Középkori karneválozó figurák Nürnbergben
Középkori karneválozó figurák Nürnbergben
Középkori nürnbergi karneválozó figura
Nürnbergi hentestánc
Nürnbergi karneválozók
Múlt évi utolsó számunkban adtunk hírt szerzőnk nyáron bekövetkezett haláláról, s jeleztük, hogy korábban közlésre eljuttatott verseit hamarosan közreadjuk.
Úgy is vágok neki mindegyiknek,
hogy vers legyen.
Nem akarok lélektanászra költeni,
se tanárra, szerelemre sem egy ideje.
A kötélen jól elvagyok – kilengek egyfelé,
a vers meg másfelől –
kapaszkodok belé, könnyedén,
nekem ez kell a mutatványhoz.
És a nézők? Mi dolgom ezekkel!
Mímeljen érdeklődést mindegyik,
a mámor enyém, egy jó sorban lelem,
kavicsban, mit bárki tud,
de csak a tengerparton sétáló kisgyerek
veszi észre. Megsimogatja,
csillogtatja, messzire hajítja;
a tenger majd visszahozza,
másnak is legyen.
(Arany titkos füzetéből)
Táncolni nem tudok, be’ kár,
zenéhez aligha értek,
kertemben metszem a rózsát,
illatát, hangját tenéked.
Évszakok seregest jöttek,
megnyíltam minden virággal,
tekintetedet kerestem
örökös sziromhullásban.
És íme fehér a kert már,
a báli szezonnak vége,
egykoron kipirult szívem
végülis kormosra égett.
Tamburám makacsul tartom,
topogok, nézek az égre,
nyílik a nap, jön az alkony,
békémet meglelem végre.
* * *
Fülemile, bús gerlice
mind szerelemre született.
Én se születhettem másra,
szívem feltámadására.
Ameddig a szemem ellát,
szerelemtől hangos a táj;
lenn a béka, fenn a gólya,
más annak itt, ott a módja.
És a szúnyog, bögöly bőven
emberre meg marhabőrre,
forró vértől részegülten
szerelmesen összegyűlnek.
Milyen más, ahogy én érzek,
téged akarlak egészen,
leterítem a subámat,
rajta szívem, ide várlak
Amikor szerettelek, kerek lett a világ,
S csak soroltuk, ki mindenkit szeretünk,
Nincs annál egyszerűbb, mint lenni.
Azóta a megismerés áldozata lettem,
Meglátom azt, ami a semmiből nőtt,
Lassan már közönyös leszek mindennel,
Nem visz előre a libidóm. Ennyi lenne?
Hiszen már érdek nélkül tetszik akármi,
Így akár szép is lehet, mint az emlékezés.
Nem rángatnak hormonok, érzékiség,
Csak tudom, e forma, gesztus tetszett,
Valamikor lelkem üdve kevés volt érte,
Most már mindent csupán tudok, csak
Szeretni nem, úgy érzékien és reménytelen.
Meg kéne várni, aki később jön,
És azt követni,
Aki korábban, korszerűtlen az,
Hiába volt jó,
Áldozatnak kiváló lehetett,
Izgat azóta,
De nem követem, elavult, mátlan,
Nagyobbra vágy ma,
Ki szeretne valamit magának,
Beleférhet-e
Más ebbe a győztesen-nagy énbe,
A vesztes hova,
Hová tegyem a jobbik felemet.
Mi minden történt
grundon és utcán,
az átjáróban,
a pincét nem említem;
mennyi küzdésben
kellett felnőjünk,
apátlan-anyátlan,
felnőttesen;
és mind nagyobb eszméért,
hogy hősök legyünk,
sírni csak titokban,
nevelődtünk;
este, ha kérdezték,
semmi se volt,
talán a labdától némelyik folt;
a seb meg amikor kimentettük,
szabaddá tettük a testvérünk.
Csapzottan, mocskosan,
tiszta szívvel, Ivanhoe,
Robin Hood nyílvesszője
szemet, ha nem ért,
egészségben.
Kit érdekel, mire használhatnak,
Ha könyvemnek szelleme már odább,
Betűn rágódó ócska magyarázók,
Kik jó szót nem adtak, amíg lehetett.
A fantázia nem pihen, a másvilágot
megteremti, ellenőrzöm,
megvan-e. Hamlet, testvérem, tévedünk,
e föld nem testvériség, látszikot
tudnak itt, aki ismer, tudja miért,
mi, meddig, kivel – eszköz az ember,
létra és szivacs, a fuvola megrepedt,
s a harmónia. Claudius,
jaj, majdnem atyám, magához ő nem
engedett, Wittenbergában kellett
Tudatlan tudásban meggebednem,
Bármit, csak tenni ne. De mit tegyek?
Mit sírsz, nem tudod te szóval?
Minden szülöttel új mese,
S nem az hazug, kinek szava
Száján, papíron rád mered.
Megölnek, vagy hagyják, meghalj,
Felőled majd szépen szólnak,
Kit se zavar most már lényed,
Visszataláltál atyádhoz.
Hogy szövik a világabroszt,
Sose kopik, mit használnak,
Ennek vacogó testére,
Azt meg őrzi végül álma.
Aki díszít, egyszer él csak,
Azt hiszi, hogy ő a dísze
Az örökös terítésnek.
Az állatok nem beszélnek,
Versenyt hallgatnak a fákkal,
Nincs már nekik mit mondani,
Hallanád csak a sziklákat,
Tanulhatnál még valamit.
És az élet, felhőjáték,
Lenn a víz, föl-le szánkázik,
Megtisztítja, ami közte,
Pára, eső összejátszik.
Isten beszél Magában,
Ez a Minden.
Én beszélek Hozzá,
Ez a hit.
Ha velem beszél,
Beteg vagyok.
Ha nincsen Isten,
Néma csönd van akkor.
Tökéletes, szakasztott Hamlet, nagy kamasz,
ki fölé nő a sorsnak, rajt’ ne játsszanak.
Véleménye e világi kórról, mint az
orvosé, ki még nem gyógyít, majd csak.
Feje könyvében tisztaság, tettmentesen
becsület, apja, anyja, nő, és a tudás
barátság, magához hűség szép derűje.
Csak világi üzlet, ál bírvágy van? Szeret
ki látszatkeltőn úgy tesz? Az én világom
nem az itteni: igaz színész, szamáron
járó szép és jó, igaz; ki másként működik.
Nem úgy, mint itt a báb: bosszúra bosszúval
felel. Lássad, jó apám magától távol
engedett, megtartott szent művészeteknek,
barátságok és a tiszta tudomány terén;
én úgy szerettem, mit se tettem mint király,
leendő, tanonca hatalomnak; szabad
lehettem, én egészben láttam akkoron.
(Faust egyszerűen álmodik)
Messziről jön, messze tart, közel legyen,
Rajtad át húzódjon, add át könnyedén,
Hogy itt vagy, röpke véletlen, valami kell,
Mi biztos, moccanatlan, észrevétlen,
Örök-könnyű, épp, mint ember-lenni.
Ennyi, ne tovább.
Négy fal foglya vagyok megint. Napok, lassan, hetek óta. Rá kell döbbennem – nem kellemes –, évek óta. És nem a vírus miatt. Vagy inkább nem csak miatta.
Hetvenhárom évemmel most ébredtem rá erre. Egy fiatal költő versét olvasva. Ami reménytelenséggel fenyeget, de reményt is keltő. Van, aki látja, érzi, sőt, meg is tudja fogalmazni. Helyettem is.
Pedig milyen egyszerű. Falak, ahová be vagyunk zárva. Álarcosbál az élet. Valamennyien álarcot viselünk s csak a legritkább pillanatokban vesszük le. Szégyenlősen és félve a felismeréstől. Hívatlan vendégek lennénk ebben a világban? A másnap szebbnek tetszik álmainkban. Hogy felébredve kiábrándítson.
És ott az a szép kép, a lány. Valamennyiünk életében volt. Elérhetetlen, örök, és mégis mindig vágyunk utána és emlékezünk rá. Még a hetedik X-en túl is. Köszönöm a költőnek, hogy emlékeket ébreszt. Az én koromban már ez sem kevés.
Jó lenne valakit megérinteni, megértésre, válaszra találni. Sikerül ez? És hányszor? Vagy társkereső kezünk óhatatlanul mindig falba ütközik?
Mennyire hétköznapian egyszerű, semmi önmutogató bonyolultság. Nap mint nap megéljük. Lassan észre sem vesszük.
S akkor jön egy járvány, és felnyitja a szemünket. Pontosabban nem egy járvány, hanem egy fiatalember. Aki nem is olyan fiatal. Költő, de igazából, a „civil életben” nem az. Egyetemi oktató. Minden érdekli. Régi írógép, düledező ház egykor volt lakóival, számára otthont nyújtó kerület, erkélyén termést hozó növény. Mint egy reneszánsz polihisztor. Az egészet szeretné látni és láttatni. S mindenből poézis lesz a kezén. Van úgy, hogy csak prózában, amit versként olvasunk.
Talán ezért is látja másnak a világot, mert mindent versben lát. Helyettem is. De úgy, hogy én is megértem. Ami nem könnyű feladat, de megéri kibogozni gondolatai szövevényét.
Olvasói, rajongói száma százakban, lehet, hogy ezrekben mérhető. Ez hitet ad, mégis csak kell a költészet. Csak el kellene vinni azokhoz, akik még nem találtak rá. Délibábos álmok táplálása, régi dicsőségünk kancsal felidézése, szurkolók nélküli betonteknők emelése helyett.
Tehát mégsincsenek falak? Vagy mi emeljük magunknak őket? Némi külsődleges segítséggel. Ahol önjelölt koronás fők osztják hatalmuk, féltőn őrizve az igét, elnyomva a költőt, ott páriák is vannak. Akik nem olvasnak verset. Akikre vigyázni kell. Nem hatóságilag. Versben. Ez a költő feladata. Visszakapni a falakat. A régieket, a megszokottat. Hogy azután verssel bonthassuk le.
A szívünkben, az enyémben, a tiédben, valamennyiünkében. Ünnepeinkben és mindennapjainkban.
Kockákból készített jelmez
Vonásaim lágyak. Falnak döntve falom
a testét a lánynak. Álmomban megérjük az estét.
Néhány vonallal vázolom a változó világot.
Ilyen volt. Most csak a mása:
hívatlan vendégek maszkabálja,
hol a választékosság alap.
Igaz ember nem lehet érintőleges.
Érinteni veszélyes:
mint kihajolni a térből.
Tartom a távolságot.
Akit szeretek, azt megtisztelem a hiányommal.
Próbálom megérteni, hogy
nem érinthetem meg. Még véletlenül sem.
Ez a magány új szintje: egy új vég.
A világban, ahol párt keresni orosz rulett és
ölelve ölni nem akarsz – maradj a körön belül.
Páriák kora jött el. Koronás fők kora.
Ha már nem vigyáztak ránk,
vigyázzunk egymásra.
Várjuk, hogy visszakapjuk
falunk, a régi falat.
Három nürnbergi farsangoló
A bolondok hajója a karneválra tart
Kolos biztonsági őrként dolgozott a simlis biztonsági cégek egyikénél, ahol az a szabály élt, hogy háromhavonta kirúgják. Az elbocsátás után pár nappal azonban vissza is vették, az adókötelezettségek kicselezése miatt intézték így, ahogyan már az szokásban van kies hazánkban. Háromhavonta szimbolikusan kirúgták ugyan, de azonmód meg is újították a szerződését és újból munkába léphetett. Némi izgalomra adott okot ez a háromhavonkénti újítás, de eddig mindig visszavették, így Kolosnak is megfelelt ez a helyzet, ha már másképp nem lehetett. Néha el szokott gondolkodni azon, ha ennyi okos gazdasági szakember és pénzügyi zseni irányítja társadalmunkat, mi szükség van ezekre az érdekes, kissé illegális-szagú manőverekre, de ezek a gondolatok nem vezettek sehova, így gyorsan felhagyott a morfondírozással. Örült, hogy van munkája, s eközben nem bolygatták túlságosan, gondolhatott a világ különös dolgaira és a szerelmére.
Kolos egyébként bízvást pályázhatott volna a világ legérzékenyebb biztonsági őrének címére. Nem készült biztonsági őrnek, valamikor tervei között szerepelt, hogy elvégzi a magyar szakot, ahol kedvenc költeményeinek behatóbb ismeretével foglalkozhatott volna, de miután értesült arról, hogy a középiskolák 90%-ban legfeljebb egy zupás őrmester lenne képes a diákokat beavatni a költészet szépségeibe, felhagyott ezzel az elképzeléssel. „Az irodalomtanítás érdeklődés hiányában elmaradt” – tréfálkozott saját magával. Nem szeretett volna szembesülni azzal az élménnyel, hogy az első órák egyikén valamelyik diák feltegye az obligát kérdést: „minden író, költő alkoholista vagy kábítószeres volt, ezekről mit akar tanítani?” Persze édesanyját sem szerette volna terhelni egy fölösleges diploma anyagi terhével, Kolos ugyanis egyszülős családban nőtt fel, mint nemzedékének számos tagja. Végigjárni az épületet, ellenőrizni a szobák állapotát tűzvédelmi szempontból, végignézni a nyílászárókat és végül elemlámpával körbejárni a környéket, ez volt az igazán neki való feladat. De csak úgy, hogy ráadásként Zsanett szerelmét magáénak tudhatta, hiszen Zsanett nélkül nem lett volna értelme semminek.
Zsanettet, ezt a pöttöm, de élénk, alig százhatvan centis teremtést ő a legbájosabb nőnek tartotta, pedig Zsanett igencsak kényeskedő és nyávogó kis példány volt, Kolos mégis így találta őt aranyosnak. A lány a Luxury style bolti eladója volt, ez a hálózat luxuscikkek és luxusholmik forgalmazásával foglalkozott, hosszú műkörmös, hosszú szempillájú, egyen-dögös uniformisba öltöztetett, flegmán beszélő és viselkedő fiatal robotnők szolgálták ki a vendégeket, mindegyikük ugyanúgy nézett ki, mindegyiküket ugyanazon kissé megvető, ajakbiggyesztő arckifejezésre programozták be. Bár mindegyik azt hitte, egy fokkal dögösebb a másiknál. Zsanett csak centiméterekkel maradt el mögöttük, de ez nagyon bántotta. Talán emiatt kötött ki Kolosnál. Ám Kolosnak a világot jelentette, hiába is győzködték volna nemlétező barátai, Zsanettről – aki negyvenöt kiló volt vasággyal, megfelelve a kor szépségideáljának – a világért sem mondott volna le.
Egy nap azonban bekövetkezett az a fordulat kapcsolatukban, melytől a világ legérzékenyebb biztonsági őre annyira félt. A Luxury style szövetségre lépett az Elsöprő Ember nevű, átképzéseket szervező céggel, amely négycsillagos szállodákba szervezett wellness-átképzésekkel hódította meg a magáncégek túlterhelt dolgozóit, hogy aztán az illusztris, csillogó-villogó környezetben átformálja a gondolkodásukat. Épp csak annyira, hogy aki eddig galamblelkével galambokat etetett az ablakpárkányon, képes legyen átharapni egy csirke nyakát. Egyszóval olyan embereket képeztek ki, akik kellően erőszakosak ahhoz, hogy pillanatok alatt felmérjék, mennyi anyagi tartalékkal rendelkezik a vásárló. Természetesen ezt az anyagi tartalékot lehetőleg egy fillérig a Luxury style termékeire kellett, hogy költse. Az átképzettek ebben nem ismertek lehetetlent. A termálvíz kellemes bugyraiban Zsanett megismerkedett Leventével, aki beavatta az Elsöprő Ember mindent elsöprő módszereibe. A háromnapos szeánsz végén Zsanett magáévá tette Levente tanait, Levente pedig magáévá tette Zsanettet.
Kolos sorsa ezzel eldőlt. Ettől kezdve Zsanett már csak Leventét istenítette. A világ legérzékenyebb biztonsági őrének ideálja ugyanis szert tett arra a képességre, amellyel képes átharapni egy csirke nyakát, vagyis képes felmérni az újonnan érkező vásárló anyagi lehetőségeinek végső határát. Eszerint értékesítette a Luxury style termékeit, amivel mesés jutalékra tett szert. Levente hétvégenként pedig mesés tájakra repítette sportautójával. Kolos parkolópályára került – volna – persze csak szimbolikus értelemben, mert még kocsija sem volt, amivel ezt tehette volna. A lényeg: már semmiben sem reménykedhetett, mióta az Elsöprő Ember és a Luxury style összefogott.
Csupán József Attila soraiba kapaszkodhatott, ezt mantrázta, miközben a zárás utáni ellenőrzést tartotta: „Légy, ami lennél: férfi / A fű kinő utánad.” Pontosan nem értette, ha férfiként viselkedik, miért nő ki a fű utána, de egyszerre megvilágosodott előtte, hogy azért, mert ha megtrágyázza a földet, a fű nyomban kinő utána. Ez talán a kulcs, meg kell trágyázni a földet – hasított elméjébe hirtelen – meg kell trágyázni a Luxury style talaját, ez esetben újra bebizonyíthatja Zsanettnek, hogy férfi.
Az éjszakai zárás alkalmával, az utolsó ellenőrzéskor a drága Armani és Versace-öltönyök zsebébe egy-egy kis zacskó székletmintát csempészett, hogy a vevők zsebbe kapják az áldást. Egy vödörbe nagy gonddal gyűjtögetett vizeletével pedig bőven megpermetezte a felöltőket, egy kicsit még a textilkabátokra is locsolt. A művelet végeztével boldogan hagyta el az üzletet. Úgy érezte, nem élt hiába. Az utcán vidáman ismételgette, a polgárok méltó megrökönyödésére: „Légy, ami lennél: férfi / A fű kinő utánad.”
Karneválozó
A hatvanas évek közepén az Ifjúsági Osztály, ahol szerkesztő voltam, új műsort indított el. Főcímzenéjét a zseniális Vujicsics Tihamérnak kellett megkomponálnia. Azazhogy csak kellett volna. A maestro úgy eltűnt, mint teremtménye, az „árgyélus kismadár” a levegőégben. A gyártásvezető felkutatta a szóba jöhető kocsmákat, bárokat, lokálokat. Nem látták sehol.
A kamerapróba elején ugyanakkor egy ismeretlen férfiú állított be a stúdióba.
– A Budapest-Miskolc vonalon vagyok mozdonyvezető. A művész úr ezt a borítékot küldi önöknek a Tiszai pályaudvarról.
A kottán olvasható dal első sora megegyezett a műsor címével: Halló, fiúk, halló, lányok.
A hetenként jelentkező egy órában az Illés Együttes muzsikált, és tréfás bemondásaival a humoralista „Sándorgyuri” szórakoztatta a nagyérdeműt.
Az egyik adás előtt a szerkesztő, Békés József és a rendező, Pauló Lajos azt találta ki, hogy hirdessünk pályázatot: küldjenek a nézők dalszövegeket. Interaktivitás volt ez, de még nem neveztük így. A legjobb szövegre Illésék majd zenét szereznek, és mindnyájunk örömére el is éneklik.
Mi lesz, ha szörnyen szirupos, giccses versek jönnek? – aggodalmaskodott a rendező.
Mutassunk be egy elrettentő példát – javasolta a szerkesztő. – Hogy ilyet vagy hasonlót nem kérünk.
Én kaptam a megtisztelő feladatot, hogy írassak valakivel efféle érzelgős versezetet. Felkértem a legnépszerűbb meg a legrutinosabb szövegírókat, de elutasítottak. Azt mondták, nem akarják rontani a saját üzletüket.
Valaki ajánlotta Szinetár Györgyöt, az ismert publicistát és forgatókönyv-írót. Ő el is készült a „művel”, ráadásul határidőre.
Csakhogy én úgy éreztem, az opusz nem eléggé elrettentő. De holnap már adás, élő adás!
Leültem a Szabadság téren egy padra, és elmémből kifacsartam, majd papírra vetettem valami csöpögős, közhelyektől hemzsegő klapanciát. Sajnos, nem maradt meg, de aki olvasta Hankiss Elemér esszéjét, melynek a tudós azt a címet adta, hogy Sorrentói narancsfák alatt, annak lehet némi fogalma az én „versemről”.
Békés és Pauló vállon veregetett.
– Ez igen! Ettől talán elmegy a kedvük, hogy bárgyú giccsekkel bombázzanak.
Az adás végén Antal Imre felolvasta a szöveget, mondván, hogy ilyet aztán nem szívesen kapnánk.
A következő napokban csőstül áradtak a pályaművek. A levelek többségében azonban arra kérték a Televíziót, hogy olvassák be újra azt a csodálatos, szívet melengető költeményt, amit Imrétől hallottak. Lejegyeznék és megtanulnák, mert ilyen széppel még életükben nem találkoztak.
Középkori maskara
(Énekli egy halott)
Álltam kint az utca sarkán,
Színt játszottam tarkabarkán.
Jobbra mentem, balra mentem,
Izgalomtól tönkrementem !
Ténferegtem, ténforogtam,
Jellinektől undorodtam,
Zsebembe kinyílt a bicska,
S végre végre
Jött egy villamos kocsicska !
Jesszusom, Jesszusom, Jesszusom !
A peronján álltak százan,
S én, miként ha volna lázam,
Elvonultan, elvadultan
Magamat közéjük fúrtam.
Így szusszant fel ott egy úr: „Ó,
Mit fúr engem, maga fúró ?!”
S mert a bosszúvágy gyötörte,
Zord eréllyel,
Egyik bordámat betörte !
Jesszusom, Jesszusom, Jesszusom !
Föl lévén öltözve netten,
Lakkcipőben rejtegettem,
Mint öreg férj új menyecskét,
Egy picinyke tyúkszemecskét.
Tyúkszemem, az aranyoskát,
Irgalmatlan széttaposták,
Arcomról a bőrt levonták,
„Pardon !” mondták:
S jobb szemem halkan kinyomták.
Jesszusom, Jesszusom, Jesszusom !
Bent a vagon belsejében,
átlapították a lépem,
S nem túlságos könnyű testtel,
Rám csücsült egy hentesmester.
Én e szörnyű pillanatban
Lelkem szó nélkül kiadtam.
S nem maradva földi szennybe,
Árva lelkem
Szakaszjeggyel ment a mennybe.
Jesszusom, Jesszusom, Jesszusom !
Olasz komédiások
Kellő idő elteltével a legtöbb képviselő olyan nagy rutinra tesz szert a képviselésben, hogy már a hétköznapi emberek számára szinte felfoghatatlanul nagy és vastag képet tudnak viselni.
A félreértések elkerülése végett érdemes az elején tisztázni, hogy a képviselet nem azonos a népviselettel – sokan keverik ezt a két fogalmat, melyben nyilvánvalóan szerepet játszik az a tény is, hogy míg a képviselők képet viselnek, addig a nép meg őket viseli el.
A népviseletről érdemes tudni, hogy mindinkább kiveszik a gyakorlatból. Manapság valami olyasmi, amit csak a régi idők emlékeként csodálunk. Egyes képviselők – különösen ünnepnapokon – még néha magukra öltenek holmi általuk népviseletnek titulált göncöket – de ez hamisság: az igazi népviselet ugyanis nemcsak az ünnepi alkalmakra, hanem a hétköznapokra is szól, nemcsak a tisztaszobának, de a színnek, a kástunak, az ólnak, a kukoricagórénak stb. is. A képviselőről tehát elmondhatjuk, hogy a népviseletet is csak amolyan kép gyanánt viseli – mi másért is tenné? Hiszen képviselő…
A képviselethez a képviselőnek természetesen képre van szüksége – a kép mérete változó, az elsősorban a képviselő rendelkezésre álló kerettől függ. A képviselők esetében a keret határozza meg a kép méretét és nem fordítva, amiből egyenesen következik, hogy a képviselő nem szilárd test, hanem folyadék – némelyik szagtalan, némelyik éghető, de az effajta meghatározásokat már inkább a nálam szagavatottabb vegyészekre bízom.
A természettudományoknál maradva: a képviselő a cserebogarakéhoz hasonló életpályát fut be. Életét az iszapban vagy a földben turkálva kezdi közönséges sápadt kis pondróként, majd onnan fokozatosan tör egyre feljebb a képviselőház felé. A képviselőház nem azonos a nyilvánosházzal – bár ezt a kettőt is sokan keverik. A képviselő fejlődése során mind nagyobb és nagyobb képre tesz szert – amiből következik, hogy parlamenti képviselőnek lenni igen fárasztó, megterhelő feladat, tekintettel arra, hogy ott aztán igazán nagy képet szokás viselni.
A képviselő természetes élettere a képviseleti demokrácia. A képviseleti demokráciát igen könnyű felismerni azon lényegi eleméről, hogy a képviseleti demokráciában a képviselők akkor is a mi érdekeinket képviselik, amikor a mi érdekeinkkel ellentétes dolgot képviselnek. Ebből a tényből egyenesen következik, hogy a képviseleti demokrácia az értelemnek nem, hogy nem természetes, de leginkább semmilyen élőhelye.
Ilyen ez.
Akárcsak a korábban már említett cserebogarak, a teljesen kifejlett képviselők is többnyire napszálltával tűnnek tömegével elő, amiből arra következtetünk, hogy a sötétségben érzik magukat igazán elevenül.
Másnap, az új, tiszta nap fényében meglepően ritkán találkozhatunk cserebogarakkal.
Kihívó jelmez
Szereplők:
A Tisztelt Ház Elnöke
Kormánypárti frakcióvezető
Kormánypárti képviselő
Ellenzéki frakcióvezető
Ellenzéki képviselőnő
Történik: napjainkban, a Parlamentben
HÁZELNÖK: (olvasószemüveget vesz fel, felolvasva) És akkor most kérem az ellenzéki Vad Afrodité képviselő asszonyt, hogy kezdje meg napirend előtti felszólalását! (leveszi a szemüvegét, ránéz és int a képviselőnek)
ELLENZÉKI KÉPVISELŐNŐ: (feláll és olvassa) Köszönöm, házelnök úr, ön na-ggyon udvarias! (az ellenzéki frakcióvezető nevet; a kormánypártiak méltatlankodnak)
HÁZELNÖK (felolvasva) Megkérem, tisztelt képviselő asszonyt, hogy tartózkodjék az olyan kétértelmű, és Parlamenthez méltatlan megjegyzésektől, mint: „na-ggyon”! (sebzett, gőgös arccal leveszi a szemüvegét)
ELLENZÉKI KÉPVISELŐNŐ (bólint, és folytatja az olvasást) Hm… mondhatom, jól kezdődik… Na, de mindegy! Megjegyzem: akkor tetszettek volna ilyen „érzékenynek” lenni, amikor tönkretették az egészségügyet és az oktatást… (a kormánypártiak felhördülnek; az ellenzéki frakcióvezető tapsol)
HÁZELNÖK (felolvasva; szigorú arccal) Megkérem tisztelt képviselő asszonyt, hogy amennyiben nem hagyja abba a… (a papír fölé görnyedve; magában motyog) Mi is van ideírva?… (hangosan, immáron magabiztosan) Aha! Tehát, amennyiben nem hagyja abba a kormánypárt pocskondiázását, úgy kénytelen leszek levonni képviselői fizetéséből 100 000, azaz százezer forintot – a házszabály ismételt megszegése címén. (az ellenzékiek felhördülnek; a kormánypártiak tapsolnak; a Házelnök gőgös arccal leteszi a papírt és a szemüvegét)
ELLENZÉKI KÉPVISELŐNŐ (olvasva; halkan) Egyre érdekesebbek ezek a parlamenti ülések… (az ellenzéki frakcióvezető mosolyog; a kormánypártiak méltatlankodnak; aztán hangosan olvas tovább) Nos, tisztelt képviselőtársaim! A jövő évi költségvetés tervezetéhez kívánnék hozzászólni. Kérdem én: hogy van az, mélyen tisztelt kormánypárti urak, hogy…?
KORMÁNYPÁRTI KÉPVISELŐ (feláll és olvassa) Tiltakozom, ezt holnap kell mondania!
HÁZELNÖK (olvassa) A tiltakozásnak helyt adok! Tisztelt képviselő asszony! Legyen szíves azt mondani, amit ma kell! Vagyis, ami a papíron van! Itt rendnek kell lennie!
ELLENZÉKI KÉPVISELŐNŐ (olvassa) Tiltakozom!
HÁZELNÖK (olvassa) A tiltakozást elutasítom!
ELLENZÉKI KÉPVISELŐNŐ ÉS AZ ELLENZÉKI FRAKCIÓVEZETŐ, EGYÜTT (mindketten állva, szenvedélyesen olvassák, a kormánypártiakra mutatva) Ez már kőkemény diktatúra, vége a szabad véleménynyilvánításnak, vége a szólásszabadságnak!
KORMÁNYPÁRTI KÉPVISELŐ ÉS KORMÁNYPÁRTI FRAKCIÓVEZETŐ, EGYÜTT (rikácsolva olvassák) Ez aljas rágalom! Ezért bepereljük önöket becsületsértés címén, úgy ám! Hát ilyet még nem látott a világ!
HÁZELNÖK (ironikus fintorral olvassa) Az ellenzék ismét megmutatta alkalmatlanságát a parlamenti vitára… Lettek volna olyankor legények, amikor…
ELLENZÉKI KÉPVISELŐNŐ (hangosan, felháborodva olvassa) Tiltakozom, ez már nyílt szexizmus! Én nem vagyok „legény”, ezért beperelem Önt, méghozzá… (zavartan néz a papírra, majd odafordul a frakcióvezetőjéhez, súgja neki) Te, mi is van ide írva? Ez valami elütés lehet… (a frakcióvezető vállat von; aztán a képviselőnő is, majd hangosan folytatja az olvasást) Tehát, beperelem… zaklatás címén!
KORMÁNYPÁRTI FRAKCIÓVEZETŐ ÉS KORMÁNYPÁRTI KÉPVISELŐ, EGYÜTT (olvassák) Tiltakozom! Ez nincs is a papíron! Ez botrány, égbekiáltó botrány!
HÁZELNÖK (zordonan olvassa) Ez már bizony fejenként 150 000 forintjukba fog kerülni, az illetményükből, kedves ellenzéki képviselők! Tehát Vad Afrodité képviselő asszonynak, ez már 250 000 forintjába kerül! És halmazati büntetésül megvonom az évi prémiumát is! (a kormánypártiak csúfolódva mutogatnak az ellenzékiek felé; és vihognak)
ELLENZÉKI FRAKCIÓVEZETŐ ÉS ELLENZÉKI KÉPVISELŐNŐ, EGYÜTT (fékevesztett szenvedéllyel olvasnak, még mindig állva) Tiltakozom ezen emberiségellenes és demokráciaellenes jogsértés miatt! Ez vérlázító! Az egész világ megtudja, hogy hogyan folyik itt az ellenzék szisztematikus ellehetetlenítése és igen, kimondom: megsemmisítése! Ez már, kérem, szalámitaktika, ez már a legsötétebb Rákosi-időket hozza vissza! Követeljük, hogy…! (hirtelen abbahagyják az olvasást, megropogtatják az ízületeiket, és nyugodtan visszaülnek a helyükre)
HÁZELNÖK (fejcsóválva olvas) Ej, ej, már megint, már megint… ez a kisiskolás színvonal… Próbálnak még hozzászólni?
ELLENZÉKI KÉPVISELŐNŐ (felpattan, olvas) Enyhítésért fellebbezek! (visszaül)
KORMÁNYPÁRTI FRAKCIÓVEZETŐ (ő is felpattan, és olvas) Súlyosbításért fellebbezek! (visszaül)
HÁZELNÖK (hosszan mered a papírra; majd hirtelen az asztalra csap egy bírói kalapáccsal, és olvassa) Az esküdtszék visszavonul! A tárgyalást elnapolom!…
Középkori karnevál
Humorista pályafutásom 1959-ben kezdődött, mikor a Ludas Matyi című vicclap külső munkatársa lettem. (Egyébként gépészmérnök vagyok.) A tizenegyedik cikkem lehozása után a főszerkesztő, Tabi László behívott, és közölte, hogy így nem megy tovább, most van egy státuszuk, lépjek be a szerkesztőségbe. Elgondolkoztam a dolgon. Abban az időben, ha egy újságíró rossz helyre tett egy vesszőt, máris elhallgattatták egy időre, ám a gépészmérnöki hivatás nem volt ennyire fenyegető. (Az eltiltást akkor úgy nevezték, hogy „indexre tették” így ha a mostani helyzetet gondolatban odahelyezem, akkor az Indexet most teszik indexre hi-hi-hi. ) Köszönettel lemondtam hát az igazán megtisztelő hívást, és mérnöki pályámat folytattam.
Eltelt egy kevés idő, és 2018-ban újból rákaptam az írásra, ezúttal az Ezredvég fogadott be külsősnek. Csakhogy a helyzet megint olyanná vált, hogy el kell döntenem, hogy hogyan is legyen tovább.
Európa jelenleg egy dodzsem pályára hasonlít, a parketten ott kocsikáznak Merkel Mutti, Putyin a cár, Macron, BoJo és így tovább. Lökdösik is egymást szorgalmasan, de egyelőre kárt nem tettek egymásban, bár nyomják rendesen.
Viktor is ott van, de Magyarország sajnálatos világpolitikai és gazdasági jelentéktelensége miatt kocsit nem adnak neki. Sebaj, Viktor elvitte a kis kocsit, amit apukája csinált neki oly módon, hogy egy bilire három kereket szerelt és lábbal lehetett hajtani. Nos, rohangál is, miközben kis trombitájába fújva éktelen hangzavart kelt. A nagyok általában csinálnak neki helyet, csak jusson tovább és ott trombitáljon, ne az ő fülükbe.
Nos, ez elég jópofa önmagában, nem lehet tovább fokozni.
Aztán itt ez a járvány dolog. A Covid vírus. (Nota bene nekünk magyaroknak van egy saját rémes vírusunk, alighanem rokon, mert Cofidis a neve. Hitelt ajánlgatnak, igen szívélyes hangon, ám amikor megkapod a hitelt, akkor derül ki, hogy vírus ez a javából. Példál, ha két hitelt veszel fel náluk, és a havi részletet a kettőre egyszerre utalod át, akkor vastagon megbüntetnek, annak ellenére, hogy pontosan közlöd, hogy mely két hitelről van szó. Aztán – noha jól tudják, hogy a nyugdíjak tizenkettedikén érkeznek – a befizetést a hónap tizedikéig kérik. A két nap – sajnálatosan elkerülhetetlen – késésért megint megbüntetnek. )
Visszatérve a járványra a világ számtalan tudósa igyekszik gyógyszert vagy megelőző vakcinát találni, eddig senkinek sem sikerült, bár már szinte minden ország be-(vagy inkább ki -) jelentette, hogy ők már kész vannak, de sajnos egereken túl még egyik sem jutott. A fertőzés terjed, úgy tesz, mintha befejezné a támadást, de eztán újra megjelenik.
Az egyes országok pedig össze-vissza hazudnak a náluk uralkodó egészségügyi helyzetről, egyrészt presztízs okokból, másrészt szeretnék a turisták számát valahogy növelni. Ez alól mi sem vagyunk kivételek, habár valamit biztosan jobban csinálunk, mivel Magyarországon csak idős, és krónikus betegségben szenvedők halnak meg, akik előbb-utóbb maguktól is meghalnának. Talán jobb is így nekik. A Pesti úti Idősotthonban azért alapvetően más a szitu, itten összevissza működik a vírus. Müller tisztiorvos asszonyt például be sem engedték, mikor ellenőrzést kívánt tartani, hanem a kerítésen keresztül nyomtak a kezébe egy nyomtatványt, mely igazolja, hogy az otthonban minden előírás szerint zajlik, ráparancsolva, hogy írja alá. Szegény dr. Müller igencsak meg lehetett ijedve, mivel aláírta a szóban forgó papirost, mely az iratok között ma is megtalálható. ( Az elmondottak bizonyíthatóak azzal a felvétellel, melyet egy véletlenül éppen akkor ott köröző drón vett fel.)
Nahát, ez is önmagában vicces, nem?
A csúcsot azonban a novemberi amerikai elnökválasztás jelenti a politikai szatíra világában. Mint tudjuk, Trump elnök igencsak szeretné eltolni ezt a választást, de az amerikai alkotmány ezt nem teszi lehetővé. Viktor segíteni akart, így elmondta neki, hogy nálunk ilyen esetben megváltoztatjuk az alkotmányt. Trump megköszönte a baráti tanácsot, de közölte, hogy ez Amerikában legfeljebb katonai beavatkozással lenne lehetséges. Viktor rövid e-mail-ben válaszolt: „Na és?”
Az elnökválasztás az oroszokat is izgatja. A titkosan hivatalos (illetve a hivatalosan titkos) hacker szervezet megkapta az utasítást, hogy Bidennek a hetvenes évekből származó KGB-igazolványát szórják el az amerikai közösségi médiában. Igen ám, de Biden ezt az igazolványt hamarosan maga is nyilvánosságra hozta, azzal a megbízólevéllel együtt, melyben az USA elnöke felszólította, hogy hagyja magát beszervezni, a feladata az lesz, hogy álhíreket játszik az oroszok kezére. Hamarosan ezután azonban megjelent az orosz válasz, miszerint ők pontosan tudták, hogy fake newsról van szó, és megfordították az információkban leírtakat az ellenkezőjére, így jött létre a fake-fake news. Mikor ez Trumphoz eljutott, véresre dörzsölte a kezét örömében.
De a poén most jött: A CIA ugyanis valóságos információkat küldött Bidennel, melyeket az oroszok az elmondottak szerint kifordítottak, tehát a fake newst maguk állították elő saját maguknak.
A legnézettebb amerikai TV műsorban megjelent Biden amerikai tartótisztje – nagyjából az elnökjelölttel egykorú férfi – aki mindezt igazolta. Az ő elbeszélése után megjelent a színen Biden. A két öregúr összeölelkezett, majd könnyesre röhögték magukat az események felidézésekor. A műsorvezető csak egyetlen kérdést tett fel: vajon Biden tudta-e, hogy a hírek valódiak? A tartótiszt erre nem tudott válaszolni, Biden pedig csak mosolygott.
Trump elkezdett csomagolni.
Nos, kedves olvasóim, így néz ki a mai világpolitika. Nem lehet felülütni. Nem is próbálom.
Játékszeres kosztümben
A sakkozó
Sakkozott, szerelmes lett
a királynőbe,
örült, hogy ő lehet a megmentője.
Nem tudták megverni,
igaz, sok parasztja elvérzett,
de királynője kecsesen,
mindig tovább lépett.
De egyszer királynője megunta,
a sakktáblát elhagyta,
ahol együtt annyit játszott
vele, rajta.
Lefeküdt a másik királlyal,
megadta magát neki,
ami senkinek nem sikerült,
a fekete-király meg tudta tenni.
Tíz éve nem sakkozott már,
elhagyták a futók, lovak is, árva.
Hűtlen királynőjét, örökre
a sakktáblába zárta.
A bokszoló
13-menetet
végig bokszolt,
bár rá
senkisem voksolt.
Kiütötte ezért
az összes nézőt,
kivéve, azt a pár
elnézőt.
Világbajnok lett,
öklét rázta,
de a siker kiüti,
nemsokára.
A vécés néni
WC-t pucolt,
ahol annyi nő guggolt,
annyi férfi állt,
a gyomor rendezte a bált.
Szolgálati-titkát
nem árulta el,
hiába kínozták a szagok.
Hány embert mentett meg,
mikor rájuk törtek a bajok.
Repülőtiszt
Repülőtiszt volt,
szolgált több kormány alatt.
De megtanulta,
az ég nem fogad el parancsokat.
Nürnbergi farsang
Ott feküdt egy padon közel az osztrák határhoz. Közel, távol egy lélek sem, csak a kutyák ugattak valahol.
– Hát ez mi? – torpant meg előtte egy deres bajuszú politikus.
Hogy mennyit szemetelnek ebben a városban! Biztosan teletömték mindenféle rothadt étellel, nejlon zacskóval, sőt, lehet benne akár egy halott baba is. Van ilyen, számtalan cikket olvasott már hasonló dolgokról – sietett el aggodalmasan a közelből. Aztán eszébe jutott valami, amitől egyből kiverte a verejték. Hátha él még ez a csecsemő, mert ez is előfordulhat, és akkor… Á, majd csak rábukkan valaki, ő inkább nem keveredik semmibe! Nemsokára itt a választás, és ki tudja, mit magyaráznának bele vetélytársai a városban! Amúgy is siet, fontos találkozója van egy bizonyos elnökkel, akinek a keze a parlamentig is elnyúlik. Azért annyit csak úgy zárójelben megjegyez, hogy mostanság egyre több a felelőtlen kismama. Alkalomadtán nem árt, ha legközelebb ezt a témát is felveti, különösképpen, ha honatyát csinál belőle a jóisten.
Na, galambocskám, lelkecském, te már nem kellesz senkinek? Kopottnak ugyan kopott vagy, de attól még akadhat benned egy-két apróság, ami a szegényeimnek jól jöhet – fedezte fel a bőröndöt másodikként egy jámbor tisztelendő úr. Már-már elvitte, azért még várt egy keveset, hátha jön érte valaki. Nem jött, tehát ott felejtették, s akkor inkább ő vigye el, mint valamelyik jópipa. Előbb azonban ki szerette volna nyitni is, tudniillik csöppet sem bizonyos, hogy megéri hazáig cipelni. Csakhogy a bőröndöt kulcsra zárták, nem nyílt ki, bárhogy feszegette, piszkálta. Nem baj, majd otthon sikerül! Elcipelte pár lépésre, de olyan piszokul nehéz volt, hogy inkább lemondott a bőröndről. Még a végén sérvet kap, vagy ne adj isten, infarktust, és akkor ki gondoskodik a bárányairól, ugyebár?
A harmadik megtaláló egy Davidson-motoros sváb volt, szőke és kék szemű, aki éppen Bécsbe indult munkát keresni. Hiába, Ausztria mégiscsak Ausztria, ott jobb ára van a magyarnak, hát még ha félig német is! Leszállt a motorról, párszor körbejárta a bőröndöt, s miután senkit sem látott a közelben, lehajolt az útitáskáért.
– A bőröndöm! – kiáltott fel ekkor egy csiricsáré göncbe öltözött fiatalember, aki mindeddig távolról figyelte a langaléta németet. – Már azt hittem, sosem találom meg.
– A magáé?
– Világos.
– Tessék, de… ébredt fel a gyanú a szőkében. – Mit keres az utcán, ha egyszer a magáé?
– Hosszú! Egyébként sem tartozik magára. Adja ide, és viszontlátásra!
– Azonnal, csak előbb, sorolja fel, mi van benne!
– Mi volna! Kis szalámi, néhány ing, nyakkendő…
– Lássuk!
– Majd, ha fagy! – kapta fel a pirszinges a jókora bőröndöt, s már inalt is el vele.
– Halt! Megállni! – rugaszkodott utána a német, egy-kettőre beérte, és keményen ölre mentek egymással.
Egy ideig összeszorított fogakkal birkóztak, de egyik sem bírt a másikkal.
– Kérem, uraim, moderálják magukat! – szólt rájuk egy arra sétáló, domború homlokú úriember. – Az utcán vannak, nem otthon. Nem akarok beleavatkozni a dolgukba, de nem tudnák a kérdéseiket civilizáltabban megoldani?
– Kuss! – csattant fel a csiricsáré. – Ha nem avatkozik bele, mit ugat? Az ügy csakis rám meg rá tartozik. Ej, eressze már el azt a bőröndöt!
– Eressze el maga, én találtam rá először.
– Azt hiszem, kezdem pedzeni, hol van a kutya elásva.
– Csakugyan? Hol? – kérdezte a kék szemű.
– A Talált Tárgyak Osztályán.
– Menjen a pokolba! És maga is – mordult a kackiás fiatalemberre. – De a bőrönd nélkül, mert azt én találtam!
Egyik húzta jobbra, a másik húzta balra, amíg szét nem nyílt a vitát okozó nagy koffer.
– Hát ez mi a búbánat! – hunyorgott a fiatalember: a bőrönd telis-tele volt ócska agyon gyűrött könyvekkel. – Dante, Shakespeare, Páskándi – emelt fel a földről néhány olvasmányt.
– Donnerwetter! Én meg azt hittem, dísztárgyakat, pénzt vagy effélét találok ebben a vicik-vacakban – rúgott a szőke hajú a bőröndbe.
– A kurva életbe! – dühöngött a másik is. – És ezért kis híján betörte a fejemet – tapogatta meg a kobakját, a szőke meg a füleit, mire mindkettőjükből kitört a nevetés.
– Mit mondott, hol van a kutya elásva? – fordult a langaléta a domború homlokú úriemberhez.
– A Talált Tárgyak Osztályán.
– Hát akkor vigye oda, főnököm! – parolázott le a legénnyel, felpattant a motorra, és folytatta útját Bécs felé.
A tanár, merthogy az volt az úriember, fejcsóválva meredt utána. Hát ez jellemző! Kábé így értékelik a magyarok a könyveket. Visszapakolta őket a bőröndbe, s mivel ő is nehéznek találta, az egészet otthagyta az utca közepén. Egy pillanatra ugyan átsuhant az agyán, hogy egyet-kettőt megtarthatna belőlük, de ez sehogy sem lenne etikus, kiváltképp egy magyartanártól. Másrészt minek neki annyi könyv! Van otthon egy könyvtárnyi, amiből jó párat még el sem olvasott. Majd telefonon közli, hova jöjjenek a bőröndért az Osztályról, továbbá írat egy fogalmazást arról, hogy miért nem olvasnak mostanában az emberek.
Pokoli utazás
Az evolúció mechanizmusára született számtalan elmélet közül Charles Darwin a természetes kiválogatódásra vonatkozó elképzelése bizonyult a legidőtállóbbnak, amelyről A fajok eredete című művében (1859) részletesen ír. A természetes kiválogatódás (szelekció) eredménye a környezeti feltételekhez való alkalmazkodás (adaptáció). A populációkban felhalmozódnak azok a testfelépítési, élettani stb. tulajdonságok, amelyek mindjobban illeszkednek a környezethez. A változások végül olyan mértékűek lehetnek, hogy új fajok kialakulását eredményezheti. És mivel a majmok génrendszere 95%-ban azonos az emberek génrendszerével, Darwin arra a következtetésre jutott, hogy az emberek a majmoktól származnak. Elméletét a korabeli kutatók fenntartással fogadták. Viszont a majmok dühösen reagáltak rá. Szerintük ezekből a legmagasabb rendű élőlényekből, mint ami az ember (homo sapiens), a fele is elég lenne. Igazságtalannak tartották, hogy míg ők a Föld fagyos részein évtizedek alatt hosszú szőrzetet növesztettek, hogy védekezzenek a hideg ellen, az emberek semmiféle szőrzetet nem növesztettek. De ha fáznak, bemennek a boltba és vesznek egy télikabátot. Ez viszont elődeik számára hideg időben nem lehetséges, boltban ruhát vásárolni. Mert képzeljük el azt az absztrakt helyzetet, ha a majmok öltönyben mászkálnának a fák ágain, így védekezve a hideg ellen. Egyébként Darwin külső megjelenésében bizonyos jelek arra mutattak, hogy lehettek távoli majomősei. Hosszú karjai oldala mellett lógtak, és hajlott háttal cammogott. Köztudott volt, hogy kiválóan mászott fára, és gyakran megfigyelték, hogy a dzsungelben magas fák ágain órákig lógott fél kézzel. Egyszer balesetet szenvedett, mert amikor egy elszáradt faágra mászott ki, az letört, így a nagy tudós a faággal együtt a földre esett, és jól megütötte magát. Nagy dühbe gurult, de aztán feltápászkodott, majd az aljnövényzetben magokat kezdett gyűjteni. Mint vérbeli kutató, továbbra is az evolúció mechanizmusával kapcsolatos dolgok foglalkoztatták.
A dzsungel szélén összeakadt egy csapat gorillával, akikkel bement a sűrűbe. Hosszú ideig senki nem tudott róla semmit. Gyakorlatilag fogoly lett. A gorillák öreg főnöke úgy döntött, rábírja Darwint, hogy az evolúció mechanizmusára vonatkozó, majmokkal kapcsolatos elképzelését vonja vissza. Hosszas tárgyalás után sem jutottak zöldágra. Az öreg főnök kérdésére viszont, hogy manapság miért nem alakul majmokból ember, a nagy tudós erre csak annyit tudott mondani, hogy „tudja a macska!” Az eszmecsere köztük hasonló szinten még órákig folytatódott. Eltelt egy hónap, de a fogolynak semmi esélye sem volt a menekülésre. A gorillák hallása kiváló volt, jobban futottak, mint az ember, és a fára is egy pillanat alatt futottak föl. Amikor az öreg főnök mással volt elfoglalva, Darwin kezével intett a nőstényeknek, hogy elmenne, de azok a vén gorillafőnök felé mutogattak és a vállukat vonogatták, mintegy jelezve, hogy nem tudnak segíteni. Végre eljött az esély a menekülésre. A fa tetején lakó kisebb majmok, akik nagyon utálták az öreg gorillafőnököt, kókuszdióval megbombázták és olyan pontosan céloztak, hogy három-négy bombától, ami a fején találta, a földre rogyott és egy-két percre elvesztette eszméletét. A nőstények intettek Darwinnak, hogy itt a kedvező alkalom a menekülésre, és ő ezt kihasználva szélsebesen távozott a folyó felé, ahol a partról épp indult egy komp. Sikerült elérnie időben, amikor a parton megjelent az ezüst hátú nagyfőnök. Borzalmas jelenetet rendezett, ugrált, vicsorgott, üvöltött, és hatalmas mellkasán dobolt az öklével. Az egyik matróz meg is jegyezte, „ha ez a szörnyeteg a parton éri utol magát, darabokra szedi”. Darwin még mindig remegve a félelemtől, az öreg gorilla felé fordulva beintett neki néhányszor, de ez csak az emberek közt számít a legnagyobb sértésnek, az állatok nem értették. Már messze jártak a parttól, de még látták, hogy a jó öreg gorilla ott tombol.
Ezek után a nagy tudós otthagyta az őserdőt, és egy ideig hallani sem akart az evolúcióról.
Till Eulenspiegel csínytevései
„Az épületet hosszú évekkel ezelőtt lebontották, csak az utcafronti homlokzat maradt meg belőle. A helyi lakosok kíváncsian várják, hogy mikor fog felépülni a homlokzat mögé egy épület, de eddig sajnos ez nem valósult meg. A homlokzatot felújították, jelenleg szép állapotú, egyedül a kaput csúnyítják graffitik.”
A fenti idézet a muemlekem.hu oldalról származik. A Mester utcai épület, vagy inkább, ami maradt belőle, az oldal információja alapján helyi védettségű, a kifejező: „Csak utcai homlokzat” néven szerepel a listában.
Mostanában ez a házfal talán divatot teremtett, gondoljunk csak a nagyon közel elhelyezkedő Bethlen utcára, ahol egy egész házsort bontottak le csupán félig-meddig meghagyott utcai homlokzatuk mögül. Az így kapott terület jelenleg fizető parkolóként hasznosul, ami önmagában is érdekes téma, de most nem erről lesz szó a továbbiakban.
Az ottani falak között is lehet öreg fal, mégsem lehet nagy tévedés, ha ezt a falat most a legöregebbnek és eredeti formájában mindenképpen a legszebb megjelenésű ház nélkül álló debreceni falnak hívom.
A helyi polgárok, ha gyalog vagy járművel arra járnak – mivel forgalmas útkereszteződés mellett van ez sokakkal és sűrűn előfordulhat –, talán néha valóban érzékelik még, ennek a már túlzottan is megszokott díszletfalnak a látványát, és gondolnak vagy éreznek valamit vele kapcsolatban.
Azt, hogy a helyiek kíváncsian várják-e, mikor és mi épül a maradék ház mögé, nem tudom. Ha már eddig nem történt semmilyen építkezés, talán elképzelhető, hogy ezután sem kell erőltetni, annál is inkább, hiszen számtalan lehetőség kínálkozik a jelenlegi állapot mellett is arra, hogy végre funkciót kapjon a terület a fallal együtt. A számtalan lehetséges ötletből nézzünk most csak kettőt:
Hosszú csatajelenetekhez aligha alkalmas, de néhány másodpercért is érdemes lehet idejönni, hiszen nem kell sem egy házat addig rombolni, amíg csak egyetlen fal marad belőle, sem egy üres területre egyet felépíteni.
A telken elfér egy T34-es harckocsi, de még egy Tigris is valószínűleg, egy szakasz lövöldöző és ordítozó katonával egyetemben. Tudjuk, sajnos nem volt hatékony légvédelem a városban, amikor a második világháborúban az amerikai légierő pusztító támadásokat hajtott végre Debrecen ellen. A város lakott részein egyetlen gép sem zuhant le a terrorbombázások alatt, viszont az egyre inkább elmálló fal homlokzata lassan annyira elveszti jellegzetes külsejét, hogy megjelenésével feltűnésmentes díszletként szolgálhatna egy, az üres telken az orrával a földbe fúródott amerikai bombázónak.
A debreceni dolgozónak a szabadsága ideje alatt sem kellene elhagynia szeretett városát. Persze lehet, hogy elutazásának legfőbb akadálya a keszeg vastagságú tárcája, de kárpótlásul itt lehet számára az otthonos, megnyugtató városi környezetben, a térbeli utazás helyett egy időbeli. A kalandpark egy szocialista építőbrigád mindennapjaiba kínálna betekintést, hiteles szemtanúk visszaemlékezései nyomán. A drótkerítéssel körbevett területen felállított lakókocsikban találnánk meg az egykori kék galléros munkások mindennapjait megismerni vágyó, fizető vendégek szálláshelyét. A fekete-fehér Junost tévé mellett a szálláshely alap felszereltségei közzé tartozna a kisméretű ablakot fedő dohányfüsttől megsárgult függöny, vagy a mini gázpalack a kártyázó asztal alatt rögtön. Alapszolgáltatásként a napi díjban szereplő tétel a megfelelő méretű munkásruha. A vendégek svájci sapkában szájtátva és tétlenül figyelhetnék, ahogy a kalandpark egyetlen alkalmazottja szorgalmasan tevékenykedik, kezében különböző szerszámokat forgatva.
Egyéb programok:
– Az elhaladó buszok kitartó bámulása.
– Formás fiatal lányok felbukkanása esetén pisszegés, sziszegés, fütyülés, zaftos beszólások.
–Bográcsozás, ultiparti, folyékony kenyér naphosszat tartó ízlelgetése.
– Egyéb szabadprogramok.
Bíró Lajos, nyugalmazott teremőrnek nem volt könnyű sorsa. Szüleit hamar magával ragadta a halál, szinte alig emlékezett rájuk. Idegenek nevelték, kik, mint szolgalénnyel, úgy bántak vele. Későn nősült, s korán özvegységre adta a fejét. Ketten maradtak egyetlen leányukkal: Lujzával.
Az a lány volt Bíró Lajos legnagyobb szerencsétlensége. Pedig jó lány volt, s a tanárok is dicsérték szorgalma és példamutató tisztelettudása miatt… főzött, mosott, foltozott, esténként hímzéssel töltötte üres óráját… egy áldás lehetett volna… de szegény olyan csúnya volt, hogy hihetetlen.
Ha egy legény szeme tovább is siklott apró savós szemein, vastag bozontos szemöldökén és tág, lószerű orrlyukán, minden vágy kiolttatott, mihelyt jobban megfigyelte hatalmas fejét, melyre rászáradt az arca. Mellei üresen lógtak, tompora egész lecsúszott a combjáig.
Bíró Lajosnak egyetlen vágya csupán az volt, hogy megszabaduljon a leánytól, s végre nyugalommal élje az özvegyek rideg harmóniáját. Pénzét összekuporgatta, hátha kiházasíthatja valahogy, de még az a szerb jöttment is megszökött a vacsorán, mit tiszteletére adott. Valóban, nem volt ember, aki ne csúnyának látta volna. Csupán a háborúból hazatérő, fehérnép híjától sínylődő katonák vetettek egy-egy pillantást kendője alá, de azok is rögtön futásnak eredtek. Egy pimasz cirkuszigazgató ötszáz pengőt is megadott volna érte, csakhogy mutogathassa, mert a fő műsorszáma az egy szemmel született albínó leány, kevés sikert aratott.
Bíró Lajos pár éve még udvarolgatott a Hammerschmidt drogéria egyik nyugdíj előtt álló pénztárosának, de a lány őt is csakhamar elmarta apja mellől. Nem volt mit tenni, eljártak a templomba. Szinte minden misén és litánián az első sorban könyörögtek az úrhoz, az egyik a hosszú életért, a másik a hirtelen halálért.
Az öreg, mint minden este, most is megszámolta a pénzét, s arra gondolt, mit fog kezdeni leánya, a garasról garasra összegyűjtögetett vagyonkájával, ha ő már nem lesz.
Ezen az éjen nem tudott elaludni. Csak folyvást forgolódott s rémképek gyötörték, hogy ő magatehetetlenül fekszik halotti ágyában s a leány ki már harminc is elmúlt, rossz fogaival reá vicsorog.
Úgyhogy Bíró Lajos nyugalmazott teremőr fogta az egész hozományt, felöltözött, majd elsietett, s még abban az órában megrázta az első útjába kerülő bordélyház harangját.
Anakreón, bocsásd meg,
de most sörök levével
derék baráti körben
sörök dicséretével
s ma nem borok hevével
köszönt reám a mámor,
pedig hegyek levével
telítve pince, gádor.
Idézni is tömérdek
a borban lelt örömről
hogy mennyi verset írtak,
de itt e vers sörömről.
Hideg söröm! Te gerjeszd
habos, derűs vigalmam!
Lehetne sört dicsérni
anakreóni dalban?
Anakreón, bocsáss meg
hogy öblösebb pohárba
ma rozsmaláta csörren,
s hasába szóda fröccsen.
Anakreón, bocsáss meg,
ha jéghasábok úsznak
az árpalé-aranyban.
Csitít: minek tagadjam.
A borral összevetve
nem oly nemes, de fennkölt,
dicsérte őt a Churchill
s a lágyszavú Robert Burns.
Zseni volt, kamasz és nincstelen,
csillagok közt lófrált spiccesen.
Köztünk élt mérgesen,
majd tizenévesen
rászólt a Múzsákra: Csitt legyen!
Verseid avantgárd katonák,
nem tűrnek klasszikus zabolát.
Tudom, most hergellek,
kötötten versellek,
ne vágj hozzám nikkelszamovárt!
Középkori bolond
A karneválra tartó lovag
Gábor Andor (1884. január 20. – 1953. január 21.)
Miképpen a múlt év januárjában, idén is megemlékezünk születése és halála januári évfordulója okán Gábor Andorról, aki a Tanácsköztársaság bukása után önként vállalt ausztriai száműzetésében a bécsi magyar sajtóban könyörtelen harcot indított Horthy és kurzusa ellen, később a háború éveiben e tevékenységét Moszkvában, majd Taskentben folytatta. Publicisztikájában folyamatosan rávilágított a Horthy-fasizmus bűneire, hangsúlyozva, hogy Magyarország aktív részese a frontra és a haláltáborokba küldött százezrek sorsának.
Közismertségét és népszerűségét az 1919-et megelőző évtizedben operettlibrettóinak, kupléinak köszönhette. Ám későbbi versei, publicisztikájához hasonlóan, már társadalmi kérdésekkel foglalkoznak, cselekvésre ösztönöznek. A hangulatos képekkel induló versek keserű képekkel zárulnak. Ezúttal ezek közül hármat választottunk ki, köszönetképpen folyóiratunk egyetlen folyamatos támogatójának, a Gábor Andor Írói Jutalomdíjnak, melyet a szerző hagyatékából felesége alapított.
(S.J.)
Ha kályhádban vidám a tűz,
S a villany csatját elcsavartad;
Ha láng, kapkodva, lángot űz,
Mert üszkét vassal fölkavartad;
Ha izzó, rózsaszín parázs
Baráti szemmel húny-hunyorgat,
És szétdereng vörös varázs,
S emlékezés aranyja olvad;
Néhány hassáb fa áradó
Boldogságot tud rádigézni,
(Kint sír a szél, vagy száll a hó)
Be jó,
Be jó is este tűzbe nézni!
A lángban táncot jár a mult,
A lángok múltat énekelnek;
Felújulnak homályba hullt
Szavak, szépségek és szerelmek:
Anyád emlője, kedvesed
Tüzellő szája újra éled;
Minden meleg, mi elveszett,
Eléd lebeg most, mint a lélek:
Száz elhült, forró semmiség,
Egymásba fonva és gyürűzve.
(Kint gyásszal gyászol gyászos ég)
Be szép,
Be szép is este nézni tűzbe!
A könny oly könnyen fölfakad,
És könnyen perdül, mint a gyöngyök:
A szíved már csak ad, csak ad,
Széthulltak benn a zord göröngyök;
Eszedbe jutnak mind, akik
Nem ulhetnek most kályha mellett;
Ruhájukon rest szél szakít,
Az ajkukon fagyos lehettet;
Ma az tüzelhet csak, ki dús,
A pénzét bárhogy is kereste…
(Kint ezreken diderg a hús)
Be bús,
Be bús is tűzbe nézni este!
Ki fázik: él még s élni jó…
De hányan mentek, messze tőled,
Hová nem ér többé a szó,
S akikből hantos csontmező lett?…
Azok már nem melegszenek,
Ha minden erdő lángra gyúl is,
Ha égnek is mind szenek,
S egész világ zsarátja hull is!…
Nem tudja már se szív, se száj
A holtat élővé idézni…
(Kint néma éj és néma táj)
Be fáj,
Be fáj is este tűzbe nézni!
Nagy a lelked ünnepszomja,
mely homályát fénybe vonja.
Intést kaptál, szólt a naptár,
világ készül karácsonyra,
Lágyulásra, enyhülésre,
játszódásra, kisdedekkel,
Szép családi máriásra,
dominóra, ekmek-stekkel.
Mindenféle szépre, jóra,
érzelmesre, meghatóra,
Minden múltat elfeledve,
ünneplőre kong az óra,
S embert isten megsegíti;
ő is készül, látható:
Hull a hó, hull a hó,
hull a… hull a… hull a hó.
Ablakokon jégvirág van,
művészkedő hideg csípte,
Domb lejtőjén hóból dunna,
faágakon hóból csipke.
Képzelhetsz-e ennél szebbet,
szemnek, szívnek ékesebbet?
Ékesebbet? édesebbet?
ennél békességesebbet?
Homlok veszti régi ráncát,
arc veszíti rút redőjét:
Ember nézi isten úrnak
finom fehér lepedőjét:
Élni ilyen környezetben,
ó milyen szép, ó be jó!
Hull a hó, hull a hó,
hull a… hull a… hull a hó!
Legjobbján e világoknak
most van minden a legjobban,
Balgaság itt attól félni,
Hunyt tüzeknek üszke, piszka…
súlyos szemfedő takarja;
Fehér legyen a karácsony,
fehér isten úgy akarja.
Békességet, boldogságot
küld az Ég az embereknek,
Felnőtteknek Corned-beefet,
kondenztejet kisgyereknek.
Hogyne volna rendben minden:
ne is legyen róla szó:
Hull a hó, hull a hó,
hull a… hull a… hull a hó!
Hull a hó… s a kályha lapján
sisteregve sűl az alma…
Még kiáll a hó alól a
négy esztendő holttest-halma…
Lágy meleg… sült-alma illat…
bölcsnyugalmú drága fészek.
Csonthegyekre épített ház
ablakából szertenézek…
Nincs puhább e látomásnál:
hull a hó és hull a szépség,
Benne gázol ronda népség,
rajt sem egyensúly, sem épség,
Mint karója koplalásnak;
rokkant ez, s az rokkanó…
Hull a hó, hull a hó,
hull a… hull a… hull a hó!
Hulla, hulla, hulla-halmaz,
vörös vérek csordulása,
Éhes szemek dülledése,
üres gyomrok kordulása,
Rikoltása hangos kincsnek,
hallgatása néma nincsnek,
Koldus jajnál messzibbhalló
kaffanása úri pincsnek.
Lelki furkó, testi ostor,
báró Krisztus, gróf Apostol.
Leszakad a mennyek boltja,
hűvös íve hév napostól.
Nem is robban, csak leroppan,
olyan rozzant s rothadó…
Hull a hó, hull a hó,
hull a… hull a… hull a hó!
Hulla, hulla, hulla, hulla,
hulla, hulla, hulla… hó!
(Részlet)
Mily szégyen élni s nem kiáltani,
hogy minden, ami történik velünk,
csak álom-film, káprázat-valami,
mely eltűnik, ha jő a reggelünk!
Mily szégyen megnyugodni s nézni csak,
vagy nézni sem, csak tudomásul venni:
ez ágyú, ez kard, ez rohamsisak,
gyerünk tovább, majd más segít rajt; nem mi!
Mi lett belőlünk? és az, ami lett,
hogyan lett? mért lett? Gyilkos változás!
Ember vagy? Hallasz? Nem? Hát nincs füled?
Nincs benned egy csipet csodálkozás?
Amit léleknek mondtak, az mi most?
S mi tudja érdekelni, mondd, mi tudja?
Szemed hogy lásson írott papirost,
ha nem döfi át a gyötrelmek rúdja?
Mindaz, mi van, oly kínos esztelen,
oly össze-vissza, oly határtalan;
a jég hátán sétál a meztelen,
s nem mondja senki: „ez ruhátalan!”
A körmök alá verik a szeget,
s hogy fáj ez, arról már nem is beszélnek,
ezer halál ül minden perc megett,
s az emberek csak élnek, élnek, élnek!
Karneváli figura
Már gyermekkoromban szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy életem függő viszonyban áll egy olyan „nagyhatalom” irányításával, amelynek nincsenek fegyverei, mégis erősebb, mint a fegyverek hátterével fellépő erőszak szervezetek. Ezt a bizonyos nagyhatalmat, amely isteni szikrából pattant, aminek az ereje határtalan, s az emberi értelem ébredezésével egyidősnek tekinthető, költészetnek hívják. A modern kori Parnasszosz tiszta éterbe nyúló hegye ma is védelmet nyújt a mind erősebben háborgó, nyers valóság hullámai elől, s aki ide feltalál, nem csalatkozik ma sem – Apollón Kasztaliai-nimfái mára még varázslatosabbá tették kulturális menedékként szolgáló birodalmukat.
A görög kultúra későbbi nagy kultúrák bölcsőjéül szolgált, belőle merítették a rómaiak mindazt a tudást, amit széjjelszórtak a nagyvilágban, és amelyből az elkövetkező korok magukba szívták a művelődés, a művészetek s a jogállam intézményének éltető anyatejét. A Parnasszus elnevezés az idők folyamán fogalommá nőtte ki magát, a későbbi évezredekre reinkarnálódott, és mint a hit, krisztusi erővel ma is mindenütt az ég felé magasodik…
Mégis oly kevesen látják, nagyon kevesen.
Pedig ma e jelképes hegy különösen gazdag, hisz a görög kor óta folyamatosan gyarapodik. Már az ókori irodalomból tekintélyes számú, rendkívüli mű hagyományozódott az utókorra; de gondoljunk bele, hogy azóta már lángelmék sorának hány – az idők nehéz próbáját kiálló – verse, költeménye, versciklusa, verses elbeszélő műve került a szellemi Parnasszus panteonjába.
Az ember nem egyszer eljátszik a gondolattal, milyen lehetett élni régebbi korokban, vajon élne-e a múlt bizonyos időszakaiban? Sőt, időnként úgy érzi, hogy egyes neki tetsző esztendőkben jobb is volna léteznie, mint saját korában, a jelen megrázkódtatásainak közepette… Én viszont – habár modern világunkban a költészet súlyos vesztésre áll – ha lehetséges volna, akkor sem tennék végleges, visszahozhatatlan időutazást a múlt semelyik időszakába se, hiszen így az azután elkövetkező évtizedek, évszázadok alkotásaiból helyrehozhatatlanul, örökre kimaradnék. A 20. század nagy költői, például Ady, Kálnoky, García Lorca vagy éppen Fernando Pessoa verseinek hiányában szegény ember lennék, elviselhetetlenül szegény… A jelen mindig gazdaggá teszi életünket, legyen az nehézségekkel és tragédiákkal teli, mert birtokunkban vannak szellemi nagyjainknak emberlétünk egyedüliségét és méltóságát hirdető, mindenek fölötti, időtlen csodái… És Parnasszus ragyogása a Himalája fenségén is túltesz, a létezés minden érzékelhető és érezhető szépségét magába olvasztva…
Mégis hadd legyek most az ördög ügyvédje saját meggyőződésem ellen, hadd éljek kritikakereséssel annak irányába, amit az egekig magasztalok. Mert az ember ne legyen elfogult saját dolgaival szemben, kívülről is lássa magát és értékeit az igazságkeresés ősi igényével.
Legyünk őszinték, ma Parnasszus jelképes hegye megmászhatatlanul meredeknek látszik s ijesztően sziklásnak. Annak ellenére, hogy nem változott meg, sem az alkotások nem vesztettek örökérvényű ragyogásukból; legfeljebb filozófiák és tézisek jöttek-mentek, dőltek saját ellentmondásaikba… A világ változott meg totálisan, addigi beágyazódott értékeikből gyökeresen kifordulva. Voltaképpen minden korról elmondható, hogy átalakulnak értékrendjeik, de az utóbbi évtizedek technikai modernizálódása a metamorfózis mértékét drasztikusan felerősítette az egész földkerekségen. Diktatúrák, radikális mozgalmak és a politikai „izmusok” óriási pusztítást vittek végbe a kulturális értékekben, ám ezek szélsőséges esetek voltak, szörnyszülött politikai irányzatok áldozataiként tekintve…
Hogy gondolataim menetén folytassam… A költészet mára ódivatú fogalommá degradálódott… Miért is? A mai időkben természetesnek hat, hogy életünk felpörgött, hisz modernizálódott. A számítógépek, mobilok, robotok sebesek, s kénytelenek vagyunk követni gyorsaságukat, különben elveszünk közöttük. A fogyasztói társadalom szintén rohanó tempót diktál, a pénzkeresési kényszer pedig belülről gyakorol kíméletlen nyomást, hogy mókuskerekében az ember ne állhasson le egy pillanatra sem. Mert a pénzszerzés vágyának feszítő érzése annak alárendeltjeiként mindig ugrásra készen tartja a lelket és az agyat, melyeknek a kultúra már csak a háttérből szolgálja a Mammon uralmának béklyóiban sínylődő gazdáját…
Az ilyen világban egy virtuálisan valós akadálypályán kényszerül mindenki és minden alkotás, termék, versenyt futni, amelyen a szupergyors, a gátlástalan, az erőszakos, sőt az értéktelen és értéktagadó az, aki és ami legfőképp érvényesül. A kultúrának jó néhány ága, illetve azon belül alkotásainak tetemes sora ebben a ben húri, öldöklő futamban teljesen esélytelen. Így behozhatatlan hátrányba került a komolyzene, a művészfilmgyártás, a klasszikus irodalom és a költészet megszámlálhatatlan, rendkívüli produktuma. Nyilvánvaló, sok más alkotás, stílus, irányzat, filozófia szorul mindinkább érdemtelenül még hátrányba és oldalpályára, mert nem felel meg a könnyen emészthető tömegízlésnek. Amit most elsősorban ki szeretnék emelni e listáról, hogy vizsgálatom nagyítója alá kerüljön, az a költészet.
Megszületése arra a pillanatra tehető, hogy ősünk úgy érezte, feltörő érzéseit, a katartikus pillanatok fennkölt gondolatait nem elég közönséges szavakba öntenie; ennél többre van szüksége, szavai új ruhát igényelnek… Az első versek költői nem voltak tisztában azzal, hogy mit teremtettek meg – nem is lehettek akkor. E költemény zsengék mindössze szóbeli formában éltek hosszabb-rövidebb ideig, aztán, mint a szappanbuborék szétpattantak, örök feledésbe merültek. Tehát, ha meg akarjuk fogni a költészet kezdetének pillanatát, meg kell állapítanunk, hogy a vers a hétköznapi kifejezésmód felett uralkodó ünnepélyesség, fenség attribútumaként született, s ezáltal a gondolat, a beszéd, az érzések, illetve ezek környezetükhöz történő viszonyulásának legabszolútabb megjelenési formájává vált.
Idővel, a szájhagyományon kívül a verseknek a jelen és az utókor számára történő rögzítése az írás megjelenésével valósulhatott meg, innentől alakult kézzelfogható és utolérhető lenyomatává a gondolkodás kitörő, emelkedett momentumainak. Azzal együtt, hogy a verselés egyszerű, viccelődő változata a nép körében populáris volt, a nagybetűs, igényes költészet a kiváltságosok privilégiuma maradt – a költőé és az őt értőké, illetve azoké, akik értőkké akartak lenni. Már a kezdetekben szélessé hasadt a szellemi közeg a költő és a mindennapok valóságának hús-vér fiai között…
E Parnasszus előtti hasadék azóta ott tátong, még ha sikerült is hidakat emelni a versek és a nagyközönség közé. Ráadásul ezek a hidak fokozatosan mélybe omlottak, és manapság egyre nehezebb új hidakat építeni, amit a technikai fejlődés nemhogy nem segít, inkább csak hátráltat. A szakadék pedig valahogy szélesedik.
Szélesebb, mint volt valaha…
Divatját múlttá vált a költészet, akárcsak az opera vagy éppen a klasszikus zene?… Csakugyan igaz ez?
Attól tartok, igen. A társadalom felgyorsult ütemben modernizálódik, a költészet pedig… Modernebbé válása elkerülhetetlen, csakhogy ez a modernség a versek végletekig feszített elvontságát, vonalvezetésének nehezen bejárható labirintusát foglalja magában, ami fordítottan arányos társadalmunk tagjainak modernizálódási, ugyanakkor kulturális nézőpontból igénytelenebbé válási folyamatával… Mert összkomfortos életterünkben, gépesített világunk „zakatolásának” közepette a vágyunk a művészetekből csupán az egyszerű, kikapcsolódást biztosító nyelvezetre, látványra és effektusokra korlátozódik, így a már említett fordított arányosság áll fenn az irodalomhoz, a könyvekhez fűződő igényeinket illetően is. (Nézzünk körül egy mai, modern lakásban: gyönyörű, esztétikus; csak a könyvek hiányoznak belőle.) Mégis korunk költője kényszert érez arra, hogy az idők szavát követve, a mai korhoz illőnek vélt ultramodernségűvé formázza verseit, amelyek elolvasásához viszont nincs energiája az átlagembernek… De mivel ez a költészet előírt útja, a poétának „kötelező” erről nem letérnie, annak ellenére, hogy alig van érdeklődés szellemi terméke iránt…
Furcsa, mintha tudat alatt az dolgozna a kortárs költészet mélyén, hogy a hasadás szélessége miatt a híd építése már lehetetlen vállalkozás lenne…
Pedig a Parnasszus magasában a közöny csendje észrevétlenül feloldódhat…
A költő magára marad néhány kitartó követője kíséretében, akik e hegyhez érve, annak megmászásától sem riadnak vissza… De hogy ez a rajongás milyen őszinte?… Erősen megkérdőjelezhető… Egy biztos: nem elegendő az alkotó céljainak és mondanivalójának tápláló közeget biztosító talajba ágyazására. Ráadásul korunk szakértőnek titulált uralkodó kritikája feltételként szabja a nagyon modern nyelvezetet. Az egyszerűbb, könnyebben követhető tematikájú poémákat az elavult, népies stílus kifejezéssel bélyegzi meg, és egyáltalán elvárja, hogy afféle régebbi stílusjegyek, szóhasználatok ne fordulhassanak elő a mai, úgynevezett jó versekben.
Mintha a költők nem a nagy olvasó közönségnek írnának, hanem csak szűk értő és rajongó körüknek vagy saját maguknak. A kommerszebb, pikáns, szexuális kicsengésű, szatirikus hangvétel persze népszerűbb, de ennek őszintesége, megkérdőjelezhető szenzáció és botrányhajhászása a jó ízlés egyetemes szabályait figyelembe véve – szívünk mélyén érezzük – legtöbbször etikátlan.
Tisztában vagyok vele, hogy e szerteágazó témakörben nem tehetünk igazságot megfelelő árnyaltsági átmenetek kidolgozása nélkül, csupán „fehér” vagy „fekete” vélemény megalkotásával. A művész és közönsége között fennálló több évezredes kapcsolat kérdések sokaságát vetette fel a művészettörténet során. Goethe Faustjának előszavában a színész és az igazgató arról vitatkoznak egymással, hogy mi a fontosabb: az értékeket hordozó mondanivaló vagy a szórakoztató csillogás, kacagtató csinnadratta? A színész szerint a mély tartalom a velő; vagy az igazgató hitvallása: a sok nézőt és pénzt becsábító, látványos felhajtás? S e szópárbaj semmit nem vesztett aktualitásából… Sőt, ma egyre aktuálisabb…
Nyilvánvaló, a költő a színész oldalán áll, pontosabban ott kell állnia, ez nem lehet vitapont, főleg, hogy a költő színészi képességekkel is rendelkezik.
A költő nagy színlelő.
Oly jól ért a színleléshez,
hogy csak színleg érzi ő
a kínt, mit valóban érez.
(Fernando Pessoa: Autopszichográfia)
E feldobott téma más művészeti ágakban szintén lecsapódik, hisz Johann Strauss és jó néhány kortársának műanyag zenéje a legnagyobb tömegeket vonzza be korunkban is a hangversenytermekbe, miként a krimi és más hatásvadász írók pedig valósággal felturbózzák az olcsó bestseller irodalom rajongótáborát.
Az emberiség történetében a versek, a verses formát követő elbeszélések, drámák – mint általában az értékteremtő művészet – nem férkőztek a mennyiségileg nagyközönség szívből jövő érdeklődésének közelébe. Azt biztosan állíthatjuk, hogy lelkesedő passzióból, az irodalom iránti rajongásból soha. Legfeljebb a történelem fordulatai hozták úgy, hogy egyes ilyen jellegű alkotások tömegek imádatául szolgáljanak, gondoljunk Petőfi Nemzeti dalára, Katona József Bánk Bánjára vagy Madách Ember tragédiájára; de akármennyire is lettek népszerűek, s értékelődtek fel művek, munkásságok, a vers, illetve a vers alapú irodalom a közízlés részét semmikor sem képezte.
El kell ismernünk – néhány kivételtől eltekintve, akik már életükben is népszerűvé váltak – a költőknek az jutott elkeserítő osztályrészül, hogy meg kellett halniuk ahhoz, hogy később „életben maradhassanak”. Presseren költészete a közöny légüres terében nem érintette meg szabadságára igénytelen népét, húsz év után írták róla az első tanulmányt, ma Szlovénia legnagyobb költőjének tartják; Pessoa tisztában volt azzal, hogy halála után évtizedekkel fedezik fel nagyságát, így is történt, ő máig Portugália legjelentősebb poétája; József Attila pedig őrjöngött, mert kötetéből egy példányt sem tudott eladni a könyvesbolt… Fölösleges bárkinek is ecsetelni József Attila magyar költészetben betöltött szerepét.
És van valami, ami a versek megértését jelentősen megnehezíti a művelődni vágyók körében is. Talán e döntő tényező miatt áll jóval távolabb az emberektől a vers, mint a próza. Ez az ok tudniillik, hogy a próza – de ide sorolhatjuk, akár a filmek többségét is – nevén nevezi a dolgokat; a vers költői képekkel utal „csak” rá. Koppány Zsolt író, költő barátom egy beszélgetés alkalmával azt fejtegette nekem, hogy a versben nem célszerű kimondanunk azt, amire gondolunk, csak meg kell sejtetnünk mondanivalónkat. Hogy azok a jó versek, amiknek az elemzésébe végül beletörik az a bizonyos bicskánk.
A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalanul vacog,
(József Attila: Reménytelenül)
E két sor kiváló példaként szolgál erre a bizonyos elemezhetetlenségre. Ahány ember s ahány próbálkozás, annyi féle vélemény, változat, teória hangozna el, vetülne papírra; és soha, senki nem állíthatná, hogy megfogalmazta a végleges, megmásíthatatlan megfejtést a fenti idézetre vonatkozólag.
Egy matematika tanár bizonygatta, hogy ő azért szereti tanított tantárgyát, mert az abban lefektetett tanok megdönthetetlenek, variációs lehetőségek nélkül; s azért nem szereti a történelmet és az irodalmat, mert ott a tényeket sokféleképpen lehet magyarázni az adott kortól, személytől, irányzattól, politikától függően, sőt az említett ténynek már a léte is nem egyszer kételyeket vet fel. Úgy vélem, hogy mindez éppen így jó, én pont ezt a bizonytalansági tényezőt istenítem; s a száraz, csupán a szabályok követésével kiszámítható matematika teljességgel hidegen hagy. Elég érezni, hogy mit akar József Attila közölni velünk, mivel pontossággal azt nem tudjuk, sőt valószínűleg meg sem lehet fogalmazni; de a hangulat, amely e lenyűgöző sorokat olvasván az érzések artériáiba szívódik, száz tudományos kifejtésnél is többet ér… Amint Attila tapsikoló jázminjait is látjuk magunk előtt, mélyebben a kertben található virágok kontúrjainál, amelyek az erős napfényben csak káprázattá olvadnak szemünkben.
Summa summarum, a költészet alapvető sajátossága, hogy nem hívja életre szó szerint mondandóját, csak megsejteti, megérezteti olvasójával. Így volt ez a kezdetektől fogva… Az ókori görögök és rómaiak előszeretettel alkalmazták az allegóriákat a művészet minden ágában. Az allegória jelképezte a személyt, népet, fogalmat és még sorolhatnám, mi mindent, hisz bármit meg tudtak velük jeleníteni… A költészetnek az előbb említett fontos, megsejtető alkotóeleme az ókor allegóriáinak formájában született meg, mert az allegória – létrejött az szobor, dombormű vagy freskó formájában – a költészet volt maga, hogy kifejezze, a világ több annál, semmint hogy egyszerűen nevén nevezhessük jelenségeit. Mert a nyers valóságnál a művész többre vágyott azáltal, hogy a hétköznapi létet ünnepi ruhába öltöztette a megalkotott allegória szavakban nehezen finomítható jelentésével. Azonban az allegóriáknak a képzőművészet után az irodalomba történő adekvációja hamarosan bekövetkezett már az ókorban, gondoljunk a görög Aiszóposz meséire, azoknak közkinccsé vált állatalakjaira. Talán Aiszóposz volt a megteremtője a későbbi állatkultusznak, ami a középkorban burjánzásnak indult, ezáltal volt honnan merítenie e sötétnek mondott korszaknak, az egyiptomiak szkarabeusz-, macska-, pávián-, vagy a minosziak, ibérek bikakultuszát is követve. A középkor állatkultuszai állatok tömkelegét rángatták elő a kor babonás emberének fantázia-tarsolyából, de nem a tisztelet, hanem a félelem irányította e rendszert a kételyektől megnyomorított elmében… Bár inkább a zsigerek csatornáiban, az még pontosabb…
Ma már el sem tudjuk képzelni azt a korszakot, amikor az emberek kételyek nélkül hittek abban, hogy egy állat megjeleníti azt, amit képvisel… Fel sem tudjuk ezt fogni, minthogy a boszorkányságban sem tudunk, de nem is akarunk hinni. Ha véletlenül vagy akaratlagosan összenyomunk egy pókot, futó gondolatként felvillan agyunkban, hogy e tett szerencsétlenséget hozhat… Persze nem gondoljuk komolyan, hogyan gondolnánk! Ugyanakkor Indiában a tehenek megölését szigorúan tiltják a mai világban is.
A katedrálisokban lépten-nyomon állatábrázolásokra bukkanhatunk, elsősorban fafaragványokra, de a fali ornamentika vagy az épületek külső falának szobordíszei, vízköpői közt sem számítanak ritkaságnak. A kórusok, szószékek faragásai valósággal tobzódnak állatmegjelenítésekben. Sokukról nem tudjuk pontosan mit jelképeztek, milyen fogalmat jelenítettek meg; de néhányukról igen. Például a majom a bűnök megtestesítője volt – ül az ember vállán, és súgja a fülébe, milyen bűnöket kövessen el.
Az allegóriák a nép ajkáról induló, primitív moralitásjátékoknak is főszereplőiként tűntek fel a színpadon, ahol a szerepjátszók az általuk megjelenített allegóriák, ezeken belül általában pozitív vagy negatív erkölcsi fogalmak megtestesítői voltak.
A mai sikerkönyvek és filmek is ilyen moralitás „színdarabok”, melyekben a jók a rosszakkal szemben, az erkölcsösek az erkölcstelenek ellen küzdenek. Külső ránézésre is jól megkülönböztethetőek egymástól: a pozitívak normális, szép kinézetűek, a negatívak csúnyák, visszataszítóak… A Gyűrűk ura egyik legtipikusabb példája a legújabb kori moralitás előadásoknak.
Szerencsére a középkor nagy szelleme, Dante Alighieri a közhiedelmek és a bugyuta moralitás darabok tudatlanságot, babonaságot megtestesítő allegóriáit művészi magasságba emelve, azokat a költészet alkotóelemeivé volt képes varázsolni. Nem is akármilyenekké!
Az alvilágba leszállás mozzanatának és a bűnöket megtestesítő állatoknak allegóriái Dante óriás művéből a Parnasszus makulátlan völgyeibe értek, ahol azóta példamutató módon élik életüket…
Az allegóriák az ókort és a középkort túlélve a 18. század végétől rajzottak elő újra, ami az új művészeti irányzat, a klasszicizmus hozadéka volt. A klasszicizmus – a nevében is őrizve – a klasszikus római stílust virágoztatta fel, ezt formázta a század követelményeinek arculatára. Következésképpen e képzőművészeti reinkarnációból az allegóriák sem maradhattak ki, a római hősi, allegorikus szobrok, faragványok antikvitását idézve.
Ez az újjáéledés a versek számára oly mértékű vérátömlesztést adott, ami a költészet újragondolását eredményezte, és az allegóriákból egy gazdagabb, szerteágazóbb és sejtelmesebb hatást csiholó jótékony mutációval a szimbólumok fantasztikus világát alkotta meg. Elkerülhetetlenné vált az új irányzatnak a poétika hátteréből való határozott kiválása, ami fordított logikával „gyermekei” után a szimbolizmus elnevezést kapta. Nem volt sejthető még ez idő tájt, hogy a költészet új bölcsőjének jászolában talál e stílus az értetlenség és a botrány elől szent tanyát. Míg az allegóriák egy konkrét jelentést példáznak, addig a szimbólumok tartalmi lefedettsége széles skálán mozog. Az allegória valami vagy valamilyen fogalom, eszme, esetleg személy helyett funkcionál; a szimbólum viszont több mindenre utalhat, és – ami elkezdett témám szempontjából lényeges – megsejtet egy tartalmat, hangulatot.
A vadonatúj irányzat mesterhármasa, Baudelaire, Verlaine és Rimbaud – kis túlzással – mindent felszínre hoztak az ihlet mélységeiből, amit a későbbi korok költői munkásságuk során máig bezárólag használnak. Charles Baudelaire az egész irányzat, de minden bizonnyal a nagybetűs költészet ars poeticáját fektette le e sorral: Jelképek erdején át visz az ember útja… (Baudelaire: Kapcsolatok).
Ma is ezt a bizonyos, bejárhatatlan erdőt rója, aki a szíve által vezetve a versfaragás háládatlan feladatával küszködik. De a tengeren is hánykódhat, mint Rimbaud részeg tengerésze, ha úgy tartja kedve; a verlaine-i „dallamok” hullámai pedig a valóság stilizált, elmosódó körvonalai közé sodorják az olvasót, aki mintha egy impresszionista kép rejtett szimbóluma volna a költő festői képzeletében.
A szimbolista költők modernségükkel egyetemben nem tagadták meg a múltat, s az allegóriák olykor visszaköszönnek verseikben. Baudelaire albatrosza hiába a szimbólumok fenségességét idézi, jól sejthető, hogy allegóriaként a költőt testesíti meg, amit a vers utolsó versszaka egyértelművé is tesz:
A költő is ilyen, e légi herceg párja,
Kinek tréfa a nyíl, s a vihar dühe szép,
De itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja,
S megbotlik óriás két szárnyán, hogyha lép.
(Baudelaire: Az albatrosz)
És Rimbaud szonettének magánhangzói is allegóriákká egyszerűsödnek, ha a valóságban nem is, de a mesélő költő féktelen képzeletében igen… Hisz egy magánhangzóról az égvilágon minden eszünkbe juthat, mindenki más és más dologra asszociál, de Rimbaud mégis az allegória gyeplőjébe fogta a szabad fantáziát:
Á!: – bolyhos öv,
I!: – bíborok, kihányt vér,
Ú!: – az isteni tenger nyugodt, gyűrűző tánca,
vagy
Ó!: - szörnyű harsonák, mik ítéletre zengenek,
stb. stb.
(Részletek Rimbaud Magánhangzók szonettje verséből).
A 20. század költészetének szimbólumai a 19. századi szimbolisták szimbólumvilágából szívták táplálékukat legszebb hajtásaik kibontásához. Lehet, költőik tudatában sem voltak annak, hogy hatásaik legértékesebb ásványi anyagai a szimbolisták földjéről érkeztek. A 20. század első felének poétikája robbanásszerű változást hozott az irodalomban, akárcsak száz évvel előtte a szimbolizmus; vagy akár az impresszionizmus a festészetben.
A teljesen eltérő művészeti ágak sokszor nem várt módon hatnak egymásra Rimbaud Magánhangzók szonettje gondoljunk a korszak lebegő, kontúrok nélküli festészetére vagy a Debussy és Ravel által fémjelzett keleti hatásokat feloldó zenéjére, melyekkel együtt a szimbolista versek egy elsöprő erővel robogó varázsgömböt alkotnak az idő és tér végtelen elíziumán, ami már másfél évszázada szórja szét alkotó energiát duzzasztó erőterét.
A 20. század szimbólumokra építő költészete egy másik irányzatból is – igaz, gyengébb szálakkal – ihletet vett, s ez a szürrealizmus volt. Annál is inkább, mivel a szürrealizmus versekkel indult, akkor még festészete nem létezett. Olyan neveket kell megemlítenem, mint Louis Aragon, Paul Éluard és André Breton. Általában meglepi az embereket, hogy e sokkoló irányzat versekkel kezdődött, ezt követte a képzőművészet, abból is elsősorban a festészet.
A szürrealisták a tudatalattiból indultak ki, amit főként az álmok képviselnek. Az álmok freudi összetettségét hangsúlyozták a szürrealista művészek, és hát tudjuk, az álmok jelentése is ingoványos talajt képez, akár a szimbólumok titokzatossága… Viszont a szürrealista versek asszociációk nélküli képzettársításai olyan laza keretet biztosítanak a soroknak, amelyek így a későbbi, változó kihívásoknak nem tudnak majd megfelelni, ellenállni.
Asszonyom szeme víz fegyházi ital
Asszonyom szeme folyton fejsze alatti fa
Szeme vízszintes lég – és föld – és tűzszintes
(André Breton. A szabad társulás)
Vakmerő kísérletnek eladható e bizarr, szerelmi vallomás, ami az álmok korlátlanságát adagolja a nappalok túlzott józanságába; de hosszabb távon e költészet széthullik összetartó korlátai nélkül. A szürrealista költeményeknek nem véletlenül fakadt virága a dadaizmus rügyezéséből, hisz a dada a nyílt szétesést tűzte zászlajára, majd a szürrealisták kiválásával Victor Zara anarchista irányzata is lassan elhalt, maga a „zászló” is szétfoszlott. Azonban a szürrealista festészet túlélte a tudatalatti titokzatos világának megfoghatatlanságát, s ma ez utóbbinak feltérképezése, mint racionális létünknek háttérdiktátora feltűnő hangsúlyt kezd nyerni túldimenzionált, gépesített korszakunkban.
A múlt század első felének költészete azt a modern szókimondást képviselte, ami – a szimbolizmushoz és szürrealizmushoz hasonlóan – megdöbbenést és megbotránkozást váltott ki környezetében. E modernség ma sem vesztett éléből, az emberek rácsodálkozása ma sem kisebb mértékű, hisz a tömegtájékoztatás köldökzsinórján felnevelt tömeg nehezen képes megemészteni e költészet gondolkodásra késztető, rejtett zsebeiből előkeresett értékekeit. Ennek okát Ortega, spanyol filozófus találóan fogalmazta meg a következőképpen: „… a mai tömegember okosabb, szellemi képessége nagyobb, mint bármely elődjéé. Csakhogy ennek a képességnek semmi haszna, képességének ködös tudata tulajdonképpen csak arra készteti, hogy ne használja az eszét, és hogy még jobban befelé forduljon. Egyszer s mindenkorra szentnek tekinti azt a sok közhelyt, előítéletet, gondolatfoszlányt vagy épp csak üres szót, ami véletlenszerűen felhalmozódott a lelkében, s amit – csak naivitással magyarázható vakmerőséggel – mindenütt érvényre juttat.” ( José Ortega y Gasset: A tömegek lázadása)
Az ipari forradalom óta az emberek abba a hitbe estek, hogy a boldogságot a technikai fejlődés teremti meg, s innentől fogva a boldogságkeresést ennek rendelték alá, na és a féktelen pénzkeresésnek, ami e fejlődés termékeinek minél nagyobb mértékű felvásárlását teszi lehetővé. A technikai fejlődés azonban nem hozott nagyobb boldogságot; ellenkezőleg, a lélek inkább kiégett, elhidegült, magába gubózott az elkövetkezendő évszázadok során, aminek gyűrűződő folyamata ma is rendületlenül, sőt egyre hatványozottabban erősödik.
Luis Buñuel, spanyol filmrendező a múlt század első évtizedeiben azt nyilatkozta, hogy süllyed a civilizáció…
Az idők folyamán nyilvánvalóvá vált, hogy a technika használata csak társadalmaink erős jellemű tagjainál vezet a lélek fejlődéséhez, mivel inkább elkényelmesít bennünket, és a ránk zúduló információdömping elvonja figyelmünket a valódi, építő értékektől. Korszakunk felfoghatatlanul sok információt adagol belénk, Ortega tömegembere mégis kevesebbet tud, mert csapódó figyelmét nem képes – akarata sincs rá – megzabolázni. Érdeklődésének pólusait eltömíti a szenny, a politika, a pletyka, a gyarlóság: vagyis az ortegai közhelyek homokja.
Összefoglalásképpen, a közhely közhelye: korunk embere minél nagyobb ismeretanyaggal rendelkezik, annál kevesebb a tudása. Egyszóval a ma élők még kevesebb „tudásműveltséget” birtokolnak, mint száz évvel ezelőtt a Buñuel korabeliek… Az egyén a közhelyek uniójában a luxus butító nyomorát szenvedi, legyen gazdag ember vagy akár szegény…
A Nyugat folyóirat reformer költői Rimbaud Magánhangzók szonettje akárcsak a száz évvel azelőtti reformkor dicső időszakának művész alakjai – Magyarország irodalmi aranykorát képviselik. Akik e folyóiratban publikáltak, máig meghökkenést váltanak ki merész költői szemléletükkel, kompromisszumok nélküli gondolkodásmódjukkal, s találgatásokat eredményező, nyugtalanító, mégis megnyerő szimbólumaikkal. A nyugatos költők nevének listája megdobogtatja az irodalomkedvelők szívét: Ady Endre, Babits Mihály, Illyés Gyula, Jékely Zoltán, Juhász Gyula, Kaffka Margit, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc, Vas István Szép Ernő, Tóth Árpád, Weöres Sándor, Zelk Zoltán…
Lenyűgöző névsor! És e listához József Attila személye is kapcsolódik, aki bár nem tartozott a nyugatosok csoportjába, de tagjainak munkássága kiemelkedő hatással bírt költészetének kibontakoztatásához.
Micsoda irodalmi korszak volt ez, Magyarország legzaklatottabb évtizedeiben, amikor az ország a szétesés, és már-már az identitás keresés határán sínylődött!
Aztán szét is hullott, hogy magyarsága zavartan álljon a világtörténelem összetákolt színpadán.
A megpróbáltatások, a megaláztatás és szenvedés az alkotói ihletet sokkal erőteljesebben bírja munkára, mint a jólét, a harmónia. Az alkotás legtermékenyebb atmoszféráját, sajnos a szenvedés és a félelem teremti meg, amikből kijutott bőségesen az országnak. A reményből viszont nem sok maradt:
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.
(József Attila: Hazám)
A 20. századi eleji magyar irodalomban a szimbólumok alkalmazása bevett formulává alakult, hisz a tragédiák s a lélekben lejátszódó meghasonlások szó szerinti kimondása kevésnek bizonyult, az egyértelmű szavak itt a betűk kétségbeesésébe fulladtak. Igen, a szimbólumok szertekiáltása segített enyhíteni az ország rombolás inkvizíciós máglyájának perzselő kínját… És szellemi nagyjaink – orákulumi képességeiknek köszönhetően – a békeszerződés előtt a sötét szimbólumokon keresztül megjósolták a hamarosan bekövetkező eseményeket, amelyekről azonban maguk sem gondolták, hogy ilyen tragikus méreteket fognak ölteni.
Fogalommá nőtte ki magát Ady Endre Fekete zongorája, és a magyar irodalom egyik leghíresebb szimbólumává válhatott.
Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melankóliája.
Ez a fekete zongora.
Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szívemnek vére
Kiömlik az ő ütemére.
Ez a fekete zongora.
(Ady Endre: Fekete zongora)
Ady szimbólumok kábulatában alkotott, de ha szükségét érezte, az allegóriákig is visszanyúlt: a magyar ugar kép egyértelműen hazánk elátkozott földjére utal. Sőt, az ugar már több mint allegória… Egy látomás, egy metonímia… Még a trianoni kataklizma előtt…
És mi a fekete zongora?
Egy szimbólumhoz méltóan nem egyértelműen állítható, hogy mire utal, de jól érezhetjük… Jelentésének árnyalatai hivalkodóan felsejlenek… Jelképezheti a költő elrontott életét, illetve a létezés értelmének megkérdőjelezését is. Szimbóluma sorsunk kiszámíthatatlanságának vagy a mindenség céltalanságának… A fekete zongora ugyanakkor lehet – színe is jelzi – a halál megtestesítője. Vagy éppen az árnyakkal süvítő végzet, aminek vak zongoristaként tépjük húrjait… Esetleg az ólálkodó, sötét jövőkép jóslata Magyarország számára 1907-ben.
A vers a modern költészet első lépéseinek egyike, mégis magán hordozza a sokkal régebbi időkbe nyúló bordal formáját. Hatalmas feszültséget okoz, ahogy a modernség a mámoros bordal korlátai közé ékelődik, akár Lorca tragikuma gyermekversek ritmusába fojtva. A Fekete zongora összekötő kapocs a régi és az új között: a legújabb régi és a legrégebbi új… Akár a zene területén Bruckner, aki a hagyományőrzés és a modernitás határmezsgyéje… Én Bruckner hangfolyamain szeretek legjobban Ady „dzsungelének amazonasába” sodródni…
A költő Fehér lótuszai pedig a bűnbánat alabástromán áttetsző szimbólum, ami az élet poros félhomályát egy pillanatra ünnepélyes fényárban fürdeti…
Fehér gondolatok, virágok
Terülnek el. A sáros habok
Mintha olvadt ezüst lennének
S én pedig forrón, lihegőn
Áldott, szent, tiszta élet vagyok.
(Ady Endre: Fehér lótuszok)
A zongora és a lótuszok szimbóluma feketén, fehéren, egy s mégsem ugyanaz: atya – fiú a szentlélek ölelésével.
Így működik a költészet: a megsejtetés és megéreztetés lényegét hangsúlyozza metaforákkal, szimbólumokkal, metonímiákkal… A paradoxonnal élve: a költészet Dunája fecsegő mélyet szállít a hallgatag felszín alatt…
Pedig a bensőnk fecsegő mélyében lappangó tudatalattit a tudomány is felfedezte már: hogy ez az erő vezérli döntően életünket… Felismerték ezt a pénzügyi, titkos társaságok és egyéb pénz és ideológiai körök, háttérerők is, meg azt, hogy a megsejtetés tudatalattiját hogyan irányítsák, és hogy a gondolkodás mentes tömeg hogy szolgálja a pénz-gyógyszer-fegyver ördöghármas kiválasztottjainak boldogtalan kisebbségét a földbolygó globális, madáchi falanszterében. Pilinszky szerint:
Ennél már semmi nem lehet
se egyszerűbb, se szörnyebb:
lassan megindulnak felém
a bibliai szörnyek.
(Pilinszky János: Téli ég alatt)
Épüljön a híd! A leomlottak romjaiig úgysem látunk már le… Hisz a lelkek parnasszusai törnek hullámot a közöny végtelen, háborgó óceánján… És a világ terheitől görnyedt költő ekképp szól a magány éjszakájában:
Virradj éjszaka! Sötét
fémek közt oly egyedül vagyok.
A magány fekete súlya alatt
szétfeszítik szívem a csillagok.
(Madár János: A magány súlya alatt)
De vigasztaljon bennünket, hogy ha széjjel is feszítik a szívet, láthatatlanul tovább ragyognak a versek csillagai az idők – igazságba vesző – végezetéig.
Hieronymus Bosch: Bolond világ
Igen, így, egybeírva, s torz vigyorral. Vagy fraternizálva csak SZER. Annak reményében írom az alábbiakat, hogy még értheti, és vágyik is érteni maszatos múltját a jelenébe tört mai, szép ifjúság. Arra gondolok, nekik is lesz utókoruk.
A magyar irodalom több évszázados, buján, gazdagon sarjadzó erdejében nem könnyű eligazodni. A múltbéliben meg kiváltképp. Az irodalomtörténet-írás fölkentjei ugyan igyekeznek a látszólag szeszélyesen kanyargó ösvényeket, az önmagukat boulevard-nak álmodó sétányokat „rendben tartani”, ízlésüknek és felkészültségüknek megfelelően tisztogatni, kapargatni, környékük kusza növényzetét a vélt kánonhoz nyesegetni, de nyilvánvalóan feleslegesen és mindhiába, mert az irodalmi élet érdeklődésre számot tartó dolgai, a mindannyiunkat igazán érdeklő és izgató kalandok rendre a jól ápolt, gondozott úttól jobbra-balra kínálkozó, fülledt ligetekben, burjánzó bokrok alján estek.
Hányan (tudom, ma már egyre kevesebben) érzékelik például, hogy a múlt század aczélosan (sic!) csillogó nyolcvanas éveiben a sokszor valódi sebeket is osztó csaták terepe nem az irodalmi folyóiratok hasábjai, hanem a fővárosi és vidéki napilapok (számosan és különféle küllemű és tartalmúak voltak!) hétvégi összeállításai, és a hetilapok úgynevezett irodalmi mellékletei voltak?
A fesztiválok és az amatőr szavalóversenyek szervezői az éberen szerkesztett folyóiratok szerzőinek műveiből ajánlották az úgynevezett „kötelezőt”, a résztvevők meg a „szabadon választottjaikat” az említett irodalmi mellékletekből válogatták. Finoman szólva, ezek a versek nem is mindig voltak egymáshoz illők, illeszthetők, gyakran egymáshoz mérhetők sem. Akkoriban keletkezett a később közhelyessé koptatott mentegetődző dicsekvés: „a zsűrinek nem volt könnyű dolga…”.
A Magyar Ifjúság irodalmi mellékletes számai például (azért azt emelem ki, mert azt volt szerencsém közelebbről ismerhetni) jobb napokon nyolcszázezer példányban keltek el, amit a korabeli olvasásszociológusok szerint hárommal még meg is kell szorozni, mert minden eladott példányát a vevőn kívül még ketten bizonyosan elolvasták.
Igaz, akkoriban állítólag az egyik Berkesi-regényt is kiadták százezer példányban.
S mivel az az „akkoriban” a nyolcvanas évek legeleje, a C-film, a twist-pulóverek, a zsebmagnók és a versantológiák évada volt, az előbb említett irodalmi melléklet szerkesztőjeként magam is megfelelőnek gondoltam az időt a körülöttem ácsingózó tehetséges fiatalok verseiből egy kötet megjelentetésére.
Egy bekezdésnyi helyet, ha nem többet, legalább annyit, érdemes annak kibogozására is szánni, hogy miért is zuhant akkoriban közénk az akkor résnyitogatónak gondolt antológia-járvány. Akit mégsem érdekelne ez, ne olvassa a következő bekezdést, folytassa lejjebb!
A magyar irodalmi utánpótlás „gondozása” (a Magvető Könyvkiadó Tájékoztatójának szárnyas szavaival, szöveghűen: „a felnövekvő nemzedéknek az írótársadalom hasznos tagjává való céltudatos formálása”) lényegében három állami könyvkiadó többnyire hálátlan feladata volt, s mint akkoriban minden, az is szigorúan a tervgazdálkodásnak alárendelve, azaz illendő (a korabeli szlengben: elvárás) volt évente egy, esetleg két ifjonti hevületű költőt szárnyra bocsátaniuk portréfotóját is tartalmazó első kötetével, s lehetőség szerint a könyvhéten, hatásos csinnadrattával elővezetniük. Azonban a kiadók igazgatói hirtelen óvatossá váltak, kezdték ugyancsak halogatni mindezt, amikor sorra csúnyán megégették magukat fölfedezettjeikkel, akik hamarosan túl baloldaliaknak, azaz szélsőbalosoknak, hol revizionistának tűntek az ideológiailag képzetten csaholó kritika számára, de sőt, némelyek a formalizmus bűnében tapicskolva találták magukat a fellazításra törekvő ellenség uszályában, jó, ha nem fertőjében. Nem mintha nem akadt volna jelentkező elég, bizalomkeltő mosolyú, jól fésült is, szép számmal, hogy ne akadt volna. A dilemma lényegét francia műveltségű szakminiszterünk egy könyvkiadói értekezleten így foglalta össze: „Tudjuk, rengeteg jelentkező nyalizó van, de azt is tudjuk, előbb-utóbb mindnek ráspolyos lesz a nyelve”.
Nos, miért, miért nem, mint a fenti kis kitérő előtt említettem, körülöttem a Magyar Ifjúságban elég sok efféle ráspolyos nyelvű baloldali ifjú hangoskodott, akinek bemutatkozó kötete ugyan ott lapult már valamelyik kiadói lektor kopott aktatáskájában, de jól tudták, reménytelenül, s ezért tőlem reméltek megoldást.
Valamivel több esély mutatkozott ugyanis csoportosan, antológiákban néhány verssel bemutatkozni – letenni a névjegyet –, mert azok időnként, ha hosszú vajúdás után is, csak megjelentek. Igaz, gyakran volt üröm az örömben: kiszámíthatatlan kényszerek sodortak oda egymás mellé olyan fiatalembereket, akik jobb esetben csak idegenek voltak egymás számára, de az is megesett, hogy kifejezetten szégyenkeztek az oldalakkal előttük, mögöttük olvashatók miatt. Arról, hogy bármilyen, akár esztétikai, akár világszemléleti szempontból összetartozó, netán valahol egy ideje csoportosan megjelengető, egymást tisztelő és becsülő, netán szerető társaság együtt, maguk összeállította antológiával a hóna alatt, kopogtasson az irodalom fenséges kapuján, szó nem lehetett!
Csakis a csillagok különleges állásának tudható be, mondhatjuk egyszeri csodának is, hogy 1982-ben mégis az olvasók és a meglepett szakma kezébe kerülhetett egy, világoskék fedelén a Tűzpróba címet viselő, illetéktelen antológia. Ehhez a csodához például az kellett, hogy a Hungarotex Textilkülkereskedelmi Vállalat Kossuth Lajos utcai központi irodaépületébe modern fűtéshálózatot szereljenek, s annak kazánját csakis egy olyan érettségizett, vizsgázott, minden szempontból megbízható, ugyanakkor roppant szimpatikus emberre bízhatták, mint a történetesen éppen ott szédelgő Restár Sándor, no meg, hogy a cégnek ne csak megdumálható KISZ-titkárnője, hanem egy viszonylag önállóan működő sokszorosító üzeme is legyen. Ezen csodás elemek együttes megléte nyomán, a hivatalos engedélyezési eljárást megkerülve, amolyan surranó-pályán, a Kiadói Főigazgatóság cenzorainak megdöbbenésére, egy szép tavaszi napon, a címlapon Csikó Sándor, Debreczeni György, Filep Tamás, Fogarasi Vera, Köves István, Papp Márió, Restár Sándor, Svantek János, Szűcs Mariann, Tótszegi Tibor és Valkó Antal nevével megjelent zsengéinkkel az első antológiánk. (Tisztesség dolga fölsorolnom a címlapra nem került többi szerző nevét is: Halmágyi Takács János, Plánky Gyula, Ócsag Zsolt, Trenka Csaba Gábor, valamint elhírelni, hogy a Tótszegi Tibor írói álnév, és szintúgy tisztesség dolga bevallanom, hogy engedve az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat igazgatója zsarolásának (ugyanis valahogy mégis fülébe jutott a készülő antológia):„Lefoglalom, bezúzatom, te meg mehetsz utcát söpörni!”, bevettünk magunk közé egy olyan szerzőt is, akinek még a nevét sem ismerte annak előtte egyikünk sem,)
A kiadás szokatlansága és a benne olvasható izgalmas gondolatok mellett más, véletlen külső oka is volt annak, hogy ez a karcsú, mindössze tizenöt szerzős kis kötet egyfelől váratlanul hamar ismert és keresett lett, másfelől gyanúba keveredett, s mondhatni, gyors, de botrányos hírnévre tett szert.
Történt, hogy egy derűs délutánon szerkesztőségi szobámban gyülekeztek a szerzők, hogy megbeszéljük, hova is hívathatnánk meg magunkat a közeli hetekben felolvasó estet tartani, az antológiát, no meg önmagunkat népszerűsítendő. Valamelyikük kérdésére, hogy ugyan, mikor lesz valami komolyabb visszhangja a kötetünknek, azt találtam mondani, hogy a sajtóban ugyan még mindig nem sikerült elintéznem semmit, de egy komám megpróbálja a Rádióban valamelyik délután néhány szóban kuriózumként ismertetni, talán egy-két vers is elhangzik majd hozzá.
Elég sokan voltunk, több csoportban beszélgettünk, oda-vissza járt a szó, a szoba túl végéről kiáltotta erre oda valaki a kérdést, hogy: a Kossuthon? Mielőtt meggondoltam volna, indulatosan, kicsit sértetten odavetettem, hogy: nem, majd a Szabad Európán!
Rögtön tudtam, még röppent a riposztnak szánt mondat a levegőben, már tudtam, hogy hiba volt, nem kellett volna.
Akkor hát miért mondtam?
Kicsúszott. Poénnak szántam, rosszul sikerült. Van ilyen. Fiatalság – bolondság. És ingerült voltam, türelmetlen, ahogy akkoriban mind a fiatalok, akikbe gyakran belebújt az ördög. S olyankor aztán marhaságokat gondoltak és beszéltek naphosszat. Olyasmiket például, hogy nem sorolom, a java olvasható az inkriminált antológiában.
Ott ült köztünk azon a délutánon, az árnyékos ablakmélyedésbe húzott műanyaghuzatú fotelba roskadva „Kétesz” Péter is, az a sovány, feltűnően sápadt fiatalember, akiről köztudott volt, hogy „tégla”, valahova szorgalmasan jelenti azokat a hírmorzsákat, amiket tőlünk fölcsipeget, s meggondolatlan mondatom után, jól láttam, előre hajolva, híréhez méltón, nagy sietve jegyezgetni kezdett tenyérnyi jegyzetfüzetébe.
Vérlucskos komédiába illő pillanat volt, mert ahogy fölemeltem tekintetemet, éppen izgatottan mozgó, vékonycsontú ujjaira esett a bevetődő napfény, szinte kiemelte a háttérből, ahogy szorgalmasan rögzítették könnyelmű, meggondolatlan, indulatos szavaimat.
Mondom, sokan voltunk, nem is mindig értettük egymás szavát, így keletkezhetett a legenda, s nyomán pár nap múltán már aggódva faggattak barátok, ismerősök: nem lesz-e bajunk abból, hogy a Szabad Európán beszéltek az antológiánkról.
Hogy ki kinek mit mondott, esetleg jelentett, ki hallott félre, szándékosan-e, vagy véletlenül, soha nem sikerült tisztázni, de megindult a lavina. Mindenki látni, olvasni akarta ezt a kötetet, társasági beszédtéma lett, s nem csak a mi köreinkben. Még a főszerkesztőm is behívatott, én meg értetlen-ártatlan képet vágva, vállvonogatva csak azt motyogtam neki, hogy nem tudom, mi a forrása a mendemondának, azt a rádióadót én természetesen nem hallgatom, de egyébként a kis kötet kétségtelenül korszakalkotó remekművek gyűjteménye.
Attól kezdve szinte nem győztünk fölolvasó estekre járni, annyi meghívásunk érkezett hirtelen, hogy válogathattunk, melyik van közelebb, hol várható nagyobb közönség, akadt, ahova a szervező – hiszik, nem hiszik – ingyen sörökkel csábítgatta csapatunkat.
Az újságírók fizetése akkoriban nagyjából megegyezett a kiemelt szakmunkások, bányászok bérével, kényelmesen megéltünk belőle, még az albérletezők is, de folyószámlánk természetesen nem volt az OTP-ben, hó végére rendszerint nem sok maradt belőle egyikünknek sem. Türelmetlenül vártam én is a következő fizetésnapot, s ahogy fölvettem a pénzt – kuncog a krajcár, mondtam, markomban csörgetve az aprót –, siettem vele a közeli könyvesboltba, ahol, bár törzsvevőnek számítottam, mégis meglepődött az ismerős eladónő, amikor azt kértem, szedje össze nekem a Tűzpróba című kis antológia boltjukban található példányait. A raktárból is kihozta mindet, huszonvalahányat sikerült elém tornyoznia a pultra.
Nem sokat fizettem az egészért, egy kötet annyiba került, mint a szomszédos félmaszek trafikban a legújabb státusszimbólumnak számító, elegáns csomagolású, mentolos Dunhill cigaretta. Azoknak, akik az idők és az árak változását ezen akarják mérni, ideírom, hogy manapság egy-egy ritkán fölbukkanó antikvárpéldányát annyiért adják, hogy abból akár egy palack márkás whiskyt is vehetnének helyette.
Egészségükre!
Rambergi karnevál
Középkori karneváli figura
Éber Márk Áron: A csepp
A könyv alcíme: „A félperifériás magyar társadalom osztályszerkezete”. A centrum és a periféria fogalma az átlagos ismeretekkel rendelkező magyar olvasók számára is viszonylag széles körben ismeretes, a félperifériáé talán kevésbé, és még kevésbé ezek sokrétű kapcsolata, egymásra utaltsága. Éber Márk Áron rendkívül céltudatosan építi fel tanulmányát, az alapoknál kezdve jut el bonyolultabb összefüggések elemzéséig. Meghatározza a centrum, a periféria és a félperiféria fogalmát: „centrumnak nevezhetjük azokat a térségeket, amelyekben túlnyomó részt (kiemelés itt és a továbbiakban ÉMÁ) magas hozzáadott értékű termelési tevékenység zajlik. Ezzel szemben perifériának nevezzük azokat a térségeket, amelyekben túlnyomó részt alacsony hozzáadott értékű termelési tevékenység zajlik. Beszélhetünk félperifériáról is abban az értelemben, hogy ezekben az alacsony és a magas hozzáadott értékű termelési tevékenységek kiegyenlítettebbek, közel egyenlő arányban vannak jelen.” Magyarországra a félperifériás fejlettségi szint a jellemző, azaz itt a globális munkamegosztásból származó érték kisebb, mint a centrumé, de nagyobb, mint a perifériáké. A magyar társadalom történelmi okok miatt félperifériás helyzetben vált annak idején – és a változó történelmi körülmények ellenére lett újra – a tőkés világrendszer részévé.
A könyv történeti áttekintést ad a félperifériás helyzet kialakulásának folyamatáról és fennmaradásának okairól. Ez utóbbiak között lényeges a centrummal kialakult viszony. A szerző szerint a periféria „fejletlensége” és a centrum „fejlettsége” ok okozati összefüggést rejt, a kialakult egyenlőtlen kapcsolatok következménye. Itt vetődhet föl a kiegyenlítődés, vagy más szóval az utolérés lehetősége. A szerző szkeptikus azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy lehetséges-e az országok fejlettségének valamiféle kiegyenlítődése. Véleménye szerint a világrendszer fejlődése egyidejűleg hoz létre eltérő fejlettségű társadalmi-gazdasági formákat: „…egyes térségek fejlettsége nem értelmezhető más térségek fejletlensége vagy elmaradottsága nélkül, hiszen a kettő egyazon érem két oldala.”
A rendszerváltásnak nevezett tőkés restauráció folyamatát elemezve a szerző kitér az előzményekre. A közmegegyezés szerinti időponttól eltérve az „államszocialista” rendszer lebontásának kezdetét jóval korábbra, lényegében az 1970-es évek elejére teszi, amikor az „új gazdasági mechanizmus” következményei már egyértelműen megmutatkoztak. 1973-tól a folyamat némileg lefékeződött, de iránya nem változott alapvetően, az államadósság pedig meredeken emelkedni kezdett. A nyolcvanas években már egyértelmű volt a politikával kevésbé foglalkozók számára is, hogy lényeges változások előtt áll az ország. Tehát amikor a szerző a mai helyzethez vezető folyamatokat elemzi, kiindulópontja a 70’-es évek elején bekövetkezett fordulat, amelynek előzménye viszont az új gazdasági mechanizmus megindítása. A sors iróniája, hogy ezzel mintegy utólag igazolja azokat az akkor szélsőbaloldalinak, sztálinista-maoistának nevezett, erősen vitatott, sőt olykor üldözött véleményeket, amelyek szerint az új gazdasági mechanizmussal – sőt egyesek szerint már az 1960-as évek elején bekövetkezett enyhüléssel – megkezdődött a rendszer bomlása. Ebben az érvelésben az 1989–90-es rendszerváltás csak az egyik fontos etap, a másik pedig az 2008–10. közötti válság, amelynek ugyancsak hosszútávra szóló gazdasági és politikai következményeit máig viseli a magyar társadalom.
A tulajdonviszonyok radikális átalakulása a szerző szerint 1986 és 1998 között ment végbe. Felszámolták az államosítással kialakult korábbi tulajdoni viszonyokat, teljessé vált a tőkés restauráció, ami törvényszerűen átalakította az osztályviszonyokat.
Miként azt az alcím is ígéri, a könyv terjedelmének jelentős része a társadalmi osztályok magyarországi ki- és átalakulásáról, egymással kialakított kapcsolatairól szól.
Divat manapság a politikailag motivált tanulmányokban és a publicisztikában egyaránt tagadni a társadalmi osztályok létezését. Ám a társadalom leírása az osztályfogalom kiiktatásával képlékennyé, esetlegessé válik, kevéssé körülhatárolt, átfedésekkel bonyolított leírás marad a társadalom egyes rétegeiről, csoportjairól. Egy kissé előreugorva, had hivatkozzam a szerző által a könyv 211. oldalán másoktól idézett, úgynevezett „körte” ábrára, amely a társadalom leírására olyan csoportmegnevezéseket használ a „munkások” mellett, mint például „feltörekvő fiatalok”, „vidéki értelmiség”, „kádári kisemberek”, „sodródók”, „leszakadók”. Ezek a társadalomban valóban létező csoportok, de bizonytalan kontúrjaik és a közöttük lévő átfedések miatt nem alkalmasak a mai magyar társadalom szerkezetének leírására. Ha jól emlékszem egykori logikai tanulmányaimra, ez a nem azonos alapú felosztás iskolapéldája.
Éber Márk Áron viszont nem tagadja az osztályok létezését. Például egy nagytőkés osztályét, amely a rendszerváltást levezénylő, és később felbomló úgynevezett értelmiségi osztálytól átvette az osztályhatalmat, azaz az állam vezetését.
A „társadalom munkavállaló része” azonban a szerző véleménye szerint nem tudott osztállyá szerveződni, részint szervezetei gyengesége, részint a tőke ellenállása miatt. Más helyen is felbukkan ez a kérdés, mintha a szerző csak a társadalom (ön)tudatos csoportjait tekintené osztálynak. Mintha az osztály meghatározásában nem objektív tényezők – a termelés rendszerében elfoglalt hely, a termelőeszközökhöz való viszony, a termelt javak elosztásának módja és mértéke –, hanem tudati tényezők játszanák a főszerepet.
A magyar társadalom szerkezetének vizsgálata során Éber Márk Áron arra a következtetésre jut, miszerint a hagyományos jobb- és baloldal megkülönböztetésének ma már nincs valóságos tartalma. A kialakult két politikai tömb – a keresztény nemzeti konzervatív illetőleg a nyugatos liberális tábor – egyazon tőkésosztály két, csak részben ellentétes érdekű, csoportjának érdekeit jeleníti meg a politikai életben. Amikor az állam vezetését sikerült megragadniuk, „mindkét tömb tőkebarát és munkásellenes politikát folytatott, e tekintetben tehát mindkettő jobboldali volt.” A liberális eszmék a világ legtöbb országában a politikai paletta jobboldalán foglalnak helyet. Magyarországon és Kelet-közép Európa néhány más országában azért alakulhatott ki a liberalizmus baloldaliságának látszata, mert tőle balra nincs számottevő politikai csoportosulás.
A tanulmány megállapításai szerint a mai magyar közélet átpolitizálódott, de nem átideologizált. A politikai csoportosulásoknak nincs valóságos ideológiája. Ami annak látszik, az csak a megkülönböztető külszín valódi eszmei tartalom nélkül. A harc az állam meghódításáért, azaz gazdasági előnyökért, nem utolsó sorban az állam anyagi erőforrásainak megszerzéséért folyik. Hogy az ideológiai külszín is mennyire képlékeny, azt jól példázza a Fidesz liberálisból keresztény nemzeti konzervatív párttá válása, vagy a Jobbik középre húzódása. A két tőkés politikai tömböt kapcsolatrendszere és a nemzetgazdaságban elfoglalt helye fejezi ki legjobban. A keresztény nemzeti konzervatív tömb alapja a tőkésosztály hazai csoportja, az úgynevezett nemzeti burzsoázia, a liberális tömbé pedig a nyugatos, a nyugati gazdasághoz jobban kötődő csoport. Természetesen a határok nem átjárhatatlanok, a keresztény nemzeti konzervatív tőkésosztálynak is vannak nyugati szövetségesei (stratégiai szövetségek egyes nyugati nagyvállalatokkal), és a burzsoázia nyugatos csoportjainak is vannak erős hazai érdekeltségei. A különbségek tendenciaszerűen érvényesülnek.
A szerző egyik megállapítása szerint a tőke-munka viszony kizsákmányoló viszony is. A kizsákmányolás, mint az értéktöbblet elsajátítása, ma tabu a politikai közbeszéd és szakirodalom nagy részében. Ezzel a kérdéssel Éber Márk Áron is csak érintőlegesen foglalkozik, inkább a társadalom úgynevezett alsóbb rétegeinek szociális helyzete áll vizsgálódásának előterében. Mint írja, „a magyar állam társadalompolitikája attól függően segíti és támogatja az egyéneket, családokat és háztartásokat, hogy hol foglalnak helyet a magyar társadalom osztályszerkezetében. Minél feljebb, azaz minél kedvezőbb helyzetben van a szóban forgó egyén, család vagy háztartás a magyar társadalom osztályszerkezetében, annál nagyobb anyagi és szimbolikus támogatást kap a magyar államtól.” Utal az úgynevezett „Máté-hatás” érvényesülésére, amely Máté evangéliumára utal: „Mert akinek van, annak adatik, és bővelkedik, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van” (Máté 13:12)
Az osztályokról és kapcsolataikról szóló részben a szerző viszonylag hosszasan foglalkozik a ma ismét gyakran emlegetett középosztállyal. A fogalom már a Horthy-rendszer publicisztikájában megjelent, vélhetően a valóságos osztályviszonyok elfedésének szándékával. A középosztály fogalma lényegében egyetlen fő szemponton alapul, ez a vagyoni helyzet. A szerző Matolcsy Györgyöt idézi, aki 2012-ben így határozta meg a középosztály fogalmát: „A középosztály az emberek azon csoportja, amely képes saját megélhetését önállóan biztosítani, de ehhez még rendszeres saját erőfeszítésre van szüksége.” Felső határán túl azok vannak, akik már képesek lennének vagyonuk passzív jövedelméből megélni, a középosztály alsó határán túl pedig azok az egyének és családok vannak, akik, illetve amelyek nem képesek akkora jövedelemre szert tenni, hogy állami segítség nélkül fenntarthassák életszínvonalukat.
Ez a meghatározás azonban Éber Márk Áron szerint is túlságosan tág. Közhely a szociológiai irodalomban, hogy az egészséges társadalomnak feltétele az erős, polgárosult középosztály, amely képes a társadalom egyensúlyának biztosítására, a demokrácia érvényesítésére, a szélsőségek tompítására. Egy valóban ilyen „osztály” azonban Kelet-közép Európában hiányzik, vagy csak nyomokban van jelen. Ahol mégis mindenáron ki akarják mutatni a középosztály létét, ott a társadalom legfelső, leggazdagabb szegmensének és a legelesettebbeknek a kivételével mindenkit belesorolnak: munkásokat, vállalkozókat, értelmiségieket, így a fogalom elveszíti valódi tartalmát. A középosztály létét és szerepét hangsúlyozó vélemények általában vitáznak a tőke-munka viszonyt központba helyező osztályelemzésekkel. Egyszerűbben szólva a középosztály fogalmának használata alkalmas a valóságos osztályviszonyok és az osztályellentétek elleplezésére, mint a szerző írja: „A középosztályról szóló beszéd elfedi a tőke és a munka antagonizmusát.”
Ennyi előzmény után az olvasóban joggal merülhet föl a kérdés, hogy mindezeknek mi köze van a csepphez, mit jelent a csepp a mai magyar társadalom vizsgálatában. Erről így ír a szerző: „A magyar társadalom széthúzódó osztályszerkezete egy megnyúlt, felfelé és lefelé széthúzódó csepp formájához hasonlít. A csepp felső része tűszerűen megvékonyodott, és megnyúlt, csúcsa pedig a tőkefelhalmozás igen magas fokát érte el. E közben a csepp ez alatt található szélesebb alsó része az elmúlt négy évtizedben szintén széthúzódott, bár távolról sem olyan mértékben, mint a csúcsa. A magyar társadalom kétharmada a csepp szélesebb, alsó részében helyezkedik el.” A jövedelmi és a vagyoni átlagokat közlő statisztikák tehát félrevezetőek, a társadalom kétharmadának bére az átlag alatt van, az átlagot a kevés, de kiugróan nagy vagyon és jövedelem növeli meg.
A tőkés restauráció kezdetén az alapelv az volt, hogy a magyar társadalomban majd kialakul egy erős „középosztály”, azaz egy viszonylag jó anyagi helyzetben lévő csoport vagy réteg, amely a demokrácia legfőbb biztosítéka lesz. A valóság éppen ellenkezőleg, a korábbi rendszerben kialakulóban lévő réteget még inkább ellehetetlenítette, elvékonyította, azaz növelte a társadalom megosztottságát, sőt erősítette a kasztosodási tendenciákat, mivel a társadalom alsóbb rétegeinek igen kevés lehetősége maradt, hogy javítson a helyzetén, e rétegek abból akár nemzedékek során sem tudnak kitörni. Több nemzetközi elemzés bizonyítja, hogy a magyar társadalom a mobilitás szempontjából a legzártabbak közé tartozik az Európai Unióban. Erre rásegít a származási hátrányok kiküszöbölését nem segítő, szelektív iskolarendszer is. A szerző szerint: „… jóllehet a rendszerváltás ígérete egy középosztályi társadalom megteremtése volt, 1989–1990 óta ettől inkább csak távolodtunk.”
A tőkés felhalmozás logikája szerint a tőke állandóan koncentrálódik, azaz egyre kevesebb ember kezében összpontosul, ez növeli a társadalmi különbségeket és ellentéteket. Egyszerű logikával kikövetkeztethető, hogy a folyamat nem folytatódhat a végtelenségig. Az államnak időnként korlátoznia kell a tőkekoncentrációt, mivel az elviselhetetlen feszültségeket teremt a társadalomban. Ez többféle módon lehetséges, úgymint társadalmi tulajdonba vétellel, a koncentráció törvényi szabályozásával, illetve jóléti újraelosztással.
Éber Márk Áron könyve olyan sokrétű, olyan gazdag információkban és elemzésekben, hogy egy rövid írásban csak néhány kiragadott szempont és elemzés ismertetésével lehet fogalmat adni a tartalmáról. Óriási irodalomjegyzéke bizonyítja, hogy megállapításai, véleményei mögött alapos felkészültség, tiszteletre méltó tudás rejtőzik. A könyv valószínűleg nem vitairatnak készült, azonban a tények egyszerű bemutatásával is azzá válik, cáfol politikai szempontokat érvényesítő, manapság divatos, olykor kizárólagosságra törekvő elfogult nézeteket. Használja az ellenérdekelt osztályok, a kizsákmányolás fogalmát és más olyan fogalmakat is, amelyek használatához sajnos manapság már bátorságra van szükség. Most még nem tudható, hogy könyve vitákat kavar-e majd, vagy ellenfelei inkább az elhallgatás taktikáját választják. Akár az egyik akár a másik feltételezés következik be, mindenesetre jó, hogy megszületett ez a könyv. (Napvilág Kiadó Budapest 2020)
Kaiser László: Dr. Hársing Lajos hivatása
Amíg egy alkotás eljut a közönségig, a szerzőn kívül is sok ember közreműködésére van szükség. A szinkronrendező vagy a fordító neve ott van ugyan a film stáblistáján vagy a könyvben, de a néző, az olvasó ritkán veszi a fáradságot, hogy elolvassa és megjegyezze. Sőt, van jó néhány közreműködő a rádióstúdiókban, a színházakban, a kiadókban vagy a hangversenytermekben is, akiknek a nevét egyáltalán nem tudja meg a hallgató, az olvasó vagy a néző. Pedig a nélkülözhetetlen háttéremberek munkája nélkül a film, a könyv nem készülhetne el, a rádióműsor nem mehetne adásba, és nem lenne színházi előadás vagy koncert.
Azonban sokszor a művészeti alkotásokat szinte névtelenül világra segítő háttéremberek munkája nyomán is jelentős értékek születnek. Kaiser László egy ilyen háttérembert mutat be a Dr. Hársing Lajos hivatása című könyvében.
Dr. Hársing Lajos már életében legenda volt a filmstúdiók világában. Külföldi filmek százainak szinkronizálását irányította, és francia filmek tucatjainak szövegét fordította magyarra, de fordított francia színdarabokat is, olyan korban, 1957 után, amikor átjárhatóbbá váltak a szellemi határok, és a magyar olvasó, néző megismerkedhetett az akkori kortárs nyugati irodalom sok jeles alkotásával. Könyveket írt a Tankönyvkiadó számára, rejtvényeket szerkesztett, és nem utolsó sorban sok munkatársat vezetett be a szinkronizálás rejtelmeibe. Nem véletlen, hogy a Tankönyvkiadó gyakori szerzője volt, pedagógusi vénája sok munkájában megmutatkozik. Társszerzőként részt vett irodalomtörténeti kötetek és irodalmi elemzések írásában, sok diák ezeknek a köteteknek a segítségével ismerte és szerette meg az irodalmat.
Kaiser László a személyes ismerős közvetlenségével faggatja interjúalanyát, maga is szakmabéliként olyan témákat vet föl, amelyeknek olykor a létezéséről sem tud a hétköznapi olvasó. Dr. Hársing Lajos kitűnő interjúalany, a szó jó értelmében szeret beszélni, magyarázni, ismereteket átadni. Stílusa színes, laza, mondhatnám, hogy önmagában is szórakoztató, de sohasem felszínes. Önmagáról viszonylag keveset beszél, annál többet a szinkronizálás rejtelmeiről. Aki elolvassa ilyen témájú megjegyzéseit, lehet, hogy más szemmel néz a moziban egy külföldi filmet. Dr. Hársing Lajos például részletesen elmagyarázza a filmszövegek fordításának buktatóit. Beszél arról, hogy a filmszöveg-fordítónak nem elég jól tudnia a szóban forgó nyelvet, ismernie kell a kulturális környezetet és a szokásokat is. Ráadásul úgy kell megszerkeszteni a szövegét, hogy nemcsak összhangban legyen a beszélő színész gesztusaival és a szájmozgásával. Hiszen meglehetősen komikus hatást keltene, ha például a magyar szöveg már befejeződne, de a színész szája még mindig mozogna, vagy pláne ha a színész már elhallgatna, de a magyar szöveg még mindig hallatszana a vászonról. Vagyis tömörítenie kell a szöveget, vagy éppen fordítva, nyújtania, hogy megfeleljen a filmbéli cselekménynek.
Sok humoros mozzanatot is felidéz több évtizedes pályájáról, furcsa félrefordításokat, amelyeket neki kellett helyre tennie. A szinkronszövegek fordítói ugyanis nem mindig a műfordítók legjobbjai közül kerültek ki, így történhetett meg, hogy például az Anyaszentegyház helyett az „Anyáról elnevezett szent templom”-ot, vagy „a Leninről elnevezett Komszomol” helyett „a Komszomolról elnevezett Lenin”-t fordított valaki.
A szinkronfordító ugyan elvégzi a neki adott munkát, de nyilván nem egyformán kedves „gyermeke” minden fordítás. Dr. Hársing Lajosnak nyelvtudása okán is elsősorban a francia filmek voltak a kedvencei, azok közül is főleg a Funés- és a Pierre Richard-filmek. Kevesen tudtuk annak idején a moziban, amikor dőltünk a nevetéstől, hogy ezek szellemes szövegeit dr. Hársing Lajos fordította. A filmekben gyakran mondanak szójátékokat a szereplők, amelyeket nem lehet lefordítani, ilyenkor ki kell találni, vagy meg kell találni a magyar megfelelőt, ha van. A tájnyelvi szavak, az archaikus kifejezések is mind okozhatnak gondot a fordítónak, hiszen csak módjával alkalmazhatja őket, nem teheti velük nehézkessé a szöveget. Elég néhány szó egy történelmi filmben, mondja dr. Hársing Lajos, például ha katonákról szól a film az óbester, a kornétás vagy strázsa, és megteremtődik a kor hangulata.
A kötet anyagát önéletrajz és szakmai önéletrajz, valamint a fontosabb filmszöveg-fordítások és könyvek jegyzéke egészíti ki.
Kaiser László könyve nemcsak érdekes és szórakoztató olvasmány, de bepillantást enged az olvasónak a szinkronfordítás és a szinkronrendezés világába is. Dr. Hársing Lajos már nem él, és bár nevét csak a főszereplőkénél apróbb betűkkel írták ki a stáblistákon, tehetségét, igényességét magyarul megszólaló, maradandó értékű filmek sokasága és könyvei őrzik az utókor számára. Kaiser László könyve pedig rokonszenves, szerény, de öntudatos egyéniségét is bemutatja. (Hungarovox Kiadó Budapest 2020)
Fullajtár
Nem bokszmeccsre hív Debreczeny György új könyvével, bármennyire is azt sugallja a címe: Három menetben – kollázs nélkül. Bár sajátosan abszurd és szellemes észjárását követve akár annak is hihetnénk. Három menetben száll be a poézis ringjébe, hogy megküzdjön az olvasókkal. Pontosabban próbára tegye, mennyire képesek befogadni megszokottól kissé eltérő költészetét. Vagy meghódítsa őket. Mind igaz.
Pedig miközben verseit írja, látszólag nem törődik a publikummal. Pontosabban csak úgy tesz, mert közben azért jól tudja, hogy olvasó nélkül nincs költészet s költészet nélkül nincs olvasó. Nem feledkezik meg rólunk, röghöz, a költészet hagyományos rögeihez kötött versbarátokról sem. Versolvasásra csábít, de nem akárhogyan. Sziporkázóan szellemes, s arra ösztönöz, hogy fejtsük meg rövidségükben is sokat mondó opuszait. Közben szép számmal hódít híveket az interneten. Akár több százat is egy-egy jelentkezésével. Annak ellenére, hogy joggal ellene van az olyanfajta verselésnek, amit kissé exhibicionista, közönséget és rajongókat csalogató módon az internetre szánnak. Ő komolyabban veszi a költészetet. Igen, netes népszerűsége ellenére állítom, hogy verseit igazából csak papíron, nyomtatva tudom elképzelni. Kötetben, folyóiratban. Amit bármikor levehetsz a polcról, s nem kell megküzdened a computer és net hüvelynedvességet garantáló és székrekedést megelőző csodaszereinek reklámjaival. S ha kissé elfáradtál a versek befogadása közben – mert Debreczenynél ez is munka, szellemi erőfeszítés, amit nem spórolhatsz el –, akkor a kötetet vagy lapot visszateszed, hogy pár nap múlva ismét nekirugaszkodj, hogy versbarátként valahogy feljuss a poézis Parnasszusára. Nem önigazolásként, hogy mégiscsak érted a verseket, hanem mert izgat a hogyan tovább… vagy inkább, a „vajon mi lesz még ebből”.
Debreczeny szerencsére földhöz ragadt, pontosabban valósághoz ragaszkodó költő. Bizarr megállapítás mindazok után, amit előjáróban elmondtam? Nem elgépelés. A valóság ott van verseiben, még akkor is, ha világlátásának sajátos prizmáján keresztül nyer lírai fénytörést. Ha gyakorta a haiku formájába is öltözteti.
A kötetből, az egyes versekből kiolvasható lírikusi és magánemberi önéletrajza. Hogyan lett ígéretes sakkbajnoki címre is aspiráló úttörőből elmegyógyintézeti ápoló, majd könyvtáros, majd – vagy közben, szakadatlanul és mindig – költő. Felmerül bennem: fantáziájának szabad, absztrakt és rakoncátlan röpdösése vajon nem annak köszönhető-e, hogy egy ideig nem lírikusi hivatást űzve szemtanúja lehetett az emberi elme furcsa játékainak. Ugyanis nem mellesleg képesített ideg- és elmeápoló. Szóval, ha agykurkász lennék – ami nem vagyok –, a lélektan korszerű módszereivel kibogozhatnám abszurd gondolattársításainak forrását. Magyarán, felderíthetném, milyen srófra jár költői agya.
Nem könnyű próbatétel. Az egyéni látásmódról még akkor sem mond le, amikor az élettel vet számot, s ráébreszt minket múlandóságunkra. Nem prófétaként – ez nem is illene hozzá –, hanem ahogy egyik elképesztő és ars poeticus versében megjegyzi, mint egy falnak támasztott kerékpár, ami csak arra vár, hogy ráüljünk. És ezután már természetesnek vesszük, hogy fatrombitával vágja ki a versírás rezét. Hiszik vagy nem, de tolla – computerének tasztatúrája – segítségével logikusan áll össze groteszk világunk.
Ösztönös költő?
Nem érdemes erről vitát nyitni. Noha nem tagadja, ő olvasó költő is. Ritka költőfajta az ilyen, ráadásul Debreczeny be is vallja. Mert mi ahhoz szoktunk, hogy a költő essen el a csatamezőn. Vagy vigye el valamilyen tragikusan szép halál. Debreczeny prózai módon egészíti ki lírikusi voltát. Nem véletlenül dolgozik könyvtárban. Költő, aki a nagy elődöktől tanul. Rossz szó, rögtön korrigálom is, úgy tanul, hogy univerzumuk egy darabkáját kisajátítva újraalkotja őket egy-egy fordulatuk megidézésével. Originálisan, így plágiummal nem vádolhatjuk.
Lássuk, mit tapasztal a költő verseiben. Nem kenyere a manapság oly divatos szobordöntögetés. Sőt, minden ledöntött szobor jogtalanul vagy jogosan töprengésre készteti. Nem pro vagy contra, egyszerűen egészében akarja látni azt, ami eddig volt és azt, ami ezután lesz. Balassi Bálint éppúgy kedves szívének, mint Kassák vagy Bulgakov. Kassákra emlékező verse világos ars poetica, de egyben vallomás is, hogy hol a hazája, hogyan látja angyalföldi szemmel a valóságot. És jön a többi párhuzam, amiben igazán otthon van. Kedvencem a lilaruhás hölgy, ami neki is. De vajon melyik? És tisztelem bátorságát, hogy agymosásos világunkban nem szégyelli leírni Kun Béla nevét. Proustot felidézve pedig próbál beavatott lenni. Beavatott titokfejtő. Tudja, szavai bátran átadhatók s talán még azt sem kockáztatja, hogy nem értik meg. mert őt nem megérteni kell, hanem együtt gondolkodni vele, a látszólag találomra egymás mellé fűzött szavak együttesen más, új és nehezen megfejthető jelentésén. És mekkora öröm, ha rájövünk… elérte célját.
Az első menet után még nem fáradtunk el, még van bennünk elég szellemi szufla, hogy tovább merüljünk Debreczeny György világába. Mintegy felüdülésül apró sziporkáival ajándékoz meg minket. Ő „töredék főhajtásoknak” nevezi ezeket, paradox módon oszt meg velünk bölcsességeket, önironikusan értékelve költői pályáját
mindent elértem
amit akartam
az autóbuszt
és aztán a villamost is
(töredék főhajtások)
És mellesleg nagyon köszöni a rosszkívánságokat jó barátaitól – a költői pálya hasznos tapasztalata összegződik ebben. Mert nem válunk, nem válhatunk néma halakká „fejlődéstörténet”-e szerint.
Hogyan látja, láttatja a hazát, az országot a költő? Ország, ahol a „szép tavasz”-ra a „lámpavas” rímel. Ne bonyolódjunk bele elemzésébe – messzire vinne. Szerencsére manapság már nem visznek érte messzire… bár ki tudja, van a személyiség gyilkolásnak jobb módja. S az aforisztikusan versbe öntött, alább idézett „kérdés”-ére sem mernék válaszolni, ehhez nagyfokú erkölcsi és még másféle bátorság is kell
mégis kinek az
eldobott pelenkája
ez a kis ország
(kérdés)
A háromsoros megfejtése kínos következményekkel járhat. Nem véletlen, hogy nem a királyi tévében olvassák fel fő műsoridőben.
Beszéljünk hát inkább a politikasemleges szerelemről, amiről egy érett férfi tapasztalatával szól.
nyújtsd felém tésztád
mutasd szép sodrófádat
bejglidet édes
(édes)
A velencei nyaralásról a hazai Velence jut eszébe, amire sokan csak gondolni tudnak s trágyadombbal asszociál Shakespeare trágyadombjára, de sajnos nem Dániában van büdös. És érzi, eljött a színtelenség ideje, ám ő semmiképp nem lesz a szürkék hegedűse. Ettől olvasói sem tartanak. Természetesen őt is megérintik az úgynevezett „örök kérdések” – ez egy poéta számára ugye kötelező. Szerencsére nem a hagyományos lírai arzenálból válogat hozzájuk költői kellékeket. Ezért nem kell félnie, hogy vezetés közben, s nem a végállomáson dobja fel a talpát.
Verseiből kiderül, hogy nem fellegekben lebegő költő, nyitott szemmel jár szülőföldjén. Látja a döglött gereblyére támaszkodó halott közmunkásokat. Mert olyan országban élünk, ahol a kolbász a kerítésből van – ugye érti a kedves olvasó – s rendőrt hívnak a tükörben rémülten migránsként magukra ismerők. Komoly történelmi tapasztalatot sűrít az alábbi két sorba: „s a fáradt léptű rendőrautók hajlékukba sétálnak” s „mindig van egy szomszéd, aki feljelent”.
Maliciózusan jegyzi meg, hogy ezen a tájon elnézést kérnek a zsebtolvajtól, mert üres a zseb. Ez a mondata tartalmasabb egy szociológiai elemzésnél.
És azután jön a harmadik, döntő menet a mindenségbe bebocsátó őrjegyről és az emberi és szónoki hang összefüggéseiről, ha egyáltalán van ilyen.
Lehet, hogy nem egészen egzakt és irodalomtörténészi meghatározás, de én „kevert” verseknek titulálom sajátos, ugyanazon sorokat másfajta rendbe – logikai rendbe – újra és újra építő verseit. És nemcsak a szavak sorrendje változik, de más lesz a tartalmuk, mélyebb, keményebb. A költő játszik, és mi is játszunk vele, egyre közelebb jutva a kimondatlanul is evidens igazsághoz. A megkevert versek, a nyelv lehetőségeinek bátor és abszurd kihasználásával tart elénk tükröt. Görbét? Nem hinném. Idézem Gogolt: Ne a tükröt szidjad, ha a képed ferde. Lassan már nincs kit szidnunk. Legfeljebb magunkat. És megjelenik a hajléktalanszálló, mint életünk sajátos, többnyire nem kirakatba tett és érzékeny lelkű költők által megzenésített apró szelete. Debreczeny ne lenne érzékeny költő? Az, csak éppen fül kell hozzá. Bízom benne, hogy olvasói többségének nincs baja a lírai hallásával, és veszik a lapot. Kiigazítom a nem szerencsés megállapítást, felfogják a különös lírai hangnemet.
Mert mifelénk piknikező adóellenőrök vizsgálják a fűszálak növekedését és a húsra szálló legyekről nem közegészségügyi szentenciák jutnak a költő eszébe, hanem valami egészen más:
mi történhetett hogy manapság
ilyen szabadon tobzódhat egyesek
uralma a többiek ízletes hússzelete felett
(egy szelet ízletes hús)
Szörnyű és tanulságos megállapítás, hogy a közömbösség és passzivitás „megóv” az ízletes hússzeletektől. S a legyek – vajon csak ők – ízletes hússal vagy fűrészporral laknak jól s ebbe beletörődnek. A költő nem.
Debreczeny Györgynek nem kell félnie, hogy a közönség tapsa mellett postás bácsi hozza visszaküldött írásait. Nem kell várnia, mint egykor a tejeskocsit, vagy ma a kukás autót, mely elviszi a szemetet. Versei és gondolatai velünk vannak, bennünk élnek tovább. Ennyi lenne? Ennyi, s ez nem is kevés… (AJ Téka Kiadó, 2020.)
Nürnbergi karneválozók