ő megélt 80 éve és a mi „rendszerváltott” időnk alatt.
Azt mondják, Baranyi reneszánsz költő, műfordító, zeneművész, az olasz líra és zene magyar költője. Szellemi gazdagságát a mennyiség, a minőség, nagyságrend és tudás méri. Tiszta szándékát a bátorság, szabadság és tisztesség iránt csak őszintesége mellé lehet felállítani.
Baranyi olvasásához hallgatás, közös csönd és idő kell, mint körüljárni egy régi kápolnát, melyhez történelmi távlat szükségeltetik. Vannak, akik nem kelnek útra Vele, csak felpróbálják lábnyomát, mint gyermek az apja cipőjét, hátha attól nagyobbakat tud lépni…Van benne valami békességes békétlenség, lelkiismeret-gyújtogató, másokat melegítő élet, mert mára a félelem úgy beléette magát a szöveteinkbe, hogy onnan már semmilyen szabadon választott demokrácia sem mossa ki. Talán csak Baranyi versei…
Baranyit olvasni olyan pillanatok, lopott percek kellenek, mint gyerekkorban, amikor elcsent könyvvel a lámpavilág mellé felkuporodott olvasni a kisdiák, s ha elzavarták, a hokedlin ott maradt testének melege. Bennünk is valami melegség, otthonosság marad, szerény büszkeség, hogy még van mit olvasni ebben a reménytelenül zuhanó világban. Ralph Waldo Emerson amerikai költő azt mondta: „A nagyság a jövőre apellál”. Bizonyára ezt teszi Baranyi Ferenc is, hiszen a köpönyegforgatók, tahók, bugrisok uralmát csak időlegesnek tartja. Ebben az országban mindig fennáll a veszély, hogy a lustaság, kényelmesség, hiúság, sértődöttség fölénk kerekedik. Nagy bajok idején, mint például most is, nem kellene annyit bíbelődni a hatásköri és illetékességi kérdésekkel, mint ahogy Baranyi sem teszi. Csak végzi felkent dolgát egy városperemi élet maradványai között, ahol egy sarki utcalámpa próbálja csak visszaszorítani a köréje zúduló sötétséget. Mert a város közben felfalt minden kis portát maga körül. A kimetszett idő kényszerpályára lökte a porták lakóit, akik nincsenek már otthon sehol. Pedig otthon lenni természetes állapot. Aki otthon van, nem gondol rá, hogy van valahol.
És mi, Baranyi Ferenc verseit olvasva, úgy érezzük: otthon vagyunk. Otthon vagyunk kopott falaink között, ahol beleolvasunk gondolataiba, és visszatükröződve látjuk benne egész életünket. Egy befelé néző, kifelé látó költő olyan, mint a 21. század égve felejtett lámpája, mert az emberben mindig a legtiszteletreméltóbb a világosság. Ott van benne a tudás és tisztesség méltósága és jellegzetes mosolya, mely úgy tud tovább röppenni, hogy átragad az őt olvasók szájára.
Talán ezért is jó dolog mindig a szemébe nézni…
Napjaink szennyirodalmában Tőle bármit olvasni: szellemi felüdülés, gyógyulás, örömforrás! A nyelv, melyet ma használunk az idő múlásával az elszegényedés, nem pedig a gazdagodás irányába halad. Lappangó, vagy nyílt igénytelenségek foglaltatnak bele az új irodalom ízléstelenségeibe. Ha Németh László szembesülne a mai szleng, innen-onnan összevakkantott beszédével, talán már meg sem értené. Valószínűleg nem is akarná…
Ő a prózában is költői feszültséget tudott teremteni, ahogy nála a minőség a helyes emberi életmód és életút szabályozó elve volt. Műveiben nem található túlírt cselekmény, téves akusztika, rejtjelezés, stilizáltság, hanem egyszerűen képpé formálta a Természetfölötti sugallatát. Olyan volt, mint egy szabad falfelület, melyet Isten rábízott, hogy töltse meg gondolataival. Ilyen szempontból is érdemes Németh Lászlót olvasni…
Az irodalom igazi királyai ritkán viselnek koronát, sokkal inkább átzsírosodott kalapot, lyukas cipőt, kopott nyakkendőt. Németh László ugyan polgári életkörülményei által külsejében nem ütött el a szolid egyszerűségtől, de (idézve tőle): „A forma-szabó ész révén, valami bennünk lévő győz azon, ami kívülünk van.” Olyan író-vállalkozó volt, akiben alkat, kor, szülőföld, forma, tehetség akart benne művé öröklődni. És öröklődött is, a világ ridegségének kivédhetetlen nyomása alatt. Élete erkölcsi erőfeszítések láncolata volt, s tudta, hogy az embernek önmagának kell műalkotássá válnia. Talán geológiai erő volt ott, ahol kertészek rózsatöveket kapálgattak. A történelem drasztikusan változó színpadának rendezői között megőrizte magát a hazug elméletektől, és várta, hogy az idő majd igazolja és befejezi őt.
Németh Lászlót olvasni olyan élmény, mint egy régi pasztellkép előtt megállni, amilyet csak gyerekkorában látott az ember olyan könyvekben, amelyekbe csak titokban lapozhatott bele. A régi oldalak között valami szellő szalad keresztül, amibe beleborzong az olvasó, és összébb húzza magán a kabátot.
Németh László mellett nehéz ma rendes írást találni. Annyi az álmunkás és hazugság az irodalomnak nevezett szóhalomban, mellyel elkezdődött a maradék olvasó ember felé a butaság folyamatos szivárogtatása is. Akik írják, úgy vélik, a szavak csak náluk vannak jó helyen, ám komolyabb dolgokat nem érdemes rájuk bízni. A mai, „kortárs” irodalom hivatalosan elismert része önismétlés, de olyan szépnek tartják, hogy nem tudják megtagadni szájtáti népüktől, amely mindent bevesz és mindent megvesz. A modernnek kikiáltott irodalom a kisemberi elveszett illúziók története: naiv, kisszerű, homályos, eladható.
Németh László képszerű leírásai született hajlamának csönd–egyszerűséggel párosult csodája. Jó újra olvasni esszéinek logikáját, értelmét, tisztességes voltát. Mindig a következő lépésnek kereste meg a helyét, mert nagyon messzire figyelt és tervezett. Alkotásaiban a hit és művészet világa képes volt láthatóvá tenni a láthatatlant és megéreztetni velünk azt, ami egyébként érezhetetlen. Talán ezért is örökérvényű minden mondata. Elmélyült, figyelmes olvasásra való…
Mi történt a múlt század utolsó évtizedeiben, amikor szinte minden muszlim országban megélénkültek azok a mindig is létező csoportok, amelyeknek a politikai cselekvését vezérlő politikai ideológia az iszlamizmus, ami nem azonos a társadalom totális iszlamizálásával, a Koránból eredeztetett törvénykezési elvek szó szerinti alkalmazásával. Egy olyan országban, ahol az iszlám az uralkodó (állam) vallás, tulajdonképpen mindenki „iszlamista,” még a csekély számú laikus vagy ateista is megtartja a vallási ünnepeket és akár a böjtöt is. A politikai rendszer viszont, kivéve az olajmonarchiákat, nem szigorúan az iszlám elvei szerint strukturálódott, habár bizonyos elemei a törvényalkotás folyamán beépültek a politikai gondolkodásba és rendszerbe.
A közvélemény – de nagyon gyakran a társadalomtudományok művelői is – az iszlám elvekben és nem a társadalmi helyzetben keresik és vélik megtalálni a választ az iszlám nevében végrehajtott politikai cselekedetek mozgató rugóira. Ez a kulturalista megközelítés nem segít az „iszlám tényező” megértésében. Sokkal inkább közel visz a probléma megértéséhez azoknak a társadalmi és (geo)politikai eseményeknek a vizsgálata, amelyek a muszlim kulturális és civilizációs környezetben történtek, megrázták, sokszor frusztrálták az embereket, s egyben aktivizálták, politikai cselekvésre ösztönözték őket. Körükben az 1970-es évtizedtől egyre nagyobb befolyásra tettek szert a társadalom teljes iszlamizálására törekvő erők. A legkülönfélébb módszereket alkalmazva törekedtek a hatalom befolyásolására, sőt ekkor már a megragadására is. Ez az iszlamista reformmozgalom azonban – szemben az eredeti, 19. századi nahdával (kulturális, politikai újjászületés), amelyet a gyarmatosítás elleni küzdelem hívott életre, s amely magában foglalta a modernizációt, és nyitott volt a világra –, a társadalom és a mindennapi élet totális iszlamizálására törekedett. Az volt a célja, hogy útját állja a laikus, antiimperialista (olykor esetleg marxista színezetű) ideológiának. Számára a reform a visszatérést jelentette a gyökerekhez, egy zárt világhoz, amelyben a Korán betűje és nem a szelleme érvényesül. Jelszava: A megoldás az iszlám! Az idegen befolyás elleni, a xenofóbiát sem nélkülöző harc továbbra is fontos komponense maradt a mozgalom programjának. A küzdelem folyamán alkalmazott módszerek között már állandó elemként jelent meg és terjedt egyre jobban a legszélsőségesebb forma, a terrorizmus, az ellenségnek kikiáltott ellenfél fizikai megsemmisítése.
Ám az iszlamizmust azonosítani a terrorizmussal, vagy iszlám terrorizmusról beszélni nem csupán tévedés, de legalább ennyire súlyos felelőtlenség is, ami nem a civilizációk dialógusát, hanem a konfrontációját segíti. Az iszlám elveit a laicizált politikai osztály is beépíti a politikai rendszerbe (alkotmány, törvények), de a társadalom működését nem rendeli alá azoknak. Krízishelyzetben azonban erre nagy a fogadókészség a társadalomban, főként az óriási többséget alkotó, nyomorban élő s onnan kiutat nem találó tömegek számára, elsősorban a ruralizált nagyvárosokban.
A laicizált politikai rendszerek bukását az 1967-es arab–izraeli, úgynevezett hatnapos háborúban elszenvedett katasztrofális vereségtől szokták datálni. A konfliktus nemcsak katonai vereség volt, hanem a radikális antiimperialista (olykor marxizáló) arab nacionalizmusé is. Így a sokkoló esemény kétségtelenül komolyan járult hozzá az iszlám politikai térnyeréséhez. Ám legfőként annak következtében, hogy egy kolosszális politikai-pénzügyi hatalom karolta fel: Szaúd-Arábia, amely biztos támaszra és ösztönzőre talált és talál az Egyesült Államokban, a Szovjetunió összeomlása után pedig már az euroamerikai pénzügyi körökben is.
A szaúdi monarchia vallási-ideológiai alapja a legszigorúbbnak mondható vahhábizmus. Abdel-Vahháb (1702–1792) alapította a 18. század 40-es éveiben, abból a célból, hogy megállítsa a beduinok erkölcsi romlását. Nagyon szigorú volt, az iszlám előírásainak betű szerinti követését, alkalmazását követelte meg. Tanainak követője lett Ibn Szaúd (1880–1953), Szaúd-Arábia alapítója, aki a vahhábizmustaz új állam vallási alapjává tette. Ez a tana modernitás két elemét veti el különös brutalitással: a nyugati típusú laicitást, amelyet az ateizmussal azonosít, valamint a vélemények pluralizmusát, beleértve a vallási sokszínűséget is. Az uralkodó szerint ezek az elvek idegenek a muszlim társadalomtól. Aki ezt nem fogadja el, arra kiátkozás vár, s a fizikai megsemmisítése sem bűn, inkább kötelesség. Rijád az Iszlám Együttműködési Szervezeten keresztül óriási pénzeket fordít az iszlám kultúra kutatására (ösztöndíjak, konferenciák szponzorálása stb.), mintegy bizonyítandó, hogy a vallás lényege annak kulturális és nem a társadalmi aspektusa.
A frontális ideológiai támadás Nasszer halála (1970) után indult meg a laikus, szocialisztikus arab nacionalizmus ellen. A fő vád az volt, hogy követői számára a nemzeti identitás meghatározó komponense az arabság, nem pedig az univerzális iszlám vallás. Meg is lett az eredménye ennek a túlideologizált „tudományos” offenzívának: elkezdődött az addig laikus, nasszerista vagy kommunista értelmiségiek – főleg egyiptomiak – „áttérése” az iszlamo-liberalizmusra. Kutatásaikat kizárólag a vallási-kulturális aspektusra helyezték, mint a történelmi folyamatok meghatározó elemére, és teljesen mellőzték a társadalmi-gazdasági struktúra fejlődésének a vizsgálatát. „Ennek a nemzetnek [ti. az arabnak – JNL] az identitása az iszlám” – jelentette ki a korábban keményvonalas egyiptomi marxista Abdel-Husszein.
A politikatörténeti eseményeken túl a strukturális társadalmi változások is jelentős mértékben járultak hozzá az iszlám politikai erejének a növekedéséhez. A Közel-Keleten a kőolaj bőségén alapuló meggazdagodás robbanásszerűen következett be és nyert teret az 1970-es évtizedben, különösen az 1973-as árrobbanás után. A politikai, gazdasági, kulturális hatalom, amely ez ideig az urbanizált, ősi civilizációk államaiban (Irak, Szíria, Egyiptom) uralkodott, a hagyományokat, a vallási normákat szigorúan őrző beduin bázisú államokba (Szaúd-Arábia, az Öböl-menti államok) került át. Ezekbe az államokba nagy számban vándoroltak be munkások más arab országokból. Hosszú ideig ott éltek, a gyermekeik ott szocializálódtak. Hazatérve gyakran bekapcsolódtak a politikai életbe. Gyermekeiket, akik közül nagyon sokan nyugati (európai, amerikai) egyetemen végezték a tanulmányaikat, kettős kulturális hatás érte: a vallási tradícióktól nem szakadtak el, de a fogyasztói társadalom elemei is − elsősorban a fejlett technológia termékein keresztül − beépültek az identitásukba. Az 1970-es évtizedtől ez a generáció váltotta fel a korábbi, nacionalista, antiimperialista eszméket hordozó nemzedéket. Ennek az új generációnak a kulturális formálódása ment végbe tökéletesen a fogyasztói társadalom technológiai modernitását és a vallási szigorúságot összekapcsoló vahhábizmusban, amely így megvalósította a kőolaj és a vallás „szent szövetségét”, Szaúd-Arábiát pedig a térség nagyhatalmává tette. Az 1970-es évektől nélküle – és főleg ellenében – nem történhetett semmilyen komoly, meghatározó és tartós politikai döntés.
A politikai iszlám különösen erőteljesen nyilvánult meg a Közel-Kelet geopolitikai térképét átrendező két nagy jelentőségű esemény kapcsán. Az egyik az afganisztáni baloldali fordulat volt 1978 tavaszán, a másik pedig a következő év februárjában kirobbant, és néhány nap leforgása alatt győzedelmes iráni iszlám forradalom.
Az Afganisztánban hatalomra került baloldali nacionalista katonatisztek erőltetett menetben, gyorsan akarták felszámolni az évszázados elmaradottságot. Az új szociális-politikai intézkedéseket (földreform, iskolakötelezettség a nők számára is stb.) hirtelen és különösebb konzultáció nélkül vezették be. A blanquistákra jellemző módon úgy gondolták, hogy a jó döntéseket örömmel fogadják majd az emberek. Azonban ennek éppen az ellenkezője történt: elutasították. Ez azzal magyarázható, hogy ősi szokásaikat egy kívülről, „idegenektől” – a központi hatalomtól – jött döntés el akarta törölni. Az elutasításra a hatalom erőszakkal válaszolt, alig telt el néhány hónap a hatalomátvétel után, s az évszázados szokásaikból, „nyugalmukból” felrázott, kitaszított afgánok az iszlám nevében „szent háborút” hirdettek a központi hatalom ellen. A felkelők, a mudzsahedinek („a hit harcosai”) nagyon gyorsan „szabadságharcosok” lettek, és meg is kapták a Nyugat támogatását, a központi hatalom pedig a „vörös” Moszkva szolgálója stigmát. Afganisztán a hidegháború egyik ütközőpontja lett, főleg azután, hogy az uralkodó párt, amelyet belső viták és fizikai leszámolások jellemeztek, nem tudott úrrá lenni az egyre kritikusabb helyzeten, és a Szovjetunióhoz fordult katonai segítségért.
A szovjet katonai intervencióra 1979 december végén került sor. A beavatkozásra adott nyugati válasz nem váratott sokat magára. Carter amerikai elnök bojkott-intézkedéseket jelentett be: a gabonaszállítások leállítását, az 1980-as moszkvai olimpiáról való távolmaradást stb. Az Unió helyzetéről szóló 1980. januári beszédében meghirdette a róla elnevezett doktrínát, amely a Perzsa-öblöt az Egyesült Államok számára „létfontosságúnak” minősítette: „A jelenleg Afganisztánban szovjet csapatok által fenyegetett térség hatalmas stratégiai jelentőséggel bír: itt van a világ exportálható kőolajának több mint kétharmada. Tegyük egészen világossá álláspontunkat! Bármely külső erő kísérletét arra, hogy megszerezze az ellenőrzést a Perzsa–öböl felett, az Egyesült Államok létérdekei ellen intézett támadásnak fogjuk tekinteni. Bármilyen szükséges eszközzel, akár katonai erő alkalmazásával is visszaverjük ezt.”
Az Egyesült Államok dollármilliárdokkal támogatta a szabadságharcosoknak átkeresztelt afgán ellenállókat, akik közismerten a kábítószer kereskedelem aktív nemzetközi résztvevői voltak. Washington 1981-ben 3.2 milliárd dolláros, 1986-ban pedig 4.2 milliárdos gazdasági és katonai segélyben részesítette Pakisztánt, amelynek a titkosszolgálata juttatta el a fegyvereket Afganisztánba. Az afgán ellenállók megkapták a modern, vállról indítható Stinger rakétákat is, amelyek hatékonynak bizonyultak a szovjet repülők ellen.
Az amerikai beavatkozás már a szovjet intervenció előtt elkezdődött. Erről Zbigniew Brzezinski, Carter elnök nemzetbiztonsági tanácsadója számolt be a Nouvel Observateur című francia hetilapban 1998. január 15-én megjelent interjújában: „Carter elnök 1979. július 3-án írta alá azt a direktívát, amely elrendelte a kabuli szovjetbarát rendszerrel szembenállók titkos támogatását”. Majd így folytatta: „Ez a titkos művelet nagyszerű ötlet volt. Az lett a következménye, hogy az oroszokat belerángattuk az afgán csapdába. Azon a napon, amikor a szovjetek átlépték a határt, azt írtam Carter elnöknek, most itt az alkalom, hogy a Szovjetuniónak is megadjuk a maga vietnámi háborúját.”
Minden bizonnyal az Afganisztán körül kialakult konfliktus, különösen a szovjet intervenció utáni helyzet, lett a melegágya az extremista iszlamizmusnak. Éppen ezért nem túlzás azt állítani, hogy ennek a társadalmi–politikai jelenségnek a kialakulása – legalábbis nem kis részben − a hidegháború terméke, amelyet az el nem képzelt mértékben felgyorsult globalizáció a maga szédületes technológiai újításaival planetárissá tett. Brzezinski tagadta, az idézett interjúban ostobaságnak tartotta a „globális iszlamizmust” s csupán „néhány felhergelt iszlamistáról” tett említést. (Az interjú 2001. szeptember 11. előtt készült!) A fontos az, jelentette ki, hogy „a szovjet birodalom összeomlott, Kelet-Európa felszabadult, a hidegháború véget ért”.
A szovjetek kivonulása után a legnagyobb nemzetiség, a pastu vallási elitjét alkotó tálibok („diákok”) tovább folytatták a harcot a még néhány évig kitartó baloldali kormány ellen. Miután 1996-ban elfoglalták a fővárost, Kabult, a saría, az iszlám jogalkotás totális alkalmazását valósították meg. A nőket teljesen kizárták a társadalomból. Mindenki számára megtiltották a zenehallgatást, a kerékpározást, a hangos nevetést, a kopogós cipő viselését és természetesen a televíziót. Öt évig tartó uralmukat a fizikai, kulturális és vallási terror jellemezte.
Az afgánoknak nevezett, különböző nemzetiségű (arab, kaukázusi stb.) mudzsahedinek szétszóródtak a világban, és a győzelemtől megittasulva az iszlám világrend megteremtéséért indultak harcba Csecsenföldön, Boszniában stb. és szinte a földgolyó minden táján. Afgán talajban gyökerezik az al-Kaida nevű szervezet is, amely a New York-i ikertorony lerombolását elkövette 2001 szeptemberében. Az Egyesült Államok ezt követően avatkozott be Afganisztánban a NATO-államok támogatásával, hogy felszámolja a tálibok uralmát. A háború azóta is tart. Afganisztán 1978 óta a kisebb-nagyobb intenzitással, de megszakítás nélkül folyó harcok következtében háborús hadszíntér.
A bipoláris világ összeomlása óta a Közel-Keleten folytatott – és még ma is zajló − háborúknak (Irak, Szíria, az ún. Iszlám Állam ellen) van egy nem eléggé hangsúlyozott súlyos következménye: alkalmasak arra, hogy gyűlöletet szítsanak az iszlámmal és megteremtőjükkel, az arabokkal szemben, és alkalmasak arra is, hogy sokan minden terrorista cselekmény kiváltó okát a muszlimokban vagy az arabokban lássák. (Ezt még csak fokozza a migrációs probléma.) Lassan az euroatlanti világ is „iszlamizálódik”, s a „másikkal” – jelen esetben az arab-iszlám világgal – szemben megnyilvánuló gyűlölet beépülni látszik a politikai kultúrába. Ez pedig idegen a felvilágosodásban gyökerező racionalitástól és a toleranciától éppúgy, mint a keresztény eszmeiségtől.
Míg Afganisztánban „vörös” modernizációt erőltettek, addig Iránban „fehéret”, amely egy nyugati (amerikai) típusú társadalom kialakítását célozta. A következmény mindkét országban ugyanaz lett: a rendszer összeomlása. Ez azonban Iránban nem fegyveres harc (polgárháború) eredménye volt, hanem népfelkelésé. Amikor az elégedetlen, lázadó tömegek mozgósításában kiemelkedő szerepet játszó vallási vezető, Khomeini ajatollah 1979. január 31-én franciaországi száműzetéséből megérkezett Teheránba, milliók fogadták a repülőtéren. (Az uralkodó, Reza Pahlavi sah már korábban elhagyta az országot.) A rendszer korszerűen felszerelt hadserege kegyetlen, mindenütt jelen lévő titkosrendőrségével együtt napok alatt összeomlott. Az Amerika-ellenesség, a gyarmatosítás és minden idegen befolyás elutasítása az 1960-as évek harmadik világának forradalmi, antiimperialista légkörét idézte fel. Ez a tényező volt az, amely először jelenítette meg az amerikai és a nyugati propagandában az „iszlám veszélyt”. Amikor az amerikai elnök elítélte a szovjetek afganisztáni intervencióját, azért volt a legvégsőkig kategorikus és harcias, mert az iráni forradalom alaposan megrendítette a vietnami vereséget még szinte ki sem heverő Egyesült Államok pozícióját a Közel-Keleten. Akkor még nem, de ma már mondhatjuk, hogy az iráni volt a 20. század utolsó nagy tömegforradalma.
Iránban az iszlám vallás kisebbségét alkotó síita irányzat az államvallás, a lakosság 90٪-a ennek a követője. Viszont a világ muszlimjainak mintegy 90-95%-át a szunniták alkotják. A kisebbségi helyzet és az üldözöttség következtében kialakultak bizonyos sajátosságok (pl. a mahdi, a megváltó szerepe), de az alapelvekben nincs különbség a síiták és a szunniták között. Mindkét irányzatnál a Korán az elvek forrása.
Iránban a forradalom győzelme után a társadalom, a politikai élet megszervezése az iszlám elvek szerint történt, de merőben másként, mint Afganisztánban. Ezek az elvek nem azonosak a saríával, amelynek helyét a népszavazással elfogadott, s így a népakarat által legitimált alkotmány határozza meg. Ilyenféle legitimációról a táliboknál vagy a szunnita iszlamista teoretikusoknál szó sincs. A forradalmi síizmus a pániszlám frazeológia ellenére sohasem kérdőjelezte meg az iráni nemzetállamot. A társadalmi igazságosság megnyilvánulása a törvényekben szintén a síizmusból eredeztethető: a forradalom tette lehetővé, hogy a rejtőzködő imám Khomeini személyében megérkezzen, és elhozza a szociális igazságot. Ugyanakkor a forradalmi síizmus a szunniták számára is példát mutatott, ami nemcsak a Nyugat számára volt veszélyes, de legalább ennyire a Nyugat-barát iszlám államok, elsősorban Szaúd-Arábia számára is. Az iráni forradalom bebizonyította, hogy meg lehet ragadni a politikai hatalmat. Épp ezért ennyire intranzigens, a kompromisszumot többnyire elutasító az Egyesült Államok Iránnal szemben, amely Khomeini idejében, de ma is integrálódni szeretne a nemzetközi életbe, de autonóm módon, nem szervilisen, nem alárendelve magát az Egyesült Államoknak és általában az euroatlanti világnak.
Az Egyesült Államok érdekeit a terrorizmus elleni harc jelszavával, valamint a demokrácia exportja révén próbálta érvényesíteni a térségben a Szovjetunió összeomlása után. Ez véget nem érő háborúk sorozatát indította el: Afganisztánban a tálibok ellen, míg Irakban Szaddam Husszein volt a célpont; 2011-ben elkezdődött, és még azóta is tart Szíria „demokratizálása” az ellenzék fegyveres támogatása révén. Az eredmény szemünk előtt született meg: rommá „demokratizált” országok. Ezeken a romokon alakult meg az al-Kaida, majd az Iszlám Állam nevű terrorista szervezet. Líbiában ugyanezt eredményezte a brit–francia „humanitárius” beavatkozás 2011-ben. Az országban kialakult anarchikus állapot tette lehetővé, hogy a Száhel-övezet terrorista szervezetei (pl. a Boko Haram) nagy mennyiségű fegyverhez jussanak. Az euroatlanti „civilizált” világ beavatkozásai a térség népeinek helyzetét nem javították, ellenkezőleg, növelték a szenvedését. Ezt az utóbbi évtizedekre oly jellemző „nemes” cselekedetnek beállított beavatkozási politikát nevezi – teljes joggal − Georges Corm libanoni történész-politológus és politikus (többször miniszter) „humanitárius imperializmusnak”.
A külső beavatkozás szüntelenül az identitásuk védelmére kényszerítette a Közel-Kelet népeit. Ez a szorult helyzet megerősítette a szélsőséges iszlamizmust, a kizárólag a saríára épülő társadalom megteremtésének az eszméjét. Ez az iszlamizmus önálló politikai erőként lépett fel, módszereiben nem válogatott, de nem utasította el a politikai harcot sem. Sőt az autoriter rendszerrel szemben a tömegek bevonását ígérte a döntésekbe, és valóságos problémákat vetett fel. Bírálta a diktatórikus vezetést, a bürokráciát, a nepotizmust, a korrupciót. Óriási tömegeket aktivizált és vont be a politikába. Ez a tömeg már nem csak hallgatta a mecsetekben az imámot, hanem a korábbi, elítélt nacionalista rendszer oktatási reformjának köszönhetően már olvasni is képes volt a politikai iszlamisták írásait. Ezek a munkák nem a klasszikus és alapos műveltséggel rendelkező ulema (vallási jogtudós) nyelvén íródtak, hiszen szerzőik sem rendelkeztek ezzel, hanem populáris, könnyen érthető, leegyszerűsítő nyelven és stílusban. Nem kibontották a problémát, hanem csak számtalanszor elismételték. Gondolataiknak az autentikus iszlámon (Korán, Hadísz) kívül semmi sem része, a hellenisztikus örökség sem. A két legismertebb, legnépszerűbb és legnagyobb befolyású szerzőről, az egyiptomi Szajjíd Kutb-ról (1906–1966) és az indiai-pakisztáni Maududi-ról (1903–1979) is ugyanezt lehet elmondani: írásaik nyelvezete kifejezi gondolataik primitívségét. Munkásságuk elmélyült ismerői vélekednek úgy az írásaikról, hogy azok stílusa a klasszikus arab nyelvezethez és gondolkodáshoz viszonyítva ugyancsak hagynak kívánnivalót maguk után. Maududinál hiányolják a választékos, csiszolt stílust és azt is a szemére vetik, hogy jobban ismeri a brit politikai rendszert (Londonban tanult), mint a muszlim India ulemáinak a kultúráját.
Ezek a rendkívül népszerű és nagy hatású szerzők nem vitatkoztak, hanem kinyilatkoztattak. Politikai stílusukat a verbális agresszivitás jellemezte, amely viszont sokakat fizikai agresszivitásra ösztönzött. A nagyrészt általuk teremtett légkör, Jaszin al-Hafez (1930–1978) szíriai politológus szavaival élve, felért egy valóságos „iszlám vallási maccarthyzmussal”. A nyomasztó, intolerancia jellemezte légkörnek több bátor, modern szellemű gondolkodó esett áldozatul.
Mohamed Taha (1909–1985), a szudáni nemzeti függetlenségi mozgalom kiemelkedő harcosa képzettségét tekintve mérnök volt. 1946-ban az angol gyarmati hatóságok két év börtönbüntetésre ítélték. Fogsága idején kezdte tanulmányozni a Koránt, s ezt évekig tartó, tudatosan vállalt visszavonultságában is folytatta. Arra a következtetésre jutott, hogy a Koránnak két üzenete van: a mekkai és a medinai. Taha az elsőt tartotta autentikusnak, amely a vallásszabadságot, a muszlimok és nem muszlimok közötti, valamint a férfi és a nő közötti egyenlőséget hirdeti. A második, a medinai üzenet különleges körülmények között született (menekülés az ellenséges környezetből, üldözött helyzetbe kerülés), s így csak arra az időszakra, a 7. századra érvényes, ezért nem is adaptálható a modern korhoz. Erre a mekkai üzenet alkalmas, ez a törvényhozás, a saría alapja is. A két üzenet nyilvánvaló ellentmondásban van egymással. Az első törvényhozók azonban a másodikat fogadták el hitelesnek. Nimeri elnök is ezt követte, amikor 1983-ban bevezette az iszlám törvénykezést, amit Taha elítélt. Röplapokat terjesztett, politikai gyűléseket tartott, követelte az alkotmány mekkai szellemben történő átalakítását. 1983-ban letartóztatták és bíróság elé állították, ahol kijelentette: „Az 1983 szeptemberi törvények gúnyt űznek az iszlám saríából és magából az iszlámból is. Arra használják őket, hogy terrorizálják és megalázzák a népet. És veszélyt jelentenek a nemzeti egységre is. Éppen ezért nem vagyok hajlandó együttműködni egy olyan bírósággal, amely elárulta az igazságszolgáltatás függetlenségét, s nem állt ellen annak, hogy felhasználják a nép megalázására, a szabad gondolkodás korlátozására és a politikai ellenzék üldözésére.” Eretnekséggel és kormányellenes tevékenységgel vádolták, halálra ítélték, és Kartúm főterén 1985. január 18-án nyilvánosan kivégezték.
Hasonló sorsra jutott az ugyancsak mérnök képzettségű egyiptomi Farag Foda (1948–1992) is, aki bátran hirdette nézeteit a nyilvános vitákban. Ostorozta a szélsőségeseket, keményen bírálta az „új prédikátorok” tudatlanságát, leleplezte az „iszlám bankok” visszaéléseit a naiv hívőkkel szemben. Szenvedélyesen érvelt a racionalitás mellett, rámutatott az iszlám gondolkodás sokszínűségére. Szembeszállt a radikális fundamentalistákkal, akik olyan „tényekre és mondásokra” (hadísz) hivatkoznak, amelyeknek a hitelességét nem tudják bizonyítani. Kíméletlennek mutatkozott az iráni iszlám forradalommal szemben is. Nézeteit közérthető stílusban megírt munkáiban terjesztette. Párbeszéd a laicitásról című írásában arról értekezett, hogy az iszlám vallás tartalmával nem ellentétes a laicitás. Az írott és audiovizuális sajtóban is szenvedélyesen vitázott a megmerevedett archaikus nézetekkel. 1992 márciusában egy televíziós vitában rámutatva az iszlám állam eszméjének abszurditására, bizonyítva az iszlám vallás nyitottságát, a laikus állam mellett érvelt. Május végén az al-Azhar ulemájának fetvája (vallásjogi döntése) hitehagyottnak bélyegezte. Minden bizonnyal ez ösztönözte az ismeretlen fegyvereseket, akik néhány nappal később, gyermeke szeme láttára meggyilkolták, amint kilépett az általa alapított Felvilágosodás Társasága székházából.
Abu Zeid (1943–2010), a kairói Ain Samsz Egyetem oktatója szerencsésnek mondhatja magát. Ő „csak” az állását és a feleségét vesztette el. Késhegyig menő vitát folytatott kollégáival a Korán szövegének értelmezéséről. Abu Zeid szerint a szöveget nem szabad kiragadni a történelmi környezetből és kezdettől fogva létezett, merev dogmaként kezelni. Szerinte a merev megközelítés az oka annak, hogy a muszlim népek minden területen lemaradtak a fejlődésben. Kollégái képtelenek voltak elviselni racionális gondolkodását, és panasszal éltek ellene. A bíróság 1994-ben elítélte: egyetemi állásától megfosztották, feleségét arra kényszerítették, hogy váljon el tőle, mivel hitehagyottnak muszlim nő nem lehet a házastársa. Ezután Abu Zeid kénytelen volt Európába emigrálni. Később visszatérhetett a hazájába. Kairóban hunyt el.
Megemlíthetjük még Gamál al-Banná-t (1920–2013), az 1928-ban alapított első iszlamista szervezet, a Muszlim Testvérek alapítójának, Hasszan al-Banna-nak az öccsét, aki kezdetben bátyja nézeteit osztotta, majd eltávolodott tőle, és a Korán modern interpretációjának a híve és terjesztője lett. Kijelentette: „A Korán iránymutató” s nem betű szerint alkalmazandó dogma. Mindig a változó, fejlődő kornak megfelelően kell értelmezni.
Ezekről a gondolkodókról és társaikról, akik nem kevesen vannak az arab-iszlám világban, az euroatlanti térségben alig, vagy egyáltalán nem vesznek tudomást. Az elítélt szélsőséges iszlamisták viszont nagy publicitást kapnak. Ezek a kritikusan gondolkodók hazájukban az állam részéről sem kapnak kellő védelmet, hiszen az autoriter hatalmat igazából nem ők legitimálják, hanem a szélsőségesek, akik az amúgy is gyenge demokrácia még további korlátozásához vagy egyszerűen az elfojtásához (pl. szükségállapot bevezetésével) szolgáltatnak érveket. Mindez viszont könnyen elvezethet az emberi jogok nevében végrehajtott külföldi beavatkozáshoz. A tömeg, az „utca embere”, így csak a valláson keresztül lát lehetőséget érdekei, vágyai kifejezésére. A harmadik világ forradalmi korszakában, az 1960–1970-es évtizedben elért kulturális fejlődés vitathatatlan, ám a politikai véleménynyilvánítás az alattvalói szinten alig vagy egyáltalán nem terjedt túl akkor sem. Ezt a hatalmas amorf tömeget emelte be a radikális iszlamizmus autonóm aktorként a politikai térbe. De ez már nem az 1960–1970-es évek nacionalista populizmusa, hanem iszlamista populizmus. A mobilizált tömegek frusztráltak, úgy érzik, s nem alaptalanul, hogy az állam magára hagyta őket, nem gondoskodik róluk. A nemzetközi intézmények nyomására kibontakozó liberális gazdaságpolitika eltüntette fölülük a szociális biztonságot nyújtó állami védőernyőt. A félelem is magával ragadta őket. Attól tartottak, s nem alaptalanul, hogy – amint az a 19–20. században számos arab-iszlám országban megtörtént – a pénzügyi függés az ország szuverenitásának elvesztésével politikai függéssé válik. Ez már nemcsak a szociális igazságérzetüket sértette, hanem az arab-iszlám civilizációban gyökerező identitásukat is.
Az iszlamista populisták nem utasítják el a modernizációt, pontosabban annak technikai manifesztációját, s élnek is a produktumaival. Ugyanakkor félnek, szoronganak is, a folyamat ellentmondásos hatása, következményei miatt, az iszlám értékeket látják veszélyeztetve. Ezért ragaszkodnak az életüket közvetlenül szabályozó, a családot érintő normákhoz (házasság, örökség stb.). Ugyanakkor itt is engedményekre kényszerülnek: a nőket rendszerint kiskorúként kezelik, ám mégis részt vehetnek a politikai döntéseket, törvényeket hozó szavazásokon, választásokon. Sőt magas állami tisztségeket (miniszterek, bírók, katonatisztek stb.) tölthetnek be. Az iszlamista populisták nem utasítják el a politikai rendszer nyújtotta játékszabályokat, a választásokon való részvételt. Demokratikusnak mondható választásokon három esetben jutottak hatalomra: Algériában, Tunéziában és Egyiptomban. Viszont a politikai hatalom ellen kirobbant demokratikus tömegmozgalomnak egyik esetben sem ők voltak a kezdeményezői, de nagyon gyorsan sikerült kisajátítaniuk azokat. Iszlamista társadalomépítési programjukat azonban egyik esetben sem tudták megvalósítani. Egyiptomban és Algériában a hadsereg akadályozta meg őket ebben, Tunéziában pedig az ellenzék politikai harcban kényszerítette őket a hatalommegosztásra.
Egyiptomban és Tunéziában a 2011. január-februárban az egész arab világon végigsöprő, „arab tavasznak” elnevezett demokratikus tömegmozgalom juttatta őket hatalomra. Egyiptomban néhány héttel a tüntetések kezdete után, 2011. február 5-én nyilatkozott először a nagy múltra visszatekintő Muzulmán Testvérek nevű szervezet. Kijelentette, hogy „a hatalom forrása a nép”, s hogy nem akarnak iszlám államot, hanem „iszlámra hivatkozó demokratikus polgári államot”. Májusban azonban, amikor már kellő befolyásra tett szert, úgy vélekedett, hogy „a január 25-i forradalom (Mubarak elnök lemondása – JNL) isten műve s nem az embereké”. Ezután már ellenálhatatlanul törtek előre, megnyerték a parlamenti és az elnökválasztást, köszönhetően a velük szembenálló nagyon heterogén, laikusnak mondható erők szétforgácsoltságának. A 2012-ben mindössze 51.7%–kal megválasztott Murszi elnök a liberális gazdaságpolitika folytatását ígérte és azt, hogy a külpolitikában nem hajtanak végre radikális fordulatot. Ez a tőkés világot megnyugtatta, az egyiptomiaknak legalább a felét képviselő ellenzéket azonban nem. Egymást követték a milliós tömegeket mozgató antiiszlamista tüntetések. A hadsereg ezekre hivatkozva – továbbá mert az elnök a hadsereg igen jelentős gazdasági érdekeltségeit is fel akarta számolni –, 2013-ban eltávolította Murszit a hatalomból. Az ország nem lett demokratikusabb, de a totális iszlamizálás veszélye elhárult. Az Egyesült Államok és az euroatlanti világ egy ideig hangosan tiltakozott, diktatórikus módszerekkel vádolta a Sziszi tábornok vezette új hatalmi tömböt. De vajon melyik közel-keleti állam nem diktatórikus?
Algériában 1988 októberében a szociális helyzet drasztikus romlása és az uralkodó állampárt, az FLN (Nemzeti Felszabadítási Front) diktatúrája ellen robbantak ki már-már a népfelkelésre emlékeztető spontán tömegtüntetések. Néhány nap után a mecseteken keresztül már nagy befolyásra szert tett iszlamisták vették át a mozgalom irányítását. A többpártrendszer bevezetése után megtartott helyhatósági és parlamenti választásokon (1991–92-ben ) az Iszlám Üdvpártba szerveződve győzelmet arattak. Intézkedéseik (pl. a koedukáció megszüntetése a tömegközlekedésben és az oktatási intézményekben), az újságírók, az értelmiségiek, különösen a nők tudatos fizikai likvidálása egyre fokozódó ellenérzést váltott ki a társadalomban. A helyzetet az tette különösen veszélyessé, hogy Sadli köztársasági elnök hajlott a megegyezésre, a hatalom megosztására az Iszlám Üdvpárttal. A republikánus szellemiségű hadsereg 1992 januárjában véget vetett az ország és az egész régió biztonságára is rendkivül veszélyes iszlám őrületnek. A betiltást követően az Iszlám Üdvfront fegyveres szárnya gerillaháborút indított a mindenkori kormány ellen. Az egy évtizedig tartó konfliktusnak több mint százezer áldozata lett. Az iszlamizmus mint autonóm politikai tényező azonban súlyos vereséget szenvedett. A 2019 februárjában, a politikai rendszer radikális demokratizálásáért kirobbant, s azóta is tartó tömegmozgalomban minden kétségbeesett próbálkozásuk ellenére már nem játszanak szerepet.
Tunéziában a Ben Ali diktátort elsöprő „arab tavaszt” követő szabad választásokat az iszlamisták nyerték meg, de nem szereztek abszolút többséget, s az igen erős civil mozgalmaknak és a szakszervezeteknek köszönhetően osztozni kényszerültek a hatalomban. Az új alkotmány preambulumát készítő bizottság hosszú viták után 2013-ban olyan cikkelyt fogadott el, amely szövegszerűen is rögzíti az állam civil (laikus) jellegét: „Tunézia civil állam, amely a független állampolgárság elvén nyugszik”. A preambulumnak részét képezi az emberi jogok egyetemes chartája, „azzal a feltétellel, hogy összhangban kell lennie a tunéziai nép kulturális sajátosságaival”. A küzdelem azóta is ezeknek az elveknek a társadalmasításáért, a gyakorlatba történő átültetéséért folyik.
A modernizáció ellentmondásaira az iszlamisták kis csoportja, az extremisták vagy integristák – akiket szoktak a szent háborút hirdető dzsihadistáknak is nevezni –, erőszakkal reagálnak, fizikailag akarják megszüntetni a folyamat – úgymond – identitást romboló hatásait. És már nemcsak az iszlám vallású országokat, hanem az egész világot iszlamizálni akarják. Annak ellenére, hogy az ő terrorista akcióik kapnak nagy publicitást, nem az általuk elképzelt rigorózus iszlám állam gondolata alkotja az iszlamista populizmus meghatározó komponensét. Ezek az extremista kis csoportok nem hosszú életűek, merényleteket követnek el, majd eltűnnek, rendszerint felszámolják őket, vagy tagjaik szétszélednek a világban.
Az arab-iszlám világot érő állandó külső erőszak („humanitárius beavatkozások”, a palesztin probléma stb.) részben erősíti a szembenállást a nyugati, individualizmusra épülő demokratikus értékekkel, továbbá hozzájárul az extremisták módszereinek a legitimálásához csak úgy, mint az euroatlanti világ iszlamofób extremizmusa. A két szélsőség egymást erősítve csak élezi a problémát, s egyáltalán nem szolgálja annak a megoldását.
Az euroatlanti világ – különösen Európa – szintén identitásválsággal küzd. A nagy globális problémák megoldásában kontinensünknek eddig sem volt komolyabb politikai súlya. Hozzájárulása a problémák megoldásához csak az Egyesült Államok vezette euroatlanti világ részeként, inkább szervilisen, mint autonóm módon, az amerikai külpolitikát követve érzékelhető. Ám az Egyesült Államok is jelentősen vesztett planetáris szerepének súlyából. Hogy mégis a világ vezető nagyhatalma, azt technikailag rendkívül magas szinten álló katonai erejének köszönheti, kevésbé a gazdasági teljesítményének. Ezért ragaszkodhat még – bár egyre erőtlenebbül – az unilaterális világrendhez.
Tanúi vagyunk annak, hogy a világot évszázadokon keresztül uraló és alakító Európát „meghódítja” és formálja a korábban függésben tartott Dél. (A migráció ennek csupán tünete, de nem oka.) Nem véletlen, hogy éppen e folyamat elmélyülésének köszönhetően került napirendre kontinensünk identitásának problémája, amely a keresztény alapok erőteljes hangsúlyozásában és védelmében nyilvánul meg. (Magát a problémát, a kereszténynek mondott értékrend megrendülését, előre jelezve válságát, már VI. Pál pápa jelezte >Humanae Vitae kezdetű enciklikájában 1968-ban.) Az „iszlám veszély” emlegetését sokan Európában alkalmasnak gondolják az utóbbi évtizedekben már inkább judeo-kereszténynek nevezett gyökerek megerősítésére. Ez a történelemben hosszú évszázadokra visszanyúló zsidó-keresztény, békésnek aligha mondható kapcsolatokat tekintve elég abszurdnak tűnik, ami nemcsak a görög-római örökség elhomályosítását jelenti, hanem az iszlám kultúra kizárását is az európai civilizáció kialakulási folyamatából. Sőt sokan odáig jutnak a következtésükben, hogy – a kialakított telekommunikációs kép következményeként – az iszlámot teljesen alkalmatlannak tartják a demokratikus értékek befogadására. Mindezt a „szakértők” – vagy inkább jól honorált celebek – hada bizonygatja, akik rendkívül leegyszerűsítő magyarázattal szolgálnak. Teljesen mellőzik a materiális okokat, és kizárólag a konfliktusok kulturalista magyarázatát (vallási, etnikai) nyújtják. Az olyan kifejezések, mint „imperializmus”, „kolonializmus” eltűntek a szótárukból. Újak jelentek meg, amelyek még csak tovább növelik a zavart, akadályozzák a tisztánlátást: „bűnöző állam”, a „gonosz tengelye”, „humanitárius beavatkozás” stb. Komplex elemzés helyett egyetlen személyben jelölik meg a konfliktus okát, a bűnöst: Szaddám Huszein, Bassár el-Aszad stb.
A politikusokban, a közbeszédben – beleértve az értelmiségi mainstreamet is – fel sem merül az a kérdés, hogy esetleg más úton is el lehet jutni a demokratikus társadalomhoz. Az arab-iszlám világban például úgy, hogy nem tagadják meg az iszlám értékeket. Európában ugyanakkor az a közvélekedés, hogy a demokratikus társadalom csak az iszlámmal való teljes szakítás révén valósulhat meg. Ennek az eurocentrikus fundamentalista álláspontnak az a furcsasága, hogy éppen az emberi jogok egyetemességének mond ellent. Az ugyanis azt fogalmazza meg, hogy az emberi jogokon alapuló demokrácia többféle formát is ölthet. Annak deklarálása, hogy az arab-iszlám világ alkalmatlan a demokráciára, kirekesztő jellegű, minthogy az Európában létrejött demokrácia kizárólagosságát hangsúlyozza.Ebben az álláspontban a gyarmati múlt sejlik fel. Annak idején is azt mondták a gyarmatosítók, hogy egy muszlim csak akkor lehet citoyen, ha megtagadja az iszlám értékeket.
A muszlimok demokráciaképtelenségének érveként szokták emlegetni, s a rettenetes terrorcselekmények után fennhangon hirdetni, hogy nem képesek integrálódni az európai társadalmakba. Egy minoritásról ez valóban elmondható, de az Európában élő, dolgozó 25-30 millió muszlim óriási többsége hitét megőrizve integrálódott. Ha lázadnak, annak szociális helyzetük az oka csakúgy, mint az európai fiatalok esetében.
A francia hadsereg lelkészhivatala szerint a katonáknak mintegy 10%-a (8-10 ezer ember) mondja magát hívőnek. Ez a szám sokszorosa a dzsihádistákat választó francia fiataloknak.
Az elképzelt keresztény európai világ és a valóság között a szakadék egyre nő. A kereszténynek mondott értékek – ugyancsak a modernizáció következményeként − erodálódnak, nemcsak a gyakorló hívők száma csökken, de egyre több keresztény országban törvény biztosítja az egyneműek házasságát és az abortuszt is. Különösen ezeket a lépéseket támadják a keresztény fundamentalisták (és az amerikai evangélisták), de már nem tudják feltartóztatni a folyamatot, a klasszikus keresztény családmodell eltűnőben van.
Mondhatjuk, hogy nem csupán az arab-iszlám világ szenved a modernizációs válságtól, hanem az euroatlanti is. A válság globális. Ezért csak a multilaterális együttműködés biztosít teret a konfliktusok békés rendezéséhez, a nemzetközi folyamatok jobb kezeléséhez s nem az erőre épülő unilateralizmus.
A folyamat sűrűjében vagyunk. Az eltűnő régi világot talán ismerjük, a születő újról csak sejtéseink vannak. Ez a kalandoroknak kedvező helyzet roppant veszélyeket rejt magában, s Antonio Gramsci szavait juttatja eszükbe: „A régi világ már kimúlt. Az új eljövetele még várat magára. És a félhomályban szörnyek kelnek életre.”
A probléma
A kérdésre a jelenlegi közgondolkodási és elméleti sémákkal opportunista viszonyban levők kapásból rávágnák a nemleges feleletet, nekik is meglepetést okozhat azonban a kijelentő mód. Pedig magva a hű alattvalók és famulusok számára kedves fejben már megfordult, és hallgatólagos gyakorlása a megvalósulás felé tart. Orbán Viktor az egypártrendszerekre hasonlító szisztémát követ: a köztársasági alkotmányt szája ízére íratta át, a választási rendszert eltorzította, az intézményi kulcspozíciókat megszállta. Egypártrendszerű igényeihez igazodik a jogállamiságban előírt ellensúlyok és fékek mellőzése, a kulturális élet, az iskolai oktatás, a tudományos kutatás, a sajtószabadság pluralizmusának, kiegyensúlyozottságának nagyarányú megbontása, az „illiberalizmus” – Angela Merkel szerint – „értelmezhetetlen” felfogása, az 1945 előtti állapotok restaurációja, a történelmi hamisítások, a pénzforrások korrupt oligarchikus elosztása. A felsorolt problémák egyenként is oly súlyosak, hogy mint uniós tagállamot, a jogállamból jogi dzsungelbe vesző Magyarországot az EU irányító szervei monitorozzák, eljárásokat indítanak, minek következtében már hallható volt: „van élet az EU-n kívül is.” Még nem mondták ki ezt a többpártrendszerre – durva lenne előállni vele az illúziókból kivetkőző többpártrendszer évtizedei után.
A probléma történelmi és politikai tanulságairól
Megpróbáljuk elemezni a nem várt helyzet kialakulását. Abból indulunk ki, hogy a szovjet modell szétesésével az úgynevezett proletárdiktatúrák (a proletariátustól elvonatkoztatható pártdiktatúrás) egypártrendszereit váltó többpártrendszer, majd annak elfajzása csak Európa közép-keleti és keleti országaiban figyelhető meg, előzőleg az egypártrendszerek is ezekben a régiókban jöttek létre. Nyugat-Európában, az Egyesült Államokban – eltekintve a német és az olasz fasiszta rezsimektől – többpártrendszer volt/van érvényben. Más kérdés, hogy ezek a rendszerek sem képviselik a tökély fokát, ám nem ez izgat bennünket. Az már jobban, hogyan nőttek ki a fasizmusok a liberális demokratikus rendszerekből, minthogy mostanság megtapasztalható, hogy demokratikus körülmények mellett zavartalanul fölvirágozhatnak anakronisztikus ordas mozgalmak, aszfaltcsattogtatón masíroznak a köztereken.
Az amerikai kétpártrendszer – a nagy befolyású politikai berendezkedés – valódi társadalmi alternatívát nélkülözve a republikánus és demokrata párt „váltógazdaságán” nyugszik. Bevált változata ennek a brit. A két angolszász „modell-értékű” entitás fejlődését különleges adottságok és előnyök tették lehetővé, mint a gyarmatosítás vagy a gazdasági erőfölény. A fejlett európai kapitalista államok – miután anyagi biztonságukat különböző eszközökkel megteremtették –, bevezethették a plurális, a tömegek anyagi szükségleteit kielégítő, életszínvonalukat emelő, ily módon szavazatokat könnyűszerrel elnyerő vagy megvásárló politikai megoldásokat. Gazdaságilag és társadalmilag elmaradott országokban a politikai rendszerekben demokratikus opciók kevésbé jöttek szóba, a politikai rendszerek kizárólag tekintélyuralomra és a néptömeg elnyomására épültek. A kapitalista gazdasági rendszerek alapjain létrejött politikai berendezkedések – tekintettel a gyarmatok kifosztására, más népek elnyomására – nem demokratikusak. A politikai pluralizmus fellelhetősége nem jelenti a demokrácia, azaz a nép uralmának érvényesülését. Különben is nem szabad az a nép, amely más népeket elnyom vagy elnyomott korábban (Marx).
A politikai pluralizmus a kapitalista gazdasági–társadalmi alakulatot oltalmazó fasizmusban ugyan nem virul, de észlelhető, a kommunizmusra hivatkozó rendszerekben az egyetlen párton belül szintén életjeleket ad. A fasiszta pártokban a vetélkedő áramlatok, a személyi harcok a politikai tagoltság maradványát demonstrálták. A kommunista pártokban is tudunk különböző időszakokban egymással vitában álló frakciókról, ezek eltüntetése után újító szellemű reformerek és ellenfeleik, a „galambok” és „héják” csaptak össze. A hatalomért folytatott küzdelmek nem kis részben a nyilvánosság kizárásával folytak, elrejtve a politika csúcsának, az államnak a nyilvánosságtól elzárt titkos és láthatatlan szféráját, a nyilvános és láthatatlan állami, a „kettős állami” funkciókat. Egy német társadalomtudós, Emil Lederer az első világháború idején bevezetett intézményi változásokat, a jogi normáktól való eltéréseket, az egyre nagyobb jelentőségűvé váló hírszerzési, kém- és belső elhárítási tevékenységeket megfigyelve 1915-ben kiadott értekezésében megkülönböztette a Rechtsstaat és Machtsstaat fogalmát, vagyis a jogállamot és a vele párhuzamos, a háború miatt rendkívüli jogkörrel cselekvő államhatalmat, amit a kettősség terminusaiban írt le. 1 Később Ernst Fraenkel ezen a nyomvonalon haladva művének címében (Doppelstaat) közvetlenül a „kettős állam”, „dupla állam” kifejezéssel élt a hitleri diktatúrát interpretálva. 2 A láthatatlan vagy rejtett állam államrendszerektől függetlenül beavatkozhat az állam, a politika ügyeibe, noha a demokráciákban érintetlenül hagyja a pluralitásokat, leplezve a törvényességen túlmenő felhatalmazottságát.
A munkásmozgalomban tevékeny teoretikusok úgyszintén tanulmányozták ezeket a problémákat. Antonio Gramsci intenzíven foglalkozott a politikai hatalom kérdéseivel, nem tartotta ideálisnak az egypártrendszert. A szovjet egypártrendszert mégis elfogadta, mert a csont-bőrig lesoványított és kizsákmányolt, jogfosztott munkásosztály tömegének a hatalmát képviselte (képviselte volna eredetileg) az önzőn és felelőtlenül világháborút kirobbantó, emberek millióit vágóhídra vivő félfeudális monarchista rendszerekkel, a kapitalista vagyonos osztályok érdekeit kiszolgáló – ha kell „kettős állami” – hatalmi konstrukciókkal szemben. Az első világháborús válság idején írta: „Az olasz uralkodó osztály képmutató álcázás és teketóriázás nélkül leplezetlenül gyakorolja diktatúráját.” 3 Gramsci ehelyett jogosnak tartotta az egypárti proletárállamot. Nem rajta múlt, hogy Itáliában viszont a fasizmus egypártrendszere köszöntött be, amely brutálisan eltörölte a politikai szabadságjogokat, mintegy igazolva Kant 18. század végi kőbe véshető tézisét: a demokrácia despotizmushoz vezet. 4 Kant előtt is felvetődtek a demokráciával kapcsolatos kétkedések, Kant után pedig különösképpen. Történelmi bizonyítékok állnak rendelkezésre abban a tekintetben, hogy Mussolini és Hitler mozgalmai a liberális demokrácia melegágyában keltek ki. A liberalizmus ideológiája és gyakorlata – értékei és garanciái ellenére – nem gátolta meg a demokratikus elvek megsértését – történelmileg egyáltalán nem, és úgy tűnik, a jelenlegi változataiban sem tesz eleget ennek a feladatának, miként az „illiberalizmusba” történt átmenet ezt baljósan illusztrálja.
A fasizmus világháborús veresége után – tanulva a népek szenvedéséből, a mérhetetlen áldozatokból, s nemkülönben az 1917 utáni, majd 1945-től a Szovjetunió határain kívül további országokban bevezetett szocialista típusú tervezetek és intézkedések hatására –, a tőkés uralkodó osztályok strukturális módosításokat hajtottak végre a dolgozó osztályok anyagi létfeltételeiben és munkaviszonyaiban. Fejlődött a gazdasági élet, előnyükre változtak a szociális szolgáltatások. Azonban a 20. század első felének osztályviszonyai jelenleg már a történelem múzeumában pihennek: megszűnt a proletár színvonalú ipari munkásosztály számbeli fölénye, a középosztályok létszáma a szolgáltató ágazatok (tercier szektor) bővülésével felduzzadt, egyúttal felaprózódott, bonyolult érdekek mentén megosztódott, ugyanakkor a politikai hatalom szervezése és szerkezete lényegében hasonlít a száz évvel ezelőttire. Joseph Schumpeter nem véletlenül éppen a második világháború végén – amikor a Vörös Hadsereg előrenyomulásával várható volt a szocializmus európai kiterjesztése – bírálta a liberális demokráciákat és azok korlátairól beszélt. Kifejtette, hogy a demokrácia nem a nép, és nem a közakarat uralma, a parlamenti demokrácia működését garantáló választásokon a szavazatok megszerzését a gazdasági életre jellemző piaci mechanizmusok befolyásolják; szavazatvásárlások, megvesztegetések, korrupció, érdektelenség, voksolási és más anomáliák miatt a népakarat nem érvényesül. 5 Figyelmeztetéseit a kapitalista államok helyenként szociálpolitikai változtatásokkal, juttatásokkal, az életszínvonal és az életminőség javításával szívlelték meg. Ezzel párhuzamosan a policy making is fejlődött, azonban anélkül, hogy a társadalmi berendezkedés alapja és jellege átalakult volna a társadalmat gazdaságilag fenntartó osztályok, a dolgozó osztályok javára, politikai előnyére. 1917 és 1945 jelentősége ebben a kontextusban válhat érthetővé. Az 1917-es és az 1945 utáni forradalmi átmenetek a világháborúk következményei. A kor tömör történelmi summáját Luciano Canfora úgy foglalja össze, hogy az első világháború anyaméhében hordozta a másodikon kívül mindazt, ami a században végbement „a demokrácia félre tételétől a genocídiumig.” 6 Hozzátehetjük, a háborúkért a vezető kapitalista osztályok hatalmi csoportjait terheli a felelősség, amit a forradalmakat megvívó dolgozó osztályok (közelebbről maroknyi élcsapataik) teljes joggal kértek számon rajtuk, és helyenként el is verték rajtuk a port. A világháborúkban, a háborúkat követő évtizedekben tombolt az erőszak. A „kommunizmus” periódusa sem kivétel. Nincs mentség a kommunista erőszakra és terrorra, de Marxra utalunk, aki szerint (és nyilvánvalóan nem csak szerinte) a „történelem a legkegyetlenebb az összes istennők közül, holttestek tömegein keresztül hajtja a diadalkocsiját” 7 – megállapítása nem csak a proletárdiktatúra történelmére vonatkoztatható. A munkásság forradalmi pártja és politikai rendszere nem maradt mentes az erőszak eszkalálódásától, mert a munkásosztály maga is politikai ellenfele erőszakának szenvedő alanya volt, és elégtételt akart venni. Ugyanakkor bebizonyosodott, leegyszerűsítő és hosszabb távon ártalmas Lenin tétele: „a proletárdiktatúra demokrácia a többségnek, diktatúra a kisebbségnek”. A tézis megfelelt a kornak, a forradalmakban (minden forradalomban) megvalósuló hatalmi váltások logikájának és könyörtelen gyakorlatuknak. A többség-kisebbség viszonya lenini formájában a társadalmi-gazdasági változások után ma már nem helytálló. A mára kialakult osztály- és politikai feltételek között a többség-kisebbség viszonyának komplexitása valóban demokratikus, arányos értelmezéseket követel. A kisebbség jogai nem vonhatók el. A társadalom egészét átfogó demokratikus joggyakorlással kell biztosítani a kisebbség részvételét, önálló beleszólását, ha kell a beavatkozását a politikai döntési folyamatba, az alternatívák kidolgozásába, miként ezt kiforrta magából a nyugat-európai – az olasz, a spanyol és a francia – kommunista mozgalom demokratikus, a demokrácia elveit maradéktalanul, a többpártrendszert és az ellenzék jogait, általában az autonomitásokat elismerő irányvonala. Az eurokommunizmus eszmeisége – jelenségének efemer jellege ellenére – megőrzendő a modern baloldali politikai gondolkodásban.
A problematika aktualitásáról
Kifejtésünkben történeti-politikai keretben vizsgáltuk a liberális elméletek és politikai gyakorlatuk hiányosságait, amelyek hozzájárultak annak a lehetőségéhez (a fasizmust meghaladóan is), hogy ellentétébe csapjon át, visszájára forduljon a tartalma, és ne vegyen tudomást a baloldali politikai gondolat értékeiről. Az eurokommunizmus, valamint az 1989–90-ben több országban megvalósult vértelen átmenet az egypártrendszerekből a pluralizmusba egyaránt bizonyítja, a baloldal tanult a történelemből, szakított múltjának kompromittált fejezeteivel. A különböző pártrendszerek tanulságai ugyanakkor intenek, nem feledkezhetünk meg arról, hogy az ún. polgári demokráciákban a politikai hatalomból a dolgozók tömege, a „sokaság” ki van rekesztve. Már az ókori „politológusoknál” (Hérodotosz, Platón, Arisztotelész és mások) az úgynevezett demokratikus politikai rendszert leíró munkáikban a „nép” helyén gyakran szerepel a „sokaság” kifejezése. Az említett ókori, majd a modernebb politológus-filozófusokat érdekelték a demokrácia intézményi, közigazgatási működésének technikai kérdései. A demokratikus rendszerekről alkotott nézeteiket, elméleteiket azonban óhajokba csomagolva, olykor önmaguknak ellentmondva feltételes módban taglalták. Azt kérdezték, milyennek kellene lennie a demokráciának, és válaszaik nem látszanak kielégítőeknek. A 17. századi John Locke Értekezés a polgári kormányzatról című műve 22. pontjában tárgyalja ugyanezt a kérdést: „Az ember természetes szabadsága mentes kell, hogy legyen minden felsőbb földi hatalomtól, nem lehet alávetve emberi akaratnak vagy törvényhozói tekintélynek, hanem egyetlen szabálya a természeti törvény kell, hogy legyen. Az emberi szabadság a társadalomban nem lehet alávetve más törvényhozó hatalomnak, és nem lehet alávetve más akarat uralmának vagy más törvényi korlátozásnak…” A „kell, hogy legyen” a modern politikai elméletekben is ismétlődő megfogalmazásként nem az eszmények, az eszményi állapotok megvalósulásáról számol be.
Az uralkodóvá vált, gyakorlatilag fenyegető alternatívával nem szembesülő mai kapitalista rendszerekben a vagyonos csoportok (osztályok) magukhoz ragadták a hatalmi intézményeket, szofisztikált manipulatív megtévesztő módszerekkel, szükség esetén elnyomó apparátusukkal képesek megtartani a hatalmukat. Alternatívától sem kell félniük, mivel szétverték és szitokszavakkal degradálták a marxi-lenini elméletre hagyatkozó radikális politikai baloldalt, ennek romján irányvesztetten bolyongó ellenzékük bevállalta a „kapitalizmus építését”, vagyis levette a napirendről a valódi gazdasági-társadalmi alternatívát, mindössze kritikai tapogatózásokban vesztegel. Az új és legújabb politikai technikák az adott körülmények között tartósították a demokratikusnak nevezett rendszerek fennállását, miközben láthatjuk az egypárti módszerekhez történő visszakanyarodást. Az okokat vizsgálva újfent ajánlatos Gramscihoz folyamodni. Szerinte a kelet-európai társadalmak közélete laza állagú, „kocsonyás”, a politikai és civil szerveződések kezdetlegesek, konszenzusteremtő képességük gyengécske, a „nép” beéri a „jó vezetővel”, aki a biztonság érzetét adja, aki az előző viszonyokhoz képest javít a létfeltételein. Gramsci előtt a 20. század elején a társadalompszichológus Scipio Sighele írta: „A még sok szempontból barbár (politikailag civilizálatlan – PJ.) nép szükséglete, hogy valaki által parancsnokolt, irányított, vezetett legyen. Ezért amikor a parlamenti középszerűség mocsarából kiemelkedik egy individuum, aki hibái mellett rendelkezik a plebsznek legjobban tetsző képességekkel, mint az erő, a büszkeség, a bátorság, akkor az illető előbb vagy utóbb a kormány élén találja magát.” 8 Sighele látomásában Mussolini csillagzata bukkant fel, de szavai ma újra időszerűek. Új- és legújabb kori hazai történelmünk viszonyaira jellemző a kialakulatlan és „kocsonyás” társadalmi-politikai szerveződés. A 19. század derekától végig a 20. században a „kocsonyásság” fennmaradt, majd átcsúszott a 21. századba. Az általunk átélt politikai rendszerek egyike sem tudott lényegesen változtatni a társadalom nagy tömegeinek politikai közönyén, a társadalmi szerveződések híg kocsonyáján. Minden egyes fázisban nagy mértékű a tömegek politikai passzivitása, a közélettől való idegenkedésük, ez lemérhető a választásokon való alacsony részvételben – a nagy múltú nyugati demokráciákban szárnyalóbb a voksolási kedv. Ha a hazai viszonyokat illetően összevetjük közvetlen múltunk és a jelen rendszer jegyeit – a két világháború közti és a „kommunista” időszak rendszerét a jelennel – érvényesek a megállapításaink, noha nincs itt helyünk a különbségek számba vételére. A jelenlegi többpártrendszerben is ráismerhetünk a fontosabb kontinuus mozzanatok túlélésére: a depolitizáltságra, ami hamis, álságos, verbális „átpolitizáltságokban” jelentkezik, és mindezzel összefüggően az „erős” vezető iránti igényre, szükségszerű feltűnésére.
A különböző szakaszolású szocialista-kommunista kísérletek, ha tetszik utópiák, első nekifutásra zsákutcában végződtek. Újabb innovatív, a történelmi tanulságokkal számot vető kísérletben (a történelemben nincs végpont) miért ne sikerülhetne? A társadalomban munkálkodó, a társadalom létét fenntartó dolgozó tömegek érdekeit, szempontjait és a közjónak alárendelt prioritásait a szocialista hagyományt tovább vivő politikai baloldal egy arra alkalmas vezérkarral és politikai hadsereggel, a támogatók széles körének konszenzusával az önző, haszonelvű, profitérdekű vagyonos és vagyonát a többség vállára telepedve növelni kívánó ellenfeleinek kasztjával szemben sikerrel képviselheti, és megvalósíthat egy igazságos társadalmat.
A történelmi tapasztalatok elegendők a társadalmi és politikai igazságosság rendszere létrehozásához.
1 Emil Lederer: Zur Soziologie des Weltkrieges, Archiv für Sozialwissenschaft, XXXIX, 1915. [vissza]
2 Fraenkel németül írt könyve 1941-ben jelent meg angolul. A zsidó származású szerző az Egyesült Államokba menekült a fasizmus elől; hazájában a szociáldemokrata párt jogi tanácsadója, a fasizmus üldözötteinek ügyvédje volt. A nyugat-európai és az angolszász szakirodalomban munkája alapmű. [vissza]
3 Antonio Gramsci, L’Ordine Nuovo 1919–1920, Giulio Einaudi editore, Torino, 1972. 73–74.o. [vissza]
4 V.ö.: Immanuel Kant: Az örök béke, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1985. 22.o. [vissza]
5 V.ö.: Krokovay Zsolt: Klasszikusok és revizionisták – a demokrácia liberális elmélete, in Világosság 1981/8-9. sz. [vissza]
6 Luciano Canfora, La democrazia. Storia di un’ideologia, Editori Laterza, Roma-Bari, 2004. 223.o. [vissza]
7 Marx-Engels Művei, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1979. 39. kötet 38. o. [vissza]
7 Id. Christopher Duggan, Creare la nazione. Vita di Francesco Crispi, Editori Laterza, Roma–Bari, 2000. 816. (A fasizmust kutató angol történész Mussolini előfutáráról, Crispiről írt életrajzában hivatkozott a kevésbé ismert Sighelére.) [vissza]
Garányi József: Figurák
Életünket meghatározó események. Szépen csengő, magasztos szavak. Ám amikor kérlelhetetlenül szembe kerülsz velük, amikor cselekedned kell, erre nem gondolsz. Az élet felülír minden bölcselkedést. Később rádöbbensz, hogy néha emlékezni nehezebb rájuk, mint megélni őket. Még a mindent megszépítő emlékezet ellenére is. Hordozod magadban őket, mint életed hajójának kötelező ballasztját. Ám egyszer csak eljön az idő, hogy megszabadulj tőlük.
A könyvespolcot akartam feltenni. S majdnem hivatásom áldozata lettem. Fizikailag. Az erkölcsitől megóvott az apai örökség. Az utóbbiért már korábban megkaptam a jutalmat. Mint egy kommunista író fiát a rendszerváltás hevében kirúgattak az Írószövetségből, ahol 23 évig dolgoztam, és amelynek tagja voltam, a dolgozók közül egyedül. Életem első, de nem utolsó, szerencsésen túlélt hajtűkanyarja volt. Arany János mentett meg: „Ha egy úri lócsiszárral / találkoztam s bevert sárral: / Nem pöröltem, – / Félreálltam, letöröltem.”
Később rájöttem, én jártam jobban. Egy álomvilág omlott össze. Jött helyette a való világ. A maga önzéseivel és kegyetlenségeivel.
Akkor fájó jelen volt. Ma már a múlt. A közelmúlt. Amolyan személyes történelem. A nagy történelem része, amit viszont nem én írtam. Nélkülem, vagy inkább ellenemre írták – ezt döntse el a történelem – utánam.
Nagyot huppanva landoltam a padlón. A szőnyeg felfogta az ütés erejét. Kezemmel hátrakaptam. Bár ne tettem volna. A szobaajtóban a betört katedrál üveg egy másodperc alatt elvégezte a dolgát. Késnél élesebben. Singcsontom és orsócsontom halovány rózsaszínűen, kaján mosollyal vigyorgott rám lifegő bőröm mögül. Azóta sem láttam őket. És mint csapból a víz, fröcskölt a vér mindenütt és mindenre.
Egyedül voltam kertvárosi házunkban. Először a telefonkagyló után kaptam. Éreztem, ahogy az élet szép csöndben távozik belőlem. Kitántorogtam az udvarra. Elindultam a hátsó házrész felé, ahol hetvenéves apósom húzta meg magát. Az életösztönöm azonban azt parancsolta, ne ott keressek segítséget. Irányt váltottam az utcai bejárat felé. Novemberben, egy szál trikóban.
Remegő kézzel kinyitottam a kertkaput. Kutyám kikísért. Még annyi erőm volt, hogy elhaló hangon belesuttogjam a szombat délutáni kertvárosi csöndbe: „Segítség… Segítség…”
A szerencse ezúttal mellém állt. Szemben lakó szomszédunk, Klárika a nagytakarítást végezte. Szokásos szombati háziasszonyi program. Mázlimra a porszívója nem működött. A szovjet technika cserben hagyta, köszönet érte. A Rakéta porszívó rakétákkal vetélkedő, sivító hangja nem nyomta el halovány nyöszörgésem. Klárika éppen az ablakpárkányt törölgette.
– No nézd csak, az ott az Iván. Mi a csudáért hever a kapuban? – lepődött meg. – És csak egy trikó van rajta. Soha nem láttam berúgva…
A női kíváncsiság megóvta az életemet.
– Uramisten, egy tócsa vérben fekszik – csapta össze kezét és rohant a telefonhoz. A mentőket hívta, majd a család barátját, akit jól ismert.
Emlékezetem lassan kezdett elhagyni.
Befutott Jóska barátunk és az első mentő, ami nem vitt el. Jött a második, a reanimációs. Közben foszlányokban visszatért tudatom. A nagy vérveszteségtől fuldokoltam. Napokkal később tudtam csak meg, hogy tizenhárom zacskó vért pumpáltak vissza belém. Hogy kié volt, nem tudom. Utána évekig rendszeresen adtam vért. Többszörösen fizettem vissza. Erre akkor nem gondoltam. Sötét folyósón tolták kerekes hordágyamat, izgatott hangok, ajtók csapódása, azután teljes filmszakadás.
* * *
Kinyitottam a szememet. Reanimációs kórterem félhomálya. Ilyet addig csak filmekben láttam. Frankenstein odúja. Vagy inkább intenzív osztály, pont olyan, ahol az amerikai krimikben a szitává lőtt nyomozót visszahozzák az életbe. Egy szál lepedő alatt hevertem, bal karomat az ágy széléhez, a korláthoz rögzítették. És csövek mindenütt. Sejtelmesen villogó képernyőjű berendezések. Fertőtlenítő szer penetráns illata.
– Él… – a nővérke meglepetten csapta össze a kezét. Azután megjelent életem társa is. Kialvatlan, karikás szemmel, meggyötörten.
– Itt éjszakázom a lépcsőházban. Már harmadik napja…
– Miért, ma milyen nap van?
– Szerda…
Hová tűnt négy nap az életemből? Majd, ha fent leszek Szent Péternél, behajtom rajta.
– Már azt hittem, azt mondták… – nem fejezte be, szemében könnyek csillantak. Nem tudtam eldönteni, az öröm vagy a bánat könnyei-e.
– Átvisszük egy rendes kórterembe – közölte a behívott ügyeletes orvos. – Ott folytatjuk.
Zita némán ült az ágy mellett.
– Az ideggyógyász… – kezdte elfúló hangon, majd zokogásban tört ki…
– Mi baj? – kérdeztem, a belém pumpált nyugtatóktól még kábán.
– Azt mondta, ne lepődjek meg, ha… szóval, ha…
– Mi ha…
– Percekig nem kapott az agyad vért – nyögte ki könnyek között s megint elhallgatott.
Hallgattam én is.
– Tudod mit, holnap hozzál be egy-egy orosz, német és angol nyelvű könyvet.
Értetlenül pislogott rám.
– Tesztelni akarom magamat.
A remény halovány derűje futott végig arcán.
– Most hazamegyek. Élsz, kipihenem magam. De holnap itt leszek.
S elkezdődött kórházi Odüsszeiám.
* * *
Megszabadultam az intenzív osztály laboratóriumi polipjának sokszínű csápjaitól, a csövektől, vezetékektől, melyek jelezték életfunkcióimat és belém vezették az éltető oxigént, a táplálékot és az infúziós oldatot. Normál kórterembe gurítottak át. Bal karom bekötözve, tehetetlenül hevert mellettem, csak a másik kezemmel tudtam felemelni. Viszont éltem és tudtam, hol vagyok. Azonban fogalmam sem volt, mi a helyzet a karommal. Kissé megnyugtatott, hogy el tudtam olvasni a behozott könyveket. Vidáman falatoztam az asszony behozta vérképző resztelt májat. S lányom laptopján lelkesen javítgattam második diplomamunkáját – kommunikációs témából. Hogy miért kellett marketing szakhoz ez a téma, nem tudom. Mindenesetre simán vette az akadályt, de utána soha nem kommunikált, mint logisztikai ügyintéző. Sem a General Electricnél itthon, sem az Egyesült Királyságban, ahol letelepedett és most két pokoli eleven lurkó édesanyja. De ez még odébb van.
– Nem akarja megnézni? Még nyitva van a karja – bíztatott derűs mosollyal E. doktor a rendelőben. Az ambuláns műtőasztalon elnyúlva hevertem, s igyekeztem nem nézni kibontott bal kezemre. Nyilván a doktor úr meg volt győződve, hogy egy irodalmár sajtóst tényleg érdekli, hogyan is néz ki egy emberi kéz kipreparálva.
– Köszönöm, elvagyok nélküle – nyögtem vissza. – Ne kívánja, hogy…
– Akkor lefedjük. De gondolja meg, ilyet soha többet nem láthat.
Valahogy akkor és ott nem az foglalkoztatott, hogyan néz ki egy felboncolt emberi kar. Így élesben. Inkább maradok Leonardo rajzainál. Ám nem akartam az orvost megsérteni, hallgattam.
– Holnap lemetszünk egy darab bőrt a combjából és befedjük a sebét. Ha akarja, kiplasztikáztathatja, majd később…
– Úgy nézek ki, mint akit ez izgat? – nyöszörögtem, s próbáltam a fejem nem arra fordítani, nehogy mégis meglássam széttrancsírozott karom.
– Utána mehet haza… Rehabilitáció stb. Az izmokat, ereket, idegeket összevarrtam.
A doktor úr szerény volt és nagy tudású. Miként a kórház is mintaintézménynek számított. A vidéken elbaltázott műtéteket itt próbálták helyrehozni. Ágyszomszédom, huszonéves derék parasztgyerek banális bokasérülés utáni kezelés eredményeként vagy 10 centivel rövidebb lábbal került fel Pestre.
Mázlim volt – állapítottam meg, ismerkedve helyzetemmel. Mihez kezdene egy sajtótanácsos nyomorékon? Rövidebb és torz végtaggal vajon odaültetnének az elnök mellé, hogy még működő jobb kezemmel lejegyezzem örökérvényű szavait? Szobrozhatok ott egy a vállamból kiálló csonkkal? Na persze, a rehabilitáció még hátra volt. Mennyire tudom majd használni a kezemet? Egyelőre süket és néma volt. De bíztam a doktorban, nyugalmában és magabiztosságában. Soha nem láttam előtte, de utána sem hitében ilyen erős embert. De erről is majd később.
Életem mérlegének serpenyője vadul járt le s föl…
* * *
Saját bőrömmel lefedett és alaposan bepólyált karral, alig mozgó ujjakkal hazakocsiztam. Kételyek között lábadoztam. És ekkor – deus ex machina, amolyan parnasszusi – beállított hozzám kenyéradó barátom, az egyik első – és akkortájt, a multik betörése előtt még sikeres – magyar magánkönyvkiadó tulajdonosa. Humora, jó kedélye nem hagyta el. Most sem, amikor vállalkozása a legnagyobb magyar könyves tröszt összeomlása következtében milliókat veszített, és már csak romjain vegetál. Akkor optimista volt, mint a magyar társadalom nagy része. Tévedett.
Nála realistább emberrel azóta sem találkoztam. Ezért meglepett, amikor mellesleg megjegyezte, hogy tud kézrátevéssel gyógyítani. Lehet, hogy csak a kedvemért tette. De bebizonyosodott, hogy igaza van. Nyomban hozzáfogott a bűvészkedéshez. Kezét mozgatta a sebem felett és éreztem, ahogy a karom melegedik. Az irodalmári zsiványbecsület nem engedett kételkedni. Ráhagytam.
Másnap valami furcsa dolgot éreztem. Az eladdig száraz kötés lucskos lett és bűzlött. Asszonyom rosszat sejtve azonnal betuszkolt a kocsiba és vágtattunk vissza a kórházba.
– Szepszis – állapította meg a derék E. doktor. Azonnal átvezényelt a fertőző osztályra. A tekintetéből láttam, hogy nyugtalan.
Az, hogy fertőzést kaptam, nem lepett meg. Volt már rá példa addigi életemben. Második lányom születése után három hónappal egy hivatalos külföldi útról tértem haza. Lakásunkban anyám fogadott a csecsemővel. Megtudtam, nejemet mentő vitte el. Rizsszemnyi vesekövét eltávolították. Hetek múlva csatlakozhatott a családhoz. A dolog ezzel nem ért véget. Nyaralásunkkor szeme, szőkeségével vetekedve, besárgult. Hepatitisz, három hónap karantén a László kórházban. Egyévessé cseperedett Anna lányom nem akarta megismerni, s napokba telt, míg elfogadta szülőanyját. A történet később vele ismétlődött meg. Gimnazistaként anyjához hasonlóan ő is megkapta a fertőző májgyulladást, ami akkortájt megszokott dolog volt a hazai kórházakban. Nem telt pár forintos egyszer használatos injekciós tűre, helyette kemény ezrekbe, milliókba kerülő kórházi ápolás váltotta ki. Lányom, anyja nyomdokait követve, besárgulva feküdt vagy két hónapig, de sikerült leérettségiznie. Na, de ez is már családi történelem. És adalék a magyar egészségügy rögös útjához.
A fertőző osztály külön intézmény volt a balesetiben. Amolyan sziget a szárazföldön. Egy okos szerkezet lelkesen pumpálta ki a sebemben felgyülemlő mérgező váladékot.
A gépezethez kötve nyertem késői férfiúi tapasztalatot – félrelépni veszélyes.
Az osztályos főorvos éppen egy derék építészmérnök vállalkozót szabadított meg lábának üszkösödő nagyujjától. A történet banális, mint minden balfogás életünkben. A házas, de asszonyát már kissé megunt és ezért szerfölött fickós mérnök úr kellemes hétvégét akart tölteni barátnőjével nyaralójukban. Hogy miért unta meg asszonyát, arra a kórteremben együtt töltött egy hét alatt sem derült fény. Hogyan nézett ki az asszony, azt sem tudtam meg, a kórházi napok alatt nem látogatta meg csapodár urát.
– Kimentünk a telekre. Otthon azt mondtam, hogy berakok egy ajtót. És tényleg, azzal kezdtem. A lábammal emeltem meg, hogy belepasszintsam a zsanérjába, de elvétettem, s az a k..a ajtó a lábamra zuhant.
– Kínos.
– Igen. Ráadásul a hölgyet sem hagyhattam cserben.
Igazat adtam neki. Nem hátrálhatott.
– Fogaim összeszorítva teljesítettem a kötelességemet. Csak hétfőn tudtam bejönni a kórházba.
Mélán kibámult a szürke téli városi tájba.
– Későn… – vontam le a következtetést. Nem volt nehéz.
– Igen, amputálni kellett az ujjam. Mi lesz velem, hogyan fogok, mint építésvezető a pallókon mászkálni nagyujj nélkül…
Aggodalma átterjedt rám. És velem mi lesz, ha mégsem sikerül megmenteni a karom? Kegyeletből benyomnak a parlamenti könyvtárba, negyedannyi fizetésért, mint félkarú adminisztrátort?
* * *
A fertőző osztály főorvosa szikár, idős férfi volt. Nagy szakmai és emberi tapasztalattal és jó adag empátiával. Úgy tűnt, érti a dolgát – nőtt az esélye, hogy a karom megmarad.
A nagy tudású doktor úr a szemben fekvő idősebb, nagypapa korú férfinak szintén üszkösödő ujját operálta le. Már éppen távozni készült a beteg, kiírták, egy utolsó szemrevételezés volt hátra. A nagypapa szégyenlősen előhúzott egy gyűrött ötszázast, hogy valahogy revanzsálja a főorvos úr szaktudását.
Na most mi lesz? – futott végig rajtam. A doktor úr a szakma krémjéhez tartozott, ez még ruhatárpénznek sem lenne elég neki. Visszautasítja?
A doktor úr emberségből is jelesre vizsgázott.
Méltóságteljes köszönettel és egyenrangú elismeréssel vette át a lukas ülepű nyugdíjas lehet, hogy abban a hónapban utolsó ötszázasát, mintha egy teli borítékot kapott volna. Pontosan tudta, hogy ezt kell tennie, mert nem sértheti meg az öreget. A demokratikus értékrend helyreállt. A paraszolvencia diadalmaskodott.
Sajnos, a betegek nem vizsgáztak túl fényesen, ami az elismerést, a hálát illeti.
E. doktor úr hívő volt. Karácsony előtt jártunk, az általa összetartott imaközösség fiataljainak kis csapata betlehemi zenés műsorral lepte meg a kórtermek lakóit. Nem sok sikerrel, nulla érdeklődés fogadta őket. A betegek és látogatóik inkább az ünnepi rántott csirkét és a suttyomban, zöld üvegben, álcázva belopott házi bort részesítették előnyben. Rögtönzött lakomát rendeztek az ágyukon, olajos képüket elégedetten törölgették kezük fejével s egészséges böfögések kíséretében vidáman röhögcséltek. Az életmentő doktor adventi, lélekmentő csapata zavarodottan téblábolt a folyósón.
Gyorsan kirohantunk asszonyommal, s ateista létünkre szerény, de érdeklődő közönségként élveztük műsorukat. Suttogva próbáltuk megtudakolni, hogy hozzájárulhatunk-e a közösség kasszájához. Természetesen nemleges választ kaptunk.
E. doktor a kétszeri műtétért sem fogadott el addig semmit, míg végleg meg nem bizonyosodott, hogy a karom megmarad. S utána is csak hosszas unszolásra sikerült elérnem, hogy karmentő akciójának elismerésként egy takaros kis könyvet adhassak ki imaközösségüknek. Lelki épülésül.
* * *
A szenteste előtti délután kerültem haza. Utána már csak egy megrázkódtatás ért. Beutaltak computeres elektronikus idegvizsgálatra.
Araszos homlokú ifjú tudós csiptetőket, érzékelőket tett fel alig éledező karomra, majd hipermodern kütyüjének képernyőjére meredt. Hümmögött, fejét csóválta. Kattogott a printer és hosszú szalag kígyózott elő a szerkezet lapos hasából.
A titokzatos laboratórium pelyhes állú lakója percekig vizsgálgatta a számsorokat és a számomra rejtélyes jeleket.
– Mi lesz a kezemmel? – rebegtem halára váltan, várva a tudományos boszorkánykonyha főszakácsának verdictjét.
– Nem sok jóval bíztathatom – jegyezte meg szakmailag hiteles közönnyel. – Lassan elsatnyul a karja, aligha tudja majd használni.
Rogyadozó lábakkal oldalogtam ki a vizsgálóból. Egy világ omlott össze bennem.
Másnap se élő, se holt nem voltam, s a kötözésen ez E. doktornak is feltűnt.
Végighallgatott. Majd a tőle megszokott higgadtsággal felvilágosított.
– A klinikai tapasztalat mást mutat. Járjon utókezelésre. Az idegpályák lassan helyreállnak. Napi egy milliméterrel. Legyen türelmes.
Igaza lett. Januárban már Strasbourgban sajtótitkárkodtam az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésén. Bal kezem ügyesen elrejtettem, néhány ujjamat már használni is tudtam. Az élet ment tovább. Igaz, zongorázni nem tudtam, de előtte sem. Feleségem átvarrta összes ingem jobb ujján a gombokat. Bal kezemmel nem tudtam begombolni. Ma sem.
Öltönyeim kikefélve, ingeim kivasalva lógtak otthon a szekrényemben sorukat várva, akárcsak parlamenti kis szobámban, ahol a fellépéseimre készültem. Elnökök jöttek, mentek. Írtam a közleményeket szakmányban. Többnyire mínuszosakat. Elkapott a mókuskerék. Kaptam kulimunkámért jutalmakat is. Majd évek ott, abban a másik világban. Az egyesek által istenített, mások által gyalázott Brüsszelben. Európa egyre távolabb került, maradt itthon a dudva és muhar.
Pár év elteltével visszatértem oda, ahová a sors és halált kicselező szerencsém a túlvilágról küldött. A tanulságoktól ma sem tudok szabadulni. Élni kellett és én küzdöttem az életért. Megérte? Nehezen tudnék rá válaszolni. Kertem gardírozva, szőlőm metszve, érik a bor pincémben, s én megnyugvással konstatálom, hogy talán mégis megérte. Most valami olyasmit teszek, amivel nem ártok. Máig sem emlékszem a túlvilágon töltött napokra. Szeretném az őket követő evilági napokat is elfeledni. Ez megy nehezebben, nap, mint nap visszaköszönnek…
Pécsi László: Faliszőnyeg
Immár tíz éve annak, hogy Japán fő szigetének északkeleti régiójában 2011. március 11-én bekövetkezett az a történelmi léptékben is rendkívülinek minősülő, a Richter skála szerint 9,1 fokozatú földrengés, ami a csernobili után a világ második legnagyobb atomkatasztrófájához vezetett. A földmozgást magát a csendes-óceáni parton elhelyezkedő fukusimai atomerőmű úgymond „túlélte”, de nem így az azt követő példátlanul hatalmas cunamit – amelynek az ereje három megyére kiterjedő iszonyatos rombolást végzett és végül nukleáris katasztrófába torkollott. Az eleinte kezelhetőnek vélt sérülések az atomerőműben olyan horderejűeknek bizonyultak, amelyek nemcsak a szigetországot, hanem a tágabb környezetet és az ökovilágot is maradandó módon károsították. A földrengés és az azt követő cunami közvetlenül 15.891 ember életét követelte, 2579-en tűntek el és 6152-en sebesültek meg. 1 Közel 160 ezer lakost evakuáltak, akik közül 35 ezren a mai napig nem térhettek vissza otthonaikba. A baleset után a hatóságok lezárták a Fukusima–1 reaktor harminc kilométeres körzetét, és a távolabbi, a sugárzásnak kevésbé kitett területeken azonnal sugárzásmentesítésbe fogtak. Tíz évvel a hármas katasztrófa után hat város és település még mindig lezárt, úgynevezett „speciális rehabilitációs terület”, ahol folyamatosan zajlik a talaj és környezet megtisztítása a nukleáris szennyezéstől – számos NGO szerint mérsékelt hatékonysággal.
A nukleáris sugárhatásnak betudható megbetegedések és egészségügyi károk mértéke a mai napig nem publikus. Az ENSZ Nukleáris Sugárzás Hatásait Vizsgáló Tudományos Bizottsága (UNSCEAR) a katasztrófa tizedik évfordulója kapcsán közzétett beszámolójában 2 kijelenti, hogy „statisztikailag nem bizonyítható, hogy sugárzás okozta károk érték volna Japán lakosságát”. Ezt némileg cáfolni látszanak ugyanakkor az azóta bekövetkezett fejlemények: kezdve a növényzetben és állatvilágban (elsősorban tengeri élőlények, halak) bekövetkezett mutációk, deformációk és génkárosodások fotókkal dokumentált eseteitől, az iskolások körében a pajzsmirigy rendellenességek megnövekedett számán keresztül, egészen a leukémiás előfordulások megszaporodásáig. A nukleáris sugárzás okozta talajszennyezések felszámolása mellett jelenleg a legnagyobb kihívást a hűtést szolgáló felgyülemlett radioaktív víz kezelése jelenti: az atomerőművet üzemeltető TEPCO (Tokyo Electric Power Co.) idáig tartályok százaiban gyűjtötte össze a mintegy 1,2 millió tonna sugárszennyezett vizet, amit tárolókapacitás-hiány miatt a közeljövőben – kezelést követően, de mégsem teljesen izotópmentesen – az óceánba kíván ereszteni. Ez érthetően nem csak a helyi halászok és lakosok heves tiltakozását, de a környező vagy akár távolabbi országok felháborodását is kiváltotta. Már idáig is számos partnerország importtilalmat (Taiwan, Dél-Korea) érvényesített bizonyos japán élelmiszer- és tengeri termékekre – de ez a jövőben még inkább elriasztólag hathat a kereskedelmi értékesítésre. Létezik egy Fukushima Revitalizációs Központ, amely promotálja a térség termékeit. A térségben termelt mezőgazdasági termékek viszont sem beföldön, sem külföldön nem eladhatóak, ha nincs garancia a megbízhatóságukra.
Japán lakossága a természeti katasztrófák időnkénti előfordulásához úgymond szokva van: legyen az földrengés, tájfun, felhőszakadás vagy cunami. A világon bekövetkező fölrengések 20 százaléka Japánt sújtja, ami az ország tektonikailag érzékeny földrajzi elhelyezkedésének tudható be. Japán lakosságát – annak ellenére, hogy természeti katasztrófákon szocializálódott, lakosai folyamatosan természeti katasztrófákkal élnek együtt, és hogy természeti katasztrófák kezelésében ők a világ talán legedzettebb népe – a fukusimai katasztrófasorozat igen mélyen megrázta. Ezt a világ kevéssé érzékelte – hiszen a megrendítő károk és pusztítások látványjelenetei mellett a híradások egy nagyon fegyelmezett, érzelmeit kordában tartó lakosságképet közvetítettek. A nagyvilágban ezt sokan értetlenkedéssel fogadták: az érzelemnyilvánításnak ezt a lefojtottságát már-már természetellenesnek ítélték. Az érzelmek és indulatok szabad kifejezése sohasem volt a japán kultúra sajátja – de a mélyben az egyéni tragédiák ugyanúgy érintik az elszenvedőket, mint bárhol másutt a világon. A japán mentális programozottság itt két alapelvre épít. Az egyik az, hogy másokat saját tragédiánkkal, fájdalmunkkal nem terhelhetünk – ezért nem engedhetünk szabad utat érzelmeinknek, fájdalmunk kifejezésének. A másik az a szamuráj viselkedéskódot is alapjaiban átható elvárás, hogy érzelmeinken tudjunk uralkodni: ez az érettség, a fegyelem, az önerő jellegzetes megnyilvánulása. Az őszinte kibeszélés, megbeszélés és átbeszélés helyett – ami az esetleges társadalmi vagy személyközi konfliktusok egyfajta oldását és terápiáját is jelenthetné –, nagyobb hangsúlyt kap az elvárásoknak megfelelő fegyelmezett viselkedés. Ezért nem láthattunk egymásra mutogató és kiabáló embereket, kétségbeesett arcokat és a természetet vagy az embertársakat vádló lakosokat.
Hatalmas csalódást jelentett a japán társadalmi tudat számára az, hogy a fejlett japán technológia kudarcot vallott. 3 Ez nem csak az őket ért kár miatt érintette fájdalmasan őket, hanem azért is, mert egyfajta presztízsveszteségként 4 élték ezt meg: a világ technológiailag legfejlettebbnek tudott országának nem sikerült felülemelkednie ezen a baleseten. A keleti kultúrák némelyikében oly nagy szerepet játszó „szégyen”-faktor lépett itt működésbe. Ha pedig valami szégyenteljes, akkor lehetőség szerint azt titkolni kell – nem a világ tudomására hozni. Meggyőződésem szerint részben ezzel magyarázható az is, hogy a balesetet igyekeztek a lehetőségekhez képest visszafogottan kommunikálni, súlyosságát alulértékelni – mind magánemberi, mind hivatalos szinteken. Ezt tette a kormánykommunikáció a lakosság felé és a világ felé is. Ennek persze az események előre haladtával egyre súlyosabb következményei lettek: a hivatalos kommunikáció fokozatosan hitelét vesztette, a lakosság bizalma a kormány, a tudósvilág és az ipari körök felé egyre csökkent. A lakosság jó része visszamenőlegesen úgy érzi, hogy félre tájékoztatták őket: nem kaptak kellő mennyiségű és mélységű információt arról, hogy milyen veszélyekkel járnak az atomerőművek, és hogy ténylegesen milyen következményekkel járhatnak egyes természeti katasztrófák. A katasztrófa körülményeit és következményeit illető információközlés akadozását, elodázását és helyenként „visszatartását” mind a belföldi japán, mind pedig a külföldi közvélemény jogosan tette kritika tárgyává. Ez nagyfokú bizalomdeficithez vezetett mind a japán kormány, mind pedig a szakmai hatóságok kommunikációja irányában – ami az amúgy is elgyötört lakosság bizonytalanságérzetét tovább fokozta.
A hármas katasztrófát megelőző évben, azaz 2010-ben Japánban az egész országra vetítve a villamosenergia 25%-a nukleáris energiából származott – de például a nyugati Kansai régióban ez az arány az 50%-ot is elérte. A katasztrófa után a nukleáris erőművek időlegesen leálltak, mígnem 2012-ben megalakult a Nukleáris Szabályozási Főhatóság – amely szigorúbb biztonsági előírásokat foganatosított. Csakhogy nagyon kevés reaktor felelt meg ezeknek a szigorúbb követelményeknek, és így történhetett, hogy 2020-ban csak a villamosellátás 6,2%-a származott atomreaktorokból, viszont a megújuló – szél, nap, geotermikus, víz és biomassza – energiaforrások részesedése a 2010. évi 9,5%.ról 2020.ra 18%.ra emelkedett. De ez csak töredéke annak, mint ami más országokban tapasztalható, ez a mutató a felsorolt országokban: Kanada: 71%; Dánia 66%; Németország 44%; Egyesült Királyság 36%; Kína 27%. Tehát Japánnak ezen a téren van még mit behoznia.
Japán 2050-re a karbonsemlegessé válás célját tűzte ki, amelyhez két út vezethet: a megújuló energia részarányának a növelése (50-60%), illetve – megfelelő revideált és szigorított biztonsági előírások betartása mellett a nukleáris energia részesedésének a növelése akár 30-40%-ig. A jelenlegi rövidtávú terv (amelyet 2018 júliusában fogadtak el) 2030-ra a villamosenergia ellátást 22-24%-ban megújuló, és 20-22%-ban nukleáris energiaforrásokból kívánja biztosítani. Ehhez elengedhetetlen az energiabiztonsági megoldások modernizálása; az elöregedett reaktorok felszámolása; a nukleáris szemét tárolás megoldása és a megújuló energia technológiák lehetőségeinek teljesebb kihasználása.
2011 után az atomreaktoroknak helyet adó városok és községek központi utasításra elkészítettek egy 30 km-es körzetre vonatkozó evakuációs tervet – amiből kiviláglott, hogy a központi adminisztrációnak is milyen logisztikai (utak, hidak, műtárgyak stb.) feladatai vannak. Minden településen megtörtént az önkormányzatoknál úgynevezett „katasztrófa-referens” kijelölése.
A japán közvélemény, amely a korábbi évtizedekben a sorozatos sikerekhez volt szokva – legyen az gazdasági teljesítmény, high-tech csodakütyük, beruházások, létesítmények, prosperáló bankrendszer – szinte ki van éhezve a kiválóságot igazoló és a nemzeti büszkeséget erősítő újabb mutatványokra. Ebben a tekintetben nagy várakozások övezik a 2021-re halasztott nyári Olimpiai játékokat – annak ellenére, hogy a kialakult COVID pandémia miatt a lebonyolítás a tervezettnél sokkal korlátozottabb keretek között fog megvalósulni.
1 Jeffrey Angles: These things here and now, Poetic Response to the March 11, 2011, 1. oldal [vissza]
2 https://www.unscear.org/unscear/en/fukushima.html [vissza]
3 Morita, Akio (1986): Made in Japan. Asahi Shinbunsha, Tokyo [vissza]
4 Vogel, Ezra F. (1979) Japan as No.1. Lessons for America. Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts [vissza]
A 20. század első harmada legjelentősebb magyar nyelvészének, GomboczZoltánnak (1877–1935) fiatalkori ismertető dolgozatai közül különösen jelentősnek bizonyult a Nyelvtörténet és lélektan, Wilhelm Wundt (1832–1920) néplélektanának ismertetése (Gombocz 1903; 1997: 9-72). A magyar jelentéstannak – vagyis az ekkori tudományos paradigma szellemében: a jelentésváltozások tanulmányozásának – lendületet adott Wundt Néplélektanának a jelentésváltozásokat tárgyaló fejezete (Der Bedeutungswandel, Wundt 1922, 2: 460-630). Gomboczon kívül Wundtot követve dolgozott a 20. század első évtizedében Szolár Ferenc (1882–1963), aki az asszimilációs jelentésváltozásokról értekezett (1906). Szolárról megemlíthető, hogy 1906-tól 1949-ig a budapesti evangélikus főgimnázium magyar–latin–görög szakos tanára volt. Gyóni Ferenc néven sajtó alá rendezte sógorának, a költő Gyóni Gézának (1884–1917) összes verseit (1941).
Gombocz jelentéstani munkáiban tárgyalta az asszimilációs jelentésváltozásokat (1997: 65-66, 108-9, 170-5), s megállapította róluk, hogy lélektani szempontból azonosítással, a külső, nyelvi változást tekintve névátvitellel van dolgunk (1997: 108). „A lelki folyamat egyszerűségét bizonyítja az a körülmény is, hogy rendszerint legközvetlenebb megfigyelésünk körébe eső tárgyak nevét visszük át tőlünk távolabb eső tárgyakra. Idetartozik mindenekelőtt az asszimilációs jelentésváltozásoknak az a gazdag csoportja, midőn saját testrészeink és cselekvéseink nevét visszük át a természeti tárgyakra és folyamatokra. Beszélünk a hegy lábáról, derekáról, gerincéről, a korsó szájáról, hasáról, füléről, csecséről, talpáról, a mák fejéről, a harang nyelvéről” (Gombocz 1997: 109; hasonlóan 1997: 172-3). Gombocz maga is megemlítette, hogy a poliszémiának ezt a típusát már Giambattista Vico (1668–1744) ismertette (Vico 1725/1963: 269, Gombocz 1997: 218-9). A történeti nyelvészet uralma idején jelentésváltozásokként tartották számon a 20. század második felében már többé–kevésbé szabályos poliszémiaként (többértelműségként) tárgyalt jelenségeket.
Mindenesetre a nomináció egyik törvénye, ráadásul régi felismerés, hogy a testrésznevek általában jelölhetnek valamilyen részt, és alapvetően szolgálhatnak a tárgyak (például ruhák, edények) és a térszíni formák részeinek megnevezéséül.
Zlinszky Aladár (1864–1941) a 20. század első fele egyik legjelentősebb stíluskutatója idézte Prótagorasz mondását: „Az ember mindennek mértéke”, és Szolár (1906: 7-13) nyomán a következőképpen foglalta össze az átvitt értelemben használatos emberi testrészek elnevezéseit. „A fej szó jelentheti valaminek a felső részét, mint: lábfej, kézfej; szeg feje, bot feje, asztalfő, oszlopfő, káposztafej, mákfej. Jelentheti valaminek a kezdetét, mint hídfő, kútfő, hétfő. Szem: egy szem szilva, szőlő-, meggy-, cseresznyeszem, láncszem, gyöngyszem. Később átvitték a szem eredeti képzetéről már távolabb eső tárgyakra is, mint búza-, árpa-, bab-, mák-, por-, homokszem. Száj: hordó szája, barlang, kályha, ágyú szája. »Ej, haj, igyunk rája, Úgyis elnyel a sír szája.« (Népdal) Nyelv: harang, síp, mérték nyelve. »Mértékre a kalmár javait emelvén, Ott ül az igazság, rúdja közép nyelvén.« (Buda halála. I.) Cipő nyelve, földnyelv. Hát: szék háta, ház háta, habok hátán. Tiszahát, Cserhát, Árokhát. Váll: »Kályha vállán a cica.« (Népdal.) Derék: valaminek a közepe, mint faderék, ágyderék, kocsiderék; falu dereka, a sereg dereka. Tél, nyár dereka. Petőfi azt mondta Aranynak a Toldi és a Toldi estéje olvasása után: »Ha megcsináltad a fejét meg a lábát, csináld meg a derekát is.« Minthogy valaminek a dereka, közepe többnyire a java is, innen derék a. m. java, jó. Derék dolog: jó, helyes, derék ember: jóravaló. Derékszög: angulus rectus. Oldal: hegyoldal, templom, ház, ajtó, hajó, szekér oldala. Láb: valaminek alsó része. Asztalláb, székláb, hegy lába. Lábon álló gabona. »Árva gólya áll magában, Egy teleknek a lábjában.« (Arany: A rab gólya.) A régi nyelvben ‘támaszték’ jelentéssel: álló láb, kőláb a. m. oszlop. Talp: oszlop, kerék, eke talpa. A hajónak is van talpa, az oldalak nélkül való hajót pedig éppen csak talpnak hívják. Feltűnő, hogy kezet nemigen tulajdonítunk élettelen tárgyaknak, mert a kéz képzetéhez nagyon hozzátartozik a cselekvés képzete is, amit élettelen tárgy nem végezhet. Ellenben az ujj átvitelei: kabát, nadrág, ing ujja, kesztyűujj. Némely tárgy részeit majdnem csupa emberi testrésszel fejezzük ki; ilyenek az üveg, hajó, cipő” (Zlinszky 1961: 219-220). Szolár és őt követve Zlinszky felsorolásaikban szintaktikai szempontból meglehetősen heterogén szerkezeteket említettek.
A magyar kéz szó említett sajátosságának felismerése azonban Szolár Ferenc érdeme, s említette a rokon vogul nyelvbeli kāt ‘kéz’ szó eltérő viselkedését, átvitt értelmet felvevő hajlamát (1906: 12), amit a későbbi összegezések is megerősítettek (Munkácsi & Kálmán 1986: 201). Mindenesetre a magyar nyelv ezen jellegzetessége önkényesnek minősíthető, nehezen magyarázható. Vico megállapítása szerint „a kéz minden népnél hatalmat jelentett” (1725/1963: 573).
Károly Sándor jelentéstanában már a korabeli nyelvészet igényeinek megfelelően rendszerezte a magyar nyelvre jellemző szabályos poliszémiák típusait, s közöttük több testrészelnevezésest tárgyalt (1970: 371-5). Közülük megemlíthető például az emberi testrész → térszíni forma szabályos poliszémia (hegy lába és háta, sziget orra, völgy torka), s a különösen produktív emberi testrész → tárgy (puska agya, kerékagy, szeg feje, oszlop feje, ház homloka stb.; 1970: 373). A kortárs magyar szemantika meghatározó alakja, Kiefer Ferenc szerint azonban szabálytalan (megjósolhatatlan) poliszémia a testrészneveknek különböző tárgyakra, természeti alakulatokra való átvitele (2000: 143, 2007: 139). Hasonló szellemben nyilatkozott még a ’testrész’ – ’ruhadarab ezt fedő része’ poliszémiatípusról is (kabát / ing válla, kesztyű ujja, ruha háta, sapka füle) Pethő Gergely (2005: 155-157). Gyakran tehát, legalábbis bizonyos nyelvekben, így a magyarban, a testrészneveknek még az adott testrészt fedő ruharésznevekkel való megfelelése sem egyértelmű.
Kirívó példa, hogy a magyar ruhaujj tényleg megjósolhatatlan és opálos, de maláj-indonéz megfelelője, a tangan baju (szó szerint ’ruhakéz’, tangan ’kéz’, baju ’ruha’) viszont átlátható és természetesen adódó. Ugyanebben a nyelvben ugyancsak átlátható és természetesen adódó kifejezés a kaki celana ’nadrágszár’ (kaki ’láb’, celana ’nadrág’). A magyar ujj szó ’kéz és láb mozgatható, végső nyúlványa’ és ’ruhának a kart fedő része’ poliszémia szinkrón értelmezése elfogadható. A történeti nyelvészet azonban ezen poliszémia mellett, alternatívaként homonímiával (tehát két ujj szóval) is számol.
A testrészelnevezéseket és a tárgyak részeinek neveit az újabb szakirodalom más elnevezéseket, így a rokonságneveket is átfogva relációs főnevek címke alatt tárgyalja (például Laczkó 2008). A rész-egész viszonyok jelölését a szemantikai szakirodalom meronímia (vagy partonómia) néven tartja számon. Például az arc szó meronimája az orr, ennek további meronimája az orrcimpa, az orr szó holonimája az arc (Cruse 2006: 105, más példával).
Egyes testrészelnevezések megjelenése bizonyos terminológiákban egyértelműen megjósolhatatlan, például a nyomdai betűk részeinek megnevezésére használatosaké (fej, fül, kar, láb, könyök, szem, talp, váll; például Loxley 2007; a könyök ‘a szárat és talpat összekötő ív’ végképp megjósolhatatlan). A Vico által felismert, egy darabig asszimilációs jelentésváltozásnak tekintett poliszémiatípusnak kirekesztése a szigorúbb értelemben vett szabályos poliszémiák közül, bizonyos nyelvek bizonyos kifejezéseit tekintve, indokolt lehet.
Vitatható, hogy az emberek és állatok testrészeinek, például lábának közös megnevezése poliszémia-e? Ha a láb ’ember alsó végtagja’ főjelentést fogadjuk el, akkor poliszémia. Ha a láb ’embernek, (szárazföldi) állatnak állásra és helyváltoztatásra való végtagja’, akkor nem poliszémia. Az előbbi álláspontot ideiglenesen elfogadva az állati láb jelölésére a világ nyelveiben három fő eljárásmód létezik: 1. az ’emberi láb’ jelentésű szó poliszémiával ’állati láb’ jelentésű (ilyen például a magyar láb), 2. az ’emberi láb’ jelentésű szó mellett lexikalizált ’állati láb’ jelentésű szó is (ilyenek egyes újlatin nyelvek), 3. legalábbis egyes emlősök jellemzésekor az ’emberi kéz’ (vagy ’emberi kar’) jelentésű szó poliszémiával ’mellső állati láb’ jelentésű és az ’emberi láb’ jelentésű szó ugyancsak poliszémiával ’hátsó állati láb’ jelentésű (ilyen a vogul és a tokpiszin).
Az állatok és emberek testrészeinek külön-külön szóval való jelölése külön lexikalizált ’emberi láb’ vs. ’állati láb’ szavak jellemzőek az újlatin nyelvek többségére és a hollandra: francia jambe és pied vs. patte, spanyol pierna vs. pata, portugál perna vs. pata, katalán cama és gamba vs. pota, olasz piede vs. zampa, holland been vs. poot. A középutat képviselő magyar szóhasználat szerint legfeljebb a majomnak van keze, további lexikalizálás a magyarban a mancs. Némely állatnak, elsősorban a medvének, továbbá a kutyának, macskának, oroszlánnak, tigrisnek mancsa, karmos (ujjú) lábfeje van. Ez valószínűleg összefügg a kéz szó kiterjesztett használatának említett, más testrésznevekhez (és más nyelvekhez) képest megállapított korlátozásával.
Az emberi kezet az állati mellső lábhoz közelítő vogulban lajl ’láb, állat hátsó lába’ (Munkácsi & Kálmán 1986: 244), kāt ‘kéz, mellső láb’ (Munkácsi & Kálmán 1986: 200). Hasonló az angol alapú, új-guineai pidzsin tokpiszin (neomelanéz), ahol Dok i–gat tupela han na tupela lek (‘A kutyának két keze és két lába van’, han < hand ‘kéz’, lek < leg ‘láb’, dok < dog ‘kutya’, tupela ‘kettő’; a mondat az angol A dog has four legs ‘A kutyának négy lába van’ megfelelője, Turner 1966: 209). Érdekes módon az ’emberi láb’ vs. ’állati láb’ szókat külön lexikalizáló nyelvekre, legalábbis némelyikükre is jellemző a ‘kéz’ jelentésű szónak kiterjesztett, nehezen azonosítható használata majom kezére, bizonyos madarak lábára, rák ollójára, egyes bogarak elülső lábára (spanyol mano, francia main ‘kéz’ stb.).
Felhasznált irodalom
Cruse, Alan: A Glossary of Semantics and Pragmatics. Edinburgh. Edinburgh University Press 2006.
Gombocz Zoltán: Jelentéstan és nyelvtörténet. Válogatott tanulmányok. Szerk. Kicsi Sándor András. Bp.: Akadémiai 1997.
Károly Sándor: Általános és magyar jelentéstan. Bp.: Akadémiai 1970.
Kiefer Ferenc: Jelentéselmélet. Bp.: Corvina 2000, 2007.
Laczkó Tibor: „A relációs főnevek.” In: Kiefer Ferenc, szerk.: Strukturális magyar nyelvtan 4. A szótár szerkezete. Bp.: Akadémiai 2008: 323-503.
Loxley, Simon: Titkok és történetek a betűk mögötti világból. Fordította Kertész Balázs, Láng Zsuzsa. Bp.: Akadémiai 2007.
Munkácsi Bernát & Kálmán Béla: Wogulisches Wörterbuch. Bp.: Akadémiai 1986.
Pethő Gergely: „A nem rendszeres poliszémiajelenségek kognitív háttere.” Általános Nyelvészeti Tanulmányok 21, 2005: 127-181.
Szolár Ferenc: Jelentés-tanulmányok az asszimilációs jelentésváltozásokról. Bp.: Athenaeum 1906. (Nyelvészeti Füzetek 35.)
Turner, G. W.: The English Language in Australia and New Zealand. London: Longmans 1966.
Vico, Giambattista: Principi di scienza nuova d’intornoalla comune nature delle nazioni (1725). Új tudomány. Fordította Dienes Gedeon és Szemere Samu. Bp.: Akadémiai 1963.
Wundt, Wilhelm: Völkerpsychologie. Eine Untersuchung der Entwicklungsgesetze von Sprache, Mythus und Sitte. 1–2: Die Sprache. Leipzig: W. Engelmann 1900, 1904. Leipzig: Alfred Körner 1922.
Zlinszky Aladár: „A szóképekről.” In: Szathmári István, szerk.: A magyar stilisztika útja. Bp.: Gondolat 1961: 217-246.
Engelsz József: Plasztika
Kovács Margit: Figura
Kovács Margit: Váza
Kiss Roóz Ilona: Falikép
Solti Gizella: Faliszőnyeg