kortárs

OLÁH ANDRÁS

aluljárók foglya

graffitis falakra sötétül az árnyék
rongyba csavart álmok szorítanak hátrébb
szív-hideg síneken zakatol a mámor
kihalt végállomás… nem fékez a távol…

szemétbűzbe fulladt plakátra gyűrt érved
nincs esély hogy Isten egyszer erre téved
beszűrődő fénycsík robbantja a jászlat
nem remény született csak gyönge utánzat

hátha

a hétköznapok önzésébe tekeredtünk
már nem emlékeztetsz semmire
és ha volna is mit tovább mondanom
nincs múlt, ami fogva tartson

emlékeink szétválasztott sziámi ikrek
– magányosak mint a cigarettafüst –
hajnalig mégis lesben állok
hátha egy álomban még megtalállak

esti nyugalom

kéregetünk csöpp esti nyugalmat
bennünk a csönd szivacsfala hallgat
szisszen a függöny – kifele se látunk –
fal fele fordul véled az ágyunk

végtelenített perc most a múltunk
az ismétlésbe majd belefúlunk
esti harangszó karmol a csöndbe
s ott maradok szívedbe kötözve

BALLAI LÁSZLÓ

A csárdakirálynő

Amikor az ember már sorra eltemette a családtagjait, különösen megörül egy régi ismerős felbukkanásának. Igaz, némi tűnődés után jöttem rá, hogy a gyömöri zenés délutánra szóló formális meghívó aláírója, Olimpia von Weissy, nem lehet más, mint Joli néni, a keresztanyám – valójában a névadóanyám –, aki, ím negyven esztendő után hazatért. Weissy, az valójában walesi, e negyedik férjétől örökölt név attól a hercegi családtól származik, amely emigrációba kényszerült, midőn az angol királyi família a trónörökös számára kisajátította a walesi hercegi címet. De mindegy is a származás, „a zsenialitás kötelez”, mondta Liszt, aki fáradságot, költséget nem sajnálva egyengette a fiatalok pályáját, mint teszi ezt Olimpia von Weissy is, a világhírű operadíva, új és új tehetségeket bemutatva. Valóságos megasztár ez a kislány – sustorog a szalon. És milyen csinos. De Lajos! Ugyan, ez még csak egy fruska. Olimpia, de hát mikor hallhatjuk önt? A csúcson kell abbahagyni. Micsoda jellem!

A művészekről a köztudatban a bohém képe forog, magyarázza a keresztanyám. A nyíratlan hajú ifjúé, aki fél méter magasból csap bele a zongora billentyűzetébe, hajnalig dorbézol a borospincében, majd onnan szíve hölgyét felébresztendő szerenádra siet, folyton rögtönöz, indulatban van, elutasítja a konvenciókat, megalkuvást nem ismer, csak lobog, lángol – szalmalánggal, persze. Na, mármost a művészet a lehető legszigorúbb életvitelt követeli meg. Más bemegy a hivatalába, ott rosszkedvvel tologathatja a papírjait, ráförmedhet az ügyfeleire. Ráförmedhet-e a primadonna az operában a nézőre, hogy kérem, uram, ne aludjon, ez igazán nem comme il faut? Művészete minden eszközével igyekezhet csupán azon, hogy a megfáradt kispolgárt még véletlenül se kerülgesse az álom. Csakis a legszebb eszmények csodáival gyönyörködtetheti. Tehát amikor a színpadra lép, tökéletes fizikai és szellemi állapotban kell lennie, még akkor is, ha gyász, vagy szerelmi bánat gyötri. Ha az ember hajnalig füstös csárdákban szédeleg és összevissza alszik, hogyan találhatná meg az ideák teljességét? Az csak a gondosan felnevelt lélek kiváltsága.

Hallatlan tudatosság. Világhírű énekesnő. A lélek által. Ő még ismerte Kodályt. Ismerte? A legjobb tanítványa. Kodály Zoltán nagyon jó kritikus volt, szigorú jellem, aki mindenkinek kertelés nélkül megmondta a véleményét. Már befutott muzsikusok remegő térddel léptek elé, hát még, aki csak akkoriban cserélte fel délutáni kékre a kurta leányszoknyát, meg sem mert szólalni a színe előtt. „No, csak bátran, hölgyem!” Hölgyem? A keresztanyám körülnézett. Valóban őt szólították így? Minő finomság, intelligencia, modor – és pedagógia. Hölgyem. A szó végigperzselte az ereit, mint a legtüzesebb tokaji bor, meghozta a bátorságát, és végig tudta énekelni a dalt, amellyel készült. „Ez igen – bólintott elismerően a Mester. – Minden ember torkában van egy hangszer. Ez a hangszer pedig nem az énektechnika, a hangszálak felerősítése, vagy a zenetudomány megismerése révén, hanem a mindezeknek köszönhetően kialakult lélek által szólal meg. Annak bizonyos mélységeibe csak a zene tud bevilágítani.” És hogy minél többek lelkébe besugározza a fényt, oly sok munkája mellett fáradhatatlanul tanított, járta az országot, zeneiskolákat alapított és kórusmozgalmat indított útnak. Megmosolyogjuk a Röpülj pávát, pedig akkoriban minden gyárnak, minden téesznek volt énekkara. Hová tűnt a kodályi alkotás? Szigetfesztiválok zajától döng az ország, holmi Ákosok, Beák adják a hangot. Már nem hallani éneket, csak torokhangon feltörő üvöltéseket. „Ééé-desanyám” – hangsúlyozza félre a sok jöttment dalos madár, pedig a Tanár úr kifejezetten figyelmeztetett arra, hogy a kiejtésnek és a szótagelválasztásnak a népdalénekléskor is helyesnek kell lennie. De Kodály nemcsak zenei intézményeket hozott létre, hanem kinevelte a módszere iránt elhivatott, zseniális pedagógusokat, mint Forrai Katalint, Kistétényi Melindát, Szőnyi Erzsébetet. És persze Olimpia von Weissyt, gondolhatta hozzá az ember. Milyen kár, hogy e kiválóságot emigrációba kényszerítette a politikai rendszer. Minálunk mindig így történik, terpeszkedik a középszerűség, tehetségeink pedig más országok számára nyílnak ki.

Olimpia von Weissyt, akit eltaszított a haza, tárt karokkal várta a nagyvilág. Domingo sokkal többször megfogta az ő derekát, mint azét a kóristalányét, aki most szexuális zaklatásért pereli. Ugyan, mi van abban? A színpadi vagy színpadias gesztusok nem mérhetőek a törpe valósággal. Pavarotti, meghallván csengő szopránját, azonnal beleszeretett – persze nem csak a melizmája miatt, hiszen ő már akkor ügyelt az alakjára, amikor még alá kellett támasztani az operaszínpadokat a százhúsz kilós Brünhildéknek. Mint Callas? (Hálás mosoly, szerény fejbiccentéssel.) Igen, tőle nagyon sokat tanult, főleg a bensőséges szerepformálás terén. Mert a művésznek Normaként nem csak a tűzbe kell vetnie magát, hanem tűzzé kell válnia. Madame Butterflyként nem akkor kell meghalnia, amikor a gyomrába döfi a tőrt, hanem amikor elveszik tőle a gyermekét. Traviátaként az Alfréddal elénekelt utolsó kettősben láttatnia kell, hogy az élete ekkor már illúzió. Olimpia befolyása – és ezt mindig nagyon szerényen sejtette – a művészeten túl kiterjedt a politikára is. Arnold Schwarzeneggertől levelet kapott (de nem mint body building világbajnok vagy hollywoodi sztár, hanem mint kaliforniai kormányzó írt neki), hogy Minnie-alakításának természetessége határozott lendületet adott neki a zöld Kalifornia tervének megvalósításához. Berlusconit a Szicíliai vecsernye Anna hercegnőjeként ébresztette rá, hogy rögvest lásson hozzá nemzeti politikájának megerősítéséhez. Helmut Kohlt Leonóra áriájával késztette arra, hogy gyorsítsa meg Magyarország felvételét az Európai Unióba.

Nem sok emlék pislákol bennem a névadóanyámról, Joliról – amint a szüleim hívták –, kicsi gyermek voltam még, amikor utoljára láttam. Nagyon szép néni képe rémlik, aki rikítóan színes ruhát hord, és mogyorós csokit hoz nekem. Ne kényeztesd ezt a gyereket. Azt követően, hogy disszidált soha nem beszéltek róla. De hát a világhírességekről csak hall az ember, különösen a magyar származásúakról. A Film, Színház, Muzsika rendre beszámolt róluk (ki is vágtam belőle a legszebb dívák: Pitti Katalin és Sass Sylvia fotóit). Munkám miatt sokszor megfordultam Bécsben. Az üzleti utakon mindig siet az ember, azért csak megakadt volna a szemem az Olimpia von Weissy néven a Staatsoperbeli premierjét hirdető plakátokon.

Miért nem egy Andrássy úti villába költözött Olimpia von Weissy, amelynek meglátogatása mégiscsak alkalmasabb lenne a világ legnagyobb színpadairól ismert kolléganőknek, mint a Pesttől egy jó órányira eső gyömöri udvarház? De operaénekeseket nem láttam a társaságban, csak falusi szomszédokat. Jó kényelmes ez a tonettszék. Drágám, ez Windsor-stílusú smoker’s bow. Mosolytól félholdazódó arcok, az így kelt hullámokon úszó keresztanyám. Aki persze mindig más szabású ruhát viselt a délutánjain, azokat hol egy brossal, hol karkötő–fülbevaló kombinációval megvadítva, s amikor a társaságbeli hölgyek már leutánozták a melltűt vagy a klipszet, akkor semmi ékszer, csak egy lehajló, széles karimájú, szalagos, virágos kalap auf Wiene Mode.” Így születik a divat: követni próbáljuk a követhetetlent. Mindenesetre illedelmesen hallgatjuk a fellépőt. És hallgatják behunyt szemmel, fejüket a muzsika ütemére ringatva, mint a háziasszony. A jövő ígéretes tehetségét, aki, ím, most közönség előtt felléphet. A gyömöri közönség előtt. Gyömör. Érdekes helységnév. Gyömözni, vagyis döröcskölni, azt jelenti: összezúzni. Szövegemlékünk: „Az incubusok, lidércek az asszonyokat gyúrják és gyömötlik.” A gyomiszóval, gyömeszéllel rokon, amely annyit tesz: szűk helyre benyomkod, begyűr. Mindenesetre a keresztanyám megszervezte a gyömöri intelligenciát. Apropó, lidérc. A gyömöriek szórakozásáról pedig nem csak a fentebb stíl szerint gondoskodott. Halloween alkalmából (merthogy ezt az ünnepet is meghonosította a faluban) olyan fékevesztett mulatozás támadt, akár a komorló titokzatosságukból ilyenkor kibújó angol udvarházakban. Olimpia von Weissy mint lidérc, fehér leplében hol ebből a sarokból, hol abból az ajtómélyedésből rontott éktelen visítással a meghívottakra, vagy épp ellenkezőleg, lopva közelítette meg áldozatát, hogy azután hirtelen megfogja az orrát vagy a fülét. Az utóbbi taktika nagyobb ijedelmet váltott ki.

Vendégeire külön is ügyelt, engem pedig kitüntetett figyelemben részesített. Mindig szerét ejtette, hogy félrevonuljunk, ha az idő engedte egy lugasba, télvízkor a kisszalonba, amelyben a hattyúnyak oromzatú, tőzegtölgy pohárszék díszelgett. A tőzegtölgy már-már olyan sötét, mint a mahagóni. Tudod, az emberek szeretik a színeket. Ha nem viselek olyan feltűnő ruhákat, akkor most nem is emlékeznél rám. Soha olyan barátnőm nem volt, mint az édesanyád. Más, ha valami kis pénzhez jutott, elmulatta, vagy ruhára költötte. Ő viszont egy Supraphon lemezjátszóra gyűjtött és a lemezekre, amelyek harminchármas fordulaton imbolyogtak a tű alatt. Óvatosan, nehogy megkarcold. Gyémánt. Az ember a Koh-i-Noorra gondol, soha nem arra a piciny tűhegyre, amely életre kelti azt a kincset, amelyet Caruso száz esztendővel ezelőtt a torkában hordozott. „Una furtiva lagrima…” Csak ültünk nálatok, és hallgattuk Donizettit, Verdit és Mozartot. Az édesanyád miatt lettem énekesnő. Miközben a sèvres-i készletből kortyolgattuk a kávét, Joli néni a legnagyobb tapintattal tájékozódott a magánéletemről, hogy elváltam, egyedül élek, de szerelmes vagyok, és a kapcsolat komoly.

A következő gyömöri művészeti délutánra a szerelmemmel együtt érkeztünk. Rajta fehér blúz fodrozódott, csípőjén szűk, fekete szoknya járt, tűsarkú cipő emelte ki bokája, lábszára íveit, én bronzszínű öltönyt viseltem. Karját karomba fűzve vonultunk. „Menyasszony!” – rikkantott fel hirtelen a keresztanyám, mielőtt bemutathattam volna neki a kedvest. Minden tekintet ránk meredt, amelynek össztüzében haladtunk amúgy is. Verejték ütött ki rajtam, mint amikor lassú galopp közben elszakad a nyereg szíja, s hirtelen odavész az egyensúly. Divatosan szűkre szabott nadrágom szára a lábikrámhoz tapadt. Fel nem foghattam, hogy keresztanyám miért nem hívott félre a lugasba, hogy tudakozódjon a kapcsolatunkról, mielőtt kihirdet bennünket. Bizonyára nem tudta elfojtani hirtelen feltörő örömét, nyugtáztam végül s – bár lassan csillapodó bensővel – igyekeztem illedelmesen mosolyogni a társaságra.

Hanem a továbbiakban keresztanyám középponti témájává vált a házasságunk tervezgetése. Harsányan érdeklődött, mikor lesz az esküvő, hová utazunk nászútra, hol építkezünk? Jó néhány rendezvényt kihagytunk, hogy kikerüljünk a fókuszból. Hanem amikor fél év múltán ismét Gyömörre látogattunk, Olimpia von Weissy az egész társaság hallatára így fakadt ki: „Hát ezek! Most elveszed, vagy nem?”

Ha valaki tudja ezen a földön, hogy a házasság két ember intim döntésén múlik, amelybe nem szólhat bele senki, az éppen Olimpia von Weissy, akinek négy férje volt. Arról nem is beszélve, hogy a polgári szalonok finom udvariasságpárájával a legkevésbé sem fér össze ez a falusias, rántásszagú tónus. Persze nem állítom, hogy kizárólag a keresztanyám miatt romlott meg a kapcsolatunk, de vájkálódásával, sürgetésével, azzal, hogy állandóan a vádlottak padjára ültetett, nagyon sok konfliktust keltett a szerelmünkben. Vérig sértve hagytam fel a gyömöri látogatásokkal.

Télidőben azután a bécsi anyavállalatnál tartott értekezletet egy igazán hangulatos fogadóban zártuk Grinzingben. A még sercegő bundával felszolgált borjú bécsi csak úgy szítta magába a Heuriger savanykás borát. Az opera- és operettirodalom örökzöldjeit egy kamaraegyüttes kíséretében előadó, népi viseletű dalos pacsirta éneke minden kancsó után szebbnek és szebbnek tetszett, végül olybá tűnt, mintha a Csárdáskirálynő belépőjének felső C-it a Staatsoper vezető szopránja vágná ki, csak éppen az aranykorlátos lépcső hiányzott alóla.

A kabátom felvétele közben – az egyik ujja semmiképpen nem akart velem jönni – egy ismerős hölgy fotóját pillantottam meg, amint Helmut Kohl társaságában pózol.

– Az ott a képen csak nem Olimpia von Weissy, a világhírű operadíva? – kérdeztem a ruhatárost, az öreg kiszolgált pincért, magyar embert, persze.

– Hogy a kicsoda? Ja, igen a Fejér Viola. Legjobban a Te rongyos életet énekelte. Abban úgy kivágta a csárdást, ahogyan csak a magyar parasztlányok tudták. Már persze azok, akik úgy hetven-nyolcvan éve születtek és még a falusi kút mellől tájékozódtak, legfőképpen a házassági hírekről. Férjhez menni, ez volt a legfőbb életcél. Vivi vagy négyszer is nekirugaszkodott a házasságnak.

– Parasztlány?

– Valami határszéli csárdában bukkant rá a főnökünk. A legjobb ének- és mozgástanárokat fogadta mellé – akik világsztárokat tanítottak és persze velük példálóztak –, kistafírozta, kinevelte, kitanította mindarra a manírra, amellyel a primadonnák megőrjítik az operettek közönségét. „Vivi lesz?” – imbolygott a kérdés a vonal másik végén angolul, franciául vagy olaszul, és a teljesen teleírt foglalási könyvbe várólistát kellett felvenni.

– És a Staatsoper?

– Vivi rendkívül fogékony volt, bármit hallott, azt beépítette a történetei közé. Egyszer egy magyar zenetudós csoport érkezett, csupa Kodály-szakértő, másnapra Kodály-szakértő lett Vivi is. Neked hatalmas szekrény kell, bökött a zongoristára, de az én hangszerem a torkomban elfér. Remekül bánt az emberekkel. A legdörzsöltebb színházi producerrel is elhitette, hogy világhírű primadonna, Auckland-ben, Calgaryban vagy Tokióban valósággal megőrülnek érte. Számtalan helyre hívták próbaéneklésre, így a Staatsoperbe is, de ő nem ment el. Túl szabad volt az opera világához. Sehol semmi konvenció, megalkuvás, csak lobogás, csak élet, semmi pihenés. Állandóan szerelmi bánat gyötörte. Meg lehet-e találni az eszmék tökéletességét, ha az ember hajnalig füstös szórakozóhelyeken szédeleg és összevissza alszik? Nem tudott volna délelőtt tíz órai próbákra járni, amikor még este hétkor is zokogva borult a vállamra: „Itt vannak, Miklós bácsi”. „Kik vannak itt?” „Az incubusok.” „Mesebeszéd, olyanok nincsenek.” Három pohár tokaji után már tényleg nem voltak lidércek. És amint fellépett az alacsony pódiumra, a beszédmoraj és az evőeszközök csörgése közt eldohányzott hangja fátyolos sejtelmességűvé emelkedett, estéről estére világhíres dívává válhatott, akinek politikusok, üzletemberek, sőt impresszáriók kipirult arccal küldették lábai elé a virágáruslány kosarából az összes rózsát.

Kádár Vivien 8 év

ÁDÁM TAMÁS

Éjfélkor legdrágábbak

Éjfélkor legdrágábbak a holdhalak
a piacon, és a mosolyok sem olcsók.
Nagy testeket mozgatnak az árusok,
pattogzott zománcú tábla hirdeti, a kivégzés
elmarad, a hatalomnak még dolga akad.

A csörlővel felhúzott holdhal olyan magas,
mint egy középkori templomtorony.
Nagy feje büszkén feszül, farka a betont
súrolja, nem adja meg magát, fenyegetheti
népakarat, hiába szavaznak életre,
halálra, semmibe vesznek a harcos tettek.
A hatalomnak még dolga akad.

Mire elfogy a hold, elfogynak a mosolyok,
elkelnek a holdhalak. Az új gazdák vízbe
eresztik őket, a csobbanástól összerezzennek
a ritkuló bokrok, a gyenge lelkű halászok,
hálójuk egy laza csapástól szétszakad,
a hatalomnak még dolga akad.

Érintetlen vizekre úsznak a holdhalak,
a falakig viszi őket az áramlat, nem ijednek
meg a kardhalaktól sem, elég soványak.
Beszédükkel törvényt szegnek a delfinek,
a hatalomnak még dolga akad.

Amikor a holdhal napozik

Amikor a holdhal napozni indul,
a tenger is összehúzza magát,
halálfélelmünk erősödik, elmerül
kokárdánk, kezünkben nem durran
pezsgő. Zászlófelvonáskor varratok
szakadnak az ég sebein. Kékül a napozó
lányok szája, elrejtik mellüket ebben a
rettenetben, ebben a halottas hazában.

A part kimerevített táj, homoktól
sárguló fénykép, életnyi partszakasz,
ahol a szem nem hiszi el, amit lát,
ahol a szánkat összevarrták, a tenger
sem lázad, kocsonyás vízben úszik
a holdhal ebben a halottas hazában.

Amikor a holdhal napozik, betakarnak
az árnyak, teknőcök menekülnek,
páncéljuk sem védi őket. Hamarosan
kész a húsleves, a fakanál nem ér a tenger
aljára. Páncélautó páncélautót követ,
ebben a halottas hazában.

Énekelnénk a halvacsoránál, de egy
eltévedt rák ollója metszi nyelvünk.
A holdhal alkonyatkor is napozik,
fenyegetően nyújtózik, ha bírjuk, kivárjuk
a reggelt, akkor sem barnulunk szépre
ebben a halottas hazában.

Közös alkotás

FODOR LÁSZLÓ

Készleten

Ahogy rendesen máskor is, még félálomban nyomta meg az ágy mellett karnyújtásnyira található számítógépen a bekapcsoló gombot. Kattanás, tekerő hang, kattanás megint, a gép belépett az esős októberi szerdába. Dezső, a jó harmincas agglegény raktáros félredobta az akril takarót, felülés közben derékszögben elfordult, lábait az ágy mellé rakva benőtt szemmel kutatott a papucsa után. Az ágy alatt volt. Kicsoszogott a fürdőszobába, vizelt, majd kezet mosott. Innen a konyhába ment, és kapkodó rutin mozdulatokkal csinált magának egy kávét. Két kiskanálnyi cukrot és egy adag kávétejszínt rakott a frissen lefőtt kávéba. Végre a gép elé ülhetett, a számítógépasztal szélére rakta a kávéval teli csészét.

Csatlakozott a netre, az íméljével kezdte a reggelt, az első korty kávét már a postafiók megnyitása közben nyelte le. Tíz új üzenete volt tegnap este óta; és ez csak az egyik fiókja volt az ötből, igaz ebből csak kettőt használt rendszeresen. A vastaggal kiemelt új olvasatlan üzenetek szerint: „Karola ismerkedne veled, Bea szeretné látni a privát fotóidat, Éva üzenetet írt neked, kíváncsi vagy hogyan fogytam húsz kilót két hét alatt, lasztminit út Lisszabonba harmad áron, nyerjen értékes ajándékokat kérdőívünk kitöltésével, vegye át nyereményét-adminisztráció, Béla vagyok, végre fél áron kapjuk a kötelezőt, új szexpartner keresők, akik érdekelhetnek;” és még három a szpemek között ugyanattól a feladótól: „négy hét alatt 5, aztán 7, végül 10 centiméteres farok növekedést ígér a csodakrém, amiről hallgatnak a szexológusok.”

Éva levele kétmondatos, nem régen regisztrált kétgyermekes, negyvenes nő, öt fotója van, egy a tengerparton készült, fürdőruhában, szoknyában és szalmakalapban ül egy koktél mellett, amiben valami díszes tetejű keverő van, a szeme alja kissé ráncos, dohányzik, az van a lapján, de a bőre szép, az alakja kimondottan jó, a mellei közepesen nagyok és formásnak tűnnek. A következő fotója otthon készülhetett, a tekintete vidám, de kicsit mosolyog csak, farmerban van és virágmintás blúzban, amiben az előbbi fotón láthatónál nagyobbnak tűnnek a mellei, valószínűleg pusáp melltartót visel a blúza alatt. A többi fotó nem nyilvános. Dezső egy esemessel előfizet, beírja a kapott kódot, válasza gondosan fogalmazott öt mondat, a végén randit javasol.

Bea szintén negyvenes, de gyermektelen szingli, kissé savanyú az arckifejezése a fotón, közel 180 centiméter magas, erőteljes, kissé molett, de szépen elosztva, oldalt felvágott szoknyában van az egyetlen fotón, ami látható a húszból, az egyik hosszú, formás fekete harisnyás lába combközépig kilátszik. Dezső megnyitja a privát fotóit, és viszont-engedélyt kér Bea privát fotóihoz.

Karola ötvenes, vékony, rövid szőkére festett hajú, dohányos nő, korához képest fiatalos, a fotón sportosan elegáns ruhát visel; Dezső „sose lehet tudni” alapon fogadja a flörtöt, és virtuális virágot küld neki.

Az üzenetre kattint, amelyikben olyan szexpartner keresők vannak, akik a hírlevél szerint érdekelhetik. Ezúttal hat keresőt ajánlanak, mindegyik fotós hirdető, kettőről szinte biztos, hogy kamuképet használ, van két szinte már makró, az egyiknél gondosan elrendezett gyöngysor ragadja ki az anatómia témaköréből a művészi felé a felvételt, a maradék két nő meg arccal van ugyan, de ők meg távolit sem mutatnak semmiről, mindketten ruhában vannak. Nem jelentkezik be az oldalra a részletekért, a kapott reklámleveleket olvasatlanul törli, a postafiókból kilép. Közben csevegésre hívja egy huszonéves ígéretes, akivel ez lesz, ha minden jól megy, a második beszélgetés. Dezső izgalomba jön már jó előre, a múltkor ott hagyták abba a tőle 200 kilométerre lakó kis aranyossal, hogy van barátja, de a kalandozás nem gond, sőt. Félórás szexcsetbe forduló beszélgetésbe bonyolódik, kap néhány fürdőruhás fotót, és kiderül a fotók alapján bombázónak mondható barna, hosszú hajú lányról, akinek Enikő a neve, hogy kimondottan hármasban szeretné. Dezső azt, hogy egy ilyen beszélgetésben találta magát, arra fogja, hogy majdnem egy éve nem volt nővel már. Ahogy vége a csevegésnek, első gondolata, hogy megéhezett, a második pedig az, hogy ez lehet valami nagy kamu is, ez az Enikő. Hiába tűnik az egész hihetőnek, valószínű, hogy egy virtuális dolgokra bekattanó punci ez, vagy akár sokkal rosszabb; itt a volt kollégája esetére gondol, aki egy álcázott transzvesztitát kapott ki a cseten.

A pici konyhában arrébb pakolta a kávézás maradékait, és készített két fokhagymás pirítóst. A konyhában ette meg őket, aztán mosogatott és rendet rakott. Következett a porszívózás, és a kimosott ruhák elpakolása. Amint végzett a fürdőszobába ment, onnan negyedóra elteltével visszatért a számítógépéhez.

Belenézett a hírekbe, a cikkek címeit böngészte végig, egy tűzesettel kapcsolatos cikket meg is nyitott. Alatta valóságos kommentcunami ijesztgetett. A hozzászólók, mint rendesen, itt is osztották egymást, a vélemények a lehetséges okokról néhány fő irányba mutattak: biztosítási csalás, építési terület megszerzése, baleset, multi érdekek. A következő cikk, amit elolvasott az űrkutatási verseny egyes kevésbé ismert érdekes történeti és tudományos tényeiből hármat ismertetett; a hozzászólásoknál két összeesküvés elmélet között hívta fel a figyelmet egy hozzászóló a szerző ténybeli tévedéseire és helyesírási hibáira. Egy helyi portált nyitott meg ezután, ahol a vezető hír az illetékes magyarázkodása volt a kanyarban csikorgó villamosokkal kapcsolatban. Nagyfater niknevű kommentelő szerint jobb lenne, ha pálya tervezői a kerekek alá raknák a kezüket; bbéláné szerint ő nem drukkol semelyik pártnak, de az állandó fikázás már fárasztó minden témánál; csutcailakos javasolja a problémát túlságosan felfújtnak gondolóknak, hogy költözzenek be hozzá egy napra, és utána dumáljanak; medvehagyma szerint csak a kékek lopnak, vájtrabbit szerint pont, hogy csak a zöldek, dárkvödör szerint mindenki; zöldpulóver szerint menjen inkább mindenki a szabadba ki.

Még egy helyi hírportált megnézett, amely egyre inkább egy display hirdetési orgiává fajult az utóbbi időben. Egy cikkecske megnyitása után azonnal megérkezett egy mindent elborító beférkőző banner, alig bírta kinyírni a sarokban az iksszel, a szövegben volt egy bilbord, a jobb szélen, mint a cserepad mellett az intenzíven bemelegítő focisták, olyan aktívak voltak a flesbennerek, a cikk meg néhány semmitmondó mondat. Csalódottan zárta be a lapot, megfogadta nem látogatja meg az oldalt egy ideig. Úgy tervezte még ebéd előtt szétnéz néhány műszaki boltban, a belvárosban. Főleg a digitális fényképezőgépek érdekelték mostanában, keresett néhány ár összehasonlító oldalt, a viszonyítás miatt. Ebédelni többnyire ugyanabban a belvárosi étteremben szokott, olcsó és jó volt a napi menü, a hely közel is van a buszmegállóhoz.

Összekészült az induláshoz. Bezárta az ajtót. Majd a kertkaput. Nem köszöntek a szomszéddal. Mert öt éve átért egy gally a kerítésen. A buszmegállóban sokan voltak. Nagypofájú biciklis furakodott át. Túlment a busz kicsit. Felküzdötte magát a lépcsőre. Fogszabályzós lányok néztek egy okostelefont mellette. Hangosan vihorásztak.

– Szegény nem ébredt fel többet.

– Pirike, szegény…

Két idős hölgy suttogott a közeli ülésen, néha hallatszott egy-két beszédfoszlány. A busz nagyot rántott és közben dudált. Néhányan rádőltek az ülő utasokra. A lányok vihorásztak. Jött a megálló, ahol le kell szállnia. Leküzdötte magát. Két borosüveg mellé lépett le a buszról. Néhány méterre kartonokon ülő hajléktalan alak morgott. Nem ment be már műszaki boltba. Beért a munkahelyre. Köszönt a portásnak, később egy csinos, fiatal munkatársnőjének is. Pozíciójában ő ebben az évben a harmadik. Addig marad, amíg a támogatása tart.

– Helló! Voltál meccsen?

– Nem, csak megjátszottam.

Bekapcsolta a gépét. Megnézte mi van készleten.

LENGYEL GÉZA

Szívremények

Szilveszter utáni évnyitó meccsen
smaragdzöld fű, gyönyörű, üde-friss,
és meggypiros, fehér a Manchester United,
sötétkék mez az Aston Villa játékosain –
égszínkék harisnya, kapusokon a
sárga két változata;
         citrom – illetve narancssárga szín.
A játéktér körül a lelátó egyöntetűn
         lazacpiros, közönség sehol,
csend honol, nem harsog drukkersereg –
az ország felett az új koronavírus jelentkezett –
karokon gyászszalag – ó!
         a táncoló színkavalkád, mint
éjsötétben szentjánosbogárkák fényei,
jelzik a megújuló Életet –
                                             szívek reményei.

Balog Arnold 12 éves

Az egész covidos évben…

Az egész covidos évben jártam Pesterzsébetet.
Tavasszal kezdtem, még voltam én délceg és vidám,
csodálva a fővárosnak királykisasszonyát,
kit a természet virágruhába öltöztetett,
fehér fátylon piros, sárga, zöld, lila színeket.
Álarcos karneválban keringtem utcák sorát,
kottáztam cinkék, pintyek, rigók, gerlék, pacsirták
énekét, míg aztán felforrt a táj, égtek gyepek,
csak útszéli gyom maradt, bár ezek is színesek,
katáng-kék, tűzpipacs, sárgálló repce; no de
a parlagfű, a térdig érő gaz kedvemet szegte –
az utcák és lelkem kong, hol, hol vannak emberek?!
csak szarka csörren, károgó varjak tömkelege –
miként a dalban, hull, csak hull az elsárgult levél –
hull az élő, – gyertyák lángját elfújta a szél,
és már kopog a léptem, monoton kopog,
nehéz kabát, meleg kesztyű, bakancs, a föld fagyott.
A parksétányon didergő árvácskák, fölötte köd, –
bár sápadttá vált színük, számomra mégis jelez;
látom, igen, nemsokára a virágos Erzsébetet
és hirdetem: a Vivaldi Tavasz örökre zöld!

Balogh Boldizsár 8 éves

SZŰCS-GÁSPÁR BORBÁLA

Csillagot jártam

(II. rész)

Iszol? Nem?

Járom az égi csillagokat. Szívom magamba szabad levegőjét. Álmodozom Apámról, Anyámról, a régmúlt időkről. Néha hamar rájuk találok, máskor sokáig keresem őket, de nem adom fel. Szükségem van rájuk, hiszen ők az én történelmem, eltelt éltem. Jó visszatekinteni, örülni a jónak, tanulni a tévedésekből. Ma sokáig keresgéltem, mire rátaláltam Édesapámra, a Kaszás csillag hegyén ült, és rám várt. Arca mosolygós volt, mint oly sokszor, földi élete idején.

– Szerbusz, Apa! – mondtam. – De jó, hogy végre megtaláltalak!

– Szerbusz, kislányom. Már vártalak. Elgondolkodtam egy régi, kaszás történeten. Az utóbbi időben szinte csak szomorú történeteket idéztünk fel, ma egy vidámabbat mesélek. Akarod?

– Igen, alig várom.

És Apám elkezdte:

– A háború alatt vidékre költöztünk, hogy ne Budapesten érjen bennünket a világot pusztító emberi gonoszság. Talán vidéken kevesebb szenvedéssel átélhetjük. Csakhogy ínséges idők voltak azok, és a háború utáni évek is. Szinte mindenki szegény volt, akinek akadt valami értéke, elásta, eltüntette. Kevés volt az asztalos munka, inkább csak javítani valók, egy-egy szerszám, kapanyél, ablak beüvegezés, meg persze a koporsók. Az a mondás járta, hogy az asztalos termékeket az ember se föl nem veszi, se meg nem eszi, tehát utoljára hagyja. Hogy jövedelmünket kiegészítsük, nyáron aratást vállaltunk a falusi emberek földjén. Összeállt két-három család, volt kaszás, marokszedő, kötélterítő, meg kévekötő. Elöl vágta a gabonát a két- három kaszás férfi, lépcsőzetesen, két lépésre egymás után, aztán a marokszedő asszonyok szedték és rakták a gabonából sodort kötelekbe a levágott szálakat, a kévekötő összekötötte. Este közösen hordtuk össze a kévéket, és keresztekbe, kepékbe raktuk. Kemény fizikai munka volt, a nap is hétágra sütött, izzadtunk szakadatlan. Egy alkalommal elvállaltunk egy tábla búzát, szőkén hullámzott a gyenge szélben, várta már a kaszát. A dűlő végében volt egy eperfa, annak az árnyékába tettük le a velünk hozott élelmet, vizet, meg egy demizson vízzel higított savanykás bort, hogy vízveszteségünket pótoljuk. Időnként szünetet tartottunk, meg ott fogyasztottuk el az ebédet is. Volt, hogy hideget vittünk magunkkal, de sokszor az otthon maradó asszonyok főztek, és kihozták délben a mezőre. Minden megállásnál jól meghúztuk a demizsont, ízlett a nagy melegben a savanykás folyadék. Kaszás társam, Lajos, különösen szerette a hideg borocskát. Minden alkalommal megkérdezte feleségét, aki a legszorgalmasabb marokszedő volt, hogy: – Iszol? Nem? Akkor elteszem. – Választ sem várt, és már dugaszolta is a demizsont, rakta az árnyékba, hogy meg ne melegedjen. Szegény asszony sohasem kapott egy kis vizes bort. Beérte vízzel. Egyszer Lajos kicsit többet ivott, mint kellett volna, és kissé feledékennyé vált. Éppen a dűlő másik végén jártunk, mint ahol az eperfa volt, amikor felkiáltott: – Hinnye a nemjóját, hát nem ott hagytam a kaszakövet a fa alatt?! Szaladj, asszony hozd ide hamar, mert nem tudok életlen kaszával dolgozni. – Ment is Rozi szaporán, de a dűlő hosszú volt, a fa meg messze. Várták egy darabig Rozit, de csak nem jött. Már a kaszások is sokallották a várakozást. Na, nem baj, mondtam, menjünk, együk meg az ebédet kicsit korábban, aztán majd folytatjuk a munkát. Úgy is lett. Hát, Rozi ott aludt az eperfa árnyékában, mellette meg ott hevert az üres demizson. Lajos üvölteni kezdett: – Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát! Részeges vagy, Rozi. Na, majd én megtanítalak viselkedni! – És már ment is, hogy Rozit jól eltángálja. Akkor én odaléptem, és azt mondtam: – Harmadik napja szedi a markot utánad. Egyszer sem adtál neki egyetlen kortyot sem. Iszol? Nem? Akkor elteszem – mondtad. – Hát most bepótolta. Hozzá nem merj nyúlni, mert velem gyűlik meg a bajod! – mondtam. Lajos még egy darabig morgolódott, aztán lecsillapodott. Aznap nem is ihatott mást, csak vizet. Meg is érdemelte.

Hát így ért véget aznap az aratásunk.

– Nagyon érdekes történet volt, Apa. Nem lehetett könnyű élet akkor sem. Köszönöm szépen. Nekem is van aratós történetem, lehet, hogy majd egy alkalommal én is elmesélem

Jól van, kislányom. Látod, itt az égi világban teljesen más az élet. Nincs éhezés, munka, még az idő se telik úgy, mint Földön. Nyugalom van és boldogság.

– Tudom. Meg is érdemlitek Anyával együtt.

Lassan virradni kezdett. A csillagok egymás után eltünedeztek, keleten bíborodott az ég, aranyküllők nyújtogatták karjukat, felkelni készült a Nap. Mire szétnéztem, már eltűnt a Kaszás csillag, és vele együtt jó Apám is. Örültem a találkozásnak és a szép történetnek.

Ebéd nélkül

Milyen furcsa ma este az ég! Keleten és délen kristálytiszta, beszélgetnek a csillagok, csak a Hold nem fénylik, elbújt valahová. Északon, a Bakony felől felhők nyújtózkodnak, nyájba verődve úsznak Dél felé lassan, lustán. Egyre többen lesznek, és egyre sötétebbek. Eső lesz, gondolom. Csak addig tartson ki a csillagos ég, amíg drága szüleimmel találkozom, és egy kicsit beszélgetünk. Hadd oldódjon a magány, a végtelennek látszó egyedüllét nyomasztó zártsága. És lám! Nem a felhők mögül, hanem egy csillag fényében tűnik elő Anyám, és Apám kíséri. Már nem számít a felhő, az eső közeledte, mert látom őket, és tudom, közösen emlékezünk az elmúlt időkre.

– Szervusz, kislányom! – mondja Anyám kedvesen zengő hangján, és csókot int felém.

Egyszerre eltűnik minden, ami rossz, és tele van a szívem vágyakozással.

– Szervusz, Anyuka! – mondom, és várakozva nézek felé. – Ugye ma te fogsz nekem mesélni? – kérdezem, de már tudom is a választ, sugárzik belőlem az öröm.

Anyuka elkezdi:

– Egyszer, nagyon régen, amikor még egészen kislány voltál, talán csak négyéves, örökre emlékezetes eset történt velünk. Apád az erdőre ment, deszkának való fát keresni, én pedig a hivatalban dolgoztam. Téged Gyurival egy szomszéd családra bíztalak, rendes emberek voltak, gyermekük is volt, hozzátok hasonló, jól eljátszottatok együtt. Delenként hazamentem, hogy ebédet adjak nektek. Minden rendben volt. Egy alkalommal, amikor ebédhez ültünk, te nem akartál enni.

– Nem kérem – mondtad –, nem vagyok éhes.

– Egyél kislányom – mondtam –, mert délután majd éhes leszel, és nem tudok hazajönni, hogy adjak valamit neked. De te váltig mondtad, nem kérek, nem vagyok most éhes. Nem kell az ebéd. Az idő múlt, vissza kellett mennem a hivatalba, belenyugodtam, hogy nem eszel. Gyuri zsebébe betettem pár kockacukrot és egy szelet kenyeret. Amint kimentünk az utcára, elbúcsúztunk, mondtam Gyurinak, hogy vigyázzon rád, és elindultam, ti meg mentetek a szomszédba. Alig haladtam vagy száz lépést, te kiabálni kezdtél:

– Anyuka, gyere vissza, éhes vagyok! – És tovább. – Anyuka, éhes vagyok, kérek enni! Kérek ebédet! Éhes vagyok!

Zengett az utca. A falusiak is felfigyeltek a kiabálásra, de én csak mentem tovább. A kiabálás folytatódott. Mit gondolnak a lakók? Hogy éheztetlek? Ezen rágódtam. Mit is tegyek? Már nincs időm visszamenni, mert elkések. Gondoltam, majd sietek haza.

Ekkor én szólaltam meg:

– Emlékszem, Anyuka, az esetre, pedig már nagyon régen volt. Amint elindultál dolgozni, eszembe jutott, hogy milyen sokára jössz haza, és már megbántam, hogy nem ettem. Hirtelen éhes is lettem, nagyon szerettem volna, ha visszajössz. Egész kis testem fájt a megbánástól és a riadalomtól, meg már az éhségtől is, és attól is, hogy nem vagy velem. Ekkor megfordultál, és gyors, határozott lépésekkel jöttél visszafelé. Akkor már éreztem, hogy baj lesz. Sohasem futottam el előled, nem is bántottál soha, de akkor futásnak eredtem.

Anyám folytatta:

– Szaladtál csöpp lábaiddal, árkon-bokron keresztül, de én persze gyorsabb voltam. Elkaptalak, és jól elfenekeltelek. Aztán siettem vissza az irodába. Aznap alig tudtam dolgozni. Mérhetetlenül bántott, hogy igazságtalan voltam, hiszen te olyan kislány voltál, csak a pillanatnyi érzelmeidre hallgattál, és tőlem vártad a megváltást. De akkor engem elfogott az idegesség, rám nehezedett a családot sújtó összes megoldatlan gond, hogy egyedül kell, hagyjalak benneteket, és nem mérlegeltem. Nagyon megbántam, sem azelőtt, sem azután, soha nem emeltem rád kezet. Meg tudsz nekem bocsátani?

– Ó, Anyuka! Hasznomra vált az a néhány popsi pacsi, és megtanultam, hogy máskor jobban gondoljam meg a döntéseimet.

Most Apuka szólalt meg:

– Este már nevetve beszéltük meg a vacsoraasztalnál, hogy erre a napra nagymama korodban is emlékezni fogsz.

– Hát már többszörös nagymama vagyok, és bizony nem felejtettem el. Soha nem is haragudtam érte, Anya, mindig nagyon szerettelek. Te is bocsáss meg nekem. Ma már tudom, hogy mindannyian teszünk olyant életünk során, amit megbánunk, de meg nem történtté tenni nem tudjuk.

Ekkor Anyám szelleme körbe ölelt engem, boldogság járt át, hogy minden rendben van, láttam őket, és közösen emlékeztünk. Az égen a felhőnyáj tovább terpeszkedett, közeledett a minden rosszat elmosó égi áldás, haza siettem, és megnyugodva aludni tértem.

Fűrészpor

Elveszett az égről a Hold! Tegnap még ott ragyogott a délkeleti égen félkövéren, de ma nincs sehol! Pedig égnek a csillagok, egyre többen bújnak ki az andalgó felhők közül. Egyszerre világosodni kezd az egyik felhő, és kikandikál a Hold csücske. Aztán vigyorogva előbújik, hogy „lám, itt vagyok, csak egy kicsit játszottam”. Örülök. Szeretem a Holdat. Bevilágítja az éjszakai homályt. Kell a mindennapokban egy kis fény, hogy élni tudjunk, hogy lássuk a valóságot, és higgyük a jövőt. Nem véletlenül született az égre a Hold, az is értünk ragyog. Lám, ott áll Anyám és Apám a Hold mellett, és mosolyog mindkettő. Nekem örülnek. Jól vagyok, várom az emlékezést.

– Látlak, gyermekem – mondja jó Anyám. – Mesélj te nekünk, mi történt veled, ami emlékezésre érdemes?

– Jó – mondom kis gondolkodás után –, de nem biztos, hogy ti is úgy emlékeztek, ahogyan én. Majd igazítsatok ki, ha valahol eltévednék a múlt országútján.

– Remek memóriád van – mondja Apám –, kezdd el, kérlek.

– Hát, jó – mondom –, de nem lesz túl vidám. – Egyszer, amikor 14 éves voltam, már Boldogasszonyfán laktunk, gyermekkorom faluja szomszédságában. Ma sem tudom, miért költöztünk oda, én Szentlászlót szerettem, ott nőttem serdülővé, ott voltak a barátnőim, Anyámhoz kötődő minden emlékem és a sírja is. De nekem nem volt választásom, költöztem a családdal együtt.

Emlékszel, Apuka, arra az esetre, amikor ketten együtt a rönkből deszkát hasítottunk? Nem volt fuvaros, és nem volt a munkához segítséged, a deszka meg kellett. Így történt, hogy nekem kellett segítenem. Készítettél egy állványt, amire felhelyezted a rönköt. Ma sem tudom, ki segített a másfél méter magas állványra a fát föltenni, mert akkor mindent kézzel csináltatok, nem volt emelőgép. Kétoldalt két deszkán álltál te, fölülről toltad a keretes nagyfűrészt, a klofcógot, lent pedig én húztam, visszafelé toltam le, föl, le, föl. Nem voltam túl erős, a munka nehezét te végezted, de mégiscsak haladtunk. Lett feldolgoznivaló deszkád. Egy alkalommal, amikor fűrészeltük a fát, belement a szemembe egy szem fűrészpor. Azonnal megpróbáltuk kiszedni, de nem sikerült. Egyre jobban beágyazódott, és egyre jobban fájt. Orvos nem volt a faluban, mi meg nem boldogultunk. Így telt el a nap, az este, és életemben először alvás nélkül az éjszaka. Annyira fájt, hogy nem tudtam aludni. Másnap reggel átgyalogoltam a szomszéd faluba, mert csak ott volt vas­­útállomás, és egymagam beutaztam Kaposvárra. Már jártam ott, de Kaposvár számomra akkor nagyvárosnak tűnt. Valahogy eljutottam a kórházhoz, megkerestem a szemészetet, leültem a várakozók közé. Sokáig tartott, amíg a többi beteget ellátták. Akkor megkérdezte egy nővérke, hogy mire várok. Mondtam, hogy a szemembe ment a fűrészpor, és nagyon fáj. Kérte a papírjaimat. Nem volt beutalóm, és nem volt pénzem sem. Kérdezték, ki kísért el. Mondtam, hogy senki sem tudott eljönni velem. Aztán mégis behívtak és ellátták a szememet. Fájdalomcsillapítót is kaptam, meg ronda nagy gézzel leragasztották, olyan voltam, mint egy balesetes kalóz. Nagyon szégyelltem, de annak örültem, hogy már nem fáj a szemem. Gyuri akkor már a kaposvári gimnáziumban volt. Nem mentem úgy haza, hogy ne lássam. Fölkerestem az iskolát, és megvártam a szünetet. Gyuri nagyon meglepődött, amikor meglátott. Leültetett és mindent el kellett neki mesélnem. Nagyon megsajnált, én meg végre kisírtam magam. Aztán elmentem a vasútállomásra. Útközben vettem egy ötvenfilléres fagyit, amire Gyuri adott pénzt. Hát így telt el egy boldogasszonyfai napom és álmatlan éjszakám.

– Nem is engedtelek többé a fűrészbak közelébe, kislányom, nagyon sajnáltalak. De akkoriban nehéz időket éltünk.

– Én is csak abban tudtalak segíteni, hogy Kaposváron el ne tévedj, és hogy jó és segítőkész orvosokhoz kerülj, akik akkor is elláttak, ha csak úgy oda mentél, minden papír nélkül.

Én pedig könnyes szemmel emlékeztem a fájdalmas éjszakára, a félelemre és bizonytalanságra. De önállóságot tanultam, végül is sikerült megoldani a helyzetet. Szükség is volt rá, mert hamarosan a saját lábamra kellett állnom. Anyuka az égből vigyázott rám. Máig hálás vagyok érte.

A fellegek elsuhantak, a csillagokat megette a hajnali világosság. Apám és Anyám belesimult a halványuló csillagtengerbe és az alvásba süllyedt holdvilágba.

Illés szekere

Kiállok a futórózsától illatos esti teraszra, és szívom a friss levegőt. Felnézek az égre, gyönyörködöm a csillagok nyugalmában. Egyszer csak szemembe ötlik Illés szekere, ott pompázik mind a négy kereke és törött, ferde rúdja is. Lassan vándorol az égi had, a szekér átalakul emlékeim ködében valami mássá. Már nem is az eget látom, képzeletemben régi emlékek bukkannak föl hihetetlen mélységből. Tankok, teherautók, katonák száguldanak a Hadak útján. A szekér mégis ott van, rajta diadalmasan Apám és Anyám. Engem várnak, velem fognak beszélgetni. Csodás titok az este világa.

– Szervusztok, Anya és Apa! De jó, hogy ismét eljöttetek. Köszönöm.

– Szervusz, kislányom – mondja Anyám, Apám meg integet. – Miről beszélgessünk ma este?

– Az én emlékeimet felfrissítette Illés szekere. Valahol, lelkem legmélyén ott vannak a világháború emlékfoszlányai, egymásba gabalyodva. Arról mesélnék nektek, hogy én miként éltem meg a vészterhes időket.

– De jó – mondja Apám. – Kíváncsian várom, mire emlékszel.

És elkezdem:

– Akkoriban négy-ötéves lehettem, Gyuri meg kettővel több. Még nagyon kis gyermekek voltunk, nem sokat értettünk meg a világégésből. Legrégibb háborús emlékem, hogy egy magyar katona volt elszállásolva a kisszobánkban. Őt is Szűcsnek hívták, mint minket. Apuka mondta, hogy névrokon. Szerette a gyerekeket, sokat játszott velünk is. Apának kedvenc szórakozása volt a magasugrás, csinált is magasugró állványt és lécet. A katona is szívesen próbálgatta. Egy alkalommal valami rosszat tett, elkésett valahonnan, és ezért megbüntették. Az volt a büntetése, hogy fordítva kellett felöltöznie, és úgy vonulni végig az utcán a parancsnokságig. Jobblábas csizma a bal lábán és a bal a jobbon. Kifordított zakó, kifordított zsebekkel, kifordított nadrág, fordítva feltett sapka. Mindenki nevette, amikor úgy ment végig az utcán. Csak ti sajnáltátok, Apuka meg Anyuka, meg és is, mert a katona nagyon szégyellte magát. Visszafelé már a kertek alatt jött. Aztán katonákra emlékszem, akik vonultak az utcán, meg tankokra, teherautókra. Mind Kaposvár felé meneteltek, később megtudtam, hogy ez volt a visszavonulás. Mi Gyurival kiálltunk a kapu elé, és számoltuk a tankok kerekeit. Nyolckerekű, tízkerekű, és így tovább. Csak a szokatlant, az érdekességet láttuk benne. Jött a sok repülőgép, zúgott az ég, mi rohantunk a kerti bunkerbe, ami ugyan semmitől sem védett volna meg bennünket, de mégis kicsit nagyobb biztonságban gondoltuk magunkat. Egy repülő a szomszédos dombra dobott egy bombát, menekült, megszabadult a terhétől. Nagy robbanás volt. Én sírtam a félelemtől.

Aztán jöttek az oroszok. Te, Apuka, nagyon bátor voltál, a faluban policájnak hívtak, nemzetiszínű karszalag volt a karodon, a többi önkéntessel vigyáztatok a lakosságra.

Egyszer hozzánk is bejöttek az oroszok a lakásba, mindent vittek, ami megtetszett nekik, üvegvázát, órát, festett dobozokat, amiket Apuka készített. Egyiket Anyuka inkább széttörted, hogy ne vigye el az orosz, azt mondtad, inkább törjön porrá magyar földön. Akkor nagyon féltem. Sikítozva sírtam. Egyik rád fogta a pisztolyt, Apuka, nagyon haragudott. Kérdezted: mivel lősz le? Én az olyan golyót marékszám eszem. És mutattad is, mert nem tudtál, csak pár szót oroszul. Tetszett a katonának és elnevette magát. Eltette a pisztolyt.

Aztán egy másik alkalommal jött egy magas rangú orosz tiszt, és nálunk aludt a kisszobában. Este sokáig elbeszélgettetek, Anyuka, mert mindketten tudtatok németül. Te fordítottad a beszélgetést Apukának. Nem bántott, hanem védett bennünket. Egyik este úgy alakult, hogy egy kicsit boroztatok is, Apuka, és a tisztnek jó kedve támadt. Énekelni kezdett. Szép hangja volt. Biztatta Anyukát, hogy ő is énekeljen. Elénekelted a Sötét a Volga kezdetű dalt. Ezután együtt énekeltétek el újra, ő oroszul mondta a szöveget, Te pedig magyarul. Így is nagyon szép volt. Ma már tudom, hogy ez a Sybill című operett betétdala. Emlékszem csodás alt hangodra, a kezdeti sorokat és dallamát sohasem felejtettem el. Ma bekapcsoltam a számítógépet, amit ti még nem ismerhettetek, és meghallgattam a dalt. Gramofonfelvétel volt. Több mint hetven év után végig hallgattam, és zokogtam. Mert a te hangodon szólalt meg nekem, ott voltál velem, mint amikor igaziból énekeltél. Minden megelevenedett. Én kislány voltam, és az öledben ültem. Apuka pedig simogatta a hajamat. Köszönöm Nektek.

Anyuka azt mondta:

– Igen veled voltunk, az emlékek olykor életre kelnek, valósággá válnak. És néha az ellenségben is akad egy-egy rendes ember. Én sem felejtettem el azt a tisztet. Többször visszatért, aztán egy képeslapot kaptunk, hogy nem jöhet többé, Berlin ostrománál elesett.

Apuka és Anyuka elköszönt, Illés szekerén lassan távolodtak a kék égi réten, az hadak emlékezésútján. Én pedig bejöttem a szobába, és még egyszer meghallgattam a dalt, a felejthetetlent.

Majális

Május van. Rózsaillatú este játszik halványkékben az égen. Várom, de sehol sem kel a Hold, a Vénusz, a csillagmiriád. Kimegyek a kertbe, hanyatt fekszem a pázsiton, és várom a sok későn kelőt. Elszenderedem. Amikor kinyitom szemem, testemet-lelkemet csillagos takaró borítja, hajamat Anyám keze érinti, Apám fölemel a pázsitról, és mosolyog. Az én lelkem is nyugodt, várakozó. Régvolt májusok suhannak el emlékeim videóján, illatfelhők ölelnek, vágyak eveznek az égi vizeken. Mennyi szép május! Mind elmúlt, csak a jelen van, és nem látszik a jövő. De itt van Anyám és Apám, szeretetük átölel és megvigasztal. Emlékeim kútjába süllyedünk, és elkezdődik a mese. Én mesélek, kérés nélkül, egy boldog májusi emlék villanásáról.

– Szervusztok, Apa és Anya. Most, a zöldbe boruló májusban különösen fájdalmas a bezártság. Kell az égi séta, a szép emlékek felidézése. Egy májusról mesélek nektek, az elsőről, amelyre emlékszem. Meghatározó volt későbbi életemre.

– A háború után nem volt valami nagy vidámság a mi kis falunkban. Sokan siratták elvesztett párjukat, Kati barátnőm az édesapját, ki-ki rokonát, hozzátartozóját. Volt, akit még hazavártak, hiába, de a molnárék legidősebb fia hazaért két év után a fogságból, pedig azt hitték, hogy már idegen földben pihen a teste, el is siratták. Lassan-lassan azért magukhoz tértek az emberek. A műhelybe be-betértek a férfiak egy kis beszélgetésre. Ott hallottam először a május elseje megünnepléséről. Apuka, te meséltél valami nagyon régi pesti kardlapozást, nem tudom, hogy az erre vonatkozott-e. A mi kis községünkben fontosabbnak tűnt a régi népi hagyomány újraélesztése. A fiatal férfiak májusfát állítottak a lányos házak elé, azzal fejezték ki szerelmüket, tiszteletüket. Éjszaka vágták ki a fát az erdőn, lehetőleg jó magasat, lecsupaszították az alsó ágakat, a legfelső lombot meghagyták, felszalagozták, díszítették, és kötöttek rá egy üveg bort is, hogy majd a májusfa kitáncolásánál legyen miért ügyesen felmászni a fára. Egyszer aztán úgy döntött a falu lakossága, hogy megünneplik a természet megújulását, majálist rendeznek. Ez egybeesett az ország vezetői­­nek kívánságával, a meghirdetett szabad május elseje a munka ünnepe lett, nagy felvonulásokkal, ünnepelték a fővárosban és a nagyobb városokban. A mi falunk máshogy készült. Befogták és feldíszítették a lovakat, felvirágozták, üléseket tettek a kocsikra, és kihajtottak a közeli erdős völgybe. Ott gyülekezett a falu lakossága. Szólt a zene a hangszóróból, a völgy közepén pedig egy ácsolt színpad állt. Mindenki igyekezett a domb oldalán jó helyet keresni, étel, ital volt a kosarakban, egyre vidámabb lett a hangulat. Amikor elkezdődött az ünnepség, elhallgatott a zene, és egy férfi beszédet mondott. Nem nagyon értettem, a munka dicsőségéről és a munka ünnepéről szólt. Aztán a sváb lányok és fiúk sváb táncot jártak, meg az iskola énekkara is előadta műsorát

Ezután következtem én. Hatta tanár úr már hetek óta tanította nekem Ady Endre: A Hadak Útja című versének szavalást. Nagyon izgultam, aztán a mikrofon elé álltam, és elkezdtem: „Vörös jelek a Hadak Útján”. Egyszerű közlésként indult, még kevesen figyeltek rám. Aztán egyre jobban belelendültem. Nem számított, hogy a vers nem az én korosztályomnak, nem az én hangomra íródott, de mondtam, teljes szívvel, boldogan, megmámorosodva a vers és versmondás szépségétől. Amikor oda értem, hogy „Tobzódtatok, tobzódtatok, / Éppen elég volt ezer évig!”, már teljes hangerővel kiáltottam, a dombok visszhangzották a szavaimat, és hittem is, hogy „Itt van a nép, trónt ülni fog most”. Azokra gondoltam, akik ott ültek, végigszenvedték a háborút, és még fáj minden sebük. Amikor véget ért a vers, hatalmas tapsot kaptam. Sokan gratuláltak. Ettől kezdve számos ünnepélyen szavaltam. De, ami még fontosabb, megszerettem Adyt és a költészetet. Valahol itt kezdődött, hogy sok év után magyar szakos tanár lettem. A majális eltartott késő délutánig. Aztán hazamentünk, és jöhettek a dolgos hétköznapok. Számomra ez volt az első május elseje. Nem tudtam politikáról, osztályharcról. De tudtam, hogy ehhez a kis somogyi faluhoz tartozom, hogy az itt élők fontosak nekem, és valamit én is tudok tenni értük.

Anyuka szólt:

– Láttalak, kicsim az égből, veled izgultam, és örültem, hogy ilyen ügyes kislányom van. Láttam, hogy törékeny alkatod ellenére sok erő szorult beléd, és ekkor már reméltem, hogy megállod a helyedet az életben.

Apám ma este nem szólt, csak hallgatott és emlékezett. Ő is ott volt azon a május elsején, látott és hallott engem. Hallgatása többet mondott minden szónál.

– Ó, mennyire szeretlek benneteket! Tőletek kaptam mindent, és olyan hamar jött az elválás. Egész életemben árvának éreztem magam, pedig ti figyeltétek minden léptemet. Most is magányos vagyok, mert már az én drága párom is ott van valahol az égi mezőben. Legyetek velem legalább gondolatban – mondtam hangtalanul.

Amikor fölébredtem, az udvar pázsitján hevertem. Tiszta, csillagfényes éjszaka volt, a Fiastyúk felettem őrizte csibéit, mint ahogyan Anyám és Apám szelleme őrzött engem egész életemben.

Mohácsi Tímea 12 éves

Búcsúzás

Ma semmi nem olyan, mint máskor. Járnám a csillagokat, de nincsenek, a Tejút elbújt valahová. Nagy bárányfelhők gömbölyödnek az égen, bálna és róka alakú felhők falják fel őket. Egyre nőnek, dalmahodnak, az ég egyre jobban betakaródzik a vastag felhőkkel. Már sehol egy fénysugár, csak a csillagtalan, ébenfekete éj. Hiába várom, keresem jó szüleimet a csillagok között, nem találom ma este sehol. Így hát csak magamnak mondom hangtalanul azt a felejthetetlen napot, amikor széttört kicsi gyermeki életem. Emlékfoszlányok villannak fel fejemben, megállíthatatlanul.

– Nem vagytok itt, Apa és Anya, de tudom, halljátok minden gondolatomat. Így mesélek nektek, magányosan, de veletek. Emlékeztek, ugye arra a napra, amikor minden összeomlott, és a vég beteljesült?

Anyuka már két hete sokat aludt nappal is, és folyamatosan nehezen szedte a levegőt, azután pedig állandóan hörgött. Nekem nem mondtátok, de tudtam, hogy közel a vég. Rettegtem tőle. Apuka Gyurival megbeszélte, de velem nem, túl kicsinek tartott hozzá, így védett. Pedig könnyebb lett volna, ha megosztja velem, mi várható. Reggel már nagyon nyugtalanul ébredtünk, Anyuka nagyon rosszul volt. Gyuri elment iskolába, de én nem. Otthon maradtam. Délelőtt átjöttek a szomszédok, engem egy kicsit Anyukánál hagytak, simogattam a kezét meg az arcát. Neki már nem volt ereje, csak a tekintete beszélt hozzám. Bátorított, erősített. Aztán kivezettek az udvarra. A szomszédok velünk voltak, és Apuka is ott állt, már nem volt előttem sem titok, hogy itt a vég. Anyuka csendben haldoklott. Egyszer azt mondta nagy nehezen: Gyuri, Gyuri. Apuka szólt nekem, szaladjak az iskolába, hívjam haza Gyurit, mert Anyuka látni akarja. Rohantam az iskolába, de óra volt. Nem mertem benyitni. Meg volt ott egy kis kutya is, attól is féltem. Teltek a percek. Nem tudom, mennyi idő telt el, de nekem nagyon hosszúnak tűnt. Kijött a szolgálati lakásból a tanító úr édesanyja, és kérdezte, miért vagyok az udvaron. Mondtam, Gyurit kell haza hívnom, mert Anyuka nagyon rosszul van, és látni akarja. Akkor már az egész falu tudta, hogy Édesanyánk nagyon beteg. A néni szólt a tanítónak, hogy Gyuri jöjjön haza. Futottunk mind a ketten, ahogyan a lábunk bírta. Amikor haza értünk, Gyuri egyenesen a szobába ment.

– Itt vagyok, Anyuka! Nagyon siettem. Nagyon szeretlek.

Anyuka felnyitotta a szemét, megcsillant benne a felismerés, hogy még egyszer láthatja a fiát, aztán elvesztette az eszméletét. Én akkor már sírtam, a szomszédok is törölgették a könnyeiket. Valamit tenni kellene még, gondoltam.

– Apuka, elmegyek az orvosért.

– Kislányom, próbáltam hívni, de vidéken van.

– Hátha megjött, elmehetek érte?

– Jó, szaladj.

Rohantam végig az utcán, közben kiabáltam:

– Doktor bácsi, doktor úr, jöjjön gyorsan, Anyukám rosszul van!

És sírtam nagyon. Az orvos éppen akkor ért haza, falhoz támasztotta a biciklijét.

– Jöjjön gyorsan, Anyukám nagyon-nagyon rosszul van.

Az orvos ordítani kezdett.

– Itthon van? Megmondtam, hogy vigyétek a kórházba! Miért hoztátok haza? Mit csináljak? Életet adni nem tudok!

Nagyon fájt, hogy kiabált velem, még jobban sírtam.

– Ő akart hazajönni. Ez volt az utolsó kívánsága

Aztán az orvos mégiscsak biciklire ült és eljött. Nem sietett. Gondolta, minek? A halál úgyis megérkezik. Amikor hazaértünk, Anyuka már mozdulatlanul feküdt, és nem lélegzett. Arca békés volt, megszűntek a szenvedései. Szép volt. Mindannyian sírtunk. Apuka is. Micsoda Anyát adott nekem a Jóisten! Mindenre megtanított engem kilencéves koromig, ami az életben nagyon fontos. A szeretetre, a jó szokásokra, a becsületességre, igazmondásra, a szép élvezetére és a versek szeretetére.

Anyánkat a házban ravatalozták föl. Mi, gyerekek a szomszédban aludtunk. Csendes és üres lett minden. Olvastam egy nagy írónál, hogy minden halállal mi is meghalunk, és minden halállal az emberiség lesz kevesebb. Az én Anyámmal az egész világ lett kevesebb. Kislány voltam, mégis tudtam, hogy soha többé semmi sem lesz már olyan, mint addig volt.

Nem tudom, hogyan telt el a következő két nap. Arra emlékszem, hogy Apám szép diófa koporsót rendelt a másik asztalosnál, a szemfedő Anyám egykori menyasszonyi fátylából készült. Délelőtt volt a temetés. Gyülekeztek a ház körül a falusi lakosok. Legtöbben öregasszonyok, szomszédok, ismerősök. Arra nem emlékszem, hogy a háznál mi történt, de utána gyalog követtük a koporsót, és a benne pihenő Édesanyámat a temetőbe. Néma csend volt, csak a cipőnk kopogott. A legszebb ruhánkba öltözve kísértük. Kétoldalt fogtuk Apuka kezét Gyurival. Sokan eljöttek, hogy velünk legyenek Anyuka utolsó útján.

A temetőben a plébános úr beszédet mondott. Imádkoztunk. Aztán leengedték kötelekkel a koporsót a sírba. Akkor már nagyon sírtam. Amikor a földet is elkezdték rászórni, nagyon zuhogott, szinte dobolt meg harsogott a fülemben. Kiabáltam: – Anyuka, Anyuka, ne menj el! Anyuka, ne menj el! Hagyják abba! De visszavonhatatlanul ment minden a maga útján. Gyuri nem sírt, nem tudott sírni. Egyszerűen nem fogadta el, hogy Anyuka nincs többé. Aztán hazamentünk az üres otthonba, ami már nem volt a régi. Mi árvák lettünk, Apuka meg özvegy. Minden olyan reménytelen volt, mint most a felhős égbolt.

Az égi sötét nem oszlott el, a felhők megunták egymást faló játékukat, és kiengedték emlékeim könnyeit, a tájat, a szívemet mosó záporban. Lassan virradt, és nem virradt egészen. A felhőpamacsok ott lógtak sokáig reggel is az ég peremén.

Czirók Gréta 12 éves

MOHAI V. LAJOS

A végső emlékezés

oratorium pauperum

(a kocsiszín)
Széttört az Ég, ez a halál
A szalmabála sarkainál.
A kapun kifordult pántok,
jégszürke pára-forgácsok.
Megroppant a Föld. És megállt a Nap.
Angyalszót szitált a pillanat.
Fölsorakoztak a szenesek,
a fekete körmű óriások.

Lovak tetemeit vezetik
a fekete körmű óriások.
Kantárszáron kérges tenyerek.
Átvérzett szókra felelet.
Megroppant a Föld. És megállt a Nap.
Bűnrészes minden pillanat.
A szalmabála sarkainál
széttört az Ég. Ez a halál.

(az istállók)
A viharlámpák madárfészkei
kihűlőben az istállók falán.
Az itatóvödrök horgonyneszét,
elcsigázva szívta a huzat,
az istálló-homályon fénymáz
Ütött lyukat.
Könnyezni kezdtek a szalmakötegek.
A deszkákon a durva erezet.

Ahol a füstölgő ammónia-pára
rápállott a reggel ajakára.
utoljára még, a vége előtt,
az élet keserves rendje előtt.

(a gyászmenet)
Az istálló-melegben helyük nincs már,
jégmadár fölöttük a síkos Ég.
Halottak napja. Ismeretlen, idegen.
Deszkaporba fojtott keserűség.
Szívükben elhagyott utak alusznak.

(a végső emlékezés)
A drótfonatú pincetorkokhoz az almásderes lovak emléke tömörül.

Ahová többé nem döntik be rakományukat a fuvarosok,
mert utánuk se ló, se szén, se szenes nem indul el már.
Bárhová tartsanak is, nem érkezik róluk hír.
Összekoccanó itatóvödreik fémes kongását elnyeli
a végső emlékezés.

Angyal a ködben

                  Vas István-hommage

A hideg rakpart fölött
Szaggatott holdsütésben,
A lámpák vetületében
Köd hömpölyög.

A folyó színe fölött
Égi bogáncsok tömött
Sora. Hókupacok közt
Északi hideg tör,
Felárad a világra,
A rakparti fákra
A köd kötelein.
Semmi sincsen hiába?

Ebben a ködben,
Tejfehér csöndben,
Szigorú körben,
Betemet sörénye.

Fehér televénye
A tűzfalak fölött.
Csillámlanak a
Neonfény-közök.

A híd lábánál
A kicsi résen
A pilléreknél
Egy angyal halad
Át hajadonfőtt.
Az Ég kupolája
Föléje nőtt
A pillérek között.

Semmi sincsen hiába?
Szaggatott holdsütésben,
Lámpák vetületében
Az angyal örök.

Hűlő vetés

Ha meghal bárki is, bárki is,
a józan észnek vége,
és aki mellőle áll föl,
fölnéz a hűlő vetésre:
mi van kívüle a világon?

A kórtermen túl a lyukas élet
őrli örökig a sötétet
idegen Nap alatt,
csönddé fonja,
a Földet körülfogja,
viasszal bevonja
a mozdulatlan holdvilág,
s a boltívekről
egy villanykörte
homálya hull a körlépcsőre
porlepte kockakövön át;
egy gyulladt szemű gézdarab
átvérzi az éjszakát.

Ha meghal bárki is, bárki is,
a józan észnek vége,
és aki mellőle áll föl,
néz föl a hűlő vetésre.

Farkas Bálint 14 év

SZTASKÓ RICHARD

Kertben

Azt már tudom, mi lesz a meghallgatott imákkal, de a meg nem hallgatottak sorsa továbbra is homályos előttem. Persze az, aki vagyok – vagy amivé lennem sikeredett –, az rettenetesen kevés ahhoz, hogy az össze nem illőt hiánytalanul összeillessze. Csak botladozásaimról tehetek tanúbizonyságot, biztos léptekről nem.

Akkoriban az égalj színéről még lehetett tudni, másnapra milyen időnk lesz, fújni fog-e a szél vagy a fejünk fölé feszített kék vásznat nem csúfítja el egyetlen felhő sem. Akkoriban csak magamtól kellett tartanom, másoktól még nem. Láthatatlan burokként vett körül az ártatlanság, aminek ma már pontosan tudom a valódi nevét: naivitás. Semmi több.

A ház mögé kiskoromban soha nem lehetett mennem. Tilos volt, azt persze nem árulták el, miért. Tilos és kész. Elégedjek meg ennyivel, s ha netalán kérdezősködni támad kedvem, jobb, ha bele se kezdek. A hallgatás béke. A beletörődés szintúgy. Valószínűleg szerették volna, ha szem előtt vagyok, és nem kódorgom arra, amerre önálló akaratom terelni szeretne.

A tiltás persze ellenállást szül, és minthogy a fáknak nem tiltható meg, hogy ősszel ne hullajtsák el a megsárgult leveleket, úgy engem sem lehetett parancsszóval visszatartani attól a vékonyka területtől, ami a házunk mögött és a szomszéd kerítése között húzódott. Volt ott egy hatalmas fenyő, a fölső ágait vissza is metszették, egészen rányúltak már a tetőre, félő volt, hogy egy vihar leszakítja őket, aztán a cserepekre hullva a ház is megsérül. Emlékszem, apám fél délutánt is eltöltött azon a csorba létrán, amit nekem kellett tartanom, míg le nem fűrészelte a veszélyesnek mondott ágakat.

Szerettem a fenyő árnyékában ücsörögni. A tobozokat félrekotortam, a tűlevelek puha szőnyegként terültek el alattam. Arra mindig is vigyáztam, ne dőljek a törzsnek, némely gyantacsepp akkorára duzzadt, mint egy rozsdabarna igazgyöngy. Nem akartam beleragadni. Sajnos egynehány bogár nem tudott a kéreglemezek közül kicsorduló folyékony halál elől elmenekülni. A fa alatt szerencsésnek éreztem magam, de semmivel se voltam több a széltől hajladozó ágaknál.

A szomszédban egy özvegyasszony lakott, aki gyakran jött át hozzánk, mert éppen elfogyott a só, a liszt, a cukor, s ha akad néhány tojásunk, abból is vinne párat – hozzátok, aranyoskáim, mindig jó szívvel jövök, s ha néktek lenne szükségetek bármire, keressetek nyugodtan. Ha szükségünk nem is volt semmire, nem egyszer átküldtek, vigyek kóstolót a frissen készült süteményből, vagy egy kosárral a kerti betakarításból maradt zöldségekből.

Csak azért nem szerettem átjárni, mert tudtam, hogy O…. néni iszik, mégpedig a falu nagyivóit is megszégyenítő módon. Állandóan tántorog, soha nincs egyetlen tisztán artikulált mondata, a borbűz pedig mindig is fölkavarta a gyomromat, kiváltképp akkor, amikor üdvözlés gyanánt – a régi ismeretség okán – jobbról és balról is puszit kellett tőle fogadnom. Igyekeztem olyankor kifele fújni a levegőt, mintsem beszívni – sajnos nem mindig jártam sikerrel. Megcsapott a szeszszag, s mialatt hálálkodott a sütemény miatt, magamban szuggeráltam a fali órát, peregjenek gyorsabban azok a másodpercek. Szabadulásom után szinte haraptam a kinti friss levegőt.

Egy-egy házmögötti ücsörgés alkalmával – verseket farigcsáltam vagy épp csak néztem magam elé, fürkészve a csöndet – láttam O.… nénit a kertben bóklászni: ugyanazok a bizonytalan léptek, amelyek mintha sehová se vezetnének, pedig a cél határozott. Legtöbbször a kutyája miatt ment ki a kertbe, etetni. Hatalmas állat volt, bár ma ebben se vagyok biztos: lehet, én voltam abban a világban apró, s minden más körülöttem hatalmas, de az a kutya most is úgy él bennem, mint egy termetes medve, egy négy lábon járó sötét, fekete lidérc, ormótlan mozgással, és hozzá a gurgulázó rekedt hanggal, melynek kétségtelen forrása a pokol. Boldog voltam, mert egy kerítés választott el tőle, és a súlyos lánc, ami egy vasoszloppal együtt jelentett számára béklyót, megóvott mindattól a szörnyűségtől, amit elszabadulása jelentett volna. Nem tudom, mi lehetett a neve, talán Báró – azt hiszem, O.… néni szerette volna, ha a név visszatükrözi kedvencének személyiségét. Még ma is kétlem, hogy ez megvalósult.

Féltem a kutyától, de egymás köreit sose zavartuk. Néha ugyan megugatott, de hagyta, hadd ücsörögjek a fenyőm alatt a kis füzeteimmel vagy valamilyen könyvvel. Aztán egy nyári délután láttam meghalni a kutyát, s abban a néhány percben minden benne volt, csak a méltóság nem.

Egyszerű, hétköznapi etetésnek indult. A szomszédasszony kitámolygott a házból, egy pillanatra megállt a verandán – onnan a fa alól úgy tűnt, erőt gyűjt a folytatáshoz, talán maga sem biztos abban az elkövetkezendő huszonöt-harminc lépésben, ami majd a kertbeli kutyaházhoz vezet –, aztán a kezében tartott fazékkal megindult Báró felé. A pokolbeli jószág arcán elterült az öröm, tudta, hamarosan finom falatokkal csillapíthatja majd feneketlen éhségét. Mire O…. néni odaért, alig bírt magával. Amennyire a lánc és az oszlop engedte, szaladni kezdett, félkörívben, s onnan, ahol ültem, jól látszott, a kutyaház előtt ettől a megszokott galoppozástól egészen kikopott már a talaj és a fű.

Nem láttam, mi került a fazékból a kutyatálba, de nem sokáig lelhette benne örömét Báró. Három-négy falat, ha lecsúszott a torkán, talán még sokat is mondok, menten fulladozni kezdett, az egész szakadozó krahácsolással kezdődött, ami végül átfordult kitartó hörgésbe. Úgy tűnt, O…. néni föl se fogja, mi történik, pedig elég hamar lehetett sejteni, itt nagy a baj, s ha nem segít a kutyának, azt soha sem bocsátja meg magának.

Engem odatapasztott a látvány a tűlevelekkel teleszórt földre. Olyan zsibbadás lett rajtam úrrá, hogy azon csodálkoztam, miért nem ájultam még el attól a heves dobogástól, ami a szívemet akarta a bordák között az őrületbe kergetni. Hirtelenjében forróság öntötte el a torkomat, a tarkómra viszont jéghideg ujjak karistoltak mindenféle titkokat. Ha egy pillanatra beborul az ég, s a szikrázó napot eltakarja valamilyen kóbor felhő, megértek mindent. De nem történt semmi. Néztem, ahogy tehetetlen dühében O…. néni neki esik puszta kézzel a kutyának.

Ütni-verni kezdte, ott, ahol érte, erőből, a kétség hátán táncolva, vagy már azon is túl, a tüdejét szétfeszítő sikoly összekeveredett a kutya hörgésével, Báró ekkor már a földön feküdt és a lábaival eszeveszetten kapálózott; a kín, a szenvedés sehogyan sem akart csillapodni. Úgy tűnt, egyikük se tudja, miért is történik velük mindez, megérdemlik-e egyáltalán, vagy itt valami tévedésről van szó. A szomszédasszony öklei egyre halkabban puffantak Báró hatalmas, fekete testén, egyik ütés a másik után, csupa erőtlen mozdulat, amit az ösztön hajt, hogy mégse érezze magát tehetetlennek, a kutya pedig lássa, nincs egyedül.

A bénultságom akkor se múlt el, amikor véget ért az agónia. Az egyik pillanatban még szaporán – de már hangok nélkül – járt föl és le Báró mellkasa, aztán, mint amikor a villanyt lekattintják, és sötét lesz, olyan hirtelen szűnt meg a lélegzése; nem volt tovább. A fönnakadt szem és a sárga fogak közt kilógó nyelv lett a bizonyosság. Kitörölhetetlenül az elmémbe vésődött, pont úgy, mint az a zsibbadás, ami másnapra sem akart magamra hagyni.

O…. néni azonnal nekilátott a temetésnek. Mindaz, ami Báróval történt, pillanatok alatt kijózanította, nem volt többé kétséges: uralja a mozdulatait. Óvatosan lecsatolta a nyakörvet, a láncot leemelte az oszlopról és a kutya teteme mellé helyezte; ezután fölállt és a fészerből ásót hozott elő és egy szélvédőponyvát. Az arcán nyomát se láttam az iménti, döbbenettel teli dühnek, békés volt, aztán ásni kezdett, én pedig végtelenül hálás voltam, amiért az ásó könnyedén szaladt a földbe. Éreztem, a lelkiismeret kezdi eluralni a szívemet: ne lopd tovább ez a pillanatot – állj föl és menj át segíteni – ezzel mindannyiótoknak tartozol – ez a kötelességed – nem hagyhatod magára – vállalj vele sorsközösséget – tompítsd fájdalmát, csillapítsd a szenvedését. De aztán szót kért magának egy másik hang is: mi közöd van a mások dolgához – mindenkinek megvan a maga gondja, törődjön azzal – nem kell mások szívét a tied helyett gyolcsba vonni – törődjön mindenki azzal, ami az övé.

Alig tudtam fölállni az elgémberedett tagjaimtól. Halkan, hogy semmi gallyat meg ne roppantsak, elindultam, de szorosan a házfalhoz tapadva, hogy észre ne vegyenek, nem akartam ezt a temetést megzavarni. Még évekkel később se mondtam el otthon, mi történt, mit láttam a kertben. Biztos voltam abban, ha egyszer neki kezdek, a torkomra kulcsolja ujjait az akkor érzett félelem, és nem ereszt el soha többé.

A sírhalmot egy idő után fölverte a gaz, a domb összezuhant, s amikor O…. néni türelemmel viselt, hosszú betegség után elhunyt, a házat pedig eladták, már én se tudtam volna pontosan megmutatni, a kert végében hol is alussza igaz és örök álmát Báró.

Beri Martin 12 éves

B. LÉRÁNT ÁRPÁD

Egyes visszatérőkhöz

Akik fogvicsorgatva éheztek, fáztak,
mert hittek egy megújuló szent hazában,
hol lesz jog, egyenlőség, szabadság,
és régmúlt történet lesz csak a rabság,
szántottak, vetettek magot, építettek,
a romokon új életet teremtettek,
ma
gyanúsak, megalkuvók azok szemében,
kik magzatként mentek el anyjuk ölében,
kölyökként, anyjuk szoknyájába bújva
semmit sem értve vágtak neki az útnak,
vagy kamaszként izgalmas kalandra vágyva
kerestek helyet maguknak új hazában.

Hová jönnének vissza ők,
a nagyhangú melldöngetők,
ha mindannyian elmegyünk?

Gyökerek

Elnyelt a főváros, nem befogadott,
csupán adat vagyok egy nyilvántartó lapon.
Itt lélegzem vagy másutt, arra senki nem figyel,
öröm, ha egy buszsofőr nagy néha felismer.

Nem itt vált véremmé: „itt élned, halnod kell”,
a Várhely csúcsát látom, ha nézem a János-hegyet.
Nem bódít a fenyvesek varázsos gyantaillata,
nem sejlik fel a távolból a Schneeberg szikrázó hava.

A Klostenberg helyett a Bazilikából,
rádión hallgatom a déli harangszót.
Oda a múlt köt, emlékek, gyökerek,
a hangulat, amit itt hiába keresek.

Timeo, ergo sum

Ha nem félnék a gúnyos szavaktól,
a rámlöttyintett bűzös savótól,
papíromra szökkennének
lázító dalok.
Félek – a gondolat elhamvad,
én csendben maradok.

Ha nem félnék elektrosokktól,
bilincstől, kényszerzubbonytól,
móresre tanítanám azokat,
kik stadionokkal, kisvasúttal
építenek emléket maguknak.
Félek – a bátorság elolvad.

Félek, mert a szónak nincs hitele,
dermeszt a bizalmatlanság tele,
a fogalmak kapnak új értelmet,
a senkiházik mindenek lettek,
osztanak észt, fosztanak vagyont.
Eszköztelen szembenálló vagyok.

Közös alkotás

SZENTJÁNOSI CSABA

Egy kicsit…

Egy kicsit avantgárd,
ahogy szétdobálod a hajad,
te vagy sugárzó tévém,
bekapcsoltalak.

Egy kicsit impresszionista,
ahogy elkened rúzsodat,
száguldó szavaidat hozza
szádból, az apró fogat.

Egy kicsit kubista,
ahogy mozdulataidat teszed,
vonz életfogytiglan
sötét háromszöged.

Egy kicsit akadémikus,
ahogy fésülködsz a tükör előtt,
expressz-ionista vágyam,
hálószobádba betört.

Egy kicsit ornamentikus
orrod, ahogy díszíti arcodat,
te vagy minden tusolatlan szín,
ez a vers, csak karcolat.

Andinak

A kezeid, olyan kicsik,
nem látja más, csak az asztal,
az idő perceket költöztet,
a csend marasztal.

Míg verset írtam, megjöttél,
leveszed gyűrűdet, ruhádat,
hány mozdulat járta ma át,
Erzsébet híd hátad.

Blúzod, nadrágod kiterítve,
lefogyott rongyok,
én a hold-kupakját égre repítve,
neked új éjszakát bontok.

Hálózatok-autópályáin,
száguldanak terünkben a hírek,
betűkezemmel felemelve-
a lap- hálószobájába viszlek.

Jó reggelt!

Ébredj, jó reggelt kedvesem!
Nyújtózz ki paplan-bábodból,
mutasd meg, mutasd meg nekem
arcodban a felkelő életet,
jó reggelt kedvesem!
Én a lap-rétjéről már betűfűszálakat
szedtem neked,
vállamon a meghajló mozdulatot hozom.
Jó reggelt aranyom!
Hadd érezzem lelked-frissességét,
ahogy a csillagok eltűnnek egedben,
ahogy a tapéta mintájában:
a csend megfejtett hieroglifáit olvasod!
Jó reggelt kedvesem!
„Mint zsibbadt erek útjain a vér”
(ez Reggeli sugárkoszorú) megindul,
az éjszakát: mint kávédat,
már megittad,
köszönöm, hogy lebegő lelkemet
lábaimmal letehetem a földre.
’”+!=(:)/-*_-<#{>};----- jelek
vallomásait hoztam, kicsit witgensteini módra,
mint filozófus gyermek összefirkálgatom
a tudományt, átesem a jambusokon,
daktilusokon,
jó reggelt kedvesem----főnökök, kritikusok
vadászatában felbőgők, mint
puskagolyókat átugró szarvas---
és agancsommal lehozom égre dobott
felhőruháidat…. jó reggelt kedvesem, jó reggelt!
Mit érdekel minket a számítógép vérköre,
a jövendőmondók által kínált megsebzett jövő,
most csak a pillanat időagyaga érdekel,
ahogy a végtelen korongján forog----
és kezeddel megformázod belőle lelkemet.

Őén

Ő TV-t néz,
én meg könyvet olvasok,
pedig jó lenne veszekedni
egymásért, mint az olaszok,

ő elúszik a kis medencében,
én a tengerre vágyom,
agyam korallzátonyán,
megfeneklik az álmom,

ő mosogat, főz,
bevásárol, tereget,
én lelkemben,
róla nevezném el
a tereket,

ő tv-t néz,
én meg könyvet olvasok,
jó lenne szerelemmel
elolvasztani a telet,
mint az oroszok,

ő a világban alszik el,
nekem a világom
alszik benne,
de jó lenne, ha egyszer
betűim között,
pontja kicselezne,

ő sorozatokat néz,
én verseket olvasok,
talán meghalnánk
egymásért,
mint az igazi magyarok!

Sacchetto Vittoria 14 éves

KÁNTOR ZSOLT

Iker-részecskék

Kvantumfluktuáció-töredék

A kvantumfizika szerint véletlen nincs. De ettől még nem determinált.
Csak akarta valaki azt a valamit, ami történt. Meglett. A szellem kotlott
a mindenség fölött és kikeltette a Földet. Tizennégy milliárd évvel
ezelőtti az arkhé.

A kezdet. A kozmológia korifeusai szerint. Aperion. A semmi hirtelen
megingott. És belépett a képbe a valami. Mondja Szókratész. Isten
tudata a származási helye a szoborműnek, ami az ember nevet kapta.
Előbb elképzelte magát a világot, azután kezdte a vörös agyag kézzel
és képzelettel történő megformálását.

A Biblia ezt hat ezer évvel ezelőttire teszi. Tehát a semmi eltűnése
és a mostani világkorszak közötti létezés között már voltak különböző
világok. A rés-elmélet szerint a Mózes első könyve első és második verse
között nagy idő-rés van. Ott lehet a pre-história. A történelem előtti
mítoszok kora.

Kétfajta idő van, az egyik a nagy, egész, ami időtlen. Abból nőtt ki,
annak a részhalmaza lett a mostani idő-gömb. Ez felfeslés. Ami az időnélküliségből
fejlett ki, mint egy mézcsepp. Azután megszilárdult
és gyantaként fog belehullani a semmibe, Letörik. És visszanyelődik
az időtlenbe. Kepler szerint.

Mosógép szerelő barátommal beszélgetek. Rendkívül olvasott, művelt
fickó. Polihisztorként aposztrofálnám, ha ez még jelentene valamit.
Válogatva olvas, nagyon kifinomult ízléssel szelektál. Mindig tanulok
tőle. S látom, milyen alapos, amikor a mosógép lábacskáit csavarozza.
Ő mondja, hogy a kvantummechanika nagyon pontos, egzakt tartalom.
A kvantummechanika szokatlan és bizarr – tehát normális – szabályai
közé tartozik, hogy ha valami megtörténtére 77 lehetőség mutatkozik,
akkor mind a hetvenhét meg fog történni.

Schrödinger macskájára is emlékeztetve kijelenti, hogy a macska
szubatomális szinten halott, de Isten szempontjából élő. Mindenek élnek
Neki. S ha egy papírlapon két lyuk van, a neki eresztett foton mind a két
lyukon át fog haladni. Mert ha megfigyelés alatt van, hullámjelenségként
közlekedik. S a lapon túl visszaváltozik, visszasűrűsödik golyóvá.
A kettő tehát egy. Bináris kód. Helyben vagyunk.

Honnan került bele a világba ez az információ, ami ezt a jelenséget
produkálja. Honnan tudja az anyag, mit lehet tennie? Mit kell
az anyagnak megcsinálnia épp. Amikor semmi beavatkozás nem
zavarja épp. Nem tudni. De a mosógép-virtuóz megmondja. Isten
gyártotta a gömböcskéket. Nano-méretű golyócskákat. Azokba húrokat
szerkesztett. Amelyek folyamatosan rezegnek. S ezek a gömböcskék
zenével, dallammal kommunikálnak egymással, mintha beszélnének.
S ők megbeszélnek mindent, amire szüksége van a világnak. Neutron.
Az egy porfelhő, távolról tölcsérnek látszik, nagyítóval nézve buborékok
az elemei. Csodákat élünk át naponta, csak nem látjuk őket.

Amikor hullámjelenségként mozog egy elektron, akkor energia.
Ha látható fényként, akkor anyag. Harminc éve még azt se értettük,
miként megy be a szénsav a palackba, amikor belecsavartuk a patront
a szifonba? Gyakorolni kell a gondolkodást, hölgyeim és uraim. Ámen.
Istent meg segítségül hívni.

Mohácsi Tamás 8 éves

KAMARÁS KLÁRA

A vendég

– Levél!

– Külföldről? Csak nem?

– Fordítsd le, Zsófika!

Zsófika a család legidősebb tagja. Többszörös nagymama. Gömbölyű, kicsi és fürge, talán ezért maradt mindenki számára Zsófika, mintha ő lenne a legfiatalabb. Ha nem az arcot, hanem a szívet nézzük, akkor ez igaz is.

– Nenad írt! – lelkendezett felnézve a levélből. – Hétvégén jön! Levágom a pulykát.

– A pulykát? Azt karácsonyra szántuk… – komorodott el a lánya. – Egyébként is, mit akar ez itt? Nem is tudok vele beszélni… Gyula tanfolyamon, a gyerekek táborban… Hármunknak elpotyázni azt a nagy pulykát…

– Ugyan, Linácskám, nem hozzád jön, velem akar szót váltani. Harminc éve nem találkoztunk, szépen kell fogadni. Vendég. Meglátod, nem jön üres kézzel ilyen messziről…

Az ajándék reményében Linácska kicsit megenyhült. Mást nem is tehetett, mert tudta, pulyka-ügyben Zsófika szava dönt. Ő fogja elkészíteni is, a család csak a készhez gyürkőzik neki… szokás szerint. Na, de nem is engedne ő beleszólást senkinek a konyhai dolgokba! Lánykorában egy kis Belgrád-széli vendéglőben tanulta a sütés-főzést, meg az iparkodást is. Jól meg kellett tanulnia, mert a mostohája volt a tulajdonos… Más cseperedő lány még csak az anyja púderjét, rúzsát próbálgatta lopva, mikor Zsófika arcát már a tűzhely forrósága festette pirosra. Akkor került hozzájuk Nenad is, karonülő babaként. Ma se tudja, mért kötötte meg magát, mért könyörögte ki, hogy ne vigyék a fiúcskát a lelencbe… Majd ő ellátja, gondozza, neveli… Talán azért, mert nem volt se játéka, se testvére.

A vendég. Lehet, hogy régóta rákészült a szavakra, de csak állt az ajtóban. Először Linácskára nézett… a harminc év előtti arcot kereste.

– Nenad? – suttogta Zsófika kerekedő szemmel és már kapaszkodott is a kopaszodó, kicsit kövérkés, öregedő férfi nyakába. – Nenad!

– Szofija! – tört ki a felismerés a férfiból. – Szofija… draga Szofija! – és ölelte, mintha soha többé nem akarná elengedni.

– Samo kad si tu!… Végre megérkeztél… – mint a gyöngyök az elpattant gyöngysorból, úgy ragyogtak elő Zsófikából a régen használt szerb szavak és a két egymásra talált ember pergő mondatai hirtelen betöltötték a konyhát.

– Jesszus, a pulyka! – kapott az asszony a sütő felé, de semmi baj nem történt, a pecsenye aranybarnán sistergett a tepsiben, illatával betöltve a kis helyiséget.

– Lehet teríteni? – nyiffant bele Linácska a hirtelen beállt csendbe, de mivel választ nem kapott, megadta magát, és kihozta a szobából az ünnepi abroszt. Ha már pulyka… akkor legyen teljes a kép.

Közben a vendég is észbe kapott, és behozta az autóból a csomagját, aztán meg-megállítva a két asszonyt a sürgölődésben, jobbról-balról összecsókolta őket, és átadta az ajándékokat. Csupa értékes holmi, kiegészítve nyalánkságokkal. Táblás csokik, kávé tea… végül még pár vásári apróság, notesz, naptár, színes kulcstartók, golyóstollak… mintha utolsó pillanatban kevesellte volna, amit összekészített, s ezzel a tarka-barka halommal akarta volna elkápráztatni vendéglátóit.

– Nem kellett volna… – sopánkodott Zsófika, de Linácska már a tükör előtt próbálgatta arcához a ruhaanyagot, amit az anyja kapott. Aztán mindent elrendezett szépen az előszobában álló asztalkán, hogy Nenad is lássa, mennyire megbecsülik az ajándékát, és ha valaki szomszéd beállítana, megcsodálhassa, mi mindent hozott a külföldi vendég.

Asztalhoz ültek, a légkör újra megfeszült, csak az öregasszony próbált kétfelé vetni egy-egy szót, hol szerbül, hol magyarul. Linácska erőltetett nevetgéléssel igyekezett jelezni, milyen jó a kedve, de közben árgus szemekkel figyelte, nem esik-e egy csont vagy a zsíros szaft cseppecskéje a hófehér abroszra. Az ő abroszára!

Aztán ez is elmúlt. A kávét már Zsófi mama szobájában itták meg. Törökösen főzte, mint mindig. Komótosan kortyolgatták, aztán előkerültek a fényképek. Erre a nézelődésre Linácska már nem vágyott. Azt se tudta, ki kicsoda a régi képeken, s hogy Nenad is előszedte a zsebéből a felesége, gyerekei, sőt az unokák képét, kicsit feszengve felállt.

– Hagyd csak, majd este elmosogatok – súgta az anyja –, most nincs rá idő, Nenad még sötét előtt indul vissza, holnap dolgozik…

– Ja, nem azt akartam – dünnyögte a lány –, be kell mennem a klubba, nem tudok tovább maradni. – Azzal megölelte a vendéget, magára kapott egy kis kötött kardigánt és elviharzott.

Ketten maradtak a kis szobában és mindjárt mintha újra közelebb kerültek volna egymáshoz és a régi időkhöz. Már nem kellett tolmácsolni. Nenad a felesége családjáról mesélt, aztán mintha egy gombócot gyűrne le, vagy egy magas küszöb előtt botladozna, hirtelen a lényegre tért.

– Szofija, tudod milyen az, mikor a gyerekek kérdeznek, és én nem tudok nekik semmit mondani? Mindenkinek vannak gyökerei, amiben meg tud fogódzni! Hogyan mondhatnám el nekik azt a keveset, amit tudok, azt a szégyent, hogy engem a kocsma ajtajában találtatok egy kosárban? Nekem se apám, se anyám, én kegyelemkenyéren nőttem fel, velem rajtad kívül senki más nem törődött… – ezzel a mondattal már ki is buggyantak a könnyek a férfi szeméből. Fejét Zsófika nyakába fúrta és csendben rázkódott a válla a zokogástól – nekem nincs miben megkapaszkodni, nincsenek őseim, nincs múlt, amihez köthetném magam. Olyan, mintha nem is születtem volna meg, csak vagyok. Soha nem mondtátok…

– Soha nem kérdezted…

– Abban nőttem fel… csak az iskolában ébredtem rá… hogy mindenkinek vannak szülei…

– Mindenkinek vannak… neked is… gondolhattad.

– De senki nem beszélt róla… azt hittem valami sötét titok… Te nem tudod, mennyire féltem! Milyen a gyerek! Iskolai kirándulás Kragujevacba. Ott gyerekeket lőttek főbe a németek. Összeszorult a gyomrom, hogy hátha az én apám is ott volt… talán részt vett a kivégzőosztagban… Hallottam a vérbosszúról… éjjel az árnyékok a szobában… rettegtem, hogy jönnek és megölnek az apám miatt, mert elkövetett valamit… és nem mertem senkitől semmit kérdezni… és örültem, ha tőlem sem kérdeznek semmit…

– Jaj, te bolond, hát mért nem mondtad? Ugyan, ugyan… dragi moj! Azt hittük, jobb így! Nincs értelme keresni, hiszen mind meghaltak. Volt elég baj, és dolgoztunk, ki ért volna rá sírokat kutatni…

– Csak annyi kellett volna legalább, hogy milyen volt az anyám? Egy kép legalább… hogy el tudjam képzelni… Nem volt egy kép mellettem a kosárban?

– Nem! Nem volt kép. – Zsófika gondolt egyet és hirtelen kihúzta magát: – Kosár sem volt… Nem a küszöbön találtunk.

– Még a kosár sem igaz? – döbbent meg a férfi. Az öregasszony most már határozott hangon folytatta:

– Ismertem az anyádat. Egy hétig ott lakott a csárdában.

– Az anyám? Milyen volt az anyám? Az én anyám…

Zsófika kibámult az ablakon. A kerítés mellett sárga szalmavirágokat táncoltatott a szél és fenn a magasban kéken ragyogott a nyári ég…

– Milyen volt? Szőke… Kékszemű… Karcsú, sápadt… Nagyon szép volt.

– A neve?

– A neve… Zsófika kicsit bizonytalanul nézett körül. A szeme a férfi háta mögötti polcra tévedt és hirtelen megakadt egy Shakespeare köteten, amit Linácska felejtett ott. – A neve… persze, a neve Júlia volt… többre nem emlékszem. Valamilyen Júlia.

– Júlia… Júlia… – ismételgette Nenad szinte áhítattal. – Júlia volt az anyám… Mindegy is, milyen Júlia… de szőke… és kék volt a szeme… és ugye fiatal volt? Nagyon fiatal… Tapasztalatlan… Szegényke, valaki elcsábította, vagy… vagy megerőszakolták? – szörnyedt el hirtelen – csak nem? Csak nem egy német katona… hát mégis, ahogy gondoltam gyerekkoromban? Amitől rettegtem… Egy fasiszta volt az apám?

– Hova gondolsz! Más… egészen más… Nekem elmondta egy este az anyád… titokban, és kérte, hogy ne adjam tovább, mert háborús időkben az ember sose tudhatja… de ennyi év után… sőt, most már itt is az ideje, hogy megtudd!

– Az apám nevét is tudod?

Zsófikának már a nyelve hegyén volt a név: Rómeó, de idejében lenyelte.

– Nem. Az apád nevét nem tudom, csak a történetre emlékszem… Arra, hogy anyádnak ő volt az első szerelme, de el kellett mennie… Utolsó este, a búcsúzásnál történt… és az apád feleségül akarta venni… a háború után mindenhogyan… Csakhogy te jöttél… Anyádat a szülei férjhez akarták kényszeríteni. Olyan szép volt, hogy még így, gyerekkel együtt is lett volna, aki elveszi, de ő inkább megszökött, mert apád üzent, hogy hol találkozhatnak, és azonnal megesküsznek. Így jött hozzánk anyád… csakhogy…

– És… és? Mi történt? – rémült el újra Nenad, ettől a „csakhogy”-tól, de Zsófikát már nem kellett biztatni, mondta, mint a vízfolyás:

– Gondolhatod! Az apád partizán volt. A németek elfogták… és agyonlőtték… Mikor anyád megtudta… összeroppant. Be kellett vinni a kórházba és ott meghalt… névtelenül temették el… Annyi halott volt akkoriban! Igen, az apád hősi halott volt, de ezt nem mondhattuk a háború alatt, kicsi is voltál és lehet, hogy kifecsegted volna. Aztán már nem volt értelme megzavarni vele. Igen, igen, a nagyszüleid is… egy bombázásban. Nem volt már senkid. Így maradtál nálunk.

– Köszönöm. Köszönöm, hogy végre elmondtad az igazságot!

Felállt és hirtelen sürgősnek érezte az indulást. Haza! Mielőbb haza, hogy elmondhassa mindazt, amit megtudott. Hogy az anyja, Júlia, a szerelem és a hűség szőke, kékszemű angyala… és az apja hős, akit a németek valószínűleg kínoztak, de összeszorított foggal tűrte és nem tudtak kiszedni belőle semmit, ezért agyonlőtték… és nem láthatta meg a kicsi fiát, akire vágyott… akit a távolból is szeretett…

Szinte megittasult a történettől, mintha most vált volna igazi férfivá, ebben a múltidéző órában. Megcsókolta Zsófikát.

Még ígérte, hogy majd jön, és írni is fog, de Zsófika érezte, hogy ebből nem lesz semmi. Soha többé nem fogják egymást látni. Rövid könnyes búcsú után Nenad határozott léptekkel tartott a kocsija felé… egyenesen, büszkén… és Zsófikának úgy tűnt, mintha még nőtt is volna vagy egy fejjel érkezése óta.

Az autó kikanyarodott az utcából.

A konyhában lassan csörgedezett a mosogatóvíz és mire Linácska hazaért, már minden ragyogott. A fiatalasszony örömmel konstatálta, hogy tiszta a terep és az élet visszatérhet a régi kerékvágásba.

– Elment?

– El.

– Csomagoltál az útra?

– Nem várta meg. Sietett.

– Akkor nem kell vacsorát főzni. Maradt a pulykából bőven. Holnapra is jut.

– Beraktam egy részét a mélyhűtőbe. Majd beosztjuk.

– És Nenad? Mit akart tulajdonképpen?

– Csak az anyját kérdezte, a családját.

– Tudtál valamit mondani?

– Hm. Én ne tudnék?

– Jól kibeszélgettétek magatokat. A tisztánlátás mindenkinek fontos. Az igazság!

– Tisztánlátás – visszhangozta az öregasszony. – Persze, igazság…

– Miért? Hát nem azt mondtad?

– Hogy mondhattam volna? Hogy mondhattam volna, hogy az anyja egy ócska kurva volt, ott tanyázott minden este a csárdában, és ha nagyon szomjas volt, egy korsó sörért is elment bárkivel… Fogalma se volt, ki lehet a gyerek apja! Be akarta adni a lelencházba, hogy elutazhasson egy másik városba, mert nálunk lassan a kutyának se kellett. Ezért vettük oda Nenadot. Az anyja meghalt. Ez igaz! Hallottuk, hogy valahol Zágráb mellett fulladt bele részegen egy árok tenyérnyi vizébe…

Berecz Milán 9 éves

KÖVES ISTVÁN

Gattamelata nyergel, elköszön

Az őrtorony fölött lebegő apró sólymok úgy mutatják,
akár a távolban színváltó délibábpocsolyák csillanása,
forró a hegy is, a levegő is, hajnalban mindenáron
ártatlannak mutatja magát a táj, de mi tudjuk, komám,
a zsoldos csak zsoldos marad, bérkatona, bárhova elszegődik,
de mert ilyen semmivé lettek páncélos-fényes, jó gazduraink,
most elég volt, verje el a púpos-pestis szajha váraikat,
odébbállok, még ha kevesebb, keserűbb kenyér jut is,
viszont cserébe nyíltan parolázhatok a csőcselékkel,
azok legalább azt gondolják, amit szemembe szólnak,
s amit kimondanak, gőzölgő vérük adják érte,
ha kell, gondolatuk, szavuk, egyenes és tiszta.
Itt nekünk kis ideje nincs dolgunk már igazán,
ezért, hogy nincs maradásom, nem tartóztat
se bor, se asszony, se hír, se dicsőség.
A konyhájuk így-úgy elmegy, illatos italuk iható,
de mulatni nem tudnak, csak ordítni, dorbézolni,
dalnokaik cserregő szarkák, merszük, mint az ibolyának.
Láttál-e szobrot, képet a falon, könyveket?
Kertecskét, enyhadó ligetet? Mindenütt kő, kő, csak a kő!
Figyelted este, észrevetted, nevetni senki soha. Senki!
Mi tartson itt? Záptojásszagú kisasszonyaik?
Akkor már inkább a kakukkfűillatú seggű pásztorlánykák.
A pénzért? Még a zsákmányból is kupori fukarak.
Kevélyek itt az urak, sunyik a szolgák, hát még az apát!
Kegyenclelkű kényurak feszítenek a palotában,
fogadkozás, eskü ezeknek? Jézusom, mire?
Bőrét vedlő kígyó, tekergőző minden szavuk!
Csak lifegünk itt, mint ördögnek ajánlott rózsafüzér,
fojtópórázon acsargó vérebek nyálát kerülgetve.
Miért nem akadt akkor még barátod közöttük?
A lovam kedvesebb nekem, mint a legtöbb!
Nem érzed a dögvészt, nem bántja az orrod?
Nekem bűzös itt minden. Múlik az ősz, nem várom be a telet.
Nézzed csak, mi készül körülötted, rablás és rontás,
a sudár fák görcsbe merevülnek, egyik sem akar hurkot tartani,
vigyázz, komám, ha maradsz, véred ne vegyék!
Te tudod. No, add föl a zsákom, Isten megáldjon.
Zsoldos vagyok, nem pór, keresek jobb urat.

Balogh Orsolya 12 éves

PETROZSÉNYI NAGY PÁL

Nemzeti konzultáció

X. városka kulturális központjának nagyterme zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel. Nem csoda, hiszen ezúttal nem kisebb téma került terítékre, mint a népvándorlás. Az emelvényen három személy feszengett: a városi polgármester, az alpolgármester és a rendőrkapitányság vezetője. A légkondiknak köszönhetően kellemes hűvösség uralkodott a teremben, ennek ellenére a polgármester nem győzte törölgetni a homlokát.

– És most engedjék meg, hogy átadjam a szót Vasváry alezredes úrnak.

A közönségből többen elkezdtek pfujolni.

– Befejezték? – nézett szembe velük a szikár, marcona tekintetű rendőrtiszt. – Tudom, hogy nem sokan szimpatizálnak a rendőrséggel, pedig mi önöket védjük, szolgáljuk.

Fütty.

– Nem szeretném repetálni a polgármester úr szavait, de ami igaz, az igaz, hogy a mostani migráció súlyos dilemma elé állít bennünket.

– Kerítsék körül a várost, és lőjenek le minden illegális átkelőt! – kiáltott közbe valaki.

– Nyugodjék meg, megtesszük. Legalábbis ami a körülkerítést illeti. A miniszterelnök úr már ki is adta a parlament által is jóváhagyott ordint, akarom mondani, parancsot, miszerint négyméteres, hőkamerával kontrollált vasfüggönnyel védjük meg magunkat. És ezzel vége: a magyarországi helyek beteltek, más szóval mától kezdve egyetlen migráns sem kap menedékjogot Magyarban. Nos, megnyugodtak?

A teremre kísérteties csend borult. Az öregebbek még emlékeztek azokra az időkre, amikor még szöges kerítés feszült a legtöbb ország határán. Szerencsére ezek az idők már réges-rég elmúltak, és most, íme, kezdődik minden elölről. Egy percig még a légy zümmögését is meg lehetett hallani, aztán kitört a tapsvihar. A fiatalabbak, akik még sosem éltek át ilyesmit, éltették az elnököt.

– Örülök, hogy egyetértenek a kormánnyal, illetve miniszterelnök úrral. Addig is nyomatékosan felkérek mindenkit, tartózkodjék az önbíráskodástól. Információink szerint ugyanis egyre több állampolgár támad szír, pakisztáni, iraki stb. migránsra. Mi megértjük az önök indignációját, de az igazságszolgáltatást hagyják talán a katonaságra, rendőrségre. Ez, kérem, a mi dolgunk. Az önöké, hogy nyissák ki jól a szemüket, fülüket, s még idejében jelezzék, ha valamilyen szokatlan vagy törvénybe ütköző akciót percipiálnak, akarom mondani, észlelnek.

– Oké, ezen ne múljék – emelkedett szólásra egy vastagnyakú úriember. – Igen nagyra értékeljük a kormány szándékát, egyedül azt nem díjazzuk, hogy szinte semmit sem tesz azok ellen a szír, pakisztáni, nigérai stb. menekültek ellen, akik nap mint nap belopódznak, mit lopódznak, betörnek az udvarra, megdézsmálják a gyümölcsöst, molesztálják a hölgyeket.

– Úgy van, nagyon jól beszél – helyeselt a közönség.

– Legalább zárnák őket lágerbe, hogy senkinek se tudjanak ártani – kurjantott közbe egy erősen tetovált fiatalember.

– Hová? – sápadozott egy hallókészülékes bácsika. – Ez azért túl erős. Ne írjuk azt is a kapura, Arbeit macht frei?

– Tessék?

– Hagyd! – intette le mellette ücsörgő barátja. – Még túl fiatal ahhoz, hogy ezt megértse. Ettől függetlenül tényleg nem árt, ha valamiképp gyorsabban szabadulunk meg az uraktól. Nagyon szégyellem, de már csak kimondom: én bizony félek tőlük, főleg, ha arra gondolok, milyen betegségeket terjeszthet némelyik, no meg, ugye, terroristák is bujkálhatnak közöttük.

– Irtsátok ki őket! – hallatszott valahonnan a terem végéről. – Ha a rendőrség alszik, védjük mi meg magunkat.

– De kérem, mérlegeljenek józanul! – tördelte kezét a polgármester. – Nem tagadom, hogy fel kell lépnünk ellenük, de nem úgy, ahogy önök képzelik. Utóvégre ez nem a vadnyugat, ahol bárkit meglincselhetünk, akinek nem tetszik a pofája. Nekünk tiszteletben kell tartanunk mind a magunk, mind az Európai Unió törvényeit, méghozzá úgy, hogy a morál se szenvedjen csorbát, ami, elismerem, nem könnyű feladat.

– Miii? Politika és morál? – csóválta meg fejét a bácsika. – Komám, nem volna jobb, ha lelépnénk? – súgta oda a társának.

– De hát ez van, ez is benne van a pakliban, úgyhogy, tetszik, nem tetszik, meg kell tanulnunk gúzsba kötve táncolni – folytatta a polgármester. – Maga meg min nevet? – csodálkozott rá egy pocakos, erősen izzadó alakra.

– Én? Én csak elképzeltem, amint, hahaha, hehehe, gúzsba kötve ropják a kállai kettőst.

– Jó mulatást, mi meg addig, engedelmükkel, cselekszünk – fintorgott a vastagnyakú.

– Nono! – húzta össze szemöldökét a rendőrtiszt. – Úgy látom, nem voltam elég explicit, akarom mondani, egyértelmű. Tehát ismétlem: maradjon veszteg mindenki, továbbá őrizze meg a nyugalmát, és bízza ezt a kérdést a kormányra, amely az Európai Unióval karöltve mindent megtesz azért, hogy nyugodtan hajthassuk álomra a fejünket.

– Sőt… Szólhatok? – jelentkezett szólásra egy gyászruhás nénike.

– Parancsoljon!

– Bocsánat, amiért beleszólok a vitába, vagyis dehogy szólok, csak úgy megjegyzem, mert mit mondhat egy ilyen tanulatlan öregasszony?

– Bármit – nyugtatta meg a hosszú, ritkás hajú alpolgármester, aki eddig csak szótlanul bólogatott a pulpitus bal szélén –, hiszen éppen e célból hívtuk össze önöket.

– Igen, tudom, ezért bátorkodtam én is erre a kan…, konzulizére eljönni.

– Konzultációra.

– Arra, arra. Mondom az uramnak…

– Tibi – bazsalygott az alpolgármester.

– Miféle Tibi?

– Semmi, semmi, kérem, folytassa!

– Látom, nem vesznek komolyan. Nem is tudom, mit keresek itt ilyen nagy tudású urak közt.

– Á, nagyon jól tette. Legyen szerencsénk önhöz máskor is, és egy pillanatig se higgye, hogy nem vesszük komolyan. Mi, kérem, mindenkit komolyan veszünk ebben a városban. De most megkérhetném, hogy folytassa?!

– Meg, ezért lennék itt, tisztelt polgármester úr.

– Alpolgármester.

– Alpolgármester. De ha minden szavamba beleköt…

– Hagyja, mama, nem ismeri a fideszes urakat? – intette le egy piros inges férfi lenézőn. – Összevissza kotyognak kötelességről, morálról, s még annyi tisztelet sincs bennük, hogy meghallgassanak egy szegény nénikét.

– Maga baloldali? – érdeklődött az alpolgármester.

– Aha, most lóg ki a ló lába. És ha igen, szégyen ez? Hát vegye tudomásul, hogy eszem ágában sincs restellni – pattogott a piros inges. – Régebben még előfordult, viszont azóta olyan szépen lejáratta magát a mélyen tisztelt kormányunk élén a még tiszteltebb Fidesszel, hogy igenis, büszkén vallom magam komcsinak.

Újabb pfuj. Hja, tempora mutantur et nos mutamur in illis.

A polgármester zavartan harapdálta deresedő bajuszát, és az első széksorban üldögélő asszonyára tekintett. Az energikusan jelezte, ne hagyja annyiba, vágjon vissza üstöllést.

– Váljék egészségére! Kinek a pap, kinek a papné, csupán arra figyelmeztetném, hogy lakossági, nem politikai fórumra invitáltuk önöket. A kormánnyal kapcsolatos véleményét pedig nem bánnám, ha megtartaná magának.

– Különben?

– Leülhet, és szépen átadja a szót azoknak, akik a napirendi pontról szeretnének beszélni.

– Miért, én miről beszélek, meg ez a szegény nénike, már ha egyáltalán meghallgatná valaki.

– Biztosítjuk, mi meghallgatjuk. Szóval asszonyom, mi az ön óhaja, sóhaja?

– Hát azt elfelejtettem. Majd szólok, ha eszembe jut – foglalt ismét helyet nagy lelki nyugalommal az öregasszony.

– Úgy legyen! – sandított a polgármester a nejére. – Magának?

– Nekem semmi, nem szoktam én sóhajtozni, uraim. Hanem ez a drótkerítés…! Na, ez nem megy ki a fejemből. Mennyibe is kerülhet? 8–9 milliárdba? Hány kórházat korszerűsíthetnénk ennyi forintért? Azt meg sem említem, mit szól a világ mindehhez? Látják, ezt kellene szégyellni, hiszen magyarok ezrei kerestek, és keresnek máig jobb megélhetést, emberibb életkörülményeket külföldön. Befogadnak minket? Befogadnak. Erre jövünk mi, és Európában először kifeszítünk egy csini vashálót.

– Te beszélsz szégyenről? – fortyant fel a vastagnyakú úriember. – Vajon ugyan bizony ki miatt menekültek el Magyarországról az emberek? A kommunisták miatt vagy miattunk?

– Először is, kérem, ne tegezzen! Másodszor minek képzelik magukat? Istennek, hogy apáink, nagyapáink hibáiért vonjanak felelősségre bennünket?

– Nézzék, uraim – törölte meg homlokát a polgármester. – Nem állítom, hogy abszolút nincs igazuk, de az a helyzet, hogy egyelőre nem találunk ennél jobb megoldást. Pár migránssal még csak elboldogulnánk valahogy, és mi meg is tettük eddig a magunkét. Itt van mindjárt példának a helyi rendőrkapitányság nagyra becsült főnöke, aki Erdélyből menekülve kért és kapott menedékjogot a magyar kormánytól. Bocsánat! – fordult az alezredeshez. – Remélem, nem voltam indiszkrét.

– Kérem, semmi gond! Különben sem titok, polgármester úr.

– Sajnos az akkori helyzet jócskán különbözik a maitól, ugyanis a mostani migránsok száma több ezerszeresre duzzadt azóta. És nemcsak nálunk, Európa szerte. De majd csak megbirkózunk ezzel a gonddal is. Addig is, kérem, szavazzanak bizalmat, és segítsenek de facto, tettleg is a kormánynak, hogy közös erővel és akarattal legyünk urai a helyzetnek.

– A segítés oké. Ebben én is partner vagyok. Csupán a sorrend nem mindegy. Előbb, már ne is haragudjék, hadd segítsek az apámon, akit pont egy ilyen etióp vagy kicsoda miatt rúgtak ki nemrég a húsfeldolgozó üzemből – méltatlankodott egy másik, rövidnadrágos úriember.

– Ne aggódjék, ez a mi álláspontunk is. Hogy hívják?

– Engem?

– A kedves édesapját – húzott maga elé egy ívpapírt az önkormányzat teljhatalmú vezére.

– Hoppá! – gúnyolódott a vastagnyakú. – Maguk is látják, amit én látok?

– Miért, mit kellene vagy nem kellene látniuk?

– Megvan, eszembe jutott! – kiáltott fel hirtelen az anyóka. – Azt akartam mondani, hogy Isten előtt mindenki egyenlő, és ő sohasem tesz különbséget rászoruló és szűkölködő közt, ennek pedig szerintem sem a szögesdrót lenne a legalkalmasabb eszköze.

– Brávó, tapsoljuk meg a nénikét! – gúnyolódott a tetovált ifjú. – Még jó, hogy nem ajánlja, fogadjunk mi is a házunkba egy-két emigránst.

A tömeg ismét felzúgott.

– Már miért ne ajánljam? Polgármester úr! Állok rendelkezésükre: én bizony nem zárom be az ajtómat, ha zörgetnek.

– Én sem – araszolt melléje a bácsika, utána két apáca meg egy piarista tanuló.

A polgármester sokatmondóan pislantott kopaszodó jobbkeze, majd felesége szemébe. Azért az sem mindegy ám, mit szól ehhez borotvaeszű asszonya. A kikent-kifent asszonyság elégedetten bólintott.

– Köszönjük a nagylelkű felajánlást. Ha Ferenc pápa látná, most biztosan igen büszke lenne magukra. Szerencsére itt még nem tartunk. Alezredes úr! Óhajt-e még valamit a lakossággal közölni?

– Nem, köszönöm. Amit kellett, közöltem. Aki ezek után is morogna, ám morogjon, mindössze a klikkezést, egyéni iniciatívát, magyarul: kezdeményezést zárja ki a dologból. Helyesebben szólva éppen kezdeményezhet – korrigálta a rendőrkapitány önmagát –, csak konzultáljon előbb velünk is.

– És a kerítés? – firtatta a vastagnyakú továbbra is makacsul. – Végül is marad vagy…?

– Leromboljuk! – vágta rá a tetkós fiatalember lelkesen.

– Hülye – kuncogott valaki –, még ki sem húztuk, süsükém.

– Még nem, de ami késik, nem múlik – taposott kifelé a széksorból a birkózónyakú atyafi. – Aki mást akar, mondja itt és most a szemembe!

– Például én – sétált eléje kihívóan a piros inges.

A két férfi farkasszemet nézett egymással.

– Sózz oda egyet az elvtársnak! – öklözött a levegőbe a nyeszlett tetovált.

– De uraim, csak nem fognak itt verekedni! – lépett közbe békítően az egyik apáca.

– Ezzel? Ugyan, mit kezdjek egy ilyen kukaccal – fricskázta orron a vörös ingest a vastagnyakú, mire azonnal többen is a segítségére siettek.

– Ejha, ilyen sokan vagytok, piroskák!

A tetkós oda volt az örömtől.

– Hajrá magyarok! Mutassuk meg, az istenit ennek a bolsevista csökevénynek, mit tudunk!

Puff! – vágta kupán napernyőjével az öregasszony.

– Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, aki az Ő nevét hiába felveszi.

– De, mamuska, mi egy csoportba tartozunk.

A két tábor már-már nekirohant egymásnak, amikor a rövidnadrágos nagyot üvöltött.

– Ott van az az etióp, aki miatt kirúgták apámat az üzemből – mutatott egy sötét bőrű emberre.

A tömeg reflexszerűen fordult a jelzett irányba.

– Hé, maga meg mi az anyja kínját keres közöttünk? – rivallt a meglepődött férfira egy hordóhasú honpolgár.

– Ugyanazt, mint mindenki ebben a teremben: részt veszek a fórumon.

– Te.

– Én. Egyébként, már elnézést, nem vagyok etióp.

– Hanem?

– Palesztin, mellesleg magyar állampolgár – feszítette ki mellét büszkén a palesztin. – Arról pedig, hogy mi történt annak az úriembernek az apjával, én, kérem, semmit sem tehetek. Azt meg pláne nem sejthettem, hogy miattam tették lapátra.

– Így igaz – erősítette meg a szomszédja. – Miután tíz éve vagyunk szomszédok, én… Nos, igen, én kezeskedem Mahmúdért. Kérem, ne bántsák!

A bejelentésre mindenki egyszerre kezdett beszélni.

– Csendet, kérem, őrizzék meg a rendet, fegyelmet – dörögte a polgármester a mikrofonba. – Ha nincs több kérdésük, ezennel berekesztem a fórumot.

– Hála istennek, ezen a fórumon is túl vagyok – lélegzett fel otthon megkönnyebbülten. – Amúgy mi a véleményed róla? – puhatolódzott a nejénél, akinek a véleményére mindig sokat adott.

– Tiszta káosz. Ami téged illet, lehettél volna picit határozottabb, ettől függetlenül ügyes voltál – veregette vállon a felesége. – Csak így tovább, Fifikém! Remélhetőleg odafent is felfigyel rád egyszer valaki, és idővel, miért ne, nemcsak a várossal, hanem az egész nemzettel konzultálsz.

SZEPESI ZSUZSANNA

Vakon

            „nyűtt kalapban sunnyog
            Dózsa Petőfi népe
            vak ispánok hajtják
            új pokol tüzére”
            (Gyimesi László:
            Vak ispánok hajtják)

Kinek szól ez az intés?

Ki érti, annak már nyűg a kora,
vagy léte agyonnyomja,
hisz a súlya akkora.

Ki érti, annak háta már görbe,
és nem saját asztalán
gőzölög a bögre.

Kinek érteni kellene,
annak e szózat idegen:
a lényeg, a mérték más,
hát megveti hidegen.

Ahogy „fecseg a felszín”,
hamis, üres lett a múlt:
mélyén a jövő recseg,
mert a jelen nem tanult!

…és újra…
kettesben József Attilával

Sokaknak mára csak talány,
mi neked akkor nagyon fájt:
fényes homlokod mögött
dörömbölt a századelő
ezernyi gondja.
Szívedre fagyott a magány,
míg megváltást kerestél
– szövetségest, hogy majd megoldja.
Az emberhez méltó gondokat
máig súlyossá ólmozta
az önös érdek:
kevés az igaz, s a valódi,
de a bánat temérdek.
Mert íme:
itt van az új század,
a huszonegyedik, s benne
annyi nyomorúság megelevenedik.
Még most sem „… nagy az ember,
De képzeli, hát szertelen.”
Azt űzi, tapossa,
mi azzá tehetné:
„a szellem és a szerelem!”
Hová tart hát a világ?
Szavaid itt izzanak,
lüktetnek a mában,
és mutatnák az utat
az ember magányában.
Jaj, de Rád ki figyel?
Vigyázó tüzed
erőszak oltja el.

Pusztulás lehet az ára,
mégsem ügyelünk a mára

Adamcsik Sára 11 éves

SISKA PÉTER

Vivárium

1.
Sár. Kerülőutak.
Még vonszolja magát
a nap nyugatra,
még világít a lehullott
gyümölcsök,
a nyers földek
felett.

2.
Alig látszik már
a téveszmék bozótja:
sötétedik.
Akár a kötés alatt
a vérzés, megindul
újra, terjedni
kezd –

3.
Várunk. Hallgatunk.
Maradunk.
A konyhasötétben,
valahol nagyon messze
tompán ragyognak
egy üvegpohár
szilánkjai

Et in Arcadia ego

A nyári éjszakák
szőke, szent tüze.
Apró, halk
sóhajok.
Majd a tompán
sajgó béke bennünk,
és az ég –
az örvénylő,
jéghideg csillagok.

Molnár Zsófia 12 éves

SZOMBATI ISTVÁN

Szerelmek tánca

Orsolya és Vilmos

„Édes vágy, el ne hervadj,
El ne hamvadj, lánggal égj!
Édes vágy, hozzánk szólj ma,
Szívünk drága társa légy”
                            (Romhányi)

Mikor rád gondolok, képzeletben fogom szép ívű kezedet, nem viszlek a rakodópart felé, ahogy az operát is nagy ívben kerülöm, mióta levették műsorról Gluck csodálatos művét. Orfeusz és Euridiké kettőse, néhány éve talán már csak bennünk táncol.

Minden percem különös és forró, mikor égő tekinteted átjárja a lelkem. Örömmáglya éget, frissíti a lelkem. Csak az a pillanat ne lett volna soha, mikor körbe kellett állnunk az öröklakásodat. A halálod után lecseréltem mindent, mely a végső „szobád” színére hajazott. Most, immár hatodik éve, ahogy a teraszon terítek, olyan lett az asztal, amilyen a lelked. Mint minden évfordulón, a kedvenc ételed rendeltem a közeli bisztróból. Színes tányérodba süteményt is teszek, míg két talpas pohárba Törleyt löttyintek. Aztán jöhet Strauss, a Kék Duna keringő. Emlékszel, Orsi a legelső táncunkra?

Emelem a metszett, talpas poharakat. Mire akarsz inni, kérdezi a szemed. Az örök boldogságra! Azt hiszed, Vili, ameddig élhetsz, éltet az emlékem? Gondolj Orfeuszra, mondom a szemedbe. Mikor elvesztette hőn szeretett párját, alázatos hangon kérte a legszebbik istent (Apollón), engedje meg neki, hogy kiszabadíthassa szerelmét a túlvilág sötét árnyaiból. Azt hiszed, sikerül, kérdezel vissza szomorú szemekkel. Ha Orfeusznak sikerült… Nem sikerült, Vilmos, emelted a hangod, vagy már elfeledted, mi volt Apollón egyik feltétele? Az én istenemet, drágám, Krisztusnak hívják. Ő kegyesebb és bátrabb, nem fogja azt kérni, hogyha rád találok a fásult lelkek között, ne merjem megfogni szép ívű kezedet.

Miért töltesz megint? Mit tehetnék, Orsi, kérdezek vissza, kell a bátorítás, mert ha fogyni kezd a hitem… Ne hezitálj, Vili, ha lépned kell, lépjél! Ha erős hidat akarsz életed végéig, építs hozzá pillért.

Emma

Ha van szerelem az első pillantásra, akkor olyan is létezik, mikor életünk utolsó perceiben szembesülünk a páratlan, semmihez se hasonlítható érzéssel. Azt hiszem, ilyen volt Emma esete is, akit nem a szerelem szikrái görgettek Bovary ölébe. Csupán lehetőséget érzett arra, hogy szabadulhasson a tanyasi élet szikkadt világából. Olvasmány élményeiből építkezve, az ifjú, csillogó hölgy, megjárta a hadak útját. Búcsút intett a béklyós unalomnak, hogy megformálhassa végre képzelete eszményi férfiját! Pénzt nem sajnálva, orvos férje mellett, merész kalandokba hajszolta magát. Bármit és bármennyit áldozott azért, hogy rátaláljon az igazira addig, míg a vénülés ráncai rá nem akaszkodnak. De se Leon, se Rodolphe, se a többi lovag nem bizonyult tiszta, igaz szerelemnek. Sőt, az utóbbi, végleg fejbe vágta, mikor kézzel-lábbal próbált szabadulna tőle. Pedig szépen indult a szerelmük hintója. Szökésre biztatta. „Szedd össze minden értékes kincsedet, amit a vén dokitól kaptál”. „Úgy teszek, szerelmem!” Ám a találkozó napján Emma csak becsapott, megalázott önmagával nézhetett szembe.

Ez már túlságosan sok volt, tengernyi zuhatag az öregedő hölgynek. Arzént lopott a férje készletéből, megmérgezte magát. Halálos ágyánál, hiába volt több tucat barátja, hazug szeretője, csak az idős orvos szipogott mellette. Nem szóltak egy szót se, csak nagyra nyílt szemeik keresgélték egymást. Mint az őszi esők, kitartóan sírtak. A férfi talán jobban, mikor Emma törékeny ujjait kereste, majd őszülő tincseit próbálta bezárni az emlék mezejébe.

Valér

Meddig élet az élet, kérdezem magamtól: amíg tenni tudod a napi dolgaidat, amíg friss levegőt pumpálsz beteges tüdődbe, amíg fel tudod venni a kihívás kesztyűit?

Sose voltam nagy hős, bár fiatalkoromban, mint országos bajnok, többször is nyertem kétszáz méter gáton. Most, mint már jeleztem, bármely változattal ki tudnék egyezni, tenném a dolgomat, locsolnám a kertet, sétáltatnám Sanyit, apád nagy kutyáját. Három és fél éve, mióta Oxfordban tanulsz, magamat se tudom rendesen ellátni. Béna vagyok, Valér. (Félig. Vagy egészen?). Ha nincsen segítségem, bárhogy erőlködöm, leesek az ágyról. Ne ismételd magad, kiabál a szemed, add el villánkat s repüljél utánam! Nem tehettem, Valér, itt születtem, kicsim, ezen a tájon…

Reggel és este, mikor hívsz a szkájpon, igyekszem valahogy összeszedni magam, ne lássál hervadtnak, sárguló levélnek. Akár csak az apád, azonnal pattansz, hogy segíthessél rajtam. Miért értesz félre, kérdezed keményen. Ingatom a fejem, eszembe sincs, Valér. Ne mérjél magadhoz, s a kaszástól se féltsél… Olyan nehéz megértened, anya, miért akarom, hogy a közelemben legyél, míg angolban tanulok?

Fel szeretnék kelni, bár tudom, hogy nem megy. Csak le ne essek megint, ne hívd a gondozóm, s főleg ne repüljél haza, mert akkor… Ha eladnád, Valér, akkor lenne végem. Mert én Óbudán születtem, itt lettem azzá, aki végül lettem.

Felezősávon

– Miért állsz meg, Lipót? – kérdezte riadt arcú férjét, aki satuféket nyomott.

– Nem látod, gázoltam!

– A gerlicére gondolsz?

– Szegény kis pária, éppen falatozott.

– Miért nem dudáltál?

– Hajókürtöt nyomtam.

– Akkor biztos süket, akár a nagyanyád.

– Szerintem éhes volt.

– Épp a felezősávon?

– Ott talált morzsákat, egy elgurult, széttiport zsemlét csipegetett csendben.

– Kérlek, hajtsál tovább – Lipót nem válaszolt. – Elárulnád, Vilmos, mi a csodát akarsz azzal a zacskóval?

– Össze… kéne szedni.

– Elmentek otthonról? Dögöt hoznál megint a sárga Jaguárba?

– Ezt az édes gerlét, a szabadság királyát, a pokol fenekére küldtem.

– Tudod, most hány óra? – Bár értette a kérdést, nem bírt válaszolni. Amikor vétkezik, megáll az idő. Kiszállt. S miután lassan körülnézett, visszalépett picit, hogy a madár szemét lássa.

– Nem bírsz megérteni? – kérdezte a férjét. – Szolgálatos vagyok, le kell váltanom Zsókát.

Lipót, válasz helyett a slusszkulcsra mutatott.

– Vigyem a kocsidat?

– Nekem még van időm, nem szorít a cipő, a saját cégemben magam parancsolok.

Merre vagy, Dália?

Azt hiszik néhányan, kicsit dilis lettem. Mint egy veszett kutya, futok és harapok. Pedig nem tartozom a zombik táborába. Nem töltök fel soha, füvest se szívok. Mégse vagyok százas. A kollégáim szerint akkor kaptam léket, mikor harminckettő lettem. Egész nap Attilát szavaltam, erősen hiányzott az apró csecse-becse. Azelőtt, úgy kéz a kézben, sose láttak lánnyal. Attól is féltem, hogy anyám túlvilági szeme akkor is észrevesz, amikor nem látom. Egy évvel később, szakállt növesztettem, s mindenki úgy hitte, ez a lökött fickó, a zseni szoftveresünk biztosan berágott, hetente kétszer, akár a nagyanyja, Krisztus előtt térdel. Mindenki fájdalmát át akarja venni, álmában vízen jár, kőből kenyeret süt, sárkányok farkából bankókat kovácsol…

Nem zavar kollégák, mit gondoltok rólam, nálam az ötösből biztosan hatos lesz, s nem mondjátok többet, hogy nőhiányban élek, darabokra szaggat a magányos éj csendje. Néha úgy éreztem, a fellegekben járok, a tündérek kertjében, és sohase leszek Don Quijote, búsképű lovag. Neki, tudom, csak egy szerelme volt, egy nagydarab paraszt lány. Dulcinea. Így hívták. Az én szívem Dália, napban fürdő tündér! Mikor sejtették a titkom, a tervező osztályon, mosolylázban úsztak. Mikor olvastad a búsképű lovagot? Nem vagyok dilis, kiabáltam velük, Dáliát a Tisza-tónál láttam! Kajakban evezett, mikor léket kapott. A partról kiáltották, dobd el a közönyöd és próbáld kimenteni!

Sikerült, Lovag, kérdezte a főnök, aki nemrég nősült. Azonnal repültem egy motoros csónakkal. Azt hiszem, rosszul, somolygott a tulaj, az ébresztőd nem csörgött, ma reggel is késtél.

Horváth Kira 13 éves

PELSŐCZY KATALIN

Néha még

Mint ormótlan nagykabát terül rám a sorsom,
Néhanapján mégis csak könnyű kendőként hordom.
Ne húzza vállam, nem hagyom, legyen csak játszi szellő
S legyen ki olykor csíntalan, gyermeki mód tekergő…

Vonjon be fénnyel kedvesen, bár szegény már kopott
Minden mi bántott egykoron, furcsamód itt hagyott…
Néha még – rámsúg – gondokat, lelkem kap terheket
De elhordozni nagyszerű hisz a létezés szeret…

S ha gondolnám balgán egyszer is, hogy gúnyámat eldobom
Oly hitet terít rám csöndesen mint régen egykoron.
Meghitten, óvón átkarol ölelve létemet
Nagykabátomra gomb helyett lehelvén rímeket…

LENCSÉS KÁROLY

Titkom

Titok miközben minden részlet ismerős lehet
mint a lányé, aki hat éve hetente háromszor a vendégem.
Nyelvemmel alkalmanként körbe rajzolom
hogy sós alakja és íze kéksége plazmagömb
homlokom mögé idomuljon.
… s került gyümölcsöm köldökébe…

Ez olyan mint a most fövő kávé csak hallom csak értem.
A szag később jut el a szobámba, az ajtó a két ablak is bezárva
hagyom, hogy ellepjen a titok.
Elég hallani és érezni, ahhoz hogy tudjam a lényeg kicsit
kíváncsinak lenni.
Konfliktus körvonalazódik bennem. Alea iacta est.
…titkom titok én előlem, miközben minden részlet ismerős lehet…

PRUZSINSZKY SÁNDOR

Szép! Szép! Szép!

(Karantén-etűd)

Viki épp zuhanyozott, amikor a férfi átkiáltott hozzá: – Vikiii! Bújj elő, tálalva van!

A lány kijött a zuhanyozó fülkéből (csak egy volt emeletenként), frottír köpenyében átment az étkezőbe (ebből is csak egy volt a fertőtlenítőszagú etázson) és elámult. Csak egy asztal volt megterítve, két személyre, roskadásig, a hidegkonyha remekeivel: aszpikos főtt tojás, parmezános sonkástekercs, ráksaláta s hasonlók. – VIP-reggeli! – magyarázta hanyag mozdulattal Zoltán.

– Mit ünnepelünk?

– Még kérded? A karantén végét. A szabadulást!

Itt ismerték meg egymást, három hónappal ezelőtt, a járvány tombolásának tetőfokán. Ő egy külföldi fejtágítóról jött volna haza. A repülőtéren derült ki, hogy „pozitív lett a tesztje”, ahogy a járvány világának újmagyarja nevezi a semmiből előjött láthatatlan rémet, amely az életünk felett uralkodik. (Mennyit romlott a világ, gondolta ő akkor, Zenon rémei még nem rejtőzködtek, hanem jól látható óriásokként az anyaföldből nőttek ki!)

Kiengedhetsz, gondolta Viki és emlékezett, mit súgott az éjjel a férfi az ágyban: „Tök jó csajszi vagy, úgy érzem magam itt veled, mint egy boldog szigeten.” Miközben leült az asztalhoz és vett a ráksalátából meg az aszpikos tojásból, érezte, hogy átjárja a félelem. „Szabad leszek, mint a madár, egy utcán fészkelő madár”. Projektvezetőként került a karanténba és most munkanélküliként szabadul ki belőle. Ki tudna nem gondolni a kifizetetlen számlákra meg lakbérekre?

– Valami rosszat tettem, hogy ilyen ellenséges vagy? – koccintotta oda narancsleves poharát Zoltán. – Nézte a férfit: derekas hímpéldány. Karantén-parancsnok, tudja, amit ő nem: hogyan kell mindig talpra esni. Kétes titkokat fehérre mázolni… A megismerkedésük a beragadt ajtózárhoz kapcsolódik. Nem tudott a kiutalt szobába bemenni: se kulcs, se zár, se gondnok. Senki se figyelt rá a zűrzavarban. Zoltán volt az egyetlen, aki észrevette őt, amint a koszlott folyosó hideg kövén ül, arcát eltakarva… Este már együtt vacsoráztak a kantinban, ahová közönséges kovidosnak – ahogy a személyzet nevezte „az enyhe lefolyású pozitívokat” – tilos volt a bemenet. Onnantól kezdve a folyosókon cirkáló biztonsági őrök is félrenéztek, amikor a főnök beosont Viki szobájába. Ő is csak az első éjszakai találka kezdetéig remegett legbelül, csak mert előtte voltak még illúziói önmagáról. „Rettenetes! Olyan vagyok, mint mindenki más”.

Töprengéséből Zoltán hangja hozta vissza. Ez a hang most az utcáról hallatszott, egy hangszóróból: „Figyelem, figyelem! Tájékoztatom karanténunk lakóit, hogy a ma esti hazaszállításuk technikai okokból holnapra marad!” Szóval: egy nap haladék. Egy nappal később fogja megtudni, hogy hátsó lépcsős albérletéből is, uzsgyi, távoznia kell. Elmosolyodott, mert a keserű bohóc jutott eszébe: „Van másik? Nincs másik?”.

– Tudnád, milyen szexi vagy, ha így mosolyogsz… – A parancsnok odahajolt egy csókra, de ő nem engedte, inkább vett még a salátából. De nem nyúlt hozzá. Hallgatagon ültek egy darabig.

– Elárulnád, most mi a baj?

– Átjössz éjszaka?

– Nem tudom. Rengeteg az elintéznivaló. Tegnap este óta izzik a számítógépem: a statisztikák, az oltópontok, hisz érted… És még a halottakat is át kell adnom, jogilag…

– A halottakat? – Viki felpattant, a gyomrában megmozdult valami. A férfi is felállt, a lány vállára tette a kezét.

– Miért nem bízol bennem, mondd? Mit tegyek, hogy… – nem folytathatta, mert újra felcsörrent a szolgálati telefonja, de nem vette fel. – Honnan is rúgtak ki téged?

–A Filozófiai Intézetből.

– Hát igen… Vészhelyzetben nincs szükség filozófusokra. Ez csak természetes.

– Ezt mondta a főnököm, a Bencédi is. Majdnem a szájába tömtem a felmondólevelet.

– Jó, hogy nem tetted meg.

– Öt évet dolgoztam ezen a projekten: „Zene és sorsvállalás”

– Zene és sorsvállalás – blődli… Erre pocsékoltál öt évet? Egy felnőtt ember? Szegénykém.

– De most kárba veszett minden. Kezdhetném elölről – ha lenne hol és kivel…

– Hányszor mondjam, hogy rám számíthatsz, Viki? Itt vagyok melletted… Nem engedlek el. Én soha senkit se hagyok az út szélén, esküszöm neked. – Megint felcsörrent a szolgálati ketyeréje s a parancsnok összecsapja a bokáját: – Értem, alpolgármester úr… Tehát mégis ma… És a hajléktalanok? Beengedhetem őket átmeneti szállásra? Önköltségi alapon? Nem? Már nem aktuális a projekt? Értettem. – Zoltán letette, ragyogó szemmel nézett Vikire. – Hallottad. Vége. Bezár a karantén. Rendbe jön az életed, ne félj! – Megnyomott egy piros gombot a falban és anélkül, hogy egy szót is szólt volna, már hallatszott is a hangosbemondó recsegésétől kísérve: „Barátaim! A karantén parancsnoka búcsúzik önöktől! A»járvány hivatalosan is véget ért, kérem, hagyják el az épületet…”

Viki befogta a fülét. Hirtelen olyan érzése támadt, hogy a parancsnok talán nem is létezik, ez a figura csupán Zoltán egójának része – de az is lehet, hogy egyikük se valóságos. Virtuális lényük egymás látszatából táplálkozik… Rálegyintett: úgy látszik, ez már tényleg a vesztegzár hatása! (Tegnap hallott valakiről, aki azt képzelte, hogy csettintésre át tud jönni a ház falán is…

– Ezt nézd meg! – fordult aztán hozzá a parancsnok (aki nem volt többé parancsnok). Egy érmét mutatott. Római veretűnek látszott, ezzel a felirattal: Sapientia facit prudentem, azaz: A bölcsesség találékonnyá tesz.

– Tetszik?

– Szeretem, ami régi.

– Neked adom.

– Tényleg?

– Hogy jobban bízzál bennem. – Akkor felvisított a szolgálati mobilja és Zoltán elviharzott.

„Bárcsak ne zúgnék bele!”, mondta Viki az érmének. „Add, hogy ne kelljen fogadnom magammal…” Épp a nyakába akasztotta, amikor egy vörös hajú, erősen kifestett arcú nő a parancsnokot kereste.

– Maga a titkárnője?

– Csak a cellatársa, Covid mester jóvoltából – szellemeskedett Viki.

– Én meg a Jolán vagyok, az élettársa. Maga meg, kedveském, egy gátlástalan csuka.

– Na, de…

– Akkor honnan van az a nyaklánc, kedveském?

– Van köze hozzá?

– Megmondjam, mi van ráírva? Valami sapi, vagy ilyesmi…

– Azt meg honnan…? – Vikinek megbicsaklott a nyelve.

– Onnan, arany virágom, hogy tőlem van. A szülinapjára vettem neki a bolhapiacon… Micsoda egy pasas ez, mi? Utálom, de odavagyok érte, mint állat…

– Hát én aztán nem.

– Hazudik. Látom a szemén. Maga finom csajszi, azért hazudik… De nem kapja meg! Nincs az az isten, hogy lemondjak róla! – Viki alig elviselhető ürességet érzett, ahogy levette magáról a bizsut. De azért szélesen rámosolygott erre a Jolánra. – A bölcsesség találékonnyá tesz. Szép mondás, ugye? Maga hol akadt rá? A hajfesték-reklámban?

De ahogy kimondta ezt, rögtön meg is bánta. S nem volt érkezése bocsánatot kérni, mert megint felrecsegett a parancsnoki hangosbemondó, és a kétségbeesett élettárs, valami női átkot mormolva, kisietett. A recsegés folytatódott, semmit nem lehetett érteni, odakint gépkocsizaj, lábdobogás, rendőrsziréna. Viki elővette úti bőröndjét, az ágyra dobta. Kinézett az utca nagy hirtelen lázassá vált zűrzavarába. Hasogató szomorúságot érzett, mintha kés lenne a gyomrában. Sejtette, miért: nem tudja eldönteni, melyik karantén a szorongatóbb: a külső vagy a belső?

Ekkor jött vissza a parancsnok. Láthatólag rosszkedvűen.

– Még csak most csomagolsz? A busz már előállt.

– Jolánnal találkoztál?

– Olyan, akár egy imádkozó sáska.

– Ő most boldog.

– Mert azt hiszi, te csak egy kisiklás vagy.

– Mert az is vagyok.

– Fogalma sincs, mennyire fontos vagy nekem… Hogy ezentúl minden nap találkozni fogunk.

– Én nem ígértem ilyesmit neked.

– Te nagyon rendes lány vagy, Viki! Megérdemelsz egy jó hírt: visszakapod az állásodat.

– Te most ugratsz engem?

– Sikerült beszélnem az igazgatóddal. Visszavonta a felmondását. Reggel vár a munkahelyeden. Jó lesz így?

Viki nem válaszolt, mert azt gondolta: „Eddig nem voltam egyedül, velem volt a lázadás”.

– Mi az, nem is örülsz?

– Örülök – sóhajtott a lány.

– Remélem, ezzel bebizonyítottam, mennyire összetartozunk!

„Mint mézgába ragadt rovarok”, gondolta Viki és ellenállhatatlan mosolyát villantotta.

– Mi több, megvan a búvóhelyünk is! Itt a közelben. Kis egyszoba-konyhás, de megteszi. A te neveden, szolgálati kéró… Hetente kétszer, számíthatsz rám, imádlak!

Viki lehuppant egy székre, maga elé bámult. Akkor kopogtak az ajtón. Bence jött be, az öreg kézbesítő.

– Bence bácsi! Mit keresel te itt?

– A hajléktalanszállót. Vagy melegedőt, mit tudom én… Azt mondják, itt lesz…

– Nem lesz.

– Nem? Akkor hát…

– Minek az neked? Van szolgálati lakásod, nem?

– A Bencédi felmondott.

– Neked is?

– Nekem is. Le kellett adnom a kulcsot. Humánus okból, azt mondják.

– Humánus? Hogyhogy?

– Úgy, hogy visszavesznek valakit… Az szép dolog, nem?

– Szép! Szép! Szép! – üvöltött fel Viki hisztérikusan és tehetetlen dühében lesöpörte a reggeliző asztalon hagyott terítéket. A csörömpölést néma csend követte. Aztán öreg Bence csak annyit mondott:

– Rosszak az idegei, Vikike…

Kis ideig egyikük sem szólalt meg. De lelkük mélyén üvöltött a csend is.

Mohácsi Edina 10 éves

BÚZÁS HUBA

Fohász az égiekhez

hozzátok egek ~ avagy égiek? ~ fohászkodom
sok ezernyi szóval, imával, sejtve csupán, hogy
te is e végtelen sokaságaidat ~ nagy űr,
vagy úr! ~ egyedül viseled: dühöngve robajlasz,
e határtalan terekben ~ isten? ~ időtlenül,
netán te vagy a tér, az idő? szólítalak ~ eh! ~

                    zihálva, lihegve, hörögve ~ érted? ~
                    hozzád! ~ s hevülök haragomban

haragszom az elhagyatottságod miatt; kevés
tereidben ~ lám csak! ~ a szerves élet aránya,
amerre ~ né’! ~ ellátnak távcsöveink, csupán
galaxisok ütközetét rögzítheti ~ régtül ~
kameránk, meg én a lélek kameramanja… lég-
szomjas magányom ez ~ egyedül ~ a förgeteggel

                    zihálva, lihegve, hörögve ~ érted? ~
                    hozzád! ~ s hevülök haragomban

káromkodom is, hisz’ a mindenség nem illik öszsze
a kényes emberi léttel, környezetünk ~ jól-
lehet művészileg csodaszámba megy általán ~
a megmaradásra alig kínálgat esélyt: túl
sok a tűzvész, földrengések, jégveretés, a kín,
keserv ~ hallod? ~ fohászaimat ~ visszhang? ~ sikoltom

                    zihálva, lihegve, hörögve ~ érted?~
                    hozzád! ~ s hevülök haragomban

mióta ez emberi lét sorsára visszaréved
az elme ~ félmilliónyi év se időnk itt ~
s történetünket mondogatom, iszonyat fog el,
mert mintha e bruegheli látvány rettenetében
kavarogna égitestek kockavetése: ron-
tanak reánk ~ tömérdek az áldozat! ~ üvöltöm

                    zihálva, lihegve, hörögve ~ érted? ~
                    hozzád! ~ s hevülök haragomban:

te tágulatodban omolsz sötét jövődbe, zord
lyukaidba, én ~ suta porhanyó ivadékod ~
itt tengetem a napjaimat eszelősen, hol
csak mint amaz egykori féreg ősöm a porban,
horizontom párkányára kúszva ~ akár a leg-
kígyóbb borostyán ~ s mintha e kobra lény sziszegne

                    zihálva, lihegve, hörögve ~ érted?~
                    hozzád! ~ hevülök haragomban,

hol mint a legenda faunja, ládd, lopakszom éj-
labirintjaimban ~ elég! ~ megrontva magam, ám
mikor a tó rózsája kikél az idő hullám-
zó habjaiból: sziluettje édeni nő… sik-
lik a kagylók héján s partjaimra vetődik ~ óh! ~
pecér ádámbucok akad el a torkomon ~ snitt! ~

                    zihálva, lihegve, hörögve ~ érted? ~
                    hozzád! ~ hevülök haragomban?

azaz, dehogyis haragomban, hisz’ a legdicsőbb
ez a mű a kebleivel! ~ alig hiszem el, hogy
ajándék ~ tán a kárhozatom? csuda császárkör-
te-forma idomzat, e földre kölykeimet szül-
te-fialja s míg én hüllőszem maradok, pucé-
ran ő… a sátán küldte talán, hogy elveszejtsen?

                    zihálva, lihegve, hörögve ~ érte!
                    hozzád! ~ hevülök vigalomban

Horváth Péter 7 éves

Csepei Geri 8 éves

Beri Rebeka 8 éves

Kiss Fanni 8 éves

Molnár Zsófia 12 éves

Csizmadia Ádám 13 éves

Gulyás Henrietta 9 éves

Bódi Kinga 10 éves

Todorasku Kira 10 éves

Kövesi Kata 11 éves

László Gréta Panna 7 éves

Zákány Bella 8 éves

Varga Lilla 13 éves

Gajdán Lajos 14 éves

Demény Zsófia 8 éves