Majoros Hedvig: Falikép
… korholva bár, de köpve nem …
Nagyapám ültette ezt a fát,
azt mondta, felér majd az égig,
azt mondta, nekünk hajt koronát,
azt mondta, köt majd újat s régit.
Jó földbe jó magot ágyazott,
jó napot, jó esőt énekelt.
Szárba szökkent, majd törzset kapott,
rügyező csúcsa az égre kelt.
Ám Alpárisztánban mérgezett
lett a víz, a légkör, a lélek.
Gyengülő gallyra emel kezet,
ki addig művelt és gondozott.
Kialvóban fában az élet,
mert gazdái szíve hord fagyot.
Nagyapám ültette ezt a fát,
madárnak és napnak székhelyül,
nem állított ágához létrát:
„Mássz fel rá, fiam, csak egyedül!”
„De apó, mért vannak barátok?”
S hágtunk a fára mindannyian.
Azt hittük, rajtunk nem fog átok
s mind megérkezünk ott, magasan.
Ám sokak alatt roppant az ág,
az egyensúly billent vészesen.
Szívünkben irigység szúja rág,
a nyújtott kezet elütötték
s csak azt kívánták sötét éjen,
hogy aki feljutott, leessék
Nagyapám mesélt a becsületről,
azt mondta: felér majd az égig,
kit nem vonz csábos út, sem öl
s ki csak célját nézi mindig.
De nagyapám nem beszélt arról,
ki posványban fürdik szívesen,
ki irtózik a tiszta úttól,
hallván róla csak köp hegyesen,
ki azt hiszi, hogy majd célba ér,
ha gyomok indáin hintázik,
ereiben csak híg lúg a vér,
s bár gömbölyödik szépen a test,
nem érdekli se jobb, se másik,
marad az, mi volt és lett: a rest.
Együtt oltottuk be vad ágát,
– nagyapám metszette egykoron, –
azt mondta, nekünk hajt koronát,
az a fő, hogy a szem foganjon.
Megfogant, hajtott, majd kizöldült,
öntöztük gyökerét lelkesen,
árnyéka hátunkon meg–megült,
csak ketten voltunk ott, csak ketten.
Ám jött egy harmadik, mindig jön,
és közibénk toszult hamarost,
hogy most tarkón, majd szembe köpjön.
S míg egymás ellen hadakoztunk,
forgáccsá vált az élő farost,
s a forgácson túl nem volt utunk.
Nagyapám szólt az adott szóról,
szava még most is szíven szólít:
a szerződött szó örökre szól,
azt mondta, köt majd újat s régit.
De ez nem más, mint Alpárisztán,
hol nem tartani ígéretet,
vállrándítva szólni: „És aztán?”,
úzus. Bunkón képedve nevet.
Tombol itt morális söpredék,
a fáink törzsét mind kivágják,
holott még tegnap azt ígérték,
lesz itt ország, jövő, játszótér.
Hazugságuk a gyomrunkba rág
s émelyítőn az orrunkig ér.
Nagyapám mesélt a szépségről,
a szívről, a szemről, a szájról.
Meséket mondott a tűz mellől,
hangja visszhangja itt varázsol.
Jó földbe jó magot ágyazott,
hogy árnyékában padon ülve
kívánja mindennek: „Jó napot!”,
s a nép nevetve üdvözölje.
Ám nincsen kacagás, csak kacaj,
s minden pad régen összetörve.
Szégyellős lett a fájó sóhaj,
mert gyengének lenni nagy szégyen,
– ha nem félne, pofán röhögne –,
és ezért vesznek körbe négyen.
Nagyapám a hűségről mesélt,
szólítva elvet és szerelmet.
Nem szóval, ám tettel, ahogy élt,
ki csak magot, s nem sulykot elvet.
Viszályok, aszályok hiába:
Jó napot, jó esőt énekelt,
nem szállt a bátorság inába,
bajban volt barátot felemelt.
Alpárisztánban se bent, se kint,
se szívben, se szájban nincs hűség.
Ki róla beszélve csak port hint:
bajban volt barát lett volt barát
(az ott a kezdet, ez itt a vég),
beléd törölte csizma–sarát.
Nagyapám vastag törzsű tölgye
oltalmat adott mindeneknek:
legyen erős, vagy gyenge ökle,
hívőnek, vagy éppʼ eretneknek.
De hálánk vész múltán megkopott:
a dudvának, muharnak magva
szárba szökkent, majd törzset kapott
és ártatlannal kelt birokra.
De Alpárisztán közömbös föld,
ahol lényegtelen a lényeg,
üres agyakba csak zörejt tölt,
s bár jelfogód még jelre éhes,
gyengül és gyávul már a lényed:
fásultnak lenni olyan édes.
Nagyapám mesélt szerelemről,
értékről, érzékről halálig,
a szívről, hol az egyetlenből
csak egyetlen van, nincsen másik.
Kettőből kellett eggyé válni,
a két fél élet egy létre lelt
magot féltőn: s repesve látni,
rügyező csúcsa az égre kelt.
„Vigyázz, fiam, ez Alpárisztán, –
intett az öreg mindent tudón –
hol az igen már csak talán,
apák, fiúk szétválva régen
családot játsznak vasárnapon.
Válassz hát, fiam, szépet szépen!”
Nagyapám mesélt ősi időt:
dicső, hős, lovas, harcos, magyar,
halni bátran tudó honvevőt.
István kezében kereszt s jogar.
Mesélte történetét végig,
s szálltam vele mennybe, pokolra:
gyermekszemem látta a régit,
s a jövőbe vágytam dalolva.
Ám Alpárisztánban mérgezett
nyílvesszők feszülnek idegre:
karodba karcolnak végzetet.
Mindenkinek maga nácija
sóvárog hörögve vérére.
Lesz–e újra demo–grácia?
Megfogant mag csírája fényre
éhesen törte földleplét át.
Víz, nap, szellő hívták az égbe,
dajkálta ezer levélfiát.
Ám újra és újra lecsapott
két generációnként egyszer
a vihar – sok kopasz ág halott –
s a fiúk eltűntek a széllel.
Mert ha országában keserű
lett a víz, a légkör, a lélek
keresi, miként vár rá derű,
s ha itthon nem, hát máshol talál
boldogulást, de attól félek,
kétszer listázza majd a halál.
Fölé hajolva csemetének
mondta az apó: „Ápolnunk kell
most, s ha lesznek ágai vének,
hogyha talán elébb halunk el,
emlékezzen ránk.” De kertésze
közömbös lett már minden iránt,
mert egyre hosszabb a hóvége.
Csak köp egy nagyot, vagy vállat ránt,
ha csalja hazug emlékezet:
víz helyett most fűrészt ad neki,
gyengülő gallyra emel kezet
és csak néz, néz: a futóhomok
hogy jön oda, nem érti senki.
De már nem is redőz a homlok.
Nagyapám mondta – „Tanulnod kell
magadért csakúgy, mint másokért!
Bevésett betű életre kel
s lesz majd gyerek, ki mindent megért.”
Alpárisztánban nincsen érdek
felemelni, aki lemaradt.
Pusztában halnak el az érvek,
remények forrása elapad.
Tíz ujjával a hajába túrt,
hogy állása nincs, csak gondja van:
nem kell már, hiszen ötven elmúlt,
ki addig művelt és gondozott,
most csak takarít Ausztriában,
a tanársággal már felhagyott.
Mindannyian, kik itt vagyunk még,
hogy láttuk a nagy fát hajtani
s halódni, ahogy sejlik a vég,
úgy száradunk mi is. Hajdani
dicsünkből nyújtóznánk az égig.
Torz a tükör, örül a kórság.
Csúszmászházától Óülepig
merő egy hazugság az ország.
Mert Alpárisztánban, most e helyt
hazug hangú lett az elmélet,
mindent befed s elfojt a selejt.
S bár menteni lenne ezer ok,
kialvóban fában az élet.
Végét várják tacskó farkasok.
Nem tudhatom, hogy másnak e táj…
De nem érdekel, hogy mit akar.
Nekem szülőhazám, bárhogy fáj,
bölcsőm volt és majdan eltakar.
Bocsásd meg hazám a bűneim,
miként én vétkeid felejtem!
Préselő mellre hulló fej. Ím’
– nézd fiad – a vádat elejtem.
Légy irgalmas, hogy szemmel látlak
és szóval szólok, ha rossz a kép!
Bocsásd meg, ha én, mint a bátrak
kétséget semmiről nem hagyok:
Hazám útja sár, amerre lép,
mert gazdái szíve hord fagyot.
Legnyitottabb gimnazista szakköri „tagom”, Mirtill mondatai ugyanúgy inspirálnak, mintha Montaigne esszéit olvasnám. Mindig megkérdezem, mi az aktuális heideggeri gond, ami épp izgatja? A múltkor azt mesélte, hogy a kioldódott cipőfűzői milyen zajt csaptak a járdán. Akár egy cica tappancsai, amin körmök is vannak, a spájz kövezetén.
Ő újságolja, hogy most például a szív körülmetélésén gondolkodik. Megdöbbentem. Micsoda? Liberális kislánynak ismerem. Mégis a Biblia szövege hozná lázba? Lehetetlen. Hiszen az Ige ír erről. (És Mirtill olvasná a Bibliát? Igen!) Ráadásul nem egy ismert citátumról van szó. És mire jutottál ezzel a dilemmával? Kérdeztem. Rábukkant a neten egy prédikátorra, aki elbűvölte értelmes érveivel. Mirtill megértett valamit abból, hogy tövisek közé nem lehet vagy nem érdemes magot vetni. (Jeremiás 4. 3.) A besűrűsödött gondok megfojtják a gondolkodást. Így értelmezi ezt a sort. És ehhez kapcsolódik a korábbi idézet. Az V. Mózes 16–ban van a sor. „Metéljétek azért körül a szíveteket, és ne legyetek többé keménynyakúak!” Mirtill exegézise alapján ebben a mondatban az van, hogy le kell hántani a gesztenyéről a tüskés burkot. Tehát el kell távolítani az emberi szívre s lélekre ráfagyott, ránőtt terheket. Traumát és sértődést. Fogalmaz a hölgy. Mirtill.
Teológia és hermeneutika. Bibliai interpretáció. M. folytatja az okfejtést. Képzelje el tanár úr, hogy valaki a tüskés héjjal együtt szeretné elfogyasztani a gesztenyét? Lehetetlen. Mégis, a tüskék mindaddig hasznosak, amíg a fán növekszik a termés. Védi a madarak agresszív csőrétől, az időjárás viszontagságaitól.
Egy bizonyos kontextusban tehát a szíven levő burok, háj is lehet előnyös? Kérdezem. Ennyire ne menjünk mélyre. Mondja. A lényegtől ne távolodjunk. Akkor rakódnak a szívünkre héjak, kérgek (új szó), ha nem rendeltetésszerűen használjuk. Gyűlöletet engedünk a lelkünkbe, engesztelhetetlen haraggal viszonyulunk valakihez. Nem mondunk igazat. Mások háta mögött rosszakat mondunk embertársainkra. Ezekkel a negatív attitűdökkel a lelkünkben teremtünk kibírhatatlan atmoszférát. De a szívünkre megy rá a nyomás, a rárakódás, a teher.
A bűnről beszélsz, Mirtill, csak nem nevezed a nevén. Teszem hozzá. Igen, egyezik bele. De nem akarok a szív–filozófiámból vallást kreálni. Jó. Akkor hogyan metéljük körül bűnbe esett ketyegőnket? Tanár úr, nem a hús–vér szívről beszélünk. Ez a szívünk a testünkön kívül van. Adapter. Láthatatlan antenna. Wi–fi. Érti. Egy szellemi állapotjelzőről van szó. De mindig ott van velünk. Aha! Ez a lelkiismeret. Nem. Ez több annál. Az csak szorít. De ez a személyiségünk centruma. Az a szív, amiről Salamon király azt mondta: minden kincsünknél jobban meg kéne őrizni. De nem megy ez. És nem a morális lózungok miatt merengek ezen. Hanem tényleg érzem, hogy szorítja az énem központi blokkját egy kéz.
Nem is a vétek meg a tanácstalanság. Hanem az utca levegőjéből furakodik a lelkembe. Egy olyan rárakódás, ami a város hangulatából származik. Nem tőlem van. Én tovább megyek. Ez a közhangulat? A fennálló viszonyok idegesítő benyomulása a magánszférádba? Valami ilyesmi. Mégis több. Már tényleg elviselhetetlenné kezd válni a szívemnek az „abroncs”. Kénytelen voltam magánmítoszokat generálni. Elkezdtem a legpompásabb szövegekkel körülmetélni végre, nemcsak a szívem, hanem az egész tudatomat. A Zsoltárok könyvét olvastam este. „Hozzád emelem lelkemet, istenem.” Mindegyikből hét oldalt esténként. Gyógyszer. Majd éjjel Oravecz Imrét. A Távozó fa. A tévét nem nézem. A hírekből annyi elég, amit a szüleim vacsoránál megbeszélnek. És mégis, a jó szöveghelyek sem elég „élesek”. Valami más bajom van? Mi távoztatja el a kérget az ember szívéről?
Neked az Atyaúristen hiányzik, tényleg. Mondtam neki. Mert nem tudtam mást. Magam is a tüskés gesztenyeburok levedlésének technikáit keresgettem aznap a Google regiszterein. Hiába tudjuk, mi lenne az igazi megoldás, pótszereket hajszolunk.
Majoros Hedvig: Falikép
Átmentem hozzád: tárgytalan.
Megfogtam minden léptedet.
Belélegeztem létedet, simogatom
Hiányodat.
Vágyott honom, így vagyok:
Itt gyűjtögetek, itt élegetek.
Lakásom egy ponton feszített tükör.
Egy átmeneti tárgy állandó lakhelye.
Átmenetek tárgya: hontalan.
Az emlékezet könnyűsége,
A lét elviselhetetlen állandósága.
A lakhely átmehet tárgyba.
Az átmenet egyben látlelet:
A tárgy titokzatos vágya.
Tegyék meg tetteiket:
Jelent múl, ami imént letör.
Részekségében hadd forrjon össze.
Tudjuk, hogy honnan – hová:
tavaszt parázslani őszre.
Eddig és ne: tovább. Tovább!
Ha fenn mozgatják, lenn ing az inga. Mégis mozogjon.
Ha nagyon kileng, újra előhívja.
Ha lenn ínség van, fenn sikítanak.
Lenni vagy nem? Innentől
élni fognak a Lennséges urak.
(2021. A Föld napján.)
Mintha egy feldőlt söröskorsóból ömlött volna ki az ég, aranysárgán és fehéren habzott. Már régóta nem sörözöm, de azért mégis a számban éreztem az első korty Staropramen édes–keserű ízét egy tikkasztó nyári napon. Micsoda földöntúli gyönyörűség volt az! Világosban is és barnában is a Staropramen volt az én söröm. Se nem túl keserű, se nem túl édes, könnyedebb, mint a belga sörök, például a Leffe, és nem olyan kristályos és harapós, mint a németek. Kacsintósan könnyfacsaró, költőien hétköznapi, vagyis tökéletesen megfelelt az akkori hrabali életérzésemnek.
Már jó ideje csak az eget lefetyelem, a szememmel. Azért ez se kutya! Néha még az íze is átjárja a testemet, és a sörrel ellentétben, utóhatás nélkül üdít fel.
Igen, igen az ég. Mivel már évek óta mindenfajta cél nélkül bolyongok a világban, sosem sietek sehová, nem hajt, nem űz senki és semmi (kivéve időnként a szomjúság meg az éhség), bőven van időm bámulni az eget. Erre büszke is vagyok, jobban mondva inkább hálás vagyok érte. A legtöbb embernek tudniillik ez csak gyerekkorában és esetleg öregkorában adatik meg, ha még elég jól működnek a nyaki és a lelki csigolyái és képes egyáltalán felfelé fordítani a fejét. Én középkorú létemre azt mondhatom, igen jól kiismerem magam a különböző egek közt. De nem úgy, mint régen egy tengerész vagy egy paraszt, aki érdekből, illetve szükségből kémlelte az eget, és valami konkrétat akart leolvasni róla. Inkább, mint egy impresszionista festő, aki vászon helyett az elméjében próbálja a lehető legelevenebb módon megragadni, amit lát. Biztosan le tudnám írni az ég ezer különböző arcát. Nem túlzok! Akarnak rá bizonyítékot? Hát tessék!
Téli délutánokon gyakran látható például a maracuja–szirupos ég. Mély narancssárga, intenzíven édes, virágok híján is bódítóan illatos, és ha belekóstolsz, a zamata egzotikus és csábítóan érzéki. Megfesteni, sőt lefotózni is tilos, de álmodozáshoz és versíráshoz kiválóan alkalmas ihletadó.
Aztán ott van a „gyere haza” ég, ami tökéletesen tiszta, nem égkék, hanem valamivel sötétebb, teltebb tónusú, leginkább a déli tengerek színéhez fogható. Bár állandónak és megváltoztathatatlannak tűnik, mégsem áll, hanem negatív, önmagába zuhanó mozgásban van. Nem csak a tekintetet, de a képzeletet is teljes egészében magába szippantja (udvariasabban fogalmazva „szólongatja”). Nem lehet neki ellenállni. Egész más a helyzet, amikor…
– Elnézést, hozzám beszélt? – szólított meg egy lángvörös, hársmézillatú, pillangósan lebegő női hang. Kínos hirtelenséggel tudatosult bennem a jóga pozíció, amelyben a park füvén, kitárt karokkal és lábakkal a hátamon hevertem. Felemeltem kissé a fejemet a hang forrását keresve. Amint megtaláltam, csak tovább nőtt a zavarom. Sose láttam még kék szempárt, amely ilyen melegséget sugárzott volna. És nem éreztem magamon még tekintetet, amely egyszerre ennyiféle érzületet tükrözött volna vissza. Kíváncsiságot persze, vidámságot egy csipetnyi mulatsággal, ami azonban mentes volt minden gúnytól, játékosságot, szelídséget, komolyságot, megértést, és igen, bánatot, mérhetetlen sok bánatot, sőt egyenesen gyászt.
– Ó, nem, nem, csak, ő, épp elmélkedtem, és puszta véletlenségből, vagyis akaratlanul buggyant ki belőlem egy pár szó. Ne haragudjon, nem vettem észre, hogy valaki, hogy közben valaki…
– Semmi gond, csak nyugodtan elmélkedjen tovább, nem zavarom. Ott tartott, hogy egész más a helyzet, amikor…
– Á, nem érdekes, csak az eget bámultam.
– Olyan mintha konyakkal locsolták volna meg, nem igaz?
– Nekem egy pohár sör jutott róla eszembe.
– Hát persze, a hab miatt! Igaza van, legyen sör.
– Maga is nézegeti az eget?
– Nézegetem. Van időm rá elég.
– Csak nem bolyong maga is?
– Hogy bolyongok-e? – Hirtelen hangosan felkacagott, de aztán komolyra váltott a hangja. – Ó, nem, azt nem. Szigorúan helyhez vagyok kötve, illetve másokra vagyok utalva.
– A családi kötelékek, gondolom. – Erre már nem nevetett, egy kesernyés mosoly futott végig az arcán.
– Nem, azt hiszem félreértett. – És tekintetével szelíden belekarolt az enyémbe és lefelé vezette azt, míg meg nem láttam közvetlenül a parki pad mellett a kerekesszéket, amelyben ült.
– Gyermekbénulás. Ezért nem bolyongok. Ami azt illeti, sose tettem egyetlen lépést sem egyedül. Most is kísérővel vagyok.
Csönd. Csönd. Csönd.
Ő láthatólag teljes nyugalommal ült ebben a csöndben, én viszont feszengtem.
– És a kísérője hová tűnt? – kérdeztem végül, csak hogy ne nyúljon a szünet kibírhatatlanul hosszúra.
– Elintéznivalója akadt. Gondolom itt a közelben, egy bokor mögött dohányzik. Mellettem ugyanis nem teheti, ki nem állhatom a cigarettafüstöt. Meséljen a bolyongásról. Persze csak ha nem akar inkább maga is elintézni valamit – és újra jelentőségteljesen a kerekesszékre pillantott.
– Nem, nem, nekem nem sietős – hebegtem –, csak éppen, szóval nem szoktam a bolyongásról beszélni, csak csinálni, ha ért engem.
– Értem, de azért… megpróbálhatná. – A hangja itt lángvörösből lilába hajlott, és a pillangós lebegés helyett finom remegést véltem belőle kihallani. Nem szomorúságot, nem sírást, hanem annak csak a páráját, ami viszont – ha hirtelen hidegséggel találkozna –, lecsapódhatna, és valódi könnyek válhatnának ki belőle. Nem, ennek én semmiképpen sem lehettem az okozója! Belefogtam hát, és bíztam benne, hogy a szavakkal való régi barátságom meg a beléjük vetett bizalmam a segítségemre lesz, mert tényleg nem tudtam, mit is mondhatnék.
– Egyszer én is megbénultam, pontosabban fogalmazva eljött az a pillanat, amikor rájöttem, hogy meg vagyok béklyózva, hogy szinte levegőt venni se vagyok képes.
– Valami hirtelen betegség?
– Nem, nem, vagy legalábbis nem testi. Valahogy egyszerre zuhant rám minden, és szinte agyonnyomott. A munkám értelmetlensége és unalmassága, a családtagjaim önzése és üressége, az állítólagos barátaim közönye, az egész úgynevezett demokrácia mögött meghúzódó kicsinyesség, pénzéhség és embertelenség. Külön-külön még tán elviseltem volna őket, de így együtt érzékelve valamennyit, letaglóztak. Menekülni kellett, hajtott az életösztön. Másnap tehát fogtam magam és abban az egy szál ruhában, ami rajtam volt, megszöktem. Persze ez a szó kissé nevetségesen hangozhat egy felnőtt férfi esetében, akit senki se tartott fogva. De valójában minden és mindenki a börtönöm része volt.
– Hány éves volt akkor?
– Negyvenkettő.
– Ó! A következő hónapban én is negyvenkét éves leszek!
– Az lehetetlen! Huszonévesnek saccoltam volna.
– Talán mert az emberi kapcsolatok okozta napi stressztől szinte teljes egészében meg lettem kímélve. Nem morzsolódtam fel, nem használódtam el. Pedig másra se vágytam a negyvenkét évem alatt, mint hogy végre felmorzsolódhassak. Épen maradtam. Sajnos. De most kérem, folytassa, hiszen most jön a lényeg, a beszámolója magáról a bolyongásról.
– Igen, igen, persze. Szóval egy szerdai nap volt, ami mellékesen passzolt is, mert a szerda Hermész napja, aki többek közt a bolyongók istene is. Reggelente általában én keltem fel legkorábban és ilyenkor első dolgom volt behozni a friss tejet az ajtó elől. A müzlihez a lányoknak meg a kávémhoz.
– Gyerekei is vannak?
– Két lányom.
– És nem is látta őket azóta, mióta bolyong?
– De, én láttam őket, csak ők nem láttak engem. Meglestem őket időről időre. Jól vannak. Most már felnőttek persze. Az egyikük már el is költözött otthonról, évekkel ezelőtt, nem tudom hová.
– De hisz ez…
– Rettenetes? Kiábrándító? Felelőtlenség? Lehet. De máig azt gondolom, hogy jobb volt így, mintha tovább hazudtam volna nekik és önmagamnak.
– Ne haragudjon, tapintatlanul kérdeztem.
– Nem tartoztam többé abba a világba, ahol ők otthon érezték magukat. Nem akartam a magam kiábrándultságát, értékvesztését rájuk erőszakolni. Amúgy is az anyjuk befolyása alatt álltak mindketten már kiskoruk óta. Tökéletes nők akartak lenni. Remélem sikerült nekik és boldogok, de őszintén szólva az ellenkezőjétől tartok, még ha ők nem is tudnak róla.
– Meséljen tovább arról a szerda reggelről. Aznap is kiment a tejért?
– Igen, megszokásból, bár már az éjjel eltökéltem, hogy elmegyek. A tejesüveget törötten, kidőlve találtam. Vékony fehér patak csorgott le a makulátlan műmárvány lépcsőkön. Jelnek vettem. Azonnal elindultam, még az ajtót se csuktam be magam mögött. Üvegszilánkok recsegtek a talpam alatt.
– Mihez kezdett azután?
– Az első hetek, hónapok nagyon nehezek voltak. De már május volt és így bárhol elaludhattam anélkül, hogy megfagytam volna. Azért persze fáztam éjjelente. Kabát nélkül mentem el. Nem is sokat aludtam, egyrészt a hideg miatt, másrészt mert gyötört a lelkiismeret. Arra is gyakran gondoltam, hogy talán őrült lettem, hogy pszichiáterhez kéne fordulnom és akkor vissza tudnék térni az addigi életembe. De aztán felnéztem az égre és elfogott a csillagok nyugalma, felkelt a Nap és olyan önzetlen ragyogással, annyi gyöngédséggel melegített fel kívül és belül, ahogy a feleségem húsz év házasság alatt sohasem, a telefonom zümmögése helyett a fülemüleszó törte meg a csöndet és napközben, amikor a legelcsigázottabb voltam, rendre arcon cirógatott a szél.
– Teljesen egyedül volt?
– Eleinte igen, de aztán sok szép találkozásom volt. Többnyire rövidek, de emlékezetesek. Ha nem vársz el semmit a másiktól és ő se akar tőled semmit, akkor eshetnek meg a legemberibb, legtisztább találkozások. Mert mindenki a maga kendőzetlen, szabad, önmagában nyugvó énjét tudja felmutatni. Másokra is, de magamra is sokszor rácsodálkoztam ilyenkor.
– Efféle találkozások velem is megesnek, talán mert nekem sincsenek elvárásaim. Már régen nincsenek.
– Akkor maga is egy bolyongó! – Megrezzent a tekintete, ezért gyorsan hozzátettem: – Lélekben.
– Talán. De most, ahogy hallgatom magát, mégiscsak feljönnek a régi vágyak, szabadon járni-kelni, elindulni és csak menni, oda és akkor, amikor kedvem tartja.
– Azt gondolja, a bolyongás ilyen egyszerű? Oda és akkor menni, ahová kedved tartja? Ez is csak egy hamis elvárás, amivel nekem is le kellett számolnom magamban. Évekig tartott. Csak ezután lettem valódi bolyongóvá, aki a bolyongás kényszerétől is szabad.
– Vagyis akár le is tudna telepedni? Helyet tudna velem például cserélni, ha ez a lehetőség hirtelen, itt és most realitássá válna?
– A mi lenne, ha jellegű kérdésfeltevés mindig csapda. Nincs rá jó válasz. Semmilyen válasz sincs rá. De máskülönben miért is ne! A maga sorsa is egy új tapasztalat lenne, egy új hely, ahová még nem jutottam el. Én is szeretném például megtapasztalni, milyen ilyen fiatalnak maradni, ilyen megkíméltnek, érintetlennek.
– Nem kívánom magának, hogy azt a magányt, amit nekem el kellett szenvednem, akár egy napig is át kelljen élnie!
– Pedig engem pont az érdekel a leginkább! Minden a magányról szól, illetve a magány átváltozásáról. Ez az eddigi bolyongásom legvégsőbb igazsága. Elfogadja tőlem nászajándékul?
– El, köszönöm. De miért nászajándék? Csak nem akarja most rögtön megkérni a kezemet? – És kamaszlányos pajkossággal rám nevetett.
– Nem, azt hiszem, az nem lenne bölcs dolog – feleltem komolyan véve a megjegyzését. – Még mindig túl sok magány vár bennem arra, hogy rátaláljak és átalakítsam. De a csillagok, a kelő nap, a hajnali pacsirtaszó, a cirógató szél, meg az ég, ami olyan, mintha söröskorsóból ömlött volna ki. Sőt talán a kísérője is, aki a bokor mögött dohányzik és azt figyeli, hogy mikor ér véget köztünk ez a beszélgetés. Szóval udvarlója akad bőven. – És ezzel feltápászkodtam. Ideje volt tovább állni. Amit lehetett, amit tudtam, elmondtam. Rám mosolygott, de a melegen sugárzó kék szempárban egy egész óceánra való könny csillogott.
– Egyszer majdcsak hazaérünk – mondta búcsúzóul, és a hangja újra lángvörös, hársmézillatú és pillangósan lebegő volt.
Az ostrom 374. napja.
Minden puzzle darab egy ok a merengésre.
A barátom filozófussá itta magát.
Szerinte szükség van a pókokkal a kapcsolatteremtésre,
s hogy az ember ne írja fel sehova a jelszavát.
Valójában sosem mehet a szemünkbe a füst,
a hó pedig nem fehér, hanem inkább ezüst.
Az ostrom 375. napja.
A barátom riporterré itta magát.
Azt kérdezi, hogy a világörökség után megfizették–e az örökösödési adót?
A csókot adni jó, vagy kapni?
Miért hívják veszteségnek a vesztenivalót?
Mi tulajdonképpen rügyek vagyunk, ha szoktunk kifakadni?
Az ostrom 376. napja.
A barátom elbizonytalanodott.
Hitler vegetáriánus volt.
Da Vinci szerint az utolsó vacsorán angolnát ettek.
Olyan nincs, hogy felrúgni a protokollt!
A Titanic lehet, hogy nem is ment jéghegynek.
Az ostrom 377. napja.
A fantomfélelmek és a valódiak ugyanazok.
Minek magunkat áltatni?
Unókártyával pasziánsz, cseh kettő a tévén,
a semmittevésben lehet a legjobban elfáradni,
de vajon, ki nevet a végén?
ki marad a végén?
45 évesen halt meg Váci Mihály, tudták, hogy beteg.
Anyámék ott voltak a temetésén Farkasréten,
osztozni utolsó földi csendjében,
mint lelkes olvasók, akkori tinédzserek.
Garai búcsúzott a sírnál: adós maradtál Miska!
Hanoiban ragadta el a vég,
egy küldöttség élén volt mikor elfogyott fölüle az ég,
mikor végleg kiborult a kubikostalicska.
1970. április 16–án
Veres Péter is aznap halt meg Budapesten,
gyertyák sírtak viaszcseppekben,
vörösre festett felhők vonultak az ég alján.
…
Akkor már Devecseri is meghalt,
amikor a Béla király úton a villában voltunk,
a szúnyogokra emlékszem, meg hogy célba dobtunk,
Somlyó közelebb lépett, úgy csalt.
Nem vagyunk meg! – mondta lágyan.
Mi lenne, ha Gábor élne, ki tudja?
Fújtatott, mint aki az igazságát tudja,
mint aki kardot talál egy ősi sziklában.
S már bánta is, hogy elkezdte, félt, hogy tovább szője,
a társaság csendben, hisz ő volt a család örök barátja,
Gábor szeretett svájci bicskája, viharkabátja,
s a hazai Költészet Napjának hős kezdeményezője.
Klári néni süteményeket, pogácsát,
sőt házi málnaszörpöt is hozott,
fia, János anyámnak udvarolt, vagy nekem bohóckodott,
viccesen húzta a bokáját.
Majd megmutatta zongoráját,
mit Kodálytól, keresztapjától kapott,
élvezte, ha valakit megbotránkoztatott,
cifrázta a káromkodását.
Somlyó ült magában,
előtte szóda és fehér bor,
mint akit kedve és színehagyott,
a lemezjátszóra Beethoven korongot rakott,
magában ült és annyit mondott: valami nincs sehol,
ott biztos nincs, ahol lenni szokott.
A Nyugat és a Kelet népe ellentétet a halál oldja végleg,
sok mérges-kócos ipse,
anyám olvasta nekem ezt is, azt is, mindet,
az utókor ma már legyintget,
mert már csak a szó a lényeg!
vagy már igazából az se!
Majoros János: Kompozíció
Az asztalokat már kihordták a parthus király palotájának díszcsarnokából. A lakoma méltónak bizonyult a trónörökös és az arménai uralkodó húgának eljegyzéséhez. A vendégek csillogó szemmel beszéltek a római szakács köménymártásáról, amelyet az osztrigához és a fésűkagylóhoz szolgáltak fel. Még azok is elismerően bólogattak a borssal, lestyánnal, római köménnyel és silfiumgyökérrel ízesített, garnélarák, homár, languszta, polip és tintahal összetört húsából készített tengeri húsgombóc illatgőzei felett, akik egyébként nem kedvelték a halat. De már a disznóbélben megsütött szarvasgomba feladásakor a tetőfokára hágott a lelkesedés. Mivel tudják mindezt a főételek sorában felülmúlni? Tengervízben, babérággal főzött vaddisznóval, hústól meztelenült bordája soha nem ízlelt csemege. És honnan a szarvasgomba? Rómából. Ott sincs szezonja. Hogy–hogy nem romlott meg ebben az ernyesztő hőségben? Az amfora aljára fűrészport tesznek, rá egy sor friss szarvasgombát, arra megint fűrészport, és így egészen a pereméig rétegezik, hogy ne maradjon benne levegő, végül gipsszel lezárják. Jégen kell szállítani és hideg helyen tárolni. Igen, a római ínyesmesterséget az ázsiai fejedelmek olyannyira követendőnek tartották, mint amennyire elutasítandónak a birodalom „védelmének” növekedését a térségben. A félkörben elrendezett lakomaágyak most proszkéniont formáltak, és a terem aranylapoktól reszkető ajtaján keresztül mintegy a nézők elé lépett egy görög színész, Euripidész Bakkhánsnők-jének részletét szavalva:
„A szent ölés papnője ekkor anyja lett,
és rárohant; fejéről ő a főkötőt
ledobta: ismerjen reá boldogtalan
Agaué s meg ne ölje; megsimítva hát
arcát, beszélt: »Anyám, hisz én vagyok, fiad,
Pentheusz, kit Ekhíónnak szültél otthonod
mélyén; irgalmazz, jó anyám, és meg ne öld
az én hibámért most a tennen gyermeked.«
Habzó ajakkal, körbeforgó vad, meredt
szemekkel anyja, megbomolva teljesen,
Bakkhosszal telt meg; hasztalan szólt gyermeke.
De balkarját két kézzel megragadta most,
és oldalának vetve lábát, tépte ki
vállból, pedighát biztos nem volt ily erős:
az isten tette izmos-könnyüvé kezét.
Ínó végezte ezt be: a másik oldalon
szaggatva húsát; Autonoé követte, majd
egész csapatjuk: kélt goromba nagy zsivaj.
Ő, míg csak volt még benne lélek, jajgatott;
azok visongtak. Egy a karját vitte el,
másik lábát sarustól; hústól meztelenült
bordája mind; s a nők friss vértől lepve mint
labdát dobálták Pentheusz húscafatjait.
Szétszaggatottan hever a test, egy része fönt
a durva szirten, más az erdő sűrűjén;
nem könnyű ráakadni; csak nyomorult
fejét ragadta kézbe anyja, tűzte thürszosza
hegyére, és mint bérci oroszlán fejét
hurcolja át a Kithairón csúcsán, völgyein,
a mainaszok karában hagyva húgait.
S e gyászos zsákmánnyal kérkedve érkezik
bástyánk körébe, szólogatva Bakkhioszt,
vadásztársát, ki zsákmányt vétetett vele,
győztest, ki győzelemdíjául könnyet ad. 1
Szavait óriási lelkesedés és taps kísérte – mint rendesen akkor, ha az emberek nem értik, miről van szó, de ezt palástolni igyekszenek. Vagy éppen magával ragadja őket a király lelkesedése, aki kiválóan beszél görögül. Mégis egy törzsi előkelő a mellette italozó udvari filozófushoz fordult:
– Bocsáss meg uram, jól értem, hogy az anyja tépte szét a saját fiát?
– Igen. Kiválóan érted a nyelvünket.
– De hát miért?
– Pentheusz elutasította Dionüszosz, a boristen kultuszát, ezzel elkövette a hübriszt.
– Azaz a sors elleni helyrehozhatatlan vétséget.
– Pontosan. Megtiltotta, hogy bárki is imádja az istent. Erre Dionüszosz őrületet küldött az anyjára és nőrokonaira, akik kivonultak a hegyekbe, majd csellel hozzájuk vezette Pentheuszt, hogy a karmaik közé adja őt.
– Mi értelme ennek? – meredt vertarany szarvasfej formájú ivóedényébe az arisztokrata. – Hisz a bort a görögök kiváltképp tisztelik.
– Tisztelni csak istenmódra lehet bármit is, sem kivetkőzött őrjöngéssel, sem az annak szegezett merev elutasítással. Ám itt nem a borról van szó, hanem tágabb értelemben a szent törvény tiszteletéről.
Ekkor zajgás, mozgolódás, udvari emberek jövésmenése zavarta meg az előadást. Végül egy porlepte követ borult a király lábai elé.
– Felséges úr! Szolgád, ki végtelen kegyelmedből sereged parancsnoka, azzal kívánja tiszteletét kifejezni előtted, hogy hírül adja neked a római betolakodó, Crassus végzetét – azzal tarisznyájába nyúlt és a terem közepére dobta az imperátor levágott fejét.
A vendégek ajkára az iszonyat moraja tolult, ám a politikában és főképp az udvari irányelvekben járatosabbak csakhamar kitörő éljenzésbe fordították a hangulatot, amelynek tetőfokán a színész felemelte Crassus fejét és részegséget színlelve tovább játszotta Euripidész drámáját:
„Íme, hozzuk a hegyre
a frissen–szelt repkény koszorúját, örömadó zsákmányt.
Látom, és befogadlak táncunkba.
Ezt háló nélkül fogtam el
vad oroszlánnak ezt az ifjú sarját:
íme, láthatod.” 2
Ekkor a színész előtt termett egy harcos, és kitépte a kezéből a fejet.
– Engem illett, én öltem meg az imperátort! – kiáltotta dühösen.
– Akkor szavald tovább a drámát is – sziszegte felé a színész.
A két király jót derült a civódáson és a Crassus-fő ide-oda cibálásán. A parthus uralkodó mind a színészt, mind a vitézt megajándékozta egy-egy talentum ezüsttel. A fejet pedig, „pihenj Róma”, a mulatság végéig egy sarokba gurította. Ám az visszapattant onnan, s a részeg éj folyamán többen felbotlottak benne, így a királyok is. Megbecstelenítésével egyenesen Rómát gyalázták a – görögös műveltségükre büszke – barbárok. De mi lehetett Crassus hübrisze, amely ide vezetett?
Amikor még a fej Crassus nyakán magasodott, nem volt kérdéses: így él és így hal meg egy római. És valóban az imperátor már–már lázadásra kész katonái követelésére halálmegvető bátorsággal bocsátkozott tárgyalásba Szurénával, holott csapdát szimatolt. A parthus vezér és főtisztjei nem fegyvertelenül érkeztek. Margianéi acélból kovácsolt, fénylő sisakjaik és mellvértjeik tükörként sokszorozták meg Crassus szemében a nap sugarait, aki fölé egyszer csak maga Szuréna magasodott remek járású lován, amelynek szügyére erősített acéllemeze tovább fokozta a helytartó tükörgyötrelmét. „Mi az, a római imperátor gyalog jön, mi pedig lóháton?” Crassus a ragyogás és tükröződés fényjátékán keresztül látta, hogy a parthus vezér mily erős, az isten tette izmos-könnyűvé kezét, csak később vette észre, hogy meghosszabbította a szemöldökét, a szeme sarkába is fekete vonalat húzott, valamint arcát kifehérítve szinte nőies szépségben tündökölt. Micsoda pojáca, de a benyomást máris elfedte a szónoki veretű kijelentés: „Egyikünk sem követett el hibát, hisz mindketten hazai szokásaink szerint érkeztünk a megbeszélésre.” „A fegyverszünet és a béke már létrejött a király és a rómaiak között, de a szerződés aláírására a folyóhoz kell mennünk. Mert ti, rómaiak, nemigen tartjátok meg, amiben megegyeztetek.” Azzal Szuréna jobbját nyújtotta Crassusnak, aki elfogadta azt, majd a lováért akart küldetni. „Erre nincs szükség – tiltakozott a parthus vezér. – Fogadd el a király ajándékát.” Nyomban oda is vezettek egy aranyzablás harci mént Crassushoz, két lovász pedig beemelte a nyeregbe, és szíjostorral suhintottak a lóra, hogy megugorjon. Az imperátor tribunusai rémülten fogták meg a kantárszárat, de ekkor barbárok tömörültek köréjük, akik mind többen lettek, lökdösték, szorongatták őket, hiába próbálták eltaszigálni az útjukba kerülőket, hogy méltó menetben vonulhassanak a folyóhoz, szitokszavak csattantak, fegyverek villantak, az egyik lovász, aki Crassus balkarját két kézzel megragadta most, római rövid kardba futott, kélt goromba nagy zsivaj s a tribunusoknak estek, ütlegek puffantak, vér fröcskölt a királyi ló aranyszerszámára, Crassust leráncigálták a földre, teljesen körbefogták, habzó ajakkal, körbeforgó vad, meredt szemekkel lazsnakolták, rémületes harci üvöltést hallatva, amely elnyomta a halálhörgést, noha, míg csak volt még benne lélek, jajgatott. Egyszer csak a csődület közepén egy kéz az imperátor levágott fejét ragadta kézbe, egy másik pedig jobb karját, amelyet épp az imént emelt fel a béke elfogadásául.
„»Anyám, te szent ölés papnője, én vagyok fiad,
ismerj reám, boldogtalan Agaué,
Pentheusz, kit Ekhíónnak szültél otthonod
mélyén, és meg ne öld a tennen gyermeked.«
Az én hibámért most Bakkhosszal telve meg
anyám, hasztalan szón bomolva teljesen,
lábát az oldalamnak vetve tépte ki
vállból karom, pedig hát biztos nem volt ily
erős, sem Ínó vagy Autonoé, akik
tovább szaggatták eleven húsom s a friss
friss vértől lepve, mint labdát dobálták hús–
cafatjaim, fejemet nyomorult anyám,
mint bérci oroszlánét hurcolta tova.” 3
Mely isten kicserepesedett ajkáról hangzott el ekkor e töredék?
De egy levágott fejben, a borzalom pillanatában, amikor elválasztják a törzstől, bár szétszaggatottan hever a test, átfut az egész élet. Crassuséban így: egy halott imperátort dobok gyászpergésének, trombiták mély zengésének, triumvirtársai megrendítő szavainak kellene búcsúztatnia a Forumon, a részvevő polgárok tömege előtt. Egyáltalán, mit keresett ő a veteránok figyelmeztetése dacára mélyen az Eufrátesz mögött, a forró sivatagban, ahol zápor a pajzsot, páncélt is átütő nyilak formájában támadt csupán? Tőrbe csalták, mint Pentheuszt, hogy ugyanolyan gyalázatos véget érjen, de ő valósággal sietett e tőr felé. Miért hitt az arméniai király szövetségében, aki a parthusok ellen küldte, s most ím, családi frigyre lépett uralkodójukkal? Ez a Szuréna, ez a festett arcú pojáca mennyivel különb hadvezér volt nála. Tudniillik rákényszerítette az akaratát. Míg a parthusok saját harcmodoruk szerint fellelkesülten küzdöttek, addig a római stratagéma nem működött. A nagy és erős, ügyesen meggörbített íjakból kilőtt barbár nyílvesszők félelmetes gyorsasággal, ellenállhatatlan csapódtak a célba. A légionáriusok hadállásukban maradva csakúgy tömegesen megsebesültek, mint amikor támadásba lendültek, hiszen ez esetben a parthusok menekülőre fogták, de ugyanúgy záporoztatták rájuk nyílvesszőiket. Csak vége lesz, gondolta az imperátor – a hadvezér, aki abban bízik, hogy a csapás majd megszűnik, ahelyett, hogy ellencsapást indítana –, de amint a lovasok felverte por elült egy kissé, megpillantotta a nyílvesszőkkel megrakott tevék karavánját, ahonnan a harcosok folyton–folyvást teletöltötték tegezeiket, és elcsüggedt. Pedig milyen fennen hirdette a hadjárat előtt: senki nem gazdag, aki nem tud vagyonából egy hadsereget eltartani. És mégis az olcsóbb fegyverszállító ajánlatát fogadta el, nem azét, aki Pompeius katonáit szerelte fel annak idején, holott ők már kemény utóvédharcokat vívtak a parthusokkal – és nem volt panasz a vértjeikre és a pajzsaikra, mely utóbbiakkal a teknősbéka alakzatot felvéve minden centuria légionáriusai sebezhetetlenné váltak.
Mennyire örült Caesar is és Pompeius is – szólogatva Bakkhioszt, vadásztársát, ki zsákmányt vétetett vele, győztest, ki győzelemdíjául könnyet ad –, amikor Szíria helytartójává választották, és hogy bíztatták, hogy ne csupán Baktriáig terjessze ki a birodalom határait, de Indiáig és az azt övező óceánig. Ravaszkás, mosolygó arcok és a mögülük jelentkező társünneplők tömege. Azok, akik nem értettek egyet, lassanként eltünedeztek. Igen, a kapzsiság, az volt Crassus hübrisze. Triumvirtársai az övékénél sokszorta hatalmasabb vagyonának további növelésére ösztönözve távolították el Rómából. A gyarapodást tekintette élete fő céljának. Mikor Sulla a polgárháborús időkben elfoglalta a Rómát, és eladta azok javait, akiket megöletett, az így szerzett jövedelmet hadizsákmánynak tartotta, és befolyásos emberek között igyekezett kiosztani azt, hogy minél több cinkostársat szerezzen. Crassus készséggel tette rá a kezét az effajta birtokokra. Szinte mindennap leégett vagy összeomlott egy-egy rosszul épített ház. Crassus egyszer csak megdelejezve pillantott a pusztító lángokba, amelyek felgyújtották bensőjét és leküzdhetetlen tettvágyra serkentették. Ötszáz ács és kőműves rabszolgából építőcsapatot hozott létre, majd megvásárolta a kigyulladt házakat, meg a közelükben álló épületeket, amelyeket tulajdonosaik félelmükben és bizonytalanságukban potom áron eladtak (mennyire jól lehet alkudni a verdeső szempillájú emberekkel), így Róma legnagyobb része a tulajdonába került.
De hiszen ő maga akart távozni a városból, nem szorult senki buzdítására. Caesar nagy tetteinek láttán a diadaljelek és diadalmenetek utáni forró vágyakozás öntötte el. Crassus harci cselekedetei csupán Spartacus legyőzésére korlátozódtak, annak diadalát is Pompeius aratta le, aki – mert a gladiátorvezér szétvert hadseregének katonái légióiba ütközve végezték be sorsukat –, méltán írhatta a szenátusnak, hogy bár nyílt ütközetben Crassus győzte le a szökött rabszolgákat, ő irtotta ki gyökerestül a felkelést. Crassus, Róma leghatalmasabb embere, az öregedő férfiú fantáziáiban mindegyre a napban megcsillanó hadijelvények játszottak, amelyek a szeme előtt emelkednek a Forumon rendezett diadalmenetben, miközben ő aranyozott harci kocsiról fogadja büszkén a római polgárok üdvözletét, mögötte pedig legyőzött királyok lépdelnek lehorgasztott fővel.
Crassus levágott fejéből, amely vért bíboroztatva függött egy felemelt kézben, a római lélek borzadva menekült nyugat, a hon, Róma felé, a lelkiismeret utolsó hőfuvallatával. Nem a kapzsiság, nem a honfitársaival szembeni könyörtelenség, nem is a hatalom ellen lázadó rabszolgákkal szembeni vasszigor, de még csak nem is a nevetséges kései dicsvágy, egyenesen a törvényesség barbár eltiprása miatt dobta a zsákmányra éhes vadak prédájául a sors. A polgárháború zűrzavarában – Sulla híveként – Crassus bármikor, bármiért kinyújtotta karvalykörmeit, holott Rómában senkitől nem lehetett önkényesen elragadni a tulajdonát. A köztársaság hatalma egyet jelentett a jog sérthetetlen szentségével. Ám a Crassus-körmök úgy tépték szét a törvényesség és igazság istennőjét, mint egykoron a feldühödött bakkhánsnők Pentheuszt.
1 Devecseri Gábor fordítása [vissza]
2 Devecseri Gábor fordítása [vissza]
3 Devecseri Gábor fordítása [vissza]
Önmagunk lenni nem merünk,
köröttünk háborgó tengerünk.
Úszni nem lehet, nem tudunk,
szétázott mában tegnapunk.
Torz tempók helyben szüntelen –
hirtelen dönt a Végtelen.
Süllyedünk bénán, fulladunk,
sorsunkban fogant holnapunk
víz alatt, mélyben – némi fény
néha nagy vizek felszínén.
Néha. Bomlik meg az agy.
Néha bomlik. Meg az agy.
Néha bomlik meg. Az agy.
Néha bomlik meg az. Agy.
Néha. Bomlik. Meg. Az. Agy.
Néha. Bomlik. Meg az agy.
Néha. Bomlik meg. Az agy.
Néha. Bomlik meg az. Agy.
Néha bomlik. Meg. Az agy.
Néha bomlik. Meg. Az. Agy.
Néha bomlik. Meg az. Agy.
Néha bomlik meg. Az. Agy.
Italoktól dülöngéltünk,
igaz s szép volt hajdanán,
így lázadtunk anno, akkor,
felnőttkorunk hajnalán.
Évtizedek elszárnyaltak,
tombol furcsa szabadság,
balra, jobbra tántorgunk ma:
mennyi, mennyi hazugság.
Nem vagyunk mi absztinensek,
bár a szesz már kevesebb,
de jó volna úgy lázadni,
ahogy régen – nem lehet!
Nem lehet, mert étel, ital
nem az, ami régen volt,
másképp kéne változtatni,
másképp legyen most a most.
Csalódással teli pohár –
ez is roncsol életet,
alkonyatban koccintások:
remények és kételyek.
Bunkó, bűnöző, bomlott agyú –
velük nem tudok mit kezdeni,
mert bármit teszek, nincsen remény,
ezekkel szemben csak veszteni
lehet s magamat elveszteni,
általuk hát kevesebb leszek,
hogy szóba állok, vitatkozom,
vagy éppen fogok netán kezet,
és bár emberek ők is, téged
nem tartanak semmiképp annak,
ezért távolra tőlük, el, el,
ha már kárunkra élnek, vannak.
Gádor István: Falikép
Zöld minden, tiszta zöld. Thakács, késő du. lesétált a Tisza-partra, meglepetten észlelve: áttetsző-zöldes árnyalatú már a víz. Ami iszapot, lebegő anyagot le akart sodorni a folyó, lesodorta a hónapokig tartó áradás során, s mára nem maradt lesodornivaló. – S még mindig magas a víz. Már fonalas zöldmoszat lengeti szakállát a partfal betonfelületén, ebből is látszik, mily régóta tartózkodik künn a folyó, volt ideje a moszatnak kifejlődni, éppúgy, mint a Balatonon, a vörös partvédő köveken. „Nem is baj, ha nem megy vissza nagyon gyorsan az áradás, maradjon csak jó sokáig viszonylag magasan. Legalábbis olyan szinten, hogy ellepje a hullámteret. Így a halivadékok fölcseperedhetnek”, mondja (magában) Thakács. Ha már megcsinálta a balhét a folyó, akkor ne hagyja sorsára a hitegetett vízi élőlényeket: hagyjon nekik visszavonulási időt. – Egyébként szinte hihetetlen, milyen gyorsan hódítja meg a vízi élet a rendelkezésére álló, új teret. A rakpartlépcsők moszatszőnyegén kanyargós járatok: vízicsigák nyoma, amiképp az algabevonatot lelegelték. Nyilván éjjelente táplálkoznak, nappalra visszahúzódnak a mélybe: most csak a járatok látszódnak, maguk a csigák sehol. És: milyen rovarok szállnak föl a folyóból? Mert szállnak, rajzanak, ez kétségtelen – méretük a muslica és a tiszavirág közötti valahol.
Mondjuk, légyméretűek, de közel sem legyek. (Messze sem.) Apró, zömök rovarocskák, lassúdadon szálldogálnak fölfelé a partfal mellett a sodrásból, megkapaszkodnak a sétány víz fölé nyúló, világos-üdezöld koronájú tölgyfáinak levélzetén. Szedik is össze őket a sirályok-denevérek. Igen, most a sirályok is kimondottan rovarra vadásznak: a szokásos hangsúlytalan-lenge, látszólag semmire sem figyelő röptüket fölváltotta a jellegzetesen rovarvadászatra való, megtorpanó–fölgyorsuló csapongás: hol följebb pillant meg a madár egy-egy röpke lényt, hol lejjebb; repülésmódja, akár a meredek cikcakkokban csapongó, most nappal is vadászó, már említett denevéreké.
Másnap… Megy a hídon Thakács, a sirályok most is javában szedik az ismeretlen rovarokat a légből – egészen benn, a sodorvonal fölött. Thakács kiáltóan tudatlannak érzi magát. A sirályok csaponganak, de mintha nemcsak sirályok szárnyalnának a Tisza fölött, hanem… Nem, nem a galambokra gondol Th., azok a vízre ügyet sem vetve, csapatosan keringenek. Mintha – bár épp szembe tűz a nap, erőteljesen megnehezítve a vizuális észlelést – nos, mintha sötét hátú, Thakács számára ismeretlen (lám, már megint!) madarak is vadásznának a folyóból fölszállongó bármikre. Méretük: a fecskék és a sirályok közötti. (Fecskék is nyilallnak a Tisza fölött.) Csérnek sem csérek. „Lehetséges…, lehet, hogy szerkők? – kérdi magától Th., és hirtelen bizsergetőn megnövekszik véradrenalinszintje.
Eljöttek a szerkők a szikes tavi költőhelyükről ide – titokzatos úton-módon értesülve a rovarrajzásról –, és szedik a folyóból, annak is örvényes–rohanó sodorvonalából, a föllibegő hártyásszárnyúakat? – Messzemenő tanácstalanság fogja Thakácsot el. Nézi, nézi a hídról az iramló vizet, halad tovább a hídon át a túlpart iránt – már a másik part hullámtere fölött –, vízben állnak a vibráló levélzetű nyárfák, a töltés füvén a lépcsőzetesen visszavonuló folyó hátrahagyta sáv – megszáradt iszappal kevert, szintén száraz, kifehéredett zöldmoszatokból álló kéreg –, s a balinok, ezek a nagy, ezüst halak már nincsenek a fák között. Ők érzik meg a halak közül leghamarabb az apadást, s iramlanak vissza a mederbe, mint a nyíl. „A megmaradás titka” (így Thakács), „a jelek szerint: észrevenni, mikor kezd fogyni alólunk a víz.”
Megy a hídon, immár visszafelé, Thakács. Még mindig ott csaponganak az ismeretlen rovarokra vadászó, ismeretlen madarak a fehérarany folyó fölött. Nézik mások is a vizet, pillantásuk közömbösen siklik vízfelszínről madarakra, s tovább. Nem tudják, hogy mit észlelnek – igaz, Thakács sem. De Th. legalább azt tudja: ismeretlen számára, amit lát.
Most, hogy megint nádirigó-karicsolás hallatszik be az ablakon – nem nádirigó az, hanem nádirigót utánzó seregély –, csak úgy dől be a hőség, a folyó is visszahúzódott, s rohannak-egybefolynak a napok: szóval, mi van most? Thakács, láthatatlan áramlástól szállítottan, energiatakarékos módban működik, mint aki úszik, miközben sokkal inkább a folyóra bízza magát, mintsem tempózna. Viszi a víz, csak néha-néha kell egy-egy korrekciós mozdulatot végrehajtania, ha túlságosan ki- vagy besodródna, a parthoz túlontúl közel, vagy túl távol tőle. Halad és halad Th., s nagyon oda kell figyelnie: ne saját magának tulajdonítsa, érdemtelenül, a haladást.
„Jó lenne úszni egyet”, beszéli (magában), kitekintve az ablakon, nyári barnás immár a Tisza. Persze, megtévesztő ez a szín, csak innen, az ablakból élvezhető a víz; igaz, a Balatonon ilyenkor már akadnak vállalkozó szellemű németek, akik vakítófehérből hirtelen pecsenyepirosra sült bőrrel belábalnak a vízbe. „Igazi strandhangulat”, közli önmagával Thakács, behallatszik az ablakon a gyerekek visongása-kacagása a közeli játszótérről, mintha uszodában lennénk. Az ég napszínű, sehol a minapi borongás, pelyhedzenek a jegenyék, és Th. kénytelen velük összefüggésbe hozni azt a hihetetlenrózsa-illatot, amely valamiképp mindig megjelenik a légben, amidőn a nyárfa utaztatja vatta–repítőszőrökbe csomagolt termését.
Visszaemlékezik gyerekkorára Thakács, az augusztusi Balatonon is mindig ez az illat kísérte a nyárfapelyhedzést – léteznek később termő fajtái is a nyárfának, vagy csak Th. emlékszik az időpontra vissza helytelenül? Mintha nemcsak az illat idézne rózsát, de a színe is ilyes lenne. Az illat színe, gondolja Thakács, szinesztézia, merül föl egy szó Th. passzívszókincs-tárából. – Mindemellett az akác is virágzik, Thakács, olykor-olykor, akácsorok mellett-előtt elhaladva, csaknem a levegőben lengve–lebegve megy tovább, száll az illatár – s nemsokára itt a hársfavirágzás. Úgy aránylik a hársfavirág-illat a lenge-könnyű, nyárfatermésszállás idején mutatkozó, meghatározhatatlan illathoz, mint pisztáciaméz a rózsavízhez. Sokkal súlyosabb-tömörebb. De most a hársfavirágzás persze – még – sehol.
„Hol vagyok?”, kérdi Th., és visszazuhan a jelenbe. Mindjárt dél, a nádirigót utánozó seregély elhallgatott, csak verebek csiripelnek a nyárvidám napsütésben. Thakács kilép az utcára, szinte mellbe üti a hőség, s egyszer csak feketerigó-vészkiáltásokra lesz figyelmes. A nagy pagodafa (hétköznapi nyelven japánakác, pedig se nem japán, se nem akác) lombjában öt-hat, összegyűlt feketerigó, és Th. megpillantja a baj okozóját: csóka repül ki a lombozatból, csőrében jókora szállítmány. Thakács tudja, sikerült a fészekrablás, és nem örül neki. De igazából annak sem örülne, ha nem sikerült volna; ha lappangva-eredménytelenül húzna el a csókamadár a pagodafától, nyomában a szitkozódó rigókkal. Sem ez, sem az nem kelt osztatlan örömet Th.-ban, legföljebb valami kényszerű tudomásulvételt érez: ez van. Az élőlények egymást eszik, ez egy ilyen hely.
„El kéne már terjeszteni a nagyüzemi fehérjetenyésztést”, közli magával Th. Csak nő, csak nő, csak szaporodik az izomszövet (forrás: az őssejtek) a tápoldatban, és nem muszáj csirkét vágni. Persze ez sem jelentene igazi megkönnyebbülést. A kezdeti lelkesedés után őssejthúst csak a rászorulók fogyasztanának – divat lenne élőlényből származó húst enni. Lám, hiába dolgozták ki a kémiai gyümölcseszencia-előállítást, mégis az igazi gyümölcsből készült pálinka az igazi, mondja magában Thakács, sodródva tovább. Nincs jó megoldás.
Fényesszürke az ég, szünet nélkül énekel az erdei pinty. Éppoly kérdő-felszólító hangsúllyal a strófa végén, mint ahogy az a sok-sok évvel ezelőtti példány énekelte, amelyről Thakács megtudta: e dal az erdeipinty dala. (Aztán minden évben változott kissé az erdeipinty-ének, s most, lám, visszakanyarodik a kiindulási pontra, mi Th. számára „az igazi”-nak minősül, holott csupán egy változat a sok közül.) – Fényesszürke, igen, az ég. Már kezdenek zöldellni a kis diótermések az udvarban a diófán, mely javában túlnyúlik a negyedik emeleten – amidőn (egykor) ide került Thakács, lakni, még mindössze csenevészke, kis fácska volt, kétségbeesetten igyekezett feltörni a szakadékmély, hűs-homályos udvarból. Most már – túlér a tetőn, reggeltől estig körbejárja a nap – nem hosszában növekszik: körültekint a ragyogásban, nagy levegőt vesz, terebélyesedik, félgömbsátrat borítva az udvar fölé.
Már kezdenek megjelenni a vadszőlő – apró, mákszemnyi szemek alkotta – fürtjei a folyóparti épület tövében. És máris zöld–piroslik a nagykörúton a vadszilva. „Nem is olyan rég, úgy két hónapja, telelni ideérkezett, s magukat tavaszra is e tájon felejtett csonttollú madarak pihentek itt. Nyugodtan, nem-izgatottan üldögéltek-szedegettek a fényes-napos, parki pagodafákon, ciripelve”, mondta (magának) Thakács. Vak-fényesszürke volt az ég, mindenütt feketerigók, mindenütt a láthatatlan, csak hallható zöldikék, mindenütt a rovarok után repdeső, függőleges falon kapaszkodó, a parkoló kocsik szélvédőjéről-lámpáiról az odaragadt, roncsolt rovarokat leszedegető verébszülők. Mindenütt a molnárfecskék, itt is, ott is füstifecskék, s a légben éles sivítással ötös-nyolcas csapatokban minduntalan fel-feltűnő sarlósok. És, már késő délutántól, a denevérek, látszólag közvetlenül a szárnytövükből kinőtt fejjel: fordított sárkányrepülők.
Csak úgy zsizseg mindenütt az élet. – Thakács tudja, ennél sokkalta inkább zsizseg: ez, amit ő innen, az ablakból kinézve észlel, semmi úgyszólván. De hát mit csináljon, ez van. Lehetne az is, hogy ennél sokkal kevesebbet észleljen – például csakis a tejeskék vagy egyértelmű-azúr égboltozat alatt, tompa-téglaszín s feketevörös tetők fölött visítva nyilalló sarlósfecskéket, a klinikaablakból. Erre is volt nem kevés példa. Éppúgy, mint arra is: annyi halat fogott Th., hogy nem tudta hazacipelni szinte. Mindkét szélsőséget, rosszat és jót, megtapasztalta Thakács, „értékükön kezeli” már a dolgokat,
A fényesszürke ég elborult, a szerkesztőségi ablakon túl susogni kezdett a nagy pagodafa. (Odakünn, a határban, a várostól távol is találkozott ily fával Thakács, éppúgy, mint ilyentájt virágba boruló, rózsaszín tamariskabokrokkal; régi, elbontott tanyaépület maradványainak tőszomszédságában. A távolból odakéklett az ördöngösi erdő. Nem is tanya lehetett, udvarház inkább; tanya mellé nem ültetnek pagodafát, sem tamariskát. Talán, talán szelídített darumadár is sétált a valahai, seholsincsen udvaron. „Hiába próbálok magról ültetni újat, nem hajt ki a japánakác”, mondta a jelenkori tulajdonos, közismertebb nevén említve a pagodafát. „Pedig már a füvészkertnek is írtam levelet”, tette hozzá. Mit tudtak azok a régiek, mi ma nem tudható?)
Fényesszürke az ég. Fénylik-szürkéllik. Mondhatni, metálszín. Szünet nélkül énekel a városban az erdei pinty. „Majd egyszer… Egyszer majd megpróbálok elültetni egy pagodafát”, suttogta (magának) Thakács.
Szenes Zsuzsa: Faliszőnyeg
Napjaimat könyvből olvasott
sakkjátszmák sora színezi.
Aljechin, Fischer, Tal és Kaszparov,
Portisch, Polgár Judit kedvenceim.
Erkel, Napóleon nemcsak zene, történelem;
sakkot, mattot adni ők is szerettek nagyon –
miként nálam komoly tét, alkotó elem
história, szimfónia, irodalom.
Amint napi egyórás sétámat rovom,
égszínű bogárka, róka – és citromlepke
libben fel előttem, latinul mormolom
némelyik nevet, – legtöbb már feledve,
lesz mit búvárkodnom, ha lábam hazaért.
A cserjék, fák lombja közt bujkáló
sármányt, zöldikét, zsezsét, cinegét
és sok más dalnokot felismerem hangjáról –
és ha nem, – otthoni hangkazetta segít.
Így szép lassacskán eljön az est, –
családi kör, vacsora, beszélgetés, –
aztán, ha szerencsém van, jöhet a meccs,
no persze, a TV–n; itt ifjúi korom átélem én.
És ami az elmondottakból kimaradt? –
Hébére bízom – Ő színesítse álmomat.
Jajesnicza Róbert: Kompozíció
A cukrászda üveges pultjában a sütemények színesen és csábítóan illatoztak egymás mellett, jelezve, hogy ez a hely még mindig nem a fogyókúrázók Mekkája.
A pult mögött fehér sapkában Emese szolgálta ki az embereket. Pufók arcán látszott, hogy kamaszkora óta küzd a pattanásokkal. A pufók archoz duci test is tartozott. Nem a cukrászmesterség miatt hízott el. Mielőtt a sütemények megalkotásának hivatását választotta volna, ő azelőtt se volt nádszálvékony.
Magas, de kövér férfi lépett be az üzlet ajtaján. Szemüvege és bajusza a karvalyorr mellett olyan hatást keltett, mintha egy rajzfilmfigura elevenedett volna meg. A sörpocakon fel-felcsúszkáló kihízott póló is egyszerre volt Emese számára vicces és undorító. A sportcipőjét kitaposta legalább negyvenhetes lábával. Kissé szuszogva lépett oda a pulthoz.
– Négy francia krémes lesz!
– Neked is jó napot, te kretén!
Emese hangosan nem mondta ki ezt a mondatot. Mint a legtöbb kereskedelemben és vendéglátásban dolgozó embernek, neki is agyára ment, ha valaki nem tartotta be az alapvető udvariassági szabályokat. Ha valaki nem köszönt és nem kért, hanem azt mondta, hogy lesz, azt halálos sértésnek vette. A vendéglátósoktól elvárás, hogy udvariasak legyenek. Sajnos sok vásárló nincs vele tisztában, hogy az udvariasság vice versa működik.
Ez az ember négy szóval belegázolt a lelkivilágába, de nem szólhatott semmit. A kuncsaft az első, belőlük él a cukrászda, amit Emese édesanyja vezet. Az esetek kilencven százalékában Emese van a pultnál és a két alkalmazott, Erika és Juli hátul sütik a süteményeket. Emese anyukája rendelkezett így, mert nem szerette, ha nem családtag kezelte a kasszát. Emese jobban szeretett a konyhában pepecselni. Megcsömörlött az emberektől. Nem szerette őket. A süteménykészítésben kiélhette a kreativitását és nyugalmat talált. Közönyös arccal csomagolta be a süteményeket, és adta át az öltözködésre nulla figyelmet fordító fickónak.
Erika egy tálca süteménnyel lépkedett befelé a műhelyből. Óvatosan hozta, szemét le nem vette a tálcáról, nehogy elejtse az értékes szállítmányt. Egy pillanatra azonban felnézett, és a kezében megremegett a tálca. Ijedten, légszomjtól küszködve csapta le a pultra. Nem érdekelte, hogy a fél perce még féltett sütemények hogyan esnek atomjaikra az ütéstől. Zihálva bámult a vevő szemébe.
Emese riadtan nézte a közjátékot. Ösztönösen megragadta Erika vállát és hátra sétált vele a műhelybe. Leültette, és adott neki egy pohár vizet. A bolt befelé nyíló üvegajtaja fölé helyezett apró csengettyű jelezte, hogy a vevő távozott az üzletből.
– Jól vagy? – szaladt oda Juli is Erika mellé. – Mi történt? – nézett fel Emesére.
Emese a vállát vonogatta. Egy szót se értett. Ismét Erika vállára tette a kezét.
– Rosszul vagy? Szeretnél hazamenni?
Erika ijedten rázta a fejét. Szemében vad düh csillogott. Ezekkel a szemekkel kezdte el keresni a nagy süteményszeletelő kést, de még időben észbe kapott. Nem ér annyit! Ez az ember nem ér annyit!
Eszébe jutott a tavalyi nyaralása, amit ez az ember tett rémálommá. Egy campingben sátorozott a barátnőjével. Nem szerette soha a nomád életmódot, de egy középiskolásnak, akinek épp véget ért a cukrászdában a nyári gyakorlata, nem telik szállodára. A vízpartot imádta, a hegyeket is, de a bogarak és a pókok nem tartoztak a baráti köréhez.
A campingben természetesen közös zuhanyzó volt. Külön férfi és külön női. A barátnője, Márti egy hosszú nap után, ami egy koncerttel végződött, bezuhant a sátorban épphogy elférő felfújható matracra. Nem ittak, de annyira bele voltak feledkezve az ugrálásba és a pogózásba, hogy Mártinak annyira bedagadt a bokája, hogy a cipőt és a zoknit is alig tudta magáról lehámozni. Úgy döntött, hogy igénytelenség ide vagy oda, nem megy el zuhanyozni alvás előtt.
Erika tisztaságmániás volt. Soha nem szeretett fürdés nélkül lefeküdni. Otthon rendszeresen takarított. A takarítás olyan pótcselekvéssé alakult az életében, mint másoknál az evés.
Hajnali két óra lehetett, amikor törölközőjével és piperetáskájával elindult egy szál bikiniben a női zuhanyzó felé. Vidáman integetett a szomszédban, a lakóautójuk mellett sütögető és láthatóan már nem szomjas holland baráti társaság felé.
Igyekezett a testét alaposan megmosni. Örült, hogy a dohányfüst szagát, amelyet a koncerten körülötte tomboló fiatalok szenvedélybetegsége okozott, felváltotta orrában a tusfürdő kakaóvaj illata. Teljesen átadta magát a víznek, amely sugárban zuhant meztelen testére, amikor valaki a szájára tette a kezét.
Ijedtében sikoltani is elfelejtett. Ha nem lett volna a kéz a száján, akkor se jött volna ki hang a torkán. Szinte megbénult a félelemtől.
A tenyér még a zuhany alatt is bűzlött az olcsó ukrán cigarettától.
– Ha nem ellenkezel, nem esik bántódásod!
Érezte, hogy a férfi a másik kezével elkezdi simogatni a testét. Lassacskán kezdett az életösztöne visszatérni. Próbált szabadulni, de egyre erősebb vasmarkok fogták. Egész teste remegett a riadtságtól.
Sírva rohant vissza a sátorba. Márti egy pillanatra álmosan felnézett.
– Mi a baj?
– A zuhanyzóban egy férfi meg akart erőszakolni.
– Miért hagytad?
– Nem hagytam. Sikerült elfutnom.
– Láttad az arcát?
– Nem. De éreztem a szagát.
– Azzal nem sokra megyünk a rendőrségen.
Márti halálos nyugalommal visszaaludt. Másnap kiderült, olyan mélyen aludt, hogy erre a pár mondatos beszélgetésre sem emlékezett.
Erika egész este a sátor ajtaját figyelte. Rettegett tőle, hogy valaki beront rajta, és nekiesik. Még lett volna hátra három nap a nyaralásból, de Erika addig könyörgött Mártinak, hogy összepakoltak és elindultak haza.
A recepciónál történtő kijelentkezés után a vasútállomás felé vették útjukat. A portán a magas, kövér, karvalyorrú, szemüveges biztonsági őr elköszönt tőlük. A kezével még integetett is. Erika orrát megcsapta az olcsó ukrán cigaretta szaga, ami a tenyér felől jött. Utána megismerte a kezet is, ami tegnap este még a száján és a testén volt! Ledobta a hátizsákját a földre és elindult a biztonsági őr felé.
– Te voltál az, te rohadék!
A biztonsági őr hátrébb lépett a sorompótól, amelynél a kollégája épp kiengedett egy autót. A kolléga odalépett Erika elé.
– Elnézést, de önök már kijelentkeztek. Csak akkor tartózkodhatnak a camping területén, ha újra megváltják legalább a napijegyet.
– Hívja ide ennek az embernek a főnökét!
– Ő a főnöke a biztonsági személyzetnek, csak megbetegedett egy kolléga és beugrott a helyére.
– Nem érdekel az élettörténete! Ez az ember tegnap este rám támadt a zuhanyzóban!
A biztonsági őr felkapta a fejét.
– Ez elég súlyos vád. Tudja valamivel bizonyítani?
– Tudom, hogy ő volt!
– Ez a rendőrségen kevés lenne!
– Hívja ide a camping vezetőjét!
Márti megfogta Erika kezét és elkezdte húzni.
– Hagyd! Már nem tehetsz semmit!
– Nem! Az nem lehet, hogy megússza!
A biztonsági őr és a cigarettaszagú főnöke ügyet se vetettek rájuk. A két lány elindult a vasútállomás felé. Erikát rázta a düh, de még jobban fájt neki, hogy a barátnője nem állt mellé. A száz kilométeres vonatút alatt egy szót se szóltak egymáshoz. Mindketten a telefonjukat kezdték el nyomkodni. Hazaérkezésük után Erika soha többé nem kereste Mártit.
Márti eleinte kereste a közösségi oldalakon, mivel amikor személyesen ment el Erikáékhoz, a másik lány soha nem nyitott neki ajtót. Levegőnek nézte. Ahogy meglátta Márti nevét a telefon kijelzőjén, folyton eszébe jutott, amikor Márti a legnagyobb baj közepén csak ennyit kérdezett: miért hagytad?
Erika attól a naptól kezdve kerülte a férfiak társaságát. Igyekezett olyan helyen dolgozni, ahol csak nők veszik körül. Nem tudott bízni se a nőkben, se a férfiakban, de a saját nemétől legalább nem félt. A legjobban az bántotta, hogy nem tudta bizonyítani az igazát. Feljelenthette volna ezt az embert, de még a nevét se tudja! Száz kilométerre lakik attól a campingtől, ahol az eset történt! Hány lány mellé lopakodhatott be azelőtt és azóta a zuhanyzóba? Vajon sikerült mindenkinek elmenekülnie vagy volt, aki sokkal nagyobb árat fizetett?
Azt hitte, soha többé nem látja ezt a férfinak egyáltalán nem nevezhető gusztustalan szörnyeteget. Erre csak úgy besétál a munkahelyére! Száz kilométerre attól a helytől, ahol utoljára látták egymást! Mit keres itt? Miért van itt? Miért öltözködik így? Utoljára élére vasalt nadrágban, fehér ingben, fényes cipőben és nyakkendőben látta. Most egy koldus is jobban néz ki nála. Nem mintha a munkaruhájában olyan gyönyörű ember lett volna!
Hányszor imádkozott érte, hogy elégtételt tudjon venni! Erre megint megijedt és most se tud róla semmit! Pedig tálcán kínálta magát a lehetőség! Az ég felé fordította a tekintetét.
– De jó lenne kapni egy lehetőséget, hogy meg tudjam büntetni ezt az embert azért, amit tett!
A cukrászda ajtaja felett újra csilingelni kezdtek a csengettyűk. Emese kinézett a konyhából és ijedten tekintett vissza az ajtóból Erikára.
– Visszajött!
Erika maga se értette, mi történt vele, de felpattant a székből és határozott, ellentmondást nem tűrő hangon szólt Emesének.
– Majd én kiszolgálom!
Emese nagyot nyelt és bólintott. Tudta, hogy az édesanyja ezt nem engedné, de látta Erika szemében az elszántságot. Azt az elszántságot, ami egyből eltűnt Erikából, ahogy kilépett a cukrászda vendégterébe. Lehajtotta a fejét és a földet bámulta. Nem mert a férfi szemébe nézni.
– Az előbb vettem itt süteményt a feleségemnek és a gyerekeimnek! Kérek róla számlát is. Az előbb elfelejtettem kérni!
Emese épp indult volna kifelé, hogy szóljon, a számlaigényt azonnal jelezni kellett volna, de Juli fejcsóválással jelezte neki, hogy ne menjen!
Erika a számlatömb után nyúlt. Az egész lelke forrongott. Felesége és gyerekei vannak, de a zuhanyzóban molesztálja a lányokat!
– Mit vásárolt? Milyen névre lesz?
– Négy francia krémes. Molnár János, Balatonalmádi, Fűzfa utca hatvankettő.
– Itt nyaralnak?
Erika maga se értette, ezt miért kérdezte meg. A férfi felsóhajtott.
– Miért jönnék el a Balaton mellől ide nyaralni? Anyósoméknál vagyunk rokonlátogatáson, csak már öreg és beteg és nem tud sütni, a feleségem és a gyerekek meg megkívánták az édességet.
Molnár János biztonsági vezető és nőmolesztáló átvette a számlát és köszönés nélkül kiviharzott az ajtón.
Emese és Juli kisétáltak a konyhából Erikához, aki a pultra támaszkodva, remegve tartotta a kezében a számlatömböt. Fogott a pultról egy szalvétát és ráírta a nevet és a címet.
– Emese! Mégis szeretnék hazamenni!
Emese bólintott. Juli az ajtót bámulta és ő is megkérdezte.
– Ki volt ez?
– Maga az ördög! És én most visszajuttatom a Pokolba!
Juli és Emese összenéztek, jelezve egymásnak, hogy egy szót se értenek az egészből.
Erika átöltözött utcai ruhába, de nem hazafelé vette az irányt, hanem a közelben lévő ügyvédi irodához. Szerencséjére senki se volt a váróteremben, az irodát üzemeltető ügyvédhölgy azonnal fogadta.
Az ügyvédnő a negyvenes éveit taposta. Ősz hajszálait igyekezett titkolni hidrogénszőkére festett hajával.
– Feljelentést szeretnék tenni ez ellen az ember ellen! – nyújtott át a cetlit Molnár János nevével és elérhetőségeivel.
– Mivel vádolja?
– Molesztálás, szexuális zaklatás, nemi erőszak kísérlete!
– Tudja, hogy ez egy nagyon hosszú folyamat lesz?
– Csak azt tudom, hogy az igazság napvilágra hozásával nagyon sok nőt menthetek meg! Ha meg tudja oldani, szeretném, ha a sajtóban is minél nagyobb nyilvánosságot kapna az ügy! Tudja meg ország-világ, mit tett ez az ember!
– Ön mit vár ettől a tárgyalástól?
– Elégtételt! Nem csak saját magam miatt, hanem minden nő miatt, akit ez az ember vagy bárki más zaklatott!
Megbeszélték a részleteket, megfogalmazták a feljelentés szövegét.
Erika kilépett az ügyvédnőtől és az utca szemközti oldalán a buszmegállóban álldogáló fiatalemberre tévedt a tekintete.
– De jóképű!
Elmosolyodott. A fiatalember visszamosolygott és biccentett a fejével.
A busz megérkezett. A srác felszáll. Erika soha többé nem látta. A lány tisztában volt vele, hogy az ügy neheze most fog jönni a bírósági tárgyalásokkal. Mégis érezte, hogy a megkönnyebbülés és a boldogság az egész testét átjárja. Végre megint úgy tudott nézni egy férfire, mint régen! Érezte, hogy ismét készen áll egy normális kapcsolatra és a szerelemre.
Él az agyban, a szívben,
fölhorzsolva a tűzben
ez a két rózsagyémánt
s lélegzik a világba:
temegénszerelemben
így borzongunk mi ketten
a szelídgesztenyésben,
az éber álmodásban.
E furcsa márciusi
szélben – esőben
meghajnallott a nap a felhők fölött,
hogy nem a harc, csak a küzdés,
nem a gyilok förtelme, nem,
csak a szerelmes munkálódás,
csak az igenlő víg vasárnapok.
a tüdőgondozóban
csipeszt raknak az orromra
és csutorát számba
hogy azon keresztül fújjam ki-be
a levegőt
erőltetett kilégzés
erőltetett belégzés
az erőlködés után pihegés
megpihenés
aztán minden kezdődik újból
és én örülök hogy egyáltalán
még kapok levegőt
és mindezt regisztrálja a gép
s a vizsgálat végére magam is
többnyire életben maradok
Janáky Viktor: Plasztikák
A reménybeli ifjú prózaíró – két fordulatos novellája már megjelent rangos irodalmi folyóiratokban –, ott áll az őszi szél sikálta mellékutca hűvös–nyirkos kapualjában, jelenleg a háta mögötti Színművészeti Főiskola dramaturghallgatójaként, és már majdnem fázik. Aprókat toppantgatva divatos félcipőjében azon töpreng, hogyan is kellene „állania egy marcona őr”-nek – amikor idáig ér gondolataiban, a marcona szó annyira megtetszik neki, hogy félhangosan többször is maga elé motyogja, jó lenne novellacímnek –, s közben kicsit összerándul a gyomra, mert riadtan rádöbben, arról nem is esett szó, hogy ki fogja majd őt fölváltani, sőt arról sem, hogy mikor. De sőt, ha valaki keményen rákérdezne, mit keres itt, még azt sem tudja megmondani, ki állította őt ide! Valamilyen Nándorra emlékezik, vagy lehet, hogy Sándorra, csak annyi biztos, egy nagydarab, pufajkás, őszes férfi volt, aki határozottan kezébe nyomta ezt az ócska puskát, s a kapura mutatva annyit mondott, hogy maga pedig addig itt ügyeljen a rendre.
Meddig?!
Az utca kihalt, sehol senki nem mozdul azóta, hogy itt hagyták, mögötte az épület is néma, sötét, elhagyatott, rég hazament mindenki.
Nem egy dalia, erősen közepes termetű, s ezt tudja is magáról, a puska agya minden lépésnél a térdhajlatának ütközik, ahogy föl-alá járkál. Te jó ég, riad meg hirtelen, tölténytáskát nem is hagytak nála, egyetlen golyó van a fegyverben, ha ugyan van, meg sem meri nézni. Megtorpan, lehet, hogy töltetlen puskával álldogál itt mióta, mint egy városi madárijesztő?
Egyre inkább úgy érzi, bolondot csinál magából. Ebből az élményanyagból aztán biztos nem lesz forgatókönyv! Kezd bizonyossággá válni benne, hogy a barátai egyszerűen ottfelejtették. Véletlenül vagy szándékosan, senki nem törődik azzal, mi lesz vele, mihez kezd ezzel a helyzettel. Kívülről nézve önmagára, azt látja, hogy megint töketlenkedik, megoldhatatlan helyzetbe lelkesedte magát. Nem először.
Az utca túloldalán kilép boltjából a zöldséges nő, a kirakat elé tákolt, billegő állványzatról összeszedi a sárgahéjú sütőtököket, behordja az üzletbe. Kisvártatva újra kilép, kezében egy csészét tart maga elé, egyenesen felé tart, amikor odaér, fölkínálja a gőzölgő teát, egészen átfagyott, igya csak meg, mondja, s tenyerén tartja a kistányért, amíg a fiú lassan kortyolva iszik.
Köszönöm szépen, mondja majd, kis párafelhőcske is gomolyog mellé a szájából, s óvatosan nyújtva visszaadja a csészét, hálásan köszönöm, s próbál az asszony szeméből valamit kiolvasni. Az állja a tekintetét, s mintha kérdésre felelne, közben alig érintve végigsimít a fiú karján, törött végű körmei vékony, fehér nyomot húznak a merev viharkabát durvaszövésű anyagában, úgy mondja, menjen haza, nyugodtan menjen csak haza, kedves, ma már biztos nem jönnek, azzal elfordul, s megy vissza a boltjába.
Legalább a nevét meg kellett volna kérdezni. Járt már abban a boltban, látta ott egyszer, amikor szőlőt vett, beszéltek is pár szót, elfelejtette, miről. A szemére emlékszik, meg a hangjára, csak arra. Mint egy kolhoz–történetben az agronómuslányra a lovászfiú.
Épp amikor rátalált erre az eredeti hasonlatra, ismét kilép boltjából a közben lomhán sötétedő utcára a nő, ezúttal már mohazöld lódenkabátban, maga mögé nyúlva, gépiesen lerántja a fülsértő csattogással lezuhanó ajtóvédő biztonsági rácsot – begyakorolt, sok százszor, ezerszer végzett mozdulattal, mormolja maga elé a fiú, mint aki a készülőfélben levő novellája kulcsmondatát próbálná megjegyezni –, lelakatolja, a szófogadóan csörgő kulcscsomót beejti a széthúzott szájú válltáskájába, sarkon fordul, és kimért léptekkel elindul a mellékutca torkolata felé.
Fekete, magas szárú, fűzős kánkáncsizmájának emelt sarkai visszhangosan koppannak a némán sötétedő mellékutca kanálisfedőkre dőlő járdáján. Szaporán megy, egyenletes léptekkel, a sarokhoz érve sem néz vissza, lassítás nélkül fordul jobbra, s folytatja útját a nemzet színházának bizonytalan, opálos fénykörű oldallámpái irányába.
Ő darabig bámul az eltűnt asszony után, pásztázza a kiürült, néptelenné vált utcát, váltás, válltáska, ismételgeti magában a bárgyú szóviccet, mint aki szeretné emlékezetében megőrizni, bár még nem tudja, mire is használhatja majd, halvány félmosolyra húzza cserepesre hűlt szájsarkait. Kezd fáradni, a vállizmaira, lapockájára szokatlanul nehezedő fegyver súlyának ellentartva, féloldalasan fölhúzza a vállát, akár a dzsessz-zongoristák, amikor szűkített akkordot fognak le, de ez nem sokat enyhít a sajgáson, ezért aztán kissé oldalra hajolva, könyökhajlatába csúsztatja a fegyver zsírfényes, kopott-barna szíját, úgy álldogál tovább.
Maga elé képzeli a kollégiumi szobát, látja társait a cigarettafüstös ólmelegben a szokásos kártyapartiba feledkezve, gyűrik, csapkodják a lapokat, a novemberi ösztöndíjjal a zsebükben nagyképűen emelik a tétet, az öblös hangú, erőszakosságával valahogy mindig föléjük kerekedő vezérféle röhögve leinti az egyik aggodalmaskodó fiút: sose féltsétek, van annyi gógyija, hogy már rég lelépett, otthon eszi a szombat esti maceszt!
No, ebből elég volt, vezényel önmagának, kimért, céltudatos mozdulattá jegesedik benne az elhatározás, gyerünk, maga elé billenti az alkarját lehúzó fegyvert, gyors mozdulattal kikapja belőle a lőszert, majd a szíjánál fogva fölakasztja az ormótlan bejárati ajtó öntöttvas kilincsére.
Kilépve a kapu védelméből, gondolatban új fejezetet kezd, zsebre teszi a készségesen csusszanó lőszert, megigazítja nyakában a sálat, jampecosra fölhajtja viharkabátja gallérját, és óvatosan körülkémlel az utcán. Változatlanul üresnek látja mindkét irányban, semmi mozgás, sehol egy lélek, észre sem vette, mikor, közben bekapcsolták a közvilágítást, a nekivaduló szél meg-megbillegteti az úttest fölé lógó kopott, régi városi lámpákat.
A fegyveres őr alakítója szempillantás alatt átvedlik tetthelyről menekülő besurranó tolvajjá, a hullámzó fénysugár megtáncoltatja elnyúlt árnyékát, mely hol eltűnik, hol megjelenik, hol elmarad, hol megelőzi őt a második világháborús belövések nyomait még mindig szemérmesen őrző házfalakon. Gyors, de a nyersgumi talpnak köszönhetően halk léptekkel siet a nő nyomában az utca elejére, de a sarokhoz érve az ellenkező irányba, balra, a belváros felé indul.
Nem érti, ami elé tárul. Mit ígér ez a várakozó, mozdulatlan dermedtség? November harmadika, szombat. Egész héten erre járt, átlagos volt a forgalom, zavartalan, a szokásos jövés-menés a Keleti pályaudvar felől időnkét idehallatszó szórványos fegyverropogás, tompa dörrenések ellenére, olykor legföljebb rövid időre a fal mellé szorulva mentek tovább az emberek, lehajtott fejjel meggyorsították lépteiket, annyi, most meg ez a visszafojtott lélegzetű, pokróc alatt lihegő, elsötétített főútvonal, mintha nem is ugyanaz a Rákóczi út lenne, mintha nem is ugyanabban a kerületben, nem is ugyanabban a városban járna, lihegve. Mi ez az elhagyatott, üresen elébe futó, néptelen út, mi ez a furcsa, távoli, mélyből jövő, öblös csönd? Akárha időkapszulába szorult volna, mint aki eltévedt az idősíkok között, vagy elcsúszott közöttük, egy elnémult, elnémított bolygóra pottyanva tátog tanácstalanul kapkodva levegő után. Hallgatódzik, figyel. Valami fenyegető, ijesztő visszhang lapul benne. Félnie kellene?
Szinte ketté tépi, fölhasítja a kora este dermedt csöndjét egy mellette, az út közepén, lassítás nélkül elhúzó magános, leoltott fényszórójú Csepel teherautó, rosszul fölcsatolt hátsó támfalának csörömpölése megrezegteti, végig, amerre megy, a bezárkózott bérházak ablaküvegtábláit. Távoztában aztán, még abban a percben, visszacipzározza vattapaplanos hálózsákjába az ájult, néma városrészt.
A Marika presszó ütemesen kattogó piros-kék neonreklám fényeihez érve lelassít, hihetetlen, kételkedve nézi, lehetséges, hogy e mögött a semmitmondó, jellegtelen kapu mögött most is ott lapul az a bérházfolyosók közé zárt kerthelyiség, ahol alig három hete még ütemes tapssal követelték záróra előtt a lampionos színpadra a vendégként beugró, lobogó vörös hajú dizőzt, az ünnepelt Boros Idát, hogy legalább egy dalt énekeljen el nekik, az állatkertben, az állatóvodában él a kisoroszlán, önfeledten leheli maga elé a valamiért állítólag betiltott sláger kezdő sorait, mancsával csak hessegeti a legyeket nap nap után, majd fölgyorsítja lépteit, jó lett volna világosban hazaérni, igyekszik nem gondolni a kijárási tilalomra.
Az alig húsz–harminc méter után következő bolt, a Röltex zöld-sárga neonja is ég, a portálja előtt megtorpan, mérlegelve vizslatja a poros kirakatüvegben visszatükröződő viharkabátos alakot, nem látszik győztesnek, de vesztesnek sem, olyan, mint aki éppen csak arra jár. Aprót bólint, láthatóan elégedett a látvánnyal. Bizonyítékként elraktározza magában ahhoz a föltevéséhez, hogy a Pierre Bezuhovok időről időre újra születnek, különböző helyszíneken újra meg újra fölbukkannak, még ha a környezetük erről nem is akar, nem is hajlandó tudomás venni, és tovább lohol.
Egy Budáról felröppent, tűzijátékszerűen ropogva fölfénylő jelzőrakéta pukkanásával egy időben, zihálva érkezik a Múzeum körút sarkára, az Astoriához.
* * *
Alig fél év múlva „a törvényes rend fölforgatására irányuló megmozdulásokban fölfegyverkezve történő részvétel”-lel megvádolva, reménytelenül habogva próbálta a tárgyalásán elmagyarázni a történteket, kilátástalanul fölöslegesen, mert a nyomozati iratokból „tevékenységéről” három szemtanú egybehangzó részletes vallomását akkor már ismerte a bíróság. Végül három hónappal megúszta, túl sok ilyen ügyet kellett tárgyalniuk a bíráknak akkoriban, jelentéktelen, vergődő kis halnak bizonyult, a megátalkodott elkövetőkre idomított társadalmi ülnökök is inkább csak unták, mint gyűlölték, végül még az előzetesben töltött időt is beszámították az ítéletébe.
Szabadlábra kerülése után néhány hónapig nem merészkedett a környékre, amikor végre rászánta magát, a zöldséges boltban épp nem volt vevő, a nő a pultnak támaszkodva állt a mérleg előtt, monoton hangon kérdezte, személytelenül, mit adhatok, de amikor fölnézett a fiú kapaszkodó, bebocsátást kérő szemébe, rámosolygott, puhán, elfogadón, odaadón, gondoskodón, ahogy csak az igazi asszonyok tudnak, s hozzátette, már vártam. Ennek a sárgás melegotthon-mosolygásnak a fényében a fiú menten elfelejtette az eltervezett, hónapokon át gondosan építgetett, bravúros stilisztikai fordulatokban bővelkedő belépő–monológját, helyette elrekedve, kicsit riadtan csak annyit felelt, tudom, s ettől ellazultak merevre fegyelmezett arcvonásai, s végre ő is elmosolyodott, ember módra, hálásan, szabadon.
És csak mosolygott, mosolygott, mosolygott …
szoba hideg csempéje hideg
a víz mellett is fázom találtam
itt egy szép mondatot széttört
a fürdőszoba hideg kövein meg
bújik a repedés a repedésben
élet sötét állatok isten hallgat
egy könyvben az angyal nem
nyitja meg a könyvet csempeéj
a könyvön hét pecsét a kapun
hét lakat a tigris a bárány
nyelve alatt az értelem végül
hideg vízbe fojtja a hideg
állatokat lehetne ez is szép
de a halálban egyedül hagytuk
őt szégyelltük a feltámadást el
törülgeti hófehér csészéje aljáról
azt a kis feketét például így
a gyász színe a macska nem
vetheti le magáról a jelentést
a szűz néni neve becéz a vissza
felé úton nem lehettünk egyedül
csak magányosak a levélhullásban
nem beszélgettünk ahogy a messzi
csillag fénye egyre távolodott
más szabályok szerint üzen
az álom de ez se megnyugtató
Body Irén: Falikép
Rovaniemi még az útikönyvek szerinti békés, északi finn kisvárosnál is (sarkkör 6 km, autóbusz, posta, kávézó, emléktárgyak) békésebb. Amikor ledobták rá az atombombát, hogy kik, az maradjon titok, éppen tejes hallevest főztem a Pekankatun található lakhelyemen. Az atomtámadás érthetetlennek, értelmetlennek tűnt, és az is maradt.
Ebben az egészben számomra főképpen az a fájdalmas, hogy nem tudtam enni a főztömből. Pedig nagyon készültem rá, mert ez volt az első tipikus finn étel – nemzeti érzéseknek, hagyományoknak, gondolatoknak az emberi gyomor számára emészthető szerves anyagokból álló költeménye –, amit saját kezűleg kezdtem volna elkészíteni. Miközben foglalatoskodtam vele, arra gondoltam, hogy ha majd hazamegyek, meg fogom kérdezni a barátaimat: akartok-e finn ételt enni? Igen, derül majd ki természetesen válaszukból. Tehát meg fogjuk beszélni a lakoma időpontját, aztán megvásárolom az alapanyagokat és a kérdéses napon nekiállok főzni. S amikor készen vagyok vele, és mindenki meg is érkezett, ezt mondom: – figyeljetek ide, ez halleves, nagyon egyszerű étel, semmi különösebben ínycsiklandó nincs benne. Képzeljetek mögé az izzadást a hóban, zöld fenyők között, mínusz húsz fokban s képzeljetek egy sítalpas hazatérést, nehéz fejsze a hátra szíjazva s az átnedvesedett ruha tapad a testre. Képzeljetek még hozzá számunkra hideg nyarakat, amikor a mocsárban turkálsz a törpe földieperért, vörös áfonyáért, s aztán újra egy hazatérést, de most a tó vizén, nehéz ladikon – s miután ezt a rövid szózatomat elmondom, föltálalom az ételt, amiben van hagyma, répa, krumpli, más zöldségféleség tetszés szerint – ami odafenn északon egyáltalán kapható (amúgy minden) – és hal.
Őrült egyszerű elkészíteni. Bőséges vajon meg kell dinsztelni a karikára vágott hagymát meg a répát és a tetszés szerinti zöldséget, azután hozzá kell tenni a krumplit, ezt a misungot vízben félig megfőzni, aztán tejet önteni hozzá, beletenni a halat, és lassú lángon magára hagyni az egészet, míg a hal meg nem fő. Aztán kicsit várni, hogy a komponensek még jobban összeérjenek.
Mármost a répáról akarok írni. Én ugyanis elfelejtettem megdinsztelni, a hallal együtt raktam a lébe, ezért az a nehéz helyzet állt elő, hogy a krumpli és a hal már kis híján szétfőtt, viszont a répa még félig nyers volt.
Éppen azon tanakodtam, mi legyen most, amikor a bomba fölrobbant. A zubogó nyersanyaggal tele lábos azonnal az arcomba vágódott és cafatokra égetett; szemeimre egy-egy félig nyers, de tűzforró répakocka került. Itt még megemlítem, hogy talán túl nagyra vágtam a répát, az volt a baj.
Persze mindezek az események a lábassal és a tartalmával a tizedmásodperc tizede alatt játszódtak le, ha egyáltalán, mert hisz utána nyomtalanul eltűntem velük együtt az atomgőzben.
De azért az elpárolgásom előtti milliomod másodperc fontos nekem. Elismerem, kissé nevetséges lehettem a két répaszelettel a szememen, de valahogyan mégis így maradtam meg saját magam tanújaként az emlékezetemben.
Azt álmodtam, lógok a kereszten. Én vagyok az egyik lator, és mit tehetek mást, lógok, mivel felszögeltek, közben lázasan töröm a fejemet, hogyan fogok ebből a helyzetből kikeveredni. A kikeveredésben, mindig jó voltam, most azonban, úgy tűnik, nem lesz menekvés.
Erősen fájnak a kezeim is, na, még szép, át vannak ütve egy-egy hatalmas szöggel, meg a lábam is, na, még szép, hogy fáj. Vérzenek is a sebek és jönnek a legyek, meg bögölyök, tudom, meg érzem is. Belenyalnak a vérbe, beleharapnak a sebbe, de bírom azért még, parasztgyerek volnék én, szívós, edzett. Rablóként és tolvajként sok mindenen kellett keresztül mennem. Verekedések, ölések. Menekülések a poroszlók elől. Étlen–szomjan bujkálni, kódorogni a dűnék között, a sivatagban. Szóval bírom még, de mindazonáltal mégis sértő és valahogyan dühítő ez az egész, hogy most mégis meg fogok halni, hiába a sok ügyesség, élettapasztalat, ravaszság, amikkel hánykolódós életem felfegyverzett.
Mert mindezek tetejébe ráadásul jól tudom, hogy az, aki mellettem lóg és annyian siratják, meg azt kiáltják neki – ne menj el Josua, ne hagyj itt minket! – az nem ember, hanem a szent szellet és egyáltalán nem fog meghalni. Mert az isten az apja, aki majd felhő képében érte jön, kézen fogja és viszi a fiát fel az égbe, fel a trónushoz, mely arannyal és gyémánttal, karbunkulusokkal van kirakva.
Megy az apukájával a mennybe, itt is megjelenik majd harmadnap újra, még utoljára találkozni fog a tanítványaival, lesz nagy öröm meg fennköltség, aztán a világkormányzó szerepében apukája balján fog ülni. Vagy jobbján, az mindegy. Sugározni fog, mint a nap, és amikor jön a világ vége, akkor ő lesz a nagy bíró, jón és rosszon innen és túl. Jellemző a hatalmasokra, hogy mindenütt az ő fiaikat dugják be minden posztra. Mindig a gazdagok, az urak járnak jól, kivételeznek a maguk fajtájával, a szegény emberre rá se tojnak.
Az én apám sosem jött értem, amikor kellett volna, nem mondta, így meg úgy kell csinálni ezt meg azt – mert az ember eleinte ügyetlen persze – senki sem fogott kézen, hogy a bajból kisegítsen. Aztán meg is halt az apukám, agyonverték, és akkor végleg egyedül maradtam.
Végül is nem baj, mert az élet rákényszerített, hogy ravasz legyek, mint a róka, és erős, mint a medve, csak az a baj, hogy most mégis elkaptak. Senki sem jött értem, itt lógok és meg fogok halni.
És engem nem fognak itt titokban levenni a keresztről mindjárt az éjszaka, mint ezt itt, egyáltalán nem fognak egy barlangban elrejteni, ahová ezt itt középen majd el fogják vinni azok, akik ott a kereszt lábánál jajonganak, és így persze az angyal sem fog jönni, hogy a követ elgörgesse.
Pedig nekem rengeteg dolgom van még, fel kéne nevelni a gyerekeimet, a feleségemet is el kellene még jó párszor agyabugyálni. Kocsmázni is szeretnék sokat, és a régi jó játékot is játszani hol ezzel a mindenre kapható leányzóval, hol meg azzal. Van itt fekete, szőke és barna lány annyi, mint égen a csillag. De hiába, nem fogom látni többé a lábuk közét.
No de másfelől éppen ezért lettem lator, bólogatok nagy erőfeszítéssel a kereszten, és gúnyosan fel is nevetek, levicsorgok a lenn állókra.
Mert az élet igazságtalan, és én ezt helyre akartam hozni. Nekem is legyen már jó néha, szép lányok, arany, jó fürdők illatos olajokkal és ügyes dögönyözőkkel. Egyszer betörtem egy házba, öreg, dúsgazdag házaspár lakott ott, megöltem őket és a szolgálólánytól fürdőt rendeltem, belefeküdtem a vízbe, a lányt magam mellé parancsoltam, kis, kecses, finom, úri baba volt, persze játszottunk egy kicsit, egymás után négyszer, hatalmasakat, és ahogy utána lebegtem a dézsában és vakartam a hátamat, arra gondoltam, hogy most nekem milyen jó. Így kéne élni. Aztán kiosontam a villából, előbb mindent összeszedtem persze, amit el lehetett vinni, arany ékszerek, miegyebek, ami ilyenkor adódik, és apránként eladogattam őket, és két évig tényleg majdnem úgy éltem, mint azok az öregek, csak persze titokban és rejtve, mert még csak az hiányzott volna, hogy valakik megneszeljék a finom kis dúskálásomat. Aztán persze elfogytak a kincsek, a pénz és megint jöhetett a feszes élet, meg a feleségem állandó veszekedése. A gyerekekről nem is beszélve, folyvást akarnak valamit, ezt hozzál, azt hozzál, semmi sem jó nekik.
A Josua-gyerek éppen most mondja – atyám, apukám, miért hagytál el engem –, és én arra gondolok, micsoda álszent színjáték az egész. Hiszen ő is tudja, hogy jön már a felhőben az apukája, aki majd azt súgja a fülébe: nosza, induljunk, gyere, kedves fiacskám. És akkor megint, az előzőhöz képest kétszeres gúnyossággal és keserűséggel felnevetek, de most nem vicsorgok lefelé, hanem szembenézek az éppen lebukó nappal, amit egy felhő is készül eltakarni.
Ekkor úgy éreztem az álmomban, hogy most mindjárt meghalok. Megijedtem és felébredtem. Néztem bele az éjszakába, örültem, hogy úgy ahogy, de élek.
Federico Garcia Lorca verse nyomán
Talán táncolok egyszer még,
lerázva magamról az évek terhét.
Rácsos ajtóm kitárom, kiszabadulva
Sevilla főterére, az ébredő fényben
járom a táncom.
Alszik még a város, de a lányok
sötét szobákban már ablakhoz ülnek.
Az egyik házból tízéves forma lányka
néz kihalt utcára, a másikból talán
húszesztendős, és így sorban, rácsos
ablakokban egyre idősebbek, egyre csendesebbek,
de mégis nagyon halkan, hallom, énekelnek.
Aztán egyre hangosabban, szilaj erővel
szól szívükből a dal, és kórussá gyűlik
öreg, fiatal, s én táncolok Sevilla főterén
elsőnek, s aztán ők is jönnek.
Táncol a sok asszony, mindnek neve: Carmen –
és ez a sok asszony mind én voltam egyszer.
Képes Gábornak
A remény ritka étel, mely asztalunkra
kerül néha – így írtad te, XXI. századi poéta.
A remény ízét közben elfeledjük, pedig
szeretjük, bár vakságot is okozhat hamisítva.
Ama XVIII. századi költőnk szerint is
csalfa és vak volt a remény, mégis
Vitéz Mihálynak még istenségnek látszó.
Nekünk étel. Ámbár az idők mélyében,
a Hegyi beszédben megmondatott: nemcsak
kenyérrel él az ember, de hittel, reménnyel,
szeretettel – ezek szerinted is rügyek.
Ám ha elhalnak a rügyek, akkor mi lesz?
„Forrásim, zöld fáim kiszáradtanak”
– így kesergett Csokonai.
Manapság a remény fáját nem jégeső veri,
nem tűzvész pusztítja.
Nekünk ez túl költői volna.
A fiatal fát felnevelni kell,
ha nem ápoljuk, szürke közönyben pusztul el.
Hitetlenséget eszünk, reménytelenséget iszunk,
közömbösítve holnapunk, lassan mérgeződünk.
A mindenkori költő mélység és magasság
útjait járja, aztán eszménytelenség vadonába
téved el, honnan nem vezet ki égi tünemény.
Csak elrontott étel a remény, odaégetett,
keserű, melyet magányos konyháinkban készítünk,
mikor aszfalt–útjainkról otthonunkba érkezünk,
mi XXI. századi szomorú városlakók.
A Föld ezernyi titkot rejt. Megközelíthetetlen szigeteket, erdőket, hegyeket, ahol emberek élnek évszázadok, de lehet, hogy évezredek óta őrzött tudással, tapasztalatokkal, kultúrával és hittel. Sokszor fel sem tudják mérni, hogy mit tudnak, hogy minek vannak a birtokában. Gyakran előfordul, hogy egy messze földről érkezett idegen tárja fel előttük kincseiket, felnyitva szemüket, hogy lássák saját fényüket.
Ezek a helyek többnyire misztikus, titokzatos helyek. Elrejtett szigetek, elszigetelt pusztaságok vagy megközelíthetetlen őserdők.
Ilyen ország Japán, bár nem egy elrejtett sziget, nem megközelíthetetlen őserdő, de titokzatos, és tiszteletet ébreszt mindenkiben, ki e csodálatos népet megismerheti.
A mi országunk, Magyarország aztán tényleg nem őserdő, nem sziget, nem egy nyolcezer méter magas hegyekkel körülvett, titokzatos hely. Történelmünk kalandos. Rengeteg könny és vér áztatta e földet, de nincs itt semmi különleges, misztikus dolog. Vagy van?
Szerencsére mindig akad egy-egy messzi földről érkezett idegen, aki egy kicsit kinyitja szemünket, hogy lássuk magunkat.
Egy rozoga hajón ért partot. A hajó a zátonyra érve, szinte azonnal szétesett. Kikászálódott a törmelékek alól s meglátta a hegyeket. A Balkán hegyeit. Érezte, tudta, hogy el kell indulnia, mert a hegyek mögött várnak rá. Egy nép vár rá, hogy visszaadja nekik a hitüket.
Szamuráj volt, aki bűnt követett el, akinek megadták a szeppuku tiszteletét. Nem élt e keggyel, mert a szégyent jobban el tudta viselni, mint azt az érzést a szívében, hogy neki el kell mennie innen, mert valahol várják. Száműzték.
A partra sodródva érezte, hogy el kell indulnia a hegyek felé.
Újra erőt érzett magában. Nem tette fel a kérdést, hogy „Mi keresnivalóm van-e Földön?”
Elindult. Talán nem is csak a lábai vitték. Szöges sziklákon, meredélyeken, étlen-szomjan, a Nap tüzében, az éj hidegében vitték lábai.
Sokan voltak, kik segítették útjában.
Nem értette segítői nyelvét. Ők sem értették az övét, csupán azt érezték, hogy ez a különleges, kedves, sárgásbőrű, vágott szemű férfi megy valahová, ahová mennie kell.
A Kárpátok hágóinak egyik csúcsán megállt. A távoli s közeli völgyekből füstfelhők szálltak fel. Morajlás gőze telítette a lenyugvó Nap fátyolos fényét.
Pirkadatkor megérkezett a táborba. Az éji parázs s némi szalonnabőr még sercegett a tábortűzön.
Furcsán néztek rá. Mert, hát furcsa volt, de senki sem támadt rá, senki sem akarta ledöfni. Csak nézték, ahogy az idegen egyenesen a tábornok sátra felé veszi az irányt.
A tábornoki sátor előtt megállt, térdre ereszkedett.
A sátorban éppen haditanácsot ültek, ám egyszerre elnémultak. Azt érezték, hogy most ki kell menniük a sátorból, mert várja őket valami, valaki a sátor előtt.
Meglátták a kis, izmos lábú, mosolygós szemű japánt a sátor előtt.
Kokoro, így nevezték a férfit. Szív. Ezt jelenti magyarul. Persze volt még több neve is, de nem kellett több, mert a férfi jobb kezét a szívére tette s azt mondta, hogy „kokoro”.
Kokorót a gyalogsághoz osztották be.
Számtalan ravasz, rafinált mozdulatot tanított meg a huszároknak. Természetesen nem volt egyszerű, hiszen a magyar huszárok kardja teljesen más volt, mint a japán kardok. Teljesen más harcmodort, teljesen más technikát feltételezett. Eleinte nevetgéltek azon, ahogy ugrál, de később tisztelték harctudományát és meg is szerették e fura szerzetet. Befogadták, mert egy dolog teljesen azonos volt a japánban és magyar huszárokban. A hazaszeretet! A hazaszeretet nem ismer nyelveket, bőrszínt és semmi mást, ami megkülönböztetheti az egyik embert, a másiktól.
Talán ezért nem volt szüksége sem Kokorónak, sem a magyaroknak, hogy megismerjék egymás nyelvét, hogy megértsék azt, amit a másik mond.
Felkészültek. Várták a csatát, az utolsó csatát. Feszültek voltak, de amikor a japán férfira néztek megnyugodtak.
A Bihari hegyekben rövid csata zajlott le a magyar és az osztrák csapatok között. Egy, a szabadságharc utolsó ütközeteinek egyike. Nem volt egyértelmű, hogy kik győztek.
Ez a csata azonban emlékezetes marad. A szemtanúk emlékezete szerint egy furcsa, alacsony, sárgabőrű, kis huszár vezette a magyarok rohamát. Aztán eltűnt szem elől. Senki sem akadt nyomára.
Pár héttel később holttestre bukkantak, egy szikla tövében. A férfi fehér vásznon ült. Életének maga vetett végett egy huszárkarddal.
Sírhantját japán és magyar zászlóval borították.
(1937 március)
Uramisten! Már
megint ez a nyavalyás
zsongva fárasztó
világonkívülit is
gyötrő kéjhölgy: a Tavasz!…
ingerkedik és
izgat… – de már hiába!…
én VERA(A)NÁLBA…
(S a kusza kézirat itt megszakad.)
F.–nek
valami hídon álltam Szegeden
(igen, az Alföldi Por közepén)
azon töprengtem: beugorjak a
Tiszába vagy ne? tűnődtem rajta
épp… már csaknem ugrottam, amikor…
– felbukkant Gizike, lelkendezve
újságolta: „megjelent a kötetem!”
(jó Gyulánk már kapaszkodott a híd
korlátján, hogy átallvesse magát)
a lány kiáltása megtorpantotta…
„S HA ÉPP GIZI LESZ HELYETTEM TITÁN?
(illetve Titánia… de e
kis különbség most nem oszt s nem szoroz)”
– még várok halálommal… KÖTETNYIT!
„Gyula! maga itt?!…” – nézett fel a szőkeség
legújabb cvikkeres gavallérja mellől
– nem hitte el, hogy ilyen drága helyen
egy „csóringer” író-tanár előfordul…
hát igen! az én „Szőkeség”-em… – kinek
már csupán „maga” voltam, nem úgy, mint régen!
de hol van már a „drága Gyula” titulus…
(zavaromban nyakkendőm is félrecsúszott)
s én csak dadogok és zavartan mosolygok
– kasszírnővé kurvult ex-színésznő előtt
félénken hódolok (míg ő haragosan
pislog, a Múlttól rettegő félelmében)
és mégis, szitok helyett csupán ordítok:
ANNA ÖRÖK – BENNEM! (bár „klónja” kurvul éppen)
de mi légyen a Testamentum-ban?
hírnév, feledés vagy tisztes talapzat?
netán: egyik sem, vagy mindez – egyszerre?
s ha neved ismerik, értik-e, amit…
leírtál, avagy le szerettél volna
ÍRNI?! vagy épp „JELENTÉSÜK” fog tűnni
a semmibe (már ha van ilyen nekik)?
s marad utánuk valami különös
hangulat – ANN(Y)A-IKONNAL háttérben?…
a folyosó köveit újra s újra
letörölni és felsúrolni megint,
utána újabb penitencia:
térdeplés a kápolna kőpadlóján…
önnönmagadnak szabsz újabb böjtöket
– neofitán naiv új novícius,
magadat szívatod éjszakákon
át, „hitetlenség dudváit” félve,
pedig lassan egyre hitetlenebb
leszel – bármily hihetetlennek tűnik
is!… (ráadásul kísért Nő-Anya is
kamaszálmodban, vackodon hányódva)
Szent Orbán lelke tovaröppen e
szűkös cellákból… – a szenvedés marad!
„… megkapod gyuszi! ezt megígérhetem!”
– mosolygott Désirée biztatóan…
„hisz megérdemled a Rothermere-t!”
s a reménykedés: majdʼ „ötvenesen”
megállapodsz végre, leválván az
anyai ölről – elkésett felnőttként!…
(utána meg a para: ha leválsz,
talán belehal az ÉDESANYÁD!…)
jön a díjátadás, s Désirée ragyog:
„Láátod! Sikerült tééged benyomni!”
– veregeti kegyesen a vállad
„… hát mégsem vagyok Tehetség, ki mindent
megérdemel, a Legnagyobb Díjat is?!”
– motyogsz dühösen „patrónusodnak”,
s semmitmondón beszélsz a díjkiosztón,
végül: sértetten megtérsz A(nn)nyához…
én már elvagyok VALAHOL
– de Neked egyre nehezebb
e földi lét, kisnyugdíjból!…
lassan kialszom magamból
a VERA(A)NÁLT, tündérnevű
démonom és eszmélkedem
kicsit olyan, mintha csupán
az Alpesekbe utaztam
volna, csak épp lavina zár el…
de nagyon messziről, kicsit
rálátok Szegedre és Pestre,
meg szűk otthonodra is, Anya!
látszik Várad és Erdély is…
mégis minden oly kicsinek,
annyira szűkösnek tűnik!
az egész, mint egy rogyadozó
NYUGDÍJASOTTHON, minek „Ország”
a neve… – küszködsz itt még sokat!
csupán másfél évtized múltán
jössz át a felfénylő Túlsó
Partra… – s láthatsz, ha a Sors akarja!…
„Gyula vitéz télen-nyáron!”
(A „Gyula vitéz” c. régi sorozat szlogenje)
Nekem: Te voltál a Gyula vitéz!
(bár tudom, soha nem fogtál fegyvert)
De: kitartottál egy magad által
szentesített költői éthosz mellett…
Még ha bele is kövültél ebbe.
Mégis: MARADTÁL AZ, AKI VOLTÁL!…
(akkor is, ha magadra maradtál
– lettél ködlovagok mellett Ködköltő)
Ötvöztél hagyományt és újítást
saját perifériára kerülő
szikár mini–univerzumodban…
(S utódként, te fedezted fel Attilát.)
Garányi József: Ülő figura
Özvegy Szíjj Gusztávné, valahogy sehogy sem tudott elaludni. Hol a gyárra gondolt, s a megemelt normára, hol Piroskán, a bakfiskorból épphogy kinőtt lányán járt az esze, aki délután ment vissza a kollégiumba. Szegény alig bírta feltenni a buszra a fasírttal, rántott hússal és tiszta ruhával teli táskát. Aztán pironkodott, mert az anyja hűen kísérte a megállóig, mint egy részegnek utat mutató eb. Ahogy odaértek az úthoz, Piroska köhintett egyet. Majd gyors egymásutánban kettőt. Az anya megrettenve a hosszú betegség képétől a lánya elé ugrott és sietve begombolta a levendula illatú könnyű kabátot. A Palkó az. Hát persze hogy a Palkó. Csak állt és meredt tekintettel nézett a lány fiújára, aki különben rendes gyerek volt, de az apja vagy jó harminc éve úgy berúgott a tsz-bálon, hogy kifordult a csukott ablakon. Azóta sohasem látták még csak spiccesen sem, de a környék elkönyvelte, hogy egy link iszákos alak, és minden jóérzésű, istenfélő ember, tartózkodott az egész családtól. Leginkább azért tartózkodott a szőke, cseppet sem csúnya fiútól, mert egy fülledt éjjel, mikor macskanyávogásra ébredt, látta anyaszült meztelenül osonni a fürdőszoba felé. Piroska résnyire nyitotta szobájának ajtaját és siettette, miközben az anyja tükrös, függönnyel takart ajtaját nézte. Özvegy Szíjj Gusztávné gyorsan keresztet vetett, majd kiosont az előszobába és a Mátraszentimréről hozott fekete vázát a földre lökte. A szobájába szaladt, majd, mint akit a legszebb álmából vertek fel, kirohant a csörömpölésre. Piroska is kiszaladt. Szatén pongyoláját csak sietve érkezett magára tekerni, épp csak annyira, hogy egész kilátszottak tejszagú almamellei. Ő bezzeg a nászéjszakáján látta először az urát, de akkor is sietve bújtak a dunna alá. Aztán Szíjj Gusztáv visszaadta a testét a teremtőnek, mikor még Piroska épp csak járni kezdett. Az üzemi konyha étkezőjében fulladt meg. Egy szikkadt lekváros bukta választotta el örökre azt a két embert, kik soha nem estek egymás iránt szerelembe, csak úgy összeálltak, mert jobb nem akadt. Harmincnégy éves volt ekkor. Kemény combú, feszes farú és ringó mellű özvegy. Mihelyt letelt a gyászév, összeállt a bakter sógorával, majd a fiatal tanítóval, aki csak egy évre vetődött hozzájuk. Persze ezek a kalandok a legnagyobb titokban zajlottak. Mindvégig megmaradt róla a rideg, távolságtartó özvegy képe, aki hideg magányba burkolja magát. Piroskát minden vasárnap felöltöztette, és aztán az utolsó sorból figyelték a templom oltárára feszülő Jézust, mely nagy részvétet váltott ki belőlük. Aztán az öreg pap nyugdíjba vonult. Helyét egy gúnárnyakú ifjú vette át, nagy, kéklő szemekkel és pirosló szájjal. Az asszony az első sorból kihaló Blückner testvérpár helyére ültette a lányt, hogy közelebbről lássa a feszületet takaró Márton papot.
Most, hogy így forgolódott a még szélillatú párnán, mely egész délelőtt a nyári konyha nyitott ablakában szívta be a friss levegőt, azon morfondírozott, vajon, mióta nem volt dolga férfival? Számolgatott, de nem jutott dűlőre az emlékeivel, s mikor végül az ujjait hívta segítségül a koromfekete szobában, meghőkölt az eredménytől. Nyolc éve. S ahogy így tornáztatta a fáradtságtól már ásító agyát, arra is rájött, hogy az utolsó ilyetén alkalma is csak úgy két percig tartott egy szomszéd faluból való özvegyemberrel, kit a szüreti bálon ismert meg. Ahogy egyre inkább belegondolt ebbe az elhagyatottságba, szinte érezte az aszottságát. Még csak ötven múlt, de már a gyárban sem ugratja senki. Nem ciccegnek utána, ha végig tolja a talpakkal teli kocsit az üzemen. Az utcán sem nézik meg. Szinte észre sem vette, de egy ideje már nem fordulnak meg utána. Mint nő, már elmúlt volna? Való igaz, arcának vonásai eltünedeztek. Mély ráncok barázdálják a halvány, pókhálószerű maszkot. Minden finomság kiveszett belőle, csak egy erős munkásarc néz szembe vele a tükörben, melyet reggelente olcsó krémmel dörzsöl be, hogy tovább ne száradjon. Egy anya arca. Egy nő megmaradt torzója.
Felült az ágyon. Kétségbeesett. Felkapcsolta a villanyt és a fali gobelint nézte. Az életén gondolkodott. Papucsot vett, és kiült a nappali szoba asztalához. Bár még csak éjfél volt, úgy érezte, hogy teljesen kialudta magát. Megállt a nagytükör előtt, és könnyű halványkék pongyoláját lehúzta a vállán. Géza, élete első szerelme itt szerette. Harapdálta, szinte ette a hófehér vállat, majd végig szaladt a nyakán, egészen a fülcimpákig. Mára szinte rászáradt a bőr a vállaira, fülcimpája erőtlenül lóg, és szőrvirágok bontják rajta szirmaikat. Még lejjebb húzta a pongyolát. Szinte látta a bakter sógorát, a fiatal tanítót, a csoport- és művezetőt ahogy eszüket vesztik a kissé körteszerű, de még formás mellei láttán, melyek most úgy lógnak, mint két üres tarisznya, rózsái bebarnultak, elvesztve minden rugalmasságukat. A céllövöldés húsz év körüli fia levetette az ágyra, durván, ahogy a csendes nők szeretik, és szinte habzsolta, rágta és harapta oldalt, majd a hasát, s mikor kellő vér szaladt a fejébe, még lejjebb csúszott, hogy onnan vissza se térjen percekig. Fonnyadt, ráncos káposztalevél. Ez maradt csupán. Sírni akart, de nem tudott. A férje simítását érezte a combján, ahogy erős, durva lapátkezeivel igyekszik a szeméremajkához, amit már nem látott a végre meginduló könnyektől. Ahogy oldalt, összegörnyedve végig feküdt újra az ágyon, azon gondolkodott, vajon gyűlöli-e a lányát a még tejszagú, almaformájú melleiért vagy a szőke, a sötétben osonó, szinte pelyhes testű fiúért, aki megőrül érte? Végig gondolva szinte valamennyi férfit, aki csak érintette, végre elaludt. Reggel felkelt, felöltözött, majd felszállt a buszra, de a sofőr pillantása csak a bérletére esett, semmi másra. Ahogy elhelyezkedett a hátsó ülésen, eszébe ötlött a fájdalmas felismerés: ő már ember csupán, nem nő, egy ember csupán, s ahogy elhaladtak a templom előtt, sietve keresztet vetett.
Bokor Kornélia: Falidísz
gyűjtsetek vizet
felnőtt embernek átlagosan napi 3 liter folyadékra van szüksége
gyűjtsetek száraz kenyeret
a spájzban olyan száraz nyersanyagokat tároljatok amikből
könnyen és főleg melegforrás nélkül is hidegen is készíthetők
elfogyasztható ennivalók
gyűjtsetek erőt
(imádkozzatok!)
gyűjtsetek vizet
víz tárolására alkalmas edényt
gyűjtsetek száraz kenyeret
meg valami olyat (konzerv) ami bírja a
szobahőmérsékletet
gyűjtsetek erőt
(tudakozzatok!)
gyűjtsetek vizet
kulacsozzatok!
gyűjtsetek száraz kenyeret
japán szakácsok megszületésük előtt gyakorolják a
hagyma finomra vágását (szeletelés)
gyűjtsetek erősre
(az ország krémje a társadalom kenőcse!)
kulacsozzatok!
turista főző alkoholos legyen otthon
gyűjtsetek vizet száraz kenyeret erőt
gyűjtsetek erőt (szeleteléshez)
ne adjatok kést a demokrácia kezébe megszületése előtt;
gyűjtsetek
(túlélőcsomagot!)
kulacsozzatok kalapozzatok
nyereség sorsjegyet húzzatok
száraz kenyeret és száraz szeszt
száraz vizet száraz kext
akkor is ha tavasszal havazik
gyűjtsetek vizet gyakoroljatok
kulacsozzatok
ne is kérdezd miért térdedre rogytál
gyűjtsed csak a száraz kenyeret
csak már soha ne lőjetek verébre
gyűjtsetek erőket száraz ruhákat
akkor is ha tavasszal havazik
az én testvérem a jobbikra szavazik
az én testvérem az lmp-re adja voksát
ne is kérdezd már térdre rogytál
az én testvérem az összes egyébre
csak már soha ne lőjetek verébre
az én kedvesem meg csak rám esküszik
s időről időre rám is feküszik
rádió lesz elemes
ami helyetted is vágy
meleg ruha alternatív meleg forrás
az én testvérem ha marad
háziállatok a lakásban tűz esetén
legyen erőd intim dolgok tárgya
átlátszó lepedők szabadságra epedők
gyűjtsetek erőt
gyufa gyertya
az én testvérem helyetted is vágy
a te testvéred a helyemre vágy
és rád szavaz
lenne az ittnek ideje
az áru felrakó józsefattilának
az árufeltöltő kassáklajosnak
a rizikó költészetnek
a figurális költészetnek
az identitás költészetnek
az én a te az ő
a mi a ti az ők
költészetnek
nekem neked neki
nekünk nektek nekik
lenne az ittnek ideje
a csillagűző népdaloknak
a vérmosdató balladáknak
a rizikó költészetnek
a figurális költészetnek
az identitás költészetnek
az én neked a te neki az ő nekem
a mi nektek a ti nekünk az ők nekik
költészetnek
lenne az ittnek ideje
a műkörmös kafkamargitnak
a sírkőfaragó gellériandorendrének
a rizikó költészetnek
a figurális költészetnek
az identitás költészetnek
az én a te az ő
a mi a ti az ők
a tőlem a tőled a tőle
a tőlünk a tőletek a tőlük
költészetnek
lenne az ittnek ideje
a szalagmunkás tersánszkyjózsijenőnek
a pultos illyésgyulának
a rizikó költészetnek
a figurális költészetnek
az identitás költészetnek
az én tőletek a te tőlünk az ő tőlem
a mi tőled a ti tőletek az ők tőle
költészetnek
lenne az ittnek ideje
a szerszámköszörűs kosztolányidezsőnek
a lángvágó tarsándornak
a rizikó költészetnek
a figurális költészetnek
az identitás költészetnek
az
én a magunknak
a
te a magunknak
az
ő a magunknak
az
ők a magunknak
a
ti a magunknak
a
mi a magunknak
költészetnek
itt az ideje
a zorrólaposztó
költészetnek
Tizenkét éve egy fővárosi bérlakásból vidékre költöztem, egy kétszintes házba, ahol a fűtés gázkonvektorokkal, valamint – afféle rásegítésként – villanyradiátorokkal történik. Az első villanyszámla kézbevételekor majd’ hanyatt estem, a pesti lakásban ennek töredékét fizettem. Próbáltam csökkenteni a fogyasztást, de a számlám így sem lett sokkal kevesebb – ekkor javasolta egy tanult barátom, hogy buheráljam meg a villanyórát, akinek esze van, mindenki ezt teszi.
Okos emberek tanácsára mindig is hallgattam, ilyen szükséghelyzetben meg aztán pláne, ráadásul még azt is megmutatta, miként kell eljárni: ki kell kaparni az üveglap alatti tömítést, aztán egy perforációjától megfosztott filmszalagot kell a résbe dugni, s óvatosan addig tolni, míg az a doboz belsejében alulról hátra nem csúszik, ott beleakad a fogyasztást mérő tárcsába, és leállítja annak forgását.
Ettől fogva csak időnként hagytam futni a mérőt, éppen csak annyira, hogy a fogyasztás Az elektromostársaság számára ne tűnjön túlságosan kevésnek. Azt hittem, ezzel megoldottam a problémát, de tévedtem. Mert kábé egy évre rá megjelent a társaság egyik embere, és az üveglap tetejére és aljára egy-egy kis matricát ragasztott, meggátolván ezzel a filmszalagnak a mérődoboz belsejébe való juttatását. A matricát nem lehetett lekaparni, a sarkánál fogva megpróbáltam felszedni, de rögtön szakadni, gyűrődni kezdett, le kellett tennem róla.
Hogy korábban a filmszalag ottléte nem tűnt fel az ellenőrnek, az annak köszönhető, hogy maga a mérő nem a ház falán van, ahol az utcáról is látható, hanem fenn a teraszon. Ha csönget valaki, mindig megkérdezem, ki az, s csak ha bemutatkozik, engedem be vagy megyek ki hozzá, ez egyébként mindenkire, nem csak az ilyen kellemetlen látogatókra vonatkozik. Mikor az óraleolvasó szokott jönni, illetve a kaputelefonon beszólni, hogy szeretne bejutni, mindig gyorsan kihúztam a szalagot… na ez volt az, amit a matrica felragasztása után már nem tehettem meg. Nemcsak nem húzhattam ki – be sem dughattam már.
Amúgy a felragasztás nemcsak miattam, a rám való gyanakodás miatt történt. Ha jól sejtem, nemcsak rám gyanakodtak, hanem anblokk az összes jó magyar fogyasztóra… olvastam valahol, hogy a lakosság áramfogyasztásának tizedrészét az enyémhez hasonló módszerekkel szerzi be.
Tehát fent volt a matrica. De hát fegyverre azonmód ellenfegyver… néztem, nézegettem, s arra jutottam, hogy olyan nincs, hogy valamelyik grafikus haverom ne tudná ezt lekoppintani. Beszéltem az egyikkel, aki el is vállalta. Lekapartam tehát, tudva tudván, hogyha mégsem sikerül megcsinálnia, kellemetlen helyzetbe kerülök, mert a szétcincált matricát már nem lehet visszaragasztani. Hálistennek nem kerültem kellemetlen helyzetbe, a barátom csinált egy csomó hasonlót. Egy A4-es lapra voltak felkasírozva, csak le kellett húznom őket, máris újra ragasztható állapotba kerültek. Ettől kezdve az volt a módszer: filmszalag bedugva, forgótárcsa leállítva, s az üveglap aljára, az egyik sarkával csak, egy ilyen másolat-matrica odabiggyesztve. Ha jött a pribék, film ki, matrica rásimítva, pribék beengedve. Miután leolvasott és elment, ugyanaz vissza.
Csak hát mégis az ellenség győzedelmeskedett. Mert újabb faszi érkezett, az eredeti – pontosabban az általam eredetivé tett – sima, egyszínű matrica tetejébe egy dombornyomású, kétszínűt ragasztott… beláttam, vesztettem, ezt azért már nem mertem másolni. Ki tudja, hologram nincs-e benne. Mindez jó régen, hat-hét éve történt… azóta a példás polgárok erkölcsös életét élem, igyekszem keveset fogyasztani, s fizetek, mint a katonatiszt az áramszolgáltatónak.
Az egészet nem említettem volna, ha két nappal ezelőtt megint bebocsáttatást nem kér két fószer – a villanyórát jöttek kicserélni. Jöjjenek, gondoltam, tiszta vagyok, különben sem árt, ha az ártatlanságát régen elvesztett órámat lecserélik egy ifjúra, szűziesre. Neki is álltak leszerelni… egyszer csak az egyik odahív. Hogy ezzel az órával, már megbocsássak, valami baj van, ezzel valaki bűvészkedett. Meg is mutatta a leszerelt mérőt, valóban, ahogy fejjel lefelé fordította, hátulról apró reszelékek – nyilván a filmszalagé – hullottak rá belülről az üveglapra. Akkor keletkezhettek, mikor a film a recés szélű tárcsán karistolódva lefékezte azt. Az meglehet, hogy hozzányúltak, feleltem neki könnyedén, én csak pár éve lakom itt, nyilván a régi tulaj volt az. (Tudtam, meghalt közben szegény, könnyen foghattam rá.) Oké, válaszolta a pasas hasonló könnyedséggel, csakhogy akkor mégsem viszi el a régi készüléket, felvesz egy jegyzőkönyvet erről, az áramszolgáltató emberei majd kijönnek, megvizsgálják a problémát, ő csak a cég alvállalkozója, az ő dolga mindössze az, hogy lecserélje az órákat.
Semmi gond, vontam vállat lazán, tegye ezt. Közben azért persze lázasan járt az agyam: ezt az elektromosok úgy rám fogják verni, mint a huzat. Nem teljesen jogszerűen ugyan, mert valóban, elvileg az előttem lakó is lehetett volna… de hát átvettem a házat, a villanyórát is vele, akkor nem jeleztem, hogy az órával valami zűr van… és a gyakorlat az, ezt megint csak hallottam valakitől, hogy bármilyen hősiesen is hadakozik az ember, a végén általában elveszíti a pert ellenük. És az a legjobb esetben is két-háromszázezer forintot jelent.
Az úriember elkezdte visszaszerelni az órát. És – ez itt a történet kristályosodási pontja! – mintegy mellékesen megjegyezte: azt tanácsolom magának, ha jót akar, ne írja alá a jegyzőkönyvet, ne ismerjen el semmit. Az elektromosok belekötnek mindenbe, kihasználnak minden apró joghézagot, a maga aláírását beismerésnek veszik… alá ne írja.
Hm… futott át az agyamon; ez az ürge most kezdeményez valamit. És ha kezdeményez, nyilván azért, mert akar is valamit. Hogy mit, afelől nem lehetett kétségem.
Nézze, mondtam neki, oldjuk meg barátian a kérdést. Nekem pár forintot megér, ha nem kell velük pereskednem, bíróságra járnom, minek vigyem el más helyett a balhét… fogja azt a dobozt, adja le úgy, mintha minden rendben lenne vele és rakja fel az újat.
Őneki ez ellen nincsen kifogása, közelítette álláspontját, csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Így nem adhatja le, mert a törmelék látszani fog benne, az elektromos művesek ki fogják szúrni… hú, gondoltam közben, ez mégsem lesz olyan olcsó… van neki egy haverja, aki képes ugyanúgy visszarakni a plombát, ahogy rajta van, merthogy azt előtte le kell szedni ahhoz, hogy kipucolhassa belőle a trutyit…
Húszezer, ennyiben egyeztünk meg. Tíz neki, tíz a haverjának. (Ha ugyan volt ilyen haverja, és nem ő vágta zsebre mind a két tízest.)
Régi mérő újfent le, új mérő fel, makulátlan jegyzőkönyv a cseréről kiállítva, általam aláírva, húszas kézből-kézbe adva, vége a történetnek.
Azért két megjegyzés idekívánkozik.
Az első, hogy olcsón megúsztam. Szerintem – pontosan megsaccolni sem tudnám már – súlyos százezreket spóroltam meg, míg a film benn volt.
A másik, ami utólag, csak most, hogy leírtam ezt a történetet, tudatosult bennem: én bizony lenéztem ezt a két ürgét. Különösen azt, akivel tárgyaltam. Tetszett az ügyessége, amivel a lényegre terelte a beszélgetést, a flottsága, ahogy lefolytatta, a szakértelme… mégis viszolyogtam tőle valahogy, s ezt is csak utólag tudatosítottam: az erkölcstelensége, a korruptsága miatt. És ha le nem is nézem, mert hiszen hogyʼ nézzen le az ember egy mamutcéget, utálom az elektromostársaságot is, hogy erőfölényét ugyancsak erkölcstelenül kihasználva lekaszálja az olyan kisembereket, mint én… S akkor hirtelen majdnem elnevettem magam, mert rádöbbentem: elsősorban nem őket, hanem magamat kell utálnom, hiszen én legalább olyan erkölcstelen vagyok, mint ők. Már eleve csaltam annak idején, s most is, lazán belementem – mit belementem? örömmel fogadtam! – a vesztegetést, a korrupciót… erkölcstelen vagyok én is, igen.
Túlságosan rosszul azért, bevallom, nem éreztem magam. Mint a disznó a dagonyában. Piszkos is, sáros is, de jólesik.
Ilyen ólban, disznóólban él.
pufidzsekiben szorongatom esti
koffeinmentesemet, április negyedikén
még hűvös a terasz. világoskék
ikarusok sietnek autóbuszgarázsokba,
én meg a felszabadulás dalát dúdolgatom.
anyám, ha hallaná, lúdbőrözne a háta,
rákérdezne, miért fűz nosztalgia
egy korhoz, ha nem is ismertem?
nem tudom.
utolsó tizedét csíptem el a huszadik
századnak, és nem intettek óva,
elhallgatták, szabad-e uvala scottban
sztálin papa keze nyomaként emlegetni
az üdülőfalut, ha elvétem az évtizedeket,
bambit, szokol rádiót, sötétkék nejlon
iskolaköpenyt pedig csak retró
dokumentumfilmekben láttam?
azután merültem el vad romantikájában,
hogy a reluxa helyén kopogtatott
az ősz. bekapcsoltam a hősugárzót,
gondoltam, vészfűtéssel karöltve
leizzasztják rólam a garbót, de
ereimet csupán a szupermarket
legkézművesebb söre melegítette,
gyógyír! tőle, hogy milyet rúgott
a bayern, diszkózenét, meg hogy ezt
nem teheted velem, te, te, alig hallom,
két deci unikum, három deci fehér, ezt sem,
és kedvelem a szomszédokat: jobbra
fehérnemű szaküzlet, tetoválóművész
a földszinten, balra ötvös, a másodikon
ügyvédi iroda – nem hazudok, igen:
díszes a kompánia. félúton a récsey
és a városliget között, ha akarod, keblére
vonhat a garay utca, csukott szemmel nyúlj
farzsebedbe kaucióért, és ugyanígy
szignózz szerződést, ez segít.
Gádor István: Plasztika
Nagyanyám foltozgatott a sparhelt mellett. Amikor átadta a kész munkát, anyám a szemüvegéhez kapott, tudni lehetett: hiba csúszott a műveletbe.
A foltot nem a nadrág belsejére, hanem a színére varrta. Öt és fél éves csemeteként se nevettem ki. Megeshet az ilyesmi bárkivel, aki efféle mesterségre kényszerül adni a fejét.
Aztán különös nevekre keresztelte a dolgokat: a szvetterből teddiber, a sparheltből sacher, a fuszekliből fuszli, a hokedliből puszelli lett, végül már értelme se volt annak, amit motyogott. Kiejtett a kezéből mindent, egyre többször megtántorodott, elesett. Egyértelművé vált: nagyanyám egészsége elveszőben, múlóban van.
Anyám hol kétségbeesve, hol reménykedve várta a segítő jobbot, de az nem érkezvén orvost hívott, mert menni se tudott már nagyanyám, megbénult a fél oldala. Mordály doktor ránézett nagyanyámra, és rálátása nem lévén 1961-ben, felállította a diagnózist: végelgyengülés.
Nagyanyám kénytelen–kelletlen hetvenkét évesen nyomni kezdte az ágyat, az meg őt.
– Jaj a fejem, jaj, jaj a fejem, de fáj! – nyöszörgött megállás nélkül napestig. Megváltás volt neki, ha elaludt. Nekünk is. Nem kellett sajnálkoznunk éjjel a szalmazsákos ágyunkban, amelynek támlái mögött állt a bordó sezlon, nagyanyám fekhelye. Nem értem, Mordály doktor miért nem adott nagyanyámnak fájdalomcsillapítót? Az öregeknek nem járt Posványos-elfekvőn, vagy máshol sem?
Anyám zokszó nélkül etette-itatta, forgatta, emelgette, mosdatta, pelenkázta hónapokon át nagyanyámat, nehogy felfekvési sebek keletkezzenek rajta. Nem is lett se a keresztcsontja, se a sarka fekélyes, amit egy megbénult beteg esetében csak a mérhetetlen törődés tud megakadályozni.
Úgy tűnt, beteszik anyámat is a sírba, ha eljön nagyanyámért a kaszás, mert az ápolás terheitől harminchét kilóra fogyva, jártányi ereje sem maradt. Összetörtek a vonásai, ő sem beszélt, csak könnyezett. Nagyanyám mellé öregedett. Egyik nap, amint a konyhában ücsörögtem, anyám eltorzult hangja riasztott.
– Meghalt mama! – sikoltotta.
Berontottam a szobába. Nagyanyámnak lefittyedt az álla. Hatodik éves létemre is meg tudtam állapítani, hogy nem mozdul a mellkasa, nem lélegzik. Anyám önkívületben megfogta nagyanyámat, és rázni kezdte, mint Krisztus a vargát. Nagyanyám összerezzent, homályos tekintettel döbbenten ránk meredt.
– Jaj, miért költötted fel szegényt? – fakadtam sírva. – Szenvedett már eleget! Miért nem hagytad végleg elaludni? Anyám is sírni kezdett, lezuhant a földre, összeesett.
Este rendes viseletben megérkezett a pap. Ismertem a templomból, de nadrágban sose láttam, csak csuhában. Imádkozgatott nagyanyám ágyánál, szentelt olajat kent a homlokára. Meg is tudta áldoztatni, majd elment.
– Hál’ istennek – mondta anyám –, felvette az utolsó kenetet, magához tért.
Nagyanyám hívta apámat.
– Köszönöm, drága vejem, hogy nem hagyott egyedül a románok között – suttogta, és megcsókolta apám kezét.
Hónapok után ezek voltak nagyanyám érthető, és egyben utolsó szavai.
Másnap este elfoglaltam nagyanyám helyét a sparheltnél. A rossznyavalya ütögetni kezdte az eget. Dörgött, leszakadt a magas boltozat. Belecsapott mellettem a villám a konyhaszekrény hátuljába. Sercegett, robajlott a fa. Nem sikerült a villámnak elhamvasztania a házat, mindössze egy barna csíkkal és egy kis füstölgéssel jelezte, hogy nálunk járt. Egy gyors pörköléssel belefirkantotta silány névjegyét a falra kent festékbe. Így is okozott elég riadalmat, mert odasuhinthatott volna nekem is, igaz, anyám szerint, csalánba nem csap a mennykő.
– Ilyen még nem történt, hogy kéretlenül betörjön hozzánk a villám – roskadtam gondolataimba. A szokatlan dolgok nem járnak egyedül, egyikük jelzi a másikuk közeledtét.
– Nagyanyám, szegény nagyanyám, most talán megadatik neki a kegyelem, végre elalhat.
Este nem mehettem a két összetolt szalmazsákos ágyba aludni, melynek végében a kopott sezlonon hörgött nagyanyám. Anyám, apám se mentek a szobába. Rácsukták nagyanyámra az ajtót. Anyám az első szobában, a vaskályha tövébe rakta a vasutas bundát, meg mindenféle pokrócot, aludjunk ott a nővéremmel. Elzárták a villanyt. Apám és anyám lefeküdtek a rekamiéra.
A megkergült novemberi szél életet lehelt a kályhacsőbe, amely kísértetiesen duruzsolt, süvöltött, füttyögött, olykor rázkódott, és szétnyílt az illesztéseknél. Szellemek lepték el a házat, alkudoztak, mint egy piacon a kofák. Susmutoltak, torzsalkodtak. Sejtettem, mit akarnak.
– Gyere ide mellénk, mama! – csalogattam anyámat, legyen kibe kapaszkodnom, ha el akarna nyelni engem is ez a bélpoklos éjszaka.
– Maradj csendben, nem szabad beszélni – pisszegett, de mégis mellénk jött. Le-leragadt a szemem, de azonnal felriadtam a balsejtelemtől: ha elalszom, nem tudom kordában tartani a szellemeket. Vártuk a virradatot.
– Meghalt – jelentette anyám, amint hajnalban benyitott nagyanyámhoz.
Nem kérdeztem semmit. Azóta tudom, mi a pusztulás, amióta két és fél éves koromban véletlenül meggyilkoltam hűséges tyúkocskámat, Búbos fejűt. A halott teste hiába olyan, mint amikor még mozgott, már hideg. Üres. Kiszállt belőle a lélek. Az élet a halál kezére játssza az embert. Mit is mondhattak volna? Legfeljebb, hogy a halál olyan rendkívüli véletlen, ami csak másokkal eshet meg, nem pedig az élet végkifejlete, amire állandóan készen kell állnunk.
Megelevenedett a ház. Anyám gőzölgő vizet hozott a lavórban. Lemosta nagyanyámat. Előszedte a szekrényből, és ráadta fekete harisnyáját, zsorzsett ünneplő ruháját. Megfésülte. Be-becsukta az ajtót, de én látni akartam, amit a rés engedett. Kukucskáltam.
– Menj innen a konyhába, nem neked való ez, Sziporka – lökött félre zaklatottan, de nem fogadtam szót. A zűrzavarban úgy sem tudott törődni velem. Viaszos arccal, gépiesen végezte a dolgát. Konok daccal szipogott, egy percre sem hagyta abba a munkát, nem törölte meg az orrát. Mintha ki akarta volna dolgozni magából a fájdalmat. Csak ebből lehetett sejteni, hogy félig ő is halott, hazajáró test lélek nélkül.
Hívták Mordály doktort. Ö kiadta az igazolást: nagyanyám elhunyt végelgyengülésben.
Vajon Mordály doktornak ki adta ki az igazolást, hogy alkalmas felcsernek? Tényleg nem tudta, hogy nem végelgyengülés, vagy csak nekünk nem akarta megmondani az igazat? Ismertem én nyolcvanéveseket is, azok se gyengültek el végleg. Miért nem utalta szegény nagyanyámat kórházba, hogy megműtsék a koponyáját? Az öregeknek nem járt efféle gondoskodás sem? Tiltotta a törvény? S ha igen, miért kellett fél éven át a kínok-kínját kiállnia? Miért?! Mi volt ennek a szenvedésnek az értelme? Miért nem könyörült meg rajta valaki egy adag altatóval? Az embernek vezekelnie kell az életért a halállal? Áldott legyen, aki azért harcol, hogy az ember ne csak az életét, hanem a halálát is alakíthassa!
Később két idegen férfi érkezett. Anyám kinyitotta nekik az ajtót. Én közéjük furakodtam. Megpillantottam a szőnyegre fektetve nagyanyámat kis fekete félcipőjében, ünneplő ruhájában – útra készen. Addig csak rongyokban mutatkozott, megdöbbentem, milyen elegáns.
Soha nem láttam azelőtt a földre fektetve senkit.
Elvitte őt a két idegen.
Anyám felemelte, átnézte, többször is megforgatta a foltos, átnedvesedett dunyhát, amely féléven át takarta haláltusájában nagyanyámat. Ledobta a parkettára, aztán mégis visszavette, és kivitte az udvari szárítókötélre. A fagy majd kiöli belőle, ami árt. Jó lehet az még valakinek.
Mentünk Posványos–elfekvő katolikus temetőjébe. Jött a pap, a kántor. Összefagytak a göröngyök, nehéz volt elföldelni a koporsót.
– Mivégre jöttünk a világra, ha azért vagyunk, hogy elmenjünk?
Csak ideje lenne már kérdőre vonni az igazságosztót! Lázadni, hogy senki ne adja tovább az életet. Így nem lenne kit eltenni láb alól – töprengtem, miközben kántált a pap.
Odatettük a sírra azt a néhány művirágkoszorút, amire futotta, majd hazamentünk.
A világ nem állt meg, pedig minden egyes halálnál meg kellene állnia! A pusztulás felfoghatatlan, elfogadhatatlan. Ezért az élet is az!
– Mama, megmondanád, miért csuktátok rá az ajtót nagyanyámra, amikor haldoklott? Miért kellett leoltani a villanyt, miért kellett csendben maradni? Miért hagytátok magára a sötétben, ahelyett, hogy körbe ültük volna az ágyát, fogtuk volna a kezét?
Anyám hallgatott.
*
Szinte semmit nem tudtam nagyanyámról. Soha nem beszélt magáról, én sem kérdeztem.
Évekkel később anyám hébe-hóba előhozakodott róla valamilyen történettel.
– Nagyanyád nem félt semmitől. Debrecenben megműtötték, ki akarták vezetni a vastagbelét. Nem engedte, azt mondta, neki unokái vannak otthon. Nem törődött az orvos figyelmeztetésével, hogy belehalhat. Szembeszállt mindenkivel.
Figyelmesen hallgattam, anyám folytatta:
– Fiatal lány korában volt ám, még nagyapád előtt másik kérője is. Közel az esküvőhöz rávette ez a pacák, a vőlegény, hogy nyúljon bele a nadrágzsebébe. Azt mondta, ott kuporog egy kismadár, fogja meg.
Ő gyanútlanul megtette, el is szaladt rögtön, és felbontotta a jegyességet.
– Micsoda badarság! – hüledeztem, anyám meg folytatta.
– Öt lánya született, de csak hírből hallott a gyönyörről. Azt hitte, ennek híján nem is marad teherben. A lányok közül, én a legidősebb és a legfiatalabb húgom, Blanka maradtunk életben.
Emmust, Irmust, Piroskát, a négy, öt és hatéves tündéreket elvitte a diftéria a kolozsvári pályaudvaron, költözködés közben egy rostokoló vagonban. Emmus akkor kapott egy piros cipellőt, legyen az iskolába. „Jaj, a szandálom!”, ez volt az utolsó szava az ártatlannak. Javasolták mamának, hogy törölje ki a torkukat petróleummal, de nem merte.
– Hagytátok inkább elveszni őket?! – fortyantam fel.
– Mit gondolsz, Sziporka, igaz, amit mondanak, hogy a halál percében Isten csak átteszi az egyik kezéből a másik kezébe az embert?
– Nem hiszem, mert akkor az egyik keze élet, a másik keze halál… és ez lesújtó.
– Vajon a szeretteink tényleg elkészítik nekünk a helyet odaát, és várnak ránk? Találkozni fogok a kis húgaimmal a másvilágon? – kérdezte anyám könnyezve a halálos ágyán.
– A lelkek közös nagy találkahelyén, biztosan – bólintottam.
Tőlem egy évvel fiatalabb
habszivacsból van belül
ő volt az egyetlen
aki megértett
és jácott velem
és bele töröltem
a könnyemet
most már ő is
csak sír
(Agyhalottista mű)
Kimentem a bótba
Kimentem a divatból
Kimentem a tűzből aki bennreked
Bementem a bótba
Kértem egy szelet mazochistát
De nem volt hát magamba haraptam
Aztán kimentem
(agyonvariált változat)
ez a végtelenségig hajszolt
neoprimitivizmus
volt az igazi ellenfelem
már belátom de akkor is
ő az igaz
csak ismételgetem magam
mint egy kurva megakadt lemez
valami új dolog kéne
mert ez a szar már sok lesz
hogy nem
tartotok másnak
akiknek kéne
és kösz szépen
hogy akik
másnak tartanak
ugyanolyanok
VAGYIS A VERSEK SELEJTJEIT,
AZOKAT, amiket akárki tudna,
ami nem egyéni,
ÉS FŐLEG AZOKAT, AMIK
HÁROM SOROSAK
UTÁLOM A saját verseimet is
Hát igen mert utálom hogy
Írásomból többet értenek
Mint belőlem
Pontban hatkor felébresztem a vekkert. Elindulok az iskolába, táska a hasamon, otthon felejtettem az irodalomkönyvet, ezért visszafordulok a buszra. Karba tett lábbal ülök, és figyelem, hogyan ül le velem szemben a távolodó táj. Kiszálltam a taxiból, bementem az állatkertbe és átmentem a zebrán. Arra gondoltam, hogyan kerülhettem szóba. Belémért az iskola, a küszöb átlépett engem, és megfordultam, hogy lássam, ahogyan fejvesztve üldögélnek a többiek. Egyetlen kanyar nélkül jutottam a termemig az emeletre, a padomhoz.
Az iskola után írtam pár levelet, majd visszaragasztottam őket a fára. Nem volt mit ennem, kénytelen voltam beérni 1 zsömle helyett 3-mal. Egy utcai telefonfülke felvett engem 4 másodperccel azelőtt, hogy csörögni kezdtem volna, de téves kapcsolás volt, mert engem kerestek. A lakásajtót zárva találtam, így bementem a szobámba és kihoztam a kulcsot, hogy belémjöhessen a szobám. Mint tudjuk, egyszer mindennek eljön az ideje, így mikor csengetett, ajtót nyitottam neki. A macska ugatásából rájöttem, hogy mállik a vakolat a csempéről a mosógép mögött, ezért az átdörömbölés szomszédolt. Átmentem hozzá, és egyetlen késszúrással leköpőcsöveztem.
Juhász Árpád: Kompozíció
Karola romantikus lélek volt. Hitt a sorsszerűségben. A férfit a villamoson pillantotta meg, s a belső hang – mely a romantikus lelkek esetében oly csalhatatlanul, varázsütésre működésbe lép – azt súgta: „Ő, vagy senki más!” A férfiú hamarosan leszállt anélkül, hogy észrevette volna, s Karola igen fájlalta, hogy belső hangjának hatásköre a sors beteljesedésére vonatkozóan gyakorlati útmutatásokra már nem terjed ki. A sors azonban nem hagyja cserben a romantikus lelkeket, s ezúttal is a kezére játszott.
– Karola drágám, ráérsz szombat este? Nekem más programom akadt – mondta a barátnője, és a kezébe nyomott egy színházjegyet. Mint önök már nyilván kitalálták, az első szereplő, aki a színre lépett, nem volt más, mint a fent nevezett férfiú. Karola döbbenten látta beigazolódni romantikus lelkének szent meggyőződését, miszerint véletlenek nincsenek. A férfiú ráadásul remekül játszott, így Karola bízvást élhetett a kínálkozó lehetőséggel, hogy előadás után szívből gratuláljon neki. Megtudakolta a jegyszedőtől, merre vannak a színészek, s az útbaigazításnak megfelelően meg is találta őket a házibüfében. Karola azt gondolta, hogy rajongók tömegén kell átverekednie magát, de ó, nem! A színészek magukban ültek az asztal körül, és csendben itták a vodkájukat. Szomorúak voltak, Csehov melankóliája borult rájuk.
Karola láttára felvidultak. – Egy néző! – kiáltottak fel boldogan, és maguk közé invitálták.
Karola szívből jövő gratulációja hosszantartó meleg kézfogásban, és mély szembenézésben öltött testet, ami nem maradt hatás nélkül. A kiszemelt férfiú kellőképpen meg volt illetődve, és benne is megszólalt egy hang, valahogy így: – Helyes nő ez, jó lenne megdugni…
A férfiú – bár magában Don Juan-i álmokat dédelgetett – valójában meglehetősen félszeg volt, s az ujján csillogó jegygyűrű tanúsága szerint nős is, mely tényt Karola azonnal regisztrálta magában, ám ez egy percre sem szegte kedvét. A sors ennél nagyobb akadályokat is leküzdött már… És Karola a sorssal karöltve az akadályok döntögetésébe fogott. Élve a színigazgató első estén tett nagylelkű ajánlatával, miszerint ő bármikor grátisz látogathatja az előadásokat, azontúl a színészbejárót használta, s a színház törzsvendége lett, valóságos bennfentes. A színészek harsány sziával üdvözölték, eltársalogtak vele a házibüfében, szinte családtagként kezelték. A legtöbbje hajlott arra, hogy őt tekintse a színész feleségének. Karola hűségesen megvárta imádottját minden előadás után. A színészkijárón sorra elszállingózó kollégák kedvesen bíztatták, ha a lesminkelés kicsit tovább tartott.
– Tibort várod? Mindjárt jön, már öltözik!
Karola boldog volt, hogy Tiborhoz tartozónak gondolhatta magát, s egyre több jelét látta annak, hogy Tibor is ragaszkodik hozzá, s bizonyos kitüntetett helyet biztosít számára az életében. A feleséggel való találkozást sikeresen elkerülték. Az asszony nyilván már rég leszokott arról, hogy áhítattal csüngjön urán előadásról-előadásra. Tibor nemigen beszélt a feleségéről. Karola már-már hajlamos volt azt hinni, hogy talán nem is létezik, talán csak egy fantom, mint a Colombo hadnagy felesége, akiről ugyan szó esik a filmekben, de látni sosem lehet.
Az asszony láthatatlansága mozgásba lendítette Karola fantáziáját. Tibort ismerve elképzelt egy hozzá illő nőt, aki valószínűleg ugyanolyan nagyszerű, mint Tibor. Látatlanban is irigyelte, és féltékeny volt rá. Gondolatban az asszonyt felruházta a legkiválóbb külső és belső tulajdonságokkal, valóságos nimbuszt teremtett köré. Biztosan vonzó, szép és okos nő, tele vitalitással, eredeti egyéniség, humora, stílusa, kultúrája van, izgalmas intellektus, amellett kitűnő háziasszony és gondos édesanya… Arra már gondolni sem mert, milyen lehet az ágyban. – Hol vagyok én ettől? – gondolta magában keserűen. Mi vagyok én? Szürke kis egérke, akinek a rajongásán kívül egyebe sincs, amit adhat…Karola már-már az asszonyba is szerelmes lett. Igen, ismeretlenül is szerette. Reszketett a gondolattól, hogy egyszer találkozniuk kell, de várta is azt a pillanatot. – Kezet fogok vele, és a szemébe nézek. Állni fogjuk egymás tekintetét. Talán elmosolyodunk, talán megöleljük egymást, hiszen sorstársak vagyunk mi ketten, a szerelem papnői, akik egyazon oltár előtt hajtanak fejet.
Tibor bemutatóra készült. A délelőtti főpróbán két jelenés között odasúgta a színfalak mögött drukkoló Karolának: – Este a feleségem is eljön. Talán jobb lenne, ha kivételesen nem várnál meg. Karola elpirult, válaszolni nem maradt ideje. Csendben kisurrant a színházból. Tibor hiába kereste később. Pedig szüksége lett volna az ő kis kabalájára, különösen most, amikor ilyen fontos premier előtt áll! Ideges volt, szégyellte magát, amiért ilyen kurtán-furcsán elbánt vele. Szerette volna kiengesztelni. Próbálta telefonon elérni, de Karola nem vette fel. Tibor pánikba esett. Ajjaj, itt botrány lesz! – aggodalmaskodott. Ezek találkozni fognak… De hát a feleségemnek mégsem mondhatom, hogy maradjon otthon. Karola meg otthon emésztette magát. Mélységesen megbántódott, amiért Tibor csak úgy ukk-mukk-fukk kipöckölte őt a helyéről. Még arra is gondolt, hogy hagyja az egészet a fenébe, el se megy a premierre, legyenek boldogok, ő nem fog zavarni. De a kíváncsisága és a büszkesége felülkerekedett. – Elmegyek! – határozott végül. Legalább meglátom végre azt a csoda asszonyt, ha csak messziről is. Karola különös gonddal készült az estére. Olyan szép volt, mint még soha. Valóságos királynőként vonult be a színházba. S amire még nem volt példa, ezúttal jegyet váltott, a közelébe se ment a színészbejárónak. Tibor kissé megnyugodott, mikor konstatálta, hogy Karola nem jött el. Pedig eljött. És kivételesen nem Tibor miatt, hanem a várva-várt asszony látására.
– Látcsövet tessék! – kínálták a ruhatárban. Karola kiváltott egyet, beült a helyére, s az előadás kezdetéig végigpásztázta a nézőteret. A közönség sorait kutatta. Kereste az arcot, melyet, úgy érezte, azonnal fel fog ismerni, tévedhetetlenül. A szeme először egy arisztokratikus külsejű, dekoratív hölgyön állapodott meg. Csillogó fekete szeme volt, nemes ívű orra, szép hosszú nyaka, karcsú ujjai. A nő nyugalmat, eleganciát sugárzott. Ő volt az első számú jelölt. – Őt tudnám szeretni – gondolta magában Karola. Tovább kutatott, majd megakadt a szeme egy gusztusosan telt idomú, mosolygós, élénk asszonyon. Iparművész-alkotta háziszőttes ruha volt rajta, extravagáns ötvös ékszerek borították a nyakát, csuklóját, ujjait. Fején bohókásan megkötött selyemsál, alóla kigöndörödő dús hajfürtök. – Talán ő az? Szeretnivalóan bájos jelenség. Csupa tűz, humor, fantázia! Karola egészen belefeledkezett a vadászatba, s mire a nézőtér elsötétült, már három-négy jelöltje is volt. Értelmes tekintetű, vonzó és izgalmas arcok. Mindet tudta volna szeretni! Az előadás után szokás szerint megállt a színészkijáró előtt. – Nem fogok megfutamodni – gondolta. Minden este itt állok, ma sem teszek másként. Nem volt benne dac, bosszúvágy, s nem is a gyermeki kíváncsiság munkált benne. A jussát akarta! Végre megjelent a kijáratban Tibor, és az Ő FELESÉGE. Látni kellett volna Tibor arcán a megdöbbenést, és a kínos zavart! Mentségére legyen mondva, nem tett úgy, mintha Karola csak egy lenne az autogramra váró színházrajongók közül. Valamit motyogott, majd bemutatta őket egymásnak. Karola a kezét nyújtotta. Langyos, renyhe kéz simult a tenyerébe, ernyedten, unottan, sietősen. Karola kereste a szemet, melybe belenézhet. Fáradt, szigorú, és kiürült tekintettel találkozott. Az a fajta jellegtelen arc volt, melyet sokadik látásra sem tud az ember megjegyezni, s köszönés nélkül elmegy mellette az utcán.
– Gyere drágám, mit ácsorgunk itt – mondta egy reszelős hang a feszes ajkak mögül.
Az asszony arca… az asszony hangja… szeme… kézfogása…! Nem… Nem Ő volt… Ezt sohasem tudnám szeretni! Karola sarkon fordult. A szeme sarkából még látta, ahogy az asszony int az autójuknak a távirányítóval, s a jelre az autó felvillanó fénnyel, s halk vinnyogással reagált, mint egy hű kutya. Látta, amint Tibor megszégyenült kisgyerekként bekucorodik a hátsó ülésre. Vége a babazsúrnak, megyünk haza! Az autó nehézkesen kifarolt a parkolóból, majd elindult. Az asszony vezetett. Tibor nem fordult hátra. Karola hosszan nézett utánuk, majd lassan elindult az ellenkező irányba…
Ott ült az ablak mellett.
Emlékszem, varrt szegény.
A tű parányi sebet ejtett
napbarnított kezén.
Tizennyolc éves voltam,
ki még semmit sem látott,
s megváltani készültem
gőgösen a világot.
Ahogy anyámra néztem,
egyszerre megviláglott:
nem csak kereszthalálért,
szürke napok sodráért is
lehet ember áldott.
Egelsz József: Kompozíció
Kifeküdtem, mint a levelibéka,
arcom fehér túróstészta.
Alkalom szüli a tolvajt,
elloptam őseimtől jó pár sóhajt.
Belemártottak a lázba,
hogy fogva tartson
az izzadtság – lánca.
Szörnyeteg képem lett, ápol a szépség,
visszavarázsolja a reményt,
amit elváltoztatott a kétség.
*
38,7–re még mindig vezet a covid,
de nem behozhatatlan az előny,
tudják a túlélőprofik.
*
Ide lettél szögezve az ágyra,
de már üti kifelé a szegeket
szíved kalapácsa.
*
A templom egy hete hallgat,
minden fényemet odaadtam a napnak.
*
A covidot nem lehet leírni…
a covid leírja saját magát.
*
Az idő tengerében lebegek,
a dalíórák tényleg elfolynak,
tudják ezt a betegek.
*
Számolatlan a perc,
míg megtelik a fájdalom-gátja,
megrázkódtatja a testet,
a hangsebességnél gyorsabb
ösztön robbanása.
*
Zsonglőrködöm, kering bennem
a fejfájás, az izzadság, a láz,
akrobatikusan ápoló feleségem
minden koronavírust megaláz.
*
Egyedi és egyetemes, megrázó,
Istenem, a sorstársak,
az üres porondon
szomorú bohócok állnak.
*
Valamire tanított ez a rohadt helyzet,
ami nem tanítható,
hogy az ember nem is kiszolgáltatott lény,
de nem is mindenható!
*
Tiszta Waterloo, elfoglalva
a test újra és újra,
de a korona szigetre lesz
végül száműzve,
ami a világot feldúlta!
*
Leterített, mint egy állatot,
nem tudtam, hogy van ilyen állapot,
tombolt, dühöngött, oldalba vert, rázott,
én eltűntem, csak ő látszott,
lenyeltem a-tól v-ig minden vitamint,
de ő testemből kiöntötte a Niagarát,
a pohár üres szeme csak nézett,
és a papírzsebkendő se bírta az adagolást,
leterített, mint egy állatot,
King Kongként ugrált hátamon, legyőzve engem,
betegszobává alakult át szép lakásunk,
míg percnyi támadását, órákra sikerült visszavernem.
Leterített, mint egy állatot,
de jött a bivalycsorda emberiség,
tovább már nem bánthatott!
Minden, ami eddig sürgős volt,
ráér, kihullanak kezedből a dolgok,
mint a kalapács,
közel kerülsz az ágyhoz, az éjszakához,
a pohárhoz… nem tudsz mozdulni,
pedig nincs körülötted a rács,
nem hiszed, hogy elhiszed, hogy
ilyen nincs, ami mégis van, most az
ösztön parancsol, nem a tudat,
összegubancolódott tested örül,
ha lepedő és paplan között,
a lábad talál egy utat,
fel-le száll a tüdőd, keresed
köhögő-hegyek, izzadt-őserdők
között, a leszálló helyeket,
hogy egy földrésznyi-kéz érintését,
egy megmentő pillanat érkezését,
erőd felett is átvegyed,
folyamatosan távozol, pedig
egyhelyben fekszel, most látod
a betegség óriási és te milyen kicsi vagy,
az egér játszik a macskával,
és ahol cincog a fájdalom,
az ember erőtlenül odacsap.
Szentjánosi Csabának
Nyomot hagyott ez bennünk, Csaba,
mint savas eső az északi falon,
most is cipeli terhét megkínzott mellkasom,
a levegő nem jön úgy, mint előtte,
még az ágba kapaszkodik, úgy fagy halálra a vadkörte.
Nyomot hagyott ez bennünk, mély nyomot,
szembe kellett nézni azzal, amivel még nem kellene,
úgy feküdtem ott, mint a fa alatt a rohadt gesztenye,
egy nagy fekete varjú csőrére várva,
begubózva önmagamba, mint egy cserebogár lárva.
Nyomot hagyott ez bennünk, ez a nyomorult helyzet,
nem tudok… nem tudok kiegyenesedni,
rajtam ül ez az egész, háromemeletnyi,
és újrafogalmazódnak azok a makacs miértek,
az öltözőtükör égői kiégtek,
elfeketedett izzószála én magam vagyok,
úgy nézünk egymásra a Hold fénye alatt,
mint agancsukat vesztett szarvasok.
Pécsi László: Faliszőnyeg
Dávid Barátomnak
Nyomot hagyott bennünk
barátom, az egész világ,
emlékeinkből az idő,
hány órát, napot kirág,
nyomot hagytunk saját
magunkban Gazduram,
igen, megúszott halálkanyarokkal
volt teli ez a futam,
de versszakaid dobogóján
mégis te állsz, ott a neved,
nyomainkból az indiánok
kiolvassák, utunk merre mehet…
Tavasztól őszig szinte nincs hét, hogy ne kellene verebet szabadítanunk. A rabságba esés pontos okát, módját nem ismerem, de tény: a kémény száján bejutva (amiről egy régi vihar elvitte a bádogkalapot) a kandallóban landolnak, ahol addig vergődnek kétségbeesetten vagy sztoikus nyugalommal kuksolva, míg ki nem engedjük őkelméket. Mert a kaland egyirányú: kémény-nyílás, kürtő, kandalló; visszafelé már nem megy az extrém verébsport – csak ideút van. Csuda kíváncsi, vakmerő, pajkos népek ezek…
A napokban – több évnyi tapasztalat után – szöget ütött a fejembe egy s más. Azon kívül a nyilvánvaló tényen kívül, hogy kíváncsi, vakmerő és pajkos népek ezek, több mindenre rájöttem velük kapcsolatban. Hogy érthető legyen a végkövetkeztetések sora, le kell vezetnem a történéseket, megspékelve némi saccperkábé, légypiszoknyi matematikai műveletecskével.
Tehát:
1. Tíz verébből általában egy megdöglik, mire észrevesszük, hogy a kandalló belseje – bár nincs fűtési szezon, benne a viruló, izgő-mozgó tűzzel – él, vergődik. Vagy azért nem észleljük, mert csendes, bátortalan, fásult a szentem, vagy mert nem talál le a kandallóig, esetleg elakad valahol út közben. Ergo: tízből egy veréb veszteségként elkönyvelhető – marad kilenc.
2. A verebek zöme (nyolc a kilencből) nem olyan okos, hogy egy svunggal kiröppenjen a kitárt teraszajtón. Ergo: egy veréb tudja igazán a tutit – hát… nem túl jó arány…
3. A hét butácskából kettő a konyha felé száll, csak némi rásegítéssel hajlandó elhagyni azt. Ergo: két verebet a szíve vagy a begye a konyha felé húz – marad öt.
4. Az ötből egy összevissza kóricál a nappaliban (ha nem csuknánk be az ajtókat, tótziher: minden helyiségbe bepofátlankodna), míg így vagy úgy, ki nem talál. Ergo: egy veréb nagy kalandor – marad négy.
5. A négyből egy megül a tárt kandallóajtóban, a menekülési mozgásprotokoll kimerül abban, hogy ímmel-ámmal, tessék-lássék ugrál pár kört a tűztérben, még véletlenül sem kifelé (az édes szabadság felé), és a legnagyobb lelki nyugalommal mereszti ránk fekete gombszemét; no, ezeket kell megfognunk – még csak nem is berzenkednek… Ergo: egy veréb vérlusta, elkényeztetett mamakedvence – marad négy.
Összegzem az eddigieket: Tízből négy veréb brutálisan ostoba, ha a szemüket böki ki, sem látják a megoldást!
Ámde!
Ez a négy veréb minden alkalommal a felső könyvespolcra, egy bizonyos könyvre száll, ott tétovázik egy ideig, csak aztán reppen ki. Megnéztem. Tolsztoj Feltámadás című műve a landolóhely. Eltöprengtem… Megnéztem: nincs letojva. Mi lehet még… A borító nem illik az általam elképzelt idillikus verébkörnyezet profiljába, igaz, széles, kényelmes, többszázoldalas, de ha madár lennék, inkább a pár centire zöldellő futóvirág indáira szállnék.
És akkor belém hasított! Ez a négy veréb egyáltalán nem ostoba! Szeretik a könyveket, különösen Tolsztoj Feltámadását.
Ergo: a maradék négy veréb a verébtársadalom tanulni, tudni vágyó hányada, amelyek (sőt! akik!) érthető de különös vonzódást éreznek a nagy orosz zseni munkássága iránt. Vagy csupán hisznek a feltámadásban…
Foglaljuk össze: tíz verébből egy öngyilkos hajlamú, egy zseni, kettő nagyon szereti a begyét, egy kalandor, egy lusta dög, négy pedig életrevaló, okos szárnyas (vagy csupán hisz a feltámadásban…).
Az arányok alapján levonhatjuk a konklúziót:
A verebek intelligensek, sokfélék, szeretni-, tisztelni valók… Mint mi, emberek.
Jut eszembe! Egyszer rigó manifesztálódott a kandallógyomorban, így leszögezhetjük: némelyik rigónak erős identitászavara van – verébnek képzeli magát.
De… végül is olyan mindegy… Ez is madár, az is madár. A lényeg: kis látogatás után – szeretem a madarakat – tízből legalább kilenc szárnyaljon tovább a dolgára, szabadon.
Pölöskei József: Kompozíció
1.
A csótány kimúlt,
összetört maradványa
falamra ragadt.
*
4.
Beteg szobatárs:
vörös foltok a lábán…
De munkába megy.
*
5.
Akár egy gyerek,
átöleli önmagát.
Mindig így alszik.
*
9.
Kiabálás, düh,
pofon nem mer csattanni…
Keserű béke.
*
10.
Csak nézni tudjuk:
padlón vagy száz apróság.
Randalíroznak.
*
13.
Számolgatja a
pénzét. Mintha jövőjét
tenné mérlegre.
*
15.
Lakás vagy otthon?
Valamelyik kellene…
A magány megöl.
*
16.
Az otthon mindig
valakinek a szíve.
Se lakás, se szív…
*
17.
Órákig állunk:
lassú az ügyintézés…
Egymásba marunk.
Benkő Ilona: Plasztika
Ültem egy poros út közepén. Ültem törökülésben és néztem magam elé. Sírtam. Fejem lassan felemeltem, és tekintetemet az úton felém közeledő öregember felé fordítottam. Az öreg, hosszú bottal a kezében battyogott felém. Megállt előttem.
– Menj innen! Fuss! Én kegyes vagyok és nem üldözlek, de a többiek! Nincsenek már messze és nem fognak békén hagyni! Menj innen! Fuss! Menekülj a Lelkiismeret elől!
Lassan megfordult és botorkált vissza, ugyanazon a poros úton, amelyiken érkezett. Feltápászkodtam ültömből. Meztelen testemről lesepertem a rátapadt port, és elindultam nehézkes léptekkel az öreg után. Az út két szélén furcsa bokrokat lökdösött, fodrozott a szél. – Fuss innen! – hallottam a hangjukat. Engem azonban valami kegyetlen vonzás húzott tovább az ismeretlen ismerős felé. Gyenge szellő suhant el mellettem. Felkapott és rohant velem tovább egyre sebesebben, egészen egy leégett erdő széléig. Ott letett egy ház előtt. A ház minden téglája szappanbuborék volt, az ablakai és ajtajai tárva-nyitva voltak. A gyenge szellő miután engem lerakott, besurrant az egyik ablakon.
A ház mögül egy glóriát viselő óriás lépett elő, s minél közelebb jött hozzám, annál hatalmasabb lett, olyannyira, hogy amikor már csak egy-két lépésnyire volt tőlem, megijedtem, hátrálni kezdtem, és a kezemet tiltakozásul magam elé emeltem. Az Óriás leült előttem a leégett fűre és minden bevezetés nélkül azt mondta:
– Nehéz lenne itt virágos kertet teremteni. Nem is fog ez sikerülni soha! Senkinek! Soha!
– Értem.
– Felakasztottam őket! Megnézheted! A ház mögött lógnak! Menj nézd meg!
– Hogy tehetted? – kérdeztem, és úgy éreztem, hogy minden szavát tökéletesen értem. Leültem vele szemben.
– Gondoljuk át még egyszer! Most messzebbről jöttem, talán most már többet tudok. Talán mást is tehetünk!
– Jó! Nézzük meg elölről az egészet! Nézzük meg századszor, s azután százegyedszer is!
Feltápászkodott ültéből, útját a szappanbuborék ház felé vette, s amikor odaért, óriás kezével lesújtott a házra. Szétrepült minden.
– Ez volt hát a múlt! Építsük fel újra!
A leégett erdő elszenesedett fái között furcsa társaság közeledett felénk. Elől egy Üvegfejű ember jött, akinek sem arca, sem haja nem volt, a feje át volt világítva, így a benne levő agy már messziről látható volt. Mögötte egy lerongyosodott, teljesen fehér hajú fiatalember lépkedett. Fiatal volt, az arca mégis csupa ránc. Tartása is egy öregemberére emlékeztetett, mozgása azonban elárulta korát. Mellette egy serdülő korú lány, akinek a kezét az öreg-ifjú erősen szorította. A sort egy nyomorék zárta, aki mankókkal igyekezett a társaság nyomában maradni.
Az Óriás ekkor felkapott, és hatalmas kezével eltakarta előlem az egész világot. Néhány másodpercig tartott így, aztán lerakott a társaság kellős közepébe. Ebben a pillanatban halk suttogás ütötte meg a fülem. Hirtelen nem tudtam, hogy a körülöttem állandó mozgásban lévők melyike beszél. Erősen figyeltem és megállapítottam, hogy az Üvegfejű az.
– Igen, igen – mondogatta maga elé, s mire szóltam volna, az Óriás megelőzött.
– És mit tettél?
Szokatlanul halkra vette ő is a hangját, és én minden idegszálamat megfeszítettem, hogy hallhassam szavait.
– Nem vettem figyelembe – mondta az Üvegfejű. – Persze voltak esetek, amikor Szerelem olyan messzire vetette el a sulykot, hogy… szóval bevallom, néha engem is magával ragadott. Később emiatt sokat veszekedtünk.
– A sikertelen merényletet is megelőzte egy ilyen veszekedés? – kérdezte az Óriás, aztán elindult, tett néhány lépést, majd hirtelen megfordult.
– Nem, dehogy! Egyik este egy ismerősünkhöz indultunk. Az úton összefutottunk az Elsővel. Szerelem rögtön utána sietett és megszólította.
Ekkor hirtelen az erdőből szálltak felém hangok.
– Rég láttalak. Találkozhatnánk valamelyik este?
– Nem. Nem érek rá!
– Egyik este sem?
– Nem!
– És a barátság? Valamikor azt mondtad, hogy barátok vagyunk.
A beszélgetés félbeszakadt, s valahonnan éktelen zokogás szakadt ránk.
– Sírtunk! – folytatta az Üvegfejű.
– Meglepett, hogy engem szóba hozott – vette át a szót a Mankós. – Azt üvöltöttem mérgemben, hogy megölöm.
– Te ebbe beleegyeztél? – kérdezte az Óriás.
– Hogy megöljük Szerelmet? Nem elleneztem – felelte az Üvegfejű.
– Akkor te megszúrtad! Ugye?
Az Óriás odasétált a Mankós elé, aki ebben a pillanatban ugyanolyan hatalmasnak tűnt, mint ő.
– Igen! De nem halt bele!
– Nem haltam meg! – szólt az Ősz hajú-ráncosbőrű fiatal és megállt. Tekintetét a mellette álló lányra fordította, majd folytatta végtelen sétáját.
Az Óriás még az eddiginél is halkabban kérdezte:
– Meg lehet ölni a Szerelmet? Mikor találkoztál a Másodikkal?
– Tizenhétévesen – válaszolta az Üvegfejű.
– Te hol találkoztál vele?
– Egy kiránduláson – felelte az Őszhajú fiatalember, miközben tekintetét a lányra emelte, aki ekkor egy idősebb, érettebb lánnyá változott. – Akkor már lábadoztam, s látásodra új erőre kaptam. – Utolsó szavait egészen közelről a lány szemébe mondta.
– Neked hogy tetszett? – kérdezte az Óriás az Üvegfejűtől.
– Nagyon! De az, hogy Szerelem ismét megerősödött, az egyáltalán nem volt az ínyemre. Féltem, hogy megint a hatása alá von és az ilyesminek eddig nem volt jó vége. Végül is tehetetlen voltam. Ő erősebb lett, mint valaha, és ha akkor még nem is, később bekövetkezett az, amitől tartottam. Szomorú lettem. Tudtam, hogy Szerelem kivel kezdett. Már akkor tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. Nem illettünk össze, ezt én azonnal megéreztem, de nem szóltam egyelőre semmit. Hagytam hadd menjenek a dolgok a maguk útján. Vártam. Tudtam, hogy az idő majd engem igazol.
– És te? – fordult az Óriás a Mankós felé, aki araszoló lépteit felé fordította.
– Próbáltam megértő lenni. Én is várakoztam. A magam részéről nem vettem komolyan a dolgot.
– Egy házibulin jól szórakoztunk. Ittunk, táncoltunk – vette át a szót ismét az Üvegfejű. Kellemesen beszélgettünk Másodikkal. Ez nagyon jólesett. Akkor, talán akkor egy percre hinni tudtam Szerelemnek. Úgy éreztem, hogy Második viszonozza az érzelmeinket. Szerelem pedig végleg és teljesen a hatása alá került. Bevallom csodálatos érzés volt!
– Emlékszem, valahogy olyan meseszépnek tűnt mind az, amiről beszélgettünk – suttogta a Mankós és útját az erdő felé vette. – Én is hittem ezekben a percekben Másodikban. Boldog voltam!
– Én néhány nap múlva már kijózanodtam, amikor Második közölte velük, hogy az egy szép este volt és nem több. Figyelmeztettem mindenkit, de már késő volt, mindenki Szerelmet támogatta!
– Olyan szépnek láttuk, hogy álmodni sem tudtunk volna szebbet! – mondta a Mankós.
– Hagyjuk most ezt! – szólt az Üvegfejű. – Egyre dühösebb lettem. Szerettem volna valahogy felülkerekedni. Csak a megfelelő alkalomra vártam, hogy Barátságot magam mellé állítsam és kezembe vehessem a dolgok irányítását. A körülmények azonban megint nem úgy alakultak, ahogyan én szerettem volna. Egyik este hazakisértük Másodikat. A kapualjba húzódtunk. Megszűnt a környezetünk, megszűntek a zajok, megszűnt létezni az utca, a város. Eltűnt a világ!
– Mi van veled? – súgta egy hang az erdő felől.
– Szeretlek! Nagyon szeretlek! – válaszolta egy másik. – Megcsókoltuk.
Egy pillanatra elsötétült minden. Csak egy pillanatig tartott az egész, aztán ismét felderengett a fény, és a társaság tovább folytatta sétáját körbe-körbe.
– Sokáig csókolóztunk, majd amikor elbúcsúztunk egymástól Második csak annyit mondott, hogy köztünk csak barátságról lehet szó! Ebben a helyzetben ez engem is meglepett. Szerelemnek megőszült a haja és elráncosodott az arca. Egyetlen perc alatt öregedett meg, a szemünk láttára – vitte a szót az Üvegfejű Agy. – Úgy éreztem eljött a pillanat. Beigazolódott az, amit én előre láttam! Kitört a káosz!
– Te nem segítettél rendet tenni Barátság?
– Lehet, hogy én is itt, ekkor rokkantam meg. Én is szerettem Másodikat. Rohantam utána, eszemet és hivatástudatomat veszítve. Többet azonban én sem kaptam tőle, mint Szerelem. Tudtam, hogy neki álmatlan éjszakái vannak, tudtam, hogy az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejében. Engem mégsem ő, hanem csak Második érdekelt.
– Hosszú ideig nem találkoztunk – vette át ismét a szót az Üvegfejű Agy. – Én reméltem, hogy ezalatt az idő alatt megnyugszik Szerelem és lezárul ez a bolond, reménytelen ügy. Sajnos nem így történt. Szerelem ismét találkozót kért Másodiktól és ismét hazakisértük. Kapualj, csókok. Minden megismétlődött. Próbált hatni rá, de eredménytelenül. Ismét úgy váltunk el, hogy Második csak barátságot igért. Elegem lett. Otthon elkaptam Szerelmet és felszólítottam, hogy hagyja békén Másodikat. Reménytelen! Fejezze be! Saját érdekünkben. Ez a bolond Őszhajú csak a fejét rázta és üvöltötte, hogy megöl mindannyiunkat!
– Megölöm mindannyiunkat!
Éktelen üvöltés száguldott ki az erdőből és rohant tova a semmibe.
– Sokáig rettegésben éltünk. Elegem lett az egészből! Nem bírtam tovább! Kést rántottam és összevissza döfködtem a Ráncosarcút. Szúrtam, ahol értem!
– Pusztulj már, különben mindannyian megdöglünk. Tűnj el innen a ráncos pofáddal, az ősz fejeddel! Tűnj el végleg! Nem tudok tovább együtt élni veled! – süvített hangos orkánként ez a kifakadás az erdőből.
– Nekem nem okozott problémát, hogy nem kaptam meg őt. Sokkal nagyobb gondban voltam amiatt, hogy tisztázzam magam, mert miután megtudta, hogy ráhajtottam Másodikra, érthetően hallani sem akart felőlem. De akkor már sejtettem, hogy mi egymás nélkül nem tudunk meglenni – rebegte a Mankós. – Rend lett végre, de mindannyian árat fizettünk érte. Második emléke örökre megmaradt mellettünk. Őt őrzöm én itt magam mellett, és nem engedem el a kezét soha. Nem pusztultam el akkor, de hosszú álomba merültem. Most gyenge vagyok és tétova. Bizalmatlan és vágyom arra, hogy eltűnjenek a ráncok az arcomról, megbarnuljanak ősz hajszálaim és mosolygós arccal, mankó nélkül járhassak ismét ebben az erdőben.
Sétájuk útját az erdő felé irányították. Elől az Üvegfejű Agy ment, mögötte egy Ősz hajú-Ráncosarcú fiatalember, aki egy szép, fiatal lány kezét szorongatta. A sort egy mankón bicegő rokkant zárta.
Az Óriás elkapott. Lapátkezével nagyot dobott rajtam, és én megint ott ültem az út porában, meztelenül. Egy öregember szedte felém vánszorgó lépteit.
– Menj innen! Az Óriás felakasztotta mindannyiukat! Menj! Ne zavard őket! – mondta, amikor elém ért.
– Csak képzelődsz! – feleltem. – A Szerelmet nem lehet megölni.
Juhász Árpád: Figurák
Úgy teszek, mintha óceán lennék.
Buborékot beszélek, sóra gondolok
és hajóroncsokat lélegzek. Az időről
nem veszek tudomást, azt a terhet
az áramlatokra hárítom. Kontinensekre
gondolok, amiket fogva tartok – sokat
könyörögnek a szabadságért, de bűneiket
belém szórták. A Mariana-árok fölött
automata tengeralattjárókat ringatok,
vascsikorgó hangon elhazudom nekik a
bolygó történetét, hogy a túloldalon majd
álmodni tudjanak. Már nem sodródom
a zátonyok és a szigetek között, inkább
a gyerekkoromra gondolok – akkor
tanultam meg, hogy a titkok térhez
kötöttek. Egy ideje dalolászni szoktam.
Egy rég elveszett matróz sapkájáról
dúdolok – még emlékszem, az arca
skarlátvörös volt és jéghideg, ahogy
öklendezett bennem. Rángatózni kezdett,
majd összehúzódott, megmerevedett,
aztán elernyedt: ilyen a test, ennyit bír.
Foszlásnak indult a sziláscetekkel együtt,
mint egy álomkép, amit elfelejtek,
mielőtt elhibázom a partra vetést.
Máté János: Aquamaline
Az érettségi tabló a ballagó dicsérete, hiszen az már önmagában is szép teljesítmény, ha úgy sikerül magunk mögött hagynunk egy intézmény falait, hogy az embert közben mindössze a falra akasztották fel a társaival együtt, ráadásul csak kép formájában.
Az én egykori iskolámban is számosan lógnak a falon, talán mert az iskola is már olyan hatalom, mely úgy egészen sose enged el, ha egyszer a markában érzett – míg élünk árnyaink hűen elkísérnek, de fényeink képeinkkel együtt szakadnak az állam, a kormány, a kórházak, a templomok és a legkülönbözőbb műintézetek leltárfüzeteibe, mely tételes formáinkat méltán nevezzük kártyáknak a „személyi”, „TAJ” és egyéb előtagok ellenére, ha már úgyis az ördög keveri őket és egy vagy több magunk csinálta isten oszt le és ki velük együtt minket is.
A tablót csak az vigasztalhatja, hogy nem ő az egyetlen, akinek el kell viselnie a képünket, ott vannak mindjárt az utókor jövevényei, akik kénytelen-kelletlen néznek majd fel ránk hála az erős szögeknek, melyekkel rögzítettek bennünket, ha csak nem nő a friss ifjúság már tizenévesen is kétméter és tíz centis messzeségekbe, hogy még egy feszületről se lehessen rájuk alátekinteni. Egyszer eljön ez is, és akkor majd vagy a templomokat, iskolákat és más efféle műintézeteket kell megemelni, vagy a gyerekeket lejjebb törni.
A fentiekből következik, hogyha máshonnan nem is, a tablójáról mindenki lenézheti az alatta elmenőket, legyen szó tanárról, diákról vagy akárcsak a saját egyre kopó porhüvelyéről. A lenézés joga a szög, az erkölcsi alapja pedig az erő, mely a kalapáccsal az adott szöget a falba verte. A tabló puszta léte szentesíti a rajta/benne lévők előjogait, ahogy ez a bárkákkal, palotákkal, kastélyokkal, bíróságokkal, kórházi rendelőkkel, kormányhivatalokkal és más egyebek mellett jegypénztárakkal is lenni szokott. Sokszor még egy kis üvegszelet is elválasztja a fentieket az alantiak légkörétől, melyet az utóbbi időben bölcsen elkezdtek az iméntiekben is alkalmazni.
Jellemzően a tablók egy-egy kor divatjába és furcsaságaiba is betekintést engednek az azt kutatva szemlélőknek: bizonyos iskolákban – mint az enyémben – a tablókon itt-ott a tanárok reverendát viselnek, a városból rég kikopott rendek maskaráját, de diák is akad keményített gallérral, katonai egyenruhában, szablyával az oldalán, hetyke bajusszal sárgulva az irigységtől, hogy a mellette lévő neve előtt vitéz, a másikénál meg báró fityeg. Gyakoribb azonban, hogy az ember szüleit keresve fut bele egy-egy gyanúsan jólfésült, vagy éppen kócos, daueros, lázadóan hosszú hajú alakba, hogy aztán zselés, lakkos, fülbevalós, szőkített döbbenetre tegyen szert egy másikon – bármelyiket is találja, egész biztos hogy az úgy, ahogy van semmiképpen sincs helyén a jelenben, és ha pechjére engednek a hormonjai a gyermeknek egy gyors megtorpanást, hirtelen olyasmire eszmél a szülei kapcsán, mely egyszerre tölti el daccal, büszkeséggel és önhitt megértéssel velük szemben, vagy ami még rosszabb, önhittség nélkülivel, azaz sajnálattal ezen kóválygó kísértetek iránt, melyeknek állítólagosan éppen őt kéne eligazítaniuk egy számára teljesen idegen és félelmetes világ útvesztői közepette.
Szerencsére szinte egyetlen gyerek se gondol úgy igazán bele abba, hogy egyszer majd ő is ott lesz azon a bizonyos tablón; az igazság fájdalmairól biztos figyelemelterelőként gondoskodnak a bölcs idézetek és a tablók témájának nevezett egyéb körítések – senki se akar szégyenben maradni, újat, jobbat, frappánsabbat kell kitalálni, az új nemzedéknek az előzőt túl kell szárnyalnia, kétségtelen humorral, lazasággal vagy meghökkentő komolysággal, eredeti formákkal, a képek stílusos elrendezésével és így tovább. Millió körítés segít elterelni a figyelmet a főételről, azokról a bizonyos tól-ig évszámokról, melyeket húsz év választ el a valóságtól és ötven az élettől, azokról a bizonyos álmokról… de minek fájdítani a szíveket? Egyetlen illúzió se szorul rombolásra, a tenger nyaldossa, omlik az magától is, csak türelem…
A mi régi tablónk is fel van szögezve a régi iskolámban, úgy, ahogy az egy katolikus iskolától el is várható. Két különböző bölcsesség is lóg rajta idézet formájában – egyikre se emlékszem –, színe bársony és anno nagy harcok dúltak érte, hogy ki hova, ki mellé és alá kerüljön a sorban, gyászos előképét lihegve tizennyolc éves képünkbe az előttünk álló felnőttség későbbi tülekedéseinek és nyomulásainak. A tabló egységét a felületes néző számára semmi sem töri meg, égi harmónia lengi be a földi hívságokat, de azért érdemes közelebbről is rálesni: akad két kópé rajta, akiket mintha az isteni dicsőség nyalna körbe, izzó aurájuk elüt a többiekétől. Miféle kinyilatkoztatás ez a jelölő filc nélküli kiemelés? Vajon lázadás áll mögötte, vagy csak véletlen, hogy más fotós végezte rajtuk a dolgát? Már az se tudja, akin el lett követve, így aztán bármit belemagyarázhat, amit csak szeretne – nagy szerencséje ez annak, aki a múltba révedez!
De mégis milyen emberhad az, amely még nem került a tablóra, csak alatta ténfereg? Nemsokkal azután, hogy a mienk elkészült és a vétkes vétlenségben glória szakadt a fejem köré és először és talán utoljára csodálhattam saját magamat az utcáról a kirakatba téve, hogy nem is egy, de mindjárt két réteg üveg válasszon el önmagamtól, a kezdő nyár és részegség mámorával határoztuk el ketten, hogy lelkekre költjük el azt a kevéske pénzünket, ami még az italon túl megmaradt. Hogy miért kíván megvenni más lelkeket valaki éppen abban az életkorban, amikor jó eséllyel a sajátját se bírja és egyre csak sokallja, hát nem tudom, de mindenesetre az elhatározást tett követte: egy régi írógépen – ne felejtsük el: a fiatalságnak számít a stílus – szabályos kis egyoldalas szerződéseket gyártottunk, vörös tintával aláfirkantottuk, és másnap, szombaton, a langy éjszakában a kocsmák közt választékot jelentő kis hídon jó öreg ördögök módjára nekiálltunk lelkeket keresni. Először csak pár száz forintot ajánlottunk egy-egy aláírásért, mellyel tulajdonjogot kívántunk szerezni mások lelke – szigorúan csak lelke, semmi egyebe – felett. A kereslet nagy volt, a kínálat azonban kevéske: ezen az áron a frissen szabadult fiatalságtól – annak ellenére, hogy egy vagy több ital is belefért volna a szerencsés eladónak – nem tellett üzletre.
Hogy hittünk–e benne, hogy majd a lélek az üzlet nyomán valóban a miénk lesz? Hittünk. Nem hittünk. Van lélek. Nincs lélek. Játék volt, komoly volt, igaz, hamis, de leginkább vérszem: emeltük az árat, összedobtuk a rövid- és sörmámorokra kuporgatott ezreseket. Megálltak, elolvasták, mi mosolyogtunk, ők nevettek, összenéztek, kacagva kérdeztek:
– Tízezer, és csak alá kell írnom, hogy eladtam a lelkem?
– Igen.
– Mit kell csináljak utána?
– Semmit – nyújtottam a tollat lánynak, fiúnak, lányoknak és fiúknak, nevettek, megnyomták a gombot, a papírhoz emelték, lobogott a pénzem – de a tollhegy csak pont maradt, vagy meg se érkezett.
Éjfél múlt és csak gyűlt a tömeg, szólt a zene, kurjantások, fecsegések, volt, aki állt, aki ült, aki lábat lógatott a hídkorláton, és aki a vizet nézte – de még egy lelket se sikerült egyikünknek se vennie. Ám a hírünk lassan utolért minket, tovagyűrűzött a kocsmák között, fel-fellobbantak a jelzőtüzek: a hídon két hülyegyerek egy tízest ad a lelkedért cserébe! A sok tarhálós nevetett, az üzletsorok mögött kannás bort vedelt – de nem jöttek.
Aztán a messzeségből előkúszott egy árny: egy roncsrészeg ifjú titán lépett a fénybe szalaggal tűzve, rajta tól-ig keltezéssel befejezésül az idei évre.
– Ti vesztek tízesért lelket?
– Mi.
– Tényleg?
– Tényleg – megmutattuk neki a pénzt, a bankjegyeket a fényhez tartottuk, elmagyaráztuk neki mit kell nézni, nehogy át legyen verve az ilyesmivel az ember, aztán a kezébe nyomtuk a tollat és figyeltük. Mindenki őt figyelte, körbevették a korábban megkörnyékezettek – vajon ő megteszi? Már susmorogtak, hogy miért nem írták alá ők, amíg lehetett.
Aztán aláírta. A pénzt és a saját példányát zsebébe gyűrte és eltűnt az egyik lépcsőn a híd alá, egy alkalmas pultot keresve.
A többiek is a dolgukra mentek, mi meg ott maradtunk nincstelen, egy feles lélekkel többel és órákig beszélgettünk holmi távoli boldogságról, szomorúnak képzelve magunkat, nem is sejtve, hogy milyen hamar eljön az idő, amikor az ember tökéletes boldogság címszó alatt keresi azt a bánatot, amit megélt tizenévesen.
Már szinte el is felejtettük, hogy lélekben nem vagyunk egyedül, amikor ismét feltűnt – mit feltűnt? nekünk esett! – üzletfelünk borús kétségbeeséssel és két marék apróra váltva a pénzünket, amit előbb természetesen piára cserélt, aztán hosszas könyörgésekre, idegenek megkörnyékezésére és idegesítésére azt hazudva, hogy italra kell, hogy aztán csodával határos módon feltámadjon a már elhalálozott tízes.
– Adjátok vissza a lelkemet! – követelte könyörgő tekintettel.
Megtartottuk?
Visszaadtuk?
Sose volt a mienk?
Mik voltunk, angyalok, ördögök, tizennyolc évesek? A hajnal hírére felmásztunk a legmagasabb tetőkre arccal keletnek a napfelkeltét lesve – végig kellett nézni ébredését, addig aludni se lehetett.
Muharos Lajos: Falidísz