Molnár Zsófia 12 éves
Mintha sütne a nap. Mintha tavasz szeretne lenni. Kissé bizonytalanul, kissé félresikerülten, de mégiscsak időnként melegszik. Megkönnyebbülten – lehet, hogy könnyelműen – dobom a szekrény hátsó zugába a pufajkát: nem tehet róla, de mégiscsak a COVID sötét, hideg, téli idejére emlékeztet. Most meg már kaptunk egy oltást. Még csak egyet, olyat, amilyet, de mégiscsak egy lépés előre. Tehát hátra a pufajkával! Benyúlok a szekrény leghátsó csücskébe, és kihúzok onnan egy könnyű kabátot. Régi darab, évtizedek óta nem volt rajtam. Divatjamúlt, meg félő volt, hogy beleférek-e még. Nyert ügye van szegény ásatagnak: belefértem. Ő lesz tehát a tavaszi COVID sétakabátom. A szokásos óvintézkedés: zsebkendőt, TAJ kártyát kell beletenni. De nem tudok – a zsebe már foglalt: egy boríték tölti ki. Kíváncsian rángatom a szűk zsebben meggyűrődött darabot: miféle levelet őrizgetek én évtizedek óta? A feladó kézírása láttán megszédülök: a régmúlt üzen ilyen váratlan formában. Karinthy Ferenc, cím, irányítószám. A borítékon még régi bélyeg, az elavult bélyegzővel; próbálom kiböngészni, mikori lehet – olvashatatlan. Tudom, hogy szent tárgyat gyöngyháznyelű késsel illenék felbontani, de türelmetlen vagyok: ahány ujjam belefér a hajtóka nyílásába, azzal mind tépem, marcangolom. Mit írhat Cini? Pontosabban mit írhatott? Nem levél – egy novella. Személyes megrendültségemen felülkerekedik a szerkesztői öröm: kincset találtam! Ha. Ha még nem jelent meg akkor, az ősidőkben. És akkor szembesítem a régmúltat a derék, jó, mai civilizációval: www.google.hu, Karinthy Ferenc, és beírom a novella címét. Nincs nyoma, sem folyóiratban, sem saját kötetben. Ez nagyszerű hír egy folyóirat-szerkesztőnek, de megmagyarázhatatlan a régi barátnak. Miért nem közölte Cini ezt az írást? És miért adta fel nekem postán, amikor kétnaponta találkozhattunk a szerkesztőségben? El kell olvasni, hátha a magyarázat a szövegben rejlik.
Elolvasom, semmi cenzúrázható, letiltható nincsen benne. Dátum sem. Az utolsó mondathoz érek: „halkan és gyorsan sír.” Ez ismerős: egy Kosztolányi novella vége. Az Esti Kornél egyik darabja, az Omelette à Woburn fejeződik be így. De miért vesz kölcsön az ötletekből kifogyhatatlan Cini egy novellazárást? És akkor elkezdek emlékezni: a Holmi, röviddel indulása után novellapályázatot hirdetett ezzel a rövid hívómondattal. Cini megírta a pályaművet, és vagy elfelejtette feladni a megadott címre, vagy lekéste a határidőt. A pályázat nem volt jeligés, de a leadási határidő a Holmi repertóriumából egyértelműen kiderül: 1991. március 31. Az, hogy Cini a lekésett időpont miatt felhagyott a pályázattal és másik folyóiratra, azon belül rám gondolt, utólag is elmondhatatlanul jólesik. De hogy miért nem vettem ki a zsebemből a borítékot, mi borzolhatta a gondolataimat 1991 áprilisában, arra most már tudok felelni: akkor rúgtak ki a Szépirodalmiból négy kedvelt kollégámmal együtt. Ezért nem nyomhatta a kezembe Cini az írást a kiadóban, ezért adta postára. A kirúgás ténye nyilván minden mást elmosott. A borítékot zsebre vágtam, és felbontatlanul a kabátban maradt. De hogy ezt az elfeledett, régi vágású kabátot én miért őriztem meg? Erre egy szintén régen, 2003-ban keletkezett novellámmal tudok felelni.
Zsófi unokám öltözteti Cofi névre hallgató, teljesen kopasz gumibabáját.
– Először a sapkát, azután a zoknit, nadrágot, kabátot és a pulóvert – mondja neki didaktikusan, ámde megáll kezében a mozdulat: a pulóvert nem lehet ráhúzni a kabátra. Némi pityergéssel kezdődő, majd újra erőre kapó lendülettel letépi a kabátot a babáról – ettől az egyik karját tartó gumi meglazul, és a kar, csak úgy mutatóba, fityeg, felrángatja rá a pulóvert, majd az egész ruhaépítményt megkoronázza a kabáttal.
Miközben a gyereket nézem elandalodva („Micsoda arany fürtök! Micsoda ibolyakék szemek!” – mondják a szembejövő nénik és bácsik), hirtelen hevesen kezd verni a szívem.
– Na, miaffene van – mormolom magam elé, és igazán nem tudom, mi okozta nekem ebben az idillben a szívdobogást. Nézem a gyereket, aki nyelve hegyét kidugva – ha nagyon figyel valamire, mindig ezt teszi –, egy díványra ülteti Cofit. Nézem a kopasz Cofit, és nem értem a szívdobogást. Majd hirtelen régről ismertnek látom a baba kabátját: apró zöld-barna-homokszín kockás tweed, tipikusan az ötvenes évek szövőiparának terméke. Hogy kerül ez Cofira?
Megpróbálok alászállni tudattalanomba, hátha rejlik ott valamiféle magyarázat Cofi kabátja és az én szívdobogásom összefüggésére. Elsőként tüntetem el magát a babát és ruhatárának a kabáton kívül eső részét. Marad a kabát és Zsófi. Nem férnek meg emlékezetem ugyanazon képsíkjában. Zsófi élesebb, tisztább, valójában itt látható előttem. A kabát – baba híján – teljesen elveszti alakját, merő rongydarabbá válik. És itt az első nagy szívdobbanás. Ez a valami eredetileg nem Cofi kabátja volt.
Nézem az anyagot, a mintát, tapintom a textúrát. A második szívdobbanás a textúra érintésére érkezik: én ezzel az anyaggal meleg testi kapcsolatban álltam.
Az én ruhám volt? Igen, érzem a bőrömön. De még valami mást is érzek: én ehhez az anyaghoz hozzábújtam, odasimultam, és mintha kívülről melegített volna, nem a testem befedésével.
Melegített, hozzábújtam, odasimultam – e ponton behunyom a szemem, és tisztán látom a képet: anyám hajdani télikabátja volt ebből az anyagból. Hosszú évekig viselte, amíg már a kolléganői is le nem utálták róla. Anyámat ugyanis, úgy az ötvenes évek elején-közepén nem igazán érdekelte a divat. Rá kellett szólni, hogy vegye már le a kabátot, mert tavasz van végre, és meleg van. Akkor előhúzta az átmeneti kosztümjét – ebből is egy volt, egy szürke-téglaszín csíkos, és addig hordta, míg elő nem vetettük vele az apróvirágos nyári ruhát. Nyár után a folyamat visszafelé működött.
Galyatetőn üdültünk egyszer, az akkori SZOT-üdülőben. Anyámat megörökítette valaki fényképen: a tweed kabátban ül az üvegverandán, a napfényben, és köt. Ha jobban megnézem, apámnak készít meleg pulóvert, „mégiscsak jobb, mint a konfekció”, mely az üdülés végére teljességében varázsolódott elő a röntgen-előhívó oldat okozta állandó gyulladástól gyötört kezei közül. Szemüvege alól huncutul és okosan csillog a szeme; ritka vidám pillanatainak egyikét csípte el az ismeretlen fotós.
Eltelt néhány év, és a sokat szolgált tweed kabátot a röntgenes kollektíva leparancsolta róla. Vett hát egy másikat, egy egyszínű szürkét szőrmegallérral, újabb öt évre. De mi legyen a tweeddel? Ételt és ruhát nem dobunk ki, ez volt a ki nem mondott parancs, gondolom, több millió, háborút átélt más családban is. Ha maradt a paprikás krumpliból, lett belőle grenadírmars. Ha anyám levedlette a tweedet, valamire fel kellett használni: lett belőle nekem télikabát.
– Majd jön a Betty, néni és megvarrja!
Betty néni a házi varrónő volt, ami azt jelentette, hogy volt néhány „családja”, akiknél javítást, átalakítást háznál vállalt, már ahol volt varrógép. Nálunk volt, mert anyám a legszükségesebbeket maga javította, de komolyabb munkákra Betty nénit kellett hívni. Addig összegyűjtöttük az egész család minden foltozni, javítani, átalakítani való holmiját, és Betty néni egy-két nap alatt mindent megcsinált, kora reggeltől késő estig szinte szünet nélkül kattogtatta a varrógépet.
Törődött, hajlott hátú, rosszul járó néni volt, én akkor azt hittem, hogy azért olyan hajlott a háta, mert sokat görnyedt a varrógép fölött. Nagyobb lányként már tudtam, hogy púposnak és sántának született, és két szülése – egy lánya és egy fia volt – súlyosbította betegségét. Soha nem panaszkodott; ha beszélt, mindig a lányával büszkélkedett: okos, de főként nagyon szép, a Torday Terivel együtt nyertek iskolai szépségversenyt. Lánya valóban szőke volt, kékszemű, karcsú, és mindketten – Torday is – Marina Vlady filmbéli boszorkányfrizuráját viselték. És miközben gimnáziumi egyenruhájukról mesélt („Milyen szép volt benne az én Juditkám!”), beteg lábával, amelyet a magas szárú fűzős gyógycipő sem tudott megerősíteni, egyre csak hajtotta, hajtotta rendületlenül a Singer-varrógép pedálos generációjának nálunk lakó példányát. Kattogását ma is hallom, orromban érzem a cserépkályha fanyar, füstös illatát, látom a szoba homályát, mert a varrógéphez nem gyújtottunk csillárt, csak egy kislámpa égett Betty néni előtt. A homályból kiemelkedik Betty néni ellenfénybe állított sziluettje, és szinte kiröppen keze alól a tweed kabát, amelynek rendeltetése ettől kezdve az, hogy telente engem melegítsen. Sok-sok télen át, amíg ki nem növöm.
Alig vártam már azt a pillanatot, amikor anyám is úgy látja majd, hogy kinőttem, és kapok egy másikat. Újban nem reménykedtem, mert most a szürke átalakítása volt soron. De hát az osztálytársnőim előtt az is újnak fog számítani. Elkészült a szürke, melynek egérszerűségét a műszőrme gallér és a csontszínű gombok valamelyest feledtették, meg egy sál, amely magában ronda volt ugyan (piros-zöld kockás), de a sok szürke mellett szinte megszépült.
De mi legyen a tweeddel? Ételt és ruhát nem dobunk ki. Ha marad a pörköltből, lehet belőle töltelék hortobágyi palacsintába, töltött paprikába. A tweedből pedig nekem lesz egy kötényruha, ami jó meleg, és el lehet hordani alatta a kopottabb, foltozott blúzokat, pulóvereket.
Eközben múlott az idő, és alsó tagozatból felsőbe kerültem, az ötvenes évek pedig második felükbe fordultak. Kezdtek beszivárogni az IKKA-csomagok, bennük a bámulatos „nyugati” ruhakölteményekkel, nejlonharisnyákkal. Én a tweed kötényruhát viseltem a kopott pulóverek fölött, és néha iszonyúan szégyelltem magam.
És eljöttek a hatvanas évek, és szerencsére kinőttem a kötényruhát. De – mint tudjuk – ételt és ruhát… Tehát Betty néni – még hajlottabban, még lassabban sántikálva – eljött, és varrt nekem a kötényruhából egy szoknyát. – Egy kockás szoknya mindig divatos – mondta mosolyogva, amikor látta, hogy majdnem elsírom magam az ő új remekművében.
Ettől kezdve inkább a mindenki által utált és megvetett kék köpennyel takartam el a „mindig divatos”-t. Amit a hatvanas évek első felében – minő felszabadulás! – kinőttem. Ételt és ruhát… Betty néni, varrógép, mellény. Hogy jobban melegítse télen, a kabát alatt, a hátamat.
A hatvanas évek közepétől minőségi változás következett. Leérettségiztem, és azt kértem, hogy ne alakítsák tovább a tweedet, éppen eleget nyúztam már. Betty néni amúgy is súlyos beteg lett, néhány év múlva meg is halt. Utáltam a tweedet és az összes átalakított ruhát, de Betty néni monoton kattogása a varrógépen azért gyakran hiányzott.
Egy egyetemista azt hiszi, hogy már felnőtt. Úgy öltözik, ahogy akar, persze csak annyira akarjon, amennyire pénze van. Sálat vettem, táskát, cipőt, a télikabát még maradt a szürke. És akkor, egy hirtelen jött ötlettől vezérelve, elővettem a tweedet, és kézzel – soha nem tanultam meg géppel varrni – varrtam belőle magamnak egy szütyőt vagy tatyót. Ki milyen néven ismeri. Szóval, egy vállra akasztható tarisznyát, aminek mélyén eltűnt a kulcs, a személyi, az uzsonnaalma, tetejére kerültek a könyvek. – Milyen jó tatyód van! – mondta valaki, és én végre egyszer büszke lehettem a tweedre. (Könnyű lenne egy jó pszichológusnak kiderítenie, hogy tudatalattim működése következtében a ruhaanyagot azért minősítettem át táskává, hogy soha többé ne lehessen belőle ruhaneműt eszkábálni…)
Diploma, állás, férjhezmenetel – a polgári lét sematikus kellékei. És – ami mindenképpen kilóg a sematizmussal illetett állapotok közül – a gyerek. („Micsoda göndör hajú, mosolygó arcú kislány!” – mondták a szembejövő nénik és bácsik.) Úgy kétéves lehetett (a második gyerek, a fiú, még nem született meg), amikor első és azóta is kedvenc babáját megkapta. Egy anyaszült meztelen gumibaba volt, ijesztően fennakadó szemekkel (akkoriban ezt alvóbabának nevezték).
– Fel kéne öltöztetni – mondtam a lányomnak úgy, hogy anyám is értse: varrjon neki ruhaneműket, otthon van, ideje bőven, én meg dolgozó nő vagyok. Anyám nekiállt, és a lakásban található minden anyagból (ne szépítsük: rongyból) varázsolt valami ruhaszerű ruhaneműt.
Anyám meghalt.
Lányom anyuka lett. Övé a szőke fürtös, ibolyaszemű Zsófi.
Lányom vett neki kétéves korában egy gumibabát, anyaszült meztelen, kopasz fejű csúfságot. Unokám elnevezte Cofinak, és ráadta a lányom – az ő anyja – gyermekkori játékai között talált tweed babakabátot.
A tweed elnyűhetetlen – mondta Betty néni, az én szívem pedig ettől az emléktől kezdett úgy zakatolni, mint Betty néni a varrógéppel. S minthogy ételt és ruhát… Nem tudtam kidobni a babakabátot felnőtt koromban, hiszen anyám készítette két kezével, mint azt a fényképen megörökített, hajdani pulóvert.
* * *
A fenti bevezetés után következzék hát a kabátzsebből előkerült, eddig sehol nem publikált elbeszélés.
Lángvörös haja volt és vékony, hófehér arcbőre, telehintve aprócska, rubin szeplőkkel, feltörölt orrocskája, gusztusos, telt keble, sudár dereka, formás lába: meg kellett zabálni…A fiatalúr és a szobalány, ősrégi téma, ezerszer megírták, legszebben nekem Tolsztoj Feltámadásában, és Kosztolányi az Édes Annában. Két ifjú test, élet, vágy, ösztön, összezárva: a vonzás szükségszerű, törvényszerű, mint a gravitáció.
A Sas utca 11-ben laktunk édesanyámmal – ezt keresztelték el később a kiapadhatatlan kútfő, Illés Béla találékonysága folytán a sose létezett Guszev őrnagyról, aki szerinte orosz cári tiszt létére átállt a magyar szabadságharcosokhoz, ezért kivégezték; ma már ismét régi nevét viseli. Egyetemre jártam, a Marton színpadi kiadónál gyakornokoskodtam, megörököltük nagyapám zsinegüzletét, ott is dolgoznom kellett – anya ellenben többnyire a Balatonnál vagy a Mátrában üdült. Így hát a reggeli ébredéstől késő éjszakáig, majd megint másnapig, Jolival maradtunk kettesben.
Például vasalt a deszkán, én mögéje állva bekukucskáltam friss szappanillatú tarkójába, próbáltam gyöngéden megcirógatni.
– Tudod te, milyen édes, aranyos kislány vagy.
– Na ne mondja, mert még elhiszem.
– De mondom, igenis.
S hasonló, épületes, eredeti dialógusok. További közeledéseimet azonban kereken elhárította.
– Nem, nem, tessék engem békin hagyni.
– Mért, mi bajod velem?
– Nekem semmi. Az úrfi kedves is, helyes is, tanult is.
– Hát akkor?
– Majd ha hosszú kardja és fényes gombja lesz. Addig pedig maradhasson, ne maceráljon.
Joli ugyanis kizárólag a rendőröket tüntette ki érdeklődésével. Lebzselt is örökösen négy-öt a kapunknál, a ház körül, nem bántuk, még talán némi védelem, biztonság is azokban a vészterhes, háborús esztendőkben.
Egyszer anyám megjelent, rövid időre.
– Te Cini, ki ne kezdj ezzel a kis cafkával, mert kivágom.
– Én? – adtam az ártatlant. – Hallhattad eleget, csakis a policájra bukik.
– Jó, jó, azok kint vannak, te idebenn.
Persze ezúttal is neki lett igaza. Nem sokkal elutazása után előnyös helyzetem, birtokon belüli létem erősebbnek bizonyult Joli kezdeti elfogultságánál. A rendőrök lassanként eltünedeztek a környékről, mi pedig szépen éltünk-éldegéltünk, végül már egy ágyban aludtunk: a viszonyból idővel kölcsönös vonzalom lett – pályám egyik legboldogabb, legfelhőtlenebb szakasza. Tiszta, derék, nyílt teremtés, amellett kiváló szakácsnő, ha megtértem, ragyogó lakás, patyolat fehérnemű várt, és pompás, ama nehéz időkben is váltig leleményesen variált vacsora. Hozzá egy könnyű borocska, majd rádiózás, muzsikálás, kikérdezett a tananyagból, még fel is olvastam neki a világirodalom remekeiből, majd zsupsz, fájront, lefekvés egymás karjaiba. Csak visszategezni nem volt hajlandó vagy képes.
Tél derekán, január végén jócskán belázasodtam, ronda influenza vagy mi a frász, az orvos azt mondta, ki kell feküdni. Joli, a drága, önfeláldozóan ápolt, a patikában kiváltotta az orvosságot, belém diktálta, borogatott, gyógyteát főzött, langyos szivaccsal lemosott stb. Így is nehezen telt az idő, unalmas ekként tétlen heverészni. Nos, egészen közel, a Sas utca 1-ben működött a Baumgarten-könyvtár, a kuratórium által megbízott őre akkoriban Devecseri. Felhívtam, micsoda piszokság, itt döglöm tőle kétpercnyire, s az orrát se dugja felém. Na jó, átjön tíz percre. Jött is, csöngetett, Joli nyitott ajtót. Mire Gabi az ágyamhoz ért, velem már legkevésbé se törődött.
– Micsoda tündér ez a ti kis szobacicátok. Hogy hívják?
– Jolinak.
– Joli? A szeretőd?
– Ugyan!
– Várjunk csak, hogy is lehetne ezt megoldani… Mondd, nem ülnél be némi időre a könyvtárba? Annyi link alak jár oda, s ha eltűnik valami…
– Nem látod, mennyire beteg vagyok? Az előbb mértem, 38,5.
– Majd jó vastagon felöltözöl, szvetter, télikabát, sísapka, hócipő, kölcsön adom a sálam is. Tizenöt-húsz perc az egész, ennyit se teszel meg a barátodért?
Nem röstellt kizavarni a dermesztő fagyba, hogy helyettesítsem odaát, míg ő a kedvesemmel cicázik. Mert olyan szépfiú, behízelgő modorú, gyöngéd, a nők nyelvén értő, nem vitás, hogy sikerrel jár. Ily mocsok fráterek voltunk – vagy ilyen szertelen fiatalok?
Kucorogtam a rosszul fűtött bibliotékában; Gabi hamarosan fel is tűnt, a hidegtől kipirulva, fütyörészve, jókedvűen. Hát ez bizony megesett, világos.
– Kösz, kösz, derék fickó vagy. Eredj, feküdj le gyorsan. Azaz, várj csak, van itt némi konyak, igyál egy kupicával, jól fölmelegít.
Igen ám, de amikor anyám visszatért a Kékesről, házmesterünk – nagy nyilas, s nekem különben is esküdt ellenségem, mert egy éjféli kapunyitáskor a tízfilléres helyett megnyálazott, hűvös mutatóujjam nyomtam a tenyerébe – bezengte neki: kifigyelte, látta, micsoda kuplerájt csináltam a lakásunkból. S hiába a tagadás, a könyörgés, rimánkodás, szánom-bánom, sírás-rívás, ő rövid úton kirúgta Jolit, elszakítva szívet a szívtől, hogy ekkora cafatot percig se tűr meg szeplőtelen (?) otthonában, engem pedig be fog hívatni, vigyenek ki tüstént a frontra.
Erre azért nem került sor, a leány azonban eltűnt, nyoma veszett. Csupán hónapok múltán, már júniusban telefonált, amikor újból egyedül voltam – kezdődött a siófoki szezon –, valami Spitz báróéknál szolgál, jó dolga van, s vasárnap délután kimenős, elvinném-e moziba.
– Rendben, csak előbb gyere ide.
– De igazán elmegyünk mozizni?
– Mondtam, megmondtam. Négyre várlak.
Pontosan érkezett. Nyilván az egyetlen kosztümjében, szerinte tán divatosan, én azonban csupán a vasárnapra ízléstelenül kiöltözött, kikent-fent félreismerhetetlen kis cselédet láttam benne, alpári ál-eleganciájával, a glória letűnt a fejéről; különben is másba voltam már szerelmes, egy bölcsészkari kolleginába. Gyorsan túlestünk a lényegen, ő is tudta, így kell lennie. Alsóneműje Joli ízlése szerint igen erotikus, ma úgy mondanánk, szexis, számomra inkább nevetséges. Ugyanis csipkés harisnyakötő volt rajta, csakhogy azt a selyem bugyija fölé húzta, elég célszerűtlenül, nem részletezem, miért.
Most következett volna a mozi, már nem sok a kedvem hozzá, „a kéj után a lehangolás”, ám ha megígértem, legyen. Először, amint illik, cukrászdába vittem, mostani gazdáiról meséltettem, alig hallva szavait, amolyan lipótvárosi újgazdagok. Majd buszra szálltunk – elfeledtem a számát –, Budán, a Böszörményi útnál az Ugocsában új magyar filmet játszottak, holmi ócska szerelmes giccset, arra kíváncsi, előre kinézhette a reggeli lapból. A varázs elszállt, mind komorabban kornyadoztam, amíg áthajtottunk a Lánchídon. Mellettem Joli annál sugárzóbb, óriási diadala, hogy az egyszerű parasztlány az úrfival csinál programot. Ha ezt a falujában látnák…
A Krisztinában hirtelen nyugtalanság, izgalom fogott el. Eszembe villant: vasárnap késő délután, ilyenkor jön össze Devecseriéknél, a fölfelé nyíló Gellérthegy utca legelején a szokásos banda: Huszár Klára, Szilágyi Jancsi, Örkény, Zolnay Vili, Dobrovitsék, Gabi és Tomi bátyáim, Somlyó, a matematikus Rényi, Bródy Andrisék, Vajnáék, Pintér Jóska, Kosztolányi Ádám, a felejthetetlen, túlszárnyalhatatlan népdalénekesnő, Török Erzsi, a táncos Szentpál nővérek, Lányi Ági, a basszista Faragó Andris, a zongorista Böszörményi-Nagy, a költőből színésszé lett Szendrő Jóska, akár Ferencsik Jancsi is, sőt szerencsés esetben maga eleven istenségünk, Kerényi professzor. Persze nem „fogadónap”, szegények lévén csak amolyan piknik, ki-ki vitt egy kevés italt, felvágottat, a lányok szendvicset, süteményt. Fecsely, vita, vesézés, politika, retorika, mókázás, muzsikálás, kánon-danászás, sziporkázás, blődlik, rögtönzött Epepe-színdarab, megannyi szellemi gyönyörűség – és én Jolival üljek be ahhoz a marhasághoz?
Elkövettem életem legsúlyosabb gaztettét. Ekkor még nyitott az autóbusz peronja, két megálló közt búcsú, magyarázat nélkül a robogó kocsiról leléptem.
Azóta ötezer év telt el, Joli talán már nem él, de ha mégis, sokszoros nagymama, réges-rég elfeledhette ezt a históriát. Én azonban halálomig se, soha nem lesz mód jóvátételre. Hányszor, istenem, hányszor előfordul, lehunyom a szemem, és ott látom szegénykét a parányi Ugocsa mozi előtt, magában, olcsó ruhájában, halkan és gyorsan sír.
Molnár Zsófia 12 éves
Bacskai Csenge 12 éves
Gyermek volt ő, gyermeklélek…
(Bizony, vérző emlékhez beszélek.)
Némán másik hatra is mosott,
főzött, olykor kenyeret sütött,
elcsigázva, mégis oly serényen,
kékítőt oldva fönt a légben,
teregetett nyárban, télidőben,
fáért tipegett kinn a ködben.
Néha dalolt a kerti lombban,
hogy a lelke ne haljon szomjan,
hajolva kapált, morzsolt a széken,
most előttem jár, szűzfehéren.
Úgy tudta, őt is az Úr vigyázza,
bármeddig tart szolgasága,
alázattal olvasva esti szépet,
aztán padlásról a felhőre lépett.
Ajtai Andrea 11 éves
te vagy a május
a gyöngyvirág a bokréta
az ünnep is ingó-bingó zöldfűszál
te vagy téged áldó arany hangunk
te vagy a táblán a példamondat
az á után a bé és utána a cé
te vagy az áttetsző összeadás
az öt meg öt az tíz
én írom fel a táblára ünnepi ruhában
fehér az ingem a cipőm tiszta és csillog
a padokban a többiek Zoli és Erzsike
körben a falaknál ülnek a meghatott anyukák
de ez csak álom
valakié az enyém
a tiéd vagy az övé
sosem volt iskola
sosem volt lelkesültség
mert hisz a városban
az utcákon vad emberkutyák
a halál szaga acsarkodás
üzekedés a pofákból nyál csorog
üvegszilánkok a földön kivert fogak
üregükből kitépett szemgolyók merednek
föl a romos házfalak közötti
kókadt kékségbe
lassan úszik el fölöttük
a nap konok sárga korongja
Először az ég szemhéja pattant fel és lángoló tekintete felébresztette a kisszobát. Színt, formát és árnyékot kaptak a tárgyak és elbújt minden, ami láthatatlan.
Aztán én is kinyitottam a szememet, pontosabban fogalmazva kitárult két ablak, melyek erre a világra nyíltak és ugyanakkor becsukódott sok másik, melyeken át ezer meg ezer világba láthattam. Ez a hirtelen veszteség szinte mindig könnyekre fakasztott, de aztán, attól függően, hogy mit találtam magam körül, előbb vagy utóbb azért belenyugodtam. Az éppen ébredező, fényben fürdő helyiség gyorsan jókedvet csiklandozott ki belőlem.
– Mmmmmma… mmmmmma – fejeztem ki az elragadtatásomat.
Te rögtön odaszaladtál a rácsos ágyhoz, rám nevettél és közben hangosan magad mögé hajítottad a diadalmadat.
– Azt mondta, hogy mama! Először mondta nekem, hogy mama! Hallod?!
Az örömöd része volt az általános ragyogásnak. Akartam, kellett nekem, hát kiprovokáltam újra.
– Mmmmmma… mmmmmma – szólaltam meg másodszor is, és az arcod tényleg megint megtelt kacagással, lefolyt róla minden sötétség, még a szád körüli finom ráncokban és a szemeid alatti árkokban régóta ott tapadt feketeség is. Az igazság kedvéért azért be kell vallanom, hogy nem mondtam azt, hogy mama. „Mmmmma” az sokkal, de sokkal többet, tágabbat jelentett annál, vagy ami azt illeti, bármelyik szónál. Mindaz volt, ami meleg, puha, gömbölyű, fényes, könnyű, édes, simogató, megnyugtató, mulatságos, csöndesen csilingelő, vagyis minden, ami ebben a világban jó. Csak később, jóval később sűrűsödött minden egy lénnyé össze, aki nagyjából a te vonásaidat viselte. Azonban még akkor sem rád gondoltam, nem téged szólítottalak, de te jöttél, mindig te jöttél, így hát egy idő múlva rájöttem, hogy abban a hitben élsz, hogy a mmamma te vagy. Rád hagytam, mert kedveltelek és nem akartalak bántani. Meg aztán örültem is, hogy foglalkozol velem, hogy körülöttem sündörögsz. Pedig könnyen rájöhettél volna az igazságra, hiszen az első időkben apának is mmammát mondtam, ha ölbe vett, meg a napsütésnek, a szellőnek, a szellőben meglebbenő virágmintás függönynek, az ablakpárkányra röppent galambnak, az ajtó ismerős nyikorgásának, sőt egyszer, merő tévedésből még a nagyanyámnak is, akinek nem csak a fogsora, de a mosolya is hamis volt.
Aztán különváltak a dolgok, illetve lehámozódtak a mmammáról, mint a hagymahéjak. Sorban egymás után önálló identitást, jelentést kaptak. Legelőször is a nagyanyám, akit nem tudtam még másként nevezni, mert nem volt másik szavam, ezért inkább nem hívtam sehogy, csak egyszerűen sírva fakadtam, ha megláttam. Gyorsan megismertem ezt a világot és ugyanolyan gyorsan elfelejtettem a többi ezret.
A mamából egy szó lett, aminek a jelentése te lettél, mert te hasonlítottál még mindig legjobban az eredeti mmammához. Te voltál a legközelebb. De ez az átalakulás nem volt fájdalommentes, mert sokszor kellett benned csalódnom. Nem tudtál megóvni az orra eséstől, a fogfájástól, a gonosz tekintetektől, a többi gyerek meg a nagyanyám rosszindulatától, a kórház szagától, a vérvételtől, a rémálmoktól, a sötétségtől, de legfőképpen a bennem magamban lappangó árnyaktól. Mégis örökös rettegésben éltem, hogy egyszer elveszíthetlek, és itt ragadok ebben az egy szem megmaradt, kőkemény világba bezárva, egyes egyedül.
Nem, nem veszítettelek el, még nem, de ahogy az emberek és a dolgok egyre tovább differenciálódtak számomra, ahogy a világot mind jobban érteni és kontrollálni véltem, úgy zsugorodtál bennem mind jobban össze, míg egyszer csak a tested is elkezdett a bennem élő képhez hozzázsugorodni. Ettől elszégyelltem magam és őszintén meg is szeppentem, de már nem volt mit tenni. Ez a folyamat, őszinte sajnálatomra, nem visszafordítható.
Mióta magam is látványosan öregedésnek indultam és a saját, egyre rohamosabb zsugorodásomat is kénytelen vagyok konstatálni, állhatatos struccpolitikám ellenére, pánikszerűen próbálok magamba valamiféle tágságot visszagyömöszölni. Felkeresem például kisgyermekkorom szent helyeit és az ott kioldódó emlékek elevenségét remélem újra magamba szívni. Persze, hogy nem lehet, sőt épp ellentétes az a folyamat, ami ténylegesen lejátszódik. Mert az előbukkanó emlékek nem a helyszínekben rejtőznek, hanem bennem magamban, s ahogy felszínre csalom őket, rögtön el is párolognak, vagy legalábbis elveszítik varázshatalmukat, amellyel eddig a víz felett tartottak. Ezáltal tehát csak felgyorsul a személyiség kiszáradása, az a zsugorodás, amit pedig pont el akartam kerülni, méghozzá mindenáron.
A „mmamma” is egy ilyen emlék volt, ami láthatatlanul, kimondatlanul, mint a vér, vagy a nyirok keringett a lelkemben és titokzatos módon táplálta bennem az életet. Most kiengedtem, kimondtam és leírtam. Már nem bennem kering, már nem hozzám tartozik, már megint zsugorodtam. Sebaj! Valamikor úgyis elszelelt volna, valószínűleg észrevétlenül, csupán megmagyarázhatatlan gyengeséget hagyva maga után, mint egy infarktus, ami a páciens tudta nélkül zajlott le. Így, hogy ennek az emléknek az elröppenését sikerült rögzíteni, legalább tudatosan, felvállalva lettem kisebb és szegényebb, s az ebbe az emlékbe zárt életerőt nektek adhattam. Neked is mama! Hátha magadba szippantasz belőle valamit és mégiscsak visszafordíthatjuk, vagy legalább lelassíthatjuk így az időt, hátha kiegyenesedik egy kissé a gerinced egyre sürgetőbb, egyre követelőzőbb kérdőjele.
Mezei Virginia 13 éves
félek, anyám elmegy a madarakkal,
pedig marasztalom szebbnél szebb szavakkal,
és ígérek neki álmot, mesét,
hogy minden reggel megfogom kezét,
ügyetlen imát, amit érte mondok,
ha fújja a szél, hát a szélnek rontok.
bevallom neki, még kisgyerek vagyok,
olyan, mint azok a furcsa angyalok,
kik törött szárnyakkal a földön járnak,
és örökké zuhannak, de sosem szállnak,
csak mennek kékesőben, vaslámpák ködében,
igen anyám, az vagyok, én vagyok középen.
és ha egyszer neveden szólít az Úr,
öklöm az égbe, így minden csillag meglazul,
hulljon le egy, mert nekem kacagtál,
kettő, mert ha vert az éhség, enni adtál,
a harmadik azért, hogy nem lettem szolga,
hulljon mind, előtted sorba, meghajolva.
Czupor András 12 év
Anyám nem szereti a szárítógépet,
neki a napfény illata kell a ruhán,
és a hókék-lepedők szélreptetése,
ahogy csattognak a csipeszek fogsorán.
majd fonott kosárba hajtogatja szépen,
a kora délután mosolygós ízeit,
csak emlék marad a műanyagkötélen,
égbe-szállt a ház velünk rajta egy kicsit.
hallgatom, a szuszogó nyárt a kezében,
tudja fáradt már, hát meg-megsimogatja,
én tolakszom gyermekként irigy-fehéren,
s Ő, kacagó kezével deres hajamra
a régi meséket teregeti lassan,
lyukas zoknikat, Apám hasadt kabátját,
és az: tán’ – élhettünk volna boldogabban,
percegő buborék a volt szappanhabján.
mert eregettem őket a hátsókertben,
Istennek nem, akkor még nem tudtam ki az,
és most így öregen tarka őszbe verten,
Apám-Anyám telére ráfújom a tavaszt.
Varga Boglárka 8 év
Nem. Ne gondolja a kedves olvasó, hogy az elkövetkező oldalak egy vámpírregényt, egy vérfarkas legendát vagy egy kapucnis kabátban, egy temetőben kószáló zombi emlékiratait rejtik. (Bár lehet, hogy ebben az esetben beköszönhetnék a manapság oly sikeres rémtörténet-scifi-fantasy írók közé is). Nincs ilyen vágyam, nem ez vezérelt. Ez a könyvecske az életről szól, az életemről. A könyvben szereplő emberek már nem élnek. Halottak. Halottak, de az életem részei, fontos részei voltak. Nélkülük én sem lennék. Nem szomorú, könnyeket előcsalogató írásokat olvashatnak, hanem kedves, humoros történeteket azokról az emberekről, akiket ismertem, akikkel összehozott a sors. Van, akikről többet írok, van, akikről csupán egy-két sort, van, akikről semmit. Nincs jelentősége. Ez nem egy rangsor, mert mindenki, akivel életem során találkoztam, akiket megismerhettem, mindenki hozzájárult egy darabkával, egy szóval, egy mosollyal ahhoz, hogy most az lehetek, aki vagyok.
Ez olyan, mint egy kövekből összerakott kis gúla. Tibetben Csörtennek nevezik, a Csörten, a Sztúpa megfelelője. Egyes köveken, kavicsokon mantrák is vannak, vagy imazászlók is díszíthetik. Minden kő, kavics fontos. Része az egésznek, mert ha csak egy ujjbegynyi kavicsot is kiveszünk a gúlából, a gúla összeomlik.
Halottszámláló. Riasztó cím. Én találtam ki, pedig én nem gondolom magamról, hogy riasztó lennék. Az ember, korának haladtával számba veszi a múltat, számadást tart. Számba veszi a halottjait. Nem győzi számlálni. Szomorú egy számadás. Szerintem nem minden esetben. Na, azt nem mondom, hogy elkacagom magam, ha a halottjaimra gondolok, de minden alkalommal humoros, jópofa történetek is az eszembe jutnak. Erről szól ez kis kötet.
Anyu alacsony, csendes, szelíd mosolyú asszony volt kékeszöld szemekkel és egy jellegzetes lyukacskával az álla közepén. Kutatni kellene az emlékeim között, hogy hallottam-e egyáltalán kiabálni vagy emelt hangon beszélni. Nem sok ilyen eset volt. Harmadszor-negyedszer is csak csendesen kért, hogy ugyan menjek már el a boltba. Türelme végtelen volt, de érezni lehetett, hogy belül állandóan feszült. Magában dolgozta fel a gondokat, problémákat. „Lenyelte” őket és azok csak szaporodtak és emésztették őt.
Nem volt mindig rosszkedvű vagy mélabús, de őszinte, önfeledt nevetésére sem emlékszem. Mesélte, hogy amikor a bányában, csillésként dolgozott, két csille összeütötte a fejét. Szerencséje volt, hogy életben maradt, de a fejfájás egész életében végigkísérte. Ilyenkor vizes zsebkendőt kötött a homlokára. A bányát otthagyva bedolgozó lett, ami azt jelentette, hogy pulóvereket, kardigánokat kötött. Nagyon ügyes keze volt. Én nem értek hozzá, de aki látta dicsérte a munkáját. A fonalakért és a szabásmintákért Kisterenyére kellett bejárni. Többször voltam én is biciklivel vagy busszal. Ha meghoztam a motringokat (keresztcsévés fonal) az esti program a gombolyítás volt. Eleinte hagyományos módszerrel, a csuklóra, alkarra kifeszített motringról, később egy sámlira vagy hokedlire rögzíthető szerkezetről történt a gombolyítás. A gombolyító szerkezetről több szálat is lehetett egyszerre gombolyítani. Az utóbbi módszert szívesen néztem, de be kell vallanom, hogy egyik megoldásért sem rajongtam igazán.
A bedolgozós időszak közben a helyi kocsmában is dolgozott, lángossütőként. A friss, meleg lángosokat egy nagy vájdlingban, fehér vászonnal letakarva cipelte az iskolai nagyszünetre. Minden alkalommal elfogyott az utolsó darabig.
Jólesett látni őt.
De nemcsak a lángosai voltak finomak! A sok finomság közül a húslevesei, füstölt csülkös bablevesei és töltött káposztái ízét most is érzem. A sütemények (felénk csak „kalácsok”) közül a krémes élményét nem is vállalkozom leírni, a madártejről nem is beszélve.
A bedolgozói munka megszűnése után Kazáron, a Váci Kötöttárugyár varrodájában dolgozott meósként (minőségi ellenőr). Akkor láttam először Adidas melegítőt. Többször meglátogattam. Ebédet vittem neki, ha nem volt ideje előző nap főzni és apu főzött, vagy ő mondta, hogy menjek, mert valamit haza kell hozni, vagy csak úgy. Ez volt az utolsó munkahelye.
Amikor rá gondolok, látom magam előtt az arcát, szomorú mosolyát és érzem a keze melegét. Sokszor kihámoztam magam ölelő karjai közül, sokszor elkaptam a fejem, ha meg akart csókolni.
Most már bújnék hozzá és megpihennék karjai közt.
Balog Arnold 12 éves
Már megint költözködni kellene. Pedig olyan jó volt, hogy hetek óta ugyanott aludtak. Lehetett mindenkinek mesélni, hogy az Andrássy út 123-ban, a Nemzeti Segély emeletén. Ha kell, ott megtalálják. A kisfiú örült, hogy jót szaladgálhatott az udvaron. A pincéből kivezető folyosó végén felmászhatott a kis létrán, kibújt a tető alól, kiugrott a virágok közé. Nagyon izgalmas kaland. Legalább egy párszor megtehető ebéd előtt. Visszafelé nem arra ment, inkább az üvegezett ajtónál körben – fentről kissé mély volt az üreg leugrani! Csak az a fránya köhögés ne jött volna… Most meg már zihál is. Mint a szomszéd kutya! Vagy egy szamár? Nemrég ide jött a doktor bácsi, és azt mondta: szamárköhögés.
Anyu, aki itt dolgozott a földszinten, mert segített más gyerekeket etetni, nagyon szomorú lett. Megtudta, nem maradhatunk tovább, mert a baj ragályos. Anyu szerint vissza kell menni Budára, ahol valamikor laktunk. És mondta, még szerencse, hogy messze van ugyan, de újabban már át lehet kelni a Dunán.
Ragályosnak lenni különben sem jó, gondolta. A múltkor, karácsonykor, amikor kanyarós lett, anyu összeveszett az ápolókkal, mert nem vitték pincébe. Még szerencse, hogy a lépcsőház mellé nem esett bomba. Apuhoz bezzeg igen. Nem is tudott eljönni az ötödik születésnapra. Akkor mégis az volt a legjobb, hogy nagymama tudott tortát csinálni, és máriást lehetett játszani magyar kártyával. Bár nem értette, miért volt „zöld” a sárga-zöld falevél.
Közben azt mondták a házban dolgozó nénik: még egy napig maradhatunk, aztán el kell költözni, mert különben mindenki beteg lesz… De hát Buda nagyon messze van. Csaknem egy éve volt már, és túl van a Dunán. Nem is tudunk odaérni (gondolta magában). Annyit kell gyalogolni, hogy leszakad a lába. Annyit gyalogolt már mostanában.
Nem ez volt az első hely a pince után (az ostrom óta, ahogy anyu emlegette), de az első, ahol sokáig lakott ismerősök nélkül. Miután ki lehetett nézni a szellőzőaknából, és sápadt emberkék mászkáltak egy távoli utcában, azt mondták, tiszta a levegő, el lehet indulni. Anyu fogta a motyót, talált egy ócska fogast, arra rákötötte, és a havon maguk után húzva elindultak Böske néniékhez a Kmetty utcába. Ebéd, néhány nap pihenés, játék Katival, Danival, aztán tovább nagymama testvéréhez a Kálvin térre. Az már messzebb volt, egész nap gyaloglás, de legalább fogas nélkül, hátizsákkal. Aztán tovább az ostrom előtti házba, most már nagymamával –, ahol a lakást kibombázták, csak egy üveg asztallap maradt épen a szekrény mögött. Az egyik ismerős néni befogadott egy földszinti szobába pár napra. Aztán újabb kis dombra lecsücsülés az Andrássy útig. Éppen elég volt!
Most meg kora reggel újra indulás! Hátizsák, kiscipő! Lovas kocsik, keresztutcák. Aluljáró. Ferdinánd híd. Alatta vasúti kocsik. Le lehet látni a sínekig. Sok-sok sín. Meg vagon. Lyukas a járda, keresztben vasszálak, csak bele ne lépjünk! Minden lépést újra meg kell nézni… Talán nem esünk a mélybe.
Végre átértünk! Nincs több mozdony meg pöfögés. Csak romos házak, összetört oszlopok… Deszkázott kirakatok. Rád sem figyelő emberek. Egy sem akkora, mint te vagy…
Sziget utca. Megyünk a folyó felé. A kisfiúnak eszébe jut, hogy nemrég a siklón történt utazás után villamosra ültek és hátul elmaradt a víz meg a híd, aztán elöl, a másik oldalon újra ott volt mindkettő – és az lehetett a sziget, de mégsem biztos… Itt is víz, ott is víz. Majd meglátjuk!
Aztán jött a part, meg a híd. A lebombázott Margit híd helyett fából – és úszott a vízen. Anyu is Margit, akit Mancinak is becéztek – mint a hidat is. Azt mondták, éjszaka szétszedik, hogy átmehessenek a hajók. Így éjjel csak Margitsziget van. De nappal azon is át kell menni. És újra jön egy híd! Az is Manci híd! Abból is kettő kell, bár Margit híd csak egy volt! Meg lábból kettő. El is fárad tisztességesen.
Aztán Buda. Ott a szentendrei HÉV. Meg jönnek a villamosok! Hiába akarnál felszállni, szamárköhögősöknek nem való. Anyu nem engedi. Tovább gyalog. Széll Kálmán tér. Déli pályaudvar! Már zsibbad a talpa – de odaért a mozihoz. És az első emelet, ahol régen lakott…
Itt a lakás. Az ajtók tárva-nyitva. A „nagy” szoba padlója csupa téglatörmelék. Meg faszilánkok, üvegcserepek. Hol a hinta? Fúj a szél. Még megvan a bordásfal. De mit keres a zongora az ablakban? A szakadt karosszék… A falióra a földön… Nincs ott Leóna néni, aki újságpapírból csákót meg vívókardot készítgetett. Nagy csatákat vívtak az előszobáért! Nincs mozis kislány, akivel jókat játszottak a kisasztal alatt. Sehol a hosszúlábú, hosszúkarú langaléta baba. Hiányozni fog elalvásnál. De van Grubics néni meg Grubics bácsi a földszinten. Meg az udvari szabó… Meg a fogorvos Wolf bácsi a sánta lábával a második emeleten.
Nála lehet aludni. Van egy hosszú kis szobája. Az udvarra néz. Kis szűkös ég. Más be se léphet. Bátyus se, aki szintén ideért. Vagy a barátja, a fogorvos bácsi Miki fia. Ó, de unalmas! Játék napokig egyedül. Építőkocka, ócska pálcikák, rongyos kártyalapok. Az udvar meg üres! Jó, hogy a poroló padlás még látszik egy kicsit. Most senki és semmi. Néha egy kis mese. Jajaj…
Egyszer csak jön megint anyu. Hoz tiszta ruhát. Pizsama kidobva. Megyünk vissza az első emeletre. Vár a régi család. Romok kitakarítva, zongora a helyén. Ott a bordásfal meg az új kis hinta! Nem kell visszafeküdni az ágyba! Ott a könyvszekrény az ablakban. Fel lehet rá ülni, kinézni a vasútra, az utcára, a pályaudvarra, a targoncás csomagsegítőkre. Többé nem kell unatkozni. Izgalmas lehet az egész nap! Le sem kell szállni többé!
De milyen furcsa. A vasúti kocsik teteje tele van emberekkel. Kosarakkal, lepedőbe kötött bugyrokkal, csomagocskákkal. Nem fognak leesni? Nem veri le a fejüket az alagút? Hiszen nincs is olyan messze az épületektől. Meg a sok füst és korom. Feketék lesznek, mire lemegy a nap…
Mint a teherhúzó villamoskocsik, a Muki vonatok. Futnak ki meg be a vasúti sínekhez. Két fekete között egy-egy ismeretlen. Nem sárgák, mint amik megállnak az ablak alatt. A kicsi villamos, amelyik elfordul jobbra a sarkon és felmegy a temetőhöz, ahova Nagymama vinni szokott. A hosszú villamos, amelyik egyenesen szalad tovább és úgy vijjog, mint a madár. Ahogy egy Stuka – így is nevezte el valaki. És jönnek egyre többen. A sarkon meg ott áll a váltókezelő bácsi hosszú vasrúdjával. Még bódéja is van. Megpihenhet, ha csak felülről jönnek a csilingelők…Igaz, lejjebb a szürke Muki vonatoknál is van ilyen – de ők magukkal hozzák!
Aztán ez is egyre unalmasabb. Bátyus iskolába megy, anyu dolgozni. Nagymama a konyhában főz egész nap, a villamosok meg a vonatok egyformák. Mit lehetne még csinálni napközben? Lehet egy kisfiú jó háziasszony? Na, ne már… Főleg, ha már nem is szamárköhög… Sehol egy pajtás, játszótárs. Mi lesz ebből?
És akkor anyu egy reggel felöltöztet, megfogja a kezedet és elindul a szemközti villamosmegállóhoz. Felszállnak egy kicsi villamosra, a kalauz megrántja a hosszú szíjat, ami elöl csönget egy kicsit, és mennek lefelé. Keresztül az Endresz György téren egészen a Bors utcáig. Átmennek a Krisztina körút túloldalára, ott a Széll Kálmán tér felé majd a sarkon befordulnak egy hosszú kapualjba. A falra valaki felfestette Pinokkiót, akinek orrán egy hivalkodó csengő díszlik. Megnyomhatod az orrát (nem hazugság!) és felcsendül az udvar felől a rád váró óvodai csengő.
És akkor a kisfiú végre megértette, hogy meggyógyult és hazaérkezett. Ez már az ő világa!
Béke van a Vérmező mellett!
Apu elköltözött tőlünk.
Visszament lakni a szüleihez.
Azóta hiába hívom a nagyit okostelefonon,
nem veszi fel, nem hív vissza.
Az egyik unokatesómtól hallottam,
hogy mit művelt apu a nagyinál.
Leejtette a családi
teakészlet egyik darabját,
ezért a nagyi mostanában
úgy le van törve,
akár a teáscsésze füle.
Én meg csak azt akarom
tudatni vele,
hogy úgy szeretnék hiányozni neki,
mint az eltört teáscsésze.
Apunak meg még jobban,
de erről egyelőre nem beszélek.
Nagyapát jobban kedvelem,
mint a szeretett nagyit.
Mert, ha nagyapa szedi szét
a karácsonyfát,
mindig találok rajta a kert végében
szaloncukrot, amitől megdobban a szívem.
Pedig nagyapa a karácsonyfáról
néhány szaloncukrot meg is szokott enni,
míg, ha nagyi szedi le őket,
nem falatozik belőlük,
hanem az összeset nekem adja.
Még nyár van, dől rólam a veríték,
de anyu meleg inget és
vastag pulóvert ad rám.
Pedig megmondtam neki,
hogy így nem fogok tudni
látni a szívemmel,
s mivel nem kapok elég friss levegőt,
a szívemből a láng
is kialszik majd.
A kisöcsém szerint
az új apukánk azért
csomagolt össze
és költözött hotelbe,
mert rájött,
hogy anyunak nincs párja
kerek e világon.
Búslakodik Katika,
a hétpettyes katicabogár,
mert nagyon lassan halad,
és elfáradt a repülésben.
Bánatában így okoskodik az anyjának:
Ha volna még egy pettyem,
biztosan túl lehetnék
már hét határon.
Erre anyja így szól hozzá:
Nekem nyolc, bogaram,
és rajzol egy pontot a hátára.
Feri a természetben vadvirágokat szed.
Egy óriási csokorral közelít felém.
Kérdem tőle, kinek szedte ezt a
nagy csokrot.
Azt mondja, nekem.
Hirtelen forróságot érzek,
s csak annyit tudok kinyögni:
Nagyobbat is szedhettél volna,
és tudhatnád, hogy nem szeretem a szarkalábot!
Feri mosolyog, és azt mondja, kiköpött
az anyukája vagyok.
Én meg már azon töröm a fejem,
hogy ha találok egy vázát, amibe belefér a csokor,
egyszer még a felesége is lehetek.
Azt hallottam, hogy aki
fordítva veszi fel a pulóverét,
az szerencsés lesz.
Dolgozatírás előtt én is
így mentem iskolába.
Mindenki rajtam nevetett,
ráadásul
rossz jegyet kaptam.
Nagypapa azt mondja,
ez csak akkor lett volna hatásos,
ha nem készakarva,
hanem véletlenül vettem volna fel
fordítva a kockás pulóvert,
ahogy az vele naponta megesik.
Nagyapának tényleg szerencséje van,
mert a nagyi ezt már annyira megszokta,
hogy szóvá sem teszi.
Ha a nagyinak pénze lenne,
biztosan mindet nekem adná,
de mivel olyan jó szíve van,
előtte még
elosztaná a szegények
között.
Ha átmegyünk Magyarországra
a rokonainkhoz,
a gyerekeik azt mondják, megjöttek
a szlovákok, pedig mi is magyarok vagyunk.
Ha viszont ők látogatnak
meg minket a szülőföldünkön,
mi azzal dicsekszünk a szlovák barátainknak,
hogy ma látogatóba jöttek hozzánk a magyarok.
És ezt úgy mondjuk,
mintha mi nem lennénk azok.
Erre mondja nagyapa,
hogy menthetetlenek vagyunk.
Anyu állandóan morog az apuval.
Nővérem szerint olyasmikkel
bélyegzi meg szegényt, hogy nem
ért semmihez, hogy egy tutyimutyi alak.
Csak most esett le,
anyu biztosan el akarja küldeni aput,
mint én a szerelmeslevelet Idusnak,
amit előtte én is
megbélyegzek.
Anyu azt mondja,
nekem nincs édesapám.
De ha tévedne,
és mégis volna,
mint a többi utcabeli gyereknek,
ő egész biztosan
másmilyen lenne.
Egy egész életen át
bújócskáznék vele,
előbb én bújnék el,
ő meg nem találna meg soha.
Nagyi azt mondta a lusta ikerunokatesóimnak,
kettőjük közül a lustábbik
kap tőle egy kerékpárt.
Az lesz a nyertes, aki legyőzi
futásban a másikat, tette még hozzá.
Peti meg Pali úgy nekiiramodtak,
hogy a szelet is megelőzték.
Nem csoda hát, ha egyszerre
értek célba.
Nagyika mégis nekem adta a kerékpárt,
mert szerinte, akik így tudnak szaladni,
mint az ikrek,
azoknak nincs is szükségük rá.
Megint leloptak a bankszámlámról 50 eurót. Erről szűkszavúan, de pontosan értesített a bank SMS-ben, tudatta, ki vonta le – egy angol cég –, ez forintban 18.750 forint, hiszen nekem euróm egyáltalán nincsen. Hogy mit vettem, azt nem írták, merthogy nem vettem semmit. Fél év alatt ez a negyedik alkalom, hogy külföldi cégek garázdálkodnak a pénzemmel. Ilyenkor le kell tiltani a kártyát, pénzért újat rendelni, reklamációt indítani, és jó esetben visszatérítik a jogtalanul kiutalt pénzt. Nem egészen értem, miért nyúl a számlámhoz a bank az én meghatalmazásom nélkül, és miért nem néz utána, volt-e valós vásárlás az ügylet hátterében. Többször próbáltam feltenni ezeket a kérdéseket, de választ nem kaptam. A bank a külföldi cégre hárítja a felelősséget.
Három napja történt a legutóbbi eset, még aznap bejelentettem, és letiltottam a kártyát. Pénzügyi akciókat viszont továbbra is kell bonyolítanom: vásárolni, befizetni, ezért fel kellett vennem pénzt, mert hiszen kártyám már nem volt. Hétfőn foglaltam időpontot kedden pontban 12 órára a közeli OTP-fiókba, hogy ne kelljen órákat várakoznom a tömegben, a COVID-konzervben. Kedden 12-re ott voltam, egyenesen a színes körmöket ragasztgató kisasszonyhoz lépdeltem, mutattam a mobilomon az SMS-ben kapott értesítést a foglalásról. A kisasszony egy pöttyös és egy harántcsíkolt köröm között megkérdezte, mit óhajtok. Mondom: szeretnék befizetni. – Befizetniiiii??? – kérdezi öt kérdőjellel. – Azt, kérem, itt nem lehet. Itt csak átutalni lehet.
Nem értem. Pénzt akarok küldeni intézményeknek (rezsinek hívják!), azaz befizetni. – Na de ha azt számláról számlákra akarja, az átutalás és nem befizetés. Az kérem, egészen más. – Érzem, hogy a dühtől erősödő mágneses térben emelkedni kezdenek a hajszálaim. – Miért? Mi a különbség? – Az, asszonyom, hogy én csak befizetést fogadok el, mert befizetésre foglalt időpontot. Üljön csak le, és várjon a sorára egy másik ablaknál.
– De hiszen önnél is van számítógép, adatbank, rajta az adataimmal.
– De nem arra. Üljön le.
A kinti mínuszokhoz eszkimónak öltöztem, a szájmaszk alatt már szájkosarat is kezdtem érezni. Lerogytam. És ott rogytam 50 percig. Akkor a hölgyike, az utolsó, a virágmintás körmöt is felragasztván, megszánt: – Na, jöjjön, megcsinálom!
Nem volt kedvem hálálkodni. Öt perc alatt átutalta három helyre a tartozásaimat és kiadta a nyugdíjamat. Eszkimó öltözékemben vittem kifelé az emberségbe vetett hitem utolsó romjait. Dühöngtem. Fortyogtam. És akkor messziről megpillantottam egy rózsaszínű foltot, ami közelebb érve tagolódni kezdett: lett feje, két keze, két lába. Kisgyerekformájúvá alakult. A fején vastag, vattázott kapucni, a pufi kapucniból alig látszott ki az arcocska, az is rózsaszínű, feketén csillogó szemekkel, és hihetetlenül kedves, vidám mosollyal. Még alig totyogott, apró léptekkel, szélesre támasztott, egyensúlyozó lábacskákkal imbolygott.
Ahogy a közelébe értem, elkezdett felém futni, azaz gyorsabban imbolyogni, majd amikor odaért, váratlanul átölelte a két térdemet. Otthonosság és ismerős, jó érzés öntött el. Kíváncsi tekintettel néztem a szüleire, hogy ezt miért érdemeltem ki?
– Tetszik tudni, van egy nagymamája, aki fél a fertőzéstől, és nem engedi, hogy a gyerek hozzáérjen. Neki meg nagyon hiányzik a nagymamája. Ezért szokott időnként ismeretlen hölgyekhez odamenni és átölelni a térdüket.
Szerencse, hogy a hidegben mindig könnyezik a szemem, így nem volt feltűnő, hogy másféle könnyek is áztatni kezdték a maszkomat. Én sem mertem megérinteni ezt a tüneményes gyereket, hiszen ott ültem hosszan a COVID-konzervben. Pedig nagyon megértettem a hiányérzetét. Nekem is nagyon hiányzik, hogy senkinek nem simíthatom meg a haját, nem ölelhetem át a vállát. A pénznél is jobban hiányzik az érintés ebből a ránk szakadt, cudar világból.
Makula Vanessza 9 éves
Szeretettel köszöntjük 85. születésnapján szerzőnket, további sikeres alkotómunkát kívánunk.
Nehéz időkben égető szükség van a kabaréra. Ezt Nagy Endre mondta, amikor Pesten megnyílt a Bonbonniére. Pedig akkor, 1907-ben még nem is volt „nehéz idő”, legalább is nem annyira, mint a 20. század későbbi évtizedeiben.
Hogy az 1958-as év milyen volt, azt döntsék el a történészek. Nyilván a hagyományok tisztelete adatta az akkor született amatőr kabarénak az Új Bonbonniére nevet.
Az Engels (Erzsébet) téri művelődési házban találkozgató írótársaság egyik jó svádájú tagja, Faludi András azzal buzdította nála is fiatalabb barátait, Tabák Andrást, Simor Andrást, Nyerges Andrást és – Árpádházi királyaink példájára Andrásnak tekintve engem is –, hogy jelentkezzünk az új kabaréba szerzőnek.
Egyedül én fogadtam meg a tanácsot.
Az Új Bonbonniére alkotó és szereplőgárdája a Nemzeti Bank tisztviselői közül került ki.
Lőrinczy-Lehr György és Ternovszky Béla (a későbbi rajzfilmrendező apja) vezette a kis társulatot. Az előadásokat a pesti bankok nagyobb helyiségeiben tartották, valamint a Jókai utca hatban, az akkori szakszervezeti székház színháztermében.
Faludi András szellemes konferanszokkal kötötte össze a jeleneteket, a tréfákat, a magánszámokat.
Az utóbbiak közül a sanzonok, kuplék aratták a legtöbb tapsot. Nem tudom, a közönség zöme is banktisztviselő volt-e. Sehol nem láttam plakátot, újsághirdetést. A produkciók híre tehát szájról szájra terjedhetett.
Én kezdetben sanzonokkal próbálkoztam. Első „művemben” egy ifjú hölgy az „alkalomról” énekelt, a másodikban a sanzonett azt zengte el, hogy miként mentették meg a bitótól a csélcsap Roland lovagot a roueni kötélverő lányok. Természetesen úgy, hogy újra meg újra foszló kötelet vertek.
Dalformába öntöttem Karinthy Frigyes humoreszkjét. Arról szólt, hogy akitől függ az ember, az előtt sohasem ideges.
Egy napon azonban nagyobb feladat várt. Megkaptam egy jelenet vázlatát: a mérnököt a vállalat Velencébe küldené, hogy az ott lévő gépek javítását ellenőrizze. Csak hogy vele kell utaznia az igazgatónak, a főkönyvelőnek, a szakszervezeti bizalminak, a titkárságvezetőnek, a raktárosnak…
Valamennyien beülnek a vonatot jelképező díszletbe, és már indulnának is…
Dolgozzam fel, mondták Ternovszkyék, az egyszerű történetet blüettnek.
Régi kabaréműfaj a blüett. Párbeszéd helyett közismert operaáriák, operett-dalok, nóták, slágerek hangzanak el, ám szövegeik apróbb módosításokon esnek át. „Tröszt papa lányai itt vagyunk” – énekelte a Három a kislányt alakító trió. A visszatérő dal pedig ez volt: „Megy a gőzös, megy a gőzös Velencébe, velencei, velencei küldetésbe…” Azután meg: „A diri vele megy, a diri vele megy, a diri diri diri diri máris vele megy”. Majd pedig sorban a többiek.
Amikor már megtelt az Itt a lux itt a lux, itt a luxusvonat, a mérnök szomorúan tárja szét karját: „Megyek én is… Majd a nyáron. Kiszállok majd Kis Velencén – vagy Agárdon.”
Kabarénk műsora ennél élesebb kritikára nem vállalkozott. Persze azért színvonalasabb volt, mint a Patyolaton és más szolgáltatáson élcelődő humorizálás. Az előadások azonban profi módon zajlottak. Ez Hegedűs Tibornak, a rendezőnek volt köszönhető, aki korábban már több színdarab, film elkészítésében mutatta meg rátermettségét.
Az Új Bonbonniére nem hagyott mély nyomot a pesti szórakoztatás történetében. A hatvanas évek derekát nem is érte meg. Amatőrök teremtették meg, műkedvelők, akik napi munkájuk után fáradságot, időt nem kímélve igyekeztek a társadalom szűk, nagyon is szűk körét a vidámság isteni adományában részesítsen.
Turbucz Fatima 12 éves
Százharminc évvel ezelőtt, 1881. május 11-én született Kármán Tódor (elhunyt Aachen, 1963. május 6.) gépészmérnök, fizikus, alkalmazott matematikus, akit az amerikai légierő (USAF) védőszentjének becéznek, és a szuperszonikus repülés atyjaként, valamint a rakétatechnológia és a hiperszonikus űrhajózás egyik úttörőjeként is tisztelnek.
1945 júniusában, a Szovjet Tudományos Akadémia fennállásának 220. évfordulójára nagyszabású ünnepségsorozatot rendeztek Moszkvában. Az ünnepségre világhírű tudósokat hívtak meg. Brit, francia, amerikai tudósok utazhattak a Szovjetunióba. A meghívottak között ott volt a Nobel díjas Szent-Györgyi Albert is. A névsor nagyon impozáns volt. Joliot Curie-től Theodor von Kármánig.
A Szovjetunióban a háború furcsa módon sokat változtatott a tudomány és művelői megítélésben. A kormány elismerte, hogy a tudománynak és a technikának fontos szerepe volt a nácik felett aratott győzelemben. Komolyan vették a tudományt és engedték a tudósokat dolgozni. Így történhetett, hogy a legjobb elméleti szakemberek katonai rangot kaptak és sokan tábornoki egyenruhát viselhettek. Szent-Györgyi már korábban is járt a Szovjetunióban, így jól érzékelhette a változásokat. Kiderült, hogy a háború után, a tudósok kapták a legnagyobb élelmiszeradagokat, ugyanakkorát, mint az államférfiak és a katonatisztek. Sokan megkérdőjelezték, hogy lehet-e kenyérrel és hússal mérni az elismerést, de akkor ott, ennél praktikusabb elismerést nem találtak ki. Sok nyugaton élő tudós csak irigykedve hallgatta, hogy mi minden változott meg az orosz tudomány javára. Az európaiak sokszor csak azt kapták, hogy a tudósoknak a tudományra kell koncentrálniuk, és szerényen kell élniük. Később, amikor Szent-Györgyi itthon megalapította a Természettudományos Akadémiát, ezt a példát követte. Elsősorban élelmiszert és tüzelőt szerzett a túlélő, fázós és éhező tudósoknak, akik csatlakoztak csapatához.
Moszkvában a légkör vidám volt, vibráló, reményteljes. A meghívott tudósoknak naponta több programot kínáltak. A Vörös téren nagy győzelmi ünnepséget rendeztek. A tudósok egy részét Sztálin és minisztereinek tribünjére is meghívták. Harckocsik, katonák vonultak alattuk. Kármán Tódor, a világhírű tudós, az aerodinamika tudományának megalapítója, az amerikai légierő és haditengerészet főtanácsadója, a helikopter, a sugárhajtású repülőgépek kitalálója, akiről már életében törvényt neveztek el – a Kármán féle örvénysort –, mint amerikai tábornok volt a meghívottak között. Ott álltak a tribünön, Sztálintól néhány méterre. A díszszemle, a felvonulás látványa mindenkit lenyűgözött, főleg, amikor a levegőben megjelentek a szovjet sugárhajtású repülőgépek.
– Ki gondolta volna… – súgta oda Kármán Tódor magyarul Szent-Györgyinek.
– Mire gondol? Hogy ilyen gépek húznak el felettünk, vagy, hogy mind a ketten itt állunk, itt ezen a helyen, ezen a tribünön, ezekkel az emberekkel?
– Igaza van. Én egyikre sem gondoltam eddig. Sokat hallottam az itteni kutatásokról, de nem hittem volna, hogy ezt a saját szememmel láthatom.
A képen jobbról a harmadik Szent-Györgyi Albert, mellette jobbról a második Kármán Tódor
Ezek meg miről társalognak? A szovjet és amerikai biztonsági szolgálat nem igazán értette, hogy egy amerikai és egy magyar tudós miről tud ilyen meghitten beszélgetni, különösen, hogy milyen nyelven teszik mindezt. Szerencsére, csak kevesen figyeltek rájuk. Mindenki a főszereplőre, Sztálinra ügyelt, aki gépiesen, fáradhatatlanul integetett a vonulók felé.
A következő program egy elegáns fogadás volt a Kremlben, a híres Szent-György teremben. A cárok idején épült csodálatos terem ajtaja előtt maga Szálin és Molotov, mint házigazdák fogadták a vendégeket. Mindenkit név szerint üdvözöltek. Ez a gesztus sokakat meghatott, mert talán nem vették észre, hogy a nagy emberek mögött ott álltak a felkészült protokollfőnökök, akik diszkréten előre mondták a következő vendég nevét. A teremben hatalmas kerek asztalokon elegáns teríték, valóban a cári időket idézte. Szent-Györgyi és Kármán örömmel üdvözölték egymást.
Szent-Györgyit nagyon sokan ismerték, tisztelték, az újságok jóvoltából az egész világon látható volt a fényképe. Aki csak tehette odalépett hozzá, köszöntötte, mindenkihez volt néhány kedves mondata. Remekül viselte a népszerűséget. Kármán arca nem volt olyan ismert. De aki tudta kicsoda, az nagyon meglepődött, hogy a szigorú katonai titkokat ismerő tudós a szovjet kormány tagjaival és magával Sztálinnal együtt emeli poharát.
– Megint egy tószt? Ez itt mindig így megy? – kérdezte Szent-Györgyitől, miután Molotov elmondta az aktuális pohárköszöntőt.
– Lesz még bőven. Szerintem tizenötig nem hagyják abba. Ha javasolhatom, ne igya ki a poharát. A gesztus számít. Ők hozzá vannak szokva a nagyobb mennyiségű tömény alkoholhoz. Lesz még itt mit ünnepelni, ahogy a szokásaikat ismerem. De megértem őket. A sok szenvedés, harc, áldozat, lemondás után kijár az ünneplés.
Molotov ismét felállt, és egy újabb köszöntőt mondott a szovjet tudomány sikerére. Nagy ováció, koccintás, kortyolás, a terem hangulata egyre forróbb. Kármán körbe néz. Mosolyog, emeli a poharát ő is, de csak a szájához, mintha inna.
– Milyen furcsa, itt vagyok Moszkvában, a Kremlben, a Szent-György teremben, Szent-Györgyi Alberttel együtt. Ki hiszi ezt majd el nekem, ha a princetoni Institute for Advanced Studyban ezt elmesélem?
– Neumann Jancsi, ő biztosan elhiszi. A többi meg nem számít. Megint jön egy tószt. Számolom, ez már a huszonnegyedik. Az az érzésem, hogy lassan befejezik.
Szent-Györgyi is a szájához emelte a poharat, de csak imitálta az ivást. Kármán talán az alkoholtól kicsit ellazult.
– Itt ünnepelünk, eszünk, iszunk, és be kell, hogy valljam magának, most nagyon úgy érzem, hogy haza kellene mennem, megnézni, mi van a családommal, a bátyámmal. Szinte semmit sem tudok róluk. Haza kellene mennem, vissza Magyarországra.
– Tökéletesen megértem.
– Tudja, kedves Albert, egyvalamit nem értek. Hogy lehet a Szovjet Tudományos Akadémia 220 éves? Hiszen csak harminc éve van Szovjetunió? Mi nem az orosz tudomány 220 éves évfordulóját ünnepeljük?
– Nézze, kedves Kármán professzor úr, azt hiszem, vannak kérdések, amiket nem érdemes most firtatni. Talán éppen most nem lenne illendő ilyen finom megkülönböztetést tenni.
– Igaza van. Nem firtatom. Amit eddig láttam itt, az bizonyos mértékben valóban figyelemreméltó. Ahogy hallom, itt minden kutatást az Akadémia irányít, az egész országban vannak műhelyek, laboratóriumok, Ukrajnától az Urálig. Sok mindent megmutattak nekünk. Jártunk magfizikai, félvezetőkkel kísérletező és kémiai, energetikai laborokban. Lenyűgöző volt az a tudás, amit az ott dolgozóktól láttunk. Még a ciklotronjukat is megmutatták. Mit gondol, mit nem mutattak meg?
– Ha nagy tételben fogadhatnék, akkor azt mondanám, hogy a katonai fejlesztésekből semmit sem mutattak. Ez normális.
– Igen, megnyerte volna a fogadást. Csak az a furcsa, miközben azt állították, hogy nem hozzájuk tartozik a katonai jellegű kutatás, a vezető tudósok szinte kivétel nélkül tábornoki egyenruhában voltak. Mintha az lenne a munkaruhájuk…
– Számomra teljesen logikus a képlet. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió szövetsége nem mindenkinek nyerte el a tetszését. Ez egy kényszerű szövetség. A háború, a sok áldozat, a két országot összekötötte egymással, de ennek vannak határai, mind a két oldalon nagyon pontosan megszabták. Fordítva is hasonló lenne a helyzet, ha a szovjet tudósok mennének Amerikába. Sőt.
– Lehet, hogy igaza van. Én sem lennék túl lelkes, ha szovjet vendégeknek kellene megmutatni a legújabb tudományos kutatások eredményeit.
– Nagyon sok pozitív dolgot átvehetnénk mi is.
– Mire gondol?
– Arra, hogy itt rengeteg a könyv, nagyon magas az Állami Könyvkiadó által kiadott művek száma. Minden olyan műszaki könyvet kiadnak, amit a szakértők javasolnak, olyanokat is, amelyeket sehol máshol nem lehetett megkapni. Az az elvük, hogy nem kell törődni vele, hogy hányan fogják megvenni, olvasni. Ennek az a következménye, hogy sok-sok speciális területre szóló könyvhöz juthatnak hozzá, és így sokkal nagyobb lesz az ismeretanyag, ami a szovjet tudósok, mérnökök fejében halmozódik. Az a tapasztalatom, hogy elméletben sokkal többet tudnak, mint a hasonló területen dolgozó nyugati kollégáik. Nyilván nem minden hasznosítható, de a komoly szakirodalom olvasása általános.
– Figyeljen! Most jön a huszonötödik tószt. Szerintem ez lesz ma az utolsó. A nyugati kollégák egy része már kellemes lebegő állapotban van. Az oroszok pedig nagyon edzettek. Rajtuk semmi nem látszik. A pezsgő valóban kitűnő, a vodka is elsőrangú. Kár, hogy nem szeretem.
– Mi a holnapi programja? Zavarná, ha rágyújtanék egy pipára?
– Nem zavarna, főleg, hogy itt mindenki dohányzik, és már vágni lehet a füstöt.
– Kedves Kármán professzor úr, mi a holnapi programja? – kérdezte Szent-Györgyi, miközben átéléssel mélyeket szívott a pipájából.
– Valami kirándulást szerveztek, hogy meglátogathatjuk Lev Tolsztoj sírját, ami itt van Moszkva közelében.
– Engem is hívtak. De tudja, hogy milyen messze van innen Jasznaja Poljana, ahol a kis múzeum van?
– Honnan tudhatnám? Soha életemben nem jártam erre. De éppen ezért nagyon érdekel az itteni világ. Elhatároztam, hogy élek a meghívással. Örülnék, ha velünk tartana, legalább tudnánk egy kicsit beszélgetni.
– Örömmel csatlakozom. Legalább megtudom Neumann Jancsi továbbtanulásának hiteles történetét.
Másnap reggel az ünnepségsorozat meghívottjai közül többen várakoztak a szálloda halljában. Kármán ott állt menetkészen, megérkezett Szent-Györgyi Albert is. A többiek lassan, kisebb csoportokban elindultak. Kármán helyi titkárnője és tolmácsa, egy fiatal, nagyon csinos nő, Marina, nagy fekete autóba invitálta vendégeit. Rajtuk kívül egy angol tudósból állt a delegáció.
– Nem kell megijedni, az út nem hosszú, egy óra alatt ott leszünk, mondta kedves mosollyal Marina, aki a moszkvai egyetemen angol nyelvet tanított, és fogalma sem volt, ki milyen tudományt művel, ki mitől zseniális. A természettudományokhoz semmi köze nem volt.
Az út valóban nem volt hosszú, de elég lassan lehetett haladni. Szent-Györgyi és Kármán ott ültek a hátsó ülésen és magyarul beszélgettek a jövőről, a felmerülő globális kérdések megoldási lehetőségeiről, mint az időjárás szabályozása, a világűr meghódítása, a tengerekben való programozható élelmiszertermelés.
– Neumannról akartam kérdezni.
– Mire gondol? Mert bőven akadnak vele kapcsolatos történeteim. Zseni, nem is tudjuk, mekkora. Hihetetlen agya van. Sok kolléga egyszerűen fél tőle.
– Mikor találkoztak először?
– Ha jól emlékszem, lehetett 17 éves, amikor az apja elhozta hozzám. Tudja ki volt a papa?
– Csak annyit tudok róla, hogy tőzsdével foglalkozott, hogy jól ment neki és három fia volt.
– Bankár volt. Bankár volt Pesten, akkor, amikor még alig voltak bankok. Szerintem remek fickó volt, aki támogatta az oktatást, a kultúrát, a pesti színházakat. Ha Amerikában élt volna, akkor ő lehetett volna Rockefeller konkurenciája. De Pesten élt és ez determinálta a lehetőségeit.
– Hogy kerültek önhöz?
– János a Fasori Evangélikus Gimnáziumba járt. Remek tanárai voltak, akik hamar rájöttek, hogy Jancsi különleges képességekkel rendelkezik. Volt egy kitűnő matematika tanára, Rácz László, akit én is ismertem, ő behívatta Neumann Miksát, a papát, hogy megbeszéljék a fiú lehetséges további tanulását. Teljesen egyértelmű volt, hogy nem lesz soha tornászbajnok, vagy atléta, de matematikusnak kitűnő adottságokkal rendelkezett. A papa nagyon ideges lett, amikor Jancsi matematikus jövőjéről esett szó. „Matematika? Abban nincsen pénz. Én nem szeretném” – mondta Neumann Miksa határozottan. „De ha abban lelné meg a boldogulását, ha attól lenne boldog ember? – kérdezett vissza Rácz László. – Van egy javaslatom. Vigyük el egy egyetemi matematika professzorhoz, Kürschák Józsefhez, aki a Műegyetemen tanít, hátha neki jobb ötlete van.” Aztán el is mentek hozzá, de neki sem volt jobb ötlete, pontosabban azt mondta nekik, keressenek meg engem.
– Ha jól tudom, önnek sem volt egyszerű matematikát tanulni. Az Ön kiváló édesapja, Kármán Mór is hasonlóan tiltakozott annak idején.
– Az egy kicsit más volt. Az én apám megijedt, hogy valami nincs nálam rendben, mert fejben tudtam szorozni hétjegyű számokat. Igazi tanár volt, mint tudja, a „nemzet tanítója”, de abnormálisnak tartotta a képességem. Aztán beletörődött. De igaza van, volt bennem valami együttérzés, rokonszenv János iránt. A papa kicsit már kezdett beletörődni, hogy jó, tanuljon matematikát, de csak mellékesen.
– Tanuljon valami praktikusat?
– Szó szerint ezt mondta. Én finoman javasoltam két egyetemet, az egyik Zürichben, az Eidgenossische Technische Hochschule, ott ipari kémiát tanult. Közben Budapesten és Berlinben matematikát hallgatott. Később Berlinben ő lett az egyetem legfiatalabb magántanára. Igen, én is a Ganz gyárban kezdtem a praktikus tudás megszerzését. Bánki Donát mellett, istenem, de régen volt, de szép is volt. Sok hasonlóság van bennünk, valóban. Talán nem véletlen, hogy most együtt dolgozunk Princetonban az IAS-ban.
– Láttam egy tablóképet az intézet munkatársairól és örömmel vettem észre, hogy egymás mellett ülnek. Nekem nagyon jó érzés volt nézni, hogy Einstein, Weblen és a többiek mellett ülnek, mint a világ legjelentősebb tudósai.
– Na, nem kell túlzásokba esni. Magának van Nobel-díja. Nekünk meg nem jár.
Az autó megállt a főúton, egy erdő szélén. Marina finoman tudatta, hogy néhány perc gyaloglás és ott lesznek. Maximum két kilométer, de talán jól esik egy kis séta.
Ahogy ott mentek a nyírfákkal szegélyezett erdei úton, valami furcsa égi jelenség játszódott le. Minden előjel nélkül elkezdett zuhogni az eső, majd nagyon erősen fújni kezdett a szél, aztán hirtelen kiderült, és teljes erejével kisütött a nap. Ez többször egymás után megismétlődött. Kármán súgott valamit Szent-Györgyinek.
– Tudja mi ez a jelenség?
– Csak sejtem, hogy van benne valami törvényszerűség.
– Dinamikus meteorológia… Ezt én oktattam a Cal Techen. És most itt van. Ez az örvénysor egyik jelensége. A meleg levegő jó időt hoz, a hideg levegő pedig kicsapja a párát és esni kezd.
– Logikusan hangzik… bár eddig nem nagyon hallottam róla…
– Az előbb megmértem a periodikáját. A ciklus hét perc alatt fordul meg. Na, most figyeljen!
Kármán, amikor a felhők ismét gyülekezni kezdtek, Marina felé fordult
– Kedves Marina! Megkérhetem egy szívességre? Kérem, egy kicsit mosolyogjon! Mosolyogjon, hogy kisüssön a nap.
Marina nem értette, miért is kellene neki mosolyogni, amikor megint esni kezdett. Furcsán nézett Kármánra, aztán a többiekre.
– A kedvünkért kedves Marina, mosolyogjon, hátha kisüt a nap – agitálta Szent-Györgyi és az angol kolléga is, aki kicsit zokon vette, hogy kihagyták az eddigi beszélgetésből, bár útközben Marina kellemesen elszórakoztatta.
– Mosolyogjak? Hát jó, magára mosolygok kedves professzor úr. De nem hinném, hogy tőlem, éppen tőlem, sütne ki a nap, gyerekkoromban sem hittem a mesékben…
Mosoly, nevetés, és megtörtént a csoda. Hirtelen kisütött a nap. Mindenki ámult. Ez hogy lehetséges?
Aztán megint jöttek a felhők, és Kármán ismét Marina elé állt.
– Kedves Marina! Megkérhetem, hogy ismét mosolyogjon rám? Hátha most is csoda történik.
– Ó, igen, én is kérem, sőt, ha lehet, most rám mosolyogjon! – mondta az angol, aki teljesen el volt ragadtatva a mosoly okozta változáson.
– Most, ha kérhetem, most! – mondta Kármán, és láss csodát, ismét előbújt a nap.
Marina nem értette, honnét lett hirtelen ilyen hatásos a mosolya. Az angol teljesen elbűvölten nézte, mi történik, nem hitt a szemének. Szent-Györgyi széttárta karját, és a nő felé fordult.
– Ma reggel, amikor felkelt, hitte volna, hogy mire képes, hogy mi mindent tud megváltoztatni a mosolyával?
Marina a sírás és a nevetés közti furcsa állapotban halkan csak annyit mondott:
– Lehet, hogy ez életem egyik legszebb napja? Sosem hittem a csodákban. Eddig. De az az érzésem, hogy nem én varázsoltam, hanem Kármán professzor. A siker az ő érdeme. Hálás vagyok, hogy megismerhettem, hogy élvezhettem a társaságát.
Az angol kolléga hevesen tiltakozott, dehogy, hiszen ő látta, hogy a mosoly micsoda égi változásokat eredményezett egy pillanat alatt. A siker egyértelműen Marinát illeti!
Szent-Györgyi megfogta Marina kezét, a szemébe nézett, lassan szájához emelte, és kézcsókkal ismerte el a teljesítményt. A nő hirtelen megszépült és lebegni kezdett a föld felett.
Kármán Tódor és Albert hátra fordultak, és mint egy sikeres diákcsíny után, elégedetten egymásra mosolyogtak.
Másnap reggel Szent-Györgyi már a kávéját itta a szálloda étteremében, amikor megjelent Kármán. Kialvatlannak látszott, kicsit zaklatott volt.
– Jó reggelt! – szólt Albertnek.
– Jó reggelt, professzor úr! Megtisztelne, ha velem reggelizne.
– Hol egy kávé? Nagyon fáj a fejem. Egész éjjel forgolódtam. Nem tudtam aludni. Nem volt levegő a szobámban. Az járt a fejemben, hogy nekem innen Budapestre kellene mennem. Ez az érzés egyre erősebb. De a dolog az én esetemben sajnos nem olyan egyszerű.
– Megértem. Tudok ebben valamit segíteni? Egy kávét kérünk! – szólt oroszul a pincérnek.
– Kedves Albert! Köszönöm, nagyon kedves öntől, de nem hinném, hogy ebben tudna nekem érdemben segíteni. Most délelőtt felkeresem Averell Harrimant, ő itt, a Szovjetunióban az amerikai nagykövet. Kérek tőle egy útlevelet. Remélem sikerül.
– Sok szerencsét hozzá! Én még itt vagyok, mert ebédre meghívtak az itteni kollégák. Szóval, ha mégsem sikerül, akkor kitalálunk valamit.
– Valami rossz előérzet azt súgja, hogy nem lesz sima ügy. Ezeknek én nem tudós vagyok, hanem szigorúan titkos katonai adatok ismerője és fejben tartója. Az egyik oldal attól fél, hogy elveszik az adatokat tőlem, a másik, hogy az ő adataik is bekerülnek a fejembe. Sajnos átkozottul sok adatot tudok egy ránézéssel memorizálni. Az agyam szinte lefényképezi, és abban a pillanatban tárolja is mindet. Évtizedekre visszamenőleg elő tudom bányászni. Nem tehetek róla… Mondhatnám azt is, hogy semmi közöm hozzá, de ha már van ilyen képességem, akkor élnem kell vele.
– Igen, érdekes, mert Neumann Jancsi is valami hasonló képességgel bír. Egyszer egy telefonkönyv oldalát mondta vissza egy olvasás után. Irigylésre méltó tulajdonság. Mindenki csodálja. Pedig elméletileg mások is képesek lennének rá. De úgy tudom, hogy a kiemelkedő matematikusoknak csak egy része képes ilyesmire.
– Kedves Albert! Nehogy azt higgye, hogy ez jó nekünk. Elképesztően sok felesleges szemét kerül az agyunkba, és nem könnyű szelektálni. De érdekes, hogy irodalmi művek, versek, jóval nehezebben ragadnak meg, mint mondjuk egy tervrajz, egy számsor, vagy egy matematikai képlet. Ki érti ezt? Maga érti?
– Azt hiszem, hogy vannak bizonyos dolgok, amikről nagyon keveset tudunk. Ilyen az emberi agy működése is. Csak nagyon kevesen foglalkoznak vele, mert nincs meg az a technikai eszköz, amivel mérni tudnánk az agyban lejátszódó folyamatokat, hogy adott jelzésre melyik terület mit üzen az izmoknak, a végtagoknak, azok mitől mozdulnak. De nem tudjuk még azt sem, hogy mitől érzünk szomorúságot, vagy örömet, vagy azt, hogy szeretünk. Vannak sebészeti bravúrok, de az az érzésem, az igazi nagy kérdések azok, amik ma még nem megválaszolhatók. Hogy az agyban molekuláris szinten mi játszódik le, hogy az információk milyen utat járnak be, mennyi idő alatt, szerintem ma még senki sem tudja. De szinte biztos vagyok benne, hogy ezekre a kérdésekre nem egy orvos, és nem egy biológus fogja megadni az autentikus választ, vagy válaszokat.
– Albert! A maga kávéja is ilyen pocsék?
– Sajnos, valami pótkávét szolgáltak fel. De az illúzió megmaradt…
– Mennem kell. Sajnos tudom előre a választ. Azt fogja mondani a nagykövet, hogy ehhez Vorosilov marsallhoz, a szovjet hadsereg fejéhez kell fordulnia, az meg idő…
– Megkérdezhetem az Akadémia elnökét, talán ő tud segíteni.
– Előre is köszönöm. De azt hiszem, ebben az ügyben nekem kell vele beszélnem. Talán sikerül…
Délután ismét találkoztak a szállodában. Szent-Györgyi Albert kellően fel volt dobva. Mindenki szerette, tisztelte, és szinte mindenki úgy ítélte meg, hogy ő lesz Magyarország jövőbeni vezetője. Kármán nagyon szomorú volt. Járt mindenkinél, de senki nem tudott segíteni. Túl fontos ember lett ahhoz, hogy bárki vállalja a felelősséget egy ilyen nemzetbiztonságilag kockázatos utazáshoz.
– Kimentem a repülőtérre is, de nem volt Budapestre járat. És ha lett volna, akkor sem tudtam volna felszállni a gépre.
– Megoldjuk.
– Komolyan mondja?
– Igen. Ha ennyire fontos, akkor nem lehet akadály az adminisztratív vacakolás. De nem lesz veszélytelen. Itt már enyhébb dolgokért is lőnek.
– Mi a terve?
– Este utazunk!
– De nincs is járat Budapestre.
– Ki beszélt járatról? Katonai géppel megyünk.
A lényeg, hogy ne szólaljon meg. Maga most egy kicsit illuminált állapotban lévő tudós, akit felviszek a gépre a vállamon. Ha netán a helyzet úgy hozná, hogy bárki bármit kérdez, játssza a részeget, majd én beszélek.
– Megteszi értem? Soha nem fogom elfelejteni.
– Remélem, sikerül. A gép mellé áll majd a kocsi, ameddig nem szólok, ne szálljon ki, amikor a csomagokért jövök, akkor fogom kisegíteni. Csak semmi feltűnés, és főleg nyugalom. Nem ártana, ha meginna két vodkát előtte, egy kicsit öntsön a zakójára, hogy hiteles legyen az alakítás.
– Sosem voltam jó színész, de megpróbálom a rendező instrukciókat magamévá tenni.
A kétmotoros Li-2-es katonai repülőgép indulásra készen állt a füvön. Géppisztolyos szovjet katonák vették körül. A repülőtéren néhányan várták Szent-Györgyit, hogy elbúcsúzzanak tőle. A pilóta már beindította a motort. Daszvidányje, daszvidányje… csókok, ölelések után Albert a kocsihoz lépett. Kivette a csomagokat, segítő kezek nyúltak értük, majd Albert kiemelte Kármánt a hátsó ülésről. Mielőtt az egyik katona kérdezhetett volna valamit, Albert határozottan rászólt.
– Segítene, kérem?! Egyedül nehezen megy. A maguk vodkája kikészítette szegényt.
– De professzor úr, nekem azt mondták, hogy…
– Nem látja, hogy milyen állapotban van a barátom? Tegyük fel a gépre!
Szent-Györgyi nem csak kitűnő színész volt, de olyan határozottan tudott utasítani, hogy annak senki nem tudott ellenállni. Kármánt feltették a gépre, valóban bűzlött a vodkától. Bekötötték az egyik ülésre. Nem voltak sokan a gépen. Kármán a sapkája alól lopva nézte a szovjet gép belsejét. Nem volt kimondottan luxuskategória, de melyik katonai gép az. A gép tervezőjét, Iljusint ismerte, remek szakembernek tartotta.
Szent-Györgyi Albert Kármán mögé ült. Mind ketten megkönnyebbültek, amikor a gép felemelkedett a levegőbe.
– Albert! Köszönöm – motyogta Kármán a fogai között.
– Semmiség – súgta oda Kármánnak. De ahogy súgta, rájött, hogy az egyik fülére nem hall szinte semmit. Vajon melyik füle az? Inkább mind két fülébe külön-külön elmondta, hogy még nincs vége. Még legalább öt órát ki kell bírni. Nem tudhatják, hogy a többi utas kicsoda. Csak óvatosan.
Már legalább egy órája repültek, amikor a pilóta bejelentette, hogy sajnos, olyan sűrű a köd, hogy le kell szállnia Kijevben.
– Már csak ez hiányzott. Mondtam, hogy még nincs vége. Nyugalom, minden rendben lesz…
– Ebből mekkora botrány lesz, ha ezek elkapnak vízum és belépési okmányok nélkül…
– Nyugalom. Nem lesz semmi baj. Majd én beszélek, ha kell.
Amikor a gép landolt, a kifutópálya mellett egy csoport ember várta őket.
– Mi a fene ez? – kérdezte Albert, de csak magától, ahogy kinézett a kis kerek ablakon.
– Lesz itt egy kis meglepetés, úgy érzem! – szólt Kármán.
– Meglepetés, az lesz, az biztos.
A gép megállása után a várakozók kis csoportja a lépcsőhöz jött. Kiderült, hogy a Kijevi Tudományos Akadémia küldöttsége virággal várta Szent-Györgyi Albertet. Megható pillanatok következtek, hiszen mindenki örült, hogy Alberttel, a Nobel-díjassal találkozhat.
– Úgy értesültünk, hogy mivel az időjárás kritikus, csak reggel lehetséges a további utazás. Arra gondoltunk, hogy kihasználjuk ezt a számunkra kegyes pillanatot. Szeretném önöket meghívni az otthonomba, egy szerény kései vacsorára – mondta az akadémia elnöke.
– Nagyon meg vagyunk hatva a szíves fogadtatásuktól, és igazán nagy meglepetés számunkra. és főleg megtiszteltetés, hogy az Akadémia elnöke és az Akadémia tagjai e kései órán vették a fáradságot, és kijöttek a repülőtérre miattunk. Nagyon köszönöm, nagyon köszönjük.
Az Akadémia elnöke a gépen lévő tudósokat meghívta magához egy vacsorára. Remek este volt. Másnap reggel kitisztult az idő, és a gép minden nehézség nélkül elindult Budapest felé.
Már Budapest felett repültek. Az utasok rátapadtak az ablakokra. A látvány nagyon lehangoló volt. A hidak, az épületek, a város romokban. Szinte mindenki megrendülve nézte a teljes pusztítást.
Szent-Györgyinek beugrott Horthy mondata: „Az oroszokkal nem tárgyalok!” Kiszámítható volt a következménye. A németek mindent elpusztítottak, hálából, hogy a magyarok voltak az utolsó csatlósok, akik kitartottak Hitler mellett teljesen értelmetlenül. Talán egy új világot lehet felépíteni, talán egy jobb világot, mint ami eddig volt…
A gép a mátyásföldi repülőtéren landolt. Kármánnak ismerős volt a hely, hiszen az első világháború alatt nem csak Bécs mellett, itt is kísérleteztek a helikopter megvalósításával.
A repülőtér az oroszok ellenőrzése alatt állt. Amikor kiszálltak a gépből, géppisztolyos orosz katonák sorfala fogadta őket. Ezen kellene valahogy átjutni.
Kármán észrevette, hogy egy amerikai katonai gép mellett éppen arra készült egy hadnagy, hogy beugorjon a dzsipjébe.
– Albert! Köszönöm, amit értem tett, megpróbálok ezzel a fickóval bejutni a városba, remélem sikerül.
– Rendben van, én itt várom, ha nem sikerül.
Kármán odasétált az amerikai hadnagyhoz, aki már éppen indulni készült. Felmutatta az Air Force-tól kapott megbízólevelét, és megkérte, hogy vigye be a városba.
A hadnagynak kicsit gyanús volt a dolog. Nézegette a papírt, nézegette Kármánt. Fogalma sem volt róla, hogy kicsoda.
Szent-Györgyi figyelte a fejleményeket. Szerintem nem fogja bevinni, fél perc és lerázza, mondta magában.
A hadnagy kicsit nagyképűen, félvállról szólt Kármánhoz.
– Mondja, uram, az oroszokkal minden oké? Velük meg van beszélve a dolog?
– Sajnos nincs semmi sem megbeszélve – vágott vissza Kármán.
– Hű, az nagy baj, mert akkor én nem tehetek semmit sem önért. Nem vihetem magammal.
A fickó hirtelen gyújtást adott, és nagy gázzal elhúzott. Kármán ott állt kicsit letaglózva, hogy Magyarországon egy amerikai hadnagy így viselkedjen vele.
Szent-Györgyi éppen ebben a pillanatban ért oda hozzá. Vigasztalásként Kármán vállára tette a kezét.
– Nem baj, megoldjuk. Most találtam itt egy németül beszélő orosz kapitányt, aki a hivatalos postai szállítmányokat fuvarozza. Megkértem, hogy ha tud, segítsen bejutni a városba. Mondta, hogy rendben van. Megkérem, hogy vihetném-e magát is.
– Maga magyar? – kérdezte a kapitány Kármántól.
– Igen, persze – mondta Kármán kicsit aacheni dialektusban,
– Budapesti lakos? – kérdezte a kapitány.
– Hosszú éveken keresztül az voltam – válaszolta Kármán.
– Igen. A Trefort gimnáziumban érettségizett – erősített rá Szent-Györgyi.
A kapitány kicsit furcsállotta a dolgot, de ha a professzor is azt mondja, akkor nincs mit tenni. Megvonta a vállát és csak annyit kérdezett:
– Hová akarnak menni?
– Valahol a körút közelében nekem megfelel.
Ahogy elindultak, testközelből látták a háború borzasztó pusztítását. A hidak helyén csak elgörbült vasrudak meredtek az ég felé. A budai várban a palota teljesen kiégett. Semmi nem emlékeztetett arra, hogy Budapest egykor Európa legszebb városa volt.
– Ez borzalmas! – mondta Kármán.
– Elkerülhető lett volna – válaszolta Szent-Györgyi. – Ha valaki, akkor én tudom, lehetett volna másként is. Sajnos a gyűlölet itt úgy terjedt, mint a kolera. Az országban sokakat megfertőzött. Az egyik ilyen fertőző góc, maga a kormányzó volt. Azt mondják, hogy az oroszok és a németek végső küzdelmének háromszázezer ember esett áldozatul. Valóban borzalmas. Tudom.
– Itt jó lesz? – kérdezte a kapitány. – Ez itt megfelel önnek?
Az egykori New York kávéház romjai előtt állt meg a kocsi.
– Igen, hálásan köszönöm, nagyszerű.
– Remélem, minden rendben lesz, és még találkozunk. De ha javasolhatom, már most kellene azon gondolkodni, hogyan jut majd vissza, merthogy már egész Moszkvában keresik, az biztos. Azt fogják hinni, hogy elrabolták, vagy lelőtték. Találjon ki valami okosat.
– Majd felhívom az itteni katonai missziót. Lebuktatom magamat. Nem lesz nagy sikerem, de hogy láthatom a megmaradt családomat végre, ennyit megért nekem a kaland. Bár azt hiszem, senki nem fogja elhinni nekem, hogy egy igazi Nobel-díjas csempészett ki a Szovjetunióból.
– Igaza van, én se hinném el.
Albert is kiszállt a kocsiból, és meghatottan megölelték egymást.
Hargitai Kevin 10 éves
Palenkov, orosz mérnök 2012-ben, Tomszkban, arra gondolt, hogy meg kellene ünnepelnie május 9-én a győzelem napját. Hirdetést tett közzé, amelyben jelezte, hogy hol lehet gyülekezni erre a megemlékezésre, és hogy hozza el magával mindenki annak a családtagjának a fényképét, aki a Nagy Honvédő Háború közvetlen vagy közvetett szereplője, hőse, esetleg áldozata volt.
Mivel a Szovjetuniónak 25 (mások szerint 27) millió halálos áldozata volt a II. világháború alatt, Palenkov arra számított, hogy Tomszkban is minden bizonnyal össze fog jönni majd 2-300 ember, hiszen nem zárhatta ki, hogy másokat is foglalkoztathat az a gondolat, hogy nem sok idő múlva az utolsó veteránok is elmennek az élők sorából.
A fényképek, a felvonulás számára felnagyítva, semmiképpen sem számíthattak új gondolatnak, hiszen bármilyen fénykép transzparensként való használata az új politikai és emlékezéskultúrának ekkorra már magától értetődő része volt.
Egy ilyen alkalom kiváló lehetőség lehet arra is, hogy számba vegyük az emlékezetkultúra akár paradoxonnak is felfogható szélsebes fejlődését az elmúlt évtizedekben. Az egyre differenciáltabb, egyre közvetítettebb, hegeli értelemben egyre „objektiváltabb” emlékezetkultúra lassan kezdi megalkotni a jelennek azt a természetesnek tekintett komplementer dimenzióját, amit eddig hagyományosan inkább a jövő és az abból némi magától értetődőséggel kibontakozó utópikus dimenzió töltött ki.
2012-ben Tomszkban erre a felvonulásra 6000 ember ment el. Megszületett egy új kultusz, a Halhatatlan hadsereg.
2013-ben 200 000 ember vonult fel, 2015-ben fél milliót számoltak, 2016-ban csak Moszkvában 800 000 ezret. Ezen kívül 80 olyan városban volt ilyen felvonulás, amely az egykori szovjet körbe tartozott (például a balti államokban), s a mai világ protokolláris önképéhez mérten még ezen a körön kívül is szinte megszámlálhatatlanul sok városban, Párizstól Tel-Aviv-ig. 1
2013-tól már Szervező Bizottságot hoztak létre, amely ugyan állami, de hangoztatták, hogy a rendezvény természete nem kereskedelmi, nem politikai, nem állami, s egyetlen olyan szimbólumot nem lehet használni a rendezvényen, amely nem kapcsolódik a Nagy Honvédő Háborúhoz. Pontos fogalmazással tértek ki még arra is, hogy egyébként köztiszteletben álló embereket sem lehet középpontba állítani. Kiemelték, hogy nem kell előzetesen feliratkozni a részvételhez (ennek a mai Magyarországról nézve ma is nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk). Még arra is kitért az egyik kisvárosi felhívás, hogy ha valaki elfárad, a fénykép-transzparenst vegye át tőle egy másik felvonuló, nehogy emiatt a földön húzza valaki a felmutatásra szánt, és már szakrálissá váló képet. 2 (A tisztesség kedvéért hozzá kell tennünk, hogy hozzáférhető volt egy másik provinciálisnak tekinthető városból egy olyan Halhatatlan hadsereg-felvonulás látványa is, amely szakasztott olyan volt, mint egy brezsnyevista felvonulás 1978. november 7-én.)
Mindenesetre semmi sem teheti kérdésessé az ünnep elemi erejét.
A Halhatatlan hadsereg az emlékezés új kultusza. A szó szoros értelmében szemünk láttára születik. A Halhatatlan hadsereg végtelenül befogadó, inkluzív. Ehhez a menethez mindenki csatlakozhat, mindenki a saját halottai jogán. A parttalan inkluzivitás bizonyosan nem a Halhatatlan hadsereg egyetlen fontos összetevője, de éppen a mi korunkban önmagában is érdemes teoretikus érdeklődésünkre, hiszen a befogadás-kirekesztés kettősségének új és hatalmas mozgásterében élünk.
A Halhatatlan hadsereg egy bahtyini 3 típusú új-karnevalista felvonulás útján tudatosította, hogy egy korszaknak vége van. A befogadás és kirekesztés jelentése is a szemünk láttára változik. Amit látunk, az a befogadó típusú társadalom dialektikájának egyik új válfaja. A Halhatatlan hadsereg felvonulása mindenkit befogad, aki megértette, mi történt a Szovjetunióban a negyvenes évek első felében. A Halhatatlan hadsereg vonul. Végeláthatatlanul hosszú, széles és sűrű sorokban. A szem nemcsak a vizuális perspektíva, de a logika szempontjai szerint is elkülöníti egymástól a síkokat. A legfelső szinten maguk a képek, a lécekre erősített, erősen megnagyított fényképek hullámoznak.
Minden kép más, de hasonlít is a másikhoz. Gondosan felnagyított arcképek, változatlanul őrzik az eredeti felvétel pillanatát. Minden fénykép telve van kifejezéssel. Hatalmas halmazuk a maga egységében történeti antropológiát fejez ki: nemzedékeket és sorsokat. Alekszej Tolsztojtól Ilf-Petrovig az orosz irodalom összes arca elvonul előttünk. Hullámzanak az arcok a tömeg fölött, ami maga is hullámzik. Az arcok lüktető oszcillálásra késztetik az érzelmeket és a fantáziát. Egy-egy arc hirtelen magára irányítja a katartikus figyelmet a milliós tömeg szakadatlan áramlásában.
A középső síkon a mai felnőttek, öregek és középkorúak hullámzanak. Tökéletes az időgép. Minden felnőtt és minden arckép másként tartozik össze. Öreg asszony emeli magasra fiatalon meghalt apja képét, fiatal unoka egyenruhás nagyapját, középkorú férfi középkorú képet tart, anyakorú nő emeli fiakorú apja fényképét. Az emberi viszonyok szakadatlan körforgását csak még hatványozzák az öltözetek: a mai divat, a mai átlagöltözködés, a mai napszemüveg alakváltozatai, de felbukkan gyakran világháborús egyenruhába öltözött férfi, nő, öreg, sőt, igen sok gyerek és kisgyerek is. Nyugatos divatú ruhában emelnek magasba katonagyereket, katonaruhában divatos kislányt. Ha valakinek a kezében éppen nem látszik fénykép, érezhető, hogy mellette ott a gyerek, aki büszkén viszi azt. Minden család külön helyet foglal el az időgépben.
Időnként egy riporter megszakítja a közvetítést, két interjú között ő is gyorsan magasra emel egy fényképet, hogy mondjon néhány mondatot saját nagyapjáról. Akinek a képére a menetben ráesik a szem, annál meg is marad. Egy ember életre kel. Ilyen lehetett az úrfelmutatás a középkori hívőnek. Néhány másodperc múlva eltűnik a szemünk elől.
Az időpont szinkronizálja is az emlékezést. Egy pillanatba sűríti az elmúlt hetvenegynéhány évet, igazi „futópont”, új perspektíva. Mindaz, ami a jelen és a negyvenes évek között van, egy vonalba egyesül. Az idő kiválasztja a lényeget.
A harmadik sík azután, lent, a gyerekek. Büszkén lépdelnek a Halhatatlan hadseregben. A halottak és az élők együttesen lüktető vonulása mögötti háttér akusztikus: a Nagy Honvédő Háború eredetileg is indulónak írt zenéje, a maga elementáris érzelmeivel. Sok közöttük az új feldolgozás, sőt, az új szerzemény is, el egészen Viszockijig. Úgy tűnik, az idő most igazságot szolgáltat, s talán nem Mark Bernesz 4 lesz az emlékezés igazi hangja, hanem ő.
A felvonulás összpontosítja az emlékezet elementáris energiáit. Magegyesítéssel létrehozott nukleáris robbanás. A reakció az egyes emberből indul ki, az akkoriból és a jelenlegiből. Az élőt és a halottat elválasztó emlékezést az elviselhetetlenség határáig erősíti fel a háború. Az, ami elvette, de amelynek emléke még annál erősebben, sőt, talán örökre vissza is hozza az életet. A honvédő háború kísértetjárása hőst csinál mindenkiből, örök életűt minden halandóból. A történelem emberfeletti hatalma magához emeli az embereket. Nemcsak értelmet ad a halálnak, de meg is örökíti, ezt az átlényegülést emeli be szakrális médiumként önmagába a Halhatatlan hadsereg.
Elias Canetti 5 tömegpszichológiája, a Tömeg és hatalom 6, a legtöbb kísérletnél erőteljesebben volt képes közel hozni a társadalomlélektant a valóságos történelmi folyamatokhoz. Mivel kiindulópontja az alulról való önszerveződés és emiatt nem érinti a nép-nemzet fogalomköréből kinövő tömeget, elmélete csak egyes elemeiben segíthet a Halhatatlan hadsereg konkrét értelmezésében.
Bahtyin többet értett volna meg a Halhatatlan hadseregből, mint Canetti, akinek elmélete mégis felhasználható, hiszen külön figyelmet szentel a „halottak tömegé”-nek.
A Halhatatlan hadsereg a halottak „tömege”.
A már mozgásba jött láncreakció a maga képére formálja a halottak tömegét is. Az Ismeretlen katona azért maradhat meg ismeretlennek, mert az összes többi elesett katonát képviseli. A Halhatatlan hadsereg, mind konkrétan, mind szimbolikusan, arcot ad a halottaknak. Ha nem is lehet mindenki arcát megpillantani, de elvileg még ez is lehetséges lenne. Ha nem is lehet az összes arcot megjegyezni, az örök lüktetés egy pillanatra mégis feldobhat minden arcot az érzékelhetőség küszöbe fölé.
A halottak anonimitásába való belenyugvás különös élességgel tudatosodik a hatalmas világháborús katonasírok felidézésekor, a katonatemetőkben szinte csak a geometriára emlékezünk. S ez nem csak megtartja a maguk anonimitásában a halott katonákat, de ráadásul még abba az elválólagos geometriai sorba is állítja a halottak tömegét, mint amilyenben életükben álltak.
A Halhatatlan hadsereg nem nyugodik bele a halottak névtelenségébe. Az arcokat az eseményben akkumulált láncreakciók kibontakozásának tetőpontján pillantjuk meg. A halottakból hősök lesznek. A Halhatatlan hadsereg egyesíti a halottak és az élők tömegét, az élőkét ráadásul még ki is terjeszti a kisgyerekektől fölfelé mindenkire. Az anonimitás megszűnik a fényképekkel, de megszűnik a végtelen sok történet lehetőségével is, amelyek folyamatosan peregnek az interjúk formájában. Minden arcképnek megvan a maga története, elvileg mindegyiket meg is hallgathatnánk. A láncreakció a legkisebb kisgyerektől a valóságosan totálisba növeszti az emlékezet terét. Élet és halál találkozik a történelem továbbélésének és halálának dilemmájával.
Az emlékezet totálissá tett tere emlékeztet a Holokausztra vonatkozó emlékezés kultúrájára. Minden, csak nem véletlen, hogy szinte a szemünk láttára néhány évtized alatt új emlékezet-kultúra épült fel. A totális emlékezési tér az emlékezés összes motívumát mozgásba hozza. A spontán, a tudományos, az erkölcsi, a filozófiai, a teológiai, a spontán tabuvá válás ellen fellépő, a személyes, az intellektuális okok és motívumok mind ott munkálnak e totális térben. Csakis egyes-egyedül a totális emlékezési tér képes felidézni a totális történelmi katasztrófát. Ezen a ponton ütközik bele a fenséges (emelkedett) kanti kategóriájába. Nem szokványos vagy protokolláris elismerés ez Kant nevére címezve: az elképzelhetőség határán túllépő történelmi esemény (valóság) és az arra való emlékezés minden erőltetés nélkül értelmezhető az ő fogalmaival.
A totális történeti katasztrófa egyben természeti katasztrófa is. A minden mértéken felüli értékpusztítás természeti katasztrófa a történelemben, de magára a természetre nem értelmezhető, hiszen nem tudunk elképzelni totális természeti katasztrófát, a teljes világegyetem elpusztulására módszertani okokból sem gondolhatunk.
A Halhatatlan hadsereg végigmegy és végig is visz azon az úton, amit a totális emlékezés közvetítési lánca jelöl ki számára. A közvetítési lánc egymást erősítő elemeinek dialektikája embereket támaszt fel. A totális emlékezés átcsap a maga ellentétébe – örök életre és örök dicsőségre ítéli a totális történeti katasztrófa áldozatait.
Canetti tömeg-elképzelése sem okai, sem következményei tekintetében nem mentes ellentmondásoktól, különös, „vad” módszertana még meg is nehezíti az egyes, körül határolt diszciplínákból kiinduló megközelítések munkáját. Legnagyobb lépése az volt, hogy közelebb került a társadalomban valóban generálódó tömegek leírásához, mint az addigi kiindulások. De az addigi kiindulások is új meg új arcukat mutatják Canetti koncepciójának fényében. Ez a konkrét tömeghez való közeledés szerencsés módon nem feszíti szét a társadalom kereteit, azaz nem megy át már bevezetett más diszciplínákba, de a szó szoros értelmében alulról értelmezi a tömeget, spontán, autopoietikus 7 mozgás(ok) eredményének tekinti azt. Ezt a szempontot következetesen végig is viszi, miközben el is szenvedi mindazokat a hátrányokat, amelyek e szempont túlzott kizárólagosságából következnek. Ez a kiindulópont az egyik oka annak, hogy a Halhatatlan hadsereg értelmezése esetében nem tudjuk közvetlenül használni Canetti elméletét.
Mivel a tömeg alulról építkező, spontán, kiszámíthatatlan, reaktív képződmény, éppen az emlékezet vagy a felejtés nem tartoznak létének legfontosabb összetevői közé. A tömeg növekedését vagy zsugorodását szabályozó sokszor véletlen impulzusok szempontjából ezek a mozzanatok és fogalmaik másodlagosak. Bonyolódhat a helyzet abban az eredeti elmélethez képest másodlagos tipológiában, amelyben az immár kiépített tömeg-definíció birtokában Canetti megpróbálja néprajzi, őstörténeti, vallástörténeti és más területeken egységbe rendezni a lehetséges tömegfajtákat. Ebben a szinte skolasztikára emlékeztető rendszerezési mániában találkozhatunk már olyan tömeg-típusokkal, amelyek számára az emlékezet vagy a felejtés nem jelentéktelen meghatározás. Ez a Canetti-féle elmélet második szintje. E szint kidolgozása egyszerre diadal és vereség Canetti számára. Amennyiben ezek a létező típusok felismerhető módon magukon viselik Canetti elméletének ismérveit, annyiban diadal, amennyiben azonban, mint leírt esetek, különböznek Canetti elméletének esszenciájától, a vereség elemei is nyomban megjelennek.
A tiszta társadalomlélektani megközelítés sajátos módszertani okai magyarázzák, hogy még hiányérzetünket is csak nagy nehézségek árán vagyunk képesek kifejezni. A társadalomlélektan az egyéni lélektan szempontjának kiterjesztése révén alakult ki. Természetes módon orientálódott azokra a tömegjelenségekre, amelyek éppen, mint tömegjelenségek, voltak újak, azaz szinte nem is érintették a már megszervezett, integrált, valamilyen módon intézményesnek tekintett tömegekkel kapcsolatos lehetséges tudományos megközelítéseket.
Témánkban emlékezet és felejtés problémáit nemzeti és más közösségi összefüggésben is fel kell vetnünk. Maga a vizsgált jelenség, a Halhatatlan hadsereg 2016-ra már viszonylagosan szilárdan kialakított ünnepségsorozata ezt az összefüggést írja elő.
Most tudjuk csak konkretizálni Canettival kapcsolatos hiányérzetünket, ami ugyan a társadalomlélektan kialakulásának legfontosabb vonásai miatt a diszciplína szempontjából nem tekinthető bírálatnak, hiszen a Canetti előtti társadalomlélektan sem foglalkozott a modern politikai nemzetek olyan értelmű lélektanával, mint amilyen értelemben a tömeg a társadalomlélektanban önálló tudományos kutatás tárgya lett. Ez a helyzet maga is reprodukálja azonban azt a felemás viszonyt, ami a nemzet (hasonló értelemben a nép) beágyazottságát, és ebből következően feldolgozottságát illeti a modern történeti tudományok rendszerében.
Ez a helyzet egyrészt történetileg nagyon is bonyolult. Szisztematikusan sem egyszerűbb azonban a helyzet: hiszen a nemzet vagy a nép valóban nem vizsgálható a mindenkori normál társadalomtudományi, történeti vagy szociológiai eszköztárral, viszont mint kvázi-tárgy és kvázi-tárgyiasság nemcsak megkerülhetetlen az említett tudományok számára, de bármely okból való elhanyagolása, a tudományos vizsgálatokból való bárminemű kihagyása viszonylagossá teszi a legitim módszerekkel megszerzett társadalomtudományos eredmények általánosíthatóságát.
A nemzettudat, a saját nemzethez való viszony minden társadalmi csoport számára lényeges meghatározás, még akkor is, ha éppen ezeket a tényezőket nem lehet olyan mértékben egyértelmű tudományos eszközökkel vizsgálni, mint egy társadalom, egy csoport, vagy mint a tömeg, illetve a kollektívum egyéb megjelenési formáit. Canetti társadalomlélektana épp ezért akkor sem alkalmazható a Halhatatlan hadsereg jelenségére, ha maga a jelenség tényszerűen számos olyan jelenséget mutat is, amelyet kapcsolatba hozhatunk Canetti elképzeléseivel.
A Halhatatlan hadsereg a kollektív emlékezet kifejezésének új színtere. Mint minden komplex társadalomlélektani jelenségnél, itt is rendkívüli nehézségeket okoz a sajátosan és kizárólagosan társadalomlélektani tartalom leválasztása a történelmi jelentőségű politikai és történelmi eseményektől. A nemzet-problémának itt az a jelentősége, hogy ebben a konkrét esetben a nemzeti tartalom nem a politikával és a történelemmel összefüggő mozzanat, ami valamelyest ezzel szimbiózisban alkotná a továbbiakban a lélektani tartalmat, a nemzeti tartalom itt a lélektani jelenség része, s ha nem is állítható szembe, de minden esetre elkülönülhet a politikai és történelmi dimenzióktól.
A Halhatatlan hadsereg, mint konkrét esemény, nem új érzelmeket fejez ki, hanem már meglévő, sőt közismert, mindenki által ismert érzelmeket egy olyan helyzetben, amikor e tartalmak korábbi artikulációs formái elhalványultak, társadalmi nyilvánosságuk marginalizálódott, és számos spontán és akaratlagos mozzanat abba az irányba hatott, hogy a közös és elfogadott érzelmet a közös emlékezés nyilvánosságából a privát szférába szorítsák vissza.
Mindez több évtized bel- és külpolitikájának, értékváltozásainak, nemzedékek változásainak és mediális átalakulásainak a következménye. Ezeket a folyamatokat le tudnánk írni, de ez a történelmi sor minden részletében túlmutatna az emlékezet és felejtés önmagában vett problémáján. Napjainkra az emlékezetpolitika vagy akár az emlékezés-biznisz bevett fogalmakká váltak. Ezért különösen is ügyelnünk kell arra, hogy a jelenség politikai beágyazása ne terelje el figyelmünket a most tárgyalt elméleti lényegről.
A Halhatatlan hadsereg jelensége, immár filozófiai szempontból, grandiózus kísérlet az emlékezés beépítésére a későbbi korok társadalmába. A címben szereplő „halhatatlan” jelző egyáltalán nem túlzott: a rendezvény, illetve a jelenség számos szempontból alkalmas arra, hogy a belátható időtávot szem előtt tartva valóban halhatatlan legyen.
Ezen a ponton válik azonban összefüggésünk számára drámaivá az a hiány, amit Canetti társadalomlélektanában a társadalom és nép átugrása jelent. Mivel hiányzik Canettinál ez a két elem, a kollektív emlékezetnek is hiányoznia kell, hiszen az ismert történelmi korszakokban a kollektív emlékezet hordozója a nemzet és a nép. Ebből kiindulva világossá válik az következtetés is, hogy az emlékezés nemcsak azért másodlagos Canetti elméletében, mert a tömeg alulról építkezik és valamilyen öntörvényű kollektív formában (népi, nemzeti, kvázi-nemzeti, esetleg proletár vagy más integrációban) teljesedik ki, de azért is, mert éppen a Canetti által autentikusan értelmezett tömegnek a definíció szerinti instabilitása iktatja ki a kollektív emlékezetet a tömeglélektanból. A nemzet beemelése (ami a Canetti-féle tömeg aktuális integráns formája lett volna) erre a koncepcióra kritikusan, előre semmiképpen nem megbecsülhető módon hatott volna vissza egész addigi társadalomlélektanára.
A Halhatatlan hadsereg markáns és erőteljes jelensége a harmadik évezred első évtizedeinek. Egyként markáns jelenség az 1945 utáni történelemben, a globálissá vált Kelet-Nyugat-viszonyban, de még ezen kívül számos más összefüggésben, így a mai Oroszország öntudatra ébredésében is. Mint nagy horderejű új jelenség, a Halhatatlan hadsereg kihívást jelent a huszadik század második felében újraszerveződő új társadalomlélektani paradigmák számára is.
E tanulmányban korábban már megneveztük a két legfontosabb ilyen kihívás konkrét irányait, sőt, azok egyes lehetséges kifutási irányait is. Nem terjedelmi okok felelősek tehát azért, ha befejezésképpen csak e két legfontosabb kihívás lényegét ismertetjük.
Elias Canettinek a Tömeg és hatalom című munkájában felvázolt tömeglélektan-koncepciójával a Halhatatlan hadsereg a maga valóságában közvetlenül egyáltalán nem kompatibilis. Canetti autopoietikus tömeg-genezisével összevetve, a Halhatatlan hadsereg egyidejűleg egyszerre több szempontból is más alapokon áll. A Halhatatlan hadsereget ugyanis éppen nem az önszerveződés, hanem egy spontán emlékezetpolitikai kezdeményezés teremtette meg. Ezen az alapzaton a Halhatatlan hadsereg továbbá több – korábban a valóságban különálló – tömeg egyszeri, virtuális egyesítése. Történelmi ismétlődés és ugyanakkor egyszeri valósággá váló virtuális egyesülés. Az esemény mindkét szempontból mimetikus és imitatív, azaz egy lezajlott esemény felidézése, kvázi utánzása. A Halhatatlan hadsereg nem érintkezik Canetti mindenkor primér tömeg-fogalmával sem, hiszen ellentétben Canetti néma és szellemileg alaktalan tömegével, a Halhatatlan hadseregnek van pozitív üzenete.
Az eddigi társadalomlélektani paradigmával való másik konfrontáció Bahtyin karnevalizmus-koncepciójával alakul ki. 8 Eltekintve attól az elemtől, hogy (teljesen nyilvánvaló okokból) a világtörténeti tragédiában fogant Halhatatlan hadsereg nem lehet a nevetés-kultúra része, a Halhatatlan hadsereg szinte mindenben megegyezik azokkal a kritériumokkal, melyeket Bahtyin, illetve a róla szóló szakirodalom a karnevalista tömeg tulajdonságaiként megjelöl. 9 Ebből látszólag az következne, hogy igen szoros, közvetlen kapcsolatba hozzuk egymással Bahtyin elméletét és a Halhatatlan hadsereget. Ez azonban mégsem lehetséges, mert a Bahtyinnál felsorolt mozzanatok az emberiség történelmi fejlődésének produktumai. A Halhatatlan hadsereg elsődlegesen nem egy elmélet igazolása, de visszatalálás az emberiség történeti folyamatához. Nem Bahtyin találta fel a karnevalista tömeg elméletet, de ő volt, aki kivételes kreativitással értelmezte és rekonstruálta. Éppen ezért a Halhatatlan hadsereg nem Bahtyin elméletének igazolása, hanem az emberiség fejlődésének és emlékezetvilágának újabb állomása.
1 Megtekinthető többek között az alábbi linkeken (a Szerk.): [vissza]
https://www.youtube.com/watch?v=6MAFPn4wszU
https://www.youtube.com/watch?v=AvfDOJUPbaY
https://www.youtube.com/watch?v=6SNLC7NPnrc
https://www.youtube.com/watch?v=xU62Pgkb5O8
https://www.youtube.com/watch?v=0FWh0DbhOGE
2 Ld. erről Kiss Endre, Halhatatlan hadsereg. Új Egyenlítő, IV/9. 2016. szeptember. 23-25. [vissza]
3 Mihail Mihajlovics Bahtyin (1895-1975) orosz irodalomtudós, a huszadik század jelentős teoretikusainak egyike [vissza]
4 Számos háborús dal, majd később Jevgenyij Jevtusenko: Akar-e Moszkva háborút című megzenésített versének előadója [vissza]
5 Elias Canetti (1905-1994) német nyelven alkotó Nobel-díjas regény- és drámaíró, esszéista [vissza]
6 Elias Canetti: Tömeg és hatalom ford. Bor Ambrus; Európa, Bp., 1991 [vissza]
7 Autopoietikus: önteremtő [vissza]
8 Mihail Mihajlovics Bahtyin: François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. (ford. Könczöl Csaba) Budapest, Európa, 1982 [vissza]
9 Ld. például Siegmar Döpp: Antike Literatur und Karneval. Ein Hinweis auf Michail Bachtin. (Antik irodalom és karnevál. Utalás Mihail Bahtyinra.) Döpp összefoglalásában ezek a legfontosabb jegyek a következők: „familiaritás”, „excentricitás”, „mesalliance”, „profanizáció”. A közös jegyek nagy egyértelműséggel a tragikum és a komikum vonalán válnak el egymástól – ami tehát a „karnevalizmus” jegyei közül a Halhatatlan hadsereg alapvető hangütésével összefér, mind megjelenik ebben az új jelenségben. [vissza]
Kardos László 11 éves
Varga Sándor 15 éves
A generációkon át öröklődő, tömeges szegénység jelenléte az egyik legfeszítőbb kérdés a 21. századi Európában. A leginkább érintett volt szocialista országok a rendszerváltás óta sem tudtak igazán fogást találni a problémán, mely mára már meghatározza ezeknek az országoknak a jövőjét, és kihat egész Európára.
Civil szervezetek sora próbálkozik a megoldáskereséssel, többnyire egy-egy szelettel foglalkozva, például adományozás, tanodák szervezése, vagy épp foglalkoztatás. Mindenki másban hisz, és próbálja megtörni a nyomorúság ördögi körét. Hiszem, hogy mind fontos, és mind hasznos tapasztalatot ad. E civil modelleknek a beépülése azonban kétséges, mint ahogy az is, hogy hálózatot alkotva képesek lennének-e összefogni egymással. Ahhoz túl sok nehézséggel kell megbirkózniuk, és korunk problémái a civil szektort éppúgy érintik, mint minden mást.
Mi is, az Igazgyöngy Alapítványnál, az átöröklődő gyermekszegénységgel harcolunk, 1999 óta. 10 évig csak az oktatásban próbálkoztunk, azóta pedig folyamatosan szélesítjük a beavatkozási pontokat. Ebben a munkában közvetlen tapasztalatokat szerezhettünk a családi szocializációval és az intézményrendszeri hatásokkal kapcsolatban. Változásaiban is követtük a folyamatokat, alkalmazkodva a változó politikai-társadalmi-gazdasági közeghez. Sajátos nézőpontból tudjuk szemlélni a leszakadást, hiszen dolgozunk a családok szintjén, valamint az intézményrendszer szintjén is, és mivel ez utóbbi szint működését a szakpolitika határozza meg, így annak levetülését is vissza tudjuk tükrözni. Közben dolgozunk azon is, hogy a többségi társadalommal megismertessük a leszakadás bonyolult ok-okozati összefüggéseit, csökkentsük a kirekesztő viszonyulást, és mindkét oldalon támogassuk az inklúziót. Ez a munka három pilléren nyugvó esélyteremtő pilotprogram keretében valósul meg, melyet 20 évre terveztünk. Már túl vagyunk a felén. Társadalmi hatékonyságában mért, sokpontú beavatkozás ez, mely közösségfejlesztési fókuszú, és mely a gyerekekre irányuló oktatás, a felnőttekre irányuló képessé tevés, valamint az intézményi együttműködések vonalán hat. A következő generációért dolgozunk, de a mostanival. Nagyon lényeges, hogy a problémát a teljes társadalmi beágyazottságában értelmezzük, és így keressük a megoldásokat is.
A munka kezdetén az általános iskolás korosztállyal kerültünk kapcsolatba, a művészetoktatási rendszerben. Hamar felismertük, hogy hiába a jó iskola, a megfelelő módszerek, a szegénységben való szocializálódás olyan problémahalmazt teremtett, amely leamortizálja azokat a hatásokat, melyektől változást remélünk. A szakadék óriási, a családok élete olyan problémákkal terhelt, melyek egy teljesen másfajta értékrendet diktálnak, mint amit az oktatás elvár.
Az iskolából kilépve először a családgondozás-kríziskezelés területén dolgoztunk, majd folyamatosan ismertük fel az újabb és újabb beavatkozási pontok szükségességét. Elkészítettük a település lehető legrészletesebb problématérképét, hogy értsük a közösséget, vagy inkább a problémákat mozgató erőket. Közben pedig haladtunk előre az elérésben életkorban is, és igyekeztünk egyre korábban segíteni a gyerekek fejlődését. Először az óvodás korosztályt, aztán az az alattiakat is bevontuk, és ma már a kismamákkal is foglalkozva, tulajdonképpen a születéstől beállítottunk fejlesztéseket a programban.
A gyerekek már az óvodát is hátránnyal kezdik, onnan kezdve intézményi keretek között történik a lemaradások halmozódása, az óvoda után folytatódik az általános iskolában, majd a középiskolában, legtöbbször 16 éves korig, mert a leszakadók általában ebben az életkorban fejezik be a tanulmányaikat, és szaktudás nélkül, alapkészség-hiányosan kerülnek a szociális megélhetés és a feketemunka- vagy közmunka zsákutcájába, rosszabb esetben a bűnözésben keresve túlélési stratégiát.
Ahhoz, hogy értsük, mi történik 0-3 éves kor között, érdemes tanulmányozni a családokat. Itt szeretném megjegyezni, hogy semmiképp sem szeretném etnicizálni a problémát, nem akarom idehozni a roma identitás kérdését, mert sem én, sem a kollégáim nem etnikai megközelítésben próbáljuk értelmezni az egész kérdéskört. Bennünk sosem vetődik fel, hogy egy szegénységben élő család roma, vagy nem roma, a lényeget mindenekelőtt szocializációs kérdésnek tekintjük. Bár próbáltunk eleinte – mivel nem romák vagyunk, kellő alázattal – építeni erre, de feladtuk, mert nem találtunk olyan kulturális kapaszkodókat, amelyekre támaszkodhattunk volna. Ezért folyamatosan kivezettük a kommunikációnkból is a „roma” vagy „cigány” családok megnevezést, és jó ideje generációs szegényekről beszélünk. Akik között vannak romák és nem romák is. Nyilván beleütközünk néha a roma kérdésbe is, de kerüljük, hogy ebből a megközelítésből induljunk ki. Erre sem tudásunk, sem partnereink nincsenek, sajnálatos módon (még) nem sikerült a terepi munkához roma szakembereket találnunk, akik itt segítenének a napi munkában minket.
Nem találtunk azon a vonalon sem kapaszkodót a kapcsolatrendszerünkben levő családoknál, ami a szülői szerepekhez kötődne. Sokat olvashattunk arról, hogy a szegénységben élő nagycsaládokban egyfajta kulturális alapokkal rendelkező, tudatos háttér van, mesékkel, átörökített szokásokkal, „ősanyai” szerepekkel. Biztosan vannak olyan települések, ahol ez igaz, de mi ezekre nem találtunk rá. Persze ez így, ebben a formában nem teljesen igaz, mert pl. nyilvánvaló, hogy a női szerepek átörökítése ilyen gyökerű, de ezek eltorzultak a 21. századi fogyasztói társadalom világában, és ma inkább gátjait jelentik a befogadásnak, semmint támogatnák azt.
Előttünk sokkal inkább sajátos családszerkezetek körvonalazódnak, amelyek között az alárendelt női szerep régi gyökerű. Az ő „karriertörténetük” általában a főállású anyaság, a házi munka, és ezzel együtt pl. a családon belüli erőszak gyakori, számukra természetesnek ható elviselése. Sok családban látjuk azt is, hogy a férfiak mennyire elhatárolódnak a női szerepekhez kötődő tevékenységektől, és a felelősségektől is. A legtöbb családban mindent a nők intéznek, ők kérnek kölcsön, rendezik a hivatalos ügyeket, főznek, mosnak, sodorják a cigarettát a férjeknek, foglalkoznak a gyerekekkel, állnak rendelkezésére a párjuknak, amikor ő akarja, mindenben stb. A férfiak képesek teljesen más tudattal megélni a családot, mint a nők.
Éppen ezért a beavatkozási pontok szempontjából a nők kínálják a több lehetőséget. Sajnos megtapasztaltuk azt is, hogy hiába a tanulás, és jut el egy-egy lány az érettségiig, szakmaszerzésig, az első gyermek megszületése után ugyanazokba a szerepekbe állnak be, mint tanulatlan társaik. Azt is láttuk, hogy az idősebb nőknél már olyan erősen beépültek ezek a viszonyulások, hogy nem képesek változtatni rajta. De a fiatal anyukáknál több nyitottságot látunk még. Rajtuk keresztül pedig becsatornázhatók a családokba a változás lehetőségét magukban hordozó olyan területek, mint a pénzügyi tudatosság (a háztartásvezetésen keresztül), a tudatos családtervezés és gyereknevelés (a fogamzásgátláson keresztül), és a családon belüli kommunikáció, erőszak elkerülése is. Ha ők máshogy képesek ezekhez viszonyulni, akkor a 0-3 éves korosztály fejlesztéséhez is biztosabb alapot adhatnak.
Ezért fontos, hogy az ő fejlesztésükkel külön is foglalkozzunk. Két klubszerű foglalkozásforma van az Igazgyöngy modelljében a 0-3 éves korosztályra fókuszálva. Az egyiket Baba-mama klubnak neveztük el, ahol a fejlesztésben az anyukák és a gyerekek együtt vannak, a másik a Fiatal anyukák klubja, ahol a cél a női szerepek megváltoztatása, egymást támogató közösség létrehozása.
A Baba-mama klub tevékenységét kilenc éve kezdtük, a beszoktatási programok között a kezdetektől ott voltak a nagymozgásos-, a finommotorika-, a beszédkészség-, a figyelemkoncentráció-, vagy a szociális készségek fejlesztései.
Az anyukák többnyire nem látják így ezeket a területeket, a tudatos fejlesztések hiányoznak, nincs a mondókázás, mesélés, éneklés, közös játék beépülve a mindennapjaikba. Sok tekintetben a gondozási tudás is hiányos, ezekre is figyelni kell.
A Baba-mama klubban mindig is úgy folyt a munka, hogy a közös tevékenységben az anyukák és a gyerekek együttes fejlesztést kapnak, vagyis közösen, többnyire utánzással sajátítják el azokat a fejlesztő tevékenységeket, melyek megalapozzák a gyerekek hátránykompenzációját is. Közben tanulnak játékokat, együtt, örömmel élik meg a közös élményeket, melyek lassan tudásként épülnek be náluk. Jelenleg két csoportos klub-alkalom valósul meg, „Matató” és „Csicsergő” néven. A foglalkozások fókuszában a taktilis észlelés, a finommotorika, valamint a nagymozgás, és a nyelv- és beszéd fejlesztése áll, a szociális kompetenciák erősítése mellett. A klubszerű, csoportos foglakozások mellett egyéni, felkereső jellegű munka is folyik, amikor a közös, fejlesztő játékba bevonjuk a család többi tagjait is, és együtt vesznek át mindannyian egy másfajta tartalmú együttlétet, figyelmet, kommunikációt. A fejlesztések hatása mérhetően látszik a gyerekeinken.
De nem mindenhol tud ilyen erős hatással lenni a fejlesztés. Sok családban éppen a női szerepek miatt más hangsúlyok vezetik a mindennapokat. Épp ezért fontos, hogy az anyukák más oldalról is támogatást kapjanak.
Bár a Baba-mama klub is közösséget alkot a településen belül, a gyerekekre irányuló tevékenységekben kevés olyan időszak van, amikor az anyukák egymás közötti kapcsolatait is lehet fejleszteni. A Fiatal anyukák klubja viszont pont ezt célozza meg. Erre is gyakran magukkal hozzák a babákat, de leteszik őket játszani, és figyelve rájuk, támogató szakértővel, egymással beszélgetnek. Ez igazi közösségfejlesztő munka, melynek célja nemcsak az, hogy másféle életutat körvonalazzon előttük, mint a főállású anyaság, hanem az, hogy egymást támogató közösséggé alakuljanak. A problémáik többnyire ugyanazok, a bizalmi kapcsolatok itt megalapozódnak, és akár kulcsemberek is kerülhetnek ki közülük, akik a nagyobb közösségre is hatással lesznek.
Fontos tehát itt a bennük végbemenő változás mellett a közösséggé szerveződés. Olyan hátteret alkothatnak ebben a fejlesztésben, amely a saját gyerekük számára egy másfajta életutat támogathat. Ehhez kell megerősödniük. Feltehetően a saját életükön már nem fognak tudni változtatni, de a gyerekeikéhez másfajta hátteret adnak, mint amit ők kaptak a szüleiktől, anyjuktól.
Tehát mi ezt a kettős fejlesztést egyszerre visszük a modellben. Változatos módszerekkel, mindig ügyelve arra, hogy a tervezésekbe őket is bevonjuk, és folyamatosan képessé tegyük őket arra, hogy megfelelő tudással, önmagukat megszervezve, egymást támogatva, közösséget alkotva neveljék a gyerekeiket.
Még egy területet szeretnék megemlíteni, amelyet szintén nem hagyhatunk figyelmen kívül. Ez pedig az erre az életkorra központosító intézményrendszeri elem. A védőnői hálózat, és a gyerekjóléti szolgálat-családsegítő-gyámhivatal. Nem lehetséges, hogy a fejlesztéseinket ettől az intézményrendszertől elkülönülve vigyük, ellenkezőleg, nagyon fontos, hogy a legtöbb szálon kapcsolódjunk össze.
A védőnői hálózat a terhességtől a kisbabák születésén át követi a gyerekek fejlődését. Jól megvalósuló együttműködés keretében egymást támogató hatásokat indukálhatunk. Mivel a generációs szegénységben élő családok gyakran kerülnek valamilyen probléma miatt a gyerekjóléti szolgálat-családsegítő-gyámhivatal látókörébe, így ők is fontos szereplők az együttműködésben. Mindegyik terület használ hatósági eszközöket is, egymással összefüggésben. A modellünk pedagógiai eszközökön alapul, de a terepen dolgozva pontosan látjuk, hogy ez nem mindig és mindenhol hatékony. Néha szükség van a hatósági eszközökre is az elmozduláshoz. A mi filozófiánk szerint az első mindig a pedagógiai eszközök használata. A modellben nagyon fontos a kettő közötti optimális arány megtalálása.
A rendszer működésében megfigyelhető egy további, a szülők kompetenciáit és lehetőségeit figyelmen kívül hagyó hárítás is, azt sugallva, hogy az intézményrendszer működése hibátlan, és a szülők „nem együttműködő” volta miatt lépne fel a szolgáltatáshiány. Például felajánlják a logopédiai szolgáltatást, de úgy, hogy arra a szülőnek kell elvinnie a gyereket, adott időpontban, 25 kilométerre. Mivel ez nyilvánvalóan megoldhatatlan, a szülő aláírja, hogy nem kéri, és ettől a ponttól már ponttól már minden az ő felelőssége. Pedig lehet, nem is tudja, mi a jelentősége a logopédiai fejlesztésnek, és azt sem tudja, milyen csatornákon lehetne segítséget kérni az eljutáshoz. Ezeket a szálakat nem köti össze senki, nem fáradnak vele, hiszen megnyugtató álláspont a felelősség áthárítása egy olyan társadalmi csoportra, amely a feladatot egyedül nem tudja megoldani.
A folytatásról is érdemes szólni. Az óvodába kerülő gyerekekkel a modell keretében a tanodában dolgozunk tovább. Kiemelt terület ebben a korban a logopédiai fejlesztések biztosítása, mert ha a hangképzés hibáin nem segítünk, a hiányosság az iskolában akadálya lesz az olvasási-írási készség fejlődésének. Az óvodásokra irányuló készségfejlesztések is sokrétűek: figyelemkoncentráció, vizuális memória, megfigyelőképesség, logikai gondolkodás, finommotorika, térbeli tájékozódás fejlesztése, és még sok más területen folyik a munka, mindenhol kiemelten fejlesztve a szociális készségeket is.
Így érhetjük el, hogy az iskolában, a rajtvonalnál ne olyan nagy hátránnyal álljanak a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek, amelyek már behozhatatlanok. A támogató fejlesztésnek természetesen folytatódnia kell az iskolában is, hogy végre megtörjük a generációs szegénység ördögi körét. Fontos, hogy ennek be kell épülnie egy olyan hatásrendszerbe, amely a lakhatási szegénységtől a munkahelyteremtésig átfogja a problémát. Mindezt egy generáción át fenntartva, hogy beépülhessen. Csak így remélhetünk változást.
A közösségfejlesztésnek is megvan a továbblépési íve, a nagyobb asszonyközösség felé. Itt is vannak heti foglalkozások, ahol többnyire a fiatal anyukák is jelen vannak. Velük a külön klubszerű foglalkozást nemrég kezdtük el, de a hatása már látszik. Véleményalkotásban, közösségi események szervezésében dominánsabb a jelenlétük, mint az idősebbeknek.
A pandémia korlátai között is folytatjuk a fejlesztéseket. Sikerrel emeltük be a digitális eszközöket ebbe a munkába, és az eszközök biztosítása mellett így folytathatjuk a munkát. Szép eleme ennek pl. az otthonmesélés, amikor a mentorok a tableteken keresztül mesélnek a gyerekeknek, amit sokszor a család többi tagja is örömmel hallgat. Online folynak a klubszerű megbeszélések is, ezek is, miképpen az erről, általuk írt Facebook posztok is fontos fejlesztések több területen, még a digitális kompetenciák területén is.
A leszakadó társadalmi csoportok esetében a legnagyobb gondnak azt látjuk, hogy nem kezelik stratégiába, egymáshoz kapcsolódó rendszerekbe állítva a problémát. Vonatkozik ez a 0-3 éves korú gyerekek intézményesített, hátránykompenzáló fókuszú elérésére, ami nemcsak a gyerekek, hanem az anyukák fejlesztését is kellene, hogy jelentse. Az erre az életkorra irányuló védőnői hálózat munkája gondozásközpontú, és nem tud megbirkózni a szegénység egyéb hozadékaival. A prevenció nehezen értelmezhető pl. a lakhatási szegénységben, és erre a védőnőnek nincs eszközrendszere, hatása. A rendszer a korai fejlesztés elérését sem tudja megfelelően biztosítani a leszakadó térségekben. A családsegítői hálózat a jelzőrendszerben problémásnak jelzett családokkal foglalkozik csak. A hálózat nem képes az okokkal foglalkozni, helyette az ügyeket kezeli. E miatt a családok a lezárt ügyek után hamarosan újra produkálják a problémákat, új ügyeket, aktákat. Így görgeti a rendszer a gyerekeket, amíg felnőnek, majd a mindent meghatározó szocializáció miatt újra termelik ugyanazokat a problémákat, már egy új generációban.
Ehhez szükség lenne egy, a problémában érintett családokra a gyerekek első éveire összpontosító intézményesített fejlesztésre, ami alacsony küszöbű szolgáltatással és közösségfejlesztési módszerekkel is segít a tudásátadásban, szemléletváltásban. Amit itt kapnak, egy ilyen komplex fejlesztésben, az meghatározhatja a következő terhességet is, így még korábbra nyúlhatunk a megoldásban, a tudatosan tervezett, az egészségesen kihordott csecsemőkig.
Nem lehet csak a gyerekre figyelni. Együttes fejlesztés kell, egy olyan társadalmi csoportban, amely sem a saját családjától, közösségétől, sem az iskolarendszertől nem kapott elég muníciót ahhoz, hogy más életet tudjon teremteni magának és a gyerekeinek.
– intézményesített, együttes fejlesztés a 0-3 éves korú gyerekeknek és anyukájuknak (Baba-mama klub)
– a női szerepek újragondolására ösztönző, egymást támogató, közösségfejlesztő képzés (Fiatal anyukák klubja)
– az intézményrendszer minden érintett tagjának összehangolása (társadalmi beágyazottságban történő értelmezés)
– a pedagógiai és a hatósági eszközök optimális arányának megkeresése (együttműködések)
– az „ügy-központú” protokollt átalakítani „ok-központú” szemléletűre (szemléletváltás)
– felkereső jellegű szolgáltatások biztosítása (protokoll átalakítás)
– a családok hosszú távú, összehangoltan végzett követése (mentorálás)
– a fejlesztés komplex hatásrendszerbe ágyazása, a pozitív változásokat leamortizáló hatások elkerülése érdekében (komplexitás)
– megfelelő szakemberek biztosítása a fejlesztésekhez (korai fejlesztés, logopédia)
Ha így, ezek mentén indítanánk a problémák megoldását, talán nem halmozódna az intézményi oktatásig fel olyan mértékű hátrány, amelyet ott már nem lehet orvosolni. A folytatáshoz is kellene persze egy esélykiegyenlítő oktatási rendszer, és egy, a problémára komplexen ható, stratégiaszerű munka. Ehhez azonban politikai, döntéshozói szándék kellene, a gyakorlatban is realizált intézkedésekkel.
Mező Natália 14 éves
Dr. Hidasi Judit japanológus, egyetemi tanár, a Magyar-Japán Baráti Társaság tiszteletbeli elnöke, a Felkelő Nap Aranysugarakkal díszített Nyakszalag rend kitüntetettje. Kutatóként régóta foglalkozik a japán nők helyzetének változásával, és számos alkalommal jelentetett már meg tudományos publikációkat hazai és külföldi lapokban egyaránt. Most velünk osztja meg az ismereteit ezzel a kurrens témával kapcsolatban! 2
Kakehashi: Az utóbbi időben sokat hallani arról, hogy a tradicionális japán értékek rendszerének egésze, és a nők társadalmi szerepe is nagymértékben megváltozott.
Hidasi Judit: A mai napig érvénnyel bíró hagyományos japán értékrendszer– aminek a pilléreit a konfucianizmus adta –, valóban több ponton megingott, és jelentékeny átrendeződések figyelhetők meg. A számos erkölcsi törvény közül a legfontosabb értékelv, azaz a kollektivizmus (vagyis, hogy a csoport érdekei és szempontjai felülírják az egyénét), már messze nem annyira érvényes, mint korábban. Az egyének hangja és érdekérvényesítési ereje megnőtt a családokon és a vállalatokon belül is. Egyre többen követnek önérvényesítési életpályákat, nem hajlandók feláldozni magukat a közösségért vagy közösségi célokért. Ebbe a folyamatba illeszkedik a nők társadalmi szerepének a megváltozása is: a nők már kevéssé készek önfeladásra, sokuk ragaszkodik ahhoz, hogy saját döntései és céljai mentén alakítsa az életét.
Kakehashi: Tekintsük át, hogy milyen is a tradicionális női szerep Japánban, mi határozta meg a kialakulását és melyek a főbb ismérvei?
Hidasi Judit: Az évszázadok során több átrendeződés is történt, de a Meidzsi restaurációt (1868) követő évtizedekben érvényesült a rjószai-kenbo (jó feleség – bölcs anya) elvárás: az asszonynak a házban a helye, ahol ideális környezetet kell teremtenie a férj számára, és önfeláldozó módon, bölcsen irányítani, nevelni a gyermekeket. Ebben a szerepmegosztásban – ami egyébként rendkívül kedvezett a II. világháború utáni intenzív gazdasági növekedés környezetének is –, a férfiak teljes odaadással kizárólag a munkájuknak szentelhették magukat és az ország gazdaságát ténylegesen soha nem látott csúcsteljesítményekre emelték. Az más kérdés, hogy ennek két kezelhetetlen negatív hozadéka lett: a családi élet minősége megsínylette a férj- és apai jelenlét-hiányos életvitelt; a férfiak fizikailag kimerültek és lelkileg kiégtek, ami nemegyszer végzetes következményekhez vezetett.
Kakehashi: Mikor és milyen okból kezdett megváltozni az eredeti felállás?
Hidasi Judit: A változás érzékelhetően a ’90-es évek gazdasági recessziójától indult el. Megingott az addigi anyagi biztonság, amire az élethosszig tartó foglalkoztatási rendszer volt a garancia; a házasság onnantól kezdve a nők számára már nem jelentett életre szóló anyagi hátteret és biztosítékot, ráadásul a foglalkoztatási rendszer változásai miatt a férfiak elhelyezkedése és munkavállalása se volt garantált – emiatt egyre több háztartás kényszerült átváltani a kétkeresős család-modellre. A bizonytalanságok következtében elkezdett csökkenni a gyermekvállalási kedv, és fokozatosan egyre több magasan iskolázott fiatal lány döntött úgy, hogy nem vág bele egy tartós, ámde anyagilag nem garantált kapcsolatba – vagy legalábbis időlegesen kivár.
Kakehashi: Milyen területeken a legszembetűnőbb a nők helyzetének változása?
Hidasi Judit: Szemmel láthatóan nőtt a magasan képzett nők aránya a társadalomban – nem csak abszolút számokban, hanem a férfiakhoz képest is. Ma már az egyetemek mesterkurzusain rendre növekszik a lányok részaránya a fiukéval szemben, de ez érvényes akár a doktori képzések szintjén is. A lányok tanulmányi eredményei jellemzően jobbak (ők a szorgalmasabbak) a fiatal férfi-generáció pedig valahogyan nem csak elkényelmesedett, de kevéssé ambiciózus is. Elhíresült botrányt okozott például 4 éve a Tokyo Egyetemen az a gyakorlat, hogy a felvételi eredményeket manipulálták a fiú hallgatók javára – mondván, nehogy többségbe kerüljenek a lányok. Az oktatáson kívül a foglalkoztatásban is érzékelhető a megnövekedett női részvétel: csakhogy közelebbről nézve kiderül, hogy a foglalkoztatott nők többsége nem teljes munkaidőben dolgozik, és hogy a vezetői posztokon a nők részaránya változatlanul alacsony. Harmadikként említeném a főleg értelmiségi körökben érzékelhető civil-szerveződések aktivizálódását: felbátorodtak a helyzetükkel nem elégedett nők, felerősödtek a kritikus hangok, egyre kevésbé fogadják el problémáik elhallgatását. Persze a problémák tematizálása még nem jelenti a problémák megoldását!
Kakehashi: A japán gazdasági és politikai közélet hogy reagált a változásokra?
Hidasi Judit: A japán kultúrában ügyesen lehet (és néha kell is) a dolgok színe-fonákját – vagyis a felszín és a lényeg közötti különbségtételt – kezelni a kommunikáció, a diskurzus szintjén. Vannak a nők helyzetével kapcsolatos témák, amelyek hosszú évtizedek óta napirenden vannak (például, hogy férj és feleség viselhet-e más és más vezetéknevet), ezeket néha még tupírozzák is – mintha ez lenne a legfontosabb probléma. Ezzel persze sikerül a figyelmet elterelni nem csak az adminisztráció, hanem a média szintjén is lényegesebb ügyekről. Tény az, hogy Japánban a mai napig a férfi magatartásformák egyike a nők – lehetőleg nyilvános – degradálása, mert ezzel szavazatot, cinkos támogatást, vállveregetést nyerhet az illető férfitársai körében. (Odahaza ezek a szájhősök rendszerint lapos-kúszásban közlekednek, de éppen ezért kompenzálják kisebbségi komplexusukat ily módon). A közelmúltban például Mori Yoshiro, a jövendő Tokyo Olympia rendezőbizottságának nagytekintélyű elnöke, egykori miniszterelnök, arra a megjegyzésre ragadtatta magát, hogy nem szabad túl sok nőt beszavazni egy-egy testületbe, mert azok túl sokat fecsegnek. Erre viszont akkora lett a közvélemény felháborodása, hogy le kellett őt mondatni (egyes médiaforrások szerint már szinte várták az ürügyet, hogy megszabaduljanak a 83 éves volt politikustól). Ugyanakkor a 2020-ig regnáló miniszterelnök, Abe Sinzó, a gazdaság élénkítésében nagy potenciálnak látta a női munkaerő kiterjedtebb és érdemibb foglalkoztatását. Erre komoly kormányprogramot (womenomics) is indított 2013-ban, amelyből számos – de nem elég – elem meg is valósult. Kérdés, hogy a megmaradt feladatokból és célkitűzésekből mennyit lehet realizálni a pandémia levonulása után?
Kakehashi: Milyen ma egy felnőtt, modern japán nő várható életútja?
Hidasi Judit: Felsőfokú diploma birtokában (a fiatal nők több mint a fele) előbb-utóbb valamiféle irodai munkához jut, amely lehet, hogy nem ad különösebb szellemi kielégülést, de kényelmes és biztos életet teremt. Sokuk odahaza lakik a szülőkkel – élvezve az anyai kiszolgálás kényelmét – egészen a férjhez menetelig. Ennek az időpontja egyre inkább kitolódik – ma már az átlag 32 év fölött házasodik – már ha egyáltalán. Társasági életet visszafogottan él (hiszen a munkája sokszor leköti), de testi jólétére, öltözködésére, utazásokra bőven telik. Ebből az életszínvonalból nem szívesen engednek – vagyis a potenciális férjnek legalább ezt kellene biztosítania. Ez nem mindig sikerül, hiszen a japán alkalmazotti fizetések jelenleg nem magasak. Azok, akik gyermeket akarnak, mégis csak rászánják magukat a házasságra – ahol a férjválasztást nem annyira érzelmi, hanem racionális anyagi megfontolások vezérlik. A merészebbek bevállalják a szingli-anyaságot, amely egyre kevésbé esik társadalmi megbélyegzés alá. De a biztonság kedvéért sokuk ilyenkor távolabbra költözik a szülői háztól, hogy ne hozzanak szégyent a családra – és majd csak pár év elteltével jelenik meg újra a már nagyobbacska gyerekkel.
Kakehashi: Milyen karrier lehetőségei vannak egy magasan kvalifikált, tehetséges és kreatív nőnek ma Japánban?
Hidasi Judit: Van egy olyan amerikai mondás, hogy egy nőnek kétszer annyit kell teljesíteni ahhoz, hogy legalább félig olyan jónak tartsák, mint egy férfit. Hát ez Japánban fokozottan érvényes, de az én tapasztalataim szerint igenis számos nő nagyon szép karriert csinál – amennyiben kész feladni a magánéletét. Vagyis lehet belőle marketing-igazgató, producer, egyetemi tanár, hegedűművész, nagykövet, bármi… de ahhoz az kell, hogy olyan életet éljen, mint egy férfi. Éjszakába nyúló munkaórák, gyakorlatilag zéró magánélet, teljes odaadás és szolgálat a vállalat, szervezet, vagy cég érdekében… Ha házasságban élő párról van szó, akkor tulajdonképpen párhuzamosan önállóan élnek – hiszen mindegyiknek a saját munkája diktálja az időbeosztást, a távollétet, a szünidőt (amit sokszor a kollégákkal illik tölteni). De a legtöbb karriert befutott japán nő egyedül él.
Kakehashi: Van-e példa olyan nőkre, akik teljes elismerést kaptak a társadalomban az elért eredményeik miatt?
Hidasi Judit: Ritka az ilyen. Mert a társadalom megoszlik: a társadalom konzervatívan gondolkodó fele a nőktől a hagyományos szerepeknek való megfelelést várja el: legyen jó feleség és anya. A hagyományostól eltérő gondolkodású fele ugyan elismeréssel nyugtázza a kiugró teljesítményt – énekes, színésznő, művész, író – de ezek a szereplők a mindennapoktól távoli világokban mozognak. Mégis, az utóbbi évtized egyik kiemelt szereplője Koike Yuriko – Tokió főpolgármestere. Hatvanas éveiben jár, több rezsimben volt miniszteri posztokon, ő maga is tapasztalt politikus, a férfiaktól nem fél, határozott véleménye és ereje is van a célkitűzései megvalósításához. Több nyelven beszél (ami Japánban ritka, mint a fehér holló), világot látott, tárgyaló- és döntésképes. Több korábbi elődjének beletört a bicskája a feladatba – neki nem, és a tokiói olimpia sikerének egyik kulcsszereplője lesz.
Kakehashi: Milyen tendenciák körvonalazódnak a jövőt illetően?
Hidasi Judit: Nekem úgy tűnik, hogy a japán társadalomban is elindultak azok a folyamatok, amelyek közelítik a japán család-modellt és a női szerepeket ahhoz, amit a nyugati világ kialakított. Hogy ez jó-e vagy rossz, hogy ennek örülnek-e a japánok vagy sem, az más kérdés… Egy nem régi felmérés például középkorú japán háziasszonyok körében arra mutatott rá, hogy sokuknak esze ágában sincs eltávolodni a japán modelltől: ha a férfi elég gazdag, akkor ugyanis ezerszer kényelmesebb az otthon biztonságában a maguk kedvteléseiknek élni (tenisz, jóga, ikebana, tea-ceremónia stb.), mint a munkaerő piacon küszködni. Csakhogy a jómódú férfiakból egyre kevesebb van…
Kakehashi: Milyen további változások várhatóak a nők életében?
Hidasi Judit: A mindent eltűrő, a mindent magába fojtó nő-ideálok kora lejárt – Japánban is. A magasabb iskolázottság, a nemzetközi mobilitás, a külföldi példák katalizátorként hatnak egy szellemileg és lelkileg igényesebb kapcsolati rendszer és szerepvállalás kialakítására a japán családban és társadalomban. A nők egyre határozottabban és öntudatosabban állnak ki a jogaikért – aminek az érvényesítése persze nem csak rajtuk múlik, hanem a társadalom egészén. A japán társadalom az elmúlt három évtizedben több változáson ment át, mint más országok száz év alatt. A nőknek sem könnyű megtalálni önmagukat ebben a folyamatban.
1 Eredeti blogos megjelenés: https://kakehashi.hu/index.php?page=blogview&id=85 [vissza]
2 Hidasi Judit hasonló tárgyú írásai csaknem húsz éve olvashatók folyóiratunkban [vissza]
Miczura Mirella és Vad Dorina 13 éves
Balogh Hanna 9 éves
Némely állatot számos mitológia emberektől eredeztet. Ilyen az ógörög mitológiában a pókká változtatott Arakhné, valamint Prokné, akit fecskévé, Philoméla, akit csalogánnyá, Téreusz, akit búbos bankává változtattak az istenek. Az emberiség fejlődésének korábbi szakaszaiban az állatokat nem választották külön teljesen az emberi közösségtől sem annak szinkronikus állapotában (az állatok beletartoznak a társadalomba), sem diakronikus aspektusában (az adott közösségnek valamely állattól, állatőstől, totemőstől való származtatása), sem ontologikusan (az állatnak, mint az ember sajátos megjelenési formájának képzete). E jelenségeket a strukturális antropológia régóta számon tartja (Claude Lévi-Strauss: La Pensée sauvage. Paris: Plon 1962).
Az alábbiakban, a csuvasok rövid ismertetése után, két, archaikus elemeket őrző kultúrát képviselő népnek, a csuvasoknak és a mongoloknak a mormotát az embertől származtató eredetmítoszait mutatom be. Egyik esetben sem a Kárpátokból is ismert, szűkebb értelemben vett mormota, a havasi mormota szerepel, hanem közeli rokonai, a csuvasoknál a kelet-európai és ázsiai bobak, a mongoloknál elsősorban az ázsiai tarbagán. Mindkét esetben a diakronikus aspektust képviselő eredetmítosznak (embertől való származás) szinkronikus megfelelője van: az emberkézszerű mellső láb kitüntetettsége. Európában a felegyenesedett állat alkalmanként látványosság szereplője volt: a 19. században és a 20. század elején is tiroli és savoyai vándormutatványosok a medvetáncoltatáshoz hasonlóan, hangszerkísérettel havasi mormotákat táncoltattak.
A csuvas a török nyelvcsaládba, a bolgár-török nyelvek közé tartozó nyelv, amelyet összesen 1,5 millió ember beszél Oroszországban (2010), főleg (kb. 70%-uk) Csuvasföldön, továbbá Tatárföldön és Baskíriában. Két nyelvjárása van, felső (északi, o-zó, virjal) és alsó (déli, u-zó, anatri, ezen alapul az irodalmi nyelv), ezek beszélői népszokásaikban, népviseletükben is különböznek. A csuvas nép a Közép-Volga vidék legrégebbi lakosságából ered, a csuvas az egyetlen élő bolgár-török nyelv. A volgai bolgárhoz közel álló nyelvjárás folytatása, melyre erőteljesen hatott a finnugor szubsztrátum és a kazáni tatár nyelv, s a mongol nyelvcsalád tagjaival is sok közös vonást mutat.
A csuvasok elődei a volgai bolgárok államában éltek, majd a 13. században mongol uralom, később a kazáni tatár kánság fennhatósága, majd a 16. századtól orosz uralom alá kerültek. A földművelő, részben méhész csuvasokat a 18. században térítették keresztény hitre, melynek leple alatt tovább élt az ősi sámánhit. Irodalmi nyelvük a 19. század végén kezdett kialakulni, alapja az alsó (déli) nyelvjárás lett.
Mivel a magyar nyelv honfoglalás előtti török jövevényszavainak legjelentősebb része bolgár-török, „csuvasos” eredetű, a magyar turkológusok behatóan tanulmányozzák a csuvas nyelvet. Mészáros Gyula (1883–1957) turkológus, aki a szokol- és a frankhamisítás résztvevőjeként, majd Kemál Atatürk nyelvi-néprajzi tanácsadójaként vált híressé, a csuvas nyelv és folklór jelentős gyűjtője volt. 1906-tól, másfél évig végzett terepmunkát a Volga vidéken. Mészárosnak tudományos érdeme még például, hogy később, Törökországban az időközben kihalt, nyugat-kaukázusi (északnyugat-kaukázusi, abház-adige), kivételesen sok (mintegy 80) mássalhangzót ismerő ubih (azaz peki, „päkhy”) nyelvet is leírta (1934). Magyar őstörténeti, sőt kaukazológiai munkássága is elsősorban elutasító fogadtatásban részesült Magyarországon.
Mészáros csuvas gyűjtésének érdekes darabjai az egyes állatokra vonatkozó folklór (hiedelmek, eredettörténetek, dalok stb.) közlései (Mészáros Gyula: A csuvas ősvallás emlékei. Bp.: Magyar Tudományos Akadémia 1909: 88–108). A mormotát (csuvasul săvăr) Mészáros hörcsögként tárgyalta, ám ez gyakori, szinte notórius melléazonosítás, például már Szenci Molnár Albert magyar–latin szótárában is előfordul („Hörcsök, mus montanus”, 1604; a mormotának a magyarban hosszú ideig legfeljebb más állatokhoz viszonyított elnevezése volt – havasi egér, macskamajom –, csak 1793-tól mormota). Mészáros a mormota eredetére három, emberszerű tulajdonságait (mellső lábakkal eltakart szem, sírás) hangsúlyozó népi magyarázatot említett. Az első szerint a mormota árva gyermekből lett. Le-leül most is egy-egy domb tetejére, a szemeit eltakarja a két első lábával, és úgy sír. Nem szabad hozzá nyúlni. Más hagyomány szerint a mormota egy leányból lett, akinek törvénytelen gyermeke született. Nagyon szégyenlette magát emiatt az emberek előtt, és szégyenében mormotává változott. Még ma is sír, ha megfogja az ember, s a két első lábával eltakarja az arcát.
A harmadik hagyomány szerint egy gazdag ember ment egyszer az úton a gyermekeivel. Szembe találkozott vele egy másik ember, és így szólt hozzá: „Gyere aranyat keresni, itt meg itt sok arany van, keressük meg!” És a gazdag ember ott hagyta az úton a gyermekeit, és elindult avval a másikkal aranyat találni. Semmit sem leltek, a gazdag ember visszafordult. Kereste a gyermekeit az úton, ott, ahol hagyta, de sehol sem voltak. A gyerekek belebújtak a gabona közé, s azóta sírva járnak mormota képében (Mészáros i. m. 95).
A mongol eredetmítoszban is a mormota egykori emberként jelenik meg, aki egy be nem tartott ígérete miatt, büntetésből változott mormotává (Avar Ákos: A természet és az állatok a hagyományos mongol gondolkodásban. Doktori [PhD.] disszertáció. Bp.: Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar 2012: 72). Erhij mergen (mongolul erhij ’hüvelykujj’, mergen ’mesteríjász’) a mongol népek mitológiájában kultúrhérosz, aki lelövi az égről a fölösleges napokat. Az isten azonban véget vet Erhij mergen pusztító tevékenységének: levágja az íjász hüvelykujját és mormotává (mongolul tarvagan, régiesen tarbagan) változtatja.
Avar Ákosnak a mongolok körében végzett gyűjtése szerint Erhij mergen megfogadta, hogy lelövi mind a hét napot az égről (amelyek miatt már kezdtek kiszáradni a vizek és pusztulni az állatok). Azt mondta, „Ha nem sikerül lelőnöm, (ezután) tiszta vizet nem iszom, tavalyi füvet nem eszem, sötét lukba költözöm.” Így esküdött meg a földijeinek. Azt is megfogadta, hogyha nem sikerül a lövése, a tarka (mongolul alag) lova lábát is levágja. Mivel a hetedik nap már lement, mire lelőhette volna, esküjéhez híven, levágta a saját hüvelykujjait és a lova mellső lábait is, majd beköltözött a föld alá és mormotává lett. A lovából meg ugróegér lett. Az ugróegér neve ezért alag dága, vagy alag dáhai (régiesen alagdaqai), azaz „tarka másodfű csikó” (mongolul dágan ’másodfű csikó’), és a mellső lába ezért sokkal rövidebb, mint a hátsó, amelyeken ma már csak ugrálva tud járni” (Avar i. m. 195–6).
Ami a mormotánál hiányzó hüvelykujjat illeti, annak, hogy a hüvelyk és mutatóujj sokkal „többet ér”, mint a másik három ujj, a funkcionális jelentőségükön túl, valószínűleg köze van a mongol íj húrfogáshoz is, ugyanis bármelyiket is veszíti el az ember e két ujja közül, mongol módon már nem fog tudni íjjal lőni (Avar i. m. 95).
Egy további közlésből (Babai Dániel–Avar Ákos–Ulicsni Viktor. „Veszélyes a varas béka, rossz fajzat!” Avagy mit kutat az etnozoológia? Kovász 2016 tavasz–tél, 3–29), szintén Avar Ákos gyűjtéséből az is kiderül, hogy „Mongóliában – védettsége ellenére – máig közkedvelt csemege a felforrósított kövekkel megtöltött, saját bőrében főtt mormota”, azaz a helyi bobak és tarbagán (Babai–Avar–Ulicsni i. m. 8). Összehasonlításképpen megjegyezhető egyrészt, hogy a havasi mormota szórványosan a régi magyar, különösen az erdélyi főúri konyhán tápláléknak számított (például macskamajom néven, Keszei János: Egy új főzésrül való könyv. Bornemisza Anna szakácskönyve 1680-ból. Közzéteszi Lakó Elemér. Bukarest: Kriterion 1983: 131–2), másrészt pedig a hawaii konyha specialitása a szintén felforrósított kövekkel megtöltött, földbe temetett disznó (kálua, Kicsi Sándor András: Gasztronómiai kalandozások. Bp.: Semmelweis Kiadó 2019: 192–8).
Bár a mormota minden húsrészét szívesen fogyasztják a mongolok, az állat lapocka és borda közti részét (avagy a mellső lába belső oldalán, a hóna alatti fehéres húsrészt) emberhúsnak (mongolul hün mah, hüní mah) nevezik, úgy tartják, hogy ez a mormotában még az emberből maradt vissza, és mindig félredobják. Ugyanezt a húsrészt azonban hasnyálmirigy problémák esetén a betegnek nyersen javasolják elfogyasztani. Főzve nem szabad megenni, csak nyersen és csak gyógyászati célból (Avar i. m. 72, 195). Mindenesetre feltűnő, hogy mind a mormota, mind az ugróegér esetében a mellső láb kitüntetett. A mormota esetében kétszeresen is: Erhij mergen hüvelykujj nélkül lett mormotává és a mellső lábon található húsrész esik étkezési tabu alá.
A mormotáról több további hiedelem él a mongolok körében (Avar i. m. 195–7). A mongol hagyomány a mormota terjesztette pestist Erhij mergen nyilainak tulajdonítja. Avar Ákos gyűjtése szerint is a mormota terjeszti a bubópestist (mongolul tarvagan tahal ’mormotaragály, mormotajárvány’). Ezért mielőtt elkezdené megnyúzni vagy felvágni az ember a lelőtt mormotát, meg kell inni egy deciliter vodkát, az megvéd (Avar i. m. 195).
Almási Lujza Róza 8 éves
„Két évtizede, az Ezredvég folyóirat 2000/február-márciusi számában jelentek meg az első verseim, köztük az e kötetben is szereplő Talán még holnapig. Még ugyanabban az évben publikáltam első verseskötetem, az Igaz történetet, majd 2002-ben Az élet egy nagy öröklakást és 2006-ban Az utcafront és az öregembert” – tájékoztatja olvasóit fölülmúlhatatlan tömörséggel újabb, Írás a kézfejeden című, a napokban megjelent kötetének hátoldalán Képes Gábor.
A mindentudó interneten találhatók az említett régebbi kötetekről recenziók, akit érdekelnek, rákereshet, én itt, mert nagyon egyértelmű, nagyon jellegzetes, inkább a mértékadó Szerdahelyi István 2001-ben közzétett véleményét idézem: „Képes Gábor kiváló fiatal költő, isteni tehetség, mondhatnám, … rímeinek cimbalomzenéje, világképe … viccesen borzalmas.”
Nem tartozom Képes Gábor baráti körébe, személyesen alig találkoztam vele, de elfogulatlan hölgyismerőseim szerint kedves, megnyerő, vonzó férfi, 1 akit életkora alapján – 1980-ban született, Budapesten –, nem tudok jó kritikusi szokás szerint hova sorolni, 2 egyrészt azért, mert ugyan barátságos, de elég magának való férfiú, másrészt azért, mert kortársait még nem pofozta nemzedékké egy igazán meghatározó történelmi kataklizma.
IDŐLOVAG De legelsőbb leltározzunk! A kötetnyitót követően négy ciklusban sorakoznak a versek: az első Hazám alá a költő odaírta alcímként, ha esetleg nem lenne rögtön sejthető, hogy ott a legújabb Réka-versek következnek, izgatottan, sietve, nem fontolgatva, mindjárt a legfrissebb udvarló-vallomások sora, a második a Hétköznapszakok, amiben közérzet-verseket ígér, s noha a ciklus valóban Réka-mentes, de többnyire ezek a versek is csak Réka-vonatkozásúak, a harmadik a szerelem és Víziváros alcímű Tér felé ciklus, 2003 és 2006 között született versekkel, s a kötetzáró, negyedik a Retrospektív, amelyben a legkorábbi, úgynevezett kamasz-verseket olvashatjuk. Ha fegyelmezett kultúremberként abban a sorrendben olvassuk a verseket, ahogy a könyvben egymás után következnek. Mert hát a fenti leltárból kiviláglik, hogy elöl a friss, mai versek állnak, s továbblapozva az egyre korábban készültek következnek. Épp a megszokottal ellenkező módon: „Rékát keresem / rákként haladok” (Ami megmarad és ami elvész).
Természetesen van annak oka, jó oka, hogy történeteinket általában a múltból követjük a máig haladva, de miért is ne lehetne így is, fordítva, a mát tekintve meghatározó fontosságúnak, innen lépegetve visszafelé a kezdet, az eredet felé hátranyúló megtett útra? Különösen, ha az utolsó ciklus úgyis retrospektív. A jelenből költőnk így keres magyarázatot arra a mindent fölülmúló, fölemésztő érzésre, aminek manifesztálódása, tárgyiasulása az új kötetébe foglalt versvilága. 3
Tehát, rendben, rúgjuk föl a megszokott időrendet, lássuk, mire megyünk így!
A címadó, egyben kötetnyitó, alaphangulat-teremtő verset könnyű és érdemes érteni, értelmezni, hisz nincs benne semmi megfejtenivaló, elég félhangosan magunk elé bambulva fölolvasni, elmotyogni, máris minden világos:
tejbe mártott kenyér szín kezeden
az éltető erek felett
titkos kódokként,
kéklenek a jelek
lopva rádírnám Réka, szeretlek
De a még nem eléggé figyelmeseknek már itt szamárvezetőt kínál a várható időkezeléshez:
történhetett volna
húszéve is
mert az idő azóta
múlatlan haladt
A költő most negyven esztendős, élete felét tehát, húsz esztendejét, egy érzelem határozza meg, az, hogy szereti Rékát, húszéves korától, az első perctől kezdve, s az eltelt húsz esztendő alatt ebből semmi sem bírt benne múlttá lenni.
Szepes Erika így ír erről Trubadúr a Vízivárosban című tanulmányában: „Képes Gábor húszéves volt, amikor Réka-verseit írni kezdte, mámoros önfeledséggel rótta-rótta a szeretett nevet – nem gondolt ő akkor senhalra, névrejtésre, miért is tette volna? A 20. század utolsó évtizedeiben dúlt a posztmodern, a neoavantgárd és az érthetetlenségig torzított szójátékok divatja. Játszani ő is játszott, minden szóval, jelenséggel, fogalommal. Hol csak akrosztichonokat alkot a kezdőbetűvel: Rádiuszában. Relációban. Rációban. Relativitásban, amelynek a végén még egy ’rácsapó’ előrím: Részegen, majd a zárlatban a megemelő vallomás is R-rel kezdődik: „Ragyogó hazám vagy.”
MÁNIA VAGY MÁGIA? Miről szól az Írás a kézfejeden? Hát, Gáborról és Rékáról. No meg Rékáról és Gáborról. Csak! Csakis róluk, kettejükről. Meg az életükről. Meg az életről.
Gábort már, úgy, ahogy, ismerjük, de ki Réka? Milyen ez a Réka? Mi ez a rékaság?
Mielőtt belevágunk a válaszkeresésbe, előbb csak felvillantanék a magyar irodalomtörténetből néhány túlnövelt nőalakot: Léda, Anna, Fanni, 4 mint esetleges előképet, hogy lássuk, nem előzmény nélküli gesztussal találkozunk, megesett ez már máskor is, akár klasszikusokkal is.
Több mint húszévnyi (viszonzatlan!) szerelem, rajongás, imádat után, a versekből mit tudhatunk meg az érzelem tárgyáról, milyennek láthatjuk őt? „Vallásom: R.ka” (Füzér), „Rolleren jöttél … a vádlid gerjeszt energiát a világban” (Tényszerűen), „Halandó vagy szerencsére nem Istennő” (Halandó vagy), „milyen kicsi a tested / bőröd hártyáján át véred zubogását / szinte hallani” (emlékeink), „nem válaszolsz … mosod kezeid” (Vizesblokk), „futólag ismeri Hári Antal órást” (Tér felé), „Réka parkol” (Állítólag), „te könnyű te légies te nicsak kicsit íjbafeszült vagy” (Télifagyi), „teleírt lapokat küld” (T. C.), „vadul csókol” (Szerelem), „telefonál” (Réka telefonált), „Sovány hogy még kabátja is reszket” (Beteljesülés) „és a pincér megbotlott úgy bámulta őt” (Így történt) – meglepően kevés, végül is alig árul el valami kézzelfoghatót, valami jellemző külső jegyet, ami alapján magunk elé képzelhetjük őt – marad a legfontosabb jegye: Gábornak mindene, világa közepe.
Mi itt a lényeg? Réka nem szereti Gábort. Nem szenzációs hírmondat, mondhatni banális, (noha benne rejlik egy másik állítás, egy jelentős, következményeket rejtő állítás, mégpedig az, hogy Gábor viszont szereti Rékát, nagyon is), aminél csak az lehetne banálisabb, hogy Réka szereti Gábort. És ez értelemszerűen fáj. Fiatalon, az élet kezdetén, még sebzetlen lélekkel különösen, egyszerűen megmagyarázhatatlannak, elviselhetetlennek tűnik:
ilyen az életem
vagyok te
vagy én
két pont és közte
a távolság
(Mindig egy)
És akkor föltűnik a kiút, a mentség, a magyarázat, a megfejtés, de hiszen ez nem is úgy volt, csak az élet, csak a körülmények, a kósza véletlenek, és már nem is úgy van, már nem is annyira, már alig sajog – és előttünk áll teljes fegyverzetében a budapesti, pontosabban vízivárosi Don Quijote, illetve, ha már a víz ideemlítődött, a huszonegyedik századi méla Jacques Shakespeare William Vízkeresztjéből. Szerencsénkre, költőnket tehetsége könnyedén menti át egy maga teremtette félig álomvilágba, ahol minden a szeretett leányhoz képest létezik, minden a kiválasztottért van, minden az imádottól függ, mindennek ő adhat célt, értelmet. „Mindig.”
Azt gondolom, Képes Gábor hazát választott, hazát teremtett magának:
SZTK-keretben látom a világot
s megrendülve nézem
(…)
olyan korban élünk
hogy a fekete szaru a hangulatomnak
éppen megfelel
minden kor ilyen
és én rendre
megrendülök
(Optikai csalódás)
és benne két szerelmet, nevezetesen a Vízivárost és Rékát. Ismerve hibáikat is, ettől kezdve csak a szépségüket, szeretnivalóságukat látja, csak az erényeikről beszél, modern, 21. századi helyzetdalaiban ezzel mitikussá növelve a hozzájuk fűződő érzéseit. Visszalapozva a kötet elejére, a történet végére, azt gondolom, azért, hogy élni tudjon. Hogy tovább tudjon élni.
OTTHONOS Tekintve, hogy a kötet összetétele háromnegyed rész Réka és egynegyed rész Víziváros, szólni kell az utóbbiról is, mert hangsúlyosan érdemes erről az egynegyedről, már csak azért is, mert „fontos a háttér a mozgatórugók is” (Feljegyzés egy elnémult öregemberről), „A kilencvenes években mire a lakók beköltöztek minden készen állt arra / hogy elinduljon a nagy projekt már csak egy szív kellett hozzá amit körülölel” (Tu fa)
„Minden lakásban lakik egy dal, / egy nosztalgikus történettel, amit sosem éltünk át.” „a Vízivárosban csupa békés ember lakik / no meg kutyák, akik sétáltatják őket.” (Posztok). Ahol a Csalogány utcát lakói kedveskedve Csali utcaként emlegetik és ezért „a vízivárosi víz: / csalétromsav” (Vízivárosi víz). Itt él Vajnóczky úr, aki „vegytisztít és kelmefest” kis boltjában, ahol delenként „előkerül pár könnyű fecske / szürke füstjét magába szívja fekete frakk és könnyű blézerecske” (Emlékezés egy mosodára), Hári Antal órás, aki „kutyát sétáltat” (Tér felé), no meg Sanyi bácsi, akinek „egy plusz félszobás lakásának egyik ablaka épp a belövéses házra nézett”, és aki „minden lomtalanítást végigkutatott tárcsás vén / telefonokat keresve (Az utcafront és az öregember), de „bizony megszokta már / ha rámutatnak el kell rohanni” (Állítólag).
Szeret ott élni Képes Gábor, a vízivárosi idillben, de azért tudja, amit tud, ki is mondja:
életünk már nem is kartotékadat
hol vannak a régi jó kartotékok
eltékozolt húsos-kövér akták
félhomályok üdítő testmozgások
körbe-körbe: néhai börtöneink
hol vannak az ósdi rabkórházak a katéterek
a régi jó kegyetlenség a régi jó kegyesség
(Háló)
és később még nyíltabban, személyesebben:
Megrendítő, hogy úgy élünk csak,
ahogy viharos úton,
az ablaktörlőn,
kapaszkodik egy falevél.
(Posztok az időről)
Költőnk számos irodalmi példaképének szavait fedezhetjük föl a verseit olvasva, de külön is, versben tiszteleg a „vízivárosi háromkirályok”, Gellért Oszkár, Pilinszky János és József Attila előtt, s a kötetet forgatva közülük különösen az utóbbinak szavai gyakran visszhangozhatnak bennünk: például a Vízivárosi víz címűben:
Megy a lélek haza:
sodor és marasztal a Duna.
(…)
És már húsz éve nézlek,
mikor meglátlak hirtelen:
s az általam ismert legprofánabb József Attila parafrázist is itt olvastam, elég rövid (Attila), idézhetem a teljes verset:
Miért szeretnélek?
Elzavarsz úgyis.
Miért ne szeretnélek?
Elzavarsz úgyis.
Már csak azért is, hogy megismételjem, vízivárosi magányos bóklászásai, céltalan bolyongásai során Réka távolból mindig vele van, neki mutatja meg kincsként őrzött kamaszemlékeit, hozzá siet, tőle remél, neki kuporgatja kincseit.
A kötet végére szerkesztett, vélhetően mesterremeknek szánt versikerpárról (Búcsú + Köszöntés) kedvem lenne külön, hosszan lelkendezni, de mert attól tartok, már így is visszaéltem olvasóim figyelmével, mindössze a két tükröztetett zárósort ajánlom figyelmükbe: „(valami nászindulót)” + „(valami gyászindulót)”.
RECIPE Összefoglalva: a Nagy Lajos Kiadó eddigi, nagyon megbízható, jó minőségű átlagából is kiragyogni látszik a most megjelentetett Képes Gábor versválogatás kötet.
Egyáltalán nem karantén-kötet, semmilyen szempontból nem az, sőt, akár szinte ajánlott olvasmány is lehet reményvesztettség, (méla)búbánat ellen, hiszen nem bezárkózás, sőt, kitárulkozás, de egyben bravúros zsonglőrmutatvány is ez a szemernyi magamutogatás, szemernyi önfényezés nélküli vallomás-világ, amely néha még meg is kacagtat a középkor csontroppantó kínzókamráinak önfeledt vidámságával.
Civil kategóriával mérve „visszalapozós” kötet. Érthető (nem azt mondom, hogy mindig könnyen, de akkor is megfejthető), szerethető, szép versekkel. Pontos képkivágások, többnyire életteli helyzetrajzok, melyekben az egy olyan-amilyen világra is (ártatlan szemmel) nyitott egyéniség sajátos humorát 5 jól megválasztott, gondosan kimunkált, funkcionális nyelvi ficamok jellemzik.
Visszatérve a címben föltett kérdésre, miszerint járt-e Réka a Csalogány utcában, végül is azt kell felelnem, hogy nem tudom. Nem esküdnék meg rá. A kötetnyi megható és néha megrendítő róla szóló vers ellenére sem tudom/merem eldönteni. 6
Van, létezhet ekkora szerelem? Egy mindent lebíró mánia, vagy egy lángjával lenyűgöző mágia lenyomata ez a kötet? Hihető ez ma, 21. századi, vírusbéklyózta városunk falai között? Vagy legalább elhitethető?
A költészet egyik varázsa az, hogy mindezekre, akárcsak a címben föltett kérdésemre, fogfájós bölcselkedéseimre fittyet hányva, a kötet minden olvasója maga döntheti el, maga adhatja meg az egyetlen igaz, számára érvényes választ.
Hajrá, magyar költészet, hajrá, magyar versolvasók! (Képes Gábor: Írás a kézfejeden, Nagy Lajos Kiadó, 2020)
1 Ugyancsak tőlük tudom, ők mondták, tetszik, nem tetszik, de igenis fontos egy költő megítélésekor a külső, a megjelenés is! [vissza]
2 Baj ez egyáltalán? Hogy nem tudom beskatulyázni? [vissza]
3 Makacs Jusztis Tóbiások olvashatják hátulról kezdve is a könyvet, helyreállítva úgy a keletkezéssorrendet, ha akarják, de biztosíthatom őket, megpróbáltam magam is, ugyanide jutnak, ugyanarra a következtetésre, mint az alábbiakban én, csak nehezebben. [vissza]
4 Véletlenül kétszótagúak ezek a nevek is, jó, tudom, Ilona három szótag! [vissza]
5 Fanyar humoráról, iróniájáról csak a helyhiány kényszerít ezúttal hallgatnom. [vissza]
6 Pro domo: jaj, mi lesz, ha ezt olvasván, Réka sértetten fölhív, vagy becsönget?! [vissza]
Nagy Zita Ágnes 8 éves
Az 1968-ban született Éric Vuillard népszerű és számos díjjal elismert francia író és filmrendező, aki Napirend (L’ordre du jour) című művéért 2017-ben elnyerte a Goncourt-díjat, az adott év legjobb és legképzelettelibb prózai művének, rendszerint regényeknek kiadott, 1903-ban alapított, rangos francia elismerést. A mű 2020-ban, a 21. Század Kiadó jóvoltából jelent meg magyarul, Tótfalusi Ágnes gördülékeny és szép fordításában. A Guardian a katasztrofális politika frenetikus fekete komédiájaként aposztrofálja a könyvet, míg a Le Monde újságírója szerint a kötetnek az egyszerűsége adja letaglózó erejét.
A második világháborút megelőző éveket, a nácizmus megerősödését, az Anschlusst, annak bizonyos okait feltáró könyv könnyen olvasható, de nagyon is hátborzongató olvasmány. Inkei Bence, a 24.hu újságírója tragikomikusnak találja a Napirendet és műfaji jellegzetességeit emeli ki: egy sajátos francia műtípusba illeszkedik, ún. récit, egy olyan elbeszélésforma képviselője, melyben végig jelen van a narrátor is – és „szépirodalmi közegbe ágyazott történelmi esszé”.
Publicisztikai egyértelműség, markáns véleményformálás, ha pontosan nem is adatolt, de meggyőzőnek tűnő forrásismeret jellemzi, egyértelmű állásfoglalás, felkiáltójel: hiszen ijesztőek a felvillantott párhuzamok a jelenkorral, a feltárt igazságtalanságok máig ható volta torok- és ökölszorító. Ezt érezzük, miközben hol lírai, hol humoros módon közelít témájához: a korszak hol egyenesen undorító, groteszk, hol nevetséges, hol csak szánni való politikai szereplőit – és az általuk befolyásolt közembereket – szellemesen mutatja be. Történelmi karikatúrákat látunk. A füzérré formálódó eseménysorozat egyéniségei úgy tárulnak elénk, mint gombostűre tűzött rovarok (meggyőződéses humanistaként miért ötlött eszembe ilyen embertelen kép?). Ebből lehet okulni, lehet tanulni, de nevetni nekem csak ritkán támadt kedvem, hiszen az akarnokok, a szörnyetegek, a szolgalelkűek és az álságosok kavalkádja mellett a szerző feltárja az általuk okozott katasztrófa mélységeit is: a halálgyárakat, a zsidók, megbélyegzett, ártatlan polgártársaink megaláztatását és meggyilkolását – vagy az ez elől öngyilkosságba menekülők sorsát.
„A nap hideg égitest. A szíve: jégtüskék. A fénye: könyörtelen. Februárban a fák halottak, a folyó megdermedt, mintha a forrása nem hányna több vizet magából, és a tenger nem tudna többet elnyelni belőle.” – ezekkel a prózakölteménybe illő sorokkal kezdődik ez a „fekete komédia”.
Az „igazság különféle porszemekben oszlik el és szóródik szét” ebben az egyszerűségében is finom nyelvi megformáltságú műben. S hogy mi az igazság? A Napirend gyászos képet fest a világrendről, amely kiszolgáltatta a náci ideológiának a ’30-as, ’40-es évek állampolgárait. A karikaturisztikus tablók sorozata bemutatja a Hitlerrel lepaktáló nagyiparosokat, tőkéseket, a vele megalkuvó vagy magukat megvezetni hagyó politikusokat és diplomatákat. Göring és Ribbentrop, vagy Chamberlain is megjelenik a nagy csapda-játékban – a legbravúrosabb epizódokban pedig az osztrák kancellár, Schuschnigg cseppet sem hízelgő portréját festi fel a szerző.
Hogyan csinál hülyét a világból Hitler, az őrült diktátor, hogyan rajzolja át tökéletesre az eleinte igencsak akadozó, szó szerint lefulladó hadi gépezetet a náci propaganda – idézzük a szerzőt: „a világ vígan enged a blöffnek. Még a legkomolyabb, legmerevebb, legódivatúbb rendszerek is, ha nem engednek soha az igazság követelésének, ha nem is futamítja meg őket a fellázadt tömeg, meghajolnak a blöff előtt.”
Vuillard magyarul 108 oldalon megjelent, egy délután alatt elolvasható könyvecskéje pedig azért több a paradoxonba hajló szubjektív történelmi esszék blöffjénél, mert a karikatúra-figurák mögött feltár valamit a 20. századi kapitalista világrendből is. Az elit balra zárt, de jobbra nyitott: a szakszervezetektől, a „kommunista fenyegetéstől”, a munkásjogok biztosításától, a dolgozóknak járó jóléttől és igazságosságtól retteg, miközben a csúcsra járatott embertelenség, a büszkén vállalt könyörtelenség figuráival hajlandó fehér asztal mellett egyezkedni. A nagyiparosok – egyébként halandó, gazdagságukban is nyomorult öregemberek – azt várják Hitlertől, hogy kis Führerekké teszi őket gyárbirodalmaikban. És ez meg is történik: a kötet végén elolvashatjuk, hogy a mű elején hatásos tablón felvonultatott tőkések meg is találták számításaikat „a gyilkos szenvedélyek és a politikai handabandák” árnyékában. Majd egy felsorolás következik a lágerek „nagyon olcsó munkaerőit” felhasználó vállalatokról: az elhíresült Krupp művek csak a jéghegy csúcsa, a felsorolt cégek – vagy jogutódjaik – ma is immanens részei a nemzetközi piacgazdaságnak.
A balra zárt, jobbra nyitott, tekintélyelvű politika idő kérdése, és hagyja magát megvezetni katasztrófát előidéző vezetők által, az absztrakt hatékonyságot és abszolutizált önzést az emberi jólét és egyenlőség fölé helyező gazdasági rend pedig tapsol a szörnyetegeknek. Ahogy később Pinochetnek is tapsolt – és Bolsonarónak is, mindig az aktuális megváltót látva azokban, akik visszaforgatnák a történelem kerekét. Akár népcsoportok kiirtása vagy az egész Föld létét fenyegető ökológiai katasztrófa árán is: csak nehogy a bőség kosarából mindenki egyaránt vehessen. Lírai befejezés? A szellemi és lelki integritásunkat akkor őrizzük meg, ha tudjuk: nem a katasztrófa felé haladunk. Van élet a szörnyetegek után – és van, aki szalonképes és értelmes módon megírja az igazságot. Vagy legalább egy szeletét. (Vuillard: Napirend, 21. Század Kiadó, Budapest)
Simon Viktória 12 éves
Több szempontból is rendhagyó könyv Mohai V. Lajos „sörös” kötete. Rendhagyóvá teszi szerkezetének változatossága, hiszen vannak benne versek, emlékek a szeretett városról, Nagykanizsáról, van esszé, novella magyar, és a Függelékben cseh nyelven. Az emlékezés olykor útikönyvszerű bemutatással folytatódik, hogy esszéként fejeződjön be. A műfajok keveredése azonban nem okoz törést az olvasó számára. A könyv főszereplője a sör, a benne lévő írásoknak mindig közük van hozzá.
Az első írás tulajdonképpen előszó, de több is annál. Már a címe is sokat mond: A városról és söréről. A város Nagykanizsa, az író szülővárosa és gyermekkorának színhelye, a sör pedig a város egykor messze földön híres sörgyárának terméke. Ha tehát Nagykanizsa, akkor sör, ha sör, akkor csehek, ha pedig csehek, akkor ki más, mint Hašek és Hrabal. Ezek korántsem erőszakolt összefüggések, hiszen olyan időszakról is szól a könyv, amikor a nagykanizsai sörgyár tulajdonosa egy Znojemszky nevű cseh úr volt, akit egyszer meglátogatott Hašek, Hrabal pedig egyebek mellett Mohai V. Lajos prágai utazása révén kerül a kötetbe.
Az író felidézi a nagykanizsai sörgyártás történetét. Az erről szóló írás, Az a Kanizsa három város volt, bemutatja az egykori Nagykanizsát is, olyan szemléletesen, hogy az olvasó szinte maga előtt látja az egykori utcákat, a házakat, és természetesen a kocsmákat, ahol a sörgyár munkásai műszak után pótolták a nehéz munkában elvesztett folyadékmennyiséget. A sör és a város apoteózisa ez a fejezet. A vége azonban szomorú, hiszen a rendszerváltás után bezárták a sörgyárat, és ahogy Mohai V. Lajos írja „Hagyták, hogy nyerészkedők rontsanak rá a sörgyártás dunántúli fellegvárára…” A kapzsiság, a gátlástalanság győzött, és elveszett száz év hagyománya, kultúrája, szakértelme. Az író nem részletezi, hogy mi történt, talán ugyanaz, mint például a cukorgyárakkal, amelyek esetében a külföldi tulajdonosok nem gyárat, hanem piacot akartak vásárolni. Leállították a magyarországi termelést, hogy külföldi üzemeikből elégítsék ki az itteni keresletet.
Nagykanizsa bemutatása a következő részben folytatódik. A Tintaceruza a sörösládában, az előző részhez hasonlóan a városról szól, de itt több a személyes emlék, benyomás. Ez már a ’60-as évek világa. Az író kilép tárgyilagos városismertető szerepéből, személyes emlékeket idéz, a város története a saját történetévé is válik, családtörténet, egy kissé önéletrajz is lesz. Személyesség jellemzi, de amiről szól, az átélhető az olvasó számára is, sőt segít saját hasonló élményei felidézésében. Valami színes kavargássá áll össze a történet, amelyben azonban nem vész el az olvasó, mert némi képzavarral szólva szilárd támpontként mindenhol ott a sör.
A sörgyári munkások „szentélye” (és nemcsak az övék) volt a Vén Diófa kocsma, amelyben sohasem volt záróra. Az író fölidézi a hangulatát, a sörgyári kocsikísérők, főzőmesterek és mások poharazását, beszélgetését, amelyre szükségük volt, hogy „visszataláljanak önmagukhoz” a megerőltető munka után.
Az író időnként meglepi olvasóját. A sör marad a főszereplő, de tágul a látóhatár: egy Hrabal-interjú részlete mintegy átmenet Nagykanizsa és Prága között. Ugyanis prágai emlékek következnek. Ezt a részt a szerző a kitűnő író és költő, Tabák András emlékének ajánlja, mivel közös prágai utazásuk eseményeit is fölidézi benne. Prágáról ugyanolyan szeretettel ír, mint szülővárosáról és gyermekkora környezetéről. Egy novellát is közöl a könyvben Onedinnél, a kisoldali kocsmárosnál címmel. Kissé misztikus hangulatú ez az írás, azt a nehezen átélhető benyomást írja le, amelyet csak némely közép-európai kocsmákban, sőt Közép-Európának is inkább csak ebben a Prága-Krakkó-Zágráb közötti részében lehet átélni.
A könyv Hašek és Hrabal alakjának és munkásságának felidézésével folytatódik. A szerző egy monográfiát idézve elmeséli, hogyan látogatta meg Hašek és két barátja Nagykanizsán a sörgyár tulajdonosát Znojemszky urat, és közben, mintegy mellékesen rövid esszét rögtönöz a 19-20. századi cseh irodalomról, benne is elsősorban Hašekről, Hrabalról és az ugyan németül író, de tősgyökeres közép-európai Kafkáról.
Mintegy vendégszövegként, ezután egy Hašek-novella következik, Nagykanizsai idill címmel, majd Hrabal A szépséges Poldi című „eposzát” elemzi a fordítónak, a kitűnő szlovákiai magyar írónak Tőzsér Árpádnak ajánlott írásban.
Az író Hrabal nyomát keresi Prágában az Akarom látni arany Prágát és a Hrabal kék felöltője című emlékezésekben. Arra a következtetésre jut, hogy Hrabal több mint cseh író, Közép-Európa írója, és így egy kicsit a miénk is. A már említett sokszínűség jegyében a könyv Mohai V. Lajos Prágáról és Hrabalról írott, versével fejeződik be. A vers címe: Gyöngyök a mélyből, alcíme pedig stílszerűen Banális love story. De még mindig van meglepetés: a könyvet Függelék egészíti ki, amelyben a csehül értő olvasó eredetiben olvashat két, témája szerint ide illő Hašek-novellát. (Prae Kiadó 1920)
A válogatott verseket közreadó könyv kissé talányos címének jelentése csak olvasás közben világosodik meg, ugyanis Gyárfás Endre újabb verseskötetében szinte folyamatosan jelen van a burjánzó természet, akár önálló tájversekben, akár metafora részeként. A hét ciklusba rendezett kötet tematikus, és részben formai szempontú válogatásban adja közre a verseket. Ily módon az olvasó nem nyer ugyan képet a költői pálya ívéről, viszont szemléletesebben megmutatkozik ennek a költészetnek a sokszínűsége, téma- és műfajgazdagsága.
Mint a kötetből megtudható, a verseket a költő válogatta. Az első ciklus címe: A költő fehér holló. Ennek tárgya a költemények írója és más költők, Csokonai, Berzsenyi, Petőfi, Tóth Árpád, szélesebb értelemben a művész, hiszen más művészeti ágak művelői is megjelennek a versekben, például zeneszerzők, mint Kodály vagy Hacsaturján. Sőt megjelenik a költő-varázsló is, aki nem a versével, hanem a tetteivel szabadít el olyan érzelmeket, amilyeneket a vers kelthet. Így kerül a költők mellé a társa fájdalmában osztozó és rajta így segítő ősember vagy az égbe törő Ikarosz.
A művészek megidézése műfaji bravúr. Költők esetében sem törekszik pontos utánzásra, nem formai megoldásaik vagy témáik követése, a célja inkább hangulataik, érzelmeik kifejezése. Ennek jó példája a Vitéz levele Festeticshez című vers. Hasonló módon idézi föl Berzsenyi, Petőfi, Tóth Árpád költészetét is.
Ebben a ciklusban olvashatók a saját költészetéről, vagy talán helyesebben saját költői pályájáról szóló versek, mint például az Indáznak henye napjaim. A fiatalos mindenség-akarás verse a Tűzbe fogódzom. A versek megírásának ideje a kötetből – néhány kivétellel – nem ismerhető meg, de számomra nem volna meglepő, ha erről a költeményről kiderülne, hogy a költő fiatalkori ars poeticája, de legalábbis ifjúkori lázas tenni akarásának felidézése. Hasonlóképpen a fiatal költő hangját idézi a Hegyet álmodtam a síkra című vers, amely azonban múlt időben szól az ifjúkori tettvágyról, s amely után az olvasó a költő későbbi verseinek ismeretében akár odaképzelhet egy bölcsebb, több élettapasztalatot mutató, az egykori álmokkal számot vető második részt.
A Hurcolhatom halálomig című, második ciklus nem olyan egységes, mint az előző, viszont nagyobb lélegzetű, gondolatilag súlyosabb költeményeket tartalmaz. A címadó vers talán háborús emlék, talán csak képzelt jelenet, amelyet egy békés nyári rét látványa idéz föl benne. A háború képei beleéghettek a költő emlékezetébe, hiszen azok e ciklus más verseiben is megjelennek. Néha önállóan, néha csak valami mellékesnek látszó dolog idézi fel őket, mint a Csak tréfa volt című versben egy falra firkált horogkereszt.
Valami tacskó firkálhatta –
útitársam legyintve szólt –,
csupán két szögletes vonalka…
és biztosan csak tréfa volt.
Ez a „tréfás” jelkép azonban szörnyű képeket idéz föl a költőben:
A két vonal kinyúl utánad,
körülhálóz, négy ága fojt…
S a gödör gúnyvisszhangja támad
„Csak tréfa volt, csak tréfa volt.”
Erre a ciklusra is jellemző a sokszínűség, a költő több hangon szólal meg, de minden hang a sajátjává válik. Van itt például időmértékes vers (Férfikor), és Arany János modorában írott, a saját életét felidéző visszatekintés (Epi-Epilógus), amelyben szinte egy önéletrajz részletességével vet számot az életével. Az azonosságok mellett azonban eltérések is vannak. Arany Epilógusa egy, az életét múlni látó idős ember nosztalgikus, szomorkás visszatekintése, Gyárfás Endre bizakodóbb. Nem búcsúzik az élettől, inkább csak menet közben tekint vissza, de néz előre is, úgy érzi, még van tennivalója.
Csöndes fészek zöld lom árnyán…
Mely sajátja… Rátalálván
el-elvárja,
hogy a Múzsa vizitálja.
Utazások emlékét idézi az Európa szőttese ciklus. Főbb állomásai Taormina, Cattaro, Dubrovnik, Korcsula, Split, Assisi, Róma, de ezekben a részben szonett formában írott versekben természetesen több van, mint emlékek fényképszerű felidézése. A tájak mindig emberiek, nemcsak úgy, hogy bennük van a költő, a maga érzéseivel, gondolataival, bennük van az emberiesített történelem is: Taorminában például Thészeusz és Ariadné, a cattarói öbölben a fellázadt flotta matrózai, Dubrovnikban Dundo Maroje, Korcsulán Marco Polo, Assisiben, bár név nélkül szent Ferenc, de a tájak szinte önmagukban is képesek megelevenedni.
Ebben a ciklusban van egy túlzás nélkül alapversnek nevezhető költemény, a ciklus címadója, az Európa szőttese.
A vers első soraiból egy rövid történelmi visszatekintés bontakozik ki, Európa születésének rajza, a latinitástól kezdve az értékeket a kora középkori barbárságban őrző kolostorok világa, majd a reneszánszé, azonban sohasem önmagában állóan, mindig benne van elszakíthatatlanul a magyar glóbusz, Guarino, Marzio és Janus Pannonius világa. Itáliai, lengyel, flamand mesterek műve összefonódik Bakfark és a „tót” dallamra verselő Balassi művészetével. Az összefonódás folyamatos, nincs Európa nélkülünk, és Európa nélkül mi sem vagyunk. Ha rejtett kisebbségi érzésből származó nemzeti gőgből, zavaros küldetéstudatból, vagy délibábos álmok kergetése miatt olykor mégis hátat fordítunk Európának, az a barbárságnak mindig csak ideiglenes győzelméhez vezet.
saskarom irdal sav mar kard suhint
ujjak rándulnak tépők szaggatók
szövődik Európa szőttese
„Mégis szövődik” – tehetnénk hozzá, mert az összetartozás érzése erősebb az elszigetelődés vágyánál. Európa egész történelmünkben benne van
Hidunkhoz ánglus láncfonat kerül
…
Aranynak példakép a walesi bárd
Ady szapora Jacques Bonhomme-mal érvel
Attila spanyol földművest sirat…
Történelmünk szétválaszthatatlan Európáétól, és minden megtorpanás ellenére egyre inkább szétválaszthatatlan.
szövődik Európa szőttese
és egyre bontakozik a mintázat
élénkül a szín kiterjed a kelme
zaj vált zenére – s felülkerekednek
a szaggatókon a szövögetők
Himnusz ez a vers Európához, amelyet közösen hoztunk, hozunk létre, amelyben kitörölhetetlenül benne vagyunk a történelmünkkel, a kultúránkkal. Ha európaiak vagyunk, úgy gazdagszunk Európával, hogy közben a miénk marad a magyar kultúra egész kincsestára, de a miénk lesz Dante, az itáliai és a németalföldi festészet, Shakespeare, miénk lesz Bach és Thomas Mann, egyáltalán minden, amit ezen a földrészen alkottak tudományban, művészetekben, kultúrában.
Szép szerelmes verseket olvashatunk a Fehérizzású című ciklusban.
Te rejtelmes vagy, mint a balladák
és tiszta, mint a népdalok.
– írja a költő, és ez a szinte áttetsző világosság, tisztaság jellemzi az egész ciklust, még akkor is, ha korántsem csak idilli ez a szerelmi költészet. Hogy mennyire nem az, mutatja például a Ballada rólad című vers utolsó két szakasza:
téged vetnek bé a tűzbe,
téged kevernek a mészbe,
téged raknak kövek közé:
malter legyél mindörökké,
Így élj bennem, balladásan
falaim közt elevenen;
így marad fenn Dévaváram:
soseomló szerelem.
Az Amikor elvadult a kert ciklus az ősz képeivel utal az öregedésre, a közelgő elmúlásra, de nem nosztalgikus önsajnálattal, inkább a természeti törvény tiszteletének méltóságával. Ez a gyermekversek csengő rímeivel és szinte táncos ritmusával kezdődő költemény hamar elsötétül. Hangja érdessé válik, amikor saját tétlenségének perceit seregélyek fekete felhőjének láttatja, amely nem hagyja, hogy megaszúsodjon a benne termő gondolat és szép szó.
A Zöldág-Parittya ciklus utal leginkább a kötet címére, ennek a versei valamilyen módon mind kapcsolódnak a természethez, a tájhoz és a benne burjánzó vegetációhoz. Nem „zöld” versek ezek, nem a ma nagyon is időszerű, de olykor csak divatos természetvédő, természetféltő hang szólal meg bennük, sokkal inkább olyan ember hangja, aki mint saját természetes közegében tud a természetben élni. Néha a bukolikus költészet hangjai szólalnak meg a ciklusban, nem véletlen, hogy több, hexameterben írott vers is olvasható itt, máskor tercinákban szólal meg a költő. Kezdő sorával Dante-hatást ígér a Ha ebből lettem című költemény „Az emberélet útjának delén…”, azután eltávolodik Dantétól, és a pannon táj, a Balaton-vidék jelenik meg a versben, de nem önmagában, hanem mindig a benne élő emberrel együtt.
A kötetet az Epigrammák ciklus zárja. Van közöttük humoros, és van, amelyikben a humor inkább a tehetetlen, kínjában nevető ember humora (Mész, Késes disztichonok, Két kesernyés).
Gyárfás Endre kötete, mint válogatott versek gyűjteményéhez illik, sokoldalúan mutatja be ennek a költészetnek a legjobb darabjait. Egy, a való világban és nem csak önmaga világában élő költő válasza a kor valamennyiünk számára föltett kérdéseire. (Gondolat Kiadó Budapest, 2020)
Regények, elbeszéléskötetek, drámák, krimik, jegyzetek és kritikák után Kellei György ismét egy bűnügyi regénnyel lepte meg az olvasóit. A Legjobb a halottnak! története tulajdonképpen egyszerű lenne: elrejtett dokumentumok után folyik a hajsza. Olyan dokumentumokról van szó, melyek a vészkorszak idején születtek, és amelyek néhány embernek évtizedek múlva is fontosak. Aki ezeket a dokumentumokat megkaparintja, „… zsarolhat, milliókhoz juthat, majd megalázhat, tönkretehet olyasvalakit, aki felső körökben befolyásos és népszerű.” Kellei György azonban alaposan megbonyolítja a történetet. A főszereplő Melis Zsolt írónak, irodalomtörténésznek és magándetektívnek, aki egy eltűnt vállalkozót és a vele együtt eltűnt sok pénzt keresi, munkája során jutnak tudomására az elrejtett dokumentumok.
Furcsa figura, de ez nem meglepő, hiszen manapság a krimikben egy detektív nem lehet hétköznapi ember. Melis például nem kér pénzt a nyomozásért. Amikor megbízója a munkadíjáról érdeklődik, így beszél: „A nevetséges hivatástudat miatt tartok ki. Meg az is motivál, hogy szemébe nézhessek a gyilkosnak. Ez már szinte a rögeszmémmé vált. Élményt jelent, ahogy összeomlanak a leleplezéstől. Másodpercek alatt marginális alakká zsugorodnak.” A többi szereplő, Matróna, Lord, Lady, a Látogató, egy pap, a rendőri nyomozást irányító őrnagy és mások mind különleges alakok, szinte mindnyájuknak a jellemében van valami mániaszerű sajátosan jellemző vonás.
A Balaton partján, idilli környezetben játszódó regény világa korántsem idilli. Mindenki szinte folyamatosan életveszélyben van. Csalások, emberrablások, gyilkosságok sorozatában kanyarog a cselekmény. Az érdekellentétek, viták gyakori megoldása a gyilkosság. Olcsó az élet, és szinte mindenkinek van valami rejtegetni valója. Összemosódik a vállalkozók és a bűnözők világa, a vállalkozók törvénytelen eszközöket vesznek igénybe, a bűnözők pedig olykor maguk is vállalkozók. A rendőrök néha nagyon is ingoványos talajon járnak, a siker érdekében fütyülnek a szabályokra, és nem mindig egyértelmű, hogy alvilági kapcsolataikat csak a nyomozás sikere érdekében hasznosítják-e. Az egyik szereplő így beszél erről: „A törvény és a törvénytelenség párban jár, összeboronálta őket a kiismerhetetlen sors.” Melis lassan bontja ki az összegubancolódott szálakat. A rendőrség vele párhuzamosan dolgozik, de inkább csak a háttérben, és nem sok eredménnyel. A szálak néha külföldre vezetnek, felbukkan egy bécsi hölgy, egy szlovéniai magyar, Portugáliából is érkezik valaki.
Egymás után halnak meg, akiknek valamilyen közük van a romos, felújításra váró kúriához, ahol a dokumentumokat elrejtették. Van, aki csak csőre töltött pisztollyal mer kilépni az utcára. A maffia fénykorában lehetett ilyen az élet Szicíliában, vagy talán még ott sem. Dermesztő világot rajzol Kellei György a regény hátterébe, de egy krimin ne kérjük számon a realizmust, elég, ha izgalmas és fordulatos. A Legjobb a halottnak! pedig izgalmas és fordulatos, olykor már-már túlzottan is bonyolult a cselekménye. Nem lehet felületesen olvasni, mert aki így olvassa, hamar elveszíti a fonalat.
A krimik kedvelői bizonyára élvezettel olvassák majd a könyvet, a cselekmény néhány apró képtelen fordulata aligha fogja elvenni a kedvüket. Az egyik magyar szereplőről például azt olvassuk, hogy „… a háború vége felé Moszkvában kötött ki. 1952-ben Amerikába emigrált…” Eléggé valószínűtlen, hogy valaki Moszkvából Amerikába emigrálhatott 1952-ben. Vagy ha mégis, biztosan nemcsak engem érdekelne, hogyan történt a dolog.
Érthető, hogy a szerző figyelmét a könyv írásakor elsősorban a cselekmény szövése kötötte le, nem volna igazságos, ha stílusbravúrt várnánk egy krimitől. A szereplők, különösebb egyénítés nélkül, általában a hétköznapi nyelvet beszélik. Annál feltűnőbb, ha egyesek váratlanul valami választékosnak tűnő, kissé keresett stílusban szólalnak meg. Ennek jellemző példája a könyv vége felé egy párbeszéd. Az egyik szereplő azt állítja, hogy a másik agyonlőtt valakit, mire a gyilkossággal vádolt alak azt mondja: „Zavarodott elmére vall az okfejtésed”, ahelyett, hogy egyszerűen azt mondaná: „Hülye vagy.”
Kellei György gazdag életművében nem a krimi a legfontosabb műfaj, talán csak üdítő kirándulás más könyvek után. A szerző sokoldalúságát bizonyítja, hogy ebben a műfajban is figyelemre méltót hozott létre. (Hungarovox Kiadó Budapest, 2020)
A védelmező címmel adta ki Ballai László legújabb történelmi regényét a tavalyi évben, a Hungarovox Kiadó. Ez a – valljuk be – nem éppen könnyű olvasmány, 1100 éve játszódik.
Sok író támadja, illetve erősen firtatja a történelmi regények létjogosultságát. Ha csak annyit mondunk, hogy: akkoriban minden más volt, ezt nyugodtan vehetjük szó szerint. Tehát, szó szerint: minden. Beleálmodhatjuk magunkat egy régi-régi korba, de hogyan realizáljuk ezt az „álmot”? Talán az írói fantázia segíthet. Ballai László megpróbálta. Mint oly sokan előtte. Talán Kodolányi, a Julianus barátban, így elsőre. Ott olvashatunk – ha csak hipotetikusan is, de – archaizáló nyelvi dialógusokat, persze Kodolányi verziójában. Érdekes módon, regényében, Ballai még csak kísérletet sem tett erre; az ő hősei úgyszólván mai nyelvet beszélnek.
Pedig: „(…) milyen is volt Magyarország ezeregyszáz éve? És Európa, amelynek értékeit átvettük?”; (…) „Mely népek összessége jelentette a Kárpát-medence lakosságát, hogy befolyásolta életüket a hatalmi, vallási és tulajdonviszonyok gyökeres átalakítása? A történelmet életre keltő négy főhős – Szent Gellért püspök, Concius atya, Kér táltos és Oresztész könyvtáros – különböző nézőpontjából megismert tényekből végül is az olvasónak kell megalkotnia a saját válaszát” – olvashatjuk a kötet hátsó borítójának szövegében.
Az biztos, hogy hatalmas olvasottsággal írott könyv A védelmező. Sűrűn fordulnak elő a műben különféle teológiai-filozófiai-történelmi, illetve irodalmi tárgyú idézetek, ez főképp a dialógusokban érhető tetten.
És itt most külön kitérek e regény dialógusainak a sajátosságára: nem szokványosak, abban az értelemben, ahogy azt más írók alkalmazzák; nehezen vehetők, mondhatni még imitált élőbeszédnek sem. Ballai úgy adja szereplőinek szájába a „mondanivalót”, mintha azok valósággal szónoklattan-versenyt rendeznének. Szinte csak megállapítások vannak. Mintha eleve kész gondolatokat közölnének egymással, és úgy folyik a szöveg, szereplőről szereplőre, mint a parancsolat. Nehezen tudjuk elhinni a szerzőnek, hogy így beszélgettek valaha az emberek, de még azt sem, hogy ma beszélgetnek így. Az viszont kétségtelen, hogy olyan eredeti ez a típusú szövegírás, hogy nem nagyon olvashatunk hasonlót máshol, mástól.
Aki belevág ebbe a nagy kalandba (ti. A védelmező elolvasásába), az a tarisznyájába tegyen egy jó adag türelmet is. Megéri, hiszen ilyen humoros részekkel találkozhat: „– (…) a hit nem keresi az ékesszólás dagályosságát, hanem a lélek erejét. – Amellyel elszárnyalhatunk. / Mintegy a szárnyalást bizonyítandó, a cserebogár ekkor elröppent Leonhard testvér orráról…” (23.)
Nem könnyű feladat elé állítja olvasóit, Ballai. Mintha szilárdan eltökélte volna: nem, nem, nem, én nem írok holmi olvasmányos regényt! Persze, az sem lehetetlen, hogy ez így van jól, és ez volt a koncepciója. Hiszen: „Mi vagyunk az oziriszi áradás, testünk az Íziszre várakozás, az örök, a megismétlődő, mégis egyszeri misztérium, mert mi, védelmezők, erkölcseink okán nevet kaptunk a meghatározhatatlanságban.” (296.) – írja szépen a regény legvégén, a szerző. És tényleg. Valóban csak a regény végén lehet és „kell megalkotnia a saját válaszát” – az olvasónak; hogy miért is mindez?
Ballai mintha labirintust alkotott volna e művével. Az olvasó pedig az a személy, aki benne jár, és eljut, el kell jutnia az út végére. Úgyszólván a végére járni A védelmezőnek. Mert a vége igazi mestermondat; „Nekünk az rendeltetett, hogy minden hajnalkor elrugaszkodjunk a magas homlokú hegyekről, bátran, szembe a nappal, nem látva, ha átrepülünk a lét övén kötött csomón” (uo.)
Ha Ballai László engedményeket tett volna a könnyedebb olvasmányokra vágyó közönségnek, akkor talán „közérthetőbb” lenne, de biztos, hogy akkor valószínűleg már nem lett volna önmaga. (Ballai László: A védelmező, regény, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2020)
Negyven éve (egészen pontosan: most már negyvenegy éve) hunyt el Vlagyimir Viszockij, a világhírű orosz énekes, költő, dalszerző. Ennek kapcsán jelent meg – második, bővített kiadásban – Viczai Péter könyve, Viszockij nyomában, avagy a Nord-jelenség, a Hungarovox kiadó gondozásában. Az első kiadás címe: Gennagyij Nord, avagy az „Ismeretlen Viszockij”, és 2018-ban adta közre, szintén a Hungarovox kiadó, mely nagy sikert aratott.
Nézve a mai, 2021-es oroszországi eseményeket, állapotot, különös előjelűvé válhat ennek a könyvnek a megjelenése. Érdekes gondolatkísérlet jut az eszembe: mi történne, ha Viszockij ma (is) élne? Hogyan viszonyulna – ő – a mostani putyini rendszerhez? Vajon mit tenne, miket és hogyan alkotna, milyen közönsége lehetne most, a brezsnyevi idők zabolátlan, önpusztító, és hírhedt fenegyerekének? Nem tudhatjuk. Erre már sohasem kaphatjuk meg választ.
Azt viszont tudhatjuk, hogy ez a kötet miben különbözik, mivel több, mint az első kiadás. A címlap – ugyanolyan színű, és ugyanaz a fotó szerepel rajta (Viczai Péter, és mellette egy kisebb Viszockij-fotó), mint a 2018-as kötetéé. A cím más. És érezzük, hogy kissé megvastagodott a könyv: 135 oldalas. Benne, hosszabb, komoly és nívós tanulmányt, zenei elemzést írt a szerző Viszockij életéről, zenéjéről, párhuzamba állítva a kortársakkal, és – Gennagyij Norddal. Sőt, megjelenik itt még más is: „(…) az olvasó előtt egy furcsa irodalmi-szellemi háromszög rajzolódik ki: Viszockij-Viczai-Nord. A háromszög pedig egy köztudottan masszív, szilárd alakzat és konstrukció” (Leonyid Volodarszkij ajánlása, 7.)
Sok-sok szép szöveg (dalszöveg, vers, anekdoták, mókás „szösszenetek”) szerepelnek a kötet utolsó kétharmadában. Megjegyzem: egy-két mű kivételével, szinte valamennyi megtalálható az első kiadásban. Mégis, úgy érezzük, hogy az ezeket megelőző, mondhatni, bevezető írások révén jobban elmélyülhetünk – minthogy megismerhettük az alkotási körülményeket –, a szövegek értésében, mi több, élvezésében. Hiszen itt valóban költészetről van szó. Nagy kedvencem lett, Viszockijtól ez a négy sor, Viczai Péter kitűnő fordításában: „Templom se, kocsma se szent, / Nem szent, fiúk, semmi! / Nem úgy van se lent, se fent, / Mint kellene lenni!” (18.) Ebben aztán minden benne van…
A művészet „bennfenteseinek”, az úgynevezett tévedhetetlen ítéletűeknek, az újat, merészet fogcsikorgatva átengedőknek, vagy át-nem-engedőknek, ha azt mondjuk: „– Te, figyelj, van itt egy új, nagyszerű költő, igaz bárd! – Na, és? – Aki egy gitárral játssza el a dalait… – Egy szál gitárral?! (legyint) Menj már!” Minden korban mindig így volt. És így is lesz.
„A Viszockij-életmű mintegy felét ma már olvashatjuk magyarul is” (118.) – írja Viczai Péter, a magyar Viszockij-kutató, vagy mondjuk ki kereken: a Magyar-Orosz Művelődési és Baráti Társaság alelnöke, aki természetesen megtett mindent azért, hogy így legyen; kutatott, fordított, előadásokat (egyetemeken is) tartott, és publikált, nem is keveset.
Viczai, az az író – mármint –, aki nem szépíróként, hanem inkább tudós irodalmárként, minden nagy író irigye lehetne… Tudniillik, olyan önzetlen elszántsággal, biztos érzékkel, sőt rajongással küzd a valódi értékek elismertetéséért, hogy az ritkáságszámba megy manapság, ebben a mindenkit lekönyöklő, önző korban. Megsüvegelendő példa.
Sajnos Gennagyij Nord ezúttal háttérbe szorult, holott az első kiadásról írott recenziómban fő szerepet kapott. Nem kisebb jelentőségű alkotóról van szó, nem vitás, de úgy éreztem, most Viszockij – mondhatnám – születésnapjára fókuszálok inkább, hiszen most őt ünnepli a világ.
Fontos mű a Viszockij nyomában, avagy a Nord-jelenség, hiszen: „a gyakran gitáros Hamletként emlegetett össznépi Vologya ma is aktuális költészete mára bevonult a klasszikusok közé, szövegeit az iskolákban Puskin és Lermontov leghíresebb munkáival együtt elemzik” (37-38.). Ezt jó tudni.
És elgondolni is biztató, hogy előbb-utóbb minden érték a maga helyére kerül. (Viczai Péter: Viszockij nyomában, avagy a Nord-jelenség, versek, dalok, anekdoták. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2020)
Két jelentős és ismert – közelmúltban elhunyt – személyiségről szól Kaiser László, költő, író legújabb tanulmánykötete, az Erkölcs és teljesítmény címmel tavaly megjelent mű, amely a Hungarovox Kiadónál látott napvilágot. Németh Lászlóról és Béres Józsefről van szó. Az író művészről és a tudós művészről. Emellett mindketten emberek voltak; szilárd jellemű, tiszta emberei voltak ők a szellemnek, a kultúrának és a tudománynak.
Ugyanakkor, a többszörös díjazott Kaiser Lászlót sem kell bemutatnunk az olvasóközönségnek. Ismerjük, mint 24 kötet szerzőjét, és mint kiadóvezetőként. Ebben a művében tiszteleg a két nagyság előtt.
Mint fogalmaz: „Ők valóban a minőség forradalmárai voltak…” (Hátsó borító szöveg) Persze, hozzátehetjük, hogy: az erkölcs forradalmárai is voltak. Mondhatjuk azonban bárhogy, egy dolog biztos: egyikből sincs, és egyikből sem volt túl sok a világban. Éppen ezért lehetnek ők – nekünk, maiaknak is – örök példák. Hogy egyenes gerinccel, tartással is végig lehet élni az életet; és még maradandót is lehet alkotni. És igen, ma is lehetséges ez. Annak ellenére, hogy: „Az egész földgolyóra és persze hazánkra is egyre inkább az őrület dorbézolása jellemző” (67.); és: „A vegetáló lét is veszélyeztetett immár” – írja Kaiser. (uo.)
De vajon kellőképpen ismerjük-e őket? Nyilván, hallottunk róluk ezt-azt. Németh Lászlóról például, mint íróról. És igazán szégyellje magát az, aki nem. Béres Józsefről is tudunk talán, mint a Béres csepp feltalálójáról. Hiszen a Béres csepp híresebb ám minden írónál…
Mindkettőről sokat megtudunk e kötetből. Németh Lászlóról talán többet is, mint az alap-irodalomkönyvekből. De megtudhatjuk azt is, hogy Kaiser számára mit jelent Németh László, ugyanis: „Németh László hatása és – barátaim által szeretettel teli iróniával említett – gyakori idézgetése kísérte és kíséri életemet…” (8.)
Béres József emberi nagyságáról sokat elárul a következő idézet: „(…) az 1970-es évek második felében Aczél György személyesen akarta rávenni, hogy hagyja el az országot; bátran és egyértelműen mondott nemet: »Az én őseim itt éltek, itt haltak meg, itt gürcöltek, itt fizettek adót. Nekem nem átjáróház ez az ország. Én szeretem ezt a népet, és nem hagyom el«” (72.)
És jól tette, hogy nem ment el; mert így beteljesíthette a küldetését – itt, a hazájában. Ha azt vesszük – manapság hány ember hagyja, vagy hagyná el, talán végleg, ezt az országot, különféle indokokkal és célokkal, sőt akár puszta kalandvágyból is –, nagyon elgondolkodtató, ami Béres József döntése mögött áll: a példamutató ember- és hazaszeretet.
Külön érdekessége ennek a kötetnek, hogy Kaiser kitér a Béres József életét feldolgozó drámára – Fazekas István, kortárs költő-író, A megvádolt című munkája –, de még érdekesebb, ahogy a színre állításról, annak körülményeiről, sőt magáról a kortárs színházról is ír. Kaiser, végzett dramaturgként (és rendszeres színházlátogatóként) élesen látja és ugyanakkor láttatni is tudja a mai viszonyokat. Ami – ahogy mondani szokták –, nem túl rózsás. Illetve, hogy olyannyira szétfeszítik az ellentétek az egységet (már, ha egyáltalán van ilyen, ebben a nagy megosztottságban), hogy az félig már a gyűlölettel rokon. Vagy tán egészen azzal. Ilyen körülmények között persze nehéz dolgozni. De nem lehetetlen. Az az igazság, hogy végül minden a helyére kerül; az igazi üzenet, az igazi érték megtalálja a helyét, és – eljut a világba. Ennek a könyvnek is el kell, el kellett jutnia a közönséghez. Ebben nagy segítségére volt a Béres Gyógyszertár Zrt. Vagyis az örökösök támogatták a megjelenést, akik tovább virágoztatják a céget, az alapító atya értékrendje és minőség-igénye szerint.
Hiánypótló mű az Erkölcs és teljesítmény – és egyben figyelmeztetés is. Ha szétnézünk nyitott szemmel, és nyitott füllel – mondhatni – széthallgatunk a világban, bizony kevés jelét érzékeljük az értéknek. A zajos celebvilágban az értelmiségi létnek, egyáltalán: az értelemnek, mintha egyre kevesebb hely jutna. „(…) úgy érzékelem, méltatlan és szinte megmagyarázhatatlan csönd van körülötte” (9.) – fogalmaz Kaiser Németh László mai helyzetéről, kesernyésen. Igen, egyet kell, hogy értsünk vele. És nem csak körülötte van csönd.
Gondoljunk csak bele, hová jutott a világ. Anno – még csak nem is kell olyan messzire menni az időben – a művészek voltak a celebek. Nem úgy, mint ma: fordítva.
Kifordult a világunk.
A legfontosabb üzenete ennek a könyvnek mégis az, hogy: Vigyázzunk az értékeinkre! Ha nem: nincs és nem is lehet jövőnk. (Kaiser László: Erkölcs és teljesítmény, Németh László – Béres József, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2020)
Oláh Nikolett 8 éves