Capa: Menekülők
Ez a vonat most van indulóban.
Végleg itt marad, mit itt feledtél,
ez a vonat vissza már sosem tér.
Őszi bánat zeng az indulóban.
Mozdonyát a végtelenbe fúrja.
Visszanézni vágysz, hiszen haladtál,
mégis úgy hiszed, hogy elmaradtál.
Ez a vonat vissza nem jön újra.
Ez a vonat színezüstre festve.
Szíve láng, de színezüst a teste.
Visszanézni vágysz, de zárt az ablak.
Semmi baj. Ne félj a búcsúzástól,
„ulpius tamásos” ifjúságtól.
Eltűnődve integess magadnak.
Capa: Menekülők
Epidauroszban a dombvonulaton hozzávezető lépcsősor tetejéről úgy bukkan ki a színház a bokrok közül, mint ahogyan egy isten mutatkozik meg teljes fenségességében, pompájában a visszatántorodó halandók előtt. A földöntúli megnyilvánulásának e helyszíne harsog a környező, zölden pompázó erdők kabócáitól. (Micsoda erő egész nap a lábukat a szárnyfedelüknek dörzsölni, magyaráztam egyszer a barátnőmnek a tűlevelű ligetek kis zenészeiről. Ám, alighogy kimondtam a szót, vacsora közben egy asztalunkhoz közel eső pineán megfigyelhettük, hogy miközben az összhangzat ereje mit sem csökken, egy-egy hegedűs csak néhány percig húzza, majd másvalaki veszi át a szólamot, amely megindítja a kabócahölgyek szívét.) A színház legfelső soraiban a forróság elegyedik a fenyőillattal és a környező dombok felől érkező enyhébb fuvallatokkal. Tizennégyezren fértek el a nézőtéren, az egykori város összes polgára. Gondoljuk el, mekkora színházra volna szükség, hogy abban minden budapesti polgár ülőhelyet kapjon? Vagy itt már nincsenek is polgárok, csak választók? Úgy vélné az ember, hogy a kör alakú porondon zajlott az előadás, mint mostanság a cirkuszban. Pedig az orkesztráról csak a zenészek és a táncosok szórakoztatták a közönséget a darabok közti szünetekben. A cselekmény a színpad, a szkéné előterében, a proszkénionon történt. A színpadot magas fal választotta el, rajta kapuk, amelyeken keresztül csak a dráma csúcspontján láthattak be a nézők, mondjuk, az Oidipuszban Iokaszté felakasztott testére.
„Azért a görögök jó vendéglátók” – mondta apám, azzal egy jobban sikerült előszezont követően nyár derekán görögországi nyaralásra fizette be a családot, holott a pincérek általában ősszel meg télen mennek szabadságra. Őt persze csakis a tavernák érdekelték, alig várta, hogy ebéd- vagy vacsoraidő legyen. Mindenekelőtt azt figyelte meg, hogy a vendéglők lehetőség szerint túlnőnek önmagukon, estére sok helyütt nem csak a járdát, de még az úttestet is ellepik az asztalok. A nappali sietség zaklatott szkénéje a sötétség függönye alatt a boldog megállapodottságnak ad teret. A jó konyhájú helyekre még így is alig lehet beférni. Ám a pincérek ettől nem lesznek fennhéjázók, vagy túlterheltek – mint hasonló esetben nálunk –, ellenkezőleg, mindenkihez kedvesen fordulnak, mindenkivel, érti, vagy nem, eldiskurálgatnak, „a dolmadeszbe bőven teszünk darált marhahúst is” „a sztifadót mi zsenge kecskecombból készítjük”, vagy „olyan röcögős bifszteket kaptunk, hogy akár nyersen is meg lehetne enni”, így fokozzák a konyhából kicsavarodó illatok hatását.
Apám nagyon érdekesnek tartotta, hogy a görögök sajtot tesznek a salátára, én így nem is bírtam megenni, hiába bíztatott, hogy ez csak olyan, mint a mi tejfölös uborkasalátánk. Mindenben a hazai ételekkel való rokonságot kereste. A grillezett keftedesz a fasírtra, a szuflaki a rablóhúsra, sőt a kalamariki, a ropogósra sült tintahalkarika a sült hagymára emlékeztette, amelyet nálunk a rostélyosra halmoznak. „Gyertek, együnk egy fasírtot” – invitált étkezésre már a harmadik napon. Pedig a görög konyha teljesen más, mint a miénk, természetesen.
Valósággal unszolnunk kellett apámat, menjünk el kirándulni, hogy végre az országból is lássunk valamit, amelynek sistergősen felszolgált birka-, marha- és borjúpecsenyéit már oly jól ismerjük. Persze egy pillanatig sem kárhoztatnám őt, a régi vágású pincért, a vendéglátás szerelmesét. Odaadással hallgattuk a történeteit, amelyek mind úgy kezdődtek, hogy „amikor a vendégem volt” Kádár János, Brezsnyev, vagy Helmut Schmidt. Helmut Schmidtnek elkeveredett a sapkája. Amelyet róla neveztek el. Holott Mr. Baines is olyat viselt az Onedin családban, amit mindenki látott az 1980-as évek Magyarországán. A kormányőrök is, amint a delegáció nyomában betömörültek a ruhatárba. Egyikük kezébe került a sapka. „Mr. Baines” – röhögött fel és már dobta is tovább. Az, aki elkapta, tisztelgett, úgy továbbította. „Mr. Baines”. E pillanatban az étteremből kilépett egy angol vendég, és elkapta a sapkát: „Mr. Mine”, vagyis hogy az övé, azzal a fejébe vágta és távozott. A protokollebéd végeztével az előtér besűrűdöttségében tehát „Mr. Mine” sapkáját nyomták a kancellár kezébe. „Ez nem az enyém” – csodálkozott. Dermedt csend. „Deák Ferencnek, a mi legnagyobb politikusunknak elveszett a kalapja – szólalt meg folyékony németséggel az öreg ruhatáros (az egykori fizetőpincér). – Valaki megtalálja, örömmel veszi át tőle. Nézegeti, felpróbálja, majd azt mondja, igen, kívülről olyan, mint az enyém, de belülről…” Kirobbanó nevetés, Kádár János és Helmut Schmidt kéz a kézben távoznak. Hát ilyen volt a mi kommunizmusunk. Legalábbis az apám szerint.
Végül mégiscsak elkirándultunk Epidauroszba. Ott persze mindenki csak az akusztikára volt kíváncsi, hogy tényleg lehet-e hallani a színpadon elejtett szót a legfelső sorban is? A látogatók tehát, miután kikurjongatták magukat, visszasiettek az autóbuszhoz vagy a gépkocsihoz, amellyel érkeztek (szerencsére azóta már „okos” telefonnal is lehet hangos videofelvételt készíteni, így otthon, bárhol visszahallgatható a halihózás, sőt a közösségi oldalakra is feltölthető). Hanem a város története nem a színházzal kezdődik, hanem a mítosszal, amely szerint itt született Apollón fia, Aszklépiosz, a gyógyítás istene, méghozzá szörnyű körülmények között. Apollón ugyanis bosszúból megölte kedvesét, Koróniszt, mert egy halandóval hált, miután gyermeket nemzett neki. Már felcsaptak az asszony testéig a halotti máglya lángjai, amikor az isten végül is megmentette a fiát. Csak később értettem meg ezeket a féktelen indulatokat, amelyeket a szerelem kelt az emberben (istenben?). Majd azt, mindezek hogyan csillapodnak le gyógyulásba, megnyugvásba, megérkezésbe vetett hitté.
A színházból leereszkedve, követve a lágyan csörgedező ért, amely hűsítve árasztja el a pinea és a leander illatát a völgyben, az Aszklépiónhoz érni. Az itt alapított szentély hírneve nőttön-nőtt, és az i.e. 5. századra pánhellén kultuszhellyé vált, amely jelentőségében Delphoi és Olümpia után következett, hiszen az ide látogató utasok gyógyulást kerestek. Aszklépiosz templomát egy százhatvan szobás vendégház, a fürdőépület, a grandiózus tornaterem, vele szemközt a stadion, egy közösségi csarnok és Artemisz szentélyének romjai mellett elhaladva közelíthetjük meg. Az ókori látogatók persze az északi propüleián keresztül érkeztek meg, és a portikuszon, valamint a szent téren átsétálva jutottak el a kultuszhely középpontjához, a túlvilágba vezető, kör alakú tholoszhoz. A betegek a szentélykörzetet északról lezáró abatonban töltötték az éjszakát a magukkal hozott fekhelyen. Álmaikat azután a papok értelmezték, azokból isteni üzeneteket, jósjeleket olvasva ki. A gyógyulásért, vagy annak reményéért gazdag adományok jártak az Aszklépiónnak.
Itt kell kezdeni a görög vendéglátással való ismerkedést, nem a szuflakival vagy a retzinával, a gyantás borral (a fenyőhordóból kioldódó gyanta a forróságban is meggátolja az ital megromlását). Négyévente költői és tragédiaversenyeket rendeztek a színházban, amelyek sportjátékokkal egészültek ki, a betegek folyamatosan látogatták a hűsítő patak mentén épült csodatévő helyet, de állandóan tele lehetett a vendégház is, amelynek fogadójában a rapszódoszok Homérosz műveit adták elő, miközben magas keverőedényekből szolgálták fel az italt a parázson sült pecsenyék mellé, az isteneknek szóló áldozat elvégeztével. Kultúra, program, vendéglátás, gasztronómia, minden funkcionális, egyszersmind esztétikus egységben állt. Szem, lélek és test gyönyörködött, de főleg a szellem.
Így beszélt nekem, a szállodai gyakornoknak ifjúkori élményeiről Imre, a drinkbáros. A bármen a legjobb poszt volt az éttermi igazgatóság égiszében, amelyet csak a legkiválóbb teremfőnökök kaphattak meg, hogy így javadalmazzák őket sokévi munka után. Mint jól keresők, a drinkbárosok egy része is Moët & Chandon pezsgőre invitálta az ismeretlen betérőket az éjszakai mulatozás tetőpontján, de sokuk, mint Imre, gondosan félretették a könnyen szerzett pénzt, hogy a vendéglátóiparból (micsoda ellentmondás egy szakkifejezésben: vendéglátás és ipar) visszavonulva megnyithassák a saját éttermüket, az igazit.
Külkereskedelmi végzettségemmel nekem a szállodában kellett beletanulnom a vendéglátásba, és a legkiválóbb oktatóm Imre volt a drinkbárban – azt hinné az ember, hogy ott csak leittasodni lehet és árult szerelemre lelni. Ott tudtam meg, hogy az aperitif nem pálinka, vagy konyak – mert az az étkezés végén a telt gyomorba való –, hanem long drink (alacsony alkoholtartalmú, gyümölcsleves koktél), de még inkább könnyű, száraz bor, esetleg pezsgő, jól behűtve, amely fokozza az étvágyat. Ott hallottam először gálafelszolgálásról, a la carte, csoport-, vagy sörházi terítésről, de nappali szobáról, transzferről, autóbérléssel egybekötött városnézésről, foglalási rendszerekről, foglalástovábbadásról, wellnessről, incentive utakról, konferencia- és rendezvényturizmusról, valamint a hozzájuk tartozó speciális – hangosítási és kivetítési – igényekről, amelyek a különtermekben biztosíthatók. Az italok, a koktélok, illat- és színgazdagságának felfedezése után a „palizab” (ringli, vagy sós mandula) pultra tételének megfelelő pillanata már az emberi lelkület megismerésébe vezet, a nagy vizsgára való felkészülésre, amikor belép az igazi vendég: „keverjen valamit nekem”. A szállodaétterem a la carte forgalmát tematikus hetek szervezésével igyekeztek fellendíteni. A görög héten Imre valóságos transzban járt át a kollégáihoz.
– Epidaurosz óta foglalkoztat, hogyan született meg és miképp tökéletesíthető tovább a vendéglátás – dohogott. – Addig-addig mozgolódtam, amíg kimehettem görögországi munkára, ahonnan az éttermi igazgatónak és a konyhafőnöknek mindig a legkitűnőbb ínyencségeket hoztam ajándékba. És akkor ezek a görög héten magyar joghurtból készítenének tzatzikit és Cserszegi fűszerest szolgálnának fel retzina helyett. Teljesen összevesztem velük.
Imre, a szálloda talán legbékésebb lelkületű dolgozója civakodik? Vagy nem is olyan békés lelkületű, ha tervek, elvek, legfőképp a tökéletes vendéglátás eszméjének megvalósításáról van szó? Ám nem lehettem tanúja a görög hétnek és Imre heroikus győzelmének az étteremfőnök és a séf felett. Behívtak katonának. „Kinek van éttermi gyakorlata?” – azzal mosogathattam és felmoshattam a tiszti konyhán, de bármennyire sikáltam is, ami a kezem ügyébe került, mindig minden síkos maradt és büdös, az apám által megélt rendszer kedélyességét csak az orosz vodkában lelhettem fel, amelyet a mentős csempészett be a laktanyába száz százalékos felárral, egy üvegre ráment a félhavi zsoldom. (Bezzeg Imrétől akkora részt kaptam a borravalóból, hogy minden este étteremben vacsorázhattunk a menyasszonyommal.) Amikor az első hosszú eltávozásomkor ellátogattam a szállodába, Imre már nem dolgozott ott. Leszerelésem táján bekövetkezett a rendszerváltás. Elsodródtam a vendéglátástól, de a nagy állami vállalatoktól is, amelyek korcs utódai – gondoltam – még sokáig őrzik a szocializmus elöregedési tüneteit, és kis magáncégeknél próbáltam szerencsét.
Tíz év múltán egy kevésbé forgalmas belvárosi utcán áthajtva új vendéglő címtáblája tűnt a szemembe: Taverna Epidaurosz. Amint alkalom támadt, betértem, és a vidéki tavernákat idéző rácsos söntésből Imre mosolygott rám, „a legjobbkor jöttél, friss kecskehús érkezett, parázson megsütjük neked”, rögvest elém tett egy úzót, jeges vízzel felöntve, hiába szabadkoztam, hogy vezetek, majd körbekalauzolt. Az étterem minden pontjáról látni lehetett az epidauroszi színház valamely fotóját. A fehérre meszelt falakon ablakocskák nyíltak, kék zsalugátereik kihajtva, bennük kis falvakból összegyűjtött kávés findzsák, olajmécsesek, boroskancsók, cserép- és réztálak. Középen látványkonyha kemencével, a pecsenyék nem „kontakt” grillen, hanem faszénparázson pirultak, a füstöt remekül elvezette a szagelszívó rendszer. Ropogós, tiszta terítő, súlyos evőeszköz, fajansz vázában friss virág az asztalokon. A citromos lében áztatott asztalkendő nem csak a rákhoz járt. Minden új volt, a falakon sehol egy vakolathiba, egy kávéelömlés, a székeken csillogott a szépiakék festék, a tárgyak, még a retzinás pohár és a zománcalátét is a teremtő ember örömét dicsérte.
– A görögök első fogásként sokfélét fogyasztanak, mindenből egy keveset, ezért vegyes hidegtálat is ajánlunk – hajtotta fel Imre lelkesen az étlapot. – A saláta menjen főétel számba, van, aki csak azt kíván a nagy forróságban, mindazonáltal ropogós pitával adjuk fel. Pszaro, azaz hal. Hány férfi orrcimpáját láttam megremegni e szó hallatán! A görögök a megbecsült vendéget mindig pszarotavernába hívják meg. Külön vendéglátó bravúr nálunk folyamatosan biztosítani a friss tengeri kínálatot.
– Nagyon tetszik, hogy az étlap belső oldalaira csupán az étterem nevének kezdőbetűit írattad rá: TE.
– Aki érti, közvetlen megszólításnak, gesztusnak tekinti. Szeretném, ha a vendégeim egyben a barátaim is lennének, akik nem sietnének tovább, akik itt megpihennek.
A messzire illatozó étel felszolgálásakor megszólaltak a kabócák. Hangszóróból, halkan, mintegy a távolból…
– A szerelem egy pillanat alatt születik, mint a tücsökcirpelés – mosolygott Imre.
Mosolyogtam magamban én is, miközben elfordítottam a slusszkulcsot. Imre megérkezett. Hiába a főnöki megbecsülés, a töméntelen borravaló, a drinkbárban valahogy nem volt a helyén. Igen, csakis a Taverna Epidauroszban ünnepelhetjük meg a feleségem közelgő születésnapját. Legalább tízféle előétel legyen, padlizsán több változatban is, de a főétel is sokféle halból álljon, a tál közepén homár trónoljon, óriásgarnélák, mint udvarhölgyek társaságában. Milyen boldog lesz Imre holnap, amikor benyitok a vendéglőbe, hogy mindent megbeszéljünk. De amikor betoppantam, nem szóltak a kabócák. Imre sehol, egy fiatal pincér lépett elő.
– Késő éjjel a főnök úr… – megcsuklott a hangja – az étteremből haza hajtott, és a garázsbejáró előtt a volánra billent a feje. Mire a felesége kijött, vége volt.
Capa: Partraszállás Omaha Beachnél
Elolvadt utakon jöttem haza,
itthon magamra zárom
könyvtárbunkerom ajtaját,
ledobom kezem árnyékát: a kesztyűt,
nézem asztalomon a sok,
nagy partraszállás.o.s betűkatonát,
elolvadt utakon jöttem haza,
a gondolatok és könnyek
betonkeverője az agyam,
lemerültem, karom vezetékein
veled újra és újra feltöltöm magam,
kiolvadt utakon jöttem haza,
az útszélén láttam
a kutyás híreket,
az emberek kezében
úgy lógtak a szatyrok, mint
városban oldódó teás filterek,
kátyús, betonrázó utakon jöttem haza,
nyelvemet kilógattam,
mint öreg néne ablakon a párnát,
a Ferihegyre szállt éppen egy repülő,
az utasok a távolságot hazahozták,
megolvadt utakon jöttem haza,
mamutgyors percekkel
tapostam az időt a napba,
míg tengerkezével valamelyik ősöm,
partszájába
kőfogsorát visszarakta.
A lap: léleklakásod
alaprajza,
versszakszoba-
rímajtó van rajta.
Kis kert tartozik hozzá:
az asztal,
pénzt hizlaló,
kamatlevágott malaccal.
Jók a szomszédok:
Kosztolányi, Ady, József Attila,
könyvtárcsendes környékét,
lelkednek meg kell hallania.
Capa: A normandiai partraszállás
Mostanában, amikor sokat beszélünk a közepes méretű magyar városok önszerveződéséről, lakosaik összefogásáról és aktivizálódásáról, úgy érzem, fölidézhetem emlékezetemből a hatvanas évek öt adásból álló tévésorozatát.
Én voltam a Versengő Városok szerkesztője. A Magyar Televízió történetében először sikerült két város főteréről és a pesti stúdióból – hol ide, hol oda kapcsolva – egyidejűleg élő műsort sugározni. A megyék, kerületek, falvak vetélkedői évekkel később jelentek csak meg a képernyőn.
A mi műsorunkban a résztvevők nem bukfenceztek, nem szökelltek a vizes medencék fölött, nem fújtak és borotváltak léggömböket. „Csupán” az volt a céljuk, hogy megmutassák városuk értékeit. Énekkarok, táncegyüttesek, színjátszók „mérkőztek” egymással, szerelők szorgoskodtak, hogy gyorsabban találják meg és javítsák ki a motorkerékpár hibáját, mint távoli ellenfelük, baromfinevelők kapkodták ki szaporán a rossz tojást a jók közül, amatőr filmesek forgattak felvételeket a rivális város műemlékeiről.
A város tanácselnöke levélben vagy telefonon jelezte, hogy részt szeretnének venni az adásban.
Én ajánlottam, hogy a jelentkezők közül kit válasszanak ellenfélnek. A két közösségnek ugyanis nagyjából hasonló adottságokkal kellett rendelkeznie, például hogy városuk fő jellemzője az ipar, a mezőgazdaság vagy az iskolai, egyetemi élet. Így lett páros Eger és Veszprém, Veszprém és Sopron, Nagykanizsa és Pápa, Hajdúböszörmény és Szentes, Várpalota és Kazincbarcika.
A megmérettetés előtt két hónappal már meglátogattam a helyszínt, beszélgettem a leglelkesebb polgárokkal, meghallgattam ötleteiket. Küldöttségek jártak át egymáshoz vendégségbe, megkezdődött a barátkozás. Elsősorban a fiatalok érdeklődését keltette föl a várható esemény.
Valóságos felfedező expedíciókat szerveztek a saját pátriájuk megismerésére. Járták a múzeumaikat, bújták a könyvtáraikat, vizitálták a gyáraikat, szövetkezeteiket. Megesett, hogy a gyengén működő énekkar vagy zenekar összekapta magát, új tagokat toboroztak, lelkesebben próbáltak.
Az első adás előtt a főnököm megrettent, le akarta a műsort mondani. Ha a képernyő nem osztható kétfelé, hogy a két helyszínt egyidejűleg láthassuk, mondta, akkor az egész nem lesz érdekes. Márpedig a technika akkor még nem tudta megoldani az osztást. Osztályvezetőm valójában nem ettől félt. Hát mitől?
Élő közvetítésre készültünk, szabad városi terekről. Mindenki, aki csak akart, odamehetett.
Az a rémkép merült fel a főnöki elmében, hogy a kamera elé perdül valaki, és olyasmit kiabál, hogy vesszen Kádár János, vagy hogy vonuljanak ki hazánkból az orosz csapatok. Ha ez, vagy valami hasonló történik, a rendszer akkor sem rendül meg. Egy héttel az adás előtt azt mondani a lámpalázban égő városiaknak, hogy a műsor elmarad… igen, ez lett volna az igazi, a nehezen helyrehozható politikai hiba.
Főnököm mindenesetre enyhített a maga gondján: az esemény hetében szabadságot vett ki, és Prágába utazott.
A Televízió korabeli sztárriportere, Megyeri Károly azonban itthon volt, a pesti stúdióban ült, és köszöntő szavai után kezdődhetett a kapcsolgatás. Megszólaltak az énekesek, fölzendültek a hangszerek, munkához láttak a mesteremberek, készen álltak a gimnazisták és az egyetemisták, hogy eleget tegyenek a szellemi próbáknak.
A legjobbnak tartott cukrászok elmondták, miből készítik a „csodatortát”. Meg is mutatták. A bíráló, a Gerbeaud főnöke ezek után döntött, csak hát az ízlelés elmaradt. A pincéreknek Gundel Ferenc mondta meg, milyen menüsorhoz terítsenek. Nagy hiba volt, ha kihagytak egy süteményes villát.
Akadtak különleges feladatok is. Postagalamb-tenyésztők röptették át madaraikat a másik városból az otthoni dúcba. A lábgyűrűkbe tűzött cédulákon egy-egy szó állt, és ott nyertek, ahol először rakták ki az üzenetet.
A pesti központban elhangzott a kérés: mutassanak be egy esküvői szertartást. Tíz perc, és már fel is bukkant a nászmenet, vőfélyestül, muzsikával, úgy, ahogy a helyi hagyomány rendeli.
Jó szervezés, a kapcsolatok ügyes kiaknázása, gyorsaság… Ezek voltak a győzelem titkai.
Két alföldi városban terelőversenyt hirdettünk. Felállíttattunk a két főtéren egy-egy karámot, és mindkét helyre harminc-harminc birkát hozattunk.
Az egyik versengő társaság – lehettek vagy ötvenen – nagy csörömpöléssel, hujjogással, lármával kergette a palánkok közé a jószágot. Azaz nem is „közé”, csupán „felé”. Az egyik juhocska erre csalinkázott, a másik arra, a harmadik amarra. Mire valamennyien bekerültek, a másik csapat már a diadal tudatával mosolygott a kamerákba.
Ők ugyanis szereztek valahonnan két pulit.
Az a tanulság, hogy szakfeladatra szakember kell. Alkalomadtán szakállat.
Árnyékod fekszik az ágyon,
már nem lehetsz, aki voltál,
én is tapintatból elfordulok tőled,
hagylak a csend cellájában
heverni, nem zaklatlak az
emlékeimmel – rövid éjjeleken
tiszta aggyal nézem miért
gyötör téged még mindig
a befejezetlen küldetés,
hisz csak annyi maradt benned
a hallgatás rémületébe zárva,
mint a végtelen tengerbe
fulladó áramütés.
Már utórezgéseidet sem érzem
a megfeszített próbálkozásban,
mégis, lámpafényben alszom
melletted, hogy az álom sötétjében
elviselhető legyen neked a számkivettetés.
A Mester keze végig vitorlázott
az égen, tövestől kicsavarta a
tél gyökerét, felmentette az északi
szelet a szolgálatból, megnézte a
hibajegyzéket, majd gondos mérlegelést
követően kiállította a hatályát vesztett
időszakról a halotti levelet.
Megnézte az eltűntek listáját, a
kiszáradt medrekbe nedveket
simított, karjára virágszárakat
növesztett, s a vastagodó szirmok
közül kiengedte a teremtés illatát.
Távolságot kell tartani ahhoz, hogy tisztán láthassunk, hallottam számtalanszor, és nem kérdeztem vissza: mekkorát?, mekkora távolságot kell tartani?, ki méri ki a megfelelő távolságot?, miből tudható, hogy ez már a tisztánlátás kicentizett földje?
Egy építész csak madártávlatból láthatja-e, hogy az általa tervezett üvegépületnek naponta több madár nekirepül, és nyakát szegve földre zuhan? Egy anya a végtelenségig távolodva láthatja-e tisztán bármikor gyermekét? Hány emberöltőnyi távolság kell a történelemnek, hogy valóság és igazság helyükre kerüljenek?
„Meddig kell mennem, amíg kiérek magamból?”
Keringésemnek ebben a kísérleti űrhajóban, ahova saját és mások döntései következményeként kerültem, hátránya hogy nem én szabom meg a távolságot. Hajszállal tudatosabban ugyan, hiszen emberként tudatosságom választ el a többi élőlénytől, szakaszonként mégiscsak Lajka kutyaként élem meg az utazást. Nem dönthetek kedvem szerint, kevés dologról dönthetek az utazás alatt. Félelemre nem lehetne okom, biztonságom érdekében megcselekedtek mindent, bár nem hiszek a százszázalékos biztonságban, százszázalékos biztonság nem létezik. Akik úgy nyugtatnak másokat folytonosan, hogy ne félj, nincsen semmi baj, azok nem tudják, mit beszélnek.
Keringek hát a Föld körül. Gyerekeknek létrehozott technikai játszóház modelljének látom. Mintha nem lenne hozzá közöm. Mintha elszakadtam volna a földtől, és nem hallok senkit, aki most azt mondaná, mint gyerekkoromban: elszálltál, térj vissza. Mintha megpöccinthetném a bolygót, hogy gyorsabban forogjon a tengelye körül. Mintha egy kicsit megsejteném, hogyan érezhet egy isten.
Látom a tengerek közepén sodródó olajfoltokat, tengerek partján a csillogó műanyagszigeteket. Hegyek megcsúszó hósapkáit. A sarkok tétovázva leszakadni kész jégtábláit. A ritkuló erdőkből ki-kiportyázó állatokat. Az öblökbe csalogatva lemészárolt delfineket. A városok fölött lebegő, állandósult szmogot. A megműveletlenül hagyott termőföldeket. Terebélyesedő szeméttelepeket. A hangyánál is kisebbnek látszó emberek eszeveszett rohangálását, kicsit odébb (és a kicsi száz és száz, ezer és ezer kilométert jelenthet) tábortüzet békésen körülülőket. Még arrébb fegyverrel osonókat, az előlük bujdosó rejtekhely keresőkkel. Áramló, hullámzó, tóduló tömegeket látok, a szárazföldet szinte eltakarókat.
Bosszantóak alattam a felhők, a Földön szeretem őket, de itt beléjük csapnék, hogy oszoljanak, hagyjanak tisztán látni. Aztán belefáradok ebbe a mikroszkópozó pózba, és szeretném azt hinni, hogy nincs más, mint a megnyugtató felhőóceán, téren és időn kívüli lebegés, ringatózás. Egyes utazók azt mondogatják, hogy az utazások után otthonukra, eredeti kiinduló helyükre mennyire másképp tekintenek, megtanulták becsülni azt. Ma, amikor híres tudósok felhívták az emberiség figyelmét arra, hogy új bolygókat kell évtizedeken belül keresnie, találnék-e másik bolygót keringés közben, ahova szívesen? Saint-Exupéry látomásaként vizionáljak-e egy varázsbolygót, nekem tetsző valóságos vagy kitalált lényekkel? Egyszemélyes remetetelepet alapítsak-e az űrben, vagy hívjak oda másokat is, hogy elkezdjük együtt ugyanazt? Hiszen a Földön is mindig ugyanazok, és mindig ugyanazt.
A honvágyról is állítanak mindenfélét. Otthon maradottak vigasza, hogy a távozóknak biztosan honvágya lesz, a távozók pedig habozva vallanak róla majd, vagy letagadják a létezését. Közeledem, és megjelenik a honvágy, letagadhatatlanul. Kioldódik a görcs a nyakamból, az arcom is ellazul. Laza, emberi arc, laza, földlakó arc.
Előttem az ablaknál, pár centis kismackó, egy kabalababa. A szigorú ellenőrzést kijátszva csempésztem fel. Együtt repül velem, a világ első, Föld körül keringő macija. Sokat mesél majd a kisfiúnak, aki várja lent. Vagy hallgat mindarról, amit látott, és lehet, hogy bölcsen teszi. Biztos, hogy tisztábban lát, mint előtte.
Capa valahol Franciaországban, 1944.
Lehettem-e volna isten-angyal forma
áttranszformálódni kenyérbe és borba,
lehettem-e volna vétek
bedobva közétek,
ha rosszkor születek?
Lehetek-e majdan démon-ördög képe
világnak, halálnak mindörökös vége,
lehetek-e nektek minden,
messze-messze innen,
ha rosszkor születtek?
De hát így alakult, vagyok aki vagyok
vagyunk így néhányan: csipkebokor-magok,
száratlanul bomlott rózsa,
múlt, s jövő adósa,
hogy rosszkor születtünk.
Halgyej: Pilóta Szevasztopol felett
Az anyja belehalt a szülésbe, az ő születésébe.
Szegény, nyomorgó családban nőtt fel. Szegénységben, nyomorúságban, de szeretetben, ami egyáltalán nem volt különleges, mert abban a kis faluban úgy éltek az emberek. Szegénységben, nyomorúságban, de mindig segítettek a másikon, ha tudtak. Mindig mosolyogtak, ha tudtak. Nem mindig tudtak mosolyogni, hiszen az Úr nehéz sorsot rótt rájuk.
Az életben maradás, az életben maradás lehetősége volt az, amiért nap mint nap küzdeniük kellett. A betevő falatért, az életért. Nem azért, mert lusták voltak, hanem azért, mert minden nap éltek. Megszülettek s meghaltak. Nem ismerték a pénzt, a hatalmat, a hírnevet, a gazdagságot. Sokkal fontosabb dolgok foglalkoztatták őket.
Kietlen tájon éltek. Hőség, forró nyarak, dermesztő telek, homokviharok, hóviharok követték egymást. Nem voltak évszakok. Csak egy évszak volt: a Pokol! De, mily furcsa, hiszen békés pokol volt. Tudták, hogy itt élnek, itt kell életben maradniuk és itt is fognak meghalni.
Hogy lehet túl élni, hogy lehet egyáltalán élni egy ilyen futurisztikus, szinte elképzelhetetlen, marsi tájon? Csak egy dolog lehet az ami életben tarthatja az ott élőket, ami itt van, amivel olykor-olykor találkozunk is: a Mosoly!
Egyszer egy fiú úgy gondolta, hogy elhagyja ezt a poklot. Nekivág az ismeretlennek, hiszen ennél csak jobb lehet.
Szerencséje volt, mert két hónap viszontagságos út végén egy kis városban találta magát. Az emberek nyelvét nem ismerte. Természetesen az ott élők sem tudták, hogy ki ő, miféle jövevény, honnan jött.
Munkára fogták. Dolgozott a minden napi betevőért. Volt, aki mosolygott is rá.
Furcsa volt az új élete. Lassan megtanulta a nyelvet, és nem voltak sem homok-, sem hóviharok és nem volt ötven fokos hőség sem.
Évek teltek el. Dolgozott, boldog volt és egyre több megtakarított pénze gyűlt össze. Az egyik munkatársa, aki szinte a barátja lett, mesélt neki egy távoli világról, ahová akár el is utazhat, hiszen van annyi megtakarított pénze. Az a világ, maga a Mennyország!
A Poklot már megjárta, most félúton van az Éden felé. Megvette a repülőjegyet s mosolyogva felszállt a gépre.
A gép leszállt. Fény, csillogás, pompa, kaszinók, fényűzés! Igen, ez Las Vegas!
A szállodából egyenesen a kaszinóba ment. Szerencséje volt, nyert. Nem keveset. Sokat, nagyon sokat. Azt sem tudta, hogy mennyit, mert számára a pénz csupán annyit jelentett, hogy tudott érte élelmet venni, repülőjegyet, meg volt ahol megszállhatott. Semmi mást.
A kaszinóban nagyon sok barátja lett. Ölelgették, mosolyogtak rá. De azok a mosolyok nem olyanok voltak. Egy bőröndnyi pénzzel sétált ki a kaszinóból. Leült a járdára és nem tudta, hogy mit is kezdjen magával, hogy mi ez, ami vele történt. Vágyott a hőségre, vágyott a homok- és hóviharokra. Kezébe vett egy köteg bankjegyet és az arra haladó járókelőknek kínálta. Volt, aki megvetően ránézett és azt gondolta: „Na, ez meg milyen új koldulási trükk! Hát ezek már nem riadnak meg semmitől sem?” Pedig ő nem szeretett volna mást, csak ajándékozni, csak adni. Egy mosolyért cserébe.
* * *
Előző nap rúgták ki az állásából. Fölényesen tudomásul vette, mert tudta, hogy százan kapkodnak majd érte. Nem fog éhen halni a családja! Ugyan! Lehet, hogy még jól is járt!
Felkereste az összes lehetséges munkahelyet, bankokat, kaszinókat, bárokat, régi barátokat, rokonokat, de valahogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy elképzelte. Kedvesen mosolyogva, de mindenhonnan elküldték, kirúgták.
Félrészegen, reményt vesztetten botorkált hazafelé.
A járdán meglátott egy öltönybe öltözött, adományozó-kéregetőt, aki egy hatalmas csomag bankjegyet nyújtott felé, mosolyogva.
„De jópofa! Legalább a két gyerek majd jót játszik a játékpénzzel. Elvette a férfi kezéből a pénzt s vigyorogva megköszönte.”
Másnap, amikor felébredt a bankjegyekre nézett. Pillanatok alatt lejátszódott előtte az elmúlt két nap. A mosolygós adományozó-kéregetőnél akadt meg a történet.
A bankjegyeket, az öt millió dollárt elvitte a bankba. Valódiak voltak!
Keresni kezdte a megmentőjét, szinte bejárta az összes kaszinót. Volt egy hely, ahol emlékeztek a férfira, de részletes adatokat ott sem tudtak mondani.
Egy héten keresztül, minden nap az esti órákban felkereste a kaszinót, sétált a járdán, de hiába. Lassan feladta a keresést.
Az utolsó napon úgy érezte, hogy homok száll a szemébe, majd a következő pillanatban egy hóvihar fagyos szelét érezte s végül ötven fokos forróság hevítette a testét, de nem volt kellemetlen, nem fájt. Mosolygott!
Üres utcákon üvölt a
bármi történhetett és a
minden történhet.
Talán: tömegoszlatás utáni délutáni némaság,
házakba húzódó,
rejtőző félelem.
A házak kubusza
hatalomként terjeszkedik.
Minden tiszta már,
a Nagyúr minden szennyet
elsepertetett.
Csak egy tolvajnak árnyéka
hull ki a sarok mögül,
talán talál nyitott kaput,
hol besettenkedve
tárgyat is talál.
Vagy: lehet nyárvasárnapi hajnali idő,
még alszik a város,
csak egy lopakodó hajléktalan
ténfereg s keres eledelt.
Délelőtt itt lesz a népünnepély,
a karnevál.
Távolban mozdony füstöl,
hozza a vidéki
táncosokat.
Az utca közepén szobor,
fekvő alak,
dermedt mozdulatlansága
mutatja az örökkévalót,
körötte bármi történjék,
makacs tartása az
időtlenségbe vonja
a már és még múlandóságát.
A szerelem először tizenöt évesen érintett meg. Akkoriban a leányokkal barátkoztam leginkább. Az ő társaságukat kedveltem, és nem a fiúkét. Ellenemre volt, amiért folyton lekicsinylőn szóltak a leányokról, akiket alacsonyabb rendűnek tartottak maguknál. Fennen hirdették, hogy egy pisis megtiszteltetésnek tekintse, ha egy fiú a szerelmével megajándékozza. Nékem erről más volt a véleményem. Az sem tetszett nekem, ahogy dicsekedtek nyakra-főre, hogy ők már több lánnyal csókolóztak. Ezzel kérkedni nem helyénvaló. Az ember ezt magasztos érzésből cselekszi, melyet a szerelem vált ki belőlünk. Szerintem.
Szóval, én jobban szerettem a leányok társaságát a fiúkénál. A lányok is szívesen barátkoztak velem. Erről többször meg is győződtem. Például olyankor, amikor két-három leány összehajolva sugdosódott, majd felém fordultak mosolyogva. Persze, én még egyikkel sem csókolóztam, noha lehetőségem már lett volna. Egy falunkbeli, fekete hajú, sötét szemű, hasonló korú leánnyal, akinek a társaságát kedveltem leginkább. Azt vettem észre, a nálam egy fejjel alacsonyabb, karcsú teremtés is hasonló érzéssel van irántam. És ha nem lettem volna félénk természetű, már csókot is kérhettem volna tőle. Titkon reméltem, erre is sor kerül. Persze, ha már gyűjtök hozzá elegendő bátorságot.
Az alkalomra nem kellett volna sokat várni. Gyakran jártunk moziba együtt.
Augusztus egyik vasárnapján már igen közel voltam a dologhoz. Az történt ugyanis, hogy a mozi nézőterén egymás mellett üldögélve, Teca keze, akarva-akaratlanul, az én kezemhez csúszott. Feléje fordultam, a filmvetítés vibráló fényében a leány szemében különös fény csillogott, és rám mosolygott. Én visszamosolyogtam rá, és néztem tovább a filmet. Ő meg lassan elhúzta a kezét. Bizonyos voltam afelől, hogy a szórakozásomat ne zavarja. Csak később eszméltem rá, mi történhetett volna.
A következő nap délutánján biciklizni hívtam Tecát a falu rétjére, mely a szomszéd község legelőjével együttvéve hatalmas zöldterületté terebélyesedett. Túloldalon folyó határolta. A part mentén végig, meg más irányokban is a dimbes-dombos területet keskeny gyalogösvény hálózta be. A terepbiciklizéshez ideális hely volt.
Napfényes, meleg délután indultunk a rétre. Én férfi kerékpáron, Teca pedig nőin, amiről szükség esetén könnyű leugrani. Persze ez nem minden helyzetben igaz, mint ahogy a… De erről később. A pedálokat élvezet volt hajtani föl a dombra, majd le a dombról. A gyönyörűségtől olykor nagyokat kurjongattunk. Teca még sikongott is.
Pihenésül egy terebélyes vadkörtefa alá ültünk. Az árnyékában hűsölve Teca a fa koronáját nézegette alulról. Egyszer csak azzal az ötlettel állt elő, hogy ő ’biz fölmegy a fára vackort enni. Kérte, segítsem őt feljutni.
– Jó – mondtam, és fölálltam. Elég magas és erős voltam a feladathoz. Háttal támaszkodva a fatörzsnek, a kezeimet összekulcsoltam, s szóltam: – Indulj.
Egyik lábával a tenyerembe lépett, a másikkal a vállamra, majd a kezeivel a törzsön fölfelé araszolva, nehézkesen bár, de feljutott az alsó ágig, melyre föltornászta magát. Aztán már lépkedett ágról-ágra fölfelé. A fától arrébb állva nézegettem a félérett gyümölcsöt hogyan kebelezi be sorba.
Egyszer csak gondolt egyet, és indult lefelé. Igen ám, de az alsó ágnál megakadt. Forgolódott jobbra-balra, de lejjebb nem jutott.
– Segíts, Pista –, szólott elszontyolodva.
– Miért jönnél le? Kiváló fadísz vagy fönn – élcelődtem.
– Ne bolondozz, segíts lemászni – kérte újra.
– Mit kapok érte?
– Ugyan mit ígérhetnék? Semmi sincs nálam.
– Na… – noszogattam, mert úgy gondoltam, most egy csókot kikényszerítek tőle, és nem kell hallgatnom sóvárogva a fiúk dicsekvéseit. De Teca a többszöri unszolásomra is csak egy szép vackort ígért, mire én gorombán válaszoltam:
– Kösz! Nem kell! A lábam előtt tíz darab hever. Szevasz – köszöntem el, s fordultam, mintha távoznék.
– Ne hagyj itt! – kiáltotta Teca ijedten.
– A fizetség? – fordultam feléje.
– Megzsarolni nem hagyom magam! – felelte durcásan. – És ha nem segítesz leszállni, leugrom. Ha eltörik a lábam, otthon elmondom, hogy te vagy az oka. Cserbenhagytál. – És már készülődött levetni magát.
– A keservét! – mordultam magamban. – Ennek a fele se tréfa. Szándékos veszélynek mégsem tehetem ki a leányt.
A fatörzshöz mentem, véle szembeálltam, a kezeimet összekulcsolva fölszóltam: – Óvatosan ereszkedj lefelé, és lépj a vállamra… Ne a fejemre! – szisszentem fel.
– Bocs – mondta nevetve, és már a vállamon tapodott.
– Engedd el a faágat – irányítgattam –, és a fatörzset ölelve csússz lefelé… Úgy, és most a másik lábad helyezd a tenyerembe… Ügyes a kislány – dicsértem.
Amikor már mindkét lába a tenyereimen pihent, emeltem rajta, majd egy hirtelen oldalmozdulatot követően, felsikoltva, a karjaimba dőlt.
– Most! – Most kell megcsókolnom! – éreztem a heves vágyat. Nem tudom mi okból, de beértem azzal, hogy néztem a csodálatosan szép szemeibe, miközben egyre szorosabban öleltem magamhoz. Erre ő elnevette magát, és mint a csík, kisiklott a karjaimból, s már a kerékpárnál termett. Mellemben kellemes érzéssel követtem.
A drótparipákat megnyergelve pedáloztunk újra. De az irányt nem hazafelé véve.
Nem tudom, mely okból, Teca a pedálokat egyre szaporábban taposta. Arra gondoltam, ha az a szándéka, hogy engem távol tartson, teljék benne kedve. A keskeny ösvényen több méter távolságból követve gyönyörködtem lobogó sötét hajában, a karcsú derekában, mely akár a nádszál, hajladozott jobbra-balra, pedálozás közben.
A csodálatos látvány azonban kegyetlenségbe torzult. Egy kanyarban Teca kerékpárja az útról lesodródott, s az első kerék derékszögbe fordult. A szegény leány rémülten felsikoltott, miközben a bicikliről lerepülve, a gyepen néhányat bucskázott. Aztán hanyatt fekve mozdulatlanságba merevedett. A kerékpárról rögvest leugrottam, és magamtól ellökve, Tecához rohantam, melléje térdeltem.
– Teca!… Kedves Teca! – szólongattam, de hiába. Életjelet nem mutatott. A szemei lecsukódva, az orcája sápadt. – Édes kislány!… Kedvesem! – emeltem a hangomon. A szívem az ijedtségtől hevesen kalapált. Föléje hajoltam, az egyik fülemet a bal mellére helyeztem, és hallgatóztam. A szíve szabályos ritmusban dobogott. Ez nyugtatóan hatott rám. Egyéb életjel hiányában arra gondoltam, hogy kómába esett. Efféléről már hallottam. Azt is mondták, hogy az öntudatlan állapot hosszabb ideig is tarthat. Egy nap, egy hét, sőt több ideig.
– Mit tegyek? – tanakodtam magamban. – Rohanjak segítségért? És ha távollétemben kóbor eb talál rá?… Megölheti a szerencsétlen leányt. Nem, nem mozdulok mellőle – határoztam. Vigyem az ölemben? Meddig jutok véle? Ez sem megoldás. Terepszemléztem. Úgy másfél kilométerre tehéncsorda legelészett. Pásztor őrzi. Neki aztán integethetek, napestig sem figyel fel rám. Istenem! Istenem, segíts! – fohászkodtam, mert a nap hamarosan leáldozóban. Úgy döntöttem, hogy várakozom. Teca föl is ébredhet, meg valaki vetődhet is felénk.
Néztem a sápadt szép arcot. A zöld gyepen szétomlott dús, sötét haj mintegy glóriát vont a fehér homlok köré. A szép ívű szemöldökök alatt a lecsukódott szemhéjak. Akárha aludna a kedves. – Beh szép… Istenem, beh szép leány – tört fel a mellemből. A szívem egész melegével kívántam megcsókolni. De az ajkához érni nem mertem. Lopásnak minősülne. Bizakodó voltam. Ébredése után úgyis megajándékoz egy-két csókkal a gondoskodásomért. A testhez simuló ruhán át kirajzolódott két gömbölyű mellecskéje, karcsú dereka. Ah!… – ütköztem meg a felhajtódott ruha láttán. Fedetlenül maradt a két izmos comb, a combok között féltenyérnyi rész a fehérneműből.
Úgy véltem, ha magához tér (adja a Teremtő minél előbb), gondolhat arra, hogy bűnös szándékkal én takartam ki, és megró érte. A ruhát a szegélynél fogva, először az egyik, majd a másik combját takartam be. Ezt követően, óvatos mozdulattal, a fehérnemű kikandikáló részét fedtem be. A ruhán a ráncot a tenyeremmel lesimítottam.
Ekkor azonban váratlan esemény történt.
– Még mit nem! – csattant fel a Teca hangja, s arrébb szökkent. Aztán mintha rugóra működve, fölpattant, és éles hangon vádaskodott. – Ezért kergettél?! Ezért löktél el a biciklivel?! Megbecsteleníts?! Te gazember!
– Én… én nem vétettem… el… ellened – hebegtem-habogtam.
– Kár tagadnod! Éreztem a lökést. Két vállra fektettél volna, ha…!
– Nem, ne hidd – álltam fel, és nyugtatási szándékkal indultam feléje.
– Hozzám ne érj! – sivította és rémülten hátrált, mintha leprás lennék. Az arca vöröslött, a szemei izzottak a haragtól.
– Én… én… csak a ruhádat akartam…
– Felrántani, hogy hozzám érj! Te perverz!… Már a körtefánál akartál! Te sunyi alak! – ömlöttek belőle a sértő szavak, és futott a kerékpárhoz. A kezei remegtek az idegességtől. Míg nehézkesen sikerült a kerékpárra ülnie, fenyegetőzésbe váltott: – Elmondom otthon!… Elmondom mindenkinek, ellenemre mire vetemedtél, te kígyó! – Aztán szaporán taposva a pedálokat, hajtott hazafelé. Menekült, mint akit a fenevad kerget.
Én szobormereven néztem utána, közben fájó érzéssel gondoltam arra, hogy a szeretett leány a számomra elveszett.
És ebben nemigen tévedtem, mert a legközelebbi mozielőadásra Teca már a tanácselnök fiával ment.
Apróra beosztva a pénzed,
percekre a napod,
és örökké a soron
következő feladatot kapod.
Sűrű hétköznapok sora mérgez,
az ütem monoton –
s hiába akarsz örülni,
felszabadulni az ünnepnapokon.
Egy fedél alatt…
fásultan, idegenül
– szétrágott a szorongás,
rohanás, hajtás –,
a lelkeden értetlenség pora ül:
hová tűnt az álmod
– a láng már csak pisla –,
szivárványos életedet
mért nem kapod vissza.
Gondfelhő lett örök kellék,
s a sok terv, a nevetés:
fáradt. lehunyt szemed
mögé űzött emlék.
A fogorvosi rendelő zsúfolásig megtelt. Örömmel fedeztem fel a várakozók között Katit. A múltkor is itt volt, de legendásan rossz arcmemóriámnak hála, akkor nem ismertem fel. Abból derült ki számomra, hogy kicsoda, amikor elkezdett beszélni valaki mással. Akkor is csak fél óra múlva esett le, hogy mi egy régi munkahelyemen, amikor még benzinkutasként járultam hozzá a környezetszennyezéshez, szinte minden nap találkoztunk.
Tizenöt éve volt, ő is sokat változott, én is. Múltkor beszédbe elegyedtünk, úgy, ahogyan most is. Mivel legutóbbi találkozásunkkor kiveséztük az összes témát, a beszélgetés egy idő után kezdett egyre kínosabb lenni. Erőltetett és semmitmondó lett. Előző alkalommal megbeszéltük, kinek hány gyereke lett időközben, neki három, nekem plusz egy a már akkor is meglévő mellé.
Közben azon gondolkodtam, ki az a rövid, fekete hajú, fekete keretes szemüveget viselő nő ott a váróterem kanapéján. Arcmemóriám jelezte, hogy ismerem valahonnan, de fogalmam sincs, ki is. De semmi gond ezzel, Katit se ismertem meg a múltkor, most meg milyen szépen elbeszélgetünk mindkettőnk számára semmitmondó témákról!
Ez nem SZTK-s váróterem volt. Itt kanapé volt a bútor, folyamatosan ment valami a lapostévén. Többnyire a National Geographic Wild. Imádtam a fogászati kezelések előtt azt nézni, ahogy hegyes fogaival a krokodil darabokra marcangol egy másik állatot. Vagy a vaddisznó az agyarával felöklel valamit vagy valakit. Már csak az hiányzott, hogy valaki belépjen egy szerszámkatalógussal, amely a legújabb fúró és vésőkalapácsokat, valamint a legjobb köszörűgépeket kínálja a lehetséges potenciális vásárlóknak! Szerencsére ez a fogorvos nem olyan, mint akikkel eddig dolgom volt. Ez az ember olyan show-t nyom le a kezelések alatt, hogy az ember még foghúzás után is vigyorogva jön ki tőle.
A gondolataim még mindig azon jártak, ki ez a gyönyörű nő a kanapén. A másik gondolatom az volt, de jó, hogy nem kísért el a feleségem, nem látja, hogy már nagyon feltűnően bámulom a hölgyet, aki nem veszi ezt észre. A foga miatt kisebb gondja is nagyobb nálam. Ami azt illeti, nekem is nagy gondom volt. Az ideiglenesen felrakott korona alatt begyulladt a fog, és a koronát le kellett venni, a fogat be kell tömni.
A rendelőből a szuvas fogától megszabadított beteg szinte mosolyogva jött ki. Mögötte az orvos lépett ki. Néha kijött a váróterembe, megnézni, hány beteg van még. Mindig sokan voltunk. A fekete szemüvegkeretes hölgyhöz fordult.
– Csilla! Gyere be!
Mint a haldoklónak, akinek még utoljára lepereg a szeme előtt az egész élete, úgy nyilallt belém a felismerés!
Újra magam előtt láttam a tizenhat éves önmagamat, ahogy esetlenül hazakísérem ezt a lányt. Honnan tudhattam volna, hogy mindössze kétszáz méterre lakik az iskolától? A kétszáz méter alatt még beszélgetni se volt időnk. Előttem a kép, ahogy esetlenül próbálok vele összejönni. Persze, ugyanolyan szerencsétlenül kosaraz ki, amilyen szerencsétlen az én próbálkozásom.
Az azóta eltelt évek alatt néha összefutottunk. Ő már meg se ismert. Most is ugyanolyan gyönyörű, mint akkor, igaz pár helyen az ő arcán is megjelentek már az idő szántotta barázdák. Én itt állok negyven kilóval nehezebben, mint akkor voltam, és a fogaim valahol a rendelő egyik szekrényében várják, hogy újra visszakerülhessenek az arcomba.
Csilla után én következtem.
– Elhozta a fogát? –kérdezte a fogorvos.
Elkerekedett szemekkel néztem rá a liftezős székből.
– Itt hagytam két hete!
Az asszisztensnő kinyitotta a szekrényt.
– Tényleg!
A doki megnézte a fogat.
– A tömés rendben van, de a fogait még nem adom vissza. Elküldöm kitisztíttatni! Jöjjön vissza két nap múlva!
Mit mondhattam volna? Sóhajtottam egyet, elköszöntem és kiléptem a rendelő ajtaján. Kati és Csilla még a váróban beszélgettek, de Csilla már indult. Rám nézett és elköszönt.
– Viszontlátásra!
Az egyik legrosszabb érzés az ember életében, amikor az első szerelme nem ismeri fel és azt mondja: Viszontlátásra!
– Viszontlátásra! –feleltem én is összetörten.
Felvettem a kabátomat, én is elköszöntem a várakozóktól és elindultam az autó felé.
Csilla épp az ellenkező irányba indult el. Láttam, hogy hátranéz. Egy kiskamasz reménykedésével gondoltam, hátha mégis megismert! Mit szólna, ha odamennék hozzá és elmondanám, hogy az összes, első esetlen versemet hozzá írtam? Ha elmondanám neki, hogy ő volt életem első, de teljesen reménytelen szerelme? Hogy miatta kezdtem el verseket írni és ma már költő vagyok? Hogy milyen jó ma már, hogy az a szerelem csak egyoldalú volt, plátói és titkos, mivel neki fogalma sincs azóta se az akkori érzéseimről! Talán, ha nem úgy alakul akkor az életünk, most nem mehetnénk haza a családjainkhoz, ahol a boldog gyerkőceink várnak!
Elindultam haza a feleségemhez és a két lányomhoz. Az autó mellett megálltam egy pillanatra és megvártam, amíg életem egyik legszebb emléke a fehér kabátjában eltűnik az utca végén.
Capa: Francia katonák a háború szünetében
Akkor is tegyél, ha nincs mit,
Kilépsz a térbe és időbe,
És annyi ötlet a valóság,
Csak győzd, mit súg megcselekedni.
Akkor is tegyél, ha nincs mit,
Ha éjjel önmagadba’ forgasz,
És annyi gondolatsziporka
Hamvad el okos fejedben.
Akkor is tegyél, ha nincs mit.
Halgyej: Az északi front
Capa: Valahol Franciaországban, 1944.
JEVGENYIJ HALGYEJ, A SZOVJET CAPA
Jevgenyij Halgyej (1917-1997) szovjet haditudósító-fotóriporter a berlini Reichstagra a szovjet zászlót kitűző katonát ábrázoló fotója révén vált világhírűvé. Dolgozott a magyarországi hadiesemények során is, amiért megkapta a Budapest elfoglalásáért elnevezésű katonai emlékérmet.
Robert Capa: Amerikai pilótanő a lelőtt német gépekre utaló jelzésekkel
J. Halgyej: Dolmatovszkij költő és haditudósító a Reichstagnál, május 2-án
Halgyej: Az „éjszakai boszorkányok” szovjet pilótanők
Halgyej: Német fegyverletétel a Vörös téren