Vaszary János: Balatoni evezősök
Firenze utcáit reszketve róttam,
midőn ránktört a rettentő ragály,
holtak hevertek szerte, több halomban –
szemét, amely elszállításra vár.
Ki a folyónál hullt el, azt legottan
a vízbe dobták – úszna messze már!
S tetemeket cipelt az Arno árja,
fertőt fodrozva szét a partvilágra.
Polgár a polgárt elkerülte félve,
szomszéd szomszédra ajtót nem nyitott,
szülő irtózva nézett gyermekére,
ha hóna alatt „búb” mutatkozott,
s nem csókolhatták ajkát – még kezét se –
hölgyüknek a szerelmes lovagok.
Mindent s mindenkit átformált a pestis,
a kézenfekvőt és a képtelent is.
De volt, ahol benépesült a kocsma,
bortól pezsdült a kedv, mozdult a láb,
haláltánccá fajult a vad tivornya
kaszást kacagva: egy nap a világ!
Hajnalban aztán – ki se józanodva –
szédültek többen a nemlétbe át,
még szólt zene, de egyre gyászosabban,
aztán tömb lett a csönd. Megbonthatatlan.
A krónikás, mit járva-kelve lát, hall:
lejegyzi pontosan. Ennyit tehet.
Én – el nem tékozolt írástudással –
még azt is megcselekszem értetek,
hogy hét leány és három ifju által
elmondok tízszer tíz történetet.
Okulásul? Vagy csak vigasztalásra?
Ha így, ha úgy: talán nem lesz hiába.
Pollaiuolo ismeretlen nőt ábrázoló portréjának reprodukcióját 1981-ben vásároltuk meg a milánói Poldi-Pezzoli Múzeumban, ahol csodálatos órák eltöltése után is e kép vésődött legfelejthetetlenebbül emlékezetünkbe, és bekeretezve azóta is nappali szobám egyik éke. Minden este percekig elüldögélek előtte.
Igen csinos ifjú hölgy profilból, homloka a cinquecento divatjának megfelelően magasra borotválva, szőke, vagy inkább szőkített haja kontyba csavarva, amelyet bonyolult vonalvezetéssel homlokába csüggő, mintegy fejékké formált gyöngysor tart. Előrenéző, nyugodt szeme gesztenyebarna, szabályos arcéléből enyhén fitos orra játszik ki, keskeny ajkacskája piros, karcsú nyakában szintén gyöngyből készült collier – minden negyedik szeme aranygömböcske –, rubintos függővel. Keble fölött féldrágakövekkel gombolt, válla vonalán megemelkedő, ott kígyózó aprógyönggyel szegett bársonyruhája palackzöld, ujja aranyvirágokkal és –akantuszlevelekkel kihímzett brokát. Háttérben az ég, szürkéskékje a horizont felé fátyolfelhők alig látható függönyén át elszíneződik, mintegy az alkonyattól megfestve. Valóban, az akantuszlevelek sugaras irányban hordják a virágokat, és a ruhaujj szabályos félköralakot mutat, mint a lemenő vagy felkelő nap.
Ám a portré címére nem emlékszem. Különös. Majd negyven év után az embernek olyan magától értetődőnek, természetesnek tűnik az, ami körülveszi. Ismeretlen nő arcképe, azt hiszem. Előkeresem a könyvszekrény műtörténeti fachjából az Olasz festők című száz színes táblából álló gyűjteményt, a Corvina 1960-as kiadását. „Antonio del Pollaiuolo szenvedélyes törekvése a plasztikus és mozgalmas hatásra néha mintha lecsillapodnék: művei ilyenkor az ötvös leheletfinom művészetére emlékeztetnek – írja a bevezetőben Luisa Marzoli Feslikenian. – A Nemes hölgy arcképén a kifinomult báj ritka tökéletességű formai szintézisben és technikai megoldásban egyesül a vonal nyugodt vezetésével, amely magától értetődő folyamatossággal kanyarog a tiszta arcéltől a mell gyengéd hullámzásáig. Ebben az arcképben találkozik Pollaiuolo művészete a 15. század második felének legvonzóbb mesteréjével, Botticelliével.”
Furcsa, hogy e cinquecentói csúcsokat ostromló mellkép éppen Pollaiuolo ecsetje alól került ki, akinek a hatalmas freskókon megörökített izomembereit – a Mr. Universumok valóságos elődeit – Leonardo da Vinci is elhibázottnak találta, hiszen, legyünk bármilyen atléták, csak azok az izmok feszülnek meg, amelyeket használunk, például a kézé és az alkaré, ha megszorítunk egy kardmarkolatot.
A Művészeti lexikonban (Akadémiai Kiadó, 1967) a fekete-fehérben igen szigorúnak tűnő kép aláírása: Női arckép. Na mármost a portrét, az újabb kutatások szerint, Piero del Pollaiuolo festette, Antonio öccse. A Poldi-Pezzoli Múzeum honlapján is őt tűntetik fel a Fiatal nő arcképe alkotójaként. Ez mindent megmagyaráz. (Vagy tovább fokozza a rejtélyt? – értelmezhetnék tovább az eddig Antonio mellett lándzsát törő kutatók. Mert együtt festették a fivérek, amint együtt dolgoztak több templom ékítésén is? Esetleg Piero fejezte be?) Tehát az ő ecsetjéről szökött a vászonra az a talány, amely a legnagyobb műalkotások sajátossága, és százszor jobban foglalkoztatja a képzeletet, mint egy heroikus mozdulat. Mert az ifjú hölgy tekintete megfejthetetlen, így a jelleme is.
Ülök a nappaliban és nézem a képet, amelyről felidézhető egy ifjúkori, napfényes utazás minden emléke, a milánói dóm ezernyi csipketornya (semmi másról nem készítettem annyi fotót, mint erről az épületről ajándékba kapott pocket-fényképezőgépemmel), a Sforza-vár égbeszökő kaputornya, megannyi diadal és bukás tanúja, Leonardo Utolsó vacsorája, amelynek csodáját általában abban látják, hogy a II. világháborúban nem semmisült meg, holott az a felemelkedett szellem meg nem érthetőségének allegóriája, a Galleria, a szecesszió palotája csillogó üzleteivel és kávézóival – ezek egyikében veszett össze halálosan Leoncavallo Puccinivel, amiért ő is megzenésítette a Bohéméletet –, az egyszerű szállodai szoba, amely hangulatosságát a rejtett világítástól nyerte el, egy kertvendéglőben felszolgált illatos borjúcsülök, amelyből a márványarcú pincér fehér glaszékesztyűben szelt hajszálvékony szeleteket a tálalókocsin, a már-már tengernyi Garda-tó, Sirmione színpompás házaival és oleandereivel, a hegyekbe bevágott Como-tó, közepén a víztükör párás kékségéből kiemelkedő teraszos Isola bella, a tökéletes világ megannyi illúziójának egyike, a paviai kolostor, templomában egy vendég rá akart gyújtani, ám kísérőnk, a halk szavú Sisto barát úgy förmedt rá, hogy majdnem lenyelte a cigarettáját, a könyvrestaurátor műhely, az egykori malomból kialakított étterem, ahol a tányéron nyúl ült a nyeregben és a bor színe, mint a rozsdás levélen megcsillanó harmatcseppé. De mindettől önállósodott emlék a falon függő kép már maga is, régi és új asszonyok feletti tűnődéseké.
Zárt ajak, elkeskenyedő áll, határozatlan, közönyös, már-már állatiasan üres, semmibe révedő tekintet az utánozhatatlanul gyönyörű vonások mögött. Milyen sors elé néz e húszas évei elején járó hölgy, vagy milyen sors máris a sajátja? A cinquecento, az ezerötszázas évek Itáliája (mert reneszánszról majd csak évszázadokkal később beszél a tudomány) nem csak az antik szellem és embereszmény újraéledése, nem csak a szabad alkotóképesség felszárnyalása és az emberi élet ünnepként – nem pedig eredendő bűnként – való megélése, amely a természet himnuszában árad szét a földön. A természet ekkor fékezhetetlen formájában is előhabzik, a semmilyen mércét nem ismerő tirannusokban, a háborút kereskedelmi vállalkozásnak tekintő condottierikben, az uzsorakamat istenének hódoló kufárokban, s az őket egykor a templomból kiostorozó Jézus nevében prédikáló papokban, élükön a pápával, aki nem csupán kiárusítja az egyházi javakat, de a konkubinátusban odáig süllyed, hogy nem átall számos gyermeke élén bevonulni a Vatikánba megvesztegetett, vagy megfélemlített bíboros társai szavazatát megkaparintva. Feléjük néz egy kurtizán, nem válogatva a férfikreatúrák között, egyvalamit őrizve, ápolva csupán ki nem lobbanó szenvedéllyel, azt, ami maga az önérzete, amiért bármit megkap: a szépségét.
Egy másik este olybá tűnik, hogy a nemes hölgy akaratos, sőt erőszakos. Látszólagos nyugodtsága csak féktelen természetének és becsvágyának elleplezésére szolgál. Hercegkisasszony ő, aki magas lakótornya boltíves ablakmélyedésében szorgalmasan szövögeti sötét terveit, míg hímzőrámáján aranytulipánok és -rózsák rajzolódnak ki ujjai alól, a légpárát finoman lebegtető lankás tájban – amely az utast gyönyörködtető megállásra, a festőket új eljárások kidolgozására készteti –, a lesvetésre alkalmas árkot keresi. A hatalom, az uralkodás a mindene. Az udvari táncban – amely más ifjú hölgyek álma, hogy közben végre szabadon rebeghessenek kedvesük karjaiban –, lovagját semmiképpen nem hagyja vezetni, nekifeszül, gyötri, a minden férfinak hatalmas erőt kell kifejtenie, hogy ne söpörje el őket. Azután egyszer csak enged, s rideg szépségének pillantásával oly cselekedetek elkövetésére igyekszik rábírni az ölelésére kész hadurakat, amelyektől mindaddig maguk is tartózkodtak. Csatában ölni megjárja, de mint útonállók, lopva lemezítelenített kard markolatát szorongatva nyirkos kézzel… A hölgy akár saját fivére életét is kész kioltatni az olyannyira áhított trón megszerzéséért. S ha meglesz a trón? Az csak a harc kezdete lesz, mert máris mindenfelől sötét gazemberek, gyilkosok acsarkodnak ellene boldogságának puszta vágyára is irigyen.
Felújítottam a lakásomat. Az ilyesmi nagy jövésmenéssel jár, az ember tucatszor csinál rendet, majd újra rendetlenséget a helyiségekben. Nehéz tárgyak cipelése közben nem mindig ott áll meg, ahol akarja, letételükkor pedig megkönnyebbülten néz felfelé, de már körbe is tekint, keresve, vagy inkább fáradtan konstatálva az újabb tennivalót. Hiszen amint rendezettebbé válik az enteriőr valamely részlete, úgy látszik sokkal elhanyagoltabbnak és kopottabbnak a többi, az ajtókeret repedéseinek eltüntetését követően, a tükörzománc csillogásán át nyilvánvaló: üvegeztetni kell, ami eszébe sem jutott, most pedig már a megoldáson tűnődik (gitt, szegélyfalap?), vagy bízza mesteremberre, és mennyivel nőnek még a költségek? Egy rövid pillanatnyi szünetből hosszú tűnődés lett. Festékkel összekent ruhámban nem is gondolhattam arra, hogy leüljek a két fotel egyikébe, így hát, csaknem negyven év után először álltomban került látóterembe a Fiatal nő arcképe. Megtántorodtam. Behunytam a szememet és újra kinyitottam. Lehánytam magamról a munkaruhát, sietve lezuhanyoztam, tisztába öltöztem, úgy ültem le az egyik fotelba, majd a másikba, mindegyre a portréra meredve. Az ismeretlen katona lehet névtelen, de egy nő nem. Luciának keresztelem el.
Csodálatos átalakulás? Előkapom ismét az Olasz festők című száz színes táblából álló gyűjteményt, de ezúttal nem is hederítve Luisa Marzoli Feslikenian bevezetőjére, csak a reprodukciós táblát emelem ki belőle. Miért nem tettem meg ezt a múltkor is? Igen, a képen egy gyönyörű, visszaadhatatlanul bájos tizennégy és tizenhat év közötti leány tökéletesen szabályos, puha rajzolatú arca látható, rajta a tartózkodó, még gyermeki visszafogottság, hisz honnan is tudhatná, milyen erő birtokába jut majd az életben nőként. Egyik fotelből a másikba szédülök. Létrát hozok, hogy Luciát is a megfelelő nézőpontból lássam, vagyis teljesen szemből.
Lucia jellemének félremagyarázása a perspektíva torzulására vezethető vissza. Mindig ülve, alulról, vagy jobbról, vagy balról, harminc fokos szögből szemléltem portréját. Mármost a profilkép tekintete értelemszerűen nem követi a nézőét – mint, mondjuk, a Mona Lisáé –, ferde irányból nézve résnyire szűkül, az arcvonások élesebbé válnak, a modell idősebbnek tűnik, a szépség kifordul önmagából, diabolikussá válik. És én, aki, bár a Poldi-Pezzoli Múzeumban eredetiben, a megfelelő magasságból, ifjonti lelkesedésem teljével láthattam meg Luciát – és abból az itáliai utazásból, amelynek során szemlélhettem, csupa verőfényt hordok magamban –, hagytam, hogy a rossz nézőpont, amelyből egy elhibázott pillanat után mindegyre vizsgálgatom, hozzá tapadjon egyre bővülő tapasztalataimhoz, majd teljesen elváljon Pollaiuolo eredeti és örök üzenetétől – gyónok, mintegy saját templomom papja, önmagamnak.
Ki vagyok én, egy Alessandro vagy Cesare Borgia, netán Leonardo da Vinci – utóbbi halálos bűnt követett el azzal, hogy emberi testeket boncolt, de vállalta a kockázatot a tudásért , előbbiek mit sem törődtek a kockázattal. Mikor válunk el az önmagunkról kirajzolt képtől? Először csupán észrevehetetlenül finom részletekben, vagy mindjárt hatalmas ecsetvonásokkal átrajzolva azt? Mikor vesszük észre, hogy nem azok vagyunk, akinek látjuk, láttatni akarjuk magunkat, miközben az emlékek fényét változatlanul hagyjuk átrajzani üstökünk felett? Elővesszük-e valaha is a bonckést, lelkünkbe hasítva vele, hogy mit ígértünk egykor az életnek, és manapság milyen pótlékot vágunk az arcába? Mivel hitegetjük magunkat mindennap, mekkorára növekedett hibákat látunk másokban, amelyekhez képest nemhogy a templomban rágyújtás, de egy librettó elorzása is ártatlan csíny csupán? Régi írói fogás alakok láttán történeteket formálni, de még régebbi alakokba és helyzetekbe beöltözni, férfiként akár nőkébe is –, de hát nem te vagy valójában a kurtizán is, a méregkeverő is? Aki operát ír, az mindig primadonna is, aki képekről ír, az mindig a saját arcképét vizsgálja. És aki portrét fest?
Nyilvánvaló, hogy egy eladó leány a hajszínezési technológia követelményei szerint a legnagyobb türelemmel ült órákig – idegen tekintetektől rejtve – a patrícius ház tetején, így Lucia is, hogy hite, reménye szerint még szebb, vagyis szőke legyen, csakúgy a művész ecsetje előtt, ott még mozdulatlanul is. A pillantásában összpontosuló türelem egyszersmind a jövendőbeliért hozott első áldozat, akinek portréja láttán kell döntenie, kíván-e házassági szerződésbe bocsátkozni az atyával (hiszen a kor szokásai nem engedték meg, hogy a jegyesek személyesen találkozzanak az esküvő előtt). E türelem mélyéről dobog fel a szív izgalma, várakozása, s kelt rejtélyt, amelyet megragadott az ecset, de mennyire megragadott, holott, szemben nagyszabású templomi munkáival, Piero del Pollaiuolo soha nem remélhette, hogy Luciáját is megcsodálhatja a széles közönség (sem azt, hogy a háttér színéhez választjuk majd a bútorhuzatunk kékjét). De tudta, hogy saját modellje az idő elmúltáig fogja szemlélni azt férje házában, így hát neki festette, akinél alig létezhet ismeretlenebb és ismertebb nemes hölgy ezen a világon. Lucia pedig az akantuszlevelekkel szimbolizált napsugárzásból a vágyak távolába emelkedik, a festészetbe, mint szerelembe, amely test és lélek között lebegő harmóniaként árad szét örökkön örökké vászonra felejtett tekintetében.
Tegnap Petrit adtad a kezembe, „ez jó!” – mondtad,
vagy csak gondoltad, a szemedből tudok olvasni!
Ma reggel a konyhában készülődsz: „na, milyen?” – veted oda,
csak úgy mellékesen.
Pörögnek bennem a lehetséges témák,
hova is illik a „na, milyen?”-re adható válasz.
Meg van: „a Petri?” – kérdem, de tudom, hogy az.
Vaskos papírkötés, Jelenkor kiadó – nekem még csak nem is válaszoltak, mindegy, ilyenek,
a mosott pisztáciás zöld fedél, rajta szakállas fej-portré,
az szdsz biztos gyűjtötte ezeket a filozófus karaktereket,
mint hipochonder a látvány-tüneteket,
és úgy képzelem, hogy a párt adta rájuk a zakót, s hintett korpát a vállukra…
Közben már felém fordulsz, bólogatsz, kezed még a kávégépen nyomogat,
amely aztán éles berregéssel darálja az adagnyi szemes kávét.
Rakosgatnom kellene a szavakat,
dzsenga-torony következő kockáját szorongatom,
jaj, tudom én, hogy mit vársz,
de mint a táviratnál egykoron, ahol minden szóért fizetni kellett,
zsugori vagyok a dicsérettel.
Próbálnék én jól kijönni a helyzetből, hogy „nem olyan rossz”, hogy „van, ami tetszik”, de
ez itt kevés lenne, úgy érzem…
Anyám, gyerekkorom karácsonyán talpig mosolyban kérdezte
a bordás harisnyanadrágra, hogy ugye, nagyon örülök…
Akkor olyan nagyon nem örültem…
„Na?” – kavargatod a kávét, a tested egy plüss kérdőjel,
egy neszeket halló őz, aki a kukoricás szélén feszült izmokkal vár és figyel.
Ugrásra készen.
Ilyenkor megállítod a lakás összes óráját,
zseblámpával szembevilágítasz,
és metafizikai duzzogást helyezel kilátásba rossz válasz esetén.
Na, jó! Nem így van. De a porceláncsésze falán csilingelő kanál
csapásszáma, indokolatlanul alacsony…. baszki, válaszolnom kéne…
Ezt már viccel elütni nem tudom…
Petri – és itt egy általa okozott ezeréves pillanat,
a műanyag lavórban ázik a tréning alsó,
de ki jön-e belőle a fű? A fű, lehet mindennek az oka.
Gonosz. Elhatárolódom. Magamtól.
Mint a balatoni löszfal esőzés után, úgy csúszik rám a sárgás morénahalom.
„Elolvastad?” – kérdezed, a „vas” szótagon van a hangsúly,
nem lehet véletlen, szinte hallom a roppanást, ahogy kitinpáncélomon
átszúrod a gombostűt, fölém magasodsz,
anyácska szereped a látszólagos nyugalomtól még veszélyesebbnek tűnik.
A kávé elkészült, a Petri-csésze most rossz szóvicc lenne,
a mikroirodalmi sejtkultúra tenyésztéséről szóló hiánypótló előadásom fiókban marad.
Most, hogy elolvastam a kötetet, nem beszélhetek kötetlenül.
Fiam, azt szokta ilyenkor mondani: jaj, papper! Ezt szokta, de nevet!
Szóval, ha gyors vagy, akkor átgondolatlan, ha lassú, akkor bölcs,
ha nem mondasz semmit, akkor legfeljebb idióta.
„Időt kell nyerni” – gondoltam, ez olyan, mint egy aranyfonalas hímzés a falvédőn,
közvetlenül az étkező asztal felett,
aminek a piros szegély-sarkai a szögnél már megereszkednek…
„Igen, olvastam!” – ez olyan jelentőségteljesre sikeredett…, nem akartam így,
próbálok mosolyogni: mint egy napsütötte temető, majd folytattam
„… de egy szinopszishoz még foglalkoznom kell vele.”
a szélhiányos vitorlákkal ügyeskedem,
azért itt már éreztem némi elégedettséget, mint valami revizor az eljárási hiba láttán.
„Szóval nem tetszett?!” – mondod, kérdezed, ki tudja?, picit előrehajolsz,
mint amikor a kirakaton keresztül akarsz a boltba benézni.
„Nem ezt mondtam!” – lobban a válaszom, elkapkodtam,
máris védekezem, nem kellene, kerülgetem a szavakat,
keresem az elismerhető igazságokat, a kompromisszumot,
hogy ilyenkor miért nem tud csörögni a telefon, indulni kellene…
Petri meg ott lapul a táskámban sunyin, s azt gondolhatja, ha kilóg
a házból egy szigeteletlen huzal, az Magától értetődő…
Vaszary János: Balatoni evezősök
Politikai sajtótájékoztató közben repedezik a plafon…
– Következő? Á, parancsoljon, tessék!
– Köszönöm. A minap a frakcióvezetőjük azt nyilatkozta, hogy – próbálom szó szerint idézni –, szóval, hogy: „Magyarországon rend van és a közbiztonság soha nem állt olyan biztos lábakon, mint a jelenlegi kormány alatt.” Ön egyetért ezzel?
– Ö… Alapvetően, igen. Igen. Teljes mértékben egyetértek a frakcióvezetőnkkel. Mintha a számból vette volna ki a szót. Vagyis, hogy: Magyarországon rend van és…
– Úristen, mi volt ez?! Repedések keletkeztek a plafonon, éppen Ön fölött!…
– Nem kell aggódnia értem. De azért köszönöm a figyelmességét. Következő?
– Köszönöm. Érdekelne, hogy hogyan áll a helyzet azzal a problémával, hogy a nyugdíjakat átlagban 0,9 %-kal emelték, miközben az árak az egekig mentek föl? Hogynemondjam, szuperinfláció van.
– Nos, igen, igen… A választásokon megígértük, hogy megemeljük a nyugdíjakat. Ez pedig, ugye, megtörtént, ha nem tévedek.
– De a vásárlóérték…
– A nyugdíjak emelése az inflációhoz igazodik…
– Jesszus! Repedezik a plafon, Ön fölött! Vigyázzon, még a végén…!
– Semmi gond. Egyáltalán nincsen semmi probléma. Következő?
– Köszönöm. Mi a véleménye arról, hogy betiltottak minden ellenzéki lapot és honlapot? És, hogy Önök szerint: „Magyarországon jogállam van és demokrácia.”?
– Az álhírek terjesztése káros. Mi csak meg akarjuk óvni a magyar embereket ezektől a zavaros, sőt zavartkeltő hírektől. Minket, tudniillik, emberbaráti szempontok vezényelnek, és…
– Atyaég! Mindjárt leszakad a mennyezet! Vigyázzon, Uram!…
– Nincs itt semmi go… segítsééééég!…
Újra leszakad a plafon
– Még egyszer mondom: legyőzzük a kormánypártot! (vad éljenzés) Sőt, ezt nem lehet elégszer mondani: legyőzzük a kormánypártot! (sikoly, üdvrivalgás, bömbölés) Felszámoljuk a korrupciót! Európai színvonalat az egészségügyben és az oktatásban! (éljenzés) Európai nyugdíjakat és európai fizetéseket vezetünk be végre, itt, Magyarországon is! (hatalmas üdvrivalgás) Feltárjuk az előző kormány minden piszkos ügyeit és ármánykodásait! (vastaps, éljenzés) Visszaszerezzük az adófizetők és az EU pénzét! (éljenzés) Börtönbe zárjuk a bűnösöket! (üdvrivalgás) Minden tiszta lapról indul! Ha mi kerülünk hatalomra, sohase fogunk lopni, csalni, hazudni! Mindent, de mindent a köz érdekében teszünk! Nekünk nem is kell fizetés… (hatalmas éljenzés) Hé (felfelé néz, halkan motyogva), mi ez? Repedezik a plafon… vajon mitől… és milyen gagyi kivitelezés ez?… tuti, hogy lenyúlták az anyagot… ha nyertünk, utána fogok nézni, arra mérget vehetnek…
Pór Bertalan: Pásztor és kedvese
1.
Látod-e, hallod-e, érzed-e már,
erdők ereibe’ lüktet a nyár.
Darazsak dongnak, patakok búgnak,
lombok lobogó szavakat súgnak.
Száraz szélben szikkad a sás,
hétrét görnyed a gabonakalász.
Látod-e, hallod-e, érzed-e már,
forró földben dobban a nyár.
2.
Csermely csavarog a cserfa alatt,
alkonyat árnyát mossa a víz.
Hátán hordja a holdsugarat s hogy
csobban a csermely, szabadul a szív.
3.
Álmodd magadat nyírfaligetbe,
álmodj hozzá hét madarat,
álmodj szeleket, tarajos vizeket,
szélben szálló lányhajakat.
4.
Gyöngyszemek ülnek az árvacsalánon,
éppen elállt az eső,
talpam halkan cuppog a sárban,
hallgat rá a mező.
Hallgat az ég is, hallgatok én is,
hallgat az esti madár,
hallgat a gyöngyszem az árvacsalánon
s halkan cuppog a sár.
Erdőszéli délután halkan döngicsél,
rovarszárnyon száll a perc s pitypangon megáll.
Bóbitáján béke ül, még nem tépi szél,
a perc mégis elrepül, már későre jár.
Fűben fekve felejtek fülledt vágyakat,
fölöttem egy felleg áll, abban tűnnek el.
Billegnek a bóbiták, szellők játszanak,
elfújják a felleget, angyal énekel.
Erdei ösvény árnyai közt fellobban a napfolt,
abban lángol a zöld meg a széttört, száraz avar,
ott sütkérez a légy s ott száll le pihenni a dongó,
ott guggol le a költő, szíve ha szólni akar.
Mondd ki a szót, mire régen vár ez az álmatag erdő,
mondd, bár szíved túszul örökké fogva marad.
Nincs ki helyetted őrizné meg e foltot a földön,
mondd ki a szót és váltsd meg a dongót s önmagadat.
Uitz Béla: Hegyes-dombos táj
Izeg-mozog, nyüzsög, nem figyel, rohangál, ugrál, nem képes egyhelyben maradni. Az ilyen gyermekekre sütik rá, hogy hiperaktív.
Misike nem volt hiperaktív. Sőt még aktív sem. Nem nyüzsgött, nem rohangált, nem ugrált, nem izgett-mozgott, figyelt az óvó nénire, a tanító nénire, mert egy dologban aktív volt: a szemlélődésben! Mindenre kíváncsi volt, amit nem ismert, ami újdonság volt számára. Mindenről meg akarta tudni, hogy miért s hogyan működik? Miért forog a kerék, miért sípol a síp, miért búg a búgó-csiga? Miért, és hogyan tudnak olyan szépen vagy gyorsan repülni lepkék, rohanni a bogarak, ezért ha talált egy-egy elhullott példányt, azt nagyítóján át nézve – olykor szét is szedve – alaposan megvizsgálta, de bámulattal nézte a felhőket, nyári éjszakán a csillagokat. Kíváncsi volt a vízre, a tűzre, a szélre, a földre. Mindenre.
Persze ezekre a dolgokra, ezekre a rejtélyekre mindenki kíváncsi, de nem hatéves korában, és nem annyira, mint Misike! Csodabogárnak tartották. Gyakran órákra félrevonult. A szülei aggódtak, mert bár tisztában voltak azzal, hogy gyermekük nem egy átlagos, hétköznapi gyerek, épp ezért féltették. El is vitték egy pszichológushoz, aki megerősítette őket abban, hogy gyermekük másként néz a világra, mint általában a hasonló korúak, sőt, akár a legtöbb felnőtt.
Nem tudták, hogy örüljenek-e, vagy elszomorodjanak? Nem volt okuk a szomorúságra, mert Misi megtalálta az örömöt a hétköznapi életben, az iskolában is. Szívesen részt vett a rendezvényeken, az ünnepségeken, bohóckodott is olykor, de amikor visszavonult s bezárta a szobája ajtaját, akkor csak ő lehetett jelen, azok az órák csak az ő órái voltak. Olvasott, pihent, elmélkedett.
A gimnázium elvégzése után egyértelműnek tűnt, hogy a természettudomány felé veszi az irányt, de az is egyértelműnek tűnhetett, hogy a lélekismeret, a lélekgyógyászat felé, mert gimnazista évei alatt egyre többet s egyre behatóbban kezdte érdekelni a lélek-ismeret.
Elvégezte az antropológia szakot, pszichológiából is ledoktorált, ám az egyetemi évek alatt megérintette őt a szakrális, spirituális, ezoterikus világ is. Mint mondtam kíváncsi volt, így hát útnak eredt, hogy még többet megtudjon, az addig kevésbé ismert világból. Szó szerint útnak eredt. Bolygónk minden kultikus, spirituális helyét felkereste. Hónapokat töltött Tibetben, Amazóniában, Észak-Amerikában, Ausztráliában az őslakosok között, de magába szívta az eszkimók és az erdélyi havasokban élő emberek évezredes tudását, bölcsességét is.
Életét kitöltötte, teljessé tette a tudás, a megismerés iránti szomj. Megszerzett ismereteit a lélekről, a testről, az ősi kultúráktól megtanult gyógymódokról nem tartotta meg magának, akiknek, akiken tudott, segített.
Külföldi útjairól hazatérve rendezte, rendszerezte jegyzeteit s a könyvtárakat bújta. Kedvenc könyvtára a Természettudományi Egyetem könyvtára volt. Egyes napokon reggeltől-estig ott töltötte az időt. A hunyorgó neoncsövek monoton zizergései többször álomba is ringatták.
A könyvtárban ismerkedett meg Zitával, egy hullámos hajú, barna szemű, szemüveges, kedvesen mosolygó lánnyal. Az olvasó asztal túloldalán ült, amikor felébredt az egyik, kis, könyvekre boruló szunyókálásából. Összeismerkedtek. Nem ment nehezen. Misinek voltak ugyan kalandjai világszerte, de mellékesként gondolt az efféle dolgokra, bár nem tartotta az ördögtől valónak, hanem az élet egyik kellemes velejárójának.
Most azonban valami mást érzett. Valami olyat, amit eleddig még sosem. A lány rabul ejtette, s egy pillanatra el is felejtette, hogy neki most egy nagyon fontos és érdekes cikket kell elolvasnia az előtte fekvő könyvből.
Szerelem. Igen, ilyen a szerelem, ami azokat is utoléri, akik nem is gondolják.
Gyorsan ment minden. Olyan gyorsan, mintha természetes lenne. Mert, hát az is volt! Az Isten is egymásnak teremtette őket, szokták mondani.
Azonos volt az érdeklődési körük, hasonlóan gondolkodtak a világ a dolgairól s hasonlóan boldogok voltak, hogy rájuk talált a szerelem, amiről – hasonlóan – csupán egy-két tized másodpercre gondolkodtak el valójában.
Az esküvő után, sőt még a gyermekek születése után sem változott semmi. Minden álomszerű volt. Misi jó férj s apa, Zita pedig csodálatos feleség és gondoskodó anya lett. Úgy nevelték a gyermekeiket, Tibit és Adélkát, hogy mindent megkaphassanak, amire szükségük lehet az életben.
Békességben, boldogan teltek a napok, az évek. A gyerekek már iskolába jártak (általában a nagyik mentek értük). Zita a régészet felé vette az irányt, ásatásokon kutatott. Misi a Tudományos Akadémia kutatója lett.
Csörgött a telefon. Misi felvette. Egy ismeretlen hang jelentkezett, egy orvos a Központi Kórházból, aki közölte, hogy Zitát infarktus-gyanúval bevitték a kórházba. Jelenleg az intenzív osztályon fekszik.
Nem tudta kivárni a liftet, négy emeletet rohant lélekszakadva. Lihegve megállt a nővér-pult előtt. Megmondta, hogy kicsoda, s kit keres. A nővér nem szólt egy szót sem. Telefonált. Hamarosan megjelent a főorvos. Behívta a szobájába, s amennyire csak lehet, kíméletesen közölte vele, hogy a felesége elhalálozott. A boncolás után tudnak pontosabb felvilágosítást adni.
Nem szólt egy szót sem, könnyek sem gyülekeztek a szeme sarkában, rezzenéstelenült állt, átvette Zita személyes holmiját, s elindult. A főorvos csodálkozóan nézett utána.
A férfi lelkét, agyát elöntötte a felfoghatatlan, majd pár lépés után tisztábban kezdett látni. Lepörgött előtte az élete, minden, amit tudott, amit megtanult, ahol járt a világban, ahol gyógymódokat tanult, a tibeti boncok, az Amazónia… kavargott a fejében. Aztán kitisztult, letisztult a kép, s egy érzéssé, egy hitté válva vezették lépteit a patológia felé.
Jöttek-mentek a fehérköpenyes emberek. Nem volt nehéz bejutni kórbonctanra.
Amint belépett meglátta Zitát a króm asztalon, fehéren, hidegen kiterítve. Az első metszést már megejtették.
– Elnézést, szeretnék elbúcsúzni a feleségemtől!
A kórboncnokok egymásra néztek, majd két lépést hátráltak. Misi közeledett az asztalhoz. Ujjaival lágyan megérintette a metszést. A seb behegedt. Tenyereit Zita halántékához téve, nagyujjaival megérintette a szemhéját s csókolt lehelt a homlokára.
Az addig halvány bőr pirulni kezdett, a test meleget árasztott. Zita kinyitotta a szemét. Misi felültette, rávetett egy fehér köpenyt s átölelte.
– Gyere, menjünk! Várnak a gyerekek! Kisétáltak a boncteremből.
Fehérség. Tompa, hunyorgó fehér fényre, a neoncsövek zizegésére ébredt. – Hm, megint elbóbiskoltam.
Lassan felemelte a fejét a könyvről. Felnézett.
Vele szemben, az asztal túloldalán egy nő mosolygott rá, egy hullámos hajú, barna szemű, szemüveges, kedvesen mosolygó lány.
Iványi-Grünwald Béla: Női alakok
Mikor az a hölgy ment ott előttem,
S láttam mozdulatában a régit,
És mosolyán is meghökkentem,
Nem lehet így ez az élet, mert rég,
Tudtam, hogy ő volt, akiben hittem,
Bármi bajom volt, hitelesebben
Képviselt engem száz ügyeimben,
Hiába öregebb, előbb volt fiatal,
Más időbe löktek a korok, mégiscsak
Ő volt pontosabb szerelmem; ebben
A széthulló, alig világló egyetemben,
Mikor, ha vágytam, rá emlékeztem,
És nem visszafelé nyílt értelmem,
De előre szerettem, nem emlékeztem,
Csak előttem ment az a hölgy – velem
se csillám nincs, se sziklafal,
Magasság, mélység odavan,
Meg aztán honnét is nézem,
Egyáltalában – én nézem?
Ismerős, aki erre jön;
Legkevésbé, hát éppen ő,
Abban – akár a többi – én;
Egyik se más világ innét,
Szét vagyunk választva, akár
Hajdani odvas farakás,
Nagy tűz emléke, reménye –
Elhűl a gondolat maga.
Ő ha van, máshonnét nézi,
Akiért mindez történik,
Tüzet, ha gyújt, megköszönjük,
Ha aludnánk, túlélhetjük.
Legyünk hát akár a gyertya,
Kanócra buta viasszal;
Akkor szép, mikor már félig
Teljesen, végleg, ha égi.
Szemedbe röhög, vállad csapkodja,
Alantas szókincsét rád önti, fecseg;
Mindazt tudja már, ahová utad vezet:
Utál mindenkit, rohadt a világ, de te
Mégse hinnéd, hogy minden így lehet.
Próbálod süketen, akarsz mást hallani,
Reméled megrázza magát és felordít:
Azért vagyok durva, rohadt és őszinte,
Másként a túlélés hogyan sikerülne;
Apám is ilyen volt, anyám se jobb, de van,
Nekem ez egyetlen rohadt életem van,
Minden nekem jár, ha nem adják, veszem,
Ahogyan nekem, kitaposom beled; kaptam,
Adom, adós nem maradok, vagyok, aki
Vagyok, valahogy elvagyok; semmi cicó,
Duma, távlat, hülye tervek, dugd fel magadnak,
Ha erre terelnek; már megint hétfő –
Pofám szakad le, megszültek öregnek.
Választanod kell.
Nem vagy szabad.
Válaszd az életet.
Minden választás mélyén ott az erkölcs,
Isten bújik meg apró partizánként,
Abban hogy szabadságom mily irányt vesz,
Kétharmadrészt isten vagy egyharmad nem,
Összefogva ketten, ki teremt, fenntart, őriz,
Válaszd az életet.
Idő előtt jött angyal, a halál;
Vigasztalásul szárnya egy szemét
Rábízza a várakozóra, lásson,
Míg végre érett idejében vigye
Magával, addig se legyen egyedül.
Ó, milyen rossz látni a holnapot,
Akárha más nem is itt élne, úgy szól,
Bolondnak tart, magát nem bolondnak,
Ésszel fut romlásába az ember,
Valamennyi részlet győztes ura,
S kit angyalszemmel vertek, tudja ezt,
Köztes létbe ragadva udvarias
Próbál lenni, mosolyogni mindre,
Kik aggodalmasan gyűjtögetnek,
Se le, se rábeszélni bármire.
Nagy Sándor: Magyarvalkói temető
Rézszín lombok integettek a hamvasszilvaszürke-kék ég előtt, délről fújt a szél. Egy sereg pinty szállt hullámvonalban, rézsút mégis; dehogy pintyek azok: csapatnyi levél, amint hulltukban holtukban föl-föllebbenti, ám rögtön el is ereszti őket a vonakodó-habozó, határozatlan szél. A fekete és téglapiros háztetők fölötti, távoli-alacsony ég: számítógép képernyőnek erősszürkéje. Ha fölöttünk lenne, akkor csak unalmas, seszínű-szürke volna, de nem fölöttünk található, fölöttünk kék az ég, tűz a reggeli Nap, az ád ilyen határozott színt mindennek, az amonnani felhőréteg, amelyet – eminnen – megvilágít, általa ily harsány. Thakács igyekszik elképzelni a helyzetet (nem látta; ismerősétől hallotta): vándorsólyom próbált elfogni egy kárókatonát, csakhogy aztán egy törpesólyom tűnt föl a semmiből, és összekeveredett minden. Igyekezett tehát elképzelni mindezt Thakács, ám absztraktnak tűnt számára az ügy, holott nem más volt, mint a lehető leglétezőbb valóság.
„Csuka? Olyan hal talán nincs is” – ezt Szász Imre írta, belehelyezkedve a kezdő horgász lelkivilágába, s ábrázolva, mily mértékben hihetetlen e hal puszta létezése is a kezdő halfogónak, annak, aki ez idáig tenyérnyi pirosszárnyúakat zsákmányolt csupán. „A valóság nagy hányada nem elképzelhető”, tette közzé (magának) Thakács. Igaz, vannak technikai vívmányok, tartalmuk azonban alkalmatlan a valóság láttatására. Amit műsor gyanánt észlelünk, nem valóság: történet, mese (pusztán a megfigyelés ténye módosít a megfigyelteken). A vevő rámutat az éttermi akváriumban úszkáló pisztrángra, azt kérem, füstölten, a tányérra viszont már compó kerül. Mindkettő cirka azonos formájú, és az átlagvevő számára egyik éppoly ismeretlen, mint a másik. Az egyik ismeretlen helyett felszolgálni a másik ismeretlent – mi van abban?… (Legföljebb, hogy compót ötször olyan olcsó előállítani, mint pisztrángot.) A produkcióvá alakított képsor kockái alárendelő viszonyban vannak egymással, vannak az összekötő panelek, melyek szerepe másodlagos, nem kell különösebb figyelmet szentelni rájuk, és van a lényeg, melynek ismertetésére a műsor készült, és amelyet kontúrosan, minden oldalról kiemelten-alátámasztottan mutat be. Még az aláfestő zene is felgyorsul, ha drámai a hangsúlyozandó, és andalítóvá lesz, amennyiben idillbemutatás a cél. – A valóságban viszont? A valóságban minden mellérendelő, nincs lényeg és nincs elhagyható körülmény, adott helyzetből teljességgel hangsúly nélkül nő ki a dráma, akár el is hanyagolhatón, vagy észreveszi az ember, vagy nem, nem irányítja rá a figyelmet narrátor, nem növeli a feszültséget hatáskeltő effektus, nincs ismétlés sem, nem gyönyörködhet a szárnycsapások lassított kecsességében a néző. A valóságban csak elkapkodottnak tűnő történés van, aki nem tudja, mit kell nézni – mint pl. alkalomadtán Thakács –, lemarad. Nem elképzelhető a valóság? Dehogynem – talán jobb is, hogy Th. nem látta a vándorsólyom-kárókatona-törpesólyom drámát: látatlanban sokkal inkább el tudja képzelni, mi történt, mintha tanúja lett volna a pár pillanatnyi légicsatának a minduntalan elhomályosodó, centis mozdulatra kilométerrel arrébbi tájat mutató távcsövön át.
„Igen, talán jobb is így akár”, gondolta Th. Ismételten kinézett az ablakon. Határozott, a valóságosnál sokkal erősebb színekben tündökölt az őszi világ. Sárga- és vörösréz lombok a szilvalekvár-árnyalatú ég előtt. A tetőcserép oly teltvörös mint amiképp a valóságban sosem, a hullámpala is csak innen nézve fekete. Színezett üvegen át nézi – majd’ elfelejtettük mondani – Thakács.
„Virágzik a kék katáng”, konstatálta meglepetten Thakács a mély-dél-alföldi aszfaltrengetegben, félezüst-félarany fényben. Mi is van most? Nov.-nak vége. Eszerint ténylegesen itt a glob. felm. (globális felmelegedés: napló-, ill. jegyzetelésstíl’). Vagy csak a lok. (lokális)? Az is lehet: a beugró, melynek tövében katángészlelést végez Th. (Thakács), déli fekvésű, fal melletti terület; ha a Balaton-felvidéken lennénk, már rég fügebokrot telepítettek volna ide, vagy bougeinvilleát. – De nem a Balaton-melléken vagyunk, függetlenül attól, hogy Thakácsnak mindenről a Balaton jut eszébe. Minél távolabb kerül tőle ténylegesen – annál intenzívebben tartózkodik a Balatonnál pszichésen.
Nem is tudja, örüljön-e vagy szomorkodjék a hír olvastán: már másfél méter mélyen átlátszó a tó, összeomlott a kékalga-populáció, élősködő gomba károsítja az állományt. Eszerint nem arról van szó, hogy a kékalgák, úgy is, mint cianobaktériumok, egymást mérgezték volna meg, mint napvilágot látott már erről fejtegetés, hanem: gomba. Jó-e az nekünk, hogy tiszta a víz? Attól függ, ezek a kékalgák azok a kékalgák-e, amelyeket az állati plankton hasznosít. Amennyiben azok, akkor gond van, mert növényi plankton híján eltűnnek a planktonállatok, s a halivadék nem tud mivel táplálkozni, kiváltképp, amennyiben az algaszámcsökkenés a tavaszi-nyári hónapokra is kiterjed. Márpedig újabban épp az a problem, hogy nagyon átlátszó a víz, gyanúsan átlátszó, s nemcsak ilyenkor, túl az ősz felén, hanem az év melegebb felében is. Mi történik? Mi ez a kísértetiesen átlátszó víz?
„A Balaton vízminősége javult ugyan, tényleg kevesebb foszfor jut bele, kisebb a környéken a szervesanyag-emisszió, de nem annyira, hogy ilyen kevés alga teremjen meg benne”, közölte magával (haladva a belváros iránt, a napsütéses, szinte-nyári novemberben, izzadva a nagykabátban), teljesen indokolatlanul, Thakács. Indokolatlanul, mert minek itt, a Mély-Délen, és hatáskör hiányában, a Balatonért aggódni? Ma már elmúltak azok az idők, mikor minden az írástudók dolga volt, mert illetékes szervek nem végezték kellőképpen munkájukat, külön föl kellett a társadalom figyelmét a problémákra hívni, s ezt ébren is tartani; ma már erre – váteszekre – nincs szükség. „Vagy ez csak maszlag, amit megetetnek a néppel? Már hogyhogy ne lenne szükség, voltaképp a civil szervezetek is éppen ezért alakultak, igen, pont erre lettek kitalálva épp”, tett kísérletet nyomokbani agyműködtetésre Thakács.
De térjünk vissza a klímaváltozásra. Az alga, melynek népessége a hirtelen, a hónap eleji fagy miatt összeroppant, és melynek hiánya miatt másfél méterig átlátszó a víz, nem is kékalga, hanem a régi, kedves fecskemoszattal lenne azonos? Vagy már az sincs? „Nem van?” „Minden akkor kezdődött, amikor a Balatonban, évtizedekkel ezelőtt, elkezdett kevesbedni a fecskemoszat”, mondta magának Th. „Ezzel függ össze a társ. különbs. (társadalmi különbségek) kirívó fokozódása, ebből jőnek a glob. (globalizációs) vadhajtások, ebből a túlhajtott nac. (nacionalizmus) innentől a kultúrák közötti küzdelem?…”
Ment Thakács a mély-déli forgatagban, és a Balaton algaviszonyain gondolkodott.
Amikor bejött az első őszi köd, Thakács a következőket kommunikálta (magának): „Végre, köd.” Hát igen, a köd. A homályos, megnyugtató köd. – Nézett, nézett ki Th. az ablakon, és eszébe jutott, mi más, a Balaton, a késő őszi. (Már az utcán haladt, a Mély-Dél-Alföldön Thakács, reggel volt, kora.) Amikor délután, a parton, legföljebb, ha párásság leng, a végtelen csöndben csak apró kölyökhullámok loccsannak lágyan a bíborszínű köveken, néha-néha dolmányos varjú recseg a parti fák közül, hangja a vetésiétől eltérő, nem elnyújtott „káár, káár”, hanem rövid, erőszakos „krá-krá”, s odafönn, nagy magasságban, végtelen vetésivarjú-légihíd, pántlika, kanyargózó pernye, füst. Csak nagyon-nagyon halkan hallatszik le hangjuk, összefolyó károgás.
Már kora délután sötét van – ami a városban megszokott, itt, a Balatonnál, ahová a legtöbb ember csak nyaralni jár, mikor hosszúak a nappalok, különleges hangulatot kelt – az ég felhős, tehát (a felhőzet-visszaverte lámpafény miatt) világos. Hogy mennyire világos, csak akkor észleljük, ha rés támad a felhőrétegen, folytonossági hiány, s előtűnik a felhőtlen-csillagos, bársonyfekete égboltozat. – De nem támad rés semmiféle, a felhőzet összefüggően „besimult”, valaminő meghatározhatatlan fényes-vizes, pótfekete az égbolt. „Micsoda?”, kérdez vissza magának Thakács, „mi az: pótfekete? Hogy jő ide e szó? Létezik ilyen egyáltalán?” „Nem létezik”, válaszol, szintén magának, Th., „és szónak se jó igazán”. Mégis, erre a szivárgó-homályos égszínnel kapcsolatban, akármiként próbálkozik Th., ismételten ez úszik be tudatába. „Nemcsak, hogy ez a szó nincs – azaz most már van –, régebben e szín sem volt sehol, csak amióta a fényszennyezés mint olyan, megjelent. Meghatározó hangulati eleme most már az ősz-balatoni estéknek.”
Mennyire relatív, hogy az ember mit tart meghatározónak! Mint a vak, aki megtapogatja az elefántot: ha a lábát fogja meg, az elefánt olyan, mint egy oszlop; ha ormányát, az elefánt olyan, mint a kígyó; ha fülét, az elefánt olyan, mint a vékonyra gyúrt tészta, lepedőnyi. Ha egy száz évvel ezelőtti egyént kérdeztek volna meg, milyen az őszi Balaton, felhős estben, egyértelműen azt mondta volna: fekete. A mai ember, ez esetben Thakács, valamilyen meghatározhatatlan, az ég sűrű szövetén átszivárgó világosságot említene, és eszébe jutna a szó, pótfekete. – Aztán, ahogy kezd leszállni a köd, a pótfekete pótszürkévé válik, kissé kísértetiessé – azaz nem, miért is lenne kísérteties ez a szín, ez a fény; egyáltalán, szín vagy fény? Fény+szín talán?
Ment, haladt a mély-dél-alföldi, ködös reggelben Thakács. A szalámigyár fölött, irányítva a fövő hús szagát az égbe, fehér gőz gomolygott, fölötte sirályok keringtek hisztérikusan-könnyedén. Mintha víz fölött keringenének, mely valamily táplálékot visz tova. Lehet, hogy a sirályoknak is van szaglásuk, nemcsak a postagalamboknak, melyekről újabban feltételezik, nagyobb részben a szaglás segítségével találnak vissza többszáz kilométernyire lévő otthonukba, s csak kisebb részben egyéb okok mián. Milyen, létezhetetlennek hitt érzékszerve van Thakácsnak, hogy oly színt (plusz fényt) észlel az ősz-estéli párásságban, melynek ábrázolásához kevés a létező nyelvi lelemény?
(Hisz nyilvánvaló Th. előtt, mily mértékben elégtelen ábrázolási kísérlete. Se telibe találni nem tudja a látványt, sem körülírni. Talán, egészen egyszerűen, eszközt kellene váltani? Transzformációs lehetetlenség: a kilót sem lehet méterré alakítani. Nem írni kellene, hanem festeni? Mi a célravezetőbb, a helyesírás, vagy az 1x1? „Pályatévesztett volnék? De hol az a pálya, amit tévesztettem?”, kérdezte magától Thakács.)
Van aki jót tesz, szeret, kedveskedik,
de ha ez csak az ő jósága, az ő szeretete,
akkor annak Góliát érzelme támadja
Dávid-szívét, de nem bír vele,
mert aki egyirányúan néz,
annak gondolkodása: zsákutca,
nem tud megfordulni, pedig
szeretetének mindent „ki kéne bírnia”,
akinek a szeretete, csak
ok – és cél között imbolyog,
az olyan, mint a saját szabadságára
váró ló, ami más patáján dobog,
mert a szeretet nem követel,
nem kényszerít, nem parancsol,
hanem szeret,
a szent, aki bűnösnek tartja magát,
a bűnös, aki szentnekmás-
más lelet,
mert a te-re figyelés, az ént
bungee jumping-ként visszarántja,
ugyan magamból indulok ki,
de nem magammal térek vissza másba,
aki a jót feltételhez köti,
és elképzeli, hogy az csak ilyen lehet,
az úgy tesz, mintha kifestette volna
harcra arcát, amiről a béke pereg,
mert tanulni kell szeretni is,
ez nem romantika, hanem ahogy
a bölcsek mondják: döntés,
és akkor, ahogy az óvodában a jelünk,
a te kerted lehet barackos, az enyém körtés.
Békás-szoros
Mintha a Békás-szoros túszai lennénk,
aki ide belép-nem szabadulhat,
olyan a látvány, hogy önként követjük,
a „börtönfalak” közti utat.
A patak láncán csilingelnek
a véghetetlen fogoly-láncszemek,
csak hozzám szöksz vissza
……… ha eleresztelek.
Pedig ezt a szorost nem őrzik őrök,
a bejárat-kijárat szabad,
hogy tudja mióta van itt-
csak a csend rovátkázza teli
repedésekkel a falat.
Nemes-Lampérth József: Önarckép
A lóti-futi gyík, az örömlánytücsök,
a bagolybarát,
az ihlet versre éhes,
adj neki betűkaját,
a beléd csimpaszkodó-csimpánz,
a Rigoletto-t áriázó rigó,
a szőlőt termesztő címbora,
Jézus értelmétől széttört
hegynyi – koponya,
az önmagát lekéső lajhár,
a nagy harcos szamurája,
az önmagából lepkét szülő,
legteljesebb bába,
a pusztuló őserdők,
a csecsemő oázisok,
az idős korallszigetek,
az ember végjátékát
nem ismerő hiéna,
aki kinevet…
a dagályos beszédű tenger,
a hold volt hold nem volt mese,
felhőhabbal,
a dinoszaurusz lábnyomkátyú,
ami a triászban marasztal,
az agyarát mamutogató,
az egymást kiirtó emberi lények,
keretezzük be: hogy a méhtársadalom,
a világ beporzásáért, mekkorát lépett,
éppen dolgát végző kakadu,
nyájas pásztor, kecskeméti kecske,
nézd milyen szép, egy magyarországi
akácfalú kis falu – Becske.
1
Egy bárány vérével írta fel a Filológus a tanterem táblájára: karmazsin, izsóp, galamb, arcszesz és bérlettok. „Ma Istenről fogok nektek előadást tartani. Arról a személyről, aki öröktől fogva van. Volt és lesz. Azaz, már az idő és az időszámítás előtt is létezett és egyszer csak gondolt egyet, kívül minden világon és teremtett egy Univerzumot.” Nem először.
Nem jött senki. Eltelt tizenöt perc és a tíz írójelölt közül egyetlenegy sem jelent meg. Néhány pillanat múlva két tag kimentette magát SMS-ben. Akkor felírtam a táblára egy igét a Bibliából. „Mindent szépen csinált az Ő idejében, e világot is adta az emberek elméjébe, csakhogy úgy, hogy az ember meg nem foghatja mindazt a dolgot, amit az Isten cselekszik kezdettől fogva mindvégig.” Prédikátor könyve 3.11. Itt a félregombolt égbolt. „Becsomagolt vízpart”. TD mindenségnyi másmilyenje. Aperion és Atlantisz elegye. Apória és szubsztancia. Opálkék szótövek a piros citerán.
2
Néha visszaíródnak az emlékek a kitörlött múltba. Minden újra olvasás folytatja és kitöröli, azaz felejti a korábbi magyarázatokat. Valahogy így van ez a nehezen elképzelhető jelenségekkel is, amelyek nem a láthatóban játszódtak le, hanem egy időtlen fantázia termékei. S az ember nekifut a dolog lerajzolásának az elméje belső falára. Azután elfelejti, mit gondolt. Majd legközelebb másként értelmez. Új elemeket tart fontosnak.
És rajzol egy másik kertet. Édent. S közben elsétál a boltba kenyérért, ceruzaelemekért. Sőt, lábujjhegyen elfogyaszt a mellékutcában, két franciakrémest. A presszóban csupa olyan emberrel találkozik, akik nem árulják el. Akár ihatna egy konyakot. De rájött, hogy józanul sokkal jobban megy a gondolkodás. S írni, elmélkedni, válaszolni a létezésre jobban szeret, mint elkábulni. Rezegnek a húrok a dopamin belsejében. De a szerotonin ráömlik a hús-vér piperepolcra.
3
Elénekel néhány dalt. Életkedv-tréning. Majd bekapcsolja a gépet. Ráteszi a laptopot az ágyra. Megrezzennek a szövethullámok, eligazodnak a pokrócráncok. Egy üveggolyó és egy teniszlabda van a párnája alatt. Vers születik. Téli napsütés.
A szoba levegője narancshéj-illatú. Meg az a fehér öblítő is érződik, amiről a felesége finom combjai jutnak az eszébe. Egyik gondolat eltéríti a másikat a célba éréstől. Sebaj. Evidencializmus. Ahogy Tandori Dezső mondja. És én hallom a hangját. Szinte az ablaknál áll. Egy tollászkodó verebet tart a tenyerén. A memória, akár egy repülőgép, kitolja rejtett tapadókorongjait, hogy megkapaszkodjon egy ismeretlen bolygón. S ahogy földet ér, már szántja is a talajt. Új szavak nőnek ki a földből csápjai nyomán. Hanggá lett Igék. Rhéma. Manna.
Új érzések és képek. Majd egy cipzárral az egész behúzható a hegedű húrjai alá. Ahol a rezonancia megszűri az akkordokat. S én meg hallom, hogy alszom. Nem jöttek a gyerekek. És milyen jól eltelt az idő! „Álló pillanat. Örök jelen.” Nunc stans!
Czigány Dezső: Csendélet
(in memoriam R. D. Bradbury)
mezőn, virágok felett
a pacsirta hirtelen elhallgatott
meleg szél kószált erre-arra
mint gondtalan vándor az ég alatt
a halálodról szólt egy halk rádióhír
magányos gyalogjáróként csak megálltam
a nap kaleidoszkóp sziromtüzében
és rád gondoltam: talán már a Mars
kristályvárosai felé hajózol éppen
ezüstvitorlás csatornahajódon
hogy a kékszemű és aranyhajú leányok
többé ne várjanak hiába
Orbán Dezső: Csendélet almákkal és virágokkal
(Csontváry: Ablaknál ülő nő, 1894)
(Isadora Duncan-nek)
jobb keze az asztalon; a szárnyvég
kitárt madár megfeszül ha szárnyal
nem-repülni birkózni a vággyal
nap-nap után lélekölő játék
hajlékonyan végig gondolt vágy még
karcsú nyakkal emelkedő vállal
mégis mikor valamit ha fájlal
szenvedélye a virágra ráég
cédrusoknak nászi táncát járom
kék szalag csupán egy rés az égbolt
ablakot takar a sárga vászon
Isadora összeköt és szétold
visszatart belül idő és álom
mit az oktalanság elpocsékolt
(Rippl-Rónai: Merengő, 1892)
Hol park szelíd álmatag körében
csak ködbe foszló falevél egy hárs,
a magánytól szabályos kövéren
egy asszony ül, elnagyolt szobatárs.
Annyi képnek alanya és tárgya,
lila ruhás hölgy, ábrándos tavasz.
Unt férfi vágyak gyűrt pizsamája,
tévelygő csupa bánat és panasz.
A szín egy elfojtott fátyol mégis
vékony pigmentek; – szűkös keverék –
zölddel derengve feloldva kékig,
kontúrja elszórt csupa töredék.
Tanúként juthatunk el a végig:
szűrt fényben a banális mese vég.
(Rippl-Rónai: Öreganyám, 1894)
hol „volt”-ra néző kies szobában
édes öreganyám a múltból él
megsüppedt szótalan méltósága
kopott kabát elrongyolt posztószél
épp csak a székre felér – félmosoly
ahol alig történik az élet
ott a magányban a lélek fogoly
– „Üljön modellt; hadd fessem a képet!”
egy váza kiszáradt sziluettje
olyan vékony a teste; csak árnyék
a ráncolt múltban szétfoszló kelme
hatalmas ruhában – túlzó szándék –
felfénylik arca; múlik félelme
csillogó szeme újra ajándék
Pásztor József – a barátainak csak Joci – először akkor gondolt arra, hogy tömeggyilkos lesz, amikor egyazon napon jelentette be a felesége, hogy elválik tőle, a főnöke pedig, hogy ki van rúgva. Ez azonban csak futó gondolatként járta át, büszke volt arra, hogy nehéz helyzetekből is ki tudja vágni magát és most is erre készült. Feleségével megállapodott egy méltányos összegben, mely lakásuk árának negyedét tette ki, ennyi a törvény szerint mindenképp járt neki, beiratkozott egy fegyveres biztonsági őr tanfolyamra és lakható lakás után nézett. Persze, ha a tanfolyamot és a kieső fizetést is beleszámítjuk, közel sem rendelkezett annyi pénzzel, amivel egy elfogadható lyukat tudott volna vásárolni, de a piacon rengeteg bank kínálta jelzálogkölcsöneit, jutányos kamattal, csak válogatni kellett közülük. Joci egy nagy bank segítségével megvalósíthatta álmait. Új munkahelyén fegyvert is kapott, ami ha nem is előnyös, de legalább magabiztos külsőt kölcsönzött neki. Két békés év telt el így, bejárt a munkahelyére, ellátta a feladatát, kedvesen elbeszélgetett a recepciós hölgyekkel, majd hazament és nézte a tévét. Úgy élt, mint mindenki más. Még akkor sem sejtett semmit, amikor a tévében látta, hogy összeomlott egy fura nevű amerikai tőzsdecég. Beütött a válság – harsogta a média –, de hát ez különösebben nem bolygatta fel, eddigi életében már számos gazdasági válságot átélt.
Csakhogy ez most más volt, mint a többi. Erre akkor döbbent rá, mikor meglátta a 2008. októberi számlát. A jelzáloghitel rubrikáján – egyik hónapról a másikra – a megszokott összeg kicsivel több, mint a duplája szerepelt. Először azt hitte, tévedés áldozata. Bement a bankba, ám az ügyintéző közölte vele, mostantól ennyit kell fizetni. Joci arra hivatkozott, előző hónapban kevesebb, mint a felét törlesztette, egyszerűen lehetetlen, hogy ennyire megnövekedtek a költségek. Az ügyintéző azt válaszolta, akkor még nem omlott össze a tőzsde. Joci a saját kárán tanulta meg: kapitalizmusban semmi sem lehetetlen. Ez számára ismeretlen fogalom volt, eddig még sohasem számított, ha egy másik földrészen idegbetegként rohangáló és ordítozó ügynökök tömegei mentek tönkre. Úgy vélekedett róluk, mikor a tévében látta őket, hogy ezek, mivel kiabálnak, sipítoznak és lengetik a karjukat, mint a majmok, nyilván majmok, különleges majmok, hisz láthatóan emberszerűek, de mégis csak majmok, akik megszálltak egy tágas épületet. Hogy befolyásolhatnának ők bármit is?
Arról is hallott valamit, hogy 1929-ben, amikor az emlegetett idegen földrészen beütött a nagy válság, ezek a majmok csoportosan ugrottak ki az ablakon, nyilván valami ösztönös rituálé keretében, ez azonban olyan régen volt, hogy már senki sem emlékszik rá, ő is csak egy dokumentumfilmben látta, amikor a reklám miatt elkapcsolt az RTL Klubról, és persze abban az időben minden másik csatornán reklámoztak. Az hogy a pénzvilág gurui sokszor összehangoltan működnek, a válságig csak abban tükröződött, ahogy az összes egymáshoz közel eső kereskedelmi adó összehangolta reklámidejét. Joci csodálkozott is, az egyiken Hulk megy, a másikon a Superman, a harmadikon a Tökéletes gyilkosság, de mind a hármon 20.15-kor kezdődik a tízperces reklámblokk. Bámulatos, mire képesek a pénzvilág hatalmasai – álmélkodott Joci – ezúttal azonban jóval nagyobb volt a tét, mint egy megszakított tévéműsor. Jocinak hamarosan rá kellett döbbennie, nem bírja a tempót a megvadult jelzáloghitellel. A tévé megint segítségére sietett. A reklámban szereplő embert ellepték a csekkek: „Nem bírja követni, hányfelé tartozik – kérdezte a reklám – fulladozik a hitelektől? Akkor vegye igénybe az adósságrendező hitelt! Így jobban jár és még a saját költségeire is marad pénze!” Felvett tehát egy újabb hitelt, amiből újra költhetett, továbbá újabb egy évig lazán törleszthette a hátralékot. 2010 tavaszán azonban a csapda végleg rázárult. Olyan összeget követeltek tőle, az eredetileg kialkudott részlet majdnem háromszorosát, amit lehetetlen volt teljesíteni. Ezentúl napi rendszerességgel hívta egy ideges női hang, aki lerázhatatlanul zaklatta és fenyegette legalább fél órán keresztül. Végül már fel sem vette a telefont. De a felszólítások a küszöbe alatt egyre csak szaporodtak… felbontatlanul. Egy nap azonban mégiscsak elérték és közölték vele, hogy a bank eladta jelzáloghiteles lakását egy követeléskezelő cégnek. A követeléskezelő emberei hamarosan az ajtaján kopogtattak és Joci rájött, a hivatalnokot kísérő kétajtós szekrényekkel nem veheti fel sikerrel a harcot. Más taktikát kellett kidolgoznia. Ekkor kezdett Joci ukrán tanácsadókkal dolgoztatni.
Tudta jól, elérkezik a nap, amikor a hivatalnok már pecsétes papírral érkezik, kétajtós szekrények kíséretében. Már az időpontot is megkapta és megfelelően felkészült a „fogadásra.” Elrejtőzött a lépcsőházban. A három követeléstest-ápoló felfeszítette az ócska faajtót és benyomult, hogy birtokba vegye a lakást. Joci elszámolt magában húszig. Hatalmas robbanás rázta meg a bérházat. A ház alsó része néhány másodpercen belül nyüzsgő méhkassá vált, Joci azonban nyugodtan kisétált az utcára és a detonáció hangjára összerezzenő, riadt emberek között kijutott a Nagykörútra. Csak maga előtt mormolta: – Hol van az előírva, hogy az ember csak magát semmisítheti meg, ahogy Laci barátom tette? Talán kőbe van vésve, ha a bankok csőbe húznak, csak felakaszthatod magad, mást nem tehetsz? Laci ezt az utat választotta, a rendőrök vágták le a kötélről és én még a holttestét sem láthattam. Ő így döntött, de ehhez a tréfához én nem a saját hullámmal szeretnék asszisztálni. Tudom, egy bankot nem robbanthatok fel, mert ott ártatlan emberek is vannak, de ezek a követeléskezelők talán ártatlanok voltak? Tudták, mit vállalnak, ahogy én is.
Igen ám, de hogyan tovább? Világos, a rendőrség hamar rájön, mi történhetett és keresni fogják őt, életre-halálra. A fényképét már az esti híradóban mutogatni fogják. Az ilyen lázadás igen ritka mifelénk, szenzációszámba megy, ha valaki így viszonozza a trükkös banki viccet, Kelet-Európában nehezen tűrik a csodabogarakat. Persze, az edzőtáskájában egy jóféle ukrán sorozatlövő puska lapult, ami jelentősen kiemelte a lakosság túlnyomó részét képező szorongó áldozat szerepéből. Elindult a külváros felé, a biztonság kedvéért még kirabolt egy éjjel-nappalit, csakhogy a rendőrség minél hamarabb a nyomára bukkanjon. A XVI. kerületi Balzsam-ligetben kötött ki. Hülye egy neve van ennek a helynek – gondolta – de hát mit tegyünk, ha egyszer itt vannak a legjobb búvóhelyek. A Balzsam-liget valójában nem liget volt, hanem egy kisebb dombokkal, dűlőkkel, dűnékkel tarkított terület, ahol a szerelmesek időnként remek menedékhelyre találtak. Joci bevetette magát az egyik kis harcálláspont enyhet adó rejtekébe. Alighogy elővette a puskát, szirénázó rendőrautók verték fel a Balzsam-liget csendjét. A rendőrök csatárláncban nyomultak előre, a környéken a forgalmat már korábban lezárták, ahogy Joci felbukkanását hírül vették. Az emberek tudomásul vették, hogy jó pesti szokás szerint itt a kerületben ma már nem fog közlekedni sem busz, sem más, forgalomelterelés lesz éjfélig, érjen haza találékonyan, ki hogy tud. A rendőrök átfésülték a park dombjait, ám egyelőre nem akadtak az elkövető nyomára. Egy kisebb egység haladt a legnagyobb magaslat felé, a különítmények többi tagja másfelé nézelődött, hiszen sejtették, a legjobban védhető helyet foglalhatta el a rebellis magyar. A lázadó motivációit már mindannyian sejtették és senkinek sem volt kedve kockára tenni az életét a Houdini vagy a David Copperfield Bank kedvéért. Elvégre a rendőrök egy részének is volt egy-egy termetesebb lakáshitele…
De mit volt mit tenni, csak meg kellett közelíteniük a kényes magaslatot. Joci, mivel nem akarta magát csak úgy simán elfogatni, figyelmeztető lövéseket adott le és körbelőtte a közeledő rendőröket. Ám ők egyre közelebb férkőztek a dombhoz. A kuruckodó gyanúsított nem tehetett mást, célba vette a legbátrabb szervet. El is találta, ahogy szándékozott, a vállán. A rendőr földre vetette magát, részéről ezzel véget is ért az akció, ami annyit jelentett, ennyivel megúszta. De akkor már, a második hullámban, futottak előre a TEK-esek, akik semmiképp sem szerettek volna kimaradni a dicsőségből. Joci már nem tudta átlátni a terepet és talán nem is akarta. Az egyik TEK-es így egyenesen szíven találta. A lázadó összerogyott, a hatóságok mögött pedig gyorsan célba értek a kereskedelmi tévék tudósítói is, hogy az elkövető tetemét szemügyre vegyék, közvetlen közelről. A média emberei, akik azelőtt ügyet sem vetettek a Jocik panaszára, most minden egyes vércsíkra boldogan vetették rá magukat. Átkutatták a tetemet, de csak egy rövid búcsúlevelet zsákmányoltak. Nem volt benne olyasmi, amiből szaftos sztorit kerekíthettek volna, sem perverz hajlamot, sem vérszomjas vonást nem olvashattak ki a sorokból. „Nincs személyes indulat bennem – szólt a levél – tudom, a rendőrök csak a munkájukat végezték. De én is csak a munkámat végzem, korrigálok egy tévedést. Egy szándékos tévedést, ami tízezrek életét teszi és tette tönkre, ám elhallgatják. Az én munkám az, hogy figyelmet követeljek nekik, és azt hiszem, erre emlékezni fognak.”
Nagy Sándor: Zarándokok ciklus
megyünk még majd Moszkvába
(egyszer biztosan elmegyünk)
– ha máskor nem: következő
életünkben vagy álmunkban!
egyszer Moszkvában lányokkal
– Alina, Nágya s Alisza –
(valamikor egyszer együtt,
ha előbb nem, sohanapján)
de ÁLMODNI oly jó róla…
(közben meg dekkolsz a pusztán
egy kisvárosban vagy tanyán
– idáig bírtál eljutni)
Csajkovszkijon és Schuberten
andalodunk romantikus
félálomba (nosztalgia
egy „sosemvolt múlt” után?)
(az igazi múlt az át nem
élt, a csak ELKÉPZELT MÚLT
– az már nem romolhat el!)
„Átalszunk” majd jobb jövőbe?
ír Olga, Alina, Alexandra
(mind ábrándos-érzelmes e-mail
– kis „virtuális szex” a semmiben):
lesz-e legalább Találkozás?
vagy:maradnak virtuál-fantáziák?
(addig fantáziálsz, míg lemerülsz
– nem marad „lekvár” az akcióra!)
egyelőre nincs „kilövési helyzet”!…
(de lesz még egyáltalán valaha?
avagy véglegesül az Ábránd-Család?
– ha fel nem robbantják a reáliák)
így tűnődsz mailek s lányarcok felett
igazi „Love Storyn” ábrándozva…
– habár befizetnél már egy „numerára”!
(hátha messzi Alinát feledtet
egy kéznél levő „készséges” Natasa?)
Isztambul vágyom nálad randevúzni…
Ámde: be vagy a Héttoronyba zárva!
Melyik izgat: régi város vagy mai?
Isztambulba jöttél vagy Bizáncba?
Hagia Sophiát vagy a Kék Mecsetet?
Vagy tán mind a kettőt látni akarod?
Ó- és újvárost egyszerre keresed!
Merre fordul leginkább a tudatod?
Bizánc az elsüllyedt tudatalatti,
Isztambul pedig tán a „felettes én”?
Hodigitria-Anya fölött dzsámi…
Európa szélén s Ázsia csücskén
összeér kelet-európai
meg nyugat-ázsiai tudat és én!
Búvok csigaházamba mélyen,
nem akarok kilátni belőle
– tekergőzöm önmagam körül
egy szinte ivartalan létben!
A meszes páncél ápol s eltakar,
benne bújok önmagam elől
és menekülök a valóságból
egy elképzelt belső valóba…
Álmodom még egy szebb világról,
de már tenni nincs erőm érte.
Marad hát a csigalét végül,
ki tudja meddig vegetálsz benne?
mielőtt végleg kifosztanám – akár
a gondolat s emlékezés ködében
virtualice – lemerül hirtelen
valamiféle tó jege alá…
eltűnik az arc, a kép – lemerül
az alsó-aranykori holttérbe,
ahogy formalinsírba húsműemlék,
– néha villant felé kreátorelme!
de jégcsákány vagy Nap tűzlehellete
nem rántja sohasem a felszínre…
– csak valami komoly szerelemérzés
vagy tán egy sikeres újjászületés!
(bár e kettő voltaképp egyremegy)
* Kityezs: legendás orosz város, mely egy monda szerint a
Ladoga-tó jege alá merült a közeledő tatárok elől kincseivel [vissza]
Nagy öröm volt számunkra, hogy ebben a mindnyájunk számára nehéz, feszültségteljes időszakban sem maradt el egy nagy hagyományú, sokunk számára fontos esemény, a Janikovszky mesepályázat. Öröm, mert látjuk belőle, hogy számotokra is öröm az írás, hogy nektek is fontos, hogy megméressétek magatokat. Az idei pályázat sok dologról hozott hírt: hogy szerettek olvasni – mert érezzük olvasmányaitok hatását az írásokon; hogy megszépíti életeteket, ha alkotni tudtok – mert a meseírás is alkotás; hogy nagyon sokféle élmény ér benneteket – mert nagyon sokfélék az írások. A hagyományos mese (királyfi, szegény ember, aranyalma, hétfejű sárkány, különféle varázslatok) nyomai éppúgy fellelhetőek bennük, mint az állatok szeretete – az élő állatok és a kis plüss kabalaállatok egyaránt; a sci-fi elemek kedvelése; kalandozások a való és a mesevilágban – olykor az álom világában; barátságok, összeveszések és kibékülések, életetek a családban, és – ezt mindig fájdalommal olvassuk mi is – a csonka családokban. Nem hiányoztak a nem is mese, hanem vallomás vagy naplószerű beszámolók egy-egy hozzátartozó betegségéről, tragikusabb esetben haláláról. De hát így teljes az élet, a mi életünk és a tiétek, ezzel a sokféle mesével, történettel. Maradjatok továbbra is hűek a mese világához, az olvasottakéhoz és az általatok írottakéhoz – szebb és könnyebb lesz vele az életetek. Ezt mutatja az idei pályázat is. Köszönjük.
Meleg ajánló szavak Brindza Laura meséjéhez
A fent jellemzett mesék közül kiemelkedett egy tizenkét éves kislány írása, aki olyan szociális érzékenységgel, segítőkészséggel, szeretettel, baráti összefogással írta meg a maga – nem is – meséjét, hogy úgy gondoltam: sok felnőtt írótól szívesen olvasnék hasonlót. A szigorúan realista leírás egy ponton, a végén váltott-oldódott mesébe, a ládika megtalálásának motívumában. Aztán elgondolkoztam: vajon nem realitás-e ez is? Vajon nem kellenek-e csodák ahhoz, hogy egy ilyen álom megvalósuljon? Nem szeretnénk-e mi is – saját anyagi eszközök híján – ládikát találni? Laura meséje meggyőzött: sajnos sokszor csak a csodák segíthetnek. De maradjunk realisták: ládikát nem találunk, csak ilyen gyönyörűséges meséket. Az idei verseny ezt adta ajándékba.
1 Az eredményhirdetésre a koronavírus járvány következtében a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár online felületén került sor az eredetileg 2020. május 20-ra tervezett ünnepélyes díjátadással azonos időpontban. [vissza]
A kávéval teli bögrém hirtelen a földön landolt. A szemeimbe könnyek csordultak, és a kezemben lévő újság, benne egy rettenetes cikkel reszketni kezdett, amikor megláttam, hogy a debreceni árvaházat hamarosan lebontják.
Hirtelen emlékek törtek rám. Nem engedtem, hogy a hatalmába kerítsenek az érzelmek, de éreztem, valamit tennem kell.
Egy nagy levegővétel után felkaptam a táskám, és beültem egy taxiba. Csak néztem ki az ablakon, egész úton azon törve a fejem, milyen érzés lesz újra ott lenni. Találkozni az ott dolgozókkal, konyhásokkal, tanárokkal, takarítókkal, látni az ágyakat, amelyekben egykor még én keltem fel nap mint nap…
Megérkeztem. Ahogy kiléptem a kocsiból, elém tárult a hatalmas épület, melyet régen otthonomnak hívtam. Szívem nagyot dobbant, és ismét reszketni kezdtem. Beléptem a kapun. Az udvarról kiabáló gyerekek hangja csapott meg. Az épületbe lépve elértem a véget nem érő folyosóhoz. Jobb oldalt a termeket pillantottam meg, visszaemlékezve a sok tanórára. Bal oldalt a szobák sorakoztak, egy percre felidéztem magamban a lányokkal töltött éjszakákat. Az ebédlőben lévő hosszan elnyúló asztalok és székek eszembe juttatták azt a bő 13 évet.
Itt az idő, mondtam magamban, majd bekopogtattam az igazgatóhoz.
Kedvesen fogadott. Hirtelen nem ismert fel, majd rögtön eszébe jutott, hogy én vagyok az az árva kislány, akit nagyon kedvelt.
Az irodájában egy csésze tea mellett elmeséltem neki, hogy mi történt velem, mióta nem találkoztunk. Majd rátértünk arra is, hogy mi lesz az árvaház sorsa. Megtudtam, hogy azért fogják lebontani, mert már nem bírják fenntartani és Ildi néninek, az igazgatónak is már ideje lenne nyugdíjba menni. Elkeserített a gondolat, hogy az a hely, ahol felnőttem, már nem lesz többé, de úgy tűnt kénytelen vagyok elfogadni. Ez volt a legborzasztóbb. A beszélgetés után Ildi nénivel körbejártuk az árvaházat, és felidéztük a régi emlékeket. Emlékszem, nagyon finnyás voltam, és csak akkor ettem meg az ebédet, ha rakott tészta vagy brassói került az asztalra. Olyan ügyetlen voltam, mindig elestem, és neki mentem valaminek, minden nap leittam, vagy leettem magam.
Egyszer csak megérkeztünk egy terembe, ahol a gyerekek csendben ültek és vártak. Őket látván majd megszakadt a szívem, hiszen ők még nem tudják, mi vár rájuk.
Ildi néninek támadt egy ötlete. Azt mondta, hogy maradjak itt a gyerekekkel, emlékezzek a régi éveim jó pillanataira, és a rosszakra is. Beleegyeztem, mert hiányzott már az árvaház. Úgy gondoltam, hogy olvasok valamit a gyerekeknek. Ők viszont azt kérték, hogy a saját történetemet meséljem el.
Nagy levegőt vettem. – Tudjátok, 15 éve történt velem, hogy…
Egy májusi napon, az iskolában beszélgettem a szomszéd kislánnyal, Johannával. Amikor oldalra pillantottam, láttam Petra nénit, amint sírva telefonál. Oda mentünk hallgatózni, de csak ennyit hallottunk a beszélgetésből: – Mi lesz így szegény Leával? Nagyon megijedtem. Az osztályban csak egyedül engem hívtak Leának. Talán valami baj van? Nem mertem rákérdezni, ezért megvártam a tanítás végét. Gondoltam, majd kifaggatom anyukámat, mikor jön értem. Ott vártam rá, amikor egy nagyon aranyos néni lépett be az ajtón. Ő volt Ildi néni. Azt mondta, vele kell mennem. Nem értettem, hogy miért jött, és hogy hol van az anyukám. Be kellett szállnom egy autóba. Mielőtt eljöttem az iskolából, Petra néni szinte zokogott. Azt mondta, nagyon hiányozni fogok neki, azután szorosan átölelt. – Nem értem. Semmit sem értek. Az autóval elhoztak ide. Kívülről látva az árvaházat még a kezem is remegett, annyira féltem. Felvittek az irodába. Ott azt mondták, hogy mostantól itt fogok lakni. Elkezdtem kapálózni és azt kiabálni: – Hol van az anyukám? Az anyukámat akarom! Ildi néni, magához húzott, és azt mondta, meghalt. Miért? – vágtam közbe. Elkezdtem sírni. Mi lesz most így velem? Az anyukám nélkül?
Bekísértek egy helyiségbe. Azt mondták, hogy mostantól ez lesz a szobám. Rajtam kívül öt lány élt még ott. Kedvesnek tűntek. A szoba régies és szegényes volt. Háromemeletes ágy sorakozott a fal mellett. Az egyik bal oldalt az ablaknál, a másik kettő pedig a két sarokban. Ildi néni azt mondta, ad nekünk fél órát, hogy megismerkedjünk, majd a lányok elmondják nekem mik a napi teendőim, majd pedig menjünk fürdeni. Mind a hatan leültünk a szobában lévő asztalhoz. Eleinte csönd volt, majd az egyik lány bemutatkozott. Rékának hívták. Nagyon kedves, szimpatikus lány volt. Én is bemutatkoztam, majd a többiek is. Hárman velem egykorúak, és ketten nálam egy évvel idősebbek voltak. A három lányt Rékának, Aliznak és Reginának hívták. Aliz eleinte nem nagyon nyílt meg, viszont később nagyon jóban lettünk. Regina pedig egy jó lelkű, rengeteget beszélő lány volt. Az idősebbeket, Jázmint és Olgát nem annyira kedveltem, és szerintem ők se engem. A bemutatkozás után elmondták nekem, hogyan telik itt egy nap. Reggel felkeltenek, fogat mosunk, megágyazunk, és felvesszük az egyenruhánkat (ami egyébként elég kényelmetlen). Különböző tanórákra kell járnunk, majd a tanítás után szabad a délutánunk. Este megfürdünk, ismét fogat mosunk, majd lefekszünk aludni. Az étkezéseket kivéve mindent elmondtak a lányok, így el is indultunk fürdeni. Másnap, amikor felkeltettek, csodálkozva néztem körbe. Abban reménykedtem, hogy csak álmodtam a tegnapot. Így ment tovább bő 13 évig.
De ha belegondolok, nem is volt olyan rossz az árvaházban felnőni, mert rengeteg szép emlékem van a barátaimmal. Rékával például minden este elmeséltük egymásnak, hogy mi történt velünk aznap, és a titkainkat is megosztottuk egymással. Nélküle nem is lett volna olyan jó a gyerekkorom az árvaházban. Viszont volt még valaki, aki nagyon a szívemhez nőtt. Egy fiú, akivel először az ebédlőben találkoztam, amikor rám öntötte a paradicsomlevest. Másnap oda jött hozzám, bocsánatot kért, majd együtt ebédeltünk. Attól a naptól kezdve elválaszthatatlanok lettünk. Rengeteg vicces emlékem van vele kapcsolatban is. Például egyszer a fürdőnél találtunk egy patkányt, és órákon át kergettük, hogy megtarthassuk, de természetesen nem engedték meg. A kedvenc emlékem, amikor Jázminnak és Olgának a cipőjébe tusfürdőt nyomtunk, másnap az udvaron játszottunk, egyszer csak eleredt az eső, a víztől elkezdett habozni a cipő a lábukon. Még sorolhatnám órákig, de lassan vége lett az órának. Ez volt az én történetem.
Eljöttem a gyerekektől, és visszamentem Ildi nénihez az irodába. Elmondtam neki, hogy most a gyerekeket látva, és felidézve a történetemet, szeretnék segíteni abban, hogy az árvaház fennmaradjon. Elfogadta a segítségnyújtásomat. Sőt felajánlotta, lehetnék a helyettese, segíthetnék neki a papírmunkákban, és abban, hogy kölcsönt szerezzünk az árvaháznak, mert pénz nélkül reménytelen az egész. Megköszöntem neki, és rögtön munkához láttam.
Pár héttel később…
Pakoltam az aktákat az irodában, mikor egyszer csak előbukkant az én régi mappám, benne az anyakönyvi kivonatom fénymásolatával. Könnyes szemmel olvastam végig. Arra gondoltam, megkérdezem Ildi nénit, hogy nekem adja-e? Tovább pakoltam, amikor ismét egy nagyon régies aktát pillantottam meg. A mappába belenézve, hirtelen elmosolyodtam. Hiszen nem másé volt, mint életem egyik legjobb barátjáé. Ekkor Ildi néni lépett be az irodába. Rám nézett, és az arcát elöntötte a derű. Segített összepakolni. Amikor végeztünk, könnyes szemmel nekem adta a két mappát. Nagyon megköszöntem neki, majd elindultam hazafelé. Már a kilincset fogtam, amikor utánam szólt: – Mátyás utca 21. – Értetlenül pillantottam vissza, mire ő csak mosolyogva bólogatott.
Kíváncsian mentem el a címre, amit mondott. Kissé féltem, de tudtam, hogy semmi bajom nem lehet, hiszen Ildi néni biztos nem küldene egy idegenhez. Remegő ujjaimmal lassan megérintettem a csengőt. Egy fiatal férfi nyitott ajtót. Az arca nagyon ismerős volt, és láttam a szemén, hogy ő is úgy nézett rám, mintha már látott volna valahol. Kezet nyújtott és megkérdezte, hogy ismerjük-e egymást. Hirtelen nem tudtam mit mondani. Kezet fogtam vele és bemutatkoztam. A nevem hallatán reszketni kezdett, majd hirtelen magához húzott és átölelt. Ő volt Gergő, az a fiú, akivel szinte együtt nőttem fel. Nem hittem a fülemnek. Hat hosszú év után újra találkoztam az egyik legjobb barátommal. Behívott a házába, leültünk az asztalhoz és elkezdtünk beszélgetni. Elmeséltem neki, hogy már egy ideje az árvaházban dolgozom, mert olvastam a hírt, hogy le akarják bontani. Felajánlotta, hogy ő is besegít egykori otthonunk megmentésébe. Megbeszéltük, hogy holnap eljön velem az árvaházba. Mielőtt elmentem volna, előkaptam a táskámból Gergő régi mappáját, és átadtam neki. Ahogy nyújtottam felé, kiesett az anyakönyvi kivonata. Felvette és beleolvasott. Könnyes szemmel, de mosolyogva nézte, majd egyszer csak libabőrös lett és rám pillantott. Nem értettem mi baja. A kezembe adta az iratot, én is elolvastam. A szüleink neve megegyezett. Gergő gondviselőjének a helyén apukánk neve szerepelt, az enyémen pedig az anyukánké. A szüleink elváltak, még nagyon kis korunkban. Egymásra néztünk, és szerintem ugyanazt gondoltuk. Ez lehetetlen. Gergő berohant az egyik szobába, ahonnan egy dobozt hozott ki. Kivett belőle egy törött medált, melyben volt egy fénykép róla és az apukájáról. Nem hittem a szememnek. Felhúztam a pulcsim ujját, és megmutattam neki a karomon lévő ugyan ilyen medált, melyben én és anyukám voltunk. Mindig is azt hittem, hogy még kiskoromban törtem el véletlen, viszont most már értem, miért csak a fele van meg. A két medál pont összeillett, és együtt egy családi képet alkottak. Hirtelen minden világos lett. Semmi kétség: Gergőről, aki a legjobb barátom volt, kiderült, hogy a testvérem. Sírva fakadtunk és átöleltük egymást, majd pedig végig beszéltük az estét. Másnap az árvaházban találkoztunk. Ahogy mentünk fel az irodába, láttam Gergő arcán az izgatottságot, a szomorúságot és a félelmet. Biztos neki is eszébe jutottak az emlékek, mint nekem, amikor hosszú idő után először itt jártam. Amikor megérkeztünk, Ildi néni megszeppent. Amint felismerte Gergőt, azonnal odarohant hozzá és átölelte. Megbeszéltük, hogy mostantól ketten fogunk segíteni, és megpróbáljuk megmenteni az árvaházat.
Hetek teltek el, de semmit sem tudtunk tenni. Több céggel is beszéltünk, de egyik sem volt hajlandó kölcsönt adni. Feladtuk. A szegény árva gyerekeket sajnáltuk a legjobban, hogy nem tudtunk rajtuk segíteni.
Rá egy hétre építőiparosok állítottak be. Hozzáfogtak az árvaház kiürítéséhez. A földszinten kezdtek, majd a fenti irodákat is kipakolták. Pont akkor jött fel a lépcsőn Ildi néni. Mikor meglátta üres dolgozó szobáját, hirtelen megszédült és a korláton átlendülve leesett a földszintre. Mindenki rohant le hozzá, hívták a mentőket. Nagyon beverte a fejét. Megpróbálták újjáéleszteni, de minden hiába volt. Ildi néni ott a lépcső tövében elhunyt. Nem tudtam, mit tegyek, úgy éreztem, nélküle elveszett vagyok. Olyan volt számomra, mintha a második anyukám lett volna. Igaz, nincs sok pénzem, sőt Gergőnek sincs, de megegyeztünk, hogy a hamvasztást mi fizetjük.
Három héttel később együtt vittük le a pincébe az Ildi néni hamvait tartalmazó urnát, és a kandallóra tettük. Másnap lementem hozzá utoljára imádkozni. Ahogy indultam vissza, nekimentem egy nagy doboznak. A dobozban találtam egy levelet, melyben ez állt:
Kedves Ildikó!
Nagyon szépen köszönöm a segítségedet, rengeteget tettél értem, ezért fogadd el tőlem ezt az ajándékot hálám jeléül! Biztosan jól fog még jönni a szűkebb időkben.
Köszönettel: Erika
Nem hittem a szememnek. A levél alatt értékpapírok voltak. Az ezeken szereplő összegek, pont elegendőek arra, hogy megmentsük az árvaházat.
Gergő nyakába ugrottam. – Nem kell lebontani, itt maradhatunk!
Fél év múlva már tökéletes volt minden. Mindenki tudta, hogy Ildi nénit nem lehet helyettesíteni, de kellett egy igazgató, így aztán engem neveztek ki, Gergő pedig a helyettesem lett.
Egyik nap egy kislányt hoztak be az irodámba, akinek aznap hunytak el a szülei. Nem értett semmit és nagyon félt. Tudtam, megnyugszik majd, ha elmesélem a történetemet. Azt is elmondtam neki, hogy majd ő is nagyon meg fogja szeretni ezt a helyet, legalább annyira, amennyire én és a testvérem.
Csak szem a szemre, lánc a láncra,
miként sodort a három párka…
Ki munkál, hajszol, mindörökre
sorsunk szívósan ölti egybe.
Tervrajz szerint, vagy ég bolondja
szövi a szálat összevissza?
Nem tudhatjuk, mi lesz belőle,
közülünk kinek van jövője,
kiből lesz bölcs, gazdag, vagy árva,
csak szem a szemre, lánc a láncra…
Oltárra lesz terítő, fényes…
király palástja, széle véres…
vagy lábtörlő dohos sarokba,
aztán a sors szemétre dobja?
Ne nézz előre, ne nézz hátra,
horgolva, szőve, varrva, vágva…
csak szem a szemre, lánc a láncra…
Jaj, aki csak egy szem a láncban,
ne gondolkozzon, hisz bezártan
sodródik sorsa áramában,
és nincs kiút, csak ősi kényszer
megtartani, ne málljon széjjel,
amit a többi összefogna.
Nincs üdvösség, nem jutsz pokolra,
csak ez a szédítő motolla…
s magasztalva, vagy meggyalázva,
csak szem a szemre, lánc a láncra…
Kora délelőtt együtt készültek elindulni otthonról. Útközben érintik azt a községet, melyben az öregembert a Mari lánya várja, a házaspár meg megy Miskolcra vásárolni.
Gáspár a személykocsit kivitte a tárolóból, ott állt mellette indulásra készen az udvaron. Várta a feleségét, meg az apósát. De ezek az öregember lakrészében vitatkoztak: az após nem akart menni a másik lányához.
– Én jól megvagyok itthon – mondta az apa. – Máshol a barátaim hiányoznának.
– Két hétig meglesz nélkülük.
– Két hétre két bőrönd ruhanemű. Kicsit sok… Nem gondolod?
– Két-három váltás mindegyikből.
– És hány féle?
– Elég a gyanúsításból! – hördült fel a lánya. – Fogja az egyik bőröndöt, és jöjjön utánam.
– Nem megyek – makacskodott az apa, s rátelepedett az egyik bőröndre.
– Már pedig jönnie kell! – zördült rá a másik. – Nem ejtem át a nővéremet.
– Őt nem – motyogta az öreg.
– Mit mond?
– Semmit.
– Ilon – szólt be az udvarról Gáspár –, miért nem iparkodtok?
– Csökönyös az apám. Nem akar utazni.
A kocsitól csak később érkezett az enyhe figyelmeztetés:
– Ne akadékoskodjék, apuka. Sietnünk kell.
– Na, ugye? – kapott a szón az asszony.
– Indulhattok akár máris – jegyezte meg az öreg egykedvűen.
– Miért most gondolta meg? Mi ütött magába?
– Mi?! – kérdezett vissza élesen az apa, mint akiből valami kikívánkozik, de hirtelen lenyelte, és halkan csak ennyit felelt: – Semmi, semmi.
– Na, jöjjön utánam a bőrönddel – utasította asszonylánya, aki az egyik bőrönddel távozott a helyiségből. A poggyászt a kocsi nyitott csomagtartójába helyezte. Megfordult, s meglepődött: az apja kívülről az ajtókeretet támasztja.
– Mit mondtam?! – reccsentett rá Ilona.
– Én maradok – válaszolta a szüleje.
– Csak két hétről van szó. Na, mozduljon!
– De ha nem akar menni – szólott csendesen Gáspár.
– Te is ellenemre vagy?! – förmedt rá a felesége.
– Nincs ínyére elutazni.
– Csak ne lovald ellenem. Jönnie kell!
– Fél év – szólalt meg az öregember. – Ennyi ideig akarsz Marinál tartani.
Az asszony kikerekedett szemekkel meredt rá.
– No, felelj. Igaz-e?! – sürgette az apja.
Ilona nem felelt.
– Mi végett?
A leánya egyszer a férjére, másszor a szülejére emelte tétova tekintetét, mint aki valamin töpreng.
– Szerintem felújítani akarja az apuka rezidenciáját – sietett mentségére a férje –, hogy visszatértekor az otthonában kellemesebben érezze magát.
– A verebek mást csiripelnek.
– Lehet, valamiféle szóbeszéd ütötte meg a fülét.
– Megbízható személytől hallottam.
– Az illetőt tévesen informálták.
– Az illető esküdött a tény valódiságára.
Az asszony mind nyugtalanabbul lesegetett jobbra-balra. Az arca fokozatosan sápadt.
– Na, öreg, bökje ki – kérte Gáspár –, mit tudott meg?
– Kérdezd a feleségedet – intett fejével az apa a lánya felé.
– Ilon, mit rejtegetsz előlem?! – kérdezte ridegen a férj az asszonyától.
– Arról van szó… – mondta a felesége vontatottan –, szóval az apám nálunk már eleget vendégeskedett… Időzhet a Mari házában is… Az is az apánk pénzén épült leginkább.
Az öregember arca elsápadt, a szemei megvizenyősödtek. Az ajtófélben két kézzel kapaszkodva elhűlten rebegte:
– Én vendég… a saját házamban?…
– A mi házunkban! – vetette feléje flegmán a leánya.
– Micsoda?… Gondold meg lányom, mit beszélsz…
– Mikortól a nevünkön a háza, maga nálunk csak vendég.
– És a… a megállapodásunk?
– Az szóban hangzott el. Az írás határoz – válaszolt fennhéjázón Ilona.
– Kizsuppolsz az otthonomból?… Lányom, ezt ne tedd velem… – könyörgött az apa.
– Szükségünk van a lakrészére. Költözik bele a leányunk.
– A leányunk?! – ütközött meg Gáspár. – Tán válnak?
– A fenét. A férjével igen szeretik egymást. De szül hamarosan, és a gyermekkel, a városi bérelt lakásból távozniuk kell.
– Költözzenek másik lakásba.
– Gyerekkel sehová nem fogadják be. Na, apám, jöjjön, üljön a kocsiba, én meg hozom a másik bőröndöt – mondta határozottan Ilona, és ment a házba. Az öregember pedig nehézkesen elindult a kocsi irányába.
– Gáspár fiam – szólott keserű hangon –, ne engedd, hogy a lányom kitúrjon a házból…
– A maguk ügye – rántott a vállán a vő. – Nem kért a haszonélvezetből.
– Bíztam az Ilon ígéretében… Te segíthetnél. A ház a kettőtök nevén.
,,Szegény öreg – nézte részvéttel Gáspár az apósát –, ha az időd Marinál is kitelt, vajon hová mész?” Annak tudatában volt, a ház tulajdonlása a feleségét illeti meg leginkább. Ilon tán azt se bánná, ha az apja hajléktalan lenne, csak a kedves gyermeke érdeke ne csorbuljon.
– Részemről maradhatna – mondta csendesen. – De tudja, a lánya milyen.
Az öregember szomorúan bólintott.
A háziasszony kívülről kulcsra zárta a bejárati ajtót, a kulcsot a köténye zsebébe süllyesztette, és a bőrönddel a kocsihoz indult.
– Miért nem szállt be a kocsiba?! – förmedt az apjára. – Mire vár?! – tette a bőröndöt a csomagtartóba.
– Ilon – szólott a férje –, hadd maradjon. Elleszünk valahogy együtt. Barátok nélkül, idegen környezetben lenne.
Az asszony sandán nézett a férjére.
– Összebeszéltetek? – kérdezte gyanakvón.
Gáspár felhördült:
– Összebeszélt az öregisten! Mért kell ahhoz összebeszélni, mikor látom, az apád maradni vágyik.
– Nem engedem! – csapta le dühében a csomagtartó fedelét az asszony.
– Te! – dörrentett rá a férje –, ne rongáld a kocsit, mert megkeserülöd! – majd az apósára mordult: – Menjen a szobájába. Csak fecséreljük az időt magára.
– Nem! Nem mehet! – fortyant fel Ilona.
– Nem kérdeztelek. Mondtam, hogy menjen! – intett a kezével az öregnek.
– Ha a lányom is megengedi.
– Most én dirigálok magának.
Az öregember tétován maga elé nézett, közben a keze a zakója oldalzsebében kotorászott.
– A kulcsom… bent maradt. – motyogta.
– Ilon, add oda a kulcsodat – szólott szigorúan Gáspár a feleségének.
– Nem adom! – szorította a tenyerét a zsebére a megszólított.
– Az mondtam – lépett fenyegetőn a férfi az asszonya felé –, hogy add oda a kulcsot!
Ilon megpróbált farkasszemet nézni az emberével, de annak a szemeiben volt valami szokatlan, valami riasztó, amitől megrettent. A sápadt arc, rajta a megfeszült izmok, a keskenyre szűkült szemek árulkodtak, mire lenne képes, mit megtenne, és mily nehezére esik a zsebébe nyúlnia, onnan kiemelni a kulcsot, és átadni az apjának. A vénember, kezében a kulccsal, ólomnehéz mozdulattal fordult, s indult a lakhelye felé.
– A mi gyermekünk, az ártatlan leánykánk – dünnyögte Ilona –a kicsi porontyával majd kuporogjon a kapualjban.
Gáspár az asszonnyal nem törődött, mintha ott sem lett volna. A tekintetével az apósát követte mindaddig, míg el nem tűnt az ajtó mögött.
Az asszony most eszmélt a kudarcára. Dühítette a gyengesége. Szerette volna az akaratát újra érvényesíteni, de a férj megalázó cselekedete, rideg tekintete bátortalanná tette. A hangját a düh gúnyosra változtatta:
– Boldoggá tetted az apósodat. Büszke lehetsz magadra!
A megjegyzést a füle mellett elengedve, Gáspár a gépkocsi hátuljához ment, a csomagtartót felnyitotta. A két bőröndöt egyenként kivéve, a földre állítgatta.
– Ezeket vidd be az apádhoz – mutatott rájuk.
Az asszony kikerekedett szemekkel meredt rá.
– Még hogy én vigyem be? – szólott rekedt hangon.
– De meg ne halljam, hogy az apádat egy rossz szóval is megbántod.
– A férfiak mind egyformák – morgolódott Ilona.
– Eddig nem tudtad?
– A gyerekért addig vannak oda, míg…
– Siess, kevés az időnk.
Az asszony valamit motyogott, miközben a bőröndök fölé hajolt, majd fölemelve őket, görnyedt háttal, előre bukó vállakkal cipelte terhét.
Gáspár lezárta a csomagtartó fedelét. Cigarettára gyújtott, és a ház felé hallgatózott. A felesége hamar megtért, a férfi alig szippanthatott kétszer-háromszor a koporsószegből. A földre dobva eltaposta. Beszállt a kocsiba, az asszony mellette foglalt helyet. Az ember fordított az indítókulcson, a motor felzúgott, majd sebességbe kapcsolt. Az autó lassan elhagyta az udvart, s rátért a széles útra. A sebesség fokozódott.
– Szombaton a boltok délig vannak nyitva – szólalt meg Gáspár. – Bizonytalan, hogy zárás előtt az üzletbe érünk, meg hogy egyáltalán marad ott valami. De nem hagyhattam rendezetlen a dolgot, amiről csak most értesültem.
A férfi vetett egy pillantást az asszonyára, aki olyan egyenesen ült, mint aki karót nyelt. Haragos szemei az útra szegezve. Az arca vöröslött, akár a főtt rák. A férfi enyhén elmosolyodott, majd előre tekintve halk fütyörészésbe kezdett.
Galimberti Sándor: Enteriőr toneth székkel
… légy kész a legszeszélyesebb, viharos változásra!…
s arra, hogy egyszer, nem túl soká, mindent itt kell hagyni…,
hogy rájössz: életed, csupán egy fáradt hangya álma…,
s a „kétszer kettő” kegyelme lehet, hogy nem is annyi…
… ha költő vagy, jegyezd meg jól világod színét,
akár kiválsz, akár vegyülsz, holtodig maradj férfi…,
nincs külön neked egérút, csak az alkotás öröme tiéd…,
az élni segítő verseket, a világ legvégül visszakéri…
… világodban a sötét: alap, a fény: csak predikátum…,
csak véletlen, hogy ezt neked a sötét épp a fénnyel üzeni…
…ne csodálkozz: a világ már régen minden replikát un…,
vegzálásánál talán neked is jobb volna újra-költeni?!…
… a nap lám, mai pályáján (látszólag) utolsó lépéseit teszi…,
mielőtt a nyugati horizonton elfordul az emberi világtól…,
már nem közvilágít, csupán a saját önző kedvét keresi…,
míg legvégül matt-feketévé hűl a sárgás-vöröses-lilából…
… hallgathatod, s találgathatod, amíg halkan neszez…,
s téged gyötrő, démoni kételyeket ereget magából…:
…vajon mért jó neki, hogy búvóhelyünkre kormot permetez?…,
amitől a költő szíve, éjjelente hajnalokig lángol…
… ne túlozz!…, az út csupán a felszín izgalmas esélye…,
s annak, ki bátorságot mutat, ajándékozhat vállalkozó kedvet…,
hisz a világ csak annak mutatja meg, mit rejt a mélye…,
kinek szeme, szíve tárva…, s térde a kaptatón sem reszket…
– Legyen ma jó napotok! – mondta anyánk, s könnyű kézzel, jól megszórta csillogó cukorral az elébe tartott zsíroskenyerünket, aztán kiterelt mindkettőnket a konyhából.
A külső kerítésnek támaszkodva faltuk be, szándékosan csikorgatva fogaink közt az édes kristályszemcséket, majd egy szó nélkül, a megszokott csapáson indultunk a műút felé, a kanyar előtti búvóhelyünkre, ahonnan már jó ideje figyelgettük a város felé vonuló csapatainkat, a némán menetelő katonákat, a mellettük dudálva elhúzó teherautókat, csörömpölő fogatokat, egyszer még egy oldalkocsis motorkerékpár is eldübörgött előttünk. Anyánk szerint csakis vezérkari futár lehetett.
Titkon apánkat vártuk felbukkanni köztük, azért jártunk ki lesre nap nap után, megígérte, jön, ha várjuk, s már egy esztendeje, hogy utoljára szabadságra jöhetett.
Talán ma, talán ma, gondoltam minden reggel, nagyon vágytam már a karjai közé, vállára borulni, de öcsém is gyakran emlegette fogadkozva: ha apa megjön így, ha apa megjön úgy.
Aznap is azért hevertünk leshelyünkön, hátha éppen ma látjuk meg közeledő alakját.
Öcsém a röpülőket is várta nagyon, mindig azokat rajzolgatná, de aznap nem jártak felénk, még a dübörgésüket sem hallottuk. Annál nagyobb zajjal közeledett az úton az az öt-hat teherautó, amelyek szorosan egymás nyomában haladtak el előttünk, hogy mi a rakományuk, nem tudhattuk, mert tarka terep-ponyvával voltak letakarva, de ugyancsak nehéz valami lehetett, mert igen bőgtek az erőlködve gyorsuló autók motorjai.
Elég nagy csörömpöléssel jöttek nyomukban hamarosan a fogatosok is, kistucatnyi szekér, jól megrakodva, az egyiknek földre lógó saroglyalánca adta a kerékcsikorgás mellé a kíséretet, a saroglyában lábaival az ég felé fordulva egy igazi taposós Singer varrógép feküdt.
A sort záró szekérkét csak egyetlen csontos gebe húzta keservesen, a rúdja meg is emelkedett a borongós ég felé mutatva, hátul meg, a fogat végébe akasztva, valami lámpaféle himbálódzott ide-oda, ahogy a vasalt kerekek meg-megugrottak a kiálló nagyobb köveken.
Épp csak elült a nyomukban kavargó por, máris három autó száguldott felénk nagy sietve, két nagyobb közé szorulva egy kisebb, de jobban meg se nézhettük, mifélék, hajtottak sebesen, röpült felénk gumikerekeik alól az apró kő, mintha söpörte volna valaki hátrafelé. Pillanat alatt eltűntek a szemünk elől.
Kevés idő múltán aztán végre gyalogmenet tűnt föl az emelkedő tetején. Nagyon lassan jöttek, menetnek nem is mondhatni, inkább csak csoszogtak, katonás négyes sorban ugyan, de nagyon hitvány volt a ruházatuk, semmi fegyver velük, inkább civileknek, foglyoknak látszottak. Igaz, a sor mellett meg a végén igazi egyenruhás személyek lépkedtek, azok vállán fénylő csövű puska, derékövükben körbe olyan zebracsíkos kézigránát dugdosva, amilyet ládaszám találtunk később a kiserdőn.
A hátsó sorok valamelyikéből egyszer csak földre rogyott egy férfiember, de hang nélkül, a többiek meg csak némán kikerülték, vissza sem néztek rá, úgy mentek el mellette, mintha nem is közülük való lenne.
Éppen előttünk történt, jól láttam, ahogy maga alá húzza a bakancsos lábát, egyet még ráng, aztán többet nem mozdul.
Lépésnyire állt meg fölötte a menetet záró egyik fegyveres.
– Kellj föl, no, Isten abba a jó kurva anyádba! – kiáltott rá haragosan, s nyomatékul nagyot rúgva az összegömbölyödött férfiba, még hozzátette: – Talpra, te!
De az csak feküdt mozdulatlan, mintha nem is lenne senki ember a koszos kabátban, úgy hevert ott, mint egy az út szélére vetett, senkinek nem kellő csomag.
A fekete sapkás kísérő előbb fölnézve azt méregette, mennyire haladt el közben a menetoszlopuk, aztán óvatosan körbepillantott. Akkor akadt össze a tekintetünk. Ugyancsak meglepődött a két gyerek láttán.
– Hát ti? – kiáltott ránk.
Szegény édesanyám, gondoltam rémülten, de öcsém is meg lehetett ijedve, mert sipítósan jött ki a hang a torkán: – Mi csak itt lakunk – és elfordulva hátrafelé intett – arra, a tanyán…
A fekete sapkás akkor már türelmetlenül nézegetett a kanyar felé, ahol már csak a sor vége látszott kisebbedni, lekapta válláról a puskáját, és csőre töltötte. Újra a társai után nézett, s úgy látszott, eldöntötte a dolgot, mert vállához emelte a fegyvert, a fekvő férfi felé fordította és meghúzta a ravaszt.
Igen nagyot szólt a lövés, szinte beledörrent ott a nagy némaságba.
A lövedék előbb rövidke vonalat rajzolt az úton keresztbe, onnan, mintha maga is csodálkozna, fölpattant a levegőbe és elsüvített a kukoricásba.
A fekete sapkásnak a szeme is fekete volt, szinte sütött felém, amikor odakiáltotta: – Maaajd – elgondolkodva húzta az a hangot – vigyétek haza, de aztán, kuss legyék! – azzal a puskát markába szorítva, futólépésben lódult a menet után. Semmi ijesztő nem volt benne, inkább nevetni való volt, ahogy a lóbálódzó fegyver akadályozta a futásban.
Így lett nekünk zsidó nevelőapánk.
Az író úr újra elolvasta az utolsó bekezdést, aztán kényelmesen hátradőlt székében, és miközben összecsücsörített ajkai közt elégedetten fújta ki a füstöt, félhangosan azt mormolta maga elé: – Így kell ezt szépen befejezni… – aztán lassú kortyokkal itta ki poharából a maradék vörösbort, egy tenyeret mintázó sárgaréz hamutartóban csikké nyomorította illatos cigarettája fehérszopókás végét, s aprót sóhajtva hozzátette: – … mert az írói szándék előbbre való, mint a valóság.
Kernstok Károly: Őszi erdő
Miféle fenevad marcangolja a tájat
hegyek torkát harapja át
spriccel az alkonyat
erdők gőzölgő beleit szaggatják karmai
morog mohón
agyaraival temetőket morzsol
sújtó mancsa alatt vonagló folyók
gerince roppan
tátja pofáját falvakat fal
megáll a dombon csapzottan remegve
s felbődül fel az egymásra dobált
lila hulla-egekre
elnyújtott hangon diadallal
üvölt az ősz.
Mednyánszky László: Napkelte az erdőben
Ez még az átkosban történt. (Ma már, mint tudjuk, az áldások korát éljük.) Az egyetem elvégzése után jó sorsom a Szovjetunióba (azóta szétesett, bár, ki tudja…) vetett. Két éves állami ösztöndíjjal (nem tudom, léteznek-e még állami ösztöndíjak) Leningrádban (ma újra Szentpétervár, Peterburg, vagy Pityer, ahogy tetszik) tanultam. Ha ez így megy tovább, se szeri, se száma a zárójeles kiigazításoknak, maradjunk tehát annyiban, hogy: átkos, Szovjetunió, állami ösztöndíj, én.
Kiutazásom előtt lázas sietséggel magánórákat vettem oroszból, ugyanis, bár 12 évig részesültem kötelező orosznyelvi oktatásban, tanáraim utólag eléggé fel nem magasztalható passzív rezisztenciájának köszönhetően egy árva mukkot sem tudtam oroszul. Magántanárom ellenben röpke pár óra alatt a legszükségesebbeket, úgymint: csomag, vendégség, szerezni, műalkotás, portás, külföldi, gyorsétkezde igen eredményesen belém verte.
A csomagolás némi fejtörést okozott. Anyám úgy találta, hogy nem volna tapintatos a részemről, ha a legutolsó divat szerinti ruháimat választanám, ez ugyanis valószínűleg irritálná az orosz bárisnyák harcban edzett szocialista öntudatát, akik anyám képzetei szerint mind bundabugyit, halinacsizmát, usánkát, és vattakabátot viselnek. Ehhez képest én még annyi elegáns, rókaprémes dámát, mint Leningrádban, életemben nem láttam! Merő provincializmus, és kompenzáció! – nyugtáztam magamban a divatorgiát, s fensőbbségem tudatában viseltem méltósággal kopottas orkánpufajkámat, műszőrme sapkámat, s a kitaposott bokacipőt. Mindenestre azért, első hazai vakációm alkalmával sürgősen lecseréltem ruhatáramat, s hogy meg ne sértsem az orosz bárisnyák harcban edzett szocialista öntudatát, leereszkedtem a „provinciális kompenzáció” szintjére, s azontúl én is épp oly elegánsan páváskodtam, mint ők. Ennyit az alkalmazkodásról. Egyébként, az egymás országáról szerzett hiányos és fals értesülések alapján az oroszok is kellemesen meglepődtek, mikor felfedezték, hogy nem vagyok ferdeszemű, nem puhítom nyereg alatt a húst, Magyarországon is terem krumpli, mi több, nyírfácskát sem náluk láttam először.
E kis kitérő után térjünk vissza történetünk elejére! Becsomagoltunk. Ferihegy. A legvidámabb barakk gyakorlott világutazója átesett az útlevélvizsgálaton, s aztán, mint aki jól végezte dolgát, azonnal a beszállókapu felé vette az útját, anélkül, hogy a kötelező vámvizsgálathoz fáradt volna. Ennek később végzetes következményei lesznek. De ismételten arra kell kérnem e sorok íróját, hogy ne csapongjon, és tartsa be a kötelező haladási irányt! Tehát: Leningrád modern, elegáns repülőtere. Csomagkifutó. Én. Állok, és várom, hogy a bőröndjeim megjelenjenek. Hiába. Miután már mindenki elment, és a gumiszalag harmadszor is üresen fut körbe, gyanút fogok. És íme, feldereng az első szó, melyet magántanáromtól megtanultam: a csomag.
– Bagázs?– teszem fel a kérdést a posztos vámkisasszonynak. Ő, látván, hogy még nem bírom anyanyelvi szinten az oroszt, felhúzza a vállát, széttárja a karját, s ártatlanul néz rám, melyből született intelligenciám révén egyből kitalálom, hogy nem ette meg. Kitöltök egy űrlapot, majd a kijárat felé indulok. Jó érzés így, poggyász nélkül. Az emberek fölöslegesen cipelnek magukkal egy csomó holmit, hiszen, mint utóbb megtapasztalom, egy öltözet ruha egy álló hétre elég. Ennyibe telik ugyanis, míg csomagjaim megérkeznek, melyeket vámellenőrzés hiányában még Ferihegyen tartottak vissza. (És én még meggyanúsítottam az oroszokat, hogy ők zabrálták el a bőröndöket!)
A kijáratnál várnak. Kedves, szimpatikus, tömpe orrú fiatalember. A kollégiumhoz vezető jó kétórás utat félszeg mosolyokkal tarkított némaságban tesszük meg, buszról trolira, onnan villamosra, majd újra buszra (csuklós Ikarus, mely azóta már nekik sem kell) átszállva. Az októberi eső vigasztalanul ver bennünket.
Megérkezem a Kollégiumba. Ázott kis egérke, poggyász nélkül, egy szál gúnyában. Elhelyeznek. Négyágyas szoba, pergő orosz beszéd. Állok, és mosolygok. Az interkulturális kommunikáció eme formája még sokáig az egyetlen marad számomra. Kijelölik a fekhelyemet, s attól kezdve nem törődnek velem.
Este tizenegy óra van. Láthatólag senki nem gondol lefekvésre. Otthon én ilyenkor már aludni szoktam. Itt buli készül. A szoba lassan megtelik. Az asztalra vodka, harapnivaló kerül. Lida, a szobatársnőm a kezembe nyom egy félelmetes méretű teáskannát, és a konyha felé irányít vele. Felkattintom a villanyt, mire ezernyi csótány fut szerteszéjjel. Elborzadok, de erőt veszek magamon. Nyilván próbának vetnek alá. Ezentúl itt fogok élni, hozzá kell szoknom ehhez is, mint annyi máshoz. A társaim asztalhoz invitálnak. Eszem, és iszom velük, bambán mosolygok, és igyekszem valamit elcsípni a beszédjükből. Néha el is jut hozzám egy-egy birtokos vagy részes rag, amire még a táblázatokból emlékszem. Elálmosodom. Éjjel fél egy van. A társaság hangos zene mellett, embertelen cigarettafüstben eszik, iszik, táncol, és csókolózik, mikor, mi jön. Felütöm a szótárt, és kisvártatva összeállítom életem első összefüggő orosz mondatát:
– Szpaty hacsu! (aludni akarok) – nyilatkoztatom ki büszkén, és harsányan. Éjjel két óra van.
– Szpí (aludj) – mondják megengedően ők, és tovább dáridóznak. Jó vicc, én csak sötétben, és csendben tudok elaludni. Mindenesetre lefekszem. Tüntetően forgolódom, sóhajtozom, mindez azonban hatás nélkül marad, a mulatság folytatódik. Nyilván valami ünnepük van, gondolom. Esetleg a megérkezésem örömére. Később megszokom, hogy ez mindennapos jelenség, egyelőre azonban ez az első éjszakám, és egyetlen vágyam, hogy elaludjak végre! Nem tudom, mennyi idő telik el, míg nagy sokára megkegyelmeznek, és szétszélednek.
Csönd, sötétség. Már-már elszenderednék, mikor ütemes ágynyikorgás és bizonyos félre nem érthető neszek adják tudtomra, hogy a szomszédos ágyak valamelyikén egy párocska szeretkezik. Úristen hova kerültem?! Megmoccanni sem merek, nemhogy levegőt venni.
Azt hiszem, meg fogok őrülni. (De ó, nem! Lesz idő, mikor Lidocska nem vesz levegőt miattam.)
Az ágyak, hát igen… A legendás nyikorgó sodronyos ágyak, melyek az ember alatt – kivált, ha ketten vannak – szinte a földig süppednek. Úgy érzem magam, mint hal a merítőhálóban. Reggelre kelve minden tagom fáj, a nyakam elmerevedik, derekamba görcs áll. Valamit tenni kéne. A sors úgy hozza, hogy a Kollégiumban felújítási munkálatokat végeznek. A folyosókon egy halom, jobbnál-jobb deszka hever, ki tudja, milyen célt szolgálva. Mindenesetre elkunyerálok egy párat a munkásoktól, hogy a matracom alá tegyem, és végre egyenesbe jussak. Allergiám megjelenése erre az időre tehető. Leningrádban különben is állandóan beteg vagyok. Nátha, influenza gyakran elkap. Ismeretes, hogy Leningrád mocsárra épült. Nyúlós, nedves, tüdőbeteg éghajlata van. Ennek persze megvan a dosztojevszkiji, gogoli romantikája, de ez engem egy csöppet sem vigasztal, mikor mindennek tetejébe szörnyű kiütéseket kapok, a szemem bedagad, a fülem sajog, lázas vagyok és fáj a fejem.
Orvoshoz fordulok. A rendelőben millióan várakoznak. A betegellátásban a sürgősségi sorrendet itt sajátos módszerrel állapítják meg: egy fityulás nővérke körbejár, és mindenki hóna alá lázmérőt dug, tekintet nélkül arra, hogy az illetőnek nyílt törése van, vagy kés áll ki a hátából, esetleg ötperces fájásai vannak. Akinek nincs láza, már mehet is haza! Szimulánsokkal nem foglalkozunk! A tömeg így lassan megtizedelődik, s röpke háromórás várakozás után, külföldi útlevelem hatására, mondhatni, soron kívül fogadnak.
Az orvos csak rám pillant, s máris kész a diagnózis.
– Allergia.
Felírja a gyógyszert, s minden jót kívánva utamra bocsát. Megyek a patikába, hogy kiváltsam.
– Ki írta fel ezt magának?
– Hát az orvos.
– Be ne vegye, mert elalszik, és többé fel nem ébred!
Mint kiderült, tudós doktorom merő jóindulatból, s a külföldinek kijáró különleges tisztelettől áthatva egy lónak való adagot írt fel buzgalmában. Már nem tudom, kinek higgyek. Dagadt szemmel, zúgó füllel, szörnyű kiütésekkel hazavánszorgok, s mit látok? A szoba közepén egy bádog tepsiben kisebbfajta máglya ég. Gyönyörű deszkáim miszlikre szabdalva, s a tűzben poloskák raja pörkölődik pattogva, mint a karácsonyi csillagszóró. Hányinger környékez. Mi történik???
– Az allergiád! – piszkálja meg a tüzet nagy szakértelemmel Lidocska, hangjában nem titkolt megvetéssel. – A nyamvadt deszkáiddal behoztad a poloskát a házba. Ettől van kiütésed!
Elszégyellem magam. Kellett nekem egyenes gerinc! Allergiát kap tőle az ember.
Nemes-Lampérth József: Tájkép
Rossz vonatra nyomtak, a peronon guggolok,
rossz irányba haladok, elvesznek a csomagok.
Nem ismerem az útitársakat, a szemben állókat,
nem tudom, hová hurcol, vonszol az emberáradat,
mikor állítják meg a szerelvényt, fogy el a sínpár,
kinek mi jár a fejében, a végállomáson kire mi vár.
Bolondját járatta velem, félrevezetett a jegyüzér.
Kérek másik utazást! Ez nem ér. Nem sokat ér.
mielőtt szeretve magához vesz Isten,
végy magadhoz szeretve – Ember!
légy kíváncsi rám, gyújtsál lámpát:
lássam sorsomat szemed fényében,
adj áldást: hajnalcsillagos mosollyal,
rám szabott tavaszvirágos vigasszal,
jöjj, igyekezz, érints meg, kavarj fel,
higgyem búcsúzva a végső szerelmet,
ne riasszon a nyíltan követő kétkedés,
napokkal vágtázva közelgő veszteség –
lehelj tűnő lényembe buta bizakodást,
higgyem a vérző határ lebukó örömét;
borús égbe tartott szerelemfáklyával
tudjam fogadni a martalóc éjszakát,
ne féljek a kíntól, a harácsoló haláltól!
Tíz év körüli fiú fürdött a régi téglagyár agyaggödrében. A hátára feküdt, ringatózott a simogató hullámokon. A sárgás víztükör fölött szitakötők keringtek.
A magas parton hirtelen megjelent egy kamasz. Lassan leereszkedett a meredek ösvényen, és megállt a víz mellett. A fiú szeme még káprázott a napfénytől, csak a hangjáról ismerte meg, amikor rákiáltott, és hirtelen szorongás támadt benne. Mike Pista vagy három évvel idősebb volt nála, furcsa, kiismerhetetlen fiú, az egyik pillanatban kedves és barátságos, a másikban már verekszik akármilyen semmiségért.
Leállt a puha iszapba. Szívesen elment volna, de Mike az egyetlen feljáróhoz vezető út mellett állt, a többi oldalon túl meredek volt a part. Mike ernyőt formált a tenyeréből a szeme fölé, őt is elkápráztatta a napfény.
– Te vagy az, Krizsó?
A hangja nem árult el rossz szándékot, ettől a fiú megnyugodott egy kicsit. Kimászott a vízből, iszapos talpát a száraz fűbe törölgette.
– Már elmégy?
– Ebédelünk.
– Oláhcigányokat láttam a temető mellett.
A fiú megtorpant.
– Igazából?
– Istenbizony! Vagy tíz szekérrel jöttek.
– Hátha meszesek? Ugyanolyan szekérrel járnak…
– Oláhcigányok, és kész! Az egyiknél félméteres kés volt.
A fiú bizonytalanul megvakarta a hátát.
– Maradj még! – mondta Mike, és letolta a rövidnadrágját, gatyában állt a parton.
– Haza kell mennem.
– Na…
Mike lépett néhányat feléje, a karját kérlelően előre nyújtotta. A fiút megtévesztette a kérő hang, nem hátrált idejében. Mike hirtelen átkulcsolta a derekát, két lépéssel a víznél termett vele, belevágta, és maga is utána ugrott.
A fiú behunyta a szemét, hallotta, hogy a fejét zubogva ellepik a hullámok. Felállt volna, de Mike erősen leszorította. Már fogytán volt a levegője, amikor a szorítás enyhült, kiemelhette a fejét a vízből, de egy pillanat múlva Mike ismét lenyomta. A fiú összeszedte minden erejét, a lába keményebb talajra talált, megfeszítette a testét, és a fejét a víz fölé emelte.
– Ellenkezel? – kérdezte gúnyosan Mike. Ismét a dereka felé nyúlt, hogy fölemelje, de a fiú ellökte a kezét. Szó nélkül birkóztak, csak nehéz lihegésük hallatszott.
Mike hirtelen a hóna alá kapta a fiú fejét, és egész súlyával rádőlve, belenyomta a fejét a vízbe… egyszer… kétszer… háromszor, alig hagyva időt neki a lélegzetvételre. A fiú egyre görcsösebben kapkodott levegő után, a hullámok mind vadabbul dübörögtek a fülében.
A fiú hirtelen elengedte magát, úgy tett, mintha elvesztette volna az eszméletét. Amikor Mike megérezte, hogy a teste elernyed, ijedten kihúzta a partra, de hamar gyanút fogott, hogy a másik tetteti magát, ezért otthagyta, és néhány lépésnyire leült a földre.
A fiú óvatosan kinyitotta a szemét. Fölállt, megjátszotta, hogy ájulásból éled. Támolyogva tett néhány lépést a magas partra vezető ösvény felé. Mike papsajtot rágcsált.
– Legközelebb belefojtalak – mondta, és köpött egyet.
– Miért?
– Csak. Mert szemtelenkedsz.
– Mivel szemtelenkedtem?
Mike látta, hogy a fiú eloldalog, de nem volt kedve utána iramodni.
– Most is pofázol.
Kis Jóska és Demeter Gábor bukkant föl a part tetején. A fiú megállt, egyszerre elszállt a félelme.
– Te pofázol!
Mike csodálkozva fölnézett, mintha nem hinne a fülének.
– Micsoda? – Lassan fölállt. – Azt akarod, hogy tényleg belefojtsalak?
A fiú nem rá nézett, hanem a háta mögé, ahol Kis és Demeter leereszkedett az ösvényen. Mike hátrafordult, a fiú tekintetét követte.
– Nagy pofád lett, mert jönnek a haverjaid? Elbírok én hármatokkal is, csak merjetek hozzám nyúlni!
Kis és Demeter egészen közel jött. A tömzsi, cigánybarna Kis csípőre tette a kezét. Fekete klottgatya volt rajta, a szára majdnem a térdéig ért. Mikére mutatott.
– Mit csinált?
A fiú a víz felé bökött a fejével.
– Bele akart fojtani!
– Nem is igaz! Csak vicceltem, ez meg rögtön begyulladt.
– A vízbe nyomkodta a fejemet!
– Igen? – Kis Jóska fölvonta a szemöldökét. – Hát most majd ő is megtudja, hogy milyen az.
Közrefogták Mikét. Demeter Gábor közelebb lépett.
– Hogy is volt az a víz alá nyomkodás?
Mike botladozva hátrált.
– Három egy ellen, az nem igazság! – mondta remegő hangon.
– És egy nagy egy kisebb ellen? Az igazság?
– Ha hozzám nyúltok, elmondom a rendőröknek, hogy Krizsó plakátokat tépdesett! – kiáltotta Mike, és elcsuklott a hangja az izgalomtól.
A három fiú megtorpant, tanácstalanul egymásra néztek.
– Mit dumál ez? – kérdezte Demeter megütközve.
– Letépte a plakátot, amelyiken szekérrel viszik a zsákokat a beadásba. Ha elmondom, biztosan felakasztják az apját!
– Nem is téptem le!
– Letépted! Tegnap délután a saját szememmel láttam! A buszmegállónál tépted le, az iskola előtt!
Hallgattak egy darabig.
– Eredj a fenébe! – mondta Kis Jóska.
Mike gyorsan fölmászott a partoldalon. Odafönt kihúzta magát, lerúgott egy száraz göröngyöt.
– Ugye, hogy nem kaptatok el, nagy hősök?!
– Menj a francba! – Demeter Gábor legyintett, és hátat fordított neki.
Mike még kiáltott valamit, mielőtt eltűnt a szemük elől, de nem figyeltek rá.
Belegázoltak a langyos vízbe. Demeter úszott néhány karcsapásnyit, azután prüszkölve visszafordult.
– Igaz, hogy letépted azt a plakátot?
A fiú a víz szélén ült, a feneke belenyomódott az iszapba.
– Igaz – mondta, és beljebb csúszott. – De csak egyet, és valaki már félig leszakította előbb, ott lógott a falon
Kis Jóska gondterhelten bólogatott.
– Mi lesz, ha Mike tényleg beárulja a rendőröknek?
– Azt mondom, hogy nem én voltam.
– És ha megvernek? Akkor bevallod.
Hallgattak egy darabig, azután Demeter Gábor arca hirtelen elderült.
– Majd azt mondod, hogy nem téphetted le a plakátot tegnap délután, mert velünk fociztál a Nagypál-közben.
A fiú hálásan elmosolyodott, de Kis Jóska elégedetlenül megrázta a fejét.
– Ez se jó. Tegnap délután senki se focizott a Nagypál-közben.
Tanácstalanul hallgattak. Tenyérrel locsolták a mellükre és a hátukra a felkavart, sárgás vizet.
– Az lesz a legjobb – mondta lassan Demeter Gábor –, ha azt mondod, hogy ő maga tépte le azt a plakátot.
– Mike?
– Ő tépte le, csak rád akarja fogni, mert majdnem megvertük itt a tónál, ahol a víz alá nyomkodta a fejedet.
– Elhiszik nekünk? – kérdezte bizonytalanul a fiú.
– Miért ne hinnék el? Mi hárman mondjuk majd, ő meg csak magában, és az ő apja se nagyobb ember, mint a mienk.
A másik kettő bólogatott. Nem néztek rá, egymás tekintetét is kerülték. Szekér haladt el odafönt az úton, de a vízből csak a sárguló akácfák fölé gomolyodó porfelhő látszott.
Nagy István: Falusi ház fák mögött
Már belefáradtam a keresésbe,
már nem hiszem, hogy megtalállak,
te is elvesztetted időérzéked, hangtalan
lépteid beleolvadnak az anti-térbe.
Meghalt neked a jelen, nincs harc-
készséged, életfogytiglant kaptál a
Nagy Ügyintézőtől, nem maradt benned
más, csak a helybenjáró bezártság
érzése, – s a holnap reménytelensége,
melytől tegnap még annyira féltél.
Olajsűrűségű romlásba merültél,
agyadban szörnyetegek moraja kavargott,
s egy utolsó erőfeszítéssel megszabadítottad
magad a tehertől, nem érdekelt, hogy
fogyó árnyék leszel, s nem zörgetheted
többé a sziklás ösvényen a követ, nem
botorkálhatsz ágytól asztalig, s el kell
hallgatnod végleg az utolsó óraütéssel.
Önnön ürességedbe raktál fészket,
kellett neked a fekete tengermély varázsa,
sodródni akartál fényből világosságba.
Megszentelt gyertya lettél, beolvasztottad
kiégett rögök közé dacos ars poeticába
öntött lelkesedésed.
Néha, látom, ott ülsz az ablakomban,
lobogó fekete kabátban, nyakadon az
elmaradhatatlan fehér művészsállal,
s tudod, hogy önmagaddal azonos vagy.
Hozzám már csak látogatóba jössz homályló
hajnalokon, s élvezed riadt madár-vergődésem
égre sötétülő szárnyad alatt.
Azért se eszem rostosat, hadd legyen kemény, ami az akar lenni. Legfeljebb aranyerem lesz, az még úgyse volt. Meg különben se látszik.
Nem hordok sapkát és szájmaszkot a buszon, elvégre dolgozni megyek, nem bankot rabolni. Legfeljebb elkapok valamit. De nem leszek hajlandó minden piszlicsáré megfázásra antibiotikumot szedni. Jó erőset, ami vérbajra, lépfenére is jó. Mert nem vagyok hajlandó újra és újra kipusztítani a bél- és hüvelyflórámat.
Bár így is többet mosok kezet, mint eszem, és minden vécében állva pisilek. Több-kevesebb sikerrel, váltóbugyival. Viszont büszke vagyok, hogy nincs még szükségem betétre.
Nem veszem be a kollagént, hogy rugalmasak legyenek az ízületeim, mint egy húszévesnek, bár a térdem fájdalma olykor figyelmeztet rá. És a hialuronsavat se veszem be mellé, pedig hát milyen nagy csoda, hogy a kakas képes olyan anyagot előállítani, ami folyadék és mégis kemény, erős. Fel tudják vele állítani az egész lebernyeget, ha muszáj, ha új kiskakas kerül az udvarba, s neki meg kell mutatnia, ki az erősebb, ki az úr a tyúkok között. No de szabad-e elvenni tőlük az erőfitogtatás lehetőségét? És mi lenne fájó ízületeinkkel úgy 50-60 fölött, ha egyszer csak kihalnának?
Ja, és egyszer azért is eszem kakashúslevest.
És puffasztó, nehéz ételeket, tekintet nélkül a másnapi kliensek orrára.
És nem nézem az órát, nem számolom ki, hogy mikor kell lefeküdnöm ennyi meg ennyi óra alváshoz.
Mert jogom van a fotelomban is, tévézés közben is elaludni. Ez egy okos tévé, ha sokáig ugyanazt a csatornát nézem, magától kikapcsol.
Itthon nem fésülködöm. Joga van a hajamnak felállni, addig se zsírosodik. Így meg tudok spórolni egy hajmosást.
Pisilni meg pisilek, amikor kell. Főleg éjszaka, mert akkor ér rá a szívem a felesleges folyadékkal foglalkozni. Napközben inkább munkára használom szegényt.
A folyadékpótlás meg legyen a mezőgazdászok gondja, így, egy perccel a klímaváltozás előtt.
Én ragaszkodom az egészségtelen, édes, foszforsavas határokon átívelő pohár kólámhoz. Lehetőleg hidegen.
Kolbásszal, szalonnával megágyazva neki.
Te, te is látod? Látod, hogy ennek mintha nem is rákja lenne?
Hanem rákocskája, ölebe vagy valami dédelgetett micsodája. Mert nem, nem harcol ellene, dehogy. A gyógyszerét se váltotta ki. Bevágta a receptet a kesztyűtartóba, mintha papírszemét lenne, kéretlen küldemény.
Viszont nyugodtabb lett, az biztos. Könnyed, felszabadult. És láttad? A múltkor is gyűrött ruhában jött dolgozni. Én azt se tudtam, hova nézzek, nehogy észrevegye a megütközésemet. De őt nem zavarta, és az se zavarja, hogy lassúbb lett, elmélyültebb és pontosabb. Viszont így a másikat is hátráltatja.
És észrevetted? Most már a főnök se szent neki, kikezdi olykor ezzel-azzal. De tényleg, mintha átadta volna magát egy felsőbbrendű lénynek. Hogy legyen meg az ő akarata. Hogy tegyen vele bármit belátása szerint. A rák, látod, ami még dolgozni is engedi. Aztán meg, ha betegállományba kerül, a táppénzből csak nem vonják a dupla hitelét. De ha mégis, a kutyái menhelyre mennek, ő kórházba, a gyerek meg állami gondozásba. Mert a rokonok már rég kijelentették, hitelekkel együtt nem vállalják a nevelését. Tartozások nélkül még csak-csak.
És te, ha mindez megtörténik, nem kell felelősnek éreznie magát. Nem, hogy ő volt ügyetlen, hogy ő szúrt el valamit az életében. Nem kell sem a kutyái, sem a gyereke szemébe néznie. Ha viszik őket.
Mert látod, mostanában már meg se kérdezzük tőle, hogy hogy van. És eszünk ágában sincs segíteni neki. Mert valójában bosszant bennünket a nyugalma, az, hogy neki van valamije, ami nekünk nincsen.
És te, mi lesz, ha ebben az égi, mégis csak az égből kapott gondtalanságban észbe kap az immunrendszere?
És meggyógyul.
Válogatás nélküli nemi életbe kezd? Hogy valamit azért elkapjon mégis?
Persze, persze hogy tudat alatt.
Balassi Bálint (1554-1594) Nürnbergben időzve 1577-ben vette
meg a flamand Regnart mester délolasz dalgyűjteményét
nyomában hány leány dúdolgat erre járva… bronz vízköpői mintha
újra csörgenének ~ Balassi ~ ide hallik még vecsernyekor
St.Marthaból a templomi dalárda, pernyéznek esti
cantabile kékek… és versei, a gerjedelme forr…
tanúi várfalak áthághatatlan árka… tán tudta, hogy (jövőlátása
nyílt e földre?) megnemesítve villanellák dallamát
egy nép líráját szüli napvilágra? miközben férfikönnyeit
hüppögte, Anna szemének tőre döfte át
estéi köntösét… s a naplement’ patakját akkordokkal hintette be
a dal körötte: szavak zenéi hullnak egyre, szerte szét
tördelve (bár ma mintha meg se hallnád!) szivárvány-szilánkokká
~ fény a röpte! ~ tűnt századok opálos üvegét
kilencszáznegyvenhatban két mokány zsidó srác
(azt mondták, Dachauból jöttek) ~ és apám
meg én ~ „Hozomra” rőfös üzletében,
mert vajmi ritkán lépett be vevő,
a bolti pulton gombfociztunk
majd’ minden délidőn, piros
meg sárga gombjaikkal…
emlékül őrzött szappanukat is mutatták,
azon R.J.F volt a felirat,
a vernichtungslagerből hozták
~ Rein Jüdisches Fett németül ~
vagyis: tisztán zsidó zsír,
de csak minap fogtam föl, még mit is jelent ~
a múlt alvadtvér-feketében,
hogy újra felvonult
Fejét már vagy tucatszor vetette nyugtalanul jobbra-balra, összeszűkült szemmel fürkészve és hallgatózva mindkét irányba, mire végre vette a bátorságát és lelépett a járdáról. Minden erejét megfeszítve nógatta öreg, elnehezült testét gyorsabb előrehaladásra, de a különbség normális tempója és az így kicsikart között alig volt érzékelhető. A kétszer kétsávos úttest, amin át kellett evickélnie, irdatlan távolságot jelentett számára. A túlsó oldal elérhetetlenül messzinek tűnt. Mintha a tengert akarta volna átúszni olyasvalaki, aki az ötven méteres medencét is csak kín-keservvel szeli át. A tenger-hasonlat azért is stimmelt, mert a régen esedékes, új szemüveg híján az út másik oldalát, „a túlsó partot”, már nem tudta kivenni. A kopott, kék melegítő és a vasalatlan, honaljában meg a gallérjánál megsárgult fehér ing alatt az atlétatrikó perceken belül csurom víz lett az izzadtságtól. Fanyar, kellemetlen szag csapta meg az orrát. S bár minden idegszálával a mozdulataira koncentrált, azért átfutott az agyán a gondolat.
– Úgy bűzlök, mint egy hajléktalan. – S ha most otthon, rozoga karosszékében ült volna, akkor bizonyosan tovább gondolja ezt a mondatot, hogy talán akkor is lehet hajléktalan az ember, ha van hol aludnia.
A járókeretet lépésről lépésre egyre súlyosabbnak érezte, pedig még az úttest közepéig sem jutott el. Gyér, koszosfehér haja csapzottan tapadt a homlokához, halántékán és nyakán kidagadtak az erek, könnybe lábadt, véres szemeiben az üldözöttek kétségbeesett rémülete ült.
– Mi a fenének indultál el?! – sziszegte magának. – Várnod kellett volna valakire, aki átkísér, vagy segít legalább a következő átkelőig eljutni. – De nem lett volt rá idő! Nem bírtam volna már addig visszatartani. – Na és ha nem bírod, akkor mi van?! Legfeljebb beengedted volna. A te korodban az már nem szégyen. Ó, te vén barom! – De én még sose… – Na ne mondd, és amikor hatodikos voltál, és az énekórán, a kicsengetés előtt pár perccel bepisáltál, mert nem mertél kikéredzkedni?! Az énekóráról!! – Gúnyolódj csak te is rajtam! Hetekig röhögött rajtam az egész osztály, egy páran nyíltan, a többiek a hátam mögött. Ahogy otthon a tocsogó nadrágban megjelentem, még az amúgy anyatigrisként védelmező anyám is undorral teli megvetéssel méregetett. – Ezért is indultál el, mert ez az élmény titokban ma is nyomaszt, még hetven év múltán is! – Hallod, időközben micsoda remek pszichológus lettél!
Az önmagával folytatott beszélgetés közben a sebessége egyre lassult. Egy örökkévalóságig tartott, mire mégiscsak elérte az úttest közepét jelző folyamatos fehér felfestést. Rálépett mindkét lábával és zihálva fellélegzett. Mintha ez a záróvonal bármiféle védelmet jelenthetne, akár egy úszó farönk, amibe a fuldokló belekapaszkodhat (hogy a tenger hasonlatánál maradjunk). Megpróbálta testsúlya jelentősebb hányadát a járókeretre áttestálni, hogy kissé kiszuszoghassa magát.
– Félidő – gondolta és maga is meglepődött, hogy honnan került elő hirtelen ez a legalább negyven éve nem használt szó. A számtalan ifjúkori emlék a Fáy utcai Vasas pályáról, amiket ez a fogalom eresztett ki a palackból, halvány és szomorkás mosolyba rendezte megszürkült arca szétzilált vonásait. Olyan tisztán látta maga előtt az apját, fekete svájcisapkájában és a hosszú, kikopott bőrkabátban, a meccsre járás elengedhetetlen kellékeiben, amilyen tisztán odakint már semmit se látott.
– És én, én mit vettem fel olyankor? – Semmi jellegzetes ruhadarabra nem emlékezett. De aztán mégis eszébe jutott a piros-kék sál, amit csakis a meccsekre vett fel. Mert a focidrukkersége nem tartozott hozzá ahhoz az entellektüel imázshoz, amit akkoriban önmagáról – és elsősorban önmaga számára – felépített, na meg, mert a sál műszálas volt és irritálta a bőrét.
A közelben felzúgó autó zaja rántotta ki kíméletlenül a mélázásból. Hirtelen feltörő ijedtséghullám dobbantotta meg kimerült teste ketrecében amúgy is vergődő szívét. Az orrán át bejutó levegő már nem volt elég. Fejét hátra vetve, nagyra tátott szájjal szívta magába a hiányzó oxigént. Az autó elszáguldott mögötte, szerencsére a külső sávon. Kihalászta a kissé lecsúszott melegítőalsó zsebéből gyűrött, kockás zsebkendőjét és letörölte a homlokáról és arcáról lecsurgó verítéket. A következő autó az ellenkező irányból jött és a belső sávon, olyan közel hozzá, hogy úgy tűnt, a járókeretet el is sodorja. A szele még egy dühös dudálást is az arcába csapott. Megingott, de a keretbe kapaszkodva, valahogy sikerült talpon maradnia. A rémület második hulláma azonban minden ellenállását megtörte. Érezte, ahogy az ágyékából kiindulva a nedves meleg sebesen lefelé terjed. A nadrágja, mint az itatós szívta fel a vizeletét. Lökésszerűen tört fel belőle a zokogás, ami egész testét rázta. Veríték, könny és vizelet borították, de ez a folyadékréteg, mint valami védőfal funkcionált. Az újabb járműveket, melyek némelyike szinte centiméterekre tőle zúgott el, alig vette észre. Még a saját sajgó testét és a lelkét gyötrő megaláztatást is elfelejtette. Újra tisztán látott és gondolkodott, mert megint befelé nézett. Eszébe jutott a kérdés, amit már évek óta kényszeresen szinte naponta feltett magának, ami a „kérdések kérdése” lett számára.
– Mi ad az embernek erőt és kedvet ahhoz, hogy tovább éljen?
– Az, hogy tartozik valakihez, hogy van, aki rámosolyog, akire rámosolyogjon, van, kivel beszélgessen, van, aki megölelje, vagy legalább a gondolataiban hordozza, van, akire várjon, aki várja – adta meg magának a kézenfekvő választ, de nem volt elégedett vele. Nem lehetett. Majd harminc éve élt egyedül. A feleségétől elvált, a gyerekei felnőttek és szanaszét szóródtak a világban. (Bár időnként felhívták és szinte minden évben küldtek neki karácsonyi ajándékot is.) Barátai és ismerősei többségével nem találkozott, mert nem maradt közös témájuk, csak egy maréknyi megporosodott emlék, amire régen ráunt már. A maradék meg halott volt. Kutyát vagy más élettárs-pótló élőlényt nem tarthatott, mert nem tudta volna őket gondozni. Még a szobanövényei is rendre elpusztultak, mert vagy kiszáradtak, vagy túlöntözte őket.
– Mint az ujjam… De azért mégis felkelek minden reggel, ha nehézkesen is, időről időre megborotválkozom, elmegyek az orvoshoz, ha fáj valami, iszom, eszem, néha még főzök is ezt-azt, a lakást és magamat is meglehetősen tisztán és rendben tartom. Ha hazajutnék, ma is lezuhanyoznék és a mosógépbe dobnám a bűzölgő holmit. Ha hazajutnék…
Visszazuhant a kinti valóságba. Érezte, ahogy reszketnek a lábai, egyrészt a fáradtságtól, másrészt mert a nedves, párolgó nadrág egyre hidegebben tapadt a bőréhez. Szokatlanul csendes lett az út.
– El kell indulni újra, most azonnal, mert minden perccel fogy az erőm – gondolta és tényleg megtette az első tétova lépést a túloldal felé, amit már jobban látott, mert közben felgyulladt az utcai lámpa, s mint egy világítótorony mutatta az irányt. Iszonyú erőfeszítésbe tellett minden egyes mozdulat.
– Szent Kristóf, vállán az egész világ terhét hordozó gyermekkel, botladozva gázolt a megáradt, vad folyón által – hallotta egy hajdani hittanóra szóról szóra bevésődött mondatát, az atya pátoszos baritonhangján újra felcsendülni. Az emlékhez hozzátartozott az idős, gömbölyded pap kissé borgőzös lehelete is. Az így megelevenedett gyerekkor ma már másodszor csalt mosolyt az arcára. Pedig máskor napok, sőt hetek is elteltek két mosolya között. A szinte elviselhetetlen súlyt, ami a vállát nyomta, azt azonban tényleg érezte, de azért tovább vonszolta magát.
A lakásban, miután lefeküdt és a megtört test terhét végre átadhatta a vele megvénült, nyikorgó ágynak, még egyszer eszébe ötlött a „kérdések kérdése”, amin ma már ott az úttest közepén is morfondírozott. Ebben a pillanatban villámcsapásként ütött be a válasz, a helyes válasz, amit, mint a kerekasztal lovagjai a Grált, olyan régóta, fásult öregkorához képest valódi szenvedéllyel, keresett.
– Nem jól tettem fel a kérdést, ezért nem találtam rá megnyugtató választ!
Hiába próbál az ember erőt és kedvet találni az élethez, úgysem sikerülhet. Az élet az, ami erőt és kedvet ad neki! Mint ahogy valójában nem Kristóf vitte át a gyermeket a túlsó partra, hanem a gyermek Kristófot! Az egész világ terhe nyugodott ugyanis a vállán, azaz a Kristófé is!
Ez a gondolat még egy utolsó, minden porcikáját átjáró mosolyra fakasztotta, aztán lehunyta a szemét. Mielőtt azonban elaludt volna még eltökélte, hogy holnap reggel első dolga lesz a mosást beindítani, aztán pedig főz magának valamit, valami mást.
Rippl-Rónai József: Vágó László portréja
Uitz Béla: A művész és felesége
Rippl-Rónai József: Öreganyám
Galimberti Sándor: Tabán
Csontváry Kosztka Tivadar: Ablaknál ülő nő
Rippl-Rónai József: Merengő