Gulácsy Lajos: Vasárnap délután Comóban

Gulácsy Lajos: Séta a régi olasz városban

Gulácsy Lajos: Na’Conxypanban hull a hó

Gulácsy Lajos: A hídon bolondos, furcsa népség vonul keresztül

Guerra

koszorú

Kétszáz évvel ezelőtt született Engels Frigyes (1820-1895) német társadalomtudós író, filozófus, gondolkodó, Marx Károly mellett a Kommunista Kiáltvány társszerzője és a marxizmus tudományos elméletének megalapozója. ­Hitvallásául az olvasóközönség számára kevéssé ismert ifjúkori verseit mutatjuk be, ­életműve aktualitására az alábbi tanulmánnyal szeretnénk felhívni ol­­vasóink figyelmét.

FRIEDRICH ENGELS

Ellenségeinkhez ^*

Hát sose tűritek, hogy valaki
Célja felé törtessen nemesen,
Jóhiszeműen mondott szavai
Tovább is hassanak ki csendesen?
Persze, ha akarjátok, minden szóban
Az értelmet kitekerhetitek,
De láthattok bár, ó, rosszat a jóban,
A jót rosszá sosem tehetitek.

Azt hiszitek, hasznotok lesz belőle,
Lehúzni amit mások mondtak, tettek!
Ha nem támaszkodtok saját erőtökre,
Becsület nem jut részül sose nektek!
Ha törtettek, tennetek magatoknak
Kell, alkotni szellemmel, önerővel.
Ha csak nyomába szegődtök másoknak,
Leszólva őket, nem juttok előbbre!

S árthatnátok a Város Hírnökének ^**,
Álnokul csapdát állítva neki?
Saját útján haladni engedjétek,
Ha üzenetét szerteszét viszi!
Ha igazat mond, marad igazságnak,
Győzve az álnokok minden cselén,
Kitárja szívét az ős közmondásnak:
„Nemes törtetés maga is erény!”

                        (Eredeti megjelenés:1839. február 24.)

Éjjeli utazás

Éjjel a kocsin egyedül utaztam
Egy német honban, melyet jól ismertek,
Ahol a hatalomtól letiportan
Sok férfiszív nemes haragra gerjedt;

Haragra, mert megdőlt ott a szabadság,
Melyet vérükkel vittek győzelemre,
Most a bukottat cenkek kikacagják,
Szidalmat s gúnyt szór rá a gyávák nyelve.

Sűrű köd fedte a mezőt, a rétet,
Csak ritkán támadt fel a szél, megfújta
Az álmukból felriadt jegenyéket,
Azután gyorsan elaludtak újra.

De fényes a lég; mint Damoklész kardja
Függ a város felett a hold sarlója,
Oda visz utam — királyok haragja
Messzire vág s lesújt a lázadóra!

A kocsi mellett a környék kutyái
Ugatnak rám; talán azért csaholnak,
Mert, mint a város megvett írócskái.
Bennem szabad szellemet szimatolnak?

Mit bánom én! párnás a kocsi mélye,
Szabad jövőről álmodom merészet,
Hisz’ jól tudjuk, hajnal közeledtére
Legjobban fojtogatnak a lidércek!

És meg is jött a hajnal, ím’ előtte
Már ott a csillag, mely készíti útját,
Kondítnak a harangok ébresztőre,
Már nem vihart, a béke hangját zúgják!

A halott múlt roncsait szétmorzsolta
Erős gyökerekkel a Szellem fája,
Es aranyló virágait szétszórja
Ágairól szerte a nagy világba!

Elaludtam; és reggel felébredve
Boldog, napfény sütötte földet láttam,
Stüve városa ^* ragyogott, nevetve,
A szabadságé, hajnal sugarában.

                (Eredeti megjelenés: Deutscher Kurir, 1841. január)

Várostrom

TÓTH ZSOLT

Adalékok Engels kései politikai felfogásához

Bevezetés

Engels utolsó éveiben nemcsak társadalomtudósként és Marx kéziratban maradt műveinek szerkesztőjeként szerzett elismertséget a szocialisták között, hanem az egyre izmosodó munkásmozgalom kiemelkedő teoretikusaként és szervezőjeként is. Bár személyesen nem vett részt a Nemzetközi Munkáskongresszuson (1889. július 14–21.), amelyen 1889. július 20-án megalakították a Második Internacionálét, Londonból tevékenyen segítette annak előkészítését. Engels javaslatai és kiegészítései fontos szerepet játszottak az SPD (Németország Szociáldemokrata Pártja) 1891-es erfurti programjának megszövegezésében is (Csonka és Harsányi, 1975).

A német szociáldemokraták körében az idősödő Engels nagy tekintéllyel bírt. Azonban ez korántsem jelenti azt, hogy a párt és Engels kapcsolata zavartalan lett volna.

A szociáldemokrácia – és különösen a német SPD jelentős része – Engels halála után revizionista-reformista fordulaton ment keresztül, amelynek „hivatalos” nyitánya Bernstein 1896-98 között megjelent A szocializmus problémái című cikksorozata volt. A folyamat azonban hamarabb megkezdődött, hiszen Marx a revizionista-reformista fordulat előzményeire már 1875-ben A gothai program kritikájában rávilágított, amikor hiányolta a kommunizmus és a feléje vezető proletárdiktatúra programban való megemlítését, továbbá a program más országokban már megvalósult követeléseit „demokratikus sirámnak” nevezte (Marx, 1969).

A forradalom helyett a reformpolitikát előtérbe helyező, de ekkor még a szocializmust, mint végső célt fel nem adó szociáldemokrata revizionizmus-reformizmus – amelyet hívei realizmusnak-reálpolitikának tartottak –, elévülhetetlen érdemeket szerzett a munkásosztály századforduló után felgyorsuló politikai és kulturális emancipációjában, illetve szociális helyzetének javulásában. Azonban nem feledkezhetünk meg a revizionista-reformista fordulat dicstelen végkifejletéről, a szociáldemokrácia többségének 1914-es árulásáról, a sovén háborús őrülethez való csatlakozásáról sem, amelytől egyenes út vezetett az addig szervezetileg többé-kevésbé egységes nemzetközi munkásmozgalom szétszakadásához, a Második Internacionálé 1915–16-os felbomlásához.

Engels 1895. augusztus 5-én meghalt, így a munkásmozgalom egyik legsúlyosabb, máig ható tragédiáját már nem érhette meg. Érdemes azonban kései életművének és mozgalmi tevékenységének néhány elemét felidéznünk, hogy megértsük Engels és a kibontakozó politikai fordulat viszonyát.

Az SPD legalizálása

Az 1878-ban bevezetett, majd négy alkalommal meghosszabbított Antiszocialista törvények (Sozialistengesetze) meghosszabbítását a Reichstag 1890. január 25-én elutasította. Az 1890. február 20-i választáson az SPD a legtöbb szavazatot szerezte (19,75%), s a súlyos politikai kudarc után március 18-án Bismarck is lemondott. Az SPD számára véget ért a féllegalitás korszaka. Bár az SPD-nek, a törvényi kiskapukat kihasználva, korábban is voltak képviselői, elindult az SPD első világháború előtti sikersorozata, amely az 1912-es választási győzelemben csúcsosodott ki (34,8%). Az uralkodó osztály számára félelmetesnek tűnő, marxista tömegpárt sikerei – függetlenül attól, hogy a pártot nem engedték a hatalom közelébe – teljesen új politika helyzetet teremtettek az országban és a pártban, bár a Német Birodalomban ekkor a parlament szerepe még korlátozott volt. (Hoffrogge, 2011)

Az SPD vezetése az 1890-es választási siker után új program kidolgozásába kezdett az 1875-ös Gothai program helyett. Engels ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy Marx A gothai program kritikája című – addig főként csak a pártvezetés egyes tagjai által ismert – művében foglaltakat publikálja. Ez 1891 januárjában meg is történik, hogy Marx kritikáját legalább részlegesen érvényesítse az új pártprogram megszövegezése során. Engels főként Marx tekintélyére építve próbálta az SPD-ben maradt néhány lassalleánust, s főként az egyre erősödő reformista szárnyat visszaszorítani.

Engels publikálásra szánt írásaiban és „hivatalos” levelezésében – változó sikerrel – próbált visszafogott lenni, azonban néha árulkodó megjegyzéseket tett. Egy Laura Lafargue-nak (Marx lányának) s vele egyetértésben az 1890. október 18-án írt levelében a német szociáldemokrata képviselőket filiszternek (nyárspolgárnak) nevezi. Hangsúlyozta, hogy mivel a képviselők nem kapnak fizetést, csak a biztos polgári egzisztenciával rendelkezőkből lehet kiválogatni a „legkevésbé rosszakat”, így a szociáldemokrata tömegektől eltérően képviselőik főként „szamarakból”, „sötét alakokból” és „besúgókból” állnak, akik ráadásul a franciáktól eltérően nem „forradalmi közegben” nőttek fel. (Engels, 1967b. 484–485. o.). A szociáldemokrata filiszterekkel folytatott küzdelem végigkíséri Engels utolsó éveit.

A gothai program kritikájának publikálása

Részben A gothai program kritikájának újraolvasása – amely nélkül Engels aligha írhatott volna bevezetőt a műhöz –, okozhatta, hogy Engels tizenöt év kihagyás után (Hunt, 1974) újra elkezdte használni a proletárdiktatúra fogalmát. A kifejezés Konrad Schmidt fiatal német közgazdászhoz 1890. október 27-én – alig egy héttel az új programtervezet megírásáról szóló döntés után,– írt levelében jelenik meg, melyben főként Marxnak a gazdasági fejlődés és a politikai hatalom viszonyáról szóló nézeteit taglalja. Paul Barth-tal vitatkozva Engels hangsúlyozza, hogy a politikai cselekvés nemcsak a gazdasági változások terméke, hanem maga is alakítja azokat.

„Ha tehát Barth azt hiszi, hogy mi tagadjuk a gazdasági mozgás politikai stb. visszatükröződéseinek mindennemű visszahatását magára erre a mozgásra, akkor egyszerűen szélmalomharcot vív. Hiszen csak Marx »Brumaire tizennyolcadikájá«-t kell megnéznie, ahol szinte kizárólag arról a különös szerepről van szó, melyet a politikai harcok és események játszanak, természetesen a gazdasági feltételektől való általános függésükön belül. Vagy a »Tőké«-t, pl. a munkanapról szóló szakaszt, ahol a törvényhozás, amely pedig politikai aktus, olyan döntően hat. Vagy a burzsoázia történetéről szóló szakaszt. Vagy hát miért küzdünk mi a proletariátus politikai diktatúrájáért, ha a politikai hatalom gazdaságilag tehetetlen? [kiemelés: a szerző]” (Engels, 1977d 482. o.)

Engels A gothai program kritikája megjelentetéséhez régi barátja, Karl Kautsky segítségét kérte, aki ekkor a Neue Zeit főszerkesztője volt. Közösen úgy döntöttek, hogy egyes elvtársak érzékenysége miatt a személyes célzásokat kiveszik a szövegből, de a fő mondanivalót érintetlenül hagyják. A „proletárdiktatúra” szó szerepeltetésével kapcsolatban egyiküknek sem volt kifogása. A megjelentetésről szóló tervüket titokban tartották. Kautsky 1891 februárjában megjelentette a művet, amely sokként érte az SPD lassalleánus és reformista jobbszárnyát. Még a pártvezetés ortodox szárnyának többsége is felháborodott Engels és Kautsky „aknamunkája” miatt. Mivel ekkor az SPD már jelentős parlamenti párt volt, a Reichstag liberális és konzervatív pártjai veszett dühvel támadtak a szociáldemokratákra. Rudolf von Bennigsen, nemzeti liberális képviselő 1891. február 28-án azzal vádolta a szociáldemokratákat, hogy ahelyett, hogy megbecsülnék nemrég helyreállított politikai jogaikat, Marx művének publikálásával véres forradalomra és a „proletariátus diktatúrájára”, azaz terrorjára buzdítanak. (Reichstag, 1891. 1798–1802. o.) Karl Grillenberger a reformszárnyhoz tartozó nürnbergi szociáldemokrata képviselő az SPD nevében visszautasította a vádakat:

„Dr. Bennigsen úr, hogy támogatásáról biztosítsa a birodalmi kancellár urat [B. ekkor elvben ellenzéki volt: a szerző] azt is mondta, hogy a megújulási folyamatunk nem igazán tűnik komolynak, hiszen a szociáldemokrácia legkiválóbb tudósa, a már elhunyt Karl Marx, egy nemrég napvilágra került levélben arról értekezett, hogy a kapitalista társadalomból a szocialista társadalomból vezető átmeneti szakaszban a forradalmi proletariátus diktatúrájának kell bekövetkeznie. Azonban Dr. Bennigsen úr elfejtette hozzáfűzni, hogy a szociáldemokrata párt ehhez a programtervezethez nem csatlakozott. Hiszen Marx épp azért háborodott fel, mert a német szociáldemokrácia a programcéljait úgy alakította ki, ahogy azt a német viszonyok közt helyesnek tartotta, ezért a proletariátus forradalmi diktatúrájáról soha egy szót sem ejtettünk.” [a szerző fordítása] (Reichstag, 1891. 1805. o.)

Kautsky rögtön értesítette Engelst az incidensről, s nonszensznek nevezte, ahogy a Reichstagban a proletárdiktatúráról beszéltek. Kautsky levelében kifogásolta, hogy a szociáldemokrata képviselők sem olvassák a marxista műveket, s a proletárdiktatúrát ellenfeleikhez hasonlóan a vérrel és a terrorral azonosítják. Pedig annak ellenére, hogy Marx és Engels életük során többfajta értelmezést is adtak a fogalomnak, az alapvetően nem jelent mást, mint a proletariátus hatalmát, s nem a terrorját. Kautsky súlyos tévútnak tartotta, hogy a szociáldemokraták ekkoriban egyre inkább a Wilhelm Liebknechttől származó Hineinwachsen (a kapitalizmus békés „belenövését” a szocializmusba) hirdették. (Kautsky, 1955. 285. o.)

Engels ekkor Marx A polgárháború Franciaországban című művének ٢٠ éves emlékkiadásán dolgozott. A Grillenberger-ügy erősen felzaklatta, s az előszóban talán ezért is hosszabban érintette a proletariátus diktatúrájának kérdéskörét:

„A Kommün tagjai két részre oszlottak, egy többségre, a blanquistákra, akik a nemzeti gárda központi bizottságában is túlsúlyban voltak, és egy kisebbségre: a Nemzetközi Munkásszövetség tagjaira, akik túlnyomóan a proudhoni szocialista iskolához tartoztak. A blanquisták akkoriban zömükben csak forradalmi, proletár ösztönből voltak szocialisták; csak kevesen jutottak el nagyobb elvi tisztánlátáshoz. A blanquisták […] az összeesküvés iskolájában nevelkedtek, az ennek megfelelő szoros fegyelem tartotta őket össze, s így abból a nézetből indultak ki, hogy egy aránylag kis létszámú, elszánt és jól megszervezett ember képes egy adott kedvező pillanatban nemcsak magához ragadni az állam kormányrúdját, hanem nagy és kíméletlen energia kifejtésével mindaddig meg is tartani, míg nem sikerül a nép tömegét a forradalomba belesodornia és a kis vezető csoport körül felsorakoztatnia. Ez mindenekelőtt megkövetelte minden hatalom legszigorúbb, diktatórikus központosítását az új, forradalmi kormány kezében.” (Engels, 1968. 574–575. o.)

Azonban Engels szerint a nép nyomására a blanquisták és a prou­­dhon­­is­­ták is kénytelenek voltak módosítani a politikájukon. A blanquisták politikai, a proudhonisták gazdasági elképzeléseiket írták felül az események sodrásában. A blanquisták végül „az eddigi államhatalomnak […] a szétrobbantását és egy új, igazában demokratikus államhatalommal való helyettesítését” (Engels, 1968. 575. o.) kísérelték meg. Az új államhatalom elutasította a centralizmust, s a francia kommünök szabad föderációjába hívta meg a vidéki Franciaországot.

A forradalmárok közül sokan túlléptek a demokratikus köztársaság létrehozásán, s egyre inkább magának az államnak az eltörlésére törekedtek. Hazájára utalva Engels támadja az etatizmus híveit: „Németországban az államba vetett babonás hit a filozófiából átment a burzsoázia köztudatába, sőt sok munkáséba is.” (Engels, 1968. 577. o.)

Engels ezután levonja a konklúziót:

„Valójában azonban az állam nem egyéb, mint gépezet arra, hogy egyik osztály elnyomja a másikat, mégpedig a demokratikus köztársaságban nem kevésbé, mint a monarchiában; és legjobb esetben egy olyan rossz, melyet az osztályuralomért folyó harcban győztes proletariátus örököl, és amelynek legrosszabb oldalait kénytelen lesz, ugyanúgy, mint a Kommün, tüstént minél jobban megnyirbálni, amíg egy új, szabad társadalmi állapotok között felnőtt nemzedék képes nem lesz arra, hogy az egész államkacatot sutba dobja. A német filisztert újabban ismét üdvös rettegés fogja el, ha e szavakat hallja: a proletariátus diktatúrája. Nos, hát, uraim, akarjátok-e tudni, milyen is ez a diktatúra? Nézzétek meg a Párizsi Kommünt. Az a proletariátus diktatúrája volt.” (Engels, 1968. 577–578. o.)

Engels nem azért tekintette a kommünt proletárdiktatúrának, mert az blanquista módon megkísérelte volna „minden hatalom legszigorúbb, diktatórikus központosítását az új, forradalmi kormány kezében”, hanem azért, mert demokratikus állam volt, ahol „a már uralomra jutott munkásosztály nem igazgathat tovább a régi államgépezettel”. Azért, hogy az állami szervek a „társadalom szolgáiból” ne legyenek a „társadalom urai”, a kommün „minden közigazgatási, bíráskodási és közoktatási állást az érdekeltek általános szavazati jogán alapuló választás útján töltött be, mégpedig úgy, hogy ugyanezek az érdekeltek választottjukat mindenkor visszahívhatták. […] Minden szolgálatért, akár magas, akár alacsony, csak olyan bért fizetett, amilyent más munkások kaptak. […] Ezzel biztos reteszt tolt az álláshajhászás és a törtetés elé, a képviseleti testületekbe kiküldötteknek adott kötött mandátum nélkül is, amit ráadásul szintén bevezettek.” (Engels, 1968. 575–577. o.)

Engels számára tehát nem egy szűk élcsapat, hanem a proletár többség demokratikus uralma jelentette a proletárdiktatúrát, amely nem az emberi életekben tesz felesleges kárt, hanem lerombolja a korábbi, burzsoá államhatalom intézményeit.

Mindez összevág Marx korai, 1848-as álláspontjával: „Forradalom után minden provizórikus állami állapot diktatúrát, mégpedig erélyes diktatúrát követel meg. Mi kezdettől fogva szemére vetettük Camphausennek [az 1848-as porosz forradalom liberális miniszterelnökének: a szerző], hogy nem lépett fel diktatórikusan, hogy nem zúzta szét és távolította el azonnal a régi intézmények maradványait.” (Marx, 1961. 385. o.) Természetesen Marx itt még nem a proletariátus, hanem a feudális önkénnyel szembeszálló forradalmi erők – a liberális burzsoázia és a vele a közös ellenség ellen szövetséget kötött szocialista csoportok – diktatúrája mellett kardoskodik.

Nem feledkezhetünk meg arról, hogy egy rövid ideig Engels is kacérkodott a terror gondolatával, azonban ez a terror nem a proletariátus diktatúrájával volt azonos. Az 1849–1850 közötti korszakról van szó, amikor Hunt (1974) szerint Marx és Engels egyaránt életük legradikálisabb, „totalitariánus demokrata” korszakát élték, s szerinte a radikális kisebbség forradalmában hittek. A radikalizmus fő oka azonban a polgári forradalmak bukása, és egyes burzsoá erők ellenforradalmi árulása volt. Marx és ­Engels ekkoriban nemegyszer a forradalmi terrort támogatja, de épp a feudális erők terrorja miatti elkeseredett válaszként, a polgári átalakulás érdekében. Az esetenként használt „vörös terror” és „fehér terror” kifejezések leginkább a nagy francia forradalomra utalnak vissza, ahogy azt Engelsnél látjuk az 1849 elején írt A magyar harc című művében (Engels, 1962).

Az erfurti program

A gothai program kritikája körüli perpatvar elülte után az SPD vezetése úgy döntött, hogy az új pártprogramot elküldi bírálatra Engelsnek. Engels élt az alkalommal. Vakációját megszakítva vetette bele magát a feladatba. Egy Kautskynak szóló levelében azt írta, hogy [fő célom], „hogy nekirontsak a »Vorwärts« békülékeny opportunizmusának és annak az elképzelésnek, hogy a régi disznóság üdén-jámboran-vidáman-szabadon »belenő a szocialista társadalomba«” Engels, 1977b 121. o.)

Engels Az erfurti programtervezet bírálatában az egyes programpon­­tok bírálata után a Hineinwachsent támadja. A békés „belenövést” el­­kép­­zel­­he­­tő­­nek tartja (!) az olyan demokratikus (!) országokban, mint az USA, Anglia vagy Franciaország. „De Németországban, ahol a kormány majdnem mindenható, és sem a birodalmi gyűlésnek, sem a többi képviseleti testületnek nincs valóságos hatalma, Németországban ilyesminek a proklamálása, mégpedig anélkül, hogy erre bármi szükség volna, annyit jelent, hogy leszedik a fügefalevelet az abszolutizmusról és saját testükkel takarják el meztelenségét.” (Engels, 1970a 220. o.)

A fő problémát azonban a távlati célok elhagyása jelenti: „A tervezet politikai követeléseinek egy nagy hibája van. Az, amit tulajdonképpen mondani kellene, hiányzik belőle. Ha mindezt a tíz követelést teljesítenék, akkor különböző eszközök kerülnének ugyan kezünkbe a politikai főcél eléréséhez, de korántsem érnénk el magát a főcélt.” (Engels, 1970a 219. o.)

Engels számára a fő célt egyértelműen a demokratikus köztársaságból kinövő proletárdiktatúra, azaz a proletariátus demokratikus diktatúrája jelenti. Az aktuálisan lehetséges célnak azonban a demokratikus, népképviseleti (de még polgári) köztársaság tűnik:

„Ha valamihez nem fér kétség, akkor az az, hogy pártunk és a munkás­­osztály csak a demokratikus köztársaság politikai formájának fennállása esetén juthat uralomra. Sőt, ez a specifikus forma a proletariátus diktatúrája számára, ahogy ezt már a nagy francia forradalom [Engels itt a Párizsi Kommünre gondol: a szerző] megmutatta. Mégiscsak elképzelhetetlen, hogy legjobb embereink egy császár alatt miniszterekké legyenek, mint Miquel [a Kommunista Liga egykori tagja, 1890-től tíz éven porosz pénzügyminiszter: a szerző]. Csakhogy, úgy látszik, törvényesen lehetetlen nyíltan a programba iktatni a köztársaság követelését, ámbár ez Franciaországban még Lajos Fülöp alatt is megengedett volt, ugyanúgy, mint most Olaszországban. De éppen az a tény, hogy Németországban még nyíltan köztársasági pártprogrammal sem szabad fellépni, bizonyítja, milyen határtalan illúzió az, hogy ebben az országban kedélyes, békés úton be lehet rendezni a köztársaságot, sőt nemcsak a köztársaságot, hanem a kommunista társadalmat is. / De tegyük fel, hogy a köztársaság kérdése mellett valahogyan elsiklunk. / Aminek azonban véleményem szerint benne kell lennie a programban és benne is lehet, az az a követelés, hogy minden politikai hatalom a népképviselet kezében összpontosuljon. S ez egyelőre elegendő lenne, ha már nem lehet továbbmenni.” (Engels, 1970a 220. o.)

Engels a bírálat megírása és visszaküldése után még tett néhány javaslatot Kautskynak a későbbi szövegváltozat javítására. Az SPD erfurti kongresszusán (1891. október 14–21.) végül sem a párt „szélsőségesei”, sem a párt revizionista-reformista szárnya nem tudta eltéríteni a programot a reális, de marxista iránytól. A program az eredetinél forradalmibb lett, s több benne a demokratikus követelés, de a proletárdiktatúráról nem tesz említést. (Ezt – mint láttuk – politikai szempontból Engels sem tartotta feltétlenül időszerűnek.) A program a demokratikus (burzsoá) köztársaság utáni változást az eufemisztikus „társadalmi transzformáció” szóval írta le.

Engels főként a Bebel által Londonba küldött képeslapokból és egyéb iratokból értesült a kongresszus eseményeiről. Bár a program nyilván nem mindenben tükrözte Engels nézeteit, Engels alapvetően elégedett volt vele. A kongresszus után Bebelnek írt levelében megjegyzi, hogy „a program első olvasásra nagyon jó benyomást kelt, kivéve néhány erőtlen részt, amelyekre már előzőleg figyelmeztettem K. Kautskyt”. (Engels, 1977a 180. o.). Engels Kautskynak is gratulált a program elfogadásához (Engels, 1977c 185. o.).

Engels realizmusa

Engels hangvétele élete utolsó néhány évére visszafogottabbá válik. Azonban Alekszej Mihajlovics Vogyen, orosz marxista szerint Engels még 1893-ban is használta a proletárdiktatúra fogalmát egy Vogyennel Plehanov nézeteiről folytatott beszélgetés során (Vogyen, 1927).

Európa szocialistái ekkoriban Engelst nagy teoretikusként és reálpolitikusként ünneplik. Kultusza a német szociáldemokraták körében különösen nagy. Többek között nemcsak Kautsky vagy Bebel tartja sokra, hanem Bernstein is. Mindhármukhoz igen szoros barátság fűzi, olyannyira, hogy 1893-as végrendeletében és 1894–95-ös kiegészítéseiben ­Louise (­Luise) Kautsky (Karl Kautsky felesége) az egyik fő kedvezményezett, a végrendelet végrehajtójának pedig ügyvédje mellett Bebelt és Bernsteint jelöli ki (Engels, 1979).

Collier (1996) Engels halálának 100. évfordulójára írt könyvében megállapította, hogy Engels „realizmusának” egyik legeklatánsabb példája a Marx 1850-ben írt Osztályharcok története Franciaországban (Marx, 1962) című művének 1895-ös kiadásához írt előszava, (Engels, 1970b), egyik utolsó jelentős műve. Engels realizmusa azonban Collier szerint a kalandorság és a reformizmus (revizionizmus) együttes elutasításában jelent meg.

Engels az említett előszóban – Marx méltatása mellett – felvázolja Marx és Engels korábbi (1850) tudásszintjének és felfogásának az évtizedekkel későbbihez (1895) képesti hiányosságait, amelyek törvényszerűen tükrözték a még viszonylag fejletlen tőkés viszonyokat:

„Nekünk és mindazoknak, akik hasonlóan vélekedtek, a történelem nem adott igazat. Világosan megmutatta, hogy a gazdasági fejlődés állása a kontinensen akkor még korántsem érett meg a tőkés termelés megszüntetésére; bebizonyította ezt azzal a gazdasági forradalommal, amely 1848 óta az egész kontinenst megragadta.” (Engels, 1970b 480–481. o.)

Engels ezután hitet tesz a parlamentáris küzdelem primátusa mellett:

„A rajtaütéseknek, kicsiny tudatos kisebbségek által öntudatlan tömegek élén végrehajtott forradalmaknak az ideje elmúlt. Amikor a társadalmi szervezet teljes átalakításáról van szó, ebben a tömegeknek maguknak is részt kell venniök, maguknak is meg kell érteniök, hogy miről van szó, mi mellett szállnak síkra életükkel és vérükkel. A legutóbbi ötven év története erre tanít bennünket. Hogy azonban a tömegek megértsék, mi a teendő, ehhez hosszú, kitartó munkára van szükség, és éppen ezt a munkát végezzük el most, mégpedig olyan sikerrel, amely az ellenfelet kétségbeejti. / A latin országokban is mindinkább belátják, hogy a régi taktikát felül kell vizsgálni. Mindenütt utánozták a választójog kihasználásának, a számunkra hozzáférhető összes posztok meghódításának német példáját, (…) még Franciaországban is a szocialisták mindinkább belátják, hogy tartós győzelem csak akkor lehetséges számukra, ha előbb megnyerik a nép nagy tömegét, vagyis ez esetben a parasztokat. A párt legközelebbi feladatát itt is a lassú propagandamunkában és a parlamenti tevékenységben ismerték fel. Az eredmények nem is maradtak el.” (Engels, 1970b 488. o.)

A fenti idézet a reformizmus melletti óvatos kiállásnak tűnhet, amennyiben a reformizmust a forradalmi út elutasításával azonosítjuk. Engelsnél a polgári demokratikus kereteket tiszteletben tartó és kihasználó politizálás azonban továbbra is csak átmenet a forradalomhoz:

„Magától értetődően külföldi elvtársaink ezzel semmiképpen sem mondanak le a forradalomhoz való jogukról. Hiszen a forradalomhoz való jog egyáltalában az egyetlen valóban „történelmi jog”, az egyetlen jog, amelyen kivétel nélkül valamennyi modern állam alapul.” (Engels, 1970b 489. o.)

A forradalomhoz vezető út a parlamenti politizáláson, a tömegek és a párt folyamatos szervezésén és erősödésén keresztül vezet:

„De bármi történjék is más országokban, a német szociáldemokrácia különleges helyzetben van, és ezért, legalábbis egyelőre, feladata is különleges. (…) Két és egynegyedmillió választóra már ma számíthatunk. Ha ez így megy tovább, a század végéig meghódítjuk a társadalom középrétegeinek, a kispolgároknak és a kisparasztoknak a többségét, és olyan döntő hatalommá növekszünk az országban, amely előtt akarva, nem akarva, minden más hatalomnak meg kell hajolnia. Hogy ezt a növekedést szakadatlanul folyamatban tartsuk addig, amíg a jelenlegi kormányzati rendszernek magától a fejére nem nő, ezt a napról napra növekvő erő-zömöt elővédharcokban fel nem őröljük, hanem a döntés napjáig sértetlenül megőrizzük, ez a legfőbb feladatunk. És csak egy eszköz van, amely a németországi szocialista harci erők állandó növekedését ideiglenesen feltartóztathatná, sőt egy időre vissza is vethetné: a katonasággal való nagyméretű összeütközés, egy olyan érvágás, amilyen az 1871-es párizsi volt. Idővel ezt is kihevernők. Egy milliókra rúgó pártot a világból kilövöldözni, erre Európa és Amerika valamennyi ismétlőpuskája sem elegendő.” (Engels, 1970b 489–490. o.)

Engels ekkorra már számos európai országra kiterjeszthetőnek tartja a társadalmi többség demokratikus megszerzése utáni, békés, forradalmi szocialista utat, ahol az erőszak már nem a hatalom megszerzésének eszköze, hanem önvédelem a hatalmát demokratikus választások révén elveszítő, de arról lemondani nem akaró burzsoázia erőszakos fellépése ellen. Ez a felfogás lényegében bármelyik polgári demokratikus ország jogrendjével összhangban van, vagy legalábbis taktikusan összhangba hozható.

A korábban vázoltakon túl érdekes lehet ezt összevetnünk Engels néhány évvel korábbi soraival, amikor a Tőke I. kötetének 1886-os angliai kiadásának előszavában fontosnak érzi, hogy Marx „egész elmélete az angliai gazdaságtörténet és az angliai helyzet egy életen át tartó tanulmányozásának eredménye, és akit ez a tanulmány arra a következtetésre juttatott, hogy – legalábbis Európában – Anglia az egyetlen ország, amelyben megvan a lehetőség arra, hogy az elkerülhetetlen társadalmi forradalmat teljességgel békés és törvényes eszközökkel vigyék véghez. Igaz, sohasem felejtette el hozzátenni, hogy nemigen hiszi, hogy az angol uralkodó osztályok »pro-slavery rebellion« nélkül alá fogják vetni magukat ennek a békés és törvényes forradalomnak.” (Engels, 1967a 31. o.)

Látható, hogy már néhány év történelmi tapasztalata – a korabeli szocialista pártok európai előretörése a választásokon – milyen jelentős változást jelentett Engels felfogásában.

Összegzés

Engels kései politikai munkásságát a különféle évfordulók környékén a nyugati marxisták különböző csoportjai szerteágazó elméleti és politikai irányultságuknak megfelelően értékelték és értékelik. Több igen termékeny – bár fő céljait tekintve alapvetően értelmetlen – vita folyt az elmúlt évtizedekben arról, hogy Engels kinek az előképe, s ő maga árulóvá vált-e esetleg utolsó éveire, vagy nagy teoretikusként és politikai stratégaként igazgatta-e a munkásmozgalom ügyeit. Kelet-Európában Engelsnek ez a korszaka 1990 előtt talán politikai okokból kevésbé volt divatos téma, a burzsoá restauráció után pedig még kevésbé.

Pedig Engels kései felfogása frissen hat a mai közegben is. A lezüllött szociáldemokrata és posztkommunista establishmentek, illetve a radikális frázisokat puffogtató, életidegen szekták között utat kereső mai szocialisták és kommunisták Engels kései munkásságát fontos kiindulópontnak tekinthetnék. Engels tanulmányozása a mozgalmi megújulás kulcsa lehet, amennyiben a marxista baloldal újra egy közös társadalmi transzformációs program, s nem az egységesen megítélt huszadik századi szocialista kísérletek alapján szeretné megszervezni magát. Ez utóbbi talaján ugyanis nem jöhet létre politikai egység. Enélkül pedig reménytelen utóvédharcokra vannak kárhoztatva.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Collier, A. (1996): Engels: Revolutionary Realist? In: Arthur C. J. (szerk.): Engels Today: A Centenary Appreciation. Macmillan Press, Houndmills, Basingstoke, Hampshire, and London. 29-45.

Csonka R. és Harsányi I. (1974): A nemzetközi munkásmozgalom története 1830–1945. Kossuth Kiadó, Budapest.

Engels, F. (1979): Engels végrendelete. In: MEM 39. kötet. Kossuth Kiadó, Budapest. 503-508.

Engels, F. (1977a): Engels August Bebelhez Berlinbe. 1891. október 24. In: MEM 38. kötet. Kossuth Kiadó, Budapest. 180-184.

Engels, F. (1977b): Karl Kautskyhoz. 1891. június 29. In: MEM 38. kötet. Kossuth Kiadó, Budapest. 121-123.

Engels, F. (1977c): Karl Kautskyhoz. 1891. október 25. In: MEM 38. kötet. Kossuth Kiadó, Budapest. 185-186.

Engels, F. (1977d): Konrad Schmidthez. 1890. október 27. In: MEM 37. kötet. Kossuth Kiadó, Budapest. 477-483.

Engels, F. (1970a): Az 1891-es szociáldemokrata programtervezet kritikájához [Az erfurti programtervezet bírálata] In: MEM 22. kötet. Kossuth Kiadó, Budapest. 211-225.

Engels, F. (1970b): Bevezetés [Marx „Osztályharcok Franciaországban 1848-tól 1850-ig” c. művének 1895-ös kiadásához]. In: MEM 22. kötet. Kossuth Kiadó, Budapest. 475-492.

Engels, F. (1968): Bevezetés [a „Polgárháború Franciaországban” 1891-es kiadásához]. In: MEM 17. kötet. Kossuth Kiadó, Budapest. 567-578.

Engels, F. (1967a): Előszó az angol kiadáshoz. In: MEM 23. kötet. Kossuth Kiadó, Budapest. 28-32.

Engels, F. (1967b): Engels an Laura Lafargue. 1890. október 18. Werke, 37. kötet. Dietz Verlag, Berlin. 483-485.

Engels, F. (1963): Eugen Dühring úr tudomány-forradalmasítása [Anti-Dühring]. In: MEM 20. kötet. Kossuth Kiadó, Budapest. 1-317.

Engels, F. (1962): A magyar harc. In: MEM 6. kötet. Kossuth Kiadó, Budapest. 157-167.

Friedrich Ebert Stiftung (é.n.): Die Neue Zeit: Wochenschrift der Deutschen Sozialdemokratie. http://library.fes.de/nz/

Hoffrogge, R. (2011): Sozialismus und Arbeiterbewegung in Deutschland: Von den Anfängen bis 1914. Schmetterling, Stuttgart.

Hunt, R. N. (1974): The Political Ideas of Marx and Engels. Palgrave Macmillan, London.

Kautsky, K. (1955): [1891. január 9-i levél]. In: Engels, F., Kautsky, K. és Kautsky, B.: Friedrich Engels’ Briefwechsel mit Karl Kautsky. Danubia-Verlag, Bécs. 284-287.

Marx, K. (1969): A gothai program kritikája. Széljegyzetek a német munkáspárt programjához. In: MEM 19. kötet. Kossuth Kiadó, Budapest. 13-30.

Marx, K. (1968): Polgárháború Franciaországban. A Nemzetközi Munkásszövetség Főtanácsának üzenete In: MEM 17. kötet. Kossuth Kiadó, Budapest. 285-335.

Marx, K. (1962): Osztályharcok Franciaországban 1848-tól 1850-ig. In: MEM 7. kötet. Kossuth Kiadó, Budapest. 7-103.

Marx, K. (1961): A válság és az ellenforradalom. In: MEM 5. kötet. Kossuth Kiadó, Budapest. 382-388.

Reichstag (1891): Verhandlungen des Reichstages, Bd.: 116. 1890/92, Berlin. http://mdz-nbn-resolving.de/urn:nbn:de:bvb:12-bsb00018666-4 (Letöltve: 2020.09.04.)

SPD (1891): Erfurter Programm. In: Protokoll des Parteitages der Sozialdemokratischen Partei Deutschlands: Abgehalten zu Erfurt vom 14. bis 20. Oktober 1891. Berlin. 3-6.

Vogyen, A. (1927) На заре “легального марксизма”. Летописи марксизма № 4, 1927 г. http://saint-juste.narod.ru/Voden.html (Letöltve: 2020.09.09.)

ENGELS FRIGYES

[A könyvnyomtatás feltalálása]

Hát a költő mást sosem énekel meg,
Csak a büszke trónt, véráldozó hatalmat,
Ha körötte Fáma kürtjei zengnek,
S elnémul ott, hol az istenek laknak?
Nincs már bennetek szégyen? A dicsőség
Ragyogását csak azoknak osztjátok,
Kiket elítél a történelem,
S nem dicséret illet, de örök átok?
Ébredjetek! A félénkké lett ének
Sose látott erővel
Fenséges győzelemben szálljon égnek!
S ha azt várjátok, hogy méltónak tartson
A babérra a világ titeket,
Mondjatok oly hatalmas éneket,
Mely a világhoz méltóan harsogjon!

Hajdanta így soha nem tékozolták
A dicséret tömjénes illatát;
Áldozatul mindig az üdvös szellem,
Üdvös találmány oltárára hozták.
Saturnus jött s a hatalmas ekével
Feltörte az anyaföld kebelét,
S az ember látta, nőttek a vetések
A szikkadt talajokon szerteszét.
Egekbe szállt a hálát zengő ének,
S őt mondják az aranykor istenének.
Nem voltál te is isten, ki a szónak,
A gondolatnak adtál egykor testet,
Mely addig gátak nélkül tovaröppent,
A beszédet jelek közé rekeszted?

Nélküled mindig újra
Elnyelte volna magát az idő,
Holtan a feledés sírjába hullva.
Te jöttél, és a gondolat
Látta, a szűk kör mily gyorsan kitágult,
Mely övezé gyermekkora alatt.
Szárnya vitte a messze nagy világba,
Hol a jövő s a tettektől súlyos múlt
Eszmét cserél, száll egymással vitákba.
Te, vakság megvilágítója!
Egyedül te örülj a dicsőségnek,
Csak téged illet, szellemed fenségét,
Te halhatatlan, magasztaló ének!
S a természet, miként ha e találmány
Elég lett volna hatalmát mutatni,
Fösvény módjára nyugodott azóta,
Nem akart ily csodát még egyszer adni.

Végül nekiállt új jelet alkotni,
S a jeges Rajna megszületni látja
Gutenberget: „Hiába a vesződség!
Mit ér az, hogy leírva, életet
Kapott a gondolat,
Ha mégis elhal, ha továbbra is
A feledés homályában marad?
Beleférhetnek-e mind egy hordóba
A háborgó tenger hullámai?
Épp így egy könyvben ki nem tárulhatnak
A szellem összes adományai!
Mi kellene? Repülni? De hiszen
A természet egy mintára teremtett
Számtalan lényt, találmányom, ezt lesd el!
Hogy egy igazság százszor ismétlődve
Visszhangozzék hatalmas lendülettel,
Világosság szárnyán az égbe törve!”

Így szólt — és lőn a nyomdászat, s Európa
Csodálkozva, felajzva, csakhamar
Hangos morajlással ébredve lázad,
Miként ha szítja szélvihar,
Fellobban a piros tűz, melynek lángja
Szunnyadt a föld sötét mélyébe zárva.
Ó gonosz vár, melyet a tévedésnek
Emelt hitvány dühe a zsarnokoknak!
Kitört a vulkán, sziklák lángban égtek,
S a rémülettől falaid inogtak.
Ki az a szörny, aki pirulás nélkül,
Tisztátlan torzszülötte a sátánnak,
A Kapitólon, mely már-már ledől,
A szennyes trónt felépíti magának,
S fenyeget, hogy mindent elnyel, megöl?

Még él, de roskad már hatalmas vára,
S egyszer majd a tető is leszakad,
S helyén mindenütt csak romok hevernek.
Eképp ural magas hegycsúcsokat
Erős torony egy sziklafalra rakva;
Benne a háború vad fiai
Találtak ellenségtől biztos lakra,
Ott tobzódnak a rablott hatalommal,
Rikoltozva törnek csatára onnan;
Áll a torony magában,
Elhagyva, az erdőben, ki se látja,
Most is zordan, mint régen, bárha gyenge,
Néz minden oldal felé, fenyegetve.
De eljő majd a nap, mikor leomlik,
Leomlik és romoktól
Borítva nyög a föld; de addig persze
Marad azoknak madárijesztője,
Kik addig szidták és remegtek tőle.

Ez volt az első babér, mely az észnek
Övezte homlokát; merészen kél most
Az értelem, biztos tudást szomjazva,
S szárnyalva a világot átkarolja.
Kopernikusz feltör a csillagokba,
Amelyek útját rejté sűrű fátyol,
Onnan néz a legtündöklőbbre,
Mely életet áraszt a földre,
Hogyan pihen a végtelenben, távol.
Galilei érzi, hogy talpa alatt
Forog a föld, s neki jutalmazásul
Itália börtönt, vakságot ad.
S mégis mozog, hajózik szakadatlan
Földünk gyorsan a térnek tengerében,
S vele hajóznak villámhoz hasonlón
A csillagok; ekkor közébük pattan
Friss szellemével Newton;
Figyel, az őserőnek
Törvényeit kifejtve,
Mely őket körpályájukra vetette.

Mit ér, hogy meghódítád az eget,
Megtaláltad a törvényt, mely örökre
Mozgat légkört és tengert? Mit, hogy felosztád
Sugarát a megfoghatatlan fénynek,
S a földbe ásod magad, felfedezni
Nyomát az arany s kristály rejtekének?
Tekintsd az embert, szellem! – Megtevé,
S hangos panaszban fakadt ki keserve:
„Ó értelem, vaksággal vagy te verve!
A láncok hogy csörögnek,
Melyeket a vad zsarnokság kovácsolt,
Versengve, minden pólusán a földnek,
S halálnak dobja koncul
Az embert, ha unja a szolgaságot!
Ne így tovább! ” Hallák a despoták,
S a pallost s tüzet, két hű zsoldosuk,
Átkos kezükben készen tartották.

„Ti balgák! A lobogva égő máglyák,
Fenyegetnek bár szörnyű tűzhalállal,
S szembeszállnak értem az igazsággal,
Hozzá vezető világítótornyok,
És győzelméhez fényt sugárzó fáklyák!
Szerelmesen epedve
Szívem megittasultan őt imádja,
Lelkem őt nézi, őt követve lépek,
Nem riaszt vissza se pallos, se máglya,
S lábaim mégis inogva vinnének?
Hátrafelé tudnám-e
Fordítani a térdem? ím a Tajo
Hullámai vissza sohase térnek
Forrásukhoz, ha a tengerhez értek;
Hiába állják útját, vize sodrát
Nem tartóztatja fel a hegyek lánca,
Nem másíthatja sorsát,
Mely zúgva kergeti az óceánba.”

Eljött a nap, a nagy nap,
Egy halandó, haragtól korbácsolva,
Minden nép közös szégyenét lerázta,
S fennen odakiálta
Az egész földnek: Az ember szabad!
Szűk határok nem verhették béklyóba
Szent szózatát; gyors szárnyaira vette
A visszhang, melyet Gutenberg talált fel,
S csodásán szertevitte,
Hogy percek alatt, mint a villám, gyorsan
Áthatolt tengereken, hegyek ormán,
S ott tombolt, zabolátlan, viharokban.
Nem harsoghatják túl e hangokat
A zsarnokok, zeng mindenütt a szózat,
S az ész felujjong: az ember szabad!

Szabad, szabad! Ó, édesen hangzó szó,
Melytől a szív gyorsabb ütemre dobban,
Lelkem megittasultan
S telve a te magasztos ihleteddel
Fellendít engem mennyei utakra,
Tüzes szárnyakon magával ragadva.
Hol vagytok, ti halandók,
Kik énekem halljátok? A magasból
Látom, a sors érc börtönkapuja
Felpattan s az időknek sűrű fátyla
Szétszakad – elém tárul a jövendő!
Tisztán láttam, a föld már nem marad
A nyomorult bolygó, melyen a dicsvágy
S a háború véres karja arat.

Ezek ketten örökre eltűnének,
Mint ahogy pestis s ragály, e pribékek,
A szorongatott zónából megfutnak,
Ha a sarkról jeges szél indul útnak.
Az emberek mind egyenlők, érezték,
Erős karral kivívták ezt a bátrak
És örömujjongással ünnepelték.
Nincs rabszolga, vége a zsarnokságnak;
Szeretet s béke terjed a világon,
Szeretetet s békét lehel a föld,
„Szeretet s béke”, hangzik minden tájon
És ott fenn arany trónusán az Isten
Áldón nyújtja ki föléjük kezét,
Örömet küld le s jókedvet bőségben,
Hogy patakokban szerteszét
Ömöljék újra, éppen úgy, mint régen.

Nem látjátok a magas oszlopot,
Nem látjátok a magasztos emléket,
Ragyogása szemünk hogy’ kápráztatja?
A piramis nem hirdet ily fenséget,
Bottól félő szolgák dolgoztak ott,
Hírt és nevet az elnyomásnak adva!
Magasra, nem lankadva
Száll mindörökre füstje a tömjénnek,
Mellyel a hála Gutenbergnek áldoz,
Kis jutalma ez nagy jótéteménynek!
Dicsőség annak, aki megbuktatta
A dölyfös kény hatalmát, és a lélek
S az ész gyors röptéhez az erőt adta!
Az igazságot vitte diadalra,
S örökre szól, mit keze alkotott!
Zengjék nevét végnélkül himnuszok!

(Eredeti megjelenés: Gutenberg-Album, 1840 eleje)

A Na’Conxypan-i polgármester

műhely

KISS ENDRE

Kelet-európai realizmus

Krzysztof Glass képzőművész és politológus halála huszadik évfordulójára

Nem kétséges, útlevelem története a filozófiai öröm egyre magasabbra kanyarodó hullámait váltotta volna ki Krzysztof Glassból. Ha azt hallotta volna, hogy 2002-ben finoman szólva majdnem olyan szigorú határellenőrzés volt Budapest és Bécs között, mint a klasszikus időkben, és lejárt útlevelemre a magyar határőr úgy figyelmeztet, hogy megpróbálhatok belépni Ausztriába, de „van-e másik útlevelem?”, mert semmit sem lehet szavatolni, ugyancsak nem csodálkozott volna. Arra a részletre, hogy a magyar útlevélvizsgáló személyes sértettséggel reagált a lejárt útlevélre, Glass elégedetten bólintott volna. Ez az, ez a helyes reakció! Tudatára jőve annak, hogy péntek és hétfő délután között nem léteznek hivatalos órák egy új útlevél megszerzésére, kifejezetten igazolva érezte volna magát. Az pedig, hogy az illetékes iroda már régen egy távoli külvárosba költözött, anélkül, hogy e költözés hírét közhírré tette volna, felvidámította volna napját. A hosszú sorállás, amelynek végén még nem a friss útlevél, de a délutáni sorállást kedvező pozícióját megalapozó értékes sorszám várt az eltikkadt sorállókra, őszinte elismerést váltott volna ki belőle. Sőt, talán odáig is elment volna, hogy az érvényességi dátumok könnyű összecserélhetőségét (1.2 vagy 2.1. – mindegyik németül mást jelent, mint magyarul) egyenesen cselnek, ha nem is az ész, de az intézmény cselének állítsa be.

Ha Krzysztof Glasst, mint a posztszocialista átmenet egyik legfontosabb értelmiségijét szeretnénk jellemezni, az érvénytelenné vált útlevélre adott reakciója pontosan kifejezte volna az egész korra adott válaszát is. Ez a válasz azonban csak reakció lehetett. Pozitívan nem lehetett kimondani, mert ő sem lehetett ünneprontója egy nagy átmenetnek, miközben az önbeteljesítő jóslatok mechanizmusaival ő is tisztában volt. Annál is nehezebbre esett volna számára a reakciók helyett pozitívan reagálnia, mert nem volt sem keleti, sem nyugati értelmiségi, másfelől mind nyugati, mind keleti volt. S ezért, mint nyugati, nem ronthatta el a keletiek örömét, s mint keleti, arra volt kötelezve, hogy átélje a keletiek örömét, még akkor is, ha, mint nyugati sejtette, hogy az örömre egyre kevesebb ok lesz majd később.

Lengyel, de egyéb közép-európai tradíciók is szerepet játszanak ebben. A kelet európai értelmiség egyszerre szolgál és egyszerre hős. Az 1968 és 1989 közötti korszak, amelyben Krzysztof Glass élete kibontakozott, az értelmiség korszaka volt, egy új és önálló értelmiségi osztály felemelkedésének kora. Ez az osztály mintha eleve sikerre lett volna ítélve, sőt, amikor az új globális és neoliberális világba átlépett a történelem alakításában kifejtett könnyed és kreatív teljesítményeinek jutalmaként át is vehette diszkrét, decens és elegáns uralkodói helyzetének nyilvános elismeréseit.

Éppen a programozottnak tűnő siker médiumában válnak azonban az értelmiség létfeltételeinek (condition humaine) árnyoldalai is láthatóvá. A győzelmes kultúrforradalom (1968) és a győzelmes neoliberális forradalom (1989) közötti korszak ugyan az értelmiségé volt, de már nem a felelősségteljes és az eszmékért síkraszálló heroikus individuumoké. Az értelmiségi éppen ettől kezdve immár egy jól szervezett csoport tagja. Amíg az értelmiségi, mint a jól szervezett (vagy szervezés alatt álló) nagyobb csoport egyik kisebb csoportjának tagja e korszakban majdnem bement az osztályhatalomba, Krzysztof Lengyelországból az emigrációba ment. És ez a különbség nemcsak Lengyelország és Magyarország hetvenes évekbeli különbségeiből származott.

Krzysztof a Julien Benda-i ¹, magányos írástudó értelmiségiek képviselője maradt a már csoportokba integrált értelmiség korában. A két típus között azonban nemcsak időbeli egymásutániság volt, nem is csak az erkölcsi választás szintjének különbsége (az individuumok javára), de volt egy mély szociokulturális háttérkülönbség is. A létező szocializmus alatt ugyanis a csoportos értelmiségi szerveződés csak két társadalmi dimenzióban volt lehetséges. Az egyik a hatalmon belül (úgyis, mint a hatalom main streamjével először szembeszálló privilegizált ex-hatalmi csoport, felülmúlhatatlan plaszticitással mutat ebbe az irányba az összes Nagy Imre-csoport-változat, ami mélyen a rendszerváltás utáni korszakokba is benyúlva monopolizálta a „haladás” összes létfontosságú kérdését). A másik ugyan a hatalmon kívül és a hatalom ellenében jött létre, de mint ugyancsak jól szervezett értelmiségi csoport, igen hamar hasonló vonásokat kezd magára ölteni, mint az eredeti, szakadár-eretnek csoport. Annál nagyobb figyelmet érdemel az, aki a létező szocializmuson belül, majd onnan emigrálva, a csoport-értelmiség korszakában, hontalanul, de még mindig az eredeti értelmiségi identitás megvalósításával próbálkozik.

Krzysztof életének szinte minden elemét mély belső elhatározás alakította olyanná, amilyen lett. Mint értelmiségi egyszerre volt ragyogó festő, grafikus, igen jó költő és politológus, aki hosszú évek számos erőfeszítése után már útban volt ahhoz, hogy habilitáljon a Bécsi Egyetem egyik politikatudományi intézetében. Politikatudományi víziója realista volt. Ez nemcsak azért tűnik fel, mert politikatudósok esetében számos olyan léthez kötöttségi sajátosságot feltételezhetünk, amelyek távol esnek minden realizmustól. És itt már nem az eredeti és a lengyel kultúrában akkor is szerepet játszó romantikára gondolunk, de azokra a kötelező érvényű illúziókra is, a történelmi pillanattal vagy éppen az aktuális main streammel való együtt mozgásra, melyek a társadalmi problémák szelektív felfogására indítják a kutatót.

Krzysztof „realizmusa” groteszk és kafkai kalandokba sodorja az értelmezőt. A politikai, sőt, nemzetközi politikai „realizmus” ugyanis, megengedhetetlenül népies argóban, azt jelenti, hogy mindent az amerikaiaknak, semmit másnak (erre az amerikai külpolitikának az 1990-as évek elején végrehajtott fordulata a legjobb példa). Krzysztof realizmusa azt jelentette, hogy a posztkommunista országok figyeljenek oda azoknak a változásoknak az egyes részleteire is, amelyek a nagy átalakulás ködfüggönyében folynak. A politikatudományi realizmus privilégiuma nem egyszerűen a nagyhatalmaknak, de kifejezetten a szuperhatalmaknak van fenntartva. Krzysztof attitűdje emiatt is különleges volt. Az az összefüggés sem teljesen érdektelen, hogy minél kisebb egy (nagy)hatalom, annál több ideológiai meggyőződésre van rákényszerítve.

Krzysztof realizmusa abban az életútban gyökerezett, amelyről csak tőle tudok, de a tények viszonylagos szervesen összeállnak egésszé, ami nem veszélytelen, mert a jól formált ív nem pótolja a pontos ismereteket. Glass realizmusa szinguláris pillantás volt a posztkommunista transzformációra. Én csak lassan ismertem meg, annak köszönhetően, hogy a kilencvenes évek elejétől az évtized végéig körülbelül tíz közös konferencián vettünk részt, egyszer még olyan szerencsém is volt, hogy Pesten is sikerült egyet megrendeznünk a Friedrich Ebert-Alapítvány segítségével.

A kilencvenes évek posztkommunista politikai gondolkodásának fő vonalában bizonyos programozott és strukturális félreértések és elvárások is megjelentek, abban az értelemben, hogy bizonyos dolgokat a körülmények történeti hermeneutikai kényszerpályáin nem lehetett másképp látni, mint ahogy sokan látták. Pontosan az ilyen programozott félreértéseknek nem volt nyoma Krzysztof realizmusában, amit ráadásul sohasem fejezett ki közvetlenül vagy kárörömmel, de mindig csak alig érzékelhető reakciókkal az egymást követő anomáliák láttán. Ha vittem Pesten autón (amire sajnos nem gyakran került sor), és az út szélén egymásnak ütközött autók sofőrjeinek gesztikuláló vitáit láttuk, akkor is biccentett, hajrá autósok, csak így tovább! Krzysztof nem hitt a gonosz eltűnésében a világból. Nem hitte, hogy az emberek másmilyenek lehetnek, épp az örömmel átélt optimizmus elutasításával szabadult meg a történelmileg strukturálisan előírt, tehát azért nem az emberi gonoszság vagy rosszakarat diktálta hermeneutikai pályáktól. Akik ugyancsak nem hisznek a gonosz eltűnésében a világból, rendre vagy félelemmel, vagy más negatív érzelmekkel kapcsolták össze ezt a pozíciót, míg ő teljesen hétköznapian és inkább szerényen reagált így. Krzysztof tudomásul vette az új mitológiákat a maguk legdiadalmasabb és valóban hódító korszakában, nem vitatkozott, nem akart meggyőzni senkit. Realizmusa a várakozás egy fajtája volt, specifikusan megformált hallgatás, enyhén titokzatoskodó, de azért nem fontoskodó arccal. Inkább megvárja, amíg az új mitológiák elhalványulnak, nemhogy ellendrukker nem akar lenni, de még tenni sem akar ellene, egyszerűen figyelmeztetni akar azokra a következményekre, amelyek még be sem következtek.

Glass az emberi primér-impulzusokban hisz (éppen, mint Beuys ² és előtte Kracauer ³), nem az ideológiákban és mítoszokban, még akkor sem, ha állt már a hermeneutikai kényszerpálya, s úgy tűnt, végleg eltűnt a gonosz a világból. Krzysztof üdítően nem hitt az új fogalmakban, azokban sem, amiket én találtam ki. Vadul hitt a múlt uralmában a jelen és a jövő fölött, az objektívvá vált tradíciók és értékek hatalmában, a nemzeti identitásban és a halhatatlan geopolitikában. Mindenben, ami 1989 után végérvényesen vagy nem, de eltűnni látszott a múlt örvényekkel forgó süllyesztőjében. Ez a „Glass-nost” (örült ennek a leleményemnek) ellentéte volt a Gorbacsovénak, még a globalizáció is csak annak peremén jelent meg. Ez a valóságérzék erőteljes gyanút ápolt ideológiákkal és utópiákkal szemben, miközben mindig a gyengébbek és a szegények oldalán volt, anélkül, hogy ilyet akár egyszer is explicit módon említett volna. Ha valaki rendre leleplezi mások leplezett érdekeit (az ideológiák mögött, rendre), ezzel persze akaratlanul is plebejussá válik. Az intellektuális lelkiismeret plebejussá tesz. Ezért landol Krzysztof mindig „lenn”, „lenn”, ahol, mint Hegel mondja, „minden konkrét”. A „lenn” pozíciója az ő esetében ebből a realizmusból nő ki, távolabbi eredete pedig más egzisztenciális mozzanatokból. A „lenn” itt nem rögtön szociológiai kategória. Mindehhez ugyanis az a kényes összefüggés is társul, hogy a „lenn” Kelet-Európában egyáltalán nem felel meg tartósan szociológiai kategóriáknak, hiszen alig van olyan család – s ezt még egyének esetében is fel lehet tenni –, amely a belátható történelmi múltban le lett volna „lenn” is. Krzysztof realizmusa a „lenn” realizmusa, ahol semmi sem absztrakt vagy virtuális, minden szónak van jelentése, s ha azt mondják, vigyen el az ördög, rögtön ki is ugrik a bokorból egy mosolygó példány és neki is esik valakinek, hogy elvigye. „Lenn” semmi sem szimbolikus vagy ideologikus.

Krzysztof politológiája is konkrét volt. Nem menekülés a konkrét elől az absztrakció védettebb világába. Szenvedett attól, amitől a „konkrét” összes gondolkodója mindig is szenvedett, még pedig attól, hogy éppen azok nem értik meg, akik számára ezt a munkát végezte. Keményen harcolt a „lenn” igazáért. Az azonban már egyáltalán nem érdekelte, hogyan boldogulnak ezzel mások. Ebben határtalan tolerancia jellemezte.

Krzysztof az egyik legjobb barátom volt. Egy ilyen összevetésben rögtön nyilvánvaló milyen nehéz fogalom is a legjobb barát, de maga a barátság is. Amíg a gyerekkorban a helyzet teremti meg a legjobb barátságokat, a felnőttkorban felszínes és véletlen helyzetekből lassan alakul ki csak legjobb barátság, sok pozitív meglepetésen át, sok véletlent kell kiszűrni, sok közvetlen kérdésben, de talán még több kifejtetlen, közvetett, váratlan és intuitív kérdésben kell egyet érteni. Krzysztof a felnőttkori valódi barátság egyik prototípusa volt. Klasszikus módon közeledésünk is lassú volt és igen mélyre hatolt. Más dolgok mellett a napi kihívások és a sok publicisztika miatt kezdett emelkedni munkámban a politikaelmélet jelentősége, természetesen elsősorban az 1989-as helyzettel kapcsolatos politikai teoretizálás alapján. Lelkesítő egymásra találása volt ez a tematikáknak. Elgondolkodni egy olyan – politikailag biztatónak tűnő – Közép-Európáról, amelynek a lényeges és önálló szellemi fejlődését szinte évtizedekig kutattam.

Nem tudtam meg, kitől hallott rólam, nem is beszéltünk róla. Mindenesetre az akkori vonalas telefonon egyszer csak felhívott, 1993-ban vagy 1994-ben, és egy osztrák rendezésű konferenciára invitált, ami Közép-Európáról fog szólni. Én természetesen igent mondtam, ettől kezdve néhányszor még beszéltünk telefonon. Máig emlékszem arra az elementáris benyomásra, ahogy Krzysztof basszusba hajló baritonja a maga lassú tempójú összetéveszthetetlen bécsies („udvari tanácsos-jellegű”) kiejtésével a szavakat formálta. A hang-kép alapján fel kellett volna kiáltanom (és virtuálisan ezt meg is tettem): ő a mai Peter Altenberg ⁴ ! A Peter Altenberg-hasonlat még akkor is folytatódott, amikor megismertem Krzysztof külsejét, kopasz fejebúbját körülölelő néhol szőkés barna fürtjeit, bajuszát, kockás művész-kabátját. Hosszú és meglepetésekkel teli folyamat volt, amelynek során Peter Altenbergből Krzysztof Glass lett. A barátság alkalmai és helyszínei azok a konferenciák voltak, amiket egy maga által kitalált konstrukcióban Krzysztof érdemileg egyedül szervezett. Természetesen nem jöttem rá az első, de még a második után sem, hogy valójában miről van szó. Bécsen, Budapesten, Ljubljanán és Prágán kívül csak lengyel városokban tartott(unk) konferenciákat, ott viszont voltunk Varsóban, Krakkóban, Wrocławban, Poznańban, egyszer Puszczykowóban, Wrocław mellett (ez volt a legérdekesebb és a legromantikusabb, ekkor már Krzysztof nagyon kereste velem a személyes beszélgetés lehetőségét. Egyedül érkeztünk egy üres kastélyszerű, hideg épületbe, ahol volt ideje beszélni, s én megtaláltam a hideg és hatalmas épületben azt a lehetőséget, hogy fel tudjam hívni családomat telefonon).

Minden konferencián 12–14 előadás volt a posztkommunista átalakulás politikai problémáiról, a konferencia-címek sokszor ironikusan vagy kritikusan voltak megfogalmazva, Krzysztof maga rajzolta és nyomtatta a plakátokat és a meghívókat. Voltak állandó résztvevők és voltak alkalmiak. Az alkalmiak vagy azért maradtak alkalminak, mert a ki nem mondott mentalitással nem értettek egyet, vagy azért, mert pozíciójukat olyan fontosnak tartották, amellyel nem fért össze egy állandó részvétel. Az osztrák politológusok egy vezető csoportja állandó részt vevő volt. Rendszeresen ott volt a fiatal szlovén politikai értelmiségből néhány érdekes és fontos alak, azzal az alapvető szándékkal, hogy szivacsként szívják magukba mindazt a politikai tudást, ami az európai létezéshez kell. A szlovének szuper jó tanulóként magolták az EU-t, aminek meg is lett az eredménye Szlovénia kiváló szereplésében. A rendszeresen részt vevő lengyelek nyilvánvalóan a régi lengyel Jaruzelski-establishmenthez tartoztak, a maguk folytonosságában bizonyosan még mélyebbre nyúltak gyökereik. Egy olyan politológus-rétegről volt szó, amelyik hasonlított is a magyar liberális kommunizmus előtti ideológus réteghez, meg nem is (ide gondolva most az e nemzedéknél fiatalabb, sőt az akkor egészen fiatal kollégáikat).

Glass társasága abban tért el a magyar ideológus rétegtől, hogy a nyolcvanas évek elejétől közvetlen harci érintkezésbe került a Szo­­li­­da­­ri­­tás­­sal, tagjai kénytelenek voltak (amennyire tudták), megtanulni a po­­li­­tológia, sőt, a szakpolitika zsargonját. Időnként csatlakozott hozzájuk néhány okos ember, mellettük a lengyel átállások virtuózai, sőt, ott voltak még igazi, hiteles kommunisták – egyikük nevét ismertem a német Második Világháborúról szóló szakirodalomból, majd később átfutottam a Kommunizmus Európában című németnyelvű monográfiáját is, melyben az egyik legrövidebb és legintelligensebb áttekintést adja az addigi magyar helyzetről. Jerzy Holzer meg is tisztelt azzal, hogy mások közeledését visszautasítva az egyik este eljött velem sétálni Krakkó utcáin, és hosszan beszélgetett velem a lengyel történelemnek nem az anti-kommunista vagy kommunista értelmezéséről, de Churchillről és Sztálinról (azóta többszörösen is továbbhaladtam lengyel ügyben az általa lerakott úton), Bierutról ⁵ is, nagyon objektíven, belehelyezve őt a lengyel viszonyokba. Nemcsak élvezetes volt a beszélgetés, de magyar viszonyok között már az is elképzelhetetlen lett volna, hogy van olyan valamennyire köztiszteletben álló, nemzetközileg elismert idős baloldali a kilencvenes években, akivel nyíltan és közvetlenül lehet beszélgetni.

Krzysztof lengyel célcsoportjának hovatartozása tehát (akik a megfelelő állandó és nem-állandó külföldi partnerekkel együttműködtek) nem lehetett kétséges. Hogy miért velük dolgozott? Miért velük rendezett annyi konferenciát, amelyekben próbálta velük (a mi segítségünkkel) megértetni, feldolgoztatni az 1989 utáni világot? Erről soha sem beszélt, mert ­Krzysztof nem az örök bécsi Peter Altenberg volt, hanem lengyel emigráns, aki a hetvenes években az akkori nemzetközi megállapodások alapján került ki Nyugatra, s választhatott Belgium és Ausztria között. Miközben Bécsből nyilvánvalóan mikroszkopikus alapossággal nyomon követte a lengyel eseményeket, emigránsként azt a deklaráltan posztkommunista réteget választotta partnernek, amely ezt a tényt, ha akarta volna sem tagadhatta volna le. Krzysztof derűsen és udvariasan bánt velük, egyetlen ironikus megjegyzés sem hagyta el az ajkát. Célcsoportjának tagjai szerették Krzysztofot, mert elismerte őket és segített is nekik, de mivel nem érezték a maguk reflexei szerint, hogy Krzysztofnak valódi hatalmi súlya van, nem vették nagyon komolyan.

A tíz konferencia a barátság története volt. Korszakváltás volt az életemben, amikor a nyolcvanas évekbeli szintetikus Közép-Európa-kutatás képviselete után a kilencvenes években részben Krzysztof Glass, részben Michael Benedikt ⁶ voltak azok az emberek és ügyek, akik és amelyek miatt Bécsbe utaztam, vagy átutazóban meg kellett állnom. Krzysztof hatalmas energiával szervezte, hogy ez a nemzetközi szakértő csapat rendszeresen találkozzon a lengyel politikatudomány fentebb jellemzett csapataival. A dolgok mélyére nézve nemcsak e találkozások értelmét lehetett volna kétségbe vonni, de az is filozofikus összefüggés volt, hogy állandóan utazva kívül is kerültünk a történelmi időn.

Most egy szájjal két, egymással ellenkező dolgot szeretnék mondani. Egyrészt az a találkozás-sorozat, ami felkészült osztrák politológusok, tanulni vágyó szlovének, történészkedő csehek, saját globalizációelméletüket a posztkommunista rendszerváltás folyamataira alkalmazó magyarok és a fentebb leírt lengyel új-politológus réteg között folyt, valamennyire tényleg kiesett az időből. Itt leírták a múltat, leírták azt, hogy milyennek kellene lennie a jelennek, keresték a készülő EU-belépésben való pragmatikus helytállás eszközrendszerét és munícióját (a szlovénokon kívül voltak eddig még nem említett lengyelek is, akik kifejezetten az erőszakos érdekkitaposó diplomata szerepre készültek, amíg a magyar társadalom ezen nyilvánosan nem gondolkodott, mert a jelek szerint igen titokzatosan osztották le az elitek már a kilencvenes években is az európai helyeket). Kívül álltunk az akkori reálfolyamatokon, azért is, mert kivéve a szlovéneket – és kisebb mértékben a lengyeleket, nem tartott senki igényt a nyilvános és tudományos háttérelemzésekre. De éppen azzal, hogy kívül álltunk a valódi időn, egyúttal mi éltünk egy másik értelemben véve benne a valódi időben.

Erre van egyrészt egy nagyon absztrakt és spekulatív magyarázat. Világunk (benne élén a magyar világgal) egyrészt kirekesztő, tehát ex-kluzív, másfelől azonban a kirekesztőket is kirekesztik, amiből a kölcsönös kirekesztések bonyolult, fürtszerű egységei jelennek meg. E spekulatív magyarázat szerint mi is kirekesztettük a valóságos folyamatokat, aminek megvoltak a maga következményei. Egy másik megközelítésben azonban az is megeshetett, hogy Krzysztof úgy gondolta vagy csak sejtette, hogy nem mi vagyunk légüres térben, de ami valójában folyik, az van történelmileg légüres térben. Lehet, hogy úgy gondolta, annak van több értelme, amiről az előbb állapítottuk meg, hogy kevesebb értelme van. Ez volt az a misszió, amelynek teljesítése során barátok lettünk, egyike egymás legjobb barátainak.

Krzysztof szegény varsói szabómester sokgyerekes családjában született 1944-ben. Az apa az ötvenes években üldöztetést szenvedett, lehet, hogy nem tudott dolgozni a saját szakmájában, lehet, hogy csak erősen figyelték, lehet, hogy másként. Ez az apa a Honi Hadsereg tagjaként harcolt a németek ellen. S mint Krzysztof érzelmek nélkül elmesélte, az volt a feladata, hogy kivégezze a kollaboránsokat (ma azt kellene írnom: hogy „megölje” őket). A kollaboránsokat a németek előszeretettel hívták fogorvosi rendelőkbe, mint természetes találkozási helyekre, erről viszont az ellenállás is tudomást szerzett, innentől pedig már beindult Krzysztof apjának munkája is. Nagy szegénységben élhettek az ötvenes években, ha egyik testvére egy hajóra akart Gdanskban felkapaszkodni, s ebbe bele is halt, egy másik is korán emigrált, egy további ma Bécsben más név alatt él. Anyjáról néha tett egy-egy megjegyzést, mint aki az egész szegénységet a hátán viselte. Apjáról érzelem nélküli objektivitással beszélt.

Krzysztof nagyon korán konfliktusba került a fennálló rendszerrel is. Mindehhez tudni kell, hogy az ötvenes években az oroszok annyira nem bíztak a lengyelekben, hogy közép- vagy akár még alsó szintű pozíciókba csak szovjet állampolgárságúakat helyeztek. Ezt valószínűleg könnyítette is a területek ide-odacsatolásával járó népességcsere intézménye (éppen ezeken a konferenciákon, mint periférikus témákról rendszeresen hallottam az egész térség, Lengyelország, Belorusszia, a Baltikum, Ukrajna és a Szovjetunió hihetetlenül bonyolult kisebbségi-nemzetiségi problémáiról, amelyeknél csak a sziléziai kisebbségi-nemzetiségi történelem lehetett bonyolultabb és tragikusabb). Egy ilyen eredeti szovjet állampolgárságú iskolaigazgatóval került összeütközésbe Krzysztof, amikor valami ellen tiltakozott egy nyilvános faliújságon. Nem a magával a hatalommal történő összeütközést élte meg tragikusként, de azt, ahogy egy csapásra mindenki ellene fordult. Hirtelen az eddigieknél is magányosabb lett, helyzetét úgy írta le, mint aki az asztal alá bújik, és mindenünnen fenyegető és vigyorgó arcok közelítenek felé.

Innentől egyenes út vezetett Krakkóba egy művészeti főiskolára (lehet, hogy előtte már egy művészeti középiskolába is). A lépés világos: kizárólag művészként tudta magát kivágni ebből a helyzetből. De tanult építészetet is a Krakkói Műszaki Egyetemen, majd történelem szakon a krakkói Jagelló Egyetemen. A hetvenes évek közepén emigrált az akkor létrehozott nemzetközi megállapodások keretében. Bécsben politológia szakon diplomát szerzett, majd 1994-ben a Bécsi Tudományegyetemen doktorált. Lehettek már otthon is művészi sikerei, de az is lehet, hogy művészetpolitikai okokból ment el. Ausztriában nagyon sok kiállítása volt, színházaknak is dolgozott. Én nagyon jó festőnek tartottam, de később őt már nem érdekelte a képzőművészet. Unta a kiállításokat, s valahogy jól meg is élt a képekből (Pesten volt egy kiállítása a Lengyel Kultúrában, tanúja voltam, ahogy a megnyitó után el sem mozdultunk az irodából, ahol szokása szerint percenként újabb cigarettát tett be a szipkába, és minden tíz percben csinált mindkettőnknek egy nescafét. Elég sokan akartak venni a képeiből, de egy-egy vásárló hírének hallatán fel sem állt az asztaltól). Később Sólyom Anti segítségével rendeztem neki egy másik kiállítást is Kispesten, a Kulturális Központban, látogatja nem nagyon volt, viszont a kiállítás valóban fellendítette a kulturális aktivitást.

Személyisége Ausztriában nagy metamorfózisokon ment át. Végtelen honvágyat érezhetett (a Handelskai melletti lakása Gdanskra vagy talán más kikötőre emlékeztetette, hatalmas konténertömegre látott). Rengeteget foglalkozott lengyel történelemmel, ha távolságtartóan és kritikusan is. Sokat járt levéltárakba és mérhetetlen szenvedést okozott neki, hogy a II. világháborús ügyek annyira nem érdekelnek senkit, hogy egy sor helyen és helyzetben ő volt a legelső, aki egész gyűjteményekbe egyáltalán betekintett (holott maguk a németek – őt egyre ismétlődően megdöbbentő – módon minden magukkal vitt pianínót pontosan elkönyveltek). Ausztriától és általában a Nyugattól eközben meglehetősen elidegenedett. Ennek összetevői vizuálisan pontosan követhető módon benne vannak festményeiben és grafikáiban. Nemcsak a hideg és önző nyugati embert fedezte fel lépten-nyomon, de fájdalmasan érzékeny volt a kispolgárságnak azokra az arcaira is, amelyekben a fasizmus jegyeit látta csíra- vagy akár már kifejtett formákban is. Ezen a szálon kapcsolódott össze dermesztő magánya emigráns lengyel identitásával.

Ilyen előfeltételek után kezdte meg a konferenciák szervezését. E konferenciák okozták egyébként életének utolsó nagy tragédiáját is. Abban a Politikatudományi Intézetben, amelynek vezető emberei ezt a projektumot támogatták, dolgozott élete nagy szerelme is. Krzysztof végérvényesnek tekintette ezt a szerelmet, annyira, hogy a hölgy kissé stilizált, szép állóképét ki is akasztotta az Bécsi Politikatudományi Intézet fogadásokra alkalmas helyiségébe. A hölgy, úgy is, mint kolléganő, részt vett a konferenciákon és közös könyveket is publikáltak. Krzysztof joggal gondolta úgy, hogy sokrétű kapcsolatuk, közös támogatóik, barátaik és céljaik, a színes és kritikus élet már örökre összekapcsolják őket. A kapcsolat felbomlásának két eleméről lehetett tudomásom. Az egyik az volt, hogy a hölgyet alkalmazta az Osztrák Parlament, mint szakmai munkatársat. Ez teljesen megváltoztatta életformáját, egyben megvalósította minden végzős tudós álmát, az állandó munkahelyet és jövedelmet. A másik talán az volt, hogy a sikeres konferenciák, az egyre nagyobb történeti és politikai önmegvalósítás még jobban bátorította Krzysztof szabad gondolkodását, sokszor kíméletlen kritikáját (ami a Parlament felől nézve már nem volt talán annyira vonzó).

Jellemző például, hogy Pesten járva Krzysztof olyasvalamit vett észre a magyar társadalom és Budapest arculatán, amit ilyen konkrétan a legkevesebben látnak: a város „kirakat”, „faszád” karakterét. Kinn minden gyönyörű, benn minden megkérdőjelezhető. Persze akkor még be lehetett menni a Rákóczi út, de a Váci utca házainak belső tereibe is. Így minden világos: gondoljunk egy Kossuth Lajos utcai ház „kinn”-jére és menjünk be utána a szomorú akácfával díszített „belső” udvarra.

A szerelem végéről egy köteg vers formájában értesültem. Ma sem tudtam befejezni az erről megígért kritikát, a magány olyan hideg kegyetlensége süt belőle (magas esztétikai színvonalon), amit szinte nem lehet elviselni. A versekben már benne van, hogy nem fogja tudni élni tovább az életet. A kötet egyébként olyannyira ritkaság számba megy, hogy egyszer meg akarták venni az én példányomat is. A versek első gyűjteménye nem tetszett nekem fenntartás nélkül. Egy pesti taxiban Krzysztof végtelenül elkeseredett emiatt. Arra irányítottam a figyelmét, hogy abba az irányba dolgozzon a verseken, mint amilyenben a képek végső formája kialakul. Azt hiszem, a versek most nagyszerűek.

Egyszer családosan is vacsoráztunk vele a Fő téri Siposban. Fiamat Juniornak nevezte, és mindig kérdezte is, mi van vele. Valamilyen közösséget ő is felismert velem. Életünk tragikus elemeinek történetében valóban sok a hasonlóság. A mérték viszont nem hasonlítható össze. Egyszer azután szenvedélyesen és személyesen felelősségre vont. Azt akarta tudni, miért álltunk a világháborúban Hitler mellett.

Nem tudtam válaszolni.

¹ Julien Benda (1867-1956) francia filozófus [vissza]

² Joseph Beuys (1921-1986) német származású performansz, szobrászművész [vissza]

³ Siegfried Kracauer (1889-1966) német író, újságíró, filmkritikus [vissza]

⁴ Peter Altenberg (1859-1919) osztrák író, költő [vissza]

⁵ Bołeslaw Bierut (1892-1956) kommunista lengyel politikus [vissza]

⁶ Michael Benedikt (1935-2007) amerikai költő, irodalomkritikus [vissza]

KICSI SÁNDOR ANDRÁS

Pusztay János a magyar nyelv szibériai grammatikájáról

A nyelvész Pusztay Jánosnak nyolc könyvét is megjelentette a Nap Kiadó. Az alábbiakban elsősorban két műve (2011 és 2020) alapján azt mutatom be, hogy munkássága az uráli nyelvtudomány, a magyar nyelv rokonítása számára milyen főbb tanulságokkal szolgál. Pusztay állásfoglalásait az uralisztikában kemény kritikák érték (például Honti 2000, 2012), s az uráli alapnyelvről, ennek tömbjeiről kialakított elképzeléseit egyelőre a tankönyvek nem említik. Az uráli nyelvek Pusztay által megállapított tömbjeinek elképzelését egy szószemantikai (lexikai tipológiai) példával támogatom.

Pusztay korábbi könyve (Gyökereink. A magyar nyelv előtörténete. ­Milyen áfium ellen kell orvosság?, 2011) első részében a magyar nyelv előtörténetét, uráli, sőt paleoszibériai kapcsolatait mutatta be (2011: 10–125), második részében az őt ért bírálatokra, elsősorban a magyar uráli nyelvtudomány meghatározó alakjától, Honti Lászlótól származó kritikákra válaszolt (2011: 129–194). Újabb könyve (Még mindig az ugor-török háború, 2020) egy korábbi, a magyar nyelvnek a sumérral, latinnal, törökkel való rokonítását elutasító művének (1977) bővített kiadása, s található benne egy eligazítás nyelvünk finnugorságáról (2020: 133–173), a távolabbi kapcsolatokról (2020: 174–186), továbbá tartalmazza az uráli összehasonlító nyelvtudomány rövid történetét (2020: 187–218).

A magyar nyelv eredetére vonatkozó nem uráli teóriáknak nagy hagyománya van és képtelen, egyre gyarapodó tenyészetük létezik. Pusztay 1977-ben megjelent könyve (Az „ugor-török háború” után. Fejezetek a magyar nyelvhasonlítás történetéből) ezek egy jelentős részét tárgyalta, s mivel a téma továbbra is aktuális (pontosabban a sumér-magyar rokonság helyett már a törökökkel és hunokkal rokonítás való eszméje dominál), e könyv bővített kiadásban is megjelent (2020). Az említett teóriákat más uráli nyelvészek is számon tartják és élénken kritizálják (például Honti 2012, Maticsák 2020: 75–158). Pusztay találóan elutasító, de mégiscsak negatív állásfoglalásai helyett az alábbiakban az uráli nyelvtudományban újszerű, pozitív, az uráli nyelvek egy részét a paleoszibériai nyelvekből eredeztető elméletének főbb vonásait mutatom be. A nyelvészetben mindenképpen újdonságnak számít Pusztay következő megállapítása: a „magyar szibériai grammatikájú, finnugor szókincsű, közép-európai nyelv” (2011: 125).

Ha két vagy több társadalom között a kultúra valamely aspektusát tekintve analógiát fedezünk fel, akkor ennek háromféle oka lehet: migráció, független konvergencia és diffúzió. A migráció genetikus rokonságot tételez fel, a független konvergencia pusztán a struktúrák hasonlóságára utal, a diffúzió esetében pedig két vagy több kultúrának tér- vagy időbeli érintkezéséről van szó. A nyelvek közötti hasonlóságok is háromféleképpen, genetikus, tipológiai és areális hasonlóságokként magyarázhatók (Vinogradov 1986: 399). A nyelvek genetikus hasonlósága a nyelvrokonság, s ez a történeti-összehasonlító nyelvtudomány tárgya. E tudomány kibontakozásával, bizonyos előzmények után a 19. században eldőlt, hogy a magyar finnugor nyelv, majd a rokonság 20. századi kiterjesztése értelmében uráli nyelv. A nyelvtipológia tudománya a 19. századtól létezik (a kezdetekről rövid összefoglalásképpen érdekes például Austerlitz 1992: 304–8), a tudatosan művelt a jól körülírható földrajzi térségekre összpontosító úgynevezett areális nyelvészet viszont egyértelműen a 20. század fejleménye.

Pusztay János újításainak megértéséhez érdemes felidézni az uráli nyelveknek (nyelvcsaládnak) az utóbbi hatvan év tankönyveiben megtalálható családfáját:

finnugor nyelvek
      ugor nyelvek
            magyar
            obi-ugor nyelvek
                  manysi (vogul)
                  hanti (osztják)
finn–permi nyelvek
      permi nyelvek
            komi (zürjén)
            udmurt (votják)
      finn–volgai nyelvek
            volgai nyelvek
                  mari (cseremisz)
                  mordvin
      lapp (számi)
      közfinn (finn, karjalai, észt, vepsze, inkeri, izsór, vót, lív)
szamojéd nyelvek
      északi szamojéd nyelvek
            nyenyec (jurák)
            enyec (jenyiszeji szamojéd)
            nganaszan (tavgi)
      déli szamojéd nyelvek
            szölkup
            szajáni szamojéd nyelvek

(kissé különböző változatokban: Hajdú 1976: 14, Austerlitz 1992: 242, Marcantonio 2002: 2, 2006: 32, Pusztay 2011: 120, Csúcs 2019: 15, Maticsák 2020: 162; a fő különbséget a lapp nyelv, pontosabban a lapp nyelvek külön ágként való besorolása jelenti). Pusztay az 1990-es évektől kifejtett munkásságában a családfát tömbök, mégpedig három uráli tömb feltételezésével radikálisan módosította. Ezt többek között azzal indokolta, hogy „az uráli nyelvek alaktanában oly mértékű különbségek vannak, hogy nehéz azok alapján egységes alapnyelvet rekonstruálni” (2011: 108).

Elsősorban társadalmi jelenségként, tudományosan kuriózumképpen, de valamelyest analógiaként is megemlítem a még radikálisabb, a nyelvészek által egyértelműen elutasított, de finnugorellenes körökben népszerűvé vált Angela Marcantonio munkásságát is, aki az uráli nyelvcsalád helyett három nyelvcsaládot és két rokontalan nyelvet állapított meg. Az uráli nyelvtudomány mérvadó képviselői (például az említett Csúcs Sándor és Maticsák Sándor) azonban a legutóbbi időkig kitartanak a hagyományos családfa elképzelés mellett.

A családfán megjelenített nyelvek közös őseként rekonstruálták az uráli alapnyelvet, de rekonstruálnak finnugor, ugor stb. alapnyelvet is. Az alapnyelveket az őshazákban beszélték. Pusztay legújabb könyvében így foglalta össze hozzájárulásait az uráli nyelvcsalád kialakulásának rekonstrukciójához. „Abból indultam ki, hogy az (…) uráli alapnyelv az emberi nyelv fejlődésének csupán egy, retrospektíve megállapított szakasza, amelynek előzménye lényegesen hosszabb időre tekint vissza, mint amilyen hosszú az utóélete. Ez utóbbi a finnugrisztika hagyományos elképzelése szerint mintegy hatezer esztendő. (…) Az uráli nyelvek alaktanának (…) vizsgálata során arra a következtetésre jutottam, hogy az uráli alapnyelvre hagyományosan is rekonstruált nyelvtani kategóriák (a névszó- és igeragozás) eltérő megoldásai nem teszik lehetővé egységes uráli alapnyelv feltételezését. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy az ún. uráli alapnyelv különböző etnikai csoportok különböző, fő típusukban megegyező (agglutináló, azaz toldalékos), de az alrendszerekben eltérő jelenségeket mutató (…) nyelveiből alakult ki. Megvizsgáltam a tágabb régió nyelveit, s azt tapasztaltam, hogy az uráli nyelvek keleti csoportjában (ugor, szamojéd) és az azóta nyugatra vándorolt mordvinban meglévő, a többi uráli nyelvből hiányzó kategóriák mind megtalálhatók az ún. paleoszibériai nyelvekben” (2020: 184).

A paleoszibériai (vagy paleoázsiai) nyelveket az uráli nyelvektől keletre beszélik, s e nyelvcsoport egybesorolását nem genetikus, hanem areális tényezők indokolják, az área azonban óriási: a Jenyiszejtől Alaszkáig és Grönlandig terjed. E nyelvek közé három nyelvcsalád és két rokontalan nyelv tartozik: a csukcs-kamcsatkai nyelvek (csukcs, korják, kerek, aljutor, itelmen), az eszkimó-aleut nyelvek (az eszkimót képviselő jupik és inuit, valamint az aleut), a jenyiszeji nyelvek (már csupán a ketet beszélik és a többek által ennek nyelvjárásának tartott jugot), a jukagir és a nyivh (vagy gilják). A paleoszibériai nyelveket magyarul röviden ismertette Pusztay (1990: 29–56) és Irina Nyikolajeva (több szócikk ebben: Fodor, szerk., 1999), a nyivhről külön érdekesek Robert Austerlitz tanulmányai (1992: 13–140; nyivh tárgyú írás még: Varga 1981). Pusztay túlzott nagyvonalúsággal gyakran általában emlegetett paleoszibériai nyelveket, sőt paleoszibériait, pedig magyarul részben az ő írásaiból ismerhető meg, hogy e nyelvek mennyire különbözőek. (A jenyiszeji nyelvek és a nyivh kizárhatók azon szibériai nyelvek közül, amelyek a később említendő uráli keleti tömb alapját képezték.) Ráadásul egy-egy utalásában Pusztay a szinkrón állapotban több nyelvcsaládba tartozás mellett feltételezte a paleoszibériai nyelvek egyelőre nem bizonyított, közös eredetét is („egymás közt – legalábbis ma már – nem állnak rokonságban”, 2020: 175; mindenesetre a szokatlan megállapítást e nyelvekkel való több évtizedes foglalatosság előzte meg).

Pusztay számára a kiindulópontot az uralisztikában mesterének, Hajdú Péternek a preuráli nyelvi kapcsolatokról kifejtett nézetei jelentették. Hajdú szerint az uráli és a többi eurázsiai nyelv közötti ősi egyezések nem valamiféle ősrokonság nyomai, hanem a paleolit és a mezolit határán „az egymástól izolált nyelvcsoportok tömbösödni kezdenek, s az egymással érintkező nyelvek hosszan tartó gomolygásban alakulnak lassan és esetlegesen nyelvcsaládokká.” Továbbá: „Az őskőkori nemzetségi nyelvek areális érintkezései, integrálódási és differenciálódási folyamatainak áttekinthetetlen szövevénye hozta létre tehát egyrészt a rokon nyelvek családjait (…) és az ezek között tapasztalható affinitási jegyeket. S mindez pedig arra mutat, hogy Eurázsia pre-nyelveinek vagy legalábbis e nyelvek zömének bölcsője geográfiailag összefüggő területre helyezhető” (Hajdú 1977: 164, idézi Pusztay 2020: 182). Figyelemre méltó a „tömbösödés” szinte műszószerű használata már Hajdúnál. Mint ahogy azt a későbbiekben ismertetem, Pusztay három uráli tömböt rekonstruált, s ezek a tömbök egyrészt konkrét keletkezésükkor alakultak ki, majd elméleti síkon a rekonstrukció során álltak össze, ténylegesen konkrét összetevő nyelveik a nyelvfejlődés során szétváltak.

Pusztay az 1980-as években megjelent írásaiban már foglalkozott az uráli–paleoszibériai kapcsolatokkal (1980, 1983), de az uráli nyelvcsalád keleti tömbjére jellemző „szibériai” (általában a többi uráli nyelvet nem jellemző) jelleget csak később említette (1990: 161–2). Még később expliciten megkülönböztette az uráli alapnyelv keleti és nyugati centrumát. Eszerint a keletibe tartoznak az ugor és a szamojéd nyelvek, továbbá a mordvin, a nyugatiba a többiek, míg a lapp besorolása problematikus (Pusztay 1995: 124–5, elutasító ismertetése: Honti 2000: 318, 2012: 194).

Valamivel későbbi az a nézete alakul ki, mely szerint az uráli alapnyelv három tömb nyelveiből állt össze. Pusztay az eredetileg paleoszibériai ugor-mordvin-szamojéd tömb bekebelezését az uráli nyelvcsaládba R. M. W. Dixon nyomán a „megszakított egyensúly” elvével magyarázta. Lényege: „egy földrajzilag jól körülhatárolható területen évezredeken át békés egymás mellett élésben, kulturális, nyelvi, gazdasági kölcsönhatásban egyenlő státuszú, valószínűleg különböző nyelveket beszélő népcsoportok éltek, ezt a békés egyensúlyt valamilyen természeti katasztrófa (vulkánkitörés, árvíz, aszály, földrengés stb.) vagy társadalmi-gazdasági változás (pl. új termelési forma megjelenése, modernebb termelési és/vagy közlekedési eszközök felfedezése stb.) felboríthatja, s ezek következtében valamelyik népcsoport – néhány nemzedéknyi időre – vezető szerephez jut gazdasági, kulturális, nyelvi téren; ennek a népcsoportnak a – hosszú ideig tartó kontaktusok révén kevert – nyelve tekinthető retrospektíve ún. alapnyelvnek. A helyzet stabilizálódása után új egyensúlyi állapot kezdődik” (2011: 102–3).

Az egyensúly megszakadásával járó tömbösödésnek többféle oka lehetett. Előfordult, hogy egy adott térségben a magasabb presztízsű közösség nyelve egyoldalúan nagy hatást fejtett ki a térség többi nyelvére, a térség kommunikációjának közös nyelvévé (lingua francájává) vált.

A tömbösödés másik oka lehetett egy idegen népesség megjelenése az adott térségben, aminek következtében felbomolhatott az addigi egyensúlyi állapot. Nyugat-Szibériában a Jenyiszej folyó medencéjébe a jenyiszeji népek elődei kb. nyolc- vagy tízezer évvel ezelőtt vándoroltak be. Mindenesetre, talán éppen ezt követően az egyik (a Pusztay által feltételezett kettő közül a nyugati) paleoszibériai tömb elfinnugrosodott, s kezdetét vette az úgynevezett uráli kor. A jenyiszeji népek megjelenése az agglutináló nyelveket beszélő népek kellős közepén nemcsak magyarázó körülmény, hanem régóta felismert, magyarázatra szoruló tény is (például Austerlitz 1992: 271).

A „tulajdonképpeni finnugorokkal” ellentétben tehát az ugorok, mordvinok, szamojédok ősei eredetileg paleoszibériaiak voltak. A „tulajdonképpeni finnugorok” tömbjeitől, két tömbtől, a közfinn, azaz balti finn tömbtől, valamint ettől keletre a permiek és marik tömbjétől még keletebbre alakult ki az ugorok, mordvinok, szamojédok közös kelet-uráli tömbje azt követően, hogy a Jenyiszej folyó medencéjében megjelentek a jenyiszeji népek elődei. Ettől az Uráltól keletre lévő, kelet-uráli tömbtől ugyancsak keletre (legkeletebbre) lokalizálható a paleoszibériaiak – Pusztay szerint (még) egységes – negyedik tömbje. Eredetileg tehát két nyugati („tulajdonképpeni finnugor”) és a két keleti (ekkor még mindkettő paleoszibériai) tömb létezett, majd a jenyiszeji népek megjelenésével alakult ki a három uráli és a legkeletebbi, továbbra is paleoszibériai tömb. Így egy paleoszibériai tömbből fejlődtek ki a mai ugor (magyar, vogul, osztják) és szamojéd nyelvek, valamint a mordvin. Pusztay nyelvláncolat-diagramon mutatta be a tömbök kialakulását (2011: 107; Pusztay egy 1997-es közleménye nyomán az ábra megtalálható itt is: Marcantonio 2002: 65, 2006: 114).

Pusztay elképzeléseit másféle terminológiával átfogalmazva: a keleti tömb esetében a szubsztrátum (alsóbb nyelvi réteg) paleoszibériai nyelv volt, amelyre, legalábbis szókincsét tekintve finnugor szupersztrátum (felsőbb nyelvi réteg) telepedett. Ami a mordvinokat illeti, ezek ősei esetében feltételezhető egy, a magyarokéhoz hasonló, keletről nyugatra tartó vándorlás, ugyanis nyelvük ma már – megőrizve bizonyos paleoszibériai elemeket – közelít a balti finn nyelvekhez (Pusztay 2011: 117–8; de vannak, akik vitatják a mordvinban meglevő, később még említésre kerülő konverzió ősi jellegét is, Pusztay 2011: 39–40).

Egy bekezdés erejéig érdemes kitérőt tenni az olasz, magyarul is tudó és az uralisztika szakirodalmában tájékozott Angela Marcantonio munkásságára, ami az uráli nyelvtudományban sajátos epizódot képvisel. Marc­­antonio átfogó monográfiát írt az uráli nyelvcsaládról (2002, gondatlan magyar fordításban 2006), s ebben az uráli nyelvcsaládot mítosznak minősítette, ezen nyelvcsalád helyett öt nyelvcsaládot (pontosabban három nyelvcsaládot és két rokontalan nyelvet) állapított meg: finnségi nyelvek (azaz a fenti családfán a finn-permi nyelvek), obi-ugor nyelvek, magyar, szamojéd nyelvek és lapp (2002: 274, 2006: 389). Marcantonio munkássága az uráli nyelvtudomány művelői körében teljes elutasításra talált (például korai kritikája: Bakró-Nagy 2003; későbbi kritika: Honti 2012: 187–192), azonban az uráli nyelvtudomány sok témáját sorra tárgyalta. Az uráli nyelvcsalád mítosznak minősítését magyar finnugorellenes, nacionalista körök kedvezően fogadták, műve fordítása (Marcantonio 2006) is ennek köszönhető. Marcantonio színvonalára jellemző, hogy az uráli nyelvtudomány magyarországi kialakulásának törökellenes, a Habsburgok és a kommunisták által végbevitt összeesküvés-elméletének toposzát felismerésként közölte (2002: 52–54, 2006: 96–98; nem mulasztotta el Budenz József és Hunfalvy Pál német származásának említését sem). Átfogó műve azonban az uráli nyelvészet szakirodalmának része, némely témában hivatkozásai talán figyelembe vehetők, az uráli nyelvcsalád általa eszközölt felbontása pedig a nyelvrokonítás gyenge pontjaira mutat rá.

Visszatérve Pusztay elképzeléseire, ezek kifejtése során elsikkadtak (legalábbis különösebb hangsúlyt nem kaptak) az uráli nyelvek hagyományosan megállapított közös hang-, alak- és mondattani sajátosságai, amelyeket a legújabb összefoglalások (Csúcs 2019, Maticsák 2020) nem mulasztanak el felsorolni. További hiányossága Pusztay fejtegetéseinek, hogy hangtani kérdésekkel egyáltalán nem foglalkozik.

Ami a szókészletet illeti, Pusztay határozottan bírálja azt a hagyományos gyakorlatot, hogy az uráli (finnugor) alapnyelv jelentéshordozó szavait két szótagúaknak rekonstruálják (2011: 24–25). Csúcs Sándor statisztikájára alapozva Pusztay a magyar szókincsről a következőket állapította meg. „A magyar nyelvben kb. 700 finnugor eredetű szó van, ezek nyelvünk tőszavainak kb. 10–15%-át teszik ki. A 100 leggyakrabban használt magyar szó közül 87 finnugor eredetű vagy finnugor tőszóból képzett” (2011: 121; Csúcs újabb statisztikái: 2019: 92–105, Pusztay 2020: 172–3). Pusztay többször is utalt arra, hogy a nyelvcsaládok fejlődésének követéséhez, nagy időmélységek kutatásához a szókészlet nyújtja a legkevésbé megbízható támpontokat (például 2011: 37).

Az említett keleti tömb nyelveinek azonban elsősorban szókincse finnugorosodott el, s e nyelvek szavai is megőrizhetik a szubsztrátumnyelv egyes szószemantikai tulajdonságait. Pusztay elképzeléseit támogatva megemlíthető, hogy az uráli nyelvek ’szem’ jelentésű, etimológiailag összetartozó, az alapnyelvből származó, kivételesen jól megőrződött szóit (magyar szem, finn silmä stb., rekonstrukció: Csúcs 2019: 36, Maticsák 2020: 369, sőt Marcantonio 2002: 108, 2006: 172) átvizsgálva az derül ki, hogy e nyelvek is (mint általában a világ nyelvei) viszonylag szabályos többértelműség, poliszémia révén e szókat viszonylag szisztematikusan kétféle célra használják fel: a keleti tömb nyelvei tipikusan konvex (domború, kiugró) dolgok jelölésére, a többi uráli nyelv (a finn-permi nyelvek) tipikusan konkáv (homorú, beeső) dolgok jelölésére. A konvex szemléletre példa a magyar búzaszem, egy szem búza, a konkáv szemléletre a finn neulan silmä ‘tű foka, befűzőlyuk’, szó szerint ‘tű szeme’, ez utóbbihoz hasonló például az angol eye of a needle (Kicsi 2007: 42, még uráli tömbökre való hivatkozás nélkül, de a jelenség részletesebb tárgyalásával, további példákkal). Ugyanígy kiderül az is, hogy az egységes nyelvcsaládnak is tartott altaji nyelveken belül e poliszémiatípus tekintetében eltérnek egyrészt a konkáv szemléletet képviselő török és mongol, másrészt a konvex szemléletet képviselő mandzsu-tunguz nyelvek. Az uráli nyelvekben etimológiailag együvé tartozó szavak tömbönként eltérő szemantikai viselkedése megállapítást nyert, de a paleoszibériai nyelvek ebből a szempontból még nincsenek áttekintve.

Pusztay nem használta ugyan a relexifikációnak (szókészletcserének) a kreol nyelvek tanulmányozása nyomán elterjedt fogalmát, de lényegében azt fejtette ki, hogy az uráli nyelvcsalád keleti tömbje úgy jött létre, hogy az uráli nyelvek (pontosabban az alapnyelv nyugati tömbjeinek ősei) relexifikáltak bizonyos paleoszibériai nyelveket. A relexifikáció az a folyamat, amely révén egy nyelv szókészlete – legalábbis jelentős részben kölcsönzés révén alakul ki egy másik nyelvéből (az általában nagyobb tekintélyű lexifikáló nyelvéből) anélkül, hogy nyelvtanát hasonló hatás érné.

A relexifikáció mind a Pusztay tárgyalta alapnyelv kialakulását, mind általában a kreol nyelvek keletkezését jellemzi, de a Pusztay által az uráli keleti tömb nyelveire megállapított grammatikai jellegzetességek nem tartoznak a tipikus kreol jegyek közé.

Ezek a hagyományos uralisztika szempontjából azon újabb módosítások közé tartoznak, amelyek az areális konvergenciát hangsúlyozzák a hagyományosan megállapított családfa-modellből következő, ideálisan a genetikus elven létező (de utólag rekonstruált) és ugyancsak ideálisan egységes alapnyelvtől való divergenciával szemben. Mint idéztem, Pusztay lemondott az egységes uráli alapnyelv feltételezéséről és rekonstrukciójáról, nehéznek, sőt lehetetlennek minősítve azt (2011: 108, 184). A közvetítő nyelv (pidzsin, általános értelemben lingua franca) fogalma az areális konvergenciát hangsúlyozó elméletekben kiegészíti, sőt egyeseknél háttérbe szorítja az alapnyelv fogalmát. Itt említhető meg, hogy a finn Kalevi Wiik és észt Ago Künnap – az uralisztikában egyébként elvetett nézete – szerint Európa északi vidékeit, az Uráltól egészen a brit szigetekig finnugor nyelvű népek lakták (Honti 2012: 193, Maticsák 2020: 449–450; Pusztay élénken tiltakozott saját nézeteinek Wiikéivel és Künnapéival való azonosítása ellen, 2011: 159).

Pusztay viszonylag részletesen bemutatta az uráli alapnyelv keleti tömbje általa lényegesnek tartott grammatikai összetevőinek kialakulását (2011: 29–126), s végül többé-kevésbé meggyőző listát is közölt e tömb „szibériai” sajátosságairól (2011: 124). Az általa tárgyalt jelenségeket értelmezni kell majd a kortárs nyelvtipológia szempontjából. Bizonyos uráli és paleoszibériai nyelvekben közös vonások magyarázatára idáig elég volt csak a tipológiai, esetleg az areális hasonlóság feltételezése. A Pusztay által megállapított tömbök magyarázhatók egyszerűen paleoszibériai szubsztrátummal is, de értelmezésük elvezethet a paleoszibériai nyelveknek – vagy legalábbis némelyiküknek – az uráli nyelvek keleti tömbjének tagjaival való genetikus hasonlóságáig, azaz rokonságáig. Az pedig, hogy mely paleoszibériai nyelvek az esetleges szubsztrátumnyelvek vagy rokonnyelvek, a hasonlóságok együttes előfordulásának pontosabb megállapításával, további hasonlóságok (például hangtani hasonlóságok) vizsgálatával dönthető majd el.

Ami a Pusztay által tárgyalt, végül felsorolt jelenségek közül különösen meggyőző, az az alanyi (más nevein: szubjektív, általános, indeterminatív, indeterminált) és tárgyas (más nevein: objektív, határozott, determinatív, determinált) ragozás, valamint a főnév-ige konverzió (átalakítás) megléte. Ezek, ha agglutináló nyelvben jelennek meg, gyakran együttesen fordulnak elő, sőt talán a kétféle ragozás megléte implikálja a konverzió legalábbis valamely típusának meglétét is. A tárgyas ragozás a határozottság kifejezésmódja bizonyos nyelvekben, s lényegében ugyanennek a kategóriának a kifejezésmódja a határozott névelő is. A határozott és határozatlan névelő használata azonban már a magyar nyelv külön életében, csak az ómagyar kor folyamán alakult ki, az ősmagyar korban még nem létezett.

Pusztay többször is megemlítette több magyar nyelvi jelenség régóta szokásos kétféle magyarázatát: az uráli (finnugor) nyelvészetben ősi örökségként számon tartott némely jelenség egyes vélemények szerint a magyar nyelv külön életében alakult ki (Pusztay 2011: 168), s így az alanyi és tárgyas ragozás kialakulásának is kétféle magyarázata létezik, egy uráli (finnugor) és egy magyar nyelvtörténeti (Pusztay 2011: 72–73; a kétféle ragozásról még: Pusztay 2020: 157–160, Csúcs 2019: 80–81, Maticsák 2020: 418; a kétféle ragozásnak a paleoszibériai nyelvekben való jelentkezéséről: Pusztay 1990: 85–92).

Pusztay a konverziót, ezen belül a névszó predikatív ragozását ¹ szintén az egymáshoz areálisan kapcsolódó paleoszibériai nyelvekre jellemző sajátosságként írta le (1983: 249–250, 1990: 99–107, 2011: 39–40, majd elsősorban a török nyelvek kapcsán, 2020: 114–5, 163). Marcantonio 14 areális alapon közös, jellegzetes vonását ismertette az uráli és altaji nyelveknek (2002: 242–3, magyarul 2006: 348–9), s köztük említette a konverziót is („presence of nomenverba”, 2002: 243, „igenévszók jelenléte”, 2006: 349). A konverzió megvan tehát szinte valamennyi paleoszibériai nyelvben, egyes uráli nyelvekben, sőt még a nem rokon (valószínűleg egymással sem rokon, egymáshoz csak areális alapon közelítő) altaji nyelvek némelyikében (egyes török, mongol és mandzsu-tunguz nyelvekben) is.

A konverzió típusait érdemes példákkal is jellemezni. A konverzió (angol conversion, német Konversion), más néven zéró-deriváció (angol zero-derivation, német Nullderivation) képzőmorféma nélküli szótári átalakítás, a szóképzés azon fajtája, amikor a bázisból más szófajú elem keletkezik, affixum (toldalék) hozzáadása nélkül. A konverzió esetében a szó morfológiai művelet révén csak kategóriáját változtatja meg. A konverzió jellegzetesen az izoláló nyelvtípus szóképzési sajátsága. Például az angolban különösen gyakori az ige > főnév irányú (walk ‘megy, sétál; gyaloglás, séta’) és a főnév > ige irányú (butter ‘vaj; vajaz [tipikusan kenyeret]’, button ‘gomb; gombol’) konverzió, de vannak melléknév > ige irányú konverziók is (dirty ‘piszkos; bekoszol’, empty ‘üres; ürít’). Az illető szavakat avagy a szófajváltással létrejött változatokat az angol szótárírói hagyományban különbözőképpen kezelik: a brit szótárakban egy, az amerikaiakban külön szócikkben tárgyalják őket.

Konverzió más nyelvtípusba tartozó nyelvekben is előfordulhat, s a magyar nyelvből is több típusa ismeretes (például Mátai 2004, 2010), megjelenésük, előfordulásuk pedig meghatározott korra jellemző. Az alábbiakban a magyar nyelvben jelentkező konverzió néhány látványos hullámát (nomenverbumok, jelentéstapadásos képződmények, szófajváltó kötőhangzó-váltakozás) említem. A magyar konverzió korai megjelenései az ősmagyar kori igenévszók (nomeverbumok), amelyekre fő példák a fagy, les, nyom. Az ősmagyar korban kb. 40 ilyen szó lehetett, de állományuk a nyelv története során alig bővült, inkább jelentősen megfogyatkozott (Fazakas 2008: 112–4).

Talán már az ősmagyar korban, de az ómagyarban általánosan fontos eszköze volt a magyar szókincs bővítésének az úgynevezett jelentéstapadás (vagy ráértés, Károly 1970: 298–310), amely révén melléknevekből főnevek váltak. Így jöttek létre például a foglalkozásnevek (szabó < szabómester vagy ruhaszabó, fazekas, lakatos, asztalos, a csárdás lehetett foglalkozás- és táncnév, a gulyás foglalkozás- és ételnév), s a tapadás termékeny képzésmód maradt. A sok hasonló példa közül megemlíthetők egyes helyek megjelölései is (temető, kikötő, fürdő, kilátó, megálló, legelő, itató, ebédlő). A táncnevek egy része onnan ered, ahol járták (csárdás, palotás), egy más részük igenév (keringő, csűrdöngölő, karikázó, botoló).

Mindent összevetve Pusztay Jánosnak a Nap Kiadónál megjelentetett, két idézett könyve (2011 és 2020) nemcsak a nyelvrokonság és őstörténet iránt érdeklődő nagyközönségnek ajánlható, hanem talán – legalábbis alternatívát felmutatva –, a felsőfokú oktatásban is hasznosítható. Ami pedig a folytatást illeti, lehet remélni, hogy lesz még a rokonság gyanújába került paleoszibériai nyelveknek némi magyar nyelvű szakirodalma Austerlitz, Nyikolajeva és Pusztay említett művei után is.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Austerlitz, Robert 1992. Nyelvek és kultúrák Eurázsiában. Válogatott tanulmányok. Válogatta, szerkesztette és fordította: Simoncsics Péter. Tankönyvkiadó, Bp.

Csúcs Sándor 2019. Miért finnugor nyelv a magyar? Reguly Társaság – Tinta, Bp.

Fodor István, szerk. 1999. A világ nyelvei. Akadémiai, Bp.

Hajdú Péter 1976. Bevezetés az uráli nyelvtudományba. Tankönyvkiadó, Bp. Harmadik kiadás.

Hajdú Péter 1977. Preuráli nyelvi kapcsolatok. In: Bartha Antal et al., szerk.: Magyar őstörténeti tanulmányok. Akadémiai, Bp. 157–167.

Honti László 2000. Pusztay 1995 ismertetése. Nyelvtudományi Közlemények 97: 296–330.

Honti László 2012. Anyanyelvünk atyafiságáról és a nyelvrokonság ismérveiről. Tinta, Bp.

Kicsi Sándor András 2007. Szószemantika. Tinta, Bp.

Marcantonio, Angela 2002. The Uralic Language Family. Facts, Myths and Statistics. Blackwell, Oxford & Boston.

Marcantonio, Angela 2006. Az uráli nyelvcsalád. Tények, mítoszok és statisztika. Fordította Imre Kálmán. Magyar Ház, Bp.

Mátai Mária 2004. A szófajváltás a magyarban. Magyar Nyelv 100/1: 43–52.

Mátai Mária 2010. A magyar szófajtörténet egyes kérdései. Magyar Nyelv 106/3: 269–283.

Maticsák Sándor 2020. A magyar nyelv eredete és rokonsága. Gondolat, Bp.

Pusztay János 1977. Az „ugor–török háború” után. Magvető, Bp. (2., bővített kiadás: Pusztay 2020.)

Pusztay János 1980. Az uráli–paleoszibériai kapcsolatok kérdéséhez. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Bp.

Pusztay János 1983. Areális nyelvi kapcsolatok Szibériában. (Egyezések az uráli és a paleoszibériai nyelvek névszói tartományában.) In: Balázs János, szerk.: Areális nyelvészeti tanulmányok. Tankönyvkiadó, Bp. 237–344.

Pusztay János 1990. Nyelvek bölcsőjénél. Akadémiai, Bp.

Pusztay János 1995. Diskussionsbeiträge zur Grundsprachenforschung. (Beispiel: das Protouralische.) Harrassowitz, Wiesbaden

Pusztay János 2011. Gyökereink. A magyar nyelv előtörténete. – Milyen áfium ellen kell orvosság? Nap Kiadó, Bp.

Pusztay János 2020. Még mindig „ugor-török háború”. Fejezetek a magyar nyelvhasonlítás történetéből. Nap Kiadó, Bp. (1. kiadás: Pusztay 1977.)

¹ A predikativ ragozás során a ragozási rendszer képes kifejezni az alany számát és személyét, a cselekvés módját és idejét. [vissza]

Eksztázis

Paolo és Francesca

vallomás

BARANYI FERENC

Szauder felől

Szauder József európai volt a fehérek közt. Fried István jellemzése szerint „a magyar irodalom történetét csak az európai irodalmak kontextusában tudta látni és láttatni”. Eredetileg és elsősorban italianista volt, de – nem egészen kedve szerinti kényszerűségből – a magyar irodalomnak is meghatározó jelentőségű tudósa lett. Mindkét területen „mércéje a tudományos tényszerűség, az európai értékrend maradt, az esztétikai és a filológiai igazságkeresés robotosa volt”. Ezt Barát József írta róla.

Szauder professzor úrról mindig lekéstem. A Kölcsey Gimnáziumban 1940-ben, az Eötvös Kollégiumban 1941 ás 1949 között tanított. Előbbinek 1952-től voltam diákja, utóbbinak pedig 1957-től lakója. Ő akkor már az MTA Irodalomtörténeti Intézetében volt osztályvezető. Előtte hat esztendőn át – 1950-től 1956-ig – az ELTE I. számú Magyar Irodalomtörténeti Tanszékén tanított, mint egyetemi docens. Tehát 1957-ben, amikor az ELTE Bölcsészettudományi Karának magyar-olasz szakos hallgatója – és Eötvös-kollégista – lettem, ő már elsősorban az Intézeté volt. Persze, ha érettségi után, 1955-ben egyből felvesznek az egyetemre, biztos, hogy tanítványa lettem volna én is. Ám akkor még – lévén osztályidegen – csak a Nyugati pályaudvar szerelésvezetőségére vettek fel, segédmunkásnak. Két évvel később „csempészhettek” be jóakaróim a bölcsészkarra, kiaknázva az 56-os események utáni – jó ideig tisztázatlan – helyzetet a tan­­ügyben.

Dante születésének 700. évfordulóján, 1965-ben Kardos Tibor emlékkönyvet szerkesztett. Jeles italianisták – Bán Imre, Vittore Branca, Gáldi László, Koltay-Kastner Jenő, Sallay Géza, Szauder József és mások – munkái között helyet kapott az én szerény szakdolgozatom is Dante endecasillabóiról. A könyv késve, 1966-ban jelent meg, bemutatót is tartottak belőle a szerzők részvételével. Akkor már újságíró voltam, a rendezvény napján vidékre küldött a főszerkesztőm, így megint elmaradt a személyes találkozás Szauder professzor úrral. Szomorkodtam emiatt, mert akkor már nagy tisztelője voltam. Látatlanban szerettem meg, még hallgatóként. Tanáraim gyakran hivatkoztak rá, „felsős” diáktársaim nosztalgiázva emlegették.

Már kötetes ifjú költő, de még bölcsészhallgató voltam 1962-ben, amikor megjelent a Klaniczay-Szauder-Szabolcsi-féle Kis magyar irodalomtörténet, amelynek 331. oldalán a kortárs líráról szólva az is olvasható volt, hogy a legfiatalabb poéták közül „Simon Lajos, Baranyi Ferenc és Orbán Ottó költészete ígér sokat”. A 20. század irodalmáról nyilván Szabolcsi Miklós írt hármuk közül, de én nagyon akartam hinni, hogy Szauder József is így vélekedik rólam…

Ciprus és obeliszk című könyve – amely 1963-ban, tehát egyetemi tanulmányaim befejezése után jelent meg – tovább növelte a tiszteletet és a szimpátiát bennem. Cseh, francia, lengyel és olasz városokról olvashattam remek esszéket. Az 1977-ben, két évvel a halála után kiadott Kövek és könyvek csupán olaszországi élményeket idézett fel.

Dr. Szauder Ipoly, a kiváló kardiológus és belgyógyász, Szauder József fia, így nyilatkozott nemrég egy interjúban: „Néhány éve saját költségemen kiadattam eddig magyarul nem olvasható olasz tanulmányait Sárközy ­Péter professzor barátunk fordításában a Magyar irodalom – olasz irodalom című kötetben, és tervezem a Kövek és könyvek című, halála után megjelent, Olaszországról szóló útiesszékötet új kiadásának megjelentetését is.”

Nos, a terv 2019-ben megvalósult: a Kossuth Kiadónál látott napvilágot Szauder József Itália arcai című könyve, fia gondozásában – és fotóival dúsítva. Ő, mint olvashattuk, útiesszékötetnek nevezi apja opuszát. Szerintem sokkal több ennél. Maga is jól tudja ezt, hiszen egy helyen így vall apjáról: „Ő több volt, mint idegenvezető, a művészeteket a történelem, vallás, egyszóval a kultúra szintéziseként, a maga teljességében mutatta meg.”

Nem próbálkozom műfaji besorolással. Valóban több ez irodalmi bédekkernél, hiszen Szauder József nem csupán olasz tájakra, városokba kalauzol minket, hanem abba a hazába is, amelyet az olasz emberek a bensejükben hordoznak. Az érdemi hazájuk az, amit szívükbe, lelkükbe írtak, muzsikáltak, piktoroltak legjobbjaik. Országot, földrajzi hazát el lehet veszíteni. Elfoglalhatja ellenség, megcsonkíthatja igazságtalan békeszerződés. Ettől még nem lesz hazátlan senki, mert a szívbe, lélekbe telepített haza megmarad akkor is az emberben, ha esetleg emigrációba kényszerül. Ha azonban benső hazáját veszik el vagy csonkítják meg bárkinek, hazátlanná válhat országában maradva is.

Útleírás, élménybeszámoló, esszé, líraian személyes vallomás vagy éppenséggel valamely jeles kortárs portréja ehhez a benső olasz hazához is elvezet az impozáns kiadványban. Igen, az ő kalauzolása egészen egyedi. A könyvnek mintegy előszava a Belépés Itáliába című írás. Szauder József szerint más a belépés Ventimigliánál, Provence irányából, más, ha északról, a Brenneren át érkezünk, és megint más, ha az Adria felől. Életem során mindhárom irányból volt alkalmam Olaszországba belépni, de ez a mostani, ez a „Szauder felől” történt érkezés egyikhez sem hasonlítható. A professzor – aki a római egyetemen is tanított – Itália turisztikai közhelyeit is úgy mutatja be, ahogy eddig senki még. És olyan rejtekhelyekre is elvezet, amilyenekről az átlag turista még csak nem is hallott. Sok „hivatásos” italianista sem.

A karantén alatt jutottam a könyv birtokába. Gyönyörű utazást jelentett az idei nyáron, pedig pesti panellakásomból szinte ki se mozdultam. Most fedeztem fel igazán Olaszhont, mert Szauder professzor a szívével látta ‒ és láttatta – azt. A Kis Herceg rókájának receptje szerint.

Úgy érzem, hogy végre sikerült személyesen találkoznom vele. Negyvenöt évvel a halála után. Eleven stílusában egyszer csak megelevenedett, hívón intett ‒ és beléptünk mindkettőnk második hazájába.

Szauder felől.

Dante és Beatrice

PANKOVITS JÓZSEF

Az antiszemitizmus közelében – el a közeléből

Senki sem születik antiszemitának, de bárkit foglyul ejthet, nyomot hagyhat az énjében. A közhelyekből összetákolt ellenszenv-változata ártalmatlan is, bántó is lehet, míg durva brutális megjelenése a világ dolgainak szemléletében, emberek megítélésében átmehet, sokszor átmegy a gyűlöletbe, diszkriminációba, kirekesztő faji dogmatikába, végül haláltáborok létesítésébe. Kamaszodásom idején, majd később elért az antiszemitizmus, és csak keserű komor tapasztalatok árán szabadultam meg ártó mételyétől.

1953-ban vagy 1954-ben az elemi iskola hetedikesei lehettünk, Szabolccsal tanítás után a kecskeméti építőipari vállalat konyhájára tartottunk kosztolni, apáink fizettek elő a kajánkra: enyém a vállalat kőművese, övé irodában dolgozott. Szabolcs kiváló eszű, jó tanuló. Az oroszt is jól tudta hozzám hasonlóan, amit én annak köszönhettem, hogy a több nemzetiségű Baján születtem, ahol, abban a környezetben rám ragadt a nyelvek iránti érdeklődés, gyermekkoromban kinyílt a fülem az idegen beszédre.

A magyarokkal együtt éltek Baján szerbek (rácok), bunyevácok, horvátok, más balkáni délszláv törzsek utódai, valamint németajkú svábok, nem jellemzően, kevesebben szlovákok. Anyai nagyapám Zsilinszky névvel (az anyakönyvezetőnél nemesített ipszilonjával, akárcsak apai felmenőimnél a – vics végződés átírva –vits-re) elmagyarosodott vagy talán eleve magyarnak született tót származék is lehetett. Érdekes módon szláv gyökerű apai nagyapám egy németes, a hangalakja miatt maradandóan rögzült kifejezést plántált belém. Az öreg állítólag tudott németül, de valószínűleg csak a konyhanyelven és a monarchia hadseregében, az első világháború alatt elsajátított német vezényszavak, egyéb idiómák birtokában. Hosszas orosz hadifogságában megtanult oroszul, a „felszabadítókkal” eltársalgott. Bajára – a történetírás szerint – 1944 októberében vonult be a Vörös Hadsereg. A várost Délről foglalták el és nyomultak Északnak. A nagyapámék Északon, Bajaszentistvánon (tájnyelven „Szentistvány”) a „Pesti” út, a mai 51-es főútnál laktak az akkor különálló falu végében. A nagypapával házának kerítésénél figyeltük a visszavonuló szállingózó katonáinkat. Az egyik fiatal jóvágású baka vállán a felszerelésével, kezében gyönyörű kerek piros almával csüggedten bandukolt. Almáját a kerítésen keresztül nekem nyújtotta. Nem mondott semmit, az járhatott a fejében, hogy a szentistváni kisöreg majd jó szívvel fog gondolni rá. Nagyapám, figyelmen kívül hagyva korom nyelvi készültségét, megszólalt: áhá, almát „faszoltál”. Néhány hónap választott el a negyedik születésnapomtól, ennek ellenére a katona gesztusa és a nagypapa megjegyzésének kapcsolatában fölfogtam, hogy nem a fütyülőről beszél az öreg, amit a felnőttek káromkodásaiból a legkisebb kölykök a másik nevén is jól ismertek, csupán arról, hogy almát kaptam. A monarchia katonai nyelvezete szerint – az értelmező szótár magyarázza: – „vételeztem” azt az almát, ahogyan a nagyapám és katonatársai „faszolták” egyenruhájukat, ingeiket, gatyáikat, a bakancsaikat és kapcáikat, csajkáikba töltött ennivalójukat.

1947-ben a bajaszentistváni szerbhorvát iskola első két osztályában azután tanítóm hozzáfogott idegen nyelvi „képzésemhez”, aminek semmi teteje nem volt, mert anyanyelvem magyar, így szerbül keveset, magyarul semmit nem tanultam. Anyám politikai megfontolásból adott a nemzetiségi iskolába: Tito 1947-48-ban jó elvtárs a legendás partizánmozgalom vezérének hírében, plusz a helység magyar iskolájáról rossz emlékeket őrzött, nem akart oda járatni. Mire harmadikos lettem, eljött a „láncos kutya” korszak, lakhelyet is változtattunk, így a bajai városi magyar suli tanulója lettem, majd Kecskemétre költözve már a színtiszta, ízes Duna-Tisza-közi magyarsággal tanítottak. A bajai többnyelvűség mindazonáltal előnyömre vált az orosz tanulásában, bizonyos fokig nyelvérzékem kezdeményének kifejlődésében, és a bajai hatásokra értem azt is, hogy az etnikumok vegyes együttélése egyelőre a tudatalattimban mentesített az előítéletes megkülönböztetésektől.

A kecskeméti Czollner téri iskola orosz tagozatán (minden nap orosz óra) folytattam az általánost, ott találkoztam Szabolccsal. Nem volt igazán belevaló srác, nagy barátságba nem keveredtem vele, inkább a vagányok vonzottak, közéjük akartam tartozni: a fociban, a csibészségekben, a csavargásokban, bár mint nyeszlett csenevész fiúcska a bunyózásokban nem egyszer „kihúztam a gyufát”. Szabolcstól eltérőn közvetlen szomszédom az iskolapadban a vörös hajú, Lila ragadványnevű Dobos ­Palkó nagyszájú, bátor legényke, fantáziáját ellenállhatatlanul izgatták a lányok. Szívesen és érzékletesen mesélgetett egy műkerti (a város külterületi park­­ja) kirándulásról, amikor nyolcadikos komája – a kamaszok minden második szavában használt igével mondva – kihasználva a tanári felügyelet figyelmetlenségét megizélte a fiúkra fölöttébb kíváncsi ­Gulyás Rozit. Lila az alkotmánytan könyvünkben – igen, volt alkotmánytan – kiszúrta az illusztrációs Rákosi-arcképen az előírásosan szeretett úttörő pajtás szemét, még hozzá haragosan, mivel Matyi bácsi – szerinte – szemét zsidó.

A tankönyv rongálása előjátéka esedékes ebédünk elfogyasztása előtti tettlegességének. A vállalati ebédlő felé baktatva a Czollner tér sarkánál Lila hirtelen elénk ugrott, és a jobb kezére húzott boxerral izomerejét beleadva behúzott egy jó nagyot Szabolcsnak. A sértett csodák csodájára nem sérült meg, nem vérzett, nem hullottak a fogai, mindössze eltorzuló képével, jajszó és viszonzás nélkül eltűrte a meglepetésszerű támadást, de persze abban a pillanatban megszaporázta lépteit az ebédünket mérő konyha felé, remélve a szintén ott étkező apukája oltalmát. Döbbenten odavetettem Lilának, mi a fenéért bántotta? A válasza Szabolcs zsidóságát – jószerivel ekkor tudatosult bennem szerencsétlen fiú Lilától és tőlünk, az osztálytársak közt eltérő mássága – hánytorgatta föl, szeméből gyűlölködést szikráztatva. Halvány fogalmam se volt a zsidóság eredetéről, a történelmi-politikai vagy etnikai összefüggésekről. Gondolatfoszlányok rajzottak elő viszont Lilának a Rákosi-portré elleni merényletéről, mint aminek köze van a kegyetlen ütéshez. Levontam a következtetést: a zsidókat nem szeretik a nem zsidók, kapiskálni kezdtem, mi lehet a mögött, ha valakire rosszallón rámondják, hogy ronda szemét zsidó, mintha a nem zsidó magyarok valamennyien feddhetetlenek és szépek lennének. Utólagos okoskodásomnak a fele se fér el egy tizenhárom éves serdülő serkenő értelmében, esze a lányok és saját testiségének, a nemiségnek a titkai körül forog, nem rágja magát társadalompszichológiai kérdéseken, ám ha gyermeteg agyú felnőttek kellően teletömték a fejét antiszemita sztereotípiákkal, akkor boxert húz az öklére és megüti zsidó osztálytársát, mintegy levezetve a feltehetően szüleitől átvett Rákosira vetülő utálatát.

Bevallom (be kell vallanom, mert eddig jóvátehetetlenül nem tettem meg), az elég nagy időszakot átölelő tudatlanságom és nevelésem hiányosságai (szüleinket lekötötte a hosszú munkaidő, ügyes-bajos gondjaik, elhanyagoltak bennünket) szégyellni való ostobaságba sodortak. Cseperedésemmel a kamaszkor testi, lelki válságai gyötörtek. Hiányzott az életemből legalább egy nagyobb testvér, aki óv a serdülés veszélyeitől, aki bevezetett volna a felnőttesebb világba, mivel a szülők, mint mondom, nem nagyon ismerték a gyermeklélektan kérdéseit, és más lényegbevágó problémákról se igazítottak el; úgy se értené a gyerek, majd megérti, ha nagy lesz. A vagány, különféle csibészségeket elkövető nagyfiúk példáját majmoltam. Szerettem volna erős lenni, szerettem volna, hogy bukjanak a lányok rám, mint a lókötő Kokára. Sokunknál – a szemérmesebb lányokat kivéve – tetszést aratott a korcsolyapályán színre vitt alakítása. Az ötvenes évek fagyos hideg telein hol iskolaudvart, hol üres grundot öntöttek fel és pár forint belépti díj fejében gyakorolhattuk a korcsolyázást, le-lehuppanva a jégre. A csinos Dömötör Márta elcsúszott, hanyatt esett és Koka – úgy hittük, segítő szándékkal – villámgyorsan elsőnek oda siklott, de mielőtt fölemelte volna a föltápászkodásával bajlódó lányt, műesést színlelt és rádőlt, ráfeküdt, mint a moziban, sőt annál jóval többet sejtetőbben; a korabeli snittek kimetszették az erotikus részeket, a moziközönséget teljes egészében tizenhat éven alulinak kezelték. Kokáról említhetem még, hogy focizásainkat meghiúsító esőnapokon Boccaccio novelláiból olvastasson föl, szaxofonozott, látványos figurákkal rock and rollozott, többször fölültetett biciklijének vázára és úgy kerekeztünk jobbra-balra. Neki bátyja volt, öcskös híján élvezte a kisebb bolondítását. Barát, haver, tekintély volt – méltatlanul egyébként: három-négy évvel idősebb a korosztályunknál, de bukásai miatt majdnem velünk érettségizett. Nem tudom, mivel befolyásolhatott olyannyira, hogy amikor összetalálkoztunk Szabolccsal az esteledő elnéptelenedő kecskeméti főutcán, minden átment nélkül rászállt, verekedésre ingerelte – a nálánál kisebbet és gyengébbet, a nagyobbakkal sosem kezdett ki -, engem biztatva, hogy üssem meg, jóllehet semmi bajom nem volt vele. Ha azt kéri tőlem, ugorjak a kútba, megteszem. Engedve a balhés hangulatnak, ösztönösen lendült a karom. Nem boxerral ütöttem, nem nagy erővel, kissé meglegyintettem. Ezúttal az ő szeméből szikrázott a harag felém. Minden oka megvolt, én pedig ma is szégyellem magam.

Ekkor – 1956 tavaszán fél évre októbertől – a hangulat már javában Rákosi- és pártellenes. Kokát utolérte a Rákosi-ellenes láz, azaz zsidókat megvető hangulat, bár soha nem hallottam „zsidózni”, a Rákóczi úti esetnél sem, noha – évekkel később fölfogva – a Rákosi ellenességgel együtt a fiatalokban öntudatlanul az antiszemitizmus nyilatkozott meg. Amit Lila korábban a maga módján értésre adott, az 1956 tavaszára széles hullámokat vert, ebből azonban kamaszként kezdetleges kommunista monokultúrájú családomban nem észleltem eleget. Az ősz felkavaróan, megrázkódtatón átrobogott rajtunk, hazudnék, ha azt mondanám, hogy 15 évesen akár forradalmi vagy népfelkelési, akár ellenforradalmi szempontból világos lett volna, mi játszódik le körülöttem. Szabolcsot, pár másik osztálytársamat, néhány tanáromat az események után többé nem láttam. Volt, aki elköltözött vagy disszidált, vagy lecsukták. A zsidó-kérdés nem foglalkoztatott, közeledett az érettségi vizsga. Bizonyítványommal az ELTE orosz-olasz szakára jelentkeztem. Fölvettek.

Az egyetemen újra beleszaladtam a zsidó-problémába, egyszer kabarészerű helyzetben, utána egy több felvonásos drámában. A kabaré szelíd arclegyintésben részesített, olyanban, amilyet Szabolcs kapott tőlem Kecskeméten, és amilyennel az Eötvös Kollégiumban megérdemelten Komoróczy Géza fenyített meg kissé viccesen. Kogét (így hívták évfolyamtársai és barátai) a szobatársaságunkba vártuk valamiért. Előbb azonban szememben a már fakult, de még nem kitörölt Koka-féle effektusra képes idősebb szobatársam huncutkodó kacsintással kísérten azt javasolta, kérdezzem meg Kogét, szereti-e a piláfot. Nem érdeklődtem az első alkalommal hallott piláfnak a közel-keleti eledeli jelentéséről, arról se, mire föl a bizarr kérdezősködés. A piláf a női nemi szerv képzetét keltette, ezt éreztem ki a szobatársam biztatásából is, vagyis a felteendő kérdés nyilvánvalóan azt firtatta, hogy Komoróczyt a könyvein kívül érdekli-e más még. Húsz évesen – az életre szóló érzelmi, párválasztó elhatározások és a nyers szexualitás kalandjainak határán – halaszthatatlanná válik túljutni a tűzkeresztségen a tanulmányaikban legszorgosabb bölcsész könyvmolyok esetében is. Komoróczyt – lévén a kollégiumi szubkultúrában klasszikus könyvmoly – nem először tették ki ennek a vigyorgások mellékletével megrendezett indiszkrét tréfának, akkor a szobatársaságunkban éppen egy nyavalyás kis másodéves provokációjában, aki még csak Kogénak se szólíthatta az orientalisztika és a sémi kultúra jövendő nagy tudósát. A kérdés tehát föltéve, a válasz egy könnyű, ám dühödt pofonnal letudva. Komoróczy fizikailag visszafogottan reagált, alig le­­gyintett meg – úgy, mint én Szabolcsot – annyira biztosan nem, amennyire rászolgáltam. A szobatársam, mint mondta, visszaütött volna, és nekem is ezt kellett volna tennem. Én gyámoltalan ugyanakkor – súlyosbító körülmény – az antiszemitizmus búvópatakjának elő-előbukkanó csörgedezését sem ismertem föl. Komoróczyt zsidónak vélték – a nyílt antiszemitizmust gondosan mellőzve vagy történetesen leplezve a közösségünkbe nem való, ám a zsidó-polgári és a népi-nem zsidó törésvonal mentén lappangó, a gyermekkorban már észlelt érzületet.

A társadalmilag heterogén kollégiumi közösségben a származási kategóriák megoszlásában jól látszottak a „népiek” és „nem népiek” ellentétei – nem kifejezetten a híres-hírhedt népi és urbánus viszály legyűrűzésében, mint inkább leegyszerűsítetten mondva: a proletkult színvonalán és a kultúra magasabb régiójában elhelyezhető egyetemisták eleinte egyenlőtlen, majd a hátrányokat csökkentő, bár csak esetenként megszüntető versengésében. A verseny növelte a proletkultosok szorgalmát, eltökéltségüket, hogy ledolgozzák azt, amit otthonról nem hozhattak magukkal. A kollégium és az egyetem vezetése időszerűnek vélte a régi fényes ­Eötvös Kollégium-i hagyomány felélesztését. Szakszemináriumokat, nyelvórákat vettünk föl, építkeztünk szellemileg ezek abszolválásával, bár a hagyományt – mi tagadás – nem támasztottuk fel eredeti ragyogásában.

A társadalmi elkülönülések a tanulmányokkal halványodtak, de nem tűntek el. Hozzá kell ehhez tennem, hogy a ’60-as évek elejéig a munkás-paraszt „népi” származásúak nagyobb arányban jutottak az egyetemre, és elhivatottabbak voltak a politikai aktivitásban, ebben váltakozott náluk a meggyőződéses hit és elkötelezettség a vakbuzgósággal. Az igazat megvallva származásomnál fogva nem lehettem a proletkultosok között kivétel, mi több a latin, a neolatin és a kisebb szláv nyelvek szakosainak KISZ titkárává választottak – valószínűleg az ötödéves Todero Frigyes ötletére.

„Fontos” tisztségemben invitált magához Rózsa Zoltán, az olasz tanszék adjunktusa és rábeszélt, hogy a legközelebbi taggyűlésen torpedózzam meg a spanyol szakos Simor Andrásnak a KISZ-be való tagjelölti ajánlását. Simor Andrásról, az Ezredvég alapítójáról beszélek. Úgy gondolom, sokszor kényszerült szembenézni a számára kedvezőtlen társadalmi vagy politikai helyzetekkel, mindig egyenes gerinccel dacolva ezekkel. Költészete, egész életútja bizonyítja, töretlen baloldali, kommunista magatartásától soha jottányit sem tágított. A megállapítással nagyon is tartozom neki. Meg kell hajolnom emberi és politikai tisztessége előtt, mert 1960/61 táján meggondolatlanul döntő részt vállaltam a KISZ-be való fölvételének megakadályozásában.

Rózsa Zoltán népszerű, nagyvonalú fiatal tanár volt, felvételi vizsgámon ő feleltetett. Feleségével, az ötödéves „Piccola”-val a tanszék bensőséges családias légköréhez jelentősen hozzájárultak. Első fizetett tolmácsolásomat neki köszönhettem: rám bízta helyettesítését a kisiparosok szövetségében. Figyeltem minden szavára, amit Simorról előadott, kiemelve főbenjáró „bűnét”: az életrajzában „elhallgatta” édesapja bőrnagykereskedői múltját. A tényállás ellenőrzésére elküldött Kékes Andor tanulmányi osztályvezetőhöz, akivel kettesben felkerestük Simorék valahai nagykörúti lakásának amolyan házbizalmiját, egy idősödő hölgyet, vele tárgyaltuk meg András édesapjának foglalkozását, érdekeltségét a Paulay Ede utcai bőrős kereskedőknél. Zoli igazat állított. Munkás-származásúként Simor családtörténetét csak egyféleképpen értelmezhettem: Andrásnak nincs helye a KISZ-ben. A taggyűlésen elmondtam az információimat, kisebb, ám meddő vita után leszavaztuk a jelöltségét.

Az, hogy a származást előítélettel kezeltem, az fiatalkori korlátoltságomból következett, de hogy Rózsa Zoltán mi okból „fúrta” Simort, azt a mai napig nem tudom megfejteni egyértelműen. A történész Kis Aladár élete vége felé bizalmába avatva meglepetésemre felfedte Zoli zsidóságát, kizárva ezzel lépésének zsidó-ellenes élét. Zoli intenzíven „mozgalmárkodott”: 1956-ban ötödéves egyetemistaként az „ellenforradalmiság” gyanújába eső egyetemi diákszervezet (MEFESZ) alapítója, nem lehetetlen, hogy később párttagként „jó pontokat” kívánt szerezni. Másfelől barátságába fogadta ’56-os viselt dolgai miatt, valamint az egykori monori horthystának bélyegzett jegyző fiaként „osztályidegen” származásúnak minősített, evégből az egyetemi felvételével megvárakoztatott, de igen tehetséges Baranyi Ferencet, aki a tanszéken műfordításaival, a fiatal költők Parnasszusán verseivel leadta a névjegyét. Ha kedvét lelte, szívesen sztorizott olaszországi élményeiről és a tanszéki legendáriumból – esetleg a saját maga által kitaláltakkal szórakoztatva bennünket. Sokoldalúsága miatt vezethette az Egyetemi Színpadot, később megalapította a portugál tanszéket. Mozgalmi karrierje az ELTE pártbizottságának titkáraként fejeződött be a rendszer összeomlásának momentumában. Ködös szubjektív ellenszenvből (célzott erre) opponálta Simor irodalmi szereplését. A lavinát elindító megbeszélésünk során leszólta Simor sémi karakterű küllemét, megjelenését, mint ami nem mutatna jól irodalmárok, koszorús költők között, és a KISZ-ben sem. Nem eléggé belevaló – pedzegette ezt a bolondságot. A megjegyzései azonban visszhangoztak bennem, mert fiatalkori mozgalmi eszményeimben a vagányság, a belevalóság lényegi szempontoknak számítottak, mert ezek gyakorolhatnak kifelé, a „szövetségpolitikában” komoly vonzerőt. Tévedésemmel később számot vetettem, és azt is be kellett látnom, hogy értelmiségi pályákon a féltékenység, a másik sikerének láttán az irigység mérgezi a rivális lelkét, bár Zoli és András nem rivalizáltak. Simor a kérdéses időszakban már publikálta első verseit, Zoli még nem igazán vétette észre magát a maga irodalomtörténészi műfajában, tehát dolgozhatott benne a féltékenységgel rokon intrikusi hajlam – mindez utólagos, ellenőrizhetetlen rekonstrukció. Zolival későbbi viszonylag szoros kapcsolatomban a kellemetlen históriára soha nem tértünk vissza, mindketten átéreztük a dőre fonákságát, rossz lelkiismeretünkben – nem elfelejtve – elmozdítottuk a tudatunkból, félretettük közös emlékünket. (A kifejezést – elmozdítani a tudatból valamilyen komplex intellektuális problémát – az olaszból sajátítottam el: olaszul, mint ige „rimuovere”, mint főnév „rimozione”. Miután az olasz társadalom fejlődésében, különböző időszakokban bőven adódtak fejtörőn összetett problémák, kispekulálták ezt a kifejező szóalkotást. Előszeretettel használták a németekre vonatkoztatva, akik jóval a háború után vették elő keresve a megoldást az addig félretett, elmozdított nemzeti történelemismereti kérdéseikre.)

A taggyűlés után a tanszéken az antiszemitizmus ódiuma cirkált főleg Zoli terhére, de nekem is kijutott belőle. Többen megmozdultak Simor mellett. Pártember szülők látogatták Kardos Tibor tanszékvezetőt, közbejártak máshol és tiltakoztak alapszervezetünk eljárása ellen, antiszemitizmust emlegetve, illetve megalapozott álláspontjuk szerint származástól, a múlt árnyékától függetlenül, ha valaki meggyőződéssel vallja a párt politikáját, minden további nélkül KISZ -tag lehet. Igazuk volt.

Simor szimpatizánsainak legtöbbje az ominózus esemény előtt jóindulattal segítette a „szocializációs beilleszkedésemet”. Todero Frici, leendő házastársa Nemes Mari, Tabák András és mások valamennyien barátkoztak velem, ami rendkívül jól esett, és nagyon rosszul érintett az elhidegülésük. A történtek legfőbb tanulsága azonban, hogy kristálytisztán világossá vált előttem a zsidó-nem zsidó viszony örvénylése, kusza labirintusa, melyben végzetesen el lehet tévedni. A tisztázás folyamata nem volt könnyű. Emberi, szakmai, munkatársi kapcsolataimban, néhány zsidó főnököm értékadó példája felbecsülhetetlen tapasztalatokban részesített.

Felismeréseim, a felfogásom, az érzelemvilágom ellentmondásai feloldódtak, jóllehet a probléma kényes összetevői közül nem egyet félretettem, „elmozdítottam”. De lépésről-lépésre, újra és újra átgondoltam az antiszemitizmus és a hozzá fogható eszmeiségek válfajainak a természetét, sikerült leszámolnom ezek rejtett és alattomos reflexeivel. A probléma elmozdítása után megtaláltam a megoldást: az emberi értéket, a minőséget, a teljesítményt, a barátságot, az emberi kapcsolatot önmagában, külsődleges faji szempontoktól elvonatkoztatva kell mérnem, azért is, mert csak ezen az úton lehetséges megszerezni a befolyásolásoktól, a manipulációktól független, önálló ítéletalkotás képességének a szabadságát. Ha valaki eljut erre a fokra, a karizmatikus személyiségek befolyásolásától is függetlenítheti magát. És az ember magatartásában ez a lényeg.

A mulatt férfi és a szoborfehér nő

olvasólámpa

BISTEY ANDRÁS

Két könyvről

Sorsfordító esztendők

Az első világháború után zűrzavaros évek következtek Európában, különösen annak keleti felén. Örökéletűnek látszó birodalmak szűntek meg a vereség nyomán, és győztesként, vagy a győztesek akaratából saját állammal évszázadok óta nem rendelkező népek alapítottak államot. Ezekben a forrongó években Magyarország is az események középpontjába került, olyan változásokat élt meg, amelyekről nem alakult ki egységes vélemény a köztudatban, és amelynek megítélése egy évszázad elteltével is vita tárgya, nem csupán a történettudományok művelői körében, de a napi politikai diskurzusban is.

Ennek megfelelően könyvtárnyi irodalom született az események, a tendenciák és a következmények bemutatásáról és értékeléséről. Miután az elmúlt évszázadban több éles, a hétköznapi embert is egzisztenciájában érintő hatalomváltást élt át az ország, természetes, hogy a történettudomány sem vonta ki magát az egymást váltó rendszerek hatása alól. Így a vita állandósult. Olykor csak az árnyalatok változtak, máskor alapvető fordulatok következtek be az értékelésekben.

Az évfordulók táján mindig megnövekszik az emlékező, értelmező művek száma, legyen szó akár kiemelkedő személyiségek, akár történelmi események évfordulójáról. Megsokasodtak a világháborús vereségről, az őszirózsás forradalomról, a Tanácsköztársaságról és a Horthy-rendszer kialakulásáról szóló művek is. Ezek egyik fontos darabja Révész Tamás Nem akartak katonát látni? című könyve.

A könyv folyamatában mutatja be az eseményeket, érzékelteti, hogy az egyikből hogyan következik be szinte törvényszerűen a másik, ami a történelem iránt érdeklődő laikus olvasót segíti az események logikájának megértésében. Megmutatja, hogy az adott kor viszonyai között sem a véletlen, sem az egyes emberek meggyőződése nem adott alapvetően irányt az eseményeknek, ami történt az nem egyesek bűne vagy erénye, gyengesége vagy határozottsága miatt történt. A korabeli Európában törvényszerű folyamatok játszódtak le, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása, az úgynevezett történelmi Magyarország szétesése, a nacionalizmusok térnyerése egy régóta érlelődő folyamat felgyorsulása, majd átmeneti nyugvópontra jutása volt.

A könyv szerkezete követi az időrendet. A frontok összeomlásával kezdődik, a katonák hazaszállításával, az őszirózsás forradalommal majd a Tanácsköztársaság kikiáltásával, és honvédő harcaival, illetve leverésével folytatódik. A könyv utószavában röviden foglalkozik a Horthy-rendszer első heteinek-hónapjainak történetével is, így válik teljessé a folyamat.

Foglalkozik a szerző olyan, korábban kevesebb érdeklődést kiváltó eseményekkel is, mint a katonák hazaszállítása a frontokról az anarchiába süllyedt ország viszonyai között, vagy a közigazgatás helyenkénti felbomlása a nemzetiségi területeken, még a szomszédos országok hadseregeinek megjelenése előtt, a Károlyi-kormány hadseregszervezési törekvéseinek csődje, és annak okai, a Tanácsköztársaság eredményes hadseregszervezési tevékenysége.

A könyv címe a Károlyi-kormány rövid ideig hivatalban lévő hadügyminiszterének, Linder Bélának a szavait idézi. A hadügyminiszter a budapesti helyőrség tisztjeinek eskütételén mondta a szerencsétlen mondatokat: „Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni!” Bár a kijelentést követő zavart érzékelve Károlyi értelmezte az elhangzottakat, úgy pontosítva hadügyminisztere szavait, hogy a hagyományos hadsereg elvetéséről, és helyette a belső rend fenntartásáról gondoskodó milícia­­szerű fegyveres erő létrehozásáról volt szó, a kijelentés szállóigévé vált, és hozzájárulhatott ahhoz, hogy a Károlyi-kormány nem tudott ütőképes erőket felállítani. Az csak később, a Tanácsköztársaságnak sikerült, sajátos módon, elsősorban a szakszervezetek közreműködésével, és főleg a munkásság köréből. A parasztság, vélhetően elsősorban a földosztás elmulasztása miatt, csak korlátozottan képviseltette magát a Vörös Hadseregben. Elemzi a szerző a Vörös Hadsereg felbomlásának okait is, az ellátás hiányosságait, az elfoglalt északi területek egy részének feladását, ami a katonák harci morálját gyengítette, mintegy hiábavalónak mutatva a korábbi áldozatokat, de bemutatja a hátországban erősödő ellenforradalmi megmozdulásokat is.

Említettem, hogy a könyvben tárgyalt eseményeknek könyvtárnyi irodalma van, amelyre a szerző hivatkozik is, a mintegy tizenöt oldalnyi bibliográfia szerint. Bőven merít a korabeli sajtó, benne a vidéki lapok tudósításaiból, ezzel érzékeltetni tudja a kor hangulatát, embereinek érzésvilágát, ma néha érthetetlennek, szűk látókörűnek tűnő állásfoglalásaikat. Például azt, hogy a katonák vagy a katonaköteles férfiak azzal hárítják el az északi hadjáratban vagy a tiszai harcokban való részvételt, hogy csak saját falujuk, vidékük védelmére hajlandók.

Révész Tamás könyve a hatalmas tényanyag felhasználása révén részletes és átfogó, összefüggő ismereteket nyújt tárgyáról, de ennél többet is tesz. Talán furcsának tűnik, ha azt írom, üdítő olvasmány, olyan értelemben, hogy nem terheli prekoncepciók erőszakolt érvényesítése. Ennek megfelelően évtizedes mítoszokat rombol, amelyek máig mérgezik a politikai közgondolkodást. (Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet, Budapest, 2020)

Az utolsó órán

Búzás Huba Mentsétek meg… című „lírai eposza” egy trilógia harmadik része. Füleki Gábor írja a kötetről a borító belső oldalán. ”Az ’Égi kupolánk’ és a ’Föld! Föld! – vesztőhelyünk’ két gótikus tornya mellé immár fölépült a dóm főhajója is…” A mű, alcíme szerint, lírai eposz, de természetesen nem a szigorúan vett, az „eposzi kellékeket” felvonultató hagyományos eposzról van szó.

A kötet végén [x] három irodalmár, Szakonyi Károly, Szepes Erika és Suhai Pál a kis terjedelem adta lehetőségek ellenére sok szempontból értelmezi az eposzt. A magyar és a világkultúra több műve és alkotója szóba kerül ezekben az értelmezésekben. Az irodalomban például Madách, Dante, Weöres Orbis pictusa, a képzőművészetben Hieronymus Bosch, a zenében Bartók. Szakonyi Károly Juhász Ferencet is említi, amikor a Mentsétek meg monumentalitásáról ír. Noha mindegyik összehasonlításnak van alapja, véleményem szerint talán Juhász Ferenc eposzai állnak legközelebb Búzás Huba művéhez, elsősorban monumentalitásukban és kozmikus léptékükben, anélkül, hogy stílusukban, nyelvi megformálásukban valamiféle közvetlen, erős hatást lehetne kimutatni.

Az értelmezések sokfélesége jelzi, hogy Búzás Huba műve rendkívül sokrétű, összetett, nem könnyen értelmezhető és befogadható alkotás, olyan, mint egy bonyolult felépítésű barokk eposz. Az első versszak szinte a Biblia hangján szólal meg:

„kezdetben voltam én, ama névtelen se tény, se gondolat, csak az elv… erő?
mikor kezdet se volt az időben még, idő se sarjadott, meg a tér se terjedett
a semmiben, de hordta magában mind a lényegünket.
mind az időt, tereket, a mindenségben a totalitást, a mozgás

törvényeit…”

Azután megszólal az Abszolutum, „…én, az Abszolutum, aki e pillanatban is agyadban időzöm”. Nem tudjuk, hogy ki, lehet Isten, lehet az emberi lényeg, a megszemélyesített tudat, maga a teremtő művész, Szepes Erika szerint „a mindenség fölöttes Énje: a hegeli Világszellem” de valójában nem is fontos, hogy ki. Búzás Huba kozmikus képei úgy sorjáznak végeérhetetlenül, egymásból születve és egymásba olvadva, mint egy kaleidoszkóp képei, és lehet-e értelmezni a kaleidoszkóp képeit? Ha az olvasó rábízza magát a vers áramlására, egy idő után megfeledkezik arról, hogy rendszert keressen a villódzó képek mögött, ahogy egy absztrakt festmény nézésekor sem keres rendszert a valamelyest gyakorlott tárlatlátogató. Szepes Erika az eposzról írva megjegyzi, hogy „A térben és időben itt-ott lebegő teremtmények között semmiféle kapcsolat nincsen… ebben a kozmikus űrben-térben semmi rendszer nem létezik.”

Azonban téved, aki ezek után azt hiszi, hogy a Mentsétek meg… lényegét a puszta szómágia adja. Az egész eposzra jellemzőek a gyors váltások, mint egy mozgalmas film vágásai, néha váratlanul egész másról kezd szólni a költő, reális képek, már-már történetek formálódnak. Egy temetőben exhumálják az apa és a testvér holttestét, és újratemetik az anya sírjába. A közreműködő sírásók munka közbeni beszélgetése során nem lehet nem gondolni Shakespeare Hamletjének sírásóira. Ugyanaz a földhözragadt hétköznapiság, olykor humor jellemzi őket, mintegy a kozmikus képek és a filozofikus eszmefuttatások ellenpontjaként, megóvják a szerzőt attól, hogy műve túlságosan sterillé és egyneművé váljék.

Gondolatok villannak föl emberi kapcsolatokról, társadalmi kérdésekről, az emberiség és a világ megmaradásának esélyeiről, gyakran csak egy-két sorban, azután beleolvadnak a sodródó és sodró szövegfolyamba, hogy újabb filmszerű vágások után, más megközelítésből, más apropóból ismét előkerüljenek.

Az eposz egyik fő gondolata, hogy az utolsó órán vagyunk, a Föld és az emberiség katasztrófája előtt. Pesszimista gondolat ez, de nem belenyugvóan pesszimista, inkább tettre serkentőn. Kétféle veszély fenyegeti az emberiséget: szabadságának elvesztése és természeti környezetének pusztulása. A kettő szorosan összetartozik, hiszen az elnyomó hatalom pusztítja a természetet, akár a jövő nemzedékek feláldozása árán is, pillanatnyi érdekeinek megfelelően.

A Föld megmentése azonban nem csupán az élet megmentését jelenti, hanem mindazt, amit az emberiség létrehozott eddigi történelmében.

„mentsétek meg a dalt! legalább Debussy-ét, prelüdjeit, meg a jávai
gamelan-álom egzotikus harmóniáit, Mallarmé napozó faunjának
feldúlt, érzéki hang-mozaikját, hogy sütkérezzünk etüdjeinek
ligetében vagy a part fövenyén csitítsuk a tengert…”

És a felsorolás folytatódik még versszakokon át, érzékeltetve, hogy mekkora a veszítenivalónk. De megjeleníti a bűnöst is, aki, ha nem állítják meg, oka lesz a pusztulásnak.

„a rém nem gép, de kapzsi, a véredet ontja: lovetta csörgedezik verőerében,
bombagyár-tüdejéből gombaforma füstöket ereget a városokra,
mérges gázokat lehel és megsimogatja otthon
nagymamáját, a saját szagát se érzi, ha kölykeinek mesélget;

a rém ily jó fiú, apa, férj és társasági ember, boldog aki ismerheti
a klubból…”

Kedves és szeretetreméltó, mindaddig, amíg a nép nem lázadozik, „míg senki se mondja ki: elég!”

Az eposz a forradalom képeivel folytatódik:

„és milliók üvöltve rohannak, ajkukon a szó: ne bántsd, ami érted él!
miénk… s halld! föllázadnak a zsibbadt nemzedékek – Föld szegényei – sorra döntögetik
jogbitorló despota törpék háborút, hatalmat
vért akarók palotáit, zeng a dal: mi vagyunk a világ, a Földünk!”

Az eposznak nincs mindent lezáró befejezése, hiszen végső befejezés csak a Föld és rajta az emberiség halála lehetne. A költő nem ringatja magát illúziókba, de nem is enged a kétségbeesésnek, a reménytelenségnek. A mű tehát nem fejeződik be, csak abbamarad a most újratemetett apa felidézett szavaival:

… mindig tudd fiam,
mi igaz, mi a jó, s a szép, mit kellene tudnod ehhez, de tenned
is! ej, mikor a szellemi tetszhalottakat kell költögetned a művadon

– bús lápvidék – kobrái között… jelkép leszel, kövess, vállvetve halottainkkal
mind az élő emberért: e sírkertben légy egymásnak dűlő
két fakereszt! hamarost ökölbe rándul az emberiség – az eszme

(Hungarovox Kiadó Budapest 2020)