Kondor György: Tanuló elvtárs
a luxusautók ringató ülésén,
ahogy hanyatt dőlve hajadhoz kapsz,
és megigazítod könnyedén,
s közben előre, mindig csak előre nézel,
míg mellettem elsuhansz.
Látlak
a nyári éjszakák teraszain
keresztbevetett lábakkal ülni
választottaid között,
mikor fejed hátradobva fölnevetsz,
s poharad emeled villogó,
tökéletes fogsorodhoz,
szép áruló.
Látlak
minden kényes csípőt karoló
hanyag mozdulatban,
odadobott dús borravalóban,
pincérek, portások sunyi hajlongásában,
ékszerek hideg, gúnyos mosolyában,
vakuvillanásban,
magazinok címoldalán,
látlak, Miss Szerelem, szépség, mindenütt.
Nem érzed pillantásomat
szoláriumtól barna bőrödön.
Jobb is talán.
Csak egyszer
tévedne felém
trendi mód unott,
üres tekinteted,
tudom, fázva bújnál csevegő lovagodhoz,
ki majd az idén síelni visz.
Ne is
lásd arcom soha, szerelem!
Látlak, s ez épp elég nekem.
Fullad a város, ráterül,
fojtogatja a pénz szaga.
A padon hajléktalan ül.
Cseveg a szálló terasza.
Légkondicionált életük
hölgyek és urak élvezik,
panaszkodnak, hogy bizniszük
mostanság nem úgy megy nekik.
Kényelmesen legyintenek
szivarra gyújtva, s míg finom
füstje, mint áldás, szétlebeg,
koldusként kotródik a gond.
A Dunán lámpafény riszál,
kelletik maguk’ a habok,
pincér, kurva fohásza száll
felétek, nyugodt gazdagok.
Ajkatokon a yes, a by
fénylik, csorog, akár a nyál.
Cinkosan koccan a pohár.
Egy vak hegedűs kornyikál,
félszemmel a rendőrt lesi,
felbukkan-e a fák alatt.
ő is Made in Hungary.
Hajlongva jön az alkonyat.
2020. augusztus 29.
Nyuggereim, más nyomorékok és
iskolatöltelékek és mindennemű
segély- s adócsalók,
te pofátlanul-fizetésképtelen
patikaszer-zabáló cigánybérenc
pénzszopó kártékony faj,
nyitva felejtett szájú, szapora, üres szemű
emberpiaci ténfergő népeim, kuss legyen,
mert én most megvonom
(túlképzettkém, ugye mi jól esik
a talicskázás, tenyérbe mint simul a
söprű az utcán, mert nem pofáz
sajtkukac szellem embere soha többé,
mivel megvonom – hogy mit még, hajnalig
kitalálom és megvonom reggelig) –
megteszem én, mert megtehetem s halálos
csönd leszen itt, míg a vérszerinti derék
tízezer befejezi
a Privát Szigetek birtokbavételét –
s fölszárad akkor az Isten könnye és
elnyugszom végre Akkor.
2020. szeptember 3.
Lassan hozzám nősz,
mint ház falához a fa,
ruhádról terjed,
az ég mezőjének illata.
Az épületek: pincérek,
felszolgálják árnyékukat,
nyisd ki füled, hogy kirepítse
gondolataidat a huzat.
Bemész, hogy ne legyen
egyedül a város,
a csend gőzölgő pecsétje:
kezedben a lángos
A lépcsőházban nálunk
vannak kutyák,
kanok és szukák,
kit pórázon húznak,
kit ölbe visznek,
a kis kertben adnak
remixet.
Néha jó lenne megkérdezni
tőlük, hogy vannak?
De vadásznak, mert
felbosszantották őket a varjak.
Kutya-
az ember hűséges társa,
felénekel egy szerenádot,
a folyó magnószalagjára.
Kék-fehérek: az égiek,
zöld-barnák: a földiek,
ők millió esőcsepplabdával
játszanak egyszerre,
persze a rigók belefütyülnek
a szabálytalanságokba,
bevallom az őszi rangadón,
sok sárgalapot kaptam…
Fiammal, mi egy csapatban játszunk,
leigazolt minket Kocsér,
ő a csatár én a söprögető vagyok,
a lelátókon táncolnak örömükben
a méhek,
sok stresszt – bajt- fájdalmat
kicseleztünk ma is…
trikót cserélünk a traktorossal,
a földművessel, az angyalokkal,
és este asszonyaink a pohár-kupájába
töltik a bort…
Kávéfőző, turmixoló,
mikrómakró,
háztartási gépek,
rázkódnak a kávészemek,
mint helyüket kereső gének,
kivágott vagy karácsonyra
bevágott fa, fenyődíszek,
nem kértem, a percek mégis
az idő hullámain visznek,
fáradt kabát, összenyomott papucs,
letört sarkú cipő,
lassan mindenki egy kicsit,
észrevétlenül lesz hívő…
várakozó csomagolópapír,
kiolvadásra váró húsok,
még meg sem született torták,
mint a méhek fürtjeikben,
a föld alatt őseink, egymás kezét fogják?
Az ünnep illata vagy a Szentléleké?
olyan drága az ajándék,
pedig inkább az ember lenne Drága!
Istenem, én úgy… én úgy kiszaladnék
Kisjézuskát lesni, Nagymamám udvarára…
2020. szeptember 11.
Ingujjban a rongyszedő cigány
Alszik a széken a gatya
Az újságban megújul a semmi
Elnémít elküld ellapít
*
Akármelyik lavór lyukad ki
angyal az anyanyelv
Hajnalodik az árnyékszéken
Nyisd ki az ablakot!
*
Arany ékszer a találkozás
Gyűrű vigyáz minket
Szavak gyertek be
Horpadt galamb pihen
Mit akarsz tőlem szeretőm?
*
Repül száll a bádogos cigány
Hóemberre esik a hó
Az irodalom egy liter tej
Itt van nesze!
*
Csendes nadrág feketedik
Tüske tövis kötekedik
Amott piszkafa korbács pelenka
Emitt csizma és köszörűkő
*
50 dinnye leesik
Aranyból van a cimbalom
Meggyógyul a vaskarika
Kehelyből iszik a hold
Gyere bontsd ki a hajad!
*
30 ócska ruha megfiatalodik
Zöld barackfa mutatkozik
Virágba borul a világ
Szerelem tudsz cigányul?
*
Nagyuram! Náthás a vonat!
A cigarettavég panaszkodik
A kandisznó rühesedik
Hangot ad az alsószoknya
*
Göröngyös út
Magas kerítés
Szegénység szoptat
Paradicsom pirosít
Meghalt a gyöngy
Meghalt a láng
Megvakult a varázsló
Mennyi pénzed van szilvafa?
Meg-megporzott szerelem-lovas hintónk
kihűlt darázs-parázs az őszi éjszakában.
Talpcsöves, vonaldíszes arcos edény,
fúrt csőtalpas bütykös tál a létezés.
Lehet a perem hullámvonalas is.
Voltunk a szerelem hullámlovasai,
voltunk cserépedényen a bütyök.
Talán fúrt talpcső rézkori kerámián.
Messze párzott szerelem-lovas hintónk,
kimutatta a stroncium izotóp.
Földművelés, házépítés és temetkezés.
Könyvtár, könyvekbe temetkezés.
Föld, földünk, téged a fehér gyász elvesz itt,
feleségül legott. Nem tart tovább az út.
Fehér, fehér a cseresznyevirág.
A gyász s az ünnep meglel vagy elveszít?
Elmúlt forgatagok jönnek, életek csukódnak,
nyílnak. Mérgezett a hegye a nyílnak.
Mert csak az íj váza a fa.
A többi: szarulemez és ínlemez.
De a szerelem nem ez.
Kihűlt tálak az őszi éjszakában.
Átmelegszünk-e a tűz tavaszában?
Könnyű volt a felhő, ma már súlyos az ég.
Szívünk kazánjában a tűz lobogott.
Lángolt benne az ég.
2020. szeptember 18.
Délután három óra volt, éppen leroskadtam az alagsori öltözőben az egyetlen székre, hogy végre kinyújtóztassam a lábaimat, fájtak kegyetlenül az egész napos rohangálás után, amikor megszólalt a mobilom. Ezt nem hiszem el, gondoltam. Fülemhez emeltem a készüléket.
– Tessék – morogtam.
– Tímea nővér vagyok, le kell vinni a négyes ágyas nénit szívultrahangra. Most. A főorvosnő utasítása – pattogott.
– Az nem zavarja a főorvosnőt, hogy ebben a pillanatban járt le a munkaidőm? – kérdeztem, bár tudtam jól, semmi értelme ilyeneket kérdezni.
– Tudom – mondta Tímea –, de ez most sürgős. Várunk.
Pár perc múlva begurítottam a kerekesszéket az intenzív részlegre az első emeleten. Tímea parancsoló mozdulattal mutatott a negyedik ágyra az ajtó felől. Az ágy mellett ötven körüli, testes asszony állt fekete télikabátban, sírástól vörös szemmel.
– Nagyon kérem, ne vigye sehová az édesanyámat – könyörgött zsebkendőjét gyűrögetve. – Nyolcvankilenc éves. Mit akarnak még vele?
A néni fölé hajoltam. Négy évig dolgoztam szív-katéteres laborban, egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy döntsek.
– A néninek két perce van hátra – súgtam Tímea fülébe. – Vigye le a főorvosnő, ha annyira akarja.
Sarkon fordultam, nekilöktem a tolószéket a lengőajtónak, s máris kint voltam a folyosón.
Másnap sürgős vérrel siettem a laborba. Szembejött a fekete kabátos asszony.
– Meghalt – mondta –, nem sokra rá, hogy maga kiment. Köszönöm, hogy hagyta nyugodtan elmenni.
Kapkodó mozdulatokkal egy ezrest gyűrt a zsebembe, és otthagyott.
– Nem fogadhatom el! – kiáltottam utána.
Vissza se nézett, leszegett fejjel rohant a patológia irányába, kabátja két szárnya verdesett a jeges szélben.
Munka után elmentem a kocsmába. Átnyújtottam a pult felett az ezrest.
Két unikumot.
Azonnal lehajtottam, de nem segített, mart, égetett.
2020. október 3.
Kicsit korábbról, még a ’60-as évek gyerekkorából… Belvárosi lakásban laktunk, ahol a cselédlépcsőnél levő lakásokban még WC sem volt. A gangra nyíló, többnyire társbérleti lakásokban fürdőszoba sem. Középen konyha, két oldalt egy-egy szoba… A főlépcső (biztos volt más neve) fakorlátja és cizellált vas díszítése arra csábított, hogy ráülve gyorsabban érjem el a harmadikról a földszintet. Az utcára is néző lakások, hatalmas ablakaikkal a „kiváltságos” családokat illették meg. Ők se, mi se voltunk gazdagok, de valamivel kényelmesebben élhettünk. Mi nem társbérletben, s volt telefon. Minimális előfizetésért anyám órákig beszélt – asszonyi módon politizált a barátnőjével. Volt fürdőszobánk is, de hetente csak egyszer gyújtottunk be a kályhába. Apám fürdött mindig először, majd a három gyerek. Anyám ismét tiszta vízben a végén. Hét közben ott volt a hideg csapvíz. Később hűtőnk is lett, addig vízben tároltuk a vajat, míg el nem fogyott. A szomszéd néninek sokáig jégszekrénye volt, bátyámmal hozatta fel a jeget pár fillérért.
Én jártam a sarki boltba kenyérért, tejért. Volt barna és fehér kenyér 3-ért, illetve 3.60-ért. A cukrászda két sarokkal volt távolabb. Vasárnap oda mentem franciakrémesért.
A házban sok gyerek lakott. Iskola után kezdődhetett a játék. Ipi-apacs, bújócska – a megunhatatlan. A pince tilos volt! A fiúk snúroztak, lányokat nem vettek be.
Szerettük a labda kidobót is, meg az ugrókötelezést. Ha már túl hangosak voltunk, a házmester ránk kiabált, mehettünk a grundra. Ez a sarki üres telek volt. Ott fociztak a fiúk. Kevés gyereknek volt kerékpárja. Nekem se, máig nem tanultam meg bringázni… Télen az utcán szánkóztunk villanyfénynél. Jármű sehol. Húztunk a cipőnkre egy gumikalocsnit, hogy ne ázzon át. Este a cserépkályhánál melegítettük zsibbadt, fagyott lábunk.
Mackóban játszottunk. Ha jó év volt, akkor Csehszlovákiából kaptunk. Belül jó meleg és bolyhos volt. Mosáskor kinyúlt. „Csehből” volt Kohinoor ceruzánk is. A tollunkat töltöttük. Vittük az itatóspapírt, ha kicsöppent a füzetre a tinta. Gyakran a tintás üveg se záródott jól, akkor még a táska is bánta. Igaz, sose kaptam újat, én a nővérem levetett darabjait használtam. De ki mert reklamálni?! Még a tízfilléres rajzlapért is restelltem pénzt kérni.
A fiúknak a locsolkodásból volt a zsebpénze. Az összegyűjtött két forintokból egész nap vidámparkozhattak. Télen a szánkózást kinőve mehettünk a műjégpályára. Felcsatolt korcsolyám volt, kis kurblival lehetett felerősíteni. Persze gyakran leoldódott. Később kaptam egy barna, használt műkorcsolyát. Fehéret szerettem volna… és bemenni a melegedőbe, forró teát hörpölni, de arra már nem futotta.
Tavasszal sokat kirándultunk a családdal és a gyári dolgozók csapatával. Mentünk a Római partra is, ott evezhettem apámmal. Fürödtünk a Dunában. Vártuk a nagy sétahajókkal vetett hullámokat. Kifeküdtünk a stégre napozni. Apámék ultiztak, a nők beszélgettek, a gyerekek meg szabadon nyüzsöghettek. Nem figyeltek ránk, nem volt ellenőrzés, rendreutasítás, ajnározás, babusgatás. Születésnapi meglepetés is csak a kisebbeknek járt. Persze torta sem volt. Ajándék kizárólag karácsonykor. Meglepetés Mikuláskor, egy piros csomaggal. Benne narancs vagy mandarin, füge, mogyoró. Apám munkahelyén mindig volt a gyerekeknek ünnepség. Rodolfó szórakoztatott, játékot is kaptunk. Karácsonykor konzum szaloncukor, a papírját a fáról nem szedtük le, hanem szépen vissza hajtogattuk. Egyszer meghívtak a Parlamentbe is. Igaz, hogy a kitűnő tanulók mehettek csak, de apám ezt is elintézte. Nem óvtak minket, mégis felnőttünk. Nem kísértek az orvoshoz, nem vittek edzésre. Tornázni szeretnél?! Rajta, iratkozz be és menj!
Nagyon hamar önállókká váltunk. Éhes vagy? Vágj kenyeret, ott a zsír, a paradicsomot meg harapd hozzá és eredj játszani! Talpaltatni kell? Fogd, vidd a suszterhez! Iratkozz be a könyvtárba, sakk-körre, vagy ahova szeretnél. Lehetőleg nem korlátoztak bennünket semmiben. Szabadságban éltünk a szegény a még szegényebbel, de boldogan!
2020. október 6.
Kondor György: Tanuló elvtárs
Bolond kedvem dunántúli árnyas erdőben maradt.
Most hiába vártok tőlem szívderítő songokat:
bolond kedvem dunántúli árnyas erdőben maradt.
Reményem is tompazöld már, mint az erdei moha,
megremeg az éjszakában, mint a szélcibálta fa,
megremeg az éjszakában és hív minden éjszaka.
Mit kiáltottál felém? Jaj, nem tudom már, kedvesem!
Kár, hogy a hatalmas erdő oly parányi volt nekem.
Mondd, mi történt, őzek őze, mért futottál messzire?
És mi történt énvelem, hogy nem várok már semmire?
Tollal sebzem szívemet csak, folyton verset vérzek én,
ahelyett, hogy erdőt járnék húshagyó kedd éjjelén,
nem tudom, hogy merre mentél, hol vadászod önmagad?
Szívemben a szomorúság úgy világít, mint a nap.
Baranyi Ferenc Tompazöld című versére
Baranyival álmot láttam, Baranyában erdőt jártam,
magasodtak a mondathegyek,
képzeletben körém guggolt
a papírerdők aranyában megfürdetett ősi Mecsek.
(egy szuszra…)
Az enyém nem tompazöld, inkább fáradt aranyszín volt:
a lombok, a törzsek, szinte minden,
méltóságos alkonyat hívott tetemre,
a még itt is hiú reményeimben.
Hívott, és magamra is hagyott,
igaz, ez a legtöbb mit tehetett,
aranyszín bódulatomban
pázsitágyba fektetett.
Éjszakák teltek, s ugyanannyi nappal
mikor egy tavat néztem,
egy pocsolyát, tetején gyűrött celofánlappal.
Nekem így is tó, nekem így is erdő,
és azzal a fáradt aranyszínnel,
amiért a lámpán is ott van a lámpaernyő,
a valóság ellen a verseiddel, a verseimmel.
Hisz erdőt teremtünk magunknak,
és hozzá tavat, szerelmet, reményt,
mi ívelt sorokat mutatunk,
míg mások fényképgyűjteményt.
Az ember mindig azt issza, amit beletölt,
és a döntésektől lesz az szép,
mondjuk, fáradt arany, vagy tompazöld,
vagy faltól falig tükörkép…
2020. október 8.
1955 elején, szüleim válását követően (vagy talán már korábban) társbérlőket kaptunk. Ez érthető, hiszen egy ilyen nagy lakásban anyám lényegében egyedül élt. Apám már jóval korábban külön költözött, én pedig többnyire kollégiumban laktam, s csak hétvégére mentem haza. A személyzeti szoba ideiglenesen szintén megüresedett.
Egy négytagú családot költöztettek be hozzánk: egy középkorú házaspárt, 20 év körüli lányukat, valamint az asszony édesanyját. Ők szintén szovjet emigrációból érkeztek Budapestre, s mivel ekkorra gyakorlatilag szétosztották a háború után megüresedett lakásokat, az újonnan érkezetteknek már nem jutott azonnal önálló lakás; osztozniuk kellett másokkal. S végül is, a lakást apám kapta eredetileg, ő pedig már nem lakott itt, anyám csak az elvált feleség volt.
Össze kellett tehát húzni magunkat – na, nem olyan borzasztóan, hiszen két szoba megmaradt nekünk, s a társbérlő-család egy szobában lakott, a nagymama pedig a személyzeti szobát kapta meg. Még örülhettünk, hogy nem kellemetlen, ellenséges érzelmű embereket telepítettek hozzánk, hanem egy magunkfajta emigráns-családot.
A házaspárra alig emlékszem. Az asszony elég terebélyes, nem túl barátságos nő volt, amolyan „kádernő” típus. Különösebben nem szerettük meg őket, de azért elég jól megvoltunk egymással. Lányuk viszont – Kátya – ma is előttem van. Szőke, kékszemű, vékony alkatú lány volt. Úgy emlékszem, tanult valahol (főiskola vagy egyetem). Kedves, derűs, okos teremtésként emlékszem rá. A komszomolka jelző jutott eszembe róla, jóllehet magyar volt. Mindkét nyelvet jól beszélte a család.
Jól emlékszem a nagymamára is. Bábuska (oroszul ez nagymamát jelent), így hívták a családban, s ezt a megszólítást idővel mi is átvettük. Bábuska fantasztikus szakácsnő volt – közös konyhánkból csodálatos illatok terjengtek, amikor ő főzött. Gyakran csorgott a nyálam, hiszen mi az anyám részére készült, diétás, íztelen koszton éltünk. Hajában főtt krumpli, tejbegríz, főtt tojás. Bábuska alföldi asszony volt – ahogy emlékszem –, s ezeket az illatokat már ismertem Mindszentről, Karkasék konyhájából. Bábuska azonban nem az az asszony volt, aki legalább egy kis kóstolót adott volna nekem, a soványka bakfislánynak. Eléggé mogorva, magának való öregasszony volt. Gömbölyű alkat, barázdált arc, sötét, bizalmatlanul fürkésző szemek – így emlékszem rá. Többnyire behúzódott kis szobájába, amikor éppen nem főzött.
Aztán észrevettük, hogy Bábuskának társasága akadt. Egy tömött, fehér, hetyke bajszú, katonás tartású idős ember. Mint megtudtuk, 75 éves. Egyre sűrűbben látogatta Bábuskát. Ilyenkor bezárkóztak a kis szobában, s csak jó másfél-két óra múlva jött ki onnan a hetyke bajuszú. Rögtön távozott is. Nem szólt senkihez.
Láttam, hogy a család tagjai összesúgnak, olykor kuncognak is egy-egy ilyen látogatás alkalmával. Anyám is tett néha megjegyzést, hogy „ilyen öregek, és nem szégyellik magukat” – vagy valami effélét. Egy idő után tehát kezdett leesni a tantusz, hogy itt miről is van szó. Ezen nagyon meglepődtem, hiszen el nem tudtam képzelni, hogy ilyen idős korban egyáltalán létezhet ilyesmi.
1956 elején különös dolog történt: társbérlő asszonyunknak egyszer csak megérkezett a férje. Mármint a másik, az eredeti törvényes férje. Bohózatba illő az ilyen szituáció, itt azonban szó sem lehetett tréfáról, a helyzet egyáltalán nem volt komikus, sokkal inkább tragikus.
Ugyanis a szerencsétlen ember nemrég szabadult Sztálin börtönéből, a Szovjetunió valamely zord, északi vidékéről. Természetesen igyekezett minél hamarabb kideríteni, hol élhet a családja – és most itt volt. Egyszerűen beállított.
Hamuszürke arc, üres tekintet, kesernyés vonás a szája szegletében. Így emlékszem vissza rá évtizedek távlatából. Tizenöt éves bakfis szívem mély szánalmat érzett iránta, különösen miután elmondta történetét, amely előttünk sem maradt titok. Ez a történet igen röviden összefoglalható: teljesen váratlanul letartóztatták, mint annyi mást, vallatták, kínozták, végül alá is írattak vele valamit, s tizenöt évig ült, teljes reménytelenségben.
Aztán meghalt Sztálin, s megkezdődtek a rehabilitációk. Sorra engedték ki a börtönök foglyait, s egyszer csak ő is sorra került. Közölték vele, hogy most már szabad, elmehet, s megkérdezték, van-e esetleg valami speciális kívánsága.
– Igen – mondta ő. – Szeretném, ha megmondanák végre, miért is ültem tizenöt évet.
És most itt volt. Megjelenése képtelen helyzetet teremtett, mert a felesége ezáltal két férfi törvényes hitvese volt, vagyis bigámiában élt. Kíváncsian vártuk, mi lesz most, mert így, ugyebár, nem maradhatnak a dolgok. Végül az asszony döntött: beadta a válókeresetet a vele mostanáig élő férje ellen, s odavette eredeti férjét, lánya édesapját, akivel nem kellett összeházasodnia, hiszen sosem váltak el. Egyszerűen csak nem tudott róla semmit a család ennyi éven át, és már halottnak hitték.
Nos, a társbérlői család összetétele változott, de a régi-új férj jelenléte alig volt érzékelhető. Nála csendesebb, sőt hallgatagabb férfit nemigen ismertem. Olyan volt, mintha nem teljesen lenne élő ember. Valami összetört benne, és már nem lehetett összerakni – valahogy így éreztem akkor.
Néhány hónap telt el így, csendes jellegtelenségben. A férfi csak akkor szólt, ha kérdést intéztek hozzá, s lehetőleg tőmondatban válaszolt. Mosolyogni egyszer sem láttam. Nem baj, tárgyaltuk anyámmal az esetet, majd az idő lassan, fokozatosan kigyógyítja őt ebből a már-már tetszhalotti állapotból. Most még szoknia kell a normális, emberi életet. De nem így történt.
Közben a család egy másik, önálló lakásba költözött, mi pedig új társbérlőt kaptunk. A kapcsolat azonban nem szakadt meg velük, s főleg Kátya látogatott rendszeresen bennünket. Tőle tudtuk meg a tragédiát.
– Szegény édesapám igazán megérdemelte volna, hogy a hosszú szenvedés után végre élvezhesse az életet, a szabadságot, a családi együttlét örömét. Még kigondolni is nehéz lenne ilyen, értelmetlen halált – mesélte sírva.
Az történt ugyanis, hogy október 23-án beindultak az ismert történelmi események. A város csatatérré vált. Felfordult villamosok, betört kirakatok, kifosztott üzletek, mindenfelé lövöldözés. Márpedig enni mégiscsak kellett.
Egy alkalommal szerencsétlen volt társbérlőnk lemerészkedett az utcára, hogy ennivalót próbáljon szerezni a családjának. Egy eltévedt golyó eltalálta, s ott, a helyszínen meg is halt. Ennyi élet adatott neki a megpróbáltatások után.
Az asszony pedig ott maradt egyfelől özvegyen, másfelől elváltan – mindenesetre férj nélkül, és Kátya apa nélkül.
Hát ilyen őrült módon keveri a kártyákat a Sors.
2020. október 15.
Drága, csúf lakótelepünk – drága, mert a miénk és lakni lehet benne, és csúf, mert meredeznek benne az égig vagy nyúlnak el utcahosszan, egyformán, szürkén, unalmasan a házak – ideköltözésünk után egy évvel kibővült egy új, drága-csúf kockával: egy egészségügyi komplexummal. Volt benne orvosi rendelő felnőtteknek, gyerekeknek: külön az egészséges és a beteg gyermekek számára, fogászat: felnőtt és gyermek, röntgen és EKG, laboratórium, egy egész földszintet betöltő, hatalmas gyógyszertár, ami magisztrális, azaz orvosok által összeállított gyógyszerek elkészítésére is alkalmas volt, később lett benne reumások kínjainak enyhítésére hivatott, jáde-masszírozóágy, és – ami sokak másféle kínjait enyhítette – használható, nyilvános WC.
Majd először elvették a gyermekrendelőt, a laboratóriumot, később a röntgent, azután a gyógyszertár háromnegyedét – a felszabadított helyen sportteljesítmények díjazására szolgáló érmek, serlegek, szobrok gyártását és eladását végző nagyhasznú, csupa csillogás vállalkozás létesült. Ami maradt, az az itteni körülményeket megszokó (meg talán nem szerető) orvosok és asszisztensek egy része.
A legrégibb orvosok közül a legkedveltebb az elegáns, szűkszavú, figyelmes, fekete hajú Földvári doktor úr is itt maradt, első asszisztensnőjével, a feszes tartású, mindig sportosan, de válogatott eleganciával öltözött Magdikával, a fölényesen mosolytalan „grófnővel” – ahogyan a betegek a háta mögött tisztelték –, tudtuk, hogy az ő kegyein keresztül vezet az út Földvári doktorhoz.
Földvári doktor egyedül élt az édesanyjával, aki gondoskodott a mindennapi fehér ingről és a frissen vasalt köpenyről, akinek erőt adó hátországa mindig érezhető volt. Földvári doktor emlékezetem szerint sosem volt beteg. Édesanyjáról soha nem beszélt, de – hogy kedveli az időseket –, azt egy beszélgetésből tudtam meg, amit a helyi önkormányzat megrendelésére folytattam vele és a többi orvossal is. A köztük lévő különbség óriási volt: a többiek pénz-, eszköz- és időhiányra panaszkodtak, túlterheltségre, Földvári doktor úr arról beszélt, mennyi gondja-baja van az idősekkel, akiket saját kis kertes házukból „ültettek át” a panelba, mert a saját házukat ledózerolták, kellett a hely a csúf paneleknek. Földvári elmondta, hogy ezek a „kedveskék” – ez az ő szava – majdnem mind depressziósak, hiányzik nekik a kert, a kispad, amin ücsörögtek esti beszélgetések közben; az a néhány jószág, aminek nevelése nemcsak munkát adott, de kiegészítette amúgy szegényes táplálkozásukat, hiányoztak a paradicsom- és paprikaágyások, a kis gyümölcsfák, az általuk csaknem kizárólagosan fogyasztott vitaminok forrásai. Földvári doktor türelmesen hallgatta az egymásra nagyon hasonlító panaszokat, és – meggyőződése ellenére – felírta az éppen legújabbnak számító antidepresszánsokat, mert elkezdett növekedni az erkélyről kiugró idős öngyilkosok száma.
Magdika eközben mellette serénykedett: megírta és lepecsételte a recepteket, levette a vért, begyűjtötte a vizeletet, injekciózott – mindezt hangtalanul, fegyelmezetten. A betegek azt mondták rá: gőgös, rátarti, mert nem beszélgetett velük, csak orvosa szavait, még a sóhajait is leste. Időbe tellett, amíg a jámborok rájöttek: Magdika bizony halálosan szerelmes az ő főorvosába. Nem is ment férjhez, férfit a közelében sem lehetett látni, csak vonult peckesen, elegánsan, orvosi táskájával – rendelőből „kijárásra”, kijárásról a fitnesz-terembe, onnan haza, hazulról ismét a rendelőbe.
Talán két évtized is eltelhetett ebben a néma, szabályozott, egymás keze alá dolgozó idillben; Földvári doktor hajába lelke tisztaságát üzenő fehér szálak vegyültek, Magdika rendületlenül barna maradt, a hálás fodrász betegek gondoskodtak öröknek mutató fiatalságáról. Az idill egyre jobban kezdett emlékeztetni Ingrid Bergman és Walter Matteau csodálatos filmjére, A kaktusz virágá-ra. De a mi rendelőnkben egyelőre változásnak nyoma sem volt.
Az idő azonban nemcsak a zsugorított rendelőben múlt, de Földvári doktoréknál is: meghalt a senki által nem ismert, de mindenki számára érzékelhetően jótékonyan tevékenykedő édesanyja. Földvári doktor hallgatagon, magányosan, kívülre kitűzhető jelek nélkül gyászolt, csak az ingjei lettek gyűröttebbek, csak a köpenye lett kopottabb. A betegek közt felpezsdült a remény: hátha most érvényesülhet Magdika aggódó gondoskodása, hátha a bánat megközelíthetőbbé teszi a doktort. Magdika igyekezett is: a közeli pékségből hozott, még meleg túrós táskával, lekváros buktával várta reggelenként a főorvost, bevezette a rendelői kávéfőzést, néha-néha, melegebb napokon, hideg üdítő is került a fehér viaszos vászonnal borított asztalra. A doktor udvarias köszönettel nyugtázta, olykor, ha kevés volt a beteg, hamarabb el is engedte Magdikát, de más nem történt. A betegek belefáradtak a hiábavaló leselkedésbe, szurkolásba – a főorvos és Magdika változatlan hűvös egyetértésben végezték munkájukat. Magdika hűségesen locsolta a rendelő virágait, amelyek között éppen kaktusz nem volt.
Újabb évtizeddel később, egy forró júliusi reggelen Magdika szokatlan zűrzavarra, kiabálásra, rohangálásra érkezett a rendelőbe, ahol a 3. számú ajtó, Földvári doktor szobájának ajtaja tárva-nyitva, előtte zavarodott, kétségbeesett emberek. Magdika látta, hogy a 2. számú rendelőből sietve kilép egy orvos kolléga, átmegy Földvári szobájába, majd rövid, halálos csönd után kijön, maga is zaklatottan elzavarja a nyüzsgő betegeket, és átszalad a saját rendelőjébe. A becsukott ajtó mögül hallani lehetett a szokottnál hangosabb, izgatott hangját, amint a mentőket hívja: – Gyorsan, gyorsan, talán már késő is!
Ezalatt Magdika halkan, óvatosan belépett a 3. számú rendelőbe, a sajátjába, ahol az asztalnál arcra borulva találta Földvári doktort. Elég időt töltött mellette és az orvostudomány közelében, hogy azonnal láthassa: itt nincs már segítség. Közelebb lépett a mozdulatlan testhez, a fehér köpenyből oldalra bukott fejhez. Szinte öntudatlanul előre nyújtotta a kezét, és végigsimított az erősen őszülő hajon, a gyámoltalanul összeesett vállon. Egy leheletnyit az asztalt markoló kezét is érintette. Azután révült mosollyal, átszellemülten kilépett az ajtón, és csak úgy maga elé motyogta: – Legalább megsimogathattam.
2020. október 24.
Csak a hajléktalan Isten
jár kint egyedül
hallom lépteit
az üres játszótéren
Hintába ül
nyikorog a lánc
A fák arcát
köd-maszk takarja
Barna halálba öltözött a táj
Az ablaknál állok
nézem
reszkető könnycsepp
a város
Hintázik bennem az Isten és fázik
2020. november 22.
„egy szombat napon”
Ebben a lassan morzsolódó délutánban
Bejárni újra ezt a kertet, mely karcsú sziget:
Nézelődni, hallani, a süppedő avaron zajt sem ütök,
De az apró kavicsok szervetlen csikorognak
Nem a közeli bölcs folyam hordta ide mindet.
Megnézni mit árusít a Romkert (retró) büféje,
Előtte sárga elektromos autók döcögnek el.
Három lány fotózkodik a közelgő Halloweenre.
Áll magában a szent szűz kereszttel és liliommal.
Köszönni Jókainak, Arany emlékét idézni föl,
Mellszobrokban hű mesterek bronz és mészkő soraiban
Lechnerre, Medgyessyre, Rudnayra ismerni rá.
Mint történelem és örök titok (csoda) fonódik össze
A századok múltán szentté avatott királylány
Sírja fölött az erős kőris és a vékony mezei juhar.
Kihagyni minden kínálkozó rímet ebből a versből,
Csak sétálni, emlékezni és gyönyörködni,
Végül is őrizni a történelmet, ha ő is ‒ ez ám
A nagy üzlet ‒ amíg meghagy nem-árva tűnődőnek
Minket
Ebben a lassan morzsolódó őszi délutánban.
(Rögtönözve a margitszigeti Romkertben
2020. október 24-én)
Elhozhattam volna a hőmérőt. Hetek óta készülök rá, hogy kirángassam a szöget, ami az ablakkerethez rögzíti. De nem merem megtenni. Olyan ez a szög, mint a polcok meg a faliszekrények – kapcsolatunk állandóságát jelzik; bóják, amik körül eltanyázgathatunk évekig, évtizedekig.
Mindig van valami hiba a gyerek körül, mindig akad valami eligazítani való a testén, a kocsijában, a szobájában. Elhozhattam volna a hőmérőt, a babakocsiban mindig magasabb a hőmérséklet pár fokkal. Babakocsi hőmérővel. Igaz, a gyerek feje kicsit magasabban van, kilóg, az ég felé lóg a kocsi légteréből, és ha még beleszámítjuk azt a gyenge szellőcskét is, és ha úgy mennék, hogy az árnyékom a fejére essen… vagyis inkább a karjaira, mert azokat meztelenítettem le utoljára a naphoz szoktatás finom, de létfontosságú üteme szerint, s imitt-amott besegít a fák árnyéka is, s az illatuk, ami azáltal hűt, hogy nyugtat…
Az asszony csak pár perce ülhet ott, még szét se rakta a motyóit. Az a néni lesz, akit egy ünnep kora délelőttjén láttam egyszer itt, ahogy a szökőkút körüli aszfalton ülve mosott egy sárga vödörben. Az a vakítóan sárga vödör volt a második Nap, amit aznap felkelni láttam. Mert tiszta volt az a vödör, s tiszta volt az aszfalt is körülötte. S tiszta volt a néni is biztosan, mert nem éreztem semmi visszataszítót abban, ahogy vastag, fekete harisnyáját göngyölgette a lábán. Úgy vetkőzött, ahogy a tiszták szoktak, lassan, mintha szobafalak közt, nem úgy, mint aki alig várja, hogy eldugja, mások elől félretegye a szennyesét. De most csak ül, félig előredőlve, szatyrai a padon és a lába mellett, mindet fogja még, olyanok, mint nagy, szürkésfekete, megnyúlt cseppek, amik csak nem tudnak elszakadni a testétől és lefutni valahová - a sírjába a testén fognak megszáradni is. Csak ül félig előredőlve, és sajnálom, amiért hadonászna, felállna vagy félrehajolna a vízsugár elől, de nem teheti, látszik rajta, hogy nem akarja vagy tán nem is tudja magukra hagyni a szatyrokat – élő teste seszínű nedvének cseppjeit. A kisfiú – máskor biztos ügyesebben kezeli a vízi fegyverét, mert nem apró pisztoly az, hanem gyerekkar hosszúságú, durva kiképzésű műanyag cső – igyekszik minél többször eltalálni az asszonyt. Látom, itt már semmit se lehet helyrehozni, a vízsugár túl erőtlen, mint a vizelő férfiak húgysugarának utolsó harmada, szinte ív nélkül zuhan a föld felé, az asszony lábai, vagyis inkább térdei elé, mert lábszára, lábfeje a pad alá csúszott. El van itt rontva minden. A találat ritka, a fegyver játékból való, nem egyértelmű a támadás, akár a kisfiú is bosszankodhatna, hogy zavarja a játékban a pad, az asszony, a pad mögötti bokor, park és körút. És nem válik valóra az asszony dühe, mert túl ritka hozzá az arca, minden ritka ezen az arcon, a fogak, az ősz, de mégis a vállak körül ólálkodó hajzat. Talán fésülködni jött az asszony, ki akarta használni azt a néhány percet, mikor valaki, valahol szünetelteti a vízcsobogást, mintha láthatatlan cilindert küldene a szökőkút fölé. Mintha kalapot dobna egérre, békára. Igen, fésülködni jött az asszony biztosan, talán többször is fésülködnie kell napjában, hiszen még a debiliseknek is vannak magyarázhatatlan szokásaik, amikhez foggal-körömmel ragaszkodnak. Nézhette volna magát, vagyis a haját a víztükörben. De jött volna inkább madárként. Madár hajkoronásan, akkor nem vette volna észre a kisfiú. „Mért bántod azt a nénit?” – kérdezem, mint aki bebiflázta a felnőttség kódexeit, de csak az iniciálékra emlékszik szívesen, mert azok legalább kacskaringósak, mint a szőlőindák, úgy kapaszkodnak a papírba. Kérdezem, mert már megint elfelejtettem, hogy aki megáll, annak oda is kell állnia valahová. Kérdezem, mert későn jövő vagyok, nem ülök ott egy másik padon, nincs újságom, amibe gyorsan két egymás melletti lyukat téphetnék, hogy lássak is valamit, vagy legalább megnevettessem a szökőkút körül a nyári forróságból lábadozó gyerekcsoportot – de nem lenne hitele annak a két hasadéknak, mert szemtávolságom kicsi; ritka az ilyen ember – mondták mindig a szemorvosok –, akinek ilyen közel ülnek a szemei. „Az nem néni, hanem vén boszorkány” – mondta a kisfiú. „És ha odamegyek és fejbe váglak az üveggel, azt se bánom, ha megdöglesz!” – fejezte be a napot az asszony, mintha kötényét vette volna le, miután elmosta egy nagy család összes szennyes edényét. Befejezte a napot, mert biztos vagyok benne, hogy ez a kisfiú az utolsó, akihez szólt ma, ezt az asszonyt nem várja haza senki, különben nem világ a világ. „Halj már meg” – vesz búcsút tőle a kisfiú. S mi, akik utána nézünk a távolodó asszonynak, várunk még néhány percig, hogy mikor fog megtörténni a halál. Nem egykedvűen, nem úgy, mintha isten kezére várnánk, nem aggódva és nem dühösen. „Halj már meg” – ismétli a fiú, mert tudja már, hogy ezzel bárkit lefegyverezhet, aki csak egy perccel is, egy felsírással is idősebb nála. Ügyes, mert hirtelen úgy tesz, mintha dermesztő lenne a csend, hogy elbizonytalanodhasson végre, hogy játékfegyverébe most már ne vizet, hanem csak levegőt szippantgathasson. Szórakozottan, ügyetlenül, testének súlypontja közelében tartva a kis kezeit.
Sietve keresem az árnyékomat. Hiszen a nap lenyugvóban, minden pillanattal változik, hozzá kell igazítanom magam. A gyerek, hála istennek, már megint átaludt valamit.
Vehetnék is neki egy hőmérőt. Gyereknek valót, színeset, matricásat. Matricát olyan arcokkal, amiken hatalmasak a pofazacskók, huncutok a szemek a sok szemhéjredőtől, és kicsi, tömpe az orr. Az ilyen arcok megállítják az öklöket.
2020. november 26.
Szalatnyay József festő, grafikus nem volt rest körbeutazgatni az országot, hogy kiállítási lehetőséget szerezzen műveinek. Ilyenkor kedélyesen anekdotázgatott, ő lett mindenki Szepi bácsija, de magánemberként zárkózott volt, rettegett a személyes kapcsolatoktól, legalábbis akkor, amikor megismertem.
Hozzátartozóm a kecskeméti művelődési központban dolgozott, ő szorgalmazta, hogy egy interjú kapcsán fogadjon a művész a lakásán. Megérzéseim miatt én is rettegtem ettől a feladattól.
1989-et írtunk. Szepi bácsi 74. évét taposta.
Beléptem a budai várnegyed homályos műterem-lakásába: egyetlen helyiség válaszfalak nélkül, legelöl egyetlen ablakkal. Az egyik fal mentén mennyezetig érő könyvespolc, vaskos kiadványokkal, porcelánokkal. A szemközti falon szorosan egymás mellett festmények, pasztellszínű bársonnyal bevont kanapék, középen egy keményfa asztal ebédhez terítve…
Belohorszky Pál esszéíró nyit ajtót és tessékel vendéglátómig.
– Amióta tudom, hogy jön, nem alszom. Idehívtam magának egy írót, hogy legyen kivel beszélgetnie! – kezdi ingerülten Szalatnyay József, a szikár, ősz férfi.
Kopogtatnak. – Szepi bácsi, meghoztam az ebédet három személyre – kiált a lakás alatti Fehér Galamb étterem pincére.
Feszültség vibrál a levegőben, Szalatnyay József téblábol, nem találja a helyét, pedig ő van otthon…
Evéshez készülünk. Nem vagyok éhes. Isten ments, hogy visszautasítással bőszítsem vendéglátómat!
A leveses tálra ráragad a porcelánalátét. Amikor a bizonytalan kezek felemelik, a tálca leesik és összetörik, akár a mester derűje. Vége illemtudó kimértségének.
– Minek jött ide, mit akar tőlem, öregembertől, egy haldoklótól?! – zúdítja rám keserűségét.
Semmit! Egy rokonom erőszakoskodott, hogy keressem, gondolom magamban és hallgatok. Ő tombol:
– Minden éjjel megvívom a magam haláltusáját, nemcsak jelképesen, hanem fizikálisan is. Halott vagyok, érti?! Halott!
Félek, hogy infarktust kap, vagy én. Rosszul viselem az őrjöngést.
– Elmegyek – suttogom Belohorszky Pálnak.
– Ne menjen, majd megnyugszik, nehéz időszak ez számára, két éve sincs, hogy elvesztette Zsukát, a feleségét, Dénes Zsófia írót. Nem tudta még túltenni magát a halálán.
– De művész úr! – próbálom leglágyabb hangommal megenyhíteni Szalatnyay Józsefet, és eltakarni szorongásomat. – Az embert megtartja az életműve…
Indulatosan legyint.
– Ugyan, csak a Magyar Hadtörténeti Lexikonban emlékeznek meg rólam (II. kötet 562. oldal) a Művészeti Lexikonból „kiradíroztak”…
– Viszont hat éve megkapta a Munkácsy-díjat, és a Kodály-portréját, a „kék Kodályt” mindenki ismeri.
– Igen, de hogy az én munkám, azt senki sem tudja! A nevemet se hallották soha! Abbahagytam a festést. Az ember képtelen a saját sorsát alakítani. Elkészítem minden éjjel a számvetést, hogy mit végeztem, felkészülök a távozásra, mégis elérkezik a reggel – illesztgeti össze ideges mozdulatokkal az alátét darabjait. – Az ember a halállal kilép a kényszerek állapotából. Az öregségben a tennivaló megőriz, a szellemi tartalékok táplálják az embert, különben a halál örvénye melankóliába, öngyilkosságba ránt – mondta Dürer. Nekem már nincs tennivalóm, nem a tudat diktál, az alámerült, és cirkulálnak az értelmetlen dolgok.
– Miért érzi így, hiszen még csak 74 éves?
– Mert Zsuka elment. Az adott értelemet az életemnek, hogy óvhattam, most már nincs szükség rám. A képét is levettem a falról, nem áltatom tovább magam.
– Értem, de ha szeretettel elvégzünk egy feladatot – nagy lelki és fizikai erőpróbával –, ahogyan ön tette, hiszen 102 éves koráig ápolta a feleségét –, akkor fel is szabadulunk. Jöhet egy új életprogram!
– Az ember nem gép, benne gyökerezik a múltjában minden idegszálával. Nem léteznek ilyen parancsszók, hogy élj a jövőnek, nézz előre. Ez lehetetlen!
– Hogyan emlékszik rá? – bátorodom föl a megindult beszélgetés nyugodalmasabb légkörében.
– Szellemi aranytartalékával ritka kisugárzású ember volt, agynedv-keringése nem hétköznapi szinten zajlott. Személyiségét a természet irányította, mint minden zseniét.
– Ön 38 éves volt, amikor megismerkedtek, Dénes Zsófia 68. Az átlagember legfeljebb tiszteletet vagy csodálatot sejt az ilyen vonzódásban, de hitetlenkedik, ha a szerelem lehetősége is felmerül…
– Az ilyesmit nem lehet átlagos mércével mérni, aki ezt teszi, nem tudja, mi a lelkek szimbiózisa. Aki megpróbál a legbonyolultabb viszonyrendszerben, az emberi kapcsolatokban törvényszerűségeket felállítani, az az alagsorban jár.
– Ő elfogadta az ön közeledését azonnal?
– Nem. Sokáig figyeltem messziről egy asztaltársaságban, ahová rendszeresen eljárt. Aztán szerencsémre a mellette ülő férfi felállt, így gyorsan elfoglalhattam a helyét. Hosszú időn át ostromoltam, mire egyszer azt mondta, hogy mindennek meg kell adni a módját, hívjam meg egy víkendre. Attól kezdve 13 éven át, mint társa, 21 esztendeig pedig, mint férje, csodálatos testi-lelki szerelemben éltünk.
– Mi az a kép, amit legszívesebben felidéz róla?
– Amikor esti misére harangoztak itt a közeli templomban, kinyitottuk az Ady-kötetet, és felolvastuk az ott talált verset, amit a túlvilágról küldött Zsukának, mint egykori szellemi partnerének. Mindig a helyzet hangulatához illő üzenetet kaptunk tőle.
– Olvasni lehet olyasmit is, miszerint Ady és Zsuka kapcsolata egy hevenyészett csókból állt. Dénes Zsófia egy gyenge pillanatában vette pártfogásába a költőt.
– Ez szemenszedett hazugság! Zsuka, Ady élő médiuma, letéteményese volt.
– Így igaz – kapcsolódik a megélénkült beszélgetésbe Belohorszky Pál. – Ők együtt térdeltek Ady lábához!
– A közös imádat – Ady iránt – tartotta össze Zsukát a férjével?
– Nem, ennél többről van szó, de ez is beletartozik. Én például feleségül vettem Juhász Ferencnek, a magyar nyelv legnagyobb mesterének a lányát, mert rajongtam az apjáért! De hát vele nem köthettem össze az életemet. Igaz, azóta elváltunk, de ez nem számít – ugrik fel hirtelen, és szavalni kezdi Arkangyal című legújabb versét. Habzik a szája, az öklét rázza, hangja döngeti az ablaküveget.
Dermedten figyelek, ő leül és kinyilatkoztatja:
„Vers csak saját artézi kútból, tiszta forrásból születhet, tovább a pára viszi.” Némi hallgatás után hozzáteszi: „Leszögezni, hogy van Isten, annyi, mint azt mondani, nincs. Az alkotáshoz éppúgy, mint az élethez, intenzív képesség kell. Szükség van a lélek ’szaglószervére’, hogy a helyes pillanatban megfogjuk Isten lábát.”
Felocsúdva ismét Szalatnyay Józsefhez fordulok.
– Kell, hogy foglalkozzon valamivel, hogy a kétségbeesés ne rántsa a mélybe!
– Elkezdtem írni egy dokumentumokra épülő művet. Nem önéletrajzi firkatúrát! Rávilágítok a kor tragikus nyomorúságára, hogy a középszerűség terrorjában élünk, elsorvasztják a magyar szellemi életet a kontraszelekciók. De zavart, hogy Zsuka írásait magam előtt éreztem, és nem folytattam tovább.
– Lelketlen és pusztító ez a kor – veszi át a szót Belohorszky Pál.
– Az! – folytatja Szalatnyay József. – Csinszka grafomán volt és számító. Remélte, hogy Ady oldalán megőrzi az emlékezet – mondja a festőművész, mintha Dénes Zsófia helyett is gyűlölné Csinszkát, hogy elorozta tőle a múzsa szerepét.
– Nem lehetett könnyű Ady, a szélsőséges, beteg ember mellett élni – jegyzem meg.
– Az alkotást rejtett erők hozzák létre, mint a szerelmet, nem úr az ember felette – válaszol egy francia idézettel, majd hozzáteszi: az eredmény, vagyis a mű szempontjából kell minősíteni mindent!
Hazafelé azon töprengtem, vajon gerontofil lehet Szalatnyay, vagy érdekszerelem fűzte 30 évvel idősebb feleségéhez? Talán remélte, hogy Zsuka mellett kinyílnak előtte a kapuk?
Érdekes: ha egy nő szerelmes egy 30 évvel idősebb férfiba, azon nem csodálkozunk. Ismerem az érzést. Tudom, hogyha az érdek diktál, akkor az ember önszuggesztióval képes a szerelemre is, ez megszállottá tehet…
Hallottam, hogy három év múlva meghalt Belohorszky Pál, 40 éves korában. Szalatnyay később megpróbált vigasztalódni házvezetőnőjével, és még öt évig élt.
Annyira megviselt ez az interjú, hogy csak 11 év múlva, 2000-ben, tudtam megírni.
Most, 2020-ban ismét közzéteszem, immár a beszélgetés után 31 évvel.
Azon töprengek, hogy tényleg csoda, ha az ember számvetést készít minden éjjel, és mégis elérkezik a reggel…
2020. november 29.
Kedves Darvas Iván, hadd valljam be, nem szégyellem a meghatottságomat. Egyszer valamelyik tévécsatornán végignéztem-hallgattam az életéről szóló vallomásos kalandfilmet, s egyszerűen jólesett megtudni, felfedezni: van Pesten valaki, aki a század szörnyű csapásai alatt példásan állta a sarat, s ha hússzor kitüntették is, mindig győztesként emelhette magasra a fejét.
Aztán másnap, az egyik metróhoz épített aluljáróban valahogy folytatódott ez az adás. A koldus ott állt nyűtt harmonikájával a zsúfolt, sietős emberekkel telt előtérben, és azt a bizonyos dalt játszotta. Igen, azt: Várj reám, s én megjövök, hogyha vársz nagyon… És hirtelen az embereknek már nem is volt olyan fontos a reggeli rohanás. Az öreg hobót egyre többen állták körül, a dallam, amely alighanem mindannyiunk emlékében Darvas Iván hangján szárnyal, betöltötte a teret.
Hát persze. Évek, hosszú évek óta várunk valakire, arra, aki reánk vár. Ugye, kedves Darvas Iván, átvágunk mi mindenféle hétköznapi golyózáporon, a munkahely, a család gondjainak aknamezején, lemondunk és akár nélkülözünk is, mert hisszük: a nehéz út végén valaki mégiscsak megfogja a kezünket. Szegény Negrelli Henrik. Neki csak egyszer, egyetlenegyszer osztottak lapot 1913-tól 1994-ig tartó, láthatóan nem is olyan rövid életében. És ez az egyetlen lap sem volt aduász.
Pedig ő írta, szerezte a dalt, a Várj reám zenéjét.
Tüneményes alak volt. Mint Krúdy Szindbádja, mint Bródy hőse, A nap lovagja. Tényleg, most jut eszembe, ő is lovag volt. Igaz, olasz lovag, örökölt lovag. Merthogy a dédapját Alois Negrellinek hívták. Tessék csak felütni bármelyik lexikont: a Szuezi-csatorna címszavánál ott található a mi Henrik barátunk őse. Vízügyi szakember, geodéta, aki kiváló tehetséggel megtervezte ugyan a 171 km. hosszú kanálist, de megépíteni már nem tudta. Váratlanul meghalt 1858-ban. A francia Ferdinand de Lesseps nyomban Bécsben termett, s a gyászoló özvegytől lényegében fillérekért megvette a rajzokat, és azokkal rögvest Kairóba utazott.
Alois Negrelli immáron csonkán maradt családja a „csatornapénzből” Bécsben már nem tudott megélni, így az olcsó Óbudára költözött. Negrelli Henrik mezei jurátus lett és mezei muzsikatanuló. A jogot az édesapja, a zenét a szíve erőltette. Ám ahogy Aloisnak nem sikerült Szuez, úgy Henriknek a diploma. Sem a Pázmány Péteren, sem a konzervatóriumban. A háborút ép bőrrel megúszta, az ötvenes éveket átvészelte. Mutatós férfi volt, mondhatnánk túlságosan is az, következésképp életútján az asszonyok mind mellette álltak.
A hatvanas-hetvenes években kerületi művelődési házi igazgatóként víg életet élt. Sokan megfordultak a kültelki kultúrotthon színpadán, de ő akkor már föladta az alkotói életet. Megelégedett mások menedzselésével. Mígnem egyszer valaki kezébe nem nyomta Szimonov versét Lányi Sarolta fordításában. Ő azonnal leült a zongorához, és két óra múlva pontot tett a kotta aljára. Először Rajna András énekelte el. Aztán Varga András, szívességből, ott, a kultúrházban, vélhetően november hetedikén, vagy április negyedikén. De Negrelli még vagy másfél évig várt, amíg bevitte a Rádióba. A könnyűzenei osztályon is aszalták a dalt, mígnem Darvas Iván be nem jött (egy nemzetközi nőnapi gálára készülve) valamilyen új dalt keresve.
Hát megtalálta. Pontosabban ez amolyan nagy egymásra találás volt. Hogy Darvas hányszor énekelte el? Vagy ezerszer. Meg is unta. Mert eljött a pillanat, amikor egyszerűen azt mondta: nem. Két aranylemez azért elkészült, ami jól mutatta a fantasztikus sikert.
Konsztantyin Szimonov egy ízben Pesten járt. Azt mondta: a Szovjetunióban eddig tizenegy feldolgozásról tud. Meghallgatta Negrelli dalát Darvas előadásában, és azt mondta, ez jobb, mint Blantyer szerzeménye.
A megjegyzés megér egy kis kitérőt. Szimonov 1941-ben írta ezt a versét. A moszkvai csata után, kétségek és remények közepette, ráadásul örökös politikai félelemben, hiszen Sztálin személyesen és elképesztő módon avatkozott az írók életébe. A Várj reám a Pravdában jelent meg először, és hihetetlen sikere lett. Mihail Blantyer zeneszerző 1943-ban kapta a megbízást: készítse el a vers kottáját. Ekkor már túl volt a hamar világhírűvé vált Katyusa, továbbá Az én szerelmem (Mojá Ljubimájá) című dalok megkomponálásán, s igazán sikeres zeneszerzőnek számított. Sztálinnal neki is megvolt a maga esete, igaz, később, 1949-ben. A főtitkár új himnuszt kívánt íratni a Szovjetunió számára. A névtelenül beküldött pályaműveket neves személyiségekből álló zsűri bírálta felül. Amikor kiderült, hogy az első díjat Blantyer nyerte el, Sztálin megváltoztatta a döntést: „Egy zsidó ne írja meg a mi birodalmunk himnuszát” – mondta. És így Alexandrov (a kórusos) került ki a vetélkedőből győztesen.
Negrelli szerzeménye bejárta a földet. A finnek – miért, miért nem, pedig volna elég okuk az oroszok nem szeretetére – valóságos nemzeti dalukká fogadták a nótát. De sláger lett Peruban is. Ezt onnan lehet tudni, hogy a szerzői jogvédő iroda olykor átutalt neki valami filléreket innen-onnan, s néhányszor Limából.
Nos, a fillérek. Mert most is. A negyedik Negrelliné, a tüneményes „négyeske”, Háczay Elvira, aki Jeanette Menteux néven évekig énekelt Párizs parázsló éjszakájában, és olyan gyönyörű volt, mint a varázslatos hajnal, nemrég kapott ettől az irodától ötezer-valahány forintot. A szégyenpénz másik fele ott maradt illetékre, adóra, kezelési költségre. Elvira hangja valaha Karády Katalinét formázta. Meg is hívta Sándor Pál abba a filmjébe, amelyben néhány korabeli számot énekelt volna (Mindig az a perc a legszebb perc, Hunyd be a szemed, Egy szédült pillanat), mégpedig Negrelli híres konkurenseitől, Fényes Szabolcstól, Hegedűs Tamástól, Polgár Tibortól…
De hát miként Alois Negrellit elkerülte a fény és pompa, akként magyarrá lett leszármazottjától (pedig ő igazán „várt reá” jogosan), s lám, most kiderült, szép nejétől is elillant. Jó vigaszunk, hogy legalább Darvas Iván áttörte ezt a bűvös kört, méghozzá tartósan. De azért Negrelli Henriket is föl kell mentenünk. Bármennyire volt bohém, krúdys ködlovag, jeles dalát, azt az egyet, ami fönnmaradt, a pesti aluljáróban mégiscsak könnyes szemmel hallgatják.
2020. december 8.
Karácsony… az más.
Az alkotó csend ünnepe, fagyott-hőség.
Egy alkalom. Egy lehetőség.
Például a ki nem mondott szavakra.
És persze, arra is, hogy meghalld!
– fittyet hányva a szokás-falakra.
A pillanatra,
amikor a kifordított tenyérbe a kezedet fonják,
amikor összekötik a tér két tetszőleges pontját,
amikor megérint minket a közel…
s belefeledkezünk abba, hogy milyen jó…
ahogy felébred a mondatban a szó,
és átölel.
2020. december 25.
Lassan finisbe-ér a karácsonyi
„őrület”… nyomás mindenhová menni –
ez nyomás!
Ezért volt jó, mikor most reggel
munkából hazaértem,
és hallottam a hajszárító hangját
(amit egyébként nem szeretek),
ahogy Andi szárította a haját…
kifújta gondolataimat….
félig alszom, de a hókristályok mozaikjaiból
összerakom a telet,
olyan jó ez a csönd, mintha egy
tehén hasában lennék,
most minden nagyon messze kerül…
hogy Jézus egyre közelebb jöjjön…
béke van bennem, mint egy kalácsban,
összefonom én is karjaimat,
rárakom a szánkóra terheimet,
hogy lelkem-kutyái elhúzzák,
nézem kezedet, ahogy kiolvadnak
belőle ujjaid…
Minden szerelem önkéntes,
az arc hiába mondja a szív tüzének:
ne égess!
„Minden” karácsonyi vásárló:
gerillaharcos,
óramutató kis tőrétől
lesz időd karcos.
Minden embernek jut
egy-egy karácsonyi szerep,
de ma nem csekkre, hanem
kis kártyára írják a neved.
Reggel 6 óra.
A hold, mint a csiga,
kifeküdt az útra,
majdnem neki mentem.
Az út: a város nyakkendője,
lefolytam rajta,
mint egy könnycsepp.
Karácsony. Jézus.
Nem érdemeljük meg ezt az Áldást…
nagyon erősen éreztem.
Persze eszembe jutott, hogy
két napja, mikor fiamért mentünk
a kórházba, hogy hazahozzuk (nincs semmi baj!),
az idős bácsi szétgurult, tasaknyi gyógyszerét
szedegette össze az orvosnő.
Reggel 6 óra, senki nincs az úton…
2020. december 25.
Katz Márton: Tél Nagybányán
Jellegzetes karácsonyi illat lebegett a lakásban, fenyő, mézes sütemények, diós, mákos bejglik, csillagszórók és a kialudt gyertyák emléke. A gyerekek már otthagyták a szőnyegen kiterített társasjátékot, az alvóbabát és az ólomkatonákat. Kipirultan és fáradtan a Jézuska-várás izgalmától, a szalagos dobozok, zizegő díszcsomagolás rejtelmeinek felfedezésétől, már a nagymamára csimpaszkodva hallgattak. Hallgatták, ahogy felolvas… természetesen az egyik új mesekönyvből.
– Majd csak elálmosodnak Mamus egyhangúan duruzsoló hangjától… aztán le lehet őket fektetni, mi meg kimehetünk egy kicsit a friss levegőre.
Éjféli mise! Ha soha máskor az évben, de erre el kell menni, méghozzá időben, mert tavaly is olyan tömeg volt, hogy nem fértünk be az Irgalmasok templomába. Továbbmenni, más templomot keresni éjfélkor már kilátástalan lett volna, hát csak toporogtunk a bejárat előtt a kiszorultak csoportjában. Azért így is csodálatos volt az orgonaszó, a hagyományos énekek, a kiáradó ragyogás és a tömjénfüst… Vagy csak képzelődtünk?
Nagy pelyhekben hullott a hó és az első, elérzékenyülten áhítatos percek után valaki elhajított egy hógolyót s csakhamar viháncoló hócsata töltötte be a templom előtti kis terecskét. Kipirult, nevető arcok… igen ez a boldogság volt az ünnep betetőzése. Most is ez lenne jó, felfrissülni, megkönnyebbülni, újra bolondozni, ugrálni a hógolyózó fiatalokkal… Mamus meg a nagypapa majd vigyáz a gyerekekre.
Az asztalt már leszedtük. Milyen jó, hogy Hugi felajánlotta, hogy elmosogat. Legalább ezen is hamar túlesünk.
Kimentem a konyhába. Hugi még nem végzett. Megdöbbenve láttam, hogy potyognak a könnyei a mosogatólébe.
– Ezért? Hiszen te ajánlkoztál…
– Dehogy ezért! – hüppögte. – Örültem, hogy végre kijöhetek.
– Hát akkor? Valami baj van?
– Semmi. Csak a Mamus… Soha semmivel nem elégedett. Semminek nem örül, hiába adja bele az ember szívét-lelkét a készülődésbe. Mindig, mindenre van valami megjegyzése.
– Nem szólt egy rossz szót sem egész este. Még dicsérte is a vacsorát, a süteményt.
– Előbb… Gyertyagyújtáskor. Mikor az ajándékokat bontottuk… Nem lehet eltalálni a kívánságát. Két éve kötött kesztyűt vettem, azt mondta rá, hogy bőrt szeretett volna… Tavaly meleg mamuszt hoztam… Akkor megsértődött, hogy nem olyan öreg ő még. Én csak jót akartam… hiszen 70 éves!
– Jó-jó. Az tavaly volt. Hol van az már! El kell felejteni…
– Én is úgy gondoltam. Idén inkább megkérdeztem, mit szeretne…
– Na és mit?
– Uborkatejet!
– Az mi?
– Hát tudom én? Egész héten az uborkatej után futkostam. Először azt hittem valami csemege. Kérdeztem a fűszerest, megnéztem a vásárcsarnokban, a nagy abc-ben, a piacon, cukrászdában…
– És?
– Képzeld, tegnap a kozmetikusnál elmeséltem ezt a kálváriát. Ott mondta Bözsike, hogy talán valami pakolásféle, ami uborkából készül. Neki nincs. Vegyek inkább szemránckrémet, az sokkal hatásosabb: biztos fiatalodni akar a mama. Bejártam a fél várost, hogy valami egészen finomat vehessek. Illatos, selymes, valódi francia szemránckrémet vettem, a tégelye is luxuskivitel… Ne is kérdezd mibe került! Átadtam. Láttad? Kibontotta a csomagot, aztán felnézett rám, mintha hülye lennék, és azt kérdezte: „Mit csináljak én ezzel?”
– Talán elfelejtette, mit kért…
– Nem is tudom, mit gondoljak… mert – hozzátette – „olyan rosszul alszom mostanában…”
– Hétfőn kérdezd meg a patikust, van-e Uborkatej nevű altató… ne is tőle, inkább a Bio-boltban, vagy a gyógynövény-szaküzletben. Lehet, hogy valami természetgyógyászati készítmény. Annyi mindent kitalálnak! Szinte reneszánsza van a népi gyógyászatnak. A régiek is sok mindent tudtak, de lehet, hogy csak üzlet az egész…
Hugi megnyugodott attól, hogy elmondhatta a bánatát, de az éjféli mise után már nem jött velünk vissza. Elkísértük a lakásáig, aztán siettünk haza. Se hó, se vidámság, nyirkos, rideg decemberi éjszaka volt.
* * *
Nem tudom, ki hogy van vele, de karácsony reggelén én mindig fázom. Talán a kialvatlanság az oka, vagy a mindent bemelegítő lázas készülődés lohad le egy éjszaka alatt… Ki mondhatná meg?
Most is… mire nagy nehezen rászántam magam, hogy kibújjak a meleg dunna és a párnák védelméből, hogy bevessem magam a soron lévő kötelességek közé, Mamus már a konyhában volt. Behordta a hideg kamrából a kocsonyástányérokat, csinosan eligazította a maradék sültet, közétűzve pár zellerlevelet, szélről koszorúban vékonyra szelt uborkát, itt-ott hagymakarikát, pirosan hívogató céklát dísznek, hogy valami újat varázsoljon belőle. A süteményes tálcát pár szem szaloncukorral frissítette fel, este a gyerekek mind kicsipegették a linzer közül.
– Már megint túlkészültük az ünnepet! – zsörtölődött. – Mikor fog elfogyni ez a sok édesség?
– Mit tehetek? Józsi úgy szereti, ha tíz-tizenkét fajta aprósütemény van, hogy legyen választék. A bejglit meg a hagyomány miatt sütöttem.
– Egy hétig sütni! Aztán, csak azt az egyfajtát eszegeti egész ünnep alatt, amit először megkóstol!
– Most legalább bébi-pulykát vett. Vacsorára bőven elég volt. Emlékszel arra a kilenckilósra? Szilveszterkor fogyott el az utója… azt hittem, az életben többet pulykát nem akarok látni! Ezért lesz ma inkább sült kacsa ebédre. Tepsistől van a hűtőben, csak be kell tenni a sütőbe, de a levest reggeli után rögtön felteszem, hogy lassan, alig gyöngyözve főjön. Idő kell neki, mert egy darab marha is lesz benne, ahogy szereted… Minden elkészül, nem kellett volna neked se ilyen korán kelni.
– Mit csináljak én az ágyban… nem tudok én aludni. Pár óra elég, aztán úgyis csak forgolódnék…
– Persze! Aztán délután a tv előtt a fotelban…
– Hogy mondhatsz ilyent? Csak a szememet pihentetem! Isten tudja, mikor aludtam utoljára amúgy igazából…
– Azért kértél Hugitól altatót karácsonyra?
– Altatót? Ezt meg ki mondta? Hugi? Elment annak az esze teljesen… Bár lehet, hogy igaza van. Rám férne néha… Soha olyan jól nem aludtam talán, mint azon az éjszakán… mélyen, elégedetten és boldogan…
– … de hát az Uborkatej?
Csak eszembe jut néha, ha Hugira nézek…
– Azért kérted tőle?
– Dehogy kértem! Csak kicsúszott a számon…
– Valami titok?
– Nem titok, de hát honnan is tudhatnátok! Te még pici voltál, Hugira még csak nem is gondoltunk…
Elmélázva felvett a tálról egy szelet bejglit, forgatta a kezében, s úgy nézett rá, mintha a fekete-fehér csigavonalak közé írták volna az életét, a fiatalságát.
– December elején apádat beosztották egy kéthetes pesti tanfolyamra. Nagyon elkeseredtem… még sírtam is miatta. Nem győzött vigasztalni! Hiába mondta, hogy az ünnepekre már vége lesz, de ha visszautasítja, egyhamar nem várhat se fizetésemelést, se jutalmat. Nem volt apelláta, el kellett menni. Én meg elkezdtem készülődni az ünnepekre. Talán könnyebb is volt, mintha idehaza lett volna… mégis, egyre türelmetlenebbül vártam, hogy hazajöjjön. Már megvolt a nagytakarítás, az ajándékok beszerzése, csak nézelődtem délutánonként az üzletekben. Abban a porfészekben, ahol akkoriban laktunk, akkor még csak három volt, abban se volt semmi érdekes. Nem is akartam felesleges kiadásba keveredni, de cél nélkül mégse tudtam hova menni, hát minden nap végigjártam a három boltot. Már önkiszolgáló volt akkor is, így töviről hegyire megnézhettem mindent. Az ABC egyik polcán láttam meg azt a halványzöld műanyag flakont. Ovális címkéjén a felirat: UBORKATEJ. Vagyis pontosabban: Opera Luxus Uborkatej. Talán a luxus szó fogott meg, mert nekem addig semmiféle luxusom nem volt. Nem is volt drága… úgy értem, ahhoz képest, hogy luxus. És csak egyetlen darab volt belőle! Azonnal meg kellett vennem, mert hátha másnapig valaki elviszi, és én itt maradok a luxus egyetlen kínálkozó lehetősége nélkül. Otthon csak nézegettem, de nem tudtam rászánni magam, hogy kipróbáljam. Rá volt írva, hogy az egész testre… nem tudtam elképzelni, hogyan is lesz ez, mert a hátamat akkor se értem el. Inkább egyelőre eldugtam a flakont az ajándékok mögé a szekrénybe.
– Harminc év után még mindig azt a krémet sajnálod?
– Szamár vagy! Hiszen pár nap múlva megjött az apád! Már első este ajánlkozott, hogy bekeni a hátam. Fürdés után végig feküdtem a heverőn, aztán elkezdte belesimogatni a bőrömbe az uborkatejet… az opera… luxus… uborkatejet… a hátamon, aztán ahol elértem volna ott is… a nyakam… a karom… a vállam… meg a… Most mit bámulsz? Igen! Ott is… Olyan szép éjszakánk se előtte, se utána nem volt, és ha mindent tudni akarsz… ezért jut eszembe az Uborkatej néha, amikor Hugira nézek…
2026. december 26.
Poros felület.
Nem látom az arcom.
A te arcod sem,
A hátam mögött
állsz.
Félek tőled.
Nem tudom,
kedvesen
átölelnél-e,
vagy csak vizslatsz,
mindent megfelelően
csinálok-e,
a fogmosást,
szájöblögetést,
kéztörlést.
Műanyag halak
fickándozása
a kádban.
Megérinted a vállam.
Elbúcsúzol.
Talán majd este-
Szürke a szürkeségben,
műanyaghalmok,
szezonális
szeméthalom,
a targonca
belefagy
a térbe.
A többsávos
autóút
kifeszül,
a háttér
szigorúan
négyszögletes.
Újabb próbálkozás,
fel az égbe,
el a
friss zöldbe-
Talán majd este-
Klein József: Akt kályha előtt
fekszem az ágyon, szinte agyonnyom a plafon,
mellkasom a szív is szaggatja,
ha ez az élet akkor inkább abba hagyom,
peregnek a percek, múlnak az órák,
az elmúlás tart ilyenkor főpróbát,
nyár nélkül jött az ősz eső szemez.
hallgatom, ahogy neszez a rozsdás bádogon,
ez a ház az otthonom, akkor is ha nincs,
kútja rég’ kiapadt, félszáraz mandulafák,
álmomban apám metszőollója tavaszt csattog,
újra gyerek vagyok, halomba hordom a gallyakat,
néhány sebén könny fakad, tudom helyettem sírnak.
hiányzol apa, a zsebedbe ragadt selyemcukorkák
dohánytörmelékkel keveredett meglepetése,
a falusi kocsmák nyomorult zsivaja,
hol valamit felejteni akartál, tán’ anyám szemét,
pedig csak bele kellett volna nézned az enyémbe,
és láttad volna, hogy itt van velünk, akkor is, ha nincs.
valaki azt mondta a mama a legtávolabbi rokonom,
akkor még nem értettem cinikus röhögését,
csak jöttek a nyú jorki képeslapok, hogy jól vagyok,
de szavai sósak lettek míg átértek az óceánon,
és anyáknapján tanácstalanul álltam egy szál virággal
az óvodában, apa azt mondta, neki add, akkor is, ha nincs.
Jándi Dávid: Nagybányai tájkép
Fövényi Sándor „Akkor is, ha nincs” című versére
A plafont sokat nézted, így lett présed a fala,
az ősz, mint elmúlás, és a fagyott valóságú tél
lett a kormos lelked két legszebb évszaka.
A nincsek sorának a semmiségek állják útját,
s mint riadt egér keresed a hátsó udvaron
az eldobott kályhacsövek alagútját,
mert menekülőre fogod, ez neked az út,
egyszerre vagy az elszáradt mandulafa,
s egy kiszáradt kút.
A rozsdás bádog, rajta az eső kopogtat,
a tavaszt csak egy metszőolló idézi,
ahogy apád levágott gallyakat ropogtat,
homlokára feltolt szemüveggel a rügyeket nézi.
Barátom vagy, ki tudja miért, hisz sorsunkban nincs közös,
egyszerre látlak József Attilának, meg valaki másnak,
hihetetlen vagy, ahogy felbugyog Benned az ösztönös,
és ahogy rácsodálkozol Te is másnap.
Penge a vállon, nem magyarázom, hogy élted vált bűnjellé,
s míg átbukdácsoltál ezer cinikusságon,
fájdalmak odakuporodtak a mindenség geometriája mellé,
s lettél egy vádló vérfolt a hazugságokon.
Egy csónakban ülünk mégis, barátom is így lettél,
pedig a kesernyés kocsmaszagot is csak általad ismerem,
Úgy látom, hogy a végzetedbe belekényelmesedtél,
igaz, nem tudnálak elképzelni bon-bont venni a mariahilferen.
Zseni vagy baszki, és dolgod van, velem, velünk, nekünk,
ezért kérlek, hogy ne feledd szavam:
Verseink miatt mi már nem veszíthetünk!
Ha nincs Isten az égben. De akkor is, ha van.
2021. január 12.
Ámos Imre: A festő
Romhányi – „Rímhányó” – József író száz éves lenne most, 2021 márciusában.
Romhányi – „Rímhányó” – József író száz éves lenne most, 2021 márciusában.
Író?
A múlt század elején Bécsben az a mondás járta, hogy a zenés színpadnak a következők a műfajai: opera, operett és Lehár. Nos, Romhányi Jóska esetében ez úgy hangzana, hogy az irodalom műfajai a következők: líra, próza, dráma és Romhányi. Nem lehetett ugyanis begyömöszölni őt semmiféle hagyományos skatulyába. Külön műfaj volt ő. Mind munkássága, mind pedig személyisége egyedi volt. Maradjunk annyiban, hogy író volt, de a szó legösszetettebb értelmében.
Mindig összeszorul a szívem, ha a Mátyás király út tájékán járok. Ott lakott, a 37-es szám alatt. Szép házának nagy kertje volt, bőven elfértek benne a barátai. No, össze is sereglettek gyakorta, hogy a júliusi-augusztusi forró éjszakákat a hűvös fényű csillagok társaságában töltsék. Aldobolyi Nagy György, Fényes Szabolcs, Fodor Ákos, Szirtes György, Vámos László, e sorok írója és még sok-sok szomjankórász éveken át fröccsözött lankadatlanul a svábhegyi villa kertjében. S tekintve, hogy Romhányi Jóska nemcsak rímvirtuóz, de nagy konyhaművész is volt, a jóllakott megelégedettség böfögése is gyakorta verte fel – a nagy röhögések mellett – a nyári éjszakák varázslatos csendjét. Röhögtünk magunkon, egymáson, a hiúság világméretű vásárán, a felfuvalkodott hólyagokon. Amikor például olyan közéleti figurák jöttek szóba, akik képességeik takaróján alaposan túlnyújtózkodtak, Jóska frappáns epigrammával fejelte meg a diskurzust:
Ebihalból nem lesz más, csak béka,
még ha
bálnává válni volna is szándéka.
Ha bármelyik politikai perc-emberke kontextusból kiragadott idézetekkel elegyítve harsogta a tutit, arra is volt rímes reakciója:
Egy szürke kis veréb boldogságban úszott,
mikor meghallotta: ma jobb, mint egy túzok.
Az állatok, mint a veréb,
erre-arra felfülelnek,
s ha az egész nem felel meg,
kicsipkedik az igazság nekik tetsző felét.
Jóska harmincnyolc esztendeje halott.
Szinte haldoklás közben érte a kitüntetés: élete utolsó napjaira kiváló művész lett. Lehet, hogy fel sem tudta fogni a dolgot, hiszen egytömbű sötétségbe falazva várta akkor már a halál felszabadító fényességét. S ha felfogta, az sem jelentett egyértelmű örömet. Az elismerés nem volt mentes a kedélyes diszkriminációnak attól a fajtájától, amely a könnyedebb műfajok mesteri művelői előtt is csak mentegetőző mosoly kíséretében hajtja meg a zászlót. A magas kitüntetést ugyanis Romhányi József filmszövegírónak adták.
Miért kellett ürömöt csöppenteni élete utolsó poharába? Olyan nehéz lett volna egyszerűen „csak” írónak nevezni őt? Meg kellett halnia ahhoz, hogy végre elrestellje magát a minősítések óvatoskodása, s így lehessen olvasni nevét a magyar sajtóban: Romhányi József író. Nem filmszövegíró, nem táncdalszövegíró, nem opera- és operettlibrettó-író. Mert az animációs filmek dialógusait, a szövegkönyveket, sőt még a songokat és a slágereket is azon a színvonalon „szállította” mindig, amely méltán avatta őt íróvá, jóval a Magyar Írók Szövetségébe történt felvétele előtt. S vakság kell ahhoz, hogy a jópofa állatversekben ne vegyük észre a filozófiát. Rímes attrakcióit ő maga sohasem tekintette költeményeknek, pedig némelyik költemény volt a javából.
És igenis: ha akarta, hányta a rímeket, méghozzá olyan könnyedén, ahogy csak a mesterségét kitűnően értő ember képes. Felkent költőink közül is sokan irigyelhették, mert „szakmai” felkészültsége magasan felülmúlta az övékét. Amúgy az anyanyelvben rejlő játékos lehetőségek kiaknázásához sem értett úgy senki, mint ő. Sokkal jobban, mint mosolytalan nagyképűséggel munkálkodó pályatársainak korántsem csekély része.
Ő már békében nyugszik. Mi lehetünk nyugtalanok egy kicsit: becsültük őt, de talán nem egészen a helyén becsültük meg.
Az emlékezés édességét még ma is szemernyi lelkiismeretfurdalás keseríti.
Pedig derűsen kellene emlékezni rá. Igaza volt Fényes Szabolcsnak a ravatala mellett. S hogy miben volt igaza? Elmondom.
Szabolcsot valamelyik születésnapján sajátos rigmussal lepte meg Jóska. Együttérző rigmussal. Átérezte Szabolcs mérhetetlen keserűségét amiatt, hogy otthon nem szellentgethet kedvére. Nem tűrte a felesége, Csikós Rózsi művésznő. Jóska megrázó, drámai poémát írt erről, amelynek csupán két strófáját van módom e helyen idézni:
Jaj, hiába lúdpecsenye, torta:
Fényes segge nem vidor soha,
mert ott áll, mint élő tilalomfa,
fingüldöző, finnyás asszonya.
S bár potroha feszül pukkadásig:
száműzetve lesz a drága fing,
egyik elszáll elhalón, a másik
künn az utcán hontalan kering –
és mit ér az űzött, kósza szellet?
Senkifingja, utcarottya csak,
ha nem leng a kedves hitves mellett,
asszonyajk ha rajta nem kacag…
És így tovább, sok-sok strófán keresztül.
Nos, Jóska temetésén a Magyar Írók Szövetsége nevében én mondtam búcsúztatót. Mielőtt elkezdtem volna, Fényes mellém lopakodott és ezt suttogta:
– Ha volna vér a pucádban, nem az ilyenkor szokásos közhelyeket puffogtatnád, hanem elmondanád a verset, amit rólam írt. A derűjét idézve gyászolnánk őt méltó módon.
Nos, nem volt elég vér a pucámban. Ám abban igaza volt Szabolcsnak, hogy a derű volt a lényege. A véresen komolyat is derűsen mondta. Olvassuk csak újra Veszélyes mese című versét:
Csörtetve üldözte egy nagyvad a nyulat,
míg azt elnyelte egy hosszú kanyarulat,
a némán lapulva leskellő kobra
ott várt moccanatlan, mint önmaga szobra.
Így hát vedd alapul:
A nagy veszély csörtet, a még nagyobb lapul.
Derülünk ezen ma is, de kicsit megborzongva. Hiszen egyre idegesebben kapkodjuk a fejünket, mert innen is, onnan is veszély „leskell”. Melyik a nagyobb? A vírus? A könyörtelenség mind pökhendibb magabiztossága? Bolygónk kivégzése?
Végül hadd idézzek még egy Romhányi-verset a kedvenceim közül:
SÁRKÁNYMESE
Egy hétfejű sárkánykölök csúnyán összevesztek.
Rájuk szólt az anyja, de ő nem maradtak veszteg.
Bár már egy sem emlékeztek, hogy min kapott össze,
végül leharapta egymást, önmagát is közte.
Ja, hogy hol itt a tanulság? Szájba rágom, tessék:
Minden fejtúltengés vége teljes fejetlenség.
Nos, ebben a kicsinyke országban, ahol ha olykor össze is hajol négy-öt magyar, s a nóta vége rendszerint az, hogy hétfele húz, nos, ebben a hét vezér által megszerzett országban ma sem árt eltűnődni a hétfejű sárkánykölök esetén.
Ámos Imre: Napfogyatkozás
Csillagász
A csillagász
belehajol távcsövébe,
így néz bele a mindenségbe,
majd összerezzen.
Jegyzetel egy új üstököst,
mit felfedezett végre szeme.
Ne mondjuk el,
így nyugdíj előtt,
hogy a szemöldöke lógott bele.
Robin HÓDító
Robin Hód, a Hódi-tó mellett kért
építési engedélyt.
A hódító, a helyet az este
önkényesen elkerítette,
s e tette – dörgött a bírói szó –
telekspekuláció.
Védekezett a hód: befizeti az adót,
s hogy ő törvénytisztelő,
de hódvára ára mára oly drága,
és kicsinyei lesznek a nyárra,
nem tud várni az erdei bürokráciára.
Strucc
A strucc cucca az utca legmenőbbje,
márkás ruciban feszít mind a három nője,
a bankszámlájára bizony kihat,
hogy a struccpolitika ma is divat.
Azt mondták neki, hogy repülni fog,
de aztán még se, ilyen a drog,
megtollasodtak ebben páran,
strucc jelmezes álruhában.
Lojalitás, ez a fáma,
valóságos kincsesbánya,
csak szavazni kell, bólogatni,
hogy ha ütnek, elszaladni.
Struccnak lenni, életcsászár,
izmos comb és erős lábszár,
szívós gyomor ez a titok,
struccra épült piramisok.
Lepketánc bizony
Romhányi József Lepketánc című versére
Csodás a lepke-lét: virágos pléd a rét,
míg a kutyasors csontokon morog,
addig a lepkeszárny hajnalok és alkonyok
szépében, nektár illatban repül, felhőtlenül,
s a szellők elől sziromkehelybe ül,
élvezi, hogy ez a világ szebbik fele,
Bodrinak meg marad a kutyaszaros udvar,
s gazdi parancsoló füttyjele.
A derék eb csak szolgál, kezet nyal, kuncsorog,
miközben a reggel lepkelábakon csorog,
a harmat, mint fénykeltette gyöngysorok
a pillongás táncának reggeli ékszere,
van kinek a repülés csodája jut,
másnak a kiszolgáltatottság mindenféle kényszere.
„Mi van Bodri, szerinted,
a szárnyam jobb vagy a gerinced?”
A vendégség
Romhányi József a Gólya vendég
című négysorosára
Jött is békanép, ebéd lesz ingyen,
békahölgyek ültek zöld szaténingben,
gólyaurak üdvözölték a szépséges nőket,
de a kézcsók után bizony csak felfalták őket.
Ejnye no, de tényleg, nem ez volt mondva!
– a békafőnök brekegte méltatlankodva,
hitte, hogy rangja, majd sokakat megment,
nem így lett, elkapták, még egy utolsót nyekkent.
Autóvásárlás
Romhányi József Apróhirdetés
című két sorára
A kullancs nem bírt magával,
és pont mikor rögzítették az eladás tényét,
addig szívta az eladó vérét,
hogy belehalt a potroh-bővülésbe,
bele, az újonnan vett bőrülésbe.
Ámos Imre: Égő zsinagóga
Ámos Imre: Szól a kakas
Április 16-a a holokauszt magyar áldozatainak emléknapja
Mottó: „A szó legfeljebb megkísérli tetézni a felsőfokot, s a kifejezhetetlent és az elképzelhetetlent hasonlatokkal próbálja érzékeltetni, – de minden fortissimo kevés, – s mihez lehet hasonlítani azt, ami 1944-ben néhány hét alatt a magyar börtönökben, internáló-táborokban, gettókban vagy csak a magyar országutakon, a városok utcáin és terein és a magyar folyópartokon történt? Ezek a rajzok feleslegessé teszik a fortissimót és a hasonlatokat.” 2
A rajzok utáni kutatást 2014 nyarán kezdtem. A fővárosi levéltárban, a Dob utcai orthodox zsidó polgári iskola háború utáni iratai között ekkor bukkantam egy 1947. márciusi keltezésű tankerületi főigazgatói körlevélre, amely az „állami, községi, egyesületi és izr. gimnáziumok, képzőintézetek és polgári iskolák igazgatóinak” és tantestületeinek figyelmébe ajánlja a Bibliotheca Officina helyiségében (Andrássy út 47.) rendezett gyermekrajz-kiállítást. 3 A rajzokat – a körlevél szerint – a Pesti Izraelita Hitközség gimnáziumának és Szt. Domonkos utcai általános iskolájának tanulói készítették. „A tanulóknak 1944-es élményeikről kellett rajzban beszámolniuk. Az összegyűjtött anyag tárgyánál, továbbá a gyermeki lélek sajátos megnyilvánulásánál fogva igen tanulságos minden nevelő számára és érdekes anyagot nyújt a szabad beszélgetések óráin és az önképzőkörökben való megbeszélésre.”
A kutatás következő lépései még kézenfekvők voltak. Az Új Élet folyóirat egy rövid hírben (1947. március 27.), majd egy hosszabb írásban, Gervai Sándor tudósításában (1947. április 3.) is beszámolt a kiállítás megnyitójáról. A tudósítás a rajzok címeit is sorolja: „út a Duna felé, a csendőr bántalmazásai, az óvóhely szorongásai, deportáló táborok emlékei…” „élményeim a nyilasok alatt” 4 Az írás címe – „Gyermekek találkozása a felnőttekkel” – is azt a vádat sugallja, amit a szerző ki is bont. „Nem művészek, nem csodagyerekek, hanem a ’Szenvedő gyermek’ mondja itt el vádbeszédét és panaszát a ’felnőttek ellen’, vagy ahogy másképp nevezzük őket, az antiszemiták, a reakciósok és a fasiszták mindenféle fajtája ellen, akik elrabolták életükből a napsugarat, arcukról a mosolyt és szívükből a gondtalanságot.”
Hasonló hangvételben számolt be a kiállításról a Szabadság 1947. március 27-i száma is: „Gyermekek vallanak a fasizmus borzalmáról, gyermekek, akiknek lelkébe kitörölhetetlenül belerajzolódott a világtörténelem legszörnyűbb korszaka. Ezek a lélekbe rajzolódott élmények vetültek papírra, s ezt a minden vádnál hangosabban vádoló dokumentumot állította ki a Bibliotheca. Ezek a képek hebegnek és sikoltanak. Nem láthatjuk rajtuk a gyermek játékos örömét, a részletezés gyönyörűségét, brutális és őszinte rajzok ezek, amilyen brutálisan támadta meg lelküket a kor szörnyűsége. Nincs fénykép, amely ily hitelesen mondaná el, hogy mi történt, mint ezek a rajzok.” 5
A tanúságtételt a gyerekek tették, de a tudósításokban az értelmezési keretet nagyon határozottan a felnőttek adták: a „szenvedő gyermek vádbeszéde”. Mint üzenet és értelmezési keret is kifelé szólt, a kívülállók lelkiismeretére kívánt hatni. Ahogy Boaz Cohen általános értelemben is felhívta a figyelmet a jelenségre: „A túlélő gyerekek ügye különleges helyet kapott a túlélő közösségek kultúrájában. A szenvedő gyermek megtestesítette a mindent betöltő voltát […]” a holokauszt gonoszságának. „A nácik által üldözött gyermekek ártatlansága, és a háború alatt elszenvedett szörnyű sorsuk a zsidóság tragédiájának tetőpontja volt.” 6
A kiállítás hírét az iskola 1946/47-es évkönyve is tartalmazta. „A nyilas korszak szörnyű emlékeit elénk táró megrázóan szép kiállítást Rázsó Klára rendezte; a kiállítást Szávai Nándor tankerületi főigazgató és Gellért Endre tanfelügyelő nyitotta meg. A kiállítást megtekintette Dr. Bassola Zoltán államtitkár úr is, a rádió helyszíni közvetítést adott a kiállítással kapcsolatban; a főigazgató úr ajánlására a budapesti középiskolák tanuló-ifjúsága is megnézte kiállításunkat.” 7
Rázsó Klára festőművész, 1926 és 1931 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola hallgatója volt, Glatz Oszkár növendéke. A végzés után magániskolát nyitott, ahol Vaszary János is tanított. 1945 őszétől lett a PIH Fiúgimnáziumának helyettesítő, majd 1946 őszétől óraadó rajztanára.
Mi lehetett ezen rajzok későbbi sorsa, megőrizte-e őket valaki? Máig sem sikerült a nyomukra találnom. Amikor 2019 szeptemberében a Bálint Házban a zsidó hitközségek és a Joint gyermekotthonai növendékeinek találkozóján Magén István jelezte, hogy gyűjteményében őriz olyan gyermekrajzokat, amelyeket a zsidó gimnázium növendékei készítettek, és egykori tanárnőjük, Klárika, adta át neki, mint a Chagall Galéria vezetőjének kiállítás céljából, akkor úgy hittem, hogy rájuk bukkantam. A 25 rajzról végül 2020 nyarán kaptam másolatokat, akkor azonosítottam, hogy két különböző sorozatról van tudomásunk. A sajtóhírekből ismert 1947-es kiállítás a fiúiskola – mai fogalmainkkal – felső tagozatosainak és kisgimnazistáinak rajzait mutatta be, amelyek minden bizonnyal az 1946/47-es tanév során készültek, míg a megőrzött rajzok a leánygimnáziumban születtek, 1945 nyarának elején.
A lányok rajztanárát Klein Tiborné Friedrich Klárának hívták, majd férje névváltoztatása után, az 1946/47-es tanévtől már Kertai Tiborné Friedrich Klárának. 1940-től tanított a leánygimnáziumban rajzot és kézimunkát. Az 1944/45-ös különös tanévben – az iskolai értesítő szerint – három osztályt tanított a leánygimnáziumban (III.a és b, IV.a), továbbá a Személynök utcai tagozatban is tanította a IV. osztályosokat. 8 Mai számozással 7. és 8. osztályos lányokról beszélünk, többségük 1932-es születésű. A 25 rajz ebben a négy osztályban készült, kötelező iskolai feladatként, hisz a rövid tanévben is kellett jegyeket szerezni. 9 Azonban a négy osztályba jóval száz feletti lány járt, legalábbis ennyi szerzett év végi osztályzatot, így logikus következtetés, hogy a tanárnő valamilyen szempont szerint kiválogatta ezt a 25, évtizedekig megőrzött rajzot. Mivel a többi rajzot nem ismerjük, egyetlen szempontot tudunk biztosan kizárni: nem a jeles rajzolókét válogatta össze. A nevek között kb. fele-fele arányban vannak egyest és kettest szerzők, és akad olyan is, akinek hármas volt rajzból az év végi osztályzata – egy olyan tanévben, amikor csupán háromfokozatú skálát használtak, és a legjobb az egyes volt.
Az 1944/45-ös tanévet a zsidó leánygimnázium csak 1945 márciusában tudta elkezdeni. Ősszel csupán a beiratkozások és pótbeiratkozások zajlottak le, azok viszont nagy számban, mivel az állami és városi gimnáziumokból kitiltott zsidó vagy zsidónak minősülő lányok száma is növelte a beiratkozókat: a Személynök utcai tagozat megnyitása erre az igényre reagált. Az iskola az Abonyi utcai korszerű épületét (ma az ELTE Radnóti Gimnázium része) már évek óta nem használhatta, mivel hadi célokra vették igénybe; 1945 tavaszán orosz katonai kórház működött benne. 1945. március 13-án, amikor a tanítás megindult még csak az ORT 10 irodájának (Erzsébet krt. 32.) két helyisége állt rendelkezésre, de még a hónap folyamán a Rabbiképző Intézetben kapott helyett a leánygimnázium is, a fiúkkal délelőtt-délutáni váltásban használhatták a termeket.
A tanév 1945. július 6-án ért véget. Ebben a nem egész négy hónapban, ahogy az iskolai értesítő fogalmaz: „Csak a továbbhaladás szempontjából fontos és lényeges anyagrészeket dolgoztuk fel.” 11 Sokan csak később kapcsolódtak be a tanításba, betegségekből lábadoztak vagy segélyakciók keretében vidéken tartózkodtak: akik három hónapnál rövidebb ideig vagy egyáltalán nem jártak iskolába, azok július közepén osztályozó vizsgákat tehettek, hogy mégse vesszen el a tanévük.
A lányok 25 megőrzött rajzából 12-őt 1991. november 17-től december 13-ig a Chagall Galéria (Garay u. 48.) kiállított. Kertai Klára ekkor egy rövid emlékezést tett közzé a Szombat folyóiratban. Ebből idézem:
„Mindannyian sérültek, begyógyulatlan, kiheverhetetlen sebekkel: tanárok, gyerekek. Talán túlságosan is korán fogtunk hozzá, hogy valahogy elkezdjük az életre szoktatni ezeket a felsebzett lelkeket: magunkat és a többieket is. Zsidó gimnázium 1945.
A gyerekek szeméből is kitörölhetetlen a történelem, mely kitépte őket az iskolából, kitépte belőlük gyermekkorukat. Emlékeik félelmetesek. Az ő élet-iskolájuk megtanította őket hazudni, hazudni nevet, vallást, megtagadni önmagukat. […]
Az osztályomban tizenkét kislány ült 45 tavaszán. Mindegyik szép volt. Igazi gyerekeknek látszottak. Közülük kettőnek voltak csak meg a szülei. Március volt. A legrövidebb iskolaév, amire emlékszem. Magda, 12 aki akkor a tizenkét kislány között ült az iskolapadban, határozottan emlékszik, rájuk bíztam: rajzoljanak, amit akarnak! Azt sem tudom, honnan szereztünk papírt, ceruzát. De ők rajzoltak. Rajzolták, ami bennük volt. A múltat, a jelent.” 13
A rajzok közel felén, tizenkettőn, szerepel dátum, amelyet a diákok maguk írtak rá, (bal alsó sarokba, vonalközbe), ezek azt mutatják, hogy május végén, június első napjaiban készültek a rajzok, egy-egy osztályon belül azonos napon, bizonyára az órarendnek megfelelően. További két – dátum nélküli – rajz a május elsejei felvonulást választotta témául, ezeket se rajzolhatták korábban. A dátummal ellátott rajzokon a jobb felső sarokba a lányok az osztályukat tüntették fel, és még az szerepel, hogy „1. lap”: az osztályzatért összeállított portfólió része lehetett a rajz. Mindez persze nem zárja ki, hogy Kertai Klára emlékei a márciusi rajzolásról hitelesek, esetleg néhány rajz valóban akkorról származik.
A korszakkal foglalkozó nemzetközi szakirodalom sokat tárgyalt kérdése, hogy a közvetlenül a háborút követő időszakban a túlélő közösségek tagjai hallgattak-e az átéltekről, vagy ha hangot adtak neki, azt milyen módon tették. Az 1945-ös „legrövidebb tanév” hivatalos emlékei arról tanúskodnak, hogy több tantárgy keretében és más módon is igyekeztek teret adni az átéltek kibeszélésének, kiírásának, kirajzolásának. Két példát említek a leánygimnázium évkönyve alapján. A gimnázium irodalmi pályázatának dobogósai Jordán Judit Emlék a munkatáborból című írása és Munkácsi Éva Menekülés című munkája lettek. Az érettségizőknek németből Das Leben ist schwerer geworden [Az élet egyre nehezebbé vált] címmel kellett fogalmazást írniuk. 14
Lappanganak-e valahol ezek az írások, fogalmazások? Érezte-e bárki úgy, hogy a gyermekek papírra vetett emlékeit meg kell őrizni? Vagy ahogy dokumentációs célzatú emlékezésekben (pl. DEGOB-jegyzőkönyvek) a gyerekek hangja alig hallatszik, úgy az iskolai keretben született emlékezéseknek sem tulajdonítottak különösebb jelentőséget? Előkerülnek-e legalább a fiúk rajzai a lányoké mellé? Mennyi izgalmas tanulsága lehetne annak, ha egymás mellett láthatnánk hasonló korú lányok és fiúk rajzait, az átéltektől alig néhány hónapra, illetve másfél-két év távolságra készült rajzokat…
1 A szerző történész, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének kutatója [vissza]
2 Részlet Zsolt Béla (1898–1949) előszavából Abádi Ervin, Elmondom / My Story 1942–45 (Budapest, 1947) kötetéhez. [vissza]
3 Budapest Főváros Levéltára VIII. 254. a. 1. Orthodox Polgári Iskola iratai, no. 388. Tanulságos adalék, hogy ezen felhívásnál az egyházi (keresztény) iskolák kimaradtak a megszólítottak felsorolásából, míg az azonos lapon szereplő másik tankerületi főigazgatói felhívásnak (ifjúsági zenekar szervezésében) ők is címzettjei voltak. [vissza]
4 Új Élet 1947. április 3, p. 19 [vissza]
5 Szabadság, 1947. március 27, p. 4. „Két kiállítás” [vissza]
6 Cohen, Boaz. “And I was only a Child: Children’s Testimonies, Bergen-Belsen 1945.” Holocaust Studies: A Journal of Culture and History 12, nos. 1–2 (2006): 165. [vissza]
7 Fuchs D. Raphael, szerk., A Pesti Izraelita Hitközség Gimnáziumának és Szent Domonkos utcai Általános Fiúiskolájának és Gépészeti Ipari Középiskolájának Évkönyve az 1946/47. iskolai évről (Budapest, 1947), p. 32. Bassola Zoltán a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium államtitkára volt. [vissza]
8 Zsoldos Jenő, szerk., A Pesti Izraelita Hitközség Leánygimnáziumának és Ipari Leányközépiskolájának Évkönyve az 1944/45. iskolai évről (Budapest, 1945), p. 39. [vissza]
9 III. a. osztályból 7 rajz, III. b. osztályból 14 rajz, IV. a. osztályból 3 rajz és egy a Személynök utcai IV. osztályból. [vissza]
10 ORT: Kézműves és mezőgazdasági munkát zsidók között terjesztő szervezet, amely 19. század végén Oroszországban alapult, de a két világháború között már Közép- és Kelet-Európa más államaiban is tevékenykedett. [vissza]
11 Zsoldos Jenő, szerk., A Pesti Izraelita Hitközség Leánygimnáziumának és Ipari Leányközépiskolájának Évkönyve az 1944/45. iskolai évről (Budapest, 1945), p. 32. [vissza]
12 A 25 rajz készítői között nincs Magda nevű, de az osztálynévsorokban több ilyen nevű lányt is találunk. [vissza]
13 Kertai Klára, „Add vissza a gyerekkoromat…” Szombat, 1991, 9., p. 38. [vissza]
14 Zsoldos Jenő, szerk., A Pesti Izraelita Hitközség Leánygimnáziumának és Ipari Leányközépiskolájának Évkönyve az 1944/45. iskolai évről (Budapest, 1945), pp. 43, 63. [vissza]
Ákos Ágnes
Blumenthal Ágnes
Gödinger Borbála
Rácz Éva
Svéd Zsuzsanna
Vidor Éva
Blum Anna
Feldham Zsuzsa
Halmos Vera
Rabinek Vera
Repper Éva
Rotter Ágnes
Farkas István: Olvasó férfi
Sebastian Haffner irodalmi önéletrajzának (Egy német története. Emlékeim 1914-1933) szintén meg van a maga története. A szöveg 1939-ban került befejezésre, hogy azután majdnem kerek fél évszázadon át rejtőzzön a szerző kéziratai között, majd amikor a kéziratokból hagyaték lesz, akkor már a hagyatékban. Első ízben a szöveg 1985-ben jelent meg. A regényt egy nem sokkal azelőtt Angliába történő emigráció elementáris gondolati igénye íratta meg, ami akkor nem is találhatott volna találóbb címet, mint ezt: Egy német története. Az 1939-ben elkészült, már nyomdakész kézirat ekkor Angliában németül természetesen nem jelenhetett meg.
A kötet mindvégig korrekten személyes, s nem szemléli kritika nélkül saját fejlődését sem. A fiatal nemzedék útját ábrázoló visszapillantás olyan mélyen be van ágyazva a német történelem 1914 és 1933 közötti ábrázolásába, hogy a személyes és történelmileg általános minden átmenet nélkül válthatnák egymást.
Haffner kiváló elemző, egy-egy összefüggés, magatartásváltozat vagy a későbbi történelem felől nézve már-már elsüllyedni látszó rövidebb korszak felidézésekor rendre saját legszemélyesebb fejlődését idézi fel. Ennek megvan a morális jelentősége is, hiszen korai fejlődését nem akarja szebbnek mutatni, mint amilyen volt, mégis mindenekfölött történeti és pszichológiai jelentősége van. Mutatja azokat a hatalmas történelmi tektonikus mozgásokat, amelyek egész nemzedékekben képesek a megszólalásig hasonló jelenségeket kiváltani, hogy azután az egyes sorsfordító helyzetekkel szembenézve az egyén a maga erkölcsi és egzisztenciális szabadságát hívja segítségül az azokból a rossz körökből való kitöréskor, amelyek már-már végérvényesen elhatalmasodni látszanak a társadalom lelki reakcióiban.
Az Egy német története erkölcsileg és lélektanilag legfontosabb tanulsága ez. A rossz körök majdnem az objektivitás érvényével irányítják a társadalom reális többségét (amely többség nem feltétlenül felel meg mindenben a meghatározó szociológiai tulajdonságoknak). Ebben az alapjelenségben benne van Németország elkésett modernizációja, a világ színpadán való elkésett megjelenés összes hátránya, a világ elitjében megjelenő németség számos provinciális tulajdonsága, amelyek önmagában se nem jók, se nem rosszak, csak éppen korlátozottak. Egyik történelmi fejlődéstípus sincs meg olyan releváns hiányosságok nélkül, amelyek rossz körülmények között veszélyessé válhatnak, de a militarista felemelkedés mindenképpen egyike a legveszélyesebbnek, hiszen a háborúk konfliktus- és problémamegoldó képességébe vetett hit egy társadalom elvarázsolásának legbiztosabb útja.
Haffner Emlékezése a maga helyén és ugyancsak teljes egzaktsággal teszi hozzá a reális többség e jellemzéséhez a modern német történelem további két, egyenesen az antik tragédiákra emlékeztető balszerencséjét: egyrészt a kiemelkedő történelmi hagyományokkal rendelkező szociáldemokrácia tragikomikus szerepvállalását az 1918-19-es forradalmi hullámok leverésében, és azt a szerepet, hogy a háborúba inkább kényszerrel és véletlenek útján belesodort szociáldemokrácia fogja restaurálni azt a társadalmat, aminek 1914 előtt ő volt a legnagyobb ellensége, és amely establishment a valódi összeomlás alatt elolvadt, mint a hóember. De ez még nem minden, ez a szociáldemokrácia, bárhogyan vélekedjünk is a megítéléséről, ezzel képtelenné is vált a húszas évek modern baloldaliságának és modern kultúrájának integrálására.
De nem sokkal járt jobban az 1918 utáni Németország a kommunistákkal sem (ennek körvonalazása is megtalálható Haffner gondolatai között). Úgy gondoljuk, hogy ebben nem is annyira az akkori kommunizmusnak a Szovjetunióval kialakuló függőségi viszonya volt a leglényegesebb oka, de két egymással szorosan összefüggő tényező. Az egyik a kommunista mozgalom szélsőségesen centralizált karaktere, amely képes volt gondoskodni bármely hibás vagy inadekvát döntés tökéletesen eredményes végrehajtásáról. A másik ok a sorsszerűen inadekvát történelmi ritmusban való részvétel. Az ekkori kommunizmus már mindent egy másik, azaz egy új társadalom optikáján át látott, miközben a reális többség mire sem vágyott jobban, mintsem hogy minden úgy legyen, de pontosan úgy, mint ahogy 1914 előtt volt.
A szociáldemokrata és a kommunista mozgalom emiatt hiába tette ki együttesen a német társadalomnak még számszerinti többségét is, a szó szoros értelmében más hajóban eveztek, mint a reális többség, amelyik egyébként éppen emiatt a különneműség miatt lett valóban „reális”.
Szerény, alig feltűnő vonalakkal rajzolja meg Haffner azokat a döntő fordulatokat is, amelyekkel a 20-as évek során neki magának sikerül kitörnie azokból a rossz beidegződésekből, amelyek a német polgárságra, illetve középosztályra jellemzőek, de azokból is, amelyek ezek közül már csak saját nemzedékére, illetve már csak őrá személyesen vonatkoznak.
Az Egy német története azon kevés kivételes mű közé tartozik, amelyek nemcsak hitelesek, de újat is tudnak mondani, új perspektívákat alkalmazni, új szempontokat felmutatni abban a történelemben, amelynek specifikuma éppen az, hogy tömegszerű, s hogy éppen a tömegszerűség képes átalakítani az egyéneket. Klaus Mann, Otto Klemperer huszadik század német történelméről írt kivételes művei, kicsit távolabbról Heinrich Mann, más oldalról Rauschning, ismét máshonnan Wolfgang Leonhard jelenthetik azt a mércét, amelynek szintjére az Egy német történetét el kell helyeznünk, természetesen e legkiválóbb klasszikus könyvek teljes sorát nem tudjuk ezen a helyen felsorakoztatni.
De, ami eddig alkalomszerűnek tűnhetett, Haffner egész életművének meghatározása is alapvető. És itt már rátérhetünk Haffner egész életművére is, arra a szerény és rokonszenves mediátornak tűnő elegáns polgárra, aki humánus és mindenre kiterjedően megértő retorikájával az elmúlt fél évszázad egyik fontos közéleti szereplője is lett. Az, hogy a német történelem feldolgozása életszükséglete volt a német társadalomnak – de Európának és egész világtársadalomnak is –, elsöprő evidencia. Haffner, aki egyébként 1945 után is megőrizte angol állampolgárságát, élethívatásul választotta a német történelem állandó újragondolását, az egymást követő nemzedékek számára való megnyitását.
Látszólag be is zárul a kör: a fiatalkori, sokáig kiadatlan önéletrajz összetalálkozik a legfontosabb hetilapokban hosszú sorozatokat közlő, interjúkat adó, de egyben sajátos új mediális közlésformákat is kialakító Haffner képével, akinek neve egyet jelent egy új típusú szolgáló értelmiséggel, aki személyes történetét, nemzedéki sorsát, reflexióit a történelem láthatóvá tételének szenteli.
Humánus és megértő szemlélete valamelyes távolságból egyesen Thomas Mannra emlékeztet. Ezzel a kapcsolattal egy olyan polgári hagyomány létezésére is felhívjuk a figyelmet, amelynek valódi történelmi súlyán lehet ugyan vitatkozni, de melynek dimenziói kikezdhetetlenek.
Haffner visszafogottsága is egy maradéktalanul megértő humanizmus alapvízióját támasztja alá. De éppen ez a pont az, amikor meg kell törnünk ezt a látszatot. Haffner nemcsak kivételes fontosságú tanú, nemcsak kivételes színvonalú mesélő, akire örömmel, sőt talán hálával is lehet tekinteni.
Haffner e mögött a szerep mögött, ha tetszik, ebben a funkcióban, jelentős historiográfus is. Történetírását erős intellektuális centrum tartja össze. Ez az intellektuális rend az, ami összes szövegét szinte egy hatalmas szöveg részének tünteti fel, a goethei „egy vallomás” egyes részeinek. Ez azt jelenti, hogy szinte változtatás nélkül be tudnánk építeni a fél évszázaddal ezelőtti Egy német történetét szinte összes későbbi összefüggő szövegébe a német történelemről.
Haffner intellektuális teljesítménye eredetileg abban áll, hogy hűségesen ragaszkodik az elbeszélő szerephez. Az elbeszélő szerep nem szubjektivitást jelent, hanem epikus nyugalmat. Haffner teremt magának időt, hogy mindent elmeséljen, ami fontos. Nem szívesen váltunk át egy historiográfiai nyelvre, de Haffner a történelmi események és összefüggések igen hosszú, a megszokottnál jóval terjedelmesebb közvetítési láncával dolgozik. Még azt is részletesen elmeséli, amit önmagában és nagyjából már tudunk. Az, amit már tudunk vagy tudni vélünk, természetesen egész másképp is megjelenhet, ha a megszokottnál jóval hosszabban mesélik el.
Ez banális dolog, mégis minden történetírás alapja. Minden megítélésünk úgy jön létre, hogy az eseményeket kész időrendbe tudjunk elhelyezni. Haffner azzal, hogy sokkal hosszabban meséli el az eseményeket, több alternatívát is állít fel, maga is meg tud állni egy-egy olyan alternatíva kimunkálásánál, amely az eddigi irodalomban esetleg még fel sem merült, mivel a rövidebb előadási mód nem teremtette meg önálló artikulációjának lehetőségét. A klasszikus történetírásban elsősorban a Francia Forradalomról szóló számos klasszikus mű jelenik meg analógiaként, amelyek az események láncolatának lelassításával és az alternatívák erre épülő állandó változtatásával az ismert történelmi eseményt, s ezzel a történelmi folyamatot is képesek voltak új szempontokból felmutatni.
Ebből a szemszögből világossá válhat az is, hogy a történetírás bevett műfajainak szekvenciális rendje minden, csak nem magától értetődő, más szóval, gyakorlati eredetű, pragmatikus meghatározások teszik olyanná azokat, mint amilyenek. Egy iskolai óra 45 perc, egy érettségi tétel kifejtésére 15 perc jut (?), egy dokumentumfilm hossza általában 50 perc. Az ilyen és az ehhez hasonló meghatározások döntik el a szövegek belső arányait, és ezek, még ha öntudatlanul is, erőteljes hatással vannak arra, amit általában tartalomnak nevezünk. A helyzet viszonylagosságát egyértelműen kifejező példák hosszú sora áll rendelkezésünkre Homérosz Iliászától mondjuk Hóman-Szekfű Magyar történetéig.
A hosszúság teszi lehetővé a részletek kifejtésének lehetőségét, de a terjedelemnek megvannak természetesen a maga minőségi követelményei is. Egy lelassított történet elbeszélésének is pontosnak kell lennie, s ha jóval több fejezetet, illetve epizódot tud is megjeleníteni, ezeknek az epizódoknak és fejezeteknek egyenként is ugyanolyan igaznak és találónak kell lenniük, mint ha sokkal kevesebb részletbe bocsátkoznának bele.
Haffner elbeszélési módja messzemenőkig kielégíti a hosszabb elbeszélésekre vonatkozó történeti igazság kritériumait is. Ez hatalmas teljesítmény, és erről az oldalról is megmutatja, milyen mértékben állt a német történelem feldolgozása Haffner életének középpontjában.
A szinte végtelenített és lassítóan meghosszabbított történeti narratívát Haffner elsősorban két tematikus perspektíva kifejezésének szolgálatába állítja. Ezeket önállóan is meg kell értenünk. Haffner tudatosan célra irányult módon alkalmazza saját alapvető szemléletét. Általánosságban persze nagyon sok lehetséges következménye lehet ennek a módszernek. De ha egy szerző ennyire céltudatosan valósít meg egy módszert, annak céljai is hamar felismerhetővé válnak.
Haffner tehát két problémakör megjelenítése köré szervezi meg, illetve építi fel egyedülálló módszerét. Az egyik, ha triviálisnak nem is nevezhető, de mindenképpen belesimul a történeti normáltudományosság eljárási rendjébe. Ez a problémakör maga az újkori német történelem, szinte tetszés szerinti kiindulóponttal, hiszen Haffner mintha sportot űzne abból, hogy akár több történeti kiindulópontból is ugyanolyan módon, ugyanazzal a történeti elbeszélési móddal és ugyanolyan pontosan legyen képes elvégezni feladatát. Nem szabad azt gondolnunk, hogy azért, mert a német történelem elbeszélése a normáltudomány része, ebben az alkalmazásban ne jelennének meg Haffner említett erényei. Megdöbbentő, hogy az új súlypontok sokszor nem is csak új tényeket vagy fordulatokat állítanak középpontba, de közvetlenül történetfilozófiai, sőt történetelméleti problémákat is generálnak. A német történelem történetfilozófiai és történetelméleti szerepe régóta ismert jelenség, utalnánk például az úgynevezett német külön útról folytatott vitákra. Haffner ábrázolásában azonban még ehhez képest is egy sor új súlypont jelenik meg, amelyek már megjelenésük pillanatától közvetlen felhívást jelentenek újabb pozitív történeti kutatásokra. A jól ismert történelem is megváltozhat, nem abban az értelemben, hogy nyomban a végső értelmezés megváltoztatásával kellene számolnunk, de abban az értelemben biztos, hogy a végső értelmezés más összetevőkre is visszamegy, mint amelyekre addig gondolhattunk. Az eredeti haffneri módszerhez a német történelem összefüggésében ezen a ponton mindenképpen hozzá kell tennünk a szerző virtuóz és egyben multikulturális diplomáciatörténeti ismereteit, kivételes tudását a nemzetközi jogban s egyben a német parlamentarizmus jogi viszonyaiban s nem utolsó sorban frappáns és nagyvonalú társadalomlélektani tudását, amely nemcsak konvencionális, de eredeti is, és amely a német történelem és a nemzeti szocializmus vizsgálatában több mint elengedhetetlen. Önálló társadalomlélektani tudás nélkül egyetlen történész sem vághat bele a 20. századi német történelem kutatásába.
Haffner kivételes történészi módszertanának második számú alkalmazási területe, gyakorlatilag második „célja” még ennél is különösebb, ha éppen nem szenzációsabb. Ez a második alkalmazási terület eddig kevesebb helyet foglalt el a diszkusszióban, ami tekintetbe véve a Harmadik Birodalom világtörténelmi szerepét és az annak megfelelő kutatások gigászi méreteit, a hihetetlennel határos jelenség. Szinte egy kezünkön össze tudnánk számolni azokat az elsősorban filozófiai érdeklődéssel rendelkező szerzőket, akik a történelemnek erre a vetületére eddig odafigyeltek.
Ez a terület Hitler személye. Nem annyira Hitler minősítése, értelmezése, de egyes lépéseinek elemzése. Ebben az összefüggésben kerül valóban helyére Haffner eredeti módszerének összes meghatározó vonása, a szélsőségesen lelassított narratíva, a tárgyi részletek iránti hűség, és az interdiszciplináris tudás.
Haffner Hitler-képének vannak esszenciális súlypontjai, amelyek természetesen eddig sem voltak ismeretlenek, de még mindig a végiggondolásnak csak kezdeti stádiumában vannak. Ilyen Hitler szuicidális gondolkodásának összekapcsolása a háborúval, a háború időzítésének saját életkorával való párhuzamba állítása, a háborúnak genocidiummá való alakítása, a személyiség olyan vonásai, amelyeket nem lehetséges nem bűnözőnek tekinteni. Különösen lényeges súlypont a háború második felében a német nép iránti viselkedés teljes átváltozása, a vereség felé haladó hadsereg és nép nemcsak tökéletes közönnyel, de egyenesen cinizmussal való megbüntetése. Ez olyan vonás, amelyet egyedül Elias Canetti mert eddig a középpontba állítani.
Az esszenciális vonások mellett a hitleri döntések, a hitleri racionalitás és logika haffneri értelmezése tűnik legértékesebbnek.
Haffner akkor remekel igazán, amikor elmélyed annak elemzésében, hogy mi állhatott például a híres ardennes-i ellen-offenzíva mögött, s aminek során arra az eredményre jut, hogy Hitler – nyilván akarata ellenére, de ettől még a szándék irracionalitása nem derül ki –, ezzel az offenzívával maga teremti meg Németország háború utáni felosztásának katonapolitikai alapjait. Vagy például a Szovjetunió megtámadása egy olyan helyzetben, amikor a vele való paktumban minden célját egyszer már elérte (amit Sztálin teljes joggal nem képes elhinni), ugyancsak megoldhatatlan feladványt ad fel azoknak, akik ebben a lépésben valamiféle racionalitást szeretnének felfedezni. És vajon mit kezdjünk azzal, hogy Hitler éppen akkor üzen hadat az Egyesült Államoknak, amikor Roosevelt még meglehetős zavarban van saját készülő hadüzenete és az azzal kapcsolatos felelősségi problémák miatt. S hogy lehet az, hogy Hitler nagy lendülettel hozzákezd azoknak az „alsóbbrendű” népeknek a kiirtásához is, amelyek boldogan kooperálnának vele a Szovjetunió ellen? Hosszú évekig, a teljes összeomláskor sem engedi tűz közelébe Vlaszov tábornok egész renegát hadseregét, hiszen azok, éppen mint alsóbb rendűek, nem lehetnek méltóak erre a megtiszteltetésre. És egyáltalán miért volt a „furcsa háború” hosszú várakozása, amiért (és ez nem humor és nem kabaré, hanem hitleri logika) a német hadvezetés arról panaszkodik, hogy hónapok óta nincs munkája, mert nem tudják, hogy kit kell megtámadni! De eddig még nem érintettük Sztálingrádot, ahonnan Paulusnak nem volt szabad még kitörnie sem. Miért? Haffner idéz egy mondatot, ami a maga abszurditásában lehet, hogy még igaz is: a lövegvontató lovak legyengültek, és nem lenne már erejük a kitörés végrehajtásához.
Egy sor ilyen és ehhez hasonló kérdésben Haffner sem találhat magyarázatot, ezeket a kérdéseket azonban felveti, és a már méltatott, lelassított diskurzusban végig gondolja. Számunkra a háborúnak ezek a döntései, illetve e döntések következetes felidézése jelenti Haffner történetírásának leglényegesebb elemét: a háborúnak genocídiummá, a racionalitásnak a gyűlölet privát indulataival való lereagálásává, a rasszista hódítási vágynak kollektív gyilkossággá, egyben kollektív és személyes öngyilkossággá való átalakítása.
Haffner szemében Hitler különleges sorozatgyilkos, akivel a század kriminalisztikájának híres gyilkosai sem hasonlíthatóak össze. Hitler személyes felelőssége a világháború legsötétebb és legtragikusabb történéseiért nyilvánvaló. Ettől kezdve azonban sem a történettudomány, sem a közvélemény nem szokott további különösebb figyelmet szentelni Hitler egyes döntéseinek. Ezeket a mozzanatokat képes Haffner sajátos historiográfiai eljárása felszínre hozni, ez kivételes teljesítmény.
Klein József: Talicskázó
A pluralizmus kifejezése az átlagember, az átlagértelmiségi számára jószerivel ismeretlen volt az egypártrendszerű Magyarországon és az úgynevezett szocialista táborban. Hírlik, hogy a Szovjetunióban nyugatról érkező külföldi politikusok tolmácsai nem tudták lefordítani, illetve a szovjet vezetőknek nem tudták érthetővé tenni tárgyaló partnereik mondandóját a pluralizmusról. A tábor művelt, képzett, intellektuális alkatú politikusainál és gondolkodó közéleti embereinél – sorolhatnánk magyar, lengyel, cseh és szlovák neveket, sorolhatnánk a korai eretnekeket, mint Gyilászt, a későbbieket, mint Kolakowskit vagy Kuront vagy a budapesti iskola Lukács-növendékeit, Heller Ágnest és társait – a fogalom beható ismerete nem vonható kétségbe, részükről azonban a nyilvánosságba nem ment át, nem mehetett át a használata, a megnevezése sem. Ettől függetlenül érvényesültek plurális tendenciák a társadalmi életben, a kultúra világában, hiszen különböző felfogású személyek, különböző szemléletű alkotók, művészek éltek és dolgoztak a maguk területén, ha nem is nyíltan, de kifejeztek pluralitásokat. A monolitikusan berendezett egypártrendszerű országokban objektíve léteztek a pluralitások, azonban többpártrendszeres formában nem volt lehetőségük megjelenni. Hazai viszonyainkban, mint egykor monolitikusan berendezett országban, a pluralizmus kezdeti és kezdetleges jelentkezésénél a probléma filozófiai, elvi általánosítása elefántcsonttornyokban elzártan lappangott, ám szükségszerűen kiszabadult onnan.
Berend T. Iván a ’80-as évek közepén előadást tartott Rómában a magyar reformokról. Kifejtette, hogy nem sokkal 1956 után, megelőzendő egy újabb társadalmi robbanást, közgazdászok és más szakemberek csapata hozzáfogott a későbbiekben fokozatosan, majd 1968-ban úttörő áttöréssel bevezetett reformok koncepciójának a kidolgozásába, amely a gazdaság újító szellemű átalakításának módszereit tartalmazta, eltekintett azonban a politikai struktúra bárminemű módosításától. Az előadás implicit módon utalt a politikától elvonatkoztatott pluralisztikus gazdasági motivációkra, amelyek előbb-utóbb mégis hatással kellett legyenek a politikára; agrárpolitikánk felülvizsgálatánál, minek eredményeként mezőgazdaságunk világraszóló sikereket produkált, nem utalhatott arra, hogy a szakértők figyelembe vették Nagy Imre vonatkozó munkáit, amint különben későbbi publikációkban felfedezhetők ennek nyomai. Nagy Imre nem szobatudós módján dolgozott, egyetemen is tanított és környezete, munkatársai előtt ismertek voltak az elképzelései vagy a leírt tanulmányai. Nagy Imre agrárpolitikájának jelentősége evidenciával csak a rendszerváltozás után vált kimondhatóvá többek között egy a Politikatörténeti Intézetben 1991-ben rendezett konferencián, amikor Zsarnóczai Sándor egyetemi tanár kijelentette: „Nagy Imre nézeteinek, felfogásának hatása is benne volt abban, hogy Magyarország lett az egyetlen a szocializmust építő országok sorában, ahol 1970 után már nem volt élelmiszerhiány.” (In Múltunk, 1991/2-3. sz.) Sokféle más formában igazolható a gazdasági, kulturális és politikai pluralitások megkerülhetetlen objektív léte a társadalmi alakulatokban.
Annak idején Berend T. tolmácsaként feszülten követtem a számomra újdonságokkal szolgáló előadását, mert tudomásom szerint a reformgondolatok az 1968-as új mechanizmus előzményeiben debütáltak a monolitikus magyar politikában, és noha a reformban, az új mechanizmusban megjelentek a pluralitás elemei, még ekkor sem vált „közkincsünkké” a fogalom jelentéstartalma, mivel politikailag takarásban maradt. Átlagos magyar diplomás a ’60-as évek közepén még nem birtokolhatta a pluralizmus filozófiai, történelmi, kulturális jegyeinek gnoszeológiáját. Feltételezem, 1968-ban a csehszlovákiai helyzetről folytatott vitákban fordul elő itthon szélesebb értelmiségi körökben, de egyelőre terminológiai és jelentéstani homályában a toposza. Magam ugyanebben az időszakban olaszországi benyomások révén fizikai közelségbe kerültem a pluralizmussal, annak minden nemű megjelenésével. Véletlenül épp 1968-ban történt, egész pontosan egy hónappal a csehszlovákiai katonai beavatkozás után, hogy Rómába utazhattam olasz politikai kérdések tanulmányozására három hónapos ösztöndíjam be- és kiváltására. Ezalatt a politikai élet sokféleségét gyakorlatból isten igazából megtapasztaltam. Az időszak akkor és a későbbiekben tudatosuló megváltás volt számomra egyúttal a hazai viszonyok uniformisától. Bevallom: a másképp gondolkodással, a más vélemény kinyilvánításával, különösen a pluralitások halovány jeleivel környezetemben, szűk körű kapcsolataimból és saját korlátaimból kifolyólag nem találkoztam. Az itáliai tartózkodás ebből a szempontból intellektuális programot adott, és megbontotta az egyoldalúságaimat. Amúgy a pluralizmus dolgait illetően külpolitikai természetű bevezetésben részesültem Giancarlo Pajetta, az Olasz Kommunista Párt külügyekben felelős vezetője révén, akivel az olasz politikát tanulmányozó ösztöndíjam ürügyén beszélgetést kezdeményeztem a MALÉV repülőgépén. Pajetta Csehszlovákiáról folytatott moszkvai eszmecseréinek végeztével megszakította útját Budapesten, itt magyar vezetőkkel tárgyalt, ezután tartott Ferihegyről Rómába velem együtt egyazon a járaton. Legyőzve habozásomat megszólítottam, ő pedig nem zárkózott el a megkeresésemtől. Megkérdeztem, kialakult-e egyetértés a csehszlovák kérdésben az olasz és a szovjet, valamint az olasz és a magyar párt között, miután a Népszabadság közlésében olvastam néhány sort a súlyos pártközi nézeteltérésekről. Pajetta gondterhelten és részletekre természetesen nem kitérve csak annyit válaszolt, egyetértés nincs, a különböző vélemények kölcsönösen fennállnak. Más témákról is röviden szót váltva, Róma közeledésével elbocsátott azzal, hogy „mutassam magam” (örökre megjegyeztem a tegező, az olasz mozgalom „elvtársi” pertuját, a tömör praktikus és barátságos fordulatot: „fatti vedere”) és majd beszélgetünk. Mutattam magam, de Pajetta elérhetetelen volt, viszont megismertem néhány munkatársát, ismeretségeket kötöttem, akik valamennyien pártjuknak a csehszlovák kérdésben a nyilatkozatokban kifejtett álláspontjáról agitáltak és győzködtek, bírálták a szovjet politikát, a Varsói Szerződés országainak katonai intervencióját és a különböző vélemények pluralizmusára hivatkozva tömték a fejemet a teóriáikkal, „tankizmusban” minősítve le az általam fölmondott „hivatalos leckét.” Fő érvük: a „csehszlovák elvtársak” semmi szocializmuselleneset nem akartak, csak az oroszoktól eltérően kívánták építeni a szocializmusukat, tekintettel a valóság – a gazdaság, a kultúra – sokszínűségére, ebből levont politikai következtetéseiket kívánták hasznosítani, tehát a pluralizmus elvisége, eszmeisége implicite és explicite is minden egyes fél- és egész mondatukban szerepelt. Ezt egyébként a következő szellemes metaforájukkal foglalom össze: „nem elég egyetlen harang szavára figyelmezni, meg kell hallgatni a másikat, a többit is.” A metafora bölcsen és toleranciára hívó intéssel kérlelt a különböző vélemények összehasonlító politológiai elemzésére, az elemzés sokoldalúságára, ami akkor, a hazánkban gyermekcipőben járó politikatudomány átlagos művelője számára revelációként hatott.
A liberális többszólamú politikai beszéd kultúrája Olaszországban már a fasizmus előtt meghonosodott, a fasizmus után pedig ismét alapvető társadalmi-politikai igény lett, 1968-ban ez a régóta gyökeret vert, 1945 utáni általános kívánalom és igény a mindennapi olasz közéletben elidegeníthetetlen és szerves tényező. (Közkívánatként ugyanez az igény járta át a magyar társadalmat a ’80-as évek közepétől, nem sejtve akkor, milyen méretű kiábrándulást szül majd a megvalósulása a rendszerváltozás teljesítményében, és mennyire felfedi az egyszerűnek tűnő képlet bonyodalmait; a képlet ugyebár az, hogy legyen több választható párt, a közéletben érvényesüljenek a különböző nézetek pluralitásai stb.) Az olaszoknak elegük volt a fasiszta egypártrendszerből, kedvükre alapítottak pártokat – jelentőseket és jelentékteleneket. A természetes és meghatározó többpártrendszeres pluralitások körképét a politikai folklór hervadt virágai is színezték, de a többpártrendszer működése gondolatébresztő, ösztönző érdekesség volt a volt szocialista táborbeli külső szemlélőnek. A ’٦٠-as és a ’٧٠-es években az olaszok politikai aktivitása rendkívül eleven: a választók körülbelül nyolcvan százalékban vagy annál is nagyobb arányban voksoltak, ami sokat mondó a pártok egymással versengő és ütköző szervezési, mozgósító képességéről, az egész társadalom politizáltságának színvonaláról, a társadalom politikai energiáinak felszínre hozataláról, a politikai összecsapásokról, egyszóval a pluralizmusnak a különböző irányzatokat és nézeteket szembesítő funkcionalitásáról, olyan jelenségekről, amelyek a szocialista országokban a látóhatáron kívülre estek. Mifelénk dívott a politikai vezetőket vélhetően elkeserítő passzivitás, avagy éppenséggel az elégedetten tudomásul vett depolitizáltság – megnyugtatóbb ez utóbbi, mint a renitens zavarkeltő aktivitás…
Az olasz pluralizmus később megállapodott korában – amikor a két nagy népi erő, a katolikus kereszténydemokrata és a kommunista hegemóniájú munkásmozgalmi baloldal majdnem egyenlő erők arányában vonultatta fel szavazóit az urnák előtt (a kereszténydemokraták őrizték pár százaléknyi fölényüket) – sajátságos patthelyzetet teremtett; Giorgio Galli politológus invenciózus találmányával szólva a „tökéletlen kétpártrendszert”, ám ez csak évtizedek múltán tárult fel absztrakt fogalmaiban a politológusok szeme előtt, a rendszer rovására írva a szinte kétpólusúvá vált berendezkedés mozdulatlanságra ítéltetett, megoldásokat nem hozó állóvizét. Az olasz rendszer, persze, azért látszott „tökéletlennek”, mert a politikai jobboldal minden eszközt – a tömegkommunikációs manipulációktól a terrorizmusig – bevetett a politikai alternatíva megvalósulása ellen. Az alternatíva a baloldal, a kommunista párt hatalmi részesedésével járt volna plurális többpárti konstrukcióban (egypárti proletár diktatúráról 1945 után már nem volt szó az olasz kommunisták elméletében és gyakorlatában), továbbá a bel- és külpolitikai feltételek sem rendeződtek össze a változásokhoz, a rendszer ezért nem mozdult el a holtpontjáról, ezért tűnt „tökéletlennek”; tökéletlenné tették mesterkélten – formulája ennek a conventio ad excludendum volt, azaz a jobboldali és középpártok megállapodása a kommunistáknak a hatalomtól való távoltartására, kizárására, amiben bűnös módon a szocialisták is részt vettek.
A kor említett, a szocialista országokban jellegzetes tünetei szükségszerűen előidézték a politológiai gyerekcipő széttaposását, a társadalomtudományok fejlődését, és vitathatatlan, hogy hozadékuk érződött a politikában. A pluralizmus, mint a politikacsinálás (policy making) módszertana, szaktudományos körökben – és részben a közéletben is – teret nyert. Specifikus tanulmányok foglalkoztak az amerikai, a német, a skandináv, stb. politikai rendszerekkel, „modelljeik” sajátosságaival, az érdekösszefüggésekkel, a politikai motivációkkal, kiemelve a párt pluralitások, illetve az ezeket pótló plurális tényezők közti konfliktuális verseny fontosságát. (Bevezették a kettős képviselőválasztási jelölést, és más elgondolásokkal is kísérleteztek, a gazdasági pluralitások az ún. új mechanizmus nyomán akadozva, meg-megtorpanva, de terjedtek, és hatást gyakoroltak a politikára.) A közvéleménykutatások a konszenzus formálásának titkait boncolgatták, vizsgálták a sajtó befolyását, a vélemények szabad áramlásának kérdéseit, a társadalmi folyamatok hátterét. A „puha diktatúra” felszabadultabb légkörében fontos, a jövő politikai életét befolyásoló kutatások és vitáik peregtek le, új ismeretek kerültek forgalomba, azonban – utólag megállapítható – az eljövendő következményekkel sem a kutatások, sem a következtetésekből formált javaslatok nem számoltak, és utólagos benyomásként rögzíthetjük, hogy a többpártrendszeres politikai pluralizmus immanens alapellentmondásainak tudatosulása sem történt meg. Gaetano Mosca – ez az olasz „őspolitológus” – a Politikatudomány elemei című művében már 1896-ban (!) publikált bizonyos alap ellentmondásokra valló gondolatokat: „Bárki, aki segédkezett választásoknál, a legjobban tudhatja, hogy nem a választók választják a képviselőt, hanem rendesen a képviselő választatja meg magát a szavazókkal. Amennyiben a megállapítás nem tetszik, alátámaszthatjuk még egy másikkal, miszerint a képviselőt a barátai választatják meg.” A „barátok” alatt a pártokat, a pártapparátusokat és a hozzájuk csatlakozó erőket értette; a szókimondó Mosca, nem hallgatott a maffia, a camorra szavazókat akár gyilkosságokkal is megfélemlítő akcióiról. Magyarországon a két világháború között a szavazóhelyiségek elé állított csendőrök látták el ezt a választási eredményt befolyásoló feladatot, majd a 21. században élelmiszercsomagokkal, egyéb juttatásokkal és ajándékokkal vásároltak szavazatokat egyes pártok. Az 1896 óta eltelt több mint száz évben a választási törvények és szabályozók kiszűrtek több választási ártalmat, ugyanakkor rafináltabban rejtették el a választások lebonyolításának, a választási eredmények alapján emelt rendszerek csapdáit. A hazai rendszerváltó idők lázában egyébként a szakértőknek, a közélet résztvevőinek jövő víziója eléggé tisztázatlannak tetszik – utólag. Ritka kivételektől eltekintve általánossá vált szakmai és politikai körökben az a döntő jelentőségű felismerés, hogy a pártállami (értsd egypártállami) struktúrából ki kell lépni, kategorikus imperatívusz lett a többpártrendszer bevezetésének és ezzel párhuzamosan a gazdasági szerkezetben a piacgazdasági módszerekre történő áttérés szüksége – fügefalevélként a piacgazdasághoz illesztették a szociális jelzőt. A tudományosan megalapozottnak tűnő következtetéseknek és az elfogadott felismeréseknek a következtetéseiből hiányzott az is, hogy a pluralizmuson nyugvó politikai rendszer önmagában nem oldja meg a társadalom minden baját-búját, a pluralizmus szabályai és eljárásai ezerféle módon kiforgathatók, ha másként nem, akkor a választási mechanizmusok változtatgatásával, a választókörzetek önkényes kirajzolásával, választási csalásokkal és más, az eredményeket befolyásoló manipulációkkal. A gyerekcipőből félig kinőtt, fél lábbal bennszorult politológusok bíztak a korrekciók lehetőségében, azonban nem kodifikálták a vonatkozó garanciális törvényeket, ha mégis, nem jutott eszükbe, hogy tollvonásokkal erőpozícióból azok nemtelen egyszerűséggel megváltoztathatók. Az alkotmányjogászok új alkotmánya meghatározta a politikai intézményeket, körülírta az új szerkezet egészét, azonban az alapellentmondások lehetséges következményeivel nem számolt, az elgondolt rendszer a győztest „garantálta”, nem gondoskodott eléggé a demokrácia biztosítékairól, az ellenzéki tényezők szükségszerűen felmerülő alternatíva-képző lehetőségére és érvényesítésére nem koncentrált. Ilyen körülmények mellett a hatalom gyakorlói megfeledkezhetnek a pluralitások szabályozóiról és betartásukról, amint ez végbe is ment és végbe megy, úgyszólván betetőzve a pluralizmus lebontását.
Az emberek általában – de egyes politikusok is – különféle körülmények között többféleképpen és változóan viszonyulnak a pluralizmushoz, a jelenség szintén elrejti a rendszer működésének ellentmondásait. Ide kapcsolódóan további olaszországi élményeket veszek elő emlékeimből. Ösztöndíjasok között keringett egy jellegzetes szóbeszéd. Valamikor az ’50-es évekhez közeli, 1960 előtti időpontban egy ösztöndíjas társaság érkezett a fiumicinói reptérre, ahonnan autóbusz szállította őket az „örök városba”, a Termini pályaudvar hatalmas terére, ahol csalódottan észlelték, hogy sztrájk miatt szünetel a városi tömegközlekedés, ezért csomagjaikkal, bőröndjeikkel kénytelenek voltak drága taxikat fogadni a Magyar Akadémián levő szálláshelyük elfoglalására. Egyikük a sztrájkolókra nézve rosszallóan felfortyant: „Rákosi kellene ezeknek, az móresre tanítaná őket.” Kegyeletből nem írom le a kolléga nevét és nem részletezem változó véleményeit az olaszok sztrájkjairól, az olasz és hazai politikai viszonyokról, mert az elbeszélésnek se vége, se hossza nem lenne. A hallomásból ismert magyar történet Rákosit kedvezően visszaidéző furcsaságához képest az olasz politikai couleur locale más jellegű meglepetése ért ١٩٦٨-ban. A Csehszlovákiával kapcsolatos olasz kommunista indoktrinációk után, azoktól teljesen eltérő beállításba is belebotlottam baloldali, jobban mondva szélső baloldali szocialista összejövetelen – a jobboldali szociáldemokraták és a középre húzó szocialista párt kebelében, abból 1964-ben kiszakadva létezett a szélsőbaloldal pártja is. Elvittek egy, a csehszlovák helyzetet vitató alapszervezeti taggyűlésükre, ahol fültanúja voltam a porosz katonai stratégia egyik tétele levezetésének, melynek lényege: aki Csehszlovákiát bírja, az Európát ellenőrizheti, és jól tették az oroszok, hogy megszállták Csehszlovákiát, mert az országot megmentve a szocializmusnak, nem veszítenek pozíciót, és ez a „világforradalom” szempontjából döntő mozzanat lesz. A felszólaló kioktatón odaszúrt még a szovjet pártot a csehszlovákiai megszállás miatt elmarasztaló kommunista elvtársainak: a Szovjetuniót soha nem szabad kritizálni, nem lehet anatémával sújtani – hangulatilag aláfestve mondandóját hozzátette ehhez a „kiátkozni” igét, célozva az olaszok közt jól érthető vallási frazeológia kommunisták által kikölcsönzött terminusára. A felszólaló az olasz politika világában tulajdonképpen nem nagy számban előforduló, de nem is ritka anomália állítmányát visszhangozta alanyi módon: az a proletár mentalitású „tankista”, később „kabulista” (az afganisztáni szovjet inváziót támogató) típus, aki minden reményét a Szovjetunió katonai erejébe vetette, bízva bízott abban, hogy a szovjet politika végül az egész világon, Itáliában is diadalt arat.
A példák illusztrálják a pluralizmus labirintusát, amelyben jobbra is, balra is el lehet tévedni. De a legszerencsétlenebb dolog, amikor „demokrata” vezető politikus téved el benne olyannyira, hogy már nem is a pluralizmus demokratikus feltételeiben gondolkodik, nem gyakorolja, nem tartja be előírásait, holott előzőleg esküt tett rá, a liberalizmus esküjét, amit váratlanul és gátlástalanul „illiberalizmussá” transzformál. Nem tekinthetünk el közbevetőleg attól sem, hogy – természetesen – pluralista hagyományok híján hosszú évtizedeken át működhet egy-egy társadalom attól függően, mihez köti a múltja, bár előbb-utóbb a különbözőségek, a plurális eltérések mindenütt felszínre kerülnek, mondhatjuk: a pluralizmus szöge kibújik a zsákból. A pluralizmus megoldás bizonyos politikai kultúrákban, más politikai kultúrákban ideig-óráig járhatatlan út, avagy kijátszható, pozitív gyakorlati jelentőség nélküli eljárások összessége. Erre vonatkozóan Gaetano Mosca mellett más tudományos tekintélyek érveit is előadhatjuk, amelyek többet érnek a személyesen kiválasztott példázatoknál és a személyes ízű megállapításoknál. Az elgondolásait nem koherensen végiggondoló, a Nyugat hanyatlásának téveszméjét teoretizáló Oswald Spengler sajátságos eredetiséggel viszonyult a pluralizmus problematikájához. Oldalakon keresztül lehetne idézni a Nyugat alkonyából olyan passzusokat, amelyekben kételyeiről számol be, mi több helyenként tagadja a pluralizmus realitását. Spengler írta: „De mindig a nem-rend, a protestálásnak a rend lényege ellen fellépő egysége az, amelynek vezető kisebbsége… pártként fogalmazza meg a programját, valami nem átérzett, hanem csupán definiált céllal s mindannak az elutasításával, ami nem ragadható meg ésszerűen. Ezért lényegében csak egyetlen párt létezik, a polgárság pártja, a liberális párt, amely ennek a rangnak teljesen tudatában is van. A néppel azonosítja magát. Ellenfelei… a nép ellenségei és árulói; csak saját véleménye számít a nép hangjának, amit a pártpolitikai befolyásolás minden eszközével, a fórumon tartott szónoklatokkal, a Nyugat sajtójával oltanak bele a népbe – hogy aztán képviselhessék azt.” (Id. mű, Noran Kiadó, 2011. II. kötet, 549.o.) Az angolszász rendszerekben Spengler szerint a két párt – Angliában a tory és a whig, Amerikában a republikánus és a demokrata egy és ugyanaz –, sőt Amerikában a republikánus párttal szemben megszerveződött demokrata párt kettősségével „teljes mértékben elismerték azt az alapelvet, hogy a választás üzlet, és hogy minden államhivatal a győztes zsákmánya lesz.” (Uo. 552.o.)
A tekintélyes, enciklopédikus vizsgálati anyaggal dolgozó, ellentmondásos történelemfilozófus felfogása az I. világháború idején öltött alakot, noha sorai időszerűek a posztszocialista országokban előző rendszereik összeomlása utáni periódusban, és minden kapitalista jellegű társadalmi-politikai berendezkedésű országban úgyszintén. Minden további nélkül asszociálhatunk a mai Magyarországra. Nem is lehet vitás, hogy nálunk előállt az a helyzet, amelyre ráhúzható Spengler érvelése. Átéltük a rendszerváltó éveket, amikor a liberális és neoliberális elméletek elöntötték a közvéleményt, a társadalomra zúduló folyamatokat, leöntötték a politikai baloldalt is vele, kizárólagosan üdvözítőnek hitetve el mint ideológiai krédót és rendszerét, a kapitalizmust, sutba dobva mellesleg a „régi” „lejárt” ideológiák tanait. A mainstream gondolatkörébe és politikai gyakorlatába önként belesétált az opportunus baloldal, és a kialakult plurális szisztémában a látszat szerint megszűnt a lényegi, a rendszert alapjaiban megváltoztató politika irányvételi lehetősége, úgy tűnik, hogy a jelenlegi szisztémának nincs alternatívája. Véget ért volna a történelem? Alternatív politikai irányzatnak egyelőre nem rajzolódnak ki a körvonalai. Pillanatnyilag minden politikai irányzat, a hivatalos és az opportunus baloldal is a helyére lelt a kapitalisztikusan plurális szisztémában, akár kormányra jutva is változatlanul hagyja a rendszert, felvállalta a „kapitalizmus építését.” Tehát a több párt lényegében egy pártot jelent, akárcsak Spengler példáinál, mert a pártok valójában egymással szemben nem képviselnek rendszert váltó alternatívát, csak amolyan tessék-lássék kozmetikázásra hajlandók. Nagyjából ez történt addig, amíg nem köszöntött be az álkétharmados (pszeudo, mert a társadalomnak csupán a kisebbségéből kimódolt kétharmadot intézményesítették) többségű párt, amelyik leverte a pluralizmus formai homlokzatát is a szép új épületről és maradványának a felszámolására tör. Lásd a kultúra, a tudomány, a sajtó elleni egyeduralmi támadásokat és ezeket vesd össze Spengler gondolataival, ugyanerre a következtetésre jutsz. A rendszerváltásban a történtek eshetősége nem merült fel.
Ami pedig a rendszer gazdasági-kapitalisztikus működését illeti, a pénz mérhetetlen hatalmát láthatjuk nap mint nap, vagyis a kapitalizmus tobzódását. Anélkül, hogy felvázolnánk a privatizációval kisajátított közvagyon és köztulajdon rendszerének teljes, és legitimációjában megkérdőjelezhető átalakítását, mint a rendszerváltozás gazdasági és ideológiai megalapozásának vitatott és vitatható folyamatát, amelyben a pénz, a tőke régóta nem látott, mérhetetlenül igazságtalan egyenlőtlenséghez és a vele karöltő korrupcióhoz vezetett, olyan ellentmondásokra mutathatunk rá, amelyek úgyszintén szóba sem kerültek a rendszerváltozáskor. A pénzzel és tőkével összeházasított piacról („piacgazdaságról”) megállapítható, amint állítottuk: álságos a szerepe. A piacnak az árutermelés körülményei közti nélkülözhetetlen praxisában a kizsákmányolás és a tolvajlás „demokratikus” módszerei intézményesülnek. A piac plauzibilitását az emberek zsebéből pénzt kihúzó funkciója biztosítja és indokolja, ugyanakkor indokolná a szigorú ellenőrzését, kordában tartását, ami ellentétes a „vadkapitalizmus” és a „vadkereskedelem” érdekeivel. Kereskedni csak úgy érdemes, hogy a kereskedő X összegért megvásárolja a termelőtől az árut, és X+X összegért adja el a fogyasztónak. A +X összeget a piaci törvényszerűségek határozzák meg, melyek a fogyasztó érdekét egyáltalán nem tartják szem előtt. Ez nem jelenti azt, hogy minden egyes kapitalista, kereskedő és vállalkozó „vad” lenne, hogy az árutermelésben, egy átmeneti társadalmi formációban nélkülözhetőek lennének a kapitalizmus elemei és fogásai. Ezen a tévedésen túl vagyunk, a baloldal is régóta túl van rajta – reformjai kísérleti jelleggel ugyan, de bizonyítottak, az viszont nem bizonyított, hogy a szocializmus reformálhatatlan. A tézis többnyire csak kinyilatkoztatásokon nyugszik.
A posztszocialista országokban bevezetett kapitalizmus viszonyaiban a piac törvényei rombolóan hatják át az egész gazdaságot, a gazdasági tevékenységek minden egyes formáját és elkerülhetetlenül a pénzmozgásokkal (a pénz kézen-közön mozog követhetetlenül közbeszerzésnek is csúfolva) politikai méretű korrupciót tenyésztettek ki. Ennek a legszemléletesebb és a legleleplezettebb példájával szolgálnak különben nem csak a posztszocialista országok, hanem éppen Itália, ahol a múlt század végén, a ’٩٠-es évek elején a korrupcióba belefulladt az egész plurális politikai szisztéma a maga mediterrán alakjában; rendszere összeomlott, mint a kártyavár, meghatározó politikai pártok tűntek el a süllyesztőben, miután káosz keletkezett, baljós fényt vetve a pluralizmusra, rámutatva annak alapellentmondásaira és visszásságaira. Az olaszországi históriák és saját hazai tapasztalataink alapján kijelenthetjük, hogy a pluralizmusnak abban az esetben van racionalitása, ha képes valódi politikai alternatívát kihordani és megvalósítani. Ezt képviselte az Olasz Kommunista Párt az olasz dolgozó tömegek nevében a „demokratikus és pluralista”, az ellenzéki politikai jogokat elismerő, azt a volt szocialista országoktól is számon kérő irányvonalával. Identitását, múltját, politikáját a nemzetközi kommunizmushoz való tartozása és ezzel összefüggő anyagi érdekeltségei okán (vesd össze a „guruló rubelek” vádjával – mintha ellenfelei, a kereszténydemokraták, a kommunistákkal együttműködő szocialista pártot szétszaggató jobboldali szociáldemokraták nem kaptak volna „guruló dollárokat”), mozgalom katasztrofális krízise után kikezdték. A kritikáktól megrettenve lemondott ideológiájáról, tradíciójáról, hozzájárulva ezzel az általános olasz káoszhoz, jelei ennek a heterogén, karakter nélküli pártok létrejötte, továbbá hogy jobboldali politikusok baloldali voksokra vadásznak, újjáélesztik és relativizálják a fasizmust, ordító kérdőjeleket tesznek a kommunizmushoz, baloldali politikusok pedig arra kényszerülnek, hogy jobboldali színben tűnjenek fel a megszerezhető szavazatok reményében.
Ami Itáliában történt, az a volt szocialista országokban zajló folyamatok visszfénye és visszahatása volt, a jelenségek egy tőről fakadtak. A volt szocialista országokban a gazdasági válság mélypontján, a gazdasági és társadalmi viszonyok nyomasztó bírálatának súlya alatt pánikszerűen és irracionalitással elvetettek mindent, ami egyébiránt a szocializmushoz pozitív módon kötődött, miként az a pár éven belül kialakuló, a magyar rendszerváltást illető egyértelmű társadalmi kiábrándulás, a szocialistákat kormányra segítő három választás is ékesen bebizonyította. De a magyar szocialisták identitási zavarukban, múltjukhoz való ellentmondásos világnézeti viszonyuk folytán nem tudták értékesíteni az ajándékba kapott szavazatokat és a bizalmat, pártjuk kénytelen most már – talán – az ötödik választási vereségére készülni. Az okok közt első helyen jelölhetjük meg azt, hogy a szocializmus leváltásával a rendszerváltás kiiktatott a gazdasági életből minden olyan eszközt, amely eleget tehetne a kapitalista piac ellenőrzése feladatának, mert az „ellenőr” is korrupt, következésképp lehetetlen megakadályozni az egyenlőtlenségek szakadékszerű mélyülését. Az egyenlőségek vívmányait és hagyományát korábban ismerő társadalom nem tudja megemészteni az óriási jövedelmi különbségeket, a vagyonosodások mértéktelenségét és ezzel párhuzamosan a szegénység terjedését, a „közösségi” vívmányok leépítését az egészségügyben, az oktatásban, a kulturális szféra egészében. (A nyomtatott sajtó újságjainak, a folyóiratoknak, a könyveknek a vásárlása, az opera, a színház hovatovább luxus, szédítő iramban terelik a betegségüket kezelésre vágyókat a fizetős egészségügyi szolgáltatásokba, tájékoztatás helyett a dezinformáció uralkodik – hogy csak a legnyilvánvalóbb problémákat említsük.)
Amíg a hivatalos baloldal a kapitalizmus „építését” vállalja magára – miként a rendszerváltoztatással elkövette ezt a kapitális baklövést –, a kapitalizmus kizsákmányoló, embertelen, egyenlőtlenséget és társadalmi szakadékokat előállító következményeivel, addig változást remélni naivitás. A baloldali politikai gondolkodás magatehetetlenül alávetette magát a többpártrendszert sürgető nézetnek és közhangulatnak, az úgynevezett (igen: csak úgynevezett volt, de szocialista elemeket vezetett be) szocialista rendszert lebontó ideológiának, miközben az ideológiai kiüresedést betölti a Horthy-rendszer restaurálása, a fasisztoid tendenciákat gerjesztő nacionalista indulatok szítása, 1956 egyoldalú romantikája. A baloldali politikai gondolkodás elvesztette önálló, a társadalmi-gazdasági berendezkedést megváltoztató irányvonalának fonalát és az események elszenvedőjévé vált. A plurális szerkezetben a társadalom létfenntartását, gazdasági, szociális és kulturális szolgáltatásait biztosító pluralitásokon belül, e szolgáltatásokat elvégző csoportok politikai, szakmai társulásain – ha tetszik a pártjain, pártpluralitásain –, de mindenképpen az érdekképviseletükön keresztül, és mindenek előtt a parazita, élősködő, haszonleső csoportok és bandák „pártjai” ellehetetlenítésével meg kell találnia önálló cselekvésének iránytűjét és a saját szocialista irányú, a szocializmus elemeit visszahozó, ennek megfelelő közösségi tulajdonosi formákat, és a tulajdonviszonyok formáit megteremtő társadalom átalakító útját kell járnia. Különben alternatíváról álmodni sem lehet.
Az 1848-49-es márciusi forradalomra és szabadságharcra emlékezve
„Csak az nem felejt, aki azt is méri, honnanindult el, és csak az nem téved el, aki sose felejt”
(Darvas József)
„Sajtószabadságról nézetei egy rabnak”
Nincs olyan település Magyarországon, amelynek egyik utcáját, terét ne Táncsics Mihályról nevezték volna el. Ennek oka az 1848-as forradalomból ismert szerepe, amiről az iskolákban egyre kevesebbet tanítanak az ifjúságnak. Általában már csak annyit tudni róla, hogy „kiszabadították a börtönből”; arról, hogy miért is volt ott, mit csinált addig, mivel vétett kora politikai cenzorainak, már nem szól a tankönyv.
Újságíró barátomtól, aki szerényen csak „segédfogalmazónak” titulálja magát, e sorok megírásához nagyon sok támogatást kaptam. Úgy véli, a Táncsics család ivadékának nem szabad hagyni magában porosodni mindazokat az információkat, melyeket a nagy forradalmárról el tudna mondani az olvasóknak. Neki köszönhetem az országosan is egyedülállónak számító, sehol fel nem lelhető könyvecskét, a Táncsics írta Summáriumot, amelyet nekem ajándékozott. Szerinte nem szép dolog, hogy Táncsics Mihály János nevű testvérének ükunokája hallgat a családjáról!
Engedtem unszolásának, és belefogtam egy – szerintem ma, és még nagyon sokáig – aktuális témába, amely legfeljebb csak a március 15-i ünnepségeken kerül megemlítésre, akkor is csak a 12 pont kapcsán. Pedig érdemes boncolgatni, honnan is ered az „írástudók” régi vágya, álma, igénye és végül követelése: a sajtószabadság.
Mondhatnák, nem szerencsés, hogy ebben a témában éppen egy olyan politikust veszek elő, akinek napjainkban nem korszerű a nyelvezete, témája időszerűtlen (?), terjengős példabeszédekben fogalmaz. Párhuzamot vonni a 19. és 21. század problémái között Táncsics által?! Ugyan… Azért mégis megpróbálom. Talán mögöttem áll nemcsak „segédfogalmazó” újságíró kortársam biztatása, hanem az olvasók érdeklődése is. Hogy lehet bemutatni a mai celeb-centrikus világnak annak az 1799-ben, Ácsteszéren született jobbágygyereknek a történetét, aki először takácsinas, majd segédtanító lett a falujában…
Hogy onnan kimozduljon, egy hajdú botozására volt szükség, amit egy jobbágyrobotban végzett munkájáért kapott a hátára. Elindult hát egy szál ingben-gatyában Pest-Budára, ahol elvégezte a Képezdei Tanfolyamot (a Tanítóképző őse), majd a 6 gimnáziumot. Aztán 29 évesen beiratkozott az egyetem jogi karára, amit abba kellett hagynia a pénzhiány miatt. Ennyi most elég is az előzményekből…
Arról, hogy nála a szegénység és műveltség mennyire nem zárták ki egymást, ugyancsak keveset tudunk. Táncsicsnak nem egy írása Rousseau hatását tükrözi, akinek műveit a 1820-as évek végén ismerte meg. Amikor 1836-ban könyvtárát elzálogosítani kényszerült, értékes francia gyűjteménnyel rendelkezett. Például Voltaire összes műveivel eredetiben, francia nyelven (56 kötet), Volney és Rousseau munkáival, Georges Cuvier fejlődéselméletével… Felmerül a kérdés: honnan volt erre pénze? Mint életrajzában olvashatjuk: gyakorlatilag egész életében éhezett, télen fázott, nem ivott és nem dohányzott. Inkább könyveket vásárolt. Ma is ritka az ilyen ember…
„Habent sua fata libelli” – a könyveknek megvan a maguk sorsa
Nyilván ennek a könyvnek is. A Sajtószabadságról nézetei egy rabnak című munkájának fedőlapján ez áll: 1844 Párizsban Amyotnál. Valójában Lipcsében látott napvilágot, csak a nyomdász óvatossága miatt került más impresszum a könyvbe. A 83 lapos, fűzött könyv 1962-ben került az újvidéki Magyar Tanszék könyvtárába, a véletlennek köszönhetően. Nem sikerült kideríteni, hogy került oda, mivel könyvárus forgalomban nem lehetett hozzájutni. Maga Táncsics így ír a könyvről: „Kendtek, munkás barátaim, nem igen ismerheték még könyvecskéimet, mert a’ távol vidékekre, kivált pedig faluhelyre éppen nem juthattak el, tehát ismertetésül megemlítek itt kettőt-hármat, aztán meg közlök is belőlük valamit, hogy megítéltessék kendtek, mit foglalnak magokban: Sajtószabadságról nézetei egy rabnak. Ára 30 krajcár. Kaphatni Magyar Mihál könyvkereskedésében, a barátok piacán, egyetem és Kalap utca sarkán. Mutatvány.” Meg kell jegyeznem, hogy ekkor még Stancsics Mihal néven publikált. Névváltoztatására 1848-ban került sor, amikor legkisebb lánya nem tudta kiejteni ezt a nehéz, horvát eredetű nevet. Az ő kedvéért rövidítette le Táncsicsra és az akkori, új helyesírás szerint került a keresztnév végére a ma is használatos LY.
Bár Táncsicsnak égetően szüksége lett volna pénzre, nagyobb célt tűzött munkája elé. Így ír róla: „Az akkor éppen országgyűlésen együttlévő ts. karok és rendek között a követek tábláján aképp osztám ki, hogy mindenik követnek egy példány okvetlenül kezébe jusson.” A könyv nagy feltűnést keltett, de nem érte el célját, mert „a táblabíró követek még nem érezték a sajtószabadság szükségét, üdvös voltát”. Táncsics olyan jól megszervezte a könyv szétosztását, hogy a hatóság semmi nyomra nem bukkant, minek alapján kideríthették volna a szerző kilétét. Táncsics ebben is követte nagy elődjét, Voltaire-t. A könyv azonban más úton lett ismertté. Kossuth mutatta be Táncsicsot Wesselényinek, amire így emlékszik a korabeli „szamizdat” író: „…mondá Wesselényi, hogy a Sajtószabadság című munkám után lelkemet régen ismeri; mert bár nevem nem állott a könyv címén, de köztudomású, hogy én írtam és sajnálkozását nyilvánítá, hogy a könyvnek nyomtatott példányát nem bírta megszerezni, hanem úgy kellett leíratnia.” Ezzel együtt a forgalomban lévő példányokat a cenzúra elkobozta és megsemmisítette.
Vörös Antal Táncsics Mihály kiadatlan cikke a sajtószabadságról és a cenzúráról című tanulmányában rámutatott arra, hogy a „…Táncsicsot ért sérelem nem holmi egyéni ügy, hanem nemzeti sérelem”. Dessewffy szerint a szabad sajtó kérdése mélyen érinti a társadalmi szabadságot, az államok értelmi, erkölcsi és műveltségi fejlődését. Ugye milyen aktuális, megszívlelendő gondolat? Ebben az időben azonban még Kölcsey is úgy gondolta, hogy nem ért meg még a helyzet a sajtószabadságra, „és az éretlenül szakasztott gyümölcs vajmi fanyar és vajmi romlandó”.
Táncsics munkája számos reakciót, főleg támadást váltott ki. Azt bizonygatták, hogy a népek boldogulása nem a sajtószabadságtól függ, hiszen tökéletes sajtószabadság sehol a világon nem létezik. Táncsics híres röpirata, a Sajtószabadságról nézetei egy rabnak már a teljes sajtószabadságért száll síkra. Mindössze 15 nap alatt írta meg munkáját. A sajtószabadság hiányáról ezt írja indoklásában: „Így nem emelkedik hazánk hirtelen divatvirágzásra igaz, de ne is kívánjatok virágzást, mielőtt még a’ fának magja sincs elültetve… …a magyarnak szabadsága nem csak nincs, de még a’ szabadság eszméje sem szülemlett meg…” Természetesnek tartotta, mint minden író, az ember kommunikációs igényét, közlési vágyát. Ez a vágy hozta létre a sajtót. A cenzúrát Táncsics a legnagyobb bűnnek tartotta, és több külföldi szerzőt idézett, akik a sajtószabadság mellett emelték fel szavukat. Hozzájuk hasonlóan ő is azt bizonygatta, hogy a szabad sajtó nem véthet, mert általában ott emeli fel hangját, ahol már a visszaélés, a vétek megtörtént. Ahol a sajtó szabad, ott nincs szükség sajtótörvényre. „…mert mire való volna a’ természetben az igazság, ha azt ki nem mondanók? És kinek kell azt szemébe mondani, ha nem az embernek?”
1846 őszén, könyve megjelenése után elfogató parancsot adtak ki ellene. Kossuth is segítette, hogy vidéken meghúzódjon, rövid ideig pedig Batthyány Kázmér horvátországi birtokán talált menedéket. Itt fogták el 1847-ben. Valós vétségek hiányában a könyveiben kifejtett szabad gondolkodása miatt került fogságba. Március 15-i kiszabadítása szimbolikus tett is volt, hiszen sajtóvétségért volt bebörtönözve, s az 1848-as forradalom legfontosabb célja éppen a sajtószabadság kivívása, a cenzúra eltörlése volt. Hamarosan kiderült, hogy az 1848-as sajtótörvény nem azt eredményezte, amit Táncsics megálmodott. Beigazolódott, hogy a sajtószabadság csak azoké, akiké a sajtó…
Ne gondoljuk persze, hogy Táncsics munkássága csak politikai, népképviseleti és jogi területre korlátozódott. Műveinek gyűjteményes kiadására csak halála után került sor, ez műfajilag tartalmaz életrajzi emlékezést, személyes vallomást, állambölcseleti, nevelési fejtegetést, politikai hitvallást, gazdasági értekezést, földrajzi és jogi ismeretterjesztést, szülő nők számára készült orvosi tanácsadást, de munkások és „gyárnokok” vitáját is. Igen kevés verset is írt (magam kettőt derítettem fel), amelyek a hazafiassággal foglalkoznak. Mivel „zavartalanul” csak ott ért rá, a börtönben írt. Ha Táncsics még élne, hozzá most is igen közelálló témákat találhatna, mert őt csak a valóság érdekelte. Munkáival, könyveivel, röpirataival betekintést enged azoknak a társadalmi és birtokpolitikai viszonyoknak az előtörténetébe, amelyeket a 20. században Móricz Zsigmond remekművei tényszerű hitelességgel ábrázolnak. Aztán – Táncsiccsal kezdve – lassan eljutunk napjaink problémáihoz is… Engedtessék meg, hogy idézzem Táncsics örökérvényű gondolatát, amely megszívlelésre lenne érdemes a 21. században, még ha ez – sajnálatos módon – most utópiának is tűnhet: „Én mindenkor, mindenben szigorú igazságot követeltem, elveim ebben szilárdultak meg, ez nekem második természetemmé vált, ezt keblemből semmi hatalom ki nem irthatja soha.”
Például a Summárium: akarjatok szabadok lenni!
És engedtessék meg, hogy egy ismeretlen, ritka kincsről, Táncsics Mihály Summáriumáról is gondolkodjam nyilvánosan. Ehhez a könyvhöz ugyanis, ahogy Márai mondja: közöm van. Ebből az aforizma-gondolatgyűjteményből egy nagyon fontos gondolatot idézek: Én szüntelenül súgom nektek, mit kell tennetek, de ti nem hallgattok rám. Én örökké azt mondom nektek, akarjatok mindannyian egyetértve szabadok lenni. Táncsics és magyar nép tragédiája, hogy nem hallgattak és nem hallgatnak rá, csak kevesen. Ez a nép úgy tűnik, nem akar vagy nem tud szabadnak lenni. Egy író vagy költő nyilvánvalóan könyvszerető és egyben könyvgyűjtő is. Én is hódolok ennek a szenvedélynek, amelynek csak lakásom mérete szab határt. Néha „selejteznem” kell, de vannak könyvek, amelyektől soha nem válnék meg, arra a bizonyos magányos szigetre is magammal vinném. És ez a könyv a Summárium. Úgy hittem, hogy ismerem Táncsics Mihály életét, hányattatásait, műveit, persze volt, aminek csak címéről és témájáról tudtam. Tévedtem. Másfél évtizede szintén szenvedélyes könyvolvasó és - gyűjtő barátom – az, aki magát szerényen csak „segédfogalmazónak” nevezi – ajándékozott meg egy tenyérnyi, foszladozó könyvvel. Valójában újságíróról van szó, aki szemfüles, éles szemű és jó fülű minden értékre, leginkább az irodalomban. A dedikálás magáért beszél: „Stancsics Erzsébetnek szeretettel és tisztelettel és azzal, hogy nagyon jó kezekbe került ez a Summárium, és nemcsak jó kezekbe, hanem jó agyba, ami megérti Táncsicsot. Udvarhelyi András segédfogalmazó”.
Első dolgom volt beköttetni a könyvecskét és aztán tanulmányozni, mert féltem, hogy a megsárgult, töredezett lapok megsemmisülnek a kezemben. Ezután kerülhetett sor a szellemi élvezetre. Az ajánlás kötelez: ezért öt éven át, amíg a rádió emberjogi adásait vezettem kolléganőmmel, minden műsort egy-egy, a Summáriumból vett idézettel zártam, vagy azt értelmeztem, boncolgattam a hallgatókkal. Emellett évente Ácsteszéren, Táncsics szülőfalujában az én megtisztelő feladatom a március 15-i ünnepi beszédet megtartani. Ezekből sem hagytam ki soha a falu nagy szülöttének egy-egy gondolatát. Ennyit az előzményekről, és most nézzünk bele a könyvbe. A Summárium szó jelentése: összegzés, foglalat, kivonat. Az előszót 1947-ben írták, kiadására 1948-ban került sor. Így utólag döbbenetes, hogy a II. világháború után a könyves szakma ezzel az alig ismert Táncsics művel indított, amely tele van lázadással és lázító tanítással a jogtalanság ellen. Nagy bátorság kellett hozzá! Tudjuk ugyanis, ha máshonnan nem, hát a tankönyvekből, hogy ebben az évben szűnt meg a többpártrendszer, a sajtó- és szólásszabadság, saját véleménynyilvánítás, elkezdődtek a provokációk, a besúgó rendszer kiépítése, a politikai bebörtönzések, kitelepítések, a magánszféra államosítása… A könyv 16x9 cm-es, varrott papírkötéses, az Athenaeum Nyomda készítette, kiadó a Rózsavölgyi és Társa. Szerkesztő Szemző Piroska. Az előszó névtelenül íródott, így a szép és részletes ajánlásról nem tudjuk, kinek a munkája. Az első bekezdésben ezt írja: „Az emberiség életének vannak kérdései. (…) A felelni tudó nem mindig a jelen szülötte, vagy a jövő embere, szólhat a múltból is; a beporosodott mű – mely talán korában sem tudott elég erőteljes visszhangot kelteni – feltámad, élni kezd, tömegeket mozdít meg, vigaszt és reményt nyújt. E felelni tudók közé, művük mellé joggal állíthatjuk Táncsicsot…”
Történelmi utazásnak is tekinthetjük ezt a könyvecskét, ha visszagondolunk – ha csak tankönyvekből is – arra a korra, amikor a könyvet kiadták. Milyen volt akkor a hazai és nemzetközi politikai háttér, hogy az irodalom Táncsics gondolataihoz nyúlhatott vissza? Mi lehetett a kulturális vezetők „megengedési” határa, amibe még belecsúszhatott a Summárium 207 pontja, amely Táncsicsnak Istenről, hitről, életről, boldogságról, vagyonról, szegénységről, szenvedésről, halálról, magyarságról, politikáról, tudásról szóló nézeteit tartalmazza. No meg a városrendezésről. Ugye ez is milyen aktuális. Például a „78. pont: Amilyen mértékben teremtitek a fővárost nagyszerűvé, olyan mértékben válik a hon hatalmassá, dicsővé”. És persze ebben az alapkönyvben szó esik arról is, amiről Petőfi azt írta: „Haza csak ott van, ahol jog is van. S a népnek nincs joga.”
Meg kell említeni, hogy 1948. december 10-én az ENSZ közgyűlésén elfogadták az emberi jogokról szóló egyetemes nyilatkozatot. Ennek emlékére az ENSZ 1950. decemberi ülésén december 10-ét az Emberi Jogok Napjának nyilvánította. Ha a két dátum egybeeséséről lenne szó, Táncsics bizonyosan örülne, mint ahogy annak is, hogy az 1948-as év a szabadságharc 100 éves évfordulóját is jelentette. Bár sehol nem fogalmazódik meg, de Táncsics Summáriumát jobb híján nevezhetjük aforizmagyűjteménynek is. Témaköreit lazán csoportosította, valószínűleg az lehetett az eredeti, időbeli sorrend, ahogy a könyvben is megjelentették. Az ismeretlen előszóíró röviden összefoglalja Táncsics életét, amelyet a bibliai Jóbéhoz hasonlít, s megállapítja, hogy annál még többet szenvedett üldöztetéseiben, összes gyermeke halálában, folyamatos megpróbáltatásaiban. Kora sanda szemmel figyelte a jobbágyságból felemelkedett „nép apostolát”, aki a szellemi kiemelkedés vágyával rangot adott a nyomorúságnak, méltóságot a katasztrófának, hatalmat a tudásnak.
Olvassuk hát az első pontot: „Isten az ő teremtési munkájával sokféleséget alkotott, és a sokféleség fennmarad mindaddig, míg lakhelyünk, e föld össze nem bomlik, s rajta mi emberek is meg nem semmisülünk.” Napjaink környezetvédői – okkal – a környezetszennyezés miatt a Föld megsemmisülését emlegetik, amiről már Táncsics is írt! És mit tartalmaz az utolsó, 207-es pont? „Nem haszonlesésből írtam, hanem honszerelmem sugallatát követve írtam mindazt, amit írtam. Feljogosítva érzem magam kívánhatni, hogy irataim hamisítatlanul, ferdítés nélkül maradjanak fenn, s bennük tisztán lássák küzdelmemet, működésemet.” Nos, e kívánságát maradéktalanul teljesítette a kiadó, a szerkesztő, a nyomda 1948-ban! Éppen csak a hatalom emberei nem, akik vagy nem olvasták a Summáriumot, vagy nem értették.
Táncsicsot korának hatalmasai sem értették. Sőt, szókimondásáért életét a kudarc, romlás, bukás, vereség kísérte végig. De mint Antaiosz, mindig felkelt. Nem adta fel. A 4. pontban summázza, mi vezeti őt: „Röviden szólva, az én filozófiám nem más, mint »A tiszta, józan ész«”. Tömör, morózus bölcsesség, amolyan nemes-penész a 21. századnak ajánlva. Több pontjában is felemlegeti a boldogság mibenlétét, de belereked fájó torkába a szó, amikor a 14. pontban ezt írja: „A boldogság nem abból áll, hogy az ember torkig tömheti magát más verejtékének gyümölcséből.” Halljuk ezt, kortársaim? Több helyen is foglalkozik a „gazdászattal”, vagyis a közgazdaságtannal. Egyik tanácsa a 41. pontban: „Soha semmi költség, mit a gazda tesz, oly dúsan nem kamatoz, mint az, amit oly könyvekre, újságokra ad ki, amik a gazdászatra vonatkoznak.” Életéből tudjuk, hogy Orosházán – ahol képviselőnek is megválasztották – megalapította a gazdaképzést, amit összekötött az olvasással, szakirányú könyvek forgatásával, a kulturális és politikai tájékoztatással. Kései utódjának tekinthetnénk talán a Csepeli Olvasó Munkás Klubot, amit Tamási Lajos alapított, és még szerte az országban működő civil egyesületeket is, amelyek természetesen mindig gyanúsak a mindenkori hatalomnak.
Témaköreiből érdemes kiragadnom egy érdekes gondolatmenetet a bűnnel kapcsolatban. 68. pont: „Némely bűnöket kizárólag csak a bíróság büntet, de vannak bűnök, miket büntetni minden polgárnak jogában, sőt kötelességében áll. Ilyen főképpen a nemzetárulási bűn, a haza iránti szent kötelesség mulasztásának bűne…” Aggodalmát élete folyamán mindig ez vezette: a „honszerelem”. Ez az aggodalom húzott arcára egyre több ráncot, egyre több elégedetlenséget, csalódottságot. Csiholta a tüzet magából másokba, élesztgette a lelkiismeretet – csekély eredménnyel.
Mindegyik gondolata tovább gondolásra késztető. Ilyen megállapítása, amit a 73. pontban fogalmaz: „Liberális, vagy oppositionalis latin szók, magyarul: haladó, vagy ellenzék, szabadelvű; azaz olyan ember, aki e hazának valódi hasznát, nem pedig csak a nép egy részének hasznát igyekszik előmozdítani…” Mennyit változott a ma is használatos szó tartalma, jelentése, értelmezése! Van, ahol már szitokszóként működik. De csak azért, mert akik annak tartják, nem tanulták meg a történelmet. És most jöjjön egy újabb „aktualizálhatóság”, a 106. pont: „Mit kell e szó alatt: ’politika’ értenünk? Ha nem merjük kimondani, amit gondolunk, vagy amiről meg vagyunk győződve, politikával élünk: ha nem bátorkodunk, helyesebben mondva, ha gyávák vagyunk jogunkat egyenesen követelni, politikával élünk stb. Ezekből is kiviláglik, hogy a politika az igazság helyét foglalta el.” Nem folytatom, mert szívem szerint kimásolnám mind a 207 pontot, hogy olvassák, lássák a ma emberei, akkor is, ha fogalmazását, lelkesedését, „honszerelmét” meghaladta már az öntelt, modern idő. Végül egy igencsak megszívlelendő gondolat a 125. pontban: „Akit úgy ismertek, mint aki a sajtóban a ti érdekeitekért harcolt, azt semmi áron otthon ne hagyjátok!” Hát, igen! Tudta ő: a korszerűtlen sámán öreg dobjával csak zajong, minek figyelni rá? Pedig kidolgozta mindenből a jót a hazájáért, honfitársaiért, aztán „otthon felejtették”. Senkiben nem volt otthon, mert nem fogadták be, meggyűrűzték őt is, mint fákat az idő. Börtönablaka előtt keresztté feszült az a gyér fény is, amit rossz szemével láthatott. Ezért is el kellene gondolkozni pályája tanulságain! Ne csak mi, a „segédfogalmazó” és társai élesztgessük tanításait, fordítsuk arcunkat gondolatainak napsütése felé. Ne csak mi legyünk Táncsics tavasza, amely olyan, mint Vivaldi zenéje, ahogy leolvasztja a violinkulcsról a zúzmarát. Segítsünk, Barátaim!
Ámos Imre: Pásztor
Már mindent megírtak – olvastam valahol ezt az elképesztő mondatot, mely tényfeltárás és fegyverletételre kényszerítő ultimátum is. A kijelentés súlya először arcul üti az embert, hiszen a korabeli alkotót tanácsolja el vélt vagy valós hivatásától, a proverbiális bimbót morzsolja szét az azt ápolgató kertész tenyerében. Jó, tudjuk, hogy az életet és az irodalmat jelentő indulatok (nincs több mint 6-7) már a régi görögöktől kezdődően megfogalmaztattak és mindegyik korban újra és újra feldolgoztattak, s ide illik a „nincs semmi új a nap alatt” szólás is, de a már-már kedveszegett újszülöttet, akinek minden indulat új, máris zavarba ejti a lesújtó mondat.
Már-már én is letettem a fegyvert e bizonyítottan hiábavaló erőlködés frontján, mármint valami olyasmit találni, amit még nem írtak meg, amikor szemem tágra nyílt az író kislánya, Vanja egy mondatán, Karl Ove Knausgard „Harcom 1” című könyvét olvasva. A kb. három-négy éves gyermek mielőtt beszállna apja autójának anyós-ülésébe a kocsi ajtajába fogódzva egyik lábával még kint, felnéz az égre és arcán leplezetlen aggodalommal azt kérdezi: „Elég erősen fel van ragasztva az ég? …” Elmennék e naiv és ártatlan gyermeki gond – esetleg félelem – meseszerűsége mellett, ha nem éreznék benne valami eddigelé megíratlant, egy világon felüli nézőpontot, valamit, ami a leltározott indulatokat és tulajdonságokat derengőn átszövő szál. Azt a türelmetlenséget észlelem – és ez a meseszerű benne – hogy Archimédesz, Kepler, Galilei, Einstein mégiscsak adósok egy végső magyarázattal a Szerkezet működésének kibogozott törvényein felül. Elmondták, miként forognak körülöttünk a bolygók, hogy fénysebesség is létezik és gravitáció és mágneses terek és fekete lyukak… De mégis mélyen bennünk fészkel a félelemmel fűszerezett gyanú, hogy ez az egész biztonságos-e, hogy például elég erősen fel van-e ragasztva felettünk az Ég, nem fog-e ránk szakadni útközben?…
„Ezt írja meg író úr” – idézném Karinthy Frigyest, aki egyébként ugyancsak feszegette a kérdést. Vanja, apja kocsijának tárt ajtajában és ártatlanságában valami ilyesmire utal; az ismert, feldolgozott, megmagyarázott, rendszerbe illesztett jelenségeken felül nyugtalanít bennünket, hogy mindez biztonságos-e, hogy azzal együtt, amit tudunk, nem fog-e ránk szakadni mégis a csillag-csavarokkal oda erősített mennyezet?
A gondolat ennél a pontnál óhatatlanul korunk élettanilag egzisztenciális problematikája felé vezet: klímaváltozás, a civilizáció önrombolása, életünk alapvető feltételeinek fosztogatása. A praktikus megoldások keresése. Igen, ezt megírták már, azazhogy – írják. Vanja – remélhetőleg, mert ezt szeretném –, valami olyan emberi indulat-hiányra tapintott rá, ami eddigelé nem szerepelt sem a görög bölcsek, sem az emberi kánon tematikájában. Az Éhség, Hatalomvágy, Szerelem, Kapzsiság, Féltékenység, Irigység – mindent, ami kormányozza a világot, megírtak már, a görögöktől kezdve a dráma, a költészet és az epika mesterei. A norvégiai kislány aggálya talán a „Létbizonytalanság” tünete, megírták-e már ezt az eddigi bizonyosságokat, a lélekben megkérdőjelező jelenséget? Tartani valamitől, ami felülírhatja a civilizáció eddigi eredményeit, az állandóan jelenlévő félelem feletti félelmet.
Azaz: vajon elég erősen fel van-e ragasztva az Ég?
* * *
Knausgard könyve egyébként ravasz önéletrajz. Fiktív epizódok látszólag zsákutcába hömpölygő sorozata, s noha egyes szám első személyben írott, az olvasó valahogy kibillentve érzi magát; a narratíva különböző irányokba folyik, az író – úgy tűnik – fölöslegesnek tartja jelezni némely alakjának eredetét, s láthatóan nem zavarja olvasójának ideiglenes értetlensége. Azért írom, hogy ideiglenes, mert mind ezekkel a kis bökkenőkkel együtt a szaggatott történet kronologikus mederben hömpölyög és az ember kíváncsi arra, hogy ezek az öntörvényű szálak merre és hová vezetnek.
A klasszikus értelemben vett Önéletrajz mint irodalmi műfaj kedvelt olvasmány, noha igazságértékéről megoszlanak a vélemények. Az „életem eseményei és tanulságai” féle önvallomások többsége rendszerint arra hivatott, hogy az író a saját elképzelése szerint helyezze el magát a társadalomban, s ezzel óhatatlanul afféle szobrot mintázzon magáról. Itt van eltemetve a fikció magja, hiszen az „Én”-re mint alapmodellre aggatott tulajdonságok máris különböznek a felmutatandó alaktól. Az ego idealizálásának gyanúja ott lappang az autobiográfiák felett, s az ilyenformán módosított önvallomás történet lesz, fikció-jegyekkel. Eszerint az író, amikor ilyenformán helyezi magát a történetbe, már nem önmagáról ír, hanem arról a személyről, akit látni és láttatni akar.
Hozzátenném, mint gyanút, hogy az önéletrajz igen erős és láthatatlan aspektusa a Titok, az, amit a memoár író nem ír meg magáról, elhallgat, magában tart. Ez persze vonatkozik mindenkire, mindannyiunkban bujkál valamilyen – csak magunknak megvallott felismerés –, aminek a feltárhatatlan mélyben a helye. Amiről nem tud sem szülő, sem házastárs, sem gyermek. Egy lezárt helyiség, a kékszakállú kastélyának hetedik szobája, ahová Judit nem léphet be… Ez az inherens érték, amely esetenként az önéletírás motivációja lehet; tudatalatti folyamat, mellébeszélés, elkerülni a Titkot, megtartani magunknak.
Ki tudja, hogy a „mindent feltáró” memoárok igyekezete nem éppen arra irányuló törekvés-e, hogy elterelje a figyelmet erről a titokról, látens sürgölődés, kendőhúzások az olvasó szeme előtt.
Ámos Imre: Sapkás önarckép
Göndör Bertalan: Önarckép
Farkas István: Francia költő és anyja
Az állatok jelző viselkedése egyes fajok közötti kommunikációban is megnyilvánul. Például a vadászok régi tapasztalata az a kellemetlen tény, hogy közeledtükre egyes fajok hangoskodásukkal felverik az egész erdőt. Az emberiségnek az is ősi felismerése, hogy bizonyos állatok az ökológiai környezet tényezőire az embernél érzékenyebben reagálnak. Elsősorban – sok esetben megalapozottan – az időjárásjelzésben játszott szerepüket szokás emlegetni. Ez a felismerés sok kultúrában jelentőséget nyert, a magyar néprajz is jól számon tartja (Fehér 1943, Sinkovits 1997, Babai et al. 2016: 15–16).
Lényegesen ritkább, hogy egy-egy állat (például legalábbis bizonyos esetekben liba, tücsök) a sajátjaként kijelölt területen az idegen emberek megjelenését is jelzi. Az embereket illetően ezek az állatok a közismert házőrző kutyákhoz hasonlóan differenciálnak, a megszokott lakótárssal szemben közömbösek, de az idegen megjelenését jelzik. (A libák gágogni kezdenek, a tücskök elhallgatnak.) Ebben az esetben a jelző, őrző funkciójában felismert indikátorból olykor tudatosan alkalmazott detektor válik. Ugyancsak detektorként használtak az ember számára különösen veszélyes környezet ártalmaira, így a bányákban és gázgyárakban képződő gázokra érzékenyen reagáló állatokat. A jelző funkcióban használt állatoknak, a kutyán kívül alig van átfogó áttekintése, egyelőre elsősorban elszórt közlésekre lehet hagyatkozni. Végső soron az általános értelemben vett jelző funkció érvényesül az orvostudományi állatkísérletek során is.
A Capitolium (Mons Capitolinus) Róma hét dombjának egyike a Forumtól nyugatra. Rajta állott a vár (arx) és a főtemplom. Kr. e. 390-ben (vagy 387-ben) a rómaiak csatában vereséget szenvedtek az északról, Brennus vezetésével támadó galloktól. A gallok Rómát is elfoglalták; a fellegvár, a Capitolium kivételével, az egész város a kezükbe került. A Capitoliumon állt Juno istennő temploma is, amelyben a szent templomi állatként tisztelt ludak éltek. Amikor a gallok az éj leple alatt megkísérelték, hogy a várba nesztelenül behatoljanak, az őrszemeket elnyomta ugyan az álom, de Juno szent lúdjai éberen vigyáztak és gágogásukkal felverték a római várvédőket, akik visszaverték a rajtaütést. A később visszavonult gallok nagy kárt okoztak, hadisarcot is fizettettek a rómaiakkal, de a város a ludaknak köszönhetően megmenekült (Duve & Völker 2003: 96). A libák ugyan hétköznapi szárnyasnak számítottak és számítanak, de a Capitolium lúdjairól Livius és Plutarkhosz beszámolója nyomán sok ó- és középkori szerző megemlékezett.
Ugyancsak a Capitoliumon volt a nagy tekintélyű, az állatok jelző funkciójának elfajult figyelembe vételével jellemezhető római madárjósok megfigyelőhelye. Az ókori Róma kirívóan irracionális intézményeiként szokás említeni egyes papi tisztviselőket, az augurokat (madárjósokat) és haruspexeket (az állatok belsőségeiből jósló béljósokat). A rituális előírások alapján tevékenykedő augurok vagy auspexek három, majd hat főből álló kollégiumának létszámát Kr. e. 300-ban kilenc főre növelték (négy patrícius és öt plebejus). Sulla tizenöt, Julius Caesar tizenhat fős madárjós testületet hozott létre, ez a létszám megmaradt a császárkorban is. Az augurok csak akkor figyelhették a madarak röptét, ha az állam vagy annak egy képviselője az istenek jövőre vonatkozó szándékait közvetítő jellel, madárszemlével (auspicium) akarta támogatni vállalkozását. Törvényhozó és választó népgyűlések, tisztviselők beiktatása, hadjáratok és építkezések alkalmával folyamodtak a jelek értelmezéséhez. Az augurok által figyelt jelek a következők voltak: égi jelek, madarak röpte, tyúkok kapirgálása, négylábú állatok viselkedése, baljós jelenségek (például tüsszentés).
A világ népeire, a néphitre valamilyen fokon általában jellemző, hogy a jelző viselkedésből kiinduló, általánosító szemlélet bizonyos, tőlük teljességgel független események megjóslását, sőt bekövetkezését is állatoknak tulajdonítja. Az első magyar etnozoológiai tanulmány éppen ennek a jelenségnek a megnyilvánulásait tárgyalta a kalotaszegi néphitben (Wlislockiné 1892). Az ilyesféle néphit azonban jelentősen megfogyatkozott.
Visszatérve a ludakra, ezeket a hagyomány többféle módon is összefüggésbe hozza a pannóniai születésű Szent Márton (316 körül–397) püspökkel. Ami jelző funkciójukat illeti, az egyik legenda szerint a szerény Márton szerzetes 371-ben, amikor Turones (ma Tours, Franciaország) püspökévé kellett volna választani, egy libaólban húzta meg magát. A felzavart libák elkezdtek gágogni, Mártont megtalálták, és megválasztották püspöknek (Duve & Völker 2003: 303). Az idegenek megjelenését jelző ludakra csak az igényesebb, részletezőbb közlések utalnak, s ezekből az is kiderül, hogy ezek az állatok legalábbis gyakran figyelmeztetik a többi háziállatot a ragadozók veszélyére. Ludakat rendszeresen használtak és használnak jelzőállatnak. A britek esetenként még csak whisky- és rumkészleteik őrzését bízták ezekre az állatokra, de a 20. századi amerikai és szovjet haderői komolyabb őrfeladatokra is alkalmaztak ludakat, akárcsak a kínai rendőrség.
Tudatosan alkalmazott detektor még például a Kínában és Japánban kalitkában tartott, házőrző tücsök vagy kabóca, amely állandóan ciripel, de azonnal elhallgat, ha idegen lép a házba (Laufer 1927, Horváth 1999: 234). Hasonlóképpen szórványosan Európában, elvétve a magyarságnál is a félig háziasított darut tartották őrmadárként (Babai et al. 2016: 16).
Az európai bányászat történetéből, Portugáliától Oroszországig legalább a 19. századtól szórványos adatok vannak arra, hogy a bányákban előforduló gázok jelzésére bizonyos állatokat (kanárit, galambot, patkányt) vittek le kalitkában a tárnákba. A beszámolók szerint ezek az állatok az itt megjelenő veszélyes gázokra (szén-dioxidra, szén-monoxidra, sőt sújtólégre, azaz a metán és levegő keverékére) figyelmeztettek. A nagy skót orvos, fiziológus, John Scott Haldane (1860–1936) a bányák biztonságosabbá tételéhez többféleképpen is hozzájárult, a kanáriknak angol nyelvterületen való, bányákban történt rendszeresítését neki tulajdonítják. A kanárik szélsőséges esetben a jelzésbe belepusztultak.
Fogságban, exótaként számos madárfajt tartanak Európában. Exótának az őshonos előfordulásaiktól (elsősorban a trópusoktól) távolabb, eltérő jellegű élőhelyre telepített, ott tenyésztett fajokat nevezik. A Kanári-szigetekről származó, exóta, de Európában 500 éve céltudatosan tenyésztett kanári német nyelvterületen vált különösen népszerűvé. Így a mai Németország közepén, Alsó-Szászországban (Harz hegység) található az ezüstbányájáról nevezetes Sankt Andreasberg település, ahol kanárimúzeum is van. Sankt Andreasbergből legalább az 1880-as évekből említik a kanáriknak bányászatbeli alkalmazását. Egyes vélemények Sankt Andreasberg nagy kanáriszakértője, a „roller” (vagy „harz roller”) madarak kitenyésztője, a bányász Wilhelm Trute (1836–1889) személyéhez kapcsolják a kanárik bányászatbeli rendszeresítését.
A gázgyári kanárik és burukkoló galambok bevezetése bányászatbeli alkalmazásuk mintájára történt. Érdemes róluk külön megemlékezni az 1913-tól létező Óbudai Gázgyár hagyománya, Gyimesi László közlése (e-mail, 2012) alapján. Amíg a gázgyári kemencéket (kokszolóműveket) generátorgázzal fűtötték, ennek magas szén-monoxid tartalma veszélyt jelentett gázömlés esetén. A veszélyes szén-monoxid szagtalan ugyan, de legalábbis egyes madarak érzékenyebbek rá, mint az ember, s az aláfűtési folyosókon kalitkában kanárikat helyeztek el. Ezek úgy jelezték a veszélyt, hogy állítólag a legkisebb gázömlés esetén is percek alatt elpusztultak. Kezdetben tehát kanárikat alkalmaztak ilyen élő detektornak, de még az I. világháború alatt áttértek a könnyebben beszerezhető állatokra, elsősorban galambokra. Mivel a generátorgázzal való fűtés az 1950-es években megszűnt, ez a sajátos jelzőrendszer is szükségtelenné vált.
Sok további példa van környezeti ártalmak állatok segítségével való kimutatására. Egyes rovarfajok, például méhfajok különösen érzékenyek a levegő tisztaságára, s a víz minőségének ellenőrzésére esetenként kagylókat, egyes igényes cseh sörfőzdékben rákokat alkalmaznak. Ami általában az állatoknak jelző funkcióban való alkalmazását illeti, messze a leggyakoribb detektorok a kutyák. Ezeknek az állatoknak az eredetileg a préda azonosításában, a nyomkövetésben jelentőséget nyerő szaglását a katonaság, rendőrség is hasznosítja. Még a szarvasgombák felderítésére is elsősorban kutyákat alkalmaznak, de volt hagyománya idomított disznók hasonló célú bevetésének is. Ugyancsak a kutyák lényegesen jobban differenciálják az embereket, mint az említett ludak és tücskök, többnyire jól és meghatározott sorrendben megkülönböztetik a gazdát, a megszokott, elfogadott lakótársat, az ismerőst és az idegent, ráadásul az ismerősök és idegenek körében is hajlamosak differenciálni.
A művelődéstörténészek és az etnozoológia szakértői idáig kevés figyelmet szenteltek a felismert indikátorból tudatosan alkalmazott detekrorrá vált, a gázgyári kanárik és galambok esetében gyakran áldozattá vált állatoknak. A jelző állatokat áttekintve azonban a brazil R. R. N. Alves több példát is említett arra, hogy további, az emberi egészségre ártalmas tényezőket is előre jelezhetnek az állatok (2012: 11–12). Intő példa Afrikából, hogy az Ebola-vírus egy terjedési hullámát (2001–2003) a majmoknál való észlelése révén előre jelezték, de ekkor a fenyegetett országokban nem tették meg a szükséges óvintézkedéseket (Alves 2012: 12).
FELHASZNÁLT IRODALOM
Alves, Rômulo Romeu Nóbrega: „Relationships between fauna and people and the role of ethnozoology in animal conservation.” Ethnobiology and Conservation 1(2012)2: 1–69.
Babai Dániel, Avar Ákos & Ulicsni Viktor: „»Veszélyes a varas béka, rossz fajzat!« avagy mit kutat az etnozoológia?” Kovász 2016 tavasz–tél, 3–29.
Duve, Karen & Thies Völker: Híres állatok lexikona. Magyarra átdolgozta Reviczky Béla et al. Bp.: Athenaeum 2000-2003.
Fehér Jenő: Időjós állatok és növények. Bp.: Athenaeum 1943.
Horváth László, Gy.: Japán kulturális lexikon. Bp.: Corvina 1999.
Laufer, Berthold: Insect-Musicians and Cricket Champions of China. Chicago: Field Museum of Natural History 1927.
Sinkovits Ferenc: Bácskai magyar időjóslás. Csantavér népi meteorológiája. Újvidék: Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság 1997.
Wlislocki Henrikné: „Jósló állatok a kalotaszegi néphitben.” Ethnographia 3(1892)2–3: 47–55.
A könyv mottója egy Alfieri-idézet, amely jellemzi az egész könyv szellemiségét. „Zsarnokságnak kell hívni kivétel nélkül minden olyan kormányzást, amelyben ki a törvények végrehajtását irányítja, az ezeket meghozhatja, elvetheti, megszegheti, átértelmezheti, megakadályozhatja, felfüggesztheti, vagy akár büntetlenül kijátszhatja. Tehát akár örökölte a hatalmat ez az ember, akár megválasztották, legyen akár törvényes, akár bitorló, akár jó, akár gonosz, egy vagy sok, bárki, aki mindezt megteheti, az zsarnok, a társadalom, amely ezt megengedi, zsarnokság, a nép, amely ezt eltűri, rabszolga.”
A könyv „témája” a kiváló italianista, irodalomtörténész Madarász Imre élete és sokoldalú, mennyiségileg is tiszteletre méltó munkássága. A szerző, Udvarhelyi András, összhangban a mottóval, így indokolja, hogy miért készítette ezt a Beszélgetőkönyvecske alcímmel megjelent kötetet. „Szimpatikus volt, mert könyveinek fő gondolata a szabadság, amiből minden korban, sajnos ma is, nagy a hiány, és vágyódunk rá.”
Madarász Imre, még hatvan éven innen, olyan életművet mondhat magáénak, amely akár két tudományos pályához is elegendő lenne. Anélkül, hogy mint mondani szokás, statisztikai adatokkal akarnám untatni az olvasót (bár a jó statisztika gyakran izgalmasabb, mint egy krimi), érdemes megjegyezni munkásságának néhány mennyiségi mutatóját is. A kötet tanúsága szerint 1984 és 2020 között 1780 publikációja és 34 könyve jelent meg, részese volt több mint 150 könyv megszületésének. Elsősorban italianistaként, az olasz kultúra kutatójaként és ismertetőjeként tartja számon a tudományos köztudat és a szélesebb olvasóközönség, de több írásának témáját a magyar irodalomból vette, és a magyar-olasz kulturális kapcsolatokkal is foglalkozott.
A Beszélgetőkönyvecske hagyományos módon kezdődik. Udvarhelyi András a gyerekkoráról, családi hátteréről kérdezi beszélgető partnerét. A válaszokból egy értelmiségi család képe bontakozik ki, amelyben a kultúra fontos szerepet játszott, és a mesék révén már a gyermek számára is az élet részévé vált.
Madarász Imre életében meghatározó szerepe volt hétéves olaszországi tartózkodásának. Külkereskedő apja Milánóban dolgozott, ő pedig életének talán legfogékonyabb időszakában, 13 és 20 éves kora között, ott végezte tanulmányait. Vonzotta és alakította is az olaszok lazasága, derűs, mediterrán szellemisége, ösztönös demokratikus gondolkodásmódja. Olykor szinte himnuszt rögtönöz prózában Olaszországról, az olasz kultúráról, az olasz szellemiségről.
Ugyanilyen lelkesedéssel tud beszélni a szabadságról, az egyenlőségről, amely számára elsősorban a szabadság egyenlősége, és amelynek alkotórésze a testvériség. Manapság, a nacionalizmus, a más népek iránti bizalmatlanság, a más nyelvű és bőrszínű emberek elleni gyűlölködés, a rászorulóktól a segítség megtagadása és a nemzeti bezárkózás erősödése idején ez egyesek számára talán naiv jóhiszeműségnek látszik, de nagy valószínűséggel mégis ez az emberiség túlélésének egyetlen lehetősége.
A diplomáját 1988-ban kapta meg, amikor már benne voltunk a rendszerváltásnak nevezett tőkés restauráció előkészítésének sodrában. Madarász Imre tanulságosan veti össze a Risorgimentót és a rendszerváltást. Mint mondja, a Risorgimento nem csak politikai mozgalom volt, hanem erkölcsi újjászületés is, és ezt hiányolja az 1989-90-es magyar rendszerváltásban. Nem a rendszerváltásban csalódott, mint mondja, hanem az emberekben. „… azokról van lesújtó véleményem, akik, miközben az erkölcsről és szabadságról papoltak, kihasználták az átmeneti zűrzavart, és megszedték magukat… én azt mondom, hogy nagyon sok minden sokkal jobban is alakulhatott volna. … sajnos a morális háttér nem volt erős annyira, mint a felvilágosodás vagy a reformkor idején.” És hozzátehetjük, hogy a szellemi háttér sem volt olyan erős. Madarász Imre azt mondja, Magyarországon 1989 jelentősége olyan nagy volt, mint 1789-é a franciáknál vagy 1848-é Magyarországon. De hogy a morális és a szellemi háttérben mekkora különbség volt Magyarországon 1848-ban és 1989-ben, az egyetlen példából is kitűnik. Az első független magyar kormánynak, Batthyány Lajos kormányának olyan tagjai voltak, mint például Kossuth Lajos pénzügyminiszter, Széchenyi István közlekedés- és közmunkaügyi miniszter, Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter, Deák Ferenc igazságügyi miniszter. Ám kik voltak az Antall-kormány miniszterei? Mennyire igaz, hogy „nagyon sok minden sokkal jobban is alakulhatott volna”!
Madarász Imre nem csak írt, rengeteget olvasott is. Gyerekkorától kezdve szenvedélyes olvasó, sőt még nem is tudott olvasni, amikor már megismerkedett a gyermekirodalom sok remekével édesanyja felolvasásaiból. Valahol elmondja, hogy több mint húszezer kötet van a könyvtárában.
Nemcsak tudós irodalomtörténész, a beszélgetés során gyakran megmutatkozik mondataiban az ismereteit szenvedélyesen átadni akaró tanár is. Miniesszéket rögtönöz az olasz irodalom történetének nagy korszakairól és olyan alkotóiról, mint Dante, Alfieri vagy Manzoni, de a magyar irodalomról is van fontos mondanivalója. Szenvedélyesen védi a régi magyar irodalmat (elég szomorú, hogy védelemre szorul), azoktól, akik szerint az elvavult, olvashatatlan, pedig legjobb alkotóinak esetében a „hiba” nem az íróban, hanem a (nem) olvasóban van, aki felszínességét, intellektuális igénytelenségét akarja leplezni azzal, hogy nehéznek tartja a régi magyar irodalom olvasását. És még csak nem is a hitvitázó drámákról, Heltai Gáspár Fabuláiról vagy Bornemissza Péter Ördögi kísértetek-jéről, hanem kitűnő 19. sőt 20. századi szerzők műveiről van szó.
Érdekes olvasni Madarász Imre válaszait, amikor a beszélgetőtárs önmagával, munkásságával szembesíti. Nem álszerény, nem önmaga álságos lekicsinylésével próbál dicséretet kicsikarni, tisztában van irodalomtörténeti és tanári munkásságának értékével. Büszke az elismerő magyar és olasz véleményekre, de ennek a büszkeségnek olyan teljesítmény ad szilárd alapot, mint például Az olasz irodalom története, amely a maga nemében alapművé lett.
Minden ember szeretné, ha élete nem múlna el nyomtalanul. Van, akinek csak az adatik meg, hogy családjának két-három nemzedéke őrzi a nevét, esetleg a tetteinek emlékét is, másoknak még az sem. Madarász Imre azt mondja, elsősorban a műveivel szeretne nyomot hagyni a világban, és azokban el akarja rendezni a gondolatait önmaga számára. Mint vérbeli pedagógus, természetesen többet is tesz, mint hogy elrendezi a gondolatait, tovább is adja azokat, hat diákjai és más olvasói szellemi fejlődésére.
Aki egyaránt jártas a magyar és az olasz irodalomban, az előbb-utóbb szembesül a „haza vagy haladás” a „haza vagy Európa” dilemmával. Ennek Magyarországon is nagy irodalma van. Madarász Imre, ellentétben sok, akár jóhiszemű magyar gondolkodóval, nem lát ellentétet a kettő között. Ő is úgy véli, hogy már a kérdés ilyen feltevése is rossz. A hazafiság és az egyetemesség nem egymást kizáró, hanem egymást erősítő fogalmak. Az a „hazafiság”, amely elzárkózik a világtól, mert így véli megőrizhetőnek önazonosságát, lényegében provincializmus. A világtól elzárkózni akaró ember kisebbrendűségi érzéstől szenved, azért fél az idegen hatásoktól, mert nem bízik abban, hogy a nemzet be tudja építeni ezeket a hatásokat a maga kultúrájába, gazdagítva azt.
A beszélgetés során szó esik arról is, hogy a szellem embere, az író, a tudós hogyan tudja megőrizni szellemi integritását egy olyan világban, amelyben a pénz és a múlékony dicsőség, a „celeb-lét” sok ember számára az egyetlen elérendő cél. Mint Madarász Imre is mondja, manapság aki igazán sok pénzt akar, az nem művész vagy tudós lesz, inkább a gazdaságban és/vagy a politikában próbálkozik. Persze a „dicsőségért” is sokan hajlandók szellemi prostitúcióra, de a politikai hátszéllel vagy a divat igényeihez alkalmazkodva elért dicsőség mindig mulandó.
Udvarhelyi András végül a terveiről is kérdezi beszélgetőtársát. „…addig írok, amíg tart a mostani lendületem. Amíg van igazi mondanivalóm” – válaszolja Madarász Imre. Konkrétan egy önéletrajzi kötetet említ, de aligha lehet kétségünk, hogy még jó néhány könyve születésének örülhetünk a következő esztendőkben. (Hungarovox Kiadó Budapest, 2020)
Ámos Imre: Önarckép átsuhanó angyallal
Két éve találkoztam először Madarász Imrével Csongrádon, a Faludy György Irodalmi Műhely rendezvényén. Góg János, a házigazda egymás után mutatta be a megjelent antológia alkotóit, így én is sorra kerültem. Amikor életrajzomban megemlítette, hogy a Táncsics család leszármazottja vagyok, Madarász Imre felkapta a fejét és rám nézett. A program végén odajött hozzám és szerényen, szinte lámpalázzal szólított meg és mondta el, mennyire nagy tisztelője Táncsics Mihálynak. Kölcsönösen megajándékoztuk egymást egyik könyvünkkel, s azóta nem mulasztom el meghallgatni, ha valahol előadást tart.
Így kezdődött az ismeretségünk és folytatódott Udvarhelyi András jóvoltából, aki nem egy alkalommal szólaltatta meg közönség előtt az ismert irodalomtörténészt, esszéírót, italianistát, akinek 1984 és 2020 között közel 100 újságban 1780 publikációja, 34 könyve jelent meg, több mint 150 könyv megjelenésénél bábáskodott, 300 könyvet szerkesztett, 1 regényt írt és az olasz irodalom legavatottabb hazai kutatója, népszerűsítője.
És most látott napvilágot a „beszélgetőkönyvecske”, ami messze nem könyvecske, hanem 200 oldalt kitevő életrajz, amelyben az avatott és gyakorlott újságíró izgalmasan kormányozza végig kérdéseivel partnerét gyermekkorától napjainkig. Felkészülni „A Madarászból” nem volt könnyű és rövid lélegzetű feladat, amire Udvarhelyi András vállalkozott. Az én apró vállalkozásom, nevezetesen, hogy írjak a könyvről, legalább ilyen nehéznek látszik. Ugyanis egy összefüggő, tudományos pontosságú, minden részletre kiterjedő, igényes olvasmány rövid leírásába nem lehetetlen, hogy beletörik a bicskám.
Udvarhelyi az elején összegzi, hogy „Madarász Imre könyveinek fő gondolata a szabadság. (Ezt alátámasztja Alfieri üzenetével a mának: Soha, semmilyen értékért nem szabad lemondani a szabadságról. Őt csak az tudja igazán szeretni, aki lelkében megmaradt fiatalnak). Madarász fontosnak tartja nemcsak önmagát, hanem beszélgetőtársát is annyira becsülni, hogy igyekszik részeltetni abban a gyönyörűségben, amit irodalomnak neveznek. Él benne valami megszállottság, magával ragadó lelkesedés, állandóan kikívánkozó közlésvágy, fontosságtudat és nem fontoskodás. Egyszerre akar tanítani, tudományokkal foglalkozni és publikálni.”
Nem szeretnék kronológiai sorrendben életrajzi adatokat másolni, hiszen arra (is) való maga a könyv, hogy erről tájékoztasson. Nem lenne jó, ha művei felsorolásával foglalkoznék, ami háttér és mondanivaló nélkül száraz statisztikának tűnne. Sovány eredmény lenne, ha rendkívüli életútjából, munkásságából, alkotásaiból ragadnék ki egyet-kettőt, amivel hiányérzetet keltenék az olvasóban. Nem domborodna ki a beszélgetőkönyvecske másik szereplőjének, a kérdező Udvarhelyi Andrásnak sem az a sokoldalú, igényes munkája, amivel megszólaltatta az általa igen tisztelt barátot és irodalmárt.
Engedtessék meg nekem az a jó értelmű önzés, amivel Madarász Imre életéből, gondolataiból saját kíváncsiságom által vezetve szólnék. Azokról, amelyekben örömömet leltem, tanultam belőlük, még jobban megszerettem ezt a furcsa, különleges, finom modorú, lelkesítően tudós embert. „A Madarászt”.
Az irodalom iránti fogékonyságát édesanyja gyerekkori meséire vezeti vissza. Munkásságára, de egész életére is meghatározó volt az a kamaszkori időszak, mit Olaszországban töltött szüleivel. Ezt mondja: „Az európai kultúra alapjai, még a kereszténységet is megelőzően, a klasszikus antikvitás, Hellász és Róma. Ezek az alapok. És aki ezeket magáévá teszi, az kulturális alapjait tekintve európai. A latint tanítani kellene, mert nemcsak nyelvtan, hanem erkölcstan is. Több száz évig országunk hivatalos nyelve a latin volt.”
Udvarhelyi kérdésére, mely szerint mi lehet az oka, hogy a magyar írók imádták Olaszországot, (Faludy, Márai, Kárpáti Kamill, Hubay Miklós, Prokop Péter stb.) a válasza ez volt: „Ezek nagyon művelt emberek mind. Tudták, hogy Itália az európai kultúra bölcsője… Ha én egyáltalán valamit érek, azt alapvetően italianista irodalomtörténész voltomnak, az itáliai kultúra szeretetének és megismerésének köszönhetem… Szerettem volna azt a tudásomat, amit Olaszországban összegyűjtöttem, itthon, magyar nyelven a hazám javára érvényesíteni…”
Rövid megállapításai, frappáns észrevételei aforizmáknak is felfoghatók. Csak párat kiemelve: „Amely művet nem akarunk elolvasni még egyszer, azt egyszer sem érdemes.” „Az élet nem más, mint az idővel való gazdálkodás, sikerek és kudarcok láncolata.” „A költészet nekem egyszerre szenvedély, hivatás, munka és hobbi.” „Aki nem olvas sokat, az írni sem tud.” Vittorio Alfieri gondolatát is idéznem kell, amely mély hatással volt Madarász Imre munkásságára: „Az örökkévalóságnak írjál, ha tudsz. De legalábbis a lelkiismereted szerint.”
A beszélgetőkönyvecske végére érve máris vágyam támad elölről kezdeni az olvasását. Annyi gondolaton, bölcsességen futottam át, amit jobban meg kell ismernem. Meg kell jobban ismernem a kérdező újságíró, Udvarhelyi műveltségét, olvasottságát, felkészült fordulatait a kommunikáció területén. El kell olvasnom az Olasz Irodalom Történetét, de előtte újra a Magyar Irodalomét is. Egyetlen könyv mennyi el- és újraolvasására késztet! Meg kell ismernem a Táncsics Mihályt ilyen nagyra becsülő Madarász Imrét, aki sosem tudott lustán gondolkodni, csak lelkesedéssel. Egy tudós író hosszan lebomló üzemanyaggal dolgozik közéletünk botrányokkal és pótcselekvésekkel zsúfolt jelenében. Szereti a rendet, amely a természeti törvények diadala és nem az önkényé, vagy valamilyen kényszeré.
Megragadott az a tény is, hogy nem írógép vagy számítógép a munkaeszköze az írásban. Tiszta, fehér papírlapra, kézzel és tollal rója sorait, amelyek már készen állnak a fejében és várják, hogy megszülethessenek. Egy embert olvasni annyi, mint belakni egy országot. És milyen lehet a betűk illata? Mert betűk nélkül nincs szivárvány. Nála még felragyognak az egykor szép és nemes, de mára fényüket és becsületüket vesztett fogalmak. Az idő számára nem a múlt, jelen és jövő, hanem a folyamatos jelen, az „éber óra”, ami nem időt jelent, hanem lelkiállapotot.
Végül szeretnék szerényen és kis lámpalázzal idézni saját, könyvekről írt prózámból, pusztán azért, mert a nyolc évvel ezelőtti véleményem rímel Madarász Imre gondolataira: „… Könyvekkel együtt mi sosem leszünk tragikusan sértődött nemzedék, veszedelmesen fanatikus emberek. Jól érezzük magunkat és hűségesek vagyunk életünk és korunk óramutatójához, amihez kell a könyv, a belőle születő gondolat, ihlet és ragyogás. Amolyan fényes híd a messzeséghez…” (Hungarovox Kiadó Budapest, 2020)
Kondor György: Hajnal a vonaton
Fényes Adolf: Szerecsen