Nürnbergi karneváli figurák
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.
(Pilinszky János: Apokrif)
Félek veled! Ki vagy?
(Kosztolányi Dezső: Ordítás az erdőben…)
Anna, sóhajtotta Juhász Gyula, befordulva a falnak, Anna, Veronál-bódulatban, Anna, zuhanva hideg ködbe, Anna. Mama, suttogta a síneknek József Attila, mama. És lódult a vonat. Szabad jelzést kitől kapott? Megfojtottad Babitsot. Mit ért a Balázsolás, te tömjénfüst-álruhás? Radnóti tarkójának nyomtad a Parabellumot, németül mondtad: Ez még mozog. Elnyiszáltad Jeszenyin csuklóin az ereket, vérével írta meg az utolsó versét. Te diktáltad. Lerúgtad Mandelstam veséjét a munkatáborban. Felmutattad Chénier fejét a vérpadon. Bőgött a csőcselék. Te voltál, aki hajnalig elnézted, ahogy Gerard de Nervál ott lóg a lámpavason. Apollinaire koponyájában vándoroltál, gránátszilánk. A Szajnába lökted Paul Celant. Kivégzőosztag elé taszítottad Lorcát. Lassan szorítottad Kosztolányi torkát. Balassi Bálint napokig fetrengett üszkösödő sebbel a sátorban. A te katonád voltam, hörögte egyre. Mozartot éjszaka, titokban dobtad a jeltelen sírba. Gyáva. Befogtad Beethoven fülét, hiába, neked dübörög az Ötödik Szimfónia, neked, Frédéric Chopin Gyászindulója téged temet, téged, kitépett, sáros noteszlap hull alá, az alkony, tolle lege, vedd és olvasd, féltél te már, féltél már magadtól, te kínzókamra-Isten, te pernye-Isten a szememben, te lövészárok-Isten, te gáztámadás-Isten, te pergőtűz-Isten, te zsolozsmázás-Isten, te körmenet-Isten, te erőltetett-menet-Isten, te SS-Isten, te sorban-állás-Isten, ostyáért, pofonért, körmösért, ingyen-levesért, napszámért, latrina előtt, lágerudvaron, te ittajobbembereklaknak!-Isten, te cselédlépcső-Isten, te szomorúvasárnapszázfehérvirággal-Isten, te valaholoroszországban-Isten, te tábori-levelezőlap-Isten, te marhavagon-Isten, te barakk-Isten, te tífusz-Isten, te meszesgödör-Isten, te zárt-osztály-Isten, te kényszercselekvés-Isten, te neurózis-Isten, te azistenhátamögött-Isten, te sár-Isten, te pálinkabűz-Isten, te naistenisten!-Isten, te nótázás-Isten, te falu-bolondjának-idétlen-gajdolása-Isten, te uramsegélj!-Isten, te segély-Isten, te karácsonyi-koncert-az-aluljáróban-Isten, te szórólap-Isten, te istenszerettéged!-Isten, te hitelnincsen!-Isten, te érvénytelen-bérlet-Isten, te sárga-csekk-Isten, befizethetetlen, te: csipkebokorban lapuló, az első balekra váró Kacor király, te: Máriára angyal-ügynököddel ráparancsoló szatír, te: a Sátánnal biztosra, Jób bőrére fogadó csaló, te: a morfinista Csáth Géza pisztolyának téboly-csattanása, te: a kokainista, szent vérfertőző Georg Trakl enyésző látomása a katonai kórház vaságyán, Grodek után, te: megnyitott gázcsap sziszegése ünnepdélután, ki vagy? A tél. Fehér Árulás. Kopár faágak dermedése. Hulló károgás. Egy bolygót rúgsz odább, csörömpöl. Meredek feléd a csöndből. Rád adom leheletem. Ne fázz. Emlékszel még a nagyapámra? Kilencévesen került az árvaházból nevelőszülőkhöz, tanyára. Tehenet őrzött. Hányszor mesélte nekem. A jószág belement a tóba. Kis ostorral kezében eredt utána. Gázolt zörgő habok között. Ahogy te most a téli égben, a sötéten hullámzó magasban. Tüdőbajos lett egész életére. Láttam, amikor vért köpött. Te, tebüdöskölök, te agyonváglakazúristenedet! Mész, csak mész előttem. Hajlott hátadat nézem. Rázkódik. Köhögsz. Lázas vagy, beteg. Nagyapám ostorát lengeted, míg lassan eltűnsz a semmi kék vizében.
Nürnbergi karneváli figurák
Két társammal Yumába tartunk. Követek vagyunk. Dzsipünk lökhárítóján fehér lobogó. Csak így merünk behajtani Yumába.
A sivatagot nevezik nálunk Yumának: Arica és Tranquilidad közötti ezer kilométer hosszú, száz kilométer széles sávot. Senki sem merészkedik átkelni rajta. Egyrészt a klíma, másrészt az ott élő félkatonai csapatok a visszatartó erő. A llanerók.
A llanerókról először nagyapámtól hallottam. Mesélte, hogy a sivatagban, aminek a határán lakunk, élnek nomád csapatok. Mindig is léteztek és mindig is létezni fognak. Már az ő nagyapja is mesélt róluk, és most ő is mesél nekem, így ő. A llanerókról nincs megbízható adat: hányan vannak, hány csoportra oszlanak, hol élnek pontosan, mennyi fegyverük, lőszerük van. Voltak kísérletek a felszámolásukra, de ezek minden alkalommal, sikertelennek bizonyultak. A harc kezdete velük szemben a múlt ködébe vész. A llanerók ismerik a sivatagi harcmodort. Lőállásaikból egyenként szedik le a betolakodókat. A hatalmon lévők egy idő után letesznek a megsemmisítésükről: túl nagy árat kellene fizetni ezért. Benzin és élelemrablásaik fölött inkább szemet hunynak.
De most más időket élünk. A vörös kokárdás forradalom elsöpörte a negyven éve tartó Ramos-diktatúrát. A kormány szándéka, hogy békés úton rendezze a llanerók ügyét. Meg akarja értetni velük: mindenki békében élhet az országban, nincs szükség többé a nomád életformára, a társadalomból való kivonulásra.
Világos a lecke.
A 733-as út átvezet a sivatagon. A Tranquilidad köré épült elkerülő út 36-os kilométertáblájánál tértünk rá a 733-asra. Utunk szürkés-sárga homokdűnék között kanyarog, kivezet a városból oda, ahonnan már eltűnnek a dombok. Jobbra, balra, előttünk: végtelenbe vesző síkság. Barnás homokszín. Fehér zászlónk lobog az ellenszélben. A zászló miatt, csak hatvan kilométer per órás sebességgel tudtunk haladni. Pár keselyű lebeg felettünk, aztán eltűnnek ők is. Az úton szélhordta homokfoltok. Enyhe szellő kap bele, mi is felkavarjuk a port. A dzsip elvileg zárt karosszériájú, a szemek mégis áthatolnak az eresztékeken, rátapadnak izzadt bőrünkre, arcunkra, nyakunkra, kezünkre, behatolnak az ingünk, a napszemüvegünk alá. A szemhéjam alatt érzem a homokszemeket. Minden mozdulat kellemetlen, fáj.
Este gyorsan lehűl a levegő. Kiszállunk a kocsiból. Az eltűnő láthatárt pásztázzuk. Még izzadt az ingünk a nappali forróságtól. Eddig melegünk volt, most fázunk. Nincs barlang, menedék ahová behúzódhatnánk. Tüzet rakunk. Eszünk. Megvárjuk, amíg késő éjjel elhamvadnak a lángok. A kocsiban éjszakázunk.
Reggel van. A nap amióta megjelent az égen, tüzeli a szélvédőt, a kocsitetőt. Ismét úton vagyunk. Mélyen benne járunk a sivatagban. Tíz óra felé Juan mondja: hamarosan kifogy a benzinünk. Csak egy teli tanknyi üzemanyagot hoztunk magunkkal, úgyhogy nem mehetünk tovább. Lassítunk. Megállunk. Amíg Juan és Jorge a tankot tölti, előveszem a távcsövet. Körbepásztázom a láthatárt. Nincs mozgás. Embereim a dzsip hátsó részébe rakják az üres kannákat. Várunk. Juan elbóbiskol. Délután keselyűk jelennek meg az égen. Jorge rájuk foglya a puskáját, de leintem: jobb takarékoskodni a lőszerrel. A délután alig elviselhető lassúsággal telik. Karórámat hiába nézegetem, a mutató lassan kúszik a számlapon. A homok visszaveri a napot. A levegő: forró gáz, égeti a torkomat, légcsövemet, tüdőmet. Vizet kortyolunk, de az is meleg. A pokolba kívánjuk, aki ideküldött minket. Estefelé tüzet rakunk. Főzünk. Szalonna, bab, hagyma. Bízunk benne: a tűz idecsalogatja a llanerókat. Elalvás előtt megbeszéljük: a holnapi napot még kibírjuk valahogy, aztán üzenetet hagyunk, és hajnalban haza indulunk.
Arra ébredek, hogy egy térd nyomja a hátamat, egy tenyér tapad a számra. A földön hasalok. Szorgos ujjak hátul összekötik a kezeimet. Arcomra homok tapad. Nem látok semmit. Sötét van. Valaki kendőt köt a szememre.
Kocsiba ültetnek. Mellettem jobbról-balról őrök, lábuktól moccanni sem tudok. Nem szólnak. A kocsi motorja felbőg. Elindulunk. Ösztönösen próbálom kitalálni, meddig utazunk, talán fél órát, talán háromnegyed órát, hiszen a kiképzésen belénk verték: tartsuk meg az időérzékünket. Aztán, eszembe jut: ennek nincs jelentősége, nem tudom, milyen irányban indultunk el.
A kocsi megáll. Kiszállítanak. Mindkét oldalamon valaki, a karomat fogják, úgy vezetnek. Az ajtó nyikorogva nyílik, valahová belépünk, döngve csukódik mögöttünk. Kezeimet kiszabadítják. Leültetnek. A kendőt leoldják a szememről. Félhomály van. A csuklómat masszírozom. Élesednek a kontúrok. Egy szobában vagyunk, a sarkokban hosszú, karcsú gyertyák égnek. Velem szemben, fotelben, egy férfi foglal helyet. Nyakát sál fedi. Vékony arcán borosta. Fölül: ritkás fekete haj. Nagy, kerek szemüvege uralja az arcát, a lencsék villognak a mécsesek fényében, amikor megmozdítja a fejét.
A férfi nyugodt. Lassú mozdulattal nyúl a széke mellett álló kis asztal felé. Elveszi a cigarettás dobozt, kiütöget belőle egy szálat, megnyomogatja, fellazítja benne a dohányt. A szájába illeszteti. Mutatja nekem is, hogy vegyek, de intek, hogy nem kérek. A dobozt visszateszi az asztalra. Pulóvere zsebéből gyufásdobozt kotor elő. Kivesz egy szálat. Elhúzza a foszforcsíkon, fellobban a láng. A cigaretta végéhez illeszteti, aztán meglengetve kioltja. Felizzik a cigaretta vége, a plafon felé fújja a füstöt.
– Hallgatom – mondja.
Hangja száraz, reszelős.
– Kaphatnék vizet – mondom.
– Persze…
Int egyik társának, aki kimegy a szobából. Rövid idő múlva egy bőrkulaccsal tér vissza. A kezembe adja. Mohón iszom. Az ingujjamba törölöm a számat.
– A társaim?
Elmosolyodik.
– Nyugodt lehet. Jól vannak. A közelben őrizzük őket.
Mélyet szippant a cigarettából, közben nem veszi le rólam a szemét.
Hallgatunk.
– Azért jöttem… – kezdem. – Szóval, azért küldtek ide, mert megszűnt a diktatúra… Felszabadul az ország. Senkinek sem kell bujkálnia. Maguknak sem…
– Nocsak – mondja hűvösen.
A pásztázó tekintet nem változik. Úgy látom, nem izgatja fel, amit mondtam.
– Igen… Az új vezetőség…, mármint a kormány…, ami pár napon belül feláll…, szeretné felszámolni a harcoló alakulatokat…, hogy megteremtse az új rendet.
A férfi hallgat. A cigarettából a füst rezzenetlenül száll a plafon felé.
Egyszer csak megszólal:
– Értem.
Mereven néz rám. Elkapom a tekintetemet.
– És kik vannak a vezetőségben? – kérdezi.
– Alvarado tábornok, Carrasco tábornok, Mario Pizarro…
Legalább egy percig csend van. Még mindig engem néz. Aztán megtöri a hallgatást. Hangja reszelős, kellemetlen.
– És maguk azt gondolják, hogy ezek egy jobb rendszert alakítanak ki, mint ami eddig volt?
Érzem, hogy kiszárad a torkom.
– Igen… – válaszolom. Remeg a hangom.
A parázs már a körme közelében van. Leveri a hamut, visszateszi a kezét a karfára.
– Én ismerem Alvaradot és Carrascot is. A harmadik embert nem… Nem gondolom, hogy hibátlan lesz az új rendszer… Más lesz, mint ami eddig volt, de jobb nem…
Csendben nézem az arcát. Szívem vadul kalapál bordáim ketrecében.
– Az ember furcsa állat – így ő. – Az ösztönei irányítják.
A cigarettáját nézem mereven. De ő nem jön zavarba.
– Így lesz ez itt is – mondja.
Szippant kettőt, majd elnyomja a csikket a kisasztalon fekvő hamutálban.
– Nos, átadta az üzenetet. Úgyhogy minden rendben van.
A hangja nyugodt. Lassan őrli a szavakat.
– Elkísérjük a sivatag széléig.
Int az egyik emberének.
– Mehettek! És a kezét nem kell összekötnötök! Elég a szemét befedni!
A kijáratig vezetnek. Ott bekötik a szememet.
Miközben az autóban visszafelé utazunk, arra gondolok: mi lesz, miután átadom az információkat feletteseimnek. Lefokoznak hadnaggyá. Alvaradóék pedig megszervezik a sivatagi beavatkozást: ha tárgyalással nem megy, megpróbálják erőszakkal. Aztán vagy sikerül nekik, vagy sem.
A fülemben csengenek a vékony, szemüveges férfi szavai.
Egy biztos: a jövővel kapcsolatos illúzióim szertefoszlottak.
id. Pieter Brueghel: A farsang és a böjt harca
álmaimban meglehetősen gyakran kerülök kegyetlen országokba ahol kegyetlen lakosok laknak kegyetlen uraikkal jó egyetértésben és mivel ezekben az országokban az a szokás hogy reggelente ébredés után csekély ellentételezés fejében elektródák segítségével az erre a célra minden utcasarkon található fehérre festett kis pavilonokban bárki leszívattathatja a fejéből az éjszaka álmodott rossz álmokat
tudniillik ezekből az álmokból ezek az államok szakavatott tisztviselői szorgos munkájukkal kegyetlenség-gombócokat gyúrnak össze, melyeket meg lehet vásárolni az élelmiszer- boltokban – szívesen teszik ezt az itteni lakosok és uraik! –
s nemrégiben amikor álmomban ilyen országban jártam megpróbáltam a pénztárcámból kikotorni az adott ország valutáját
mert olyan borzalmasat álmodtam
ugyanis régi szerelmem kiáltozta a nevem én meg az övét és rohantunk volna egymás felé de a kiáltozásunk átjárhatatlan betonfallá merevedett előttünk és ricsajlott és így lehetetlenné vált hogy elérjük egymást és halljuk a másik hangját pedig már majdnem összeért az ujjunk és a füleinkben a hangunk már-már eggyé vált
hogy most én magam is le akartam szívattatni a fejemet
az ő dolguk gondoltam ha szeretik egymás rossz álmait a gombócaikat én is hozzájárulhatok ez egyszer hazai szokásaik ápolásához
amúgy külföldieknek nem kötelező habár az az érzésem figyelik
de hiába mert egy másik ország valutáját találtam ami itt nem érvényes igaz az a másik is kegyetlen ország és ott is szokás a fej leszívattatása
és miközben néztem a másik ország valutáját amelyeken más habár hasonló arcvonású kegyetlen urak arcképei voltak láthatóak mint amiket az idevalósiakon láthattam volna és remegett a kezem és a nem itteni valuta hol kisimult hol gombóccá gyűrődött a kezemben
annyira megrémültem
hol vagyok miért itt mit néztem el a menetrendekben mit olvastam félre rosszul állítottam be az ébresztőfunkciót felismerem-e még egyáltalán a betűket felismerném-e magamat ha belenéznék egy tükörbe hogy rémületemben felébredtem és kiabálni kezdtem és megpróbáltam elszaladni
de hozzá voltam kötve egy vaságyhoz és csak a fejemet tudtam jobbra és balra forgatni
aztán elengedtek és most úgy tűnik szabadon járhatok kelhetek
Az elmegyógyintézetben délután ötkor elkezdődött a zetizintézeti bál! Táncol itt a Németh, az Orosz, a Tatár. Jön a mostani svihák is, rajt’ az igazgatói köpenye, peckesen sétál, de izzad a tenyere. Valami neki sose smakkol, támadást orront, vészeket: ha nem vigyáz, elpatkol, de mi lesz akkor a zizintézettel.
Háta mögött kísérete, fejükben sokszor csócsált gondolatok híg levese: Ez a főnök is csupa para, mily közepes képesség s hozzá mekkora a pofa! Folyvást hibázik, téved, dacosan truccol aztán meg nagy hirtelen eloldalog! Végül aztán persze másnak kell a széles-kerek világ elé kiállni és jó képet vágva elmagyarázni, hogy a miért tulajdonképpen micsoda, és a meddig miért csak keddig!
Pedig hejj de sokszor felkiáltanának brusztos-bátran szabadon, az édes-igaz szókat ízlelgetve: Hisz pusztulásba viszed a zintézetetet s vele együtt a ziziket! Nem erre esküdtél, szavad nem erre adtad! Jó lenne, ha magadból visszavennél, pár lépést hátralépnél, s a kormányrudat átadnád végre másnak, valaki új, vészvélelményektől mentes, felnőtté nőtt dirigásnak!
De hiába, a szándékból tett soh’se lesz, hamvába hull, elrekesz’! S hejj, bizony fáradtan pihegnek, hintáló agyakban fázósan összebújnak, penészedő múmiává fonnyadnak a ki nem mondott, elárult szavak.
Álldigálnak hát, főnénikék, alorvosok, bámulják a plafont: tétova hona számtalan repedésnek, poros pókhálónak. Sandítgatnak ki az ablakon: busongó, reves fák hajlonganak, egymást kergető, vicsorgó felhőfoszlányok között. Lesik a sok táncolót is, hejj, járnák ám ők is a fándángót! Sok a szép pipi s a fess kakas! S mily’ vonzóak, érdekesek, tán éppen ziziségük miatt! De beállni közéjük, még gyogyószati célzattal sem szabad!
…
Elkezdődött a díszteremben a nagy nemzetizintézeti bál! Szól a zene, grilles étel párál. Tél fele jár. Odakünn a kertben macska s kutya kántál, varjú s karmos ősholló ványadt, régi dalt krákicsál.
Esztétikából lesz kollokvium. A manökenként dolgozó Helga fel is szisszent. Mi az a kollokvium? S mi fán terem az esztétika? Valami olyasmit felelt a barátnőjének, hogy az egyik tér, a másik idő. Helga elküldte egy melegebb éghajlatra és ott hagyta a kávéházban, a félig megevett képviselő fánkkal.
Hajnalban egy könyvgerincet nézett az ágyból. Hrabal egyik regényének díszes élét. Majd belelapozott. Mondhatni, az élet értelmét pillantotta meg benne, mint egy parkot. Gondolta is. Egy szökőkúthoz hasonlít a mű mintázata. A történet szétfröccsen, sok kis vízcseppre bomlik. Majd a nedves gömböcskék egy billentyűzet hangjai lesznek. Végül befogadja a páncéltőke világa az egész elbeszélést.
Valaminek minden mondattal vége. Súgja a reggel egy papagáj csőrén keresztül. A gondolat csukódik, závárzat kattan. Elsül az adrenalin, a tesztoszteron egy erős szorítástól.
Aztán egy másik látószögből lő rá a jelenségre a szem. Új nézőpont folyvást; jottányit se enged a bekerítés. Így nincs befejezés. Csak zenit. Folytonos merengés, üres izgulás. „A meghívás fennáll.” Látta meg Tandori könyvét a centrifuga tetején, a lavórban.
Szenvedéllyel megírt esszé: ne ess szét! Frenetikusan csinos vagyok, állította róla a vállalati fényképész. Jó, hogy eszembe jut. Jobban megy a szappanozás.
Lángoló smaragdzöld a fogkeféje. A medálja is megborzong, ahogy törli magát. Egy kastélyról álmodozom a zuhany alatt. Ahogy mossa a melleit, eszébe jut, mennyire beszédesek voltak pirkadatkor a szomszéd gyerekei. Utaztak valahová. Hallatszott a bőröndök csukódása. Majd elkészült minden poggyász. S apuka levitte a taxihoz az összes táskát, szatyrot.
„Egy könyvben beszélgetni szoktak a papírlapok.” Kiabálta minden előzmény nélkül a legkisebb öcskös. „Az oldalszámok kiugrálnak a regényből. a paginák elszállnak.” Hogy minden hajó a kikötőbe érjen, mire kézbe veszi a szöveget az olvasó. Mert a szóban forgó a La Manche csatorna története. Ezt már hozzágondolta a mosdókagyló fölött fésülködő hölgy. A fésűben maradt néhány hajszál. Azokat kiszedte gyorsan és a WC-be dobta az összesodort köteget.
Egyes lények már születésük előtt üzennek a magzati létből, előzetesen lefoglalnak maguknak eseményeket, hogy meg ne szökjön tőlük például a szerelem áldása. A lelkük-szellemük fölszáll sejt-kifutópályájukról beleírnak a világ nagy memóriájába néhány mozzanatot. (A peregzisztencia kulisszái csodálkozva hajolnak meg az ilyen grandiózus merészség előtt.) S azt sugallják minden rezdülésükkel, hogy nem kívánják a kirekesztést. És mégis! Megszületnek. Miért élnél örökké? És a válasz: csak! Az ártatlanság konstituál: a lét megérett arra, hogy! És végképp. Nézd csak! A vázában egy (drót-szobrocska) ín-spirál! Ez az, ami írásra inspirál. És a kollokvium várományosa kiszáll a fürdőkádból, mint egy űrkabinból, rálép a Holdra.
Szöveghelyek és kék szótövek vannak a talpa alatt. Szétválás és összenövés. Majd jön az angyal, férfi képében és ölbe veszi.
Karnevál miniatúra ábrázolásban
Idegen világban élek itt, veled.
Az ablakaid mind szúrós tekintetek.
A padló parázsként égeti talpamat,
hörögve megugat – ha kinyitom – a csap.
A gáztűzhely sziszeg, nem kap sose lángra.
A rózsáimat majd’ mind megfojtja a váza,
legszebb szavaim mind szerteszét peregnek,
a hallgatásaimon is nevetnek a csendek.
* * *
Más hintett itt magot, talán énhelyettem,
nem arathatok itt, hogyha nem vetettem,
a gazdagságodhoz sincs semmilyen közöm.
Szegénynek szeress hát! És megköszönöm
Beszélek még, de már
nem hallod szavam.
Cselekszem, teszek még,
ám nem érzed kezem.
Halottnak látsz,
de még létezem.
Irdatlan súlyom magamba borult.
Másom sincs, csak időm van időtlen,
szólnék bár szépet, szólnék szigorút,
elmondanám honnan, miért jöttem
ám oly nehézzé lett a szó, a tett!
A legszebb csókjaim bennem ragadtak.
Már fény sem hagyja el a szememet:
A csillagok közt bezárult egy ablak.
Amikor 1982-ben a miniszter látogatásának hírét vették, a szocialista külkereskedelmi vállalat zsongani kezdett, mint a méhkas. A főosztályvezetők és osztályvezetők alig is figyeltek a napi rutinra – vagyis az üzleti forgalom lebonyolítására, amelyre, ha meggondoljuk, szorgos méhecskeként hivatottak lettek volna –, azt helyetteseikre és az idősebb üzletkötőkre hagyták, míg maguk napestig a vezérigazgatóval és helyetteseivel értekeztek. A vállalat úgyszólván a protokollfőnök irányítása alá került.
– A vörös szőnyeget már elküldtük a tisztítóba.
– Nem jó.
– Mi nem jó? Csak nem azt akarod mondani…
– Holmi tisztított szőnyegen járatnád a miniszter elvtársat?
– Igaza van. Új szőnyeg kell ide!
– De arra nincs költségvetési sorunk.
– A protokoll kiadásba betehetjük.
– Gézám, te lángész vagy!
– De ha fennmarad, megint letapossák.
– A szőnyeg már csak ilyen, járnak rajta.
– Ugyan, mikor jön errefelé megint a miniszter elvtárs?
– Az az érdekünk, hogy minél gyakrabban jöjjön. Ahány látogatás, annyiszor tudjuk feljebb srófolni a költségvetésünket.
– Hát, amíg a miniszter elvtárs nem jár erre, addig az új szőnyeget benejlonozzuk és elzárjuk.
– Gézám, te lángész vagy!
– Vegyük át meg egyszer a programot. Te, főelőadó elvtárs, a kapuban várod a miniszter elvtársat, és a lifthez kíséred. Én természetesen bent leszek a liftben, te, vezérigazgató elvtárs pedig a vezérigazgatói szint előterében vársz, amint kinyílik a liftajtó, előre sietsz, köszöntöd a miniszter elvtársat és szívélyesen az irodádba invitálod.
– És én? – hördült fel a párttitkár.
– Te, párttitkár elvtárs, a vezérigazgató-helyettesekkel, a főosztályvezetőkkel és a személyzeti osztályvezetővel a vezérigazgató elvtárs tárgyalójában várakozol.
– Ki fogja kinyitni a liftajtót?
– Hát majd én – ajánlkozott a párttitkár, aki nem érezte meg a csapdát.
Ez tetszett a protokollosnak is. A semmihez nem értő, rátarti párttitkárt mindenki utálta a vállalatnál. Igen, nyitogassa csak a liftajtót, és akkor el is maradhat a bemutatása a miniszter felé.
– Remek ötlet.
– Gézám, te lángész vagy!
A nagyszerű nap kijelölt percében mindenki a helyén várakozott (a párttitkár az emeleti liftajtónál). Csakhogy az egyik főosztályvezetőt pont akkor rendelte magához a miniszterelnök-helyettes, és két osztályvezetőjét is magával kellett vigye, hogy kellő szakértelemmel tudjon referálni az ügyről. Mármost a hivatalos útra a gépkocsi előadótól szabályszerűen kiigényelt vállalati Volga épp fél perccel a miniszter Mercedese előtt érkezett a kapuhoz. A protokoll főelőadó fojtott hangon figyelmeztette a főosztályvezetőt, hogy álljanak el gyorsan a helyről, mert megérkezett a miniszter. Ám a főosztályvezető csak annyit értett, hogy „a miniszter”, erre gyorsan a Mercedeshez sietett és kinyitotta a jobb hátsó ajtaját, amelyből hálálkodó mosollyal kilépett egy magas, fekete öltönyös férfiú. „Miniszter elvtárs! De jó önt itt látni. Kellemesen utazott? Nem volt a közlekedésben fennakadás? Manapság olyan lehetetlen a forgalom” – és a három vállalati középvezető, szorosan közrefogva sodorta is a felvonóhoz. Az odabent várakozó protokollfőnököt mintha skatulyából húzták volna ki, ám az üdvözlő szöveg elmondására sort sem keríthetett, mivel a lelkendezve csevegő elvtársak hirtelen beljebb lökték, és – alacsony ember lévén – éppen a fekete öltöny hátába nyomódott az arca, amikor ötük súlya alatt nyögve, remegve elindult felfelé a lift. A protokoll főelőadó ruganyos léptekkel felsietett utánuk a lépcsőn.
Ezalatt a miniszter, aki a protokoll előírásaival szemben a jobb első ülésen szokott utazni, kinyitotta az ajtót és besétált az előcsarnokba, ahol egy barnaköpenyes alak szegődött mellé.
– Szia, Zsemle vagyok. Jobb, ha gyalog indulunk fel, mert megint le fog robbanni a lift.
Valóban, nagy csattanással megállt a felvonó, a kapcsolótáblán pedig kigyulladt a hibakijelző.
– Zsemle a beceneve? – érdeklődött a miniszter.
– Így hívnak. És diliflepnim is van.
– Ne vicceljen.
– Parancsoljon – azzal a miniszter orra alá dugott egy címeres, gyűrött, több helyen is lepecsételt okiratot.
– Még nem láttam ilyet.
– Miért láttál volna? Te nem vagy dilis. Különben nagyon hasznos az ilyesmi. Az embert nem tudják kirúgni.
– Ki akarták rúgni?
– Igen. A közgazdasági osztályon kezdtem.
– Közgazdász?
– Á, csak érettségim van. De az újságszignáláshoz az is elég.
– Mihez?
– Egy lista alapján nekem kellett felírnom a vállalat által előfizetett negyven lap bal felső sarkába a kézbesítési sorrendet. Vezérigazgató, vezérhelyettes, stb.
– Ja, értem. És ez volt a munkája?
– Nagyon jó kis munka ez. De egy órám elment elment vele. Rájöttem azonban, hogyha a nevek mellől elhagyom az „et.”, vagyis az elvtárs rövidítést és pl. a „Kovács et.”, „Palla et.”, „Imrei et.”, helyett csak annyit írok, hogy „Kovács”, „Palla ”, „Imrei” akkor negyven perc alatt végzek.
– És nem lett belőle botrány?
– Dehogynem. A párttitkár – ne mondd senkinek, az egy rohadt alak – ki akart rúgatni. Csakhogy az orra alá dugtam a diliflepnit.
– Akkor ez biztosabb védelem, mint az ördög ellen a kereszt.
– De jól mondtad. Különben ez az egész kiszignálás szemfényvesztés.
– Miért?
– Mert a vezér, aki járatja a Herald Tribune-t meg a Frankfurter Allgemeinét sem angolul, sem németül nem beszél.
– Honnan tudja?
– A tolmácstól. Együtt ebédelünk a Két Oroszlánban.
– Maguk ilyen drága helyekre járnak?
– Tizenkettőtől kettőig közétkeztetés van. A szakszervezeti ebédjegyet is elfogadják. Meséli is a tolmács, hogy nyugaton máshogy működik a szakszervezet. Ott a mozgalom nem merül ki a mosogatólé-szagú ebédlőben való repetakérésben. Legutóbb is Londonban, a Westminster negyed esőáztatta kockakövein, Rodin szoborcsoportjának másolata előtt fegyelmezetten összegyűlt a Calais-i polgárok alkotta tömeg (az urak öltönyben, nyakkendőben, a hölgyek kosztümben, mert a tüntetést komolyan kell venni, mint a színházat), hogy a parlament mindkét háza felé kinyilvánítsa követeléseit, amelynek választott képviselőire az Óratorony vigyáz.
– Igen, a Big Ben.
– A tolmács mondta is, hogy sokan összekeverik az órát a toronnyal, holott az előbbit becézik Big Bennek.
– És mit mondott még a tolmács?
– Azt, hogy III. Edward király, aki új lendületet adott a százéves háborúnak, 1436 szeptemberében körülzárta Calais-t. Nyolc hónapig sikertelenül ostromolták a megerősített várost. A kiéhezett, betegségektől szenvedő lakosok attól tartottak, hogy ha megadják magukat, az angolok kivétel nélkül kardélre hányják őket. Ekkor hat tekintélyes, idős polgár mezítláb, egy szál ingben az angol király elé zarándokolt, és a város kulcsait átadva halálával akarta megváltani polgártársai életét. Önfeláldozásuk annyira meghatotta a francia Filippa királynét, hogy addig kérlelte a férjét, míg az meg nem kegyelmezett a polgároknak. Mert ez az igazi polgári öntudat, az önfeláldozás. Amely a Trade Union minden megmozdulásában megnyilvánul. Ugyanis Angliában a szakszervezet nem fekszik be a kormányzó párt ágyába, és nem annak a népszerűsítésén dolgozik kedvezményes étkezési és üdülési lehetőségekért cserébe. Nem. Az igazi szakszervezeti szövetség a kormány megvesztegethetetlen ellenfele, amely körömszakadtáig küzd a dolgozók bérének emeléséért, munkaidejük csökkentéséért és szociális ellátásuk javításáért, akár az országos sztrájk, az egész gazdaság leállításnak eszközével is.
– A tolmács Londonban tüntet?
– Magyarországon nem tud. Itt jó, ha párszáz ember összegyűlik március tizenötödikén a Petőfi-szobornál, azokat is szétkardlapozzák.
– Maga megfordult ott, amikor nem kellett volna?
– Hát hogyne. Úgy derékon csaptak, hogy hónapokig alig tudtam járni.
– Miért nem mutatta fel a diliflepnijét?
– Tetszel nekem. Te nem hordod úgy fenn az orrodat, mint ezek a vállalati urak. Szereted a téliszalámit?
– Hogyne szeretném.
– Vagy a csípős paprikás vastagkolbászt?
– A kedvencem.
– Adok neked fél áron.
– A repiből?
– Dehogy is. A mintaraktárból. Én újabban ott dolgozom.
– Csak nem gondolja, hogy én lopott holmit…
– Nem lopott, leselejtezett.
– Mert megromlott.
– Teljesen friss. Csak megszúrjuk tűvel a műbelet, akkor a lyuk körül néhány nap alatt penészedni kezd. Megmutatjuk a főosztályvezetőnknek, aki utasítást ad a leselejtezésre. Az a penész egy pillanat alatt levakarható, a szaláminak semmi baja, mindenesetre a továbbiakban be kell hűteni.
– De hát ez csalás.
– Ugyan, csak a mellékes megkeresése. Ki tud ebben a rendszerben megélni a fizetéséből? Még a főosztályvezetőnknek sem sikerül.
– Hogyan?
– Késő esti járattal indul a kiküldetésbe és hajnalival utazik vissza, de mindkét napra felveszi a teljes napidíjat. Négycsillagos szállodáról hoz számlát, miközben háromcsillagosban száll meg. Még a texfríben vásárolt whiskyt és konyakot is kénytelen eladni a Két Oroszlán főpincérének. Tényleg, igyekezzél itt végezni, kettő előtt még elkaphatod a közétkeztetést a Két Oroszlánban. A Gyuri pincért keresd, mondd, hogy Zsemle küldött, és akkor pacalt kapsz zóna árban. Krumpli nélkül kérd, úgy nagyobb lesz az adag, és nincs jobb, mint kenyérrel tunkolni a szaftot.
– És ott lesz a tolmács is?
– A tolmács Angliában van.
Ekkor, a nyomában a párttitkárral lefelé viharzó vezérigazgatóba ütköztek. (A párttitkár persze boldog volt, hogy a protokollfőnök beszorult a felvonóba, így átveheti a szerepét.)
– Miniszter elvtárs! – szabadkozott a vezérigazgató. – Annyira sajnálok mindent… és hogy gyalog…
– Ugyan, az orvosom is azt mondta, kifejezetten jót tesz a gyaloglás.
– Igen, miniszter elvtárs, mindig ez történik a lifttel – a párttitkár úgy furakodott előre, hogy még véletlenül se lássa a vezérigazgató rosszalló pillantását. – Tudja, az alacsony költségvetésünkből alig is futja valamire.
– Valóban?
A párttitkár ekkor vette észre a mintaraktárost.
– Csak nem ez az őrült szórakoztatta? – hebegte.
– Nagyon érdekes beszélgetést folytattunk – azzal a miniszter szívélyesen kezet fogott Zsemlével.
Régi trinidadi karnevál
Patrona Hungarie, vagy Regina Coeli?
A baj az, hogy Mari megereszkedett.
Keblei az országra egészen rálógnak,
szíve fölé motyogása kokárdát növesztett,
hozzám ki sem jön már virággal kezében,
ugye, neki miniszterek írnak levelet.
A múltkor is! A postás küldeményt dobott be,
ügyesen csúsztatta az újságjai közé,
és abban annyi állt fehéren-feketén,
jár a nyugdíjasnak krumpli, liszt és tészta.
Én meg erre meghalok! Nevem le se’ szarják!
Kimaradok lassan – nemcsak éjjelente.
Sehol sincs egy kurrens lap, amiben benne…
Nincsen időm, helyem, tente, fiam, tente.
Egyébként is!
Az elhullás ténye itt bosszúságra ad okot.
Mondjuk, ami jó benne, hogy Tag-jaim nem fájnak.
sem a hétköznapok, sem a nagy ünnepek.
Képeslap maradok: fröhliche Weinachten.
Évenként van az a családi Hexenschuss,
hogy a gyerekek, a nagyszülők, no meg az anya
térdig a Dunában keresik a helyük,
hátukba csípődik a közös emlék képe,
sietős mosollyá feszül meg mindenük.
Fotó persze felejtésre lesz csupán teremtve,
könnyen előhúzható, senki ,sosem látja.
megszületsz, majd pendrive, fiók lesz a sorsod,
születéskor emlék, gondolj a halálra!
Aljasok erre a fényviszonyok.
Én meg ugye…
„Ha már úgy is ott vagy, csinálj egy családit,
ügyelj az árnyakra, legyél szíves drága! ”
Legyek az objektív, ha már partra küldtek?
mindent, ahogy illik, a Teremtő szavára.
Így lehetek talán ennek az egésznek
kissé megalkuvó, furcsa függő része,
milyen más volt akkor, amikor még voltam
valaki, de az már majd tizenöt éve.
Most meg ugye más van.
még felénk döf a nyár, de lombkoronánkba
csendesen és lopva őszi dér költözött.
Ócska metaforák, kopott, felvert sátrak.
Elmegyek fagyiért a büfébe, majd jövök!
Ilyenkor magamat délceggé gondolom,
és a befelé forduló lábfejem is mintha
kifordulna magából, mint sok kortársamnál,
amikor a versben túl sok volt a tinta.
Kell ez a hamisabb magabiztosság,
hogy ha pulthoz érek, és hűsítőt kérek,
minden porcikámban érezzem, hogy élek.
Ma egy olyan nap lesz. Hát hasam behúzom.
És talán a nő, hangsúlyozom, talán,
akinek gyereke az asztaloknál játszik,
miattam bal füle mögé helyezi tincsét.
Más térfelén játszom. Van még hátra pár perc.
nincsen az az isten, hogy ezt is leintsék.
– Látod, a házigazdák mind abból a jelentéktelen címkéjű konyakból kérnek?
A kereszténydemokrata párt hétszeres nagypapa képviselője hétpróbás potyázó volt. A vendégeknek a falatozás után konyakot kínáltak. Az asztalon cifránál cifrább címkéjű francia üvegek kínálták aranybarna nedűjüket. Ám a házigazdák – az európai integrációs szervezetbe nemrég felvett Örményország képviselői – rendre a sor végén árválkodó, jelentéktelen címkéjű, porosan homályos üvegből töltettek maguknak.
Gyorsan oda tülekedett, és ő is abból kért. A képviselet pincére – mozdulatainak szakszerűségéből ítélve feltehetően pincérnek befogott hivatali aktakukac lehetett, – szemrehányóan bánatos képpel töltött.
Útközben elsuhant mellette egy örmény fiatalasszony – fehér kötényben és szája felett az elmaradhatatlanul finom pihés bajuszkával. Nagy fonott kasból csodálatos őszibarackokat kínált – januárban!
Nem tudott ellenállni a csábításnak, felkapott egyet a kerek gyümölcsből és már harapott volna bele, amikor megszállta egy másfajta csábítás ördöge. Szemben vele, egy ablaknál szőke hölgy állt. Vele egykorú, csak éppen vonzóan középkorú. Vagy talán annál is több, de csak egy picivel. Kifogástalan Chanel kosztüm feszült izmos combjára, telt mellén brosstű ragyogott. Pisze orra jól illett göndör hajához. Érdeklődéssel figyelte közeledését. Az ő kezében Martini volt. Olajbogyóval. Természetesen zölddel. Megcsapta a Skandináv-félsziget csábítóan hűvös érzékisége.
Becserkészés indul – adta ki magának az utasítást, s a szépasszony felé lépdelt. Mindkét keze foglalt volt, bájos pukedlival üdvözölte hát. A szőke középkorú hölgy elmosolyodott, szabad kezével megfogta térdét illedelmesen, félig lefedő szoknyája szegélyét és még bájosabb pukedlival válaszolt.
– Azt hiszem, most már ismerjük egymást – vágott a dolgok közepébe az „aki mer az nyer” vakmerőségével.
Újdonsült beszélgetőpartnere gyakorlott szalon angolsággal válaszolt.
– Utcán nem szoktam ismerkedni… Persze egy külképviselet, az más… – és megrázta göndör fejecskéjét.
– Fogadjunk, hogy kitalálom, milyen nációhoz tartozik – fűzte tovább a kokettálást.
– Próbálja meg – ment bele a játékba már több érdeklődéssel a Chanel kosztümös hölgy.
– Igen-nel vagy nem-mel válaszoljon.
– OK.
– Észak-Európa.
– Yes.
– Onnan jön a Télapó…
– Yes – és már kacagott, finoman mély mellhangon.
– Nyelvrokonunk…
– Maga csibész, most már én is tudom, hogy maga honnét jött… – kapta el az évődés fonalát a szőkeség.
– Na, akkor erre igyunk – ajánlotta. – Persze micsoda nyelvrokonság az, ahol csak egy mondat ugyanaz mindkét nyelven… – szédítette tovább.
– Valóban? Égek a kíváncsiságtól…
– Tudja, a „jöne vonat” magyarul és finnül is ugyanazt jelenti, csak ami magyarul jöne, az finnül vonat és vice versa…
– Nyelvrokonok vagyunk, de ezt rosszul tudja, a jön finnül „tule”…
– Engedje meg, hogy a kiigazításért átnyújtsam ezt a selymes bőrű gyümölcsöt… – s felkínálta az őszibarackot.
– Mondja, miért azt a poros és jelentéktelen üveget választotta? – kérdezte partnere őszinte kíváncsisággal.
– Életem majd húsz esztendeje a szovjet irodalom jegyében telt, és tudom, hogy az örmény konyak van olyan jó, mint a francia. Ahogy a Finlandia vodka is vetekszik a Sztolicsnajával.
Már közel állt hozzá és beszívta hűvösen erotikus parfümjének illatát. Irodalmi külügyér pályafutása alatt sokat hallott a kiutazó hazai poéták finnországi kalandjairól. A Lahtiban rendezett költőtalálkozókon a fogadások kellemes és pikáns ismerkedési játékokká változtak a kerti bokrok között. Mindenkinek unalmas négy napot tölteni egy nemzetközi szervezet ülésén, ahol a beszédek többnyire olyanok, akár a tapló, lenyelni nem tudod őket, kiköpni meg illetlenség. Kell egy kis lazítás…
Nyilván beszélgetőtársa is így gondolkodott. Elővette irodalmi ismereteit. Ez a berettyóújfalui kultúrháztól a bécsi irodalmi fogadásig mindig bejön. Testbeszédéből, ahogy mind közelebb hajolt hozzá és finom kuncogásából rájött, eljött az ideje, hogy „angolosan” távozzanak. Még a kötelező 50 perc lejárta előtt, amikor a képviseletvezető odaáll a kijárathoz búcsúzkodni.
A Robertsaun gyér volt forgalom. A város a nemrég leesett hó fehér leplébe burkolózott, a karácsonyi dekorációt még nem szedték le, a lakások ablakán át látni lehetett a feldíszített fenyőfákat. Észrevette, hogy a nő kerek és meleg karja már a derekához simul. „Hiszen nem is ajánlottam fel a karomat”. Az egyik mellékutcán át kimentek a csatornapartra. Kertes, többlakásos villák sorakoztak egymás mellett. Elérték az egyetemet. Goethe is járt ide – pár száz évvel korábban. Öntudatos polgár nézett le szobra talapzatáról, fején fehér hókucsma. Az ifjú költő egykor innen lovagolt ki Elzász környező falvaiba, hogy népdalokat gyűjtsön. S Sessenheimben beleszeretett Friederike Brionba, a helybéli lelkész lányába. Ezt gyorsan megosztotta partnerével.
– Lám, mi a titka a szép verseknek – súgta.
– Rólam is írsz majd, Elsáról – szaladt ki újdonsült ismerőséből. Érezte, most kell megcsókolnia.
A csatornaparton a kis trafóház meleg falához szorította és élvezettel kóstolgatta puha és nedves száját. Még rajta volt a száraz martini édes-kesernyés íze. Szerencséjére a város egyetlen, nyilván segélyből fenntartott koldusa télire átköltözött egy melegebb helyre.
Most már szorosabban karoltak egymásba, lábuk ösztönösen vitte őket a belváros, a Dóm tér felé. Anekdotákkal szórakoztatta, a nő derűsen kuncogott, időről időre a vállához nyomta a fejét s egy-egy hálás és nedves puszival köszönte meg igyekezetét.
Az üzletek kirakatai ragyogtak, az éttermek és kávézók vendégmarasztaló telítettségükkel csalogattak.
– Menjünk a Petite France-ba – ajánlotta Elsa.
A középkori hangulatot árasztó negyedben találkoztak a városközpontot övező csatorna ágai. Volt itt zsilip, több száz éves favázas elzászi házak, földszintjükön éttermek, boltok tucatjai – áradt a jólét otthonosan vonzó illata.
– Szóval azt mondja drága barátom, hogy a finn vodka van olyan jó, mint az orosz… Nyilván nagy a tapasztalata. Jöjjön, vessük össze őket – s beinvitálta a negyed előkelő szállodájába, amelyről egy magyar parlamenti tisztviselő legfeljebb csak álmodhatott.
Itt Elsa már teljesen otthon érezte magát. Akárcsak a férfi a Rue de Zurichen álló szállóban, a Trois Rosesben, melynek szobácskái nagyságukat tekintve megfeleltek az Alcatraz magánzárkainak, és szűkösségüket csak a picike zuhanyozós vécé és a falatnyi asztalkán álló kis képernyős tv enyhítette. Elsa könnyedén átvette a kulcsot a portán, felvezette az emeletre és kinyitotta előtte szobája ajtaját.
– Most letesszük a kabátokat és irány a bár…
A jó családanya ellentmondást nem tűrő hangján mondta.
Az előtérben felakasztotta elegáns kabátját, lekapta könnyű csizmáját, magas sarkú cipőbe bújtatta kissé széles lábfejét, és már kész is volt.
A bárban kellemes félhomály és zongoraszó fogadta őket. Szintetizátor és egy dob szolid kísérete. Időnként a zongorista énekelt.
– Szóval maga odaátról való…
– Drága Elsa, az már nem odaát, hanem lassan ideát lesz…
– Izgalmas élete lehetett… Írók, külföldiek, rajongók… Odahajolt hozzá, szőke hajtincse megcsiklandozta feje kopaszodó búbját, s mély sóhajjal hörpintett a jéghideg pohárba töltött vodkából – ezúttal Finlandiából.
– A vasfüggöny mögött nőttem fel, a maga élete biztos színesebb, gazdagabb volt – próbálta a férfi hasonlóan mély sóhajjal kiváltani a nő együttérzését.
– Ugyan – legyintett Elsa és bánatos pillantást vetett a kiürült pohárra. – A gyerekek kirepültek, a férjem olajmérnök, hétszámra nem látom. Ha hazajön, megosztja velem a tengeri olajtermelés nem éppen szívderítő újdonságait. Aztán gyorsan letudjuk a tiszteletköröket. A beszélgetésről már leszoktunk.
Tekintetét a bár félhomályába fúrta. A férfit szíven ütötték kissé ismerős mondatai.
Hallgattak. Érezte, neki is mondania kell valamit.
– Az én lányaim is kirepültek…
– Akkor mi marad nekünk? – kérdezte s rá emelte vodkától már kissé fátyolos tekintetét. – Hivatal, munka. Jelentések, beszéd vázlatok… Néha a családi ünnepek…
Hirtelen váltott.
– Mindenki csak az ágyba akar cibálni… Már a második mondat és az első pohár után. Szabad prédának tekintenek, s azt hiszik, kegyet gyakorolnak…
– Nem próbált váltani? Én még mindig keresek, – szakadt ki a férfiból, nem teljesen a felhajtott vodka hatására.
– Ugye nem vagyok még öreg egy új szerelemre? – Rá vetette kék szemét, melynek sarkában megjelent egy apró, gyöngyházfényű könnycsepp…
Eljött a pillanat, amikor rá kell tenni a kezed egy nő kezére. Szerencsére Elsáé ápolt volt, finoman lakkozott körmökkel és szolid gyűrűvel.
Elragadó volt, érett nő, aki még mindig kislányosan vágyik az igazira.
– Mi lenne, ha táncolnánk egyet – intett a férfi a parkett felé, ahol lazán követve a zene ütemét néhány már első virágzását túlélt pár imbolygott.
Remekül lassúzott. Érezte mellét, mely a kifogástalan melltartóban, asszonyos ereszkedettsége ellenére is rugalmas volt. Beszívta haja már finoman megkopott illatát, vállára hajtott fejének tincsei a nyakát izgatták. Combjuk tánc közben összedörzsölődött. A férfi teste visszavonhatatlanul jelezte készségét. A nő megértette. Ő is akarta.
Az asztalhoz libegett, felkapta apró ridiküljét, s kifelé menet odavetette a pincérnek: – Írja a szobaszámlámhoz…
Miközben a liftben felfelé emelkedtek, ismét csókolóztak. Nem érte be a szájával, nyakát, a blúz illedelmes dekoltázsából kisejlő mellét csókolgatta.
Elsa is a boldogságot kereste a maga illedelmes polgári módján. Több ábránddal és csalódással, de még nem adva fel. Nem csaphatja be. De el sem mehet. A kételyeket nyakába csimpaszkodó karja és forró szája oszlatta el.
– Én most beugrok ide – mutatott Elsa a fürdőszoba ajtajára. – Addig ülj le és tölts magadnak… meg nekem is. A hűtőben van pezsgő…
A szobában rend volt. Megejtően háziasszonyos. A gondosan összehajtott pizsama az ágyon feküdt, egy könyv az éjjeli szekrényen. Gyógyszeres fiola sehol – ez megnyugtatta. A Samsonite bőrönd fedele lecsukva, a tartó alatt egy pár cipő.
Kikészítette az italt és belevetette magát az egyik fotelbe. Hogyan tovább, túl a kalandon…
Vívódását a fürdőszoba nyitódó ajtajának zaja szakította félbe. Elsa állt ott, nyakig beleburkolózva a hófehér fürdőköpenybe…
Csak bámult. A fürdőköpeny csábító tartalmával odalibegett hozzá, s aki benne volt, rátérdelt a fotel puha karfájára és csak ennyit mondott:
– Van bent egy másik, nagyobb köpeny…
Mikor kilépett a fürdőszobából, Elsa már a fotelben ült. Keresztbe vetett lába kikukucskált köpenye szétnyíló két szárnya közül. Hófehér volt és tökéletesen epilált.
A pezsgő feloldotta gátlásait.
– A férjem az első volt… s majdnem az egyetlen. Voltaképp az egyetlen – igazította ki magát és hörpintett a poharából. – Akik voltak még – kevesek, nem számítottak. Mintha nem is lettek volna. Van, amelyikre már nem is emlékszem…
Előredőlt és köpenye szétnyílt, de nem törődött vele.
– Nem ezt akartam… Énekelni tanultam, de… Apám, a derék hivatalnok mást szánt nekem, nyugodt jólétet, egyetemet. Biztos állást a külügyben. Be is jött. Mint az első gyerek. A második már megpecsételte a sorsomat.
Lassan mindent megértett. Csak nézte kissé szarkalábas szemét, a finom ráncokat a szája szögletében. A bár félhomályában nem vette észre őket. Fülébe csengett az utolsó szám, a Woman in Love banális mondata. Most egyszeriben keserű értelmet nyert. „Sietve ismerkedünk, s pár szó után, kifosztva tovább megyünk.”
Felállt, odalépett hozzá, fölé hajolt. Elsa átölelte s hagyta, hogy magához emelje. A többi ment magától. A frissen vetett ágy ropogva fogadta be szerelemre felkészült testüket… Noha semmi extrát nem tett, nő így még nem adta oda magát. Nem sikoltozott, nem játszott szerepet, csak lágyan és puhán az övé lett. Könnyedén és természetesen, mintha már évek óta ismerték volna egymást, szokásaikat, hosszan élvezve az együttlét gyönyörű pillanatait. A szesz hatása már elpárolgott, maradt a kéjes fáradtság, ami egy hosszú és őszinte ölelésben juttatott el az álomig.
– Szeretlek, szeretlek, szeretlek – ismételgette Elsa félálomban.
Ezen az éjjelen nem álmodott, nem volt rá szüksége…
A profi külügyes akár a jó házőrző eb, érzi, mikor kell felkelnie, ha nem akarja, hogy a gazdája oldalba rúgja. Strasbourgban mindig pontosan kellett kelnie, ha meg akart felelni. Megfelelni, mert különben…
Elfordította a fejét. Először maga sem értette, hol van. Szép és telt fehér vállak, kissé fáradt női arc – ismeretlen. A szállodai szoba is. Agya működni kezdett. Mi is történt? A mosoly, a megtalált szerelem öröme még ott bujkált a nő szája szögletében.
Egy férfi életének legnehezebb pillanatai. Árulás vagy kínos feszengés? Dönteni kellett.
Csendben kisurrant a fürdőszobába. Magára kapta ruháit. A kabátot a sállal és a kalappal röptében rántotta le az előszoba fogasáról. Az éjszakai portás álmosan fogadta a mélyen a szemébe húzott kalap alól sietve elhadart „Good morning”-ját.
Hajnalodott, a gazdag polgárváros ébredezett. A szürke félhomályban még világítottak az utcai lámpák. A csatorna partján kocogók trappoltak el mellette. Fejét leszegve szaporázta lépteit. A kis szálló kapujában kapott észbe: a szemüveg! Ott maradt az éjjeli szekrényen. A másik oldalon… Elsa kapta le kacagva, mielőtt az ágyra döntötte…
Nem esett kétségbe, mindig volt nála legalább két tartalék szemüveg.
A hátra maradt két nap unalmasan telt. Kommünikék, kuncsorgás, hogy lehozzák a lapok a világrengetően izgalmas anyagokat, sajtótájékoztatók, interjúk, a semmit mondás művészete… A rohangászás szabad perceiben meg-megjelent Elsa arca, szerelmes tekintete. Mit tett? Jól tette? Néha a legszívesebben leköpte volna magát. Majd azzal áltatta felhabzó lelkiismeretét, hogy így a jobb. Önámítás az egész. És mi van, ha tényleg szerette? Ha becsapta? Ostobaság, ötven felé az ember már nem lesz fülig szerelmes, akár egy kisdiák…
– Mi lett a szemüvegeddel? – kérdezte otthon Zita, miután leszámolta a családi kasszába a napidíj megspórolt maradványait.
– Ráfeküdtem, összetört, kidobtam.
– Biztos halálra nyúztak. Látod, ha nem viszel magaddal, így jársz – emlékeztette mélységes empátiával arra a néhány alkalomra, amikor vele volt. Hogy utána bejárhassák Párizst, Barcelonát, Velencét.
A szerencsétlen okuláré feledésbe merült.
Fáradtan tért haza. Lucskos télutó volt, a lehető legundorítóbb. Az ebédlő asztalán kipárnázott boríték. Zita soha nem nyitotta ki, ha neki címezték.
Felbontotta. Benne volt a szemüveg. Sértetlenül csillogott az étkezőbe beszüremlett, bágyadt téli napfényben. A borítékon nem a Hotel Trois Roses szerepelt feladóként, ahol nyáron együtt voltak. Egymásra néztek. A könnycsepp csillogására Zita szemében évek multával is emlékezett. A kopott keretes, összekaristolt üvegű szemüveget most is őrzi, s vele Elsa emlékét, akivel nem találkozott többet. S Zitáét is, akivel később útjaik elváltak.
Nürnbergi álarcos futam
Kihunyt a fény, a szent Karácsony fénye.
Nem zúg a szilveszteri hangzavar.
Hó hull szemétre, papírtrombitákra.
Ez január, mely mindent eltakar!
Kijózanodva állunk, és tűnődünk,
mit hoz az új év, lesz-e majd meleg
szoba a kemény fagyok idejére?
Jut-e fedél, kenyér mindenkinek?
Ki híd alatt hál, a párnája újság,
és takarója piszkos pártplakát,
annak hiába kántálsz szép Újévet…
Állj félre költő, mert csak köpne rád!
Római karnevál
Egy hatalmas tölgyfaerdő mélyén, ott, ahol a sűrű, szúrós, tüskés bokrok, indák burjánoztak, ott, ahol olyan sűrű és sötét volt erdő, ott, ahol még ember nem járt, ott, egy kis tavacska mellett, ligetes, árnyas fák magasodtak.
A hatalmas tölgyes mélyén békességben, háborítatlanul éltek az állatok. A fákon mókusok ugráltak, a bokrokon énekes madarak trilláztak, a réten őzek, szarvasok legelésztek, a sűrű fűben nyuszik ugráltak, sündisznók szöszmötöltek, a kis tavacska partján pedig gémek, kócsagok lépdeltek. A vízben tőkés récék úszkáltak, és a tavacskában egy hódcsalád élt. Így teltek a napok, hetek, hónapok, mígnem egy késő őszi napon egy zajos vadliba csapat ereszkedett a tóra. Boldogan lubickoltak, önfeledten csipegették a finom hínárok leveleit, majd kitotyogtak a tavacska homokos partjára tollászkodni. Az egyik lúd lábáról egy, a messzi északon ráragadt magvacska került a homokba. A vadlúdcsapat folytatta vándorlását. beköszöntött a tél.
Ez a tél is olyan volt, mind az eddigiek, fagyos, hideg. A tölgyfaerdő lehullatta lombját, az állatok a vackaikban vészelték át a telet az év közben begyűjtött elemózsiával, vagy a hótakaró alatt kerestek ennivalót.
Megérkezett a tavasz! A természet éledezni kezdett, a fák levelet hajtottak, tarka virágok bújtak ki a langyosodó talajból. A tavacska partján is zöldült az élet. Ám ott, ahol az ősszel az egyik vadlúd tollászkodott, egy furcsa, az ott élő állatok számára ismeretlen növény törekedett a Nap felé. Egy furcsa fácska, egy élénkzöld, szúrós tüskelevelű fácska.
Az élet ment tovább, az évszakok váltották egymást, a természet rendje szerint. Elérkezett, az ősz, majd újra a tél is, de az a furcsa kis szúrós-tüskés fácska nem váltott színt, nem hulltak le a levelei. Zöld maradt. Az állatok a fa köré gyűltek, és csodálták a kis fácskát, ami már nem is volt olyan kicsi, mert a rideg idő ellenére is szépen fejlődött, növekedett.
Beköszöntött a tavasz. A tavasz egy vendéget is hozott az erdő lakóinak, egy vándort, egy világot járt, sokat látott mosómedvét! Markó, a mosómedve valóban sokat tapasztalt vándor volt. Életét cirkuszokban és állatkertekben töltötte. Az állatok gyorsan befogadták az öreg mesemondót, mert Markó minden nap mesélt a többieknek, akik szájtátva hallgatták történeteit.
Egyszer egy mesélés után, Huss, a nádi veréb megkérdezte az öreg mosómedvét:
– Te, Markó! Te olyan tapasztalt vagy, annyi mindent tudsz a világról! Áruld el nekünk, hogy ez a szúróslevelű fa, itt a tavacska partján milyen fa, honnan származik?
– Ezt a fát úgy nevezik, hogy fenyőfa! Örökzöld, és tudjátok, az ilyen fajta fát az emberek minden évben, a tél egy napján kivágják, beviszik a lakásukba, és színesebbnél színesebb, gyönyörűbbnél gyönyörűbb díszekkel feldíszítik, majd körbeállják, énekelnek, ajándékot adnak egymásnak, és boldogok! Azt a napot úgy nevezik, hogy karácsony!
Az állatok gondolkodóba estek. Nagyon tetszett nekik az, amit Markó mesélt a fenyőről. Elhatározták, hogy télen ők is megtartják a karácsonyt.
Úgy is lett! Lázasan készültek az ünnepre. Minden állat hozott valami díszt, egy piros vagy kék bogyót, diót, színes levelet a vackából. A hódok szivárványszínű kagylóhéjakat hoztak fel a tó aljáról. A díszeket a rigók helyezték fel a fa ágaira, úgy, hogy erős fűszálakra fűzték azokat, és a fát ki sem kellett vágniuk, hisz’ ott volt a legjobb helyen, ahol állt!
Az erdő népe boldog volt, mindenki megajándékozta a másikat egy-egy finom csemegével. Táncoltak, énekeltek a fa, a fenyő körül.
Azon a napon, pontosan a hatalmas tölgyfaerdő fölött repült a Mikulás, rénszarvasok repítette szánjával. A Mikulás felfigyelt az erdő közepén, a tavacska mellett ünneplő állatseregre. Leereszkedett.
Az erdő lakói először megijedtek, de amint a rénszarvasokat meglátták, és a kedves fehér szakállú Mikulás elmondta, hogy ki ő, és miért látogatta meg őket, azon nyomban barátok lettek. A Mikulás nézte-nézte a fát, aztán megszólalt:
– Ilyen gyönyörű karácsonyfát még soha nem láttam, de egy valami még hiányzik a fáról!
Az állatok kérdőn néztek a Mikulásra.
– Hiányzik a fa tetejéről a csúcsdísz!
Azzal a Mikulás leemelte fejéről a sipkáját, aminek a végén egy aranycsillag díszelgett. A csillagot levette a sipkájáról, odaadta egy rigónak, aki felrepült a fa csúcsára, s a fa csúcsára kötözte azt.
No, attól az időtől fogva van a Mikulás sipkája végén csillag helyett egy fehér, puha bojt és, ha szeretnétek látni azt a csillagot, akkor figyeljétek télen az erdőt, mert lehet, hogy egy hatalmas fenyő tetején meglátjátok, és talán még Markóval, az öreg mosómedvével is összehoz a jószerencse!
A hatalmas tölgyfaerdő és az erdőben élő állatok mesés történetének még nincs vége a Mikulás látogatásával meg a karácsonnyal, mert a fenyőt hozó vadlúd – ki tudja milyen okból – de a következő tavasszal is visszatért az erdőbe, de nem egyedül ám, hanem a párjával együtt. Úgy, mint férj és feleség, mert a vadludak egy életre választanak párt maguknak. Annak a vadlúdnak annyira megtetszett az erdő, és úgy megszerette az ott élő állatokat, hogy elhatározta: ő nem fog többé vándorolni, nem fog sok-sok száz, meg ezer kilométereket repülni. Ő ott fog maradni, a párjával együtt.
Úgy is lett. Az erdő lakói befogadták, megszerették a vadlúd házaspárt.
Telt-múlt az idő. Az erdő állatai békességben éltek. Markó, az öreg mesemondó-mosómedve pedig mesélte meséit, történeteit az emberek világáról.
Azt, ugye már tudjátok, hogy télen megünnepelték a karácsonyt, de az állatok nem ismerték, nem tudtak a húsvétról! Egészen addig nem tudtak a tavasz, a feltámadás ünnepéről, amíg Markó egy este el nem kezdett mesélni az emberek húsvéti szokásairól.
Az állatok – persze, mint minden alkalommal – akkor is szájtátva hallgatták az öreg mosómedvét. A legtöbb állatnak a locsolkodás, a lányok, asszonyok meglocsolása – illatos vízzel – tetszett a leginkább. Ám, attól még jobban tetszett nekik az a szokás, hogy a locsolás fejében hímes tojást kaptak a locsolkodó fiúk, férfiak.
Elhatározták, hogy ők is megtartják a húsvétot! Úgy, ahogy az, az emberi világban szokás.
El is érkezett a tavaszünnep, a húsvét ideje. Készülődtek is rendesen. Illatos víz még ugyan akadt, mert sok illatos virág nyílott az erdőben, amikből finom illatú locsolóvizet lehetett készíteni, de tojás? Tojást honnan vegyenek, hisz minden madár, bár tojást melengetett fészke aljában, azt nem szívesen adta volna kölcsön.
Szomorúak lettek az állatok, mégsem lehet, lesz teljes a húsvét. Locsolkodás, ugyan lesz, de tojás, hímes tojás, az bizony nem.
A vadlúd tojója abban az időben rakta le tojásait. A pár féltette, óvta tojásait, de mivel ők a messzi északról származtak, az ő tojásaik kibírtak egy-két napot, hogy ne melegítse őket anyjuk tollpárnája.
A vadludak felajánlották az erdő lakóinak: egy napra kölcsön adják a tojásaikat, hogy teljes legyen a húsvét ünnepe. Sőt, azt is megengedték, hogy a tojásokat, az erdőben termő, különféle színes bogyókkal meg is színezzék.
Nagy volt az öröm! Az állatok szorgalmasan gyűjtögették a színes bogyókat, s be is festették, persze nagyon óvatosan, mind a hét lúdtojást, vörösre, narancssárgára, sárgára, zöldre, türkizkékre, kékre és lilára.
Húsvét reggelén megélénkült az erdő. A bundájukat, szőrzetüket, tollazatukat rendbe hozó fiú állatok járták szépen az erdőt. Meglocsolták a lányokat, amiért cserébe hímes tojást kaptak. A tojásokra nagyon vigyáztak, majd vissza is vitték gazdájukhoz, a fészkén ülő vadlúdhoz. Húsvét estéjén húsvéti bál volt a tó partján. Zenéltek, táncoltak, jót mulattak. A tavacska partján, a fészkében ülő vadlúd is nagyon boldog volt. Későre járt már, az állatok elfáradtak. Készültek, hogy nyugovóra hajtsák fejüket, amikor a vadlúdmama hangosan gágogni kezdett. A tojások repedezni kezdtek, és hamarosan az összes tojásból kibújt az erdő egy-egy új jövevénye, hét kicsi libácska.
Ám azok a libácskák nem közönséges libácskák voltak. Nem fehér kislibák voltak, hanem színesek! A hét kisliba – ha hiszitek, ha nem – a szivárvány hét színében pompázott. Volt vörös, narancssárga, sárga, zöld, türkizkék, kék és lila színű kisliba!
Nem túl messze a hatalmas tölgyfaerdőtől, ahol a Mikulásnak sipkabojtja lett a karácsonyfadísz, ahol kikeltek a szivárványlibuskák, egy dimbes-dombos tájon is különös dolgok történtek néhány évvel ez előtt.
Az erdőben, a dombokon-völgyeken keresztül kacskaringózott egy földút, aminek porát néha a gyalogszerrel közlekedő vándorok vagy lovak patái, lovas szekerek nyikorgó kerekei verték fel. Így alkalmasint ember is vetődött arrafelé.
Már az is különleges dolog volt a maga nemében, hogy azon a tájon az állatok másképpen viselkedtek, mint általában a vadon élő rokonaik. Azok az állatok –legyen szó, akár a legapróbb cincogó egérről, vagy a hatalmas s fenséges szarvasbikáról is – úgy tartották az ünnepeket, mint mi magunk, emberek.
Volt majális, volt karácsony, volt szilveszter, voltak vásári ünnepek és télvíz idején volt farsangi maszkabál is! Talán az volt a legszínesebb, legvidámabb buli az egész erdőben.
Farsang idején, a legmélyebben fekvő völgyben, egy patakocska mellett gyűltek össze az állatok, ami nem csoda, hiszen minden ünnepüket ott tartották.
A pataktól nem messzire állt egy domb, a Szarvas-domb.
A Szarvas-domb tetején az erdő királya, a legöregebb, a leghatalmasabb aganccsal büszkélkedő szarvasbika állt. Az ő joga volt, minden ünnepet megnyitni, s véget is vetni a mulatozásnak.
Szóval, mi is történt pár éve abban az erdőben? Elmesélem.
Télvíz ideje volt, közeledett a farsang. Minden állat erősen gondolkozott, hogy milyen maskarát, milyen álarcot is öltsön magára, hogy megnyerje a jelmezversenyt, hogy az övé legyen a legjobb jelmez, hogy őt ne ismerje fel senki sem.
Az idő tájt egy lovas szekér haladt a kanyargós, erdei úton. A faluból igyekezett a város felé. A szekér derékaljában több vég, színes vászon zötykölődött, amiből a városi szabók majd szép ruhákat varrnak a lányoknak, asszonyoknak.
Mivel az út elég zötykölődő volt, és imitt-amott kövek is nehezítették a kerekek útját, hát pattogtak is a vásznak rendesen. A kocsisnak meg igen kapaszkodnia kellett, hogy le ne essen a bakról. Egyszer aztán olyan nagyot ugrott a szekér, hogy egy vég vörös vászon leesett. Leesett, s gurult, gurult le, egészen a völgybe. Pontosan a Szarvas-domb mellé. A kocsis nem vette észre a dolgot, örült, hogy kijutott az erdőből.
Az a vörös vászon tekercs viszont szépen kisimult a domb mellett, mint egy hatalmas szőnyeg.
Az állatok először megijedtek, aztán szép lassan előmerészkedtek a bokrok menedékéből. Nézegették, simogatták az ismeretlen valamit.
Nem kellett ám sok idő ahhoz, hogy kitalálják mi is lehet ez a valami, és mire is lehetne felhasználni. Hamarost fölszabdalták a vörös anyagot. Ki a csőrével, ki az éles karmával, ki pedig éles fogaival tépett belőle egy-egy darabot. A vörös vászon elfogyott.
Pár nap volt már csak a farsangig. Az erdőben csend honolt. Mindenki készült az ünnepre, csak ollók, erdei varrógépek csattogását lehetett hallani.
Eljött a farsang napja. A szarvasbika elfoglalta trónját a Szarvas-dombon, és az erdőből egyre csak jöttek-jöttek a jelmezbe öltözött állatok.
Azt, ugyan nem mondhatnám, hogy színesebbnél-színesebb, tarkábbnál-tarkább jelmezesek vonultak a domb elé, mert bizony mindenki vörös álarcot, vörös jelmezt viselt. Mindenki rókának öltözött!
Amikor meglátták egymást először megrökönyödtek, aztán meg nevettek, kacagtak a másikon, mert volt ott hosszúlábú, hosszúcsőrű róka, ami leginkább egy gólyára hasonlított, volt egy piciny róka is, aki cincogott. Aztán volt még tüskéshátú róka, a fákon ugráló, diót ropogtató róka, volt tapsi fülű, nyusziként ugráló róka, meg még ki tudja milyen különleges róka.
Már csak egy állat hiányzott a maszkabálból, de az is kisvártatva előbukkant. Egy nyúl, egy nyuszi volt az! Na, ha nem is egy igazi nyuszi volt, de az biztos, hogy nagyon élethű jelmeze volt. A farka, meg az orra valóban hosszabb volt, mint egy nyúlé, de maga az állat úgy nézett ki, mint egy kiköpött nyúl.
Az állatok körbevették, táncoltak nevettek.
Egyszer aztán elbőgte magát a szarvasbika. A szarvasbőgés jelentette a tánc végét és a jelmezverseny eredményhirdetését.
A szarvasbika értékelte a szebbnél-szebb róka jelmezeket, megdicsért mindenkit, és kihirdette a győztest. A győztes nem lehetett más, mint a nyuszi jelmezbe öltözött állat. Megkérte a győztest, hogy vesse le a jelmezét, hogy láthassa mindenki a győztes igazi arcát.
A nyuszi levetette nyuszi ruháját, és képzeljétek el, a nyuszi ruha a rókát rejtette! A róka öltözött nyuszinak, hiszen neki nem volt szüksége a vörös vászonra, hogy rókának öltözhessen, mert ő maga volt a róka. Na, erre csak még nagyobb lett a jókedv. Hajnalig tartott a mulatság!
A következő évben is arra vitte az útja a vásznakat szállító szekeret. Akkor meg egy zöld vászon pottyant le a szekérről.
Abban az évben farsang tájt én is erdőt jártam, és akkor láttam a huhogva repülő, zöld levelibékát. Vagy talán csak egy zöld levelibéka jelmezbe öltözött bagoly suhant hangtalanul a fák között?
id. Pieter Brueghel: Bolondok karneválja
A Nagy Kertész elvitte az illatozó
olajcserjét, a levendula-szegély
mögött kiszívták a rózsák vérét,
a liliomok szívéből kiszakadtak
a verőerek, a későnyár vézna testét
leszopták a sugarak, a lombok
hajlatán lassan megfakult a hold,
hunyorgott, mint egy kialvófélben
lévő lámpa, majd aludni tért
a ringató sötét oltalmába.
Most fázósan hempereg az avar
a sárban, lent alszanak a gyökerek,
én meg sejtjeimben őrzöm
a nyár színeit, s gyűjtöm az erőt
a várakozás melegében, az
elmentett fény fonalán.
A bolondok a karnevál nélkülözhetetlen szereplői
Mennyi buktató, intézkedés, huzavona, vita a bankkal a hitel miatt, veszekedés a kőművesekkel, …de felejtsük el az egészet, mert végre felépült a megálmodott családi ház és még a tél beállta előtt be is lehet költözni. Meg is kellene ünnepelni, hiszen ilyen egyszer van egy életben, de egyelőre hagyjuk, talán Szilveszterre rendbe jövünk valahogy, kipihenjük az izgalmakat, belakjuk annyira a házat, hogy vendéget is fogadhassunk. De kit is?
A sokat szidott panelban csupa fiatal pár lakott, szilveszterkor lakásról lakásra jártak, mindig együtt ünnepelt az egész ház. Csupa ismerős, hiszen a szolgálati lakások lakói a hétköznapjaikat is szinte együtt töltötték. Egy éjszaka az évből, mikor mindenki barát, mindenki vidám és elfelejti az évközben ki-kirobbanó feszültségeket, a vékony falakon áthallatszó zajokat, kopácsolást, az éjszaka felsíró gyerekhangot vagy éppen a csiklandott asszonyi kacajokat. A rosszul záró ablakokon át a szomszéd konyhákból a vasárnapi rántott szelet, vagy odakozmált pörkölt szagát hozta a huzat… De hol van az már! Felejtsük el!
Itt a kisváros szélén jó a levegő és tavasszal már virágok is lesznek a kertben.
A szomszédokat meg lehetne hívni szilveszterre – itt gyorsan megy az ismerkedés –, de a baloldali család Pestre ment a gyerekekhez, jobbról meg egy 90 éves néni lakik – Teruska – az öt macskájával. Ő már nem éjszakázik. Hétkor tejet önt a cicáknak, kiengedi őket – fogjanak egeret – aztán bezár minden ablakot, ajtót, már a tv-t se nézi, inkább lefekszik a régi pehelypárnái, takarói alá, ne kelljen fűteni a szobát.
Talán mégis valamelyik szomszéd, a régi panelből…
– Kovács Pistiék! Úgyis tartozunk nekik egy meghívással. Náluk voltunk Katalint ünnepelni. Micsoda jópofa a Pisti – dőlnek belőle a poénok – és a felesége is nagyon aranyos! Magukkal hozhatnák a kislányukat, már nagyocska, egyszer egy évben fennmaradhat hajnalig.
– Nem kell nagy cécó. Pezsgő, egy tál gyümölcsbólé…
– Malac?
– Drága, helyette hat szelet bőrös karaj, meg egy bébi-pulyka. Ilyenkor akciós. Karácsonykor úgyse vettünk.
– Karácsonyfa se volt, csak egy fenyőág az illata miatt.
Karácsony… A vacsora is a hagyományok nevében folyt. Igen. Mézbe mártották a diót, almát, fokhagymát, ahogy az anyóstól látta, aztán borleves, meg mákos-tészta, a férje kedvéért, mert ez gyerekkori emlék. Éjfélkor kinyitották az ablakot, hogy hallják a távoli harangszót. Így is szép volt…
Ezen a környéken karácsonyra az egész utcát kivilágították, még az öreg Teruska néni is kiakasztott valami füzért régi karácsonyfaégőkből, csak ez az új ház volt kopasz. Na, majd most!
– Amit megspóroltunk a karácsonyon, azt most be lehet dobni. Hadd lássák Kovácsék, hogy már nem vagyunk panel-prolik. De azért az egy éjszakáért nem kell sokat beinvesztálni a dekorációra.
Fényvisszaverő matricákat raktak az ablakokra, négylevelű lóherét, malacot, patkót, kéményseprőt, mindent a boldog új év jegyében. Hát elég giccses lett, de az arra járó gyerekek megbámulták. Az is valami! A szobát szerpentinnel, léggömbökkel aggatták tele.
A konyhából bejött a sülő pulyka illata.
– Nincs itthon légfrissítő! Még nyitva vannak az üzletek. Gyorsan… és akkor, amit még elfelejtettünk.
– Éjfél után virslit főzhetnénk, ha már mindenhol elfogyott, akkor egy kiló debrecenit vegyél – igaz, hogy drágább, de jobb is – és mustárt, meg ecetes tormát… Siess vele, mert mindjárt jönnek a vendégek.
Nyolckor már ott álltak készen, illatosan, a férj frissen borotválkozva.
Akkor szólalt meg a telefon.
– Ne haragudjatok, hogy csak most szólunk. Évike hirtelen belázasodott. Igazán sajnáljuk…
– Jobbulást Évinek! Boldog Újévet és…
Döbbenten néztek egymásra.
– Na persze, biztos hazudik a bestia! A többiekkel akarnak mulatni a panelban… Ahhoz ki se kell öltözni…
– Azért mi jól fogjuk magunkat érezni nélkülük is…
– Nem kell Kovács hülye vicceit hallgatni egész este…
– Meg a hájas Kovácsné fogyókúrás receptjeit…
Bekapcsolták a tv-t. Az asszony behordta a tálakat.
Éjfélkor ünnepélyesen koccintottak a pezsgővel. Kintről behallatszott a petárdák durrogása.
– A debrecenit ne főzzük meg, ne vedd ki a hűtőből, jó lesz valamelyik nap babfőzelékre.
– A pulykát se sütöttem volna meg, ha tudom, hogy kettesben maradunk…
– Jó lesz holnap reggelire, meg ebédre. Hidegre kell tenni, így ahogy van.
– Nem fér a hűtőbe. Kiviszem a teraszra, fagyos az éjszaka. Nem lesz semmi baja. Hideg pulykasült majonézzel. Ez lesz az újévi reggeli – ásított az asszony.
Mindketten hulla fáradtak voltak már, a készülődés, az izgalom, a csalódás és az ital minden erejüket felőrölte.
– Holnap. Majd holnap rendet csinálunk… Úgyse kell főzni, talán még holnapután se…
– Már tíz óra? Jól elaludtunk.
– Én egyszer felébredtem hajnalban. A macskák ricsajoztak az udvaron.
– Cicabál! Természetes hangok! Jobb, mint arra ébredni a panelban, hogy a szomszéd lehúzza a vizet a klotyón, vagy valamelyik konyhai lefolyó gurgulázik.
– Mintha falun lennénk, éppen csak kakaskukorékolás nem volt napkeltekor!
– Hol az a majonézes micsoda, amit ígértél?
Az asszony csak úgy a pizsama fölé húzta fel a kabátját, hogy kilépjen a bejárat előtti beton placcra, amit terasznak becéztek.
Az ajtó nyikorgására ugrottak szét Teruska néni macskái a pulykás tál mellől. A legkisebb még próbált egyet harapni a töltelékből…
– A macskák! A vénasszony öt macskája… – sikoltozott az asszony.
– A pulykát?
– A gyönyörű, piros, ropogós bőrét, a fehér húsát szanaszét húzkodták a teraszon! Kidőlt a májas töltelék… Csupa zsír a környéke…
– Az istenit!
– Hiszen eddig is… mindig a teraszra pakoltam télen…
– Persze, a harmadik emeleten! – fortyant fel a férfi, de látva, hogy az asszony szája legörbül, és már kétségbeesetten zokog, abbahagyta a méltatlankodást és szelídebben folytatta. – Semmi baj. Úgyis vendégeket vártunk. Jöttek. Látod kedves, jöttek a vendégek… Na, ne sírj! Cicavendégek voltak, cicabálban… Soha nagyobb bánat ne érjen! Tíz év múlva szép emlék lesz. Gyere, főzzük meg a debrecenit – mondta egy kis kényszeredett mosollyal és átölelte a feleségét.
– Boldog új évet!
ha öreg kontinensedre gondolsz
merre is tapodta már a lábad
minden bejárt város utca
kapualj átjut az elme mosodáján
az emlékek színeváltozása;
zöldből sárgába vált
majd fényes vörösbe
ahogy benned is változik
minden, az összes emlékkép
lábadnál összekucorodik
tudod a következő
lámpánál átfordul
emlékezetbe
Érteni a tárgyak üzenetét:
a fotel, amiben ülhetett volna,
a mosogatóban hagyott tányérok,
akár rétegek a szívben.
Egy szárnyasajtó üvegén át
az erkélyre látok.
A vákuumból kilépve
elér valami kamasz szél;
csipeszmagányban
száradnak kinn
a gondolatok.
amikor már tiéd
a pálinkafőzés összeurópai szabadsága
a mindentől is megvédés szabadsága
a véleményelhallgatás szabadsága
a szociális-távolságtartás és
a maszk-megtagadás szabadsága
a felszabadult kórházi ágyak
a meg-nem-betegedés szabadsága
a jobb-bal-közép szabadsága
a konteók mindent
magyarázó szabadsága
akkor már elérted:
szabadabb nem is lehetsz
ki kellett volna cserélni az
izzót a vécében ahol felülről leáztunk és
összegyűlt a mocskos víz a körte körül
nem veszem le
attól félek a burában kis halakat találok
s onnantól kezdve
felelős leszek értük
Till Eulenspiegel
van,aki könyvet darál, a macskák figyelik
fehér macskák
és a feketék,
meleg macskák,
hideg macskák,
valamelyik haránt
tisztítja fenekét,
más a bundájára
rá se ránt,
Korán- macskák,
Talmud- macskák,
van, amelyiknek
lábát elcsapták,
(de most is egerész)
némelyiknek nincs
egyetlen vasa,
másiknak sztékkel
tele a hasa,
az is oké, ha emez
világot hangosan
lemez,
annak meg ott
a csend a vágyott
állapot,
egyiknél szemét
áll halomban,
másiknál balhé
az alomban…
mind lehet szép,
s persze egyedi,
de tetszhet
mindenképp
Farsangoló 1472-ből
A Pengő családot úgy szerette minden szomszédjuk, ahogy a bárány szereti a farkast. Többszintes házban laktak, amelynek legfelső emeleti ablakai mögül könnyedén kifigyelhették, mit csinálnak a szomszédjaik az udvaron vagy a kertben. Szentül meg voltak róla győződve, hogy a szomszédok nem veszik észre őket az elhúzódó függönyök mögött.
A szomszédok persze hamar rájöttek, de nem tudtak velük mit kezdeni. A saját házából oda leskelődik az ember, ahová akar. A Pengő család abban a tévhitben élt, hogy a szomszédok imádják őket. A hatalmas házukban kevés időt töltöttek. Jobban szerettek az utcán ácsorogni a saját kapujukban. Arra természetesen ügyeltek, hogy a nagy méretű, fából készült kapu annyira legyen behajtva, hogy senki be ne lásson hozzájuk. Az utcán több időt töltöttek, mint az ormótlan házban.
Pengő néni mindig hangosan beszélt a gyerekeihez, az unokáihoz vagy a férjéhez, hogy mindenki hallja az utcában: ő megint kint van és figyel mindenre, ami a körülöttük lévő házakban történik.
Pengő bácsinak mindig volt valami elfoglaltsága az úton. Hol füvet nyírt, hol a sövényt vágta, hol a kapunak a zárját szerelte, amelynek egyébként soha nem volt semmi baja. Pengő bácsi próbálta munkának álcázni megfigyelőállását. A szomszédok már nagyon kellemetlennek érezték, hogy valahányszor ki akarják tenni a lábukat az utcára, mindig a Pengő család valamelyik tagjába botlanak. A Pengő család háza előtt mindig rend, tisztaság volt, és virágok nyíltak a ház előtt. A szomszédok számára annyira kellemetlen volt a jelenlétük, hogy elkezdték elhanyagolni a saját portáik előtti területet. Inkább nem csinosították, nem tartották karban a házukat, csak ne kelljen a Pengő család egyik tagjával se találkozniuk.
A három házzal előrébb lakó Lajtosék utálták őket a legjobban. Lajtos úr mindig kelletlenül mormogott feléjük valami köszönésfélét, pedig a legszívesebben a lábával illette volna mindegyik fenekét.
– Nem férnek el abban a nagy házban, hogy mindig az utcán vannak?
Így morgott többször is a feleségének, de hangosan soha nem kérdezte meg. Irigykedett, amiért másoknak nagy háza van, és mégse maradnak meg benne, miközben neki arra sincs pénze, hogy a lehullt vakolat helyére újat tegyen. Egyik napról a másikra éltek.
Morgolódva hallgatta a történeteket Pengő néniről, aki konyhán dolgozott és soha nem kellett ételre költeniük, mert azt mindig hazahordta a konyháról. Pár embernek nem jutott ebéd vagy vacsora aznap, de ez Pengő nénit egy cseppet se zavarta. Nekik megvolt mindenük. Mivel élelmiszerre nem költöttek, megspóroltak annyit, hogy felépíthessenek egy nagy házat.
Pengő néni mindig hangosan köszönt Lajtos úrnak, aki éppen munkába indult. Sűrűn találkoztak, hiszen Pengő néni és családja az utcán élték társadalmi életüket.
Lajtos úr halkan visszaköszönt, de a legszívesebben egy jobbegyenest húzott volna be neki. Pengő bácsi látta Lajtos úron, hogy ki nem állhatja őket, ezért egy idő után nem köszönt neki.
Lajtos úr mindig köszöntötte, de ha csak tehette, elkerülte a találkozást. Ha meglátta, hogy Pengő bácsi kint van, inkább elindult a másik irányba dolgozni vagy a boltba, csak ne kelljen köszönnie az öregúrnak.
Lajtos úr egész nyáron azon töprengett, hogyan szerezzen pénzt a téli tüzelőre. Próbált másodállást vállalni, de mindenhol ránéztek és azt mondták, túl öreg már a munkához. Nem ivott, nem dohányzott, de az anyagi gondok olyan mély barázdákat szántottak az arcára és a homlokára, hogy húsz évvel idősebbnek nézett ki éveinek valódi számánál. Minden állásinterjún azt hitték róla, hogy alkoholista, amikor meglátták a személyi igazolványában a valódi korát.
Irigykedve nézte a Pengő családnak a nagy ház mellé felhúzott kéményét, amelyből télen vidáman szálldogált a füst az ég felé. Az ő kéménye salétromos volt és kéthetente eldugult a koromtól és a kátránytól. Télen a legnagyobb hidegben a kormot és a füstöt nyelve takarítgatta. Amíg a szomszédoknál vígan duruzsolt a tűz, addig ő a kéményt pucolta.
A Pengő család télen elővette a sapkát, a sálat, a nagykabátot, a meleg csizmát és ugyanúgy élte tovább az utcán a társadalmi életét, mint nyáron.
Karácsony előtt pár nappal Lajtos úr elindult kéményt takarítani. Mindig irigykedve állt meg a létrán, miközben mászott felfelé a padlásra. Kicsit bámulta a Pengő család kéményének füstjét. A szomszéd ház kéménye viszont most nem füstölt.
– Napok óta nem fűtenek! – mondta a feleségének, aki a rozoga létrát tartotta, hogy a férje le ne essen róla.
– Biztosan vettek egy klímaberendezést!
Lajtos úr morcosan mászott fel a padlásra.
– Másnak még klímára is telik, mi pedig itt szerencsétlenkedünk ezzel a salétromos kéménnyel!
– Nem kellene megnézni őket? Lehet, hogy valami bajuk esett! Napok óta nem láttam őket az utcán!
– Biztosan elmentek karácsonyozni valahová! Akinek ilyen nagy háza van, az megteheti!
– És ha csak bebújtak a hideg elől a házba?
– Csengessünk be hozzájuk, és kérdezzük meg őket, hogy miért nem tetszenek továbbra is társadalmi életet élni az utcán? Örülj, hogy nem látod őket!
A Pengő család közben egyre mélyebben nyelte a szén-monoxidot, amelyet a hatalmas kéményükbe befészkelődött madárpár okozott. Eredetileg Lajtos úrék kéményébe akartak beköltözni, de mivel Lajtos úr arra volt kárhoztatva, hogy kéthetente takarítsa a kéményt és folyton megzavarta őket, átköltöztek inkább a Pengő család kéményébe.
A Pengő családra csak napok múlva találtak rá. Senki se élte túl. A temetés utáni napokban az utcára kimerészkedtek a szomszédok. Egyre több virág és fa szökkent szárba az utca tiszta házai előtt. De valami hiányzott a szomszédoknak. Eddig a közösen gyűlölt Pengő család összetartotta őket. Most fogalmuk se volt róla, kiket gyűlöljenek a jövőben.
Nürnbergi farsangoló
Most egy régi regényt olvasok,
hogy elfelejtsem önmagam,
hogy elfelejtsem fájdalmam.
Valamikor ezek az emberek,
vagy hasonlók szintén éltek.
Képzeletben filmhíradót nézek…
Keménykalapos urak, hosszúruhás hölgyek,
lovaskocsik, néhány villamos és automobil…
Hallom a múltból: valaki sír.
Aztán a jövő filmjébe nézek.
Elképzelem: eltelt már száz év.
Villanyautók az utakon,
és az utcán helikopterek.
Milyen lesz az emberek ruhája, arca,
és lelkükben mit rejtenek?
Nem látom ezt…
Vajon akkor lesz olyan könyv, amelyet
kézbefogva, csendben olvasni lehet?
Lesz regény, amely megírja sorsomat,
vagy egy hasonló másikat?
Hogy e korban hogy küszködünk
test börtönébe zárva,
kik most élünk evilágba’
amíg hozzájuk költözünk.
Nem kellek. Jól van.
Jöjjön, aki kell,
hiszen engem észre sem veszel.
Hát illegjek-billegjek
előtted, s fessem óriás
pirosra a számat?
Kivetkőzzem magamból,
hogy a csókomat megkívánjad?
Én tovább nem erőlködöm.
Ezekkel együtt?
Nem, nem, köszönöm.
Menj a flancos, ribancos
nagy nőid után, amíg én
felveszem régies ruhám,
s írok a homályban olyan szépet
amit úgysem értesz, mert nem
a szíveddel olvasol.
Jól figyelj most rám, Siker-úr,
azt mondom: nem kellesz te sem.
Amivel tartozom az életnek,
még megteszem.
Te pedig igyad a képmutatók könnyét!
Korbácsold új szeretőid,
szívjad vérüket vámpírként!
Ha nem kellek, jól van.
Jöjjön, aki kell,
de én nem akasztom
szegre a lantom, s a hitem.
Ócska viszonyra
nem kínálom föl magam.
Búcsúzom Siker-úr
– csak egy kaland voltál –
Az éjszakának vége van.
Ha nem mozdult az ecset, másnaposság gyötört, otthon ténferegtem apám közelében. Bár fél bénán kínlódott, amennyire tudta, elrendezte magát. Pontosan érezte, mikor merre vagyok. Mikor nem pingáltam, somolyogva nézett, s gúnyosan kérdezte: megkövetted megint a szakállas közhelyet, ha kikened a szemed, töltesz rá még egyet? Bedugtam a fülem, bár akkor is hallottam szelíd korholását. Mi a túrót mondjak? Hogy ne várjon szánom-bánom választ, elfordultam tőle, bár akkor is jól látott, ha nem voltam előtte.
Rohadt Törpezseni, mondtam ki helyette, hogy csipkedjem az egóm. Olykor, mint álmomban, püföltem is magam. Azért, ha lehet, mondta jobbik énem, próbálj viselkedni, nehogy úgy végezzed, mint reményben a sóhaj. Meddig futtatnád még potyás haverjaid? Mikor leszel olyan, hogy kontúrozhasd magad? Milyen irányzatban akarod folytatni, avantgárd, szürreál? Érzel lendületet, vannak új színeid? Miért nem ötvözöd a pirosat a kékkel, hogy megújulhass cseppet, mint a rügyező fák, ha virágot érlelnek?
Míg otthon, Nagyváradon laktunk, benéztem mindig apám szobájába, ha el akartam menni. Vártam, hogy kérjen egy kis kávét, vagy egy kis ásványvizet. Többnyire hallgatott, semmi se mozdult. Olyan volt a szeme, akár egy halotté. Mi lenne, ha én is anyám után mennék, aki a rendszerváltás táján az Eiffel felé táncolt?
Bizonyosra vettem, ahogy kifordulok betegszobájából, utánam fog kúszni nagyon vékony hangja: van még pénzed, fiam? Azt hiszem, igen. Ha nincs (ezt már magamnak motyogtam), eladok pár giccset, aztán, szervusz, világ, lehet vendéglőben tőtikézni! Bár nem láttam a szemét, sejteni véltem, mit gondolhat rólam: mikor fogsz végre igazán felnőni, meddig akarod még a zöld diót érlelni? Hallgattam, behúztam mindenem, mint a földi csiga, ha netán veszélyt érez. De aggodalmas hangja mindenütt utolért: ha nem bírsz dobbantani, vállalj egy katedrát, vagy szólok valakinek, nyissál rajziskolát.
Ahogy sikerült kilépnem hűvös szobájából, az udvaron mászkáltam, a gyümölcsfái között. Sajnálom, hogy apámnak bent kell aszalnia az ordibáló csendet. Ha lábra tudna állni, lenne erő benne, az ablakhoz sétálna. Figyelné a kertjét, mint azelőtt, ameddig tehette. Kevélyen kérdezné, nyilván csak magától: hol és mikor rontott, mit tudna még tenni, hogy korrigálja magát, hogy ne verje az isten vastag dorongjával.
– Hová lettél, Sanyi? – hallottam bentről cérnavékony hangját. (Az én nevemet viselte legjobb barátja is, elefántnyi legye.) Mint egy őrző-védő, kecses köröket tett apám ágya körül, mintha attól félne, ha az öreg elmegy, neki is vége lesz. Apám szenvedése – hétszámra feküdt már – kés volt a lelkemben. Mikor tiszta voltam, magam is szenvedtem. Az egykori kemény mag, mint egy kezes bárány, több infarktust kapott. Riadt lett, esendő. Zokon vette volna, ha az utolsó barátja is elpártol mellőle. Bár aszalódó teste alig-alig mozdult, minden gondolatát hiúság táplálta. Nem mindegy, barátom, mondta a legyének, milyen a tartásunk. Hidd el, barátocskám, ha tudnám, tenném a dolgomat. Be a hivatalba, utána haza. Este mennénk futni a rakodó partra, vagy fognám a sárga, rókafejes botom s indulnánk sétálni. Példát mutatnánk a száz éves fiamnak, ne lopják a pénzem, a márkásabb vásznakat, ha nem képesek olyan színt keverni, amilyet Vincent van Gogh kevert az olajfaligetben.
Nürnbergi maskara
Látogatás utáni alkalmi vers
Németh Nyiba Sándornak ajánlva
Versutcák után itt a szellemház,
hol világlik kálváriás csomagod,
melyben ismerős a szerep, a kész váz,
pokol dudán félbehagyott szólamod.
Az idő kavarog itt, és limbikus mélyben.
Mégis, e terhes viharok keltette vágyban
zúg, ideggráfok táguló szövetében,
képek szállnak, régi-új ablaklázban.
Jobb volna néha a méla némaság,
elmémben elülni hagyni, életlenségben,
derűt keresni, mit nyújtnak rock-legendák
fesztiválos esten, lézeres festettségben.
De az agy sejtjei közt az izgatott szél
fodrokat ver, eszmélő villámokat a tájban,
ezüst suhanást hozott habok alól az éj,
fáztam, borzongva a kettős valóságban.
Érzem, az őssejtig van itt minden ős (!)
hideg hamis törvényeket megidézve,
konok szivárványra feszít fel a gőz
– maradt a „szép embertelenség” szeszélye.
Kettős remegés fog el, így ősz elején,
lám, költeni csak azután, s úgy tudtam
~ az összevarrt idő éles szemüvegén,
ha „létrára” másztam, és újra hulltam.
Így vagyok igazán - ingázva lángos széllel,
létemben többre hivatkozom a soknál,
pillanatok sora villan időtlen képben,
múltamban állok – jövőt mutató daloknál.
Nagyanyám csak akkor beszélt, ha kérdezték. Kétszázharminchat forintos nyugdíjának a szólásszabadságra gyakorolt hatását így fejezte ki illedelmes hallgatásban 1961-ben.
Leszámítva, amikor egy kis ételféleség kínálkozott.
Ilyenkor háládatos hanglejtéssel adta tudtára a világnak: „hm, de finum, de finum!” – ahogyan ő gondolta elvárhatónak egy családja nyakába akaszkodó, Erdélyből menekült özvegyasszonytól.
Csöndesen tett-vett, a sparhelt mellé húzódva stoppolta apám fuszeklijét, anyám harisnyáját, mikor mi feslett szét. Pucolta a zöldséget, etette Kucut, a tarka malacot, felügyelte a csuporba öntött tejet, megaludt-e már. Nem szólt bele semmibe, nem adott kéretlen tanácsot senkinek. Mosolyogni is csak akkor láttam, ha Nándorra, a bátyámra nézett. Ahogy hallottam, Nándor sokat sírt, fogni kellett, nagyanyám karjában cseperedett fel.
Anyám hozta a nagy fateknőt, teleöntötte forró vízzel, belenyomkodta a beáztatott ruhákat, és súrolókefével, mosószappannal ketten nekiestek nagyanyámmal. Öblítés, csavarás, majd teregetés a padlásra.
Telepakolt lavórral lépegetni a magas, csúszós lépcsőfokokon, és kétszer-háromszor fordulni a hideg udvaron, csöppet sem olyan volt, mint táncolni a kolozsvári bálteremben.
Gőzben úszott a konyha, az ablakokon csurgott a pára. Egy-egy eltévedt muslica beleragadt a párkányra hullott vízcseppekbe.
Nagyanyám felmosott, bebújt valamelyik sarokba, ne legyen láb alatt.
Amikor elkövetkezett a vasalás, anyám a forró sparheltre rakta a fafogantyús, vasból készült vasalót. A kakasos nyitóval fel is emelhette volna a tetejét, parazsat rakni bele, de ez piszkos és körülményes munkának mutatkozott.
– Cunca, nem nehéz ez? Ne hozzam inkább a villanyvasalót? – tudakolta nagyanyám.
– Nem lehet azzal rendesen kisimítani a szövetet, túl könnyű. Meg állandóan zárlatos lesz, kiég. Amikor Cigu javítgatja, büdöset csinál a forrasztópákával.
Cigu apám neve volt, akkor ragadt rá, amikor a kolozsvári színjátszó-körben egy cigánylegényt alakított.
Nagyon mérges lett, ha anyám így szólította. Ezért nem is szólította sehogy.
– Mondjam neki, hogy György? Nem áll a számra – magyarázkodott, ha felmerült a téma.
A lepedőknél csak előkerült a villanyvasaló, a szenes meg fel, száműzetésbe a padlásra.
Csoda, mert anyámat új dolgok használatára, legfeljebb csak a római pápa tudta volna rávenni! De akadt egy nyomós érv. Nem kellett a melegítéshez tüzet rakni a sparheltbe, jött a hő a konnektorból!
Néztem nagyanyám sötétkék flanel pongyolájának, felgyűrt vagy leeresztett ujjú, nyári-téli változatát. Agyonstoppolt vastag harisnyáját, elnyűtt félcipőjéből kanyarított papucsát. Madártestén a sok kopott rongy nem nyújtott bizalomgerjesztő látványt.
Nem tudom, anyám miért nem adott neki egy másik pongyolát: néha ki lehessen mosni? Ne álljon már meg a saját talpán a gúnya, ha este leveszi!
Zsírtól fényes, hollófekete haját szorosan összekötötte a fején. Avas szag lengte körbe. Kikerültem őt.
Legfőbb bűne pedig az állandó szipogásban mutatkozott. A megfázástól még az előkotorászott szakadt szvetter sem óvta meg. Felemelte a flanel pongyola alját, és bele-beletörölte az orrát. Undorral méregettem.
– Hogy lehet ilyen gusztustalan dolgot művelni?! Nincs zsebkendője? – morogtam öt és fél éves nagylányként.
– Ne nyúlj az ételhez! – sivalkodtam, amikor anyám, alkalomadtán krumpli pucoláson kívül rántáskavarásra is beosztotta.
Egyszer a szükség úgy hozta: egy teljes ebéd megfőzésének kitüntető megbízatása nagyanyám nyakába szakadt.
A padlásfeljárón ültem egész délelőtt, semmit nem vettem észre a merényletből.
– Gyere ebédelni, Sziporka! – hívott anyám.
Gondolom, akkor érkezett haza. Elém tették a köménymaglevest. Hamar megszimatoltam a fondorlatot.
– Ezt nem te csináltad, mama! – toltam el a tányért.
– Dehogyis nem! Miket beszélsz?
– Akkor se kell, nem olyan, mint máskor!
– Tessék, itt egy kis grízes nudli, finom – kínálta anyám a következő fogást.
– Nem kell, ez se kell! – közöltem ellentmondást nem tűrve.
– Mucurkáné – hízelgett anyám, talán a lelke mélyén örvendve, hogy ezer közül is megismerném a főztjét –, egyél, mert elfogysz.
– Nem kell! – löktem arrébb a második fogást is.
– Mi bajod? – kérdezte anyám.
– Nagyanyám főzte a levest, és akkor a nudlit is ő készítette!
– Nem! A nudlikészítésre már hazaértem. Nagyanyád nem is tud ilyet gyúrni!
– Nem hiszem el! Ő csinálta!
– Miért lenne ez olyan világrengető gond?
– Mert szaros a keze, nem eszem a főztjéből!
Nagyanyám egy szót sem szólt.
Anyám hiába hadakozott, hajthatatlan maradtam. Végül békeszerződés gyanánt felajánlott egy darab kolbászt. Zamatos volt, édeskés, soha nem még ettem ilyen finomat.
– Mi ez, mama? – kérdeztem csettintgetve.
– Lókolbász.
– Micsoda?! A szegény lovakból kolbászt csinálnak?! Ez szörnyűség – köptem ki a falatot.
– Miért? A disznóhúst vagy a csirkét megeszed? Nem mindegy?
– Nem, nem mindegy! A disznót se lenne szabad megenni! Te mondtad, mama, hogy Egyházlantoson volt egy malacod, amelyik elkísért a kúthoz, meg a boltba, és mindent megértett. A lelked mélyén örültél, amikor betegségben halt meg, nem kellett levágnotok.
Anyám nem válaszolt.
Következett a konyhai műveletek harmadik felvonása, a mosogatás.
Anyám a nagy tálba forró vizet öntött. Egy ronggyal jól megdörzsölte az edényeket. Nem használt Ultra port, a lé kellett Kucunak a moslékhoz. Apám különben sem engedte, mondván, nem szabad vegyszereket használni, azok mérgek, megbetegítik az embert.
Eztán a fali kútnál leöblítette anyám a tányérokat, tálakat, majd kivételesen a konyha közepére húzott hokedlire rakta. Az asztal foglalt volt.
– Ne ugrálj itt, mert összetöröd az eszcájgot! – szólt rám anyám.
De én jobban szeretvén, ha nézőközönség előtt szerepelek, táncolni, énekelni kezdtem.
– Nem hallottad, mit mondtam?! – kiabált anyám.
Eszem ágában sem volt megállni. Reménykedtem: hangos tapsot kapok majd produkciómra.
Lett is hangos taps helyett hangos csörömpölés, égzengés, földindulás.
Nekiütköztem a hokedlinek, az étkészlet apraja-nagyja lezuhant a kőre. Egy-két tányért kivéve, darabokra tört minden.
Egyből megállt a táncos lábam. Menekülőre is foghattam volna, de ne mondják, hogy inamba szállt a bátorság! Becsülettel vártam az ítélethozatalt.
Legyen az tasli pakliban, vagy bármi dugiban!
Az igazsághoz tartozik: irdatlan zaj kerekedett, megkövültem, azért nem fogtam menekülőre.
Ritka alkalom, de szóváltás kezdődött a fejem fölött nagyanyámmal.
– Cunca, éreztem, hogy baj lesz. Le kellett volna pakolni az asztalt mosogatás előtt – motyogta nagyanyám.
Én meg végső elkeseredésemben, hogy eztán nem lesz miből enni, elpityeredtem. Hiába vártam – lelki furdalásomat enyhítendő – legalább egy fenekest, nem szabtak rám semmilyen bűnbocsánati teendőt, még öt Üdvözlégyet, tíz Miatyánkot, húsz Hiszekegyet sem. Ilyet elrendelni csak a papoknak van joga, gondolhatta anyám.
– Úgy kell nekem, hadd emésszem magam! Megérdemlem!
Anyám keserves jajgatással azért csak gondoskodott róla: ne felejtsem el a dolgot olyan könnyen mégsem.
Posványos-elfekvőn havonta egyszer becsengetett a postás, máskor csak bedobta a leveleket. Ólomlábakon érkezett ez a kivételes nap, többet kellett várni rá, mint amennyit egy öt és fél éves csitri türelmesen viselt.
Ilyenkor nagyanyám kiment, én meg éber csatlósként nyomába szegődtem.
Amikor a postás leszámolt kétszázharminchat forintot nagyanyám tenyerébe, ő a két piros bankót azonnal anyámnak adományozta. Három zöldet Nándornak juttatott, mert gimnazista, kell neki. Egy nagy kerek pénzt a nővéremnek. Azért csak ennyit, mert ő már dolgozott, és a maradék egyet odacsúsztatta nekem, két gombóc fagyira.
Még a menetrendnél is pontosabban mindig így történt, kivéve az utolsó alkalmat, mert amikor én következtem a sorban, nagyanyám faképnél hagyott.
– Én nem kapok?! – rikácsoltam felfuvalkodva.
– Hát elfogadnád a szaros kezemből?! – emelte fel a hangját, aki a családi rangsorban az utolsónak helyezte önmagát, és eddig sose feleselt velem.
Többé nem kértem a járandóságot tőle, ő sem ajánlotta.
Ha megérkezett a postás, a részemet is odaadta anyámnak.
Engem otthagyott. Akkor még csak engem, nem soká a világot is.
* * *
Évtizedekkel később elém került egy kemény, törött szélű barna fotó, 1915-ös dátummal, Dunky Elek kolozsvári fényképészmester műterméből.
Rajta az Arad-vármegyei uradalmi intéző menye, nagyanyám: angyali arccal, gyönyörű hajjal, tollas kalapban, brossal díszített selyemblúzban, bársonyzsinóros taft szoknyában. Kezén hosszú szaténkesztyűvel, lábán puha szattyánbőr cipővel.
Karján egyéves kislánykájával, anyámmal – üdén, sudáron, tündöklő szépséggel.
Istenem, Istenem, mi mindent kibír az ember!
Nürnbergi maskara
Rég eltűnt a gyalogösvény
keményre taposott csíkja –
végtelenbe vesző szalag.
A mezsgyéket buján nőtt fű,
virágzó gizgaz borítja –
a széles határ vad parlag.
Az elődök szorgalmának
örök jelét az új idő
semmivé nyomorította:
könyörtelen nyomulással
sarjadt ki a vész – a jövő
globalizált, torz tudata.
Diószóró bolond útban a karneválra
Tudom, hogy jót akar, de azzal, amit tesz, amire készül, azzal csak fájdalmat fog okozni, összetöri vele a szívemet, és az összetört szívdarabkákkal magamra hagy, kezdjek velük, amit csak szeretnék. „Válassz!” – mondja ismét, de most már mélyebb hangon, és olyasfajta mélységből szól ez a kérés, sőt, parancs, amit ezen a szürke délutánon képtelen vagyok fölmérni. Ha ismerne, tudná, hogy csupán egy valamire vágyom: a menekülésre. Innen el, minél messzebb a konyha egyre zsugorodó, kékcsempés falaitól, a rám szakadni készülő mennyezettől, melyről sárgás-barna légypapírok lógnak, szegény-szerencsétlen száraz legyek, a halálba ragadtak mindannyian; menekülni szeretnék, de nincs hova, a kert se hozná el a vágyott nyugalmat, és a belső szobában is megtalálna, „Válassz!”
Egyáltalában nem értem, miért kell ennek pont így lennie. Talán ez a szokásos ilyenkor? Talán mindig is így volt, csak semmit sem őrzött meg bennem az emlékezet? Meglehet, a kellemetlen képeket törli a tudat, és ez a mostani is pontosan ugyanaz, mint a tavalyi vagy a két évvel ezelőtti, csak azokról nincs kézzel fogható bizonyosságom, erről viszont van, hiszen éppen most történik, amikor nekem játszanom kellene kint a pályán a többiekkel, vagy bicikliznem a határban, esetleg tanulnom.
– Válassz már, az istenit! – förmed rám ismét a nagyapám, de most már parancsoló hangon, igen, azt hiszem, amit érzek, az a félelem, pedig nekem igazából nincs is mitől tartanom, ez az egész nem rólam szól, hanem arról az öt vagy hat kismacskáról, amiket még reggel fogdosott össze a padlásról. A Cila hozta őket világra, az öreg nyőstény, halottuk a kicsiket vernyákolni, Mama kezdte is tördelni a kezét, csak ne legyen semmi baj, épek és szépek legyenek, pedig neki már akkor pontosan kellett tudnia, mi fog történni később. Nagyapám alig néhány órával az ellés után a vaksi szőrcsomókat belerakosgatta egy szalmával bélelt cipősdobozba, Cila idegesen nézett jobbra-balra, nem tudta, mi történik, talán valahonnan tavalyról vagy két évvel ezelőttről már ismerősek voltak ezek a mozdulatok, valami furcsa, gurgulázó hangot hallatott, aztán tiszta és tompa közönnyel nézte végig, hogy nagyapám a padlásról lebaktat közénk, fél kezével a létrába kapaszkodva, a másikkal meg a cipősdobozt szorongatva.
Ami most itt hever a konyhakövön. A kismacskák vékony, éles, metsző nyarvogása összegabalyodik azzal a fröcsögő-pröcögő hanggal, ami a gáztűzhely felől érkezik akarva-akaratlanul, íme lefőtt a kávé. Ha szépen kérem, lehetőleg dadogás nélkül, akkor kaphatok egy bögrével én is, persze sok-sok tejjel s egy szem kockacukorral, csak ne dadogjak, amit mondani könnyű, de hát születésemtől fogva rajtam van a „kór” (így mondja az apám, azt hiszi, betegség, nem pedig visszatérő állapot, ami csak akkor jön elő, ha izgulok vagy félek, s jelen pillanatban egyszerre érzem mindkettőt, kiegészítik egymást ez a két érzés, akár a jin és jang egymásba forduló, egymásba vesző színei), ha sikerül végre választanom, és utána szépen kimondanom a bűvös mondatot – „Igen, kérek egy bögre kávét.” –, megkapom, amire vágyom.
Persze nem vagyok naiv, azt hiszem, ez a jó szó, tudom, hogy a nagybetűs életben egészen másképp működnek a „dolgok”, és sokkalta többet kell annál tenni, minthogy dadogás nélkül beszél az ember, vagy esélyt kap arra, hogy kiválassza, melyik kismacskát kívánja megtartani, s melyik az a négy vagy öt, amelyikről egy vállrándítással lemond.
– Azt szeretném! – mondom, és el se hiszem, hogy a saját hangomat hallom a nyarvogás és a lefőtt kávé pröcögése közben, én meg se akartam szólalni, legalábbis nem ebben a pillanatban, és nem is ilyen vékonyka hangon, s persze a mozdulatot sem érzem a sajátomnak, ami a mondatomat követte: kinyújtott karom fenyegető mutatóujjal bök a dobozra, egyenesen egy koromfekete szőrgombóc felé. És ami történik: nagyapám hümmög valamit, aztán elzárja a lángot a kávé alatt, belenyúl a dobozba és egyetlen mozdulattal fölnyalábolja a kismacskákat, de úgy és olyan hirtelen, hogy csak a kiválasztott egy marad a szalmaszálak között. A fekete szőrgombóc aprókat mocorog, fészkelődik, gondolom, a testvéreit keresi, a puhaságot, a meleg testek biztonságát, jelenlétét, de hát nincs semmi ilyesmi, amire rábukkanhatna.
Kinézek a homályos ablakon, végigkövetem nagyapám minden mozdulatát, a teraszról persze jobban láthatnám, de félek kimenni, igen, az én biztonságom most a frissen főtt kávé illatát őrző, légypapíros konyha, hála Istennek, hogy itt van előttem ez a homályos ablak, Mama majd – ha lesz ideje, ha fölébred a délutáni pihenőjéből – tisztítószert spriccel rá és galacsinokba gyűrt újságpapírral lepucolja.
Az én biztonságom senkiéhez sem fogható, ha nem lennék ilyen dadogós, világgá kürtölném, különleges vagyok, nincs bennem harag, csak a szeretet prizmája furcsán töri a fényt, és ez a kis fekete szőrgombóc a doboz alján, azt se tudja, mi volt, mi van és mi lesz. Nem-tudása teszi őt mindannyiunknál bölcsebbé, ő az igazi Értelem Birtokosa. Mennyivel egyszerűbb az akarattalan nem-tudás, mint az akarattal rendelkező tudás, el se hiszem, és a homályos ablakon túli valóság mindennél élesebb és érettebb valóság. Nagyapám ott áll Cézárkutya háza mögött az emésztőgödörnél a fedél félretolva az egy súlyos vaslap fémlap mindig rászólnak az emberre ne lépje rá mert beszakadhat a hangja egészen érdekes amikor súly nehezedik rá de most félre van tolva csúsztatva nagyapám ott áll és bámul le a mélybe egyszer elmagyarázta hogy ami víz lefolyik a mosogatóba kádba meg a vécébe az mind oda gyűlik a fedél alá és ha megtelik a gödör jön a szippantós és kiszippantja onnan a szennyet és a szart és most nagyapám ott áll és bámul le a mélybe olyan fura ez a csend csak a szuszogásomat hallom és azt ahogyan a koromfekete szőrgombóc helyezkedik a cipősdobozban recseg-ropog a szalma ha tél lenne biztosan kattogna-pattogna a gázkonvektor és akkor egy hirtelen mozdulat nagyapám a baljában tartott kismacskákat jobb kezével egyesével dobálni kezdi az emésztőbe és tisztán látom az erőt amit kifejt és dobja és dobja és vuss és vuss és vuss és tűnek el sorban a kismacskák iszonytató a látvány valami láthatatlan kéz markolni kezdi a gyomromat szorítja nyomja már a torkomban zakatol a szívem jó lenne fölkiáltani de csak némán tátognék akár egy partra vont hal s mikor az utolsó vussal eltűnik az utolsó szőrgombóc a mélyben nagyapám hanyag mozdulattal összecsapdossa a kezeit mintha tapsolna de valószínű hogy a rátapadt szőrt paskolja le aztán egy suta lábcsusszantás és az emésztőgödör fedele visszakerül a helyére pontosan olyan ezután minden mintha semmi se történt volna – – –
Végre egyedül, az egyetlen, ami hozzám tartozik, amit nem kell magamtól soha sem eltolnom, az az éjszaka. Mamáék odaát alszanak a szomszéd szobában, a csukott ajtón keresztül is hallom: nagyapám horkol, a falon a mélytányérra hajazó óra tikk-a-takk-a, tikk-a-takk-a, szerintem hamarosan esni fog, jön valami nagy zuhé, mert néha fölvillan odakint az ég, mintha Istennek fényképezni támadt volna kedve, hát ezért villan a vaku, nincs mit tenni, az egész világot lencsevégre kapja, ez az ő akarata, legyen meg neki. Aludnom kéne, de még nem lepett meg az álom, pedig a hátamon fekszem, és a hátamon feküdve, hamarabb el tudok aludni, mint másképp. A fekete szőrgombócot Dongónak fogom hívni, mert ugyanolyan kormos és puha, minta azok a zümmögő fenevadak a fáskamra körül, esküszöm, ha csak egyetlen egy is megcsípne, menten belehalnék, olyan nagy lenne a fájdalom, hogy az ég is leszakadna, és csomó angyal azt se tudná, miért zuhant le nagy hirtelen a földre. A hasamra fogok fordulni, és ha úgy leszek, a csípőmet az ágyhoz szorítom, a frissen mosott lepedővel letakart matrachoz, egészen addig, amíg nem érzek valami furcsa zsibbadást és melegséget a combomnál és a combjaim fölött, és ha majd szorítom és dörzsölöm a csípőmet, egyre szaporább lesz minden, és tudni fogom, hogy a jó, ami megtörténhet, az csakis rajtam múlik, senki máson.
Repül, repül a lélek,
messziről szállt nyomodba.
Éva, te csupa bánat,
emlékekből sarjadt rózsa.
Mikor harmatban fürdik
hajnali mező bokra,
téged keres a reggel, elrepülnék nyomodba.
Mikor a vad verőfény
ráhull a fára, bokorra, téged keres a lélek,
„Légy!” könyörög a volna,
mikor a zilált alkony
már az éjidőt hozza:
„Hová lettél?” – azt kérdem,
indulván nyugovóra.
Nem fogod kezem immár,
nem vagyok szemed foglya,
csak a fényképed néz rám,
látlak öröktől fogva.
Emléked hosszú tőre,
mintha álomtőr volna.
Száraz az élet medre,
Éva, eltűnt folyója!
„Esik minden vasárnap.
Ismét a bánat, ismét.
Vérzik a szív, mint nyílt seb,
melyben eleven kín ég.
Hol vagy? Nincs, csak az álom,
éj van, havazik, mint rég.
Esik minden vasárnap.
Ismét a bánat, ismét.”
Szerda ez, nem vasárnap.
Reggel van, szörpöt innék.
Szívem vérzik, mint nyitott seb,
benne eleven kín ég.
Hol vagy? Gonosz álom!
Sose lesz olyan, mint rég?
Szerda ez, nem vasárnap.
Ismét a bánat, ismét.
Aztán csütörtök, péntek.
Szombat jön? El se hinnéd.
Hamar vége a hétnek.
Új hét kezdődik ismét.
De Éva többé nem lesz!
Szívemben a Nincs ég.
Mi hull alá az égből?
Ismét a bánat, ismét.
Kovács! Nem ts-el, nem is ch-val, csak így szimplán csével. A tökéletes és végérvényes jelentéktelenség! Egy tucatember, egy senkiházi, egy általános alany! Harmadikban lehetett, egy magyarórán, amikor is azt a feladatot kapták, hogy írják le a nevüket fordítva és aztán olvassák fel hangosan az osztálynak. Rettegve várta, hogy rá kerüljön a sor, mert félt a biztosan közelítő sorscsapástól. Még pontosan emlékszik a saját, szinte alig hallható, vékony hangjára, amikor végül ki kellett mondania a szót „csávok”, amit csak egy elhanyagolható ékezet választott el attól, hogy „csávók“ legyen belőle. A vulkánként kitörő általános és hangos röhögést még közismerten szigorú tanítónőjük se tudta megfékezni. Nem beszélve arról, hogy az ő arcán is bujkáló mosolyt vélt felfedezni. Attól kezdve mindenki csakis Kovács-csávónak nevezte, még a legjobb haverjai is, akármilyen vehemensen tiltakozott is ellene.
Ráadásul György! Kovács György! Melyik elvetemült szülő ad az új évezredben egy ilyen vénembernek való, ósdi, lehasznált, kilúgozott, íztelen és szagtalan, egyszóval horrorisztikus keresztnevet, ha nem kimondottan gyermekkínzás céljából! Az ő drága szülei persze, akik ezzel gyakorlatilag minden esélytől megfosztották, hogy akár egy csöppet is menő lehessen és valaha is egy valamirevaló csajjal járhasson! A „György” megszólítás véresen és megközelíthetetlenül komoly és szenteskedő, a lehetséges becenevekről meg jobb nem is beszélni! A családja csak „Gyurikának” vagy „Gyurkának” hívta, ami az örök gyerek bélyegét nyomta rá, de még ennél is rettenetesebb volt, ahogy Pircsi néni, apai nagynénje nevezte: „Gyugyukám”. Egész testében megremegett az undortól minden alkalommal, ha ezt meghallotta. Évek óta került is a nénjével minden lehetséges érintkezést, ami egy ideje sajnos fel is tűnt neki. Azóta fűnek-fának terjeszti, hogy az ő Gyugyukája már nem szereti, pedig mindenki tudja, hogy neki mekkora szíve van! Amennyiben a szív méretének a mellbőséghez bármi köze van, akkor lehet benne valami…
És a csapások sora ezzel még nem ért véget. Mert ha Pesten laknának, vagy legalább egy városban, akár egy icipici városkában is, ahol elvegyülhetne a többi „Kovács csávó” között, ahol nem találkozna lépten-nyomon rokonnal vagy ismerőssel, aki a nevére és az abban testet öltő jelentéktelenségére emlékezteti. De neki feltétlenül egy Békés megyei faluba kellett születnie, egy „minta-porfészekbe” kétszázharminc kilométerre a fővárostól, nem messze a román határtól és egyben az ő tűréshatárától. A szülőfaluja neve tökéletesen passzolt az életérzéséhez: „Végegyháza”.
Hatodikos volt, amikor „nőügyben” az első pofont kapta. Halálosan belezúgott a két paddal előtte ülő Beregszászi Blankába. Illetve, őszintén szólva nem is belé, hanem elegánsan alliteráló nevébe és abba a mozdulatába, ahogy a fejét, mintha lassított felvétel volna, hátravetette, hogy hosszú, barna fürtjeit, amelyek makacsul újra és újra az arcába hulltak, megzabolázza. Minden egyes alkalommal, ha tanúja lehetett ennek az aktusnak, tátott szájjal, megigézve nézte őt és tetőtől talpig valami földöntúli öröm öntötte el. Hazafelé menet pedig, ha biztos volt benne, hogy senki se hallhatja, egyfolytában a nevét suttogta maga elé: Beregszászi Blanka, de néha ezt is: Beregszászi György, ami az igazi gyönyörűséget jelentette az egészben. Igen, így a Beregszászival együtt még a György is egészen jól csengett. Ez így ment több mint egy héten át, egészen addig a szerdai napig, amikor a lány észre nem vette, hogy ő elvarázsolva bámulja, és a nevéhez csöppet se illő, alpári megjegyzésével ki nem ábrándította a fiút. – Na, mi van Kovács-csávó, mit csorgatod feleslegesen a nyáladat! – Hát igen, ez fájt, főleg mert a lány olyan hangerővel beszélt, hogy lehetőleg az egész osztály meghallja. Meghallotta. Azután nem mert egy lányra se rápillantani, mert rögtön felkurjantott valaki a háta mögött, hogy „mi van Kovács-csávó, már megint fölöslegesen csorgatod a nyáladat?!” Egyedül a Kiss Olga nem bánta a beszólásokat, olyannyira, hogy egyszer, mindenki szeme láttára, rá is mosolygott. De az a mosoly nem nyújtott se elégtételt, se vigaszt, inkább csak újabb gúnyolódásra adott okot. Mert a Kiss Olga, mint a neve mondja, valóban igen picike lány volt, e mellett kancsal és vézna is. Ráadásul valami egészen egyedi beszédhibával született, ami miatt azokon a ritka alkalmakon, mikor az iskolában egyáltalán szólásra nyitotta a száját, akkor se lehetett megérteni, hogy mit is akar mondani. Különben is! Ha ez a két név, hogy Kovács György és Kiss Olga, egymással bármiféle relációba kerülne, abból más nem sülhetne ki, mint az azonnali halál, méghozzá embertelen kínok között!
A megsemmisülés gondolata egyébként ténylegesen meg is fordult a fejében, ha nem is a Kiss-sel együtt, de aztán elborzadt a gondolattól, hogy a sírkövén kőbe vésve, örök időkre ott fog állni gyűlölt neve, a nagynénje nagy szívére való tekintettel nyilván így: Kovács Gyugyuka, ami alá majd a haverjai, merő kedvességből odapingálják még azt is: Kovács-csávó.
Nem, valami más megoldást kell találnia és sürgősen, mert így valóban nem lehet az életet sokáig elviselni!
A dolog világos, valahonnan új névre kell szert tennie. Ez a legegyszerűbb persze házasság útján lenne. Manapság már nem is olyan ritka, hogy a férfi veszi fel a feleség családnevét. Na persze Párizsban meg New Yorkban, esetleg Pesten, de nem Békés megyében és pláne nem Végegyházán! Az apja kitagadná, az anyja halálba sírná magát. Pircsi néni meg… na, ezt inkább hagyjuk! Meg különben is legkorábban három év múlva nősülhetne meg, szülői engedéllyel. Az pedig egy egész örökkévalóság! Arról a jelentéktelen apróságról nem is beszélve, hogy a Kiss Olgán kívül (és ezt a kicsi és vézna témát már alaposan körbejártuk!) nem akad közel és távol (esetleg igen-igen távol…) olyan nőnemű személy, akinek eszébe jutna Kovács-csávóval közelebbi ismeretségbe kerülni. Szóval ez az egész nősülés-ügy zsákutca.
Másik kézenfekvő megoldás az inkognitó lehetne. Vagyis merőben új életet kezdeni valahol messze innen, új személyazonosság és persze új név alatt. Igen, ez működhetne, de sajnos ebben is van egy-két apró bökkenő. Hogyan és hol teremtsen magának tizennégy évesen alternatív egzisztenciát, mikor minden rokona és ismerőse egy húsz kilométeres körzetben található, mikor a gyámhatóság engedélye nélkül nem vállalhat munkát, amiből magát el tudná tartani, nem beszél nyelveket (angolból éppen bukásra áll, mint ahogy matekból és még három másik tárgyból is), kétbalkezes, mulya, és lévén hogy tizenkét éve (csak azért nem tizennégy, mert élete első két évére nem emlékszik) gyakorlatilag folyamatos gúnyolódások céltáblája, híján van minden önbizalomnak. Azaz ez a lehetőség sem valódi lehetőség és főleg gyors eredménnyel semmiképpen sem kecsegtet. Pedig neki azonnali megoldásra volna szüksége!
– Gyurka! Gyere fiacskám, a vacsora az asztalon van, rád várunk!
– Mindjárt, mama, csak befejezek valamit.
– Fejezd be később, kihűl az étel!
– Egy pillanat!
Elolvasta még egyszer az utolsó pár mondatot, amit leírt, lázasan kutatva valamiféle ötlet után, hogy hogyan is folytathatná a történetét, de semmi. Az égvilágon semmi.
–Gyuriii!
Világos volt, hogy megint megfeneklett, mint eddig mindannyiszor, ha belekezdett az írásba.
– Kovács György! Nem szólok még egyszer! Ha nem jössz azonnal az asztalhoz, akkor ehetsz azt, amit a jégen találsz!
– Jóóóó! Jövök már!
Még azért gyorsan odapötyögte a szöveg alá a „kovácsgyörgy”-öt (így egybe és csupa kisbetűvel, mert ez az önalázás egyfajta kielégülést okozott neki), mert hátha holnap… Aztán a sikertelenség okozta bosszúsággal épp lecsapni készült a laptopot, amikor átvillant az agyán egy kósza ötlet. Egy remek, sőt egészen zseniális ötlet! Egyetlen szót kell csak megváltoztatnia és mindennek egyszer s mindenkorra vége van! Kitörölte hát a szöveg végén ott éktelenkedő kovácsgyörgyöt és helyére rövid gondolkozás után félkövér és jócskán megnövelt betűmérettel azt írta: Lovasházi Leonárd.
– Leó! Hányszor szóljak még fiacskám! A vacsora az asztalon van, rád várunk!
– Jövök már mama, csak még befejeztem valamit!
Azzal elégedett mosollyal lecsapta a laptopot és kilépett a manzárdszobából.
A szerencse forgandó
Értelmet nyer léted
Tudom szörnyű amit kérek
de ez vagyok.
Elkérni léted nem félek,
feladni lelked míg ragyog.
Míg érdekel a többi ember,
imádatuk önsebző fegyver.
Megnyílni én nem akarok,
te légy nekem
a vers mit folyton faragok,
ki feloldozza a lelkem.
Ha mindenedet megkapom,
kétség nélkül.
Ha tested, lelked feladod,
megadom üdvözülésül,
Mit én nyújtani tudok néked:
amiért értelmet nyer léted.
Kapsz egy tekintetet tőlem.
Nem sok tudom,
te többet akarsz belőlem,
én senkihez sem tartozom.
Szeretni szívből, idegen,
dicsben úszni,
imádva lenni lételem.
Szív szabályait felrúgni,
Plátó nyilainak tüzében.
Te is egy eszköz vagy kezében.
Szeretsz engem a végsőkig,
add nekem hát
álmodozásod lépcsőit.
Plátó kínját ne éld újra át.
Én vagyok a görög Isten,
fájdalmas kincs.
Jég folyik az ereimben,
ellenfele Plátónak nincs.
Nem kapsz meg ezt te is jól tudod,
egyoldalú szerelem buzog,
benned is, mint mindenkiben.
Te is nézz rám,
mint egy játékbabám miben,
majd megtalálom a tréfám.
Ennyi az egész, fogadj el,
szíved enyém.
A kínoktól ne borzadj el,
te ki legőszintébb felém.
Tudd a viszonzatlan szerelem,
csak a legtisztább helyen terem.
Megnyílni akkor sem tudok.
Te légy nekem
a szív mit folyton kutatok,
ki feloldozza a lelkem.
Farsangoló pár
Tegnap este már nagyon vágytam a szobámon kívüli világra, holdfényes, csillagos este elindultam sétálni a Tejútra. Vigyáztam minden csillagra, minden fénysugárra, és boldog voltam, kortyoltam a szabad levegőt. Hallgattam a szférák halk zenéjét, és benne a tücskök muzsikáját. Felrémlett gyermekkorom elmúlt boldog világa, amikor még élt mindkét áldott szülőm, meg a bátyám, és én voltam a dédelgetett kicsi, a baba, így lettem Babika.
Aztán halványan kirajzolódni láttam egy árnyat, egyszerre volt sejtelmesen homályos, és kagylófényűen villogó. Éreztem, hogy csodát látok, és mentem egyre közelebb. Alig pár lépésre édes jó apám alakját láttam kirajzolódni. Egy csillagon ült, kissé meghajlott hátát egy pihenő üstökösnek támasztotta.
– Szervusz apa! Tényleg te vagy az?
– Igen, Kispofám, én vagyok. Egy kicsit megpihentem.
– Hol vagy most? Ugye a mennyországban?
– Nem, dehogy, a túlvilágon másképp telik az idő. A purgatóriumban vagyok.
– És innét hová kerülsz majd, ha letelik a büntetésed?
– Hát a mennyországba. A poklot már megéltem a Földön. Annyi szenvedést, amennyi ott van, sem Belzebub, sem Lucifer nem tud kitalálni.
– Milyen bűnök miatt vagy a purgatóriumban? Hiszen te jó ember voltál?
– Leginkább a gyermekkori, fiatalkori csínytevésekért. Az inasévek gyerekes bosszúiért. Azokért meg is érdemlem.
És apám mesélni kezdett. Hangja baritonos tónusban, halkan zengett, és engem elöntött a boldogság leírhatatlan fényszövedéke. De jó, apám újra mesél, mint egykor régen. Leültem hát a legközelebbi csillagra, és hallgattam apám meséjét.
– Falusi gyerek voltam, apám kivándorolt Amerikába hároméves koromban, soha többet nem hallottunk róla. Anyám egyedül nevelte fel két évvel fiatalabb öcsémet meg engem. Nehezen éltünk. Hamar megtanultam a lemondást, a munkát, az engedelmességet és a szorgalmat. Amikor kitört az első világháború a férfiakat mind elvitték katonának. Alig tizenévesen már férfiként kellett helyt állnom a földeken, az istállóban, mindenütt. Aztán anyám párt talált magának. Ettől kezdve nem volt otthon maradásom. Fölkerekedtem, és elmentem Pestre, hogy beálljak valahová inasnak. A vasipari szakmák érdekeltek, de ott nem találtam helyet. Így lettem Újpesten, a híres asztalos tanyán asztalos inas. Akkor már tizenöt éves voltam, jó fizikumú, a többi inas mind fiatalabb volt, mint én
Az se volt könnyű élet. Seszták mesternél hárman voltunk inasok, Misi, Jani meg én. Aludni a gyalupadra tett matracon aludtunk. Mindegyikünknek megvolt a maga helye. A keskeny gyalupadon nem lehetett forgolódni, mert leestünk volna. Az éjszaka nagyon rövid volt, mi meg az egész napi hajtástól fáradtak, igyekeztünk minél többet pihenni. Hajnali négykor keltünk, kitakarítottuk a műhelyt, begyújtottunk a kályhába. Na, az külön művészet volt. Fűrészporral fűtöttünk, egy fahasábot állítottunk középre, annak a környékét töltöttük meg jó szorosan fűrészporral. Aztán kivettük a fát, és felülről meggyújtottuk. Égett egész nap, jó meleget adott. Mire a segéd urak megérkeztek, már az enyv is meleg és folyékony volt. Csontenyvet használtunk, amit csak meleg vízbe állított edényben lehetett felolvasztani, különben megégett, és nagyon büdös volt.
Napközben segítettünk a segéd uraknak, voltak hatan. Megtanultuk az asztalos szakma minden csínját-bínját. Nem voltak gépek, mindent kézzel csináltunk. Fűrészeltünk, gyalultunk, kalapáltunk, simítottunk, reszeltünk, ragasztottunk, összeállítottunk, festettünk és szállítottunk lóvontatta, hosszú stráfkocsikon. A legnehezebb a politúrozás volt, mert azt megállás nélkül kellett dörzsölni, simogatni, különben beégett a sellak, foltos lett a szép bútor. Nekünk mindenki parancsolt. A mester, a segédek, de még a mester felesége, a naccsága is. Ezt nagyon nem szerettük. „Hozz fiam fát a konyhába, a tűzre!”. Meg „Menj el a boltba két deka élesztőért”. Meg „Mosd el az udvaron a kismadarak tányérkáját”, meg „Adj vizet a kutyának”. És így tovább, se vége, se hossza. Cserébe kaptunk naponta ebédet a mester úr konyhájáról.
Egy koratéli estén elhatároztuk, hogy bosszút állunk. Nem leszünk tovább a naccsága cselédei.
Volt a naccságának egy fekete macskája, amit nagyon szeretett. A cica éjszakánként szabadon kóborolt, ki tudja merre, de asszonya hajnalban mindig beédesgette a szobába, és beengedte a saját ágyába melegedni. Nem volt olyan reggel, hogy ezt elmulasztotta volna.
Mi Misivel és Janival elhatároztuk, hogy a macska lesz a bosszúnk tárgya. Egyik nap estefelé elkaptuk, és bezártuk a műhelyben egy faládába. Amikor már sötét lett, elővettünk egy kikormozásra váró kályhacsövet, beleerőszakoltuk a macskát, és addig ütögettük a kívülről a kürtőt, amíg a cica végig nem ment rajta. Szegény állat jó kormos lett, a cső meg remekül megtisztult. Kíváncsian vártuk a másnap reggelt. Arra ébredtünk, hogy a naccsága áll az ajtóban, fekete, mint az ördög, és jajveszékel:
– Jaj, azok a zsivány inasok mit műveltek! Feri, drága uram, nyúzd meg őket! Nemcsak én lettem kormos, de az egész ágynemű is. Jaj, istenem, micsoda gonoszság áldozata lettem!
Mi, inasok elbújtunk, de pukkadoztunk a röhögéstől. Később a segéd urak is jókat nevettek az eseten. A büntetés nem maradt el, aznap nem kaptunk ebédet, de többé nem dolgoztatott bennünket a naccsága.
– Na látod, kislányom, ilyen bűnökért vagyok én a purgatóriumban. Ha holnap eljössz, majd újra mesélek Neked. De már virrad. Vár rám a tisztítótűz.
Azzal eltűnt Apám, én meg visszaballagtam az ágyamba, abban reménykedve, hogy majd újra sétálgatok a Tejúton, és találkozom apámmal.
Ma más volt az ég, és más volt az este. A vonuló felhők között bujkáltak a csillagok, a Hold félkövéren világított, nehezen találtam meg a Tejutat. De mentem, kerestem, mert hittem, hogy apám vár, és mesélni fog. Elűzi tőlem messze a magányt, ami rátelepszik szívemre, minden álmomra, vágyaimra. És megtaláltam jó apámat, ott ült egy hunyorgó csillagon, állát tenyerébe ejtette, ahogyan szokta a régmúlt földi időkben. Szívem megremegett az örömtől.
Megrohantak az emlékek. Láttam az égi videóban, ami megjelent az láthatár peremén, ahogyan keresztbe tett lábán hintáztat, ahogyan megmosott hajamat fésülgeti, vigyázva, hogy a fésű ne húzzon, ahogyan a betűket mutogatja a műhelyben a fali plakátokon. És láttam, amint beteg anyámat, aki már járni sem tudott, ölben viszi nyáron a diófa árnyékába, vagy a vonatra fel a magas lépcsőkön, kórházba menet. Láttam, amint bátyámat, Gyurit készíti fel az internátusi életre. Amint megállás nélkül gyalul, fűrészel, dolgozik egész nap a műhelyben, este pedig vacsorát főz, mert anyánk már kórházban fekvő beteg. Láttam, amint a kisfiát meg a feleségét temeti, láttam a sír mellett állni, és könnyezni. De láttam az alkotás örömének mosolyát is az arcán. És vonultak az alkotások. Csodás bútorok, ágyak, szekrények, magas házak, ablakok üvegei és intarziás, művészi dobozok. Vonultak a fényesre csiszolt kapanyelek, a virágdíszes konyhai sótartók, csapkodó szárnyú játékmadarak. Hol vannak ezek? Vajon megvannak-e még? Sorra vonultak a múlt emlékek kútjába süllyedt szakszavak, szép betűivel írva, halk baritonján suttogva: klofcóg, ropánt gyalu, simító gyalu, citling, smirgli, abszec fűrész, pejlód, srégmósz, vinkli, huszonnégyes léc, habkő, denaturált szesz, sellak, olaj, kiskalapács, nagykalapács, liferálás… végeláthatatlanul.
Láttam, amint esténként petróleumlámpa mellett olvas regényt, orvosi könyvet, tudományos népszerűsítő füzetkét. Mindent, ami a keze ügyébe került.
Mindez visszaidézte gyermekkoromat, amikor még együtt volt a család, és én, a dédelgetett kicsi. Boldogság, hogy ilyen szakasza is volt az életemnek.
Ott ült apám a csillagon, kicsit görnyedt háttal, és engem várt.
– Sokára jöttél, Kicsi, de nem baj, itt van idő. Meséljek neked? Jó, még egy történetet mesélek, de aztán már többet nem, mert mehetek édesanyádhoz, a mennyországba.
Megszólalni sem tudtam, csak hallgattam, meghatódva, várva a fiatalkori csínytevés történetét.
– Egyszer, már ifjú koromban, meghívott bennünket, fiú ismerősöket egy lány közös vacsorára, vidám együttlétre. Boldogan mentünk vagy hatan-heten. Vittük a virágot és az innivalót. Kedvesen fogadtak bennünket a tornácos házban, lányok is voltak. Már messziről érződött a nyúlpaprikás szaga. Ment a koccintgatás, a tréfa meg a lányoknak szánt vidám udvarolgatás.
A vacsora felséges volt, a nyúlpaprikás mindenkinek ízlett. Egyik társunk zsebéből előkerült a szájharmonika, arra táncoltunk nagy vidáman. Éjfélbe hajlott az este, amikor hazafelé készülődtünk.
Vendéglátónk búcsúzáskor megkérdezte:
– Aztán tudjátok-e, hogy mit ettetek, fiúk?
– Hát persze – mondtuk –, finom nyúlpaprikást, köszönjük szépen.
– Azt csak hittétek, ürege volt az, nem nyúl!
Megfordult bennünk a vacsora. Sorra láttuk viszont a kellemes este tartalmát. Csak Ádám nevetett felszabadultan, semmi baja sem volt.
– Ejnye már, mi bajotok? – kérdezte. – Tanuljátok meg: jobb az az ürgepaprikás, ami ízlik, mint az a nyúl, ami nem.
Így ért véget a vacsoránk. Most az egyszer nem mi tréfáltunk meg másokat, hanem mi kaptunk leckét az ugratásból.
– Na, kislányom, ugye jobb kedved lett? – kérdezte. Búcsút intett, és eltűnt az égi vándorúton, a mennyország felé.
Hittem, hogy jó anyánk már várta a megérdemelt boldogság kapujában.
Régen sétáltam az égi mezőben, földi hétköznapjaim kötöttek, meg bezárt a magány is. Így hát ismét sétára indultam. Az éj sötét volt. Csillag bújt a lepel mögé, bakacsinban búslakodott az ég. Gondoltam, apám sem ül a Tejút egy csillag kövén, boldog a mennyországban, jó anyám közelében. De nem nyughattam. A város szélén, ahol már nem égtek az út menti villanyok, egyszerre derülni kezdett az égi világ, egymás után gyúltak ki a csillagok. A Tejút milliónyi csodájával felragyogott. És apám ott ült a megszokott helyen.
– Jó, hogy jössz, vendéged van, mennybéli vendéged.
– Hol, merre van?
– Nézd, ott a jobb oldalon fénylik, ragyog.
Odanéztem és elállt a lélegzetem. Fényköpenybe burkolózva ott lebegett hetven éve elhunyt anyám. Csodás volt, fiatal, mosolygós és boldog. Fiatalon, negyvenegy évesen ment el, és most is sugárzott. Szólni, köszönteni sem tudtam. Lelkembe ömlött a fénye, egy voltam vele. Ajka nem mozgott. de minden szavát, gondolatát éreztem.
– Igen, gyermekem, én vagyok, itt vagyok. Csodás, hogy te is láthatsz, mert én mindig láttalak, és mindig veled voltam.
– Éreztem, anya, tudtam, hogy vigyázol rám. És azt is tudtam, hogy a mennyországban vagy.
– Most már igen, de nekem is át kellett jutnom a tisztítótűzön.
– Mesélj nekem, anyuka, úgy, mint régen, és ha lehet, énekelj is. Hangod dallamát a mai napig megőriztem.
Jó anyám leültetett egy csillagra, és mesélni kezdett.
Amikor már éreztem, hogy földi utam a végére ér, egyetlen fájó, félő gondolatom volt: veled mi lesz? Hogyan boldogulsz az életben? Gyurit kevésbé féltettem, mert okos fiú volt, tudtam, hogy remek férfi válik belőle. De te védtelen, kicsi lány voltál, még gyámolításra szorultál, és olyan erős volt köztünk a szeretet köteléke, tudtam, hogy elmúlásom nagyon megszenveded. Sok-sok történetem van, amikor vigyázni kellett rád, segítségemre szorultál, de végül is sikerült. Most itt vagy, már nem fiatalon, és megálltad a helyedet.
– Melyik a legemlékezetesebb történeted velem kapcsolatban?
Ekkor anyám mesélni kezdett.
– Egyszer, amikor tizenegy éves lehettél, és apának sürgős munkája volt, elküldött Szigetvárra a készülő bútorhoz vasalást venni. Egyúttal egy kétkilós kenyeret is hoznod kellett, mert a faluban azt nem árultak, sütni meg nem volt ideje. Mivel Gyuri akkor már Pécsett volt az iskolában és internátusban, csak rád számíthatott. Összeírta, hogy mi kell a bútorhoz, elmagyarázta, hogy Szigetváron merre kell menni, és lekísért a vasútállomásra. Fájó szívvel engedett el. Meghagyta, hogy ha nem éred el a visszafelé jövő vonatot, indulj el gyalog, eléd fog menni. A szigetvári bevásárlás szerencsésen megtörtént, de a vonatot már nem érted el. Hallottad, amikor fütyült, tudtad, hogy hosszú gyalogutat kell megtenned. Elindultál hát egyedül hazafelé. A kenyeret egy válladra akasztott szatyorban vitted, karodon pedig a vasalások csomagját cipelted. Lassan haladtál. Remélted, hogy majd jön egy lovas kocsi, ami fölvesz, és könnyebb lesz az út. Sajnos, nem így történt. Néztelek a magányos, poros úton, és vérzett a szívem. Lám, a mennyországban is lehet valaki szomorú. Segíteni akartam. A távolban közeledett két biciklis fiatalember. Őket irányítottam hozzád. Megkérdezték tőled:
– Kislány, hová mész?
– Szentlászlóra!
– Hú, az még vagy nyolc kilométer!
– Na gyere, elviszünk egy darabig.
– Teljes bizalommal bíztad rájuk magadat, csak attól féltél, esetleg elviszik a kenyeredet, mert az egyik biciklis veled kerekezett, a másik meg a csomagjaiddal, és jóval előrébb járt.
– Nem volt semmi baj. Jó darabon elvittek, a mozsgói elágazónál tettek le. Mindent rendesen visszakaptál. Már alkonyodott. Kezdtél félni, hogy csak sötétben fogsz haza érni. Aztán egyszer csak megláttad, jött eléd édesapád egy kölcsönkért biciklit tolva, mert kerékpározni már nem tudott. Felültetett a gépre, feltette a csomagokat is, és szerencsésen haza érkeztetek. Nagyon fáradt voltál, de büszke is, hogy elvégezted, amit apa rád bízott. Nagyon megdicsért. Még ettél egy karaj kenyeret vacsorára, aztán hamarosan elaludtál.
– Én meg végig ott voltam veled. A fiatal férfiak nem bántottak, segítettek, jó emberek voltak. Te még nem tudtad, de történhetett volna máshogy is. Isteni és anyai figyelem kísért utadon. És az én mennybéli lelkem is megnyugodott.
– Lehet Anyuka, hogy azért nem féltem, mert éreztem, hogy te velem vagy. Sokszor gondoltam rád, és gyakran kimentem a temetőbe, egyedül is. Köszönöm, hogy szellemed mindig vigyázott rám.
Így telt el a harmadik este. Apám anyámmal egy felhő mögött visszatért a mennyországba. Én meg elgondolkodtam, álom volt-e, ami történt. Láttam őket, akiktől vagyok, és akiknek emléke éltet ebben a szomorú időben is. Most is velem vannak. Mindörökké.
Este van. Éjszakai fények suhannak, villognak a kigyúló csillagok. Ábrándozom. Vágy fog el Anyámért, Apámért, mindazokért, akik szabadon kóborolnak az égi mezőben. Kinyitom lelkem kapuját, és kilépek a mennyei vágyak kertjébe. Lábam a Tejutat keresi, és lassan rátalál. Nyílik az égi aranykapu, és kilép belőle Apám és Anyám. Hallom tisztán, amint Anyám megszólítja Apámat: Pista! És Apámat, aki így szól: Birike. Jönnek lassan lebegve, könnyedén, egyre közelebb. Köszönök.
– Csókolom, szerbusztok Anya, Apa. Körüllebegve átölelnek, és megtelik a lelkem velük, átfon a boldogság. Még velem vannak, még nem veszítettem el őket.
– Beszélgessünk. Ma én mesélek nektek, de a ti szellemetek sugárzásával.
És elkezdem:
– Tudjátok, velem akkor történtek az emlékezetes események, amikor már nagyobb lettem, és Anyuka nem volt. Illetve csak a szelleme volt velem, mert az sohasem hagyott el. Most azonban egy olyan esemény remeg a szívemben, amely még életben talált téged, jó Anyám. Biztosan te is emlékszel rá.
– Már nagyon beteg voltál, haza hozattad magad a kórházból, mondtad, itthon akarsz meghalni, családod, kedvenc tárgyaid között. Hallani akarod az utolsó percekben is szeretett szobrocskás órád ketyegését. Szeptember volt. Apám nagy nehezen összeszedte a segítő szomszédokat, le kellett már szüretelni a szőlőt, október közeledett. Én is kimentem velük reggel, és te, Anyuka nagy betegen otthon maradtál. Délben megebédeltünk, a fűben ülve ettük a gulyáslevest, fehér ruha szalvétában a kenyeret tartottuk. Én ügyetlenül kiborítottam a levest, rá, a fehér szalvétára. Féltem a szidástól, és nagyon szégyelltem magam. De Apuka nem szidott meg. Megtöltött egy üveget musttal, mondta, vigyem haza Anyukának, és vigyázzak rá, amíg haza érnek. Nagyon fognak sietni.
– Elindultam. Elég messze volt a hegy, de én siettem, végig, az Almás-patak rögös partján. Egyszer csak meglódult egy döccenőnél az üveg, leesett a földre, és összetörött. Mi lesz most? – gondoltam. Megszidnak? Ma olyan ügyetlen vagyok. Anyuka nem ihat egy kis mustot? Sírva szaladtam hazáig. Zokogva mondtam el, mi történt, kértem, bocsáss meg, Anyuka! Csak legyintettél.
– Jó, hogy jössz – mondtad sóhajtva. – Nagyon fáj a hátam. Menj el a boltba, vegyél egy kisüveg sósborszeszt, és siess vissza.
– Úgy is lett. Közel volt a bolt, nagyon siettem. Akkor Anyuka, azt kérted, kenjem be a hátad a sósborszesszel, mert nagyon fáj. És én simogattam a fájós helyet. Akkor kicsit megnyugodtál. Ugye Anyuka, emlékszel erre? Enni sem akartál, nem volt étvágyad.
– Így volt, Kicsim. Akkor én már biztos voltam benne, hogy napok kérdése, és elmegyek a leghosszabb útra, csak te még ezt nem tudhattad. Máig emlékszem kezed simítására, a fájdalom enyhülésére. Lelkünk eggyé fonódására. De jó, hogy akkor hazajöttél! Ott vigyáztál rám, amíg Apukáék haza nem érkeztek. Őrzöm a nap emlékét, éppen úgy, ahogy te is.
Most Apuka szólt:
– A szívem majd megszakadt, hogy egyedül kellett hagynom téged, de nem volt más megoldás. Milyen jó, hogy a mi kislányunk elejtette a mustos üveget. Így sokkal hamarabb haza ért.
A mesélés végén hirtelen villózni kezdett az én két kedves szülém, körbelebegtek engem, és eltűntek az égi mezőben. Bezárult az aranykapu is, és én visszatértem otthonomba, a földi valóságba, remélve, hogy majd még találkozunk a Tejúton.
Esténként, amikor kinézek hálószobám ablakán, legelőször a Vénuszt látom meg az égen. Még nincs is sötét este, még kékesszürke az ég, de Vénusz már ott pompázik a nyugati égen. Ott ragyog teljes nőiességében, semmi más égi csoda még nem kelt fel. Aztán ahogyan egyre sötétedik, újabb és újabb sziporkák ragyognak fel a kék égi réten, de Vénusz szépségével nem ér fel egyik sem. Kiszólít engem kis hálószobám magányából szokásos tejúti sétámra. Nem maradhatok, mennem kell. Vár Apa és Anya. Ma bújócskát játszottak velem. Más-más csillagok mögül hallottam: Itt vagyok! Itt vagyok. De megleltem őket, mert lelkem egén kigyúlt az égi térkép.
– Szerbusz Kispofám – szólt Apám. Ülj ide mellénk, beszélgessünk. Melyik történetet szeretnéd hallani?
Kis gondolkodás után azt mondtam:
Legyen együtt a régi család. Ma Gyuriról szeretnék hallani.
És jó Apám belekezdett a mesébe:
– Gyurira bízott Anyukád utolsó mondatával: – Vigyázz Babira – mondta, vigyázz rá egész életedben.
– Gyuri komolyan vette, megértette, meg is fogadta, meg is tartotta. Figyelt játék közben, sétáitok során, a tanulásban, barátnőid körében. Amikor már nagyobbak lettetek, elintézte, hogy mindketten Kaposváron járjatok gimnáziumba, ugyanabban a környezetben éljetek kollégiumban. De ez csak később következett be. Amikor még kisfiúként kollégiumba került, ritkábban, csak a tanítási szünetekben volt otthon.
– Egy alkalommal, amikor a közeli gyerekekkel az udvaron játszottatok, nagyon vidám volt a hangulat, nagy bújócskázás zajlott az udvaron, a műhely meg a ház körül. A kapu nyitva volt, mert aznap éppen bútort szállítottam, és még nem csuktam be. Pedig mindig be szoktuk zárni, mert szemben, a jegyzőéknek volt egy kutyájuk. Attól mindenki félt, mert nagyon vad, harapós volt. Meg is kötötték a jegyzőék. Éppen a vadsága miatt nevezték el Matyinak, mert abban az időben egy Mátyás nevű, nagyhatalmú ember igazgatta az országot. (Na, nem az igazságos.) Gyuri éppen kimondta, hogy „… kilencven, száz, aki bújt, aki nem, megyek!”, mert ő volt a hunyó. Éktelen sikoltozás, rohangászás kezdődött az udvarban, mindenki futott a műhelybe, szobába, pajtába, ahol éppen menedéket talált, mert az elszabadult Matyi jött hörögve, vicsorogva a kapu felé. Csak Gyuri nem tudta, mitől borult fel a játék rendje, állt, és csodálkozva nézett körül. „Gyuri, menekülj, ott jön Matyi!” – kiabálták a gyerekek, de ő nem értette, mert nem tudott semmit sem Matyiról. Amint a kutya odaért, beleharapott a jobb lábikrájába, tépte, marcangolta. Gyuri sikoltozott, a kezében lévő bottal ütni kezdte a kutyát. Egy darabot az eb kitépett a lábából, de nem ment el. Ekkor Gyuri a vicsorító eb torkába lökte a kezében lévő botot, erre már a kutya sem készült fel, és elinalt. Az egész pillanatok alatt zajlott le. Közben én is kimentem a sikoltozásra, és zavartam a kutyát, majd bezártam a kaput. Gyuri sebét orvosnak kellett ellátnia, egész életében megmaradt a nyoma. Így ért véget aznap a játék.
– Jól emlékszem az eseményre – mondtam –, én mindig féltem a nagytestű kutyáktól. Ha váratlanul elugatja magát egy eb a közelemben, a mai napig összerezzenek. Pedig ma már nekem is van kutyám. Majd mesélek róla. Gyuri veletek van? – kérdeztem.
– Még nincs – mondta jó Anyám –, de majd eljön az ő mennybéli ideje is. Találkozni fogunk.
Az esti mese beleveszett a Tejút ködébe. Szobámba tértem. Álomba sírtam magam az égi kaland szívfájdító emlékeitől. Szegény Gyuri! Milyen okos volt, és milyen jó testvér! Nagyon fiatalon tért meg a felhők fölötti világba. Én kedveseim, nagyon hiányoztok.
Mindig tudtam, hogy a földi meg az égi csoda összefügg. Nem lehetnek meg egymás nélkül. Annyi baj és jaj van a Földön, hogy tekintetünket ösztönösen az égre függesztjük, várjuk a megváltó csodát. Én is ezt tettem.
Ma este is néztem az eget, sétálni akartam, de valahogy nem akart elindulni a lábam, inkább csak szemlélődtem. A Tejút csillagai között feltűnt egy nagyobb, nem túl fényes égi lámpa, magányosan ballagott. Aztán egyszer csak megjelent egy kisebb, de ragyogó csillagocska, és az égen nagyon lassan úsztak egymás felé. Amikor találkoztak, millió sziporka áradt ki belőlük, belefolytak egymás fénykörébe. A kisebbik csillag befogadta fényudvarába a nagyobbat, aztán együtt ragyogtak páros csillagként. Micsoda gyönyörűség! Miféle csodái vannak még az égi világnak? – kérdeztem magam, és már ott ballagtam én is a csillagvilágban.
Apám hangja szólalt meg.
– Kicsim, ezek a csodák naponta történnek meg az égi és a földi világban. Testünk elporlik, de fénye megmarad, ragyog csillagként. Ilyen páros csillag vagyok én is Édesanyáddal. Jöjj bátran közelebb, meséljünk egy kicsit.
Odaültem a legközelebbi csillag árnyékába, és bámultam a páros csillagot. Ma nem láttam Apám és Anyám földi képét, de a jelenlétüket egész valóm érezte. Régen vágyott boldogság lobogott az űrben, a szívemben, a távoli világban.
Apám kérdezte:
– Emlékszel Kicsim arra, amikor azt hitted, hogy csoda történt veled? Elmesélted nekem a műhelyben is. Azt mondd el, hogy jó Anyád is hallhassa.
– Úgy kezdődött, hogy éppen cseresznyeérés volt – kezdtem. A szőlőt már nem mi birtokoltuk, de tudtuk, hogy érik a sárgaszínű, mézédes cseresznye a szőlőskertben. Elhatároztuk pajtásainkkal, hogy kimegyünk a hegyre, és kérünk belőle, meg hozunk haza egy kis kosárral, hiszen hatalmas fa volt, biztosan jut mindenkinek. Már közel voltunk a célhoz, amikor egy megtermett asszonyság kiáltozni kezdett:
– Itt jönnek a tolvajok, verje meg őket az én istenem! Tudom, hogy cseresznyét akarnak lopni.
Gyuri szólalt meg:
– Kedves Náncsi néni, csak egy kis kóstolót szeretnénk. Ez olyan nagy bűn? Nem lopni, hanem kérni szerettünk volna. Tessék megengedni.
– Még hogy én engedjem meg?! Nem is kérni akartatok, hanem titokban lopni! Micsoda világ lett! Tolvajokat nevelnek a szüleitek! Tűnjetek innét, mert rátok uszítom a csőszt, aztán majd meglátjátok, mi lesz! Nem cseresznyét fogtok kapni, az biztos.
Szétrebbentek a gyerekek, egyetlen pillanat alatt magam maradtam. Elindultam hazafelé én is, sírdogálva. A cseresznyét is sajnáltam, de legjobban az fájt, hogy Náncsi néni tolvajnak nevezett bennünket. Amint ott ballagtam, beborult az ég, dörgött, villámlott. Félelmetes volt. Nemsokára elkezdett cseperegni, majd lassan ritkásan esni az eső. Gondoltam, bőrig fogok ázni, elkezdtem futni. Éreztem, hogy körülöttem minden vizes lesz, de rám nem esett egyetlen csepp sem. Száraz volt a ruhám, amikor hazaértem. Szaladtam hozzád, Apu, és mondtam:
– Nézd, csoda történt! Esett, de én nem áztam meg! Egyetlen csepp sem hullott rám.
Csak mosolyogtál.
– Biztosan beálltál valahová, de már izgalmadban elfelejtetted. Ilyen csodák a Földön nem történnek.
– De Apuka, én nem álltam be sehová, szaladtam haza! Hová álltam volna az Almás partján? Hidd el, hogy csoda történt!
– Jó, jó, nyugodj meg, kislányom, az a fontos, hogy épségben hazaértél.
Szomorú voltam, hogy Apuka nem hitte el a csodát. Ő mindig csak a valóságot hitte, ami kézzelfogható, megérthető. Pedig én olyan boldog voltam! Isteni csodát éltem meg, akár igaz volt, akár nem.
Ekkor Anyuka szólalt meg, zengő égi altján:
– Én is emlékszem. Láttalak az égből, én terítettem rád a láthatatlan védőkendőt. Én gyermekem, mondtam, hogy sokszor kellett vigyáznom rád. Törékeny kislány voltál, féltem, hogy megfázol, megbetegszel.
– Köszönöm, Anyuka – szóltam, és elköszöntem.
Az én csodám még nem a páros csillag csodája volt, arra még várnom kellett, de eljött később annak is az ideje. Szedek egy csokor csillagvirágot, és elhelyezem szépen az emlékezés temetőjében Anyám sírjára, aki halálában is mindig velem volt, és megóvott, amikor kellett. Áldom a nevét mindörökké.
A nyár fogsora: kukoricacső,
a csupasz ág lombálmokat sző,
a folyó habpaplanban hömpölyög,
kavicsokat dobál bele a rossz kölyök.
Ahogy az állomásba nem szerethet a vándor,
minden este elköszön a mától,
desztillált életem néma zokogás,
semmi más csak megszokás, csak megszokás.
Halszálka a partmenti sziklán,
hullámok könnyeit nyeli az öböl,
napi merénylet volt önmagam ellen,
ha én megyek, Te is költözöl.
Nehéz viselet, nehéz sors:
dézsába terelni a ködöt,
s leírni azt, hogy a megjárt utakon,
hogy is szlalomoztam a csalánok között.
Négykézláb a hold és mosolyog,
a Naptól kapta végtelen bére
fényt lehel az éjjel küszöbére,
míg a Föld méltósággal forog…
Rohangáló felhők menekülnek a mából,
jól laknak a potyalakomából…
és egész éjjel üzekednek,
elbújnak és visszajönnek,
elmehetnénk fellegeknek…
Ahogy a vihar alád fújja a széket,
beleomlassz, ahogy a végzet utolér,
tudtad, hogy ez lesz, persze, hogy tudtad,
mégis kiment arcodból a vér.
Egy szó se jön ki belőled,
egy könny se, egy jaj se, semmi,
ülsz a dermedt csöndben,
és nem tudsz megdöbbenni.
Ülsz, bordádon a pillanat súlya,
mint seben a szorítókötés,
szenvedtetek már napok óta,
ami most jött, az a kegyelemdöfés.
Ülsz a hiánnyal a székben
már nem fáj, csak olyan furán éget,
hősként viselted, amit kellett,
de nem érzel dicsőséget.
Ülsz a székben, ahol anyukád szokott,
kezed is úgy tartod, ahogy ő,
lassú mozdulattal keresztbe fonod,
s a pók a sarokban új hálót sző…
Faludy György Régtől sejtettem ezt című versére
Az égtől, a Sorstól kaptam, most már értem,
hogy a versed miért bíztad rám,
s hogy miért pont ezt kértem Tőled,
közelebb hajolnék, s elmondanám:
hogy a jó az út, s a cél; s a rendszer
mögött a versed lett a varázshegy,
s hogy ez az, ami miatt az ember
ha el is bukik, feláll és továbbmegy,
mert nem a pénzvágy hajtja, s nem a kéj,
ezért hálával írom le ide:
Te vagy a Mester,
s a szavaid tanítottak arra,
hogy kapaszkodjak a pemzlibe!
Elcsordogált már sokféle század
az uszály seggét a Duna nyaldossa,
majd köpköd kifelé a parti kövekre,
a város szennyesét – ebben a mocskos vízben –
bizony hiába mossa.
„A költő sose lódít” – lódítja a költő,
csak az összegyűlt nyálát nyeli,
mondjuk, ha megkínálják, miért ne?
Az élet lehetőségekkel teli.
Van gyógyír arra,
még az sem kell, hogy nagyon fájjon,
Nincsenek hősök köztünk,
arra ott a mozivászon.
Hűvös mélyben eszméletlen,
fekszünk, mint kavics a mederágyban,
„egymás nélkül sötétben vagyunk”
a reménytelen áramlásban.
Tél van, Thakács ül, ül szobájában, az ablak előtti asztalkánál, s néz, néz kifelé. Vasárnap, csöndesség, az ablakon túl (4. em.) lenn az utcán, a Történelem sgt. és a Mindennapok u. kereszteződésében, nem jár senki, se autó, se gyalogos. Mindenki otthon leledzik, a konyhában fő a vasárnapi ebéd, senki nem megy le az utcára. Semmi élőlény. – Azaz várjunk csak! Itt, fönn, a negyedik emeleti magasságban, a szembeszomszéd ház kéményén egy galamb ül, begombolkozva, egy kovácsoltvas-mintázatú, elvadult házigalamb. Itt szokott költeni, párjával együtt, a ház beugró vakablakának mélyedésében. Hol a párja? Csak nem elfogta a Dóm téri templom tornyának csúcsán ülő, télről-télre itt telelő vándorsólyom? Thakács néhány évvel ezelőtt, télen, madarászokkal körbejárta a templomot, egyikük letépett galambfejet talált a templom körüli kis park füvében, másikuk egy fél szárnyat, harmadikuk egy fél lábat talált, a sólyom étkezéseinek maradékait.
Tavasszal már más a helyzet, akkor már több madár látható az ablakból. Itt van például a szemközti ház egyik tévéantennáján ülő feketerigó. Még csukott ablaknál is észlelhető: énekel; s amikor Th. kinyitja az ablakot, szellőztetés érdekében, akkor hallani is. – Hirtelen károgás hallatszik, nem az itt telelő, tavaszi, a Moszkva környéki erdőségekbe mint költőterületükre való visszavándorlást fontolgató (ez pontos hely; ornitológusok megállapították, hogy a Mo.-on telelő varjak Moszkva környékéről származnak, itt töltik a telet, s tavasz jöttével visszaszárnyalnak), szóval, nem a vetésiek békés, „kár…, kár…” hangja, hanem egy, egész évben nálunk tartózkodó dolmányos varjú erőszakos, követelő „krá-krá”-ja. Igen, a jelek szerint a dolmányos varjú nemcsak Pest környékén hagyott föl a vidéki életmóddal, és költözött be a városba, hanem itt lenn, a Mély-Délen is. Legalábbis ez az egy példány beköltözött; Thakács, a városban járva, hol itt, hol itt hallja a jellegzetes hangot, minden valószínűség szerint ugyanazon példányét. S úgy véli, ez az egyed kvázi szálláscsinálóként működik itt, majd követik őt társai is. És ezek halálos veszedelmei a feketerigónak, pontosabban fészkének és repülni még nem tudó fiókáinak.
Az ablak még mindig nyitva a tavaszban, s ekkor fölhangzik a cinke (pontosabban: széncinege) „nyitni-kék”je, visszhangozva a házfalak közt. És ha múlik az idő, előrébb jár a tavasz, egyszer csak hallani lehet az erdei pinty énekét is: „csip-csip-csup-fricsu-csu-csu”. Ez a madár is városivá vált, A rigó immár nem hangicsál csupán, hanem teljes dalokat improvizál, szárnyát kissé leeresztve, az antennán. – Aztán, amikor még előrébb jár a tavasz, hirtelen fölhangzik a téli szállásáról megérkezett, szintén urbanizált örvös galamb kissé hurutosnak tűnő hangja is, amit a régi görögök így adtak vissza: „dekaokto… dekaokto…” Közben pedig búgnak, azaz inkább huhognak az egész évet nálunk töltő balkáni gerlék: „hu-húúú-hu…”.
S ezzel immár átérkeztünk a nyárba. Nyáron, nos, nyár közepéig minden tavaszi hang hallható – talán csak a cinkék hallgattak el, más dolguk van: gyűjteni a rovarnépet a fiókáknak --, de eggyel még kiegészül a madárhang-zsolozsma: a szintén városivá vált erdei fülesbagoly fészket már elhagyott fiainak nyávogásszerű hangjával, legalábbis esténként és éjjelente, amely hanggal a némán vadászó szüleinek adják tudtukra, éppen hol tartózkodnak, hová vigyék számukra az eledelt. (Thakács legalábbis gyakran hallja őket, hihetőleg a házukkal átlósan-szemben megtalálható főiskola padlásán fészkel a fülesbagoly-család.) Aztán, nyár második felében, elhallgatnak a madárhangok, nincs szükség már szerelmi szózatra, sem ottlét-jelzésre, csak a mély-éjszakán a város fölött elrepülő fürjek „pütypürüty”-tye hallatszik le (ezt hallja a népnyelvekként: „pitypalatty”).
Ősz. Ekkor, szept. 8-án, Kisasszony napján a Thakácsék házával szemben lévő épület erkélyei alá ragasztott fészküket elhagyják a lisztfehér mellényű molnárfecskék, és indulnak Afrika iránt. Thakács féltően nézi a fecskéket, a madártani egyesület közleménye szerint a Mo.-on fészkelő fecskék száma az utóbbi években megfeleződött. Megváltozott a lakosság hozzáállása a fecskékhez, sokan, ha elérik, leverik fészküket, hogy ne piszkítsanak a földre, ahelyett, hogy egy deszkalapot szögeznének a fészek alá, ún. „fecskepelenkát”, amely megakadályozza, hogy az ürülék elérje a betont. Az örvös galambok immár nincsenek sehol, azaz immár elhagyták az országot, irány a Mediterránum; a bagolyfiókák felnőttek, nem rimánkodnak a szülőknek táplálék-egérért, csak a balkáni gerlék búgása hallatszik, de hát ezek olyan könnyelmű népek, egy kutató, ismeretterjesztő közleménye szerint, még ilyenkor, ősszel is észlelte fészeképítő tevékenységüket. Ja meg, persze, szólni kell a verebekről is. Ők is itt vannak egész évben, s néhány éve, mint táplálékbázisra, rájuk épült egy karvaly, és Thakács – akinek akkor még megvolt a távcsöve – az ablakból egy ízben figyelemmel kísérhette, a szembeszomszéd ház kéményén ülő, verebet zsákmányoló karvaly uzsonnázását. Amely karvaly egyébként, ha elrepült a város fölött, indokolatlan rémületbe ejtette az elvadult házigalambokat, melyek pánikban köröztek a házak fölött, holott a karvaly kisebb volt, mint ők, zsákmány szempontjából nem jöhettek tehát számára számításba. – S amidőn eljött október, megjött – átmenetileg – a cinegék hangja is, ilyen tájban rendszeresen átfésülik a városi kertek fa- és általában növényállományát, telelni készülő rovarok után kutatva. (De ekkor már nem azt mondogatják, optimistán, mint tavasszal, nyitnikék!, hanem aggódóan, tél előtti hangon, csak ennyit szólnak: „Pink… pink…”.) S egyszer csak ősi hang hallatszik a szürke égből: darvak krúgnak, „krú… krú…”, Lengyelországból, Lettországból, Litvániából jőve, s a mély-déli pusztákon megpihenve, a vándorlás közepett.
És itt a tél, újfent, megint. Thakácsék ilyenkor már megint csak szellőztetés érdekében nyitják ki az ablakot; vasárnap van, néma, s ismét ott ül a galamb a szemközti ház kéményén, ahol egy ízben a karvaly uzsonnázott; párja talán a közeli téren táplálkozik, elhajított pizzadarabkák falatjaival. Róluk meg is feledkeztünk, pedig tragédiába torkollott nyári költésük: egy alkalommal csókák támadtak fészkükre, és a tojásokat feltörték, kiitták. – Thakács becsukta az ablakot, s az asztalka fiókjában keresett valamit. Nem találta, viszont kezébe akadt egy üvegcse, régen eltett Dorlotyn. „Erre még szükségem lesz”, mondta magában Thakács, s visszahelyezte az üvegcsét a fiók mélyére. Nézte, nézte a galambot, ahogy ül moccanatlan a szomszéd ház kéményén, és a fiókban ott lapult a 80 Dorlotyn.
Farsangoló szélkerékkel
… magam vagyok a had,
kit a kora miszlikbe vágott…,
volnék, ki reménytelen
csatákat még ma is vállal…,
ki egykor tanítani való
módon szembeszállott
erőszakkal, despotizmussal,
öregséggel, és halállal…
… kíméletlenül elhúztak
fölöttem a próbáló évek…,
akár a bankszámláikat
kisöprő jómadarak ősszel…
… akikkel indultam, a társak,
tán megmenthetnének,
de nekik meg az elnyűhetetlen
gumi-gerincük tört el…
… akikre való hivatkozással
történt itt bárhol, minden…,
azok most kérnek egy kávét,
s abba bámulnak bután…,
önként viselt bilincsük ott fityeg
a kettétört kilincsen..,
s ők maguk smasszer-állásokat
nyernek egymás után…
… a baljós költők műveiben
már csak a szellők lapoznak…,
némelyek azt is mondják:
„… akár rájuk is hallgathattunk volna…”,
elfelejtettük szerzőit a letűnt
szép és csúf napoknak…,
s, ha feltámadna Isten,
nem tudnánk megmondani mi a dolga…
… önjelölt Szent Györgyök seregelnek,
de sárkányt ölni egyik sem akar…,
az Emberen nem könyörül senki,
csak a megtiprottakon, s cuki kutyákon…
… a haza már rég nem ápol,
csak vagyonrabló mutyikat takar..,
a valóságról készült összes kép
a nép szemében gyűlölt ákombákom…
… nem tudom, várok-e még valamit,
eljőnek-e a Gondviselés Nővérei?!…
… lehet, elég lesz, ha ma is átnézem
a híreket ezen az ócska számítógépen…,
mindegy, hogy az ablakomat virgonc
nyári zápor, vagy kemény téli dér veri…,
kiírom kapumra: „reménytelen csatákat vállalok”,
amíg egyáltalán vagyok…, valamiképpen…
…a házak ablakain
egyre élénkebb szél kopog..,
az öregek szerint „köszön a tél”:
„..hajnalra fagyni fog…”
egy vén háztetőn szemérmetlenül
recseg a megbomlott eresz..,
az utcán hajléktalan-karaván vonul..,
úgy tűnik: új helyet keres…
…göncüket összébb húzzák, kezük
zsebükbe rejtik, óvják a meleget..,
fejüket félre fordítva,
aggodalmas arccal lesik az eget…
„az ember nem tud ezektől járni!”
mordul egy-egy önkéntes zaklató..,
a válaszuk, mintha nem hallanának jól:
„..nem kéne még a hó!”
…egyikük, félig részegen tán…,
krákog, maga elé köp, erősen csoszog..,
próbál a többivel lépést tartani:
„..hajnalra fagyni fog!”…
…így vonulnak át a városon,
maguk se tudják merre..,
ha a szél nem kísérné őket,
nem volna, ki utánuk felseperne…
…”vajon a népek látják ezt?.,
persze, hát nem vakok!”..,
mindenki tudja már..:
„.. hajnalra fagyni fog..”,
szemük száraz zugot keres,
melyet nem ér a szél:
„csak ne marjon belénk a fagy!..,
az nem baj, ha zenél”…
…újra átgondolják, készleteiket,
mi motyóikban lapul..,
minden bajra kell, hogy legyen
orvosságuk, akárhogy alakul:
darab kenyér, hús, vagy szalonna,
s néhány kortynyi szesz..,
túlszívott csikkek
tovább-szívásához akkurátus csipesz…
…most még ez első fordulóra,
tán nem lesz gyilkossá a tél,
e konvoj tagjai feltápászkodnak majd virradóra..,
s holnap már lesz tető fölöttük, ahová
e teljes karaván mindenestül befér,
hisz aki kívül reked, nem jut tető alá..,
s akit a hajnali erős fagy a szabadban ér..,
annak már talán a tél sem tart soká…
…te aki állsz az ablak előtt és mindezt nézed..,
„ez a vonulás honnan van?..”, most ne kérdjed..,
s azt se kérdezd, s főleg ne ökölbe szorult kezekkel..,
hogy „..a megfagyottakat
ki számolja össze holnap reggel?..”
…inkább menj el az ablaktól, melyen a szél kopog..,
csavard fel a fűtést, hisz „..hajnalra fagyni fog!…”..,
és amit láttál, mindenestül feledd el…
Fejdíszes maskara
Lomtalanítás van. Kiszürcsölöm a maradék pálinkát a kólásüvegből, fogom a járóbotomat és kibotorkálok a ház elé. Tegnap este óta hordják az utca innenső oldalának házaiból a fáradt, megunt lomokat. Azt remélem, a kormosra égett lábasok, szakadt kofferok, háromlábú székek, lukas talpú cipők, szarszagú nyúlketrecek között esetleg rábukkanok egy kellően vastag kötélre vagy dróthuzalra, amit a konyhai felső gázcsőre hurkolhatnék, s így biztonsággal felakaszthatnám magam. (Elkerülve így megismétlődését múlt heti balesetemnek, amit a vékony spárga elszakadása a lezuhanással és bal lábam kificamodásával okozott.)
Megdöbbenek, alig hiszek a szememnek. Mert a lomok között ismerős tárgyat pillantok meg: Dezső barátom patinás antik óráját.
Nincs tévedés, ez az: feketére lakkozott állóóra, fehér elefántcsont dór oszlopai közt az aranyozott számlapra vésett római számokkal. Az érzékeny szerkezetből valaha óránként egy Strauss-keringő dallama szólt. Sokáig odafent sínylődött a padláson, míg meg nem találtam százéves hadikölcsön-kötvények és keményre száradt egérszar között. Szegény Dezső esküdött rá, hogy legalább kétszáz éves, és akár öt millát is megér. A nagymama szekrényében, a krumpli mögött vészelte át a világháborút, az egész huszadik századot és most valaki csak úgy kisétált vele!
Könnyen megtehette, hiszen a búvóhelyemül szolgáló lakás ajtaja évek óta nyitva. Hajnal felé surranhatott be, amikor végre mély, részeg álomba zuhantam. (Az álmom egy régi fényképet sodort. Én vagyok rajta kétévesen, az anyám kezét fogva, mögöttünk egy kecskelábú asztalkán egy ehhez hasonló díszes relikvia… Ahogy a tengerfenék algái az üres kagylóhéjakat, az emlékezet foszlányai is úgy borítják be e családi roncstemetőt. )
Egy lépést teszek a dísztárgy felé, amikor hátulról valami morgást hallok. Egy kutya iramlik oda, éjfekete, hatalmas újfundlandi eb. Vakkant kettőt, védelmezőn megáll a relikvia mellett és tessék-lássék rám mordul, de bozontos farkát föl-le csapkodja, mintha nem bírná eldönteni, barát vagyok-e vagy ellenség?
– Nézd – próbálom magyarázni neki –, bárki is legyen a gazdád, ez a micsoda, amit most őrzöl, nem az övé, hanem az enyém. Érted? AZ ENYÉM! – És a nyomaték kedvéért magamra mutatok.
Jó kutya, okos kutya megérti. Az eb szinte csodálkozva, félrefordított fejjel néz rám. Felkapom a megmentett dísztárgyat és elindulok vele a ház felé. A kutya, mintha mély, állati ösztönével felfogná, mi húz engem ehhez a tárgyhoz, már nem ugat meg, csak halkan morogva jön utánam.
A kapuhoz érünk, amikor az utca bokrai mögül felbukkan. Rögtön megismerem a vöröses sörtéiről, meg a dudoros homlokáról, mely engem egy Mefisztó-szarvra emlékeztet. Ismerős az izzadságszaga is, ahogy közel lép hozzám a sáros tornacipőjében. Ez az ember az, aki a múltkor elkergetett a kukától, kijelentvén, csak neki van joga a SPAR szemetében kotorászni, mivel bejegyzett vállalkozó. „Szemétlicence van”, azt mondja, ez a szakkifejezés. Tegnap meg bekopogott hozzám és azt kérdezte, a fülemen ülök-e? Merthogy már félórája nyomkodja a csengőt és nem bújok elő…
Nem vagyok süket, válaszoltam, csak tegnap kikapcsolták a villanyt, mert majd’ fél éve lógok a számlával. Ki is akartam írni az ajtóra: „Kérem, erősen kopogni!”, de nem találtam tollat-ceruzát a lakásban. Meg eszembe jutott, hogy mire valaki esetleg ajtót nyitna rám, én már régen nem leszek – akkor meg minek fáradjanak? (Persze, lehet, hogy a tervem most, alkalmas kötél híján, újra halasztást szenved).
– Ha nem süket, az jó – bölcselkedett Mefisztó –, akkor megkérdezném, van-e régi porcelánja eladni való?
– Csak két repedt csészém van, uram. Az egyikben a kínai savanyú levest szoktam melegíteni, az attól már csorba is. Azon túl csak a vécékagyló van, porcelánból.
Mire az ember dühbe jött.
– Mit szórakozik velem, hallja? – Úgy tett, mintha kétségbeesne ettől, s én megszántam, beinvitáltam, győződjön meg a saját szemével, mennyi itt a porcelán.
Gondolhattam volna, hogy rögtön kiszúrja a zenélőórát. Ott állt, mint rendesen, a kopott komódon, világító porszemek – talán Dezső hazajáró gondolatai? – fürösztötték a bezuhanó fényben.
Mefisztó hányaveti mozdulattal mutatott rá.
– Hát ez? Ezért mennyit kérne?
– Nem eladó.
– Nézze, uram… – A szemét pillanatra lehunyta, mintha valami magasabb létben látná a tárgyat. – Ha van egy kis esze, ettől a porfészek cumótól mielőbb megszabadul, és nem várja meg, amíg… – itt megállt, arcomat fürkészte, majd tetőtől-talpig végigmustrált.
– Mire vár? Hogy megzabálja a szú? – mondta szinte fenyegetően, és mintha kamaszlány szűzfehér melle lenne, megsimogatta az óra kékeres elefántcsont oszlopait. – Két rongyot adok érte! – A fejemet ingattam. – Jó, legyen három és már itt se vagyok! – S már lobogtatta is orrom alatt a kék bankjegyeket.
– Családi emlék – mondtam büszkén. – Ezer rongyért sem!
Mire ő, szangvinikusan.
– Messziről ordít, hogy hiányzik a rugója! A bizományinál, ha összecsinálja magát, se kapna többet érte egy marék drazsénál!
Már azon töprengtem, hogyan szabadulhatnék meg Mefisztótól, amikor hirtelen az ajtózárat kezdte mustrálni.
– Ez nem zárható?
– Elveszett a kulcs. Akar még tudni valamit?
– Szóval elveszett. – A szeme ijesztőn, mohón kitágult. – Na, Isten áldja, öregem! – S mint egy mesebeli dzsinn, felszívódott az alkonyatban. Csak akkor vettem észre, hogy a három ezres bankó ott fészkel, kívülről bedugva a kulcslyukba…
Ez az ember áll most újra előttem. Megkerüli a lomok szomorú kupacait, odébb taszítja a lába körül forgolódó kutyát, és rám rivall: takarodjak az ő zenemasinájától!
– Mióta a magáé? – fortyanok fel.
– Mióta három rongyért eladta nekem, köcsög! Képes letagadni? – És komoran tárja szét a kezét, égre nézve, mint egy sértett uralkodó.
Elönt az indulat. Törpeségem titáni erejével üvöltök rá, fenyegetően lengetve járóbotomat.
– Piszkos tolvaj, takarodj! – A gombóccá gyűrt bankókat a fejéhez vágom.
Öklének ütése a halántékomat éri. Képszakadás, minden elsötétedik. Aztán már csak a mentőorvos örömkiáltását hallom.
– Hurrá, visszajött az öreg!
Többen hajolnak fölém, két orvos, két szájtáti szomszéd, és egy ismeretlen férfi, aki azt kérdi, akarok-e feljelentést tenni. Bemutatkozik, ő Tóth Lajos rendőrnyomozó.
Nem szólok semmit, csak szörnyű szomjúságot érzek.
– Maga elpusztíthatatlan – kacsint a mentőorvos. – Egy percre megállt a szíve. – Receptet ír. – Itt a gyógyszere, váltsa ki.
Elmennek, csak Lajos rendőr marad, fekete sörtés, tömzsi alak.
– Maga a Reitenbach Dezső? – kérdi szigorúan.
– Az nem én vagyok.
– Az van ide bejelentve. A névtáblán is ez áll.
– Mert most is itt lakik.
– És hol van?
– Nézzen be a spájzba, biztos úr
– Tök üres, csak egy urna van ott.
– Hát ő a Dezső. A barátom.
– Hogy az a!
– Igen, egymás nélkül egy lépést se tettünk. Egyszer egy egész üveg whiskyt halásztam ki a SPAR kukájából. Nem fogja elhinni a biztos úr, aranygyűrű volt benne! Együtt ittuk meg az árát, és a Dezső akkor ajánlotta fel, hogy itt lakhatok nála. Onnantól mindig megosztottunk mindent. Aranyéletünk volt a harmincezres rokkantnyugdíjából. Minek is kellett elmennie?
– Mi történt vele?
– Beledugta a fejét a sparhertbe.
– Ájjáj.
– Ritka vidám ember volt a Dezső. Ha berúgtunk, még a kisujjamon is tudott nevetni. Jól megvoltunk mi ketten. Ha lenne asszony vagy kutya, hétszentség, hogy az is közös lenne, elröhögcséltünk egyszer ezen, csontrészegen. Istenem, hát minden napunk így zajlott. Hazahoztam az ételt, amit napközben találtam, szociális ebédet vagy piaci hulladékot, mindent. Aztán rendesen megmosdattam, megetettem őt.
– Megetette?
– Mert vak volt a Dezső. Vegyész volt és sav ment a szemébe. Én voltam a szeme neki.
Lajos nyomozó vidáman rám kacsint.
– Mert maga szemes ember, igaz? A nyilvántartó szerint a sitten Malacfej volt a beceneve. Egy évet ült Baracskán bolti lopásért, jól mondom?
Hallgatok. Nincs kedvem elmagyarázni Lajos rendőrnek, hogy még mielőtt a feleségem kijelentett volna az albérletünkből, betintázva vásároltam egy rúd Pick-szalámit az ABC-ben. A kezemben tartottam az árát, de mire a pénztárhoz értem, eltűnt.
Lajos rendőr körbejárja a koszlott lakást. Aztán megáll az antik óra előtt és azt kérdi:
– Nos, Malacfej, ugyebár, nincs végrendelete ennek a Dezsőnek? Vak alkoholisták nem szoktak végrendeletet csinálni, jól mondom? Akkor meg nincs más hátra, mint előre. Ezennel lefoglalom ezt a szép kakukkos órát. Nem kell ugye elzengenem magának, hogy az uratlan dolgok az államot illetik? Meg azt se, hogy maga ebben a lakásban csak jogcím nélküli visszamaradó? Vegye úgy, nyolc napot kap, hogy elhúzzon innét. Értve vagyok, Malacfej?
És a műtárgyat a hóna alá csapva, Lajos nyomozó távozik. Én meg még mindig a fénylő porszemeket bámulom. Mintha ott ülne Dezső most is, és arról beszélnénk, mire költjük majd azt az öt millát! Minden nap szóba hoztuk. Ilyenkor madárkönnyen lebegtünk ég és föld között, elpletykálva egymásnak, ki mit venne belőle – mintha a Paradicsom bőségangyala lakott volna az átkozott szerkentyűben!
Megint kisántikálok a ház elé. Ráncos, karcos holdbéli táj, pállott nyomorszag. Vége a lomtalanításnak. Papírfecnik, égett rongydarabok, mint az utolsó ítélet után. Az úttest szélén egy vastag spárgakötél tekereg. Épp olyan, amit tegnap kívántam magamnak! Megállok felette és csöppet elmosolyodom: mégiscsak lát engem a Teremtő!
Az éjjel megint leszívtam magam. Rémlik, el is ájultam a fotelben, mivel a mentőorvost láttam. Egy kivilágított ablakban állt, a fény hátulról világította meg. Hosszú sor kígyózott az ablak előtt, rémült, kiabáló emberek, mindegyik azt akarta tudni tőle, hány évet élhet még? Én, amikor sorra kerültem, azt kértem, nekem ne adjon több évet. Ő rosszallóan nézett, s azt mondta halkan, húzzak el onnét, mert csaló vagyok: a holtak közt is létezem. Egy másolatban, feketében.
Akkor valaki felébreszt: megböki a vállam. A Lajos rendőr az. Mellette pórázon, fejét lesunyva a hatalmas fekete eb.
– Dömének hívják. A gyanúsított kérte, hogy hozzuk el magának, Malacfej.
– Nekem? Mit csináljak vele?
– A rendőrségen nem maradhat. El fogjuk altatni.
Megrándul a gyomrom.
– Vegye le róla a pórázt!
Megsimogatom Döme bársonyos, busa fejét. A kutya meleg barna szeméből a saját tekintetem néz vissza rám. Furcsa boldogságot érzek. Lajos rendőr kérdésére, teszek-e feljelentést a gyanúsított ellen, emberi hang nem jön belőlem. Csak a fejem ingatom.