Tényleg nincs más, mint a munka, lehetőségeinken belül eljutni valami vágyott és elképzelt maximumig. Meg a kapcsolatok. Persze vegyük, hogy hit és tisztesség, talán ambíció, de itt már kalandoznak érvek, magyarázatok, netán önmagyarázatok: a művek és a gesztusok ugyanakkor egyértelműen mutatják a teljesítményt és „működést”. Ahogy József Attila írta: „a működésben van a nyugalom”.
A működés nyugalmát érzem tehát Gyimesi Lászlónál, akkor is, ha jól tudom: kataklizmák is kísérték pályáját, különösen kezdetben, az indulás politika adta pofonjainál, de azt is tudom, tudjuk sokan: fáradhatatlanul ment tovább – költőként, íróként, emberként – a számára egyetlen úton a tegnapi máig.
Komor világban inkább komor költészet az övé – erőt adó következetességgel. Olyan erővel (és tehetséggel), amely korán kezdett utat törni magának. A keszthelyi születésű, nagykanizsai diákot nem más, mint Csoóri Sándor biztatja, aztán később többek között Baranyi Ferenc, Fábián Zoltán egyengeti kezdeti pályáját, segíti a publikálásban. A kötetre érett versek gyűjteményét 1971-ben ellöki a Magvető Kiadó, a politika a folyóiratokban való közlést is nehezíti: szórványos megjelenés, bár rendszeres írás. A hetvenes évek: otthonteremtés, tanulás, munka, nem adja föl, igazi, tehát önmagát faragó és másokon is segítő művelt értelmiségi lesz (utóbbi bizonyos fokig kenyérkereső foglalkozása lett), hűségesen kötődik az új „tájhazához”, Óbudához, s hihetetlenül tevékeny élete a kilencvenes évek elejétől a magaslatok meghódítása és építése.
Írás, szervezés és – ne féljünk a szótól – a kultúra szolgálata, tehát kapcsolatok építése és megtartása; mindez egy inkább széteső, mint összetartó világban. És természetesen végre a kötetek. A könyv, amire bevallva, bevallatlanul minden „tollforgató” vágyik. Az első, az Idegenvezetés még talán nehezen, barátok unszolására jelent meg 1993-ban (egyébként Tarján Tamás méltatta kellőképpen), de utána nagy ívű költői, írói, sőt drámaírói, műfordítói pálya teljesedett ki, korszakos életmű terebélyesedett. A több mint húsz kötet műfaji, tematikai, esztétikai gazdagságában egy, szinte munkamániás, tépelődő, filozofálásra is hajlamos ember elsősorban korunkat pásztázó, önvizsgálatot is permanensen tartó, nemzedékét figyelő, humort, játékosságot is felcsillantó alkotó képét és véleményét tárja az olvasó elé. Olvasót mondok hangsúlyosan, mert Gyimesi László lírája, prózája, színművei, publicisztikája, monografikus tanulmánykötete stílusával is a mindenkori „befogadót” célozza – távol áll ettől az írásmódtól és stílustól az amúgy okos gombócszövegek nehezen emészthetősége. Ez talán alkati és alkotói sajátosságon túl a szerző életútjából is következik: emberek között azt keresni elsősorban, ami összeköt. Közösségteremtés, társteremtés a nyelv, a szó segítségével is…
És ha már itt tartunk: lenyűgöző az az irodalmi munkásság, ami nem a saját műveinek – Németh László szép szavával élve – fényre bábáskodásával kapcsolatos. Mások művét, mások személyiségét segíti. Kritizál, dicsér, szerkeszt, válogat, tanácsokat ad, előszókat, bevezetőket, fülszövegeket, ajánlásokat ír, kiadói munkát végez. Könyvbemutatókat szervez, moderál, mozgósít. Részt vesz Óbuda irodalmi életében, rendszeresen tart rendezvényeket, helyi televíziós műsorokat. És a Nagy Lajos Társaságon belüli tevékenysége, jelenléte. Szeretettel teli szigorúsága. Vagdalkozásokra, sandaságokra, féltékenykedésekre, utálkozásokra hajlamos kulturális életünkben egységesen megbecsülés övezi őt. Rá tényleg nem illik a talán túlzó, de sok igazságot tartalmazó ókori mondás, mely szerint gladiátor gladiátornak nem barátja. Gyimesi, ha tehetséget lát, ha irodalommal (és nem csak írással) találkozik, kánontól, elvárásoktól, brancsbeliségektől függetlenül segít. Segít, hogy a mű jobb legyen, a válogatás hiteles, az arra érdemes kötet napvilágot lásson. Meglátja a tehetséget, ismeri a szakmát és az irodalmi életet, a köröttünk fortyogó világot: szilárd nézetekkel engedi másoknak a kiteljesedést, bennük gondolkodik a célzott minőség lehetőségeit tágítva, de nem erőltetve.
Életművének, tehát írásainak és organizátori tevékenységének legfőbb díja az a töretlen szeretet, ami körülveszi őt. Kifelé a harmóniát mutatja, az indulat és ostor, a kételkedés, a kétely, a számvetés, az ambivalens valósággal való könyörtelen szembenézés a művekben fogalmazódik meg inkább. Hömpölygő, hosszú sorok, elégikus feltárások és rövid, éles érzés- és közérzetfeltárások: verseinek ez a kettőssége külön izgalom az olvasónak, a formai virtuozitásról nem is beszélve. Műveire, munkásságára persze díjakat is kapott, hivatalos elismeréseket bőven: az Óbuda Kultúrájáért Díj, Krúdy-emlékérem, Gábor Andor- és Nagy Lajos-díj meg hát és szinte főleg a többszörös Quasimodo Költőversenyen elért oklevelek s az Aquincumi Költőverseny első helyezései. De úgy érzem, ő is azon kevés alkotó közé tartozik, aki mindezzel együtt nem sokat törődik a külső világ dicséretével (ebből nem az következik, hogy egyáltalán nem érdekli), a belső hangok embere ő – így tehet és tesz legtöbbet önmagáért és másokért.
Jómagam bő tíz esztendeje ismertem meg, nem véletlenül s talán jelképesen is, az egyik Quasimodo Költőversenyen. Irodalmi barátságunk azóta töretlen, közös munkák többször sodortak össze minket. Még azt sem mondom, hogy mindent egyként látunk, de azt állítom: egy irányba húzunk, s ez nem lehet más, mint az illyési „haza, a magasban” eszménye, törekvése. Ezért is örültem nagyon, hogy öt évvel ezelőtt, az általam vezetett Hungarovox Kiadó 65. születésnapja alkalmából köszöntő kötetet jelentett meg Botz Domonkos szerkesztésben. Közel negyven szerző, elhagyva kánonokat és táborokat szólt róla és hozzá. És tavaly adtuk ki válogatott és új verseinek gyűjteményét, 70. születésnapjára, Sárkánytorkú ősz beszédes címmel. Az ünnep és ünneplés szomorúsága, hogy a hosszabb ideje készülő könyvet barátja és állandó kiadója, a Littera Nova vezetője, Balázs Tibor hozta volna ki, de a halál könyörtelenül közbeszólt. És közben eltávozott a barát-szerkesztő, Rigó Béla is… És a másik barát, Birtalan Ferenc írta volna az előszót, de itt is másképp alakult… De a kötet köztünk van, perlekedve az elmúlással, s ez a legfontosabb. Ahogy az is, hogy Gyimesi László azóta is teszi fáradhatatlanul azt, amit alkata, tehetsége, sorsa, vállalása rá szabott. És „nem is gyöngén”, hanem nagyon is erősen!
Álom
Gyimesi Lacinak
Ez még a nyár,
no persze, nyárutó – így szólt üzeneted,
amikor 2007 elején
elértem a hetvenet.
Nos, akkor én minek nevezzem
a Te hatvanöt évedet?
Nyár ez is, persze,
sőt nyarabb, mint az én
hetvenem volt hat év előtt,
te még hiheted, hogy az alább szállt
nap se kevésbé ontja a hőt,
sápadt sugár is
festheti élénk bronzra a bőrt.
Valljuk be: indián nyár ez csupán,
vénasszonyok nyara,
amikor mézízű emlékké lágyul
az akácok erős illata,
s közel az idő, hogy csak a szentlélek
tartja a fán a leveleket,
de:
bort ígérnek megannyi venyigén
a duzzadt szőlőszemek.
(2013)
Gyimesi László, ez évben, újabb verseskötettel jelentkezett, a Sárkánytorkú ősz cíművel. Nem pusztán egy verseskötet ez a többi közül – hanem az ismert költő válogatott és új verseit tartalmazza, és az alkotó hetven éves születésnapjára jelent meg. Mondhatni: ajándék, mellyel meglepte,/ e kávéházi szegleten/ maga/ magát – és persze minket, olvasókat.
„Most varázsolni fogunk. Kegyetlen lesz, de maradjatok.” (27. old.) – figyelmeztet bennünket a költő, és ebből mindjárt két dolog világlik ki: egyrészt az, hogy a költészet játék; másrészt az, hogy igenis véresen komoly ügy.
Ez a kettőség aztán jellemző is a kötetre, illetve Gyimesi költészetére. Érdekes, egyedi csokrokba köti ő a szavakat, ízlésesen – első ránézésre talán nem is annyira összeillőeket. „Ágyúszót, csontot gyűjtök csokorba” (33. old.); vagy: „hagymaszagot, fortyogó nótát fújunk át/ a szélbordákon” (40. old.)
Gyimesi költészete nem túlzottan modern (vagy posztmodern, vagy poszt-posztmodern, tovább már úgy sincs…). Én a Nagy László-féle vonalat érzem benne. Ám, ha jobban belegondolunk, az igazán jó költészet, mindig is modern volt. Mint Balassi, Petőfi, Ady, vagy akár Szapphó – és még sorolhatnám. Fakulhatatlan nagyságok.
Igen modernül hat ez a következő sor is: „(…) szórt fehér bugyikat a felmézezett gangra” (45. old.) Gyimesi szépen szórja ki magából ezeket a szép sorait – többnyire kötött formában, és többnyire rímbe szedve. Ezek klasszikus versek, változatosak, invenciózusak – hangoltságukban is. A móka és az irónia éppúgy helyet kap a kötetben, mint a legszentebb világ- és hazaféltéses darabok. Sokszor kevert hangú is a versbeszéd. „Talán nem is volt gyermekkorom / Csak a szél fújt” (145. old.)
Egy-egy vers: egy-egy nap a költő életéből Ezt az obulust minden költőnek le kell tennie. Mi következik ebből? „Elvileg” nem túl hosszú élet… Ha termékeny az alkotó, annál inkább. Ám, a kivételek – többek között – arra is vannak, hogy ellentmondásba keveredjenek a Szabállyal. Így van ez Gyimesi László esetében is – hetven évesen él és alkot. „Ez a könyv a hetvenedik születésnapomra jelenik meg” (5. old.) – írja a szerző a kötet előszavában.
Általában is elmondható, hogy a költők nem túl sok vigasszal szolgálnak nekünk. Hiszen, mint Gyimesi írja: „Illúzió itt minden, / A zörgő avarból kibukó csont is, / A magasztos elmúlás ígérete, / Az árokba szórt fegyverek” (98. old.) Szinte Ady-san szól ez a szomorú két sor: „Itt laktunk, ez volt az ország. / Törpe bohócok elorozták” (172. old.) Nehéz nem egyetérteni ezekkel. Egy bólintás is elég, hogy értjük. Ez az Igazság. Mondhatni: ha az igazság fájna, üvöltenénk. A költők pedig üvöltenek. De nem hallja meg senki sem. Vajon miért olvasnak manapság olyan kevesen verseket? – tették fel a kérdést minden korban. Ma is elég komplex válaszokat lehetne adni rá.
A szavak – a költő fejében – súlyosabbak bármely súlynál. Ők az igazi súlyemelők. Lehet szakításban vagy súlylökésben, akár olimpiai bajnok is valaki, és állíthatják nagy komolyan egyesek, hogy: A sport, kérem, a kultúra része. – Mi ezt akkor is máshogy látjuk. Szerintünk, épp ellenkezőleg: az irodalom a kultúra része. A Sárkánytorkú ősz a kultúra része.
Gyimesi László szép kötetét olvasni kell. Lélekemelő hatású, de a katarzist fokozza, hogy a valóság teljességét, sötét és világos színeit egyaránt megfestette benne a költő. Az elfeledett és vissza-nem-hozható, lecsupált és lesajnált küldetéstudat sejlik fel e versszakból: „Hallgatnak vagy hadoválnak a költők./ Bozótharcos vers, ha még akad, / Nyársra kerül, s forog a tűz felett, / Akár a tilosban lőtt többi ritka vad” (94. old.)
Mit lehet ehhez még hozzáfűzni?
(Csak annyit: sajnos, utolsó kötete lett. Sz. E.)
(Hungarovox Kiadó, Budapest, 2018)
Cadenabbia
Induljatok! Én másfelé megyek,
Talpam alatt kirohadt az út,
Mocsárrá lett a baráti fenyér,
Cuppogó láp a tengerparti sík.
De ti induljatok, utatok tiszta,
Akár a tegnapi homokpadoké,
A dagályba fúló csigaházakat
Ne gyűjtsétek halott halomba.
Ez itt a tenger, az óceán maga,
Az őselem, amihez mindig vágytam,
S ami most úgy ölel magához,
mint hatvanöt éve távozott anyám.
Induljatok! Az én utam véget ért,
Soha rosszabb beteljesülést!
Előttetek azonban nyitva a tér,
S ez az óceán immár csak tiétek.
A parti sziklákból zengett Eliot,
Dalukban szunnyad csokornyi okos verse,
Nekem hullámverés jár, az se rossz, ugye,
közössé lesz a massachusettsi este.
Alkonyodik, soha ennél szebb alkony!
Állok a parton, tenger vagy Balaton?
Láp vagy homokpad? Minden igazi,
akár a talpam alól kirohadó út.
Induljatok! Én másfelé megyek,
Nem jobb irányba, csupán másfelé,
Okos szavakkal próbálok szólni.
De minden hiába, zárul a világ.
ne mondd tovább
a versnek vége
hetyke grófok kúsztak az égre
néma zsellérek görnyednek elébük
vézna zsebükben véznább aprópénzük
csörren a csöndbe pereg a létük
nincs velük senki s ellenük a világ
de nem ragadnak egyenes kaszát
el is feledték hogy azt is lehet
s őseik voltak a keresztesek
haldokló tájon néma a tavasz
mondják nyár nem is lesz
az ősz örök panasz
a tél ahogy kell jeges és havas
porrá őrli a csontokat
ne szólj egy szót se
a versnek vége
nyűtt kalapban sunnyog
Dózsa Petőfi népe
vak ispánok hajtják
új pokol tüzére
tudd
Csák Máté földjén
sosem lehet béke
Egy ember jött közénk a hegyről,
Tarsolyában tapló és kova.
Tüzet hoztam, nyúlt az acél után,
Gyúlt, enyészett a szikrák csillaghalmaza.
Ünnep készült a nyári éjszakában,
A megcsúfolt part nótákba öltözött,
A sziget zengett, s mint a békaszó,
Veszett el szavunk a ritmusok között.
Aki a tüzet hozta, a semmibe veszett,
Ezüst csíkká lett a piszkos Duna.
Denevér démonszárnya vérezte fel a holdat,
S a belénk vackoló pokolból szent duda,
Szuszogott, nyítt, végül már harsogott:
Ne por, hamu – legyél acél, tapló, kova.
A másik úton talált rád a hajnal,
Elindulsz, bár nem tudod, hova –
Akinek kard nyúlt tegnap barlangjába,
Hazátlan szél lesz holnap otthona.
De acél virágzik kérges tenyeredben,
Parázsló tapló, szikrázó kova.
A tekergőink nem térnek haza,
nem várnak hazák tántorgókra,
napjuk víg estbe ritka, ha hajlik,
sólymos álmaik is deresek már.
Mit énekelnek, mi végre, kinek?
Tanulnék tőlük egy trágár nótát,
de kibújnak a rossz harmóniák
a széllel bélelt szakadt iszákból.
Nem felém hozza a koszlott ritmus
a könyörtelen, szétvert dallamot,
nem osztozhatunk vízen, kenyéren,
mert nem kötődünk, nem szabadulunk.
Kotlós ünnepre vércse sereg vár,
a bűzös köd a zászlót szennyezi.
Nem tavasz ébred, arcunk jég veri,
vak villám dőzsöl, ég a palota.
Fantastic professzor
Isten volt-e Istók, vagy csak az Ember ideája, amiként a Csúcs-hegy sem véletlenül lett kiválasztva az Óbudát körülvevő hegyek közül: beszélő neve nemcsak magasságára utal, hanem az emberi teljesítőképességnek arra a csúcsára is, amelyre Istók fel akarta vezetni bumfordi népét. Hogy Isten volt-e Istók – de biztosan nem Fehérlófia a magyar hitregéből, ez sokszor ki is mondatik, Gyimesitől mi sem áll távolabb, mint az ősmagyarság kutatása a Turul védőszárnyai alatt –, ez mindvégig nem derül ki egyértelműen. De köze van ahhoz a Bolond Istókhoz, aki Weöres Sándor bevallott alteregója, és köze van Weöres Na-Conxypan-jához is: Gyimesi Na’ Conxipánjában sok Bolond Istók szerű, magányba-nosztalgiába menekült félbolond lakozik – tehát hogy Isten volt-e Istók, annak pontos meghatározására nincs is szükségünk. Istók vezető volt, felkészült, tudós vezető, aki határozott programmal vonszolta bumfordi népét egyre magasabbra, beavatási rítusokon, embert próbáló helyzeteken keresztül, hogy mire végigjárják a Csúcs-hegy felé vezető utat, részesülhessenek a Szentivánéji tűzugrásban, ebben a kisvárosi tisztítótűzben – ha tetszik: Purgatóriumban –, megláthassák az ezüst színben csillámló Elvarázsolt Fát: részesülhessenek a legmagasabb rendű szépség és erkölcsiség élményében, és ezt az élményt megőrizve, Istók nélkül is vissza tudjanak kapaszkodni a Csúcs-hegyre. Istók kijelöli utódját, Burmát, aki leginkább tekinthető értelmiséginek a hegymászó gyülekezetben, de ugyanúgy, ahogyan Istók vezetésével feljutottak, többé nem sikerülhet. Istók – az Ember ideája, Burma: az Ember földi megtestesülése.
Miért jön le Istók képében Gyimesi a hegyről, és miért akarja felvezetni a kocsmák népét? Mert Gyimesi valóban más világban, más szinten él, mint azok, akik a mindennapokban körülvették a Gázgyárban, és körülveszik ma is fáradhatatlanul szervezett rendezvényein. Gyimesi a legmagasabb szinten művelt emberek közé tartozik, nem azért, mert többféle felsőfokú végzettsége van, hanem azért, mert minden érdekli, ami az ember világa: művészet, tudomány, politika. Az emberek pedig, akik között mindennapjaiban él, az ő tudásának a töredékével sem rendelkeznek, és a különbséget nem észlelvén, nem is törekszenek lemaradásaikat bepótolni. Nem veszik észre – a regényen belül –, hogy Gyimesi elő- előrukkol valami különleges műveltségi anyaggal: a saját, a mágikus realizmushoz tartozó művészetét is megvilágító példaként említi Salman Rushdi nevét, vagy a hegymászás gyötrelmeit felpanaszló társaságnak Hilary teljesítményét. Ahogyan az egyik bumfordi mondja: „Völgyi eszünkkel” nem érünk fel bizonyos magaslatokig. Maguktól nem jutnak fel a csúcsra.
Gyimesi-Istók életének, közénk leereszkedésének ez a küldetése: átadni a tudást, az emberi viselkedést, megszerettetni a művészeteket, amit a Völgyi világban a Törpe, az öregedő zenebohóc képvisel.
Gyimesi művei mindig nagyon érzékenyek: bámulatos aprólékosságokra figyel fel lírai képeiben, metaforái meglepőek és egyben megvilágítók („Ázott kutyákként nyüszögnek a fák”), annyira láttatóak a képei, hogy szinte elfedik: Gyimesi mennyire okos is. Hogy át tudja érezni a létének két világa közti különbséget: Aquincumban aranykoszorús költő, a Quasimodo-versenyek díjazottja, hétköznapjaiban a Bulenda-körben jó cimbora, s minthogy átérzi, mindent megtesz a különbség megszüntetésére vagy legalábbis csökkentésére. Ezért hozza szinte hetenként egy fedél alá a rendezvényein művészbarátait és ivópajtásait, ezért vállalja, hogy hatodrangú költőket mutat be a valósnál értékesebbre nagyítva fel érdemeiket, hogy buzdítsa, bátorítsa, ne megalázza őket.
Hogy Isten-e Istók, aki lejött a hegyről? Ha Isten a legmagasabbrendű Ember képmása, az Ember ideája, akkor igen, mint ahogy a Csúcs-hegy is a minőség csúcsának metaforája – a szövegben esik is szó Platón barlangjáról és az ideákról, amit persze a gyülevész hadból legfeljebb hárman értenek meg.
Számomra Gyimesi az Ember ideája, nevezzük Istóknak, Istennek, akárminek, aki folyamatos erőfeszítéseket tesz azért, hogy az általa elért csúcsra mások is felkapaszkodhassanak. Az idézett regény, Az ember, aki lejött a hegyről, ad valamiféle reményt az ember felemelkedésére. Az utolsó verseskötet, a Táviratok Na’ Conxipánból szecessziós külseje, szecessziós miniatűrökként megmunkált négysorosai ellenére a szecessziónak nem a szép vonásait emeli ki, hanem a szó latin eredetijének értelmét, a kivonulást. Gyimesi a kicsiny könyvben kivonul a világból, tartózkodási helyét Na’ Conxipánba teszi át, ahol már járt egyszer, 1998-ban, de ott a sok derék bolond között – ott találhatta Bolond Istókot is – még jól érezte magát. Most már Na’ Conxipánban is magányos, onnan küldözgeti négysoros, különlegesen megmunkált, segélykérő táviratait. (Nagyon örülök, hogy stílusérzéke megtartotta a szecesszióban, és táviratokat írogat, nem sms-eket küld, amiként rövidke szövegeit egy hozzá nem értő kritikus méltatta.)
Gyimesi vívja a maga harcait, hol bozótharcosként, hol póttartalékosként – ezek mind vállalt szerepei –, hol sikeresebben, hol kevésbé eredményesen. Egy azonban biztos: az emberi közösségért teszi. A legkevesebb, amivel neki tartozunk, hogy körülvesszük, melléállunk, és most már helyette is vágjuk a bozótot.
(Parafrázis Gyimesi Laci soraiból)
Mondtam, vigyázz Magadra, késő
a szó ilyenkor, lopakodó, szennyes
sejtek csőcseléke támad, mint
meggypiros parazsunkra a tél,
szelíd merénylet ködbetűnően…
Pattog a szó a semmi szirtjei közt,
visszhanggá foszlik, nincs is üzenet.
Szavad emelnéd, nyelved a szörnyé,
fejed lehajtod, ében éj sikálja véres
ablakodat…
Sötét a város, sötét a szív.
Hallgatnak a hosszú éjszakák.
Hallgatnak a slágerrádiók.
Hallgat sötéten a hajnal,
ami jön még: gödrök, ráncok,
tegnap, tegnapelőtt.
Ennyi volt.
A nap lenyugszik, este lesz,
fehér palackba zárt idő
nemes penészben: életed.
A tények kőkemények,
fogy a tört fény, este van,
földig ér az ének.
Marad szép tiszta hangod,
emlékeid szépen elosztod:
jut a kopott házak falára,
jut a sárba fojtott imákba,
jut a roncsolt romos világra,
jut sírköved három sorára.
Minden játék! De játszani csak halálosan komolyan és a játékszabályok betartásával érdemes!
Amikor huszonhárom évvel ezelőtt megszületett az Aquincumi Költőverseny ötlete, játszótársakat kerestem. Gyimesi László az elsők között volt, aki vállalta a kihívást: időmértékes verset kell írni egy adott témára! És sorjáztak az évek, sorjáztak a művek, akár a Pannon táj szépségéről, akár az aquincumi orgonáról, akár a borról kellett dalolni. Nem múlt el Költőverseny úgy, hogy ne lett volna a díjazottak között! Az arannyal, ezüsttel, bronzzal ékesített babérkoszorúk szépen gyűltek a huszonhárom év alatt.
Verslábakba szedni a mondandót elsősorban a „szakma” ismeretét követeli meg. Ritmizálni, csengeni-bongani minden „mester” tud. De költővé csak akkor válik, ha a gondolat átvilágít a vers szövetén! Ahogy Gyimesi László minden beküldött pályaművén átvilágolt. Neki is írhatta volna Illyés Gyula, amit Vas Istvánnak írt kritikaként új verseskötetéről: „Aki jól gondolkodik, jól ír, jól világít!”
Költő volt, aki a világos, tiszta gondolatokhoz válogatta és meg is találta a megfelelő szavakat, betartva az időmértékes verselés szigorú szabályait, és mindezt játékos kedvvel – az olvasó és a maga örömére.
Gyimesi László, a Játékos Ember nem halt meg!
Úton Na’Conxypanba
Érted zengnek a kései költők,
lábad elé települnek, a segged méregetik, jó,
Talpadat éppúgy. Visszafogottak – végül is ők még
Hisznek az ósdi mesében, az öncél nélküli tettek,
Érdemeik erejében, az értő támogatókban.
Néha a sanda tekintet mást mond: ébredezik már
vézna gyanúnk, tán mégse hajaznak e rendre a dolgok.
Írjuk a himnuszokat, zsongatnak a zsönge szonettek,
Fennen zengnek az ódák, mégse potyognak az érmék.
Nézd, a gerincünk mily egyenes, csupa szálfa!
Porba vetett aranyért se hajolna e had, nosza, nyomd hát
Tiszta, serény kezeinkbe a kincsed, a himnuszok árát,
Most se fukarkodj! Szólj, már vetkezhetnek a lányok,
És ne feledd, ama szép fiatal szolgáidat is hívd!
Számoszi bort ide! Fürjet! Mézben főve pacsirtát!
Hírnevedért e csekély ár – munkánk bére csupáncsak.
Mit tud a pórnép, mit tud a korhely, balga plebejus?
Szántani, vetni, na jó vicc! Csak nem daktiluszokban?
Ácsol-e hexametert a hajóács? És a szakácsnő
Főz-e finom, friss jambusokat? Dithirambusokat süt-e
Pék, vagy a varga a versláb hossza szerint kanyarítja
Mától a bőrt? Ne nevettess! Lanttal a trágyaszedők?
Rőt karavánok Anakreon énekeit föl- vagy lebatyuzzák?
Mérték s érték csak mi vagyunk itt (és Te, Maecenas!),
Suttoghatnak a hitvány álnokok és demagógok!
Rontják híredet, és miénket, most is e korcsok,
Kell az aranypénz – mondja a mocskos banda – a hadra,
Kórház, pékség kell a vidéknek, iskola, kőút,
Templom, színház, áruda… Mind a Te pénzeden, úgy ám!
Így mi marad? Nem a plebsznek, Néked, az isteni fénynek
Szóltak a himnuszaink! Emlékezz
Vulpiusodra!
Baj van a mézzel? A málna sem érik? A récetojás záp?
Nézem a barlang szája előtt a követ: csupasz újra.
Hol van a népem? Az áldozat elsibolása is érint,
Szó, ami szó, de a hódolat elmaradása a fő baj.
Látni, miként könyörögnek, a homlokuk éri a földet,
Bíz nem utolsó élvezetem volt. Most meg az éhkopp!
Tűrhetem ezt? Bundám ragyogóra kefélem, mancsom
Friss manikűrt kap, s indulok is: reszkethet a város!
Ámde a strázsák dárdahegyén pimaszul forog a fény,
Rám se tekintenek, azt se kiáltják: „Hé, hova, földi!”
Annyi a vendég, más földek fia-lánya, közéjük
Számít engem a bamba parasztja! De félre a morgást,
Még jó, hogy nem cirkuszi vadként löknek a sáncba.
Nézzük a templomokat! Hova hordja a mézem a hűtlen?
És ki zabál fel minden gyenge galambot előlem?
Lám, üres ég ura, nagy Jupiter köve is, hihetetlen!
Mithrász frízén némi kenyér, bor, Bacchus előtt sör,
Kortynyi csupán, míg Héra, Deméter szent helye rom már,
Flóra virágai rongyok, az istenek – elfeledettek,
Még a Keresztrefeszített félkész temploma is kong.
Látja a praetor tétova, bősz ábrázatomat, s szól:
„Vége a boldog időknek, Medve uram, te se tudtál
Önképedre teremteni népet, lám, ez a sorsod:
Nem fog az isteni ember medve-pofával imádni,
Még ha a plázák vak közepére is állsz. Ha vigasztal,
Ekként jártak a többiek is, csupasz űr ma a mennybolt.”
Nő a tömeg, felbőgnek a gépek – elég e világból,
Vissza a barlang jó hűvösébe, gyerünk! Mire várnék?
Még ma az oltárt mélybe hajítom, a mézet, a málnát
Megkeresem magam is, majd már-már isteni módon
Szánom az emberi módra szegény ó isteneket. Brumm.
Dús Pannónia földje, dicsérlek! Nincs a világon
Szebb, kiesebb hely, még a legendás félszigeten sem!
Itt, hol a műanyagokból számtalan ékes, örök-szép
Tájelem épül, lanyha szelünk bölcs, nagyszerü művész!
Mennyi az acskó! És a papír, rongy! Mind gyönyörűek!
Nézd, csodaszép ez az álomi erdő! Útjai mentén
Csonka mosógép, roncs radiátor, béna szövőszék!
Díszei hirdetik: itt jó! Óvszer a méla csövesnek,
Rozsdás, torz dobozok, mind kézre a gyűjtögetőnek…
Bűzlik a bomló macskatetem, de ez illat a tócsák
Mámoritó szagu vegyszer-fűszeres ájere mellett,
Élvezi mind a rohadt kocsiszekrény, rossz gumiabroncs,
Sőt, csak azért is nyílnak a juszt sem kerti virágok…
És a patakpart! Szól a madárdal, két cigaretta
Csonkja csodálja magát a cserépben: a martinis alja
Tegnap mintha kevésbé… Mégis, jobb a sörös, nézd!
Bámul a báva bakancsos: végre van élet az erdőn!
(Itt kimarad tizenöt sor, pompás tájleirás mind,
Ámde a terjedelem kiszabott: így tartom a tervet.)
Hallgat az akkumulátor a fűben, kénsav a könnye:
Hol van a hajdani ólom? Csak nem a satnya nyüvekben?
Őzike nézi: a régi vadászos időket akarná?
Jaj, dehogyis! Csak a rendet akarja megérteni végre.
Korcs barbár-ivadék! Te se szólj rám! Ünneped elmúlt!
Itt európai módra izélnek a …! Kuss! Igazodj már!
Rég volt így tele már ez a fórum,
Rég volt ily nagy a lárma, a zajgás,
Fontos, új feladatra szegődtünk:
Eldöntjük, ki a pannon.
– Római polgár s itteni gazda!
– És helyben született! – A nagyapja!
– Harcol a barbár szkíta hadakkal!
– Volgai szellemiséggel!
– Azt, aki más, idegenszivü, – ajkú –
Gyűlöli! – Űzze el innen a francba!
– Tiszteli Mithrast! – És ha keresztény?
Zeng-zúg szerte a város.
Sámánok fia, papja ma fényes
Nagy Jupiternek, Servus a győztes,
Érvei (nagy pofonokkal ikerben)
Döntik el ősi vitánkat:
Nos, kétségtelenül az a pannon…
Az, aki szolgál, mert velem érez,
Az, ki követ; s bort hoz lakomámra,
Friss szénát a lovamnak.
Csöndesedik már, nyugszik a város.
Egyszerü ez, tele pince, a pajta:
Servus a pannonság etalonja!
Szolgáld, s gondod a múlté.
Ahogy az ember öregszik, egyre gyakrabban találkozik a halál gondolatával. Elmennek mellőle rokonok, ismerősök, de még így sem lehet megszokni, mert minden esetben megrendít. Így rendített meg Gyimesi László halála is. Régóta tudtuk, hogy betegeskedik, de a bekövetkezett véget mégis nehéz feldolgozni. A barátunk volt.
Vidékről költözött a fővárosba és tősgyökeres óbudai lett. Már 18 éves korától jelentek meg versei, és egy készülő antológiába tizenhét versét be is válogatták, de egy korabeli ítész ellenzékinek ítélte és tíz éven keresztül nem jelent meg kötete. Hol van már az akkori ítész? Ő viszont még a sorsfordító időkben sem változtatta meg a meggyőződését. Mindig a kisember, a munkás életéről írt. Akár a Bulenda történetekben, akár regényeiben. Óbuda alapvető szerepet játszott az életében, nem csak verseiben, de tetteiben is. Papp János színésszel és Szepes Erika szerkesztővel szervezték meg az Aquincumi költőversenyt az Aquincumi Múzeumban. Ókori környezetben színészek adják elő az előzsűri által kiválasztott verseket, melyeket jeligésen adnak be a szerzők, és a zsűri döntése után, majd a felolvasásokat követően a nézők is cserépszavazással nyilváníthatják ki véleményüket. Nagyon büszke volt az ott elért díjaira, mert minden külső körülményt kizárva, az elfogultságokat mellőzve a versre szavaznak a nézők és nem az alkotók személyére. Mások biztosan hosszabban elemzik majd Gyimesi líráját és prózáját, de én a drámáiról szeretnék írni. Ez mintha kissé elhanyagolt területe lenne a magyar irodalomnak. 2015-ben kiadta Pannon szabadtér címmel – pár versével – a drámáit Szepes Erika ajánlásával, melyek inspirálója az ókori pannon környezet. Az Aquincumi Passió a régi misztériumjátékokra épül. A Saturnalia című már mélyebben ás vissza a múltba. A Római birodalom idején volt divatban a Saturnalia ünnepe, ami alatt a merev társadalmi szabályok fellazultak és felcserélődtek a társadalmi pozíciók. (A Velencei karnevál is őrzi ezt a hagyományt.) Gyimesi László ezt a szituációt használja fel a helyzetkomikumokra épült színdarabban, gyönyörű időmértékes versekben. A következő darab a Sógort Jupiternek! szintén időmértékes verseléssel. Az ókori Aquincumban játszódik a történet, melyben egy köztiszteletben álló polgár próbálja megőrizni családja veszélybe került tekintélyét egy kis füllentéssel. Az ugyancsak a helyzetkomikumra épült cselekményből fergeteges vígjáték kerekedik ki. Az Aquincumi múzeum kertjében kialakított amphiteatrumban, a kör alakú nyitott színpadon adták elő neves művészek, akiken érezni lehetett, hogy élvezik a felszabadult játékot. Olyannyira, hogy amikor – eléggé el nem ítélhető módon – elkezdett cseperegni az eső, a nézők közül senki sem állt fel. Inkább kinyitották az esernyőiket. Maga Gyimesi László is elvállalta egy rabszolga epizódszerepét.
Az utolsó darab a kötetben a Miért vagyunk felelősek, avagy KI ÉGETI MEG JOHANNÁT?, melyet fiatalon írt, de elkallódott, így át kellett dolgoznia. Ebben a színdarabban „felrúgja” a dramaturgia hagyományos szabályait, melyek szerint a színpadon játszanak a színészek és a nézőtéren ülnek a néma nézők. Ebben a darabban ők is be vannak vonva a játékba – a közös gondolkodásba –, melyben szembesül a ma emberének hozzáállása a történelemhez és a jelenkor problémáihoz.
Laci halála azért is rázott meg mindenkit, mert egy jó embert veszítettünk el, akinek mindenkihez volt egy jó szava. A Békásmegyeri Közösségi Házban rendszeresen találkozott fiatal, pályakezdő írókkal, költőkkel, akiknek roppant tapintatosan próbált segíteni. A Csillaghegyi Művelődési Házban rendszeresen mutatott be költőket, írókat, a műveikből előadott részleteket fiatalok adták elő, ezzel is lehetőséget adva nekik.
Egy nagy művészt veszítettünk benne, de műveit nem fogja kikezdeni az idő, mi azonban, akik ismertük, a barátunkat veszítettük el.
Memoir Mems
Gyimesi László emlékére
Elballagnak a hallgatagok.
Az összezárt fogak nemzedéke.
Sorban, elgondolkodva, egymás nyomába lépve,
ki fásultan, ki berzenkedve,
de mindig ritka, szűrt szavakkal.
Az elhallgatottak.
A lehallgatottak.
A kihallgatottak.
Az elhallgatók és az elhallgattatottak.
Körülöttük dübörgő a csönd.
Fülsüketítő a róluk hallgatás.
Temetésükkor kettéhasítja a láthatár szélét a távoli villámlás,
de nem jut el ravatalukhoz sem a reccsenő égzengés,
sem a nyomában hömpölygő mennydörgés.
Csak a föltámadt feszültség zizeg.
Csak a cserfes szél motoz a szalagos koszorúk leveleit rezzentve.
Mennek a hallgatagok, a szelek nemzedéke,
malaclopóban, előredőlve.
A szélfútta generáció.
Vonszolódnak a csikorgó hómezőn és a csörgő homokon,
a sarjadó fűben és a szottyogó fövenyen.
Vannak, nehányan vannak még,
akik tudják, melyik villamosok sikongattak
a Moszkva térről kanyarogva a Hűvösvölgy felé.
Azok bizony, a kopott ötvenhatosok.
Volt neki, volt neki 9 szép szál fia,
Ma egy megint elment,
Magyar földön termett,
Tenyerén melengette eddig az Isten.
Ez egy őszi vers, búcsúzó, pedig még nyár van,
Dinnyeérlelő, semmi nem hajaz az elmúlásra,
Pedig párnás pumatalpán betoppant a hiéna holnap,
S már ez a nyár is sárkánytorkú, karmos tüzet okád.
Míg bele nem dermed fagyott torkodba a szó.
Mennék medvékhez, hegyek közé, verset mondani,
Tó partjára, folyóöbölbe, tengerhez, óceánhoz,
Mert vannak még hű hegyek, és habzanak hűs vizek,
Benned hiszek, nem kérdezed, s ne is kérdezd, kinek, minek,
Tapsra lendülő tenyerek között vagyok érted a levegő.
Nem lesz tiéd az ősz, nem lesz tiéd a nyár,
De lobog a zászló, miért ne lobogna,
Ég áldjon, hosszújáratú kapitány,
Árboc csúcsáról a tarka szalagok neked integetnek.
Üzent érted Róma? Nem gondolom. Másra van gondja.
Koronavírusok közt, ondófoltos ágyban fetreng.
Csördül az ostor, a korbácsszíj tekereg,
Csikordulhatnak a börtön vasai,
Hátunk veri vesszeivel a vak tavasz,
Kerget kristályharangot metszeni
Bazaltsziklák kőszívéből könnyel, keserűvel,
Hisz hol a himnusz szól, hol a bakanóta.
Tenyerén melengette eddig az Isten.
Nem a Földön csökkent a sereg,
A szentek lettek fönn eggyel többen.
Üres az égő, aszús alkonyat,
A füredi fűzfán fönnakadt sirályrikoltásban
Egyetlen élet és seregnyi halál van.
Nem siratlak, de vigadni sincs ma kedvem,
Tükrünk letakarva, feszül fölé márvány szivárvány,
Mágiadalt mormol magában a maci, mikor málnát talál,
Itt is hallom a tengert, álmával, átkával megvert,
S körömig szítt cigaretták emléke köhögtet,
Ne legyints, Gyimesi Laci, … … ……… . ……!
Golgota
Stabil karakter volt. Szerény, szemérmes bölcsessége, kedvessége, tartása annyira természetes volt számomra: van a Gyimesi László, Laci, akiről tudom, hogy egy igen tehetséges költő és író, számontartom, ő is számontart engem, nagyjából az ezredforduló óta része az életemnek. Szeretetreméltóan mogorva, néha szemrehányóan ír: miért nem jössz? miért nem küldesz több írást? – néha utasít: Ebben segíts, ezt küldd el, ehhez a petícióhoz csatlakozz! – ilyenkor nem tűr ellentmondást. Gyimesi Laci ilyen: makacsul ragaszkodik az eszméihez és az igazsághoz – és ha a jóért kell tenni, nincs apelláta.
Én csak próbálok ilyen lenni. Az is valami. A jóra való törekvés. Azért találtam rá tizennyolc évesen, 1998-99 táján az Ezredvégre, Baranyira, Simorra, Szepesre és Szerdahelyire, Tabákra, azért találtam rá a Nagy Lajos Társaságra, Molnár Gézára, Illés Lászlóra és a többiekre, mert az ő példájuk, ha nem is „kifizetődő”, legalább végtelenül szimpatikus. Nem borotválkozom minden nap. De azért nem mindegy, kit-mit látok a tükörben. Egy egyre törődöttebb – és szőrösebb – arcot. De nem mindegy a tekintet.
Nekem nagyon nehéz feldolgozni, hogy a szüleim korosztálya középkorúból idős lett. Nyilván azért, mert nehéz feldolgoznom, hogy én pedig fiatalból középkorúvá – értem?, keseredtem? Éréshez simogató napfény kellene. Persze némi edzés, kihívás sem árt. Levegő nélküli közegben azért nehezebben megy. Ezredvég, Nagy Lajos Társaság – és Eszmélet, Tekintet, néhány nyomtatott folyóirat, néhány felolvasóest, könyvbemutató. Buboréknyi éltető levegő jutott nekünk. Ne panaszkodjunk! Volt már rosszabb – és látszik, hogy lesz még rosszabb is. És tudom, hogy jobb is.
A háború előtt született nemzedék után a háború utániak is Nagy Öregekké váltak. Ez van. Gyimesi Laci nekem az a lelkes középkorú pali, akit látok Molnár Géza bácsi és a többi csodálatos agg környezetében – aki önzetlenül segít, aki mindig ott van, hogy tovább tudjuk vinni. A kulturális baloldalt. A baloldali irodalmat. Melyben a baloldali jelző nem valamilyen párthoz való kötődést jelent, hanem a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméjéhez, a munkásirodalom hagyományához és az igazságtalanságon felháborodó, emberibb életre vágyó olvasóhoz való kötődést, a nekik való megfelelést. Kényszer nélkül. Erre ő meg cserben hagy: megöregszik, megbetegszik, meghal.
Ezért most kicsit haragszom, Laci. Nem jönnek többé az e-mailek: Miért nem jöttél? Miért nem küldtél írást? Hol vagy?
Én csak egy szatellit vagyok a kulturális baloldalon. Vagy, mivel az 1989 előtti kor egykori „baloldali elhajlóinak” és az egykori államszocializmus topértelmiségének és kultúrpolitikusainak sajátosan közös „második nyilvánosságáról” van szó, írjuk úgy: szputnyik. Úgy érzem, pontosan tudom, mit kell átvinni a huszadik századból (például a művelődési házakat, a munkásművelődést, melynek Gyimesi Laci országos nagymestere és legendája volt) és mit kell otthagyni, jólesően (egy sor dolgot, amellyel a baloldaliakat ravasz általánosítással megbélyegzik azok, akik szívük szerint nem előre, hanem hátra, valahova a második világháborúba vagy az előttre forgatnák a történelem kerekét). Egyszerűen csak tudom – talán ez a mérték, amiért itt vagyok. Egyébként a szerelmes verseimben csak a háttérben jelenik meg a korunk – és könyvtárnyi téma van, főleg az elmúlt tíz évben, melyről felháborodásomban nem írtam egy sort sem. Kiventilláltam a Facebookon. Hogy kinek jobb ez így, csak találgathatok.
Laci egyszer elcipelt egy általa vezetett beszélgetős műsorba az óbudai kábeltévébe – és hosszú évek újra-újrakezdődő szervezése után 2020-ra megbeszélt, közös irodalmi délutánunk volt kitűzve Csillaghegyen. Februárban lett volna, bizony, készültem rá, de ő már súlyos beteg volt. Tavasszal, önkéntes karanténomban gubbasztva, milliószor végiggondoltam, miről beszélgettünk volna. Alighanem Óbudáról. Ott születtem, a Harrer Pál utcai panelben. Minden lehetőséget megragadok, hogy beszéljek róla, pedig egyéves koromban elköltöztünk, tehát: nem emlékszem rá. De hálás vagyok azoknak a tízemeleteseknek. És persze sajnálom a földbe süppedt házikókat is. Nagyapám a Goldberger textilgyár főmérnöke volt, a Goli avagy PANYOVA volt az élete. Felnőtt fejjel sokszor járok Óbudán: írtam tanulmányt Jánosi Marcellről, a Budapesti Rádiótechnikai Gyár – szintén óbudai vállalat – főkonstruktőréről az Óbudai Anzikszba – és Bereczki Zoltánról, az utolsó óbudai írógépműszerészről.
Van egy titkos túrám: ha akad egy szabad délelőttöm hétvégén, kimegyek a Vasarely Múzeumba, gyönyörködöm a Mester geometriai rendszerében, majd kávézom egyet valamelyik kis kerthelyiségben, nem messze a szülőházamtól. Ez az én Óbudám. Lacié sokkal élettelibb volt, rengeteg történettel, súlyos, világlátást formáló élményekkel, humorral, Aquincumtól a Gázgyárig. Én most a választott lakhelyem, a Víziváros Gyimesi Lacija akarok lenni. Ez az elhatározásom. Ez az első látásra morózusnak tűnő, csupaszív láncdohányos egy igazi példakép. Fogott egy városrészt – és csodát művelt vele. Negyedből: egészet. Írt, szervezett, magától értetődően.
Rendkívüli potenciál van az internetben – ami a kultúra terjesztését illeti –, de azt tapasztalom, az információdömpingben egyre kevésbé hallatszódnak az olyan bölcsek, mint amilyen Gyimesi Laci volt. Ezért egyre fontosabbak az olyan helyi karakterek, akik házhoz viszik – ki gondolta volna, hogy valaha is realitás lesz, hogy maszkban… – a kultúrát. Az igaz szót. Ez is Gyimesi Laci.
Ha nem jössz, hát elballag a kapudhoz, jellegzetes, végtelenül helyes, tömör jóság ember, minden, csak nem morózus – és felcsönget: Miért nem jössz? Miért nem küldesz több írást?
Ezt tanultam Gyimesi Lacitól. Nagyon hálás vagyok.
A varázsló kertje
Ha kérdezed még, hogy hol vagyok,
hova vetett a fákat
annyi gyűrűvel eljegyző idő,
és betévedtél ebbe a versbe, mondom:
Ugyanott élek, mint a hegy,
szelek találkoznak fölöttem –
Mint egy vadont élem jövőmet,
körülvesz, áthat, rám sem ismersz,
rügyecske-csontok ágaskodnak föl
csodátlanul a homlokomból,
riadt regékhez agancsosodom.
Ne célozz hát! követ az erdő.
Nem tartozom újabb múltatokhoz.
Nem érsz utol sem nyíllal, sem nyeregben,
lángnyelvek, füst és pernye-pillék
mögöttem, de kitalálok immár,
költözzön bár az Etna utamba,
szívja szikessé horizontomat
sivatagi csontok napsütése,
vagy vakuljon bele óceánba
valami ismeretlen szakadék-tűz,
magamból elő sem lépve kitalálok.
Búcsú Gyimesi Lászlótól
A szikla alszik
nevét más ne érje
csak halk ima
ami felül s fülel az éjre
Kalapos férfi és gyászkendős nő
A világtörténelem és a művelődéstörténet számtalan menekülő korszakot ismer, a mi század-, ezredvégi – sőt ezred eleji – meneküléseinkhez a leghasonlóbbnak a 19. század vége, 20. század eleje időszakának életérzését érzem – ennek egyik művészeti irányzata, a szecesszió éppen kivonulást, elkülönülést jelent. Gyimesi világának bemutatását egy olyan mítosz kialakulásának történetével kezdem, amely a századelőn keletkezett, és amelynek hatása – Gyimesi két kötetének (1998 és 2013) tanúsága szerint – máig meghatározó.
Ezt a sosemvolt nyelven nevezett országot, amelyben sosemvolt nyelven beszélnek, Gulácsy Lajos, a festő teremtette meg a múlt század első két évtizedében. Egészen 1989-ig csak festményeiről ismerhettük: pasztellszínű, homályba burkolt alakok és színterek, rejtélyes füstök és ködök, párák között tétován mozgó-imbolygó különös emberek élnek ezeken a képeken. Rokokó ruhába öltözött bágyadt hölgyek és urak, bohócok, bolondok, varázslók, virágborította leplekbe burkolt virágszerű női lények, groteszk és beteg alakok, akik mégis mindnyájan szépek, mert széppé teszik őket a színek, a titokzatossá tévő homály, a színeket egymásba futtató, elmosódó kontúrok – egy elvarázsolt világ érzéki formában történő megjelenítései. Az ország jellegét a képek címei is érzékeltetik: Dal a rózsatőről (1904), A varázsló kertje. Varázslat (1906), Bohóc, szájában szegfűvel (1907-09), A hídon bolondos, furcsa népség vonul keresztül (1908), Extázis (1908), Menüett (1909), Zarándokok hazatérése (1908), Rokokó (1909), Kalapos férfi és gyászkendős nő (1911-1912), A mulatt férfi és a szoborfehér nő (1912) – és a felsorolás korántsem teljes.
Gulácsy a képek születésével párhuzamosan meg is írta képekbe álmodott országának történetét: ezek az írások elszórtan jelentek meg napilapokban, időszaki közleményekben – ma az utókor számára teljesen hozzáférhetetlenek még ezek a megjelent írások is. Ám a publikációk is csak töredékei az elkészült novelláknak, fejezeteknek, ezek egybegyűjtve először a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában A virágünnep vége című kötetben jelentek meg 1089-ben. Addig a Gulácsy-rajongók és a Na’Conxypánba vágyók csak ezt a varázslatos, szecessziós, misztikus párákban és illatárban úszó világot ismerhették. A Gulácsy-világ azonban korántsem egyértelmű: egyrészt természetesen menekülés a megálmodottba, másrészt a megálmodott nem nélkülözi a valós elemeket – még a legcsapongóbb fantázia is csak valós elemekből táplálkozhat. Ennek a teremtett világnak ugyanúgy megvan a sötét oldala, mint a vágyott-fényességes: a mindenkori teremtett világokhoz hasonlóan ez is duális világképet mutat. Az ország létrejöttét Gulácsy így meséli el: a Föld szelleme (a fordított világképre jellemzően a kezdetet nem a görög ábécé első betűje, hanem az utolsó nevével jelzi), Ómega átadja a megteremtett Földet Hygilindának, a fényesség tündérének, aki Danielával, a sötétség tündérével küzd meg a Földért. Minthogy a történet 1750-ben kezdődik az alkimista Bumburin varázsló működésének idején, aki több ezer évet előre repülve uszítja egymásra a Gonosz és a Jó erőit, ez a küzdelem „a jövő regéje”, melyben a végkifejletben természetesen győzedelmeskednek a Jó erői. Közben azonban megismerkedünk a szereplőkkel, akiknek világát egyre sötétebbé teszi Gulácsy. Kezdetben még mesés: „Minden fonák volt itt. Bolondos fák. Bolondos emberek. Hupikékek a felhők és kacskaringósak az utak, mint a kis emberkék csalafinta agyveleje, akik itt éltek ebben a mesevárosban…” És két portré a mesevilág lakóiról, akiknek a nevük is mesébe illő: „Piripiri nagyherceg, Édesgyökér ország ura vígan piruettezett a pogácsából épített kastély előtt. Háromszögletű kalapocskáját emelgette. Holdkifli kisasszony vígacskán üdvözölte a Paprikapiros torony mögül.” S hogyan élnek, milyen ünnepeket tartanak ezek a meseszerű lények? „Répaevő héten különben is olyan készülődés van a hatalmas várban, hogy nem érnek rá még arra se, hogy megtámasszák a Hold sarkát.” Ezt az írást néhányan talán ismerhették, hiszen a Nagyváradi Naplóban jelent meg 1911. május 21-én. Ennek hangulata még egyezik a képek mesevilágával. Ám a többi, a legutóbbi időkig lappangó írás Na’Conxypan-képe egyre komorabb. Így szól például Őskirály, a Na’Conxypan teremtését végbevivő mesés-mitikus személy az ország első királyához, Isminaldhoz: „Fiam! Megbontva az idő. Te Na’Conxypan ura vagy. Országodnak végtelennek kell lennie, ezért az örök rosszat, a Sátánt küldöm hozzád Borborg törpe személyében, ki magával hozza az ő leányát, a Sátán unokahúgát, ki hivatva lesz az örök rosszat beolvasztani az örök jóba. Én nagy tudományú őskirály vagyok. A Sátánt láncon tartom fogva. A Sátán örök kínjában megvallotta nekem, hogy az emberiség csak akkor javul meg, ha Dilinczi megöli az apját, Borborgot. Ezen nagy szerepre vállalkoztam én, megjavítani az emberiséget, s Te, Fiam, szolgálod ezt a nagy és szent ügyet. Életedben sok csalódás fog érni… Bumburin varázsolja a halált életté és az életet halállá. Bumburin, jelenj meg, és mondd el az élet törvényeit fiamnak! Áldásom rád, fiam”.
A szöveg azon túl, hogy magába foglalja egyrészt a középkor dualista világképét, a Fény és a Sötétség urainak küzdelmét, másrészt a minden mesében kötelező próbatételeket, veszéllyel szembeszállásokat, feltűnően emlékeztet a Varázsfuvola mesés-misztikus cselekményére és eszmevilágára – nem véletlenül helyezi maga Gulácsy az időpontot 1750-re, az alkímia és a szabadkőművesség fénykorába – köztudomású, hogy a Varázsfuvolában sok elemzője a szabadkőműves páholyok háromszoros próbatételét véli felfedezni. Ám mindeme művekben a Hatalom körül folyik a harc, így Na’Conxypanban is, és ezáltal válik a bájos-misztikus mesevilág a valósághoz közelebb állóvá, keményebbé, sötétebbé. S hogy valósabbnak tűnjék, Gulácsy megteremti az ország nyelvének szótárát, de – hogy mégse legyen valóságos – egy nemlétező halandzsanyelvet hoz létre. S hogy valós legyen, Gulácsy teremtményekkel népesíti be képzelt világát, akik a való világból vett figurák, ámde annak legkülöncebb, leginkább a periférián billegő alakjai: a cukrászdatulajdonos Bollboll anyó, piripiri kékgyerekek, vakolatgyerekek, Tommi, a borzasztóan híres csínfaragó, egy „torzonborz, vörös színű pettyes kutya, Romroron, aki a Népbank exvezérigazgatója, s aki rossz híre miatt most árpakásaüzleteket bonyolít le”. Vannak fantasztikus képződmények is: Xyn csizmadia, orrán hosszú szőrpamaccsal, Bam házmester, Hutterka doktor úr, és ott vannak a beszélő nevű, félig mesebeli és félig mesterember hősök: Jókalács; Cincérember; Nagy Másszmeg; Nagy Létra, a bőrványoló; Nagymester, a mindentudó. Minthogy azonban mindez a szelíd és álmodozó Gulácsy lelkében születik, a Gonosz nem igazán gonosz, inkább csak rút és groteszk. Groteszk a bolond mögött lépdelő, nyomott arcú katona (1911–1912), a régi emlékeit mesélő púpos vénkisasszony és Herbert (1911–1912), a Várostrom (1914), a Guerra (1914–1915), a Na’Conxypan-i polgármester (1909), a Concerto bizzarro (1916–1918) és a mesevilág árnyas oldalán meghúzódó többi figura és esemény. S a groteszktől, a bizarrtól már csak egy lépés az az állapot, ami túllép a mesén, fantázián, teremtett világon: létrejön az az állapot, amelybe a veszély, a harc, a küzdelem sodorja a gyengéket, különcöket, bolondosakat, álmodozókat, a harcra képteleneket, avagy a harcot elutasítókat. Úrrá lesz a téboly. „A Földön csak a téboly marad meg. Ezt a varázslatot Berrmuzulman zúdította a Földre, hogy hatalmaskodjék az emberiségen…” A tébolyból a jövőbe menekül az emberiség?
Gulácsy megírja a magyar irodalom talán első sci-fijét, A kepleenstoli házat, melynek különös, vörös hajú ikerlakói, a Tikkerton testvérek és az általuk foglalkoztatott tudósok különleges anyagok és lények létrehozásán túl (eddig még csak alkímia volna), az űrhajózással is kísérleteznek. Összetett hát ez a teremtett Na’Conxypan: mese, mítosz, társadalmi utópia, jövőkutatás keveredik benne félelemmel, hatalomvággyal, háborúval, tudatvesztéssel. Igazi utópia, amelyben az elképzelt ideális-vágyott elemekbe szükségképpen beszűrődnek a valóság elkerülni kívánt elemei is. Ez utóbbiakat azonban – a szöveg ismeretének hiányában – a képek nézője nem észleli: eltelik a pozitív tartalmakat hordozó érzéki szépséggel. A képi világ egységesebb, mint a szövegesen megformált, ezért válhatott Na’Conxypan a csoda, a misztérium, a varázslat, a mese gyönyörű birodalmává, mindenki vágyálmává.
A valós világból álomba menekülők közül Weöres Sándor választotta elsőként vágyott földjének Gulácsy országát. A II. világháború alatt írott versei közül igen sok vezet mitikus, ősi tájakra, egzotikus országokba, ő is megteremti a maga ősbolygóját, ami a háború költészetre való hatásaként természetesen elpusztul (Mahruh veszése), de teremt más birodalmakat is: Tatavane királynő országát, görög mitikus földeket, és így jut el Na’Conxypanba is. A kötet, amelyben a Dalok Na’Conxypan-ból megjelentek (Medusa 1944), a háború idején született, amikor Weöres álomvilágát megzavarják a rémálmok: az idillt minduntalan elsodorják a sötét erők. Már a kezdő helyzetkép is riasztó: „Hosszú, függélyes, szűk fémcsőbe értem és csúsztam benne fejjel lefelé mindig gyorsabban – s hasztalan reméltem, hogy kiérek az igazság elé”.
A város terjedelmes: hét nap alatt járható körül, s így elég nagy ahhoz, hogy sokféle lény népesítse be. Jók és rosszak egyaránt. „Arany-szekrényben él a nagy majom, / körötte szétpancsolt vér és kidőlt szesz, / s heréltek bőgnek minden hajnalban.” Van huszonnégy nagy madár, tetszhalottak, életjelt csak úgy adnak, hogy „csőrükön az álmuk ki-be jár”. Van költő-herceg is, akinek szívét elrabolta és hosszú póznán cipeli négy asszony, van egy megcsonkított lény, egy hétfejű sárkány, aki csonkultságában így panaszkodik: „Csak két fejem maradt és három ujjam”; a kis királynő hasonlít Hamupipőkére (árvácska-cipőjű és hamuszín-szemű), vannak szélkakasok, akik a hadvezéreket idézik szörnyű tulajdonságaikkal (csak vasvázuk van, lelkük titok), van egy sovány angyalka, aki sír bánatában, mert elveszítette a szemüvegét. S ellenpontként van néhány szépséges-mesés része is a városnak: a Hét Harangvirág Tere, felkél benne a hajnal, „világ hajósa, tiszta néne”, aki „csöppke mézes-csészét” tud adni, vannak űrben találkozó sugarak, lehet még kökényre, dióra, galagonyára vágyni, „amint az ősz már közelít a dombon”, van „hű baráti lélek”, akinek aggódó kérdésére fanyar vigaszként mondja a költő: „a víz alatti házban éldegélek, / fölfalnak tengermélyi csillagok.” A hű baráti léleknek, a pozitív princípiumnak adott negatív válasz visszahozza a negatív képek sorát: megelevenedik „egy vérző talpú, szegény katona”, lélekben halottá merevül a költő: „míg én verekedtem / s amint elnyúltam a havon / és kővé fagytam”, a tenger vize méreggé válik, s az örök pusztulásban a mennybolt cafatokban lóg. A kétpólusú világot lezáró utolsó szakasz meg is fogalmazza ezt a kettősséget: „Ez a vers is valóság, akár az álmod. / Az élet: szív és kés egy szín alatt.”
Cöxpôn
Ha Gulácsy világa duális volt is, több volt benne a világosság, hiszen a Fény győzelmével végződött a Gonosz és a Jó küzdelme. Weöres maga vallja kétpólusúnak világát („Az élet szív és kés”), de 20 szakaszból álló versciklusában a mérleg serpenyőjében a Sötétség húz mélyebbre. Weöres Na’Conxypánja nem vágyálom immár, inkább rémálom, amit időnként szakít csak meg egy-egy világos hajnalra ébredés. A ciklus címadását, a vágyott világ megnevezését és leírását éles szarkazmusként értelmezhetjük.
Negyed évszázaddal Weöres dalciklusa után, 1970-ben születik egy újabb Na’Conxypan-vers: a csaknem két évtizedig jórészt gyermekversekkel megszólaló Kormos István megújult hangon, kitisztult világképpel összegzi önnön sorsát egy Gulácsy-kép címét saját verscímévé emelve: Nakonxipánban hull a hó. Az első strófa négy sora helyzetjelentés, élete hiányainak summázata:
Se házam székem asztalom
Surabajában vásált gyöngyöm
foszlott magasnyakú pullóver
fekszem könyéken puszta földön.
Az elkeseredett hangulatból egy másokhoz forduló intéssel valójában önmagát akarja kiragadni (szinte József Attila „országos volt a pusztulásban / no de hát ne búsuljatok” gesztusát idézve):
de semmi vész gyerekeim
sajnálnotok fölösleges
világokat varázsolok
amikor akarom
A varázslás-szó máris a Gulácsy-világba repít, s a magyar művészetben immár harmadszor lesz Nakonxipán az elvágyódás földje. Az ottani paradicsomi állapotok feltétele pedig az, hogy „ide civilizáció / lábát be nem teszi / korallsövény a kerítésem / kutyám egy szelidített bika”, s a leírt aranykori állapotokkal csak az ártatlanság és a tisztaság kora, a gyermekkor egyenértékű: „van jó orgonaszappanom / zsebembe dugta nagymama / Szent István király ünnepén / buborékait elfuvintom.”
Az anticivilizatorikus gondolat új elem a korábbi két utópiához képest, nem véletlenül: a Gulácsy-képek és szövegek az 1910-es években, Weöres költeménye a ’40-es években, Kormosé már az atomkorban, az űrhajózás korában született, ezért emelkedhetnek szappanbuborékjai az űrhajók magasába, ahol egy nagyon is emberi isten töpreng azon, milyen időjárást bocsásson a földre. Az isten nemcsak azért emberi, mert töpreng egy problémán, hanem azért is, mert egy hirtelen alanyváltással a költő válik a világ sorsát meghatározó istenné:
mondhatnám legyen meteor
lábam elé letoccsanó
azt gondolom lehetne hó
s mire kimondom hull a hó
De bármily világbíró és világot irányító istenné vált is a költő, maradtak számára megoldhatatlan dolgok: „kerestem nem találhatót / betűztem föl nem foghatót” – vallja (talán Nemes Nagy Ágnesnek válaszolva, aki még talált kételyeire megoldást: „Ne mondd a mondhatatlant, / mondd a nehezen mondhatót”), és maradt számára a magány, mert Isten magányos, talán a világon a legmagányosabb.
Magányának feloldására társat, barátot keres – ismeretlent, aki talán éppen ismeretlenségénél fogva tudja majd megszeretni –, de félve az ellágyulástól, a barátság létrejöttének melegétől, a még ismeretlen, leendő barátot durván idiótának minősíti: „aki nem ismer még jöhet / jelentkezzen az idióta // de gyorsan mert szemem nyitom / nincs-ajtóm pedig kulcsra zárom”. S a magánytól szabadulni vágyó, barátot kereső lénye megszűnik istennek lenni, ők ketten: isten és a költő ismét különválnak egymástól, a versben a költő az első személyű személyragot kapja, isten a tőle távoli, harmadik személyűt: „hajnali félnégy csak elalszom / ha isten is akarja álmom”
Na’Conxypan-i jegyespár
A magányos boldogság-szigetről, a bőven termő fák honából, a varázslatok Nakonxipánjából Kormos visszavágyik az agyongyötört nappalokat követő álmatlan éjszakákat hozó földi életbe. Nakonxipán nála egyértelműen álom marad, a boldog és szép, de magányt teremtő álom mítosza. Visszatér belőle.
Jó cím. Látszólag konkrét, pontos: egy mozgást jelentő igéből képzett elvont főnév és a mozgás irányának megjelölése. A precizitás mögött azonban kétértelműségek húzódnak. Az igéből képzett elvont főnév arra jó, hogy leplezze a cselekvést végző személyt (nincs igeragozás, tehát nincs alany), a Na’Conxipán helység pedig egy nem létező föld vagy ország, Seholsincs-ország, azaz Utópia. Valaki(k) visszatér(nek) Utópiába. És itt a cím harmadik rejtett eleme: a visszatérés, mint cselekvés visszahatás egy másik cselekvésre, méghozzá a vissza ellentétét hordozó oda- vagy el- kezdetű igével leírható cselekvésre: az tér vissza valahova, aki elment valahonnan. A cím harmadik megválaszolandó eleme tehát a honnan?, így a teljes kérdés: Ki tér vissza honnan hová?
Bemutatásukra egy-egy négysoros szakaszt szán Gyimesi négysoros, önállóan is értelmezhető szakaszokból áll a kötet, a szakaszok kapcsolódásáról, a szereplők rendszerének összefüggéséről majd később, olykor egy-egy szakaszban több (maximum 2-3) szereplőt is megismerünk. (A továbbiakban a zárójelben levő számok a szakaszok sorszámát jelzik.) Ezek a szereplők mind különös lények: égen táncoló zöldhajú lányok (1), árnyék-emberek és sárba szédült tantik (2), törpenépség és Góliát (7), lámpán ülő cseremiszek (17), három néma hölgy zokogó gavallérokkal (18), csámpás csitri (19), bíbor nő – szép eufemizmus a vöröslámpás házban „dolgozó” prostituáltakra (20), tollborította meztelen varázsló, az egyetlen szabad lény (26), bolond lányok (28), szakadt bíborba csomagolt bolond – a bíbor szín jelentését lefordítva: elfakult hatalmi jelképbe csomagolt bolond (a bíbor, a vörös a római kor óta a hatalom színe, (29), vén huszár és pojáca (31), kobold (33), Göndör hercege a helyi semminek: komplex kép, amely semmisnek minősíti a herceg birodalmát, s ezt erősíti a hatalmi jelkép fölösleges megléte: koronája van, és aláhúzza a semmit és a hatalomnélküliséget a pénztelenség: halpikkelyekkel fizet (41); csavargó (44), martalócok és bábjátékos (89), varázsló (90), táncoló pőre lányok (96).
A szereplők két elkülöníthető (vagy talán nem is?!) szinten léteznek: egyrészt mesés lények, másrészt a lét perifériáján létező különcök, deviáns sorsúak. Ilyennek álmodta meg őket a szerző, amiként műve feltételezett olvasóihoz is így fordul a kötet hátlapján: „Ez a könyv nem komoly embereknek való. Álom szélén billegőknek, korukból-kiszakadottaknak, derűs és borús bolondosoknak sokkal inkább. A szépség foglyainak, a játékosoknak”. Idáig tart az ajánlás derűs része, s innen vált át Gyimesi arra a hangra, amely figyelmeztet: nem igazán bolondok és játékosak ezek a lét peremén billegők, hiszen mellettük még másoknak is ajánlja: „a játék közben mégis fel-fel döbbenőknek, megvilágosodóknak”. S kijelöli a kötet célját: „most itt van, ítéletet vár, befogadást, kiátkozást. Választ. Vagy egyszerűen jókedvű vagy nem jókedvű útitársakat”. A költő lebegésben tartja kötetét álom és játék, illetve megvilágosodás és üres jókedv között. Az álom és játék világához tartoznak a mesés lények; a közösségből kitaszított, evilági lények közé a sárbalökött tantik, a csámpás csitri, a bíbor nő, a bolond és a bolond lányok, vén huszár, pojáca, martalócok, csavargók, bábjátékosok, varázsló, pőre lányok. És a valós világhoz tartozik még egy zilált kontyú nő, aki „Ma hagyja el az ős Na’Conxipánt. De visszatér az arca fényteli” (64). Ő az egyetlen olyan szereplő, aki saját maga végzi el a címben alanytalanított cselekvést: visszatér, s ő az egyetlen, akinek két arca van: egy zilált kontyú – ez a deviánsok világához teszi hasonlóvá –, és egy fényteli: ez a Na’Conxipáni mesés lényekkel rokonítja. Ő az egyetlen, aki egy személyben képviseli az elmúltat és az eljövendőt, közvetít az elmúlt és a változás utáni világban élők között. Mesés és valós egy személyben, vagy inkább mitikus-allegorikus. Ám van kapcsolata a többi szereplővel is: azt kell látnunk, hogy a mesék, álmok világában csak azok vannak otthon, azok állnak viszonyban vele, akik a periférián sodródó emberek közé tartoznak. A csámpás csitrik, csavargók és bolondok vigasza a zöldhajú lányok és tollas varázslók világa, ők élik meg a könyv világának két szintjét.
Szerepelnek ebben a bolondos-furcsa, álom- és valóságbeli világban még állatok és növények is, minőségük körülbelül úgy oszlik meg a különös evilági és a mesés között, mint az embereké. Vannak denevérek, esti madarak, bűzt őrző kóbor görények, kába baglyok, elbujdosott pacsirták és bujdosni készülő csalogányok, óriás bálnák, három ló, akiket a közönséges ló-ságból a mesebeli hármas szám emel ki, de vannak – a mesés világ felé közelítve – éneklő farkasok, s van már a mesevilághoz tartozó kolduló sárkány (aki fanyar fordulattal földi jelzőt kap, így válik mesebeli sárkányból a kolduló csavargók testvérévé), s van csodás növény is, amit a tyúkudvar gyöpén éjszaka a kóbor görény őriz bűzével – ismét egy kapcsolat a valós világ (bűzös görény) és a mese (csodás növény) között.
Szemlét tartva a különös lényeinket körülvevő tárgyak fölött, megtaláljuk ugyanezt a kettősséget. A földi szegényes, csavargó lét kellékei az ódon kalap, csorba cinpohár, ócska lőre – az elfuserált, hóba lökött túlsült kalács –, az elrontott élet jelképe, a zászlóként használt foszlott vászoncsík, aminek anyaga viszont már az éj: ez vezet át a tárgyak birodalmán belül a mese- és álomvilágba. S ha azt is keressük, milyen környezetben élnek, milyen lakóhelyeken laknak deviáns embereink, talán – ha csak részlegeset is –, de feleletet kapunk arra a kérdésre: mitől lettek kitaszítottak, miért állnak távol a való világtól. Ennek az országnak az épületei olyan kockák, amelyeken belül csend van, a kockák élettelen merevségét oldhatná ugyan egy rájuk telepedő madár, ám ez egy kőmadár, gyóntató smaragd szemekkel, s így mégsem teheti élővé őket (14). A kockaházak „gammasugárban ázó betonon” állnak, bennük a hangulat nem is lehet más, mint „ólomból szabott keddi bánat” (21). A városban van ugyan kórház, de ennek csak elmeosztálya van, ami érthető, hisz oly sok bolond él itt, s ahogy a költő magyarázza egy sorok közé rejtett idézet-intarziával: „minden baj az észből származik” (27., Gribojedov darabjának címére utalva). A deviancia végső fázisába jutott betegek, bolondok vannak ebben a kórházban, a még szabadon lézengők élik különc életüket: a pojácák és bohócok ganajos porondon sírnak, és egy vén huszár kaparja össze alóluk a mocskot (31).
Az élettelen, veszélyt sugárzó város körül a természetben is mutáció megy végbe: „hat hold ragyog a dermedt jeges éjben” (1), böjti szelek kergetik az árnyék-embereket, s a sárba lökött tantikat „mázas alkonyat” lepi be (2), a böjti szelek egészen a vad viharig erősödnek ebben a világban: „Förgetegben forog a világ” (45), majd a hatalmas viharban minden elhal, élettelenné válik: megkövültté, átlátszóvá lesz (47), az éjszaka elrejtőzik ez elől a világ elől: gödrökbe bújik a magából kifordult világnak megfelelő, remek groteszk képpel – a fénytelen napszak a negatív-sötét formát tölti ki (8). A sötétség, az éjszaka elrejtőzik ezen a földön, nem itt van otthon, hanem az égben, amiként az éjszaka barátját, a Holdat kereső és olykor holdkóros bolondot „Égbe takarják nem buta földbe: a bolondnak is az ég az otthona (46). A mesének, mágiának, misztikának az istene mindig a Hold, sosem a Nap, ebben az égi-éji otthonban is neki van a legnagyobb szerepe: a ritka pozitív élményeket-dolgokat ezért bízza rá az ember, még a költő is, aki igen ritkán szólal meg első személyben, s itt is talán éppen azért, mert végre talál valami megőrzendő értéket, és ezt magának vindikálja: „Csicsergő május hova zárjalak / Hárfázó Dávid mellé a Holdba” (8). A kép nemcsak azért meglepő, mert végre kiszól rejtett világából az Én, hanem azért is, mert egy nagyon világos, napfényes, színben-hangban harsogó tavaszi tájat menekít a Holdba, a sötétség birodalmába. S ugyanígy szolgál menedékül a költőnek – érdekes, hogy ismét egy „holdas” jelenetben vállalja a személyességet egy átvirrasztott, átborozott éjszaka után a Hold, itt történik meg a költői világ egyesítése a Holddal, szemben a „csámpás csitri” földi világával (19). Az „emberarcú” jelzőt a politikai zsargon már elkoptatta, bennünk visszhangzik még az „emberarcú szocializmus”, „emberarcú társadalom” stb. szintagmák rutinos kántálása, s ezeket felidézve csattan a költő szelídnek álcázott állítása: „Felkelnek a holdak, mindnek arca van” (42); így válik érthetővé, miért a Hold az otthonosság helyszíne: mert emberarcú.
A vékonyka kötetet – mindössze 101 négysoros strófából áll – a szerző nemcsak erős önkontrollal szelektálta, de rendkívül szigorúan meg is szerkesztette. Építkezésében háromféle elvet érvényesít: elsőként a lineáris szerkesztést, melynek segítségével valamiféle cselekményt – sőt, minthogy miniatűr állóképekről van szó, inkább történésről beszélhetünk – olvashatunk ki a szakaszok egymásutánjából, ha úgy olvassuk végig a kötetet, hogy jelentőséget tulajdonítunk még a legkisebb építőelemnek is; másodszor a mikrostrukturális szerkesztést, amin az egyes négysoros szakaszokon belül végbemenő fejlődésívet, a valahonnan valahova érkezést értem; s végül a makrostrukturális szerkesztést, amelynek segítségével a kötet apró képeinek egymáshoz való viszonyára hívja fel a figyelmet: hol vannak egymásra utalások, szerkezeti arányok, középpont körül szerveződés, fordulópont, keretes szerkezet stb.
A legkönnyebben átlátható a lineáris, avagy következéses vagy oksági kapcsolaton alapuló szerkesztés, a belső történés vezérlése. A történés a Hold égisze alatt, dermedt jeges éjben kezdődik: feltárul az éjszaka világa, mint vezérmotívum, mint az a toposz, amelyhez egyrészt a látomások és mesék tartoznak, másrészt az az igen régóta létező, de főként a romantika korától megerősödő hagyomány, hogy a költői alkotások, az ihlet is az Éjszaka gyermeke. A kezdőkép után felsorakoznak a Hold-uralta világ képei, feltárul a földi szegények, csavargók, deviánsok élete, valamint a mesés elemek evilági tartózkodása. Ezek a kis képek láncszemekként kapcsolódnak egymáshoz, leggyakrabban egy-egy szó vagy egy fordulat köti össze az egymás után következő szakaszokat. „Szívemet dúlja három elefánt” – mondja a költő magáról, egy művészetről szóló miniatűrben (10), majd a következő szakaszban elefántházról beszél. (11) Visszatér még egyszer az elefánt egy közeli szakaszban, mint éjjel titokban cselekvő hatalom, amely képes szembeszállni a halállal (16). A 20. szakaszig tart a való világ bemutatása állóképekben, a 21.-től minden megmozdul, változik, átalakulóban van: betörnek a gammasugarak, ólom nehezül keddi hangulatunkra (21), a 22.-től fokozatosan elveszítjük értékeinket, kincseink megfakulnak: „Bíbor völgyünkre ráborul az emlék / Földdé barnulnak szivárványos elmék”, s ebben az értékvesztett világban csak csend van, vagy már az se; ellopják a harangunkat – az életünket zenei hangjával kísérő, bánatunkat részvevőn követő, szakrális tárgyunkat, „A harangozót húzzuk fel helyette” – az értékvesztés kétszeresen groteszk képet hoz létre: az élőlény helyettesíti az élettelent, de mintha az „embert felhúzni” szintagmában az akasztás mozzanata is benne rejtőznék… (23) A harangozót éjszaka húzzák fel, s az éjszakára következő hajnal az élettelenség, a halál és a véráldozat képeit hozza (24), az élettelenséget logikusan követi a tél, amit nem űzhetünk már el melengető fantáziálással sem, örök fagy a sorsunk (25), az örök fagyban csak a varázsló engedheti meg magának, hogy „szinte csupaszon”, „Csak tollaira sütő téli napon üldögéljen” (26). Az üveges teraszon ülő varázsló képe egyszerre foglalja magába a kötet végén üvegablakon be- billenő bagoly vízióját – annál is inkább, mert ott a költő szeretne egy varázslat révén bagollyá válni (93), valamint az ember örök repülni vágyásának mítoszát, az Ikarosz-mítoszt, amelyben a vágy elbizakodottságnak, hübrisznek, a józan emberi mérték meghaladásának bizonyult (26). Ezért állhat a következő szakaszban a kórház, amelynek csak elmeosztálya van – Ikarosz is deviánsnak, mértéken felülemelkedni vágyónak, tehát bolondnak minősíttetett a mítoszban –, ahol a betegeket halk zenével igyekeznek a helyes útra terelni (27), de a halk zenére itt a válasz a bolond lányok éneke, akik a szerelembe és a bánatba őrültek bele (28), a bolond ének „óriási fülek árnyékában” (feltehetően, s az előzőkből következően elefántfülek) hallgatható, már kívül az elmeosztályon, s a külvilágban élő bolond, akit vásott bíborba csomagoltak (a göngyöleg színe és minősége nem lényegtelen: megkopott vörös vásznat idéz, alighanem megkopott zászlót), s méltán csavarják bele azt a bolondot, aki – ehhez az avítt holmihoz testével is hozzánőve –, torz mosollyal nézi a csillogó porondot, a mai világ talmi tündöklését (29). Együtt tér vissza három motívum a következő szakaszban: most a bolond az, aki énekel, méghozzá vidáman és bolond éneket, a vörös vászonba burkolózó bolond netán valami indulót(?), feltételezem, hogy igen, mert „Ez régen történt”, s azóta „Világgá űzték az ilyeneket” (30). S ha a következő szakasz pojáca-bohóca könnyét törli, az valószínűleg azért történik, mert éneke miatt világgá kergették, s egy vén huszár (értsd: régi katona, a régi rend katonája) rak rendet körülötte – méghozzá egy jelenben létező ganajos porondon (31).
Bohóc szegfűvel
Nem követhetem végig az egész kötet szerkezetét, csupán néhány jellemző oksági láncolatot mutatok be. Éjszakai kép – hiszen az éjszakában van otthon a költő –, de most nem egyedül, s a közös élmény megszépíti, „aranyossá teszi az éjét”. A közösségi élmény lényege éppen a közösség megtalálása és ünneplése, ebbe az ünneplésbe szeretne bekapcsolódni Isten, az égi hatalom, de az egymásra talált csoport „nem békül” vele, nem alkuszik meg a hatalommal. Ettől az ellenállástól a hatalmas Isten képzete eltörpül, lealacsonyodik: a Földről akar feljutni az égbe az angyalokhoz – s ha a Földön tartózkodik, inkább hasonlít földi hatalmasságokhoz, de nem mehet gyalog (hogyan is menne gyalog egy hatalmasság?), inkább teremt egy taxit. Az Istennel, mint hatalommal való szembeszegülés blaszfémiája (38) szellemes és groteszk, a merev ellenállás azonban elnyeri méltó büntetését: a költő hazátlan és vagyontalan lézengő lesz, csavargó és betonon fekvő hontalan-hajléktalan (39). A mesés-álombeli idillnek végképp vége, a különös-furcsa emberek, sőt a mesebeli lények is ettől kezdve már csak baljós képekben mozognak előre, egy valamiféle, még ismeretlen cél felé, s az odáig vezető úton semmi jó nem terem. Még a sárkány is koldul, sőt lop (43), a vöröslő égen a vér és a gyász színe keveredik, a sebet „lángos vastörő virág” – a fegyver archetípusának, a kardnak szép metaforája – okozta (44), s a fegyver elindította pusztulásból az egész földet felforgató förgeteg válik (45). S bár él még egy darabig a mese, és létezik még hit és bizalom: „A meséket itt mindig elhiszik, / És nagyon ritkán számolnak tízig” (49), a bizalomnak és a biztonságnak azonnal vége, ha „Parancsra kél és nyugszik itt a Nap”, s bizony bárki parancsolhat egy olyan világban, ahol „Szabályozta a szabadság magát” (52). Még ellenáll a mesében (azaz a szépben és igazban való hit), még megpróbál szembeszállni a művészet: „Kővé vált ősi dalokból farag / Éjszakánként egy színes madarat” (ismét az éjszaka mint a varázs, a költészet és az igaz élet védnöke, 53), a jó és a rossz közti harc egy ponton eldől: „Szombat délre a csodák véget érnek” (a dél, a Nap megint a jó és otthonos Éjszaka ellensége, 55); beállt a fordulat, éppen a kötet közepén. S már érezteti is hatalmát a kötetben egyértelműen negatív szerepet játszó Nap: „Sugaras isten korbácsa csattan”, s működésének eredményeképpen felfüggesztődik a természet rendje, felcserélődik az évszakok egymásutánja, s ezt az ellenirányú forgást a végképp reménytelenséget hozó bánatos idő állítja meg egy ponton (tegnap nyár, ma tavasz, holnapra tél, „s végképp nyakunkra telepszik az ősz”, 56). A megváltozott életben új mesék születnek, de ezek azonnal elvesztik mese-jellegüket, mihelyt rájuk üt a csattanó: „Sosem tévedek, mert van fegyverem: nem mesék voltak ezek, hanem hazugságok, amiket fegyverrel rá lehet kényszeríteni az emberekre” (57). Ha megszüntetik a mesét – ami a valóság élhető formája –, ha megszűnik a hit és a bizalom, fölöslegessé válik a kommunikáció eszköze, a beszéd és a nyelv. Ezért hozza létre helyette Gyimesi azt az értelmetlen halandzsanyelvet, amelynek funkciója nem azonos a Gulácsy által kitalált halandzsanyelvvel, a Na’Conxypan-i szótárral, hiszen annak ott az epikai hitel megteremtése volt a célja, itt az értelmét vesztett nyelvet, jelentésüket vesztett szavakat szimbolizálja (59). A hit, a mese, az ének elvesztése után a végső fázis a nyelvnek, az egymás megértése lehetőségének elvesztése, ezt elkerülhetetlenül követi a mindenkori végső fázisokra rácsapó fordulat: „Rendszerváltás volt Na’Conxipánban.” S ha eddig kétségünk lett volna afelől, hogy Na’Conxipán a mi világunk, sőt: a mi országunk, ezt a „rendszerváltás” kétségtelenné tette.
Nemcsak őszinteségétől, vállalt hitétől, a köteten végigvonuló igazságkereséstől, a logikus építkezéstől, a megkomponált szerkezettől – mert mindezek komoly erényei ennek a mindössze 404 soros munkának. De a műfaját tekintve verses államregény-jellegű sorozat valódi költő munkája. Láttuk már káprázatos égi vízióit („Zöldhajú lányok táncolnak az égen”), az egy sorral a teljes elidegenedést jellemezni tudó képszerű látásmódját („Bronz az ágyéka beton a feje”). A költői intenzitást megvalósító érzéki képek mellett más költői eszközökkel is él. Szereti az alliterációt: „Arcodra hó hull könnyű kis halál”; „Hétrét görnyesztik a hiú halált”; „bóka bánattal”; „Nézd förgetegben forog a világ”; „Szabadon szédül egyre szabadabb”; „Szabályozta a szabadság magát”; „bíborba csomagolt bolond”; „A hinta holnap hideg mint a vas”, s olykor egy egész szakaszon végigvonuló hármas alliterációs sorozatot is találunk: „Hajnali hatkor halt meg a bolond / Ki volt barátja körötte tolong / Három kakasa hirdeti körbe…” (46).
Feszesen fogalmazó, tömör szakaszait szigorú versforma tartja még szorosabbra: a négysoros szakaszokat központozás nélküli felező tízesek töltik ki. Ha lágyítani akar a keményen koppanó sorokon, akkor jambikus lejtést ad nekik, s ezt teszi éppen a kötet fénylő fordulópontja táján, szinte a jambus dallamával kísérve a fény érkezését (63–64–65). De jambizálja a nyelv értelmetlenné válását jelezni hivatott halandzsaszöveget is, így a nyelv dallamát színezi meg a jambusokkal: „Sanó sehajta éritű emeg / Telat tevának ógaleng emek / Sikárti sengte véj csu ámitát / Rigorg liháta gágtu ámidád” (59).
A négysoros strófák önmagukban is utalnak a költői előzményekre: Weöres Sándor Na’Conxypan-i dalaira, amelynek szakaszai szintén négysorosak, de 10-11 szótagos jambusok, így Gyimesi jambizált szakaszai még jobban kiemelik a rokonságot, a nagy előd előtti tisztelgést.
A zilált kontyú nő – a lelki ziláltság, tépettség allegóriája – elhagyja „az ős Na’Conxipánt” – tehát Na’Conxipánból indul, majd oda tér vissza. Távozása és visszatérése az a körforgás, ami meghatározza a kötet szerkezetét is: a kötet végi visszautalások a kötet eleji motívumokra az a keretes szerkezet, amely önmagába visszatérés volna akkor, ha a kezdet és a vég azonos volna. Láttuk azonban az elhangolódást a kezdettől a kötet közepén levő mélypontig – a nő távozásáig –, majd a mélypontból való visszaemelkedést a nő fénnyel teli visszatéréséig – a mélypont és az emelkedés ugyanazon központi szakaszban történik (64). Elhangolódás mutatkozik még az elindulás ős Na’Conxipánja és a „rendszerváltás” utáni Na’Conxipán között is: ami hajdan szelíd különcség volt, az az új világban „tiszta őrület”, pénzhajszoló téboly, álcselekvéseket mutató intézményrendszer (halászok, vadászok 74, illetve: mentébe öltöztetett kirakat-katonaság a bálban, (95), betörővilág, a hitet valló művészet üldözése (76). De ha az elindulás és a megérkezés egyértelműen azonos színhelye Magyarország (amit legtisztábban a már elemzett „rendszerváltás” fogalom bizonyít), akkor a visszatérés – hazatérés. Még akkor is, ha nem távolról tér haza valaki, hanem egy időben zajló töprengésből, válságból, döntéshelyzetből: tudja- e vállalni – mindennek ellenére – az új helyzetet. A hazatérést és a hazába való visszatérést, akármilyen is az a haza. Odüsszeusz tíz éves hányattatás és veszélyes kalandok után tért haza, s mitikus hazatérése összefoglalása minden hazatérés-történetnek, amely a görög irodalomban külön műfaj volt. Nosztoi – Hazatérések címmel össze is állítottak egy anonim gyűjteményt, amely híres hősök hazatéréseit tartalmazza. Ebből a szóból származik a nosztalgia szó, ami eredeti értelmében honvágyat jelentett, manapság használt, tágabb értelmében pedig mindenféle vágyakozást egy már vissza nem hozható, többé el nem érhető világba (még tágabban: elmúlt, fel nem újítható kapcsolatokba). Ez a világ: Na’Conxipán létezett, így az utána való vágyakozás, a honvágy az az érzés, ami egy volt, korábbi állapotot jobbnak, kívánatosabbnak érez a jelenleginél. Nem utópia hát, hiszen az utópia egy olyan ideális világba vágyik, amely – neve szerint – sehol sincs, s ha a történet második felének leírásaiban sok is a disztopikus elem, (olyan jelenségek leírása, amelyek nem kívánatosak a költő számára), a mű mégis inkább a nosztalgiát, a honvágyat (egy korábbi jobb állapot utáni vágyat) leíró művek csoportjába tartozik. A nosztalgia fogalma magában hordozza a lehetetlenség tudomásulvételét, így a nosztalgikus művek lezárásának hangulata mindig elégikus-borongós. Mint Gyimesié is. S útikalauzát olvasva mi sem leszünk jókedvűek, de gazdagabbakká válunk egy nagy élménnyel, egy korszak máig legpontosabb költői látleletével és egy – rejtekezésében is – nagyon őszinte és érzékeny költő világának befogadásával.
Vágyálmainak színhelyére visszatérve Gyimesi még ott időzött 2013-ig, amikor még egyszer – immár utoljára – visszaintett nekünk, pontosabban rövid üzeneteket, Táviratokat küldött. Úgy látszott, meglelte végre igazi hazáját, ahol otthonosan érezheti magát. De akinek szíve nem cserélt hazát, az messziről is érzi gondjainkat-bajainkat. Ez érzik minden rövid négysorosból – tartja az eredeti formát –, ha csak kettőt idézek mutatóba, láthatjuk, ő pontosan látja: mi készül az ő „távollétében”.
Böllér idő. Csikorgós a hajnal.
Kések, bárdok egész gyékényszatyorral.
Lábasok, barbár kolompok konganak.
Kisüsti, kotyogj, boríts be, vérszag.
Valami készül, feldereng
A metszett kristály éjben.
A rettegés vak füstködében
A gyilkos gyermeket féltem.
S ha már Na’Conxypan sem lehet otthon, hova vágyjék a költő? Messzire, messzire, a mesével együtt.
Az utolsó mese a Holdra utazott.
A végső dalnak a Mars az otthona.
Ha ez az új rend, hát maradjanak ott.
A fényük járjon haza, vagy ne haza.
A reménytelenségnek és a szomorúságnak ezzel a halk hangjával búcsúzik az álmodozó költő. Leljen végre nyugalmat.
Részletek
1.
Hat hold ragyog a dermedt jeges éjben
Zöld hajú lányok táncolnak az égen
Csend van csak az árnyékuk suhog
Hajnalt nyúznak a perzekutorok
3.
Ez itt mint látod egy ódon kalap
Ha körbejárod buzgón tátogat
Valaki – zsivány öreg ószeres –
Eléd dobta hogy valamit szeress
4.
Kezedben csorba cinpohár van
Ócska lőre a cinpohárban
Arcodra hó hull könnyű kis halál
Benn nóta csendül hallottad-e már
7.
A törpenépség ázott otthonán
Góliát térdel kezében kanál
A tálra bámul halkan énekel
Így megy ez minden áldott pénteken
19.
A csámpás csitrit vártam hajnalig
Közben bort ittam nem alig-alig
Így mire megjött tűz-csatakosan
Én már a holdban ápoltam magam
20.
Éjszaka bordély nappal babaház
A szerelemben bíbor nő tanyáz
Combja közé kap férfit fazekat
Érti a dolgát érte ég a Nap
Részletek
1.
Ne ágyúszóban fürdő romokat
A zászlós harangok zsivajában!
Csak kertek, parkok, derengő utcák
Gyöngyvirágait. Hadd csengettyűzzenek!
5.
Rám záródik a véges végtelen,
Mindent szabad, csak szabadnak lenni nem.
Múló hegek, frissen szerzett sebek.
Azt mondod róluk, hogy díszítenek?
7.
Az utolsó mese a Holdra utazott.
A végső dalnak a Mars az otthona.
Ha ez az új rend, maradjanak is ott.
A fényük járjon haza, vagy ne haza.
8.
Kikapcsoltam a telefont.
A gépem nem fogad.
Vackoljon csönd szobámba.
Szabad vagyok, szabad.
9.
Sej, a mi lobogónkat
Nem lengeti semmi.
Ki akarna, fogy az idő,
Alá seregleni?
14.
Leküzdendő rögeszmezavar,
Csótánytánc a trendi ékszeren.
Pofátlan simli, nem proli-tempó,
Az operabálon békacomb legyen.
19.
Rozsdás szög a remegő tojásban,
Ébren vagyok és még nincs hideg,
Lezártam a gázt, a villanyt,
És azt gondolom, megértelek.
Sétálók Na’Conxypanban
Én barátom,
nőtt az ujjamon egy tikszem,
Miközben visz téged Kháron
a Stixen.
Te szót értettél görögökkel,
latinokkal,
tört rögökkel,
lant-titokkal.
Ugye emlékszel,
hogy együtt csujogattunk,
jókedvre bujtogattunk.
Téged Nakonxipánba
vitt a lélek,
ahol az álmok
tényeket cserélnek
valami jobbra, valami másra,
s engem, barátom,
cserélj a bolondozásra,
bolondos lódulásra,
s persze végül
a megboldogulásra.
Először akkor találkoztam vele, amikor a bölcs munkásemberről, Bulendáról szóló könyvéről beszélgettünk, aki hatalmas élettapasztalatával és emberismeretével sokkal többet tud a közéletről, mint a nagyfejű zakósok. Gyimesi László is ilyen benyomást tett rám a maga szelídségével, türelmével, humánumával. Ha vele találkozott az ember, nyugodt okos légkörbe került. Később, a Nagy Lajos Társaságban is éreztem ezt az igaz, közvetlen jóindulatát. Ahogy mindenkihez volt jó és bátorító szava. Figyelemmel kísérte társait, törődött velük. A III. kerület volt a hazája. Az itteni tévéstúdióban velem is készített egy műsort. Értő és felkészült volt. Ugyanígy a csillaghegyi Banán klubban. A hangszínére is jól emlékszem, olyan barátságosságot árasztott, mint a figyelő és értelmes tekintete. Balatonfüreden is üldögéltem vele, a part menti kocsmában, fröccsöztünk, a pályaudvaron söröztünk. Mindig jóleső biztonságot éreztem a jelenlétében. Mindig nyugodt volt. Az értelmesen tervezhető emberi világot árasztotta magából. Azt, hogy nem hagyjuk elveszni az embertársunkat a létezés szélvészeiben. Az individualitás kíméletlen versenyének világában a közösség és szolidaritás értékét képviselte. Nemcsak elvontan, hanem egész húsvér valójában. Arcának mimikájával, hanglejtésével, barátságos tekintetével, egész alkatával. Ő tényleg közösségi ember volt. Teljesen hitelesen. Nyugodt, humanista derű és életszeretet. Világirodalmi szintű volt a műveltsége. Széles kitekintése verseiből is kitűnt. Egy vonatúton elmesélte, fiatalkorában többedmagával körbebiciklizte a Balatont. Igen, nagy életerő volt benne, az élet szeretete sugárzott belőle. Nélküle minden hegyesebbé, szárazabbá vált.
De most, kedves Laci, ahogy írok rólad, annyira élesen látlak a belső szememmel, hogy már szinte kívül látszik az arcod. Ahogy kissé féloldalról rám nézel humanista tekintetteddel. Telefonon hallottam a hírt, hogy már eszméletlen vagy a kórházban, már csak néhány órád van hátra. De mégis látlak most is, ahogy várakozón tekintesz rám szeretetet sugárzó okos szemeiddel. Mintha kérdeznél valamit. Én pedig válaszolok. Igen, itt vagy és itt leszel velünk mindig.
Gyimesi Laci emlékének
Te voltál a költő-szaki, mi csak
lelkesen nagyszájú amatőrök!
Azt hittük: mi megválthatjuk világunkat
majd – te jót röhögtél rajtunk bor mögött!
Mutattál nekünk néhány jobb „figurát”,
akár Bulenda szaktárs gépsor mellett
bámuló inasai körének
(ettől persze azt hittük, „tudunk” már)
Mégis:kaptunk némi beavatást
valami varázslatos Titokba!
(ahonnan némi kreativitást
csiholva magunkból iroda-lomba
juthattunk valahogy, ha nem is mindjárt
a „nagypályás” központi stadionba)
(egy kört még túlvilági Vakegérben,
ha egyszer odaérünk időben?)
Zarándokok hazatérése
Három év nem nagy idő. Csak ennyit adott a sors, hogy megismerhessem Gyimesi Lászlót. Ennyi ideig voltunk együtt a Nagy Lajos Társaságban, találkozókon, rendezvényeken. Az alapos és méltó irodalomtörténeti elemzéshez ez kevés. Nyilván megteszik mások, nálam jobban és értőbben. Amikor a 90-es években végre megjelenhetett, én sajnos éppen másutt voltam, elfajzott irodalmár a politika sikamlós terepén. Közel húsz esztendőre kiesett az életemből az irodalom. Szereztem másféle megírható és papírt nehezen tűrő tapasztalatot. Gyimesi Lacira emlékezem, de távozta arra ingerel, hogy valami másra is emlékezzem, arra, ami lassan elvész. Vele is, és együtt foszló reményeinkkel.
Ismerhettem volna. Többen ismerhettük volna. Nem a kollégák, akik tisztában voltak vele, mit jelent számunkra. Az olvasókra gondolok, akikhez nem juthatott el, ahogy szerette volna. A vonat elment, már nem „olvasó nép” vagyunk.
Ismernem kellett volna. Már csak családi indíttatásomnál fogva is, hiszen apám könyvkötőből, munkásemberből lett író. Igaz, ő a két háború közötti pokoljárásból nőtt ki, reményekkel és megcsalattatásokkal, de végül vagy tucatnyi könyvvel a polcokon. Félig megtűrt „munkása” lett a hazai irodalomnak, de mint író mégis csak létezhetett. A sokszínű képben neki is jutott hely. És még sokaknak. Ha elég keményen dörömböltek az ajtókon, ha elég harsányan szóltak. Nem mindenki vállalta ezt. Sajnos többségüknek már az emléke is csak pislákol.
Gyimesi László már egy megváltozott világba érkezett. Egy világba, mely nem igazából vett róla tudomást. Nem ő veszített, mi veszítettünk. És nem is keveset. Mit ér a költő, ha első kötete csak 45 éves korában lát napvilágot? Egy olyan korban, amikor a kultúra, az irodalom már nem igazán elismert érték. A könyv sem. Főleg, ha nem jut el az olvasóhoz. Akikért Gyimesi László annyit tett. Mi lett volna, ha a művei nem olyan közegbe kerülnek, ahol a kultúra szétverése politikai program? Konszenzusos. S a piacgazdaság örve alatt nem folyik teljes gőzzel a szélesebb olvasótábor elszegényítése? Nem csak anyagilag. Fájóbb, hogy szellemileg.
Gyimesi László életművének irodalmi termésével egyenrangú része az, amit a művelődésért, a munkásművelődésért tett. A jövendő olvasókért, akikhez végül eljutott. Nem az egész országot befonó Könyvheteken, prosperáló, gyakran több ezer példányban megjelenő folyóiratok, sajtótermékek hasábjain. Az időközben megszüntetett szakszervezeti könyvtárhálózat segítségével, ahová nem csak olvasni jártak be a szakik. Miként 1945 előtt sem…
Egyáltalán, van ma munkásművelődés, amire az irodalom mellett életét feltette? Vagy nagy általánosságban „művelődés”? Sokakhoz szóló, sokakat megszólító, étvágygerjesztő, kultúra fogyasztót toborzó? Való világ van. Celebek, devizáért kikunyizott, a közönség lebutítását és a reklámdíjak bekasszírozását szolgáló, a Lajtán túl már rég lefutott show műsorok. Nagy világmagazinokat talmi csillogással utánzó színes lapok. Már nincs költészet a képernyőn. Már Harry Potter van a tananyagban, mint megszívlelendő példa. A kis herceg bánatosan néz le egy másik bolygóról. Micimackó elbujdosott a százholdas pagonyba. Az egri csillagok már a képernyőn sem ragyognak. Matula bácsira lassan csak a nagypapák emlékeznek. Akik rajta nőttek fel s eljutottak Déryig, Galgócziig, „Magyarország felfedezésé”-ig. Most nincs, ugyan ki vállalna egy újabb felfedezést?
Mert életünk mai irányítói rájöttek, hogy az olvasó ember veszélyes. Veszélyes rájuk, demokratikusan, választásunkkal kezükbe került hatalmukra. Az olvasó, netán még nyelvtudó ember – most éppen mínusz 110 ezer nyelvtudatlan diplomásnál tartunk –, nehezen vagy nem manipulálható. Ezért jó, ha az íróembert csak kevesek ismerik. Egyre szerényebb társaság. Főleg, ha tudatosan apasztják.
Egy ember tette a dolgát, csöndes hivatástudattal, s a legkisebb gondja is nagyobb volt, semhogy az önreklámozással foglalkozzon. Írt és szervezett. Szolgálta az irodalmat. Közben fogyott az olvasó, a lehetőség. Hiába a heroikus küzdelem a kultúra még létező kis kuckóiban, klubokban, művelődési központokban. A még vegetáló, kevesekhez eljutó publikációs fórumokban. Ahol az egy alomba tartozás melege még összetartja az embereket, jóllehet lassan már csak egymásnak írnak és egymást olvassák. Néha túllépve az őszinte bírálat igényén is. Jó, hogy vagyunk. Olyan ez, mint a Csepel Vas és Fémművek privatizálása. 40 000 ember együtt – erő. 10 000 kisvállalkozás külön-külön, megvehető, elnyomható. Ilyen egyszerű. Oszd meg és uralkodj. Az irodalomban is beválik. A kis csoportok kilóra megvehetők. Államilag kontrollált és átpolitizált, mamelukok által kiosztott, az adófizetők pénzéből elcsalt adományokkal. S akiket nem tudnak megvenni, azok kihalnak, mint a dinoszauruszok.
A szalonszépségűre kiglancolt, fotoshopozott Nagyúr – inkább nagyurak – pedig csak ülnek az aranyukon. Vagy kiviszik offshore.
Most már értem, miért nem kért hivatalos és csinadrattás búcsúztatót Laci. S miért nem kér végrendeletében a posztumusz elismerésből sem. Akik nem vették észre életében, azoktól halála után sem fogad el semmit. Nyugodt bölcsessége ezúttal is legyőzi a képmutatást.
És ez már nem az igazi. Lehet, hogy az így atomjaira hulló irodalmi közélet elbírja és megtűri a kimunkáltabb, cizelláltabb, egy kiválasztott körnek jobban tetsző kísérletezést, próbálkozást. Ám szűkül a kör. És hiába vannak a Gyimesiek, akik megpróbálnak változtatni, mert érzik, az irodalom, a kultúra, a művelődés több. Nem csak nekünk, de értünk szól. S ha kell lázad. Örök ellenzékben a lélek és a szellem szuverenitásáért.
Szelíd és okosan megértő volt, ezzel tartott össze minden közösséget, ahová bekerült. Minket, a Nagy Lajos Társaságot is. Elnéző mosollyal szemlélte botlásainkat. Hangját fel nem emelve, mint dada az óvodást vezetett bennünket. Értesített, hívott, szervezett, szerkesztett. Hogy nincs, csak most érezzük hiányát.
Mit tehetnék még hozzá? Mit tehetünk mi, egykori társai az életben? A legtöbb, hogy felhívjuk mindenki figyelmét. Volt és van egy költő, író, akinek művei elérhetők, olvashatók. Nagyon is érdemesek rá. Most már nem csak pár száz példányban, foszló papíron, de az életünkbe betört és uralkodó elektronika, a digitalizáció segítségével is. Csak be kell írni a nevét a kis résnyi téglalapba.
Így: Gyimesi László.
Lám, máris velünk van…
És elgondolkodhatunk pályája tanulságain…
Na’Conxypan (Látomás Veronában)
Gyimesi Lacira emlékezve
Aki jött felé,
érezte, láthatatlan tárt kar várja,
nem puhatolózás, kétkedés, ódzkodás.
Adhattad magad rögtön,
oldottan kinyílhattál.
Kíváncsian várta,
hogy lássa, mit rejtesz.
Nem kellett félni,
hogy tán elutasít.
Kibogozta rögtön a jót belőled.
Tekintetével, félszavakkal üzent:
jöhetsz, itt a helyed!
Higgadt nyugalma békét sugárzott.
Ha mellé ültél,
benned is nyugalom áradt szét.
Igen, itt levetheted
a külvilág izgalmait,
elengedheted magad,
bensődet megnyithatod,
mint egy tölgyfa lombja alatt.
Rokoko kerti jelenet
Sóhajemlék verte óbudai padok.
Bolyong gyermeki emléked
apró kavicsos Duna-part felett,
Békástól-Flóriánig.
Éjfekete denevérek és csobbanó halak hiányolnak,
mint mi is, társaid, kikkel együtt éltél,
gazdag szellemi utazásokban.
Fogjuk távolodó kezed, míg feketébe vesző,
élet-kék emlékedet odaszögezi
záródó szemhéjunkra.
Itthon voltál otthon, és mindnyájunkban.
Rokoko
Gyönyörű őszünk is lehetne, de mi búcsúzunk megint.
Innen elmenekül ki teheti kilökött testként?
Maga-magába, szüret nélküli tájra, mestersége
Eleven tüzeit testálva a műhely-pokolra,
Sóhajok viharát hagyva hű barátokra, és
Időtlen tengerek ijesztő igézetét?
Lásd, visszamosolygunk az örökké tevékeny asszonyokra,
Ártatlan unokáinkkal okosan játszunk,
Szótlanul összekacsintunk újjászülető ideákkal.
Lélek a testnél erősebb: túl korán igazolta a sorsod.
Óbor íze a szánkban, s hibátlan írjuk le nevedet:
GYIMESI LÁSZLÓ.
Ókort idéző sorok sodródnak a szaggatott szélben.
Láttuk a csapódó cseppek galaxisát
Szelíd közönnyel
Átcsellengjük a város újra térkövezett tereit.
Lusta az este is, de
Irgalmatlan álmokkal aggaszt az éj majd.
Suta fény ébreszt:
Elégszer látta elgyötört arcunkat,
Megváltón fölébünk hajol,
Imáinkat érthetetlen dadogássá
Gyalázza. Így égünk itt verstöredékeket dideregve.
Nem lehet múlt időbe tenni, hogy volt. Mert van! A Nagy Lajos Társaság szíve, lelke, ügyintézője, az ország írója, költője itt van, itt maradt. Az ember, aki lejött a hegyről, aki szívében Óbuda dobogott, aki a Gázgyár életét, hangulatát, munkásait örökítette meg, a felejthetetlen nevű munkásait: Gutentágot, Pofapénzt, Sunyát, Törpét.
Költőként kimagaslik, versei hisztorikusak, szépek, süt belőlük az elkötelezett szeretet, a formai biztonság, az élet sokoldalú ismerete. Írt regényt, színdarabot, vissza-visszatért jól ismert hőseihez, szerette Óbudát, a magáénak érezte, akár a Nagy Lajos Társaság minden tagját, felfigyelt a tehetségre, pártolta, pártfogolta, magas színvonalat kért és adott. Fáradhatatlanul, betegségével küzdve és annak ellenére járt, ügyintézett, dolgozott, alkotott.
Hiánya éppen olyan erőteljes, masszív és kitartó, mint amilyen ő volt. Fogyatkozunk és fogadkozunk, hogy nem felejtünk, mert itt van, itt maradt nekünk költőként, barátként, példaképként. Nagyon becsültük, nagyon szerettük, nagyon megőrizzük! Velünk van, amíg csak vagyunk!
Dal a rózsatőről
választottam néked fodor fehér felhőt
eget beborítót csendet bokrosítót
választottam néked szép fényes csillagot
kényes sugarával átdöfte a felhőt
választottam néked görgő teliholdat
sík utat hengerelt az éj közepébe
mit tettél a holddal kalácsra cserélted
foszlós friss kalácsra húsvét asztaláról
mi lett a felhővel mint egy öreg paplan
hever ágyad mellett örökre lerúgva
mivé lett a csillag törött tükördarab
próbálja arcodat újra összerakni
jaj a hengerelt út a magány egében
hová vezet engem hová vezet téged
a csend bokraiban zöld tűz rakott fészket
a fényes sugáron felszúrt kék bogarak
suttogó jég-árnyak kísérnek bennünket
bálványos félelmek kapunk elé állnak
választottam néked fodor fehér felhőt
szomorú-szürkévé színezték az évek
választottam néked szép fényes csillagot
éjed homlokzatán vakok az ablakok
választottam néked görgő teliholdat
őrzöm emlékét még pedig nem lesz holnap
No, vége, lásd be: ennyi volt.
A Nap lenyugszik, este lesz,
Fehér palackba zárt idő
Nemes penészben: életed.
Fejed lehajtod, ében éj
Sikálja véres ablakod.
Vigyázz magadra! – döng a föld,
Madárhalálba fúl a szó.
Ne hagyj magamra – suttogod.
Ki válaszára vársz, szegény?
Felszántja arcod egy vigyor;
Zavart a szív. A híd felég.
Fons Amoris – a Szerelem kútja
Gyimesi Lacit már korábbról ismertem, de igazából a Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Társaságban barátkoztunk össze. Amikor én is tagja lettem a Társaságnak, az üléseket követően gyakran együtt jöttünk haza Óbudára, a Bajza utcai Újságírók Székházában tartott üléseket követően. Sokat beszélgettünk, sok minden szóba került, Gyakran az akkori társadalmi- és politikai kérdések is. Most visszagondolva erre szembetűnik, hogy bár sok dolog szóba került, ő, magáról szinte sosem beszélt.
Az idők folyamán beszélgetéseink elmélyültek, tartalmuk is komolyabb lett. Egyre inkább azt éreztem, hogy ebben az emberben mély emberség és szilárd erkölcsi tartás lakozik. Először csak csodáltam ezt a mentalitást, később elcsodálkoztam, hogy miként tudja ezt megőrizni abban az igen változó korszakban. Mert meg tudott maradni embernek, egészen haláláig.
Laci a kultúrának szentelte az életét, holott tudta, hogy az társadalmi szinten amortizálódik, veszít értékeiből. Elég, ha csak a kultúra három területét vizsgáljuk, hogy erről meggyőződjünk: az irodalmat, a színművészetet, vagy a képzőművészetet. Nem érdekelték a negatív tapasztalatok sem, dolgozott rendületlenül, magát sem kímélve. Többször elmentem irodalmi estjeire, melyeket Csillaghegyen tartott. Laci már akkor szembesült avval, hogy milyen mértékben csökken az érdeklődők száma, de nem adta fel. Hazafelé az autóban említettem neki a közönséggel kapcsolatos fenntartásaimat, de közbevágott és azt mondta: az embert hibáival együtt kell szeretni. Nincs felsőbb- vagy alsóbb rendű ember, csak egy van, a csupa nagybetűs EMBER. Lehet kulturált, vagy kulturálatlan, de semmiképp sem szabad az érdektelenségét véglegesnek tekinteni, mert az – talán épp a mi munkánk révén – megváltozhat. Töretlen optimizmusát sosem veszítette el.
A Kelenvölgyi – vagy ahogy ő nevezte – Barlai Festőiskolát szívügyének tekintette. Minden kiállításunkat ő nyitotta meg. Személyesen ismert minden hallgatót és figyelemmel kísérte szakmai előmenetelüket az évek során. Sokat beszélgettünk erről, valahányszor csak találkoztunk. Az iskola kiállításait mindig különleges eseményként tartotta számon. Szeretett idejönni, érezte, hogy ott őt is szeretik. A megnyitókon mindig telt ház volt, eljöttek a hozzátartozók, a barátok és az ismerősök is. Gyakran voltak közöttük hozzáértők, festőművészek, grafikusok is. Mindig jelen volt az önkormányzat illetékes vezetője is, akinek ezek az események adtak bizonyosságot az itt folyó szakmai munkáról. Mindenki csodálta, ahogy Laci megnyitó beszédében a tanulók kiállított műveit értékelte. Sosem fukarkodott a dicsérettel, ha valakinél az előző alkalomhoz képest fejlődést tapasztalt. A közönség és a diákok mindig hatalmas tapssal jutalmazták ezeket a lényegre törő értékeléseket. Úgy éreztük, mintha Laci is tagja lenne az iskolánknak.
Még egy valamit hadd mondjak el: halála előtt mintegy 3 héttel beszéltem vele telefonon, és azt mondta: „Lacikám, még nem felejtettünk el, nézzük idehaza a képeidet, a festményeidet. Még van három kemóm hátra, de utána meg fogom nyitni a kiállításotokat. Jól vagyok, jól érzem magam.” Ez volt az utolsó alkalom, hogy beszélhettünk. Töretlen optimizmusát és életszeretetét talán ez a néhány mondat igazolja a legszebben.
Laci halála nem csak engem döbbentett meg és ütött szíven, de az iskola összes tagját is, amikor megtudták. Ugyanígy, döbbenettel fogadták a hírt otthonadónk, a Kelenvölgyi Közösségi Ház vezetői és dolgozói, valamint az Őrmezői, a Gazdagréti, az Albertfalvi és a Csillaghegyi Közösségi házak vezetői is, akik rendszeresen biztosítottak teret a kiállításaink számára.
Laci emléke mindig is élni fog a szívünkben és szeretettel idézzük fel emlékét – az ő szavaival – Barlai Festőiskola kiállítás-megnyitóin.
Lászlóffy Ili
Igazi régi barátság kötötte festő tanárunkhoz Barlai Lászlóhoz, ezért szívén viselte a Kelenvölgyi Festőiskola tanítványainak kiállításait. Első önálló kiállításomat is ő nyitotta meg Békásmegyeren 2009-ben. Az iskola évi kétszeri bemutatkozásán méltatta, ha kellett kritizálta próbálkozásainkat. Mindenkit személyesen ismert és sok szeretettel beszélt jól összekovácsolódott csapatunkról. Hozzánk közel állónak éreztük, és mindannyian sok szeretettel emlékezünk Gyimesi Lászlóra!
Kontra Éva
Fájó szívvel írom e sorokat, mint a festőkör tyúkanyója, kedves Lacink elvesztése miatt. Hálás vagyok, hogy megismerhettem Barlai festőművész tanárunk révén. Jólelkű, nagy tudású esztétát kaptunk.
Hozzáértő kritikáit szívesen fogadtuk. Csoportos kiállításainkat és az önálló kiállításaimat is ő méltatta. Ő volt nekünk a „Lacink”.
Szia Laci! Köszönjük!
Vaderna Éva
Elképzelhetetlen volt kiállításaink megnyitója Laci nélkül. Ő hozzánk tartozott. Szeretettel gondolok rá.
Varjú Kornélia
Az elmúlt években Gyimesi Laci mindig lelkesen nyitotta meg számtalan kiállításunkat. A megnyitó kezdete előtt és után is személyesen fordult hozzánk, érdekelte őt az alkotó, nemcsak maga a festmény. Díjazta az alkotók különböző stílusát, változatos színvilágát, egyedi hangulatát. Nyitottan állt hozzá a csoport megszokott stílusától alkalmanként eltérő alkotásokhoz is. És mint író figyelte a képek címét is, külön kiemelte, ha valamelyik festmény címe egy kis „irodalmi” hangulatot is magában rejtett. Hálásan köszönjük neki, hogy ilyen sok éven át kísérte alkotó csoportunk munkáját, és ünnepélyesebbé tette a kiállításainkat jelenlétével, beszédével!
Hernádi Kati
Az elmúlt évek során szoros együttműködés jött létre Gyimesi Laci és a Barlai Festőiskola között. Elképzelhetetlen volt kiállítás Laci megnyitója nélkül. Mindannyiunk stílusát ismerte, éleslátásával és tanácsaival sokat segített a fejlődésünkben. Író- költőként könnyedén tudta néhány mondatban megmutatni a képek rejtett értékeit, vagy ha kellett, a hibáit is. Hiányozni fog.
Kolozsvári Klári
Író-költő volt, és nagyon szerethette a képzőművészetet. Lelkes résztvevője volt kiállításainknak, és őszinte kritikusunk volt nekünk, amatőröknek. Minden egyes kép fontos volt neki, mindegyikhez volt – a haladókat főleg dicsérő, a kezdőket bátorító – megjegyzése. Elkötelezett híve volt Barlai Laci stílusának, így a Barlai iskolának is. Az utóbbi időben megjelentek a kiállításokon eltérő stílusú próbálkozások is, ezeket élesebb szemmel nézte, szigorúbb kritikának vetette alá. A kiállítás-megnyitók közönsége is többnyire nem szakmabeli érdeklődő volt, ezért örömmel vették Laci „tárlatvezetését”. Saját kedves emlékem: első, már igazi képnek nevezhető alkotásom kiállításakor (mocsaras rét, rajta egy félig kiszáradt, magányos fa) egyetlen megjegyzése volt: ha előbb látja a képet, ezt választotta volna a már éppen nyomdában levő új kötetének külső borítójára. Nagyon örültem a dicséretének. Hiányozni fog a megnyitókon.
Szalontai Kati
Gyimesi Laci nem csak kiváló költő, műfordító és író volt, hanem Óbuda díszpolgára is. Igen, büszkék vagyunk arra, hogy itt lakott nálunk, a mi kerületünkben, és sokat tett Óbuda-Békásmegyer kulturális életéért. Megszólította és bemutatta a kerület kortárs költőit, de a képzőművészekről sem feledkezett meg. Irodalmi estjeit mindig egy-egy képzőművész bemutatása színesítette. Így kerültünk mi is kapcsolatba vele, szívesen eljött, és megnyitotta kiállításainkat a Kelenvölgyi Festőiskolában. A képek értékelésénél meggyőződhettünk nagyfokú tájékozottságáról, felkészültségéről. Szívvel és lélekkel tette mindezt, így ezek nem száraz kritikák maradtak, hanem a lelkünkhöz szóltak. Nagy érdeklődéssel kísértük szavait. Már most hiányzol nekünk Laci, mindig emlékezni fogunk Rád, hálával és köszönettel!
Tury Ida
Sajnos Gyimesi Lászlóval én csak párszor találkoztam, kiállításokon, festményeink értékelésekor. Mindig nagyon közvetlen és kedves volt. Egyedi humora volt. Egy esetben, amikor arra kérték, hogy fáradjon ki a bíráláshoz, válasza az volt: „Fáradok, fáradok”. Nagy derültséget keltett. A festmények bírálatakor mindig nagyon tárgyilagos volt, és még a negatív véleményben is volt valami előremutató. Sikerre ösztönzött, és a véleményével sajátos perspektívát adott a képeknek. Szeretetre méltó ember volt, sajnálom, hogy jobban nem ismerhettem.
Héjja Rozi
Gyimesi László mindig szívesen vállalta a kiállításaink megnyitását. Szinte már hazajárt közénk. A néha hosszúra nyúlt megnyitók után mindig kellemes társalgást folytattunk. A Mester és Gyimesi, azaz a két László közös megjelenése hiányozni fog. A test távozik, a lélek és a szellem örökké velünk van.
Sajó Sári
Néhány mondat: nekem mindig örömet okozott, amikor a kiállításokon elmondta képeimről a benyomásait, kritikáit mindig találóan, kedvesen, nem bántóan. Nekem különösen jól esett képeimről a pozitív véleménye, kedvessége. Hiányát már a legutóbbi kiállításainkon éreztem, nélküle nem volt ugyanolyan a légkör. Nyugodjon békében, emlékét szeretettel őrzöm.
Kiss Péter
2017-ben, a Kelenvölgyi Festőiskola őszi kiállításán ismertem meg Gyimesi Lacit. Ez volt az első alkalom, hogy kiállíthattam, ezért nem kevés szorongással vártam a kritikát. Rögtön megragadott, hogy milyen mély tudással és a művészet iránti elkötelezettséggel értékelt minden egyes alkotást. Nagy élmény volt fél órában 30-32 műről hallani profi műkritikát, anélkül, hogy az sablonos lett volna. Véleménye sosem volt bántó, inkább tanított és ezzel motivált minket. Szerény, közvetlen embernek ismertem meg, aki kivívta mindannyiunk tiszteletét és szeretetét. Hatalmas megtiszteltetés volt, hogy első kérésre elvállalta, és 2019 októberében ő nyitotta meg első önálló kiállításomat. Távozása nagy veszteség mindannyiunknak.
Eperjesi Mari
Alig két éve járok a festőiskolába, Gyimesi Lászlót azóta ismerem. Legtöbbjüket hosszú évek ismeretsége köti össze, de ez a rövid idő is elég volt arra, hogy meglássam benne a segítőkész, hasznos tanácsokat adó embert. A kiállítások megnyitóján mindnyájunknak hiányozni fog.
Sitku András
Gyimesi Lászlót a Kelenvölgyi Festőiskola egyik őszi kiállításán ismertem meg, amit hagyományosan Ő nyitott meg. A kiállított képekről elhangzott ismertetője hozzáértésről, összetett gondolatai műveltségéről tettek bizonyságot. Ebben későbbi személyes beszélgetésünk is megerősített.
Fons Amoris – A szerelem kútja
Kollázs Gyimesi László verseiből
a cél virágzik kérges tenyeredben
nem az eszköz
a tüzet a naplemente okozta
a vándor szuszogni óhajt
a csillag közelebb van a másik úton
ünnepet hoztam
világfa ágán sámánt és dobot
úton vagy nem tudod hova
a naplementét a szuszogás okozta
a tűz virágzik csillagos tenyeredben
a cél vándorolni óhajt
de az eszköz a másik úton ünnepel
amerre közelebb van a világfa
az ünnep hozott sámánt és dobot
világfa hová mész az úton
tudod vagy nem tudod hova
ezüst csikké lett az égbolt
parázsló pokol szikrázik tova
tenyésztett csillaghalmazok
akkor én most hol vagyok
tarsolyomban napló és moha
észak denevérhamu por Duna
világfa mész te most hova
tudod vagy nem tudod soha
Kollázs Gyimesi László verseiből
hát ez a baj az üres papírra verssorok feszülnek
üres feszületen verssorok
valaki eltávozott
hát ez a baj
a jó vers ritkán lesz kiáltvány
elragad pörget megtör megfeszít
a jó kiáltvány ritkán lesz vers
bár olykor a vers is kiáltozik
valaki Názáretbe indult s a kocsmáig jutott
ágakat tört keresztbe rakta őket
romokat lelt a kocsmakertben
földbe-taposott réteges hazákat
hát ez a baj
hogy nem vagyunk mind kocsmaparti kurva
fakó ezüst az éj pora
ezüstpapírra fakó verssorok feszülnek
követ dobsz a sörbe nézed a gyűrűket
valaki beleejtette
mind a hetet bizony bele
valaki feleségül kérte a sört és felsöpört
hát ez a baj
megszületett a söröshordón a sárkány
s a kiáltvány mint vánkosban a toll
megfeszített szavak a fény börtönablakai alatt
valaki megjött akinek nem kellett volna
hát ez a baj
fuldokolnak a kövirózsák
a jó kiáltvány a kocsmakertben
feleségül kérte a hideg csillagot
homályában a kórteremnek
paplanon fakó verssorok
csak csend maradt utánuk és párnahuzat
Montázs Gyimesi László verseiből
mit gondolsz a bolondról?
undorodik a nyugalomtól
csizmaszárban a kés a bankó
mint vánkosban a toll
nem lép elő a varázsló
elfeledett hű barátod
fagyos az ország.
kiolvadt olcsóhús-hazugság
rosszul szúrt kések villanása
ideje van a távozásnak
rózsapiros ing alatt
döglenek a verebek
kerekíts egy hamis holdat
tégy úgy mint a felszabadultak
A púpos vénkisasszony régi emlékeit meséli Herbertnek
Lásd: „Jobb rossz versben jókat írni,
mint jóban rosszakat.” Úgy van.
„Paradoxon” s rám „nem is illik”,
mert én „rosszat” írok „rosszban”.
„Ez a reklám helye.” Ősz van.
Nincs „madárdal” és nincs „virág sem”,
tél jön „cuppogó bakancsban”.
Éldegélek, de már csak versben.
Tűnt fecskéket tetemre hívni:
fáradt lelkem sír e vágyban.
Szeretnék helyettük lebegni
az ég azúr mámorában.
– A porban „zöld hajú” lány van. –
Magam „másik térből” „figyelem”,
már „fordul a tánc futásba”,
csupán versem tart ki idelenn.
Nem akarok már megfelelni
mindenkinek mindenhogyan,
csak önmagamnak tudok hinni,
amíg az agyam portalan.
Egyik lépcsőn muzsika van,
az minden évszakban megterem.
Jöhetsz, tél, lyukas „bakancsban”
és vigyoroghatsz a versemen!
Ajánlás:
„Sárkánytorkú” Herceg! Loptam
a képeidből, elismerem,
bár az idézőjel ott van.
Az ok: verseidet szeretem.
(2019. november 27.,
Még nem tudva a betegségről)
Bordás szél a hajnalra támad.
Feketítik gyolcsunkat a varjak.
Számot vetek – miként is gondolok Rád? –
Zalai erdők, aquincumi mámor,
csend, vörös bor, cigaretta, bölcs nyugalom.
Ezüst holdfénybe öltözött fák.
Ily habitussal lehet az ember
hittérítő, mérnök, akár tanár –
és mert a lombok között kibukkan néha
faun-fuvolahang, csillan szeme, döcög kacaja,
hát persze hogy költő, Parnasszuson, naná!
– Ezt én teszem hozzá, Ő nem mondaná –
hisz nem véletlen szól így méla dalom;
zalai csend, vörös bor, cigaretta, bölcs nyugalom.
Részeg tószt ez vas lelkedért –
Feketítik gyolcsunkat a varjak.
Velencei leány
Gyimesi László emlékének
Vadkacsánk elhagyott fekete tolla csendesen úszik
a vízen, ahogyan J. A. is írta, csak az éppen dinnyehéj.
Tényleg, ez egy másik folyó, fordított a sodrása, partján
narancsfák nőnek, törzsükből csöpög a vér; tenyerünkbe
gyűjtjük, megfestjük vele a vizet, változatosabb lesz a kép.
A hártyásra fagyott víz jegét fürge halak törik, és hogy
megsemmisüljenek, felúsznak egészen a forró rostélyokig.
Csontokba, szálkákba botlunk a parton, nyíló kagylók
csábítanak. Elengednek, hogy jégtű-ágyakra feküdhessünk,
amelyek nem tesznek jót reumás derekunknak.
Ez egy másik folyó: a tengertől indul, és visszafelé szalad.
Sós az íze, keserű nyarakon is befagy, önmagáért van,
a dombon felfelé halad. Nem rohanunk utána, az iszonyat
itt is tetten érhető, fel nem építhető sár lesz belőlünk.
A létezhetetlenbe küzdjük magunkat, de pár pohár
vörösborral átitatott gondolat, lendülettel leütött betű,
néhány skótviszki talán még belefér.
Nem fért bele.
Gyimesi László béketeremtőnek, szeretettel
Kapsz a kozmosztól
elvakító, agyad tompulásait
védhető tényeket, néha több idő
jár az észnek, zenitkincsre lelni jó.
Szépet, álmot szemeknek tulajdoníts
éjjel is, bár a lélek fogadkozó
tükre élő sötétségben annyi giccs
rabja nyilvánvalóan sehogyse lesz,
mint bukó nap vöröslő alakjait
láttató alkony óráiban, finesz
sincs a spektrum letisztult, ezüstnemes
éghazájában, egy színe van sötét
boltozat, csendkörív fénymezőinek,
csillagoknak. Határ nélkül elvisel,
mind, nagyobbat, kicsit, lám, ez így helyes.
Millió bölcsnyugalmú jel. És a lét
angyalát féltve ők őrzik, ejtsenek
bár magukból, le, földünkre, párat, el
nem felejt ember űrből felé, de szó
nélkül empíriáig repíthető
szent agyagtesteket. Hogy becsüld, amit
kapsz a kozmosztól.
(Gy. L. emlékének)
Egy ittas hajóról írt a kis francia.
„– Kileng a világ; – nem a hajó részeg!”
Elragadtatása minden fajta ténynek.
„– Behemót kandúrom, például kan-cica?”
Fröccs mellett, – mégis itt történik a béke –
fák alatt ül két magyar. Egy félmosoly.
„– Hol nincs meg a játék, a lélek fogoly.
Miénk a század kivérzett teritéke.”
Hűségem betonkolonc és közmagyar.
Régen belém ívódott és visszamar.
„– Maradnak. hát az elefántok, a mutatványra jók,
erős szelídek, a munkára és hadrafoghatók?”
Hallgatok. Poharam bámulom zavartan,
még mindig hiszem; c s a k fal van a falban!
(Budapest 2020.09.10)
Concerto bizzaro
ha voltak – mert voltak ! –
v a n n a k i s ! – –––– –
hát ... ––– ,hogy ...
csak a tenger / csak a vitorlások
csak a napfény / csak a sirályok
csak a szigetek / csak a szerelem
csak a zene / csak a ...
mert voltak – s ha voltak ! –
v a n n a k i s ! – –––– –
––– ,hogy ... ––– hát ...
csak a kenyér / csak a bor
csak a felhők / csak a teremtmények
csak a kövek / csak a színek
csak a szavak / csak a ...
v a n n a k i s ! – ha voltak ! –
mert voltak ! – –––– –
hát ... ––– ,hogy ...
csak a tükrök / csak a légszomj ’
csak a csapdák / csak a csillagok
csak a folyosók / csak a mimikri
csak a hatalom / csak a ...
CSAK A HALÁL ––– ! –––
(újraolvasom a verset és Gyimesi Lacira gondolok)
Varga Rudolf 65 éves
Mi ez? Mi ez a szeszmentes tivornya?
Kitért zsiványok vénemberes tánca,
sarjú vigécek öntelt gyűrűjében?
Mi ez az éktelen zaj az űri csendben?
Aki kiáll középre, vállalja a pofont,
kapja meg rendben, párosával, ahogy kell,
s ha bele is rúgnak, az legyen ráadás.
Mégis, rakja a várat, szélből, esőből,
utak porából, a rázúduló kövekből,
a gyermekkori kenyér emlékéből,
hétéltű matrónák sziklaszavából,
díszterem lesz a nyárikonyha,
az öregördög angyalos kedvére
trónszékké fényesül a favágító.
Mi ez? Ez a vértelken tivornya,
az alig hitt kajla feltámadás?
Bokrétaünnep a sosem kész várért?
Piros szalag a jeges farsang farkán?
Csak annyi biztos: megjön a tavasz.
Jól tudjuk már, mindegy, megérjük-e.
Gyermekek, szelíd farkasok követnek.
Övék lesz minden kín és szent öröm.
Gyimesi Lászlónak
Mi ez a süket
csend a sánccal
széthasított, kamuval beetetett
országnyi hodályban,
mi ez a szöszölő
matatás
az
elveszettemlékezethuzatos
félhomályban?
Csak a várakozás,
csak a hamvazó
nyárfák, csak a májusfák,
az
aláaknázott havazás
vagy
az
utolsó fagyosszent
ezeréves átkának
visszahulló hamuja,
csak
a
mindegy mi
van, csak
a
látszat
a
felpántlikázott szomorúságban, csak
a
köhögő, hektikus
idő, csak a levegő vibrálásában
ronggyáfoszló plakátok
falvédőszövegei
vergődnek
a
szélben,
s
Pünkösd piros napján
köztörvényes
pünkösdikirálygúnárok
gágogva húznak
zárt kötelékben.
De itt, lent, árkában
a
sáros Duna, csak hordja
a
mocsarak szörnyeit,
a
mocsokpetékből kibúvó
újabb,
édesvízkeserítő
cáparajokat,
és
sötét kapualjakban
jókedvvel, bőséggel
üti-vágja magyar a magyart.
Elhavazott emlékezet
az
áradás holtterében,
aquincumi,
Homokos-dűlői,
Hajógyári-szigeti Lacibácsi,
májusok bolondjai
vagyunk, a nyárfák hamvazó
légifolyosóin botladozva,
váll a vállnak, hát a hátnak,
úszva és csúszva a szétmállott évek
szürke taknyán,
hol narancsligettapétás
maffiakaszinóikban százkarúrablók
árulják
a
szennyet.
Hát, miféle hasadtagyú remény
dülöngél ráncos,
bégető aszfaltunkon, mit
hadoválnak a
húgyos sikátorok,
miféle részeg
lidérc hablatyol
szép jövőt, mikor
öklendve habzanak
a
meghágott vágyak, s szánkban
már csak az elorzott
tavasz, nyár keserű
iszapját mossa
a
Népszigetnél
a
Holt-Duna ága,
a
hullahullámok, és csak
az
átverés
íze nyelvünkön, honnan, mint nyirkos
vakolat, még hámlanak
a
verssorok.
Az idő lelencei,
büdös prolik,
emelkedő árfolyamok
álarcegyeteméről
kicsapott, habókos
diákok,
káprázatcsillagokba
szerelmesedett, eszelős,
vén suttyók,
májusok bolondjai vagyunk,
leköpdösött hülyék,
aquincumi Lacibácsi,
totyakos
gatyákban lötyögők,
beomlott időnkben
vaksin hunyorogva
is
tisztán látjuk
a
beavatás misztériumát.
Kifosztottságunk tört fényében
koporsókelepcét
formál már minden
pokoli utcasarok,
s
ökölberándult szívünkön,
rongyokba göngyölt,
más
világról csempészett
kincses hitünkön röhögnek
selyempáncél palotáikban
a
tőzsdék zizegő
sáskái, az akciós
boldogság brókerei.
Szabad, felemeltfejű szavakból
valóvárat rakó
vándor,
Lacibácsi,
Homokos-dűlői
Szentlászló,
az
élethalálharc elkezdődött,
a
gandzsafüst fölött
még
ellobban valami
zászló, de a véletlenek
megrepedt
váltóin, az álom szikrázó
sínein, pengeéleken villan
a
felismerés, mint
poros könyvek mögött,
az
utolsó napra rejtegetett,
százas tisztaságú,
aranylövésű heroin.
Az ópiumszívó álma