Halgyej: A háborúba lépés bejelentése Moszkvában
A Tuileriák palotája és környéke hirtelen felbolydult. Rég nem látott élet költözött vissza erre a nemrég még oly kísérteties, elhagyatott vidékre. Szolgák, munkások sürögtek-forogtak a szélrózsa minden irányában. Egyetlen ember állt csupán kezeit hátul összekulcsolva, és merőn nézte ezt a felpiszkált hangyabolyt. Időnként gyors parancsszavakat pattogtatott egy ide-oda cirkáló, régimódi lakájruhás, rizsporozott, parókás úrnak.
– A hintómat, körülötte trombitás, lovas testőrökkel, ezentúl csakis az a hat ló húzhatja, amit Ferenc császár küldött nekem ajándékba. Értve vagyok?
– Igenis, Első Konzul Úr! – hajlongott a parókás.
– Jöjjön velem!
– Igenis!
Az egyik őrbódé mellett megáll. Szeme villámokat szór.
– Hogy lehetséges, hogy ezt a… vacakot… ezt a feliratot még nem vakarták le?!
– Melyiket is?
– Ott, te mafla! Azt! – mutatja.
– Ó, már látom! Aszongya: 1792. augusztus 10-én megdöntöttük a királyságot, és nem is állítjuk vissza soha…
– Levakartatni!
– Igenis! Intézkedem.
A parókás gyorsan elhajlongott. Az Első Konzul egy darabig morcosan, fejcsóválva nézte a feliratot. Aztán ismét elindult. Egyenesen palotába tartott. Ott az egyik szolgának odavetette:
– Azonnal küldje hozzám Bernadotte marsallt!
– Igenis!
Az Első Konzul komoran figyelte az emberek ténykedését. Érkezett azonban, lóhalálában Bernadotte marsall. Tisztelegve állt meg az Első Konzul előtt.
– Parancsoljon Első Konzul Úr! Hivatott.
– Igen, igen. Mint azt már sejtheti, itt szándékozom lakni mostantól.
Bernadotte marsall körülnézett, és bólintott.
– Sőt talán már azt is tudja, hogy nemsokára Császár kívánok lenni.
– Nézze, marsall úr. Én Önt királlyá, Svédország királyává akarom tenni. Van ez ellen valami kifogása?
– Ö… semmi, Első Konzul Úr!
– Akkor ezt megbeszéltük – mondta, és szúrósan nézett a marsallra. – Azonban van egy probléma, ami ennek akadálya lehet.
– Úristen! Mi lehet az? – kérdezte ijedt arccal a marsall.
– Úgy tudom, van az Ön mellén egy tetoválás, marsall úr, mégpedig azzal a szöveggel, hogy: Halál a királyokra! Jól vagyok értesülve?
– Azt még… izé… részegen csináltattam… még a forradalom…
– Ezt a szót örökre felejtse el!
– Szóval… még régen… csi…
– Azonnal szedesse le! Végeztem!
– Igenis, Első Konzul Úr!
A marsall elsietett. Az Első Konzul elégedetten dörzsölgette a tenyerét. Ment tovább a palotában, föl a lépcsőn. A munkások, ahogy elhaladt mellettük, földig hajoltak. A lépcsőfordulónál megállt, és megszólított egy merev tartású katonát.
– Hé, te! Jean! Ugye Jean vagy?
A katona összecsattantotta a csizmáit és szalutált.
– Igenis, Első Konzul Úr!
– Menj, keresd meg és küldd föl a lakosztályomba Chambonas márkit!
– Igenis!
A katona elcsörtetett. Az Első Konzul pedig folytatta komótos útját a lakosztálya felé.
Természetesen az Ő lakosztálya lett elsőnek kész. Azazhogy, pontosan ugyanolyan lett minden, ugyanazokkal a bútorokkal, egyebekkel, mint amikor még XVI. Lajos lakta. Mert így parancsolta az Első Konzul.
És jött parancsra, Chabomas márki is. Régimódian, varkocsosan-rizsporosan, mint a megelevenedett XVIII. század. Az ajtónálló jelentette be:
– Első Konzul Úr! Chambonas márki!
– Küldje be!
És ő belépett. Csupa kellem, méltóság, és szervilizmus. Az Első Konzul ülve maradt.
– Hívatott, Első Konzul Úr!
– Valóban. Hívtam. És tudja, miért, márki úr?
A márki erre összezavarodott. Maga volt a kétségbeesés.
– Én csak… Az nem úgy volt, kérem! Aljas rágalom!
Az Első Konzul a kezével int.
– Kérem, jöjjön közelebb, márki úr!
A márki lassan közelebb araszolt.
– Márki úr, én Önt megbízom egy rendkívül fontos feladattal. Minden szakértelmére, tudására szüksége lesz. Ön mától az Udvari Etikettért Felelős Miniszteri Biztos, magyarán, az UEFMB.
– Ez biztos?
– Mint a halál, márki úr!
A márki buzgón egy könnyet morzsolt el a szemén, és olyan mélyen hajolt meg, ahogy tán még sohasem, senki előtt. Az Első Konzul fölállt.
– Önnek az lesz a feladata, hogy a régi kort visszahozza! Azt akarom, hogy mindenben megnyilvánuljon a forradalom el…
– Ó, csak egy apróság, kedves Első Konzul! Forradalom – nincs és nem is volt soha. Ez a helyes kifejezés.
– Ön jól kezdi, márki úr. Birtokait, járandóságait, és személyzetét, természetesen mind visszakapja. A mai naptól fogva.
– Csak még egy icipici apróság, Első Konzul Úr!
– Hallgatom, márki úr.
– A pénz… ö… Sokat vesztett ám az értékéből, mint tudja… és…
– Ön ne aggódjék, csak végezze a dolgát! Állítson össze egy udvari-etikett kézikönyvet, egy héten belül. A nyomdaköltséget én állom. Mindenkihez el kell jutnia, így akarom.
– Természetesen, Első Konzul Úr! Minden úgy lesz, ahogy Ön parancsolja.
– Akkor lásson munkához. Egy hét múlva jelentkezzen a kézirattal! Elmehet!
A márki széles mosollyal földig hajolt, és kiment.
Estére már az Első Konzul a Konzulné lakosztályában volt. Pontosabban: az ágyában. Éppen enyelegtek.
– Íme, a királyné, Marie-Antoinette ágyát most a Konzulné lakja… Úgy érzem, mintha az elődöm számon kérné, hogy itt vagyok…
– Büszke lenne rá! – mondta az Első Konzul, és beleharapott neje vállába.
– Au! Ez fájt!
A Konzulné fintorogva megszagolta férje nyakát.
– Ni! Mi ez? Olyan átható királyszagod van, hogy csak, na!
– Majd kiszellőzik! Biztos a lakosztályomban ragadt rám. Ám hamarosan másmilyen szagom lesz.
– Milyen szag?
– Valami új szag, kedvesem… – mondta az Első Konzul, és kifejtette maradék ruháiból a feleségét.
Az illetékes miniszter nemrégiben megbízott egy irodalomtörténészt, hogy a készülő Nemzeti Alaptanterv magyar irodalommal foglalkozó részét hazafias, keresztény szemszögből vizsgálja felül. Személyes találkozásuk során a miniszter kacsintott egyet, miből is az irodalmár megértette: liberálisak és zsidók ki, illiberálisak és antiszemiták be.
Az irodalmár lelkesen vetette bele magát a munkába, és mikor készen benyújtotta, mindenki nagyon meg volt elégedve, még a miniszterelnök is morgott valami dicsérőt, pedig őt köztudottan nem igazán érdeklik a részletek.
Valami azonban történt. Az irodalmár megérezte a cenzúrázás ízét.
Néhány nappal ezelőtt a miniszter kapott egy levelet az irodalmártól. A borítékra vastag aláhúzással az volt írva, hogy Személyes felbontásra. A miniszter a borítékban az alábbi levelet találta:
Tisztelt Miniszter Úr!
Először is ismételten megköszönöm a megbízást, amelynek szerény tudásom maximális bevetésével igyekeztem helyt állni. Úgy érzem, ez sikerült, így merem azt a javaslatot tenni Önnek, hogy a felülvizsgálatot terjesszük ki teljes irodalmi életünkre, esetleg kibővítve a csoportosan énekelt dalokra is.
Ezennel tisztelettel felajánlom, hogy egy kis szervezet élén ezt a tevékenységet elvégzem. Sokat jelentene, ha miniszteri biztosi kinevezést kaphatnék.
Levelemhez mellékelek egy jegyzéket néhány példával, megmagyarázandó, hogy mire is gondolok.
Szívélyes üdvözlettel
P.S. A levelet a Miniszterelnök úrnak is elküldtem tájékoztatásul
Melléklet
Példák a magyar irodalmi élet átfogó felülvizsgálatára hazafias, keresztény szemszögből
| 1) | Irodalmi példák. |
| 1.1) | A könyvtárakból és könyvesboltokból ki kell vonni Mollináry Gizella: Betévedt Európába című regényét, mivel a cím egyértelműen utal egy migráns történetére. |
| 1.2) | A verses kötetekből el kell távolítani József Attila: Hazám című versét, mivel abban azt írja, hogy „kitántorgott Amerikába másfél-millió emberünk”. Ez sérti Trump elnök bevándorlási politikáját, így csökkentheti hazánk iránti ismert jóindulatát. |
| 1.3) | Betiltandó József Attila: A Dunánál című verse, mivel románok és magyarok egyenrangúságát hangsúlyozza, mondván, hogy „rendezzük végre közös dolgainkat…” A magyar külpolitika jelen álláspontja szerint azonban nekik semmiféle dolgaik nincsenek, csak nekünk vannak dolgaink. |
| 1.4) | Betiltandó Ady Endre: Harc a Nagyúrral című verse, mivel az olvasóban azt a benyomást keltheti, hogy a költő a jelenkori magyar gazdaság oszlopainak és továbbfejlesztőinek számító nagytőkésekre (liberálisok szerint „oligarchák”) vonatkoztatja költeményét. (Megjegyzés: A közismerten liberális Ady Endrét és a bevallottan kommunista József Attilát fokozatosan ki kell vezetni, a magyar irodalom nagyjai közül. Helyettük én személy szerint Kosztolányi Dezsőt javaslom a korai huszadik század vezető költőjének, amint azt – tudomásom szerint – Wass Albert is szorgalmazta.) |
| 1.5) | Betiltandó Petőfi Sándor: Mit nem beszél az a német… című verse, mivel annak tartalma sértő lehet a hazánkat és Miniszterelnök Urat egyaránt támogató német politikusokra, elsősorban Angela Merkel asszonyra és Ursula von der Leyen asszonyra nézve. Petőfi egyébként rendben van, pl. a Szeptember végén című vers igen szép. |
| 2) | Csoportosan énekelt dalokra vonatkozó példák. |
| 2.1) | Gyermekdalok: – Gólya, gólya gilice, mitől véres a lábad, török gyerek megvágta, magyar gyerek… Ezt a dalt ne énekeljék, mert árt a Miniszterelnök Úr és Erdogan elnök jó kapcsolatának. – Lánc, lánc eszterlánc… A keresztény szabadság országában a lánc kifejezést kerüljük, különösen gyermekek esetében. |
| 2.2) | Felnőtt csoportok által énekelt dalok. – A következő dalok javasoltak: |
| 2.2.1) | Legyen úgy, mint régen vót, süvegelje meg a magyart mind az oláh, mind a tót… |
| 2.2.2) | Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország… (Ezt a szerző kétes származása miatt esetleg át kell még gondolni.) |
| 2.2.3) | Szép város Kolozsvár, én ott lakom a Szamosnál, hol minden piros-fehér-zöldben jár…(Javaslom, hogy e dal szövegével készüljenek röplapok, melyeket Kolozsvárott és környékén drónokról lehetne ledobni. A végére odaírhatnánk az alábbit: Üdvözlettel Gyurcsány Ferenc.) – A következő dal tiltásra javasolt: |
| 2.2.4) | „Egy rabbi, két rabbi, megdöglött a főrabbi…” Ezt azzal indokolom, hogy nem tudhatjuk, hogy a dalolók Köves Slomóra, a kormány szövetségesére, a Miniszterelnök Úr barátjára, avagy az ellenzék talpnyalójára, Heisler Andrásra vonatkoztatják-e a dalolást. |
A miniszter harmadszor olvasta el a levelet, míg végül rájött, hogy nincs tévedés. A keze úgy reszketett, mintha Parkinson kórja lenne. Nos, többé biztosan nem fog operálni.
Abban a pillanatban berontott a titkárnője.
– Miniszter úr, a Miniszterelnök úr keresi az egyesen. Roppant dühös, ordított!
A miniszter reszkető kezével a telefonkagyló után nyúlt, s közben egy szép, régi magyar közmondás jutott az eszébe: „Addig nyújtózzál, ameddig a takaród ér.”
Halgyej: A háborúba lépés bejelentése Moszkvában
Hetvenöt évvel ezelőtt ért véget a hat évig tartó második világháború, mely huszonhét millió katona halála mellett huszonhárom millió fős polgári áldozattal járt. A nácik által létrehozott koncentrációs táborokban öt és fél millió zsidó származású nő, férfi és gyermek mellett megöltek félmillió cigányt, ellenállót, politikai foglyot, hadifoglyot.
Összeállításunkban tisztelettel adózunk a szövetséges csapatok harcosainak, az ellenálló partizánoknak, és mindazoknak, akik emberek tudtak maradni az embertelenségben.
Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek!
Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott
tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján?
hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot
ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból?
Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld
jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján és
éltek a holtak s otthon voltak a foglyok, az eltünt
drága barátok, verseket írtak a rég elesettek,
szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje.
Voltak, akik fogukat csikorítva rohantak a tűzben,
s harcoltak, csak azért, mert ellene mitse tehettek,
s míg riadozva aludt körülöttük a század a mocskos
éj fedezéke alatt, a szobájuk járt az eszükben,
mely sziget és barlang volt nékik e társadalomban.
Volt, ahová lepecsételt marhakocsikban utaztak,
dermedten s fegyvertelen álltak az aknamezőkön,
s volt, ahová önként mentek, fegyverrel a kézben,
némán, mert tudták, az a harc, az az ő ügyük ott lenn, –
s most a szabadság angyala érzi nagy álmuk az éjben.
S volt ahová… mindegy. Hova tüntek a bölcs borozások?
szálltak a gyors behivók, szaporodtak a verstöredékek,
és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nők
ajka körül s szeme alján; elnehezedtek a tündérléptü
leányok a háboru hallgatag évei közben.
Hol van az éj, az a kocsma, a hársak alatt az az asztal?
és akik élnek még, hol vannak a harcra tiportak?
hangjuk hallja szivem, kezem őrzi kezük szoritását,
művük idézgetem és torzóik aránya kibomlik,
s mérem (néma fogoly), – jajjal teli Szerbia ormán.
Hol van az éj? az az éj már vissza se jő soha többé,
mert ami volt, annak más távlatot ad a halál már. –
Ülnek az asztalnál, megbújnak a nők mosolyában
és beleisznak majd poharunkba, kik eltemetetlen,
távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak.
Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben,
1944. augusztus 17.
Kivégzett munkaszolgálatosok (Sajtófotó)
Szasa Sztyepanova ebben a városban született és nevelkedett, a nagy, hajózható folyó partján. A fiatal fák, amelyeket az októberi forradalom után ültettek az új terekre, vele egyidősek voltak. Szasa egyetértő, víg kedélyű, munkaszerető családban nőtt fel. Valamennyi gyerek tanult. Anyjuk egy nagyvállalat pénztárosa volt, apjuk építészmérnök. Hidakat épített; nemegyszer igen nehéz körülmények között. De sohasem volt semmire panasza. Nyugodt természete a vigasz forrása volt a család számára, a bánat, a betegség vagy a balsors napjaiban.
Szülei után nagyapja és nagyanyja, Dmitrij Alekszejevics szülei álltak legközelebb Szasa szívéhez. Kislány korában nagyon szeretett vendégeskedni náluk, a vasutastelepen, amely az állomás közelében, a sztyeppen volt. Nagyapja öregségéig a vasútnál dolgozott, mint lakatos. Ifjú éveiben, amikor a cári rendőrség elől bujkált, bebarangolta Oroszországot. Nagyanyó sok érdekeset mesélt ezekről a kóborlásokban telt keserű évekről. Szasa csak hallgatta a szomorú és igaz történeteket; csodálatosan hosszú pillájú, szürke szeme ámulatában tágra nyílt. Elállt a szívverése is a lelkes izgalomtól, amikor végül, akár egy hátborzongató tündérmesében, eljutottak a szerencsés befejezéshez. Nagyapó, noha rengeteg csapás érte életében, megőrizte pompás humorát; szerette zamatos szavakkal, ízes szójátékokkal megtűzdelt beszédét.
Most, hogy a nagyapjára emlékezett, Szasa gyöngéden elmosolyodott. Hol lehet most ez az egyszerű és csodálatos ember, az ő elnyűhetetlen egészségével, kiapadhatatlan tréfakedvével? Elpusztította talán egy német bomba, vagy még az ellenség karmai közt sem vallja be, hogy „a helyzet kilátástalan”? Szasának eszébe jutott, milyen őszinte szívvel tudott elbeszélgetni nagyanyjával. Régen volt, hét évvel ezelőtt. De utolsó beszélgetésük most is tisztán él emlékezetében.
– Nagyanyó! – kiáltott fel akkor Szasa. – Én is öregségemig harcolok a forradalomért és a szovjethatalomért. Semmitől, senkitől sem félek!
Nagyanyó arcán boldog mosoly ragyogott fel.
– Te sosem látsz majd ennyit rosszat! A te életedben nem lesznek akadályok. Az öregek kiharcolták számodra a szovjethatalmat.
– Hát most már nincs semmi rossz?
– Hogyne volna! A gonosz a legszentebb helyeken is felüti fejét.
Nagyanyó sohasem beszélt önmagáról. Pedig hát nagyapa mellett ő is a „rettenthetetlenek” életét élte. Szasa anyja, Anna Ivanovna is ilyen természetű. Nemhiába mondta róla az öregasszony: „Éppen hozzánk illik.” Nagyon nőies, törékeny, korához képest fiatalos. Látszólag olyan asszony, aki csak visszfénye szeretett férjének és nincsenek egyéni törekvései. Ám, amikor halk, bátorító mosollyal megcsókolta bevonult férjét, Dmitrij Alekszejevics volt az, akinek a gyermekei szeme láttára kicsordult a könnye. Először életében.
– Köszönöm drágám, hogy ilyen erős vagy! – mondta remegő hangon a feleségének. – Nélküled sok mindent nem bírtam volna elviselni az életben.
A háború szétzilálta a Sztyepanov családot. Az apa a frontra került, az anya a messzi Szibériába költözött a vállalatával. A fiatalabb gyerekeket magával vitte. Elviselhetetlenül nehezére esett nagyobbik lányát abban a városban hagyni, amelyet ellenséges betörés fenyegetett.
– El kell menned a gyerekekkel – hajtogatta állhatatosan anyjának Szasa. – Ők kicsinyek még, én viszont végső esetben a hadsereggel tartok. Milyen szerencse, hogy szakképzettségem van! Látod, nem hiába versenyeztem mindig a fiúkkal! Pedig akkoriban megszidtál érte.
Szasa sok fiúpajtásra tett szert a vasutastelepen, nagyszüleinél. Vonzotta a fiúkhoz az, hogy ügyesen ugornak, futnak, bátran lovagolnak.
Kilencedik osztályos korában rajongott a sakkért és szeretett a rádióval bíbelődni. Egyik pajtása azzal ugratta, hogy nincs olyan lány, aki rádiót tudna szerelni egy lakásban, vagy rendesen tudná kezelni rádióját. Szasa csakazértis, nekifogott a rádiótechnika elsajátításának, egy esztendeig tanult, aztán levizsgázott. A háború első évében már rádiótávírász jogosítványt szerzett, most pedig, 1942-ben, mint rádiótechnikus dolgozott. Erről a szakképzettségéről beszélt anyjának. Tréfával akarta enyhíteni az elválás kegyetlenségét. Ám anyja nem felelt mosollyal. Csak fejét ingatta és tétován, szomorúan így szólt:
– Szép kis katona vagy! Megnőttél, az igaz; de az arcocskád még olyan, mint egy kis gyereké…
– Mire jó a kövérség? Fölösleges teher. Igazán nem hiszed, hogy én erős és ügyes vagyok?
Nehéz szívvel váltak el. Anna Ivanovna ezúttal nem bírta türtőztetni magát. Amikor búcsúzóul megölelte lányát, keserű, szívet tépő zokogás szakadt ki melléből. Szasa csak nagy akaraterővel tartotta vissza könnyeit. Hangja az erőlködéstől fakón és érdesen remegett. Búcsúszavaiból szemrehányás érzett:
– Mama, nem ismerek rád! Ne sírj, drágám, nagyon kérlek!
Mostanában mily gyakran felelevenedik előtte édesanyja nagy szeme, amelyet a bánat fátyollal vont be!
Bárcsak odakiálthatná neki: – Nem rosszindulatból szárítottam fel olyan tapintatlanul a könnyeidet, anyuskám, hanem mert nagyon fájt a szívem! Senki sem pótolhat az életben, drága jó anyuskám!
Senki. Pedig egy másfajta forró szeretet is él Szasa szívében. Az, amelynek kedvéért elfelejtünk szülőt és testvért. Igen, elfelejtjük őket. De csak a békés életben. Ám a megpróbáltatások éveiben, amikor a halál az ember feje fölött lebeg, az „anya” szó szüntelenül és elemi erővel zeng a szívben. Ebből fakad az élet meleg forrása, amely olyannyira szükséges a halál hideg világában. Vologya változatlanul kedves a szívének. De szerelmük története oly távolinak rémlik most! Mintha réges-rég lett volna, vagy egy csodálatos, de zavaros álomban játszódott volna le.
…A folyón kis sziget volt. Egy május végi vasárnapon csónakázni mentek Vologyával és kikötöttek a szigeten. Borús nap volt, de az ő szemükben ragyogott a világ. Először beszéltek igazán őszintén, bevallották egymásnak szerelmüket. A vallomás mindkettőjüket váratlanul érte. Eddigi kapcsolatuk kissé különös volt; inkább ellenségeskedésre hasonlított, mint szerelemre. Szasa mesterkélt, gőgös hangot használt. Vologya gúnyosan, sőt kissé fölényesen felelgetett. Ugyanakkor állandóan vágyódtak egymás után. Szemük folyton a másikét kereste, kézszorításuk barátsággal, szavaik tüskével voltak tele. Negyvenegy elején Vologya szülei Szibériába költöztek. Májusban Vologya elutazott hozzájuk. Szasa forró boldogsággal, de zavartan az első, szenvedélyes csókolózástól, kitépte magát Vologya öleléséből és odakiáltott neki:
– Érj utol!
A lány tarka nyári ruhája fel-felvillant a bokrok közt. Vologya utána iramodott, de megbotlott egy fatuskóban és teljes hosszában elterült a földön. A lány kacagva futott hozzá, kezét nyújtotta, hogy felsegítse. Vologya restellte ügyetlenségét. Úgy tett, mintha nem venné észre a feléje nyúló kezet. Bíborvörösen, komoran ugrott talpra. A gyors mozdulattól aprópénz szóródott ki a zsebéből: tíz- és húszkopejkások meg egy új, csillogó rézkopejka.
– Nini, egykopejkás! – kiáltott fel Szasa. – Alighanem az utolsó a városban. De rég nem láttam ilyet. Add nekem!
Vologya rosszkedve egyszeriben elmúlt.
– Lám, mivel lehet téged elcsábítani – mondta nevetve. – Már rég meg kellett volna mutatnom. Nohát, vedd el, ha tudod!
A fiatalember elfutott, Szasa utána. Sokáig viaskodtak a kopejkáért. Szasa végül megszerezte, de keskeny, fehér tenyerén hamarosan ismét átnyújtotta Vologyának. A fiatalember mélyen belenézett a lány ragyogó szürke szemébe, a kopejkával együtt összeszorította a tenyerét és hosszú csókot lehelt rá. Ez volt az első kézcsók, amelyet Szasa kapott. Oh, milyen jólesett! Vologya aztán különös, megejtő gyöngédséggel magához vonta a lányt és így szólt hozzá:
– Tudod-e, kedves, mi jutott eszembe? Ássuk el ezt a kopejkát itt, a szigeten. És jöjjünk el érte tíz év múlva. Együtt, érted? Ha egyikünk hűtlen lesz… Persze, nem én! Vigyázz, cserben ne hagyj, Szasa! Szóval, ha elhagysz, ha kiábrándulsz belőlem, csak írj nekem: „Ne keress semmit a szigeten.” S akkor nem térek vissza hozzád. De nem, együtt jövünk vissza a kopejkáért. Szerelmesen, egymáshoz hűen, mint férj és feleség. Igaz?
– Mint férj és feleség – ismételte engedelmesen Szasa.
Egy partmenti vén fűzfa alá ásták a kopejkát.
Hűtlenségről beszéltek; a halál lehetősége akkor eszükbe sem jutott. Szasa hitte, hogy Vologya nem felejtette el. De ki tudja, hogy él-e még? Szibériában vonult be. Erről szólt utolsó levele, amelyet kapott tőle. „Ne felejtsd el, drágám, hogy változatlanul szeretlek. Egyáltalán nem érdeklődöm más lányok iránt. Úgy unatkozom a társaságukban, hogy magam is bosszankodom, mégse tehetek másként. Úgy látom, együtt kell majd kiásnunk az elvarázsolt kopejkát. Ma álmomban téged láttalak, a te hosszú szempilládat, arcod jobbfelén azt a kis anyajegyet. Meg is csókoltam, sokszor, sokszor…”
„Hol vagy, Vologya, élsz?” Nem szabad emlékeznie, nem szabad! Nem olyan idők járnak, amikor a vőlegényéről, a szeretett kedvesről sóhajtozhatna. A névtelen kis sziget, ahol Vologyával eljegyezték egymást, katonai elnevezést kapott: „Olga”. Ott vannak a szovjet tüzérségi megfigyelők. Az ellenség szakadatlanul lövi a szigetet. Gyakran elszakad a telefonvezeték. S amikor Szasa a figyelők fedezékébe indult, lelke nem szerelmes gondolatokkal, epedő szomorúsággal volt tele, hanem szenvedélyes gyűlölettel. A múlt elmúlt, a jövendőnek azonban élnie kell. S ahhoz, hogy a jövendő eljöjjön, hogy derűt és boldogságot hozzon a családjának, Vologyának, szülővárosának, a drága szovjet hazának, Szasának és valamennyi katonának, ahhoz az kell, hogy csak a mai napra, a jelen pillanatra összpontosítsa gondolatait – és cselekedjen, cselekedjen. Elég volt! Kioltotta az emlékezés lámpását. Az emberfeletti indulat sötét elemként vette körül, ott volt mindenben: a fegyverek szörnyű tűzijátékában, az ellenséges holttestek bűzében, a felperzselt házakban, mindenütt ebben a városban, ahol nincsenek lányok és asszonyok, mert mindnyájan katonák. Nincs itt gyermekgügyögés, nincsenek családi tűzhelyek és háziállatok. Csak füst, üszök és halál – halál! Félni alig fél már. Csak éber figyelemmel fürkész, hidegvérrel latolgatja, továbbkússzon-e vagy feküdjön-e le a legközelebbi házrom mögé.
A közelben hatalmas robbanás hallatszott: a föld megingott Szasa alatt. Elszédült, orrából dőlt a vér. Köpenye ujját orrához szorította és letérdelt egy ház mellé, amelynek ablakait beverte, kapuját kitépte a légnyomás.
A tűzvész füstjén és lángján át hirtelen áttört az elnyújtott orosz „hurrá”. „Hazudtok, fasiszták, nem zúztok széjjel minket. Nem olyan nép vagyunk, amelyet szét tudtok zúzni!” – suttogta Szasa. Oldaltáskáját ismét a hátára vetette és végighúzta kezét az arcán. Az egykor puha tenyér rég eldurvult. Rövid pihenő után Szasa továbbkúszott. Egy éles kő véresre horzsolta térdét. Ilyen fájdalomra már fel sem figyelt. Régóta folyik a keményen ellenálló város ostroma. Két és fél hónapja, hogy a hitleristák benyomultak a külső városrészekbe. Elfoglalták a külvárosi ipartelepeket, a belső városrészben is kedvező hadállásokat szereztek, de az egész várost mégsem bírták elfoglalni. Az ellenség több ízben erősítést kapott, de ebből is csak bűzlő hulla lett az idegen, meg nem alkuvó város utcáin. Amikor átlépett egy fasiszta holttestén, Szasa diadalmasan ezt gondolta:
„Megkaptad a magadét, kutya! Hányan hevertek itt már, a város mégis a miénk! És a miénk is marad!”
E gondolat valósággal megháromszorozta erejét, megacélozta bátorságát. Higgadtan és gyorsan – aznap már ötödször – a rettenetes ellenséges tűzben kijavította a megsérült vezetéket és újra épségben került vissza övéihez. Az egyik házból véletlenül észrevette egy idősebb katona és lelkesen odakiáltott hozzá:
– Te aztán bátor lány vagy! Még a halál is meghátrál előled. Szerencsés csillagzat alatt születtél!
– Azért vagyok szerencsés, mert bátor vagyok! – kiáltott vissza neki.
Éjszaka közepén parancsot kapott a központból, hogy vigyen akkumulátorokat az „Olga” szigetre és javítsa meg az ottani rádióállomást. Amikor elindult a folyó felé, a tüzérségi tűz egy időre megszűnt. A várost beborította az őszi éjszaka áthatolhatatlan sötétsége, s rövid időre jó barátként rejtegette a szovjet katonákat. Ám az ellenség váratlanul és összevissza lövöldözni kezdett. Rakéták fütyültek az ég felé, gyújtóbombák lángra lobbantottak egy nagy épületet. A tűzfény élesen megvilágította a rohamra induló idegeneket. Ahonnan Szasa nézte, úgy látszott, hogy a fasiszták, mint a megszállottak, különös táncot járnak. A szögletek mögül, az ablakokból, a romos falak alól szovjet géppuskák kaszálták ezeket az alakokat. „Ó, bárcsak minél többet kaszálnának le közülük!” – suttogta Szasa.
Beugrott egy rozoga ladikba és a sziget felé evezett. Csakugyan igaz volt, hogy valaha szelíd éjszakai fény világított szülővárosa egéről? Elképzelni is nehéz a csendes, holdas éjt vagy a csillagok szelíden hunyorgó fényét. Most tömérdek rakéta, ágyúlövedék tüze lobban, alszik ki, majd gyullad fel újra; a háború szörnyű fényei, az ellenség gyűlölt tüzei. A ladik véletlenül siklik a színesen villódzó fények közt, mint dióhéj az óceánon.
Szasa cikcakkban halad; néha felszedi az evezőket, a csónak fenekére lapul, a hullámok játékára bízza magát, de egy pillanatra sem feledkezik meg az akkumulátorokról és a táskájában levő műszerekről, rádiólámpákról. Sokáig tart és veszélyes az átkelés. Nincs ideje másra gondolni, még arra sem, ami legdrágább a szívének. De amikor kiszállt a szigeten, az ismerős vén fűzfa alatt váratlanul eszébe ötlik az elásott kopejka. Ne add meg magad senkinek, mesebeli, titkos kincs! Fasiszta láb ne merje érinteni a földet fölötted!
Az „Olgá”-n bombarobbanások rázták a földet. Szasa közelében két katona elesett; találat érte őket. A lány szívét fájó részvét szorította össze, de figyelme továbbra is a megsérült rádióállomásra összpontosult, keze nem remegett. Teste elzsibbadt a fekve végzett munkától, homlokán verejték gyöngyözött. Végre, megvan az érintkezés! Amikor befejezte munkáját, változtatott testhelyzetén. Letérdelt a fedezékben, háttal a falnak támaszkodott és egy pillanat alatt elaludt. Mély álomba merült, nem hallotta a harc zaját, nem érezte a föld remegését. Az álom édes volt, de nem tartott sokáig. Rászoktatta magát, hogy meghatározott időben elaludjon és a kitűzött időpontban felébredjen, ha nincs is, aki felkeltse. A visszatérés könnyebbnek bizonyult. Közvetlen pirkadat előtt megszűnt a lövöldözés. Szasa szerencsésen visszaért a városba. De a hajnallal együtt olyan nap virradt rá, amely tele volt megpróbáltatással.
Szasát a romba dőlt városi templomhoz hívták. A templomépületből csak a torony maradt épségben. Ennek a felső részében állították fel a leadóállomást. Az adás azonban minduntalan megszakadt. A súlyos bombák robbanásai alapjában rázták meg a tornyot.
A meredek lépcsőfokok remegtek Szasa léptei alatt. Önkéntelenül is lassan haladt felfelé. Odafent egy távírász és egy irányjelző tiszt várta. Fáradt, rekedt férfihang kiáltott le ingerült türelmetlenséggel:
– Miért tétovázik ott? Jöjjön fel gyorsan!
Volt ebben a hangban valami kedves, ismerős árnyalat. Csak nem?… Szasa sietve indult a lépcsőn és akkor valóban majdnem elvesztette eszméletét. Szíve sebesen és erősen kalapált. Megkapaszkodott, nehogy felsikoltson rémületében és boldogságában. Vologya szeme nézett rá haragosan. De a lány nem sikoltott és nem esett össze. Csípős füstben merült fel előtte Vologya arca. A szomszédban a bőrgyár égett. A tűzvész környékén bűzös, fekete füst terjengett; elfojtotta a lélegzetet és könnyesre marta a szemet. Vologya nem ismerte meg mindjárt. Más foglalta le figyelmét. Üvöltve zúgott le éppen egy „Messerschmitt” zuhanóbombázó, a toronyra szilánkok tömege csapott. Az emberek levitték a toronyból a rádiókészüléket és antennát húztak fel. Semmi hang! Szasa a munkáján kívül mindenről megfeledkezett a világon. Csak gyorsan, gyorsan! Ott lent halálos elszántsággal, erejük végső megfeszítésével harcolnak a városért, a megszentelt romokért. Nem maradhatnak összeköttetés nélkül a parancsnoksággal. Felvitték a rádióadót, leeresztették az antennát. Eltelt némi idő, a távírász munkája odafenn teljesen lehetetlenné vált. Ismét lecipelték a rádiót. Szasának sikerült kapcsolatot teremtenie. Rövid nyugalom következett. Vologya ekkor ismert rá a félhomályos fedezékben.
– Hát így kell találkoznunk, Szasesnyka! – mondta remegő hangon.
Éppen csak annyi idejük volt, hogy mélyen egymás szemébe nézzenek, de még a kezüket sem sikerült boldog szorításban egyesíteniök. A hívott állomás közölte, hogy nem jól hall. Újra fel kell hát mászniok. Odafent állították fel az állomást. Alighogy elfoglalta veszélyes helyét és szeméhez emelte a távcsövét a tiszt, egy bombaszilánk az oldalába vágódott. Vologya a lépcsőközbe zuhant. Csak csoda menthette volna meg. De csoda nem történt. Az egészségügyi katona már csak a holttestét vihette el. A csata tovább folyt. Szasa is folytatta a maga munkáját. Csak másnap este kúszhatott le a toronyból. Hogyan sikerült megőriznie lelki erejét, hogy lent el ne zuhanjon a földön, ne fusson el őrhelyéről, ne vesse magát keserű zokogással szerelmesének tetemére – maga sem tudta. De sikerült. E naptól kezdve Szasa ezt a büszke megállapítást égette a szívébe, mint egy életre szóló hitvallást:
– Ha a lélek erős, nincs olyan szenvedés az életben, amit el ne viselhetnénk.
Ez a hitvallás jóval később formálódott szavakba; akkor, amikor a harcmezőkön már újra kihajtott a fű és kinyíltak a virágok. Azon a napon szent és egyszerű érzésként született meg benne: akár boldogság, akár dicsőség, akár súlyos személyes csapás éri, katonai kötelességét teljesítenie kell, nem lehet hűtlen a legmagasztosabb érzéshez – a hazaszeretethez.
A hitleristák gyors és rendezetlen futásban hagyták el a várost. Nem maradt utánuk más, mint rom, meg a meggyalázott, megsebzett föld, de az idegen igával szembeszegülő, acélos orosz szellemet, amelyet ez a föld táplált és éltetett, nem győzhették le.
Három hónappal a németek visszavonulása után Anna Ivanovna levelet kapott Szasától:
Drága Mama! Az újságokból már tudod, hogy nem adtuk meg magunkat, elűztük a fasisztákat. Magamról annyit, hogy megkaptam a „Vörös Csillag” kitüntetést és „A Bátorságért” érdemérmet. Papa nagyon örül neki. Kaptam tőle levelet az ő frontszakaszáról. Sebesüléseiről, gyógyulásáról, kitüntetéseiről bizonyára írt neked. Papától megtudtam, hogy nagyapa együttműködött a partizánokkal és segítette őket az ellenséges vonatok elpusztításában. Egy partizántámaszponton halt meg. Kedves anyám, nagyon, nagyon sokat éltem át, de csak személyes találkozásunkkor számolhatok be őszintén mindenről.
Szerettem valakit: kötelességteljesítés közben esett el, a szemem láttára. Erről képtelen vagyok írni. E napnak hajnalán hajamban ősz fürt fehérlett elő. De úgy gondolom, hogy a háború után férjhez megyek, gyerekeim lesznek és szeretni fogom a férjemet. Csak nem úgy, ahogy őt szerettem. Anyuskám, sohasem felejthetem el őt! Vele múlt el gondtalan ifjúságom! Az engedélyezett szabadságot nem használtam fel, mert békés körülmények közt nehezebb lenne kigyógyulnom ebből a fájdalomból, amelynél nagyobb eddig még sohasem ért. Itt elvtársaim között vagyok, akik tudják, hogyan kell megbosszulni az ellenségen szeretteink halálát. Én meg segítek nekik. Itt könnyebben viselem el azt a tudatot, hogy álmom nem valósult meg. Mennyire szeretnék hozzád simulni, drága anyácskám, és sírni, egyetlenegyszer kisírni magam a karjaid között!
Sokszor, sokszor csókolom a szemedet, az arcodat és a két kezed. Te meg csókold meg helyettem Vaszját, Majecskát és Petyát.
Szerető lányod:
Alekszandra Styepanova, (!) törzsőrmester.
Magos László fordítása
Halgyej: Kercs felszabadítása
Szóljatok róla, hogy el ne tűnjön nyomtalan,
hős volt, aki karabéllyal védte a falut.
Beállította fegyvere ravaszát és gyilkolt
hogy meg ne gyilkolják bimbózó fiatalságát.
Aztán pajtásaival a hegyekbe menekült
az erdők sűrűjében lapultak, a deres mezőkön
mint az üldözött ragadozók.
Apja béres volt, anyja meg mosónő.
Mondják, az ilyen szülők gyermekének
a némák, süketek és vakok között a helye
s ő fegyvert fogott, hogy megvédje kedves faluját
hogy megfélemlítse a gyilkosokat és rést üssön közöttük
emlékezve tiszta, gyermekkori szerelmére
a patakra, ami a kertek alatt sompolygott tova
s mindarra az apró-cseprő holmira
ami oly felejthetetlenné teszi elhagyott világunk.
Akik még éltek az ellenség kemény gyűrűjében
álmodtak felőlük s látták, hogy a rejtett ösvényeken
közelednek a hideg és csillagtalan éjszakában
s tudták, a tehenek bőgése s a kakasok harsogása
mind az ő érkezésüket hirdeti.
De eldűltek, mint a letaposott füvek s ő is
ott feküdt a vérszínű holdsarló alatt
némán és elhagyottan.
Azóta minden harang őérte szól,
minden vér érte dobol a szívemben.
Isten, ha vagy, szent trónusod előtt
részesítsd atyai kegyelemben
értünk virrasztott a poszton, s mi áldjuk őt
ó, elérhetetlen béke, ami után vágyunk,
adj néki örök nyugodalmat.
1944?
Ott lenn, Auschwitzban, távol a Visztulától,
szerelmem, az északi síkság mentén,
haláltábor: hideg, gyászos eső
cseperész a szöges drótkerítés hálójára
és rozsdás vascölöpjeire,
és fa nélkül, madarak nélkül maradt a szürke levegő,
és gondolatunk is ilyen kopár, nincs bennünk más, csak ernyedt
fájdalom, mely süket csendbe taszítja
az emlékezetet, hol már gúnyt s haragot se találsz.
Nem akarsz elégiákat, idilleket: csak
töprengsz sorsunkon, itt e helyen,
hisz erőtlen vagy az ész pörlekedéseire
és bizonytalan az élet
egyértelmű helyzeteiben. És íme itt az életet jelenti
minden nem! melyben bizonyosság dereng föl:
itt halljuk majd sírni az angyalt, a szörnyet,
jövendő óráink
kongatják a túlvilág ítéletét, mely itt van, az örök
létben és a mozgásban, nem az álom
s a lehetséges könyörület képeiben.
És itt vannak az átváltozások és a mítoszok.
Jelképek neve nélkül vagy egy isten neve nélkül.
Ők maguk a tények láncolata, a föld térségei,
ők: Auschwitz. Szerelmem, milyen gyorsan
változott füstté, árnyékká
Alfeus és Aretusa drága teste!
Ebből a pokolból, melynek fehér
felírása: „A munka felszabadít” –
szakadatlanul gomolygott
asszonyok ezreinek füstje, akiket hajnalban
lökdöstek ki, egy jeladásra, vackaikból a kivégző
falhoz, vagy fuldokolva, csontvázszájuk
a víznek üvöltött
kegyelemért a gázcsap alatt.
Megtalálod őket, katona, a te
sorsodban mint folyókat, védtelen vadakat,
vagy te magad is Auschwitz hamuja vagy,
emlékérme a néma csendnek?
Megmaradnak üvegurnákba zárva a hosszú
hajfonatok, meg amulettek fogják össze őket,
és zsidógyerekek kis cipőinek és
szalagjainak végtelen árnyai: egy ész-kor
emlékjelei, mikor tudását fegyverek kiagyalására
tékozolta az ember: íme, a mítoszok, íme átváltozásaink.
A síkság fölött, hol sínylődik a szeretet
és a sírás, az undok esőben,
ott lenn, ezt döngte mellünkben a szív: Nem!
S ez a nem -- ítélet volt a halál fölött,
mely meghalt Auschwitzban, hogy ebből a
hamu-gödörből ne ronthasson ránk
többé a halál.
Képes Géza fordítása
Henri Cartier-Bresson: Gestapo informátor elfogása, Dessau 1945
Halállal terhes szögesdrót
keríti barakkjaink,
míg a kegyetlen ég forró
vagy fagyos szelet suhint.
Távol asszonytól, hazától
még a hajnal sem csodás.
Menetkész a munkatábor
ezer foglya: indulás!
Jól megjegyeztük Dachau jelszavát.
Szilárdan él bennünk a hit.
Maradj ember, bajtárs!
Légy férfi, bajtárs!
Ragadd meg, tedd a dolgod, bajtárs!
Mert a munka, mert a munka felszabadít.
Mert a munka, mert a munka felszabadít.
Fegyverek közt megfigyelve
múlik éjünk és napunk.
Most az Élet a nagy lecke.
Vigyázz, meg nem bukhatunk.
Telnek napok, múlnak évek?
Figyelmet sem érdemel.
Ez búcsút int a reménynek,
az meg arcát veszti el.
Jól megjegyeztük Dachau jelszavát.
Szilárdan él bennünk a hit.
Maradj ember, bajtárs!
Légy férfi, bajtárs!
Ragadd meg, tedd a dolgod, bajtárs!
Mert a munka, mert a munka felszabadít.
Mert a munka, mert a munka felszabadít.
Zúzd a követ, húzd a kordét,
mert megállnod nem lehet.
Senki sem az, aki volt rég,
nulla lettél, nincs neved.
Rögöt fordít ki az ásód,
fájdalmad a mélybe hull.
Vassá, kővé válva várod
végzetedet szótlanul.
Jól megjegyeztük Dachau jelszavát.
Szilárdan él bennünk a hit.
Maradj ember, bajtárs!
Légy férfi, bajtárs!
Ragadd meg, tedd a dolgod, bajtárs!
Mert a munka, mert a munka felszabadít.
Mert a munka, mert a munka felszabadít.
Felbődülnek a szirénák:
utolsó gyülekező.
Ott leszel, hol álltunk némán,
nem nyelt el a temető.
Halálra szánt táborunkra
szabadító nap nevet.
Szabadságban végzett munka:
szabaddá csak az tehet.
Jól megjegyeztük Dachau jelszavát.
Szilárdan él bennünk a hit.
Maradj ember, bajtárs!
Légy férfi, bajtárs!
Ragadd meg, tedd a dolgod, bajtárs!
Mert a munka, mert a munka felszabadít.
Mert a munka, mert a munka felszabadít.
Gyárfás Endre fordítása
* Zene: Herbert Zipper. Yura Soyfert baloldali irodalmi tevékenységéért vitték koncentrációs táborba 1938-ban. A dal szövegét megtanultatta a zeneszerzővel, aki azonnal megzenésítette. A kényszermunkások a tábor felszabadításáig énekelték halkan munka közben, hogy lelkesítsék egymást. [vissza]
Radnóti Miklós emlékének
Jó napot! Jó estét!
Jó éjszakát.
Kívánunk jó éjszakát.
Itt a három jó barát.
Ki jóban, rosszban együtt jár:
Gáspár, Menyhért, Boldizsár.
| GÁSPÁR | Itt lakik-e a költő? |
| MENYHÉRT | Pontosabban: itt lakott-e? |
| BOLDIZSÁR | Akit hazánk koszorús dalnokának hívtunk. |
| JÚLIA | Tőle jönnek? Mi van vele? Mit üzen? |
| BOLDIZSÁR | Ahonnét mi jövünk, onnét ritkán tér meg utazó. |
| VIKTOR | Kik vagytok ti? |
| GÁSPÁR | Mi vagyunk a Három királyok. |
| MENYHÉRT | Akik mindig összetartanak. |
| GÁSPÁR | Eshet hó, eshet jég, vagy dara |
| MENYHÉRT | Térdig érhet az út sara |
| GÁSPÁR és MENYHÉRT |
De összetart és együtt jár Akár a három vén király Gáspár, Menyhért, Boldizsár. |
| EGYÜTT |
Az őrmester úrnak vicceltünk, A főhadnagy úrnak táncoltunk a hóban, Az ezredes úr mulatságán élve ettük meg a svábbogarat. Onnét jöttünk ki a pokolból. Ide a másik pokolba Hazánk gyönyörű fővárosába Nem csillag után, csak az orrunk után A többi az sajnos ottmaradt, Ottragadt a hóban. Aki nem viccelt, megkrepált, Aki nem táncolt, annak aus Kaput lett egyből, hulla már Kinek nem ízlett a svábbogár… A drága svábbogár! |
| VIKTOR | Elég ebből a gajdolásból. Kit kerestek? |
| GÁSPÁR | A költő nejét! |
| MENYHÉRT | Pontosabban az özvegyét. |
| BOLDIZSÁR | Akit mi hazánk koszorús dalnokának múzsájaként tisztelünk. |
* Betétdal Hubay Miklós-Vas István-Ránki György: Egy szerelem három éjszakája című zenés tragédiájából [vissza]
Magyar hadifoglyok a doni katasztrófa után (Sajtófotó)
A tárgyak gonoszságáról beszélgettünk. A dugóról, amelyik beletörik az üvegbe, a fogkrémről, amely tubus alján buggyan ki, merő rosszaságból. Barátunk, Z. ekkor így szólt:
– Ha akarjátok, elmesélek egy történetet a tárgyak jóságáról.
Akartuk, elmesélte.
– Már említettem, hogy magam is részt vettem az 1942-es keleti hadjáratban, sőt dicsekvés nélkül állíthatom, hogy a legmagasabb rangú tisztekkel egy időben kezdtem szaladni visszafelé.
Mint egyszerű munkaszolgálatos vonultam be, de gyorsan emelkedtem a ranglétrán: előbb nyavalyás gazember, később rühes kutya lettem. Ez utóbbiként kaptam meg a flekktífuszt a kardok nélkül, 1943 januárjában. További pályafutásomnak a voronyezsi áttörés vetett véget. Egy szál vödörrel a kezemben órákig próbáltam feltartani Tolbuchin hadseregét. Amidőn azonban látnom kellett, hogy von Mannstein tábornagy is visszavonul, fogtam magam, és abbahagytam a céltalan ellenállást. Pokoli káoszban elindultam nyugat felé a vödrömmel. Magyarok, románok, olaszok, szlovákok és németek áramlottak ziláltan Kijev felé, egymás hegyén-hátán. Mindenki igazoltatott mindenkit, járőrök cirkáltak, hogy összetereljék a katonákat, és lelőjék a muszosokat. A járőrök egymást is igazoltatták, mindenki gyanús volt, kivéve a halottakat, akiket megbízhatónak lehetett elismerni. Engem senki sem bántott, mert látták kezemben a vödröt, s nyilvánvaló volt, hogy vízért megyek valahová.
Ezzel a vödörrel mentem a Dontól Kijevig. A vödörnek köszönhettem, hogy senki sem lőtt le, senki sem igazoltatott, mert hiszen nyilvánvaló volt, hogy vízért megyek valahová.
Bobrujsz és Berdizsek vonalában volt a fő-fő szűrőállomás. Ezt a vonalat már csak rendezett alakulatok léphették át, mert — ha már a fronton minden felbomlott is —, de a hátországban rendnek kellett lennie. Itt külön-külön mindenkit megvizsgáltak és kikérdeztek. Aki nem tudta megindokolni, hogy miért szalad hazafelé, azt máris becsukták. Engem azonban senki sem kérdezett, mert látták kezemben a vödröt, s nyilvánvaló volt, hogy vízért megyek valahová. Kijevben akkor még nyugalom volt. Itt jelölték ki a csapatok új beosztását, itt döntötték el, hogy a még életben maradt kiirtandókat hol és hogyan kell kiirtani. A katonák partizánvadászatra indultak, vagy kórházba kerültek, másokat aknát szedni küldtek, vagy tankcsapdákat építtettek velük. Velem azonban a kutya sem törődött, mert látták kezemben a vödröt, s nyilvánvaló volt, hogy vízért megyek valahová.
Szolnokon jártam már a vödörrel a kezemben, amikor elért a végzet. Egy magyar tábori csendőr megkérdezte, miért lődörgök az utcán. Felemeltem a vödröt, és azt mondtam:
– Alázatosan jelentem, vízért megyek.
Erre kaptam egy akkora pofont, hogy magam is megcsodáltam.
– Tudod-e, nyavalyás, hogy miért kaptad?
– Tudom, alázatosan. Mert nincs feneke a vödörnek.
A menekülő második magyar hadsereg (Sajtófotó)
Akkorra már sok mindent megtanultam
nem féltem
nem sírtam egykönnyen
Szépen hangsúlyozva mondtam fel
a miatyánkot az üdvözlégyet
magyarul németül számoltam is húszig
s ártatlan szemmel mosolyogtam
rendőrre katonára
sőt ha szembejött a házmesterre is
Tudtam mind a három nevemet
az újat a régit és az igazit
és lakáscímet is hozzá emeletet ajtót
hogy ki járt fenn nálunk
és hogy senki sem
szótlanul elmenni a sor mellett
ahonnan unokabátyám integet
és lassan fordítani el
nem elkapni a fejem
Megszoktam nincs többé enyém mienk
nyugodtan mentem a kaszárnyába
a két feketeruhás között
s mikor halinacsizmás léptem
hozzájuk igazítva az Erikát énekeltem
mint a borjak úgy meredtek le rám
Akkorra már sok mindent megtanultam
nem féltem
nem sírtam egykönnyen
Mikor a másik szobából behozták az apám
először a lábát láttam meg
meztelen elkékült lábujjait
az ormótlan rendőrcsizmák között
aztán az arcába tudtam nézni
eszembe jutott az utolsó levél
Kisfiam – bugyogott szétvert szájából a szó
és láttam hogy sír
és láttam hogy fél az én apám
David Birkenbaum, az A-78750,
önként jelentkezett a Sonderkommandóba
halottakat kampózni sírva, mert
látni akarta még egyszer az édesapját.
Megbizonyosodni a lehetetlenről.
Megsimogatni a hihetetlent.
Elköszönni, ahogy tanították.
Aztán már nem számított,
sós vagy édes a sült emberhús.
Nem engedte, hogy a lánya fatalpú klumpát viseljen,
és kiment a konyhából, ha a hús zsírosa sercegve sült,
sorba álltunk a gangon, amikor palacsintát osztott,
és Csak Buki néninek hívtuk a fejkendős asszonyt,
mert tetovált karjára mutogatva egyre csak azt motyogta
németül: Buchenwald, Buchenwald – Buchenwald.
Mikor az a szomorúszemű magyar kisfiú
az egykori zsidótemetőre betonozott
panelház ablakához lépett az újpesti un. szellemtelepen,
s a háta mögött egy meglebbenő lángú,
karcsú gyertya nyurga árnya táncolt,
mert azon a héten 17.45-kor jött be a szombat,
meglátta szemközt a régi Chinoin
égbemeredő, vörös jelzőfénnyel véglegesített
kéményéből magasba törő füstoszlopot,
az égbe lövellt, forró felkiáltójelet,
nagyanyja feszes-szorosra font szürke kontyára gondolt,
és kezének fahéjoskalácsillatú simogatására ácsingózott,
csontkocsonyásító, kokárdás sajgással valahogyan.
Mióta kevesebb a költőpénz és drágább a mécses,
péntekenként inkább körbejárok
és meglocsolom a lakásban a virágokat.
Megállok minden cserép előtt,
s elsorolom a rokonokat, barátokat,
az ősök felöl könnyű, az oldalág már akadozó.
Gondolok pár szót szólni hozzájuk, közben
hol felelnek, hol nem, csak mosolyognak.
Minden cserépbe egy emlékezésnyit öntök:
egy virág – egy halott.
Huzatban lobbanó láng helyett, csöndesen csurranó vízszál.
Gazsi szerint ez valami pogány szertartásféle,
de ez nem bánt, mert ő, ha nagyon okos is,
mégiscsak (egybeírva!) egy teknősbéka.
Halgyej: A budapesti gettó felszabadítása
– Ezt írtam – mondta Alekszej Burkov szovjet polgár szerényen. Leült az ágyam szélére, s kibontott egy negyed ív barna csomagolópapírt.
Odakünn esett a hó. A homályos sarokban volt egy külön ágy, azon két ember haldokolt, a válluk összeért: egy olasz főhadnagy és egy albán paraszt. Vékony cukorspárgára fűzött halotti lábszámukat már elő is készítette a buzgó német írnok. A teremben szerteszét a kopasz fejek úgy világítottak, akár a hold ezüstje, mert bennünket gondosabban nyírtak akkoriban, mint bármiféle értékes birkákat. Hetenként nullás géppel.
Nevünk nem volt, csak számunk és színes háromszögből varrt jelzés a csíkos fogolyruha bal oldalán. A politikaiak vörös háromszöget viseltek bal mellükön, a vallási szekták hívei feketét, a közveszélyes munkakerülők barnát, a homoszexuálisak lilát, a zsidók vörös és sárga háromszögekből alkotott „Dávid-pajzsát”, a német hivatásos bűnözők zöld háromszöget. Ebben a rendezett német világegyetemben a politikaiak és a zsidók úgynevezett „N. N.-foglyok” voltak, élőhalottak. Az egész földgömbön rajtuk kívül senki sem tudta, hogy ők személy szerint élnek még.
Dachau koncentrációs táborában történt ez, a 13-as számú kórházbarakkban, 1945 februárjának közepe táján. Az amerikaiak lábhoz tett fegyverrel várakoztak a Rajna bal oldalán; kelet felől T-34-esek és „Katjusák” törtek a Birodalom szíve felé.
Alekszej Burkov fiatal volt, pirospozsgás, középtermetű és tagbaszakadt. A tréfás fasiszta gyilkosok neki meghagyták szép szőke haját – csupán középen nyírtak bele nullás géppel egy széles sávot, amit gyöngéd német gúnnyal „tetűsétánynak” becéztek. A szovjet emberek külön megbélyegző jele volt ez. Ők voltak a veszélyes példa a mi számunkra, a bélyegesek, a „bolsevisták”. Soha le nem mondtak a szökés gondolatáról, nem volt olyan nap, hogy egy-egy szovjet polgárnak nyoma ne veszett volna.
Körös-körül magas kőfalak és fényszórós géppuskatornyok. Beljebb magas drótsövény, amelyben magasfeszültségű elektromos áram keringett. Az elfogott szökevények kötélen lógó testét az akasztófa felkapott zsámolyaival verték a tündöklő csizmájú, kölnivíztől illatos német tisztek.
Én nem tudtam a Rosztovból elhurcolt Burkovról, hogy költő. Autómechanikusnak mondotta magát, azonban értett a harisnyastoppoláshoz, tetűirtáshoz, fafaragáshoz és betegápoláshoz is. Aznap délelőtt másodmagával felsikálta a termet, amelyben – háromemeletes, egymás fölé rakott szűk faágyakban – száznegyvenen döglődtünk. Kivitte a mosdóba az aznap reggeli hullákat: egy kommunista osztrák hírlapírót, egy Weremaeus nevű holland tengerésztisztet és egy lengyel zsidó nadrágszabócskát. Tisztára súrolta az ötvenliteres ételtartályokat. Tiszta gatyákat osztogatott szét teljes pártatlansággal az arra legjobban rászorulóknak. Azután tetőtől talpig megmosdott jéghideg vízben, jóízűen megreggelizte az előző estéről maradt, két liter hideg marharépalevest. Végül leült az ágyam szélére.
– Írtam ma délelőtt! – mondta tört németséggel. – Aufpassen! – s félénken mosolygott. A szakadatlan súrolástól, sikálástól, mosogatástól kivörösödött és megrepedezett bőrű, tömpe ujjaival szétbontotta az összehajtogatott, foltos, barna csomagolópapírt. Szeretettel kisimította, körülpislogott. És olvasni kezdte írásművét.
Én nem tudok oroszul. Én már a címét sem értettem! Arról akarok most beszélni, hogyan értettem meg mégis a verset. Az ágyamon, a költőn kívül, hárman ültek. Egy barátságos arab, aki semmiféle európai nyelven nem tudott, még a taglejtései is fordítva voltak értelmezhetők, különben olaszként tartották nyilván. Egy Langer nevű morva szabómester; ez időnként azt állította magáról, hogy ő közgazdasági egyetemi magántanár. A harmadik egy mindig izgatott belga volt. A fejünk fölött levő harmadik emeleti ágyról Paul, a csontsoványságú francia fiú nyújtogatta a nyakát.
Mellettem a féllábú Alekszandr Mihajlovics M. feküdt. Az idős belorussziai férfit mi parasztembernek néztük; felszabadulás után megtudtuk, hogy tüzér alezredes. Az ő ágyán is hárman ültek, egy sárga arcú idős görög, ezenkívül Nasceanu, farkasbélű, köpcös román, ez fadarabokat rágcsált éhségében, végül itt volt Griska, egy mindig vigyorgó, vézna mongol, ő vért köpött, s a vécében éppen aznap reggel cigarettázáson érték. Ez – mindannyian tudtuk – valószínűleg a halálát jelentette, azt, hogy még aznap délután büntetésből átviszik a kórházból a munkablokkba. Előreláthatólag a 23-asba vagy a 25-ösbe, ahonnan a februári napokban magas kazlakba rakott tífuszhalottakat vitt el minden reggel a foglyok vontatta, gumikerekű, nagy stráfkocsi. Erről az ügyről most szemérmesen nem beszéltünk. Griska sem, ő vigyorgott. Fritz, a zöld parolis szobaparancsnok, egy rablógyilkosságért táborba került danzigi német, a központi kórházbarakkba ment, az áthelyezendők névsorával.
Odakünn esett a hó. Mi hallgattunk. A vers hosszú volt, Burkov teljesen teleírta a negyed ív csomagolópapírt. Hangja kissé remegett olvasás közben. A morva Langer és a szovjet polgárok a takarót nézték lehajtott fejjel. Mi, többiek, a hosszú-hosszú versből egyetlen szót sem értettünk. Mi volt a mi orosz szókincsünk a táborban? A kenyeret tudtuk, a csajkát tudtuk, a gatyát és a halált. ezekkel volt dolgunk.
Ekkor egy szót olvasott Burkov. Hangja nem reszketett. Mély volt.
Ezt a szót mindannyian értettük. Egy férfi neve volt. Felemeltük a fejünket. Én az arabot néztem, s ő engem.
Burkov befejezte a felolvasást, elhallgatott. Csöndben voltunk. Hallgatott a belga, a morva, a román, a görög, a francia fiú. Hallgattak a szovjet polgárok, fejükön világított a belenyírt csík. A mongol Griska szeme villogott.
– Értettétek? – kérdezte végül.
Mi nem szóltunk. Mi csak bólintottunk, hátunk lúdbőrös volt, és komolyan néztük az arab arcát. Griska, a mongol, sírni kezdett, sovány, földszínű arcán kétoldalt peregtek a könnyek.
Erről az egyetlen szóról akartam én most vallani. Erről a szóról, amit ott a mocsokban, az embertelenségben, a fasiszta éjszakában és ködben valamennyien jól megértettünk. A belga, a román, a morva, a görög, az arab, a francia fiú, a magyar, a mongol; ezt értettük belőle: szabadság!
Szégyellem, máig sem tudok oroszul. A barna csomagolópapírra írt, hosszú, idegen nyelvű vers zengését azonban nem akarom elfelejteni.
…Egyébként aznap délután egy lengyel fogolytól, aki az egyik SS-gyilkos szobájába járt takarítani, s ott titokban rádiót is hallgathatott, megtudtam, hogy a Vörös Hadsereg felszabadította Budapest városát.
Budapest felszabadítása, AFP
Adomázni jó. Történetet mesélni még inkább. Főleg, ha van valami köze a valósághoz.
A koronás fők vagy fullajtárjaik által ösztönzött legendák, mint a hun-magyar badarság, vagy Mátyás király jóságos, igazságot osztó uralkodása már oly mélyen belegyökereztek tudatunkba, hogy fel sem merül bennünk, mennyi az igazságtartalmuk.
Más a helyzet az írói mondavilággal. A közkézen forgó jó ízű történetek néha kissé elrajzolják a valóságot, ám mélyükön mindig ott rejlik a nagy és tagadhatatlan történelmi igazság, amit a névtelenség homályába vesző szerzők több százoldalas fóliánsoknál pontosabban ragadnak meg. Helytállóak, hisz írók indítják őket útra. Olyanok, akik megszenvedték a kort, amelyről szólnak.
Persze nem mindegyik derűs, mulattató. Sőt, vannak kimondottan tragikus kicsengésűek is, még ha alkotójuk a fanyar humor ostyájába próbálja is rejteni a keserű tanulságot.
Bizony, az alkotó védtelen. Hiába műveinek több ezer példánya a lakások polcain vagy a nagy könyvtárakban, ezek nem védik meg. Mert a könyvek ugyanolyan védtelenek, mint írójuk. Heine mondta, vagy valaki más, és Thomas Mann a megszenvedett tapasztalat bizonyosságával erősítette meg: „Könyvek égetésével kezdik és emberekkel folytatják…” Hátborzongatóan igaz megállapítás. Mit tehet az alkotó? Menekül.
Életében sok dolog késztetheti rá, kevésbé halálos is.
Szökni próbál a szerelmi bánat, a hivatal packázásai, a politika torz agyszüleményei, az államhatalom és az általa meghirdetett kincstári ízlés agressziója elől.
Szegény, hová menekülhet?
Vannak szerencsések, akik emigrációba. Abban reménykedve, hogy a terror nem éri utol őket. Hiú ábránd. Azután még valami. Életüket megőrzik, gyakran a honvágy viszi őket sírba. Zeneszerzőnek, zenésznek, képzőművésznek könnyebb: nemzetközi nyelven alkot, bárhol otthonra lelhet, ahol alkothat, megélhet, még ha keserű kenyéren is.
„Mindaddig, amíg a budapesti volt Oktogon-tér és a volt Körönd azoknak az embereknek a nevéről van elnevezve, akikéről jelenleg van, (Hitler és Mussolini – az író megjegyzése) továbbá mindaddig, amíg Magyarországon erről a két emberről elnevezett tér vagy utca van, vagy lesz, rólam az országban ne nevezzenek el sem teret, sem utcát, sem nyilvános épületet; velem kapcsolatban emléktáblát mindaddig ne helyezzenek el nyilvános helyen.”
Az emberség, a tisztesség, a hazafiság mindmáig gyönyörű megtestesítője, Bartók Béla írta ezt. 1939-ben már érezte a mételyt, a közelgő poklot s elment. Most sem kegyeltje a jelenlegi rendnek. Talán nem is kell neki az elismerés azoktól, akik szobrot emelnek az embernek, akinek a rezsimje elől elmenekült. Bartóknak szobra van Brüsszel egyik központi terén, Wass Albertnek vagy Herczeg Ferencnek sohasem lesz, még ha bele is szakad a hivatalos kultúrpolitika, mert kilóg a lóláb a „takaró alól”.
Bartók nem tudott hazajönni, a betegség legyűrte, ám halála után is a hazát szolgálta. Jogdíjait – ami nem volt kevés – a magyar államra hagyományozta és azt szétosztották az élő zeneszerzők között. Még beatdal szerzők, sőt költők is kaptak belőle, megzenésített verseik előadása után.
Mit tehet az író, költő? Ő nem ilyen szerencsés, hiszen a nyelv az anyag, amiből építkezik… Ha összetűzésbe kerül a rendszerrel az országban, ahol él és ahol megértik, nélkülözésre van ítélve. Vagy még rosszabbra. Önkéntes vagy erőszakos halálra. Mert a métely szülte gyűlölet, erőszak elől nincs menekvés. A kispolgár észre sem veszi, hogyan jut el a hatalom a „végső megoldásig”. Lesz alkotó, akit lelkiismeret furdalás nélkül lapáttal vernek agyon. Mást különösebb érzelmi bonyodalom nélkül az árokba lőnek. Ostoba és elbutított keretlegények. Honnét sejtenék, hogy gyermekeik, unokáik és az őket követő nemzedékek tananyagként fogják tanulni áldozatuk verseit. A Nem tudhatom… valamennyiünk szívébe ég. A költő, bár megtehette volna, nem alkudott meg, vállalta sorsát. A zsebében talált véres papírlapok és a rájuk rótt sorok mindennél ékesebben szólnak emberi nagyságáról.
Több mint hetven éve iszonyatos veszteség érte a magyar szellemi életet, irodalmat, művészetet és a tudományt. Büszkélkedhetünk Nobel-díjas tudósainkkal, noha tudjuk, csak szemérmesen elhallgatjuk, hogy döntő többségük (Szentgyörgyi Albert és Kertész Imre a két kivétel, mindketten megérdemelték) a hazát elhagyva lett az, aki. A mérvadó idegen nyelvű kézikönyvekben – ki lapoz bele ezekbe –, már mint magyar származású, de más nemzethez tartozó hírességek szerepelnek. A kései és felemás elismerés inkább csak önámítás, nem feledtetheti azt, hogy eltaszítottuk őket.
Vannak pillanatok, amikor döntened kell, mert az életedről van szó. Keress menedéket, ahol tudsz. Egy igaz barátnál, kollégánál. Találsz-e ilyet?
O. Géza a magyar irodalom klasszikusa. Apja, akit másfél éves korában elveszített, belügyminisztériumi titkárként és császári kamarásként szolgált. A fiú kénytelen volt végigjárni a katonai iskolák kegyetlen drilljét, hogy később matematika szakot végezzen az egyetemen s legyen világhírű bridzsező és szakíró. Tiszteletünk forrása azért több ennél. Megújította a magyar intellektuális prózát. A két háború közötti irodalom biztos mércéje, a Nyugat közölte első novelláját. Fő műve a „cőgeráj”-ban eltöltött évekről szól, egy „iskoláról a határon” – a regény kitörölhetetlen a magyar literatúrából. Még ha hithű, szolgalelkű mamelukok a tananyagból ki is törlik.
1944 zűrzavaros októbere. Az utcákon a megelőző évtizedek fortyogó gyűlöletének zavaros habja csapódik le, csőcselék üli torát. A fiatal költő, V. István menekülni kényszerül. Több okból is. Nem szolgálta az országot katasztrófába taszító rendszert. Származása is szörnyű bélyegként ül rajta. Még nem olyan híres, hogy elhagyja hazáját, s másutt lelhessen otthonra. Netán Portugáliában, mint a tengernagyból kormányzóvá avanzsált államférfi, aki a gyeplőt a társadalom legaljából előbújó söpredék kezébe hajította. Neki szobrot állítanak, az ifjú költőnek, ha odavész, aligha. Mit is csinálna más nyelvi közegben? Ízig-vérig magyar.
Kopogtatnak O. Géza budai lakásának ajtaján. A költő az. A házigazda ilyennek még sohasem látta. Zilált és izgatott. Csapzott. Fél, de reménykedik.
– Gézám, segíts, nincs hová mennem. Ha megtalálnak, elvisznek…
Mit felelhet erre egy talpig úri ember, a szó nemes és nem mai, pénzre váltott értelmében? Egy igazi hazafi, kolléga, aki tudja, ki mennyit ér az irodalomban. Aki sohasem tudott azonosulni az önkénnyel, az embertelenséggel. Sem előbb, sem később. S lett mérce nemzedékek számára. A mondat arisztokratikus, pontosabban nemes… életet jelentő.
– Istvánom, az én házam a te házad…
A hegyvidéki, jobb kerületben álló épület bizonyos oltalmat élvezett, a társadalom krémje lakott itt. A magas rangú, köztiszteletben álló katonatiszt fia is. Akinek helyén volt a szíve. Nem félt, noha tudta, származása, neve ellenére halálos veszélyt vállal egy sárga csillagos ember rejtegetésével. Vállalta, mint mindig és később is önmagát, a tisztességet.
Múltak a hetek. A háború kérlelhetetlenül mind közelebb ért. Az ostromgyűrű bezárult, az ágyúdörgés már az utcáról hallatszott. A bombatámadások és a harcok elől a megrettent emberek a pincébe menekültek. Várták mi lesz. Reménnyel és kétellyel a szívükben. Tudták, hogy közel a vég, csak azt nem sejtették, milyen lesz.
Becsapódások zaja hallatszott kívülről. Rengett a ház. Az óvóhely lakói összebújva találgatták, végre megszabadulnak-e ettől a pokoltól, vagy még rosszabb vár rájuk. Rosszabb már aligha jöhet.
Egyszer csak nagy dörrenéssel kicsapódott a pince nehéz vasajtaja. S a félhomályban megjelent a hős vitéz, aki majd véget vet szenvedéseiknek.
Az ajtónyílásban robbanások keltette mészpor-glóriától övezve feltűnt a dicső harcos. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint az orosz népmesék mesebeli daliája, aki megbirkózik a tetőtől-talpig acélba bújtatott árja harcossal. Aprótermetű, ferdeszemű, hajlott vállú volt. Viseltes mundérban, derékban zsinórral összekötött, mészporos, csupafolt pufajkában.
A pince lakói nem tudták, hogy az 1941-ben behívott száz szovjet katonából jó, ha egy megérte a háború utolsó évét. A végén már boldog-boldogtalant besoroztak. Kellett az ember, hogy kisöpörjék a szemetet. Előbb hazájuk földjéről, majd a szövetségesekkel karöltve a kontinensről.
A nyakában lógó, később „davaj gitárnak” elkeresztelt PPS géppisztoly lehúzta az alacsony hadfi vállát, olyan volt rajta, mint egy két számmal nagyobb zakó. Ferde vágású szeméből látszott, hogy kazah az istenadta, nem szőke, kétméteres Ilja Muromec.
Gyanakodva körbenézett a pincében ülőkön. Még oroszul sem tudott rendesen, ezt, aki értett valamicskét oroszul, megérezhette.
Meglátta a költőt. Jellegzetes arca, orra nem keltett kétséget az apró termetű harcosban. Vastag és durva lövészkesztyűbe bujtatott kezével rámutatott a reszkető poétára s megszólalt. Nem a tudós és hivatalos „jevrej” (héber, jiddis) szót használta, hanem lekezelő, köznapi változatát.
– Vü zsid!
Mit felelhetett erre a költő? Átélve annyi megpróbáltatást, de azért reménykedve a jobb jövőben.
– Ojvé, kezdődik az egész elölről…
Nekünk kell eldönteni, igaza volt-e a kinyögött bölcsességgel.
Kollégáját, aki otthont adott neki a szörnyű időben, embermentő tevékenységéért a Jad Vasem a Világ Igaza címmel tüntette ki.
Azt, hogy a felszabadító kiskatona eljutott-e a Brandenburgi kapuig s onnan vissza, hazája sztyeppéire, soha nem tudjuk meg. A költő viszont még évtizedekig szolgálta a magyar irodalmat.
Január 17. Szerda
Türelmetlen vagyok. Már a fejünk felett harcolnak. A műhelyben, melynek ablakai az utcai járdába vannak beépítve, már halljuk a gépfegyverek kattogását.
Az előbb az egyik szép mákvirág így referált észleleteiről: a sarkon áll a német katona gépfegyverrel, de megvárja, amíg öt-hat orosz összegyűl, akkor közéjük csördít, kellemes meglepetés lehet a ruszkiknak! Tehát, a mákvirág szerint a német katona még most is csördít. És ez kellemes meglepetés az oroszoknak. Szóval a mákvirág szerint a németek most is győznek. És a mákvirág nem remeg, hanem részeg örömmel vigyorog. […]
Öt órakor, szóval már majdnem este, megjelent a műhelyben két német katona. A szomszéd házból jöttek, a vészátjárón át a tér felől. Áttörték a továbbvezető másik vészátjárót is. Most tudtam csak meg, hogy nem két, hanem három vészátjárónk van. Mielőtt munkához láttak a németek, kicsit beszélgettek a ház népével. Szép szál legények voltak, kormosak, porosak. A tekintetükből riadtság tüzelt, olyanok voltak, mint az üldözött vadak. Arcuk zilált, kimerültség és zavar látszott rajta. Ha az embernek nem volna esze is, sajnálná ezt a két szörnyeteget. Mert láttam rajtuk, hogy halálra vannak ítélve.
Ott álltak a műhelyben, tétován bámészkodtak és járatták a szájukat. Nem pattogva, parancsolva, hanem nagyon is elégikusan. Nem értettem, hogy mit beszélnek. Csak azt az áhítatot figyeltem, mellyel a pincelakók tekintete csüngött rajtuk. Igen, társaimnak még mindig ők a hősök. Nemhogy nekiugranának és agyonvernék őket. Fadarabbal, seprővel, lábassal, ami akad.
Kérdezősködtem a többiektől, de hogy mit beszéltek ezek a németek, azt hamarjában nem lehetett megtudni. Mindenesetre kisütötték, hogy a németek nem elvonulnak, hanem csak munícióért mennek, tehát még mindig és már megint győznek.
Január 18. Csütörtök
Tegnap este nagy volt az izgalom a pincében. Az oroszokról azt tudták, hogy százötven lépésnyire, a közeli téren vannak. Az izgalmat már a két falbontó német katona elindította. […]
Éjjel tizenegy óra tájban a németek a tér felől érkezve, átvonultak a pincénken, a feltört falakon át. A műhelybe érkeztek, onnan mentek tovább, én nem láttam őket, mert már az óvóhelyen az ágyban feküdtem. Lehettek vagy húszan, azt mondták.
Éjjel fölkeltem, kimentem a vécére. Onnan meg lehetett állapítani, hogy a csend teljes, nincs ágyúzás, nincs lövöldözés.
Korán keltem, nyolckor, nem tudtam tovább aludni. Azt beszélték körülöttem, hogy az oroszok már itt vannak a mi utcánkban. M.-né állapította meg először, aki kinézett a kapu üvegablakán. Befutott az óvóhelyre, és újságolta: „Itt vannak az oroszok!” Egy férfi kételkedett ebben: „Honnan tudja?” M.-né felelt: „Láttam az orosz katonákat.” „Hol?” „Itt az utcánkban.” A férfi még mindig kételkedett: „Milyenek voltak?” M.-né leírta a ruhájukat. Aztán észbe kapott: „De mit is akarok a ruhájuktól, oroszul beszéltek.” A férfi nagy nehezen: „Csakugyan itt vannak.”
Sietve felöltöztem. Kimentem az utcára, a kapu elé.
Négy orosz katona futott el a házunk előtt, a túlsó járdán. Mások is álltak mellettem, köszöntöttük őket. Aki elöl szaladt, az visszaköszönt. Szép, fekete bajszú fiatalember volt, kaukázusi típus. És szaladt mind a négy tovább. Maflán álltam a kapuban. Örültem. De előre, már régóta úgy képzeltem el az első találkozást, hogy egymásnak esünk, és átöleljük egymást. Az ölelkezés elmaradt, mivelhogy ölelkezésnél kettőn áll a vásár. Pedig szép lett volna.
No, de mindegy. Elvégeztetett! Vége a háborúnak, vége a pincének, a hallgatásnak, a lapulásnak. Minek is van még vége, vajon? Kell, hogy vége legyen az eddig volt, ezer éve tartó világnak.
Megmaradtunk. Véletlenül. Ezer veszély közt. És most, az a gyanúm, hogy nem farsang következik, hanem új harcra kell készülnünk. Csakhogy ezentúl kedvezőbb feltételek közt harcolunk. Még él az a szellem és az az ördögi akarat, amelyből minden szenvedésünk fakadt. Tovább él és működik. Hogy hogyan? Mindjárt itt a példa.
A pincénkbe új lakó érkezett három nap előtt. Eddig jóformán észre sem vettük. Valahol rommá lett a lakása, s a mi házunk befogadta. Csendes, visszavonult úriembernek látszott.
Most megszólalt, és a körülötte állóknak ezt mondta:
– Tegnap a németek nem munícióért mentek, hanem tovább vonulnak, át Budára, majd nyugatra. A két falbontó közül az egyik ezt mondta: „Mi most elmegyünk, de még vissza fogunk jönni!” És amilyen legények, én ezt el is hiszem nekik.
Az óvóhely hangulata különben csodálatos. Az a néhány zsidó, aki a pincében rejtőzött és az egy-két jóravaló ember, tétován jár fel és alá, gyáván hallgat. Félénkek, előzékenyek, türelmesek. Az ellenforradalmárok azonban gátlás nélkül mondják ki lesújtó véleményüket arról, ami történt, mindenről, amit észlelnek. Megkezdték a gúnyos kritikát. Tudnak és mernek fölényeskedni.
Mondom, nem nyugalom következik, hanem további harc. Szakadatlanul résen kell lennünk. Hosszú ideig, talán egész életünkön át.
1945
Halgyej: Német kisgép a budapesti Attila út egyik házában
A huszadik század emberének sok barátja van, akiket csak futólag ismer. Sőt, olyan „ismerősei” is vannak, akiket még látásból sem ismer, csak a hangjukról. Ilyen például a rádióbemondó vagy a telefonébresztő.
Volt egyszer egy ember, akit, mondjuk, Poksteflnek hívtak. A háború előtt Prágában gimnáziumba járt, sőt klasszikus gimnáziumba; azt hitte ugyanis, hogy az élet értelme az a bizonyos közismert carpe diem. Más latin közmondásra nem emlékezett, de minden napból annyit hozott ki, amennyit csak tudott. Könnyedén és szertelenül szórakozott más számlájára; kedvenc mulatsága az volt, hogy ismeretlen embereket hívott fel telefonon, hogy megtréfálja őket. A posta ellenőrző szerveként mutatkozott be, és a tapasztalatlan öreg nénikéket, akik egyedül voltak otthon, felszólította, hogy keressenek valahol egy colstokot, és mérjék meg a telefon zsinórját a készüléktől a falig. Ha rossz napja volt, akkor a temetkezési vállalat nevében jelentkezett, és annak, aki a hallgatót felvette, bejelentette, hogy most küldi a faragott koporsót.
– Hát, kérem, most indulunk a koporsóval. Tíz perc múlva ott leszünk. Legyen szíves addig felvenni a halotti inget. És fekve szíveskedjék várni.
Vagy elrendelte:
– Szíveskedjék holnap reggel hétkor papagájával együtt a Lövész-szigeten megjelenni. Mindkettejüket beoltjuk. Az oltás kötelező. Köszönöm.
De legjobban az 553-53-as számot szerette felhívni. A készülék tulajdonosának ugyanis kicsit furcsa neve volt, úgy hívták, hogy Kiskakas. Diákunk és Kiskakas úr között minden pénteken pontban három órakor a következő beszélgetés zajlott le:
– Halló! Halló! Jó napot kívánok! – kezdte a diák.
– Jó napot kívánok! Mi tetszik?
– Kérem Kistyúk urat a telefonhoz.
– Kistyúk nem lakik itt, kérem – hangzott türelmesen az öregúr kulturált hangja. – Itt Kiskakas * beszél.
– Nincs ott valahol mégis egy Kistyúk? – kérdezte minden alkalommal friss meglepetéssel a diák.
– Kistyúk nincs, kérem – mondta az öregúr –, de egy szép kis tojással szolgálhatok.
– Köszönöm, tojásra nincs szükségem – mondta a diák udvariasan. – Bocsánat, alighanem téves kapcsolás.
Kiskakas úr mindig egyformán barátságos volt. Soha nem mutatta jelét a legkisebb meglepetésnek sem. Soha nem kérdezte, ki a hívó, és miért hívja mindig pénteken, pontban három órakor délután. Soha nem mondta, hogy féleszű taknyos, vagy, ami még rosszabb: átkozott kölyök. A hallgatót is mindig finoman tette le.
Telt az idő. A diák élt, tehát öregedett. Sikerrel abszolválta az érettségit majd az egyetemre a felvételt is. Minden nap borotválkozott. Hangja a telt baritonnál állapodott meg, és határozottan kellemes volt.
A világ is haladt a maga útján. Hitler elfoglalta a Rajna vidéket, Ausztriát, a Szudéta-vidéket, Lengyelországot, és a többit. Aztán lehullottak az első bombák, és már senki sem csodálkozott.
Aztán jött az 1939. november 17– i tömeges diákkivégzés. Ez Prágában történt. És Kiskakas úr pénteken három órakor hiába várta a hívást. A koncentrációs táborból nem lehet telefonálni. Így hát a nevezett fiatalember viselkedése legalább ezen a téren megjavult.
Hogy mi minden történt ott vele, az más lapra tartozik. Regénybe – vagy még inkább drámába. De ügyes is volt, vakmerő is volt – szerencséje is volt! Túlélte.
Mikor visszatért Prágába, május tizenegyedike volt. És péntek volt, 14 óra 50 perc. Azt gondolta magában: mielőtt kigondolnám, hogy hol is kezdjem el újból… de úgyse gondolok ki semmit… felhívom Kiskakas urat. Úgyis ez az egyetlen telefonszám, amire még emlékszem.
Bement tehát egy magányos telefonfülkébe, amely még szürke volt a háborútól. A keze reszketett, de ezen egyelőre nem lehetett segíteni. Az arcán viszont a szertelen és pajkos jókedvnek ugyanaz a kifejezése jelent meg, mint régen. Feltárcsázta a számot.
– Halló, halló, jó napot kívánok – kezdte.
– Jó napot kívánok. Mi tetszik?
– Kérem Kistyúk urat a telefonhoz – mondta, és kis híján sírva fakadt.
A vonal másik végén valaki hosszasan hallgatott. Aztán egyszerre felkiáltott:
– Hát élsz, te csibész? Ez igazán nagyszerű!
– Élek, Kiskakas úr – mondta az egykori diák, és ebben a pillanatban érezte meg, hogy a testébe visszatér az élet. A szíve gyorsabban kezdett dobogni, és az örömtől összeszorult a torka. Hallotta, hogy énekel a vére.
– Nincs ott valahol mégis egy Kistyúk? – kérdezte végül reszkető hangon.
– Kistyúk nincs, fiacskám – mondta az öregúr nyájasan. – De van egy tojásom. Szép fehér tojás. Jöjjön el, csibész úr, megfőzöm magának.
És tulajdonképpen ez minden. Vagy ki tudja…
Palotai Erzsi fordítása
* Cseh nyelvterületen a Kohoutek (Kiskakas) bevett családnév [vissza]
Allan Jackson: Találkozás az Elbánál, Torgau, 1945. április 25.
Pont a születésnapomon, a huszonötödik születésnapomon kaptam hosszú évek után az első hírt hazulról. Néhány héttel azelőtt ért véget a háború Európában, én magam ötödik esztendeje voltam katona, amiről a szüleimnek odahaza, Pesten, persze fogalmuk sem lehetett, azt hihették, szorgalmasan tanulok, talán már el is végeztem az egyetemet. Egyetem! Hol volt az már! Egyszer, a szíriai sivatagban felborult a másfél tonnás teherautó, amelyen cementet és lőszert szállítottunk. Végtelenül hosszúnak tűnt fel az idő, amíg a kocsi megtette fölöttem azt a száznyolcvan fokos fordulatot, amíg a négy kereke szabadon pörgött az ég felé, én pedig arra gondoltam, megtudják-e valaha is a szüleim ott, a háborútól kettészelt világ másik oldalán, hogy az egyetlen fiúk 1941 telén Deir Ez Zor mellett, mint az angol hadsereg önkéntes közkatonája egy buta autóbalesetben vesztette el az életét? De hát megúsztam. Azt is, mint az egész háborút. De akkor, a béke első napjaiban már tudtam, hogy az otthon maradottakra sokkal, de sokkal több veszély várt, sokkal szörnyűbb testi-lelki gyötrelmek, a pokol bugyrainak Dante fantáziáját meghaladó kínszenvedései.
Szóval, születésnapi ajándékul megérkezett anyámtól a várva várt híradás, a diákkori címemre küldött s onnan továbbított vöröskeresztes üzenet. Az engedélyezett, már nem is tudom pontosan, tíz vagy tizenöt szó. Apád, nagyszüleid, minden rokonunk meghalt. Egyedül vagyok. Veled mi van?
Gyönyörű május végi nap volt. Siena mellett, egy Santa Colomba nevű kis faluban állomásozott a századunk. Napsütötte, szelíd, zöldellő toszkán dombvidéken. Az újrainduló élet, az álmok, a remények hajnalán. Én meg csak néztem, bámultam, szorongattam a markomban azt a vöröskeresztes levelet.
Nem sokkal később közölték velünk, hogy azok a katonák, akik több mint négy éve szolgálnak tengeren túl, soron kívül két teljes hónapra hazautazhatnak. Python-nak, óriáskígyónak nevezték ezt a hosszú szabadságot. A rendelkezés, természetesen, rám is vonatkozott. Csak a mindenki által lelkesen fogadott Python öröme nem. Hová utazzak két hónapra? Kihez és miért? Még messzebb Budapesttől, amikor itt vagyok Olaszországban, szinte a szomszédban? De hát Magyarországra nem az angolok és amerikaiak, hanem a Vörös Hadsereg vonult be, az most is más világ, oda nem kaphatok eltávozást. Pedig én csak oda vágyom. Egyedül vagyok, írta anyám. És fantasztikus hírek keringtek Budapest pusztulásáról, a nyomorról, az éhínségről.
Hetekig törtem a fejem. Éjszakánként álmatlanul hánykolódtam, latolgattam az esélyeket, a kockázatot, míg végre megérett az elhatározás. Kihallgatást kértem a századparancsnokunktól, G. őrnagytól. G. őrnagy, vagyis angolul Major G. magyar származású volt. Civilben mérnök. Miskolcon született. Szabályszerűen jelentkeztem, majd meglepő módon és nem túl katonásan a következő ajánlatot – szinte üzleti ajánlatot – tettem neki. Lemondok a nekem járó két hónapos szabadságról, ha elküld Bécsbe, (amelynek egy része angol megszállási övezet volt), és ott háromhetes eltávozást kaphatok.
– Mire jó az magának? Mit akar csinálni három hétig Bécsben?
Az igazat nem mondhattam meg neki. Így hát ugyancsak nem túl katonásan, vagy ha úgy tetszik, kissé szemtelenül, azt feleltem:
– Bocsásson meg, őrnagy úr, az az én magánügyem.
Nem tolt le. Elgondolkodott. Majd azt mondta:
– Rendben van. A jövő héten küldünk egy teherautó-rakomány térképet Bécsbe. Beosztom a kíséretbe. Átadják a szállítmányt, és az ottani parancsnoktól kérjen három hét eltávozást. A negyedik hét végére pedig itt legyen. Ahogy tud. – Elhallgatott. Nem volt buta ember. Egészen más hangon, sokkal halkabban hozzátette: – És ha eljut véletlenül Budapestre, érdeklődje meg, mi lett a családommal. Megadom néhány pesti barátom címét.
Aki nem katonai szabadságos táborba ment hivatalos beutalóval – mintha valami szakszervezeti üdülőbe menne az ember –, az, ha kérte, természetben megkaphatta az eltávozás idejére járó ellátmányát. A géhás őrmester jószívű fiú és jó barátom volt. Nem kevesebb, mint száz doboz konzervet utalt ki nekem. Félkilós angolszalonnákat, dobozolt füstölt marhahúst, tojásport, tejport, sajtot, szardíniát, kávét, teát, csokoládét, befőtteket. Nemcsak az oldal- és hátizsákomat, de a hatalmas hurka ruhászsákomat is degeszre tömtem velük. Mit jelent ez majd édesanyámnak az éhező Budapesten!
Csak azt nem tudtam még, hogyan jutok oda.
Három napig tartott Bécsig az utazás. Gödrös, szétlőtt, kanyargós utakon, romba dőlt falvakon és városokon át, végig a háború pusztította, nyomorúságos Olaszországon és Ausztrián. És ott kuporogtam, zötykölődtem a háromtonnás teherautó ponyvája alatt, térképkötegek közt, féltve őrzött, felbecsülhetetlen kincseimen.
Bécs egyik külvárosában, egy lebombázott, kifosztott gyártelepen volt az a központi térképraktár, ahová szállítmányunkat el kellett juttatnunk. A kocsink másnap reggel indult vissza Santa Colombába, én pedig kitöltöttem egy Bécsre érvényes, három hétre szóló szabadságoslevelet, és jelentkeztem a tábor parancsnokánál, egy dél-afrikai angol alezredesnél. Elolvasta az előre kitöltött papirost, majd végigmért.
Honnan tudhatom, hogy jár-e magának az a három hét szabadság? – kérdezte. – Hogyan írhatom ezt alá?
– Megbeszéltem a századparancsnokommal, G. őrnaggyal. Nyugodtan aláírhatja, alezredes úr, az én felelősségemre.
– Oké – mondta, hiszen ha egy gentleman állítja, még ha csak közlegény is… és alákanyarította a nevét.
Egy lépéssel tehát megint előbbre jutottam. De most mi lesz?
Ott álltam a száz doboz konzervemmel a félelmesen romos bécsi utcán, a Ringen hegymagas törmelék, egyik oldalról a másikra alig lehet átjutni. Kiéhezett emberek. Komorak, visszahúzódók vagy gyanúsan barátkozók. Kiismerhetetlenek. És angol övezet és amerikai övezet és francia övezet és szovjet övezet. Akkor láttam, messziről, életemben először orosz katonát.
Merre és hogyan? Drága időmből már egy fél nap eltelt, és még semmit sem tudok. És közeledik az este. Hová? Hogyan?
Végül csak beszédbe elegyedtem az emberekkel. És kivettem néhány napra egy szobát egy félig-meddig ép házban, valahol a piac környékén.
Onnan indultam másnap – most már a csomagjaim nélkül – felderítő útra. És harmadnap megtudtam: a bécsi keleti pályaudvarról, az összebombázott Ostbahnhof-ról minden reggel hétkor indul egy szovjet katonai szerelvény Budapestre. Vettem egy nagy bőröndöt, abba átcsomagoltam katonazsákomból a konzerveket. Isten tudja, miért, de így éreztem helyesebbnek és biztonságosabbnak.
Hajnalban fogtam a piacon egy izmos rakodómunkást, ő vitte ki a vállán, tisztes díjazásért, az óriási koffert a pályaudvarra. A romos peronon óriási nyüzsgés, szovjet katonák, orosz vezényszavak. És én ott állok köztük egyedül, angol egyenruhámban, pukkadásig tömött bőröndömmel. Az egyik vágányon hosszú szerelvény áll, kormos, ütött-kopott termes kocsik.
– Budapest? – kérdeztem a biztonság kedvéért.
– Da! – bólintott egy gyerekképű kiskatona. Ezt még én is megértettem. Szó nélkül feltornáztam magam hatalmas csomagommal a legközelebbi kocsiba.
Milyen gyanútlanok voltunk akkor még! Szívünkben éltek a híradók feledhetetlen képei: Találkozás az Elbánál! Az amerikai és orosz katonák első kézszorítása, az első ölelések. A közösen kivívott győzelem. Ki hitte, ki gondolhatta akkor még, hogy milyen érdekek, milyen nagyhatalmi intrikák vannak a nagy szavak mögött! Mi csak katonák voltunk, akik végigcsinálták ezt a háborút. Hogyan is gondolhattam volna halálos veszélyre? Honnan is tudhattam volna Raoul Wallenbergről, Szolzsenyicinről és a többi, német hadifogságból szibériai fogságba hurcolt vagy kivégzett szovjet katonáról, a Gulagról, malenkij robotról és annyi más tragédiáról! Bajtársak vagyunk, szövetségesek, boldog, gyanútlan győztesek!
Azt azért végiggondoltam, fölösleges elárulnom, hogy magyar vagyok. Magyarul beszélő angol katona itt, a Magyarország felé tartó szovjet katonai vonaton – túl sok magyarázkodásra lenne szükségem, hogy ki vagyok, miért jövök… Egyszerűbb, ha csak angolul szólalok meg, ha feltétlenül szükséges, legfeljebb néhány szót németül.
Jóformán el sem helyezkedtem, döcögve elindult a szerelvény. Senki egy szót sem kérdezett tőlem. Csak mosolyogtunk egymásra, összeölelkeztünk, veregettük egymás vállát. Én angol cigarettát adtam körbe, ők kenyérrel, kolbásszal, pálinkával kínáltak. Az egyik egy érmet mutatott a mellén: – Berlin – mondta büszkén. Én a zubbonyom tarka kitüntetésszalagjaira böktem: – Afrika, Itália.
Majd kinyílt az ajtó, nagyon kikent-kifent, nagyon szabályos öltözékű zöld sapkás katonák léptek be a termes kocsiba. – Dokument! Dokument! – fordultak sorba mindenkihez. Egy pillanatra elállt a lélegzetem. Aztán kihúztam zubbonyom zsebéből a piros fedelű angol katonakönyvemet. – British Military Mission. Angol katonai misszió – mondtam, magam is meghökkenve a merészségemtől. Azt tudtam ugyanis, hogy ilyen misszió valóban működik Budapesten. És már dugtam is vissza a zsebembe a könyvecskét, angol cigarettát kínáltam, kezet fogtunk, vállon veregettük egymást. Katonák voltunk, kisemberek, gyanútlanok. A „Találkozás az Elbánál” szelleme működött!
Rövidesen a magyar határra értünk. A vonat megállt. És odakinn szaladgálás, hangzavar, nők, férfiak, gyerekek, vitatkozás, kiabálás – és mindez magyarul! – Erre, erre… nem, ez nem a miénk, ez egy orosz katonavonat… – Hatodik éve nem hallottam ilyet! Összeszorult a szívem, alig tudtam visszatartani a könnyeimet. De most már nem árulhatom el magam. Csak ültem, közömbös arcot erőltetve magamra. És akkor az egyik orosz fiú gyér német tudásával magyarázni kezdett nekem:
– Tudod, én már voltam itt egy ideig, ezekkel is tudok beszélni. Ide figyelj! – Azzal kihajolt az ablakon, és magyarul elkiáltotta magát: – Kislány, gyere baszni!
Én persze nem érthettem, fel se háborodhattam, el se nevethettem magam, csak ültem, pléhpofával, mereven.
Végre nekilódult a vonat. Döcögtünk, robogtunk, cammogtunk megint, gondolom a vágányok is siralmas állapotban lehettek. Az egyik katona harmonikát vett elő, a társai énekelni kezdtek, több szólamban, gyönyörűen. Szívbemarkoló, bánatos orosz dalokat. Minden olyan valószínűtlen volt, mintha álmodnám, mintha csak moziban látnám. És közben az egyre ismerősebb táj, ismerős városnevek. Győr… Komárom… már dél felé jár, már késő délután van… Közeledünk, Úristen, közeledünk… nem is lehet igaz! Besötétedett, a kocsiban csak valami halvány fény pislákol, sűrű füst, fáradt testek kigőzölgése, fokhagymaszag, kerekek kattogása, és vég nélkül az orosz dalok. Aztán megállt a vonat, kinéztem az ablakon, a sötétben is elolvashattam: Kelenföld. Mi lenne, ha itt kiszállnék? Ha innen már haza…? De moccanni sem tudtam, csak ültem a többiek között, katona a katonák között a sötétben. És újra nekilódult a szerelvény.
Végre befutottunk – nagy meglepetésemre –, nem a pesti Keleti, hanem a Déli pályaudvarra. Odakinn koromsötét, csak felsejlenek az állomás romos falai, csoszogás, dörömbölés, hangos orosz vezényszavak, gyors mozdulatok, fegyvercsörgés, határozottan dobbanó lábak, a peronon már szabályos alakzatok, ütemesen csattogó lépések – és útitársaimat máris elnyelte az éjszaka. Én meg ott állok dermedten a vasúti kocsiban, az ájulás környékez, úgy érzem, elhagy az utolsó csepp erőm is – most tört ki rajtam az egész út fáradalma, minden izgalma: Sienától a Déli pályaudvarig, a csalások, a merész hazudozások, az egész vállalkozás kockázata. Megpróbálom leráncigálni a csomagtartóból a dögnehéz bőröndömet, de nincs hozzá erőm. Húzom, ráncigálom – leszakad a füle. Aztán valahogy csak lecsúszik, lezuhan, de felemelni már nem tudom, tolom, rúgom, görgetem magam előtt. Végig a sötét, teljesen kiürült peronon, le a pályaudvar előtti lejtős úton. És ott állok vele az utcán. Budapesti utcán. A néptelen budai utcán. Előttem a végtelennek tűnő feketeség; nem látom, de tudom: a Vérmező. Hát eddig eljutottunk. Most mi lesz?
Néhány perc múlva a csoda: régről ismert csikorgás, csörömpölés. Egy sárga villamos bukkan elő a semmiből és áll meg éppen előttem. Léleküres, az egész kocsiban csak a vezető. Nagy nehezen felnyomom a bőröndömet, s utána magam is felkapaszkodom.
– Hogyan juthatok át Pestre? – kérdezem. Most már végre magyarul. Sok mindent megélhetett már a villamosvezető, az angol egyenruhán egy pillanatig sem csodálkozik. – A Gellért előtt szálljon le – feleli egykedvűen. – A Ferenc József-híd helyén van egy ideiglenes híd, azon átmehet. Ha ugyan éjszaka átengedik…
Zörögve, zakatolva fúrja át magát a villamos a koromsötét éjszakán, az éjszakánál is feketébb Gellérthegy tömbje alatt.
– Na, Isten áldja – mondja a vezető, és megvárja, amíg lekászálódom mesebeli kincset érő és ezerszer elátkozott poggyászommal.
Egy járdaszigeten toporgok, s amikor szemem kissé hozzászokott már a sötéthez, meglátom, hogy két alak őrzi a hídfőt. Egy géppisztolyos orosz katona meg egy piros-fehér-zöld karszalagos, puskás civil. Megengedik-e vajon… De hiszen mindegy, ezt az istenverte nehéz koffert ilyen fáradtan úgyse tudom átcipelni a hídon!
És közben a koromfeketeségből gyanús árnyak kerülnek elő, megközelítenek, körüljárnak – engem vesznek szemügyre, az ismeretlen öltözékemet vagy az óriási bőröndömet? Átvillan rajtam, hogy itt most leüthetnek, kirabolhatnak. – Úristen, hiába cipeltem idáig ezt a száz konzervet, nem jutok el vele az édesanyámig? És akkor döbbenek rá, hogy nem is tudom, ott lakik-e még a Népszínház utcában, áll-e még egyáltalán a ház, ahol a lakásunk volt?
Mintha értelmetlenné, megoldhatatlanná, befejezhetetlenné vált volna az egész utazásom. Végül nagy elhatározással odataszigáltam a csomagomat a két fegyveres őr mellé. Ott talán csak nem lesz bajom, csak nem ütnek le? Furcsa némajáték kezdődött. Én szabályosan tisztelegtem nekik – elvégre fegyvertársak vagyunk! –, ők rám néztek, de mintha észre sem vettek volna. Ez sem a legrosszabb, gondoltam. Ülök a táskámon reggelig, akkor majd csak történik valami, csak megindul valamiféle forgalom. A két őr néha rám pillantott, de még mindig nem vett rólam tudomást. Némán posztoltak, lehet, hogy egymással sem tudtak beszélni, olykor-olykor rágyújtottak. Magam is cigarettára gyújtottam. Védenek engem ezek tulajdonképpen, vagy veszélyeztetnek? Bajtársak vagyunk, vagy ellenségek, egymást segítő katonák, vagy gyanakvó ismeretlenek? És körülöttünk csend, éjszaka, romok.
Jóval éjfél után szekérzörgésre kaptam fel a fejem. Valahonnan a körtér felől egy szekér tartott a híd felé. A karszalagos őr elébe állt. – Reggelig nem lehet átmenni!
A kocsis magyarázkodni, könyörögni kezdett. – Tengelytörésem volt… nem tehetek róla… vár a családom… kérem, kivételesen…
A puskás ember az orosz katonára nézett, talán mégis tudtak valahogy szót érteni, aztán intett: – Na, nem bánom, kivételesen…
Én meg odarohantam a kocsishoz: – Feltehetem a pesti hídfőig a bőröndömet?
Vállat rándított, majd hozzátette: – Felülhet a bakra maga is.
A híd közepe táján megkérdeztem, hogy hová megy. Kőbányára, felelte.
– A Népszínház utca felé?
– Mehetek arra is – válaszolta.
A szekér bakjáról néztem a sötétbe burkolózott, dermedten alvó, romba dőlt várost. És a fáradtan baktató lovacska minden lépésénél nehezebb és nehezebb lett a szívem. Romok, romok mindenütt. Amikor kiégett házak, baljós omladékok közt befordultunk a Népszínház utcába, azt hittem, ájultan esem le a szekérről. S a következő sarkon megpillantottam a házat, egykori otthonomat, sötéten, gyászosan – de szinte sértetlenül.
Csoda! Csoda!
A kapu zárva; szól-e a csengő? Megnyomtam a gombot, és vártam. Végtelennek tűnő percek után csoszogó lépteket hallottam. Aztán kinyílt egy kis kémlelőablak. A házmesterné, a régi házmesterné. Aki annyiszor beengedett, amikor színházból, táncmulatságból, éjszakai műszakból jöttem haza.
– Mészáros néni – nyögtem ki végül –, én vagyok!
– Jézusmáriám! – És már nyílt a kapu, nyílt a karja is ölelésre.
– Az édesanyám… itt lakik még? Itthon van?
– Hát persze. Menjen csak fel…
De a kapualjban megtorpantam. Szívrohamot kaphat, ha így, az éjszaka kellős közepén betoppanok hozzá. A háború kezdete óta nem kapott hírt felőlem, azt se tudja, hogy katona vagyok, azt se tudja, hogy élek-e egyáltalán.
– Mészáros néni – kezdtem tétován. – Félek, hogy megárt neki a váratlan öröm. Kérem, menjen fel, készítse elő valahogy, lassan, tapintatosan. Hogy elfelejtett szólni, járt itt valaki ma este, aki azt mondta, rövidesen én is… talán… de hiszen érti, ugye?
– Persze hogy értem – bólintott. – Lassan, tapintatosan. – Azzal futott fel a lépcsőn, csak úgy zengett a ház, úgy kiabálta a nevemet. – Itthon van, hazajött!
Anyám pedig a következő pillanatban már futott, pongyolában, sírva elém.
Tizenhét napot töltöttem Budapesten. Jártam a romos utcákat, barátokat, ismerősöket, gyerekkorom emlékeit kerestem. Csupa gyönyörűség és csupa fájdalom. Az évek múltán számomra új szavakat, új kifejezéseket tanultam. Kinyírták. Szőnyegbombázás. Dunába lőtték… És a történetek. A sírások, a zokogások, az eltűntek, a deportáltak, a halottak, a testi-lelki megnyomorodottak. A félelem, a düh, a szégyen. És valami csodálatos erő: a halálos betegségből kilábaló élni akarása.
Pillanatig sem volt vitás számomra, hogy a háború után hazajövök. – Maradj itthon, ha már itt vagy – mondta anyám, aki két hét alatt évtizedet fiatalodott. De én a fejemet ráztam. Végigszolgáltam tisztességgel a háborút, nem fogom szökevényként befejezni. Megvárom, amíg leszerelnek, és akkor visszajövök.
A tizenhetedik nap estéjén kimentem egyedül a Déli pályaudvarra, és megint csak felszálltam a tudomásom szerint Bécsbe induló szovjet katonavonatra. Most is a kézszorítások, a vállveregetések. Bajtársak, fegyvertársak. Az egyszerű emberek gyanútlansága. De bennem most már, a kaland vége felé, valami vibráló feszültség.
Lassan elindult a vonat. Két magyar nő is utazott velünk: anya és leánya, az egyik orosz tiszt ismerősei. Elaludtam, egy-egy zökkenőre felébredtem, majd félálomban bóbiskoltam megint. Egyszerre csak meghallom, azt mondja az egyik nő a másiknak: – Te, ez az angol katona magyar nótát fütyül!
Elállt a lélegzetem. De csak egy pillanat töredékére. Ha most abbahagyom az öntudatlanul fütyörészett dallamot, rájönnek, hogy megértettem, amit magyarul beszélnek, máris lebuktam. Szép lassan befejeztem hát a dalt, és minden átmenet nélkül folytattam: It’s a long way to Tipperary…
De aztán mégis hasznát vettem útitársnőim magyar beszélgetésének. Elejtett szavaikból kiderült, hogy ez a vonat nem Bécsbe, hanem Sopronba megy. Jóságos ég, onnan hogyan jutok át Bécsbe? Azt az utat nem ismerem!
Éjfél után értünk Győrbe. Hirtelen elhatározással leszálltam. A pályaudvar romhalmaz, egyetlen váróteremnek nevezett helyiség van nyitva, odabenn, mint szardíniák a dobozban, egymáshoz préselve ülnek, fekszenek a földön az emberek, sűrű, zsíros levegő, gomolygó füst, kiabálás, nyögés, horkolás – bepréselem magamat is a tömegbe. Szedett-vedett öltözékek, senki sem figyel az egyenruhámra. Időnként orosz katonák jönnek be, körbefürkésznek, nőket ráncigálnak ki a romok közé, visítás, ordítás, infernális jelenetek. Aztán csak sóhajtozás, nyögések, harákolás, horkolás.
Amint hajnalodott, kimentem a város szélére, át a hídon, a bécsi országútra. És rövidesen arra jött egy szovjet katonai teherautó. A vezetőfülkében egyedül egy barátságos képű orosz fiú.
– Viena? – kérdeztem. – Da – bólint –, és maga mellé mutat az üres ülésre. A szokásos némajáték. Kézfogás, vigyorgás. Hitler kaputt. Ennyi elég, ez minket összeköt. A határnál – bizonytalan, eszmeinél alig valóságosabb határ – megint egy zöld tányérsapkás. Dokument! Dokument! Elrebegem utoljára az eddig bevált varázsigét: brit katonai misszió, egyik kezemben a katonakönyvem, a másikban az utolsó megmaradt csomag angol cigarettám, azzal megkínálom, és már mehetünk tovább.
Amikor Bécs külvárosában, valahol Schwechatnál megpillantom az első villamost, megállítom a kocsit, gyorsan leszállok. Ha eddig megúsztam…!
Egy borbélynál megborotválkoztam, rendbe hoztam magam, s a harmadik hét utolsó napja lévén, szinte percre pontosan jelentkeztem a dél-afrikai alezredes egységénél. Onnan pedig autóstoppal, tucatszor váltogatott angol és amerikai katonai teherautókon Olaszországba. Harmadnap késő este értem Santa Colombába. Az őrség parancsnoka azzal fogadott: G. őrnagy meghagyta, ha az éjszaka kellős közepén érkezem is, azonnal menjek be hozzá.
Emlékszem, a tábori ágya szélén ült, szemüvegét kérdőn, szinte könyörögve fordította felém. Azt hiszem, még tisztelegni is elfelejtettem. Csak annyit mondtam: megérdeklődtem, az egész családját elhurcolták. Senkije sem maradt életben.
Montgomery afrikai hadserege (Sajtófotó)
Noha a magyar lapokban most már elég sokszor van szó Horthy Miklósról, Somogyi és Bacsó gyilkosáról, a siófoki és orgoványi akasztatóról, Héjjas Iván személyes barátjáról és védnökéről, közvéleményünk a mai napig sem tudja, hogy Magyarország kormányzóját kiadják-e Jugoszláviának, amely – joggal –, mint háborús főbűnöst, mint az újvidéki mészárlás értelmi szerzőjét akarja törvényszék elé állítani. Nem egészen világos az sem, hogy a magyar kormány kikérte-e Horthyt, vagy a szövetségesek hatalmas jogszolgáltatására bízza-e országunk és népünk tönkretevőjét. A suttogó propaganda azonban arról szeretne tudni, hogy a véres kezű kormányzónak miféle hatalmas külföldi támogatói vannak. Tény az, hogy ha „őrizetben” van is, „fogsága” egy 35 szobás csodaszép kastélyban, a bajor Tutzingban játszódik le.
De nem kell azt hinni, hogy az angolszász közönség csakugyan Horthy mellett foglal állást. Ismerik odakint Horthyt, és tisztában vannak történelmi „érdemeivel”. Erre vall egy nürnbergi törvényszéki tudósító levele a PM (Post Meridiem – Délután) című nagy amerikai napilapban, melyet angol nyelven Göndör Ferenc New York-i magyar hetilapjának, Az embernek elkésve érkezett márciusi számában olvasunk.
Az igazán szenzációs levél így szól:
„Horthy Miklós tengernagyot, Magyarország volt kormányzóját, elbocsátották a nürnbergi fogházból, amelyben védőőrizetben volt, mint a vád esetleges tanúja a háborús főbűnösök pörében.
A hatóságok kijelentették, hogy nincs vád ellene.
Nehéz egyetérteni ezekkel a hatóságokkal. Mert azon az aktív szerepen kívül, melyet, mint Hitler szövetségese játszott, Horthy egyike a modern történelem egyik legkegyetlenebb tömeggyilkosainak.
A civilizált világ nem felejtette el azokat a borzalmas eseményeket, melyek Magyarországon a Tanácskormány bukása után lejátszódtak, nem felejtette el, hogyan jutott Horthy hatalomra.
Mindazokat a tortúrákat, melyeket néhány évvel később a nácik az emberiség ellen alkalmaztak, Horthy és hóhérai kezdeményezték és gyakorolták 1920-ban Magyarországon.
Horthy volt a demokrácia és a demokrata intézmények első sikeres lerombolója az első világháború után. Ezért Horthyt a fasizmus megalapítójának kell tekinteni.
Horthy sikeres hatalomra jutása, mely erőszakkal és brutális eszközökkel történt, bátorította valamivel később Benito Mussolinit »római marsára«. Horthy–Mussolini–Hitler: szorosan összekapcsolódó szemei ugyanannak a láncnak, melynek kovácsolását Horthy kezdte meg, mikor szörnyű bűneit, a nyugati demokráciáktól nem gátolva (unmolested), elkövette.
Miért nem szolgáltatják ki ítélkezésre a most alakult demokratikus magyar kormánynak?
Fred Reitler,
törvényszéki tudósító”
Nürnberg, katonai törvényszék.
Fred Reitler ebben a nyílt levélben nem tesz egyebet, csak elismeri azokat a történelmi érdemeket, amelyeket a Horthy-rezsim annak idején Gömböstől Kállayig igényelt is magának, rámutatva, szorgalmasan és hangosan mutogatva rá, hogy a „szegedi gondolat” – melyet meg is valósítottak Siófoktól Újvidékig huszonöt éven át – megelőzte az olasz vesszőköteget, a fasciót és a müncheni horogkeresztet, amelyből a magyar nyilaskereszt és Magyarország irtózatos pusztulása lett.
Szabadság, 1946. május 25.
Az ostromlott Budapest
Menteni, magyarázni nem tudjuk, ami történt; de bevallani, elmondani igen. S e nemzedéknek ez lesz a feladata. „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.” Most elmentünk a pokolba. A dudások szólaljanak meg.
Mit mondhatnék még? Azt, hogy ilyenek voltunk és vagyunk; s ezért és ezért vagyunk ilyenek. Azt, hogy valamikor mások is voltunk; s ha a pokolból egyszer még napvilágra jutunk, talán mások leszünk. Mi történt itt huszonöt éven át? Egy érdekszövetkezet, a feudális nagybirtok védelmében, Trianon ürügye alatt prolongált huszonöt éven át egy rendszert, mely finom és kevésbé finom terrorral elnyomott, elsikkasztott mindent, ami minőségi törekvés volt. Mindenki zsidó volt vagy zsidógyanús, vagy zsidófeleséges, vagy dekadens angol- és franciabarát, szabadkőműves és kommunista, akit joggal lehetett gyanúsítani, hogy minőséget akar. Az érdekszövetkezet nem akart minőséget; Kolozsvárról és Kassáról kiabálták, hogy itthon ne változzon semmi, s nem mondhatta el senki, hogy Kolozsvárt és Kassát csak úgy lehet visszaszerezni, ha itthon olyan minőségű Magyarországot építünk fel, amelynek vonzereje van a környező államok népeire és az elszakított magyarságra is. A csehek, a szerbek, a románok minden írójukkal, festőjükkel, szobrászukkal büszkén szaladtak a világ elé, lelkendezve mutatták tehetségeiket. A mi külföldi követségeinken úgy fogadták a bekopogtató, vándor magyar írót, művészt, szellemi embert, mint a szolgabíró fogadja a rapportra berendelt zsellért.
Mindezt el kell mondani; itthon is, a világnak is. Ezért kell viselni azt a másik sárga foltot, amelyet most már magyar nemzedékek kényszerülnek majd a világ előtt viselni. S keresni egy tantermet, egyfajta elemi iskolát nyitni, ahol új magyar nemzedékeknek megmagyarázzák szellemi emberek az alapfogalmakat: a haza, a nemzet, az állam, a társadalom és a világhoz való emberi, nemzeti viszony alapfogalmait. Turulistáknak beszélni arról, mit mond Théophile Gautier Baudelaire-ről, aki talán más is volt, mint ezt a turulisták huszonöt éven át hitték… Mindent elölről kell kezdeni.
* * *
Ha mindabból, ami most történik velünk, egyfajta anarchia lenne Magyarországon, természetesen el kell fogadni, mint végzetet. A felelősség mindazok számára, akik az elmúlt huszonöt évben elmulasztották a tisztességes megelőzés társadalmi kötelességeit, rendkívüli.
De az idő mindenképpen feladta a leckét: én az európai humanizmusban hittem, s abban a polgári szocializmusban, mely minden dolgozó számára tisztességes életszintet, szabadságot és műveltséget nyújt. Tehát nem az önző, kapzsi és műveletlen magyar középosztályban, hanem a másikban, mely Európát építette, s melyből a Felvidéken és Erdélyben élt néhány nemzedékre való. Ha ez a szándék kipusztul a magyar életből, vele kell pusztulnom.
Most, mikor a magyar középosztály rossz lelkiismerettel selypeg és csomagol, nincs itt az ideje, hogy bűneit fejére olvassuk. Aki bűnös, meneküljön, vagy bűnhődjön; sorsuk nem érdekes többé. A lecke ennyi: marad-e még szellemi ember, aki Magyarországot vissza tudja rántani egy végzetes fordulat mélységeiből az európai életszintre, a méltányos és alkotó demokrácia szintjére? Ez a dolgunk, ha élünk még. A többi éppen úgy konjunktúra, mint volt az a másik, amely most letűnt.
* * *
Ha vége ennek a háborúnak, a feladatok mérhetetlen sora vár reánk; el kell temetni a halottakat, el kell takarítani a romokat, kenyeret kell adni az éhezőknek, valamilyen államfélét kell építeni a cserepekből, amit a rablógyilkos horda, melynek nagy része megszökött már, reánk hagyott. De ez a kisebbik feladat. Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a „jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, mint „keresztény magyar ember”, előjogokkal élhet e világban; egyszerűen azért, mert „keresztény, magyar, úri ember”, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem „kereszténymagyar” vagy „úriember”, tartani a markát, s a kereszténymagyar markába baksist kérni államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a „jobboldaliság” igazi értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt harminc éves, és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, reménytelen; talán megalkuszik, fogcsikorgatva, s mert önző és gyáva, bizonnyal hajlong majd az új rend előtt, de szíve mélyén örökké visszasírja a „jobboldali, keresztény, nemzeti” világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni és aladárkodni a nagyvállalatokban, képzettség és hozzáértés nélkül. S lehetett előkelő „közhivatalnok”-nak lenni és sérthetetlen, páncélinggel védett katonatisztnek; s mindezért nem adni semmit, csak becses létezése tényét. Ez a fajta soha nem változik meg. De amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet.
Csak a nevelés segíthet, mely a gyermekek lelkét ragadja meg.
Apám egyszer még föltámadt. Már nem tudom, miért, de nagyon fölpofoztak. Pofozni ugyan elvileg tilos volt, de elv és gyakorlat nem ugyanaz: a nevelők csontjukban érezték még a háborút. Az erdei úton csatangoltam, bosszúra szomjasan, ott jött velem szemben. Sápadt volt és sovány, arcát kiverte a borosta, mint akkor, ott, a lépcsőházban. Kölyök Hamlet, szóltam hozzá, ő válaszolt. Így, társalogva mentünk egymás oldalán: beszédes halott és rövidnadrágos élő. De nem került ott szóba sem a vérparázna bátya, sem az élveteg királyné, nem is volt bátyja, öccse sem, anyjának egyedüli fia volt. És a torról megmaradt hideg sültről sem esett szó; nem ültünk semmiféle tort, kukacos kekszen éltünk. És a táj maga is mintha megőrült volna; kísértet-órája sietett, őrjöngő fényben tántorgott az éjfél. Mintha nem is a háborúnak lenne vége, hanem a halálnak, magát csókolta a föld, lombot lombbal madárfütty fércelt össze, kórusban zengték a fák a szél-isten dicséretet: a szerelem Neander-völgye volt ez, eszelős makogás őskora. Mentünk egymás mellett, de már egy szót sem szóltunk. Az arcát még láttam egy darabig, de a fülem, akár a fáké, pihés dallamoktól viszketett. Aztán az arcát is fölitta a dér: ott álltam és láttam, hogy oszlik szét a földben; lent, a Budakeszi úton morzejeleket dudált egy teherautó. Ez volt az ő pogány föltámadása. Földbenőtt szárnyalás, tavaszi fröccstől berúgott gyökér, őt szívtam magamba – vére évente újuló tüzét. Erdei úton később csak almát lopni jártam.
A felkelők által foglyul ejtett német tisztek Párizs felszabadításakor, Bundesarchiv
A Rikk Júlia-ügynek vége. Úgy lett vége, hogy el sem kezdődött.
Tavaly március 14-én Júliának fotókkal illusztrált cikke jelent meg lapunkban. Amikor megkapta a megbízatást, természetesen hozzám fordult segítségért. Nekem izzadt a tenyerem, hevesen vert a szívem, egy ép mondatot alig tudtam kimondani, amikor azt kellett volna a világ legtermészetesebb módján közölnöm vele: Hogyne segítenék. De hát annyi kitűnő faliújságcikk megírása után neki meg sem kottyan ennek a riportnak az elkészítése. Júliát most először láttam mosolyogni, és éreztem, tudja, hogy hatalma van fölöttem. Bő egy hét állt rendelkezésére, hogy a cikket megírja. Megegyeztünk, hogy amikor készen lesz az első változattal, mert arra számítottam, biztosan át kell írni egyszer vagy akár kétszer is, amit papírra vet, akkor telefonon felhív, én kimegyek a gyárba, átnézem az írását, és megbeszéljük az esetleges hibákat.
El voltam készülve rá, hogy akármilyen jó lesz Júlia riportja, csak azért is átiratom vele. Így legalább lesz alkalmam többször találkoznunk. Majd csak feloldódik, az én félelmem is elmúlik, elvégre hogy jön egy huszonkét éves lány ahhoz, hogy én, a rutinos nőcsábász féljek tőle? Mert azt valakitől sikerült megtudnom, hogy Júlia mennyi idős. Nem tizenkilenc, hát annál jobb, érettebb. Kisebb a korkülönbség közöttünk, zakatolt az agyamban.
Rikk Júlia 12-én elkészítette a riportot, és másnap felhívott, mondván, kéri, hogy menjek ki hozzá, és nézzem át az anyagát. Én ekkor nagy bátran előálltam javaslatommal, hogy találkozzunk bent a városban, egy presszóban vagy sörözőben, átnézem a legépelt szöveget – mert már le is gépeltette – aztán a kellő javítások után én magam adom le a főszerkesztőmnek. Eszembe jutott, hogy a Hágiban minden kedden és pénteken zene mellett lehet vacsorázni, a zenét a Dráfi-Takács-König trió szolgáltatja. A vacsora itallal 10 forintba kerül, az kettőnknek egy húszas. De vajon van-e kedve ehhez Júliának? Ezt bizony elfelejtettem megkérdezni tőle. Talán jobb is így, nehogy azt higgye, randevúzni hívom, amikor ez szigorúan munkamegbeszélés lesz. Ugyanezen okból a Hungária is kiesik a szóba jöhető helyek sorából, annak a nagytermében minden este „Marosi tánczenéjére táncolnak a dolgozók.” Ital és vacsora olcsó, és a Hungi egész reggelig nyitva van, de Júliáék vasárnap kommunista műszakot tartanak, szóval szó sem lehet hosszú kimaradásról.
„Munka után, estefelé, vár valaki reám, s a szívem övé. Őérte dolgozom sok hosszú nappalon át” – jutott eszembe várakozás közben egy régi, a fiatalok által ma már nem ismert dalocska, amelyet Karády Katalin énekelt Lantos Olivérrel párban. Nemrég a rádió lejátszott néhány Karády-slágert, de ez nem volt közöttük. Ilyet ma már nem lehet leírni, hogy „Pihen a gyár, pihen a gép, nem kattog a szíve, ha jön a sötét. De mert az én szívem még sincsen vasból, én megyek feléd.” Nálunk a gyárak legtöbbje nem egy műszakban dolgozik, tehát a gépek nemigen pihennek. Próbálna meg valaki ilyesmit énekelni a nyilvánosság előtt: „Mikor a holdfény az égen kigyulladt, feledünk mindent, a gyárat, a múltat.” Az viszont egészen jól hangzik: „Dolgozunk egymásért, nincs ennél szebb talán.” A pesti „vén Stefánián” baktathat konflis, itt Szegeden aligha. Különben a konflis kiment a divatból, tessék villamossal, autóbusszal, vagy Csepel kerékpárral járni.
Júlia váltás után villamossal bejött a Dugonits térre, a 3-as végállomásától átgyalogolt a Jégkunyhóba, ahol türelmetlenül várakoztam rá.
Amikor belépett a helyiségbe, rögtön észrevett, odasietett az asztalomhoz, levette tavaszi kabátját, én felpattantam, és átvettem tőle, hogy felakasszam a fogasra, az én felöltőm mellé. Az én kabátom kéjsóváran bújt oda Júliáéhoz. Soha nem becéztem a lányt, mindig teljes alakjában ejtettem ki a nevét. Még ha magamban mondtam ki, akkor is.
Megkérdeztem tőle, mit iszik, amikor meglátta az asztalon a sörös kriglit, azt mondta, ő nem szereti a sört, sőt, semmiféle alkoholt nem szokott inni, üdítőt kér. Mire a pincér, aki régi ismerősöm, hamiskás mosollyal kihozta a csatos üvegben az üdítőt, mért somolyogsz, te hülye, dühöngtem magamban, Júlia átnyújtotta a gépelt lapokat, én azonnal olvasni kezdtem. Elképedve olvastam végig a riportot. Profi újságírótól ritkán lehet ilyen tökéletes cikket látni, nemhogy egy munkáslánytól, aki eddig csak faliújságcikkeket írt. Akinek soha egy sorát újságban ki nem nyomtatták még. Ezt egy betű változtatása nélkül még ma le fogom adni, hogy minél hamarabb megjelenhessen. Júlia kérdőn nézett rám.
– Tetszik?
– Tetszik-e?… Maga… maga… Ez egyszerűen tökéletes – az elején szinte dadogtam, a rövid ítéletet bánatosan mondtam ki. Ezt bizony nem kell átírni, ezen nem kell tovább dolgozni. Lőttek a tervemnek. – Le is adom még ma, hogy minél hamarabb megjelenjen.
– Ne siessen annyira, szerkesztő úr! – nézett rám ragyogó szemével Júlia. – Hiszen olyan régóta szeretett volna velem kettesben lenni. Nem igaz?
Ez a lány egy boszorkány. Átlát rajtam. Talán már az első találkozásunk óta. Nem tudtam megszólalni.
– El kell ismernem, maga is fejlődött az évek folyamán. Én pedig csak átvettem a módszerét. Kicsit utánoztam a stílusát. De ez csak nem baj?
‒ Hát igen. Annyi cikket írtam az elmúlt években rutinból. A maga kezdése tökéletes. Mert életes. „Március 12. A naptárból nézve ez a nap is olyan, mint a másik és éppen olyan gyorsan telik el.”
‒ Tudja maga, mit jelent napi 8-10 órában, a ledolgozott hétköznapok után vasárnap is ott állni a gépek mellett?
‒ A folytatás: „A Textilművek munkásainak mégis más. Mozgalmasabb. Fogadalom fűződik március 12-hez. Csütörtökön, az ünnepi pártnapon hangzott el: »Tartsunk a vasárnapi pártértekezlet tiszteletére kommunista műszakot«.” Aztán ahogy alcímben felteszi a kérdést, amire elképesztően ügyesen felel: „Ki az első? Ugye a második csoport? Nem, a negyedik! Ugyan, hát a harmadik jobb!” Aztán ahogy Székely Irént és a brigádvezető Gajdacsinét beszélteti?! Pardon, megszólaltatja! Ezek valóságos emberek, Tomori, a művezető, Tamási, a segédművezető, később pedig a nők, egyikük 113 százalékot teljesít, a másikuk sztahanovista, mindenki első akar lenni… Őszintén mondom, a munkafolyamatok és a környezet leírása pontosabb, mint némelyik újságíróé. De honnan vette, hogy így kell egy ügyes riportot befejezni: „A kommunista műszak a béke jegyében telt el és a jó eredmények a mai pártértekezletet köszöntik.” Tudja, hogy nevezzük mi, skriblerek az ilyen befejezést?
‒ Persze hogy tudom – nevette el magát a lány.
Hallgattunk. Kortyoltam a kriglimből.
‒ Tudja, én futballista koromban szinte semmit sem olvastam a sporthíreken kívül. De Mikszáth nekem is kedvenc íróm. És van otthon lemezjátszóm, egy csomó lemezzel. Szinte mindegyik klasszikus zene. A későromantikusok a kedvenceim. De még soha senkit sem hívtam meg a lakásomra, hogy hallgasson velem zenét, Csajkovszkijt, Lisztet, operarészleteket. Töprengtem, hogy magával tegyek-e kivételt. Látja az eredményt.
‒ Köszönöm, hogy nem próbál megtéveszteni, Miklós. Azzal tisztában van ugye, hogy magának elég rossz a híre Szeged szerte. Illetve bizonyos nők körében maga nagyon is sikeres. Én, bevallom, elég sokat tudok magáról… Na, mi történt? Megnémult?
‒ Mit mondjak magának, Júlia? Ezek után hiába is próbálnék flörtölni magával.
‒ Nem is kell. Meg se próbálja! Felesleges.
‒ Semmi esélyem?
‒ Semmi. Én nem tisztelem magát. Én is sokat járok moziba, olyankor persze egészen másképpen nézek ki, mint a gyárban szoktam. Másként vagyok öltözve. Maga olyankor nem szokott megismerni engem. Pedig látott elégszer. És kezdettől tetszem magának. Maga szinte mindig más nővel látható. A Szabadságban egy magas, formás szőkével, a Fáklyában egy csinos, telt barnával, a Vörös Csillagban talán egy szerény, de rajongó tanítónővel. Úgyhogy ne próbáljon moziba hívni!
‒ Színházba sem? – kérdeztem lassan ocsúdva meglepetésemből. S ahogy közben néztem ezt a szép szemű, hosszú hajú lányt, most döbbentem rá, kísérteties a hasonlóság közte és Ferenczi néni Madonna arcú asszony lánya között, akinek időközben megszületett a harmadik gyermeke is, megint egy kislány, Juditka, úgy emlékszem. Hála a szövőnőből lett miniszternek, Ratkó Annának. Pedig legeslegbelül meg vagyok győződve róla, az a nő nem szereti a férjét, felnéz rá, imponál neki az okossága, a tudása, egészen biztos, hogy a jó dumájával vette le a lábáról Magdolnát.
‒ Már láttam a Rákóczi hadnagyát és a Kiskrajcárt is. A brigád megbízásából már túl vagyok az Ármány és szerelem megnézésén, és a barátnőmmel megyek az Anyeginre, amit huszadikától adnak. Merthogy az operát is szeretem.
‒ Látja, én pedig nem tudom megkülönböztetni Don Juant Don Josétól…
‒ Jé, magának humora is van? … Napilapot ritkán olvasok. Az újságírók a rendszer támaszai. Gyávák. Szolgalelkek. Vagy tehetségtelenek. Maga melyik csoportba sorolja magát? … Kérem, ne haragudjon a gorombaságomért! Maga nem tehetségtelen.
– Akkor hát a rendszer kiszolgálója. De nem haragszom. Csak meglepett.
– Gyakoroljak önkritikát?
– Nem, nem szükséges. Mondja, Júlia, maga mért dolgozik a Textilben, mért nem egyetemista például?
‒ Meg sem próbáltam bejutni az egyetemre. Mert osztályidegen voltam. Most meg már öreg vagyok ahhoz, hogy belekezdjek bármibe. Egyébként otthon sokat olvasok. Főleg klasszikusokat. Úgy értem magyar, orosz, francia és német klasszikusokat. Jókait, Mikszáthot, Stendhalt, Victor Hugót, Tolsztojt, Dosztojevszkijt, Goethét, Schillert. De az igazi kedvencem Heinrich Heine. Kisgyerekkoromtól tanultam németül. Kicsit tudok franciául is.
‒ Megkérdezhetem, hol lakik? Mik a szülei? – jóformán nem tudtam befejezni második kérdésemet, Júlia élesen válaszolt:
‒ Nincs senkim. A szüleim meghaltak… Odavesztek.
‒ Nem értem, Júlia…
‒ Nem jöttek vissza, érti?… Illetve az apám hazakerült, de betegen, és az államosítást nem élte túl. Emlékszik a Reich-féle ékszerboltra, a Kelemen utcában, a Szaniszló Béla „rádiólaboratóriuma” mellett? Az ’47-ben még az apámé volt. A deportálásról nem szokás beszélni minálunk manapság. A koncentrációs táborokról sem. Nehéz is.
‒ És maga?
‒ Látja, én itt vagyok.
‒ Úgy értsem, hogy…?
‒ Nem, nem. Engem nem vittek el. Engem befogadtak a német rokonaim, a nevükre vettek. Így lettem Reichből Rikk. De a nővéremet elvitték.
Döbbentem hallgattam. Egy okos, olvasott munkáslány, aki nem mehetett egyetemre. Akinek elhurcolták a szüleit. Meg a nővérét. Hány éves lehetett akkor? Zúgott a fejem. És ez a velem szemben ülő értelmes, rajtam az első találkozás óta átlátó lány zavarba ejtő őszinteséggel beszél velem, olyasmiről, amiről még soha életemben nem beszéltem senkivel. És most ilyesmit hallani tőle, akibe szerelmes vagyok?! Vagy csak voltam, mert reménytelenül minek?!
‒ Ő sokkal szebb volt, mint én. Tizenhét éves. Tetszett is az SS-eknek. Érti?
‒ Azt hiszem, nem.
‒ Tudta maga, hogy a derék SS-ek vagy Wehrmacht-katonák számára bordélyokat létesítettek, amelyekben a deportált nőket „foglalkoztattak”… Maguk csak azt vették észre, hogy pár zsidó mégis visszajött? Máig emlékszem a Délmagyarban egy hirdetésre: Felkérem mindazokat, akik Gelb Zoltánné (deportálás előtt Polgár utcai lakos) értéktárgyairól, lakberendezéseiről és más ingóságairól tudnak, azokat adják le, vagy értesítést adjanak. Gelb Zoltán, Madách u. 11. Jó, jó, ne mondjon erre semmit! Az újszegedi Vigadóból is széthordták valakik a vendéglői felszerelést, széket, asztalt, edényt és így tovább. Ezeket haladéktanul szolgáltassák vissza azok, akik elvitték! Ebben azért volt egy kis fenyegetés is a ragadós kezűekkel szemben. Tudniillik úgy folytatódott a felhívás: az önkéntes visszavitel a bűnvádi eljárás súlyos büntetése alól mentesít.
Sápadtan ülhettem, teljesen elképedve a hallottaktól. Júlia keserűn elnevette magát:
‒ Térjen már magához, Miklós! Na, igyék egy korty konyakot! Az most segít. Pincér, egy konyakot!… Egészségünkre! L’cháim!
‒ Az mit jelent?
‒ Az életre! – magyarázta meg ez az elképesztően viselkedő lány, akinek ebben a pillanatban könny jelent meg a szemében. – Mert az életet mégis szeretem. A nővérem sok gyereket akart. Most már csak nekem lehetnek gyerekein. Szülök hármat, akár négyet is. Magamnak kettőt, helyette is kettőt. – Letörölte a könnyeit, és a táskájából elővett valamit. Nyitott tenyerén egy gombot tartott elém.
‒ Ez… ez?… – dadogtam.
‒ Amint látja, ez egy gomb egy katonai zubbonyról. Ennyi maradt meg nekem abból a férfiból, akit szerettem. Akibe szerelmes voltam. Akit ma is szeretek. És mást soha nem fogok szeretni – mondta felemelve a hangját, miközben becsukta a tenyerét, és összeszorított markában tartotta a frontról csodálatos módon hazatért gombot. – Egy barátja hozta haza. Aki szerelmes belém. Lehet, hogy feleségül megyek hozzá. Csakhogy ahhoz fel kell költöznöm Budapestre.
‒ Júlia, ugye megengedi, hogy kifizessem az üdítőjét?
‒ Szó sem lehet róla, szerkesztő elvtárs! – mondta némileg gúnyosan Rikk Júlia. – Én nem úri dáma, hanem öntudatos, bár párton kívüli, dolgozó nő vagyok. Tessék, itt a pénz! Fizettem, felsegítettem rá a könnyű, divatos kabátot. „Milyen jól áll neki ez a krémszínű felöltő s barna színű svájcisapkája milyen kacéran ül a szófogadatlan, szőke haján.” * Kint az utcán tétovázva álltam vele szemben.
‒ Mivel megy haza? Villamossal? Elkísérhetem a megállóig?
‒ Nem. Magának most azonnal le kell adnia a kéziratot a szerkesztőségben. A 4-es megállója nincs messze, odáig egyedül is eljutok baj nélkül.
‒ Igaza van. Azt ígértem, hogy hamar nyomdába megy az írása.
Kézfogással búcsúztunk el egymástól. A keze nőiesen puha volt, a szorítása határozott.
A riport, szerzőjének a teljes nevével már 14-én megjelent.
– Ki ez a jó tollú szörzőnk? – kérdezték a kollégáim.
‒ Egy munkáslány a Textilből – válaszoltam. És nem néztem rájuk, nem akartam látni kajánul vigyorgó képüket. Közben az a rettenetes dolog járt az eszemben, amiről Júlia aligha tudhatott, s amit nem mertem megemlíteni neki: a csendőrök akkor felhasználták a Felső-Tisza-parti pályát, ami, ugye messze a Pick gyáron túl van. Sátrakban, az öltözőkben helyezték el a környékről oda hurcolt embereket. És a SZAK futball-szakosztály vezetősége nem sokkal azután kérvényt nyújtott be a városnak, hogy hozassa rendbe a füvet, amit a zsidók megrongáltak.
* Örkény István. Házastársak. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1951. 60. p. [vissza]
A szanatórium kertésze – szikár, falábú öreg – kajla, fekete kalapjában a háza előtti élősövényt nyírta.
Babrián ráköszönt.
– Alászolgája, főkertész úr! Csak nem méltóztatik vasárnapi műszakot tartani?
A kertész abbahagyta az olló csattogtatását, hátrafordult. Cserzett, mogorva arcán mosoly derengett át, amint megpillantotta a hórihorgas írót. Miklósra ügyet se vetett. A köszönésére se.
– Elburjánzott – intett a sövényre, s közben a tarkójára bökte a kalapját, amelytől soha meg nem vált volna; legalábbis Miklós hajadonfőtt még nem látta.
– Mit szólna két hívatlan vendéghez? – kérdezte Babrián. – Egyébként, miféle cserje ez? Ezekkel a piros micsodákkal?
– Lícium. Mifelénk ördögcérnának mondják… Hanem épp kapóra tetszik ám jönni. Tegnap itt járt a sógor hazulról, és jófajta kisüstit hozott.
Babrián vidáman hunyorgott a tűző napfényben.
– Titkos szeszfőzde? Hát Bogyiszlón nemcsak lótolvajok vannak?
– Az csak a mözsiek piszkolódása – morgott az öreg. – Egy szemet se igaz. Hanem az már igaz, hogy a mözsi ember hírhedt csirkelopó. No, kerüljenek hát beljebb!
Betaszította a kaput, és mindkettőjüket a lugasos, csöpp udvarba invitálta. A lugasban kecskelábú asztal állt, két mesterien faragott, hosszú lócával. Odébb, a tornácos kis ház mellett alacsony deszkapajta meg egy nyitott ól húzódott meg, palánkja mögött jókora hízóval. Hátrább Miklós tenyérnyi veteményest pillantott meg és néhány gyümölcsfát. Egy darabka falu volt ez itt, a szanatórium parkjának felső végében; meghitt, már-már idillinek tetsző zug az árnyas lugassal, a frissen meszelt, takaros házzal és a lonctól, vadszőlőtől zöldellő tornáccal.
– Telepedjenek le – vetette oda a kertész.
Hát nem túl szíves, állapította meg Miklós, de tudta, másokhoz se barátságosabb; afféle morc emberkerülő. Valahányszor összetalálkoznak a parkban, az öreg inkább úgy tesz, mintha nem venné észre, csakhogy ne kelljen a köszönését viszonoznia.
Leült a simára gyalult asztalhoz, és nézte, ahogy a kertész rövid nyelű gereblyéjére támaszkodva bebiceg a házba.
– Mi történt a lábával? – kérdezte.
– Háborús amputáció. – Babrián egy selyempapírba göngyölt könyvet hozott magával, és most az asztalra tette, melléje pedig a dohányzacskóját meg a pipáját.
Miklós a fejét rázogatta. Nem értette, miért hozta ide Babrián, s miért akarja, hogy megismerkedjék ezzel az emberrel.
– Furcsa egy szivar – dünnyögte. – Mindig úgy néz rám, mintha keresztben akarna lenyelni.
– Jó emberismerő – bólintott derűsen Babrián. – Engem bezzeg kedvel.
– Régóta ismeri?
– Amióta felkerültem ide. Hetedik éve. Ötvenhat októberében ott, ni – mutatta –, abban a pajtában ücsörögtem. Ez a vén morcos meg, a tudtomon kívül, éjjelente itt silbakolt az asztalnál, fejszével az övében. Azt hiszem, azokban a napokban melegedtünk össze…
Elhallgatott, mert a kertész előjött. Egy tál hamvas őszibarackot hozott a tálcán, butykost és mázas pohárkákat. Egy fonott kosárkában barnára sült perecek púpozódtak.
– Saját sütésű a perec. Fogyasszák egészséggel!
A ház mögött tompa, mély ugatás kondult. Egy nagy testű komondor cammogott elő.
– Isten hozta, Barnabás úr! – üdvözölte Babrián, mihelyt a kutya odaügetett hozzá és mindkét mancsát a térdére helyezte. – Mi újság, maga vén kan? – Fogta a pipáját, és a kupakjával kötelességtudóan vakargatni kezdte a kutya fültövét.
Ilyen közelről látszott csak igazán, milyen hatalmas termetű példány. Miklós önkéntelenül is odébb húzódott a padon.
– Bátorság, szerkesztő úr – intette meg Babrián. – Semmi félnivalója e derék ebtől – s már a hátát vakargatta. A komondor majd elalélt gyönyörűségében. Vékonyakat vakkantott, farka zászlóként lengett. Bozontos szőrzete alól kivillanó, barna gombszemével odaadóan nézte Babriánt.
A kertész zsörtölődött.
– Csak ezt a Barnabást nem veszi be a gyomrom, már ne is tessék haragudni. Abba még beletörődtem valahogy, amikor Jeromosra keresztelte a hízómat, de hogy lehet egy komondort Barnabásnak szólítani? Bodri ez kérem, Bodri a születése óta, ami nem tegnap volt, az a becsületes neve, de úgy meg tetszett szédíteni avval a Barnabással, hogy a tisztes nevére már oda se bagózik…
– Na, látja! – mondta Babrián, miközben a komondor boldogan az ölébe fúrta a pofáját.
– Coki te, takarodsz már onnét! – A kertész könnyedén farba billentette a kutyát, és falábát kinyújtva, maga is az asztalhoz ült. – Bomlik maga után.
Miklós elmosolyodott. A komondor az asztal lábához kuporodott, és szinte szerelmes tekintettel csüggött Babriánon.
– Hízik – mondta aggodalmasan Babrián.
– Pedig máma is kapott Gracidint, minden áldott nap kap. A főorvos úr írta föl neki. Nagy kutyabarát.
– Barnabás úr viszont nem nagy barátja a főorvosoknak – vigyorodott el Babrián. – Emlékszik, amikor kis híján leszedte róla a gatyáját?
A kertész erre semmit se mondott. Újra halvány mosoly futott át az arcán.
– Vegyen belőle – kínálta a perecet Babriánnak –, friss, ropogós… – Miklóst nem kínálta szóval, csak némán elébe tolta a kosárkát.
Ropogtatták a sósperecet, valóban pompás ízű volt. Miklós teli szájjal dicsérte. A kertész rá se hederített. Babriánnal tereferélt, mintha Miklós ott sem lett volna. Szanatóriumi pletykákat cseréltek ki és vitattak meg, s az öreg módfelett tájékozottnak bizonyult. Mindenről tudott, ami a szanatórium falai között történik.
Csöndes kvaterkázás egy meghitt vasárnap délután, gondolta beletörődő iróniával Miklós. Az igazat megvallva, unta magát. Huszonhárom éves volt, újságíró és kezdő író, mozgékony, kíváncsi fiatalember, s úgy vélekedett: az efféle vendégeskedések csak arra jók, hogy az ember lemaradjon valami másutt zajló izgalmas beszélgetésről vagy eseményről. Három hete lakott idefenn a szanatóriumban, és zsúfoltak voltak a napjai. Érdekesnél érdekesebb emberekkel kötött ismeretséget, mindenekelőtt Babriánnal, akit íróként is, emberként is régóta tisztelt.
De most nem értette Babriánt. Nem fért a fejébe, miért ragaszkodott annyira ehhez a látogatáshoz. Komolyan mondta volna a múltkor, hogy a kertész egyike azoknak, akiket élete folyamán a legtöbbre becsült? És valami titkot is megemlített… De hát, miféle titka lehet egy ilyen zsémbes, mogorva, vén fickónak?
Látta, Babrián közben legöngyölíti a vékony kötelet a selyempapírból, és odanyújtja az öregnek.
– Tegnap kaptam meg a kiadótól. Néhány novella. Úgy olvassa, hogy ez az utolsó könyvem.
A kertész belelapozott. Alig észrevehető ajakmozgással kisilabizálta a dedikációt.
– Nem – rázta meg aztán a fejét, mert a dedikáció is effélét tartalmazhatott –, nem, utolsó, az sosincs. Mindig csak utolsó előtti, míg él az ember.
– Nincs szükségem a vigasztalására – reccsent rá Babrián. – Vegye tudomásul, hogy egy magamfajta ötvenkilenc éves hullajelölt pontosan tudja, mit beszél. A véleményére azonban igényt tartok. Szeretném, ha minél előbb elolvasná.
– Meglesz – biccentett a kertész.
Észrevette, hogy a perec elfogyott, erre fogta a butykost, a térde közé szorította, és kihúzta a dugóját.
– Köszönöm, nekem ne! – Babrián a tenyerével letakarta a poharát. – Nekem már a pálinka sem árthat, akkor meg minek? A fiatalúrnak is csak egyetlen kupicával engedélyezek.
– Többet nem is kapna. Mit csináltak a nyakával?
– Megpungálták.
– Ahhoz ekkora pólya? – A kertész megvetően húzta el a száját. Fölemelte a butykost, töltött Miklósnak. – És mit keres itt nálunk?
– Kivizsgálás – mondta Miklós.
Babrián kibontotta a dohányzacskóját, a pipáját kezdte tömködni.
– Panaszkodik a fiatalúr. Azt állítja, hogy kegyed neheztel rá.
– Én-e? – Az öreg vállat vont. – Én ugyan nem! – Magának is töltött, és szúrósan Miklósra pillantott. – Csakhogy már harmadik hete, hogy idefönn van. Már pedig mifelénk úgy dukál, hogy ha először találkozik két idegen, a fiatalabbik odamegyen az öregebbhez, aztán bemondja neki a nevit.
Miklós zavarba jött. Erre valóban sok alkalma adódott volna, de mindegyiket elmulasztotta.
– Ez egy körúti legény – kajánkodott Babrián.
– Meglátszik!
– Azonkívül kolléga. Egy ifjú kartársam. S mivel tehetséges, azt akartam, hogy megismerje magát.
– Engem? – Valami óvatos kifejezés ült ki a kemény, szikár arcra; igen, ezt Miklós pontosan látta, de nem tudta, hogy minek tulajdonítsa.
– Hát… ha úgy gondolja – hangzott aztán bizonytalanul.
– Szeretném – mondta Babrián.
Így aztán bemutatkoztak végül egymásnak.
– Simon – nyújtotta a kezét Miklósnak a kertész. – Simon Péter. – Érdes tenyere volt, akár a ráspoly. – No, az egészségire!
Koccintottak, egy hajtásra ürítették ki a kupicát. Miklós elsápadt, a torkához kapott.
– Jóságos isten! – suttogta, és könnybelábadt a szeme. – Rögtön kigyulladok…
– Akár a harmat – legyintett a kertész. – Ha járt volna mifelénk valaha, tudná, ottan ez kontyalávalónak számít. Körösztanya-itókának…
– Voltam Bogyiszlón. Hat éve. Ötvenhat nyarán, a nagy árvíz után. Két hónapig.
– Az építőkkel? – kérdezte egykedvűen a kertész. – Azt beszélik, szép falut csináltak.
Miklós meglepődött. – Azóta nem volt otthon?
– Én negyvenhét óta.
– Szép falu lett. Csak éppen az emberek… hát, azok nem túl barátságosak arrafele.
Az öreg biccentett.
– Komor nálunk a nép. Azt mondják, besenyő fajta, azért komor.
– Maga is elég komor – epéskedett Babrián –, azonkívül elég udvariatlan is, hallja! Nem látja, hogy nincs gyufám? Az orrommal gyújtsak rá!
– Bocsánat! – A kertész elővett a zsebéből egy skatulya gyufát. – A moziban, tetszik tudni, mindég azt mutatják, hogy a nagyember szokja cigarettával, tűzzel kínálni a kisembert. Mindég minden híradóban. Sose fordítva.
Babrián az égő gyufaszál fölött rásandított.
– Maga nem is olyan buta, főkertész úr...
– Régi eresztés vagyok én, kérem.
– Magyar királyi honvéd altiszt, mi? – kérdezte Babrián.
A kertész rámeredt. Lassan visszadugta a gyufát a zsebébe. Hallgatott.
Babrián kivette a szájából a pipát.
– Úgy tekintsen erre az öreg bogyiszlói besenyőre – fordult Miklóshoz –, hogy a második magyar hadsereg harmadik hadtestének legtisztességesebb altisztje volt. Sztarij Oszkolból egy teljes munkaszolgálatos századot mentett át az oroszokhoz. Útközben elfagyott a fél lába.
A kertész nem szólt. Összeszorított, vékony szája egyetlen vértelen csík volt. Gépiesen fölemelte a butykost, és töltött magának.
– Mit szemérmeteskedik, főtörzs? – recsegtette meg a hangját Babrián. – Ugyanabban a Sztarij Oszkolban egy Seik Henrik nevezetű tartalékos zászlós, civilben állami banktisztviselő, nyolcvankét muszost géppuskázott le saját kezűleg a százegy per háromszáztizedik századból. Köztük az én orvos öcsémet is…
A kertész csak hallgatott. Teli poharát nézte. Mélyen ülő, keskeny szeme úgy meghúzódott bozontos szemöldöke alatt, hogy alig volt látható.
– Ez az ember – mutatott rá füstölgő pipájával Babrián –, ez az ember bebizonyította, hogy nincs olyan mentség: parancsra tettem. Egy igaz volt tehát Szodomában. Főtörzs! Milyen parancsot adott magának vitéz Dzubai Jenő főhadnagy, századparancsnok?
A kertész lassan kiitta a poharát. Szeme a semmibe révedt.
– Egy golyószórót adott… és tíz bakát – szólalt meg nehezen mozduló nyelvvel.
– Mire adta a golyószórót?
– Kivégzésre.
– Ki volt a tíz baka?
– A kivégzőosztag.
– Hová valósiak voltak?
A kertész összefont ujjai megfeszültek.
– Földi volt mind a tíz. – Előbb Babriánra nézett, aztán Miklósra, majd újra maga elé. – Földiek voltak… Sárköziek…
– Folytassa – unszolta Babrián.
Az öreg megint hallgatott egy sort.
– Volt… akadt egy, aki nem hajlott a szóra.
Miklós döbbenten meredt az arcába. Egyszerre mindent megértett.
– Lelőtte?
– Én voltam a golyószórónál…
Mély csönd lett. Babrián fújta a füstöt, és a levegőbe bámult föl. Miklós dermedten ült a helyén. Nem tudta levenni a tekintetét az öregről.
– Ott állt a kavicsbánya szélén hetvenkilenc sárga és fehér karszalagos, hátrakötött kézzel. Arról beszéljen! – követelte Babrián.
A kertész ránézett, aztán pillantása újból visszahullt az asztalra. Csak most látszott, milyen öreg.
– Végigkószáltam a hátukon a célgömbbel… – Lágy, sárközi kiejtéssel beszélt, de a hangja tompa volt, a föld alól kongott. – Én jó katona voltam, nem kíméltem magam a harcban. Megszolgáltam. A Don mentén, Kosztyelkiben arany vitézségi, gróf Stomm tábornok kezibül... Miért bízták hát rám ezt a dolgot? Én nem voltam tábori csendőr, és nem tartoztam a keretlegénységbe se. No igaz, akkor már visszavonulás volt. Fejetlenség.
Töltött.
– Azok közül a muszosok közül én nem ismertem egyet is. A tíz földi odébb, mellettem sorakozott. Puska lábnál. Várták a parancsomat. Őket meg mindet ismertem. Mind a tízet… Néztem a muszosok hátát az irányzék fölött, az ujjam az elsütőbillentyűn, és akkor valami azt mondta belül: ne tedd! ne tedd!, mert örökre ellopja az álmodat!
Lehajtotta a pálinkát, krákogott. Érdes lett a hangja.
– Aztán… magam se tudom. Csak úgy jött a gondolat. Fordítottam a golyószóró csövin, a földiekre szegeztem. És mondtam: „Én nem lövök ezekre a muszosokra, legények. Én nem bírok rájuk lőni. Rá nem férne a lelkemre. Likas a front, elindulok, átcsúszom velük a ruszkihoz. Aki velem tart, idegyün.” Egy falumbeli erre rám emelte a puskát. Én előbb lőttem. A többire meg ráparancsoltam: eldobni a fegyvert…
Elhallgatott.
Miklós még mindig mozdulatlanul, tágra nyílt szemmel nézte. Látta, megint tölt magának, fölemeli a poharát, de nem issza ki, csak markolássza a kezében.
– Elnézést a zaklatásért – kérte csendesen Babrián.
Jó darabig szótlanul mentek a sétányon.
– Hát ilyen ez a furcsa öreg szivar – törte meg végül Babrián a csendet. – Megmentett hetvenkilenc embert. Amit tett, több mint hősiesség. De ő nem tudja. Nem is hiszi magáról. Megölte egy földijét… csak erre gondol.
– Negyvenhét óta nem járt odahaza – mormolta Miklós.
Babrián kivette a szájából a pipát, és ránézett.
– Gondolhatja, hogy nem gyáva ember. Negyvenhét őszén, miután a fogságból kiszabadult, egyenesen hazament a falujába. Fölkereste a lelőtt katona családját. Megmondta nekik, mi történt, ne várják haza a fiukat. Azután otthagyta a faluját, az asszonyt, a családot, és feljött Pestre. Elszegődött kertésznek.
Ez hát a titka, gondolta Miklós.
– A Sztarij Oszkol-i eset természetesen kitudódott – mondta Babrián. – A megmenekült munkaszolgálatosok beszélték el, a sajtó is sokat foglalkozott vele. A köztársasági elnök az akkor legmagasabb állami kitüntetést, a Magyar Szabadság Érdemrendet adományozta neki. Nem fogadta el… Azóta pedig itt él egymagában. Itt él a disznajával, a kutyájával és nyírbálja a bokrokat. A fizetése háromötödét hazaküldi az asszonynak, és nem akar tudni semmiről. Viseli az emlékezet keresztjét…
A pipáját szortyogtatta, és kedvetlen hallgatásba süppedt.
Szürkült, vacsorára kongattak.
Nyírfa leng sírjuk fölött,
Lágy szélütem.
Aludjatok
Csendesen.
Aludjatok –
A nagy élet ellobog.
Hol a Don robog,
Onnan jöttek ők,
Hol a Volga ragyog –
A halálba menők.
Adj nekik, magyar rög,
Lágy pihenőt.
Hisz kart érted emeltek
E seregek.
Érted aludt ki szívük,
A hős, meleg.
Édes, furcsa daluk ajkukon
Többé nem remeg.
Onnan jöttek messziről
S amerre a had haladt,
Futott előlük az éj –
S elhulltak a harc alatt.
Elhulltak: s hosszú a halál,
És az élet egy pillanat.
Szergej, Iván, Nikoláj,
Ott pihennek csendesen,
A földért meghaltak ők,
Amely nekik idegen.
Légy hozzájuk jó anya, föld,
És jó apjuk, Istenem!
Méla, furcsa daluk nem remeg
Többé ajkukon,
És nem mennek, ha megy a sereg,
Hazafelé az uton,
Hiába várja honi meleg,
A Dnyeszter, a Volga, Don.
Hiába várja honi meleg,
Mert elnyerte a halál –
De áldott emlékű a sereg,
Mely a szabadságért kiáll.
Kik meghaltak a rögökért,
Onts értük könnyet, mint ők a vért!
Itt aluszunk, íme, sorba lent,
A hű parancsteljesítők,
Mint a néma, hű jóakarat,
Úgy jöttek, menteni, ők,
Sírjukat őrizze kegyelet,
emléküket az idők.
1945
A győzelem napja Moszkvában (Sajtófotó)
Százötven éve született Vlagyimir Iljics Lenin kommunista forradalmár, marxista gondolkodó, az 1917. októberi forradalom szellemi előkészítője és vezetője, a 20. századi történelem karizmatikus személyiségű kiemelkedő alakja, a Szovjetunió megalapítója. Az alábbi tanulmányok azt vizsgálják, igaznak fogadhatók-e el azok álláspontok, melyek szerint Lenin társadalomelméleti nézetei nem alkalmazhatóak napjainkban, filozófiai nézetei pedig nem alkotnak egységes rendszert, vagy amelyek nem ismerik el Lenin világtörténeti jelentőségét.
Vlagyimir Iljics Lenin Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka című művét 1916-ban, Zürichben írta. Alcímében maga Lenin „népszerű tanulmánynak” nevezte, és valóban közérthető magyarázatokat ad. Olvassuk el tömör összegzését!
„Ha az imperializmus lehető legrövidebb meghatározását kellene adnunk, azt kellene mondanunk, hogy az imperializmus a kapitalizmus monopolista szakasza… Ám a túlságosan rövid definíciók, bármilyen kényelmesek is, mert összegezik a legfontosabbat, mégis elégtelenek, mihelyt külön le kell vezetnünk belőlük a meghatározandó jelenség igen lényeges vonásait. Ezért, nem feledkezve meg arról, hogy általában minden definíciónak csak feltételes és viszonylagos a jelentése, mert sohasem ölelheti fel a teljesen kifejlődött jelenség minden összefüggését, az imperializmus olyan definícióját kell adnunk, amelyben benne szerepel az imperializmus következő öt döntő ismertetőjele: 1) a termelés és a tőke koncentrációja, amely olyan magas fejlődési fokot ért el, hogy létrehozta a monopóliumokat, melyek a gazdasági életben döntő szerepet játszanak; 2) a banktőke egybeolvadása az ipari tőkével és az ezen a „finánctőkén” alapuló fináncoligarchia kialakulása; 3) a tőkekivitel, ellentétben az árukivitellel, különösen nagy jelentőségre tesz szert; 4) kialakulnak a tőkések nemzetközi monopolista szövetségei, amelyek felosztják egymás között a világot és 5) befejeződött a föld területi felosztása a legnagyobb kapitalista hatalmak között” (Lenin 1973, 120–121. o.).
Meggyőződésem szerint a baloldali-marxista gyökerű szakirodalomban az idézett lenini gondolatsor mindmáig a legkomplettebb, legmélyebb és legidőállóbb definíció az imperializmusról (melyet manapság nyilvánosan legfeljebb monopolkapitalizmusnak illik becézni). Ezt azzal igyekszem bizonyítani, hogy megvizsgálom az imperializmus öt idézett ismérvét, jellemzőjét a globalizáció kiteljesedésének korában, azaz a mai „transznacionális monopolkapitalizmusban” (Rozsnyai Ervin filozófus kifejezése). Az alábbi elemzés – látni fogjuk – azt bizonyítja, hogy a felsorolt lenini ismérvek, azaz az „öt döntő ismertetőjel” a legtöbb vonatkozásban éppen korunkban teljesedik ki.
1. Tőkekoncentráció, transznacionális társaságok
Senki számára sem lehet kétséges, hogy a jelenlegi (nemzeti és nemzetközi) gazdasági viszonyok fő meghatározó szereplői továbbra is a monopóliumok, melyek ma már transznacionális társaságokká alakultak. A transznacionális társaság – lényegét tekintve – annyiban jelent mást és többet a hagyományos vállalati monopóliumokhoz képest, hogy alaptevékenysége is több országra terjed ki. A monopóliumok és a monopolista szövetségek a korábbi korszakokban is átlépték az országhatárokat, hiszen a nyersanyagszektorba, a vasutakba tőkét fektettek be, nemzetközi kereskedelmet folytattak. A mai transznacionális társaságok abban különböznek az előbbiektől, hogy már nem csak nyersanyagot szereznek be és külföldi felvevőpiacot keresnek, hanem immár az alaptevékenységüket „optimalizálják” világméretekben, tehát a vállalati adminisztrációt, kutatás-fejlesztést, az alkatrészgyártást, az összeszerelést, a részegységek beszerzését a számukra legkedvezőbb hozadékot biztosító piacra telepítik, a jövedelmüket pedig alacsony adókat alkalmazó országokban mutatják ki.
Az UNCTAD (az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája) statisztikáiból jól látható, hogy az 1970-es évektől kezdve a nagyvállalatok belső tőkefelhalmozása (tőkekoncentráció) és összeolvadásai, vállalatfelvásárlásai (tőkekoncentráció) nyomán egyre gyorsabban nőttek a nagy társaságok méretei. Ezen túlmenően korunkra a vállalati hálózatok igen bonyolult rendszere alakult ki. Az önmagukban is hatalmas konglomerátumok kereszttulajdonlás, közös fejlesztőrészlegek, azonos részegységek (pl. autóalvázak), alkatrészek használata révén stratégiai szövetségre lépnek egymással, ami további tőkekoncentrációt jelent. A termelő-szolgáltató tevékenységek koncentrálódása és centralizációja ma már olyan méreteket öltött, hogy a legtöbb (globális) ágazat piacának legalább felét 3-5 transznacionális vállalatbirodalom tartja a kezében.
A transznacionális társaságok ma már a világ ipari termelésének közel kétharmadát adják, ennek felét pedig a külföldi leányvállalataik állítják elő. A világkereskedelemnek is kétharmadát bonyolítják. Ennek fele (tehát a világkereskedelem egyharmada) a vállalatcsoportokon belüli forgalom, a másik fele pedig a transznacionális társaságok között bonyolódó szállítás. Ez utóbbi mutatja összefonódottságukat.
Mára a tőkeösszeolvadások, a kereszttulajdonlások, az elmaradott és közepesen fejlett országok termelőkapacitásainak felvásárlásával a tulajdonviszonyok egyre erőteljesebben nemzetköziesednek. Gondoljunk bele, a magyar ipari termelővagyonban a külföldi tulajdon aránya közel 80%-os, s a legtöbb közepesen fejlett országban 40-60%-os. A transznacionális társaságok állítják elő ezekben az országokban a GDP 20-40%-át, az afrikai kontinens GDP-jének több mint a felét! A tulajdonviszonyok nemzetközi összefonódását alább, a nemzetközi tőkeáramlások elemzése során vizsgáljuk tovább. Hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy a transznacionális monopóliumok szövetségeinek térnyerése még a stratégiai szövetségesek között, sőt a konglomerátumokon belül (pl. autómárkák gyártói között) sem szünteti meg a versenyt, „csak” monopolista megállapodások révén erősen torzítja.
2. A banktőke összeolvadása az ipari tőkével, a „fináncoligarchia” szerepének növekedése
Az imperializmusról írott könyvében írja Lenin: „Amikor a finánctőke túlsúlyba kerül a tőke valamennyi más formájával szemben, ez a járadékosok és a fináncoligarchia uralmát, néhány pénz-„hatalommal” rendelkező államnak a többiek közül való kiemelkedését jelenti. Hogy milyen méreteket ölt ez a folyamat, azt az emisszióra, vagyis a mindenféle értékpapírok kibocsátására vonatkozó adatokból ítélhetjük meg” (Lenin 1973, 79. o.). Figyelemre méltó, hogy a finánctőke vezérszerepének kialakulását már a múlt század elején hangsúlyozta. Ez a folyamat azonban a maga teljességében a neoliberalizmus korszakában, azaz az 1970-es évektől kezdve teljesedett ki.
Kövessük Lenin intelmét! Nézzük a „mindenféle értékpapírok” mai nagyságrendjét, az ún. pénzügyi luftballon felfúvódását. A BIS, a nemzeti bankok svájci székhelyű központi bankja világstatisztikái szerint a nem banki gazdasági szereplők (vállalatok, lakosság, államok) hitelállománya, azaz adóssága 2019-ben a világ egy évi GDP-jének 2,4-szeresét tette ki. A valutapiaci és ún. derivatív, azaz spekulációs „pénz”-mozgás (valójában árufedezet nélküli, számítógépekben nyilvántartott „érték”) az ezredfordulón az egész föld akkori GDP-jének 8-szorosát tette ki, 2019-ben már a 27,6-szeresét. Hasonló tendenciákat tükröz a tőzsdék szárnyalása, mely többszöröse a GDP növekedési ütemének. A tőzsdéken nyilvántartott értékek földünk GDP-jének 10%-át tette ki a 70-es évek folyamán, a 80-as években ez 40 %-ra emelkedett, a 90-es évek végén elérte a 100%-át, ma pedig kb. 125 százalékát teszi ki. (Források: Farkas 1996 és BIS 2020.)
Az adóssághegyek, spekulációs pénzmozgások és a tőzsdei árfolyamok szárnyalása révén (továbbá a tőkejövedelmeket sújtó adók folyamatos csökkentése miatt) a finánctőke, benne a spekulációs tőke a gazdaságban létrehozott értékekből egyre nagyobb hányadot tud elsajátítani. A kapitalizmus történetében ugyanis a neoliberális korszak az első, amelyben a reálgazdaság (ipar, mezőgazdaság, szolgáltatások) profitjának átlagszintje (jellemzően 6-8%) lényegesen elmarad a pénzügyi befektetésekétől (15% körül). Ezért is lassúbb a globális gazdasági növekedés, hiszen a termelő és szolgáltató tevékenységek finanszírozása kevésbé vonzó.
A pénztőke és a termelő tőke összefonódása erősebb, mint valaha. A finánctőke, azaz az iparival összefonódott pénztőke, szerepének növekedését korunkban – a legnyilvánvalóbb formában – a holdingok térnyerése mutatja. Pénzügyi befektető csoportok, tőkealapok, nyugdíjalapok, a világ nagy gazdasági tanácsadó cégei (PricewaterhouseCoopers, Doulitle and Touch, KPMG, Baker and McKenzie), továbbá az óriásbankok kivásárlás, részvénypakett felvásárlás és kötött hitelezés útján hatalmas vállalatbirodalmakat, holdingokat alakítanak ki maguk alatt. A holding alá rendelt cégek gyakran nem állnak egymással vertikális vagy horizontális termelési kapcsolatban. A korábban esetleg önálló(bb) cégek önmozgása viszonylagos, sőt szűk, a legkevésbé a pénzügyek terén érvényesül. A holding irányítóinak egyetlen kiemelt célja a maximális hozam biztosítása a részvényeseiknek. Magyarán, a pénzforgatásban járatos tőkecsoportok fokozottan maguk alá rendelik a reálgazdasági tevékenységet.
A pénzügyi és a termelő-szolgáltató tevékenység a legszorosabban összefonódik a nagy trösztökön belül is. A „hagyományosan” kifejlődött transznacionális monopóliumok tevékenységében is nőtt a pénzügyi-befektetői szemlélet szerepe. A General Electric 12 termelő üzletága mellett a banki 13. üzletág az, amely messze a legnagyobb profitot hozza a cégcsoportnak. A Volkswagen pénzeszközeinek egy részét folyamatosan a pénzpiacokon forgatja, mert annak haszna, ha nem is biztosabb, de korunkban jellemzően magasabb, mint a termelő tevékenységé.
3. A tőkekivitel az árukivitelnél nagyobb szerepet kap
A nemzetközi kereskedelem a globalizáció (transznacionális monopolkapitalizmus) korszakának első három évtizedében (a hetvenes évek második felétől a 2008-as válságig) évi 6-7%-kal nőtt, a 30 év alatt meghatszorozódott. A nagy válság óta azonban – ez a neoliberális korszak válságjele – az árukivitel alig nőtt, a kisebb súlyt képviselő (banki, biztosítási, szállítmányozási, számítástechnikai stb.) szolgáltatások nemzetközi forgalma ugyanakkor másfélszeresére emelkedett. Az elmúlt 10 évben a nemzetközi kereskedelem összességében 2% körül bővült.
A nemzetközi áru- és szolgáltatásforgalom négy évtizedes bővülése azonban eltörpül a nemzetközi pénzügyi tranzakciók rakétasebessége mellett. Ugyanis a nemzetközi pénzügyi áramlásként nyilvántartott értékek (banki hitelek, új termelő befektetések, külföldi kötvény- és részvényvásárlások) az 1970-es évek második felétől a 2008-as válságig évi 15-20%-kal nőttek, 40-50-szeresükre bővültek. A 2008-as válság óta a pénzügyi lufi felfúvódásában is alacsonyabb a tempó, de nem elhanyagolható. A külföldi termelő beruházásokat szolgáló tőkekivitel pl. stagnált, a hitelezés, a spekuláció és egyéb átutalások azonban nőttek. A BIS szerint a válság utáni években átlagosan kb. 6%-kal nőtt a nemzetközi pénzügyi rendszerben számon tartott érték (BIS 2020).
Mindez azt jelenti, hogy a transznacionális társaságok kapitalizmusának dinamikusabb első harminc évében és a lassúbb gazdasági növekedést és nemzetköziesedést hozó utóbbi tíz évében egyaránt háromszor gyorsabb volt a nemzetközi pénzügyi tranzakciók növekedési üteme, mint a nemzetközi kereskedelem bővülése. Az adatok egyértelműen alátámasztják korszakunkra is az imperializmus 3. lenini ismérvét: a tőkekivitel különösen nagy jelentőséget kap az áruforgalomhoz képest.
A nemzetközi gazdasági és szélesebb társadalmi folyamatok minőségének alakításában kiemelt a közvetlen beruházások jelentősége. A közvetlen, vagy működőtőke beruházásokkal (kivásárlásokkal, zöldmezős beruházásokkal) ugyanis tovább nemzetköziesednek, alakulnak át a tulajdonosi viszonyok és ezzel a jövedelemelelosztás is. Egyben világméretekben egységesülnek a technikai, termelési kapcsolatok, átalakul a nemzetközi munkamegosztás. A külföldi tulajdonban lévő működőtőke állomány értéke 1980-ban 700, 1990-ben 1950, 2003-ban 8200, 2018-ban 32300 milliárd (32,3 billió) dollárt tett ki. A nagyságrend, a világgazdasági jelentőség növekedésének érzékeltetésére: a 2003. évi 8,2 billió dolláros külföldi működőtőke állomány földünk akkori GDP-jének 23%-át tette ki, 2018-ban a 32,3 billiós állomány a (84 billió dolláros) globális GDP-nek már 38%-át érte el (WIR 2004., 9. o., és WIR 2019., 18. o.). A 100 legnagyobb transznacionális társaság alaptőkéjének, eladásainak és felhasznált munkaerejének mintegy 60 százaléka nem a cég anyaországában van (ezt nevezik „transznacionalizációs indexnek” (TNI). A nemzetköziesedő termelői tulajdonviszonyokra utal, hogy a 100 legnagyobb transznacionális társaságnak átlagosan 35 országban van leányvállalata.
A határokon átnyúló termelő tulajdonszerzés a kereszttulajdonlás révén a fejlett országok között viszonylag szimmetrikus, a fejlett és az elmaradott országok között azonban alapjában véve erősen aszimmetrikus függőségi viszonyokat, és hosszú távon egyoldalú jövedelemáramlást eredményez. Bár újabban az ún. feltörekvő országok, főleg Kína is egyre nagyobb beruházó, végeredményben a tőkebefektetések világméretű aszimmetriája, ezzel a jövedelemszivattyú iránya nem sokat változott. Ne feledjük, a hatalmasra duzzadt pénzügyi tőkeállomány (portfolió befektetés) is behálózza, egybefűzi a világ országainak gazdaságát, egységesíti folyamataikat, újraosztja a jövedelmeket a nagy tőkebefektetők, egyben a gazdagabb országok javára.
4. A tőkésvállalatok nemzetközi monopolista szövetségei felosztják egymás között a piacot
Vizsgáljuk először az elmaradottabb, perifériás országok piacait! A tulajdoni viszonyok internacionalizálódása, a világ tulajdonosi kisajátítása nem új jelenség. A gyarmattartók gyarmataikat saját tulajdonként kezelték, ahol a cégeik (monopóliumaik) hatalmas latifundiumokat, bányavállalatokat, vasúti hálózatokat, helyileg működő pénzintézeteket birtokoltak.
A II. világháború után azonban a gyarmati rendszer széthullt. Sőt, az 1950-es és 1960-as években jelentős államosítások is zajlottak. Ezzel megszűnt-e, gyengült-e a transznacionális társaságok hatalma? Bizonyos mértékig és bizonyos ideig bizonyosan gyengült, de valójában az elmaradott térségek gazdasági önállósága már kezdetektől igen viszonylagos volt. Hiszen a külkereskedelmük 90%-a a volt gyarmattartókkal, Latin-Amerikában az ott hegemón USA-val bonyolódott. A gyarmati időszakban kialakult az a technikai és piaci kényszer, amely a függetlenség elnyerése után is fenntartotta a gyengén fejlett térségek gazdasági függőségét. A fejlődő országok az állami, vagy nemzeti tulajdonban lévő bányáikat, a fontosabb termelőüzemeiket csak szolgáltató (technikai-ellátási, menedzsment, piacbiztosítási, szállítási, finanszírozási, stb.) szerződések keretében tudták működtetni. E szerződéseket pedig gyakran – érthetően – a korábbi tulajdonos multinacionális társasággal kötötték meg, melynek jövedelme nem sokkal lett kevesebb. A fejlődő országok gazdasági újfüggőségét a baloldali szakemberek neokolonializmusnak nevezik. A gyarmati erőszakhatalmi kényszert jelentős mértékben a gazdasági kényszer váltotta fel.
A gazdaságilag fejletlen országok kiszolgáltatottsága a hetvenes évek elejétől – az eladósodás/eladósítás következtében – újra erősödni kezdett. Az adósságválság nyomán egyre világosabban körvonalazódtak azok a feltételek (ma Washingtoni Konszenzusként ismertek), amelyek alapján a fejlett országok hajlandóak voltak menedzselni, refinanszírozni a perifériás és félperifériás országok lejáró adósságait. A legfontosabb feltétel a privatizáció, a piacnyitás és a dereguláció (ezek mellett a „jó kormányzás”) volt, vagyis annak biztosítása, hogy az immár multinacionálisnak vagy transznacionálisnak nevezett társaságok közvetlen tulajdonosi pozíciói újra megerősödhessenek, s a belső, nemzeti folyamatokat a nemzetközi tendenciáknak, a globális gazdaság főszereplőinek vessék alá. Valóban: a külföldi óriásvállalatok sok esetben kivásárolták az eladósodott fejlődő országok legjobb ipari létesítményeit, bányáit, a szabadabban beáramló külföldi termékek pedig a hazai kisipar leépüléséhez, munkahelyek megszűnéséhez vezetett (dezindusztrializációs hatás). Csökkentek az állami bevételek, lassult a gazdasági növekedés, a szociális problémák viszont növekedtek.
1989-ben pedig, a rendszerváltás nyomán, a centrumtőke bekebelezte Kelet-Európa piacait, kimazsolázta, privatizálta a legjobb ipari létesítményeket, áruival lehengerelte a belső piacot. Lám, e térség régen volt hegemón országa, Németország kanyarította le magának újra a legnagyobb piaci részesedést!
Nézzük most a legfejlettebb országokat és a transznacionális társaságok világméretű piac-stratégiáját! Mint szó volt róla. a tőkekoncentráció és a tőkecentralizáció révén a világgazdaság alapvető gazdasági ágazataiban 3-6 nagy monopolista megaszövetség meghatározó módon uralja a termelést, a forgalmazást, a szolgáltatásokat. Magától értődően ez azt is jeleni, hogy igyekeznek egymás kárára növelni a piaci részesedésüket, tehát konkurenciaharcot folytatnak. Ugyanakkor a termelés költségeinek csökkentése érdekében együtt is működnek, s ezen túlmenően számot vetve a már kialakult erőviszonyaikkal és térségi erejükkel, hallgatólagosan vagy titkos tárgyalások útján „felosztják egymás között a világot”, osztoznak a piacokon. Így például nagymértékben a volt gyarmattartók uralják még ma is egyes országok piacát, de azért abszolút monopóliumuk ma már nincs. Egy példa a centrumországokból is: minden külföldi autókonszern kénytelen tudomásul venni, hogy az USA-ban a nagyméretű gépkocsik piaca az állam támogatásával az amerikai cégek hitbizománya.
A transznacionális konszernek tehát osztoznak a piacokon, persze nem ugyanúgy, mint a gyarmatbirodalmak idején, már nincs kizárólagosságuk sem saját országukban, sem a volt gyarmati területeiken. A történelmi-geopolitikai előnyök lassan háttérbe szorulnak, a legtőkeerősebb társaságok nyernek tért. S új jelentős tőkeexportőrként Kína is színre lépett.
5. Geopolitikai érdekérvényesítés
Itt is azzal kell kezdeni, hogy a perifériás és félperifériás térségek a II. világháborút követően a gazdasági függőség csapdájába, majd a hetvenes évektől a hegemón gazdasági neoliberalizmus csapdájába, még erősebb kiszolgáltatottságba kerültek. Ez a gazdasági hegemónia lett a nemzetközi politikai és katonai hegemónia háttere.
Az újimperialista hatalmak a II. világháborút követően újtípusú katonai és félkatonai szervezetek létrehozásával is igyekeztek politikai vonzáskörzetükben tartani volt gyarmataikat. E célt szolgálta a Brit Nemzetközösség, a nyugat-ázsiai katonai-politikai szövetség, a CENTO, Kelet-Ázsiában a SEATO, a csendes-óceáni térségben az ANZUS, az amerikai kontinensen az Amerikai Államok Szervezete, az OAS. A szocialista országokkal szemben pedig létrehozták a NATO-t. Az összes szervezetben érdekelt volt az Egyesült Államok.
E szervezetek szerepe – talán a NATO a kivétel – idővel megkopott. Az utóbbi évtizedekben a vámunióra és formailag a gazdasági kapcsolatokra koncentráló szerződéses kapcsolatok kerültek előtérbe. Ilyen az Európai Unió szerződéses kapcsolatrendszere az afrikai, karibi, és csendes-óceáni (ACP) országokkal, ilyen volt az USA vezérelte, Latin-Amerikára kiterjedő LAFTA, a Mexikót az észak-amerikai gazdasági övezetbe vonó NAFTA, az USA Afrika programja. Napjainkban is ilyen szerződések hálózzák be világunkat. E szerződések, kezdeményezések távolról sem voltak politikamentesek. A gazdasági együttműködés feltételeként és az adósságok „kezelése” fejében előírták a liberális gazdasági és politikai elvek iránti nyitottságot, a „jó kormányzást”, a polgári demokratikus (de ha érdekükben állt, akár a diktatórikus) politikai berendezkedést. A nagyhatalmak pedig fenntartották maguknak a jogot, hogy amennyiben ezen elvek megvalósulását és az adósságtörlesztést veszélyeztetve látják, politikai és gazdasági nyomást gyakoroljanak, végső esetben pedig katonai erőt alkalmazzanak.
A gyarmati felszabadító háborúk óta Franciaország, Nagy-Britannia és korábban Portugália, a demokratikus elvekre hivatkozva többször beavatkozott az afrikai katonai konfliktusokba. Jellemzően és feltűnően akkor, amikor gazdasági érdekeikről volt szó (Egyiptom, Angola, Kongó, Zaire, Elefántcsontpart, Mauritánia, Nigéria, stb.). Az Egyesült Államok a II. világháború óta megerősödött világhatalmi pozíciójának érvényesítése és erősítése érdekében még gyakrabban alkalmaz katonai erőt. A vietnami vereség sem vette el a kedvét (Kuba elleni akciók, chilei puccs, Grenada, Szomália, balkáni háború, Afganisztán, két iraki háború és az arab világ több országa az arab tavasszal összefüggésben, stb.). Az emberiség történetében még soha sem volt egyetlen országnak ekkora hatalma a világ felett. Valóban a világ csendőre. Az amerikai haderők földünk 64 országában vannak jelen. S részben az erőltetett amerikai fegyverkezési verseny vezetett a szocialista világrendszer meggyengüléséhez, majd a rendszerváltás után a NATO által szimbolizált hatalmi rendbe való beintegrálásához.
Posztkoloniális világunkban a nemzetközi geopolitikai függőség és hierarchia jelentős mértékben egypólusúvá vált. Az USA hegemóniáját azonban mostanában kezdi katonailag is megkérdőjelezni Kína és Oroszország.
A mai világrend abból a szempontból békésebb, hogy tőkés nagyhatalmak gazdasági összefonódása és a NATO keretében közös katonai érdekérvényesítésük miatt a nagy transznacionális vállalatok közötti vetélkedés kevésbé vezet közvetlenül politikai és katonai konfliktushoz, a földrajzi térségek területi újrafelosztásához. Erre is van azonban példa, ha nem is a régi értelemben vett gyarmati újraosztozkodásról van szó. Gyakran előfordult, pl. Afrikában, hogy az ásványi kincsekben gazdag területekért folyó törzsi és ország-konfliktusokban a nagyhatalmak egymással szemben álló erőket támogattak. Amerika pl. inkább Izraelt, Európa nem mindig nyíltan, de a palesztin hatóságot és az arab érdekeket preferálja.
* * *
Összefoglalóan az imperializmus öt ismérvét illetően meg kell állapítani, hogy a mai transznacionális monopolkapitalizmusban:
1. A termelés és a tőke koncentrációja soha nem látott méreteket öltött, a mai gazdaságot uraló transznacionális társaságok méretei sokszorosan meghaladják a múlt század eleji monopóliumokét, és tevékenységük minden értelemben világméretűvé, globálissá vált.
2. A pénzügyi tőke egybeolvadása a termelő és szolgáltató tevékenységekkel magasabb fokú mint valaha, a pénzügyi tőke a korábbi korszakoknál erősebben ellenőrzi a gazdasági életet, érdekei nagymértékben vezérlik a liberális gazdasági rendet, a jövedelmek jelentős elosztása folyik a pénzügyi befektetők javára.
3. A tőkekivitel, annak működő- és kölcsöntőke formája a nemzetközi kereskedelem (reálgazdaság) méreteit többszörösen meghaladó ütemben bővült. A nemzetközi pénzügyi befektetések révén soha nem látott globális pénzügyi luftballon alakult ki, ezen belül a nemzetközi pénzügyi spekuláció nagy szerephez jut.
4. A tőkések nemzetközi monopolista szövetségei, a transznacionális társaságok uralják a fontosabb gazdasági ágakat és a nemzetközi kereskedelmet. A gazdasági kényszerek által domináns pozícióban vannak a perifériás és félperifériás országok piacán. Konkurenciaharcot is folytatnak, de emellett széleskörű együttműködés és (világ)piaci egyeztetés is van közöttük.
5. Ma nem gyarmatrendszerekbe van felosztva a világ, de erőteljes gazdasági és politikai függőségi viszonyok érvényesülnek. A nagyhatalmak, ha kell, katonai fenyegetéssel és háborúval is élnek. Kiemelt hatalma van az Egyesült Államoknak és a NATO-nak.
Mindezen ismérvek alapján elmondhatjuk, hogy a mai kapitalizmusban a monopolkapitalizmus (imperializmus) Lenin által kiemelt jegyei érvényesülnek. A négy gazdasági ismérv alapján a monopolkapitalizmus kiteljesedésének, a lenini ismérvek beteljesülésének korszakát éljük. Az uralmi-hierarchikus nemzetközi politikai viszonyokat kifejező ötödik ismérv alapján pedig azt mondhatjuk, hogy a politikai függőség formája a gyarmati korszakhoz képest sokat változott. A gazdasági kényszer szerepe vált elsődlegessé, a közvetlen erőszak szerepe gyengült, de egyáltalán nem szűnt meg. Az egyoldalúan hierarchikus világrend, a függőség fennmaradt, még ha egyes esetekben kevésbé aszimmetrikussá lett is. (Kína, gyorsan iparosodó ázsiai „kis tigrisek” esetében).
A monopolkapitalizmus már Lenin által is tárgyalt klasszikus és állammonopolista szakasza után, a transznacionális monopolkapitalizmus az imperializmus harmadik szakasza – az 1970-es években kialakult (részleges) formaváltozása. Nem egyszerűen – mint korábban jellemző volt – az áruk, a nyersanyagkitermelő tőke, a munkaerő országok és térségek közötti áramlása, hanem a társadalmi viszonyok (tulajdon, termelési és pénzügyi folyamatok, kereskedelmi és tőkeáramlási szabályok, hegemóniák, a társadalmi viszonyok) megerősödő nemzetköziesedése, egységesülése, de nem homogenizálódása. A vezérlő erők egységesednek, de a fejlettségi különbségek inkább nőnek. A transznacionális kapitalizmus egyrészt az évszázadok óta zajló globalizációs tendencia térbeli betetőzése, amennyiben lényegében az egész glóbuszt egységes, (de azért strukturált) gazdasági rendszerbe foglalja, másrészt, a globalizáció elmélyülése, amennyiben a transznacionális társaságok már világméretekben szervezik, optimalizálják tevékenységüket és a kapitalista felhalmozási viszonyok ezáltal világméretekben szervesülnek.
Az már külön vizsgálandó kérdés, hogy a neoliberális transznacionális monopolkapitalizmus, a mai imperializmus sokoldalú rendszerválsággal küzd a 2008-as gazdasági krízis óta. Immanuel Wallerstein szavaival élve: a saját eszközeivel már nem tudja kezelni a saját maga által létrehozott ellentmondásokat.
A kapitalizmus tehát Rozsnyai Ervin kifejezésével új „csomópontválsághoz” érkezett. Ezzel kellene számot vetniük a valóban baloldali politikai erőknek.
Felhasznált irodalom
BIS statistics. Letöltve: 2020, március 5. https://www.bis.org/statistics/bulletin1912.pdf#page=279
Lenin: Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka. Kossuth Könyvkiadó, 1973. 120-121. o.
Farkas P.: A tőkeáramlások térszerkezete a világgazdaságban (1825–1995). MTA Világgazdasági Kutatóintézet, 1996. Rövidítve megjelent: Társadalmi Szemle, 1997 10. sz., 3–18. o.
WIR, World Investment Report 2004, UNCTAD, 9. o. és 2019, 18. o.
Halgyej: Szovjet zászló a Reichstagon
Születésének 150. évfordulója alkalmából nem csak azért fontos felidéznünk Leninnek a hazája és a világ történetére vonatkozó elemzését, mert ő maga fontos szerepet töltött be a világtörténelem formálásában, de azért is, mert elemzésével analitikai keretrendszert kínál számunkra. Lenin elemzése a forradalom szellemi előfeltételeinek és történetének igen fontos összetevője. Mindenképpen érdemes felidézni e történelemfelfogás egyes kulcselemeit tekintettel arra, hogy azok szélesebb értelmezésben ma is érvényesek. E tanulmányban arra törekszünk, hogy Lenin elemzésében rámutassunk a világtörténelem és az oroszországi viszonyok kapcsolatára, s kiemeljük az elmélet azon elemeit, melyek a történelmi gondolkodás meghatározó részeivé váltak.
I. Napjaink szellemi légköre és a történetírás: Lenin perspektívái
A Kelet-Európában napjainkban uralkodó szellemi légkör nem kedvez a kiegyensúlyozott elemzésnek. A mainstream liberális történetírás példának okáért elveti, vagy egész egyszerűen figyelmen kívül hagyja a marxista vagy a rendszerkritikus történetírásnak még a múltbeli létezését is, Magyarországon is, ahol annak idején a nyugati világban is jól ismert erős marxista iskola működött. Ennek ismeretében hogyan is kell viszonyulnunk az etnonacionalista történetíráshoz, mely csaknem az egész régióban uralkodóvá vált? Magyarországon számos történész fáradozik azon, hogy legitimálja az autokratikus Horthy-rendszert, melynek feltámasztása folyik napjainkban. Nem szabad elfelejtenünk – amint azt Georges Duby 2 az 1980-as évek elején leszögezte –, hogy a marxista szellemiségű történetírás milyen meghatározó hatást gyakorolt például Franciaországban a nem-marxista történészekre és gondolkodókra is, olyanokra, mint Marc Bloch vagy Lucien Febvre. 3
Érdemes azt is felidézni, hogy az 1960-as évek új hullámos egyetemes történészei a világrendszerre vonatkozó elméletet illetően Lenint tartották az elmélet egyik legkorábbi szellemi forrásának, az elmélet „ősatyjának”, még ha a későbbi évek során – úgy tűnik – e nézet képviselői közül sokan meg is feledkeztek erről az inspirációról. Napjainkban a történelemhamisító interpretáció szándékosan összekeveri Lenin marxista megalapozottságú, történelmileg helytálló elemzését az államszocializmus legitimációs ideológiájával, sőt számos esetben a sztálinizmussal is – ezt többnyire olyan „tudósok” követik el, akik valójában soha nem tanulmányozták a maga teljes mélységében Lenin történelmi nézeteit. A történetírásnak ez a brutális átpolitizálása, mely az 1980-as és 1990-es évektől kezdve az „emlékezetpolitika” égisze alatt nehezedik rá erőteljesen a történettudományra, félresöpri az útból mindazt, ami szovjet, beleértve, és mindenekelőtt – Lenint. Még I. Wallerstein is, aki könyve moszkvai bemutatása alkalmából tartott beszédében szintén meglehetősen egyoldalúan egyfajta „nemzeti hősként” festette le Lenint. 4
Ám mindezek ellenére senki sem tagadhatja, hogy Lenin jelentős hatást gyakorolt a történelmi gondolkodásra, és szűkebb értelemben a huszadik századi történetírásra világszerte – különben nem folyna vele szemben mindenütt globális kampány, beleértve Lenin saját hazáját is. Lenin nem volt hivatásos történész, állításainak egy részét a tudósok kétségtelenül meghaladták. Ugyanakkor nézetei, elméleti és módszertani megközelítései nagymértékben befolyásolták a történelem menetét, és hagyatékából sok minden a mindennapi történelmi elemzőmunka szerves részévé vált. Minden alapunk megvan annak hangsúlyozására, hogy Lenin történelmi írásainak, feljegyzéseinek és kommentárjainak az volt a nyilvánvaló politikai szándéka, hogy tisztázza a forradalomhoz vezető gyakorlati út történelmi feltételeit, hogy rámutasson a „tőke-rendszeren” (Mészáros István) 5 túlmutató történelmi változás és fejlődés lehetőségére. E szellemi, rendszerkritikai munka során Lenin mind elméleti, mind módszertani vonatkozásban visszatért Marxhoz, akit „mesterének” tekintett. Ám ez egyben azt is jelzi, hogy Lenin meghaladta a normatív értékrendet és a kapitalista társadalom terminológiáját, s „történészként” arra törekedett, hogy a marxi tudományosságot a huszadik század korai időszakára adaptálja.
Lenin tudományos elemzése elsődlegesen a társadalmi formák elméletéből indul ki, amely arra ösztönzi, hogy a vizsgált történelmi jelenséget világtörténelmi hátterével mutassa be. Ennek alapján „újjáépíti’ az elméletet, kifejezetten az oroszországi kapitalizmus történetére, valamint az oroszországi kapitalizmusnak a világtörténelmi folyamatokban elfoglalt helyére koncentrálva. Az e tárgyban született gazdag kritikai történeti munkák ellenére azonban úgy tűnik, a Lenin-irodalom Nyugaton is a kelet-európai rendszerváltozások áldozatául esett. A liberális és konzervatív történetírás módszertani értelemben lényegében azonos módon közelíti meg Leninnek a történelmi fejlődésről kialakított nézeteit, nevezetesen mindkét irányzat elemeire bontja, szétszabdalja, feldarabolja és „lerombolja” Lenin örökségét, s mindkettő tagadja – egynémely kutató meg is hamisítja – Lenin célkitűzéseinek, elemzéseinek és szellemi hagyatékának eredeti történelmi és szellemi kontextusát. Lenin nézeteinek és történelem-elemzésének ilyetén megközelítése során elvész azok valós jelentősége, s az interpretáció azt a látszatot kelti, hogy Lenin elméleti tevékenysége pusztán közvetlen politikai céljai megvalósításának és a hatalom megragadásának elérését szolgálta. Az aktuálisan meghamisított értelmezés Lenint az „erőszak”, a „hatalomvágy” „a világ proletáriátusa mindenható vezére” narratívájába szorítja. Általánosan elterjedt történeti gyakorlattá vált Leninnek és nézeteinek igen leegyszerűsített ellentétpárokkal történő interpretálása még az olyan „viszonyítási alapnak” számító mű, mint Christopher Read 6 egyik legutóbbi tanulmánya is kettős szellemi börtönbe zárja Lenint, egyfelől ultra-demokratikus, utópista illúziók híveként, másfelől tekintélyelvű, dogmatikus marxistaként ábrázolva személyét. Ez nem más, mint az ideológia győzelme a történelem elfogulatlan kutatása felett, mely minden más „narratívát” gyökeresen kiirt napjaink történelmi diskurzusából.
II. Elképzelések és koncepciók: az oroszországi kapitalizmus, mint a globális kapitalizmus része
Az 1890-es években Lenin szakítása a narodnyikizmussal és a liberalizmussal valójában a régi tudományossággal, a pozitivizmussal, a politikailag konformista empirizmussal és a nacionalizmussal való szakítást jelentette. Az 1894-ben publikált A kik azok a népbarátok…? című művében a pozitivista szociológusokkal szemben azt hangsúlyozta, hogy a puszta adatgyűjtés és egy adott jelenség puszta leírása az elavult tudományos megközelítés legrosszabb örökségének körébe tartozik (annak ellenére vélekedik így, hogy Vlagyimir Iljics Uljanov maga aprólékos kutató és a források tapasztalt elemzője volt).
A nagy magyar költő, Ady Endre 1909-ben így jellemezte korát: „Minden Egész eltörött / Minden láng csak részekben lobban”. Hogyan lehetne összerakni a nemzeti és globális történelemszemléletnek ezt az Egészét? Lenin számára ez volt a kérdés. Interpretációjában a tudomány új koncepciójának középpontjában a társadalmi termelés, az árugazdaság, a piacgazdaság fejlődése áll, valamint az, hogy az árutermelés miképpen válik a kapitalizmus mozgatóerejévé. Ennek függvényében vizsgálja, hogy Oroszország mezőgazdasága miképpen válik a helyi és a globális piacgazdaság alárendeltjévé. Uljanov felvázolta a társadalmi rendszerek, a termelési módok, a termelési és tulajdonviszonyok marxista elméletének alapkoncepcióját, hangsúlyozva a gazdaság elsődlegességét a társadalmi szerkezetben.
Lenin mindenekelőtt a parasztság társadalmi és gazdasági differenciálódását tette vizsgálata tárgyává, mivel mind elméleti, mind szaktudományos megközelítésben az állt legközvetlenebb kapcsolatban a legnagyobb gazdasági és társadalmi problémát jelentő vidéki bérmunka elterjedésével. Ez képezi a parasztság differenciálódására vonatkozó tanulmányának fő irányát, aminek hatására levonja következtetését a piac mint rendszer vonatkozásában, vagyis a piacgazdaságban ragadva meg: „Az a fő ok, amely a parasztságon belül a gazdasági érdekek harcát előidézi olyan rend fennállása, amelyben a társadalmi termelés szabályozója a piac.” 7 1893-ban megjelent, ugyancsak igen jelentős, Az úgynevezett piackérdésről című művében már összekapcsolta a parasztság differenciálódását és a társadalom hierarchizálódását a piacgazdaság fejlődésének problematikájával.
Marx és Engels mellett Lenin más forrásokból is merített: Plehanov és Kautsky is hatással volt történeti és politikai gondolkodásmódjának kialakulására. Egyetemi tanulmányai idején Marx Tőkéjének olvasásakor Lenin történelemszemlélete és a történelemmel kapcsolatos koncepciója három egymástól nehezen elkülöníthetően összefüggő alapvető történelmi kérdésre fókuszált. Radek 8 szerint, aki tanúja volt ennek, Marx Tőkéje „egy új világot tárt fel” Lenin számára, „ám ekkor még nem találta meg a speciálisan Oroszországra vonatkoztatható választ,” mely intellektuális megoldást kínálhatna az oroszországi kapitalizmus problematikájára, valamint „az orosz történelmi fejlődés specifikumainak a nyugati fejlődéssel való összevetésére”.
A modern és az archaikus jellemzők ellentéte az oroszországi történelemben már 1902-ben nyilvánvalóvá vált, az ázsiai termelési módról folyó nevezetes vita során, a Plehanov által kidolgozott első pártprogram kapcsán. 9 Lenin a szerzőt tette felelőssé a nyilvánvaló ellentmondásért, mondván Plehanov csupán általános érvényűen beszél a kapitalizmusról, és nem világít rá a kapitalizmus speciálisan oroszországi specifikumaira. Ez, a Lenin és Plehanov között már korán felmerült elméleti és módszertani különbség tükröződött az ázsiai termelési mód kérdésében elfoglalt álláspontjukban is. Plehanov kitartott eredeti álláspontja mellett, mely Oroszország történelmét illetően az „ázsiaiság” (sőt, az ázsiai termelési mód) és az „európaiság” küzdelmére fókuszál, s még 1917 februárjának és októberének eseményeit is e nézethez igazította –, ez az interpretáció napjainkban is követőkre talál. Lenintől, és Trockij későbbi nézeteitől eltérően Plehanov nem a kétféle társadalmi fejlődési folyamat sajátos kombinációjára vagy összefonódására alapozza megközelítési módszerét. Az a felfogás, miszerint a februári forradalom Oroszország politikai „európaizálódásához” vezetett, míg az októberi forradalom visszavetette az országot „keleti”, „ázsiai” vagy „sajátosan orosz” formájába, a Szovjetunió felbomlása után ugyancsak divatossá vált.
A Kljucsevszkij-iskolához 10 tartozó vezető liberális orosz történész, Pavel Miljukov 11 volt az első az 1870-es évek végén, aki elsősorban Nagy-Britannia fejlődését tekintette az orosz történelem kidolgozása lehetséges modelljéül. Ez a koncepció magába foglalta az úgynevezett felzárkózó-utolérő fejlődés lehetőségét. A szovjet történettudomány alapító atyja, Mihail Pokrovszkij 12 lényegét tekintve azonosnak tartotta az orosz és a nyugati kapitalista fejlődést, minthogy ő a kapitalizmus születését a 16. században létrejött kereskedelmi tőkéhez kapcsolja, amely megkésve ugyan, de azonos pályát futott be Oroszországban is. Ez volt az oroszországi kapitalizmus ősnemzésének koncepciója, mely nagyon is emlékeztet a napjainkban folyó hasonló jellegű vitákra a globális kapitalizmus kialakulását illetően, melyet Pomerantz 13 indított el. Lenin nem keverte össze a tőke modern formáit annak özönvízelőtti formáival. Az ő megközelítésében a kapitalista rendszer piac alapú társadalmi rendszer, melyben a tőkeviszony, az értéktöbblet termelés, a profit maximalizálás és a tőkefelhalmozás jelentik a meghatározó és komplex társadalmi struktúrát, teljes mértékben a tőkés magántulajdon és a kapitalista állam talaján állva.
Lenin számára világos volt, hogy a „modern társadalom” története csakis a globális kapitalista termelési mód konkrét keretét alkotó „világtörténelem” összefüggésében interpretálható. A kapitalizmus fejlődése Oroszországban című 1902-ben publikált jeles könyvében, melyet hiteles történelmi műként kezel ma is a szakma, egy viszonylag új történelmi jelenség, a modern nyugati társadalmak „szívó hatásának” perspektívájából mutat rá az oroszországi kapitalizmus specifikumaira. Pokrovszkij és Olminszkij 14 bolsevik történészek Leninnel szemben a gazdasági fejlődést kizárólag a nyugat-európai séma keretein belül magyarázták, nem igazán értve meg az orosz fejlődés sajátszerűségét.
Ez idő tájt Lenin nem ismerhette Marx több igen fontos munkáját, például a Grundrissét (A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai), melyet David Rjazanov, a moszkvai Marx-Engels Intézet igazgatója fedezett fel 1923-ban a Marx-Engels teljes életműsorozat összeállítása során. Az ugyancsak nevezetes Bevezetés (A hegeli jogfilozófia kritikájához) című műre Kautsky bukkant rá, (és csak 1927-ben jelent meg). Ennek következtében nehéz kérdés, hogy Lenin milyen mértékben tudta elsajátítani a marxi életművet a szó szigorúan vett elméleti értelmében.
Az világos volt Lenin számára, hogy a marxi elmélet kreatív adaptálása nélkül nem lehetséges a világtörténelem globalitásának magyarázata. Így már jóval a forradalom előtt foglalkoztatta a kérdés, hogy a kapitalizmus „modern központja” miképpen integrálja és hódítja meg „szívó hatásával” a világ „nem-modern” területeit a gyarmatosítástól az imperializmus koráig. Válaszából természetesen hiányzik számos történelmi ismeret, mely az eltelt évszázad tudományos felfedezései és fejlődése következtében napjainkra már közismert, a legfontosabb mindazonáltal az, hogy a megfelelő kérdést fel tudta tenni a korszak tudományosságának színvonalán.
A Kelet és a Nyugat határán elhelyezkedő Oroszország képe több orosz történész (Kljucsevszkij, Kovalevszkij) műveiben felbukkant már. Lenin elmélete is „köztes” elhelyezkedést határoz meg mai terminológiával szólva – a „fejlett” magországok és a keleti gyarmatok (India, Kína) illetve Törökország között. Oroszország fejlődését a magországokéval összevetve Lenin két, egymással koherens elméleti felfedezést tett, melyek később az orosz fejlődéssel kapcsolatos viták témáját képezték. Ezek:
1. az egyenlőtlen fejlődés problémája,
2. a kapitalista világrend hierarchizálódása, a gyarmatosítás és annak következményei, továbbá a globális tőkefelhalmozás története. Felfedezései napjainkban is kulcsfontosságúaknak tekinthetők a világtörténelem vizsgálata szempontjából, minden létező munkás- és szocialista-kommunista mozgalom számára.
Az a körülmény, hogy Lenin idejében a globális fejlődés csaknem valamennyi jelentős ellentmondása „egy helyen”, nevezetesen Oroszországban halmozódott fel és ott koncentrálódott, áthatotta Lenin történelmi elemzését. Bár Lenin kétségkívül eltúlozta az orosz mezőgazdaság kapitalista fejlődését, de nem fogadta el az 1920-as években elterjedő Pokrovszkij-féle érveket, amelyeket később jelentős szovjet történészek egy és más formában képviseltek, s melyeket az 1970-es és 1980-as években a mainstream történetfelfogás is képviselt. Más szovjet történészek is hivatkoztak Leninre, a hangsúlyt azonban elsősorban az orosz gazdasági fejlődésnek a magországokétól való eltérésére helyezték, vitatták a feudális sajátszerűségek továbbélését, valamint a különböző társadalmi formák együttes létezésének, egymásra rétegződésének koncepcióját Lenin elméletében. Más szóval azt, hogy a kapitalizmus globális rendszerében a fejlődés sajátos és általános formája kölcsönös összefüggésben és meghatározottságban állhat egymással. Mindennek következtében Lenin ’neomarxizmusa’ hosszú távú radikális változást generált arra vonatkozóan, hogy miképpen lehet és kell az orosz fejlődést a világkapitalizmus vagy a ’világtörténelem’ integráns részeként definiálni.
Lenin számára az „érettség” és az „elmaradottság” problematikája csak később merült fel, az imperializmusról alkotott elméletében. Az első világháborúra volt szükség ahhoz, hogy revideálja nézeteit, és a modern kapitalizmust imperializmusként definiálja, amit aztán öt jól ismert tételében ki is fejtett.
Lenin elméletének kortárs történész ellenzői az oroszországi fejlődést minden áron bele akarták gyömöszölni a nyugati fejlődés strukturális formáinak kényszerzubbonyába. A másik problémát az jelentette, hogy a sematikus „nyugatos” koncepció képtelen volt megragadni az orosz gazdasági és társadalmi fejlődés specifikumait, valamint a politikai, társadalmi és osztálykonfliktusok szerteágazó sokféleségét. A nyugati szemléletű kutatók napjainkban is kizárólag a nyugat-európai rendszer keretei között vizsgálták és vizsgálják a gazdasági fejlődést. Példának okáért Ju. Petrov 2002-ben megjelent, rendszeresen hivatkozott tanulmányában kifejti: „A huszadik század elején Oroszország a fejlett nemzetek mércéjével mérve továbbra is elmaradott gazdasági rendszerű ország volt, de a piaci gazdasági modell keretében már belépett az egészséges gazdasági növekedés világába.” 15
III. Az imperializmus nemzeti és globális megjelenési formája
Arrighire 16 utalva mondhatjuk: Lenin álláspontja szerint Oroszország „félperifériás” betagozódása a világpiacba azzal járt, hogy a nyugati nagyhatalmak alárendeltségébe került. Az eltérő fejlődési fokokat a nemzetközi munkamegosztás korabeli rendszerén keresztül ragadhatjuk meg. Levonva az I. világháború konzekvenciáit, Lenin felismerte, hogy a korábbi fejlődési szakaszhoz képest jelentős mértékben megnőtt az állam szerepe, s ez egy új korszak nyitányát jelenti. Amint az közismert, Lenin imperializmus-elméletének kialakulására Hobson 17 mellett Hilferding 18 nézetei gyakorolták a legnagyobb hatást, mindazonáltal téves lenne, ha szerepüket túlértékelnénk. Lenin – Trockij és Maszlov mellett – már korábban rámutatott arra, hogy a cár, az első top-kapitalista vállalkozóként még alárendelt viszonylatban is – részese volt a világ gazdasági és földrajzi „felosztásának és újrafelosztásának”. Amint arra Lenin rámutatott, Oroszország saját fejlődési specifikumokkal rendelkező régió volt, melynek megvolt a maga „modern magja” és perifériája. Ezt a perifériát Lenin a cárizmus „belső gyarmatosításaként” határozta meg.
Középkorias birodalmi rendszere ellenére, Oroszország a nemzetközi gazdasági és politikai csatározások „szubimperialista” tényezőjeként ábrázolódik. A szubimperializmus koncepciója már önmagában is igen fontosnak bizonyult a világgazdaság és a globális kultúra kelet-európai szemszögből történő későbbi elemzése szempontjából. A koncepció az imperializmus elemzése során merült fel, és a későbbiekben ugyancsak fontosnak bizonyult a gyarmati rendszer megszűnését követő kritikai elemzésekben, mindenekelőtt a kelet-európai történelem vizsgálatát illetően.
Lenin 1899-ben írott Még egyszer a realizálás elméletének kérdéséhez című írásában a piac kérdését, a tőkés piacgazdaság kifejlődését, világgazdasági kérdésként, világrendszerként fogalmazta meg. „…ne torpanjunk meg a belső és a külső piac hagyományos kettéválasztása előtt. Ez a kettéválasztás, amely szigorúan elméleti tekintetben tarthatatlan, különösen kevéssé alkalmas olyan országokban, mint Oroszország”. 19
Lenin jóval később, az imperializmusról írott könyvében is visszatért erre a kérdésre, hangsúlyozva, hogy az imperializmus valójában a modern világtörténelem új korszaka, mely egyesíti a korábbi történelmi korszakok felhalmozási folyamatait. Lenin poronyini 20 emigrációja idején Rosa Luxemburg A tőkefelhalmozás című munkáját az 1913. januári megjelenést követően az év során rendkívül részletesen kijegyzetelte és kommentárokkal látta el. R. Luxemburg felhalmozási elmélete egészen eredeti módon kezeli annak problematikáját, hogy az értéktöbblet miképpen realizálódik a kapitalizmus fejlődésének új szakaszában. Luxemburg és Lenin abban egyetértettek, hogy „az elmaradott országok és régiók” iparosítása már önmagában leigázza, „gyarmatosítja” ezeket a területeket a kölcsönök folyósítása stb. révén. Lenin alapvető nézetkülönbsége Luxemburg tőkefelhalmozás elméletével szemben abból következett, hogy – amint közismert – az ő álláspontja szerint nincs feltétlenül szükség nem-kapitalista ágazatokra vagy régiókra ahhoz, hogy végbe mehessen a tőkefelhalmozás vagy realizálás.
Végezetül Lenin meghatározza az összefüggéseket a világpiaci tényezők – ez az, amit ma globalizációnak nevezünk –, valamint az orosz és az indiai hagyományos falusi közösségek haszonbérleti rendszere között, és mindezt Lenin példák egész során keresztül ábrázolja: az észak-amerikai prérik és az argentin pampák olcsó gabonája elárasztja a piacot. Az indiai és a pakisztáni paraszt tehetetlennek bizonyult ezzel a versennyel szemben, azaz „az ipari méretű gabonatermesztés” arra kényszeríti a patriarchális mezőgazdaságot, hogy minél nagyobb földterületet vegyen használatba. A Lenin elemzéséből levonható egyik alapvető következtetés, hogy a hűbéri rendszer patriarchális maradványainak felszámolása már önmagában a kapitalizmus terjeszkedését bizonyítja. Ugyanakkor, mivel a történelem kizár mindennemű visszatérést bármilyen korábbi társadalmi rendszerhez, az elavult rendszer legmakacsabb maradványai gyakran „beleolvadnak” a modern rendszerbe, amint számos kiváló történész később igazolta. A kapitalizmus legmodernebb formája magába foglalhatja akár a „gyarmati” és a rabszolga viszonyt (és nem csak a periférián), ami behatol mind a termelés, mind a szolgáltatások számos területére. Ezek a „pre-kapitalista” formációk megbújnak a kapitalizmus burkában, persze a kapitalista termelési és tulajdonviszonyok meghatározó szerepe mellett.
Az imperializmusról írott könyvében Lenin rámutat arra, hogy az extraprofit termelése során „az egyenlőtlen fejlődéssel szoros összefüggésben” – miképpen termelődik újra a hierarchikus világrend. A világrendszer inherens működési rendje, akárcsak a globális gazdasági kapcsolatok, a pénzügyi ellenőrzés vagy a gazdasági migráció nemzetközivé válása, a kizsákmányolás új formáihoz vezetnek.
A finánctőke – érvelt Lenin – egyre erősödik, és vele erősödik az állam is. Buharin 21 imperializmus elemzéséhez 1915-ben decemberében írott előszavában Lenin leszögezte, hogy a kölcsönös függőség és a globális egyenlőtlenség láncolatát az alapvető globális hierarchia idézi elő.
Mindenképpen meg kell említeni, hogy feltehetően Rosa Luxemburg és Lenin voltak a legkorábbiak a marxista és nem-marxista kutatók közül, akik világos elméleti formában vezették le, hogy a kapitalizmus hagyományos, úgymond, szabad vállalkozási időszakában a gyarmatok az árucsere folyamat részesei voltak anélkül, hogy részt vettek volna közvetlenül a kapitalista termelésben. Az imperializmus korára ez a helyzet megváltozott. Az imperializmus – más ismérvek mellett –, a tőkeexporttal jellemezhető. A kapitalista termelés egyre fokozódóbb mértékben kerül át a gyarmatokra. Ez a gyarmati kapitalista termelés már kiszakítja magát az európai finánctőkétől való függőségből. Ez a megállapítás napjainkban is rendkívül fontos. Lenin úgy vélte, hogy a gyarmatok teljes kiszakítása e rendszerből csak a „tőkén túl” valósulhat meg, a kapitalizmus keretei között csak kivételként, vagy a gyarmatokon és a gyarmattartó hatalmaknál végbemenő felkelések és forradalmak árán.
Lenin túlbecsülhetetlen fontosságú felismerése abban a tézisben fogalmazódott meg, mely szerint az imperializmus láncolatában Oroszország „a gyönge láncszem” míg a Nyugat az erős lánc, a kapitalizmus erődrendszere, amint azt később Gramsci 22 oly kiválóan elemezte. Ez a gondolat vezetett annak felismeréséhez, hogy egy antikapitalista forradalom megvalósulásának esélye mindenképpen a félperiférián nagyobb, s hogy az I. világháború imperialista mészárlása megteremtette a forradalom lehetőségét, elkerülhetetlen történelmi esélyt kínálva az emberiség számára ahhoz, hogy megszabaduljon ettől a társadalmi és világrendtől. Oroszország csak az első lesz a forradalmak sorában, melyek társadalmi változáshoz vezetnek világszerte… A „sztori” mindannyiunk számára ismert.
IV. Európa-központúság és felzárkózás
Magyarországon Tőkei Ferenc sinológus és Lukács György filozófus folytatták a marxista formációelméleti és módszertani hagyományokat az 1960-as években. Tőkei újra felfedezte és rekonstruálta Marx és Lenin számos Ázsiára vonatkozó elméleti megállapítását. Lukács, Ontológiájában Tőkeinek az „ázsiai termelési módról” szóló marxista koncepcióját a marxista történettudományhoz való jelentős hozzájárulásként értékelte.
Lenin elméleti öröksége inspirációt nyújtott ahhoz, hogy a korábbiaknál differenciáltabb módon gondolkodjunk a gyarmati kérdésről, a világrendszer természetéről. Lenin 1920-ban foglalta össze nevezetes nézeteit a gyarmatosítás kérdésében:
[…] „mi mint kommunisták csak azokban az esetekben támogathatjuk és fogjuk támogatni a gyarmati országok polgári szabadságmozgalmát, ha ezek a mozgalmak valóban forradalmi mozgalmak, ha képviselőik nem fognak bennünket gátolni abban, hogy forradalmi szellemben neveljük és szervezzük a parasztságot és a kizsákmányoltak széles tömegeit” 23 […] „a fejlett országok proletariátusának segítségével az elmaradott országok áttérhetnek a szovjetrendre és – bizonyos fejlődésfokokon keresztül – a kommunizmusra, a tőkés fejlődési szakasz megkerülésével.” 24
Rendkívül érdekes Leninnek az Oroszország forradalom előtti helyzetére vonatkozó érvelése:
„Hát Oroszországban? Oroszországnak éppen az a sajátossága, hogy a „mi gyarmataink” és a „mi elnyomott nemzeteink” között a különbség nem világos, nem kézzelfogható, nem eleven!… Az olyan orosz szocialistának, aki nem csak szajkózni, hanem gondolkodni is akar, világosan látnia kell, hogy Oroszországot illetőleg különösen ostoba dolog az, ha valaki komoly megkülönböztetést próbál tenni az elnyomott nemzetek és a gyarmatok között.” 25
Az 1980-as évek neokonzervatív áramlatai Kelet-Európából „elsöpörtek” minden „nagy elméletet”, mindenekelőtt a társadalmi formák elméletét, az azokat igazoló régi elméletekkel együtt. A kelet-európai és szovjetunióbeli rendszerváltások meghatározott értelemben visszahozták a régi „rendet”. A marxizmust éppen abban az időszakban fosztották meg legitimitásától, amikor a tulajdon és a tulajdonviszonyok kérdése alapvető történelmi problémává vált a kelet-európai mindennapi életben, amennyiben a privatizációval, vagyis a tulajdonviszonyoknak az „eredeti tőkefelhalmozás” érdekében történő konkrét átalakulásával összefüggésben történelmi fordulat játszódott le. A kelet-európai rendszerváltás mainstream liberális és nacionalista történetírása komplett koncepciót épített fel annak bizonyítására, hogy az új politikai hatalom által létrehozott „polgári demokrácia” megvalósítja a Nyugat-Európát „utolérő fejlődést”. Jürgen Habermas csak egyike volt azoknak, akik – orosz szólásmondással mondva – „elvesztek három fenyőfa között”. Az akkoriban tipikus narratíva szerint a’89-es eseményeket Habermas kifejezésével „pótló forradalomnak” nevezték, 26 amely visszavezeti majd az embereket a nyugati típusú demokrácia világába, mintha csak az államszocialista rendszerek képezték volna annak az akadályát, hogy a kelet-európai régió utolérje a Nyugatot.
Azonban a globális történelem kelet-európai szemléletének a jelen előadásban felvázolt antikapitalista hagyományai arra késztették Magyarország – s nemkülönben más kelet-európai államok – egynémely történészeit, hogy már az 1990-es évek elején rámutassanak arra, hogy az 1989-91-es években bekövetkezett restaurációs rendszerváltás nem fogja valóra váltani a beharangozott „utolérést”. A kelet-európai régió legnagyobb részén, beleértve Lengyelországot és Magyarországot is, az „utolérés” és a nyugati polgári demokrácia megvalósítása már a kezdetektől fogva kudarcra volt ítélve. Mi már az 1990-es évtized elején kifejtettük, hogy az új oligarchikus kapitalizmus – a kelet-európai és orosz hagyomány szellemében, nemzeti köntösbe öltöztetve – csak egy, az Európai Unió támogatásával megvalósuló autokratikus rend keretei között lehet működőképes.
Oroszországban akárcsak 1917-ben, 1991-ben sem voltak meg a polgári demokratikus társadalomba való átalakulás társadalmi és gazdasági feltételei, és az 1991 óta eltelt negyedszázadban egyetlen ilyen típusú társadalmi átalakulás sem valósult meg. Számunkra már 1989-ben evidens volt, hogy a polgári demokrácia létrehozása lehetetlen, minthogy az nem hozható létre felülről az állam vezényletével. 1989 után különféle nézetekkel találkoztunk: tranzitológiával, úgynevezett modernizációs elmélettel, a totalitárius rendszerek különféle koncepcióival, melyek nélkülözik a globális kapitalizmus bármiféle társadalomkritikáját, vagy bármilyen olyan elméletet, mely a kelet-európai fejlődés új-régi jellegzetességeit a világtörténelembe elhelyezve vizsgálná. Az ilyen megközelítésekben létrehozott valamennyi tudás csupán Kelet-Európa alárendeltségének és leigázásának különféle régi vagy új apologetikáját foglalja magába. A kelet-európai rezsimek napjainkban szándékosan alapoznak egy szellemi restaurációra, nem véletlenül restaurálták a két világháború közötti időszak nacionalista és rasszista történelemszemléletét, gondolkodásmódját. Lenin számtalanszor hangsúlyozta a modern tőkefelhalmozás rabló és parazita jellegét. Az imperializmus – írta – az a korszak, amelyben a nagyhatalmak felosztották a világot, és elnyomják a többieket; s egy Leninhez hasonló marxista gondolkodó számára magától értetődő volt, hogy perifériás régiók helyi vezető osztályai és privilegizált társadalmi csoportjai is érdekeltek az adott világrend fenntartásában. Hiszen a félperifériás régiókban az évszázad hatalmas gazdasági és társadalmi változásai ellenére a kapitalizmus egyetlen alapvető társadalmi problémája sem oldódott meg az utóbbi száz évben. Az a történelemkutatás, amely vonakodik attól, hogy fel- és elismerje e tényt, híján van az erkölcsi hitelességnek, mely a tudományosság nélkülözhetetlen összetevője. Ennek fényében érdemes újragondolni Lenin elméleti-történeti munkásságának jelentőségét.
Striker Judit fordítása
Felhasznált irodalom
Krausz Tamás: A magyar történetírás és a marxizmus, Eszmélet 1994./24 melléklet
Krausz T.: Az orosz történelmi fejlődés ideológiáiról http://www.c3.hu/scripta/scripta0/replika/1920/12krau.htm
Krausz Tamás: Pártviták és történettudomány, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991.
Krausz Tamás, A Szovjetunió története, Kossuth, Budapest, 2008, I. fejezet: A „gyenge láncszem”
Krausz Tamás: Lenin - Társadalomelméleti rekonstrukció, Napvilág Kiadó, Budapest, 2008
V.I. Lenin: Kik azok a „népbarátok” és hogyan hadakoznak a szociáldemokraták ellen? 1894. LÖM 1. köt. Kossuth, 1964.
V.I. Lenin: Az úgynevezett piackérdésről, 1983. LÖM. 1. köt.
V.I. Lenin: A kapitalizmus fejlődése Oroszországban, 1902
V.I. Lenin: Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka, 1916
Lukács György: A társadalmi lét ontológiájáról, I-III., Magvető, Budapest., 1976.
Rosa Luxemburg, A tőkefelhalmozás, Kossuth, Budapest, 1979
Karl Radek: A világforradalom fejlődése, 1919
Tőkei Ferenc: Az ázsiai termelési mód kérdéséhez, Kossuth, Budapest, 1965
JEGYZETEK
1 A European Congress European Network in Universal and Global History (ENIUGH) Budapesten, 2017 augusztusában megrendezett ötödik nemzetközi konferenciáján elhangzott angol nyelvű előadás szerkesztett, magyar nyelvű változata [vissza]
2 George Duby, Gui Lardreau: Párbeszéd a történelemről, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993. 108-110.o. [vissza]
3 Marc Bloch (1886-1944) és Lucien Febvre (1878-1956) francia történészek, az Annales iskola alapítói, a modern történetírás kiemelkedő alakjai [vissza]
4 Immanuel Wallerstein (1930-2019) amerikai szociológus, társadalomtudós. Fő műve a négykötetes „A modern világgazdasági rendszer”. Lenint egyenesen a „nemzeti hős” jelzővel illette [vissza]
5 Mészáros István: A tőkén túl, L’Harmattan, Budapest, 2008 [vissza]
6 Christopher Read a Warwick Egyetem professzora, kutatási területe az orosz forradalom, Oroszország és a Szovjetunió huszadik századi története [vissza]
7 Lenin: Újabb gazdasági mozgalmak a paraszti életben, 1893, LÖM, 1. köt.60.o. [vissza]
8 Karl Radek (1885-1939) újságíró, a Komintern egyik vezéralakja, 1914-ben került kapcsolatba Leninnel [vissza]
9 Georgij Valentyinovics Plehanov. Szocsinyenyija v 24-h tomah Vol. 20 (Moszkva: 1925), 11–22. [vissza]
10 Vaszilij Oszipovics Klucsevszkij (1841-1911) orosz történész, a Moszkvai Egyetem professzora, akadémiai tag [vissza]
11 Pavel Nyikolajevics Miljukov (1859-1943) történész, egyetemi tanár, liberális politikus, a Kadét Párt alapítója, az Ideiglenes Kormány külügyminisztere. [vissza]
12 Nyikolaj Mihajlovics Pokrovszkij (1868-1932), történész, a szovjet történettudomány jelentős alakja [vissza]
13 Kenneth Pomeranz (1958-) A Chicagói Egyetem történész professzora [vissza]
14 Mihail Sztyepanovics Olminszkij (1863—1933) történész [vissza]
15 Jurij A. Petrov: Rosszijszkaja ekonomika v nacsale XX veka,” in Andrej Nyikolajevics Szaharov et al., Rosszia v nacsale XX veka (Moszkva: Novij kronograf, (1 .2002) [vissza]
16 Giovanni Arrighi (1937-2009) olasz szociológus, közgazdász, világrendszer kutató, az amerikai Johns Hopkins Egyetem egykori professzora. Fő kutatási területei Afrika gazdasága, a globális kapitalizmusban bekövetkezett átalakulási folyamatok. [vissza]
17 John Atkinson Hobson (1858-1940) angol közgazdász és társadalomtudós. Az imperializmusról írott tanulmánya nagy hatással volt Lenin nézeteinek alakulására. [vissza]
18 Rudolf Hilferding (1877-1941) osztrák marxista közgazdász, szociáldemokrata teoretikus. Munkássága jelentően befolyásolta Lenin imperializmuselméletének kialakulását. [vissza]
19 Lenin: Még egyszer a realizálás elméletének kérdéséhez, 1899, LÖM vol.4. 77. o. [vissza]
20 Poronin Dél-lengyelországi település (az emigráció idején orosz terület volt, ezért a szakirodalom Poronyinként említi) [vissza]
21 Nyikolaj Ivanovics Buharin (1888-1938) bolsevik forradalmár, közgazdász, filozófus [vissza]
22 Antonio Gramsci (1891-1937) olasz marxista teoretikus, az Olasz Kommunista Párt egyik alapítója [vissza]
23 Lenin: A nemzeti és gyarmati kérdésről, LÖM vol.41. 231.o. [vissza]
24 Lenin: A nemzeti és gyarmati kérdésről, LÖM vol.41. 233. o. [vissza]
25 Lenin: A marxizmus karikatúrájáról, LÖM vol. 30. 119. o. [vissza]
26 Jürgen Habermas: Pótló forradalom és a baloldali revízió szükséglete. Mit jelent a szocializmus ma? Társadalomtudományi Közlemények, 20. évfolyam, 1991 [vissza]
Korunkban a marxizmus legelszántabb ellenfeleinek is számolniuk kell két nyilvánvaló, mindenki által elismert történelmi ténnyel. Először, hogy Marx az emberiség egyik legnagyobb gondolkodója volt, akinek eszméi forradalmasították a filozófiát és a társadalmi gondolkodást. Másodszor, hogy a 20. században a marxizmus eszméinek a továbbfejlesztése, tömeges elterjedése és gyakorlati megvalósítása elsősorban Lenin nevéhez fűződik. Ez a két evidencia egyben meghatározza a polgári ideológiának a marxizmussal vívott harcában alkalmazott taktikáját is. A marxizmus értékeinek globális és kategorikus tagadása helyett előtérbe került a marxizmus polgári átértékelése, a marxizmus tartalmának pluralizálása és relativizálása. Ennek keretében megkülönböztetett figyelmet fordítanak a leninizmusra, azt igyekezve bebizonyítani, hogy a leninizmus nem szerves folytatása, legalábbis nem egyetlen lehetséges és autentikus folytatása a marxizmusnak. A leninizmus jelentőségét és létjogosultságát időben és földrajzilag korlátozzák – mondván, az az elmaradott országok marxizmusa a 20. század elején, híján van az igazán mély filozófiai és elméleti megalapozásnak, s inkább gyakorlati politikai jellegű – a „nyugati” marxizmus, a marxizáló irodalom szembeállítja a leninizmussal a marxizmus autentikusabbnak tartott értelmezéseit. A leninizmus szerepének és jelentőségének csökkentése érdekében a nemzetközi munkásmozgalomban felkarolnak minden olyan eszmei áramlatot, amely filozófiailag szembeállítható Lenin eszmei örökségével. Ez az egyik magyarázata többek között annak, hogy nyugaton valóságos konjunktúrája van Trockij és Buharin könyveinek, hogy Rosa Luxemburg elméleti hagyatékából főleg azt bányásszák ki, ami őt elválasztotta Lenintől, s a húszas évek marxista irodalmából is azt népszerűsítik, ami eltér a leninizmustól.
Lenin történelmi szerepét a forradalmi munkásmozgalom fejlődésében és a világ első győztes szocialista forradalmában ma már tagadni senki sem tudja. Lenin személyes nagyságát ellenfelei is kénytelenek elismerni. Ebben a helyzetben a leninizmus kritikusainak fő törekvése arra irányul, hogy ezt a személyes nagyságot elválasszák Lenin elméleti és politikai örökségétől: a leninizmustól. A leninizmus ellenfeleinek ezt a törekvését fejezte ki az ismert jugoszláv revizionista, a renegát Milovan Gyilasz. Lenin nagysága és a leninizmus hanyatlása című cikkében 1970-ben írta: „Lenin „gondolkodásmódjában semmi nem volt a filozófuséból, módszerei nem voltak tudományosak”. Ugyanezt a gondolatot némileg árnyaltabban fejtették ki Ernst Fischer és Franz Marek Was Lenin wirklich sagte című könyvükben. Ők a gyakorlati forradalmár Lenint – akit állítólag csak a gyakorlati cselekvés és nem az elméleti megismerés érdekelt –, szembeállították a teoretikus Marxszal, akit viszont elsősorban nem a forradalmi cselekvés, hanem a forradalmi megismerés érdekelt. Különösen lekicsinylően nyilatkoznak Lenin filozófiai nézeteiről, amelyek – szerintük –, nem alkotnak összefüggő rendszert, nem tanúskodnak következetes gondolkodásmódról, amelyet csak Lenin dogmatikus követői kanonizáltak utólag. Lenin filozófiai munkásságának ez a lekicsinylése egyáltalán nem új és nem eredeti. Karl Korsch – aki magát még kommunistának, sőt leninistának próbálta feltüntetni –, már a húszas években szembeállította a politikus és politikai teoretikus Lenint a filozófus Leninnel. Ez utóbbit úgy ábrázolta, mint aki elmarad a politikus és a politikai teoretikus mögött, nincs önálló filozófiai érdeklődése, sem megfelelő filozófiai felkészültsége. Korsch egyik szószólója és terjesztője annak a legendának, hogy a Materializmus és empíriokriticizmus című művet Lenin nem filozófiai, hanem taktikai politikai indítékból írta, filozófiai állásfoglalását nem filozófiai argumentációval, hanem politikai érvekkel támasztotta alá. Lubomil Sochor 1967-es, Gramsci és Lenin, két filozófus című írása szerint: „…a forradalmi marxizmus különböző irányzatainak képviselői élenjáró szerepet játszottak az elmélet különböző területeinek továbbfejlesztésében. A politikai gazdaságtan és a politikai elmélet megújulásához például Rosa Luxemburg és Lenin járultak hozzá. Kétségtelen, hogy Lenin az imperializmus, a forradalom és a proletariátus diktatúrája elméletének kidolgozása terén mindenkinél tovább jutott. Azonban más forradalmi marxisták a hiteles Marxhoz való visszatérés érdekében kifejtett erőfeszítéseik, s Marx kiinduló alapelveinek az új történelmi valóság igényeihez szabott továbbfejlesztése terén előbbre jutottak Leninnél. Vonatkozik ez a fiatal Lukács Györgyre, Karl Korschra és Antonio Gramscira is.” Nem feladatunk itt azt megvizsgálni, hogy mennyiben indokolt és mennyiben nem indokolt a Leninnel szembeállított három filozófus közös filozófiai koncepciójáról beszélni. Teljesen nyilvánvaló, hogy közöttük nemcsak lényeges filozófiai különbségek voltak, hanem alapvető politikai különbségek is, ahogyan ezt eltérő életútjuk is bizonyítja. Azok, akik hármuk közös koncepciójáról beszélnek, elsősorban azt emelik ki munkásságukban, ami Lenin filozófiai nézeteitől ténylegesen vagy állítólagosan különbözik, s ezzel kívánják betölteni a marxizmus megújulásában azt a filozófiai űrt, amelyet Lenin minden politikai zsenialitása ellenére sem tudott betölteni. Bennünket most elsősorban a kérdésnek ez az utóbbi oldala érdekel. Igaz-e, hogy a filozófiában Lenin űrt hagyott maga után, vagy ami még ennél is rosszabb, visszaesett a Marx előtti materializmus álláspontjára? Igaz-e, hogy a marxizmus megújítása és továbbfejlesztése Lenin elméleti munkásságában csak a politikai gazdaságtanra és a politikai elméletre korlátozódott, a filozófiában azonban Lenin meddő volt, nem értette meg Marxot és filozófiai munkái a marxista filozófia fejlődése szempontjából zsákutcát jelentettek?
Filozófus volt-e egyáltalán Lenin? Lenin sok mai filozófus-kritikusa számára ez az ultima ratio (végső érv): Lenin nem volt filozófus, filozófiai megnyilatkozásai véletlenszerűek, esetlegesek, rendszertelenek és gyakran ellentmondóak, következésképpen nem szükséges komolyan számolni velük, Lenint nem lehet filozófusnak tekinteni. Ha a kérdéshez formailag közeledünk – tehát a hivatalos foglalkozás, egyetemi katedra, tudományos rang, a hivatásos szakfilozófusról kialakult hagyományos közfelfogás alapján akarnánk eldönteni, hogy filozófus volt-e Lenin – a kérdésre nemleges választ kellene adni. Lenin személyes okmányainak foglalkozás rovatába mindig ezt írta: újságíró, publicista. Sem egyetemi filozófiai katedrával, sem filozófiai tudományos fokozattal nem rendelkezett, nem tekintette életcéljának terjedelmes filozófiai könyvek írását, filozófiai rendszerek kidolgozását. Nem volt tehát hivatásos filozófus a szó hagyományos értelmében. Sőt Lenin a hivatásos filozófusokról gyakran némi iróniával beszélt. „Hadd vitatkozzanak pártunk filozófusai” – írta Gorkijnak 1908 elején az orosz pártban akkor kirobbant filozófiai vita kezdetén, magát hangsúlyozottan „egyszerű marxistának” nevezve, amiben Lenin szerénysége mellett a filozófusokkal szembeni enyhe irónia is érződik. Lenin viszonyát a filozófiához azonban nem lehet pusztán formai szempontok alapján eldönteni. Ha csak abból indulnánk ki, hogy Lenin magát minek nevezte és mit írt személyes okmányaiba, kétségbe kellene vonni Lenin közgazdász és szociológus voltát is, hiszen A kapitalizmus fejlődése Oroszországban, Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka s még több tucat közgazdasági és szociológiai munka szerzője, a NEP kidolgozója stb. magát sohasem nevezte közgazdásznak vagy szociológusnak. Lenin kiemelkedő szerepe a marxista politikai gazdaságtan és szociológia fejlődésében mégis vitán felül áll. Az objektív mérce Lenin filozófus mivoltának az eldöntéséhez nem a személyes dokumentumok és nyilatkozatok, hanem Lenin tényleges szerepe a marxista filozófia fejlődésében, filozófiai gondolkodásának tudatossága és következetessége.
Lenin elhatárolódása a hivatásos filozófusoktól és az, hogy magát „egyszerű marxistának” nevezte, mégis több mint Lenin közismert szerénységének megnyilvánulása és a párt akkori „filozófusaival” szembeni irónia. Ebben a szubjektív elhatárolódásban kifejezésre jut a marxista filozófia tárgyának, jellegének, feladatainak az objektív felfogása is. Lenin számára a marxista filozófia nem különült el a marxizmus egészétől, a marxizmus többi oldalától, a konkrét gazdasági, társadalmi, politikai, ideológiai és tudományos problémák marxista elemzésétől. Lenin számára a filozófia sohasem a tudományok felett álló absztrakt spekulációt, az élettől elszakadt üres filozofálást jelentette, hanem a marxizmus eleven világnézeti tartalmát és metodológiai alapjait, amely átjárja a marxista tudományos gondolkodás minden területét, amely a konkrét gazdasági, politikai, történeti stb. elemzésekben talál alkalmazást és igazolást.
Így válaszol Lenin Sztruvénak, aki a marxizmusról azt írta, hogy „ezt a tant tisztán filozófiailag még nem indokolták meg”. Mit is értsünk tiszta filozófiai megindokláson? – teszi fel a kérdést Lenin. „Marx és Engels álláspontjáról nézve, a filozófiának semmi joga sincs a külön, önálló létre, s anyaga feloszlik az egzakt tudomány különböző ágai között. Így hát filozófiai indokláson vagy a filozófia tételeinek és más tudományok szilárdan megállapított törvényeinek összehasonlítását érthetjük… vagy pedig az ennek az elméletnek alkalmazása során szerzett tapasztalatot.” (Lenin 1964). Lenin ebben az értelemben mindig úgy kezelte a marxista filozófiát, mint a marxizmus szerves részét, amit nem lehet elválasztani a marxizmus egészétől. Ez egyben feltételezte a marxizmus valamennyi területén végzett elméleti munka filozófiai megalapozottságát és tudatosságát is. Nemcsak Marx munkásságára, hanem korunk marxizmusára, a leninizmusra is alkalmazhatjuk az ellenkérdést azzal a kérdéssel szemben, hogy hol fejtette ki Lenin filozófiai nézeteit: melyik művében nem fejtette ki ezeket Lenin? Azzal a váddal szemben pedig, hogy a leninizmust Lenin „tisztán filozófiailag” nem indokolta meg, rámutathatunk arra, hogy Lenin egész munkásságán végigvonul az, amit Lenin valamely tanítás egyetlen lehetséges filozófiai indoklásának tekintett: a marxista filozófia tételeinek és más tudományok szilárdan megállapított törvényeinek összehasonlítása, illetve a marxizmus alkalmazása során szerzett tapasztalat világnézeti általánosítása.
Lenin elsősorban marxista volt a szó teljes értelmében, s ennyiben marxista filozófus is. A leninizmus jelentősége a marxista filozófia szempontjából többek között éppen abban van, hogy a legmagasabb fokú példája a marxista filozófia szerves egységének a marxizmus többi alkotórészével, amikor a marxista filozófia fejlődése nem válik el a marxizmus egyéb oldalaitól, hanem átjárja azok fejlődését, azokból nő ki és azokban realizálódik. Ha tehát a leninizmus filozófiai vonatkozásait a maguk teljességében akarjuk tanulmányozni, azt az újat, amit Lenin képviselt a marxista filozófia alkalmazásában és továbbfejlesztésében, akkor Lenin elméleti és gyakorlati munkásságának az egészét kell alapul venni, abban kell feltárni a marxista filozófia eleven „működését”. Lenint nem lehet egyszerűen megosztani egy filozófusra, egy közgazdászra, egy szociológusra, egy politikusra stb., életművét nem lehet feldarabolni egymástól élesen elváló s többé-kevésbé önálló, független részekre. Lenin sokoldalúsága nem a polihisztor sokoldalúsága volt, aki otthonosan mozog az emberi tudás különböző területein. Lenin sokoldalúsága a marxizmus különböző oldalainak szerves egységét testesítette meg.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Lenin a marxizmuson belül ne ismerte volna el a filozófia és a filozófiai munka viszonylagos önállóságát. A marxizmus három forrása és három alkotórésze című írásában Lenin a filozófiát a marxizmus egyik viszonylag önálló alkotórészeként jellemzi. Karl Marx című tanulmányában Marx tanításának ismertetése keretében önálló pontként tárgyalja először a filozófiai materializmust, majd a dialektikát, végül a materialista történelemfelfogást. A filozófia különböző oldalai különböző időszakokban szert tehetnek viszonylag önálló jelentőségre is a marxizmus fejlődésében. A 20. század első évtizedében így került előtérbe a tudomány fejlődése, és az ezt kísérő nemzetközi filozófiai harc eredményeként a marxista filozófia ismeretelméleti oldala. Lenin ekkor a marxizmuson belül megkülönböztetett figyelmet fordított a filozófiára, megírta a Materializmus és empíriokriticizmust, amelyben polemikus és rendszerezett formában koncentráltan kifejtette filozófiai nézeteit. Leninnek ez a filozófiai munkája egyben addigi elméleti munkásságának sajátos filozófiai összegezése volt. Sokoldalú marxista elméleti munkájának tapasztalataiból, a forradalmi gyakorlat és a tudományos megismerés marxista általánosításának konkrét szükségleteiből kiindulva jutott el Lenin ahhoz a gondolathoz, hogy a marxizmus alkotó alkalmazása és továbbfejlesztése megköveteli a marxista dialektikának, mint önálló filozófiai tudománynak kifejlesztését. Ennek alapjait Marx és Engels vetették meg, akik először jellemezték a dialektikát, mint a külső világ és az emberi gondolkodás mozgásának általános törvényeiről szóló tudományt (MEM 21. köt.). Lenin azonban – éppen saját sokoldalú marxista elméleti munkássága alapján –, felismerte, hogy a marxista dialektika kidolgozását nem lehet befejezettnek tekinteni Marx és Engels munkásságával. Nemcsak azért, mert Marxnak nem volt ideje, hogy megvalósítsa a dialektika népszerű kifejtésére vonatkozó tervét, hanem azért is, mert a dialektika tudományának kidolgozásához fel kell dolgozni az emberi gondolat, a tudomány, a technika történetét, tanulmányozni és általánosítani kell a társadalmi haladás és a tudomány legújabb tapasztalatait. Erre a feladatra készülődött és ehhez látott hozzá Lenin a Filozófiai füzetekben, amely vázlatossága és töredékessége ellenére is a materialista dialektika sokoldalú kidolgozásának nagyszabású terve.
Ha Lenin csak ezt a két filozófiai munkát hagyta volna hátra, nevét akkor is kitörülhetetlenül beírta volna a marxista filozófia történetébe. De ez a két filozófiai mű nem áll egyedül és elszigetelten Lenin életművében, csupán koncentráltan fejezi ki azt a filozófiai tudatosságot, amely Lenin egész munkásságát áthatja. Minden alapot nélkülöz az a képtelen feltételezés, hogy Lenin életművének filozófiai tartalma és Lenin filozófiai műveinek konkrét tartalma ellentmond egymásnak. Lenin filozófiai műveit ezer közvetlen szál is fűzi elméleti-gyakorlati tevékenységének más oldalaihoz – a filozófiával való foglalkozás Lenin számára sohasem öncél volt, hanem a gyakorlati mozgalom elméleti szükségleteinek kielégítése –, de legfőképpen Lenin gondolkodói következetessége kapcsolja össze és egyesíti szerves egésszé Lenin filozófiai munkáit munkásságának más területeivel.
Amikor tehát Lenint, mint filozófust, elsősorban filozófiai munkái oldaláról közelítjük meg, ezeket a munkákat nem szakítjuk el Lenin teljes életművétől, Lenin filozófus minőségét nem leszűkített és kizárólagos értelemben vizsgáljuk, elválasztva a filozófust a politikustól, a közgazdásztól stb., hanem Lenin életművének, a leninizmusnak filozófiai oldalát és alapjait – annak koncentrált kifejeződését – próbáljuk feltárni.
Felhasznált irodalom
Fischer, Ernst-Marek, Franz: Was Lenin wirklich sagte. Fritz Molden Verlag, Bécs, 1969.
Gyilasz, Milovan: Lenin nagysága és a leninizmus hanyatlása. Figaro Litteraire, 1970. január 18.
Korsch, Karl: Marxisme et philosophie. Les éditions de minuit. Párizs, 1964., 41– 46. old.
Lenin Összes Művei I. köt., Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1964., 405–406. old.
MEM, Marx-Engel Művei. 21. köt. Budapest, 1970, 80. old.
Sochor, Lubomir: Gramsci és Lenin, két filozófus. Rinascita, 1967. április 15. Idézi Művelődésügyi Minisztérium tájékoztatója, 1968. 1. sz.
Wirth Ádám: Lenin a filozófus. Kossuth Könyvkiadó, 1971. 5–16. old.
Halgyej: Kint a tengeren
Kádár Erzsébet, írói nevén – megkülönböztetve magát azonos néven hamarabb publikáló írótársától – Kádár Karr Erzsébet 1898-ban született és 1960-ban halt meg Budapesten. Élete és munkássága azonban lényegesen több helyszínt vonultat fel, a korszakban bekövetkezett társadalmi-történelmi változásoknak köszönhetően.
Középiskolásként iparrajziskolát végzett, majd orvosi tanulmányokat kezdett, ám mégis az irodalom mellett döntött, köszönhetően annak, hogy avantgárd stílusú versei már 1918–19-ben, azaz egészen fiatal korában többször is megjelentek Kassák Ma című folyóiratában.
Már kamaszkorában nyilvánvalóvá vált erős baloldali elkötelezettsége, tizenöt évesen középiskolásokat összefogó baloldali politikai társulást szervezett Marx Kör néven, egy évvel később belép a Magyar Kommunista Pártba. A Tanácsköztársaság idején ifjúmunkás-szervező lett a közoktatásügyi népbiztosságnál. 1922-ben első férjével, az író és forgatókönyvíró Székely Jánossal Berlinbe emigrált, ott ugyanebben az évben belépett a német kommunista pártba. Miután tökéletesítette magát a német irodalmi nyelvhasználatban, szívesen közölte glosszáit, elbeszéléseit a Vossische Zeitung és a Berliner Tageblatt is. A nyelvi környezethez igazodva Elisabeth Karr néven jelentette meg cikkeit is a Rote Fahne és a Welt am Abend című lapokban, a náci ideológia bírálata során elsősorban a nőkérdéssel foglalkozott. A weimari Németország legkülönb szellemi erőivel együtt kisebb-nagyobb kulturális vállalkozások révén igyekezett ráébreszteni a tömegeket a fasizmus mérhetetlen veszélyeire. A Prometheus Filmgesellschaft majd 1930-ig az UFA számára filmforgatókönyveket írt, részben férjével közösen. 1932-ben az antifasiszta egység kultúrpolitikai magazinja, az Illustrierte Neue Welt szerkesztője lett, közben a Marxistische Arbeiter-schuléban tartott előadásokat, melyeknek ugyancsak központi kérdése volt a nőkérdés az egyre inkább fasizálódó társadalmi helyzetben.
1933-ban vizsgálati fogságba került, szabadulása után Párizsba emigrált, ahol ottani kiadású német és francia lapokban, valamint a moszkvai Új Hang és a Wort című lapokban publikált, és aktívan tevékenykedett a francia kulturális életben, 1934-ben részt vett a Franciaországban tartott nemzetközi író kongresszuson. Alles ist umgekehrt (’Minden fordítva igaz’) című regényével Párizsban 1937-ben elnyerte az emigráns Német Írószövetség Heine-pályadíját, amiért a Berlin, Alexanderplatz szerzője, Alfred Döblin és Brecht is személyesen gratulált neki. A minden bizonnyal önéletrajzi vonatkozású regény egy tizenéves, polgári családban felnőtt lány politikai eszmélődési folyamatát mutatja be az első világháború utolsó éveiben: a mű csúcspontja az októberi őszirózsás forradalom.
Székely Jánosnak 1938-ban állást kínálnak Hollywoodban, aki felesége nélkül emigrál az Egyesült Államokba. Elisabeth Karr két évvel később házasságot köt a pozsonyi születésű, ugyancsak emigráns Paul Bondyval – a németek párizsi bevonulása elől a házaspár Angliába menekül. Paul Bondy gépészmérnök, a brit hadsereg kötelékében tevékenykedő Cseh Légió tagjaként veszi ki részét a háborús cselekményekből, a hadsereg egészségügyi szolgálata mellett műszaki feladatokat lát el. Ebből adódóan a család a szigetországban többször is költözködik a háborús évek során. Elisabeth Karr ez idő alatt gyermeke nevelése mellett tevékenykedik a magyar és a német emigránsok társadalmi köreiben: részt vesz a Holbornban, a Marx Memorial Libraryben (Marx Emlékkönyvtár) tartott konferencián, melynek címe a New Hungarian Democracy (Új magyar demokrácia) volt, s melyen Károlyi Mihály elnökölt.
Két éves prágai kitérő után a család 1948-ban települ le Magyarországon. Kádár Karr Erzsébet politikai elkötelezettsége és kiváló nyelvtudása révén a Külügyminisztérium sajtóosztályán kap állást. Novellái és műfordításai több-kevesebb rendszerességgel megjelennek a Népszavában és más lapok irodalmi mellékletében, ekkoriban írott versei azonban kiadatlanok maradnak. Húsz éves késéssel, 1958-ban, Gyönyörű ősz címmel magyarul is megjelent az Alles ist umgekehrt című regénye. Egyre súlyosbodó szívbetegsége hatvankét éves korában vet véget életének.
Kádár Karr Erzsébet irodalmi pályafutása három, jól elkülöníthető időszakra tagolódik. Egészen korai szakaszában szellemi társakra talál Kassák Ma körében, melyhez ugyan csak lazán kapcsolódik, hét megjelent versével mégis a mindössze három avantgárd női szerző egyike lesz Újvári Erzsi és Réti Irén mellett. E versei a sötétségből való kitörésre irányuló törekvést fogalmazzák meg, amit nagyon rövid idő múlva (a Tanácsköztársaság bukásával) az „elvesztett évek” keserűsége vált fel. Nyilvánvaló, hogy az ellenforradalmi években a baloldali elkötelezettségű szerzőknek nincs publikálási lehetőségük, s a légkör egyre nyomasztóbbá válik körülöttük – ez vezet esetében a Németországba történő kivándorláshoz.
Az 1920-as években Berlinben különféle avantgárd irányzatok (expresszionizmus, konstruktivizmus, új tárgyiasság, kubizmus) éltek egymás mellett. Német, orosz, osztrák, lengyel, magyar és más nemzetiségű festők tágították a művészet addig ismert határait, de a képzőművészet mellett az avantgárd művészek az új, izgalmas művészetben, a némafilmben is kísérleteztek. Ebbe a társadalmi-művészeti környezetbe került be – ekkoriban használt nevén – Elisabeth Karr, aki sikeres forgatókönyv írói tevékenysége mellett irodalmi tevékenységében ekkor már határozott politikai állásfoglalást kifejező prózai írásokat jelentet meg, versei ebből az időszakból nem maradtak fenn. Ugyanezek a műfaji formák – prózai művek, esszék, előadások) jellemzik emigrációs időszakának második szakaszát, franciaországi éveit, melyek során tevékenységét elsősorban a német emigránsok körében fejti ki, de fennmaradt néhány ez időszakban írott politikai tartalmú verse is. Ekkor írta meg korábban már említett egyetlen, mintegy négyszáz oldalas regényét.
Többszöri költözködése, a családi életében bekövetkezett változások, a különböző (német, francia, angol) környezetbe, társadalmi viszonyokba, emberi közösségekbe történő beilleszkedésének kényszere ellenére Kádár Karr Erzsébet az emigráció időszaka alatt tudta megvalósítani írói szándékát, ekkor talált olyan közegre, amelyben aktív agitációs tevékenységet tudott kifejteni, részt tudott venni az antifasiszta küzdelemben. 1948-ban történt hazatérését követően – annak ellenére, hogy képességeinek megfelelő állást kapott, és a Magvető kiadásában megjelent egyetlen regénye –, légüres térben találta magát. Erről tanúskodnak ekkori keltezésű, hagyatékában fennmaradt versei.
Felhasznált irodalom
Elisabeth Karr – Kádár Karr Erzsébet: Versek, írások, rajzok, dokumentumok (Underground Kiadó, 2016)
Földes Györgyi: Aktivizmus és egyéni megváltás. Kádár Erzsébet versei a Mában (Híd, 2015. 5. szám)
Kádár Karr Erzsébet: Gyönyörű ősz, Lányi Sarolta utószó (Magvető, 1958.)
A fennmaradt írásokból az egyes korszakokat leginkább jellemző művek felvonultatásával próbáljuk meg bemutatni az elfeledett írónő szellemi teljesítményét.
Szemtelenül könyökölnek belém a házak
és a kemény, bátor szögletek
húsomba tépnek, homlokom repesztik.
Mellembe hegyesednek erkélyek, kapuk, zászlórudak
lábam köti a gravitáció
s bennem a romló perpetuum mobile
ütemtelen, rossz mozgása rándul.
Istenült kő és vas koponyám feszített
(szelek mi minden mocskot kavarnak?)
Sínek agyvelőmben fürdik fényesre magukat
(Igen! A sínek!)
Ilyenkor a pupillámon keresztülfűzöm őket
hogy a messzeségbe kapaszkodón
szemem néhány milliméteres ideghártyáján
felmérhessek ezerméteres mezőket
és beleszédülhessek nagy perspektívákba
melyek látószögembe sehogy se férnek
hogy végig tudjak menni ezen a hidegtől
keményre edzett utcán
ahová friss, sima, téli kószáló vágyban értem
és mégis a fájdalmam száját hasította fel.
„Ma”, Budapest, 1916
(Az évszám a vers születését jelöli)
* A szerző nevét az adott mű születésekor használt névváltozatban adjuk meg [vissza]
Most kitárult minden, de a
felszabadult, ámulásra bomlott mélyek
hideglelősek.
Felfeszülésre kínlódó zsúfolt rekkenés
folytatja a lassú oxidációt
mikor szabad és felnyitott felszínen
bugyborékol a sűrített levegő.
Mi ez?
Valamikor torz és bőgésre bontott mozdulatok
vicsorogva hívtak bedeszkázott éjszakákon
és sok szellőzködő reggelen:
Moz-gás!
Le-ve-gő!
És valaki, akinek ez a fülébe süvöltsön,
akinek a testére tetováljam;
akinek a tüdejébe szuszogjam:
hogy kiszakadjon velem a csámcsogó mindennapiságból
ebből,
hogy a testéről lekarmolja a pállott szöveteket,
meztelenül – – –
szemeit tűzze ki a homlokára
és tíz körömmel a legmagasabbra vájjon.
„Ma” 1919. február
Zakatol most a Csönd
Bebörtönzöttek szemében kigyullad a távol
Nincs változás! Nincs elérkezés!
Meghurcolt torkokból kiabál a hit
kezetlen ízületekben horgonyoz a mozgás
Zakatol most a Csönd
lékelt koponyák rajonganak
és minden út a térbe merevül
A holnapoknak nincsen plussza
nincs felsőfoka a legnagyobb merésznek
nincs eljutás!
Nincs megállni vágyás!
Tragikus és perverz most a vágy:
öregebb arcunk hunyorog felénk
és elveszett évek:
a teljesülés.
1919 végén
Mégis:
még ma is
ficamodott dolgokban a továbbjutás energiája
s őrzött magunk bizonytalan tagokon nehezül
szemlényegünk:
tragikus mindentbefogadás
s az ujjunk
kérlelhetetlen görbére szokott.
Hiába!
Tapogatós magunkat mérjük
– grimaszos majmok nőnek ki belőlünk –
– a pocsolyák
már belénk folytatódnak.
Minden bukás:
akarni, nem akarni – –
Szent, ki cövek elázott tegnapokban
hős a fetrengő holnapbamenő
Figurák vagyunk egy lapos társasjátékdobozban.
1919 végén
Az emigrációs időszak műveiből
Nemcsak az ököl, a megfélemlítés (és a pénzes propaganda) készítik elő Hitler hódító útjait, nemcsak ágyúkra való milliókat spórolnak le a német gyermek szájáról vajon, tejen, tojáson. Nem fösvénykednek a nácik nyomdafestékkel sem, nemcsak lármázó, gátlásnélküli hazugságokkal ágyúzzák a néplelket, de az ideológiai talajtrágyázás szelídebb formáit sem vetik meg.
Komoly tudomány a folyóiratokban, erre a célra létrehozott képes revükben, göngyölgetik fel a messzeség takaró leplét a föld különböző sarkairól. Nézd csak, mondják enyhe csodálkozással a színes riport múzsájától homlokon csókolt nácik, nézd csak, micsoda véletlen, azaz, hogy éppen nem véletlen! Bácskában, Dél-Amerikában, a Kárpátok alján, Iglón és Késmárkott, Erdélyben és Ukrajnában, meg az isten háta megett is – szőkék és kékszeműek e kisgyerekek! Gyönyörű fényképek bizonyítják, hogy a lap munkatársa kéjutazása közben megdöbbenve vette észre, hogy itt is, ott is, sőt mindenütt, hű kék szemekből néz a lakosság a világba, ellenséges világba, szegény megcsalt hűség!
Raffinált szentimentalizmus, irodalmi hangulat diszkrét szövevényéből kandikál ki otrombán a náci lóláb, elmosott, nem kontrollálható adatokra épül sok szívhasogató leírás. Az elmúlt tavasz és nyár folyamán egészen véletlenül Csehszlovákiában utazgattak a legtöbbet a náci riporterek. De közben azért van hely a nagyszebeni búcsúban lekapott fotók számára is. A hozzávaló szöveg elmondja, hogy errefelé erdélyi szászok, valamint magyarok és románok laknak – mégis pár sorral alább már úgy beszél a lelkes náci-firkász a nem-szászokról, hogy az „itt élő idegen népek” (!). Hogy neki idegen, ezt különben el is hisszük. Szóval az itt élő idegenek – tehát a csőcselék –, egy beszélő papagájt csodál meg. Ha nem náci-propagandáról van szó, úgy az írás s a beszéd: kultúra, ami embernek sem jó, nemhogy papagájnak! Hiszen a klasszikus náci-idők fő-fő íróreprezentánsa legmélyebb érzelmeinek ezekben a szavakban adott kifejezést: „Ha a kultúra szót hallom, úgy rögtön felhúzom revolverem ravaszát.”
Bezzeg különb ideálja van a „parasztgyereknek”, mármint a kés, a bicska. A német késen lelkesülő néplelket a fotó szerint 6-8 éves fiúcskák képviselik. Úgy látszik, ezeknek jelent meg Hitler szelleme, mint fiatal szűz parasztlánynak egykoron Jézus Krisztus. Hogy a „parasztgyerek” miért jelent szász-németet, a magyar és román parasztot hová sikkasztotta a szerző, azt nem magyarázgatja a riport, hiszen német közönséghez szól, s annak illik már tudnia, hogy a „paraszt” véri és földhöz való kötöttséget jelent, őslakót, s mivel bizonyítandó éppen az volt, hogy minden nem-német idegen, tehát a paraszt, az őslakó mindenképpen német kell, hogy legyen. Ez csak logikus, náci-logikus.
A Magas-Tátrában utazgat Erich Göring. Vajon vérszerinti, avagy lelki rokona-e Lanetta Hermannak?! Keserű, maró gondolatokon fuldokolva utazgat. Hogyisne, mikor tótok ülnek az udvarházakban, melyeket egy generációval elébb németek építettek. Megtudjuk azt is, hogy nyolc évszázadon át csupán németek védték meg Európát a török és tatár invázió elől. Biztosan azon fuldoklik, hogy nem él Nagybercsényi Miklós, hogy nem lehet őt majd legközelebb az ikszedik zóna elfoglalásánál falhoz állítani, merthogy Késmárkról azt merte énekelni, hogy „Édes hazám…”
Nem privát ügy, ha német asszony külföldre házasodik. Gondolja ezt meg minden nemzetiségű férfi, mielőtt oltár elé lépne, mert a Führer szeme mindent lát, s étvágya, pardon, történelmi hivatása, hogy minden német lelket bekebelezzen, éljen az bárhol, bármely ország vendégszeretetét élvezve. A sokgyerekes német családanya (mert hát ilyen derék a német asszony) nem pakolhatja össze gyerekeit, s nem hagyhatja ott férjét, s háza táját, hogy a Nagy Birodalom szívére vesse magát – tehát a szegény Führer részére nem marad más hátra, minthogy ő keresse fel az asszonyt megszálló csapataival. Ilyen tekintetben nem ismer a Führer különbséget magas állású vezéregyéniség és például – mint ebben az esetben –, földhöztapadt szegény asszony közt, aki egy ószerbhez ment vala feleségül. Szerb-e az apa vagy sem, az neki mindegy, mindenképpen égbekiáltó igazságtalanság, hogy e kékszemű és szőke hajú gyerekek (gusztusos ágyútöltelék, ugye?) egy szót sem beszélnek németül. De meg kell adni, ügyesen oltogatják az ilyen gondolatot az olvasó lelkébe. Minden politizálástól, imperialista célzástól messze eső kis csevegés zajlik csupán a német asszony és a riporter között. Asszony mondja: „Bizony szeretnék egyszer Németországba menni, de az lehetetlen.” Azután a búcsúzó újságíró után ezt kiabálja: „Viszontlátásra! Ugye hogy újra eljön?!” Ha nem is olvasna minden német olvasó annyit a sorok között, mint mi, annál feledhetetlenebbül vési be magát és birizgál tovább is a gondolat: szegény német asszony, aki maga sohsem tudná megvalósítani élete legnagyobb vágyát – német honfitársai közé menni –, viszont tényleg nem lehetetlen, hogy a mi erős birodalmunk menjék hozzá!
Magyar felírás vakít a német képes újság címlapján. Kocsi oldalán függ a tábla: „Deigner József, Budaörs”. A tábla felett szőke legény feszít saját kocsiján. Nosza, föl Budaörsre! Boldog a riporter, hogy itt tiszta német kisvárost talál – minő véletlen, nemde?! Német kisvárost a majdnem teljesen „magyarizált” (!) nagyváros közelében. A felnőtt átlagolvasó, aki csak iskolában tanulta a földrajzot, fejcsóválva állapítja meg, hogy a weimari Németország egy hatalmas várost abszolút elsikkasztott előle. Sohsem hallott ugyanis „Ofenpest”-ről. Még zárójelben sem áll ugyanis, hogy ennek a városnak ez nem a hivatalos neve, hogy Magyarország fővárosáról, Budapestről van szó. Hát csak csóválja a fejét ez a generáció, gyermekei ma a náci iskolában biztos Ofenpestet tanulnak. És mindazt, ami ehhez még hozzá tartozik.
Német lovak is sínylődnek idegen földön. Bár nem szőkék és kékszeműek, de a német faji sajátosságok minden ismérvét megtaláljuk náluk is. Ha akadna olvasó, akinek elkérgesedett lelkére asszony és gyermeksors sem hatna, úgy biztosan meg fog esni szíve a szegény állaton, aki nem fejezheti ki szavakban honvágyát, nem mesélhet az elnyomatásról idegen országban, nem könnyezhet csikóján, aki egy szót sem tud németül, nem figyelmeztetheti az újságírót: elvárja, hogy a német jöjjön ide, mert neki lehetetlen hazamennie. Ha beszélni tudna, egészen biztos, hogy ezt mondaná, mert hiszen fajtiszta árja ő, „temperamentumos, de nem féktelen”, mint az igazi német. Íme a faji különbségek mélysége, történelemalkotó ereje: a közelben legelő magyar lovak egész mások, „ellenségeskedők és könnyen megbokrosodnak”.
Bánsági anya hét gyermeke között szőlőt oszt – szép kép, szimpatikus család –, de mily szomorú, idegen ország édes szőlőjét kell enniük. Számról számra szállonganak a kedves riportázsok, a szép fotó megelevenedik valósággá varázsló szárnyain a Német Birodalom által. És szállnak tovább jól pénzelt propagandaszervezet révén a megfelelő idegen falvak és városkák felé.
Amikor Hitler legújabb területi igényeit bejelenti, már régen meg van győződve a német társadalom hiszékenyebb fele arról, hogy régi keserű igazságtalanság ellen lépett fel a nagyszívű Führer.
Válogatás a kései versek közül
Nem szeretted az üres szócsatát
hát elmentél a csatába
s hogy elmehessél
felfeküdtél
a sebészek asztalára.
Tűrtél sok szúrást, tűrtél étert
de nem tűrhetted el a mételyt
mellyel mérgezett
áporodott
emigráns környezet.
Induláskor mondják: még beteg vagy,
halál torkában ép torkod legyen.
– bár gyógyít a nyár –
magas tisztségben
ez a fegyelem.
Hát megmásztad még ezt az ormot
tűrted a kést, a kloroformot –
roppant homlokodon ború:
régen áll már a
polgárháború.
Vígan búcsúztál, pedig jól tudtad
elődöd sorsát. Fejvadász
náci öltözött spanyolnak –
védte a sűrű
búzakalász.
Nem kaptak meg, mikor Barcelonát
bekerítette náci fegyver
megtetted,
amit tehettél
önnön kezeddel.
Tiltani tudtad, hogy hatalmuk
lehessen rajtad
hatalmas fejed
szobor fejed
olcsón nem adtad.
Ki és mit látott?
Minden legenda
téged pártol
de ennél többet
lehetne tudni
a német párttól.
Nem tudom mi volt
igazi neved –
De kezemen érzem
húsz év után is baráti kezed.
Csodálatos, hogy a város mely életemben
egy különös év májusát jelenti
azóta is áll és benne járnak
hétköznapokon és vasárnap
Elképzelni sem tudom, mihez kezd
hogy önmagához hű maradjon
s a nagy ferde fák a parton
odalenn el ne feledjenek
S az a másik, melynek sok évem adtam
ahol magzatom elsirattam
milyen lehet most, hogy nem az van
ami volt akkor – s él szétszakadtan
S a harmadik mely életemnek
színtere volt olyan sokáig
mellyel – úgy látszott – eggyé lettem
még cégtábláit sem feledtem
Álmomban tudtam a kövezetét
milyen az arca reggel s a sötét
órákban a sóhajtása
Szomszédom gondja nyelvjárása
már egyezett az enyémmel
Míg ott éltem sohasem vetélt el
éveim javának veleje
ezért lehetett otthon a neve
közös harcban nem volt rosszízű
a száműzetés kemény kenyere
csodálatos hogy mindez egyre él
cégtábláival ugyanúgy beszél
S a nagy ferde fák mögül a parton
vigyáz a nép jóbarátaim
hogy magához s hozzám
hű maradjon.
1958. március
Ha még élne édesanyám
beszélne róla ünnepeken
miként ütöttem őt szíven.
Egész más voltam mint a többi
sohasem tudtam megpihenni
hányszor szólt, figyelmeztetett:
tűz, tűz! Vedd el a kezed.
Félős és igen bátor voltam
csillagok közt botladoztam
és lesütöttem a szemem
ha rám nézett
az éles értelem.
Édesanyám figyelt aggódva
adósságát régen lerótta
leányait olcsón nem adja
ha eljön a napja.
Terror és válság mindent elvettek;
mit adhat anya még gyermeknek?
Csak ha meghal, kis örökséget.
Ezt meggondolta és életének
önszántából
vetett véget.
Már réges-régen számkivetve:
voltam a holnap hű követe
de jött több más ilyen követ
aki reám dobott követ.
Még soká nem értettem őket
harcias komor úttörőket
ki bujkáló ellen helyett
társaira emel kezet.
Talán kevesen voltak tiszták
kiket betöltött az igazság
s kire a jövő vonzó váza
úgy illett mint a ruhája.
A többi nem nézett oly messze
ha kenyér kellett, süllyedt mersze
s ha autón járni szottyant vágya
hazug szavakra torzult szája.
Azután jöttek új emberek
reám nem dobtak új követ
de vállat vontak bús sorsomon
senkivel sem vagyok rokon.
Közéletünkben vitatott tárgy lett a kultúra. A vita arról szól, hogy melyik író, művész alkotásai megbecsülendő értékek, és melyik intézmény érdemel támogatást a kultúra terjesztésében. A vita többnyire ideológiai, politikai vetületben jelenik meg, amit a vitázók döntőnek vélnek a kultúra társadalmi megítélésében. Úgy látszik, mintha ez kifejezné a kultúra társadalmi értékét, egyúttal helyét, szerepét a közéletben. Csakhogy a kultúra és a társadalom összefüggését nem lehet az ellentétes politikai nézetek alá rendelni, és ebben az értelemben felfogni. Az ugyanis abban keresendő, hogy milyen szerepet tölt be az emberek életében, hogyan hat arra. Igaz persze, hogy a társadalomban élők helyzete sokféle, ezért a társadalom kulturális színvonala is nehezen ítélhető meg. Ha viszont elismerjük, hogy e sokféleség ellenére vannak a kultúra társadalmi létében tipikus jelenségek, amelyeknek egy része annyira vonzó, hogy életmódjukban, magatartásukban, gondolkodásukban sokan követik, akkor az is elfogadható, hogy innen kiindulva jobban ítélhető meg a kultúra társadalmi szerepe és jelentősége. Jobban, mintha csupán egyes alkotók, intézmények teljesítményét néznénk. E szűk felfogás meghaladásának időszerűségét bizonyítja, hogy a kultúra társadalmi létének felületes felfogása jelen van a sajtóban, a rádióban, a televízióban, és meghatározza a közgondolkodást is; az emberek többsége a kultúrát annak egy részével, a művészettel azonosítja, a kultúrának az emberi élet egészét átható létét pedig nem tartja kultúrának. Nem veszi tudomásul, hogy az egyének egészségi állapotát, életvitelét, életmódját, viselkedését, beszédét, gondolkodását is nagymértékben a kultúra határozza meg, ahogy a természeti, társadalmi környezetükhöz és a más emberekhez fűződő kapcsolatait is. Ha mindennek kulturális színvonala figyelmen kívül marad, a kultúra sem jelenthet létszükségletet. Tény, hogy a kultúra mellékes tényezőként kezelése gyakran erre a szűk felfogásra vezethető vissza.
Egy évszázaddal ezelőtt Kornis Gyula írta a magyarországi művelődéspolitikáról: „Nemzeti tragikumunk egyik fő forrása, hogy államférfiaink túlnyomó része nem vette észre a kultúrpolitikának minden fölött álló centrális jelentőségét. Vagy amennyiben folytonos meddő közjogi küzdelmek közepett észrevette, a jelszavaknál s a legszükségesebb intézkedéseknél alig haladt tovább. Országgyűléseink költségvetési vitái közül a legsiralmasabbak s leginkább színvonal nélküliek éppen a kultusztárcára vonatkozók voltak… Nem volt egységes, a művelődési tevékenység minden ágára kiterjedő, átfogó egységes kultúrprogramunk”. Mit értett Kornis a kultúra centrális jellegén? Erről így vallott: „A szellemi kultúra igazi jelentősége különösen két tény világítása mellett szembeszökő. Az első az, hogy az anyagi kultúrát is a szellem teremti, mozgatja és lendíti. A fejlettebb értelem, az élénkebb képzelet, a kitartó akarat javítja meg, s teszi gazdaságosabbá a munkát. A fejlettebb, műveltebb szellem teremti meg a technikát, s veti meg az élet mind előnyösebb gazdasági alapjait. Másodszor, csakis a fejlett szellemi kultúra biztosítja az állami hatalom s a jog helyes gyakorlását. Hiába demokratizálódik a nemzet jogrendszere, az új jogoknak csak úgy van értelmük, ha a nemzet tagjait megfelelő műveltség képesíti a jogok helyes gyakorlására. Csak művelt polgárok tudják a demokratikus intézményeket és kiterjesztett jogokat a közösség érdekében hasznossá tenni, különben mindezek csak súlyos veszedelmek forrásai. Mindebből nyilvánvaló, hogy az állam valamennyi tevékenysége közül legfontosabb, centrális jelentőségű a kultúrpolitika”.
Ha Kornis ma élne, talán másképp fogalmazna, de mondandójának lényege ugyanez lenne. Mert a politikai élet ma sem fogadja el a kultúra alapvető jelentőségét, azt most is a közélet mellékes részének tartja. S ha a társadalmi fogadtatását ítélné meg, azt a szórakozással azonosítaná. Csakhogy ez nincs összhangban az emberi élet egészét meghatározó szerepével.
Ahhoz, hogy megértsük, miért vált általánosan jellemzővé ez a szűk látókörű felfogás, a kultúráról szóló gondolkodás történelmi alakulását kell figyelembe venni. Amikor az emberi élet alig változott, és a társadalmi tagozódás is változatlannak látszott, a kultúráról senki sem beszélt. Beszéltek persze az erkölcsről, a vallásról és a hozzá kötődő művészetről, de az ezeket átfogó kultúra fogalma még nem jelent meg az emberi életben. Létezett ugyan ez a szó az ókori latin nyelvben, de ott a mezőgazdasággal átalakított földet jelentette, ezért nem is fogták fel az emberi életre vonatkoztatva. A fogalom újjáéledése és kibővülése a felvilágosodás idején történt meg, amikor a műveltség az életkörülmények megváltoztatásának feltétele lett. Ám műveltségen akkor elsősorban a fejlődő tudományok ismeretét értették, ami később hozzájárult a közoktatás rendszerének építéséhez a gazdaságilag fejlődő országokban. Az iskolák persze a tudományoknak csak az alapjait ismertethették, és még ez is jó ideig csak a társadalom kisebb részét érintette. Hosszú idő telt el, amíg az iskolai végzettség – legalább alapfokon – általánossá vált, s még több idő kellett ahhoz, hogy ez a középfokú oktatásban is jellemző legyen. De nem is ez volt a műveltség lassú terjedésének fő oka: sokkal inkább az, hogy a felvilágosodás tudomány-központúsága nem került kapcsolatba a gyakorlati élet tapasztalataival és ezért nem is válhatott általánosan igényeltté a társadalom nagy részében. A műveltség megszerzése öncélúnak látszott, és csak kevés embert vonzott. Ezért a kultúra sem válhatott az életkörülmények javításának fő eszközévé, az továbbra is kevesek kiváltsága maradt.
A helyzeten a romantika akart változtatni. Hirdette, hogy az értelem kiművelése fogyatékos marad az érzelmek fejlesztése nélkül. Márpedig ezt nem a tudomány, hanem a művészet képes megtenni, ami könnyebben váltja ki az emberek érdeklődését. Tehát a kultúra iránti igény is általánosabbá válhat. Hozzájárult ehhez a meggyőződéshez, hogy a romantika jelentkezésével egy időben alakult ki a nemzeti egységről szóló gondolkodás. Ehhez a közös hagyományokkal élő, azonos nyelvet beszélő emberek érzelmi azonosulása mutatta a legjobb lehetőséget. A nemzeti azonosság tudata – az ekkor elterjedő jelképek segítségével – hatott még az írástudatlan emberekre is, akik a tudományos gondolkodást képtelenek voltak elfogadni. Az érzelmekre hatni akaró művészet azonban ekkor a tömeghatás érdekében kénytelen volt mindinkább a legalacsonyabb szintre süllyedni, mert a kicsit is elvontabb közlésmód a társadalmi elfogadottság csökkenésével járt. A romantika szükségszerűen vált ketté: magasabb szintje elit-kultúra lett, alacsonyabb szintű befogadást igénylő változata pedig tömegkulturális termékként terjedt. S minthogy az üzleti vállalkozások ez utóbbiban látták a kultúra nagymértékű elfogadtatásának lehetőségét és vele a kultúra terjesztőinek gazdagodási lehetőségét is, csakhamar ez lett egy társadalom kulturális igényszintjének jellemzője, kifejezve a közműveltség szintjét is a társadalomban.
A kultúra fogalmának változását a 19–20. század fordulója hozta meg, anélkül, hogy ez a változás széles körben terjedt volna el. A különböző népek eltérő kulturális vonásait vizsgáló etnológiai, etnográfiai tudomány azt kereste, hogy mik azok az általánosan jellemző sajátosságok, amelyek meghatározták az emberré válást, s amelyek a különbségek ellenére is megtalálhatók az emberiség egészében. A „kulturális antropológia” a „primitív” népek életmódját kezdte vizsgálni, és olyan sajátosságokat fedezett fel, amelyek hozzájárultak a kultúra fogalmának kiszélesítéséhez. Sorra tárultak fel az egyes közösségek eszközei, hiedelmei, szokásai, a szükségleteiket kielégítő tevékenységformái, s ezek közt a művészet csak másodlagos szerepet töltött be, hiszen a gyakorlati élethez kapcsolódó szerepe miatt nem volt önállósága. Az antropológiai kultúrafelfogás azonban megmaradt a szaktudományi keretek között, a közvéleményt nem tudta befolyásolni. Bár átfogott olyan jelenségeket, mint a kapcsolatokat alapvetően meghatározó nyelvi kommunikáció, amit minden ember naponta használ, az széles körben mégsem tudatosult, hogy ez is kultúra. Sőt a művészet sem más, mint alapvetően jelképes kommunikáció, ami nem érthető meg, ha nem a közlő és a közlést átvevő kölcsönhatásában értelmezzük. Jellemző, hogy a kultúrát szűk értelemben felfogó gondolkodás ez utóbbit pusztán fogyasztásnak tekinti, azt is mennyiségi vonatkozásban: mely szerint egy alkotás értéke azon mérhető, hogy hányan érdeklődnek iránta. A tömeges érdeklődés a siker mércéje, függetlenül attól, hogy a mű milyen hatást vált ki befogadóiban. Ennek eredménye, hogy a kultúra, mint szépirodalom és művészet csak az alkotók számára fontos: társadalmi elismertségük, értékük mérője. A befogadók számára csak annyiban létszükséglet, hogy a művek megismerése alkalmas a szabadidő kitöltésére, az unalom elűzésére, ám személyes létük minőségét nem befolyásolja.
A kultúra-fogalom átalakulását az határozta meg, hogy a felvilágosodás ész-központúsága és a romantika érzelem-központúsága után a kultúra lényegét a filozófia mindinkább az alkotó személyiség kiteljesedésében határozta meg. Ez összhangban állt az emberi lét fokozódó individualizálódásával, az önálló gondolkodás kifejlődésével. Ez azonban nem tudott a társadalom egészére kiterjedni. A munka kevés ember számára adott önálló gondolkodást és alkotó tevékenységet igénylő tevékenységet, és a közélet sem biztosította ezt az emberek többségének. A személyi fejlettség egy szűk kör számára maradt élet-lehetőség, és az iskolai képzettség növekedése sem járult hozzá ennek bővüléséhez. S minthogy a kultúra társadalmi létében is mindinkább a tömegigényeket kiszolgáló kommersz-kultúra lett a meghatározó, a közműveltségben is élesen elvált egymástól az alkotó gondolkodást és életvitelt igénylő színvonal és annak ellentéte, a tömegemberi mentalitás, s ennek következményeként a kultúra nem tudta betölteni társadalmi szerepét: a természeti létet meghaladó humánum kiterjesztését. Jól fejezi ki ezt, hogy az emberek többsége ma nem tudásának, képességeinek fejlesztésében látja élete célját, hanem az anyagi javak gyarapításában, a könnyű, gondtalan életkörülmények biztosításában. Ehhez igazodva válik azután a kultúra a „kikapcsolódás” lehetőségévé.
Kérdés, lehet-e ezen változtatni? Sokáig úgy látszott, hogy a színvonalas kultúra széleskörű terjesztésével, a „népműveléssel”. Bebizonyosodott azonban, hogy a kultúra-közvetítésben megrekedő, rendezvényeket szervező gyakorlat nem képes számottevő eredményt elérni, ha figyelmen kívül hagyja a „befogadó-képesség” fejlesztését, s az embereket csak közönségként veszi számításba a kulturális programokon. S minthogy ilyenkor a közönség jelenlétét a szervezők kizárólag mennyiségi szempontból tartják növelendőnek, az is bizonyos, hogy így az információk átvételének minőségi változása sem tárható fel. Nem válhat tudatossá, amit Ernst Cassirer mondott a kultúráról: az „szimbolikus kifejezési formák együttese”, amelyben a beszélt nyelv az alapvető, de a mítoszt, a vallást, a tudományt és a művészetet is ez a közlésforma jellemzi. Szerinte valamennyiben mellőzhetetlen, hogy a közlésre reflektálók válaszoljanak a kapott információkra. Lényegében ugyanerre utalt Umberto Eco is, amikor megállapította: a modern művészet megértése aktív befogadás nélkül lehetetlen. A kultúra válságának oka is ennek hiányával – az önálló gondolkodásra való képtelenséggel – magyarázható. Eco szavaival: „A konformizmus vagy a befolyásolhatóság, a nyájszellem, az eltömegesedés formájában jelentkező társadalmi betegségek épp az olyan megértési és megítélési standardok passzív elsajátításának gyümölcsei, amelyeket a morál és a politika, a táplálkozás és a divat, az esztétikai ízlés vagy a pedagógiai elvek terén egyaránt a jó formával azonosítanak. Mindenfajta homályos nézet… a politikától a kereskedelmi reklámig a jó formák passzív és békés elsajátításának irányába hat, és ebben a redundanciában az átlagember erőfeszítés nélkül elhever”.
Hihetnénk, hogy ez a passzivitás olyan örökség, amely a történelemben sokáig jellemző volt, s amitől – a demokratikus közélet erőtlensége miatt – ma is nehéz megszabadulni. Az aktív művelődés azonban nem volt ismeretlen az előző évszázadokban. Johan Huizinga figyelmeztetett arra, hogy egykor a nép maga énekelt, táncolt, játszott, és ez közösségi alkalom volt számára. A modern kultúrában azonban az emberek „énekeltetnek, táncoltatnak, játszatnak maguknak”, és ezzel a passzív elem szaporodik a művészetben.Tény persze, hogy ez az önellátás olyan közösségekben élt, amelyek zártan őrizték hagyományaikat, és a modern társadalmakban a falvak népi kultúrájaként maradt fel egy ideig. A városi életmód hatására ez előbb-utóbb eltűnt az emberek életéből, és csak muzeális értékként lehetett felidézni. Eltűnését a technikai tömegkommunikáció elterjedése tette azután véglegessé. A modern városi életben intézményesült a művészet, abban hivatásos művészek mutatják be alkotásaikat, és terjesztik azokat a szélesebb nyilvánosság felé. Ez persze minőségi változást is jelentett: még az alacsonyabb szinthez igazodó kommersz kultúra terjesztése is tehetséges művészekre épült; ők lehettek igazán népszerűek, sikeresek. Ebben a helyzetben azonban az alkotásokat átvevők a „passzív közönség” szerepét töltik be, és ez határozza meg máig a kulturális élet szerkezetét.
Tévedés azonban feltételezni, hogy a polgárosulást megelőző korszak népművészete volt az egyetlen, amely az emberek aktív részvételére épített. Jürgen Habermas számol be arról, hogy a felvilágosodás idején, a 18. század végén Németországban kis közösségek alakultak a friss irodalmi, művészeti alkotások megbeszélésére. Résztvevői városi polgárok voltak. Hatásukra szaporodtak a kiadott könyvek, újságok, folyóiratok, megnőtt az egyesületi élet iránti igény, egyre több könyvtár, olvasóterem nyílt a társadalmi nyilvánosság fejlődésének jeleként. Néhány évtized múlva azonban döntő változás történt. A megjelenő irodalmi, művészeti alkotások értékelésére szakértőket kértek fel, velük néha vitát szerveztek, és ezekre a szervezett rendezvényekre az érdeklődőktől belépő díjat szedtek. Habermas szavaival: megtörtént az átmenet „a kultúrán elmélkedő közösségtől a kultúrát fogyasztó közönségig”.És általánossá vált a művelődésben az emberek passzivitása, amit csak a kinyilvánított tetszésük (tapsuk) tudott valamennyire ellensúlyozni. Ez az állásfoglalás azonban elfedte a hatás valóságát. A tetszés kifejezhette ugyanis az alkotó, terjesztő művészek népszerűségét, anélkül, hogy a megismert művek befogadásáról valamit elárulna.
A felvilágosodás idején még működő vitakörök felélesztésére a jelenlegi körülmények közt kevés az esély. Jellemző tünet, hogy ahol egyes hazai könyvtárak olvasókört próbálnak szervezni, ott többnyire alkalmanként előadókat hívnak meg egy mű ismertetésére, s bár a résztvevők hozzászólhatnak az elhangzottakhoz, véleményük ritkán alakít ki eszmecserét a jelenlevők között. Ahogy a közélet politikai problémáiról sem szokás rendszeresen vitatkozni kis létszámú csoportokban, úgy a műalkotások iránt érdeklődők között sincs igény az eszmecserére. Befogadásuk megmarad a magánosság keretei között, nem válik a kulturális nyilvánosság részévé. Pedig a nézetek csoportos ütköztetése kiválthatná a részt vevők újabb felismeréseit, a tárgyalt művek különböző megközelítési lehetőségeit, hozzájárulva a kultúra sokoldalú értelmezéséhez. Ehhez meg kellene tanulni, hogyan lehet mások elhangzó véleményéhez gondolattársítással kapcsolódni. Így kerülhető ugyanis el, hogy egymástól független vélemények tördeljék szét egy csoport beszélgetését. Jól érzékelteti ennek fogyatékosságát az a megjegyzés, amit egy csoportvitán jegyzett meg valaki: „Elhangzott itt pár beszéd, de nem alakult ki párbeszéd”. Feltételezhető, hogy a véleménycsere élénkebb lenne az életmódhoz kapcsolódó jelenségek megítélésében, mert abban szerepet játszana a résztvevők élettapasztalata, míg a művészeti, tudományos információk feldolgozása közben erre kevéssé lehet számítani.
A kultúráról szóló közös elmélkedés hiánya arról árulkodik, hogy sokan úgy vélik, az emberek többsége nem illetékes a kulturális eredmények értékelésében, ehhez szakértelem kell. Ha azonban a kultúrát minden embert érintő létszükségletnek fogjuk fel, akkor ez a hiány csökkenthető valamennyire. Döntő fordulat e tekintetben csak akkor várható, ha az emberi élet egészének kulturális meghatározottsága általánosan felismert lesz, színvonalának emelése általános igénnyé válik, s a folyamatának fejlesztését közérdekűnek tekinti az emberek többsége. Lehet, hogy ma ez utópisztikusnak látszik, de a munka alkotó jellegének általánossá válása és az emberek közéleti aktivitásával élő demokrácia kialakítása ugyanígy az. Az utópiák azonban csak akkor maradnak illuzórikusak, ha az emberek nem is akarják megvalósítani azokat.
Természetesen naivitás lenne feltételezni, hogy elég ehhez a személyes elhatározás, társadalmi feltételek nélkül ez óhatatlanul kudarchoz vezet. Érdemes erről felidézni egy régi hazai történetet. A múlt század 60-as éveinek elején egy Budapest közeli településen kertbarát kör alakult. Tagjai sorra látogatták egymás kertjeit, és megvitatták a látottakat. Dicsértek, bíráltak, tanácsot is adtak, és a kör működése egyre hatékonyabb lett. Országos hírű szakembereket is hívtak, hogy megismerjék, hogyan értek el kiemelkedő eredményeket. A kör munkáját azonban mindig az elmélyült tapasztalatcsere és vita határozta meg. Amikor fölmerült a gondolat, hogy a példájukat máshol is követni kellene, egy politikai vezető megjegyezte: az ellenforradalom is így kezdődött. A kertbarát kört ugyan nem tiltották be, de a példa követése sem válhatott ekkor országossá. Bizonyságául annak, hogy ahol a társadalmi rend felülről irányított, ott az állampolgári öntevékenységet a hatalom nem kedveli, azt fölöslegesnek tartja. Még ha csak a kertkultúráról van is szó.
Felhasznált irodalom
1 Kornis Gyula: A kulturális politikáról. Franklin Kiadó. 1928. 1-2. o. Kornis Gyula (1885-1958) piarista pap, filozófus, egyetemi tanár. 1928 és 1931 között a Vallás-és Közoktatásügyi Minisztérium államtitkára, 1938 és 1945 között a Magyar Tudományos Akadémia elnöke.
2 Cassirer, Ernst: Philosophische der symbolischen Formen. Die Sprache. Berlin. 1923.
3 Eco, Umberto: Nyitott mű. Európa Könyvkiadó. 1998. 159. o.
4 Huizinga, Johan: A holnap árnyékában. Korunk kulturális bajainak diagnózisa. Egyetemi Nyomda. 1938. 57. o.
5 Habermas, Jürgen: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Gondolat Kiadó – Századvég Kiadó. 1993. 240-243. o.
„Lángész és őrület biz’ közeli, / S szál ösvény mi kapcsukat szétszeli” – fordította Janka Zoltán pszichiáter, a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) professzor emeritusa, az MTA doktora egy tanulmányában John Dryden sorait. Ha a ’lángész’ kifejezést tágan értelmezzük, és általában „tehetséges embert” értünk alatta, az ’őrület’ szót pedig – persze az eredetihez képest pozitívabb jelentéstartományban alkalmazva – a kétpólusú kedélyzavarra is értjük, akkor kiváltképp igaznak mondható ez a megállapítás.
– Mennyiben függenek össze a pszichiátriai betegségek az alkotóerővel?
– Összefüggésük már a 19. században fölmerült, a híres olasz elmeorvos, Lombroso leírta, hogy az alkotóerő s a pszichés zavar együtt járnak. De ha még régebbre visszatekintünk, azt látjuk, hogy a régi görögök, így Arisztotelész is megfigyelték: a lelki bizonytalanság, a lelki hullámzás, illetve egyfajta egy, az akkori kornak sem megfelelő viselkedés és a művészi alkotóerő gyakran fordul elő egy személyen belül.
– Mik azok a jelek, amelyek egyes pszichiátriai betegségek s az alkotóerő egy személyben való előfordulását bizonyítják?
– A kétpólusú kedély- vagy hangulatzavarnak, mert így hívjuk ezt a pszichiátriai jelenséget, megvannak a maga jellegzetes tünetei. Az adott ember nem tud megfelelően beilleszkedni a társadalomba, mondhatni különc, mert viselkedése hol ilyen, hol olyan. A hangulatzavarnak két pólusa van, a felhangoltság és a lehangoltság. Vannak adatok, melyek szerint a művészi alkotóerővel nem rendelkező, „normális” emberekéhez képest hússzoros ennek az előfordulása, vagy még több. A felhangoltság bizonyos szakaszában – egy fordított „U” fölfelé ívelő szárán, de még nem a tetején – az ember jobban pörög, mint általában, nagyon éles a gondolkodása, nagyon aktív, tettre kész, ilyenkor jelentkezik a jellegzetes ihlet – s ilyen állapotában születnek meg a művészi alkotások.
Csúcsok és mélységek
A baj csak az, hogy amikor eléri ennek az állapotnak a csúcsát, akkor már olyannyira „száguldók” a gondolatai, illetve annyira töredezettek, hogy azokat nem bírja művészi alkotássá konkretizálni. És van egy másik baj is: ennek az állapotnak az ellenkezője, amikor az illető a poklok mélységes bugyrában érzi magát, nem megy semmi, főleg nem az alkotás, nagyon rosszak a gondolatai, olyannyira, hogy ezek között ott vannak az öngyilkossággal kapcsolatosak, s nem is mindig maradnak meg a gondolatok szintjén, hanem öngyilkossági kísérletekbe, vagy akár befejezett öngyilkosságba torkollanak. Egész sorát lehet látni azoknak a művészeknek, akik az emberiségnek számos, nagyon értékes alkotással kedveztek, és aztán öngyilkosok lettek. A kiemelkedő művészi eredmények a hangulatzavar fölfelé ívelő szakaszában, az öngyilkosságok pedig a lefelé ívelő szakasz legalján keletkeztek.
A dopamin és társai
– Milyen kémiai folyamatok idézik elő mindezt az agyban?
– Az agysejtek intelligens párbeszédet folytatnak egymással, az egyik idegsejtről átmegy a másikra az információ, s ehhez kémiai molekulák járulnak hozzá. Az alkotóerőt, a kreativitást, meg egyáltalán, a jó hangulatot elsősorban a dopamin okozza, ez „felelős” azért, hogy az ember akár az egymástól távol levő gondolati sorokat össze tudja kapcsolni, s így egészen új, eredeti gondolatsor keletkezzék.
De vannak még további, ezt elősegítő anyagok is, a glutamát, a glutaminsav, a gamma-aminovajsav, a szerotonin, noradrenalin és az acetilkolin. Ezeknek a működése, egymással való harmonikus kapcsolata eredményezi az alkotóerőt, a kreativitást, persze kivételes agyi hálózati kapcsolódásokkal, azaz „huzalozottsággal”. A kevésbé, vagy egyáltalán nem harmonikus együttműködésük pedig nemkívánatos lelki vagy elmebeli tüneteket okoz – ilyen a sokat emlegetett Alzheimer-kór, amikor egy fontos kémiai anyag, az acetilkolin szinte kiürül az agyból, ezt kell visszajuttatni gyógyszeres kezeléssel, vagy további enzimes lebontását megakadályozni. De említhető a hasadásos elmezavar is, ott a dopaminnak van szerepe: ahol nem kellene, hogy dopamin legyen, ott túl sok van belőle, ahol pedig kellene, hogy legyen, ott túl kevés, tehát kétirányú eltérés érhető tetten. Az egypólusú depresszió esetében a szerotonin és a noradrenalin idegrendszeri működése romlik el. Tehát ilyen és hasonló kémiai anyagok működnek az agyban, ezek váltják ki a pozitív és negatív lelki folyamatokat, sokszor még környezeti behatás sem kell hozzá. Persze azért a környezetnek is van szerepe, hiszen létezik bizonyos esendőség, ami a témánkban szereplő, kiváló alkotóerővel rendelkező személyeknél is jelen van: jóval inkább fogékonyak a környezet behatásaira, mint az átlagember.
Kulcsszó: az érzékenység
Sokkal érzékenyebben reagálnak a külvilág, vagy akár a belső világ eseményeire. A művészemberre, legyen irodalmár, képzőművész, zeneszerző s így tovább, nagyon jellemző az a hihetetlen érzékenység, fogékonyság, ami lehetővé teszi számukra hogy a külvilág eseményeit ne csak ábrázolni tudják, hanem át is fogalmazzák. Ez fontos, hiszen akkor lesz igazán új valami, ha egy bizonyos különleges látásmód eredményeképp „születik újjá”, de ez az alkotónál együtt jár hangulatingadozásokkal, -zavarokkal. Egyébként, ha egy ilyen típusú ember szenved, a hangulati görbe alján tartózkodik, olykor még ebben a fázisban is ki tud csikarni valami nagyon értékeset magából – olyan ez, mint a gyöngyképződés a kagylóban: a kagyló két héja közé kerülő homokszem irritálja az állatot, és hogy ne irritálja, köré növeszti a gyöngyöt, az alkotást.
A külvilágot, vagy a belső világot a művész úgy tudja láttatni, hogy az különleges, csak rá jellemző legyen. Az az igazi művészet, ha valakinek a stílusát fel lehet ismerni; a különlegesség sokszor meghökkentő is lehet, a néző, olvasó, vagy hallgató csak találgat, mi ez, mi ez – s vagy befogadja, vagy nem. Aki befogadja, olykor maga is hasonló hangulatzavarral küzd, mint a művész – így „ismer rá” a saját belső világára rímelő mű mondanivalójára. De ez korántsem törvényszerű: a mindennapi ember számára az alkotás az a kulcs, amivel ki tudja nyitni a valóság korábban előle bezárt ajtaját, és ilyenkor csak csodálkozik, lám, mennyire magától értetődő, amit a mű hatására érzékel, de „magától” sosem látott volna meg.
Alkotók és tudósok
– Van-e rokonság a művészekre jellemző s a tudományos gondolkodás között? Hiszen a tudós, a kutató is olyat hoz létre, ami az átlagember számára létrehozhatatlan lenne.
– Szent-Györgyi Albert mondta a kutatással, a felfedezéssel kapcsolatban: „látni, amit mindenki lát, és olyanra gondolni, amire előtte soha senki”. A felfedezés, amint a műalkotás, gyakran divergens, szétágazó gondolkodás eredménye, azaz az alkotó egymástól távoli gondolatokat össze tud kapcsolni, amire más nem képes. A művész, aki egy előre „kitaposott ösvényen” halad, bevett stílus szerint alkot, akkor hozhat létre igazán új értéket amikor ettől eltér, saját személyiségéből tesz hozzá az ábrázoltakhoz új dolgokat. Hasonlóképp a kutató, aki a saját területén dolgozik, akkor fedez fel újat, amikor másik területre is kitekint, és onnan beemel valamit. Aztán persze ott van a konvergens, az egy irányba haladó, rendszerező gondolkodás, ez is fontos, hisz a divergensen gondolkodóknak az eredményeit helyezik el a „nagy egészben”.
– Kinevelheti-e magában valaki az – akár művészi, akár tudományos területen való – alkotás képességét?
– Az alkotáshoz kell egy bizonyos veleszületett tehetség, képesség. Ez azonban nem elég az újdonság kifejezéséhez, hiába „érzi” valaki, hogy mit kellene kifejeznie, ha nem tudja, hogy miképp tegye ezt. A mesterséget meg kell tanulni. Hiába érez valaki költői tehetséget magában, ha nem tudja, a költészetnek milyen mesterségbeli fogásai vannak.
Ki fizeti a művészt?
Az is előfordul, tudna az egyén alkotni, csak nincs motivációja rá. Az alkotás sokszor más-más ösztönzésre születik. Van, akiből „csak úgy jön” a műalkotás – Schubertnek például alig mutatták be műveit életében, ő mégis minden nap alkotott, anélkül, hogy pénzt kapott volna érte –, de voltak neves szerzők, akik megrendelésre alkottak. Ez sem baj, hiszen az alkotó is pénzből él, ám az az igazi, ha belülről fakad az alkotás készsége – és ha az alkotásért még ráadásul meg is fizetik a művészt, akkor az igazán szerencsés dolog.
– Szóltunk már arról, hogy az alkotással olykor – amikor nem a felívelő szakaszban van valaki – együtt járhat az ön-ártás.
– Említhető például Van Gogh – aki ugye levágta az egyik fülét, s bevitte egy bordélyba, és egy ottani hölgy gondjaira bízta; később pedig meg is lőtte magát –, akinél az orvosok megpróbálták utólag kideríteni, mi is lehetett az ő baja. Sokféle betegséget előhoztak; véleményem szerint nála is kétpólusú hangulatzavar volt a jellemző. Még a közvélekedés szerint meglehetősen kiegyensúlyozott Goethének is voltak hangulati ingadozásai, öngyilkossági kísérlete is. Érezte is önmagában ezt a kettősséget, le is írta Ginkgo biloba című versében. A Ginkgo biloba az eredetileg a Távol-keleten honos, de parkjainkban sok helyen ültetett páfrányfenyő tudományos elnevezése; levele nagyon jellegzetesen kétfelé osztott. Magyar fordítását nem néztem meg, németül olvastam, s lefordítottam: „E falevél, mi kertemben / Keletről jött adomány, / Titkát átvitt értelemben / Ízleli a tudomány. / Van-e oly teremtett lélek, / Mely önmagát szétszeli? / Kettő lesz, de attól félek, / Bárki egynek észleli. / Ily kérdésre válaszomból / Kétséget tán nem hagyok; / Nem érzed-e a dalomból, / Egy, ám kettőzött vagyok?” Miután Goethe ezt megírta, verse alá, mintegy szemléltetésképpen, lepréselte a páfrányfenyőlevelet.
Öngyilkosság, nemcsak papíron
Hangulati ingadozásai olyannyira erősek voltak Goethének, hogy írt is egy kisregényt, Az ifjú Werther szenvedései címmel, s ez az ifjú Werther a regényben öngyilkos lett, fegyverrel. Érdekes, hogy a hangulati ingadozásainak nyilvánvalóan felfelé menő ágában levő alkotó olyan esetet ír le, amikor valaki épp az ingadozásnak a legalján tartózkodik. Sajnos, ez az öngyilkosság nem maradt pusztán papírra vetve: az olvasók közül sokan a valóságban is követték, olyannyira, hogy a szakirodalom azt a jelenséget, amikor az öngyilkosság híres egyéniségek szuicidiuma követése révén jön az átlagemberek között létre, elnevezte Werther-effektusnak. Éppen ezért a médiának orvosi szempontból nem jó híres emberek öngyilkosságával túl sokat foglalkoznia, hisz az könnyen követőkre talál – erre példa az első magyar szépségkirálynő, Molnár Csilla esete, és így tovább. A nemzetközileg talán leghíresebb magyar dalt, a Seress Rezső alkotta Szomorú vasárnapot néhol be is tiltották, olyan öngyilkossági hullámot keltett.
Ami ajánlott, és ami nem
– Mennyire elterjedt, hogy az alkotók igyekeznek a kétpólusú hangulatzavar felfelé ívelő szakaszába hozni magukat, ha másképp nem megy, mesterségesen?
– A híres alkotók közismert kábítószer- s alkoholfogyasztása (az előbbiek közül említhető például Csáth Géza, az utóbbiak közül Hajnóczy Péter) voltaképpen mind ezt célozza; a fogyasztók megváltozott tudatállapotba kerülnek, kedélyállapotuk „csúcsra jár”, gondolkodásuk divergenssé válik. Ez az állapot azonban sajnálatos módon általában megmarad a kedély és a gondolkodás szintjén, s ott is csupán nagyon szűk időtartományban; odáig már nem jut el az adott személy, hogy konkrétan alkosson e szerek hatása alatt, mert a hatás rövidesen elmúlik, és az illető még mélyebb lehangoltságba kerül, mint amilyenben eredetileg volt – vagy éppenséggel túlontúl felfokozódik a pozitív kedélyállapot, s akkor már az nem teszi lehetővé az alkotást. Nem beszélve arról: ha valaki túl hosszú időn át fogyasztja ezeket a szereket, gondolkodása úgy eltompul, hogy alkotásra, legyen bármilyen hangulatban is, alkalmatlanná válik. Tehát egyáltalán nem ajánlott ezekkel a szerekkel az alkotás elősegítése okán élni, nagyon keskeny az általuk biztosított ösvény az alkotásra alkalmas és nem alkalmas állapot között.
– Végül következzék egy izgalmas kérdés. A kétpólusú kedélyzavart ma már bizonyos mértékig gyógyítani is lehet, a modern biológiai pszichiátria alkalmazta szerekkel. Ha valaki ezeket orvosi javaslatra önmagán alkalmazza, akkor egyszersmind alkotókészségének is búcsút inthet? Mit tegyen az, aki szeretne megszabadulni hangulatzavara kínzó velejáróitól, de azért alkotni szeretne tovább?
– Kizárt dolog, hogy alkotókészségének búcsút inthet. A kétpólusú kedélyzavar kezelésének leghatékonyabb módja a megelőzés, azaz annak elérése, hogy se túlfokozott-túlpörgött, se nyomott hangulati időszak ne jelentkezzen (tekintve, hogy ezek periódusokban fordulnak elő). Erre a célra hatékony, úgynevezett hangulatstabilizáló gyógyszerek állnak rendelkezésre. Ezek egyáltalán nem érintik a kreatív tehetséget, hanem a célszerűtlen túlpörgés, vagy az ellenkező állapot, a kedélyvesztés kialakulását akadályozzák meg – tehát éppenhogy inkább kedveznek az alkotóerőnek. Ha valaki már depressziós, akkor az arra az állapotra hatékony gyógyszert és pszichoterápiát kell alkalmazni esetükben is, mint bárki másnál. A kezelés tehát inkább segíti az alkotóképesség fennmaradását, s nemkülönben az öngyilkossággal kapcsolatos emberi tragédiák elkerülését.
A nagy trojka. Novosztyi hírügynökség
Capa: A lerombolt varsói gettó
Benedek István Gábor vonzó tulajdonságai közül talán a legfontosabb a hűség. Hűség mindahhoz, amihez hűnek lenni megadatott: szülőföldhöz, családhoz, barátokhoz, hitekhez, hivatáshoz. És mindezekhez való hűsége azóta változatlan, amióta lelkes és értelmes lénynek tudja magát: gyermekkorától. A szülőfölddel, a családdal és a barátokkal az 1994-ben megjelent káprázatosan színes, mágikus realizmussal megrajzolt novelláskötetében, A komlósi tórában ismertetett meg minket. A Bergeni keringő című novelláskötet a már ismerős közösség életét kíséri a korábbi műben megragadott pillanattól az egyre sötétedő 1944–45-ig, majd egy mai visszapillantással áttekinti a huszadik századot, és annak szélsőséges, a borzalmastól a felemelőig terjedő palettán elhelyezkedő élményeit.
Többféle idősík keveredik a kötetben, a szerző, mint hű krónikás igyekszik is pontosítani az események korát, mégis az egész kötetet uralja valami bizonytalan örökérvényűség, egy fosztóképzős fogalom – mely kiegészítő párja Kertész Imre Sorstalanságának –, az időtlenség. „Az időnek nincs se szerepe, se jelentősége életünkben. Senki nem tud semmit. Az emberi mikroérintkezésekből csak az irracionalitás maradt meg” – írja, egész életükre általánosítva a gondolatot, jelezvén, hogy életük bármily különböző síkokon zajlik, jobb-rosszabb körülmények között, a bennük lakozó bizonytalanság az egyetlen örök, tértől és korszaktól független meghatározója.
A történetek elindulási helye ismét a szülőföld, Tótkomlós, a maga élénk, kedves, soknyelvű lakóival, mert Békés megye nemzetiségi összetétele igen tarka volt: magyar, német, szlovák, román, zsidó, szerb, akik a napi tyúkpereket leszámítva békésen megfértek egymás mellett. Egészen a fenyegetettségig. Mert attól kezdve mindenkinek a saját és családja élete lett a legfontosabb, és önérdekeit akár mások kárára is érvényesítette.
Lehetne ez a könyv egy regény Tótkomlós háborús élményeiről, illetőleg azok előzményeiről és következményeiről. De ez a kötet nem lehet regény, mert egy regénynek mindig van egy (legfeljebb két) kiemelt főszereplője, a többiek mellékszereplők, epizodisták, szerepük az, hogy a velük szembeni viselkedésből tárul fel, tisztázódik a főhős jelleme. De ebben a tótkomlósi közösségben mindenki megélte és megszenvedte a saját életét – Benedek remek telitalálata, hogy felismerte: mindenki főhős a saját életében, s hogy valóban főhőssé válhassék, meg kell írni az ő saját, külön történetét, a róla szóló novellát. A mű felfogható novellafüzérnek, amennyiben a szereplők-főszereplők sorsa egy térben és időben meghatározott pontban, 1944-ben, Bergen-Belsenben találkozik.
A könyv címe is utal a sorsközösségre: a Bergeni keringő – minthogy a haláltábor szögesdrótjai közöttről szól – sajátos, huszadik századi válfaja a középkor óta ismert és elterjedt haláltánc-műfajnak (más ismert nevén: vadomori-költemények, a magyar fordítás ismeretlen fordító műve a Példák könyvéből, 1510-ből, amit előrefrénes szakaszkezdetei után Elmegyek meghalni címen is emlegetnek), amelynek lényege, hogy a halál az egyetlen demokratikus intézmény, mert fajtára, nemre, rangra, hitre, korra való tekintet nélkül mindenkit elragad. A középkori magyar műben a következők „mennek meghalni”: király, pápa, püspök, vitéz, bajnok, vén, bölcs, gazdag, szegény, bíró, nemes, szép, bolond – valóban a társadalom teljes spektruma. A huszadik századi halál válogatósabb: a „némethoni mester” (Paul Celan: Halálfúga) választása azon alapul, ki veszélyezteti leginkább saját Übermensch-tudatát: „A német embert olyan elementáris undor tölti el, ha a zsidókkal együtt kell dolgoznia, hogy az végzetes. A zsidók a maguk kiválasztottság-tudatával a saját sírjukat ásták meg. Mert a kiválasztott nép a német, a tiszta germán faj. Mi vagyunk az emberiség, a civilizáció csúcsteljesítménye. És aki hasonló babérokra pályázik, annak pusztulnia kell” – adja a szerző a halálos mondatokat egy német szájába. De nemcsak a vetélytársnak kell pusztulnia, hanem a megvetett, alantasnak tartott népeknek (lengyelek, cigányok, oroszok) is, és mindezen embercsoportokon belül érvényesül a halál előtti egyenlőség: a gázban meghal a rátarti zongoratanárnő kislányával éppúgy, mint a szerelemre vágyó, töltött galamb Brüllné, „a másfél magyar barakkban nyolc orvos, sőt, egy neves szegedi egyetemi tanár”. Bergen-Belsenben egy trombita fújta a haláltáncot, és hangjára számolatlanul hullottak az emberek. „Bergen-Belsenben túl sok halállal találkozik az ember. – És velünk mi lesz? – kérdezi mindenki. Erre az Örökkévalónak kellett volna válaszolnia. De ő hallgatott.”
A bergen-belseni táborban a zsidók – a halál és a félelem ellen – egymás szórakoztatásával küzdöttek. Színházat játszottak, anekdotákat meséltek híres emberekről. A hétéves Benedek István Gábor mégis a szentandrási tanító néni történeteit kedvelte: „És egyik története jött a másik után, de nemcsak sárkányok, vasorrú bábák szerepeltek nála, hanem a királyok és királykisasszonyok mellett feltűntek falánk boltosok, szereleméhes patikusok, tolvaj jegyzők és részeges kőművesek, vagyis a falvak minden rendű és rangú lakosa.” A tanító néni így arra tanította a hétéves kisfiút, hogy mindenkinek megvan a maga története, amiben ő a főszereplő. Ezt a tanítást őrzi a szerző mindmáig novelláiban. Ezért követi Connel trombitást útján Amerikába, követi életét egészen máig, amikor Connel – mint háborús veterán – részt vesz Barack Obama beiktatásán a Fehér Házban.
Ott, a lágerbeli mesékből tanulja meg a jellegzetes zsidó bölcsességek fordulatosságát, olykor fondorlatosságát, és fogalmaz meg belőlük mosolyt keltő gnómákat. Reb Gasche, a kántor, a gettóban töltött első péntek után eltér a hivatalos imától, a rendkívüli helyzetben rendkívüli beszédet rögtönöz. „Visszamegy Vájjislach szidrájához, miként a nagy bajok idején az emlékezet is visszatér a szép dolgokhoz, hogy azokból erőt merítsen.” De nemcsak a rabbik bölcsek: egy másik felekezet papja befogadásra inti nyáját, amikor a falu üdvöskéje, Dolnyicska néger gyermeket szült, és ezért a gyermekkel együtt ki akarták közösíteni: „Mert vajon ki volt a három csillag mellett a királyok egyike, aki isteni sugallatra előre tudta Jézus születését és küldetése magasztosságát, és meglátogatta a jászolt? Nemde e tisztelgő is fekete volt? Úgy tekintsetek az újonnan jött csecsemőre, mint akit a Megváltó küldött, hogy velünk egy sorban szenvedjen, és velünk egyetemben üdvözüljön.” A pap szavai jóslatként teljesültek be: a kis Szerecsen Pisti a falu „fehér” zsidóival együtt pusztult el a haláltáncban.
Benedek élénk, fordulatos meseszövését gyakran kommentálják életösszegző gnómák. Közülük az egyik legkülönösebb és különlegességében igaz az az észrevétel, hogy ha egy német rendes, az „dilis”. Erre a véleményre jut az a kevés érintett, akikkel szemben egy német emberségesen viselkedett: így vélekedik a trombitás Connel a zeneszerető Krausról, és a kiváltságokat élvező, okos és szép Vajda Ilonka megállapítása is ez: „– Mama – mondta Iluska igen nehezen. – Ez a német dilis. Egy milliárdos, valami acélgyáros fia. Túlfinomult és túlművelt. Ebben a pokolban Mozartról és a vitaminokról beszélget velem. De a gyerekeken segít. És ez a fontos.” Életmentő találkozás volt Wilhelm tiszté és Ilonkáé. Az ilyen találkozásokról alkot szellemes gnómát a szerző: „Két ember megismerkedése valahogy olyan, mint a születés. Korábban nem volt, és egyszercsak van.” Fordított értékrendet fogalmaz meg Paula nagymama is: „– Itt, a nácik táborában – mondta –, még azt is eléred, hogy eltévelyedésedért becsüljenek.” A fordított értékrend analóg azzal a Vergilius-sorral, amit Radnóti idéz az I. ekloga mottójában: „Quippe ubi fas versum atque nefas” (Vergilius: Georgica ecloga I. 505., Trencsényi-Waldapfel Imre fordításában: „Itt, hol a bűn az erény”). Egy élettapasztalatból leszűrt bölcsesség feledhetetlenül szíven üt: „Edzett deportáltak vagyunk, a hazai gettóktól idáig sok száz kilométernyi utat tettünk már meg, s tudjuk a legszükségesebbet: egymás kényszerű elviselését.”
Az egymás – a sorstárs. Aztán sorstárssá válik a korábban csak ismerős, a szomszéd, akit nem szeretnek, mert hivalkodó, fennhéjázó, a zongoratanárnő, akit a szerző szinte mitikussá növel azáltal, hogy mindig csak teljes nevével és hivatásának feltüntetésével – mint epitheton ornans-okkal – írja le: „Dr. Gáti Dezsőné született Fried Irén vizsgázott zongoratanárnő”. Amikor bajba kerül, büntetést rónak ki rá, ismét a bölcsesség, az igazságtétel áll mellé: a közösség összeadja a pénzt. „Ez a közösség dolga […] ez az ügy jóval több, mert fontosabb, mert valamennyiünkre nézve veszélyesebb annál, semhogy a fiatal doktorné egyedül intézkedjen. Ő is adjon annyit, amennyit mindenki ad, hiszen a pénz osztható, de a morzsa, az erkölcsi példázat egy és oszthatatlan.”
De a tolerancia csak a sorstársakra érvényes. Hányan gondolták 1945 után, hogy többé soha ilyen nem lesz, hogy vége a gyűlölködésnek, a másság iránti ellenszenvnek? Az indulatok mélyebben ülnek bennünk, mint a bölcsesség. Ezt legjobban Benedek tudja: egyik történetének mellékszereplője így fakad ki: „milyen nagy ez a kör, az igazi bűnösök köre? Hát elég nagy, ehhez nem fér kétség. […] hátha éppen ez lesz a baj? Hogy minden arcban azokat látjuk majd, akik vele, velük ezt csinálták. A gazemberséget. A gazemberségek sorozatát.[…] Ausztriában volt jó, az oroszok által felszabadított lágerben. Az ugyanis a senki földje lett, a semleges világ. Az itteni nem lesz az. A bűnösök utálni fogják. Félelemmel néznek rá, mert kénytelenek lesznek saját galádságukra emlékezni. És folyton arra gondolnak, vele, a visszatérttel, eljött a bosszú ideje.” De a félelem, az elzárkózás, az ellenszenv uralkodik a „másik” oldalon is. A párbeszéd első megszólalója ennek az álláspontnak a képviselője. „– Keresztény orvoshoz ne menjen. Gyűlölni fog minket, hogy élünk.” És a válaszban is ott az elutasítás: „– Mi ortodoxok vagyunk. Hogy képzeli maga, hogy én engedek egy gójt benyúlni a számba? ”
Okos, szép és fájdalmas, ahogyan az önmagát és megváltozott helyzetét józanul értékelni nem tudó – mert nem az értelem, hanem az érzelem terrénumába tartozik – Schwarznéról ír: „képtelen volt megérteni: miért szomorú? Hiszen most örülnie kellene, örülni annak, hogy él, örülni, hogy itthon van, hogy találkozni fog a férjével, akinek – s ezt félve vallotta meg magának – elfelejtette az arcát”.
Az időtlenség vonuló idejével eltelt ötvenöt év után a szerző, a német állam meghívására, más túlélőkkel együtt, Németországba, a lágerek helyszínére utazik. „Később felkerestük a sírokat is. Hatalmas dombok voltak ezek, fűvel benőve. Tetejükön csak kőtömbök, számokkal. Tizenkétezer, ötezer, hatezer, nyolcszáz, ötezerötszáz. A földgyaluval eltemetett deportáltak. Lengyelek, görögök, oroszok, magyarok, románok, szlovákok, szerbek, belgák, hollandok. Mi, valamennyien.” (kiem. Sz. E.)
A kiemelt értelmezői mondat a kötet egyik legfontosabb mondata. Benne van a halálba szédültekkel való együtthalás, együttérzés, a fájdalom miattuk, és – ezt sokszor tapasztaltam – a túlélő bűntudata. Miért én? Miért éppen én úsztam meg? És a kérdés mellé rögtön társul a belső válasz: Hogy legyen valaki, aki hírét viszi mindennek. Mert ez a mi küldetésünk. Így részesülünk mi, valamennyien, a sorsból. Hogy a szerző elmondhassa: a komlósi temetőben ott látta, a nevek között, a Kroó családban, Pali és Éva neve között, valami szöggel belekarcolva, Opauszki István – a hajdani néger kisfiú, Szerecsen Pisti – nevét. A szerző így búcsúzik tőle: „Opauszki István, ez maradt belőled. Karc a sírkövön. Legyen áldott az emléked.”
Így lehetett, így kellett elbúcsúztatni a halálos Bergeni keringő áldozatait. A tanú küldetéstudatával. (Vince Kiadó, 2011)
Munkaszolgálatosok (Sajtófotó)
Ismét egy mű, amivel rengeteget kell s lehet majd foglalkozni a jövőben. Most csak jelezni, hogy ne egyszer olvassák el! Hanem? Legalább kétszer. Elsőre idegen. Másodszor meg olyan, mint egy enciklopédia. Helyreállíthatatlan és folytathatatlan tradíciók szöveg együttese, melynek elemei egymásba kapcsolódnak és hálót alkotnak.
Joyce Ulysses című munkájához hasonlóan, nagyipari munka. Hamvas Béla írta Joyce művéről 1930-ban: „Az Ulysses, mint maga a szerző mondja: minden. Tragédia, regény, szatíra, komédia, eposz, filozófia. Szintézis. Az egész világ a maga rendezett rendszertelenségében, vagy rendszertelen rendezettségében, felbontva, összefoltozva, ahogy egy hétköznapi ember agyán átcsurog; felidéz átélt, olvasott, hallott gondolatokat és képzeteket, aztán eltűnik, de nem nyomtalanul, mert újra feltűnik, mint szín vagy részlet, vagy ha szín és részlet volt, mint mozgató erő vagy központi probléma.”
Christoph Ransmayr: Cox, avagy az idő múlása című regénye is eszünkbe jut. Borges szellemét felidézve, az elágazó írói dilemmák kertjének tekinthetjük ezt a művet is. Miként múlik el, ami megmarad? Kérdezhetnénk Kántor Zsolt egyik Holmi-beli versének címével. Hogyan ivódik bele a mai beszéd szövetébe-szövevényébe a sok-sok szemantikai-grammatikai tradíció?
S ha valaki foglalkozott már a könyvvel, az tudhatja, hogy a mű recepciójának kitűntetett szereplője Urbán Bálint, aki a Műút hasábjain méltatta a regényt. (Sipos Balázs Nádas-elemzéséből kiindulva. 1) Tulajdonképp majdnem a mennybe menesztette. De műgonddal és leheletfinom erudícióval a háttérben. Ezen kívül fontos elolvasni még a szerzővel készült interjúkat 2 is, hogy nagyjából tisztán lásson, aki igazándiból helyes úton akar elindulni e jelentéssűrűség bozótosában. A Jerikó épül emlékirat-kísérletként, apa- és családkönyvként alapvetően eltér nagyjából mindentől, amivel az elmúlt évek magyar irodalmában találkozhattunk. 3
Ajánlott művelet még a youtube-on megkeresni az És-Kvartett fölvételét és meghallgatni, ki hogyan látja a beszélgetés résztvevői közül a dolgot. Az én ízlésemhez Arató László áll a legközelebb, aki nem gondolja értelmetlen kísérletnek a művet, hanem felfedezi a hallgatók számára a regény értékeit. De a kvartett többi szereplőjének a Jerikó-képe is meggondolandó opciókat tartalmaz. Károlyi Csaba félkésznek titulálja a textust, s azt mondja, hogy nem olvasta volna végig, ha nincs ez a beszélgetés. Bárány Tibor nyitva hagyja a kérdést, minden irányba, de a legtöbb pontot adja. Bazsányi Sándort idegesíti a mű végén található interjú, ami felvázol egy célkitűzést, amit nem hajt végre a szerző. És nem teljesít maga a mű. Csak beszél róla. (Nádas Péter: Világló részletek című regényével a Jerikó épül minden kritikus szerint párbeszédbe lép.)
Abban szinte minden kritikus megegyezik, hogy autofikcionális alkotásról van szó. Nézzük meg először, mit jelent ez? Az autofikcionális művek alapvetően kísérletező jellegűek, az én térbeli és időbeli szétszóródásának nevében lemondanak a lineáris elbeszélésmódról, az önéletrajzi elemeket folyamatosan fikcionális rétegekkel keverik. Viszont nem iktatják ki az önéletírói műfajokra jellemző vallomásosságot, így egyszerre tesznek eleget a poszt-strukturalizmus referencia-kioltásának és az ennek utóhatásaként visszaszivárgó valóságéhségek. Bartók regénye beilleszthető a kurrens autofikcionális áramlatba, sőt talán azt is meg lehet kockáztatni, hogy az új műfaj egyik legsokoldalúbb, legszerteágazóbb vállalkozása a Jerikó épül, hiszen amellett, hogy „fenntartja a vallomásosságot, számtalan, széttartó diszkurzív (fenn)síkot mozgat egyszerre.” 4 Ez tehát egy maximalista regény. Romanzo massimalisto.
Ebben a nehezen szétszálazható, bonyolult szövedékben elveszíti jelentőségét a megtörtént és a kitalált dolgok különbsége. A modalitás a közvetlenség és a közelség pozícióját elegyíti a rekonstrukció tárgyilagosságával, 5 ezáltal a meg nem történtek beépülnek a valóságosba, és ugyanúgy élménnyé válnak, mint a fizikailag létezők. Ezért az utalásrendszer konnotációi 6 erősítik egymást. Ez tehát az igeidők nélküli elbeszélés.
A reflektálatlan történelem idiómája, a mindennapok beszéde átíródik egyfajta sokszólamúsággá, amelynek meggyőző ereje abban áll, hogy olyan, mintha nem egy szerzői én adná elő, hanem egy olyan kórus, amelyben mindenki a magáét mondja, de a többiek monológfoszlányaiba fonottan, organikus szálakkal. Tehát az új nyelv a létértelmezés kommunikációs csatornájává válik, amelyben nincs lehetőség a kitaláció megképződésére, mert a valóság maga „ugrik” a fantáziálás helyébe.
A Jerikó épül csak csonkok formájában őriz valamit a családregény és a Bildungsroman jellegzetességeiből. A monumentális forma és a több generációt magába foglaló cselekmény a családregény univerzumát idézi, míg a kronologikus rendbe állított történet, mely a születéstől az óvodáskoron át az egyetemista évekig, valamint az élettörténetre már bizonyos távolságból visszatekintő narrációs időpillanatig terjed, a fiatalkorból a felnőttkorba való átlépés folyamatát sugallja. Az, hogy a szöveg a születés, azaz a szubjektum megképződésének tényével kezdődik, szintén a Bildungsroman tradícióját idézi, elég, ha csak az angol nevelődési regény hagyományának nagy klasszikusára a David Copperfieldre gondolunk, melynek incipitjét (és egész első fejezetét) szintén a főhős születésének elbeszélése uralja. De a regény viszonya a konvenciókhoz parodisztikus.
A mű permanensen érzékelteti az örök lezárhatatlanság dilemmáját, ami egyfelől azt sugallja, hogy semmi nem megy végbe maradéktalanul, és ugyanakkor nem is a monotónia szerint ismétli önmagát, hanem mutációk sorozatát produkálja. Ezáltal közömbössé, és voltaképp érinthetetlenné válik az idővel szemben. Nincs jelentősége a retrospektív visszatekintésnek, hisz arra, ami később történik, máris emlékezhetünk. Az időigény a diakrónia kezében szertefoszlik.
A szöveg lépten-nyomon a szecessziós tradíció és az önátadásba-önépítésbe vetett hit lehetetlenségével és a Bildung kliséire alapozott kulturális ornamentika csődjével szembesít. A veretes architektúra, amit a szépségeszmény és a morál jelentett, már csak groteszk maradványként, elhasználódott és tragikus üledékként él tovább a Jerikó világában.
A család, mint társadalmi keret látványos felbomlása mellett a hagyományos tudásmező és a klasszikus tudásszerzési technikák lényegi területvesztése is a Bildung-kultúra pusztulásáról értesítik a nyájas olvasót. A posztmodern társadalmak logikáját követve a Jerikóban megidézett Bahtyini idő-tér romkocsmás kulisszái között (azaz a rendszerváltás utáni Magyarországon) is elviekben a tévé veszi át a kulturális közvetítés elsődleges szerepét, és központi funkcióra tesz szert a családi ökonómiában. „[…] ömlik a tudás a dobozból, végtelen ismeretterjesztés […]. A tudás adagolása már ki van találva, meg van szervezve, csak a tévét kell nézni, kérdezősködni nem érdemes.” (94) A világ az elméletek, lejárt eszmék szétforgácsolódásával kiismerhetetlenné vált. A jelentéstulajdonítás nehézségeit és űrjét az új társadalmi és kulturális valóságban a Spektrum-tévé ismeretterjesztő műsorai próbálják meg betömni, de a regényben ez az új tudásközvetítési stratégia is kudarcot vall, hiszen a televízió sokkal inkább csak üres felületként, jelentés nélküli fényforrásként uralja a családi tér gravitációs központjaként tételeződő nappalit, az alkoholtól elbódult Apa pedig bambán bódult állapotban bámulja széteső foteljéből a mondattalan képernyőt.
„Akik a tévében beszélnek, ők sem tudják, hogy kerültek oda, hogy számos otthon van, amelyben már csupán egyetlen, felfedezésre váró, foteljébe oszlott holttest hallgatja őket. […] A tévéből is halottak hangjai szólnak, hullák duruzsolnak hulláknak, ez maga a mozgalmas túlvilág, szüntelen információáramlás a bomlásnak indult testek között. A műsorok narrátorainak fogalmuk sincs róla, hogy a mintacsalád évek óta meg se moccant.” (278)
Egy-egy pillanatnyi allúzió, egy-egy felizzó kronologikus momentum tudósít azon történelmi eseményekről, melyek meghatározták a korszakot és a régiót, mint például a pápa látogatása (1991), a délszláv háború és a srebrenicai mészárlás (1995), a teljes napfogyatkozás (1999), a World Trade Center ellen végrehajtott terrortámadás (2001). A történelem, úgy tűnik, már nem szolgáltathat egy organikus kontextust a szubjektum és a közösség történetéhez, mint a románcok és a tradicionális biográfia esetében, hanem nagyrészt apokaliptikus és horrorisztikus események összefüggéstelen romhalmazává válik, mely az esetek döntő többségében csak a médiumok periferikus felületén válik ízlelhetővé és megemésztetlenül fájdalmassá.
„A világművek, Franco Moretti, olasz kritikus meglátása szerint túllépnek a nemzeti irodalmak határain, egy világirodalmi térbe íródnak bele és magát a világot reprezentálják, a maga entropikus teljességével. A világmű tehát alapvetően a modernitás komplex és heterogén tapasztalatát, az összefoghatatlan és megjeleníthetetlen teljességet, a történeti és társadalmi formák széttartó heterogenitását próbálja felmutatni, kannibalisztikus hévvel építi magába a már működő irodalmi és kulturális diskurzusok széttartó tengelyeit, de oly módon, hogy közben nyitott marad a még születőben lévő, eljövendő témák és formák irányába” 7
A szöveg emellett folyamatosan, egy átszabott, átszabdalt utalásrendszeren át visszautal önmagára, iróniával szemlélve keletkezés- és alakulástörtemét, illetve magát az irodalmat is gyakran reflexióinak központjába állítja, ami a metairodalom/metaregény 8 tartományába utalja a Jerikót.
Az irodalomhoz való viszony árnyaltságát és összetettségét erősítik az intertextuális kitérők, melyekben Bartók személyes kánonja és értékhorizontja körvonalazódik (Hölderlin, Rilke, Kafka, Thomas Mann, Benn, Celan, Artaud, Houellebecq, Fosse, Bolaño, Nádas, Verhaeghen), továbbá számos jelölt és jelöletlen citátumot fedezhetünk fel az Ószövetségtől kezdve Fernando Arrabalon át egészen a pszichedelikus próféciák gospeljeig. Mégsem kompiláció a Jerikó szöveg-szőttese. Tudatos játék a szörnyszülötté nőtt kultúra emblematikus kódjaival. „Az automatikus írás látszatát keltő, tudatfolyamszerű prózanyelv ugyanakkor folyton leleplezi magát a nagyfokú reflexivitással és mindentudással, ezzel saját megszerkesztettségét állítva előtérbe.” 9
Érdekes mozzanat benne az apa-fiú viszony reménytelensége. Fordított előjellel bibliai ez a kapcsolat, hiszen a kezdetben még tényleges Atya-Fiú relációból Úr-szolga viszony lesz. Vagy még az sem. Nincs különbség egy idegen járókelő és az apa személye között. Az érzelmi diszkrepanciák megszűnnek. Mindent átjár az öncsalás, az önelégültség és a kérlelhetetlenség. A pszeudoextázis unikális semmije. Így a textus vére a befogadó kézfejére csöppen. Sós. 10 (Bartók Imre: Jerikó épül. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018, 608 oldal, 4499 Ft)
1 Sipos Balázs: Mimikri és autizmus. (Nádas Péter: Világló részletek. Műút. 2017. 10. 30. [vissza]
2 Modor Bálint: Bartók Imre: Ennyit a hőstörténetekről, Litera.hu. 2018. szeptember 29. [vissza]
3 Pálos Máté: „A tavak szadista szuggesztiója”, Magyar Narancs, 2018. május 24. [vissza]
4 Urbán Bálint, Az ezer fennsík és a dobozok. (Bartók Imre: Jerikó épül) Műút, 2019. 02. 01. [vissza]
5 Szalay Zoltán: Megragadhatatlan (Bartók Imre: Jerikó épül), Dunszt, 2018. augusztus 21.; elérhető [vissza]
6 Konnotáció: szemantikai szakszó, jelentése asszociációs jellegű többletjelentés [vissza]
7 Urbán Bálint: Az ezer fennsík és a dobozok, Műút, 2019. [vissza]
8 A metaregény olyans zöveg, amely – amellett hogy asszociatív, szürreális és abszurd , voltaképpen kerek egésznek is tűnhet. [vissza]
9 Kész Orsolya: Entrópiát játszani, Élet és Irodalom, 2018. június 8. [vissza]
10 E recenzió címe két főmű elegye. Nietzsche: A morál genealógiája és Hegel: A szellem fenomenológiája című tanulmányának ötvözet-kísérlete. [vissza]
A verstani irodalomból hiányzik az arra vonatkozó explicit válasz, hogy mi teszi költeménnyé a verset. Több ilyen jellegzetességet szokás emlegetni, többek között a szubjektivitást (éncentrikusságot), a kombináló alkotásmódot és a szaggatott szövegezést – az alábbiakban ezeket emelem ki. A tudatosan használt költői eszközöket nem is említem. Solomon Marcus román matematikus a tudományos és költői kommunikáció között ötvenkét oppozíciót elemzett (1977: 147–165).
Három alapvető műnemnek a líra, az epika és a dráma számít, s lírának az olyan irodalmi szövegek összességét szokás nevezni, amelyekben a lírai szubjektum (költői én) dominál. A lírai szöveg tipikusan valamely élményt jelenít meg (Zsilka 2019: 153). Roman Jakobson Borisz Paszternak írásművészetének elemzése kapcsán (1935, magyarul két fordításban is, 1982 és 1988) a nyelv grammatikai struktúrája és a műnemek között sajátos megfelelést látott: a líra tipikusan jelen idő egyes szám első személyű, az eposz jellegzetesen múlt idő harmadik személyű (1982: 220, 1988: 110). A költő Petri György a líra általános elméletéről értekezve felhívta a figyelmet az empirikus-biográfiai szerzői, valamint a lírai én közötti különbségre (idézi Horváth 2012: 36).
A magyar verstani és költészettani szakirodalomban Szepes Erika tett kísérletet a költői személyesség jelentőségének visszaállítására a műelemzés során. Nála újra méltó jelentőséget nyert a szerző életének bemutatása, ami nem zárja ki a befogadás tárgyalásakor annak hangsúlyozását sem, hogy ugyanaz a jelentés másképpen hathat különféle személyiségekre. Műértelmezéseiben előszeretettel tárgyalta a költői elégedetlenséget, sőt dacot, a keserű, olykor a kelleténél is öntudatosabb kifakadást (Szepes 2003, 2012).
Papp Tibor költő, aki leginkább a Magyar Műhely társszerkesztőjeként ismert, a számítógépes irodalomba való bevezetésében a következő, ars poeticának is beillő receptjét adta a költészetnek. „A kombinatorika öröktől fogva a költői gondolkodás egyik alappillére. Bárminemű vers megalkotása (legyen az hagyományos, kép- vagy prózavers) abból áll, hogy a költő több – ha úgy tetszik számtalan – nehezen összeegyeztethető elemet egyetlen szerkezetté igyekszik összekovácsolni, s eme műveletnek az a sajátossága, hogy minden beépített elem az egyre növekvő szerkezetben új egyensúlyi helyzetet teremt, ami nemhogy könnyítené, mint inkább nehezíti a folytatást, mert a következő elemet nemcsak az előzővel, hanem az összes többi eredőjeként létrehozott helyzettel is egyeztetni kell. Innen a feszültség, amitől jó versben szikráznak a szavak; ez az az ütközve-bontakozás, amit az igazi költő a végletekig fokozni tud, s csak a dilettáns éri be felével-negyedével. A kiugró tehetségre mindig jellemző a sajátos, az új versegyensúly” (1992: 129). Az akár öntudatlanul is kombináló alkotásmód általában jellemző a költészetre.
A nyelvész Mártonfi Ferenc a koreai költészet legrégebbi fennmaradt darabjainak közzétételekor írta a következőket. „Hogy szemantikailag mi teszi verssé, költészetté a koreai verset, ezt univerzálékkal valószínűleg megválaszolhatnánk – ha a költészet általános szemantikája kellően kidolgozott lenne. Így csak a versolvasók (bár különböző, mégis sokban) közös ráérzésére, intuíciójára hivatkozhatok. Most talán csak a szemantikai kihagyásokat, a szemantikailag szaggatott szövegezést emelném ki” (1976/1977: 28). Petri György szintén megemlítette a költői műalkotás „porózus” (azaz lyukacsos, apró nyílásokkal teli) szerkezetét (idézi Horváth 2012: 36).
A magyar poétikai szakirodalomban általánosságban a költői nyelvvel legbehatóbban Fónagy Iván foglalkozott (1979, 1999). Ő elsősorban a költői nyelv magasabb hírértékét hangsúlyozta, ami abból adódik, hogy nem követi minden esetben a köznapi beszédet meghatározó szabályokat, tendenciákat.
Felhasznált irodalom
Fónagy Iván: „költői nyelv.” In: Király István, szerk.: Világirodalmi lexikon 6: Kamc–Lane. Bp.: Akadémiai 1979: 430–459.
– : A költői nyelvről. Bp.: Corvina 1999.
Horváth Kornélia: Petri György költői nyelvéről. Poétikai monográfia. Bp.: Ráció 2012.
Jakobson, Roman: „Rundbemerkungen zur Prosa des Dichters Pasternak.” Slawische Rundschau 7, 1935: 357–374. „Széljegyzetek a költő Paszternak prózájához.” Fordította Albert Sándor. In: Roman Jakobson: A költészet grammatikája. Bp.: Gondolat 1982: 215–241. Fordította Bonyhai Gábor. In: Bojtár Endre, szerk.: Struktúra, jelentés, érték. A cseh és lengyel strukturalizmus az irodalomtudományban. Bp.: Akadémiai 1988: 108–119.
Marcus, Solomon: A nyelvi szépség matematikája. Fordította Máté Jakab et al. Bp.: Gondolat 1977.
Mártonfi Ferenc: „Tizennégy hjangga. A koreai nyelvű költészet legrégebbi fennmaradt darabjai.” Keletkutatás 1976/1977: 21–34.
Papp Tibor: Múzsával vagy múzsa nélkül? (Irodalom számítógépen.) Bp.: Balassi 1992.
Szepes Erika: Szerep és személyesség. Olvassuk együtt! III. Bp.: Nemzeti Tankönyvkiadó 2003.
– : A mocskos mesterség. Gondolatok a paradigmaváltásról. Olvassuk együtt! VI. Bp.: Hungarovox 2012.
Zsilka Tibor: Poétikai kisszótár. Bp.: Tinta 2019.
Szepes Erika szívesen rendezi sorozatokba a könyveit. Elemzéseinek, esszéinek, vitairatainak egy része az Olvassuk együtt! köteteiben szerepel, novelláit pedig az Ördöggolyó-könyvekben adta közre. Ez utóbbi sorozatának legújabb darabja Az Ördöggolyó körülnéz.
A kötet – az előzőekhez hasonlóan –, olyan írásokat tartalmaz, amelyek témáját a szerző a saját életéből vette. Erre a korábbi kötetekben konkrét utalást tesz, de ha nem tenne, az olvasó akkor is gyanakodna, hogy megélt eseményekről ír, annyira személyes hangúak a novellák. A cím talányos, de hogy a talányt meg lehessen fejteni, vissza kell utalni a korábbi kötetek egynémely jellegzetességére, főleg azok kedvéért, akik először vesznek a kezükbe Ördöggolyó-kötetet.
Az ördöggolyó egy csipkeszerűen áttört golyó, amelynek a belsejében egy másik, hasonló golyó van, abban egy harmadik, és így tovább. Szepes Erika az ördöggolyót metaforának nevezi egyik korábbi kötetében, de az olvasó akár szimbólumnak is tekintheti, a bezártság szimbólumának. Ez a sorozat kiindulópontja, az egyes kötetek pedig az ördöggolyóba zárt személyiség szabadulásának fokozatait tárják az olvasó elé. A szerző önmaga így ír erről: „Az Ördöggolyó, amely korábban fogságban tartott, majd fogságom kínjainak megfogalmazásával némi szabadságérzettel töltött el, most megint más irányt vett: a szabadság kiterjesztésével a teljes megszabadulás lehetőségével kecsegtet.” A teljes megszabadulás azonban nem lehetséges. „Nem tudok teljesen kilépni az Ördöggolyóból, hiszen az én teremtményem – mindig emlékezni fogok teremtésének világra hozó, kínzó szükségszerűségére.” Az ördöggolyó bizonyos értelemben biztonságot adhat, de el is választ a világtól, így a cél nyitás az „egyszemélyes magánzárkából” a tágabb világ felé.
Szepes Erika változatos történeteire mindvégig jellemző valamiféle derű, amely inkább a stílusban érzékelhető, még akkor is, amikor kellemetlen, kínos epizódot idéz föl. Ilyen események pedig igencsak vannak egy, az élettel még csak most ismerkedő kamasz életében. Az Ördöggolyó körülnéz ugyanis az előzőekhez hasonlóan főleg kamaszkori eseményekről szól, de az egykori kamasz mögött ott van a mai felnőtt, aki értelmezi, minősíti az akkori történeteket. Ilyen a kötet első írása, a Diszlexia, amelyben egy félreolvasott neonfelirat indítja el egy csehszlovákiai rokonlátogatás történetét. Az ördöggolyó lehet akár a kamaszkori bezártság érzés tárgyiasulása is, azé az érzésé, miszerint a kamasz szeretné gyorsabbá tenni az idő múlását, hogy mielőbb felnőtté váljon, hogy részesüljön a felnőttlét remélt szabadságából.
Más novellákban tárgyak idézik föl az emlékeket. Ilyen a Serpenyő, amelyben egy kidobásra szánt edénnyel kezdődik az emlékezés. Egy másik novellában csupáncsak villanásnyi időre megpillantott mókus látványa nyomán kezdenek sorjázni „mókusos” emlékei a Misi mókustól a Mint a mókus fenn a fán, az úttörő oly vidám…-ig. De az emlékek útja kanyargós, és még messzebbre vezet, egy kamaszként látott emlékezetes filmig és még tovább, egészen egy 1957 tavaszi kínos történetig.
Említettem, hogy a kötetben főleg gyerek- és kamaszkori emlékeket idéz a szerző. Váratlan váltás a Két kép című, valójában két epizódot bemutató írás, amelynek témája az öregedés, pontosabban az a szomorú tehetetlenség, amelyet idős hozzátartozóink haldoklásakor érzünk. Talán az ilyen váltások okozzák, hogy ezt a kötetet az olvasó kevésbé érezheti egységesnek, mint a korábbiakat. Ez azonban nem válik a könyv hátrányára, mert a váltás több esetben is bravúrosan szerkesztett írásokkal történik. Ilyen a Beszélgetés Istennel, amelyben a hit és a hitetlenség, és főként a szenvedés a leggyakoribb téma. Van-e a szenvedésnek célja? Ki lehet-e fürkészni az isteni akaratot? Bosszúálló-e Isten, amikor bűnei miatt szenvedést bocsát valakire? Igazságtalan-e, amikor az ő törvényei szerint élő embert is szenvedéssel sújtja? Az író itt a háttérben marad, a kérdéseket és a válaszokat költők verssoraiból, töredékeiből idézi.
Másképpen, de hasonló ötletességgel szerkesztett írás a Hülyetabló, amelyben egy érettségi előtt álló osztály tanulói az unalmasan hagyományos fényképes tabló helyett olyat készítenek, amelyben életük egy-egy meghatározó eseménye által ihletett rajz kerül a fotók helyére. A lányok történetei sokfélék, humorosak, szívszorítóak, izgalmasak és némelykor szürkék, így jellemzik okos, szellemes, máskor butácska, az életük eseményei mellett vakon elmenő mesélőiket. Ha az olvasónak hiányérzete marad, az legföljebb azért van, mert a szerelem hiányzik a történetekből, pedig tizennyolc év körüli lányokról van szó.
Szepes Erika könyve, Az Ördöggolyó körülnéz az előzők szerves folytatása. Nem tudható, vannak-e még az írónak további történetei egy újabb ördöggolyó kötethez, néhány év múlva talán ez is kiderül. (Napkút Kiadó Budapest, 2019)
A tavalyi évben ismét egy valódi könyvvel, mégpedig egy novelláskötettel ajándékozta meg Pruzsinszky Sándor író, drámaíró, az olvasóközönséget. Az új mű címe: Szent György lova, és a Kornétás Kiadó jelentette meg, a tavalyi év végén. A 2017-es Arany János emlékév alkalmából kiírt irodalmi pályázaton nyertes szerzőnek A fény természete című művéért ítélte oda a legjobb kisprózáért járó díjat – amely e kötetben is természetesen megtalálható. Sok más kitűnő novella mellett, tegyük hozzá.
Akik már ismerik Pruzsinszky írásművészetét, azoknak nem lesz meglepetés az, hogy – kiválóan ír. Az utóbbi években sorra jelennek meg – nívós kiadók gondozásában, például a Magyar Napló Kiadó; Széphalom Könyvműhely, stb. – monográfiái, illetve szépirodalmi (dráma-, illetve novellás) kötetei.
A novellákat olvasva, nem tudunk nem eltekinteni attól, hogy igen tapasztalt drámaíróval állunk szemben. A novellák formai felépítése, úgyszólván hibátlan. De mást is észrevehetünk: mégpedig az erőteljes intellektuális-lírai jelleget. Ez a fő stílusjegye az írónak, mondhatni ez a szellemi ujjlenyomata. „Dús haja most is fekete tűzként lobogott a vállán” (7.); vagy: „(…) azt a fajta dermedtséget érezte, amikor megértjük, hogy valami jóvátehetetlen történt” (13.)
Az írónak egyik nagy fegyvere a humor, mely hol fekete színben, hol fehérben mutatkozik meg a szövegekben. „– Baj van, művészem? – kérdezte együtt érzőn a csapos, vigasztaló fokhagymaszagot lehelve a szomorú festőre” (16.); vagy itt, ez a realisztikusabb: „– Mindjárt lámpaoltás, kisköcsög. Jó lesz sietned, mert kezdődik az esti birkózás. Több itt az ágyrajáró, mint az ágy, s akinek nem jut, császkálhat, mint svábbogár a vaksötétben. – Ezzel otthagyott.” (33.)
Az Attila redivivus című novellát, a könyv harmadik ciklusában, érdemes külön is megemlíteni. József Attila tudniillik a mai korban találja magát. És csak ámul és bámul. Például, amikor látja, hogy a szülőházát bontják. Megkérdezi a munkásokat, hogy ez most akkor hogy van. De a munkások megnyugtatják: „(…) csak ideiglenesen, s csak az első emeletet.” (117.) Aztán a munkások egymás közt: „Ki a fene az a József Attila, nézett rá gondterhelten a csákányos, de a másik helyre tette: az a híres újságíró, akit a ruszkik puffantottak le, hát ezt se tudod, köcsög?” (uo.) Szó mi szó, a költő nagyon furcsállja ezt a világot (is). Senki sem gyanítja, hogy Ő: Ő. „– A mi József Attilánkat nem lehet ám akárhogy megjeleníteni! Van-e őhozzá méltó orgánumod? – Versemet kell szavalni? – lobbant fel Attila büszkén, de a kopasz leintette: Isten ments, hogy képzeled? Ez egy nyugtatószer-reklám és főműsoridőbe megy. A nézők azonnal átkapcsolnának egy másik csatornára! Odaállsz, mögötted a mozgó vonattal és azt mondod: ’Nem történt volna meg, ha nálam van a Baricci-nyugtatóm’, és feldobsz egy drazsét, majd bekapod. Ennyi az egész. Vállalod?” (121.) És kétségbeesésében, újra a vonat alá ment…
Valóban, ínyenceknek valók ezek a novellák. Elgondolkodtatnak, megráznak. Adnak valamit. Hisz a művészet mindig több mint a valóság. A valóság szétfolyó, esetleges, mondhatni üres, semmi. Csak a művészet által ragadható- és teremthető meg. Pruzsinszky Sándor különleges novella-világa tehát egy művész világa. Hol a múltból hasít ki régholt embereket, és tesz újra elevenné, élővé, hol meg egyszerűen kreál magának, ahányat csak akar. A művészi szükségszerűség szerint.
Az író – nem titkoltan – üzenni akar nekünk e novelláskötettel. A kötet három ciklusa is egyértelműen jelzi ezt: A szerelem üzenetei; A múlandóság üzenetei; és Az örökkévalóság üzenetei. Vajon meghalljuk-e ezeket az üzeneteket? Szent György lova patáinak dobogása meddig hat el? Kafka nyilatkozott egyszer úgy, hogy ha megjelenik egy könyv, akkor valami mindig történik: körülötte elkezdenek sürgölődni az ördögök – és az angyalok.
Pruzsinszky Sándor novelláit olvasva, szinte észre sem vesszük, hogy az élet árad belőlük. Az ember szeretne kezet fogni vele, gratulálni… „(…) a két férfi kezet ráz. Hosszan, abban a tétova feltevésben, hogy minden ilyen kézfogás valamicskét előbbre viszi a világot” (83.)
Jó tudni, hogy vannak még írók az irodalomban. (Kornétás Kiadó, Budapest, 2019.)
Capa: A náci sas eltávolítása
Határozott személyiségű, éles világlátású, pontosan megfogalmazott szövegekkel üzenő, előrevivő szándékú szerző Debreczeny. Amilyenek a legjobb mai modernek, az örök avantgárdok.
A fentebbi szöveg egy idézőjelek nélküli idézet Szepes Erikától, aki Debreczeny György Tértivevényes csillagok című kötetét és annak verseit elemezte Örök avantgárd címmel az Ez hát a vihar című tanulmánykötetben. Én nagy ívű tanulmányra nem vállalkozom, csak egy egészen aprócska lábjegyzetet fűznék Debreczeny György Lábjegyzet című kötetéhez – a kötetcím a borítón kis kezdőbetűvel és a szerző által készített borítóképen jó markáns, városi lábnyomokkal.
Az Ezredvég olvasói számára ismert szerző könyvéhez talán legstílszerűbb, ha a Szepes Erika tanulmányára építő kollázzsal csinálok kedvet, de leg(!)alábbis a költő munkamódszerének, alkotásainak néhány jellegzetességét a fentebb (nem)idézett tanulmány megállapításaival igyekszem bemutatni. Mert magam is úgy látom, csak a felszínt karcolja az, aki a meghökkentő, kacagtató nyelvi játékokat látja Debreczeny György munkáiban. Valóban értékes gondolatsorozatokat alkot, variált bővítésekkel és más nyelvi, retorikai bravúrokkal, melyek alapvetően a megértést szolgálják.
A tanulmány igen fontos megállapítása, hogy Debreczeny valóságreferenciákból építkezik – és alapvetően vallomásos költő, még ha a vallomásokat szemérmesen bújtatja is, leggyakrabban intertextusokba. Egyetérthetünk Szepes Erikával, hogy Debreczenynél a vendégszövegek használata nem öncélú, hanem a saját gondolat megerősítésére szolgál, s míg poétikai eszköztára a posztmodernnel rokonítja Debreczeny Györgyöt, a Szepes Erika által felsorolt jellegzetességek: a világnézet, a hazaszeretet, az emlékek a modern, avantgárd szerzőkkel rokonítják.
Eddig a kollázs – és innentől jön a személyesség. Mert Debreczeny György verseit úgy olvastam, mint egy rokonlélekét. Verseim kapcsán Szűcs Zoltán Gábor használta – Az élet egy nagy öröklakás című kötetemről 2003-ban, az Alföld című lapban írt tanulmányában – a „neomodern költészet” kifejezést, a neomodern jelzőt egyébként a modernista építészet korunkra jellemző reneszánszából merítve. A neomodern számomra egy új minőségű visszatérést jelent a modernség formakincséhez, már a posztmodern technikáinak, játékosságának ismeretében, de a valóság igenlésével, az igazság keresésével, a jobbá tevés igényével, egy világnézet felvállalásával.
Emiatt rokonszenvvel olvastam Debreczeny verseit – s még egy okból: egy másik kritikus egyszer tréfát űzött abból, hogy verseimet előszeretettel kezdtem ajánlásokkal – dokumentálva a múzsát, az ihletőt vagy azt az írótársat, akinek művészetéhez csatlakozom az írásommal. Debreczeny Györgynél hasonló funkciót lát el a lábjegyzet, melyből az azonos című, igen érdekes és szép kötetben nincs hiány.
Gondosan és becsületesen dokumentál, így megtudhatjuk, kinek a költeményéből, verseiből, verscímeiből építkezik, minek a könyvcímeit használja fel művéhez, milyen kiállítás apropóján ragad tollat, kinek a verse az „ürügy” – melyből újabb vers születik, már az ő személyiségén átszűrve.
Debreczeny lételeme, hogy ajánl, jegyzetel, alátámaszt. A Lábjegyzet című kötet fontos technikája a mások műveiből alkotott montázs. Ilyen módon számára az idézetek, a kötetcímek vagy verssorok, töredékek igazából építőkockák. Bár nem ő az alkotójuk, ő készíti a konstrukciót – és az ő üzenetét szolgálják. Ebbe a módszerbe annyira beleszeret, hogy készít önmontázst is – és ha nem montázst készít, akkor is olyan kisebb, de saját egészt alkotó elemekből építkezik, amelyek mozaikszerű hatást adnak műveinek.
Elég a Lábjegyzet lábjegyzeteit olvasnunk, hogy lássuk Debreczeny példaképeit, Adytól és a rá valóban nagyon közvetlen hatást kifejtő Kassáktól Nagy Lászlón át Tandori Dezsőig. Lássuk műveltségélményeit, kortárs irodalmi tájékozódását (szekértáborokat ne keressünk, azok őt nem érdeklik).
Nem szolga a vers – üzeni Debreczeny György kötetkezdő versével, egy Kondor Béla verseiből összeállított montázzsal.
nem szolga a vers
madárszárny
fohász
remény
érthetetlen szóhalmaz violaszemű cselédnek
Van itt dadaizmus és van társadalomkritika, van küldetés. „Tengely és törés. / Fénytörés. Kenyértörés. / Kalács, / ha nincs kenyér.” jelöli ki a művészet funkcióit korunkban a Mirtse Zsuzsának és Rapai Ágnesnek ajánlott kell egy nőférfi férfinő című versben.
Én voltam a tömeg – üzeni Debreczeny György. Ez már a címadó költemény sora. Amely egy montázs Böndör Pál verseiből. Zavarba ejtő, de élvezhető, működőképes konstrukciókat alkot így: „a sorozatgyártás termékei”, idézhetem (félre) Böndör/Debreczenytől.
A kötet három részből áll (együtt lehetnénk újra, olyan vagyok, magyarföld), utóbbi címadó versét helységnevekből állította össze – ez nem csak játék, de komoly látkép és látlelet hazánkról.
És van egy negyedik rész is: Kocsis Ilona (1934-2018) kollázsai Debreczeny fáj is meg nem is című kötetének verseiből.
Keresem, kutatom, de Kocsis Ilona nevét nem találom sem a borítón, sem a kötet elején lévő copyright-jelölésnél, de még csak a tartalomjegyzékben sem. Pedig ha ugyanazt a módszert követi, amit Debreczeny, akkor a szerzőt megillető kiváltságok neki is járnának, függetlenül attól, hogy Debreczeny-építőkövekből építkezik. Nem?
Megszületett ez a lábjegyzet is. (Debreczeny György: lábjegyzet, Litera-Túra Művészeti Kiadó, 2018.)
Halgyej a moszkvai győzelmi felvonuláson