Ámos Imre: Apokalipszis
Tündértrombiták! – ha kezdődne a próba,
és megremegne az angyal-hegedűk vonója,
vajon felébrednének a ravensbrücki fák?
Rügyet bontanának, mételyfekete, üszköt
eresztő hatalmas tölcsérvirágokat,
s a Föld bombaszaggatta átokrétjei
között az ágak árnyai veszett lelkek
szellő-dallamait jártatnák az ég alatt
a megmásíthatatlan tömeghalál
vonzatos igéivel egyként neveznék meg –
az emberiség nem más: csak kataklizma,
nem más: csak lealjasodás. A ravensbrücki
fák kurta hieroglifák, tagbaszakadások.
S ez a komor por, ez a huzatos űr
ha szembe húz, hol gödörnél is mélyebb a csönd,
elrettenek s áldok minden születést-halált,
elrettenek s áldok minden átszüremkedést.
Ámos Imre: Apokalipszis
Az átlagosnál egy fokkal elegánsabban berendezett, szőnyeggel, faliképekkel és főleg egy monumentális, faragott lábazatú íróasztallal egyedivé, személyessé tett orvosi szobában két, nagyjából egyforma magas, középkorú orvos áll egymással szemben, testtartásuk magabiztosságot, tekintélyt sugall. Kézfogásuk lassú, nyugodt szertartás.
Láthatóan ismerik, kedvelik egymást.
– Szervusz, professzor úr, köszönöm, hogy máris találtál időpontot számomra…
– Szervusz, kolléga, rég láttalak. Üljünk le. Ha jól emlékszem, az éves pulmonológiai konferencián találkoztunk utoljára… igen. Miben állhatok rendelkezésedre?
– Ámulva láttam, kérlek szépen, a covidos jelentésben, hogy az utolsó két hétben szenzációsan csökkentettétek a mortalitást az osztályodon. Mindenki erről beszél. Beavatnál, kérlek, milyen új terápiás eljárást vagy eszközt vetettél be?
– Milyen új terápiát, eszközt, kolléga? Pszichológiait.
– Pszi – cho – ló – giait?!
– Megengedsz egy rövid demonstrációt? Ülj át, kérlek, oda, oldalt, abba a vendég-fotőjbe, mindent meg fogsz érteni.
Azzal megnyomott egy addig alig látható műanyag jelzőgombot az íróasztalán, az ajtó fölött diszkrét, vékony zöld jelzőfénycsík gyulladt föl.
Kisvártatva, félénk kopogtatás után, fiatal hölgy lépett a szobába, megjelenése, visszafogottan választékos öltözete, a vékony nyakát körbefogó opálos-fehér gyöngysor inkább színházi bemutatóra illett volna, mint kórházi látogatáshoz. Tartózkodóan foglalt helyet a fölkínált széken, térdeit szorosan összezárva ült a professzorral szemközt, derekát kihúzva, mindkét kezét az ölében tartott, szokatlan alakú kézitáskán nyugtatta.
Klasszikus várakozó testbeszéd, gondolta a professzor, s miközben az ifjú hölgy hosszú, fehér, lakkozatlan körmű ujjait nézte, arra gondolt, haladéktalanul föl kell hívnia a lányát, már így is mentegetőznie kell majd a késlekedésért, bizonygatnia, hogy dehogyis hanyagolja el őket, de most tényleg rengeteg a munkája, hamarosan fölkeresi őket, és így tovább.
Tekintetét vendége arcára emelve, hangját megnyugtató melegségűre mélyítve szólította meg:
– Köszönöm, kisasszony, hogy befáradt hozzám, azért kérettem, mert egy némiképp bizalmas természetű kérdést kell haladéktalanul megbeszélnünk.
Az ifjú hölgy bólintását beleegyező jóváhagyásnak értékelve, íróasztalán egy papírlapot igazgatva folytatta.
– Kisasszony, az… elhunytnak közeli hozzátartozója?
– A lánya vagyok, professzor úr.
– Fogadja őszinte együttérzésemet, kisasszony! Nézzük! Az ön édesapját négy héttel ezelőtt, koronavírus-fertőzéssel vettük fel az osztályra, rövid javuló szakaszt követően, három hete kétoldali tüdőgyulladást diagnosztizáltunk, ami, minden erőfeszítésünk ellenére, föltartóztathatatlanul exitushoz vezetett.
Újra fölnézett, kapaszkodva kereste a fiatal hölgy tekintetét, úgy folytatta:
– A kérdés most már, ami eldöntésre vár, az az, hogy ide, az elhalálozás oka rovatba, mit jegyezzünk be, koronavírus-fertőzést vagy kétoldali tüdőgyulladást. Ne mondjon még semmit! Figyeljen rám, tájékoztatnom kell, hogy a biztosítótársaság covid esetén egy fityinget sem fizet az édesapja életbiztosítására, mert szabályzatuk szerint öngyilkosság és természeti katasztrófa esetén, és ők a covidot az utóbbi kategóriába sorolják, erre nem kötelesek. Ez a helyzet. Most tessék, kérem, nekem nyilatkozni. Amit mond, azt írom be.
A hölgy nem sokat töprengett, azonnal fölfogta, miről van szó, egy rebbenő mozdulattal végigsimított a nyakából lecsüngő vékony selyemsálon és tagoltan ennyit válaszolt:
– A tüdőgyulladást, természetesen. És köszönöm.
Fölálltak, a professzor úr az ajtóig kísérte az ifjú hölgyet, közben kezét nyugtatóan a hátához érintette, kézfogáskor még egyszer egymás szemébe néztek, megértőn, megbocsátón. Igazán emberi pillanatnak tűnt.
Amikor az ajtó becsukódott, a zöldes jelzőfény is eltűnt.
A professzor az ajtó előtt állva színpadiasan széttárta a karjait, s a kényelmes bőrfotel felé fordulva, a kijelentés végén a mondatdallamot magasan tartva, nem leejtve így szólt:
– Hát így, kedves kolléga…
A hatásszünetet nem zavarta meg a kórház előterébe kanyarodó mentőautó rémisztő hangjelzése sem, csak aláfestő háttérzajként, szűrten törhetett át az orvosi szoba többrétegű ragasztott üvegből készült, műanyagkeretes ablaktábláin.
hol viaszos tekintetünk az égbe kiált,
ott vak következtetések bölcs sarokkövére köpött istenek
földközelben,
porban,
s a vizek alatt.
Feledjük az ereinkben ficánkoló vírus és baktériumtörzsek
esküvését,
orvos és politikatudomány keretei között,
szárnyaszegetten
manipuláljuk a jövő generációt
a tapasztalat
mélyhűtött valóságával.
Zöld húsú bálványok,
stadionok süket kráterei,
hullák serege nyomán kiszámolt népsűrűség.
Konzervdobozokba zárt álmainkat is
ott ette meg a fene, ahol a madár se
csipkedi ki pupilláink mélyéből a létezés apró magvait.
Kis és nagymutatókba kapaszkodó óvodások szél fútta bíbor virágszirmok
kíséretében tipegnek libasorban
az örök haza felé vezető úton
fejük felett derengő csillagokra akasztva színtelen kabátkáikat.
Katz Márton: Csendélet
– Jó napot kívánok! Ön elfelejtette föltenni a szájmaszkot.
– Azért nem tettem föl, mert mostanáig százméteres körzetben senki sem volt körülöttem.
– Viszont itt van ez az oszlop, rajta egy tábla, amelyen jó nagy betűkkel az áll, hogy A PIAC TERÜLETÉN A SZÁJMASZK HASZNÁLATA KÖTELEZŐ! Ez pedig a piac területe, azt hiszem, ebben nincs véleménykülönbség közöttünk.
– Ez valóban a piac területe, de most nincs piac, azért nem vagyunk többen ezen a néhány futballpályányi területen.
– Hadd jegyezzem meg, hogy a táblán lévő felirat, miként azt bizonyára még maga is el tudja olvasni, nem úgy szól, hogy A PIAC IDŐTARTAMA ALATT… satöbbi, hanem úgy, hogy a piac területén kötelező a szájmaszk viselése. Ez pedig, mint ahogy meglepő éleselméjűséggel megjegyezte, a piac területe, tehát itt kötelező…
– A szájmaszkot azért viseljük, hogy megóvjuk magunkat és megóvjunk másokat a vírusfertőzéstől. Itt viszont rajtam kívül eddig nem volt más. Tehát amennyiben maga még maradni akar, fölteszem a szájmaszkot.
– Meglepően szép dolog, magától nem is reméltem, hogy a kedvemért fölteszi, de a dolog nem egészen így működik. A táblán lévő felirat nem attól teszi függővé a szájmaszk viselésének követelményét, hogy egyedül van-e itt valaki vagy másod- vagy akárhányad magával.
– Ha jól értem, némileg zavarosan és körülményesen ugyan, azt próbálja mondani, hogy ha egyedül lennék itt ennek a nagy térnek a közepén, akkor is föl kellene tennem a szájmaszkot.
– Örömmel hallom, hogy végre felfogta…
– Maga valamilyen hatóság képviseletében van itt? Hogy úgy mondjam, munkaköri kötelessége ostobaságokat mondani nekem?
– Nem hiszem, hogy bármely hatóságnak volna arra embere, hogy itt figyelmeztesse a felelőtlen, sőt közösségellenes elemeket szájmaszk viselésére. Erre jártam, és mint jó állampolgár, figyelmeztettem magát a táblán egyébként jól látható előírás betartására.
– Tehát magánszorgalomból baszogat engem?
– Én nem ilyen primitív, alpári módon fogalmaznék, inkább úgy, hogy állampolgári kötelességemet teljesítettem. Mivel a polgármester úr olyan törvényt hozott…
– A polgármester úr ne hozzon nekem törvényeket, hoz az országgyűlés épp eleget!
– Úgy látom, te is amolyan nagy dumás, örökké ellenkező seggfej vagy! De ha magadtól nem fogod be, majd én befogom a…
– Na gyere, te szarrágó, szemellenzős…
(A párbeszéd itt sajnálatos módon megszakadt.)
Telehold hajnalodik
valami enyhe szélben,
sisteri balkon indul
tenyerem melegében,
s aluszol, kedves. Várom,
várom a vasárnapot.
Feketerigóm meghajnallott,
szelídgesztenye jószaga dől
az enyhe szélbe, cigányeső
villámlik és döng majd az égben.
Ámos Imre: Menekülők
redőnyök hasítékain kilesve látja
(szomszédjait, lám, falja föl falánk… ~ mi az? ~)
a nincstelen, az öldökút lakója
~ zsalunkat csukd be jól, nehogy… ~ na, hogy
bozót-erkölcsök dzsungelében
törvénybe iktatott jogon
marcangolja cafattá
előbb a megrokkantakat a lábdűlőben,
utóbb a nyájtól eltévelyedőt
~ miféle állat… vagy a pásztor? ~
ólálkodik az ablakok alatt,
a birkatolvajoknál,
az ordasnál is aljasabb ragadozó…
számára minden ehető ~ ládd! ~
hiába futsz… te is
mankón biceg, de megkereste, vajh hiába?
ezek azok a sírsorok… zsong, zsiborog
a féllába után a csonka lába…
~ emitt? ~ és összeszorul szív, torok:
elásva földhalom alatt
szorong a csonk magába’…
dörej… és darvadoztak durva doktorok…
golyózápor, emlékszik, elszaladt
a szanitéc ~ útszéli kontár! ~
és elvérzett a pillanat…
azóta lépte itt vár,
bús sírsorok… zsong, zsiborog…
levágva, eh, a lába
~ sok földkupac, akár valami lomtár ~
csak petyhüszik, alig sajog már
mikor a kapzsi író cenzorrá csapott föl
(ki semmihez se ért, kaján szerencsefi,
keze nincs kötve holmi szaktudással)
ganajt lapátoltunk: közmunka csín
e csend ~ a falon túl beszélnek
s az égbolt kandi lyukain
csak egy-két szó szüremlik…
eladjuk zsúptetőnket is a zálogosnál,
tök-ráérő szempillantás a lét…
azótától röhögnöm illik,
alomszalmán a verseim…
mindétig horpaszodnak:
az író ír, a pancser pancsol, mondanám,
erős vagyok, de visszatartom
~ koholt gyönyör ~ a levegőt
A felhő és a szövegkönyv
Amikor a felhő megjelenik az égen és belegravírozza az estét az atmoszférába, a szubrett kisétál a szövegkönyvből. Az épp aktuális megtörténőnek elébe vág. És a dolgok semleges valamiként jönnek vele szembe, mint a fák. S a melankólia megképződik egy dal kottáiba csomagolva? De jön a híres Axióma Úr, s az ihletet lenyúlja. Vagy lenyalja. A szöveghű dramaturg. Aki egy puncs fagylalttal állít be a próbára, leeszi magát. Az elvarratlan szálak világa rögtön konkrét mosodává lényegül át. A színpadról az öltözőbe rohan és megkéri az öltöztető nőt egy szívességre. A narrátor felháborodik. Ez nincs benne a szövegkönyvben. Az individuum egy szigeten. Teszi hozzá a primadonna. A szótár a kéz, a díszlet a szem. Nem én vagyok az egyetlen, akinek van egyetlene. Mondja Axióma herceg. S ebben a percben a lélek kötényt kap. Ez az ész csele. A narrátor átgurítja a labdát a súgó lábai között. Erre már a nyilvános próba közönsége is felszisszen. És tapsolnak valaminek, amire nincs magyarázat.
Összeforrt gally és moha
Mint a perc, akár az élet. Az idő cseppjei az égből lassan leérnek. S párák ölébe ágyazzák be önmaguk. S így lesz óceánná a hajnali sósság, a néma szövétnek. Ázott városok, nyirkos faluk. S az égbolt kigombolja az eső-inget. S egyetlen allegóriává dermed az égi tekintet. Akkor lélek és szellem elkülönülhet. S összeforrnak évvé szigetként úszó hónapok. S ámulva habzsolják az óceánt a halacskák. És végül organikussá szervesül a nagyság. Az Úr géniusza, a szerteágazó intelligencia. Lesz a vallás és egyház. Mert a gondolkodás is csak egy patak. Amiben tükörként a felhő elmatat. Egymásba fonódnak és elengednek mindent. Gén van a hullámokban is: az elbeszélő Isten. Rábízzák magukat s a nagy egészre hagyják, hogy a történelmet, mint egy sziklát a vizek faragják. Föl- fölvillannak arcok, sorsok, mint alábukó pillanatok. De elég egy hibás észlelés hazugság és szertefoszlik a táj s a képimádó papság. S marad a hullámzás, a folyók: az isteni nagyság. Milyen jó Jézus, hogy élni hagytál!
A reggeli kávé
A reggeli kávé. Szecessziós csészében, amiben feloldódik egy szív alakú kristály. És megédesedik a nappal. A nyitott ablakon pedig bejön az önkényes és rokonszenvesen elfogult szubjektivitás. Aki főzte, adja át. „Annak fölfogása, ami bennünket megfog.” Bizony, a szemléltetést értelmezésnek kell követnie. Belekortyolni a feketébe és élvezni, hogy a combomon van a tenyered. Hideg. A nyelv adottság, amellyel az értelmező a megértettet újból szóhoz juttatja. Írja Gadamer bácsi a Hermeneutikában. A szájában levő nyelvvel még megkóstolhatja, amit szeret. Akkor meglát egy tárgyat kint, amint kilép az udvarra. Egy lenyúzott demizsont, mint installációt. A kopasz üveget és körülötte a meztelen forgácsot. Ott hever a verandán. Közben zápor veri a citerát. Ezt már álmomban mondja az Abszolút Tótumfaktum, a hotel portása, Béla bácsi. Aki a kapuban áll, hogy átadja a kölcsönkért gereblyét. Azt állítja, hogy a semmi emléke nincs a letölthető agyról, amit állítólag beépítettek a fejébe. És akkor föl tudja idézni esténként, mint nyugtató dallamot és illatot, a másik ember gondolatait, aki korábban lakott benne.
Tapintat
Papír vékonyka megnyugvás. A tegnap most válhat újra írhatóvá, amikor elmúlt. Képkockánként kezeli a traumát. Szimbólumok feslenek fel. Kópiák és didaktika. Mutatja a fotókat a szitakötő zseniális szárnyáról, amelybe bele van gravírozva a szivárvány, az égbolt és a virágos rét. Ez a repülési alkalmatosság egy archivált régészeti skanzen. A megbánás hajléka. Fejtegeti filozófiáját a hálóőr. Ornamentika, sokszálú tapintat. Aminek az architektúrája lexikális. Tényleg tartalmazza a múlt dagerrotípiáit, ha kinagyítod a szárny rétegeit, a benne összepréselt fotocellákkal, tükörszobákkal. Nem elég fölszakítani az első réteget, a második tépés még fantasztikusabb, mint hinnéd. A mélye, a töve van ott. A história fantomja. A szitakötő kis agya ebből semmit nem regisztrál, csak röpdös a víz felett, mint egy élő, tudattalan raktár. Ott vannak az ősi beszéd széthulló roncsai a testében. A figyelem – megállítja az önmagában tovahaladót – rögzíti a mozzanatot. Az idő pompáját. A megismerés pillanatnyilag persze nem tud behatolni az időbe. Töredék és végtelen foszlás. Az óceán még föltáratlan kontextus. A memória a mimózák parkja. Szeretnél belenyúlni a fejébe, a tudatáramai közé, hogy helyrebillentsd a nyelvezetét.
Rostjaira bomló drill
A szónok számos regiszterén játszik egyszerre a párbeszédnek. Több ablakot nyit meg. Több parasztot tol előre a sakktáblán. Amikor kiteszi a pontot regénye utolsó mondata után, a játéktermet elönti a „szél”. Ki tudja, honnan jön, mit visz el belőle? S a regénybe szőtt idea a rémület és a pánik határán kontextualizálódik. Az idő celofánja ki van lyukasztva rajta. A fólia pedig a lágy fantázia. A beszédmód lelke? Vagy csak idióma? Találj valamit, ami az időn kívül létezik! A rostjaira szedett idő. Töredékek az idill partján. Elalélt hasonlatok, gyűrött ébrenlét. Valaki a fejemben gombolkozik.
Fényes Adolf: Asztalos
mintha kitavaszodott volna ez a ház,
csupa mosoly rajta minden ablak,
a cserepek, mint ezernyi pisla parázs,
és a kéményálmok már az égben maradnak.
a konyhában dalol egy kávéscsésze,
oly édesen mert a cukor az alján maradt,
és ahogy beteszem a mosogatógépbe,
pár zaccfolyó a kezemre szalad.
valahogy különös illatú a szoba,
a vetetlen ágyon pizsamám ásítozik,
a padlón eldobott hajkefe, hiányos fogsora
felvillan, mikor kajánul rámvigyorodik.
a szekrényben tüntet az átmenetikabát,
megértem, hisz’ vállfán töltötte a telet,
zsebében lapul néhány tavalyi virág,
most zörgeti e szárazszirmú transzparenseket.
de lehet, csak a csend vesztette el eszméletét,
és a tarka sálam éppen újjáéleszti,
majd lassan magához tér, s penészes szemét
az ajtórésen beszökő fényben fürdeti.
Mostanában a Duna-parton üldögélek,
hallgatva, ahogy motoz a szél.
Nem szólok, nem beszélek,
locsog helyettem a kőszegély.
Mintha tudná, nem szeretek,
pár dolgot csak, azt hiszem.
A horgászbotjaim, a hajómat a vízen.
Talán’ a susogó nádast,
a görnyedt fűzfákat, mikor
borzolják a hullámok haját.
És a csónakokat is,
mert belekotyognak a csendbe.
Egyik lánca nyikkan, mintha sietne,
bele a Napba, ami mára meghalni
készül a túloldalon.
Ezer, meg ezer alkonyatom
mióta létezem.
A miértről kérdezem az Urat,
jártam poros dűlőutat,
de gőgömből emelt diadalív alatt is.
Nem érdekel, ha elvisz a semmi,
megyek, mert menni kell.
Ám ne legyen üres a kezem,
a balban szerelem, másikban a szép volt.
És a száj, ami úgy csókolt,
mintha vén bort ittam volna,
s lettem tőle a legszabadabb szolga,
dühös vér, a szívbe zárva,
amit rabként terelget az erek kékes rácsa.
Még annyi mindent kéne tenni,
a szálkás esőket arcomhoz szorítani.
Mert nem tudok sírni,
csak nehéz álmaimtól csatakos a párnám.
Nekem ez a világ márvány,
hideg, túl kemény.
Cifra palotákban kongó terem,
és meggyaláz ha fáradsz,
de cigány-lelkem vályogból ver házat,
a villámok ütötte alvégeken.
Én ami fájt mindig leírtam,
néha vörös, néha zöld irónnal,
legtöbbször ösztöneimre bíztam,
verjem bottal, vagy borítsam virággal
ki versem olvasva gondolkodik,
aki szeret, míg tollam csontomig kopik.
Feleségemmel mindig szerettük az éjszakai túrázást. Fejünkön lámpával, hátunkon a sátorral és hátizsákkal szívesen jártuk az erdőt. Most is így tettünk egy szép nyári éjjelen. Felvertük a sátrat egy tisztáson, leraktuk a kis asztalkánkat és tábortüzet raktunk. Megvacsoráztunk, aztán hallgatagon ültünk a tűz mellett.
Egyszerre azt vettük észre, hogy társunk akadt, egy férfi ült velünk szemben a tűznél. Feleségem megijedt, hozzám bújt.
– Ki a fene maga? – kiáltottam a hívatlan vendégre.
– Isten üzenete vagyok – válaszolta.
– Ne mondja! Nem maga az Isten, esetleg?
– Talán igen. Bebizonyítsam? – Ránk nézett. A pillantása nem volt kellemetlen.
– Tegye!
Abban a pillanatban hatalmas meteorhullás kezdődött, tartott vagy fél percig, azután minden a régi volt, csak a holdat láttuk és a megszokott eget.
Némán ültünk, ő is mi is.
– Hisztek Istenben? – kérdezte, s fel sem tűnt, hogy tegezőre vette, valahogy helyesnek éreztük. Egymásra néztünk a nejemmel, mit válaszoljunk. Nem-igen voltunk hívők.
– Semmi baj – mondta. – Egymásban hisztek. Az emberi psziché sajátja hogy valamiben kell, hogy higgyetek. Nem feltétlenül Istenben. Szerettek valakit, csodáltok valamit, őszinte politikai meggyőződésetek van – elmosolyodott –, vagy egy futballcsapatért rajongtok. Aki semmiben sem hisz, annak üres az élete. Igazam van?
Nem válaszoltunk, de mindketten úgy éreztük, hogy igen. Folytatta.
– Az Istenben való hit persze nem zárja ki, hogy egyidejűleg másba is kapaszkodjatok. Hiszen ez az ősember korában is így volt, mikor az istenhit még ismeretlen fogalom volt. Tulajdonképpen csak a monoteizmus kialakulása után keletkezett, addig az emberek sok istennel vették magukat körül, egyik-másikat tisztelték, de ez nem volt azonos az istenhittel.
Érdekes volt, amit mondott, bár nem egészen értettük, hogy mit is akar tőlünk.
– A vallás nem jelent feltétlenül hitet? – kérdeztem.
– Egyáltalán nem. A vallást valamilyen érdekből hozták létre, kihasználva, hogy az emberek hittek valamiben. Ma már rengeteg vallás van – noha csak egy Isten –, és nagyon sokan vannak, akik egy valláshoz tartoznak valamilyen okból, de Istenben nem hisznek igazán, míg mások Istenben hisznek ugyan, de nem érzik magukat egyetlen valláshoz tartozónak sem.
A feleségem szólalt meg: – Ezt úgy vegyük, hogy az alap a hit, a második lépcsőfok pedig a vallás? Úgy gondolom, a harmadik fokozat az egyház, nem?
– Pontosan. Jól látod. Amikor az emberek elkezdtek hinni valami felsőbbrendűben, amely az életüket irányítja, élelmes – talán náluk néha alacsonyabb rendű – társaik felismerték a lehetőséget, hogy csoportokat hozzanak létre (saját vezetésük alatt természetesen), megalkották a csoport szabályait, magyarázatot fűztek az ismeretlen jelenségekhez, kisajátították a múltat, a jelent és a jövőt is, utóbbit persze csak ők látták. És megrajzolták az istent, melyet a csoportnak imádnia kellett – már ha tagok kívántak lenni. Nagyszerűen felismerték, hogy az emberek mennyire kaphatók az ilyen csoportokhoz való csatlakozáshoz, készséggel elhisznek mindent, és megtesznek mindent, amit rájuk erőltetnek. Sok ilyen csoport alakult – most már nevezzük vallásnak – világszerte, versengve az emberekért, néha harcoltak is értük, néha öltek is. Az igazán jelentékeny csoportokat meg kellett szervezni, törvényeket létrehozni, pontosan meghatározni a tagság kötelezettségeit, áldozatvállalásuk részletezését és így tovább. Létrejöttek a csoportok nagyhatalmú vezetői, azok hűséges alvezérei és azok beosztottjai. Mint egy vállalkozásban. Így jöttek létre az egyházak, melyek a vallásra épültek. Bizony, az egyházak igen hatékony vállalkozások, manapság egyik-másik már felmérhetetlen vagyonnal és politikai hatalommal. A ti világotokban a katolikus egyház a földi létben a legnagyobb vállalkozó. Ám az alapelv a többi – vagy éppen újonnan létrejött – egyházra is érvényes.
Nem nagyon tudtunk mit mondani. Ugyanígy gondoltuk mi is, csak sohasem fogalmaztuk meg. Végül én tettem fel a kérdést: – Isten ezt eltűri?
– Semmit sem tudtok Istenről. Erről gondoskodtak a vallások kialakítói. De alighanem ők sem tudnak sokkal többet. Nem is akarnak, hiszen a hatalmuk alapját az általuk létrehozott istenkép jelenti.
– Tőled kaphatunk magyarázatot?
– Fogtok kapni.
– És miért mi? Hiszen nem is vagyunk vallásosak!
– Ezt én sem tudom. Isten iderendelt és én eljöttem. Ez a dolgom.
– De a világot teremtette valamilyen felső hatalom, és az élet a Földön sem magától jött létre!
– A földi ember pontosan tudhatja, hogyan jött létre a világ. Hiszen Einstein már száz éve felfedezte ezt, és azóta az elméletét számtalanul bizonyították! És az élet kialakulása sem okozhat problémát, hiszen azt meg Darwin ismerte fel és vezette le az evolúció elméletében!
– Mindezeket még mindig sokan nem hiszik el, hanem keresik az isteni megoldást.
– Na persze, az egyházak hathatós támogatásával. Remélem, ti nem tartoztok közéjük, mert ha igen, akkor feleslegesen látogattam el hozzátok.
Nem válaszoltunk. Nem értettem, mi is történik, és úgy láttam, a feleségem sem. A vendég felállt, és szótlanul elkezdett fel-alá járkálni. Eltelt néhány perc, mikor újra leült és megszólalt.
– Nem ezért jöttem el hozzátok. Van valami, amit tudnotok kell Isten szerint. Mint tudjátok, mintegy háromszázezer éve alakult ki a jelenleg uralkodónak tartott, Homo sapiensnek elnevezett értelmes, gondolkodó emberi faj.
– Állj meg! Hogy mondtad, uralkodónak tartott? Tehát nem az uralkodó?
– Igen. Pontosan ezt mondtam. A tizenkilencedik század elejéig Isten véleménye is ez volt. Természetesnek tartotta a háborúskodást, nemcsak az emberek között, hanem az állatok világában is. Utóbbiak a kialakult tápláléklánc és a fajfenntartási kényszer hatására küzdöttek egymással, az emberek pedig szinte ugyanezért, persze az emberi élet formájához igazítva. Isten soha nem pártolta a háborúskodást, de megértette annak természetes okait. Először a francia forradalom – nem is annak a kitörése, hanem a vérrel szinte telhetetlen emberek viselkedése – alapozta meg nála a később beigazolódott kételyt. Azután Napóleon oroszországi támadása érttette meg vele, hogy az emberi faj eltorzulóban van. Ez a támadás ugyanis teljesen értelmetlen volt, és biztos vesztésre volt ítélve. Oroszországot a francia seregek nem foglalhatták el, seregeiket nem győzhették le óriási mérete, az utak állapota, a telek iszonyú hidegsége miatt, ahogy ezt mások is tapasztalhatták, előtte is és azután is, lásd a németek végzetes kudarcát mintegy százötven év multán. Az értelmes, gondolkodó faj egyik kiemelkedő alakja hogyan tévedhetett ekkorát?
Újra felállt, és sétált egyet. Láthatóan a szavakat kereste mondandója folytatásához.
– Az Úr elkezdte a földi emberek viselkedésének a tanulmányozását. Mérhetetlen meglepetésekkel találta szembe magát. Miközben a tudomány, az ipar és a mezőgazdaság óriási fejlődése indult meg, a háborúk kitörése egyre gyakoribb volt, a harcok egyre kegyetlenebbek, és egyre indokolhatatlanabbak voltak. Az ipar ráfordult a hadiszükségletek fejlesztésére, a mezőgazdaság a katonák ellátására. Az első világháború óriási katonai veszteségei után nem több mint huszonegy évvel kitört a második világháború, melynek a lefolyását bizonyára ismeritek. A szövetségesek győzelmét 30 millió katona, és sokmillió polgári személy pusztulása követte. Ám ezt a háborút azonnal követte a negyven évig tartó hidegháború, melynek során a világ teljes pusztulását jelentő atomcsapásoktól csak egy gombnyomás választott el. A háborúk korszaka azóta sem szűnt meg, a föld országainak jó részében azóta is folynak az összecsapások, mintha az emberek élete nem lenne folytatható háborúskodás nélkül. Csak hogy most már azelőtt elképzelhetetlen dolgok történnek: gyerekek kezébe adnak fegyvert, öngyilkos merénylőket küldenek ártatlanok megölésére, bőrszín, vagy vallás különbsége miatt folyik a küzdelem, a fegyverkezés mértéke elképesztő – ami persze a fegyvert gyártók számára óriási bevételt jelent, így az éppen nem harcoló nagyhatalmak egyáltalán nem erőltetik a béke helyreállítását.
– A háborúk azonban nem jelentik az egyetlen veszélyt a föld lakói számára – folytatta. – Az emberek szisztematikusan pusztítják a természetet is. Az esőerdők irtása a területszerzés céljából, a bálnák pusztítása a bőrük, vagy az elefántok pusztítása az agyaruk miatt csak illusztráció a természet ellen folytatott felelőtlen emberi viselkedés nagykönyvéhez. Nincs kímélet a hegyekkel, a vizekkel, a talajjal szemben sem. A cél az azonnali haszon elérése, a jövő néhány meggyőződéses környezetvédőn kívül senkit sem érdekel. A földi klímát fenyegető, viszonylag rövidtávon bekövetkező felmelegedést sem okozza más, mint az emberi tevékenység – a gyárak és a közlekedés okozta széndioxid egetverő mennyisége. A tudósok egyhangú véleménye szerint a földi átlaghőmérséklet másfél fokos emelkedése végzetes lesz. Ez egyáltalán nem zavarja azokat az országokat melyek nem hajlandók kötelezettséget vállalni a kibocsátás csökkentésére. Nem lehet szó nélkül elmenni az elképesztő méreteket öltő szennyezés nélkül sem, nézzetek csak magatok köré a tengerek és vizek világszerte történő tönkretételére.
– Talán néhány gondolatot a jelenleg a világon pusztító járvánnyal kapcsolatban is – szőtte tovább a gondolkodás fonalát. – Egyelőre se vakcina, sem pedig gyógyszer nincsen, pedig igen sok tudós igyekszik megtalálni. Arra persze minden politikus hajlandó, hogy ráfogja valakire a vírus szándékos elterjesztését, de igazából egyetlen országnak sem sikerült igazán felvenni a harcot a vírussal. De a pandémia jó alkalmat nyújt állami pénz szétszórására és a kormányok más esetben elfogadhatatlan intézkedéseinek meghozatalára.
Ismét felpattant, és fel-alá járkált, majd két kezével az asztalkánkra támaszkodva folytatta.
– És az egyik – talán a legfélelmetesebb jelenség –, a drogfogyasztás rohamos növekedése elsősorban a fiatalok között. Vannak országok, például Kolumbia és Afganisztán, amelyek gazdasági életüket csaknem teljesen a drog alapanyagok termelésére és az ártalmas szerek előállítására alapozzák. Mások – mint Mexikó – a közeli óriási amerikai piac elárasztásából élnek.
– És van még valami, ami fojtogatja a torkunkat, ez pedig a politika. Haldoklik a demokrácia és szolgáló leánya a liberalizmus. Sőt, a „liberális” manapság szidalmazó jelzővé vált. Szédült tempóban szaporodnak az undorítóan aljas politikai nézetek, a nacionalizmus, a populizmus, a rasszizmus, a nemi preferencia megválaszthatóságának elítélése. Nyílegyenes út vezet a fasizmushoz. A politikusok szinte mindenütt korruptak, hazudnak a polgároknak, az ellenzéket igyekeznek lábbal tiporni és nem átallják az adófizetők pénzének javát saját magukra, a családjukra és a barátaikra költeni. A gazdag országoktól a rászorulóknak jutatott segélyek nagy részén is a gazdagok osztoznak a kormányuk hozzájárulásával. Na és a választások? Majd mindenütt csalásokról, a szavazói területek trükkös elosztásáról, a hazug hírek terjesztéséről értesülhetünk, nem beszélve a szegények szavazatát tíz kiló krumplival történő megvásárlásáról.
Újra leült.
– Nos, ezt látja Isten a mai világról. Felmerül a kérdés, hogy vajon egy értelmes, gondolkodó faj, a Homo sapiens képes-e minderre? Ilyen egyöntetűen, szinte egymással versenyezve tönkre tenni a világot, amelyben élnek, és amelyben az utódaiknak is élni kell? Hiszen ez nem más, mint tömeges öngyilkosság!
Ránk nézett.
– Ti hogy látjátok ezt?
– Nem hiszem el, hogy ez lehetséges – válaszoltam, a feleségem csupán bólintott.
– Isten sem hitte. Igaz hívőivel és munkatársaival hosszasan tanulmányozták a földi viszonyokat. És végül megfejtették a rejtélyt.
Fölpattant ültéből és úgy folytatta.
– A titok nem titok többé. De a megoldása elborzasztó. A felsőbbrendűnek tartott értelmes, gondolkodó emberi faj, a Homo sapiens a teljes mértékű kihalás szélén áll. Új faj veszi át a helyét, a vesztes embereké. A Homo calamitosus.
Nem jutottunk szóhoz. Végül én megkérdeztem:
– És ezt csak velünk közlik?
– Nem csak veletek. Sokakkal. De hogy kivel még, arról nincs tudomásom.
Útnak indult. Utána kiáltottam:
– Megállj!
Visszafordult.
– Megígérted, hogy Isten kilétéről tájékoztatsz minket!
– Igaz – mondta –, és újból leült velünk szemben. Mi továbbra is szorítottuk egymás kezét, ő a karját az asztalkára fektette, tenyerével felfelé. Láthatóan azt akarta, hogy másik két kezünket tegyük rá a tenyerére. Megtettük. A tenyere megnyugtatóan meleg volt. Valami különös, mitikus négyszöget alakítottunk ki a kezeinkkel.
Hosszan nézett minket, talán az emlékeibe kívánta vésni az arcunkat. Aztán lehajtotta a fejét, mint aki azon gondolkodik, hogyan fogalmazzon meg egy lényeges információt.
Talán percek is elteltek, mikor megszólalt:
– A mindenség az Isten.
És eltűnt. Az erdő fáit megrázta egy hirtelen, erős fuvallat, mely a tüzünket is kioltotta. Mély csönd és sötétség telepedett ránk. Én szólaltan meg elsőként: – Szerinted tényleg itt volt?
Suttogó választ kaptam: – Nem tudom.
Ámos Imre: Emlék
tóparti nádas
holdfény ösvényen csobban
az ugró béka
hajléktalanként
egy gyönyörű országért
született közénk
–
néma kőpadok
Názáretből jött egy ács
itt ült szombaton
–
bíbor pipacsok
között lépdelt csendesen
míg a hegyhez ért
–
megperzselt vásznon
csak egy test lenyomata
jelzi hiányát
–
lombok alól szól
megtört kőből is beszél
útszéli Krisztus
–
gyertyaláng lobban
nézz a bal latorra is
irgalmazz, Uram!
Találkozom ismerősökkel és az ismerősök ismerőseivel. Mindegyikük büszkén meséli az életét. Az egyiknek három háza van, a másiknak egy 200 nm-es, de még Pesten is egy apartmanja, amit jó pénzért ki lehet adni. A harmadik a saját házán kívül mindkét gyermekének házat vett.
Ők a fordulat utáni évek szerencselovagjai, akik úgy érzik, hogy most jött el végre számukra az aranykor, ahol végre belevethetik magukat a különböző üzleteikbe és éjjel-nappal robotolva lapátolhatják a pénzt halomba. A felső határ a csillagos ég. Ha a politikáról beszélsz velük, akkor abban is nagyon okosak és mindegyik megfellebbezhetetlen módban beszél, de végül is az egészből kiábrándultak és az ország sorsa már nem érdekli őket csak a sajátjuk.
Aztán végig sétálok a falun és látom a romos viskókat. Látom az embereket, akik megöregedtek és negyvenvalahányezer forintból kéne megélniük, holott eleve gyógyszerre kiadják a fele nyugdíjukat. Látom a nyomort. Látom a fiatalabbakat, akik közmunkából élnek és azokat is, akik valahová eljárnak, hogy akár százezer forintot is megkeressenek egy hónapban.
Mindannyiukat összeköti a meggyőződés, hogy ez nem lehet másképp, a világ sorsa mindig ez volt és ez is marad.
Lassan emelkedni kezdek. Egy bizonyos magasságból már úgy tűnik, hogy az egész ország egy mocskos büdös vizű tó, amelyben a halak jól érzik magukat és minden egyes halacska azon erőlködik, hagy valamilyen módon nagy hallá váljon, hogy ő zabálhassa meg a többieket, és ne őt zabálják fel.
Tovább emelkedek, egészen fel, abba a szférába ahonnan már az egész Földet belátni. A mellettem levő űrhajósok csak a nagy, csodálatos, kék burokba öltöztetett bolygót látják, tengerekkel, szárazföldekkel, szigetekkel. Esténként a kivilágított városokat.
Az én űrhajómból mást látni. Márvány palotákat, swimming poolokkal, luxuskastélyokat. Látni azt a felső tízezret, amelyik elhiszi, hogy joga van energiákat pazarolni korlátlanul, merthogy megfizeti. Mintha a megfizetéssel egyben korlátlanná is tennék az energia készleteket.
Látom azokat a milliókat, akik halálra dolgozzák magukat, hogy teljesüljön legnagyobb vágyuk, egy saját otthon, TV, autó és mindenük meglegyen, amiről azt gondolják, hogy elengedhetetlen egy emberi életvitelhez.
Látom innen azokat a milliókat, akiknek mindebből semmi sem jutott. Látom a nyomornegyedeket, melyeket éjszakára nem világítanak ki, hogy a szomszéd űrhajóból is észrevehessék őket. Látom a milliókat, akik fedél nélkül lézengenek, akik koldulással, vagy a szemétdombon keresik össze mindennapi betevő falatjukat. Látom az írástudatlanokat, az embereket, akik korán halnak, mert életükben orvost még nem láttak.
Ebből az űrhajóból mindezt látni. És még ennél többet is lehet érzékelni. Felszáll ide a rendszer bűze is. A rothadó rendszer bűze, amely oly erősen tartja össze ezt az egészet, hogy azt szétfeszíteni szinte lehetetlenség. A rendszert is látom, mely minden embert izolál, mely minden embert farkassá kíván változtatni, mely hazugságokkal tömi tele az emberek fejét. A rendszert, mely hogy magát megvédje, a demokrácia álarca mögé rejti igazi arcát, mely minden embernek arra korlátozza a gondolkodását, hogy csak a demokrácia hiánya miatt elégedetlenkedjék, vagy egyes pártocskák tehetetlenkedése miatt. Látom a rendszert, amely egyedül azt tartja üdvözítőnek, hogy egyik ember elorozza a másik munkájának a gyümölcsét, mely képtelen háborúk nélkül egy percig is meglenni, melynek egyik alapvető vonásává válik, ha tagadhatatlan válságba jut, mindenkit mindenki ellen uszít, és mindenkit mindenkivel meggyűlöltet.
Itt vagyok fenn, az úgynevezett undorszférában, ott ahonnan, ha a földre pillantasz, nem látod többé a csodálatos kék burkot, az óceánokat, a szárazföldeket. Csak a mocskot, a mocsarat, a háborút és az egymás mellett létező luxust és nyomort. Az egész rendszer bűze elárasztja ezt a szférát, hogy aki itt van, annak minden percben hánynia kell.
Aztán látni innen még az emberiség szerelvényét, melyet egy örökösen modernizálandó mozdony egyenesen egy szakadék felé húz. Az első osztályon a néhány kiválasztott. Ők a felső tízezer tagjai. A második osztályon a még emberi életet élők valamivel népesebb tábora, ők a rendszer kiválasztott helyzetű polgárai, majd a többi szerelvényben a nincstelenek. Ők azok, akik úgymond saját maguk hibásak azért, hogy így élnek, és tulajdonképpen nem is számítanak, de ők vannak a legtöbben. A szerelvény feltartóztathatatlanul irányt vett egy szakadék felé és le is fog zuhanni. Ám a katasztrófát túl fogják élni a vagonok utasai közül néhányan. Főként nincstelenek. Ők a remény hordozói. A reményé, hogy a zuhanást követően, valami egészen mást fognak a megszerzett technikával felépíteni. Mindegy, hogy az új rendszert hogyan fogják nevezni, ha már a kommunizmus kifejezéstől, régi beléjük sulykolt korlátaik távol is tartják őket. A lényeg, hogy egy olyan társadalmat hoznak majd létre, melyben a munka kizsákmányolás mentes lesz, és az elosztás mindenkinek szükséglete szerint lesz szabályozva. Ez a lényeg, nevezzék a társadalmukat, aminek akarják. Csak így lesz értelme a túlélésnek.
Mindezt az undorszférában utazó űrhajóról kitűnően látni. Kár, hogy olyan kevesen jutnak el ma ebbe a szférába.
Zuhanni kezdek. Visszatérek a földre, a poshadó vízben lubickoló halak közé. Nem akarok, de muszáj. Az undorszférában eltöltött tapasztalataimról nem kérdez senki. A médiát különösen nem érdeklik az élményeim, holott ott repültem a másik űrhajó mellett, amelyiknek az utasai szintén ebben a pillanatban értek földet. Újságírók ezrei várnak rájuk és ők elmondják, hogy a Föld az űrből csodálatos látványt nyújt. Egy kék burok veszi körül, látni az óceánokat, a kontinenseket, bla, bla, bla…
Én ott állok mellettük, látnak, de semmibe vesznek. Rokonok, ismerősök fogadnak. Mikor elkezdem ecsetelni, hogy milyennek láttam a Földet az űrből, az undorszférából, ők csak mosolyognak, aztán a hátam mögött összebújva suttogják: ez soha nem volt normális!
Ámos Imre: Jelenések
Valahogy egymásba nőttek a tárgyak,
s a körülötted magasodó rejtjeles
rétegekben már nem lehet tetten
érni az eredeti nyersanyagot,
a kötőelemek pedig megállíthatatlanul
építik föléd a lomkamrát, zsúfolásig
tömörítik köréd, egyre inkább sodródó
dinamikával a vasból, papírból, fából,
csiszolt és csiszolatlan kövekből
felrakott vágyköröket, melyek alig
adnak helyet a léleknek, az álmoknak
és a képzeletnek, beléd hatolnak
és végtelenítik magukat benned,
s mire rájössz, hogy újra meg újra
átvernek, hogy sebeket hasít benned
az érintésük, már beleolvadnak a húsodba,
beleégnek az agyadba, s osztódik
benned az a hamis tudat, hogy
értékekkel vagy tele.
Nem tudsz tárgyilagos lenni abban
a konfigurációs térben, ahol megerőszakolnak
az anyagok, megölik benned az életvágyat,
s ahogy vastagodnak életteredben,
nem tudsz utat törni az anyag-szörnyetegek
pengeéles fenyegetettségében, s végül
te is beletorzulsz a környezetbe, s hagyod,
hogy föléd kerekedjen a meghamisított Élet.
Valami idegen kéz nyúl
agyamba, megbontja a
mélység csomóit – most
jön egy soha vissza nem
térő alkalom, hogy a ház
felújításával egyidejűleg
velem is történjem valami,
ne érezzem, hogy a szemét
eltávolítása biztosítja a
helyet egy újabb szemétkupac
megjelenéséhez.
A dac szövetét már
rég átszúrta az idő kardja,
de a maradék anyagból
hidat fonok, s érzem,
a kezem nem remeg.
Ott állok szétdobált könyvek,
poros papírok között, s nézem,
hogy az ablakon beszűrődő
világosság kottalapján mit
üzennek a fényjelek.
Ma megint kimenője van
a Nagy Mesternek, nem
kapok irányjelzést, tótágast
áll bennem a gondolat.
Mintha nem is itt lennék,
már nem kérdezem, lehet-e
nélkülem valami; – nem megy
le a függöny a Nagy Színpadon,
a súgólyukból kiszorultak az
angyalok. Csak egy zárt boríték
maradt a kezemben, melyből
megtudhatom, mi a végső
határozat, hogyan kell átformálni
a megújulásra váró alakzatot.
De csupasz önmagam simaságán
lecsúszik a szobrászkéz vésője.
Ámos Imre: Iszonyat
Az élet üzlet, utazás és összeütközés. A vész, mint előérzet lebeg a másodpercek függönyén. A hőtől remegő aszfalton hajtottam, a júniusi napsütés beleszikrázott az épületekbe. „Gyere ki hozzánk cseresznyeéréskor.” A mi diósdi kertünkben is áll két hatalmas germersdorfi fa (égig érő, a legfelsőbb ágáról át lehet sétálni a túlvilágba, vagy akár a magyar népmesékbe), de ha háromévente kegyeskedik valami csekély – igaz, reteknagyságú és ropogósságában is azzal vetekedő – gyümölcsöt hozni, akkor már boldogok vagyunk. Bezzeg ott Csömörön, a nem ilyen elegáns, nevesincs koraérő minden évben bőséggel ontja gyümölcseit, ezért hívtak engem is, szedjem, vigyem kosárszám, nekik annál kevesebbre lesz gondjuk (nem hogy enni, befőzni, cefrézni is alig győzik). De meg valami üzlet is kínálkozik. Importáljunk Izraelből Makabi sört. Otthagyhatod az utazási irodát, csinálunk egy kft-t, miénk lesz a világ. (A rendszerváltás elején vagyunk, amikor kolléganőim kávézás közben magyarázzák egymásnak: „nagyon jól megy neki, káeftéje van.”) Mégis ki akar itt Makabi világost inni? Már megszokták az emberek a Kőbányait. Reklám kérdése minden. És persze a már-már földöntúlin ragyogó napsütésé. Ebben a fényözönben minden lehetséges, nyílegyenesen, délibábosan fut előttem a Csömöri út. Még hogy csak a Hortobágyon állna tótágast a világ, repítené égbe a nyárfasort itt, előttem egy-két kilométerrel is önmagát tükrözi az aszfalt. Csak éppen az erdősávok helyett lakótelep-sávok szegélyezik a horizontot. (Érdekes, a panelházak nem állnak fejre.) Távolban remegő illúzió ide vagy oda, remek látási és útviszonyok kínálkoznak. Oda is taposok Trabant 601-es (Limuzin) típusú automobilom gázpedáljára. Erre persze a huszonhat lóerős motor nem gyorsulással, hanem éktelen bőgéssel reagál. Nem is baj ez. A hőségben letekertem a két első ablakot, a jobbról-balról süvítő menetszél majd kirepített az ülésből. A sebesség valamiféle illúziója. Ekkor tűnik fel a balra indexelő zöld Skoda. Már látom a vezetője résnyire húzott szemét. A kanyarodósávban áll, de nem nyomja a féket, a jármű lassan csurog előre. Észrevett engem a sofőr? Ez bekanyarodik! Féktávolságon belül van. Ha megpróbálok jobbra kitérni előle, akkor belém hajt. Ha fékezek, összetöri a kocsi elejét. Ha nem fékezek és manőverezek, szétroncsolja a bal lábamat és a csípőmet, amint a Skoda vaslökhárítóján ripityára törik a műanyag ajtólemez. A vész pillanatában tízszeresére gyorsul a gondolkodás. (Mai tapasztalatommal balra kerülném ki, áttérve az ő oldalára – csak hát az szabálytalan. Mi a szabály, ha áthágásával megúszhatjuk a bajt, de senkit nem veszélyeztetünk?)
Midőn az első decemberi hóban keringőzni kezdtem az autópályán egy hátsókerék meghajtásos Ford Scorpióval. A walesi hercegnő is ilyen automobilon közlekedik. Persze a hathengeres változattal, amely ezer köbcentivel nagyobb motort és négykerék-meghajtást jelent. Mert ez hiányzik ott a Vértesben, Győr felé rohantomban. Persze hol van már a Makabi? Nincs rá széles kereslet, a kóser hálózatok beszállítóival nem lehet versenyezni. Az ingatlanban van az üzlet. Olcsón felvásárolni a mezőgazdasági területeket, és ipari vagy kereskedelmi célra eladni. Ügynöki cégem van („káeftém”). Kezdek megállapodni, megengedhettem magamnak egy drága nászutat Algírba (all inclusive ellátás ötcsillagos hotelben, mi is a neve?). Sietnem kellett, nem törődtem azzal, hogy a tél fehérbe hintette a fákat, a dombokat és az utat. A szikrázó júniusi ragyogást idéző fehérség elkápráztat, összehúzom a szemem. Óbarok előtt az autópálya korcsolyapályává bűvölődik. Próbálom lassítani a tempót, nem fékezek, jégen nem lehet, és a jármű lassan, méltóságteljesen el kezd megfordulni a tengelye körül. Ez már nem a karambol előérzete, hanem a halálé. Egy mély völgy felett sodródom. Elszámolok az életemmel, amely itt véget ér. Várom a hátulról belém csapódó járműveket. A közelemben nincs senki. A több száz méterrel mögöttem haladók pedig, látva, hogy bajban vagyok, időben lassítanak. Arra a tárgyalásra bizony csúfos késéssel fogok megérkezni. Húsz perccel később az Útinform bemondja, hogy Óbaroknál a Bécs felé vezető oldalon tíz autó egymásba rohant, több sérültet helikopterrel kellett elszállítani.
Amikor az Alvinczy úton megpillantottam a sötétkék Citroënt, a jól ismert érzés futott végig az ereimen, és jéggé dermedt a kezem. A következő pillanatban Dr. Váradi Éva felveszi a mobiltelefont. Jobb kézzel. Ugyanazt a mozdulatot a Citroën volánján tartott balkezével is megteszi. Szinkronizált mozgás. (Csakhogy a vezetés során megszerzett kognitív tudás arra irányul, hogy a végtagok magas szinten működjenek aszinkronban, hiszen egyszerre legalább húszféle dologra kell figyelni – és ezek között nem szerepel a mobiltelefonálás. A rádiókapcsolat a repülés alapfeltétele, ám a pilóta egyidejűleg vagy száz tényezőre figyel, a legéberebben arra, nem jön-e vele szemben ugyanazon a légifolyosón egy másik repülőgép.) A karosszéria semmihez nem fogható tompa csattanása. Az ügyvédnő kivédhetetlen, negyvenöt fokos manőverével lerombolta Toyota Avensis gépjárművem bal elejét. A volánba épített légzsák csak lefittyedt, mint egy kipukkasztott rágógumi, én pedig – a newtoni elvek alapján kiszámított – száz kilométeres sebességgel belerepültem a szélvédőbe. Merthogy városban minek is kösse be magát az ember? Majd beletört a nyakam. Igen, gondoltam át azonnal, ez most fájni fog egy-két napig (alvás közben valóban kínszenvedést jelentett a megfordulás), de vajon mi történt volna azzal, akinek nincs ilyen bikanyaka? „Jól van? – pattant ki a kocsijából az ügyvédnő. – Mindent vállalok.” (Jutott is eszembe, a minap egy ügyvéddel utaztam a horvát határra. Most az európai uniós pályázat a biznisz. Közös érdekeltségben voltunk, de az én kocsimmal mentünk. „Ma mindent én fizetek!” – szállt be a jog tudora. Latolgattuk, hogy hazafelé jövet melyik csárdában lesz érdemes megállnunk egy bőségtálra, vagy egy kiadós steakre. A tárgyalás végeztére kiderült, hogy a lánya valami táborból jön meg, és nagyon kell sietnie. Végül is egy kávét fizetett.) Dr. Váradi Éva készséggel segített a kárbejelentő lap kitöltésében. Én éppen decemberben lízingeltem az autómat, a baleset pedig januárban történt. Pénzügyi szempontból egy évet öregedett a Toyota. Négyszázezer forintot veszítettem az ügyön. Felhívtam az ügyvédnőt, hogy legyen kedves megtéríteni a káromat. Mire kifejezett felháborodással közölte, ő rendesen fizeti a biztosítását, és ne merjem még egyszer ezzel az üggyel zaklatni. A jog mellette állt.
Nyolcévente karambolozom. Legutóbb az autópályán, Óbaroknál – csak éppen a Pest felé menő oldalon – szenvedtem balesetet. Most Kínában van az üzlet. A monokultúrássá vált hazai fémfeldolgozó ipar a német autógyártók alkatrész-beszállítója. A kínai szerszámok, alapanyagok a legolcsóbbak. És a dél-koreai autók, amelyek közül egy alattam zakatol. Bár január elejére járt, nem fagyott, még a Vértesben sem, ám az aszfalt gyanúsan csillogott. Visszavettem a sebességet. Százzal is alig mentem, amikor kifutott alólam a talaj. De hát plusz három fok van. Automobilom ide-oda dobálja a farát, mint egy vergődő hal. A kocsi kormányozhatatlan, a motorfék semmit sem használ. Nincs rosszabb a tehetetlen sodródásnál. Összefolyik előttem az út, mint amikor a moziban elszakad a film és különféle alakú fehér foltok száguldoznak a vásznon, mielőtt teljes sötétség lesz. A becsapódáskor mintha felrobbant volna a járművem hátulja. Nekivágódom a sávelválasztó korlátnak, úgy állok meg. Süket csend. Azután a jégen felsíró, csúszkáló gumikkal elhajt mellettem egy autó. Élek. Hamarosan emberek rohannak hozzám abból a terepjáróból, amely nekem jött. Nincs szükségem segítségre, a biztonsági öv megmentett. (Ha, mint az Alvinczy úton, nem lettem volna bekötve, alighanem kirepülök a szélvédőn.) Pillanatokon belül előkerül egy autómentő. Szimpatikus ember, katasztrófamentő volt korábban, Délkelet-Ázsiában is járt ama végzetes szökőárpusztítást követően. Meglepődik, hogy teljesen nyugodtan és hideg fejjel intézkedem. Hiszen csak anyagkár esett. De mások sokkal kisebb zűr esetén is… Itt nem segít a pánik, csak egy palackba zárt szellem, vagy a mobiltelefon. Felhívom a feleségemet, hogy késni fogok, de nincs baj. Kapcsolatba lépek az autószerelőmmel, aki azt tanácsolja, egy karosszériás ismerőséhez szállítsuk azt, ami az autómból maradt. Mindenki rendkívül segítőkész. A befutott rendőr is, szabadkozik, amiért még várnom kell a helyszínelőre. Este tíz lett, mire a ronccsal beérkeztünk a telepre. A karosszérialakatos – aki miattam nyitott ki vasárnap – elemlámpával szemügyre vette gépjárművem maradványait, megcsóválta a fejét, majd közölte, hogy újjászülettem.
Utazás és karambol. Nem szoktam visszaidézni, pláne nem latolgatni az összeütközéseket. Ám az a szikrázó júniusi nap gyakran jut eszembe, amelyen a hőtől remegő homokban hajtott egymással szemben egy Peugeot és egy Renault Algírban. Csavarogni indultunk a feleségemmel – otthagyva egy kicsit a luxust, a roskadásig megrakott büféasztalokat, az „allinkluzivitást”, a baksisra nyitott tenyereket –, járni igazi szűk utcácskákban, látni egymásnak tapadó régi épületeket, szagolni a háznál készült piláf illatát, talán be is kapni valami kifőzésben egy szénparázson sült húsos lepényt, olivás juhsajtot vagy petrezselymes báránykebabot. Az enyhén ívelt tengerparti sétányon haladtunk és bevágtunk egyik-másik girbegurba utcácskába. Mintha megállt volna az idő. Mindenhol homok, a fehér falakon lőrésnyi ablakok, amelyeket napszítta kék vagy zöld ablaktáblák fedtek. Itt bizony nem várták a sétálókat. A hőségben alig láttunk egy-egy tovatűnő árnyat. Macskák, kutyák viszont csapatostul kóboroltak a magas köteleken szárított halak felé szimatolva. Egy szűk sikátorban, ahol az ember nem várna egyéb közlekedési alkalmatosságot, mint rövidszőrű szamarat, hirtelen két autó tűnt fel, egymással szemben haladva. Valamelyiküknek ki kell térnie, mert nem férnek el. A karambol, mint előérzet lebeg a sós zamattal, halszaggal meglebbenő szellőben. A sikátor házsorát nem tagolják beugrók, ahová félre lehetne húzódni, be kell tehát kanyarodni egy keresztutcába, például abba, amelyen mi is ideértünk. Megtorpanunk, a falhoz húzódunk, hogy helyet engedjünk. Az automobilok lassan, méltóságteljesen gördülnek egymás felé. Már látjuk vezetőik résnyire húzott szemét, keskenyre zárt ajakát. Egyikük sem áll meg, egyikük sem tér ki – a másiktól várja, hogy ezt tegye. Másodperceken belül összeütköznek. A karosszéria semmihez nem fogható tompa csattanása. A két autó fékezés nélkül, frontálisan egymásba csapódik. A sofőrök kiszállnak. Most kés villan majd és vér fog folyni. Szó sincs róla. A két férfi elismerően bólint egymás felé, futó pillantást vetnek a roncsokra, majd együtt elindulnak egy telefonfülke felé, hogy autómentőt hívjanak, miközben a múlt századi sikátorok eltűnnek a délibábban, hogy átadják a helyüket annak, ami itt mindig is volt: a sivatagnak.
A pályát már kimérték. Függőlegesen letűzött nyelű dárdák mellett várakoznak rúgkapáló lovuk nyergében a küzdők. A távolból méregetik egymást, közönyös pillantásokkal igyekeznek álcázni a bennük dúló feszültséget. Lándzsájuk hosszát és hegyét, tevebőr pajzsuk rétegzését, drágaköves markolatú szablyáikat most vizsgálják a versenybírák. Egyikük sem juthat előnyhöz, amely csorbíthatná a viadal tisztaságát. Így kívánja a vitézi becsület. És persze a téteket tevőkkel szembeni üzleti tisztesség. A katonákból és a városból ide sereglett kereskedőkből és kézművesekből összecsődült tömeg izgatottan sürgölődik. Árusok frissen sütött pita-kenyeret, illatozó gyümölcsöt és hűsítőt kínálnak. Ki-ki keresi a helyét, ahonnan jobban láthat, néhányan nyergekből, zsámolyokból alkalmi emelvényeket tákolnak. Mások dárdákra feszített köpenyekkel védekeznek a hőségben. A szikrázó homok és a tenger, mint tükörlap megsokszorozza a ragyogást. Maga a sejk fogad utoljára. Ő még a szultánnál is hatalmasabb, hiszen ameddig a szem ellát, minden felett ő az úr: lovasai vigyázzák a homokdűnék között kanyargó karavánokat, kalózai pedig lecsapnak a kék hullámok távolában feltűnő keresztény gályákra. Sisakforgóját teszi fel tétül, amely aranyba foglalt, szőlőszem nagyságú smaragdban végződik. Álmélkodó morajlás hullámzik végig a népeken. Kire fogadhatott a törzsfő? Ezen vívódnak a küzdők is, miközben visszakapják fegyvereiket. A sejk jelt ad. A két vitéz méltóságteljesen meghajol egymás felé, majd lándzsát szegezve egymásnak rontanak, fegyverük napban szikrázó hegye alatt dühödten lobognak a színes zászlócskák. Résnyire húzott szemükkel a döfés helyét keresik. Különben fegyvertársak, a sejk kíséretéhez tartoznak, az ellenséggel vívott csatában életüket nem kímélve sietnének egymás segítségére. Ám itt most csak a virtus számít. Egymásnak zúdítják telivéreiket, amelyek az egy helyben toporgás és a tömeg izgés-mozgása, hangoskodása kiváltotta idegességre már nem is emlékezve repülnek. A patáik alól felporló homokszemcsék riadtan kavarognak a földöntúlin ragyogó napsütésben, amely mindent kilobbant, amikor hatalmas robajjal bekövetkezik az összeütközés.
Deák Napsugárnak
Felmentünk a dombtetőre. A csintalan szelet
akartad onnan hazavinni. Derekadon értem utol,
épp fordult volna, hogy lent a völgyben a kerti
virágokat szóra bírja. Megtartottam neked ott –
még csak alig múlt a tél; tenyerem alatt máris
kánikula.
A sziklafalra épült fapavilon melletti padon ültünk;
panorámánk egy városnyi mozdulatlanság, ami
idefent addig zsugorodott, míg már csak magunkat
ismertük fel benne.
A virágok a sziklafal tövénél nem zajongtak. Rajtad
a csintalan szél két karom, nem ringattalak, de
csendesen, inkább az égbolttal takartalak be, hogy
ne fázz, hogy
a horizontot rád bízzam.
Szempilláimat járomcsontodra fektettem. A kéz megpihen
a kézben, ahogy dombjánál a város, völgyében a virág –
súlyt nem érezni,
elmúlik a táj,
a világ megmarad a csintalan szélben.
A szürkület a táj meredek sziklafala –
az érzékelés mászná, de egy idő után
mindig leesik, mindig vissza ugyanoda,
egy határozatlan helyre, ahol
a szerkezet hiba.
Odalent a természet hangjai zörejjé válnak,
egyre csak elhalkulnak egy balladai
homályban.
A valóságot, bármi is legyen az, csak
elvétve vélem látni, rohan előlem, mégis
ártatlannak és kecsesnek tűnik, mint egy
őz, ami a káosz elől vágtat –
a panoráma anyajegye vagyok én is,
előre vetítem a meztelen éjszakát.
És még mindig csak szürkül, mintha
sosem lett volna semmilyen más szín és
sosem akarna semmilyen más lenni –
ég és föld között zajlik az egész, ahová
eljutni nehéz, és
ahonnan nem térhetek már vissza, csak
csontok és hangok nélkül.
Jándi Dávid: Nagybányai részlet
Disznószerencséje van annak, aki disznótorba mehet, ráadásul maskarás „alakoskodást” is láthat, filmezhet. Tudtam én ezt, amikor – a hatvanas évek derekán – a Magyar Televízió szerkesztőjeként megterveztem a Gyűjtőúton című sorozat egyik epizódját. Dobos Ilona néprajzkutatóval Szeremlére, a Bajától délre található faluba utaztunk, és meglátogattunk egy általa már ismert családot. Nézegettük az ólban gyanútlanul röfögő hízót, és megígértük, hogy forgatócsoportunkkal jelen leszünk az ölés szertartásán. A szomszédok addigra felkészülnek, hogy maszkát öltve, kántálva, tréfálkozva köszöntsék a torozókat.
„Felderüle a kívánt nap.” Kora hajnalban ott dideregtünk a havas udvaron. Operatőrünk, Horváth Józsi bácsi, aki már a Tanácsköztársaság idején is „híradózott”, fagyos ujjaival tartotta a 16 milliméteres filmmel működő Ariflex kamerát. Hol volt még a videó és az ilyen-olyan digitális szerkentyű? Tíz-tizenöt másodperces „snittek” születtek. A böllér nyakon szúrja a nap áldozatát, a háziasszony zománcos edénybe fogja fel a vért, következik a pörzsölés, a felhasítás, a hosszú kések boncoló, daraboló munkája. A lányok már mossák a beleket, a férfiak fateknőben keverik, gyömöszkölik a kolbászba, hurkába valót, szakértelemmel szórják a sót, a paprikát, a borsot.
Aztán mind, ahányan vagyunk, kóstolgatjuk a frissen sült vért, a májat, a töpörtyűt, egy-egy korty kisüstivel könnyítve az emésztésen.
A téli nap még búcsúzkodik, amikor a házban a nagy asztal már roskadozik a cseréptálak s a rájuk halmozott ínycsiklandó, gőzölgő falatok alatt. Frissiben töltött jó káposzta! Ropogtatni való pörc! Foszlós kenyér, meleg hájas tészta! Fogyasszanak már, ne kéressék magukat, unszolnak a háziak.
Mi, szilárd jellemű televíziósok azonban húzódozunk. Tetszik látni, dolgozunk. Józsi bácsi fogja a felvevő gépet, mi tartjuk, mozgatjuk a lámpákat, van, aki a mikrofont kezeli…
Jöhetnek a maskarások!
Jönnek is. Adjon az Isten szerencsét, tűzforró kemencét, teli kamrát, füstölésre való kéményt, annyi jót és szépet, hogy…
Bocsánat, szólal meg operatőrünk. Elszakadt a film.
Új kazetta kell a gépbe. A csere négy-öt perc.
A maskarák kihátrálnak, majd kiáltásunkra megint bevonulnak.
Adjon az Isten a ház népének szerencsét, tűzforró kemencét, teli kamrát, füstölésre való…
Bocs. Elszakadt. Vagyis inkább eltört. Jön a harmadik kazetta… majd a negyedik… Húsz másodpercnél tovább nem bírja a „nyersanyag”.
– Vegyenek a böllérmájból, látják, hogy kelleti magát!
Látjuk, kezicsókolom, de hát a munka! Előbb a filmezés, azután a falatozás.
Józsi bácsink fejében szörnyű sejtés fogamzik meg. Akárcsak a hízóéban, amikor a csizmás emberek kirángatták az ólból.
Add csak ide, Lajoskám, a kazetta dobozát! Lajos odaadja.
Itt a címke, hogy a szavatosság csak jövőre jár le. De nézd! Ezzel a cédulával csak átragasztottak valamit. Lekaparom… Így ni! A kurva anyjukat! A lejárat dátuma két évvel ezelőtti!
– És a többi kazetta?
– Ez is… ez is… Mindegyik át lett ragasztva. Tudjátok, a film bizonyos idő után megmerevedik, hajlításkor eltörik. Az „illetékesek” nem vettek újat. Spóroltak. Talán még prémiumot is kaptak érte.
És ekkor éri el a Magyar Televízió a megszégyenülés mélypontját.
Béni bácsi, a falubeli kupec előhúzza a tárcáját, vagy ahogy sokan mondanák, a briftasnit. Kinyitja. Duzzad a piros százasoktól.
Ugorjon már be valaki Bajára! Vásároljon ebből a francból, amennyi köll!
Vasárnap van, tárjuk szét a karunkat.
A maszkajárás azért megvolt. A „játszó személyek” megkapták a jutalomfalatokat. Nekünk, lesütött szemű tévéseknek is jutott egy-egy jócskán kihűlt töltöttkáposzta batyu.
Szeremlei disznótoros alakoskodást tehát nem fognak látni a kedves nézők. Sebaj! Látnak majd érsekvadkertit.
Két héttel később, akkor már Kriza Ildikó folkloristával tapostuk a cserháti község sarát. Aztán megint „rászálltunk” egy családra, vittünk ellenőrzött, príma filmet, lelkes forgatócsoportot.
A hízó kiszenvedett, a húsok, a kolbászok, a hurkák sültek-pirultak, beköszöntek a maskarások, lett disznóság, ami belefér.
Csakhogy ebből lett a baj.
A népszokás helybéli előadói bőven éltek azokkal a szavakkal, amelyeket – akkoriban még – nem tűrt meg a televízió. Főnökeim bejöttek a vágószobába, és megnézték az „anyagot”.
Hogy képzeled?! Ezt a baszós, pinás, faszos szöveget a nézőknek? Pláne ifjúsági műsorban! Soha, de soha!
Az érzékeny, kényes lelkek tehát megkíméltettek a trágárságoktól.
Disznószerencséjük volt.
Gyönyörű volt ez:
Költő. Híd. Haza.
És jelez valamit:
Sokat ért akkor Ady.
Egy rakás könyv,
Jó vacsora.
És nekem ma is sokat ér.
Pénzben úgyis kifejezhetetlen.
Lefizethetetlen, megvehetetlen.
Tőkén túli titok.
Ma már vasalt papírlapok helyett
érintéssel fizetünk:
ember simogatja a bankot.
Dózsa György unokája semmit sem érő fémpénz.
Jó lesz tán szóba állni.
Már ősz van.
És záródnak a kapuk.
ahol eltévedek, ha sötét van, ott a bokrot nem nyeli el hirtelen a föld, az ég nem vet rám szűk hasábnyi fényoszlopot, és ha elterülök a nedves erdei talajon, és várom, hogy jöjjön, ami csak rám szakadhat még, hiszen nem látok sem faházakat, sem tábortüzeket, nem botlom útbaigazító tinédzserpárokba. és én is tudok félni, megremeghetnek még a sorvadó izmaim. egyszer a játszótéren mondta nekem az a gyanús, ballonkabátos alak: az én fenekemnek is van fosásiránya, pedig csak egy szál cigire ültem le. ő pedig eltűnt, mire én válaszoltam volna.
egy éjjel kint hagytam a fűnyírót a ház előtt, telihold volt. a tóra sugárzó kristályos fény kivetődött az öreg, rozsdás gépre. az ablakból figyeltem, hogy ebben a konstellációban mennyire hasonlít anyámra. az arcát, és a zsíros hajkoronáját fedeztem fel benne. reggel betoltam a ház alá, ő aludt még, kintről is hallottam a recés horkolást. aztán a bozótvágómat kezdtem el keresni, hogy megtisztítsam a vizes földtől. a maszkomban álltam tükör elé, amikor anyám már a kávéját főzte. jason, mit csinálsz ma.
csoki, csíny, ösztön.
megsokszorozódva.
csokik, csínyek, ösztönök.
valami felgyorsítja seamous
lépteit. észrevétlenül kitörhet
a forgatagból, egy szellemmel
több vagy kevesebb, ma nem
számít. valami, talán a csoki,
a csíny, bár persze, leginkább
az ösztön, feltehetően, rohantatja,
és pont a kukoricás felé, lebegő kis
fehér szellem lohol a mellékutcákban
Tavaszonta Thakácsra rendszerint rátört a szobanövény-átültetési láz. Nem volt ezzel másképp most sem. (– Nagyon helyes – mondta felesége, Á., hiszen a növények némelyike már alig fér a cserépbe.) Itt van például a harántsávos Sansevieria, melynek oldalhajtásai már teljesen cserépen kívüliek; itt van Á. kedvence, az életfa; itt a kúszó filodendron, amely hajlamos a le- (föl-) kopaszodásra, és arra, hogy amint növekszik, egyre kisebb leveleket neveljen – ha az ember nem gondoskodik megfelelő tápoldatozásáról. A Calla, amely vízi éppúgy lehet, mint szárazföldi – kizárólag alulról szabad öntözni, cseréptálkájába vizet juttatva, s gondoskodni arról, hogy a tálból sose fogyjon ki a folyadék –; a szarvasagancspáfrány, melyet viszont időről időre permetezni is szükséges a kézi működtetésű fúvókával; az a foltos levélzetű fácska, melyről Th. nehezen tudja elhinni, hogy ez is fikusz – fikuszként ő gyerekkorából egy másik, nagy, fényessötétzöld levelű növényfajt ismert, amelyről, jóval később, Görögországban, meglepődve vette észre, a házak előtti kertben is díszlik, törzse térdmagasságig fehérre meszelve. Thakács növényi lét iránti vonzalma tehát nem mai keletű; gyerekként saját kezűleg csípte le az osztályteremben sínylődő, fali ún. kukoricalevél indáin fejlődő, önálló életre kész, új, kis növénykéket, és gyökereztette ki őket otthon – bűvölten figyelve, miként növesztenek gyökeret a haloványzöld levélzetű növények a pohár vízben, és nemsokára elkövetkezett az idő: ki lehetetett őket ültetni cserépbe. Ki is ültette őket Thakács, nőttek, növekedtek, aztán egyszer csak már nem is cserépben voltak, és nem külön-külön, hanem legalábbis tavasztól őszig, hatalmas fadézsában a folyosón, együtt, ahol vadul burjánoztak, gyökereik egymástól elválaszthatatlan szövedéket alkottak. – Th. csak ekkor jött rá, e kukoricalevélnek nevezett növényi létformát nem véletlenül hívják kukoricalevélnek: ideális körülmények között – azaz odakinn, a vakító napfényben vibráló, estelente megöntözött dézsában – kissé kurta, haragoszöld, fodros leveleket hoz, melyek teljesen eltérnek ugyane növény haloványzöld, fodortalan, hosszú-vékony levélzetű, szobai változatától.
„Tulajdonképpen nem is lehet megmondani, melyik változat az igazi”, hívta föl saját maga figyelmét Thakács, „melyik fejezi ki inkább a növény lényegét. Ha az egyén nem próbálkozik meg azzal, hogy nyárára kiültesse, az életben rá nem jön: a kukoricalevél messze nem azonos azzal a növénnyel, melyet életunt, szinte áttetsző-fakózöld, olykor gerincetört levelű, elszáradó levélcsúcsú egyedeit oly gyakran észleli cserépben, irodák falán. Sőt maga a kukoricalevél sem jön rá, a szobai cserépben éltét vékonyan csordogáltatva, sápatag: létezik, igen, egzisztál benne, elrejtve mélyen, egy harsány-harsogózöld, élettől duzzadó, fodros kukoricalevél-lehetőség is. Vajon engem miért ültettek át gyerekkoromban nyaranta a Balatonra, ha átültettek, miért nem gyökeresedtem ott meg végleg, ha nem gyökeresedtem meg végleg, miért vagyok képtelen belátni, hogy nem gyökeresedtem meg végleg? Hogy itt kell élnem, a Mély-Dél-Alföld sápadt fényű szobájában, tűnődően, s az ablakon ferdén befutó fénysávokban lebegnek, egyre csak lebegnek a porszemek; élnem, amíg egyáltalában élnem adatik?”, így (magában) Thakács.
– Na, ülteted már őket? – kérdezte vidáman Á., Thakács rögtön kizökkent melankóliájából: Á. szemében ott fénylett a balatoni ragyogás.
Th. fölébredt az éjszaka közepén, és nem tudta, hogyan került az MRI-gépbe. Hallgatta a szabálytalan időközönként, hol lassan, hol gyorsan érkező, kemény kalapálásokat. Nem is kellett „célzottan” hallgatnia: érkeztek a hangok maguktól is fülébe-agyába, s Thakács ráeszmélt, már régóta hallja őket. „Már megint itt vagyok, a gépben”, mondta magának, mély keserűséggel. …Letargikusan hallgatta a hangokat, azaz hagyta, hogy áthatoljanak koponyáján, tudta, nem kell tőlük tartani, nem bántanak, csak kissé félelmetesek. Aztán amint szeme lassan hozzászokott az éjközepi sötétséghez: „Már hogy’ lennék én a gépben? Itt a csillár a fejem fölött. A mennyezet. A plafon. Itthon vagyok. De akkor mi kopog, mi kalapál?”
Thakács feszülten hallgatózott. Kintről jön a hang, túlról az ablakon. Valami verődik valamihez – nagy felismerés, heurisztikus gondolat –, hol lassabban, hol gyorsan. Ám mi mozgatja, mi mozog? „A szél”, válaszolt Thakácsnak Thakács a mély-éjszaka közepén, „a szél”.
Igen: az éjszakában valamikor föltámadt a szél. Már ki tudja, mióta fúj, mióta hallja félálomban Thakács a kalapáló hangokat. Tegnap este, mikor hazafelé tartott Th, nos, még nem fújt, kimondottan langyos, álló volt az áprilisbeli est. Langy, tavaszi, gyümölcsfavirág-illatú. Haladt Thakács hazafelé az alkonyatban, a Nap a láthatár szegélyén hideg-vaspirosan kissé ellapult. Az ég metafizikai-lila volt. Télinek tűnt a látvány, fagyos borzongást keltett Th.-ban. A rőt-melankolikus sugárzás, ami bágyadt rozészínre festette a járdát, viszont langyos, a járófelületen apró-kerek szirmok – meggyfákkal szegélyezve errefelé az út –; ha elhúz a járdával párhuzamos sugárúton egy kamionsor, fölkavarodnak a szirmok, porral vegyest, örvénylenek a tökéletlenégéstermék-teli levegőben, s megcsapja Thakács arcát a halállal kevert szél. Itt is, ott is cinkék szólnak, tavaszi-hangosan, Th. meg is pillantja egyik-másikukat néha, sárga mellénykéjüket – olyan sárga, hogy már-már zöld –; életteli-korlátolt, fekete-fehér arcocskájukat, huncut-csillogó szemüket ő képzeli hozzá, igen fejlett képalkotó eljárással. – Arrébb erdei pinty, neki meg vörös a hasa, téglavörös, egymástól eltérő irányban fejlődött a kétféle madár hasszíne (ha egy ragadozó meglátja őket odalentről, a cinke esetében egy elsárgult levelet lát, az erdei pinty esetében azt észleli, már el is száradt, bordóvörössé vörösödött a levél). Hátuk pedig talajszínű, mintha olajzöld, illetve palakék zuzmó fedné a földet: mindkét madár a felülről jövő tekintetek ellen is védett. – Az alacsony ház antennáján feketerigó flótázik. Tulajdonképpen mennyi feketerigó! És sehol a seregélyek; a jelek szerint Észak-Afrikában eredményesen szórják méreggel a nagy nádasokat a szőlőtermést védendő, ahol éjszakáznak a telelő seregélyseregek. – Thakáccsal szemközt egy lant alakú csípejű lány jő, közelebb, egyre közelebb.
Lassítaná lépteit Th., tartson a látvány minél tovább, de ez csak egy adott határig lehetséges, helyben járni ellenjavallt, túl feltűnő lenne, meg egyébként is. Voltaképpen akárhová-merre néz Thakács, mindenütt lányok, falevél alakúak. Thakács néz, néz, majd’ kiesik látószerve, ezt azonban vajmi ritkán követi szemkontaktus-kialakulás. Ránéz Thakácsra a szembejövő lány – ha és amennyiben ránéz –, ám oly mérvű érdektelenséggel siklik tekintete tovább, hogy az már…
„Világos”, gondolta a sötétben az éj közepén fölébredve a kalapácsolásra Th., „itt a böjti szél”. Mert ekkor már hallotta is: zúg, búg, orgonál a kis utcácskatágas sugárút kereszteződésben a húsvét előtti, böjti szél. „Szóval, csak a szél… A szél rázza az ablakot”, sóhajtotta a szobai éjszakában Thakács. „Megvan, mi ez a kalapálás.”
„Most már tényleg érkezniük kéne a fecskéknek”, mondta magában Thakács, mikor észrevette: a sarki kőkerítés és a járda közti résből kinőve a félárnyékban, virágzón virágzik, telt-napsárgán, a vérehulló fecskefű. (Korábban, pár nappal ezelőtt, még magát a növényt, a növény ott-létét sem észlelte Th., és már virágzik. Fölgyorsult és iramlóan vágtáz a tavasz. Az pedig, hogy a kertekben, melyek mellett Th. tovahalad hány és hányféle virág tapsikol, egyenesen követhetetlen. Csak az életpiros tulipánt ismeri közülük Thakács, mely gyerekkorára emlékezteti; a kissé egyházi jellegű, távol-keleti eredetű szívvirágot; meg a már jócskán elvirágzóban lévő nárciszokat.)
Persze, a tavasz is többszintes. Léteznek fák, amelyek éppoly kopaszok még, mint télen, ld.: akác. Th. kinéz az üvegablakon, el, nyugat felé, s látja az akáccsoportot téli-mereven állni, majdnem élettelenül. Ám megtévesztő ez a mozdulatlanság, ez a tavaszról-tudomást-nem-vevés: már száguld a fák erezetében a táplálékkal teli folyadék, nemsokára virágzik az akác, habfehéren, és még akkor sem lesz levélzete sehol, még akkor is burjánzik, fényeszölden, alatta, az akácerdőben, a fű. (De majd eljő ténylegesen a nyár, zárul a különálló lombkoronák alkotta szint, s fény hiányában visszafejlődik a füvezet.) És a két szint között, egyszersmind két kerítés határánál – megállapíthatatlanul, hogy mely udvarból nőve ki – lilul már az orgona. Sokkal hamarább kivirágzott, mint kellene, Th. legalábbis úgy emlékszik: valamikor ballagásidőben nyílott, diákok virágozták föl orgonával a sötét-nehéz iskolakaput, s virágzó orgonagallyak kerültek a mattzöld tábla felső szegélyére is. Hol van még a ballagás?
Ment, ment tovább a vakító-napfényes reggelben Thakács. Zöld madarak a már kileveledzett, alacsony lombok között: a kisebbek – csicsörke, a nagyobbak: zöldike. És – tarkán, de a távolság miatt egyszínűnek látszón – a még kopasz pagodafa haloványzöld-vörhenyes összbenyomást keltő, fél-lágy, fél-fás, leg-legfelsőbb gallyain Iowa állam (valaha a nemzetközi írótalálkozó színhelye volt, vagy talán az ma is?) madara: a tengelic. – Mely madár már egyenesen fölvezeti Th. tekintetét az égbe. Néz hát Thakács a kékséges magasságba. Villogó szárnyak a napsütésben, egy-egy pillanatra csak. Minő dráma zajlik ott, fönn? Vagy milyen egyéb, mozgalmas történés zajlik a levegőégben? Vakítófehér sirályok az észlelhetőség határán; galambcsapat válik sötétből egyszerre, egy pillanat alatt fehérré – létezik e jelenségre egy galambász-szakkifejezés is, elfelejtette már Thakács –, néha keveredik is a kétféle madár: a sirályok egyenként s egyedenként más-másfelé repülve, a galambok szorosan összetartva, mozdulatukat egymáshoz igazítvást.
S akad közöttük két, sirálynál is, galambnál is kisebb termetű madár, úgy haladnak, hogy olykor-olykor mintegy csomót kötnek az egyenesre, minden egyes, rövid-egyenes szakasz végén megfordul egyhelyben, tengelye körül a különös szárnyas, és csak ezután következhet a másik, rövid-egyenes szakasz; vagy nem egyhelyben fordul meg, nem önmaga körül a madár, hanem kissé visszafelé kanyarodik, s így külön-külön oválisok keletkeznek az egyenesen belül. „Mik azok? Karvalypár kering odafönn, erre az a nagy riadalom?”, kérdezte magától Thakács.
Mert izgatottság volt a levegőben, a galambok egyen-röptében, s a sirályok sem úgy repültek, mint idelenn, a folyó fölött szokásuk, lelassított, ráérős, táplálékkereső üzemmódban, nem: fölgyorsultan. – Aztán elsodródott a légisokadalom Th. elől, egy barkázó-rügyező nyárfacsoport laza rácsszerkezete s egy épülettömb mögött. Th. várt, várt, de mikor az épület túloldalán ki kellett volna a madaraknak bukkanniuk, nem bukkantak ki. Nem bukkantak elő, soha többé.
Kóbor szellő ül a hintában. –
Hiába indulnál, nincs hova:
minden út végül hazavezet.
Álmában csönget az iskola.
Filmekről álmodik a mozi,
a kocsma is kijózanodott.
Karneválra hív az új tavasz,
végtelen álarcosbált hozott.
Keresed magad a maszk mögött.
Tükörbe szorult a stílusod. –
Kint virágszirmokat fúj a szél,
madarak röpködnek s vírusok.
Farkas István: Külvárosi éj
A világjárvány karanténja miatt otthon várakozó, harminchat éves pilóta (fapados légi járatuk szüneteltetett bizonyos járatokat) néhány napja már csak azon törte a fejét, hogy négyéves kisfiát milyen játékokkal szórakoztassa. És ez egy egész életre szóló ajándék kell hogy legyen. Ki kell használniuk, hogy most van idejük egymásra.
A közeli játszótérre természetesen kijárhattak. A szülők persze kesztyűben, maszkban üldögéltek, álldogáltak, de a gyerekek szabadon játszhattak. A fiúk a mászókát és a csúszdát rohamozták meg, a lányok többnyire hintáztak.
A szabad levegő mindenkinek jót tett, ha kisütött a nap, a szülők az álarc alatt is mosolyogtak. Vizet is vittek otthonról, ügyeltek arra, hogy a gyerek eleget igyon, de ők is kortyoltak egyet-egyet, a maszkot lehúzva.
A pilóta felesége könyvelő volt, már korábban is dolgozott időnként otthon. Ehhez a szakmához jól passzolt az otthoni munka, így kellő gondot tudott fordítani a háztartási munkákra és óvodás fiára is. Ez különösképpen azért jött jól, mert férje a munkája miatt alkalmanként több napot is távol volt.
Otthonlétekor az apa sokat szokott foglalkozni a fiával, ám az asszony mégis elámult, hogy minap milyen ötletes játékot talált ki: videofilmet készített a gyereknek. A puha plüss játékállatokat korábban az asszony vásárolta, és most, hogy a filmben szerepelni tudjanak, férje utasításait követve neki kellett őket mozgatnia. Narrátorként az apa hangja szólalt meg, de a helyzetnek megfelelően a különböző állatok hangját is ő vállalta.
Az eltérő karakterű kisállatok jó játéklehetőséggel szolgáltak, ki-ki a maga módján. Először a gombszemű, lompos farkú mókus jelent meg, majd a fekete-fehér gombóc testű panda a tigrissel, végül a bánatos képű, bojtos farkú csacsika.
A történet a következő volt: a mókus végig ugrálta az egész lakást, mogyorót keresve. Végül az ablakpárkányon csücsülve, kétségbeesve állapította meg, hogy sehol egy fa vagy bokor, ahol mogyorót találhat, csak villamosokat, torlódó autókat, cikázó kerékpárosokat lát.
– Mókus, mókus, rossz helyen keresgélsz, emlékezz vissza, ha mogyorót kaptál, az mindig zacskóban volt vagy konzervdobozban – figyelmeztette az apa. – Ahol nincs, ott ne keress.
Ezután a panda és a tigris következett. A tigris rátámadt a macira, mert nagyon kövér, sokkal kövérebb, mint ő, biztos sok kajája van, ezért adjon belőle, mert ha nem, nagyon megbánja. A bánatos képű maci egy zöld ágacskát nyújtott neki, de a tigris rárivallt: „Húst akarok enni, húst! Ha nem adsz, akkor felfallak!” Birkózni kezdtek és annyira harciaskodtak, hogy a kanapéról végül is lepottyantak. Ez olyan vicces volt, hogy az állatok nevetni kezdtek. Megegyeztek abban, hogy játékból majd máskor is birkóznak.
Végezetül a csacsi kapott szerepet. Hogyne kapott volna, már régebben kiderült róla, hogy hiú, becsvágyó kis állat. Az volt a terve, hogy felmászik a tetőre, onnan meg a kémény tetejére, hogy messzire lásson, mondván, aki legmesszebbre lát, az a legokosabb. Hát, át is bújt a kinyitott erkélyajtó fölött – a mama segítségével (akinek nagyon kellett ágaskodnia a műveletben) – de végül is lepottyant. Az apa meg a csacsi hangján elkezdett iázni, azt jajgatta, hogy eltörött a lába. És ez lett a film vége. A szülők egy cseppet kimerültek a forgatásban.
A filmet nemsokára a délutáni álmából felébredt gyerek is megnézhette. Elcsodálkozott, hogy amíg ő aludt, a játékai játszottak. De most ott ülnek helyükön, a polcon megkukulva, csak az oldalán fekvő csacsi iázik fájdalmasan apja hangját használva.
– Eltörött a lába, mert oda mászott, ahova nem szabad – magyarázta az apja, anyja meg adott egy gézdarabkát a fiúcskának, hogy a csacsi lábát beköthesse. Az apa tanácsára a kötést megszilárdították egy kis fogpasztával, ami nagy örömükre hamar megszáradt.
– Vége a napnak, vacsorázunk, fürdünk, lefekszünk – fejezte be a szórakozást az anyuka.
A kényszerpihenős pilóta, közben azon töri a fejét, hogy milyen új játékot találhatna ki másnapra. A csacsi története nem szolgálhat egy egész életre szóló tanulsággal, az nem lenne jó, ha bátortalan, rettegő ember lenne a fia. Legközelebb nem a játékok játszanak majd, hanem a fia kap feladatokat. Akadálypályát fog építeni a számára.
Először is: változatos mozgásformákat kell kitalálnia. Szerencsére jó mozgású, ügyes gyerek a fia. A jó fizikum az ő szakmájában fontos követelmény. És miért lenne más a csemetéje?
Elkezdte felmérni a lakótelepi másfél szobás lakás vonulási lehetőségeit. Ami azt illeti, nem sok bútoruk van. A szekrények beépítettek, a székek viszont elmozdíthatóak, azokból több is van. Van két asztaluk, a nagyobb étkezési célra. És van persze egy L-alakú kanapé a nappaliban, a közelében lévő benyíló félszobában pedig egy nagy franciaágy, a végében gyerekággyal.
A terv szerint a gyerek elkezd kúszni a padlón az előszobában, innen felugrik a cikkcakkban elhelyezett székekre, majd megérkezve a kanapéhoz, azt is végigjárja. A falhoz simulva a kereten kell végig haladnia. Innen egy kisszékre ugorva eljuthat az erkélyhez. Itt már ismerős kép fogadja: az erkély kövezetére fel van rajzolva krétával az ugróiskola, ezt végigugrálva visszajuthat a lakásba, a kiságyán felfektetett vasalódeszkán átlépkedve pedig belebukfencezhet a szülei ágyába.
A videofilm forgatása szinte zökkenőmentes volt. A férfi tökéletesen irányította a gyereket, elvégre összeszokott játszótársak voltak. A fiú annyiban tért csak el a tervtől, hogy a végén az ágyban a bukfencet többször is megcsinálta, ahelyett, hogy az első után felállt és meghajolt volna.
– Jól vagy? Tetszett az akadálypálya?
– Kevés volt a bukfenc benne – reklamált a fia.
– De te végül megdupláztad.
– Én úgy láttam, hármat is csinált – szólalt meg az asszony, a fiús játékok izgalmaiból végre felszabadulva.
– Negyediket is akartam – büszkélkedett a gyerek, mert tudta, hogy négyéves lesz nemsokára. És számolni is tudott már egy kicsit az ujjait behajlítgatva. – Ugye még sokszor játszunk ilyet? – kérdezte az apjához bújva.
– De még mennyire! És ha majd nagy leszel, akkor aztán tele lesz minden akadálypályákkal! Bukfencekkel, fejenállásokkal…
– A fejenállás az milyen? – kérdezte a csillogó szemű gyerek. (Nagyon fel volt dobva.)
– Azt majd később tanuljuk, de lesz, biztosan lesz majd.
A gyerek az apjához simult és felsandított rá, a múltkor, amikor legutóbb birkózást játszottak, sokat nevettek a végén. Az apa a fia karját a magasba emelte, és meg is erősítette, hogy ő győzött.
– Megígérted, hogy újra birkózunk! – erősködött a gyerek, karját szorosan az apja nyaka köré fonva.
Farkas István: Vihar után
Gondterhelten ülnek lócákon, ládákon, hajtogatott ponyvákon. Többen ácsorognak maguk elé merengve. Egyik-másik hümmöget, vagy a fejét ingatja. Félelmetes komorság a szemekben. A gyér világítás sárgára festi a széltől, esőtől cserzett arcokat. Valamennyien csalódott férfiak. Olykor-olykor egymásra pillantgatnak, a másiktól vigaszt remélve a sanyarú helyzetükre. Egyik–másik csak olyat szól, amire nem érdemes figyelni. Aztán megint hosszant időz közöttük az ijesztő csend.
Földművelők valamennyien. Egykor termelőszövetkezeti tagként, ma földbérlőként. A változást nem önszántukból akarták. A vétkük annyi: hittek az ígéretekben. Mást nem tehettek. A döntés nem az ő kezükben volt. Nehéz munkával jutnak a mindennapi kenyérhez. És most az is veszni látszik.
Földet kaptak a rendszerváltáskor. Visszakapták a sajátjukat. Vetőmag, munkagép, haszonállat nélkül. Ne álljon parlagon, vevőre volt szükség. És jelentkezett vevő. Valamennyi területre. Potom áron vásárolt.
A kenyérre valót távol az otthontól, kényszeredett munkával keresték. Sem egyik, sem másik tevékenység nem fűlött a fogukhoz. Paraszti munka, ez való nekik. Földre vágytak és vállaltak is mind többen, bérleményben.
A valaha volt saját földjükön most bérlők.
A földek új gazdája rendelte be őket a major-raktárjába. Sokan vannak. Az irodában nem férnének. A földesúr kijön a városból. Felelősségre vonás lesz. November vége, és még nem fizették meg a bérlemény éves díját. Nem volt mit eladniuk. Üresek a kamrák. Azért. Az esztendő aszályos volt. A kevés termést elégette a Nap. Közeleg a tél. Nem vehetnek meleg ruhát, lábbelit maguknak. De a családtagoknak sem. Kapták a felszólításokat. Fizessenek! De miből?…
– Ötszáz holdat bérlünk tőle. A másik ötszázon ő gazdálkodik. Ismeri a körülményeket. És mégis követelőzik. Miért?! – fakadt ki magából egy nyerges orrú, sovány férfi.
– Mert teheti – mordul mellette egy nyűtt ruhás ember. – Oldalán a törvény.
– Addig kellünk neki – mondja egy másik bérlő –, míg szolgáljuk az érdekét. Ha elégedetlen veled, fel is út, le is út. Nem védelmez senki.
– Ha meghallja az úr a panaszunkat, megenyhül irántunk. Meglátjátok – mondja reménykedőn valaki hátulról.
– A fenét! – így az előző ember. – Mind gaz! Átvertek minket. Szándékosan juttatták a téeszt csődbe, hogy osztozzanak a koncon.
– Ránk addig volt szükségük – szólott egy nagy darab, piros képű bérlő –, míg a pecsenyéjüket sütögettük.
Többen bólogatnak, visszagondolva a választásra.
– Kicsit már jobban ment a sorunk, hát bele kellett csapnia a ménkűnek! A fene ette vóna meg az urak étvágyát – jegyezte meg dühödten egy kicsiny öregember.
– Kifundálták, hogyan rombolhatnak büntetlenül.
– Hazudtak, hogy a mi érdekünket szolgálják.
– A nyakukra hágni!
– Késő… – legyint szomorúan egy szikár vénember.
Motorzúgás tolakszik a hideg helyiségbe. A nyitott ajtó előtt fekete terepjáró autó áll meg. A lemenő nap sugarai hasra esnek a karosszéria tükörsima felületén.
– Megjött az úr – figyelmeztet az egyik paraszt.
Bizonytalanság ül a komor arcokra. Többen komoly elszántsággal készülnek valamire. Dolgozik bennük az ősi erő. Mások szemében félelem lappang.
Fekete, tömött aktatáskával a hóna alatt lép a helyiségbe az élemedett korú földtulajdonos. Az ajtón belül megáll, vérerekkel hálózott petyhüdt arcát megemelve, szúrós tekintetét végighordozza a nagyszámú társaságon. A raktáros a kopott asztalnál áll, tenyerei egy szék támláján pihennek.
A széket kellő időben a nagyságos úr ülepe alá helyezi. A testes úr megy az asztalhoz, és sutty, máris lehuppan a fölkínált ülőkére.
– Úgy hírlik – súgja az egyik ember a másiknak –, képviselőségre pályázik.
– Arra igen alkalmas lenne – suttogja emez –, a népnyúzást kiválóan támogatná.
Az úr a húsos arcát fölemeli, s szippant a levegőből, majd rideg hangon szól:
– A ventilátor?… Miért nincs bekapcsolva a ventilátor?
– A motortekercs meghibásodott – felel készséggel a raktáros.
– Miért most hallok erről?
– Az intéző úr szerint a javításra nincs pénz.
– Nem csodálom, hogy üres a kassza – mordul az úr az orra alatt: – A bérleményeket nem fizetik! No, majd… – emel a hangján, de a mondatot nem fejezi be.
Nyitja a táskáját. Az emberek árgus szemekkel nézik. Papírlapokat szed elő, szétteregeti az asztalon. Szigorú tekintettel néz a raktárosra.
– Az intéző miért késik?! – kérdi haragvón.
– Nem jön – feleli az ötven év körüli férfi. – Fontos ügyben intézkedik.
– Ennél fontosabb?! – fortyan fel az úr. – Na, majd én!… – de a mondat megint félbe marad.
Magas, sportos, fiatal férfi lép az ajtókeretbe. Vállával az ajtófélfának támaszkodik.
– Az úr sofőrje – súg az egyik bérlő a mellette lévőnek.
– Fenét – súgja emez vissza. – A testőre.
– Tán mindkettő – tételezi fel a másik az igazságot. Többen ferde szemmel lesegetik az újonnan érkezőt.
– Teslér Balázs – szól nikotintól reszelős hangon Józsa László, a földtulajdonos. A kezében fehér lapot tart.
– Igen! – kászálódik le a raklapok tetejéről egy hosszú kabátos, deres hajú férfi.
– Jöjjön közelebb!
– Értettem… – feleli a sovány arcú, hamuhodó bajszú ember. A hangja motyogásba hajlik, miközben kényszeredetten lépked az asztal felé. Nem tetszik neki, hogy az úr elsőnek állítja pellengérre. Tisztes távolságban áll meg az asztal előtt.
– Teslér Balázs, feleljen – zördül rá a földbirtokos –, az idén mért maradt el a bérleti díjjal?!
A középmagas, sovány ember görbedt háttal áll előtte, miközben azon morfondíroz, mit feleljen. Az igazság helyett tán hasznosabb egy elfogadható lódítás. De amint fölpillant a jól táplált, püffedt arcból rá szegeződő szúrós szempárra, rögvest eláll a hazugságtól. Az az érzése, az úr belelát az agyába, s felismeri benne a hamisságot. A szemét lesüti és a zsíros kalapját, pereménél fogva lassan forgatja. Az úr a várakozást igencsak megunva rászól:
– Feleljen hát!
A hatvanéves parasztember megrettenve kapja rá a szemét.
– Arról van szó… hm… nagyságos úr – kezdi nyögdécselve –, szóval cudar esztendő volt az idei év… Nagy volt az aszály, és rekkenő a hőség… Eső semmi, amikor épp kellett vóna a növekvő növényeknek. Az öntözés jól gyütt volna, de a felszereléshez vagyon kéne. A szárba szökkenő növények idejekorán megrekedtek, majd aztán elszáradtak. Nem termett a földön semmi. Úgy higgye el, tekintetes uram. Azt se tudom, a családomat miből tartom el télvíz idején. Miből fizessek járandóságot?
– Engem a kifogása nem érdekel – válaszol szenvtelenül az úr. – Én a bérleti szerződés tartalmához ragaszkodom. A bérleti díjat ön évenként köteles megfizetni.
Váratlanul felcsattan az előbb még gyáva ember.
– Követelni!… Már csak ezt tudja ez úr?! Hol az alázat, ami élt önben a földjeink felvásárlásakor? Fillérekért tett szert hatalmas földterületre. Nem csalatkoznak bennem, mondta akkor. Támogatom önöket, ha szükségét érzik. Hát tessék, méltóságos uram. Bizonyítson!
A földesúr úgy gondolja, ha segít Tesléren, a többi bérlő is igényt tart a kedvezményre. Erre következtet az emberek morgolódásából, sutyorgásából. Zűrzavar támad, és nem biztos, hogy ura lesz a helyzetnek.
Magas, izmos, középkorú férfi panyókára vetett lajbiban lépked az asztal irányába. Tartása egyenes, léptei határozottak. Az uraság közömbösen nézi a közeledő embert, aki megáll Teslér mellett. Tömött, sötét bajuszán egyet simít jobbra, egyet meg balra, s kemény hangon szól:
– Józsa úr, maga elfelejti, hogy nem hatósági személy. Elfelejtette, hogy az a szerződés, melyre hivatkozik, ön és a földjének bérlői között jött létre. Ismernie kellett az időjárási viszonyokat. És ha önben van némi szociális érzés, belátja, a szerződésben foglaltra most mennyire nem időszerű hivatkoznia. A dokumentum készítésének idején sem ön, sem mi nem gondoltunk ilyen kegyetlen esztendőre.
Józsa úr megrökönyödve nézi a szép szál férfit, miközben hallgatja a fokozatosan növekvő elégedetlenséget.
– Úgy van!… Jól beszéltél, János!… Igazságot nekünk!
Az úr a fejét lehajtva gondolkodik. De nem sok időt szán rá. Fölemelve az arcát, szigorú tekintettel igyekszik kifejezni fölényét az emberek felett.
– Szóval nem fizetnek?! – veti fel a kérdést, s míg a válaszra vár, a papírokat összeszedi, s a táskába rakja. – Önök – néz végig az embereken, – szerződést szegtek. Én többé nem tárgyalok magukkal.
A táskát hóna alá csapja, és határozott léptekkel távozik a helyiségből. Menet közben int az emberének, kövesse. Mielőtt beszállna az autóba, megjegyzi:
– Ezzel a bandával majd elbánik az adósságbehajtó szerv.
A motor felzúg, Józsa úr kényelmes mozdulattal beszáll az autóba, s becsapja az ajtót maga után.
A kipufogócső okádja a bűzös füstöt az emberekre, akik tanácstalanul néznek a távozó gépkocsi után.
Teslér Balázs nézi-nézi az ökölbe szorult kezét. Aztán az ujjak elernyedve kiegyenesednek, a kéz lehanyatlik. A parasztember megindul hazafelé. Görbedt hátán cipeli megbicsaklott élete súlyos terhét.
Ámos Imre: Védőangyal
Az alábbiakban válogatást nyújtunk át olvasóinknak a Facebookon Vírusölő sorozatcím alatt az elmúlt csaknem egy évben megjelent írásokból *
2020. március 18-án a velünk élő remény bizakodásával indítottunk egy sorozatot, amelynek címét – az ősi szómágiába vetett hittel – bajelhárítónak gondoltunk: ha a szó teremteni tud (lásd a bibliai logoszt), akkor tud ölni is (lásd Kuprin gyönyörű novelláját, A boszorkányt), mert ezzel a sorozatcímmel és az alája sorakozó írásokkal mi felül akartunk kerekedni a pusztító betegségen. De volt még más célunk is a Vírusölő megindításával: a Nagy Lajos Társaság a pandémia előtt minden kedden egy meghatározott helyen találkozott, és ott hetente megismerkedtünk egymás elkészült, új műveivel, avagy az éppen készülőkkel, bírálatokat is fűzhettünk hozzájuk – ki-ki vérmérséklete szerint –, és folyamatosan gyűjtöttük az anyagokat a folyó év antológiájához. Ehhez ragaszkodtunk mint létünk igazolásához és bemutatásához, és ami az év tematikájához nem illeszkedett, azt szellemi testvérünk, az Ezredvég átvette. Röviden: úgy tettünk, mintha része volnánk a Nagy Magyar Irodalmi Életnek. Persze tudtuk, hogy ez így nem igaz, a Nagy Magyar Irodalmi Élet rengeteg kis csoportra szakadt, és csoportonként sok sebből vérzik, mégis úgy éreztük: amit létrehozunk, az irodalom, méghozzá Nagy Lajos szelleméhez kötődő, humanista, az igaznak érzett értékekért harcosan kiálló irodalom. És ennek vessen véget a kijárási tilalom? És az eddig viselt láthatatlan szájkosár fölé most húzzunk a beszédünket végképp letompító maszkot? No, nem. Írni szeretnénk és írni is fogunk. Megöljük a vírust.
Hát ez nem sikerült. Firenzében 1348-ban még el lehetett bújni a pusztító pestis elől egy kastélyba, és ott kivárni a járvány végét – persze ott is a történetmesélés és a belőle keletkezett irodalom segített –, a 21. században már nincsenek buja kertek és köztük megbúvó kastélyok, amelyek megvédhetnének. Tehát másképpen kell védekezni: életben tartani magunkban az alkotókedvet, az együttlét örömét, az összetartozást, a folyamatosságot. Ez lett a Vírusölő alapja. És – ha mi ajándékba szántuk írásainkat az Olvasóknak, ők is megajándékoztak minket, kezdetben csak figyelmükkel, megjegyzéseikkel, véleményükkel, tetszésükkel, később írásaikkal is, hiszen tudjuk, hogy minden ember hordoz magában több saját, egyedi történetet, boldog vagy fájdalmas érzelmet, amit általában csak azért nem ír meg, mert nincs ideje és nincs hová. Hát ezt a kettőt oldotta meg a karantén és a Vírusölő: a felszabadult energiák kiszabadították a rejtett történeteket, vágyakat, álmokat, a Vírusölő pedig örömmel befogadta a rokon szellemű és érzelmű írásokat. Szerzőink tábora – nagy örömünkre – szinte napról napra bővült, meglepetésszerű felfedezéseink is vannak: tollat-számítógépet ragadó nagymamák, egymással verspárbajt vívó költőbarátok, egy ismert vagy kevésbé ismert képekhez értő művészettörténész izgalmas írásai – és így szélesedik-színesedik a bánatűzőnek szánt sorozat.
A szerzők sorát gyarapítottuk még a Nagy Lajos Társaság – sajnos – már nem élő alapító tagjainak írásaival, így tudtunk némi visszatekintést is nyújtani a Társaság előéletéből; valamint olyan új barátainkéval, akik ugyan tagok nem voltak, de szellemiségükben ők is vállalják a Nagy Lajos-i örökséget.
A tavalyi március 18-a óta eltelt tíz hónap adta a jelen válogatás alapját, és – minthogy az Ezredvég terjedelme korlátozott – nem kerülhetett bele minden írás, de az internetes Facebook-folyam megmarad, mindennek utána lehet keresni. Egyetlen esetben tettünk kivételt: a sorozat elején újra hozzuk Baranyi Ferenc különleges versét, amelyet az Ezredvég tavalyi, 2020/5. számában közöltünk először, hiszen már akkor gyorsan, érzékenyen reagált a világot elárasztó járványra, és – mint az olasz irodalom kiváló ismerőjének és fordítójának – óhatatlanul felidéződött benne az 1348-ban pusztító „fekete halál”, a pestis, ami ellen akkor még el lehetett vonulni. A Vírusölő élén sem állhat más, mint az analógiákkal terhes, de talán azok segítségével reményt mutató költemény.
Ezúton mondok külön köszönetet Földeák Ivánnak, a Vírusölő lelkes és fáradhatatlan szerkesztőjének, a hatalmas mennyiségű anyag kikezdhetetlen memóriájú gondozójának – remélve, hogy nem csügged, és a továbbiakban is segítségünkre lesz.
A sorozatot folytatjuk, abban a reményben, hogy ez a nagy baráti társasággá szerveződött szerzőgárda továbbra is ellát minket élményeivel, írásaival, amelyeket nagyon várunk. És hátha egyszer, valamikor, majd más címen is indíthatunk ilyen sorozatot. A Társaság elnökeként minden Olvasónk, Szerzőnk és Tagtársunk nevében ebben reménykedve, és kívánva hozzá sok alkotókedvet és teljes egészséget.
* A teljes anyag elérhető az alábbi linken: www.facebook.com/nagylajostarsasag [vissza]
Firenze utcáit reszketve róttam,
midőn ránktört a rettentő ragály,
holtak hevertek szerte, több halomban –
szemét, amely elszállításra vár.
Ki a folyónál hullt el, azt legottan
a vízbe dobták – úszna messze már!
S tetemeket cipelt az Arno árja,
fertőt fodrozva szét a partvilágra.
Polgár a polgárt elkerülte félve,
szomszéd szomszédra ajtót nem nyitott,
szülő irtózva nézett gyermekére,
ha hóna alatt „búb” mutatkozott,
s nem csókolhatták ajkát – még kezét se –
hölgyüknek a szerelmes lovagok.
Mindent s mindenkit átformált a pestis,
a kézenfekvőt és a képtelent is.
De volt, ahol benépesült a kocsma,
bortól pezsdült a kedv, mozdult a láb,
haláltánccá fajult a vad tivornya
kaszást kacagva: egy nap a világ!
Hajnalban aztán – ki se józanodva –
szédültek többen a nemlétbe át,
még szólt zene, de egyre gyászosabban,
aztán tömb lett a csönd. Megbonthatatlan.
A krónikás, mit járva-kelve lát, hall:
lejegyzi pontosan. Ennyit tehet.
Én – el nem tékozolt írástudással –
még azt is megcselekszem értetek,
hogy hét leány és három ifju által
elmondok tízszer tíz történetet.
Okulásul? Vagy csak vigasztalásra?
Ha így, ha úgy: talán nem lesz hiába.
Megloptak a hatoson. Olyan gyorsan történt, hogy a villamos még ki sem gördült a megállóból, ahol felszálltam. A táskám nyitva, a lépcsőn két vigyorgó suhanc áll, leugrásra készen.
– Mit vettetek el? Azonnal adjátok vissza! – kiáltok rájuk feldúltan.
Se nekem, se a többieknek nem volt annyi lélekjelenléte, hogy megfogják a tolvajokat.
Azok az indulás pillanatában leléptek, az ajtó becsukódott. Ezt követően utastársaim együttérzően nézték, ahogy ellenőrzöm, megvannak-e az irataim, a pénztárcám.
Mindenkinek azonnal megjött a hangja, s előadták kis történeteiket a tárgyban.
A pénztárcám nem hiányzott, némileg megnyugodtam. Később vettem észre, hogy viszont eltűnt az újonnan csináltatott méregdrága szemüvegem, ami kemény tokban volt, nyilván azt tapintották pénztárcának. A kulcscsomómat valaki a padlón fedezte föl, ez is megvolt tehát. Örülhettem, hogy ennyivel megúsztam.
Másnap a munkahelyemen a portás megkérdi: – hol a személyid, Katika? Nézem, keresem, hát nincs! – Mert itt volt tegnap egy szakadt öregember, téged keresett. Azt mondta, megtalálta a személyidet egy kukában, de csak neked személyesen adja át. Biztos jutalmat vár érte!
Szorongó szívvel megyek haza, minden rosszra felkészülve.
Férjem, kissé kapatosan, sugárzó arccal fogad. – Képzeld, anyuska, itt van egy drága ember, visszahozta a személyidet, meg a szemüvegedet!
Bemegyek. A szobában terített asztal, felbontott üveg bor. Ott az öreg. Rátámadok.
– Hogy kerültek ezek magához?
Férjem csitít.
– Miért kiabálsz vele? Meg kell köszönni, hogy visszahozta! Látod, vannak még becsületes emberek!
Megszólal az öreg is.
– A kukában találtam. Szegény ember vagyok, vénségemre ide jutottam, guberálok.
Kezembe veszem a személyit, a szemüvegtokot. Szennyeződésnek semmi nyoma.
– Nem a kukában találta ezt maga, hanem a zsebes haverjai adták magának, hogy pénzt csaljon ki tőlünk. Jól összedolgoznak, mondhatom!
– Száradjon el a kezem, ha egy szó is igaz abból, amit mond, úgy éljek! Becsületes ember vagyok én, most jöttem a börtönből! Ha nem hiszi, nézze meg! – mondja, és egy papírt lobogtat felém.
Nézem – szabályos szabaduló levél. Meg kéne jegyezni a nevét, személyleírást adni, és kihívni a rendőrséget – villan át rajtam.
– És mért volt elítélve? – kérdezi a férjem.
– Elkaptak az ABC-ben. De én csak dezodorra megyek, meg szalámira, mást soha! – feleli az öreg.
Férjem, aki nem magyar, s ennélfogva a naivitásig jóhiszemű, előzékenyen végigvezeti a lakáson az öreget, s közben mutogat:
– Nézze, ha el akar lopni valamit, csak tessék! Itt tartjuk az aranyat, ott a takarékkönyvet!
Vasvillaszemeket meresztek rá, de a két férfi láthatóan nagy egyetértésben van. Engem tökéletesen kiközösítettek.
– Dehogy lopok én maguktól, hiszen maguk is csórók, látom én! Hanem a múltkor, az a doktornő, az igen! Koloniál bútor, meg minden! Hogy az milyen hálás volt! Ezer forintot adott, meg vacsorát is! Alig akart elereszteni!
A férjem nyilván nem akar lemaradni – húst, krumplit, savanyúságot tálal az öreg elé.
Az csak nyámmog a fogatlan szájával, s a drága pecsenyét megcsócsálva visszaköpi a tányérra.
– Nincs nekem fogam, nem tudom én ezt megrágni. Valami leves nincsen?
– Asszony, ki a konyhába! Főzz levest! – hangzik el a vezényszó férjem szájából.
A dolog élét veszti, s kezd egyre bizarrabbá válni. Megadom magam, s bénultan engedelmeskedem. Percek alatt összeütöm a levest, viszem be. Micsoda helyzet! Még jó, hogy a gyerek nincs itthon! Istenkém, mit csináljak? Ez az öreg jól körülnéz nálunk, aztán leadja a drótot a bandának, s egy szép napon elvágott torokkal ébredünk!
Az öreg megsejthette baljós gondolataimat. Cinkosan összekacsint a férjemmel.
– Maga jó ember, de az asszonynak a szeme se áll jól, nem jó asszony ez!
A nemjóját, még szemtelenkedik is!
Férjem itatja az öreget, magától sem sajnálja. Benne vagyok a pácban nyakig, én itt senkire nem számíthatok!
Kióvakodok az előszobába, s gyorsan felhívom a bátyámat, jöjjön gyorsan, térítse észre a férjemet, s dobjuk ki valahogy a becsületes megtalálót.
A két férfi ezalatt a fürdőszobában matat. Öt perc múlva kijön az öreg, megborotválkozva, illatosan. Férjem unszolja, fürödjön is meg! Engem majd’ szétvet a méreg, s számolom a perceket, mikor ér már ide a testvérem. Az öreg egyre jobban elszemtelenedik.
– Hanem meghálnék itt maguknál! Amúgy a bukorban szoktam, de hideg van már odakint!
Férjem érzi, hogy ehhez már az én engedélyem is kéne. Kérdőn, és biztatóan hunyorgat felém.
– Na, azt már nem! – csattanok fel, és tuszkolom ki az öreget. – Ha nem takarodik azonnal, hívom a rendőrséget!
Férjem látja, hogy komoly a helyzet, gyűrt százasok kötegét nyomja az öreg markába, s útnak ereszti Isten nevében.
Végre! Kimerülten rogyok le egy fotelbe, s pityókos férjemmel próbálom megértetni, hogy mi is történt, és történhet még.
Férjem, a jóság delíriumában ügyet sem vet rám, s az időközben befutott testvér is feladat híján távozik.
Másnap nevetve meséli, hogy ugyanazon a HÉV-en utazott az öreggel, aki éppen neki hencegett.
– Hej, a jó életbe, de jó dolgom volt ma este! Ettem is, ittam is, pénzt is adtak, ide máskor is eljövök!
2020. március 24.
Farkas István: Társaság
Felszáll a tollaslabda,
borzas tollpihe,
siklik a fényes napba.
Az ég egy markológép…
Egy város a szélben,
a tetőn kereszt inog,
minden olyan tárgyilagos,
hisz megmondták
a kéményseprők is –
Nem lesz baj.
Emlékszem ezekre az utcákra,
vérvörös párnákkal
borították be őket,
hogy minden biztonságos legyen.
A kereszt lezuhan,
védik a párnák.
Egy férfi
denevérmaszkban
bort szürcsöl a kocsmában.
És mégis –
Ha felnéz
az égre-
Látja:
az ég egy
markológép.
Hatalmas lapátfejébe
belefér
a világ.
Szín-tézisek
Kékszakáll, te gyilkológép,
nem látlak a
sósavmaró nyállal keveredő ködben.
Misztériumjátékok céhébe hívsz,
de ki fizeti a cehhet?
Céhedbe való felkérésed
rendkívül megtisztelő,
de félelmetes is.
El tudom-e játszani
kíméletlen sorozatgyilkos lényednek
akárcsak az árnyékát is?
Félek, árnyék-és árnynélküli
senki leszek
ott, középen. Vagy a szélen?
Létrejön-e a szín-tézis a színen?
És nem állok-e meg egyszercsak a sínen,
dübörgő vonatra várva,
fejem a csillámló sínre hajtva?
Nem, most felvidít ott ez az invitálás,
Látom a színt, a tézis dereng.
Talán felállok hirtelen
és játszom tovább a reflektorfényben.
Arcomról lecsorog a máz.
Állok a színpad közepén és sírok.
De halálos csókod életre kelt.
Kékszakáll, te gyilkológép.
Évek múltán
megszületek,
színpadról érkezem
a szülőszobába,
magyarsorsba,
kádársorsba,
rendszeresen
enni adnak,
szó nem hagyja
el a számat.
Nagymama meghal,
még felül
a kórházi
ágyon,
utoljára,
de lenyomják
örökre.
Ordításom
elfedi
a rekedt
angyalok
énekét.
Lakótelepi Jancsi és Juliska
A mese elején,
a mesében,
a mese végén,
mézeskalácsházban,
de inkább panelben
majdnem-végtelen
tengődésük.
Reggel
kihasított ragyogás
a kertben.
Jancsi zsebében kavicsok,
nem kétszáz forintos érmék.
Elmennek a CBA mellett.
Éhesek.
A szomszédos erdőből
hallják favágó apjuk
láncfűrészének
berregését.
Sóhajt az erdő.
Talált sorsuk
kivonható a
végtelenből
és marad
majdnem-végtelen.
2020. április 2
Barát Móric: Udvarban
kérdés
mégis kinek az
eldobott pelenkája
ez a kis ország?
furcsa
nincsen abban semmi furcsa
hogyha valami furcsa
csak megfulladni
csak megfulladni
indult a tóra aztán
inkább átúszta
mosdó
nagy mosdótálak
bazinagy mosdótálak
mosdatlan szájak
zene
legyen a hányás
hasfájás mindenkié
meg a zene is
függeszkedés
függesztett vécé
felfüggesztett lehúzó
elítélt tartály
fordítva
összeesett a kilakoltatott rendőr
a nő karjai között
ja bocsánat
fordítva esett
igen
igen tényleg nem
keresek új konténert
sem pedig régit
szereti
szereti látni
a sérült állatokat
ő maga is az
mivégre jön az ősz?
kié ez az elhagyott ruha
miért kövön
honnan jön az ősz
jó
a jó helyeken
mindig van egy jó szomszéd
aki feljelent
legyen ön is olyan
az autóbuszvezető halála
„nem forgalmi tevékenység közben
történt”
legyen ön is olyan, mint az autóbuszvezető
ne vezetés közben halálozzon el
hanem csak a végállomáson
2020. április 6.
Közgyűlés. Valahol a pesti oldalon egy díszes, nagy teremben. Valamikor a hetvenes években. Tele van írókkal. Egy szövetség tagjai. Még élnek a nagy öregek.
Valaki éppen beszél. Onnan, föntről. Öltöny, nyakkendő. Előtte árkus papírlapok. Mond mindent. Csupa szépet és jót. Aztán jön valaki más. Nyakkendő nuku, még lazára fogva sem, kigombolt ing, tweed zakó vagy dzseki. Gyűrött papírlap. Onnan lentről. Minden rossz, semmi sem jó. Romlik nemzetünk, vissza kell kapni… Nem harcolunk érte… bezzeg az afrikai elnyomottakért igen. Saját vérünkért nem… Félbehagyott mondatait mindenki érti és tovább írja magában.
Az elnökségben a párt kultúráért felelős korifeusa ül. Fejét féloldalt hajtja, könyöklő kezére támasztja, úgy hallgatja a szónokot. Mosolyog. Egyetértőn vagy gúnyosan? Az utóbbit sohase tenné. Inkább csak somolyog magában, vagy inkább a bajsza alatt. Talán mert tudja, hogy a közgyűlésért majd megkapja a magáét. Kemény vonalas elvtársaitól – hogyan engedhetted? Szétcsapni közöttük. Azután feljelentik. Moszkvában. A csapásokat jól bírja.
Valahol a hátsó padsorban két íróember üldögél. Egyikőjük a nagy öreg, akinek befejezetlen mondataiból összeállt egy nagyszerű, befejezett regény. Mellette kissé túlsúlyos, hozzá képest ifjabb korosztályhoz tartozó drámaíró, döglött aknáin fél Budapest vihog.
Piszkosul unják. Írótársaikat is. De eljöttek. Talán az ebédig kihúzzák.
Az élő klasszikus kezdi.
– Pista, mit szólnál egy intelligencia teszthez?
– Jöhet – jön a velős, nem éppen Shakespeare-i válasz. – Ez nekem való. – Majd kis szünet után. – Nem vagyok elég intelligens?
– Azt nem mondtam. Akkor kérdezek, és te rögtön válaszolj.
– Tiborkám, kezdjed.
– Mondj három szovjet politikust.
– Viccelsz? Brezsnyev, Gromiko, Podgornij.
– Akkor nevezz meg három állatot, melynek bogyós, olyan kerek a kakija.
– Hű, ez már fogósabb. Várj csak. Ugye félidőben itt hagyjuk ezt a sóhivatalt és kimegyünk a lovira. Hát persze… ló… paci… De előtte bekapunk egy birkapörköltet… Itt szemben van egy jó kis étterem. Birka… Vagy nyúlpaprikás… nyúl.
És közben szorgosan nyeli a nyálát.
– Haspók. Na, akkor mondj három kubai folyót.
– Kubai folyót, Rió… a francba is, egyáltalán Castro birodalmában van folyó?
A nagy öreg gúnyosan végigméri.
– Tiborkám, hülyének nézel? – háborodik fel az óriásbébi. – Honnét tudnék?
A köröttük ülők egyre derűsebb képpel fülelik szópárbajukat.
– Na akkor mondj három chilei hegyet… – adja meg a végső döfést a magyar próza kiváló mestere.
Néma csend a válasz.
– Sejtettem – sóhajt a kedves bópeer. – Megbuktál. Veled is csak a szovjetekről meg a kakáról lehet beszélgetni…
Szomszédjaikból kipukkan a nevetés. Halk moraja végigfut a sorokon. A szundikálók felébrednek és értetlenül bámulnak egymásra. Mi történt? Másnap tudni fogják. Harmadnap elfelejtik.
A nagy politikus felemeli busa fejét és ujjával félig fenyegetőn, félig barátságosan rendre inti a renitenskedőket. Azok szendén fölvonják a vállukat. Mi, dehogy, Gyuri, hisz ismersz minket?
És – amennyire tőlük telik – bájosan visszasomolyognak. Diszkréten.
Az irodalom él és élni akar. Derűsen.
Leben und leben lassen.
2020. április 9.
Negyvenegy éves lettél már,
Reád még sok évtized vár.
Éljen
mélyen
lelkedben a boldog tudat:
sok erényed példát mutat.
Véld: a
példa
erőt láttat, szeretetet,
ragyogást a közöny felett.
Ésszel
érsz el
honába a tudásszomjnak,
hol dúsvizű folyók folynak.
Szellem
s kellem
szépségeddel párosulva
szétsugárzik újra s újra.
E fény
s erény
csillog négy gyermeked szemén.
Élj boldogan, élj sok serény
élet-
évet
2020. április 12.
Olaszoknál, spanyol honban, szerte a világban
napjában halnak most vírustól ezerek.
Nálunk, momentán itt, Erzsébeten,
az utcákon, tereken alig néhány
álarcos ember ténfereg –
bocsánat, maszkban – annak mondjuk,
nehogy bálban érezzük magunk, hol
puha tetemek keringőznek s
behízelgő hangon szól a csontzene.
Ó nem! Tavasz van, napfényes tavasz,
menyasszonyi fátyolban pompáznak
cserjék és fák,
Nyitnikék, nyitnikék! – csivitel cinege,
s úgy mint én, kiszöknek szűk celláikból
az öregek, napfényre vágynak, felejteni
a halottak ezreiről szóló, rémísztő híreket, a
megkoronázott titokzatos vírushadsereget.
Ha egyik a másikkal – kutyával vagy anélkül –
szemben közeleg, hajtűkanyart veszen, mert
felrémlik előtte a karantén, a fénytelen, no meg a
lélegeztető gépeknek sora; haza kellene mennem,
még várnak a feladatok, még nem tartottam
bűnbánatot, ettől kezdve mindig szép szavakat
mondok majd neked, egy-két nap és lehet, hogy
rideg statisztikai adattá válhatok –
hát haza kell mennem!
2020. április 16.
Amint belépek a kertből a derekamhoz szorított vesszőkosárral – benne hasított akác, ugye a majolika csempés kályhába, hűvös már az október – szóval, látom, hogy telefonál az előszobában. Fogok egy hasábot és tréfásan megfenyegetem vele, mert azóta beszél, hogy kimentem hasábfát készíteni.
Hogy ez mennyit tud fecsegni a barátnőjével!
– Hát persze, Rómában is meg Firenzében is, meg Bonn, és sorolhatnám… és Münnich…
– Nem Münnichben jártál, drágám, hanem, hanem Münchhausenben.
– Ja? – emeli el fülétől a kagylót.
Olyan ártatlanul néz rám, mint egy kisgyerek, akit rajta kaptak, amikor a lekvárosbödönt dézsmálgatja.
– Már megint hülyéskedsz…
– Ja, te meg Münnicben voltál. (Így mondom, Münnic!)
– Persze. A nagybátyámnál.
– Nem Münichben, te nagyon baca, hanem Münchenben.
– Hát, nem azt mondom? Igen, Münchenben.
– Ja.
– És az a baca, az mi?
– A baca, kérlek szépen egy Vas megyei tájszó. A baca.
– Olyan nincs.
– Hallod-e, szétnézhetnél már néha itthon is, nemcsak Tajvan, meg Dubaj, meg Thaiföld, mi az isten… képzeld, ha arról mesélnél a barátnődnek, hogyan fejtél meg egy tehenet Őriszentpéteren, vagy Szattán…
– … esetleg Gyergyószentmiklóson, mi? Ahol a Bartis Feri volt.
–Lehet. Ott cukrot szórnak a lakodalmi pálinkába, hogy a nők is szeressék.
– No és?
Akkor már a telefonból jól hallhatóan kihangzik a barátnője harsány nevetése.
– Na és!
– Ne!
– Hát.
– Imádott férjem – fogja könyörgőre, s közben csavarint egyet a felsőrészén –, ugye, megmondod nekem, hogy mi az a baca?
– A baca az, kérem szépen – hadonászok a hasábfával –, az valószínűleg a boci.
– Boci? Én… boci.
– Ja. Esetleg böce.
– … és szétnézek, ugye – emeli tenyerét a szeméhez és nézegetni kezd jobbra-balra, közben a telefonkagylót a térde közé szorítja – mi? És csak nézegetek. Szétnézek. Mindent úgy széjjelnézek, hogy semmi nem marad a helyén, mi? A Münic.
És hátba vág.
Nézem a földre boruló hasábfákat. Van, amelyik úgy áll, hogy kuglizni lehetne vele. Az a görcsös végű, az a király.
Persze, hogy odaégett a tojásrántotta. Kiviszem a Tiszának. Szaglászik a jó kutyusom, de azért befalja.
Aztán játszani kezdünk. A Tisza kilógó nyelvvel, kicsit lelapulva néz rám, vizslat és várja, hogy mikor vágom a falhoz a teniszlabdát, s akkor nagyloboncosan nekiugrik és hűségesen leteszi a lábam elé.
Ő meg vasal. Az ing nyakát a visszájáról kell vasalni, s csak kicsit simítani meg, nehogy megbarnuljon. Aztán a mandzsetták. Ugyanígy. Én tanítottam meg neki.
De azt, hogy a kivasalt fehér inget – szeretem a fehér ingeket – szóval, az inget a vállnál bedugott kacsójával kicsit lengesse meg, azt magától is tudta. Ugyanis a frissen vasalt ing, az visszapárásodik, ha nincs jól kiszellőztetve, s aztán nem lehet azt csak úgy mindjárt kocka alakba rendezni, ugye.
Tisza is nagyon szereti ezt a falhozteniszlabda-játékot. Boldogan rohan a lepattanó labdához, elém teszi és még a mellemre is támasztja két nagy, bolyhos mancsát, pofonnyal, így játszunk.
– Azért most már velem is foglalkozhatnál. Nem gondolod?
A labda éppen most pattan be a dús bokorba. Ágai hosszú tüskések, de a levelek még nem hulltak le, és szép piros kis tulipán-forma vaskos virágocskák vannak rajta, persze a földön is – tavaly még karácsonykor sem esett le néhány – szóval, előhalászom a teniszt.
Ez alá a bokor alá fogom elásni szegény Tiszát, amikor majd elüti egy hülye kamionos az emhetesen. És akkor a bokor valósággal megbolondul, annyi piros harangocskát hoz minden májusban, hogy tudom, Tisza küldi őket, az én jó kutyám.
De most még Tisza velem viháncol, és meg is ölelem, amikor a mellemnek fekszik a két mancsával.
Drága asszonyom meg a kitárt ablakban könyököl a két gömbölyű karjával.
Az ingeket műanyagvállfára akasztotta, úgy lengnek a feje körül.
Ez úgy van, hogy karácsonyra majd csinálok neki egy kis ajándékot. Majd… de most még az ablakban van. Ugyanis zsilettpengével ügyesen kihasítom egy képeslapon a Westminstert kis ablaknak – ha kihajtja az ember, mint az ablaktáblákat, hát ott mosolyog a Jóska. Mert a rég lejárt vasúti igazolványomból az arcképemet teszem oda, s ha kinyitja, hát láthat engem akkor is, ha nem vagyok vele.
De ez, mondom, később lesz. Azt, ahogyan most könyököl az ablakban, ezt nem csinálom meg ablakos képeslapnak, mert ez itt lesz bennem. Ahogyan könyököl. Ez titkos.
A király meg az angol király, meg nyilván én vagyok ott a képeslapos ablakban. A fejem jó nagy, de hát én ugye a királynál mégiscsak nagyobb vagyok, kéremszépen. Azért a Westminster ablaksora jól látszik becsukva is, meg kinyitva erre-arra. Ez majd jó lesz, hadd emlékezzen rám.
Most meg kiszalad hozzánk, ugye a Tiszával vagyok, félrelökdösi a kutyámat és jó szorosan megölel. „Ez az én Jóskám, érted?” Érti hát.
De azért Tiszát is magamhoz ölelem, úgy állunk a pirosharangocskás bokornál.
Tisza…
(Ez is titkos fénykép. Nekem vannak ilyen titkos fényképeim. Meg hát, nem is tudtam volna igazából lefényképezni hármunkat, amint ott vagyunk a harangocskás bokornál. Nem volt, ugye, önkioldó fényképezőgépünk, amit csak beállít az ember és akkor csett-csett, hogy megmaradjon.
Nekem így is megmarad.)
2020. április 20.
Farkas István: Alkonyi tájkép
Gömöri Marinak és Gyurinak
Hallom, ugratunk vissza, vissza,
Egyre gyanúsabb korszakokba.
Nem is száz évet, mindjárt kettőt.
Így képzeljük el a jövendőt.
Irány ezernyolcszáztizennégy!
Formálódik a Szent Szövetség.
Szent, mert jogot ad majd a cárnak,
Hogy negyvennyolcért tarkón vághat.
Most csak szitokszó, még csak gúnykép
A Szabadság, az Egyenlőség,
Amit már a Marseille-i ének
Verseghyvel rég becsempészett.
A haza áll, de megint ott van,
Mint annyiszor már, a magosban:
Mint a léghajó kosarában
Ha egy egész köztársaság van.
Oda kocsmazaj nem hallatszik
Ha cár üvölt, ha súg Metternich;
A haza onnan szerveződik,
Örökké, vagy csak jobb időkig:
Széchenyi átjön Angliába,
Hitelt, hidat, hajót a zsákba!
Petőfi, Arany fennen zengi
Milyen magyarnak kéne lenni,
Ady dühöng, mert látva-látja,
Mint rohanunk a pusztulásba,
József Attila is hiába
Pöröl, nem válthat meg halála.
Ők a hazám. Magamban hordom.
Csattoghat bár fölöttem London:
Finchley Roadtól a Baker Streetig
Kétszáz esztendőt mondok végig.
2020. április 26.
Üdvözlégy Cézár! A halálba menők legutolsó
pillantásukat is csak rád vetik, isteni ember!
Érted küzdünk itt, a porondon védve a barbár
ellenségtől hős Rómánkat, a római virtust.
Vandál fegyveresek hordái hiába akarják
megkaparintani ezt, mi nem adjuk el ősi arénánk
már soha senkinek! Épp ez a cirkusz a rómaiságunk
záloga, küzdőtér, ahogyan ezt Te tanítod elűzve
kételyeinket! (Bár agitálnak a szpartakuszisták
több gladiátorbért követelve megint, valamint a
munkakörülmények javulását: míg keresztény
lázítók szeretet-propagandájuk keretében
azt hazudozzák, hogy testvér minden gladiátor.)
Mondd Cézár! Mi a frászt keres itt ez a sok pacifista!
És ez a sok gyülevész proli nép ott fenn, a lelátón?
Cézárt megvetik, ám kenyeret s cirkuszt követelnek.
Kapják azt, ami jár… az oroszlánok… vacsorára!
Fűrészporban én a hazát hogy védhetem így meg?
Kardom, pajzsom olyan, mint volt Romulus seregének,
Ám akit ellenem űz vad, alantas ösztöne, hálót
dobna reám ravaszul, hogy megszigonyozzon utána!
Kard és pajzs: becsület! Na de háló és szigony? Ármány!
Rómát védjük, amíg ezek itt zavarosba’ halásznak.
Többé nincs kegyelem! Beledöfjük a kardot az álnok
szívbe, Uram! Csak a jel, csak az isteni ujjmutatásod
kellene már mielőbb! (Ez a plebs még megkönyörülne
némelyiken!) Valamint odacsaphatnál, amiért még
tűrjük ezt a csalást, necces, szigonyos veszedelmét
római fegyvereink diadalmának! Nehogy itt ők
győzzenek! Ó, mire vársz? Mire jó ez az álliberális
cirkusz, ahol nekik is van esélyük? Tűrt eleget már
római Rómában! Te légy hát, isteni Cézár
ujjmutató vezetőnk! Mert bárki kerüljön a földre,
itt csakis őket ölik meg a római hit meg az erkölcs
lenn a porondon, s fenn Te lehetsz örök, isteni Győző!
2020. május 11.
1.
Kételkedj minden szavamban,
a költők felelőtlenül beszélnek.
De higgy nekem, ha hallgatok.
Egyértelmű a némaságom.
Így lehet velem párbeszélni.
2.
Felém csúszott a kígyó,
valamit sziszegett,
de kígyó nyelven nem értek.
Az almát viszont,
mit elém gurított,
megettem.
Legalábbis beleharaptam.
Azóta a Paradicsom kapuját lesem,
várom az angyalt, a pallost
és a kilakoltatást.
3.
Kihívóan viselkedett. Kihívta a sorsot.
De a sors nem ment ki.
Megmakacsolta magát. Maradt.
4.
A hangya a szemközti fűszálig mászott.
A megtett úttól kifáradt.
De legalább világot látott.
5.
Megírta nagy regényét. Élete fő művét.
Azt mondták, húzzon belőle.
Húzott. Novellává zsugorította.
Terjengős, mondták, tömörítsen!
Tömörített. Tárcává kurtította.
De a szót én se szaporítsam:
a végén aforizma lett belőle.
Közölték.
6.
A kórházban feküdt. Vaságyon.
Infúziót kapott, ágytálat, virágot.
A kinti világra vágyott. Egy más világra.
Odavitték.
7.
A temető dugig volt.
Eltemették.
Előtte: magasztalták.
Közben: megsiratták.
Utána: elfeledték.
8.
Megmondta neki feketén-fehéren!
Több színe nem volt.
9.
Ez a hajó elment, mondták az utasok,
amikor a Titanicról lemaradtak,
és szomorúan hazaindultak.
10.
Estére minden csillag feljött,
amelyik le se ment.
De csak az létezik,
ami látszik.
Ami nem látszik,
az csak van.
11.
Származására nézve zsidó volt.
De lehet, hogy főemlős.
Meg kellene kérdezni egy antropológust.
12.
A Magyar Birodalom szétesett.
Hol vannak már az avarok, gepidák, gótok?
Itt nyögünk kisebbségeink járma alatt.
Etele népe mivé fajult!
13.
Csak a jog eszközeivel, uraim! –
mondták liberálisan a megfontoltak,
miután a Martens-csizmák beléjük rúgtak.
14.
Flammiában békés tüntetők
felgyújtották a várost és a tűzoltókat.
Hamvaikat megőrizzük!
15.
Abrakadabra! – kiáltotta felhevülten a szónok,
majd hozzátette: – Abrak a dabra!
Abrak! – zúgta vissza a tömeg. –
Minden dabra abrakot!
Vesszenek a dabrák!
2020. május 18.
Jóna Dávidnak ajánlva
Amíg kitart a levegőd, merülj csak!
Nemcsak sírod – eged lehet a mélység!
Ne bénítson tovább, hogy egyedül vagy
s hallod a tenger súlyos szívverését.
Ne bánd, hogy körbenyálaznak az algák
s cápák dermesztő vicsorát se bánjad,
irányodat konokul tartva add át
magad a kincses végzet áramának.
Mert minden gyöngyért lét a tét: halálod
vállalhatóbb, mint az, hogy báva képpel
s üres marokkal buksz fel a vizekből.
S ha gyöngykagylóidat meg nem találod:
csitítsd az életösztönt, bárhogy érvel –
csak tüdőd szétrobbanása ment föl.
Baranyi Ferencnek ajánlva
Jó kilencven másodperc a víz alatt:
a gyöngy apró fizetsége a mélynek,
átkozottul súlyos titka rátapadt
a minden-tenger sötét legmélyének.
Visszatartott és közös lélegzetünk
kincset keres újra csak lenn a mélyben,
közben az életünkért mi is küzdünk,
ólomnehéz merülés, semmi fényben.
Belehalni minden apró gyöngyért, és
igazat, valódit szólni, nagy dolog,
ha vérzünk, cápauszonyok köröznek
aztán mégis felbukkanunk: kilégzés,
s maradnak a vízen hagyott lábnyomok,
örökre a verseinkhez kötöznek.
2020. május 20.
Hallom a híreket: gyümölcsfákat
tövestül tépett ki a szél,
eldőltek élettelen, fölöttük fehér
lepel. Havazás, áprilisi tél.
Ma is esett, és a száguldó
szélvész eltörte a fákat,
sűrű sárba zúzott sok virágos ágyat,
amint kibontották félénk szirmaik.
Te kegyetlen tavasz, éles karmaidat,
lám, beléjük vájtad!
Kifosztotta az élőket a tél.
Tavasz-istennőhöz rebegünk bús imát,
hogy eltüntesse a tél kezenyomát.
Kínlódik a rügy. Kimerül az ember.
Isszuk a fényt szomjas, csodaváró szemmel,
s törékeny kedvünk elsodorja a szél.
Míg tart a nyár, addig sétálj,
amíg a fények elkísérnek.
Meglátod: hipp-hopp eljön a november,
szürke egével, sűrű esővel.
S jön majd a decemberi délután,
mikor sötét lesz már négy után.
És általában bent vagy egy szobában,
vagy unott útjaid rovod egyre,
s mind kevesebb lesz az ember kedve…
S az ünnepek sokunknak nem segítenek,
csak hiányérzetet s fáradtságot hoznak.
Hiába gyújtjuk a fényeket. Ha összeülünk,
annál rosszabb.
Hát sétálj és érezd melegét a napnak!
Kószálj, és kicsiny sugarát majd akkor,
ha eljön a sötét: szívedből adjad.
2020. május 29.
Ámos Imre: Alkony
Zsebemben nincsen nadrág.
Bolygómat egek lakják.
Nyelvemen, tetovált szó.
Űrben tart a csillagsó.
Ballagok a Lánchídon.
Széchenyit most fölhívom.
Hajadon még a Duna.
Cipzárját hajó húzza.
Pesten állsz, én meg Budán.
Dobolok egy zöld kukán.
Zoknidat térdig húztad.
Mozgatod benne ujjad.
Rúzsosak a várfalak.
Mátyással, is láttalak.
Fekete sereg árnyék.
Kedvesen rád dudálnék.
Kavicsok: pingpong labdák.
Vizeink pattogtatják.
Hajót vársz annyi éve.
Fáradt vagy, ülj a stégre.
Budapest: meseváros.
Bennünk élsz… magyar táltos.
Templomok és keresztek.
Angyal vagy, hát szeretlek!
2020. június 5.
Basch Andor: Műterem
Szentjánosi Csaba versére
Írod, hogy a Duna cipzárát
épp lehúzza egy hajó,
nyílik Budapest estélyi ruhája,
ott tündököl bronzezüst színében
a város alig titkolt szépséges bája.
A Dunán a híd, a melltartó pántja,
pillér-lábait pont belemártja,
két comb a Margit-szigetet összefogja,
a Gellért hegy a gyertya,
vagyis a gyertyának a csonkja.
Köldöke egy örvény, hullámzó törzsén,
ahogy táncát lejti a Duna,
habzó vágyaival játszik
ősi temperamentuma.
Mostantól, ha hajót látok a Dunán,
eszembe fog jutni képed,
barátom, elmondom hát:
a költészet ma Benned éled…
2020. június 5.
Basch Andor: Műteremablak
Kinek apja nem azért állt a sorba,
hogy zsíros állást kapjon, s érmeket,
hanem, mert hitt egy boldogabb világban
az ne tagadja meg az éveket!
Ha édesanyja mindig hittel, bátran
vallotta magát annak, aki volt,
az ne menjen köpönyegért a boltba,
s ne forgassa, ha nincsen rajta folt!
Ki állampénzen tanult nyelveket,
s diplomáján még fénylik a keret,
tudhatja jól, hogy mindennek van ára,
és megdolgoztunk érte. Nem lehet,
hogy megfakuljon az emlékezet.
Csak tiszta vizet öntsünk a pohárba!
Zászlóinkat már régen nem repítik,
nem fújják szép „fényes szelek”…
Hová lettek a mindent vállaló,
„munkára, harcra kész” kemény kezek?
Kié a föld „virága és kalásza”,
bezárt a gyár, bezárt a bánya,
hegy-völgyek között „fekete vonat”
nem zakatol, tévútra tévedt,
s valahol végleg elakadt.
Nem volt az jó, és kár is visszasírni,
mi nyomorszintnél alig több. De több!
A közmunkából sem lehet megélni,
szolgák vagyunk s a lelkünk is törött…
Mi megforgattuk végül kis világunk,
de merre fordult? Jobbra, balra?
Hogy így forogjon, ki akarta,
Dunántúl… Alföld… magyarok?
Most lettünk igazán rabok…
2020. június 8.
Kékestető, újév-éjfél
Te aranynap, lucskos éjszakában
fejem itt csüng
egy nyers asztal fölött,
te látomás, mondd meg, hogyan találjak
a szépségedhez több erőt,
e füstködben, az el nem ernyedt
szándékok, gyilkoló vasak
merev fegyelmét visszanyeljem?
Pusztuljanak!
Csontvázam vesszőkosarából
puskacsövek tekintsenek
arcokba? Rég, mi vadcsalán volt
és vétektelen illegett,
fel tudna élni egy kisimult
feloldozó kígyóhalált?
A minden résen idetódult
nehéz ösztönt, a láb alá
taposott ritmust, képzetet,
a szenvedésnyi Himaláját,
a kikínlódott élvezet
mennyekig nyúló életfáját,
és minden végiggondolt harcot
s a konok csöndet minden könyvem
mélyéből, hogy… dühvel ajzott
s jaj hideg szisztémákba tömjem?…
Rég, amikor betont kevertem,
nyeles lapáttal adogattam,
s láttam, idomokká meredten
él: és úr voltam az anyagban,
hittem, aranynap, csak rád nézni
kell, ki arcunkat hordozod,
mint időkezdet hordaéji
áldott, makogó magzatod,
hát ki éljen, ha én ne éljek,
már élhetek, már Szózatom
és Himnuszom van… tán nem érdek,
hogy ezt itt így kell mondanom?
Te aranynap az éjszakában,
őrizd s ragyogd át a hegyet,
s létünk előtti fény varázsa
a mozdulásra kész kezet.
2020. június 14.
MERT AKI MÁR MAJDNEM
mindenről lemondott,
megelégedne egy
babkonzervvel is.
Mert aki már majdnem
mindenről lemondott,
annak az útszéli stoptábla
is acélfeszület.
Mert aki már majdnem
mindenről lemondott,
arról a minket őrzők mondtak le
véglegesen.
MÁR CSUPÁN PUBLICISZTIKÁBAN
lehetne értekezni arról,
amit egy szalonképes vers
nem bír el –:
Hogy immár húsz éve
lebontottak mindent,
a romokat csonttá soványodott,
magukat is felfaló
korcsok őrzik,
és hogy ezt a jól körülhatárolt
törékeny kis látszatvilágot
a Teremtője már hírből sem
ismeri…
RÉSZEG ISTEN BESZÉL HOZZÁM
kavicsokat hint elém.
Nem értem egy árva szavát sem,
hisz’ nem beszélek istenül.
Üveget nyújt, sörrel kínál –:
ezt már vélem érteni.
Létrejön valami köztes nyelv,
vallástalan párbeszéd.
EZ ITT
az önhitegetés zárt tere.
Mindent vagy semmit.
Egy lapra feltenni.
Míg kirakod, magadból, magadat,
a körülötted elhullajtott
csikkek is eldöntik,
hogyan tovább.
FEHÉR MOZDULATOKKAL
mímelsz életet
a fekete házfalak között.
Leszázalékolt kóbor kutyák,
körözési listákon szereplő
galambok gyűlnek köréd,
hogy hallhassák
száz forintot sem érő
szavaidat.
Legközelebb
az árnyék-klaviatúra
esik a kezedhez,
hát monoton koppanásokkal
begépeled
a közveszélyes kívánságlistát
A KÉZBŐL SZERTEÁGAZÓ, KÉK ACÉLPÁR-UTAK
Zöld-izmú óceán,
sokkarú bálvány, akár egy polip,
végleges, megronthatatlan káosz,
rendezett tömeg –
torzarcú táncosok tömege csupán minden,
ami a kikötött hajókat körülugrálja
Egyenként keltünk át a lovak sorain,
sörényük drótját az őrült szél
kábelekké fonta össze
A tenger hirtelen megfiatalodott
és megöregedett
végleg elfedve a partot
és egy népnyi frissen teremtett embert,
akik még mindig porhüvelyük
színét viselik magukon,
meztelenül,
bűntelenül
Mikor hozzám értél
a bőröm többé nem rács volt
létem és a külső lét között
a hangszerek mind egyszerre szóltak
a víz egyszerre forrt és fagyott
az iszony kizárta magát az ajtón
a falevelek zöldebbre festették magukat
a szobám falán függő Byron-kép elmosolyodott
a szomszédban vonyító kutya felröhögött
az élet rájött a saját értelmére
a halál a szekrény alá rejtőzött
Mi már
nem szólunk egymáshoz,
nem is nézünk a másikra,
csak hagyjuk, hogy vigyen, sodorjon
valami nyugtalan víz.
Nyomvonalunk mentén sziklák, színek,
vízbe nyúló fűzfák –
szemeink üresen exponáló objektívek,
kattogunk csupán, de már nem rögzítünk.
Csak a csónak rángatózása.
Ajakbiggyesztés.
Kivillanó fogsorod, mintha
valamit mondani akarnál.
2020. június 16.
Krisztus és a házasságtörő asszony története a négy közül csak János evangéliumában szerepel. Évszázadokon keresztül igen ritkán ábrázolták, mígnem 1500 körül, főként német területen és Velencében szaporodni kezdtek az ilyen témájú festmények. A reformáció hazájában Luther szívesen hivatkozott épp arra az evangéliumi történetre, amely a törvénnyel takarózó embertelenség ellenében a megbocsátó szeretetet hirdeti. A téma legtöbb képzőművészeti feldolgozása pedig alighanem azért kötődik Velencéhez, mert sehol Itáliában nem voltak olyan mély gyökerei a toleranciának, mint a kereskedő patríciusok külvilágra nyitott városállamában. Most azonban egy német képet mégsem egy velenceivel, hanem egy ferrarai festménnyel fogunk összehasonlítani.
Idősebb Lucas Cranach (1472 –1553) festményén, a középkori írásszalagokra emlékeztetően, feliratként is megjelennek a szállóigévé vált szavak: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!” Alatta az évszám – 1532 – nem egyszerűen a kép készültének dátuma, hanem figyelmeztetés a krisztusi tanítás jelenben való érvényére, ahogyan a jelmezek is Cranach korának öltözékei. A félalakos jelenet szereplőit, a majdani operatőrök egyik hatáskeltő eszközét megelőlegezve, közelnézetben látjuk. A helyszínből, mint aminek a tartalom szempontjából nincs jelentősége, semmi sem látszik, szabadon hagyott felület is csak Krisztus feje körül van, a többi szereplő kétoldalt egy-egy csoportba zsúfolódik. A páncélinge fölött hasítékokkal díszített zubbonyt viselő martalóc egyik kezében követ szorongat, a másikat kardja markolatán tartja. Ostoba, állatias arcával ő a nyers erőszak megtestesítője, a gonoszságnak inkább eszköze, mint értelmi szerzője. Veszedelmesebbek nála a farizeusok és az írástudók. Egyikőjük mohón lesi, hogyan kaphatja rajta Jézust törvényszegő kijelentésen, a másik arcára félreismerhetetlenül kiül a romlottság, álnok pillantással fordul társához. A kettőjük között felbukkanó arcból csak az egyik szemet látjuk. Igazi telitalálat ez a horror-motívum: a fenyegetően ránk szegeződő tekintet, amelynek tulajdonosa elrejtőzik előlünk. A házasságtörő asszony mögött a krisztusi tanítást megszívlelők tömörülnek, talán négyen az apostolok közül. A Jézushoz legközelebb álló férfi jóságos szigorral fordul felénk, mintegy a történet záró mondatára emlékeztetve a nézőt: „Menj, de többé ne vétkezzél!” Mögötte a kövér, kopasz, fogatlan öreg feszes szembenézetbe állított karikatúra-arca megnyugtat bennünket afelől, hogy Cranach művészetében a csúnyaság nem feltétlenül a Gonosz szinonimája. Nem állta meg viszont a művész, hogy a hajlott, szemlesütve szégyenkező asszony ábrázolásába csöppnyi iróniát ne vegyítsen. Van a jelenetnek egy kifejezetten bensőséges részlete is: Jézus gyengéden fogja a megkövezéssel fenyegetett asszony karját, hogy ily módon is oltalmáról biztosítsa. Olyanfajta önkéntelen természetesség fejeződik ki ebben a gesztusban, amilyet a kortársai által „ferrarai Raffaello”-ként magasztalt Garofalo (1481 körül–1559) néhány évvel későbbi képén egyáltalán nem találunk. Következik ez abból is, hogy míg Cranach népnyelvi változatban, saját kortársaival adatja elő a jelenetet, az olasz mester szónokias, latin dramaturgiával viszi ugyanazt színre, hangvétele előkelően klasszicizáló, kimérten ünnepélyes. A színhely lépcsővel bevezetett oszlopos csarnok kazettás dongaboltozattal. A jelmezek rómaiak, vagy legalábbis nagyon annak akarnak látszani. Nem kell sokáig töprengenünk, hogy rájöjjünk, mi olyan gyanúsan ismerős a képen: Garofalo miniatürizált változatot komponált Raffaello Athéni iskolájának néhány vezérmotívumára. A festő-rendező a főszereplőtől kezdve az utolsó statisztáig valamennyi színészének szigorúan előírta, miként viselkedjék. Semmit nem bízott a véletlenre, s a nagy műgondból, sok-sok csiszolgatásból itt-ott furcsaságok is születtek.
Garofalo: Krisztus és a házasságtörő asszony
A sárga kaftános farizeus például indulatait meghazudtoló, kígyózó mozgással lép előre, vele átellenben meg a szeméhez kendőt emelő vétkes asszony egy szégyenlős kamaszlány és egy hellenisztikus Vénusz-szobor keveréke. Akit a változatosság gyönyörködtet, nincs oka panaszra: került a képre fiatal és öreg, szép és csúnya, lelkes ifjú és zord katona, gonosz farizeus és jóságos apostol, fríg sapkás barbár és ősz szakállú zsidó főpap. Ahogy Leonardo Utolsó vacsorája óta a nagykönyvben meg van írva, a Krisztus szavai által kiváltott indulatok végighullámzanak a sokaságon. A nyugtalanság a háttér felé fokozódik, és az oszlopra kapaszkodókban éri el tetőpontját. Krisztus középen, pódiumon áll, inkább kiszól a színpadról, mint az őt körülvevőkhöz beszél. Mint utaltam rá, Cranachot hidegen hagyta az a számára is nyilván jól ismert körülmény, hogy az evangéliumi cselekmény a letűnt római birodalom egyik provinciájában zajlott. A művész és tárgya közötti kapcsolat mégis nála a szorosabb, abból, amit jobb híján örök emberinek nevezünk ő ragadott meg többet. Miközben Garofalo korhűségre törekszik, nézőjét nem csak időben távolítja el a cselekménytől, hanem a jelenet emberi tartalmától is. Ez persze nem a korhűség egyenes következménye. Abból fakad inkább, hogy rafinált ízlésű műgyűjtők kegyeit keresve a méltán hírneves ferrarai mester, mint több más alkalommal, ezúttal is a bibliai témát csupán arra szolgáló eszköznek tekintette, hogy mesterségbeli tudását fitogtassa.
2020. június 23.
Túlzás volna azt állítanunk, hogy Betsabé fürdőzésének leírása Sámuel második könyvében (11, 2-5) mértéken felül megkötné a festők képzeletét. Az egész ugyanis ennyiből áll: Dávid „a tetőről meglátott egy asszonyt, amint épp fürdött. Nagyon szép asszony volt.” A velencei Sebastiano Ricci (1659–1734) még ezt a keveset is tetszése szerint értelmezhetőnek találta, és önmagára nézve csak azt tekintette kötelezőnek, hogy Betsabéként egy nagyon szép asszonyt fessen. Dávid király leendő felesége már túl van a fürdőzésen, csak bal lábfejét hűsíti még a vízben. Vonzerejének biztos tudatától eltelten, lazán tartva az ágyékára vetett leplet, márványpadon ül, és hagyja, hogy szolgálólányai serénykedjenek körülötte. Az egyik fésüli, a másik tükröt tart elé, a harmadik élvetegen kinyújtott lábáról törli a vizet, akárha gyöngyöt fényesítene. Alázattal teszik dolgukat, a szépség papnőiként hódolnak Betsabé előtt. Nem tekintenek fel úrnőjükre, mintha félnének a káprázattól, vagy méltatlannak éreznék magukat arra, hogy szemtől szembe lássák az istennői szépséget. A háttérben a színteret a 16. századi előd, Paolo Veronese pompás kulisszáira emlékeztető teraszos palotaépület zárja, és a szökőkút mellett még két kannelurázott oszlop teszi különlegesen ünnepélyessé. Az illatszereket tálcán tartó sudár nő alakja olyannyira rímel az oszlopokra, hogy élő kariatidának tűnik. Van Riccinek a berlini képtárban egy műve, amely Vénusz szépítkezését ábrázolja. A Szépművészeti Múzeum képén csak az alakok elrendezése más, a szellemiség, az előadásmód ugyanaz. Betsabét csupán a leselkedő Dávid alig észrevehető figurája teszi azonosíthatóvá, lényege szerint ő sem más, mint a szépítkező római istennő.
Sebastiano Ricci: Betsabe a fürdőben
Ricci színházából Friedrich Heinrich Füger (1751–1818) német festő egyvalamit biztos hiányolt volna: az erkölcsi tanulságot, amely nélkül egy történet bemutatása csak az érzékeknek hízeleg, és elmulaszt jóra tanítani. Füger pedig, miután római tartózkodása alatt eljegyezte magát a klasszicizmus eszméivel, a példaállítás és a léleknemesítés kötelezettségét is magára vállalta. A velencei és a német mester témához való viszonyában így csak az a közös, hogy egyikőjük sem habozott a saját elképzeléseihez igazítani a bibliai elbeszélést. Ricci nem törekedett bármi módon is utalni a történet folytatására, Füger annál inkább. Urija felesége már mindent tud, a kezében tartott levelet csakis Dávidtól kaphatta. A leplet tartó, fénnyel elárasztott szolgálólány a távoli palota felé fordul, nyilvánvalóan észrevette a leselkedő királyt. Betsabé nem szépítkezik, mint a velencei képen, hanem éppen az erény és a bűn között választ. Az utóbbit választja. Az előtte féltérdre ereszkedő nő hízelgő pillantás kíséretében ékszeres ládát nyit fel Dávid ajándékával, a hűtlenség jutalmával. Betsabé mögött vészjósló, komor tekintettel, köpenybe burkolt asszony hajol előre. Ő lehet az, aki látja a jövő sötét árnyait: Betsabé és Dávid közös gyermekük elvesztésével fog lakolni az Istennek nem tetsző házasságtörésért és Urija halálba üldözéséért.
Friedrich Heinrich Füger: Bethsabé a fürdőben
Gyanút fogó szolgálólány, Betsabénak küldött levél, csábítás ékszerekkel, jövőbe látó asszony – mindezeknek a motívumoknak nyomuk sincs az ószövetségi szövegben, igaz, nem is mondanak annak ellent. Egytől egyig a festő eszközei arra, hogy a cselekmény kellő szintű feszültséggel és kellő mennyiségű erkölcsnemesítő tartalommal telítődjék. Csodálni és csodáltatni a csábereje teljében lévő női szépséget? Riccinek mint Giorgione, Tiziano és Veronese rokokó örökösének ez vonzó és önmagában elegendő festői célkitűzés volt. Egy klasszicista mester azonban ennél többre, magasabbra tört. Legfeljebb abban szabad kételkednünk, hogy valóban magasabbra is jutott-e.
2020. július 2.
Ha hívsz, nem fordítom el a fejemet.
Közelebb vagy most, mint egykor
a kopár gőgben?
Mire megtanulnék élni, meghalok.
Nem adatik meg a bölcs öregség?
Aszottan meglett emberből válni fiatallá:
bolygónyi térkép bolygó nélkül.
Mindenségével hogy mérném magam?
Hogy lennék ember, fényre zárt fogoly?
Aszály utáni tetemföld felett
mesterséges nap, műanyag mosoly.
Szeretnék neked mégis felelni.
Számot adni. Amíg lehet.
Ha hívsz, nem fordítom el a fejemet.
Ha éppen sétálok – vagy csak úgy megállok,
meglep egy pillanat.
Az utca, házak, egy ismeretlen
tündöklő foltban világolnak.
A fénysugár érkezik és indul
az én szememből is – ahogy kimondom:
Milyen könnyű az alkonyat!
Megadatik látni, együtt látszani. Habár.
Türelmes űr, sötét semmi.
Az nyer a végén. A szétoldó. A nehéz.
De a kiküzdött tündökletek
fényes visszhangjai keringenek.
Talán. Majd. Mint beszélő obeliszkek
valami örök pagonyban.
Ha hívsz, nem fordítom el a fejemet.
Amúgy, van még idő, megadatik, innen oda. Át.
Hallom egy láthatatlan vízesés robaját.
Az alkonyatról azt hiszi – pirkadat.
Indulni kezd, és rászakad éjjele.
A visszatérő éjszakában
hajnalodó repedések érik.
A mozdulatnak kezdete, vége – nincs.
Nem lát teret. Torz mondata: fáklyaív.
Hogy kapcsolódna mindig újra
összekuszált haladék-időhöz?
Más módokon, másképp eloszolva, de
egész-nyomása épp ugyanannyi lesz,
ha ablakát reggel kitárja,
rányit az éjszaka – nézik egymást.
Ólomüvegre írom testamentumom.
Sötét, komor, bezárult ábrák.
Tévesztő napistenként
fémoxidos üvegben kitárul
változó szín, alak.
Keresztülsugározza
újjá születő tény-sugár játéka
– négyzet-, tégla- és rombuszalap –
az összeólmozott tanulság-nyomatot.
Miként szürke porából
pillanat alatt felépül
szín-teljes kupola, oltár.
Teljes mondat dallamával,
szentelt melizmával szól,
mint fehér szoborból
– bíbor és arany.
Könyöradományom a közvetett
vezetékközegben
fürkészve világosul.
Bálványsugárzás blokkolta
ajándékidőm ragyogni indul.
Boltívesen telt térben
hangmadarak emelkednek,
angyalokként süllyednek, repülnek.
Mennyei áramlatban.
el nem rejtőzhetek.
Készülj! Virrassz!
Majd sötétbe zárul.
Magukba merednek a vájatok.
Kiszáradt csatornák,
kiszökkent belőlük az életfény.
A tűnőn túli, a végtelenre álcázott
lidércnyi ragyogás,
feketés acéltengeren karcolatba hal.
Majd megjelenik újra,
hajnal első sugara,
életet áraszt a telt színnel mosolygó,
mozduló ábrába.
Mígnem az alkonyban
feltűnik a vonalháló,
a sötétben újra.
2020. augusztus 10
Ámos Imre: Búcsúzás
Farkas István: Végzet
Ámos Imre: Sötét idők
Jándi Dávid: Mene, tekel, ufarszin