Halak
Ciprián festő. Lókötő. Nem is lehetne festő, ha nem lenne ügyeskedő. A rendes neve Kecó Janó. A Ciprián csak a rendetlenkedő. Ciprián Harácskurjadról, a határvonal mellől származik. Ott határeset, ki hogy esett: fejre-e vagy fenékre, kurjad-e vagy mifene, kézzel fest-e vagy nyelvvel, fázik-e vagy ráfázik, ő-zik-e, í-zik-e vagy mutyizik.
Harácskurjadon mindenkinek ó-ra végződik a vezetékneve: Grófpólió Szócsaklizó, Hercegbáró Díjzabráló, Képforgató Dotáció, Örökmozgó Konceppopó.
Harácskurjadon minden családnak földszintes a hajléka meg a sorsa. Cipriánnak az első mondata, amint szóra nyílik a szája: – Én kúriát rakatok a portámra, nagyobb lesz, mint egy rakat kocsma!
Az általánosban nekilát a projekt megvalósításának. Képzőművészeti alkotásokat mutat be iskolapadokon, asztallapokon, ablakpárkányokon. Hiába használ tőrt, bökőt, bicskát, szeget, nincs sikere. Se jeleseket, se ezreseket nem zsebel be. A középiskolában graffitikkel folytatja: kipingálja Szent István, Luther és Wallenberg szobrának talapzatát, a feszület, az örökmécs tartóoszlopát, a zsinagóga, a bazilika, a községháza, a hét nyertes dohánytrafik és a yard épületének falát. Mindjárt kap benn egy őrt. Hadd húzza a lóbőrt! Kesztyűtlen kézzel megmotozzák, elveszik szemöldökpiercingjét, nehogy kacsintgasson; jó kedvét, nehogy halandzsázzon. A cipője talpába fúródott rajzszeget nem találják, nála hagyják. De jó! Ciprián gyakorolja a kurjad népművészet fogásait. Kidekorálja a priccset töviskoszorúval, címerrel, hatágú csillaggal, horogkereszttel, görbebottal, Lehel kürtjével. Hazaengedik.
Az érettségi után Csórócsávó Kecó Janó Ciprián beiratkozik rajzszegével egy rajzszakkörre. Nem ő-zik, nem í-zik, csak kamuzik, hamukázik, mutyizik.
Szegváry Szemere festőművész kiállítást rendez Harácskurjadon. Megnyitja a polgármester, a talpnyalávalót húzza a helyi menedzser. A sok Furakodó Tébolyongó, Hajbókoló Vasfajankó, Taktikázó Képforgató pogácsával tömi a hasát, a batyuját, borral hűti a tarkóját, a hónalját. Cipriánnak mégis felforr az agyvize:
– A fenébe, Szegváryék szarházi szemete kinek a szekerén futott be?! Nekem meg nem futotta egy kurta kúriára se?! – kapja nyakába a lábát, kap kezébe három festékes kannát. A kultúrház előtt megkereszteli Szegváry Szemere ezüstmetál BMW X5 verdáját vízálló kígyósárgával, királykékkel, püspöklilával. Mindjárt kap benn egy őrt. Hadd húzza a lóbőrt!
A bilinccsel együtt leveszik nyakbavalóját, nehogy felakassza magát, elveszik telefonját, nehogy lemerítse aksiját. A cipője talpában lapuló rajzszeget nem találják, nála hagyják. De jó! Ciprián kiteljesítheti a kurjad népművészet fogásait. A fogda ajtófélfáját kicirkalmazza néma betűkkel, a csapban csapongó almát kereszttel, a sarokban sakkozó Rubik kockát őrszemekkel. Hazaengedik.
– Azért is megmutatom – hirdeti – a kúriámat felrakatom! Szerez három festőlétrát, három szőrös deszkát. Behordja kellékeit a kurta kocsmába. A deszkákat felrakja a létrák felső fokára, felkapaszkodik, leheveredik, hanyatt fekszik.– Freskófestő leszek! – kürtöli – ez közérdek! Bólogat a sok Kapaszkodó Borozgató, Pletykálkodó Packázió.
Ciprián a plafon helyett saját testére csorgatja a festékeket, odamázolja a freskóremekeket. Hazamegy, a tükör elé áll, reggeltől estig ott fantáziál, nézi magát. Bálványozza gigáját, csodálja karizmáját, ajnározza tomporát, respektálalja lúdgégetalpát. Mutogat, bólogat, nagyokat kurjongat. Testének vásznán fröcsög a sok sztori, nem rest farostlemezre másolni: előbb Szegváry Szemerét majd a képzőművészet számtalan mesterét, mesternőjét. A képeken minden piktor piszkálja az orrát, szívja a fogát, furkálja a fülét, törli a fenekét, kotorja a lábujját, szagolja a nők tangáját, vagy a pasasok gatyáját. Ciprián, hogy követ rá egy kurjad se hajítson, a pocskondiázásból ki ne maradjon: lemázolja magát is, amint szerszámát himbálja, bő vizeletű csövéből a csehót slagozza. A műremekeket kiállítják Harácskurjadon a kocsmában.
Sűrű fekete füst csap a plafonra, onnét az Országházra. Jön Szegváry Szemere meg a képzőművészet számtalan mestere, mesternője. Fújnak, nagyokat fujjolnak, felélesztik a lángokat. Ciprián hiába slagozza bő vizeletű csövéből a tüzet, egyre jobban éget. A pénzes, potens szétszéledt kurjadok: Grófpólió Dotáció, Hercegbáró Díjzabráló, Képforgató Muníció egybesereglenek. Megvizsgálják Ciprián képén a bőrt, elég vastag-e, különben nem feccelnek pénzt az ügybe, nem lesz nyerő a business-e! Ciprián képén a bőr akár a kafferbivalyé, varacskos disznóé, krokodilé, vízilóé, dinoszauruszé. Átmegy a vizsgán, látható: közszemlére tett műalkotásain egy valóságos mester sem látható, az egész csak kitaláció! Fehér füst száll az Országház fűtőaknájából, Ciprián kibújik a vádak kalodájából. A rajzszakkört befejezi, Pestre költözik, a svindlizést elkezdheti.
Jöhet a festészeti fertő után a festészeti fürdő! Lehet dagonyázni a kígyósárga, királykék, püspöklila pocsolyában. Grófpólió és Hercegbáró Kecó Janó Cipriánnal létrehozzák az Első az Elsők Között Alkotói Társulást. Grófpólió és Hercegbáró leperkálnak annak és annyit, amennyi kell egy díjalapításhoz. Csontváry jó lesz. Kecó Janó Ciprián Csontváry-díjas lesz. Jöhet az első business! Az árverés.
A műgyűjtők mindegyik mázolmányért megvesznek, amelyiken valaki disznólkodik; minden mázolmányt megvesznek, amelyiken valaki malackodik.
Jöhet a második business! Az átverés. Grófpólió és Hercegbáró bagóért átverik Ciprián kezébe a Satöbbi – Pingák és Firkányok Képzőművészeti Folyóiratot. Egykor Absolon, egyetemi tanár vitte, míg nem jött a sebességváltás, a megállás. Immár düböröghet a harács hantás kurjad invázió, a képfordító bazi nagy aukció!
Jöhet a harmadik business! A második átverés. Kecó Janó Ciprián félig-meddig önállósítja magát: Kiír egy pályázatot:
A Satöbbi Képzőművészeti Folyóirat versenyt hirdet! Indulni lehet életképekkel számbéli megkötöttség nélkül. A mű lehet bármi, akármi, stb. Szakértelem nem szükséges! Az első díj ezerötszáz, a második díj ezer, a harmadik díj ötszáz euró. Az életkép beadásával az alkotó egyidejűleg tudomásul veszi, hogy amennyiben a döntőbe jut, úgy 15 éven keresztül az Első az Elsők Között Alkotói Társulás – korlátozás nélkül megjelenteti az életképeket képeslap formájában, melyeket a Satöbbihez mellékletként hozzáfűzve terjeszt, illetve ingyenes kiadványban vagy out-of-home plakáthelyeken használ. Nevezési díj művenként tízezer forint.
Özönlenek a festmények, pecsétek, foltok, tusrajzok, fecnik, pacnik, grafikák, irkafirkák.
Én is beviszek egy akvarellt a műhelyükbe. Megörökítettem, amint Grófpólió és Hercegbáró Cipriánnal, a Rudas Gyógyfürdő előtt a Gellért-hegyről zúduló áradatban fejük fölé tartják a szétszakadt Satöbbit a változó szélirányban.
Ciprián az akvarellt átveszi, a tízezer nevezési díjért a tenyerét elém teszi.
– A nevezési díjakból fizetik a nyerteseket? – vonom kérdőre.
– Nem, alapítványi pénzekből! – mutat az égre.
– Akkor miért szednek nevezési díjat? – mutatok a földre.
Tekintetének nyílvesszőjét a szemembe szúrja, nem mondja, hogy menjek a sunyiba.
Megyek, fogom az akvarellemet, lelécelek.
A nevezési díjakból Cipriánnak rakódik a kúriája! A nyertesek díjából, amit az anyja, az öccse, a barátnője szereztek meg, rákerül szőrös deszkából a kupola!
Jöhet a negyedik business! A kész átverés.
Ciprián önállósítja magát.
– Létre kell hozni egy rajzszakkört – hoz határozatot. – Mi legyen az elnevezés? – forgatja agyában, szájában a sok változatot. – Ha a nyereség nem sok, az nagy sokk! Festészeti szabadegyetem, társulás, univerzitás? Megvan! Festőakadémia! – pattan ki fejéből a szikra. – Ez úgy francos, hogy eléggé flancos!
Meghirdeti a Satöbbiben:
Egynapos intenzív festőakadémiai képzés indul március 15-én, elsőként az országban az Első az Elsők Között Alkotói Társulás szervezésében. Felvételi követelmény: egy saját festmény bemutatása. Előképzettség, nyelvismeret, jártasság nem szükséges. Szabadon járkáló migránsok, határvonaliak és a minden határon túliak is benevezhetnek. Részvételi díj félmillió forint, amely tartalmaz egy ebédet és egy előadást festészettechnikai módszerekről. Helyszín a készülő kurjad kúria portája és kocsmája. Festőeszközökről a hallgatóknak kell gondoskodniuk. A sikeres vizsgamunka elkészülte után minden résztvevő akadémiai oklevelet kap, a díjnyertes mű megjelenik a Satöbbi címoldalán.
A Festőakadémia főigazgatója és előadója: Kecó Janó Ciprián, Csontváry-díjas festőművész.
Özönlenek a mázolmányok, firkálmányok, rézkarcok, akvarellek, csendéletek, önarcképek, pacák, pocák pocsolyák. Hát persze, hogy mind eléri a felvételi határt! Özönlenek a nyugdíjas, özvegy, elhagyott, megcsalt, megszállott népművelők, cserépfestők, csipkeverők, virágkötők, kalauzok, kabinosok, tudósok, pedagógusok: egyszóval a műforgatók. Harácskurjadon leteszik Ciprián kezébe a félmilliót. A Csontváry-díjas festőművész feláll a kissámlira. Nem lát rá a sorra. Feláll a szűrös deszkákra. Leborul. Nem ő, hanem az asszonyhad. Délben egy kondér kakashere pörkölt érkezik harapnivalónak. Az asszonyok felállnak, sorakoznak, minden tányért kinyalnak, leguggolnak, és újra leborulnak. Alkonyattájt Zsozsócsávó Kecó Janó Ciprián kiosztja a Festőakadémia pecsétjével ellátott, névre krikszkrakszolt diplomákat, és győztest hirdet:
– Aki a Satöbbi címlapján láthatja viszont remekét, az nem más, mint Kis-Nagybalga Perszeváció! A mű címe: Kakashere-hatókör.
Vastaps! Azt a krucifix mindenségit, ez aztán a favorit!
Az asszonyok előbb kezet csókolnak Cipriánnak, majd kebelükön diplomájukkal – szelfit csinálnak vele. Felteszik a fércbukra. Kapkodnak. Új fotó a profilba. Végzettség: Festőakadémia!
Kis-Nagybalga Perszeváció a Satöbbi portája elé telepszik. Az ajtóban eszik, iszik, vécézik, fekszik.
– Címoldalon, ha festményem hamar megjelenik, a lakhelyem festményekkel telik! – fogadkozik, fohászkodik.
A rendőrök hajléktalannak, migránsnak nézik. A sittre viszik, majd kísérettel visszakísérik.
Két hét múlva a Kakashere-hatókör megjelenik. Kis-Nagybalga Perszeváció egy szelektívhulladék-gyűjtőzsák Satöbbivel hazamegy Sóvártúrásra. Éjjel érkezik meg, azonnal híre megy. A csillagos ég alatt a falu népe fáklyákkal fogadja. A helyi média meginterjúvolja. A polgármester virágszirmokat szór a művésznő fejére, a városháza dísztermében fogadást rendeznek tiszteletére. Beírják nevét az Aranykönyvbe. A Kakashere-hatókört keretbe foglalják, felakasztják, meg is koszorúzzák.
Kis-Nagybalga Perszeváció felbuzdulva sikerén óránként gyárt egy műremeket. Hiába. Sehol máshol nem tartják kívánatos személynek, nem kívánatosnak se! Kis-Nagybalga Perszeváció kétségbeesett kiáltványt tesz közzé a francos fészen: – Emberek, milyen nemzet az, ahol nekem, festőakadémiát végzett alkotónak, aki első helyezést kapott Kecó Janó Cipriántól, a nemzet művészétől, sehol nem akarják kiállítani a műveit?! Azzal Kis-Nagybalga Perszeváció felmegy faluja vakondtúrására, és leveti magát a szakadékba. Kómába esik, beszállítják a Kelet-Pesti Klinikára.
* * *
Előadást tartok a Festészet Fellegvárában: Káosz és egzaltáció a III. évezred kifejezési formáiban címmel. Épp nekikezdenék, amikor megjelenik Kecó Janó Ciprián az ajtóban festőköpenyben. Kopasz feje vízálló kígyósárgával, királykékkel, püspöklilával körbeglóriázva. A püspöklila töviskoszorúzik, a nagyérdemű sikoltozik. Két biztonsági őr Cipriánt felkapja, egy festőlétrára nyomva felmutatja. Tekintetem nyílvesszőjét beleszúrom a szemébe. Nem szelel el, nem lécel le. Bólintok, engedhetik, ő a Nemzet Festőművésze.
Ciprián rám ront, elém áll, és mintha ő lenne az előadó, fennhangon bekiabál: – A kör, a kereszt, a négyzet és a középpont meghatározó geometrikus szimbólumok. Én kettővel is rendelkezem, a fejemen három kör van – csapkodja koponyáját – és a középpontban állok. A három összeforrott kör a Szentháromság jelképe – csapkodja koponyáját – kifejezve az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységét.
Nem tudom lelökni a katedráról, szópárbajba keveredek vele teóriáiról.
– Ciprián, ne sajátítsa ki a kört a kereszténység szimbólumának! A kör az iszlámban is minden forma közül a leghangsúlyosabb, a teljesség jele.
– Ó, hölgyem, csak nem iszlámhitű? – gúnyolódik Ciprián.
– Csak annyira – hajlítgatom hangomat – amennyire maga keresztény! És mellesleg a kör a buddhizmushoz is erősen hozzákapcsolódik. Nemcsak a mandalákban lelhető fel, hanem a nirvána szimbóluma is.
Ciprián felkapja a vizet, elevenjére tapintottam, megfenyeget:
– Hölgyem, ne terelje másra a szót! A lényeg, hogy három koncentrikus kör szimbolizálja a múltat – mutat rám – a jelent és a jövőt – mutat magára önelégülten.
– Ciprián, én a delelő, lemenő és felkelő Napot mutatom arany nyakláncommal, gyűrűmmel, karperecemmel, maga meg az én fényemből táplálkozó Hold három fázisát villogtatja épp most is, az én katedrámon.
– Hölgyem, ha már felsorolást vár, akkor vegyük a Kabbalát, amelyben a négyzetben lévő kör az anyagba zárt isteni tűz szimbóluma.
– Ciprián, arra a tűzre céloz, amit botrányos festménysorozata lobbantott, maga meg hiába slagozott?!
– Hölgyem, ne személyeskedjen, a kör négyszögesítése a menny lehozatalát jelenti a földre.
– Rendben, Ciprián, én most ezen a földön kört rajzolok magam köré, mint egykor a harcos lovagok az ártó szellemek ellen. Átlépni tilos, kívül tágasabb!
Ciprián kifele menet vízálló kígyósárga, királykék, püspöklila festékcseppekkel összefröcsköli a követ. Az ajtóban kap egy sms-t. Vajon ki lehet? Valamelyik múzsája, aki azóta is a fogát szívja, pasasok gatyáját szagolja, vagy az adóhivatalból egy fúria? Mi lehet? Összedőlt a kúria, vagy leszakadt a szőrösdeszka-kupola?
Csórócsávó Ciprián összeesik, a kígyósárga, királykék, püspöklila immár nem kifelé folyik az arcára, hanem befelé az agyába. Eszméletlenül beszállítják a Kelet-Pesti Klinikára.
Az intenzív osztályon a kígyósárga, királykék, püspöklila paraván mögött mellette fekszik Kis-Nagybalga Perszeváció.
Halak
Két szomszédasszony beszélget: Rebeka és Ármina.
R.: Te, Ármina, már rég meg akartam tőled kérdezni, mi a titka annak, hogy Bélácska ilyen szépen besegít neked a házimunkába? A múltkor is elnéztem, milyen serényen kapálgat a kertedben ahelyett, hogy a kezedbe nyomná a horolót.
Á.: Miért, nálatok így szokás?
R.: Mintha nem tudnád. De hát mit tegyek, ha Győző szerint egy férfi nem szokott kapálni. Ő megjavítja a villanyt, kapuzárat stb., én meg gazoljak, ahogy az ő anyja is tette, és teszi ma is egyetlen mukk nélkül.
Á.: Hja, valamikor az én férjem is ezzel jött, de az már régen volt. Mindenesetre rengeteget számít, hogy eresztik el ezeket a macsókat otthonról.
R.: Milyen igazad van! Bárcsak én is így tettem volna, mielőtt hozzámentem volna Győzőhöz. Aztán mondd, porszívózik is az a derék, jó ember?
Á.: Természetesen.
R.: Istenem, ha nekem is ilyen férjem lehetne! Ezek után már azon sem csodálkoznék, ha takarítana, mosogatna és mosna is Bélácska.
Á.: Eltaláltad: mos, varr, bevásárol. Jó, nem mindig, mint ahogy mosogatni sem kizárólag ő szokott.
R.: Hanem ki? Az anyósod? Mi az, fáj a fogad, hogy így felszisszentél?
Á.: Többek közt. Kire mikor kerül sor, ugyanis nálunk munkamegosztás van, Rebikém.
R.: Munkamegosztás? Az jó, nagyon jó. Csak azt ne mondd, hogy főz is a férjurad.
Á.: És ha mondom, elhiszed?
R.: Nem, mert egy dolog a segítőkészség, jóakarat, és megint más, ha valaki brácsa nélkül akar brácsázni.
Á.: Miért pont brácsázni?
R.: Ez csak egy példa, nem mindegy?
Á.: Nyilvánvaló, hogy senki sem születik szakácsnak. De hát minden kezdet nehéz. Kezdetben Béla is csak botladozott jobbra-balra a konyhában, és, szégyen, nem szégyen, még egy rántottát sem tudott összeütni magának. Viszont mire való az internet, a szakácskönyv?
R.: Meg az asszonyi praktika.
Á.: Most mit kamuzzunk, néha erre is szükség van. Biztatás, kis ráhatás nélkül elég nehezen mozdulnak a férfiak.
R.: Nekem mondod? Egyedül az a gáz, hogy nem minden nő képes őket ilyen hatékonyan mozgatni.
Á.: Dehogynem, mindent lehet, csak akarni kell, többet ésszel, mint erővel, a türelem rózsát terem. A fő, hogy ne akarjunk mindjárt ajtóstól a lelkükbe rontani.
R.: Rózsát, hogyne, csak nem nekem, miután én… Mondd csak ki nyugodtan: nem vagyok sem okos, sem türelmes.
Á.: Fenéket! Mikor mondtam én effélét?
R.: Akkor miért nem sikerül nekem is, ami neked, Árminkám?
Á.: Mert… Nem tudom. Ehhez kicsit többet kéne tudnom rólatok.
R.: Még többet? Hát létezik még olyasmi, amiről te ne tudnál?
Á.: Miért, baj? Szerinted jobb lenne, ha a szomszédok semmit sem tudnának egymásról?
R.: Ellenkezőleg! Én kifejezetten örülök, ha valaki ebben az elidegenedett világban is így érdeklődik irántunk.
Á.: Na látod! Azért nem bánnám, ha elmesélnél egy-két esetet.
R.: Akár százat is. Nézzük! A múltkor például megkértem Győzőt, kapcsolja be a gépet, és mossa ki legalább egyszer életében a szennyesünk.
Á.: Aha, egyszer életében. És ezt szóról szóra így mondtad?
R.: Nem éppen így, de ez volt a lényege.
Á.: Megpróbálnád pontosabban idézni?
R.: Jaj, de fáj a fejem, tán még lázam is van, tapogattam meg a homlokom. Lepihenek pár percre. Vagy szerinted várjam meg, amíg lever a láz a lábamról? – Felőlem. Már úgy értem, pihenj csak le nyugodtan, válaszolta szórakozottan.
Á.: Ennyi?
R.: Megköszöntem a részvétét, és utasítottam, mossa ki a szennyest ezúttal helyettem, ha nem esik le a karikagyűrű az ujjáról. Erre mit csinált? Hozott nekem egy Algopyrint. Tessék, kacsintott rám kajánul, ettől garantáltan elmúlik, és duettet énekelhetsz Zanussival.
Á.: Nocsak, milyen figyelmes! Mire te?
R.: Jellemző. Istenem, miért nem mentem hozzá Hufnágel Pistihez! Most mit somolyogsz? Te mit mondtál volna a helyemben?
Á.: Őszintén? Jó, akkor ide figyelj! Csak aztán nehogy sértődés legyen a dologból.
R.: Nem lesz, sőt, taníts ki, mit tegyek, hogy Győző is ugyanúgy egyen a tenyeremből, mint a te Bélád.
Á.: Nem bánom. Játsszuk el, hogy én vagyok te, te pedig Győzike. Szóval fájt a fejed. Én, vagyis te ezt mondtad volna: Jaj, de fáj a fejem, tán még lázam is van. Forró, tapogatod meg a homlokod, pedig a szennyes nem várhat. Megyek, bekapcsolom a Zanussit, te pedig a TV-t vagy PC-det. Egynapi robot után rád fér egy kis lazítás. Ahogy ismerlek, biztosan ma is túlóráztál szegénykém. Remélem, kapsz ezért legalább egy plecsnit a diritől, mert az nem járja, hogy két ember helyett gályázz, miközben mások kevesebb munkáért is kétszer annyit keresnek. Főzzek egy kávét? Vagy ahhoz túl késő van? Most te következel. Válaszolj úgy, ahogy Győző válaszolna!
R.: Jöhet, a szennyest pedig hagyd a fenébe, nem olyan sürgős az. Majd kimosod, ha jobban érzed magadat.
Á.: Ilyen vékony hangja van a férjednek?
R.: Ej, hagyd a fenébe azt a szennyest, nem olyan sürgős az.
Á.: Így már egész élethű. Folytatom: amit megtehetsz ma, ne halaszd holnapra. Egyébként is túl sok a szennyes, és csak gyűl, gyarapszik. Nem, nem, már megbocsáss, de ez tényleg nem várhat holnapig, támolyogsz a mosógéphez, behajítod a szennyest, és…
R.: Kimosok mindent, mint rendesen. Kösz a tanácsot, de mit nyertem vele, ha ugyanott vagyok, ahol a part szakad?
Á.: Nem hinném. Szerintem mérget vehetsz rá, hogy ezúttal ő fog mosni helyetted.
R.: Gondolod? Kopogjuk le! Csak ez a stílus, ez a stílus.
Á.: Nem tetszik?
R.: Hát nem igazán, kivéve a közmondásaid. Azokat nagyon komálom. Tudod, engem úgy neveltek, hogy ami a szívünkben van, az legyen a szánkon is. Púder nélkül, csak nyíltan, egyenesen, mert mindig az egyenes út a legrövidebb.
Á.: Mindig? Csak néha, Rebi, nagy ritkán. Hidd el, tapasztalatból állítom, hogy púderre, rúzsra is szükség van, ha egy nő el akar érni valamit. Vagy téged a sminkről is leszoktatott a mamácskád?
R.: Az… az más. Én nem így értettem.
Á.: Mindegy, tárgytalan, ha téged másképp neveltek… Na, isten áldjon, ad át üdvözletem az uradnak.
Egy hónappal később.
R.: Árminka, Árminka, te aztán jól átvertél engem a jó múltkor.
Á.: Én? Mivel, amikor van egy hónapja, hogy nem is beszéltünk egymással.
R.: Emlékszel, mit tanácsoltál nekem legutóbb?
Á.: Tanácsoltam? Lehet, de hogy mit, bocsáss meg, hirtelen nem jut eszembe.
R.: Hát csak azt, milyen praktikát vessek be, hogy nálunk is munkamegosztás legyen, mint nálatok.
Á.: Ja, most már emlékszem! És? Úgy érzed, átvágtalak?
R.: Nem érzem, ez a tényállás. Árminka, Árminka, ezt sosem bocsátom meg neked.
Á.: Tulajdonképpen mi történt?
R.: Valamelyik nap kiküldtem a kertbe Győzikét, kegyeskedjék bepermetezni néhány gyümölcsfát.
Á.: Helyes. És megtette?
R.: Majd máskor, tért ki a kérésem elöl mogorván. Most nem érek rá, le kell töltenem pár sürgős appot a Windowsról. Már majdnem elküldtem a fenébe, amikor eszembe jutott, milyen trükkökre tanítgattál korábban. Bocs a zavarásért, megértelek, próbáltam utánozni a stílusod. Ami sürgős, az sürgős. Különben is rád fér egy kis pihenés. Biztosan ma is túlóráztattak az üzemben. Főzzek egy kávét, hogy jobban tudj figyelni? Nem hitt a fülének, és most ő tapogatta meg a homlokom. Hideg, csóválta meg a fejét értetlenül. Jöhet a fekete, de ne aggódj, holnap már én fogok permetezni, ígérem.
Á.: Ügyes! Még nem telitalálat, de nem sikerülhet minden azonnal.
R.: Nem sikerült az másnap sem. Pedig de kapacitáltam, kérleltem. De hisz megígérted, most mit izélsz? Ígéret szép szó, megtartva úgy jó. Oké, menjünk, ha már megígértem, adta be végül a derekát. Kösz, nagyon aranyos vagy. Épp a tegnap dicsértelek Árminkának, milyen szótartó, házias férjjel áldott meg a jóisten: mos, seper, bevásárol, gondozza a kertet, merthogy nálunk munkamegosztás van, úgy bizony. Na ne!, meredt rám elhűlve. És még mit mondtál? Hogy nem csak dolgos, de okos és erős is vagy. Láttad az izmait? Nem csoda, hogy a strandon minden csaj őt bámulja.
Á.: Hoppá! Bevette?
R.: Természetesen nem, viszont ugyancsak bepöccent, amiért gúnyt űzök belőle. Mégis mit képzelek magamról? Egyébként én sem vagyok ám olyan szuper csaj, hogy ne vágjon szájon, ha így merek vele beszélni.
Á.: Ilyen veszélyes alak? Sajnálom, ezt nem néztem ki belőle. Gondolom, rögtön bedobtad a törülközőt.
R.: Szinte. Még megpróbálkoztam pár trükkel, akkor viszont azzal jött, hogy ne nézzem már hülyének. Jelen pillanatban ott tartunk, hogy szóba sem áll velem, étteremben eszik, és ki-kimarad éjszakánként. Tanulság.
Á.: Nem az számit, mit mondunk, hanem, hogy hogy mondjuk.
R.: Egy fenéket! Ám erre hadd feleljek én is egy közmondással: a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát.
Tarnai László (1946-2014) a József Attila Tudományegyetem jogi karán szerzett diplomát. A kecskeméti Petőfi Népe, majd a szegedi Délmagyarország, később a Reggeli Délvilág újságírója volt. Az 1960-as évek elején a Tiszatájban majd a kecskeméti Forrás című folyóiratban publikált, később visszatért a Tiszatájhoz. Folyóiratunkban 2006-tól halálig jelentek meg versei. Kilenc verseskötete, egy kisregénye és két szociográfiája jelent meg. Az alábbiakban közreadjuk eddig sehol nem publikált írásait.
Ezen az eső áztatta délután
nyelem a könnyemet
a néhány sortól miszerint
Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyű lány, ha odaintik,
kinyújtóztál a halál oldalán.
Félretolom József Attila összesét
egykedvűen nézem amiket
nyitott szemmel a falra álmodok
s közben ökölbe szorul a kezem
mert mindketten meg akartuk változtatni
a változtathatatlant
de egyikőnknek sem sikerült
Több mint két évtizeddel ezelőtt
az a november huszonvalahányadika
ugyanolyan unottan noszogatta
körbe-körbe az óramutatót
akár a leáldozott s a fölkelő
Mégis különbözött a többitől
mert halálharangot kondított
amikor az Alsóvárosi temető ravatalozójából
sírhelyedhez kísértünk anyám
Gyakran megyek örök kertedbe
s kővázádat friss virággal szépítem
Indulnék ezen az eső áztatta délután is
de lábamat nem mozdítja a cifrálkodó bensőm
A hónaljamba fészkelt hőmérő higanyszála
harminchét ötre pumpálódik
Kortyolgatom a forró citromos teát
mert Veidner Tibor orvos barátom szerint
a pirulákat segíti
ha naponta hörpölök másfél két liternyit
Ennek a felével sem szoktam borozgatni
pedig a rizling kedveli a poharamat
s a kredenc hátulján bóbiskoló bögrém
esküdt ellensége
a füvekből kotyvasztott löttyöknek
Mégis szürcsölöm a citrommal mézzel
gazdagított Liptont
mert a hörghurut krákog a hidegvérre
Hőmérő a hónaljamban
kezemben Vasy Géza egyik könyve
Felemelnek nagyszerű írásai
amelyek az egykori és mai
irodalmi élet olyan útjaira vezetnek
ahol még nem jártam
Ugyanakkor főképpen mostani alkotásai
nyugtatnak is
Javára négy év van közöttünk
tehát ha fintorgok
a csontból tányérra ütött
s pirítósra kent velőre
ha bográcsban hagyom a marhapörköltet
s a zsíros szaftját sem tunkolom
ha kímélem a szívemet
hogy infarktus ne üldözze intenzívre
akkor jó ideig fejemben foroghat gondolat
remegés nélküli kezemben toll
Tea bizakodás lenyomta a higanyt
harminchat nyolcra
Akár az idő a hőmérő is ravasz
mert órák múltával
harminchét hármat mutatott
Aztán a forró Liptontól estére
megnyugodott harminchat kilencnél
és reggel sem jelzett többet
Ezen a napsütéses jókedvű délelőttön
talán a hörghurut fogságából menekülve
szokásom szerint jövök hozzád anyám
Örök kertedben hallgatom
a mindennapjaimat őrző
szemed szavait
amelyek egyengetik hepehupás utamat
Ma délben is
pontosan hazaértem
drága anyám égi otthonába
Képzeletemben
a konyhaasztalhoz ülve
hozzáfogtam falatozni
aztán dicsértem
csodálatos főztjét
miközben mosogatta tányéromat
a terítőre löttyent
szaftot letörölte
vizet adott
kedvenc kék virágainak
Az erkélyajtót kinyitotta
hogy menjen ki a zsírszag
jöjjön friss levegő
s egyébként jobban látjuk
amint a szikrázó napsütésben
hull a kék hó
Az örömkönnytől pislogó délután
képzeletemben
az égi kredence melletti
hokedlire ült
és hallgatta amiket mondok
Kérdéssel kezdtem
hogy emlékezik-e Tóni szabóra
akinek zsonglőr keze
valamikor a hatvanas évek elején
olyan fekete öltönyt
varrt rám
amely most is ékesíti
jóságos anyám földi szobájából
földi panelomba
költözött szekrényét
Nem tudom
hányszor vettem föl
a vakítóan éjszínű micsodát
de az biztos
hogy húsz évvel ezelőtt
jaj két évtizede
a fekete ruhában
kísértem sírhelyére
Száz éves születésnapodat
együtt ünnepeljük Alsóvároson
a földi otthonod kertjében
Vizet adok a kék virágaidnak
a kővázád előtt
képzeletbeli asztalt terítek
Azokat a kisbográcsokat
teszem magunk elé
amelyek annak idején
szerették a pontyszeletet
ikrát tejet
s régi jó szokásukat
isten megtartotta
mint a Szentháromság utcai
szélfútta lakás a meleget
Ugye
ma délben is kirukkoltam
hiszen a képzeletbeli
asztalhoz ülve kanalazzuk
az ízletes halászlét
A kútnál mosogatom
a kisbográcsokat
letörlöm a terítőt
miközben szótlanul nézzük
amint a szikrázó napsütésben
hull a kék hó
Az örömkönnytől pislogó délután
képzeletemben
a kerti kredenc melletti
hokedlire ülök
s megtöröd a csöndet
Kérdéssel kezded
hogy emlékezem-e
ezerkilencszáznyolcvannyolc
november tizenhatodikára
amikor délelőtt bementem
hozzád a kórházba
Emlékszem
s most is hallom
hogy szemeddel
talán mondtál valamit
Látom most is
amint reszkető kezeddel
megfogtad a kezemet
aztán hüvelykujjaddal
keresztet rajzoltál a homlokomra
s örültem
hogy szeretettel nézel rám
Tegnap
ma délben holnap is
féltve őrzött anyám
képzeletemben
meghittséget varázsolunk
égi földi otthonunkba
ahol egyik nap te
másik nap én főzök
Ebéd közben és utána
mindenről beszélgetünk
akár a tegnapról
ma délről holnapról
aztán
az örömkönnytől pislogó délután
szótlanul nézzük
amint a szikrázó napsütésben
hull a kék hó
Annak idején
a hatvanas hetvenes években
vidáman ébredt május elseje
amikor virágba borult minden
akár a szegedi városháza előtti
néhány tulipánfa
Jó kedve kerekedett a Napnak is
szikrázva köszöntötte
a Széchenyi térre érkező tömeget
Jöttek a konzervgyári befőttesek ládacipelők
a Pick hentesei
ruhagyári varrónők textilesek
acélöntők fűszerpaprikások
A kábelgyár melósai is fölvonultak
a tanácsi irodásokkal bíróságiakkal
tanárokkal orvosokkal rendőrökkel együtt
Az emelvényre lépett
valamelyik akárki
levette zakóját ingujját könyöke fölé húzta
s a mikrofonba bőgte blődségeit
Közben az asszonyok tereferéltek
hogy csodák csodája ez a nap
hiszen nem kell a sparheltnél
órák hosszat tenni-venni
A férfiak csóválták fejüket
mert a csapnivaló meccs után
a részeg drukkerek egymásnak ugrottak
Amikor a hangosító abbahagyta böfögését
amit az oda nem figyelők
vastapssal jutalmaztak
a nép örömujjongva indult
az újszegedi Népliget
csodás illatokkal csalogató sütödéihez
Sült kolbászt hurkát pecsenyét
főtt virslit falatozott mindenki
friss kenyérrel zsömlével
Utána hörpintettek sört
mondván hogy nem illik rájuk
a szokásmondás miszerint
aki nem dolgozik ne is egyék
Az ország asztalára teszik
ami kívántatik ebből abból amabból
úgyhogy jöhet újabb korsó
május elsején
amikor ünneplik a munkát
Mostanában nyálukat nyelik
az újszegedi sütödék előtt
ténfergő kiebrudalt munkások
akik dolgoznának és lenne miből ennivalót venni
Sült kolbászra hurkára pecsenyére
főtt virslire pislognak
ám kenyérre zsömlére sem futja
május elsején a munka ünnepén
s a szürke hétköznapokon
se kerül asztalukra az Élet
Május elsején
gyászolnak a munkanélküliek
mert hófehérkezekre jutottak
a gyárak üzemek gazdaságok
ahol robotoltak hajnaltól estig
s a pénztár nyitva állt előttük
Ha lenne egy-két kerek százasuk
szelet üres kenyérre
innának pikoló sört
de éhes szomjas marad a halotti tor
Liszt Ferenc emlékének
Zeng a zongora
lehunyt szemmel hallgatom
az akkordokat futamokat
s látom hogy az alföldi
bácskai mező fölött
felhő habzik
A vad vihar
földjére fekteti a búzát
mintha a jégverés
futárja lenne
A dunántúli felvidéki
kárpátaljai erdélyi erdő
őzei szarvasai
hócsizmát szimatolnak
Menekülnek
fészkükből a fecskék
s a fájdalom
hangját hallatják
akár a kereszthúrosok
Zeng a zongora
lehunyt szemmel hallgatom
az akkordokat futamokat
s látom a betegek ágyait
amelyeket a lepedőktől is
megszabadítottak
Agyafúrt pecsétes parancsra
az infúziós tűket
kihúzták a kórházak vénájából
üresek a műtők
fogasokon lógnak a köpenyek
A diktátumok
az isten háta mögötti
elfekvőbe kergetik
a belgyógyászt sebészt
urológust boncolóorvost
Az anatómián
a lábak hüvelykujjára
csomózott fecniken olvasható
nevekre senki sem kíváncsi
A ravatalozóban
a nyitott koporsónál
minden turpisság kiderül
Zeng a zongora
lehunyt szemmel hallgatom
az akkordokat futamokat
s látom a falusi iskolák padjait
ahonnan országos szél
kisöpörte a gyerekeket
A tanító marasztalta volna
a kisdiákok füzeteit
azért is mert hiányzik belőlük
amiket tudni kell a továbbjutáshoz
De a tiszta ruhába öltöztetett
copfosok csikófrizurások
kénytelen-kelletlen
magára hagyták a maszatos táblát
Kiürült az iskola kasszája
a pedellus átment
a templomba ministránsnak
A deszkapadlós tanteremben
sétálva magyarázó
immár kiebrudalt
oktató délutánonként leül
a községi könyvtár kölcsönzőjébe
mert a kultúrház bennfentesével
együtt a bibliotekáriusnak is
kiadták az útját
Az önkéntes könyvtáros
hiába várja kuncsaftjait
egyetlen nyugdíjas sem
teszi be a lábát
ugyanis nem tudják a díjat fizetni
Unalmában lapozgatja az újságot
amely hírül adta
hogy a néhányszáz ember
orvosának patikusának is
kezébe nyomták a felmondólevelet
Zeng a zongora
lehunyt szemmel hallgatom
az akkordokat futamokat
s látom a baktert
amint az állomás ajtajában
int fejével
hogy merre gyalogoljak
hiszen a nagyurak szerint
akár fölszedhetnék a síneket
mert mostantól
errefelé szerelvények nem járnak
Zeng a zongora
lehunyt szemmel hallgatom
a Magyar rapszódiákat
s látom hogy a tél
makacskodása ellenére
mégis tavaszodik
Körülöttem ragyog minden
zöldülnek a nyárfák bokrok
fészkükben maradnak a fecskék
s hangjukkal
csendéletet festenek
Miért végtelen a végtelen
miért véges a szerelem
amely pillantást magába zár
akár a láthatár
A Szent Jeromos kolostor kerengőjének mennyezete
José Sobral de Almada Negreiros: Fádó énekesek
Lisszabon a világ egyik legkülönlegesebb városa, fővárosa, sokféle arculattal, a legkülönfélébb hangulatokkal. Valójában egy nemes egyveleg, a végletek harmonikus együttélése: a kunyhó és felhőkarcoló, a tradicionális és az ultramodern egymásba simulása.
Lisszabon változatosságát a régi és az új építészet, hangulat-együttesét a kényszer is teremtette, hiszen itt pusztított Európa legnagyobb földrengése 1711. november 1-én, amely a város kétharmadát döntötte romba, és a rengés egyenes következményeként járványokat és betegségeket is figyelembe véve 40 000 ember halálát okozta. Vasárnap reggel nyolc órakor mozdult meg a föld, amikor a helyiek a templomokban épp szokásos miséjüket hallgatták. Nem elég, hogy az erős rengés következtében a lakóépületek összedőltek, és a miséken világító kandeláberek lángba borították a templomokat, hanem több helyen megnyílott a talaj emberek sokaságát nyelve magába. Végül a teljes pusztulás betetőzéseként a kőzetlemezek úgy mozdultak el, hogy a Tejo vize benyomulhasson a kikötői negyedbe, ahonnan az emberi alkotás minden írmagját magával sodorta… Ez volt a lisszaboniak apokalipszise.
Lehet, hogy Isten haragját töltötte a luzitán fővároson, ami a 20. század Szodomája és Gomorája lett volna a középkori világ képviseletében? El kell vetni e feltételezést, hisz az itt lakók semmivel sem voltak rosszabbak Európa más városainak lakóinál… Talán mintha maga a titkos szálak által irányított nagybetűs végzet lett volna az, amely példát statuál a bűnös emberiség számára…
A féktelen pusztítást követően az óváros helyén – egy magyar építész, Mardel Károly tervei és irányítása alapján – felépült a Baixa, a rendkívül elegáns, és a maga korában egyedien modernnek számító Kereskedelmi negyed, aminek – mint operának kezdő akkordjai – nyitánya a Kereskedelmi tér, Lisszabon legszebb tere. Az Alfama a Szent György várral együtt viszonylagosan megúszta a természeti katasztrófát, ma is nagyrészt eredeti, hamisítatlan módon patinás, ugyanakkor hibátlanul restaurált formájában élvezhetjük, akárcsak a Belém (Betlehem) negyedet, mi kijjebb esett a rengés epicentrumán, s ezáltal épségben maradhatott fenn az utókor számára a város legnagyszerűbb építménye, a Szent Jeromos templom a mánuel és platereszk stílusú kerengővel, és a Lisszabon jelképévé nőtt, tömény romantikát képviselő Belém torony – sarokerkélye alól meglepő módon egy rinocérosz fej tekint a folyó torkolata felé.
Titokzatos város. Utcáit, tereit járva, a Tejo partján sétálva, miközben tekintetünket a riói mintára készült Krisztus szobron nyugtatjuk, egyedi épületeiben elmélázva, továbbá a felfedezések kultúrájának anyatején táplált városlakók viselkedését, mindennapi ténykedését szemlélve olyan furcsa érzés keríti hatalmába az itt tartózkodót, mintha egy másik dimenzióba kerülne, vagy a régi idők hagyták volna e helyen reinkarnációjukat megtűrve a modern világ elengedhetetlen létesítményeit és vívmányait. Mintha Portugália két óriás elméje, Camoes és Pessoa álmodná tovább a város büszke és melankolikus történetét a helybéliek és a tömegével érkező turisták megelégedésével egyetemben.
Lisszabon nekem a Föld egyik csakrája marad: amit az emberi lélek hátborzongató, végtelen mélyébe húz, ugyanakkor felemel a fénybe, a város misztikus valóságának még fel nem derített, titokzatosan ragyogó, transzcendentális magasságába. Véleményem szerint – a titokzatosság és megfoghatatlanság képes visszaadni igazán Lisszabon örök időkbe lebbenő lényegét.
Lisszabon ősi, nevezetes negyede ez. A város legmagasabb dombján terül el. A Baixa-ból a híres, meredek pályájú villamossal is feljuthatunk a zegzugos utcák, az egyszerű, sokszor csempés vakolatú házak, és a meredek, lépcsős sikátorok világába, ahol a beugrókban, vagy éppen a járda mentén sütik a szardíniát az arra felkaptató gyalogosok és őgyelgő macskák örömére. Egyedülálló itt a hangulat az idő vasfoga által fogyasztott épületek kopott fényű tetőivel, háttérben a gigantikus anakondaként elnyúló Tejo folyóval. És természetesen Szent Antal emlékével, kultuszával is találkozunk, mivel ő itt született. Igen, ő Padovai Szent Antal, aki Padovában lett híres, de a helybeliek mindig büszkén emlegetik, hogy világhírű szentjük innen származik – ők egyszerűen csak Lisszaboni Szent Antalnak nevezik a szegények, anyák, elesettek méltán ajnározott támogatóját.
Portugália jellegzetes zenéje a fádó. Az egész országban elterjedt, s külön ága jött létre Coimbrában, mégis úgy gondolom legesleginkább az Alfama sikátoraihoz, és éjszakai bárjaihoz illik. Kitörölhetetlen élmény egy ilyen fádó-est a helyiek énekével kísérve (akárcsak a veronai Arénában egy-egy ismert ária a nézőtér egységes dal kíséretével). A fádó a portugál néplélek szomorúságából ered, ami a génekben felszívódva nemzedékről nemzedékre öröklődik. Szomorkás, sírva vigadó dalokra zendítenek a fádó-klubok mélyének operaénekesi képességű dalnokai szerelmi bánatról és… a halálról. Nem igazán vigasztaló dalok ezek, mégis gyönyörűek, és vonzzák a megtépázott lelket, ahogy kíváncsi pillangót a villanykörte égető fénye. Valószínűleg a hazájuktól messze hajózó tengerészek honvágyából virágzott ki e fájdalmat csepegő növény, amely ennek ellenére a portugál életérzés kertjének legbujább illatát ontja… Lisszabont járva ne felejtsük el belélegezni, mélyen, egészen a lelkünk bensejéig!…
A huszadik század elején Portugáliát is megérintette a változás szele: a haladó erők megdöntötték a monarchiát és kikiáltották a köztársaságot. A társadalmi változás magával hozta a kulturális élet megújulását is, fiatal művészek tették változatossá az irodalmi életet, a színházak, később a mozik világát, hoztak új színeket a kiállító termek falai közé. Ám a sorozatos kormányválságoknak 1926-ban katonai puccs vetett véget, melyet több évtizedes elnyomó diktatúra követett. Mint ismeretes, a huszadik századi európai diktatúrák egyetlen formája sem kedvezett az avantgárd művészeti irányzatoknak, így kiválóbbnál kiválóbb német, orosz, magyar és más nemzetiségű művészek szorultak háttérbe, mentek feledésbe, vagy kényszerültek emigrációba.
Ugyanilyen helyzet alakult ki Portugáliában is: a Salazar-diktatúra elnyomta a haladó művészeti törekvéseket (is), és elszigetelte az országot a külvilágtól. Ennek következtében a huszadik század első évtizedeinek legfőképpen Lisszabonhoz kapcsolódó modern portugál művészete mind a mai napig nem érte el azt a közismertséget, amelyet modernsége és művészi színvonala alapján mindenképpen megérdemelne. A korszak legkiemelkedőbb művészei a német, az orosz vagy éppenséggel a magyar avantgárd alkotókhoz hasonlóan szinte polihisztorok voltak: folyóiratot szerkesztettek, könyvet nyomtattak, verset, prózát, színdarabot írtak, rajzoltak, festettek, jelmezt, díszletet terveztek sokszor egy személyben.
Minthogy munkásságuk mind ez ideig meglehetősen korlátozottan juthatott el a magyar befogadó közösséghez, műveik mellett igyekszünk röviden felvázolni élettörténetüket, alkotómódszerüket, a stílusirányzatokat, melyeket képviseltek. A szépirodalom területéről a legkiemelkedőbb költő, Fernando Pessoa, a festők közül José Sobral de Almada Negreiros, Amadeo de Souza-Cardoso és Júlio Maria dos Reis Pereira alakját vázoljuk fel, s műveiken keresztül engedünk betekintést a huszadik század elejének lisszaboni hangulatába.
* * *
Fernando Pessoa (1888–1935) a portugál irodalmi modernizmus későn felfedezett különös alakja (sőt alakjai), aki számára vélhetőleg az énkeresés sajátos formáját jelentette személyisége megtöbbszörözése. A maga által teremtett költőknek nemcsak életrajzát, de mindennapi életét is megteremti. A költészetében és prózájában sorjázó heteronimek látszólagos misztifikációja mögé rejtőző Pessoa egész munkássága tudatos távolodás a mindennapitól, a vulgáris értelemben vett emberi problémáktól. Alkotóként és művészként kihasználja azokat a lehetőségeket, amelyeket az énvesztés és személyiségének megsokszorozódása kínálnak költészete számára, miközben köznapi emberként megnyugtató magyarázatot, de még inkább megoldást szeretne találni a hétköznapi jelenségekre.
A személyiségét megsokszorozó Pessoa barátainak olykor úgy beszélt alteregóiról, mintha néhány perce vált volna el az utcán a saját maga által teremtett írótársaktól. A kutatások szerint legalább nyolcvanhat ilyen alakmást, heteronimet keltett életre, írásaiban felépítve a fiktív figurák pályáját, kiszámolva horoszkópjukat, kidolgozva aláírásukat.
„Úgy képzelje el a portugál költőt, aki nem ismeri, mintha Babits, Kassák, Kosztolányi, Füst Milán és Tóth Árpád költői teljesítménye egyetlen emberbe lenne összegyúrva” – rajzolta fel a portrét Kőrösi Zoltán Pessoa Portugál Próteusz címmel megjelent válogatott verseinek előszavában. – „Nem csupán egy költői univerzumról van szó, hanem egész galaktikáról. S minden heteronimhez komplett életrajz tartozik. Nem stílusjátékok ezek, hanem kompakt, teljes életek!”
„Különböző személyiségeket teremtettem magamban – írja a Bernardo Soares nevű szerzőként megjelentetett Kétségek könyvében Pessoa. – Állandóan személyiségeket teremtek. Minden álmom, amint álommá lesz, nyomban egy másik személyben testesül meg, és az illető álmodja meg az álmomat, nem én. Hogy alkotni tudjak, megsemmisítem magam; annyira külsővé lettem önmagamban, hogy még önmagamban is csak külsődlegesen létezem. Eleven színpad vagyok, ahol különböző színészek lépnek fel, és különböző darabokat mutatnak be”.
Élveboncolás című saját néven publikált költeményében így verselt: „A költő játékot űz, / Mind komolyabban játszik, / Míg nem fáj a játszi tűz, / Nem fáj, de fájni látszik. // Szótagolják, hogy mit ír, / Szavuk látszólag eláll, / De mint ő, senki nem sír, / Mert duplán csak neki fáj. // Így megy, mint egy karika / Körbe, szédítve az észt, / E rugós vasparipa, / Szívnek hívják e színészt.”
Pessoának a Lisszabon, a tenger, a szerelem, az elvágyakozás hangulatát tükröző versei közül válogattunk.
Pessoa szobra Lisszabonban
Boldog hajók, kik csöndes révre leltek
A tenger éji útjait bejárva,
A vész nyomán, ha hajnal fénye leng –
Szívem halott tó, melynek partja mellett,
A bús vizek fölött, álomba zárva,
Egy középkori várkastély mereng.
S e kastélyban, hol álmodik bolondul,
Nem tudja, ó, a hókarú, a halvány,
Szép várúrnő, kit lankadt búja nyom,
Nem tudja, hogy van kikötő amott, túl,
Honnan sötét hajók, halkan suhanván
Indulnak útnak minden hajnalon.
A kastélyról se tud, hol egyre bágyad,
S hol álmodik… Szerzetes lelke holt ág:
Nem érzi azt, mi test, mi durva, pőre…
S amíg borongva önmagába árad,
Jönnek a vízen, messze, tárt vitorlák,
Hajók a középkori kikötőbe…
Szőnyi Ferenc fordítása
Oly elvontan létezik a lényed,
Hogy míg elnézlek, s fürkészem szemed
Két szememmel, képed szertefoszlik,
És nem őrzök meg belőle semmit:
Szemem elől a tested ellebben,
Csak képzete marad itt előttem,
Oly közel, ha úgy hiszem, hogy nézlek,
S magam úgy tudom, hogy tudlak téged,
E tudásban ön-lényem nem érzem.
S így, hogy téged már nem is lát szemem,
A benyomás képzetét hazudom,
S álmodom – nem látva-tudva rólad –
Hogy látlak, s hogy vagyok, és mosolygón
Nézem bús, benső homályvilágom,
Ahol álmodva érzem a valómat.
Mely álom, s kevéske élet.
Pál Ferenc fordítása
(Részlet)
I.
Átlengi ezt a tájat az álmom egy végtelen kikötőről
Virágok színezik át nagy hajók vitorláit
Ahogy indulnak a mólótól, árnyékként húzva maguk után a vízen
Ama réges-régi napfényben fürdő fák körvonalait…
A kikötő, amiről álmodom, komor és halovány
És, noha innen nézve tele napfénnyel a táj…
A lelkemben ez a mostani nap komor kikötő csak
És a napfénytől ragyogó fák a kikötőből kifutó hajók…
Kétszeresen szabadon, hagytam, merüljenek csak el a tájban…
A móló tömege, szabályos és csöndes országút,
Fölkél most, mint egy fal, fölmered,
És a hajók a fák törzsében úsznak el
A függőleges horizonton,
Köteleik mint levelek hullanak egymás után a vízbe…
Ha álmodom, nem tudom, ki vagyok…
Áttetsző lesz hirtelen a kikötő tengervize,
És látom alant, mint óriási, széthajtott nyomatot
Az egész tájképet, fák sorát, a kikötőben parázsló országutat,
És a kikötőnél is régibb, ógörög hajó árnyékát elhaladni
Kikötői álmom és a között, ahogy ezt a tájképet nézem
És mellém ér, belémhatol,
És a lelkem másik felére kerül…
II.
Fénnyel teli a templom ebben a mai esőben,
És minden kigyúló gyertya az ablakot verő több s több eső…
Mily nagy öröm hallgatni az esőt, kivilágított templom ez itt,
Kintről az üvegablakokat nézni, bentről hallgatni az esőkopogást…
A főoltár ragyog, csak alig látom a hegyeket,
Az oltárterítő aranyának ünnepi fényét az esőn keresztül…
Fölzeng a kórus éneke, a latin zeng és a szél, rázza az ablakokat nekem
Az eső surrogását érzed, ha zeng a kórus…
Egy autó a mise, tovahalad
A hívők között, akik letérdelnek, érzik, szomorú ez a mai nap…
Hirtelen föltámad a szél, a nagy ragyogásban
A katedrális ünnepe s az eső zaja elnyel mindent
Míg végre csak a víz-atya messzibe vesző hangját hallani
Az autókerekek zajával együtt…
És kihunynak a templomi fények
Az elálló esőben.
Kukorelly Endre fordítása
A földre szálló estben
A hosszú ősz sóhaja
A földet már sárgába
Vonta. Kósza szél lebben,
Mint rémálom álmodja
Magát, a fakó magányban.
Felkapja s ejti a szél
Az avart, mely kavarog,
Forog s a földre lehull.
De nem pihen a levél,
A szél fakón csavarog,
S a fakó semmibe hull.
Ki voltam, nem vagyok már;
Mit álmodtam, meghaltam;
Sőt: arról, mi lehetek
Ma, holnap azt mondom: Bár
Újra az volnék!… S zordan
Fújnak immár a szelek.
Ladányi-Turóczy Csilla fordítása
* * *
A bevezetőben felsorolt sokoldalú művészek festményeivel, grafikáival illusztráltuk a folyóirat jelen számát. Életpályájuk röviden az alábbiakban foglalható össze.
José Sobral de Almada Negreiros (1893–1970) festőművész, Pessoával közösen Orpheu (Orfeusz) címmel irodalmi folyóiratot szerkeszt, melyben saját versei is megjelennek, miközben 1913-ban már kilencven rajzot felvonultató önálló kiállítással mutatkozik be. 1917-ben futurista kiáltványt és folyóiratot szerkeszt, önmagát a portugál futurizmus képviselőjeként, életformáját a modern létezés módjaként határozza meg. Természetesen ő is tagja a Lisszabon óvárosában található hagyományos kávéház, a brazil kávét kínáló A Brasileira asztaltársaságának, a modern művészek alkotóközösségének. Ismert volt előadóművészként és díszlettervezőként is, de tervezett ólomüveg ablakokat, készített freskókat is.
A Pessoáról készített festménye csaknem húsz évvel a költő halála után, 1954-ben született, eredetije a Casa Fernando Pessoa (Pessoa Emlékház) falán látható. A Gulbenkian Alapítvány felkérte a téma újrafeldolgozására. Almada az 1964-ben megfestett képen tükörhatást alkalmazott, azaz „fordítva” festette meg az eredeti festményt. Ezért hát nem a nyomda ördöge, ha különböző kiadványokban Fernando Pessoa az art deco stílusú festményen hol jobbra, hol balra tekint rá az Orpheu folyóirat 2. számára. A második változat a Gulbenkian Múzeum Modern Képtárában tekinthető meg.
* * *
Amadeo de Souza-Cardoso (1887–1918) egészen fiatalon bekerült a nagy művészeti áramlásba, köszönhetően annak, hogy 1906-ban Párizsba utazott, ahol többek között olyan kiválóságokkal ismerkedett meg és került barátságba mint Amedeo Modigliani, Constantin Brâncusi, Sónia és Robert Delaunay, Gertrude Stein vagy Alexander Archipenko. 1913-ban kilenc képet állított ki a New Yorkban megrendezett International Exhibition of Modern Art amerikai és külföldi szerzőket felvonultató hatalmas tárlaton, s ezek közül hét festmény vevőre is talált. Még abban az évben kiállított a berlini Der Sturm galériában is. 1914-ben találkozott Antoni Gaudíval, majd a háború kitörésének hírére rövid madridi tartózkodás után visszatért Lisszabonba. A következő években bekapcsolódott az Orpheués a Portugal Futurista szerkesztésébe, tagja lett a kávéházi művésztársaságnak, amelybe bevezette az újrasorozás elől Portugáliába emigrált Robert Delaunay-t és feleségét is. Folyamatosan voltak kiállításai Lisszabonban és Portoban. Művein megfigyelhetők az absztrakt művészeti irányzatok, a kubizmus, a dadaizmus, az expresszionizmus hatása. Alkotóereje teljében harmincegy évesen ragadta el a spanyolnátha.
Halála után neve hosszú időre csaknem teljesen feledésbe merült, mígnem a hosszú vajúdás után a főváros 1953-ban megnyitott múzeumában művei különtermet kaptak, majd a kiállítóhely is megkapta nevét: Municipal Museum Amadeo Souza-Cardoso.
* * *
Júlio Maria dos Reis Pereira (1902–1983) a modernista portugál festészet második generációjának tagja. Művésztársaihoz hasonlóan sokoldalú: ír verseket, készít könyvillusztrációkat, komoly szerepet tölt be a Presença című folyóirat szerkesztésében, és természetesen fest. Expresszionistaként, a portugál festészet megújítójaként határozza meg önmagát. Nagy hatással van rá Chagall művészete, a harmincas években készített képei mindazonáltal inkább a német Georg Grosz groteszk társadalomkritikai ábrázolásmódjához állnak közelebb, odafigyel a hétköznapi élet apró történéseire. Központi témájának nevezhető a nők háttérbe szorított, megalázott helyzete, különösképpen a polgári álszentség bemutatása, aminek legerősebb megfogalmazása a Burzsoá és prostituált című festménye.
* * *
Pessoa versei, tanulmányai különféle válogatásokban, újra fordításokban 1969 és 2018 között megjelentek magyarul, ám – feltehetően az alacsony példányszám következtében –, még antikváriumban sem nagyon lelhetők fel. A modern portugál festészetről sem összefoglaló, sem egyedi művészeti albumot nem sikerült fellelni. Úgy vélem, e téren van teendője mind a magyar, mind a külföldi könyvkiadóknak.
A régi Lisszabon
Az írótársadalom évtizedek óta kemény harcot vívott érte, hogy megszerezze. Pedig arra, amire szánták, igencsak alkalmatlan volt hatalmas termeivel, melyek az évek, évtizedek során egyre osztódtak, egérlukakká csökkentek, megszentségtelenítve az építész polgári miliőt megidéző törekvéseit.
Az épület története a 19. század ködébe vész, abba az időbe, amikor megindult a kiegyezés utáni nagy fejlődés, kiépült Budapest. Némi pikantéria is körüllengi. Állítólag a századfordulón olyan férfinép szívét melengető intézmény is helyet kapott benne, amilyent manapság a New York-i egyezmény tilt. Ebben persze semmi csodálni való sincs. Ilyenből szép számmal akadt Budapesten a legkülönbözőbb kerületekben. S van most is. Kevesen tudják, hogy a pártállam idején a Külügyi Szálló, ahol prominens párt és állami vezetők kaptak szállást budapesti tartózkodásuk során, a háború éveiben gazdag erdélyi és felvidéki fabárók és erdőtulajdonos mágnások dévaj időtöltésének volt színhelye. Később szakácsa által vált híressé, aki az olimpiai csapatnak is főzött, s mellesleg házias koszttal látta vendégül vasárnaponként a párt első emberét – ha az asszonynak nem volt kedve főzni… Jeles, a nomenklatúrában elfoglalt helyük okán ott elszállásolt szovjet írók megdöbbenve tapasztalták, hogy a párt első embere ül mellettük s kanalazza a krumplilevest, ami pont olyan volt, mint amilyennek lennie kellett…
Na de térjünk vissza a Bajza utca sarkán álló épülethez. A világégést követően egy ideig a bányász szakszervezet kapott benne helyet, majd az Írószövetség. S amikor végre szabad utat kaptak a toll mesterei, bátran írhattak bármiről, az épület is keresni kezdte gyökereit, hagyományait. Talált is, s eljött a pillanat, amikor ennek tárgyi bizonyítékát is kellett adni. Falára emléktábla került s büszkén hirdeti a toll magyar mestereinek helytállását az 1956-os eseményekben.
Egy még élő szemtanú, jeles költőnk, aki a magyar lírát hatalmas, a szabad asszociáció hullámain zabolátlanul ömlő eposzokban újította meg az emléktábla avatáson – igaz csak suttogva – megjegyezte:
– De hiszen ez nem az az épület…
Kit érdekelt ez az elszabadult és felszabadult igazságtevés gyönyörű napjaiban? Miként az sem érdekelt senkit, hová lett a derék és később feloszlatott alkotó szövetség irattára, dicső harcok dokumentumaival. Pedig milyen remek anyaga lehetne ma irodalomtörténészek seregének. S aki ezt meg tudná mondani, az újságok és lapok szupertrösztjének vezérigazgatói székéből már kiköltözött egy másik dimenzióba. Miközben ifjú titánok tucatjainak adott üzemi lapok szerkesztőségében amolyan „sportolói”, sine cura állást.
Szóval, ha hűek akarnánk lenni a történelemhez, akkor a táblát nem ide, hanem két épülettel odébb kellett volna tenni, ahol valamikor a Pedagógusok Szakszervezetének székháza volt. Süldő ifjúkoromban úgy emlékszem, hogy én is ennek az épületnek az alagsorából, a Szövetség zárt kört kiszolgáló könyvtárából szereztem alapvető ismereteimet az észak-amerikai indiánok életéről Karl May, a bécsi otthonából soha ki nem mozduló félig osztrák, félig magyar író könyveiből. Nota bene, ezek a könyvek akkortájt közkönyvtárakban még elérhetetlenek voltak… Miként elérhetetlen voltak Lawrence izgalmas karaván történetei a sejtelmes arab világban.
Az igazságot nehéz kideríteni… Néha nem is annyira fontos.
A már konszolidálódó irodalmi életben a pártvezetésnek volt egy olyan illúziója, hogy ha jeles funkcionáriusai, a nomenklatúra első sora bejár az épületbe, és ott életszerű helyzetben elbeszélget a Szövetség válogatott gárdájával, tájékoztatja a literátorokat kül- és belpolitikánk eseményeiről, esetleg némelyiküket meg is tudja nyerni a jó ügynek. Hogy ez mennyiben volt sikeres, azt a rendszerváltás eseményei igazolták. Persze, a pártvezetők között is voltak élvezetes előadók, színes egyéniségek. Embere válogatta… Hétköznapi üléseken maradt az irodalomtudósnak is jeles miniszterhelyettes, aki valószínűleg nem csak tudósi pályafutását, de egészségét is feláldozta az áldatlan pengeváltásokban… A szíve vitte el.
Az egyik fejtágító különösképp megviselte a toll mestereit. A kóved megvolt, ám sikerült a központi vezetőség egyik legunalmasabb és legszárazabb személyiségét kiküldeni. Feladatát tisztességgel elvégezte, kitöltötte a megjelölt időt, próbára téve ezzel az idősödő és deresedő fejű élő klasszikusok kitartását, amin az sem segített, ha időről időre kiosontak a klubterem mögötti kis szobácskába, ahol Icuka mérte a házi pálinkát demizsonból. A kényesebbeknek a Lánchíd konyakot.
Az est véget ért. A lezajlott kötelező smúzolás és mosolycsere után a magyar irodalom két klasszikus mestere, Cs. Tibor, a magyar sorskérdésekkel birkózó prózaíró, és V. István klasszikus-humanista értékű poétánk ült a főtitkári gépkocsi hátsó ülésén s indult el a Népköztársaság útján a budai oldal felé. A Köröndnél imígyen szólalt meg V. István.
– Te Tibor, ha jól meggondoljuk, szépen beszélt ez az Ó. Miklós…
Az akkor még November 7. téren jött a megfontolt válasz a jeles prózaíró szájából.
– Hm… így igaz…
A Volga lassan gördült az esti forgalomban, s megállt az Opera előtti lámpánál. A lélekben még ifjú és nyughatatlan idős költő szükségesnek tartotta, hogy folytassa eszmefuttatását:
– Szépen beszélt, de ha jól meggondolom, voltaképp nem mondott semmit…
A közlés igazsága olyan brutálisan mellbevágó volt, hogy a sokat tapasztalt prózaírót valamivel odébb, az akkortájt még Engels térnek nevezett helynél az alábbi, némileg tartalmasabb megjegyzésre késztette:
– Hm… Istvánom, úgy hiszem ezúttal is eltaláltad a lényeget.
V. István mély, ám elégedett sóhajjal vette tudomásul klasszikus kortársa dicséretét. Az állami járgány ráfordult a Lánchídra, s igen közel került a budai oldalon a Groza Péter rakpart azon modern épületéhez, ahol a költőóriás képzőművész feleségével lakott. Az idő múlása és a gépkocsi sebessége arra késztette az egyébként szófukar klasszikus autort, hogy így összegezze tartalmas párbeszédüket:
– Tudod Istvánom, úgy beszélni, hogy mondjál valamit, minden ostoba fráter tud. Úgy beszélni, hogy nem mondj semmit, az ám a tudomány…
A magyar irodalom annaleseiben aligha keressük ezt a történetet, ám a megszépítő szájhagyomány még sokáig fogja őrizni…
A pályaudvar építése
Régen gyakrabban utaztam külföldre. Voltam ösztöndíjas, tolmácsoltam énekkaroknak, zenekaroknak, és pályázaton is nyertem külföldi utat. A rendszerváltás után pedig néha vállalkozók kértek, hogy tolmácsoljak nekik. Így azután, sok honfitársunkkal ellentétben nemcsak szállodai recepciósokkal, pincérekkel és kereskedőkkel találkoztam külföldön. Sok barátot, ismerőst szereztem, akik meghívtak az otthonukba, beszéltek önmagukról és a családjukról, örömeikről, bánataikról, megvalósult és füstbe ment terveikről, a világról alkotott véleményükről.
Ma már ritkábban és másképp utazom külföldre. A gyermekeim olyan országokban élnek, amelyeknek nem ismerem a nyelvét. Nincsenek új külföldi barátaim, a régiek öregszenek és fogyatkoznak. Az emlékek azonban elevenek maradtak.
1964-ben, 22 éves koromban utazhattam először külföldre. Az egyetem öt felé osztott egy százezer lírás ösztöndíjat, így öten utazhattunk ki egy hónapra az urbinói nyári egyetemre. A szállásunkat és napi háromszori étkezésünket biztosították, de csak húszezer lírát kaptunk fejenként, ami azt jelentette, hogy ha meg akartunk inni egy coca-colát, számolgatnunk kellett, hogy aznap még megengedhetjük-e magunknak.
Urbino csodálatos kis egyetemi város az Appenninekben, ahová nyaranként Európa, sőt a világ sok tájáról érkeznek fiatalok és idősebbek, akik érdeklődnek az olasz nyelv és a kultúra iránt. 1964-ben a kis magyar csapat szinte egzotikumnak számított, hiszen „odaátról”, a még nagyon is létező vasfüggöny túlsó oldaláról jöttünk. Sokan keresték a társaságunkat, beszélgettünk finn, osztrák, török, spanyol fiatalokkal, címeket cseréltünk. Ezekből az ismeretségekből általában nem lett hosszan tartó kapcsolat, Guillermóval azonban másként alakultak a dolgok.
A magyarok általában együtt jártak ebédelni, egyszer azonban szétszóródott a társaság, egyedül ültem asztalhoz. Egy magas, fekete hajú fiatalember mellett volt üres hely, már az első fogás, a pasta mellett beszélgetni kezdtünk, és hamar rájöttünk, hogy sok szempontból hasonló az érdeklődésünk. Guillermo négy évvel idősebb volt nálam, akkor már komoly házasember. Néhány hónappal korábban született az első gyermeke, Eva, aki később orvos lett, és akivel felnőtt korában is többször találkoztunk Spanyolországban és Magyarországon. Evának aztán fia is született, akivel négyéves korában nagyon jól elbeszélgettem, mivel körülbelül egy szinten álltunk a spanyol nyelv ismeretében.
A fiuk az Ivan nevet kapta. Ez meglehetősen ritka név lehetett Spanyolországban a Franco-éra idején. Akadt is némi nehézség, amikor a szülők bejelentették, hogy ezt szeretnék adni neki. A tisztviselő először nem akarta bejegyezni, mondván, hogy az nem spanyol név, de addig erősködtek, amíg végül engedett. Egyszer megkérdeztem, hogy lett-e valamilyen kellemetlenségük ebből az afférból, de nem adódott ilyesmi.
Rendszeresen leveleztünk olaszul, két-háromhetente váltottunk levelet, megírtuk az apró-cseprő napi eseményeket, könyvekről, filmekről is véleményt cseréltünk. Guillermo egy állami cégnél alacsonyabb rangú vezető volt, de érdekelték az idegen nyelvek, a kultúra, a történelem. Néha tréfásan említettem is neki, hogy egyáltalán nem hasonlít valami könyökvédős bürokratára.
Az Ivan név adásából nem lett kellemetlenségük, de lett másból. Egy napon Guillermo apját, akinek ugyanaz volt a keresztneve, beidézték a rendőrségre, és megkérdezték, hogy ő ír-e rendszeresen leveleket Magyarországra. Azt válaszolta, hogy a fia folytat baráti levelezést egy magyar ismerősével, akivel Olaszországban találkozott. Az ügy ennyiben maradt, Guillermót többé nem keresték meg a rendőrök, és a levelezés is folytatódhatott. Később kiderült, hogy nem önmagukban a levelek keltették föl a rendőrség figyelmét, az ügy sokkal régebbi keletű volt, még a polgárháború idejére nyúlt vissza.
Guillermo nagyapja ugyanis egy dél-spanyolországi város csendőrparancsnoka volt a köztársaság idején. A francóista lázadók a polgárháború legelején, 1936-ben elfoglalták a várost, a csendőrparancsnokot elfogták, és az elsők között kivégezték. A család „megbélyegzett” lett, és ez a „bélyeg” a hatvanas évekig megmaradt.
Megmaradt a mi barátságunk is, a többszöri kölcsönös látogatások során a gyerekeink is összebarátkoztak, ők is tartják a kapcsolatot.
Claudio egy közép-olaszországi kisvárosban lakott, akkor ismertem meg, amikor egy magyar kórusnak tolmácsoltam valamilyen fesztivál alkalmából. A hetvenes évek, mint Nyugat-Európa több országában, Olaszországban is a baloldal hőskora volt, előfordult, hogy a kommunisták a választásokon megszerezték a szavazatok 30 százalékát, az egyetemeken pedig a még náluk is baloldalibb diákok voltak a hangadók. A nagyvárosokban alig volt olyan földszinti falfelület, amit ne irkáltak volna tele maoista jelszavakkal.
Claudio a negyvenes éveiben járt. Nagyon baloldali nézeteket vallott, egyszer például elmesélte, hogy ha kitörne a harmadik világháború, elmenne a hegyek közé partizánnak, és a NATO ellen harcolna, ahogy az előző nemzedék tagjai a németek ellen harcoltak. Amikor pedig az olasz fociválogatott a szovjet csapat ellen játszott, ő mindig a szovjeteknek drukkolt.
Egy alkalommal azt fejtegette, hogy azért lett kommunista, mert szilárd meggyőződése, hogy a kizsákmányolásnak véget kell vetni a világon, ha ez nem történik meg, az emberiség a vesztébe rohan. Erre mondtam neki tréfásan, hogy tulajdonképpen ő is kizsákmányoló. „Hogyhogy?” kérdezte kikerekedő szemmel. „Te saját magadat zsákmányolod ki.” Megenyhült egy kicsit, de még mindig csak sejtette, hogy valami csavar van a dologban. Emlékeztettem arra, amit tőle magától hallottam, tudniillik, hogy heti öt napon könyvelőként dolgozik egy vállalatnál, a hét utolsó két napján pedig reggeltől késő éjszakáig pincér egy étteremben.
Ő is jól akart élni, és ezért a végsőkig kizsarolta önmagát. Az alagsorral együtt négyszintes házat építtetett a városka egyik szép részén, egy kis hegyi patak partján. Már nem is emlékszem, hány szoba volt benne, a legfelső emeleten például volt egy zeneszoba, a fia időnként ott zenélt a barátaival. Claudio láthatóan büszke volt a házra, de a leginkább talán arra, hogy a saját munkájával szerezte. Nem mondtam neki, hogy hiába a vagyon, ha nem tudja élvezni, mert nincs rá ideje. Nem akartam elrontani az örömét.
Gyakran előfordult, hogy a tolmácsolás közben szerzett barátokat, ismerősöket később, turistaúton járva, a családdal is meglátogattuk. Ilyenkor valamelyik kórustag otthonában gyakran nyolc-tíz énekes is összejött, beszélgettünk egy tányér spagetti és egy pohár bor mellett, fölidéztük a régi eseményeket, és elmondtuk, ami a legutóbbi találkozásunk óta történt velünk.
Az egyik kisváros kórusában énekelt egy fiatal házaspár, Pietro és a felesége, akik nem sokkal azelőtt Szicíliából költöztek északra. Csendes, halk szavú emberek voltak, nagyon igyekeztek beilleszkedni a város társadalmába. Nem volt szükség hosszú időre hogy észrevegyem, ez csak részben sikerült nekik. Befogadták őket a kórusba, eljártak a közös rendezvényekre, barátságosan elbeszélgettek velük, ha valami közös témájuk akadt, de maradt közöttük valami, szinte alig érezhető tartózkodás. Nem tudom mi volt ennek az oka, lehet, hogy a déliekkel szemben északon gyakran meglévő előítéletek éltek az emberekben, talán nem is tudatosan.
Ott voltak azon a kis összejövetelen is, amelyet a látogatásunkkor hívott össze a karnagy. A találkozó jó hangulatban telt, gyorsan szaladt az idő. Másnap azonban már tovább akartunk utazni, ezért nyolc óra után búcsúzkodni kezdtünk. Közben Pietro halkan, szinte titokban megkért, hogy mielőtt visszamegyünk a szállodába, még menjünk el hozzájuk. Fáradtak voltunk már, láthatta az arcunkon, hogy nincs nagy kedvünk még egy látogatáshoz, de olyan könyörgő tekintettel nézett ránk, mintha valami fontos dolog függött volna attól, hogy meglátogatjuk-e őket. Így azután beleegyeztünk, gondolva, hogy egy fél órát rászánhatunk, ha ez valamiért olyan fontos nekik. Pietro szélesen elmosolyodott, a karnagyhoz fordult, és jó hangosan közölte vele, hogy most őket látogatjuk meg. A karnagy csodálkozva rám nézett, mintha azt várta volna, hogy megerősítsem Pietro szavait, én pedig bólintottam, azután gyorsan elbúcsúztunk.
Kicsi, de takaros lakásuk volt, nem túl messze a szállodától. Amikor letelepedtünk a nappali szobában, Rosanna, Pietro felesége bort és többféle süteményt hozott, látszott, hogy készültek a látogatásunkra. Talán egy fél órát maradtunk náluk. Amikor elbúcsúztunk, Piero többször is megköszönte a látogatást, mosolygott, látszott, hogy nagyon elégedett.
Később többször is eszembe jutott ez a történet. Éreztem, hogy valami van a hátterében, és jobb ötlet híján arra gondoltam, hogy Pietróék számára talán presztízskérdés volt, hogy a karnagy után elmenjünk hozzájuk is. Egy apró, de számukra fontos lépés lehetett ez a beilleszkedésük útján.
Rómától keletre vagy harminc kilométerre, ahol már kezdődnek a később az Appenninek előhegyeibe olvadó dombok, fekszik egy kisváros, ahol szintén tolmácsoltam egy kórusfesztivál idején. Később, amikor Rómában jártam a családdal, meglátogattuk a karnagyot, és néhány kórustag is összejött a találkozóra, köztük volt Manuela, egy alacsony, dundi, örökösen mosolygó lány. Ő javasolta, hogy menjünk el Tivoliba, szívesen kalauzol bennünket az ottani látnivalók között.
Először a Villa d’Este szökőkútjait néztük meg, azután elmentünk Hadrianus császár villájához. Sétáltunk a romok között, és Manuela egyre-másra fordította a latin feliratokat, magyarázta a jelentésüket. A latin feliratok megfejtése valóságos rejtvény még azoknak is, akik jól tudnak latinul, hiszen az ókori mesterek kénytelenek voltak takarékoskodni a hellyel az épületeken, a sírköveken, mindenhol, ezért rengeteg rövidítést alkalmaztak. Manuela kapásból fordította a feliratokat, nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem tőle, hol tanult meg ilyen jól latinul.
Elkomolyodott, egy darabig nem is szólalt meg, mintha nehezére esett volna válaszolni, azután kelletlenül csak annyit mondott: „Az egyetemen.” Láttam, hogy nem szívesen beszél erről, nem faggattam tovább. Később a karnaggyal beszélgetve elmondtam, hogy Manuela elkísért bennünket Tivoliba, és remek idegenvezetőnek bizonyult, Hadrianus villájának romjainál folyamatosan fordította a latin feliratokat.
– Ne csodálkozz ezen – mondta a karnagy. – Az egyetemen latin feliratokra specializálódott. – Nem tudtam magamban tartani a kérdést: – És hol kapott állást ilyen végzettséggel? – Sehol – felelte a karnagy. Azután elmondta, hogy Manuela egy kamarakórusnak is tagja, abból él, hogy a társaival rendezvényeken, főleg esküvőkön énekel.
Olaszországra is igaz a mondás, amit nálunk gyakran emlegetnek, tudniillik, hogy kevesen olvasnak, de sokan írnak verseket. Ha jól számolom, öt olyan olasz ismerősöm volt, akinek verseskötete jelent meg. Ezek egyike volt Giorgio. Egy Udine melletti kisvárosban élt, és a feleségével együtt szintén énekelt egy kórusban. Sokkal idősebb volt nálam, én akkoriban már nagyon öregnek láttam, hatvanéves lehetett. Egy udinei kórusfesztiválon találkoztunk. Több verseskötetet is kaptam tőle, és néhány barátommal összeállítottunk egy vékony füzetet a költeményeiből. Nemcsak azért emlékezetes ez a füzet, mert első fordítói próbálkozásaimat tartalmazza, hanem azért is, mert 1989-ben, a rendszerváltás hónapjaiban a kiadásához már nem kellett semmiféle engedélyt kérni. Nagyon egyszerű, mondhatnám szegényes kiadvány volt, egy ismerős nyomdász készítette ingyen, vagy száz példányban. Giorgio nem volt igazán sikeres költő, pedig írt néhány jó verset. Örült a füzetnek, alighanem ez volt az egyetlen idegen nyelven megjelent „verseskötete”.
Hogy mennyire nem volt ismert költő, azt egy későbbi történet is bizonyítja. Nem sokkal később a kórusuk Magyarországra látogatott, és a támogató önkormányzat képviseletében velük jött a városka polgármestere is. Giorgióék valami közbejött akadály miatt nem jöttek velük. A fellépés után, fehér asztal mellett beszélgettünk, és a polgármester, már nem emlékszem, hogy milyen apropóból, megemlítette az utca nevét, ahol lakik. A név nagyon ismerős volt nekem, azután eszembe jutott, hogy Giorgióék is ott laknak.
Elmondtam a polgármesternek, hogy él egy ismerősöm abban az utcában, és persze rögtön érdeklődni kezdett, hogy ki az. Megmondtam Giorgio nevét, és elmeséltem, hogy költő, verseskötetei jelentek meg, talán még azt is, hogy néhány versét magyarra fordítottuk. Láttam, hogy a polgármesternek fogalma sincs, kicsoda Giorgio. Egy darabig csodálkozva hallgatott, azután megcsóválta a fejét, és azt mondta: „Magyarországra kellett jönnöm, hogy megtudjam, egy költő lakik az utcámban.”
Egy időben, ha kocsival mentünk Olaszországba, a határ átlépése után mindig ugyanabban a kis motelben szálltunk meg először, valahol félúton a velencei repülőtér és a város között. Igaz, hogy csak egyetlen csillag árválkodott a cégtábláján, de nagyon rendes, tiszta hely volt, ám főleg a tulajdonos házaspár barátságos közvetlensége miatt szerettünk ott megszállni menet közben egy-egy éjszakára.
Első alkalommal, amikor megtaláltuk azt a helyet, kávézás közben észrevettem, hogy a bar pultja mögött a falon lóg egy tányér. Abban az időben éppen népi motívumokkal díszített cseréptányérokat gyűjtöttem, és felfigyeltem a tányérra. Megkérdeztem a presszógép mellett sürgölődő tulajdonost, hogy eladó-e vagy a dekoráció része. Hátrafordult, megnézte a tányért, azután nagy komolyan azt mondta: „Itt a feleségem kivételével minden eladó.”
Általában nem kellett előre lefoglalni a szobát, mindig volt hely, de egyszer húsvétkor állítottunk be előzetes foglalás nélkül. Először Alfredo feleségével találkoztunk, neki mondtam, hogy szobát szeretnénk. Sajnálkozva közölte, hogy a motel „completo”, azaz telt ház van, nagyon sajnálja, de nincs szoba. Hallgattam egy pillanatig, arra gondolva, hogy most mi lesz, találunk-e valahol helyet. Az asszony is hallgatott, de láttam, hogy bizonytalan, fürkésző tekintettel nézeget, azután hirtelen földerült az arca: „Signor Bísztei!” mondta széles mosollyal, azután sietve hozzátette: „Lesz szoba, lesz!” És valóban lett, lakásuk egyik külön bejáratú szobájában helyeztek el minket egy éjszakára.
Az 1970–’80-as években divatba jött Magyarországon a testvérvárosi kapcsolat. Városok, azokon belül intézmények, cégek is tartottak fenn ilyen kapcsolatokat. Sok haszna nem volt ennek, inkább csak lehetőséget teremtett, hogy az emberek ingyen utazzanak külföldre olyan időszakban, amelyben itthon az egyszerű halandónak a külföldi utazás nem számított mindennapos dolognak.
A lapnak, ahol akkoriban dolgoztam, egy tallinni napilappal volt testvérkapcsolata, és egyszer én utazhattam Tallinnba néhány napra. A mellém adott tolmácsot Ivarnak hívták, néhány évvel fiatalabb volt nálam. Budapesten végezte az egyetemet magyar szakon, jól beszélt magyarul, bár néha mondott furcsa dolgokat. Egyszer például, amikor azt akarta mondani, hogy Észtországban az észtek már kevesebben vannak, mint az oroszok, azt mondta, hogy „Itt az oroszok már nem kisebbség, hanem nagyobbság.” Ez egyébként a statisztikák szerint akkor sem volt igaz, de sok észtnek lehetett ilyen érzése, különösen a fővárosban.
Az észtek és az oroszok együttéléséről kevés személyes tapasztalatom volt, de egy apró, hétköznapi esemény azért sok mindent elárult. A Tallinn Szállóban laktam, és Ivar minden reggel odajött értem, onnan kezdtük az aznapi programot. Egy reggel, amikor lementem a hallba, láttam, hogy Ivar nagy beszélgetésben van egy fiatal nővel, aki emléktárgyakat árult. Mögötte, egy sokpolcos üvegszekrényben voltak az áruk, a nő pedig egy kis asztalnál ült.
Ivar vásárolt valami apróságot, és úgy belemelegedett a beszélgetésbe, hogy egy darabig észrevétlenül álltam mögötte, és hallgattam őket. Egy kicsit emelt hangon beszéltek, nem értettem, hogy miről, de arra gyorsan rájöttem, hogy elég furcsa a beszélgetés. Ivar észtül mondott valamit, erre a nő oroszul válaszolt, majd a dolog megismétlődött. Mindketten beszélték a másik nyelvét, de nem szólaltak meg rajta. Ivar ingerült volt, amikor kiléptünk a szállodából, még percekig nyugtatgattam, mire magához tért egy kicsit. Egyébként is kissé szangvinikus természetű volt, akkor is kivörösödött a homloka a méregtől, ha Ivánnak értették a nevét.
A programban egy narvai szanatórium meglátogatása is szerepelt. Tallinntól Narva vagy kétszáz kilométer. Négyen ültünk az autóban, Ivaron és rajtam kívül a lap egyik munkatársa, és a sofőr. Útközben a sofőr valahol eltévedt, és ráment egy Behajtani tilos táblával jelzett útra, de ezt csak később vették észre, talán mert gyanús lett nekik, hogy a miénken kívül egyetlen kocsi sem jár arra. Ivar mindent lefordított, azt is, amit a többiek egymással beszéltek, abból tudtam, hogy az újságíró kolléga azon viccelődött, hogy most majd lecsuknak minket, amiért tilos útszakaszra hajtottunk. Ehhez hozzátettem, hogy én azért jöttem Szovjetunióba, hogy tapasztalatokat szerezzek, és egy börtönben is lehet érdekes tapasztalatokat szerezni. Váratlanul nagy sikert arattam ezzel a megjegyzéssel, többször is elismételték, és nagyokat nevettek közben. Szerencsére az úttévesztésnek nem lett következménye. Nem állítottak meg minket, senki sem szólt hozzánk.
A szanatóriumban átestünk a szokásos ismertetésen, megnéztük a hálótermeket, az ebédlőt és az orvosi szobát, azután valaki javasolta, hogy menjünk föl a tetőre, onnan nagyon szép kilátás nyílik a környékre. Föl is mentünk két fiatal orvos kíséretében. Nem túl messze egy kanyargós szürke csíkot láttunk, az egyik orvos mondta, hogy az a Narva folyó, Észtország és Oroszország határa. „Európa és Ázsia határa” tette hozzá félhangosan a másik orvos, maga is megilletődve egy kicsit a saját merészségétől. Nem néztünk egymásra, mindenki úgy tett. mintha semmit sem hallott volna.
Valamikor a nyolcvanas évek vége felé, talán ’88-ban fölhívott egy barátom, aki az akkori Központi Sajtószolgálatnál dolgozott. Egy kissé túljátszott riadalommal kért, hogy segítsek rajta. A csak KS-ként emlegetett Központi Sajtószolgálatot azért hozták létre, hogy anyagokkal lássa el a megyei lapokat. Nem kötelezően közlendő írások voltak ezek, inkább érdekességek, „kis színesek”, és persze novellák, versek és könyvismertetések is az akkor még létező hétvégi irodalmi oldalakba.
A barátom elmondta, hogy a szovjet Novosztyi hírügynökség nemzetközi pályázatot hirdet, és a KS-t kérték meg, hogy tegye ezt közhírré, szervezze, gyűjtse be a pályamunkákat, amelyeket azután valakik majd oroszra fordítanak. A baj ott kezdődött, hogy ’88-ban már nem keltett Magyarországon túl nagy érdeklődést a Novosztyi pályázata, magyarán szólva nemigen akadt pályázó, legalábbis olyan nem, akitől elfogadható anyagot lehetett várni. A barátom szinte könyörgött, hogy írjak valamit a pályázatra, kellemetlen volna nekik, ha Magyarországról nem tudnának néhány értékelhető írást küldeni, és kellemetlen volna személy szerint neki is, mert a főnöke őt bízta meg, hogy foglalkozzon ezzel az üggyel.
Megírtam egy körülbelül tízflekkes anyagot, azután szinte meg is feledkeztem a dologról, már ’89-ben jártunk, volt elég izgalmas esemény, ami elterelte a figyelmemet a pályázatról. Ám valamikor koraősszel érkezett egy gramota, egy díszes oklevél és egy levél is, amelyben közölték, hogy nyertem a pályázaton egy tíznapos utat a Szovjetunióba, magam választhatom ki, hogy hova akarok menni, és tolmácsot is adnak mellém. Az utazás pontos dátumát majd később közlik, és akkor egyúttal a Moszkvába szóló vonatjegyet is elküldik.
Azután hosszú ideig ismét nem történt semmi. Már 1990-ben jártunk, a Szovjetunióban is roskadozott a rendszer, és még mindig nem érkezett meg az újabb levél a vonatjeggyel. Belenyugodtam, hogy nem utazom, arra gondoltam, hogy a Szovjetunióban is éppen elég gond van, miért pont az én utazásomat tartaná észben valaki. Ám október elején megjött a levél és a vonatjegy.
Egy huszonéves fiatalember várt Moszkvában az állomáson, elmondta, hogy ő lesz a tolmácsom és idegenvezetőm. Nem sokkal korábban végezte el Budapesten az egyetemet, bár némi akcentussal, de kitűnően beszélt magyarul. Akkoriban nem voltam egészen jól, ezért nem mertem hosszú útra vállalkozni. Bár szívesen elmentem volna a Bajkál-tóhoz, vagy valamelyik közép-ázsiai köztársaságba, végül abban maradtunk, hogy egy európai körutat teszünk a Moszkva–Leningrád–Novgorod–Pszkov–Moszkva útvonalon.
Másnap este indultunk Leningrádba a Vörös Nyíl expresszen. Sokáig nem tudtunk elaludni, beszélgettünk, és persze a politika is szóba került. Oleg elmondta, hogy szerinte hamarosan nagy változások lesznek a Szovjetunióban. Ebben egyet is értettünk, abban azonban már nem, hogy mi következik azután. Oleg szerint tavaszra, 1991 tavaszára, kapitalizmus lesz Oroszországban. Már nem is Szovjetuniót mondott, hanem Oroszországot, és hozzátette, hogy még annak az évnek a végére megszűnik az áruhiány és a szegénység, ők is úgy fognak élni, mint a nyugati országok lakói. Ebben azonban már nem értettünk egyet. Oleg a sokat tudó emberek elnéző magabiztosságával reagált az ellenkezésemre.
Kora reggel érkeztünk meg. A Leningrád Szállóba foglaltak nekünk helyet, tehát meg kellett keresnünk a szállodát. Oleg is először járt Leningrádban, úgy ismerte, a várost, mint én, ám tudott oroszul, és tisztában volt a viszonyokkal. Akkoriban ott az volt a szokás, hogy a magánautókat le lehetett inteni, és lehetett alkudni a vezetővel, hogy mennyi pénzért visz el egy megadott helyre.
Az első autós talán külföldi milliomosoknak nézett bennünket, mert közölte, hogy harminc dollárért elvisz a Leningrád Szállóba. Nálam ugyan volt vésztartalékként ötven dollár, de gyanítottam, hogy egy nagy átverés szenvedő alanyai lennénk, ha elfogadnánk az ajánlatot, és Oleg újabb autós után nézett. A második harminc rubelt kért. Én már hajlottam rá, hogy fogadjuk el az ajánlatát, de Oleg a fejét rázta, hogy az is sok. Végül öt rubelt fizettünk a fuvarért, mert a Leningrád Szálló néhány száz méterre volt az állomástól, ha ismerjük az utat, akár gyalog is odamehettünk volna.
Este vacsoráztunk a szálloda éttermében, amikor két prostituált odaült az asztalunkhoz, és beszélgetni kezdtek, persze inkább csak Oleggel, mert én szinte semmit sem értettem az elhangzottakból, Oleg pedig nem nagyon strapálta magát a fordítással. A lányok sejtették, hogy nem lesz üzlet, de még korán volt, az étteremben alig lézengtek néhányan, nem hagytak ott minket azonnal. Egyszer, összeszedve minden orosz tudásomat, azt mondtam a hozzám közelebb ülőnek, hogy nem látom rajtuk a Komszomol nevelő hatását. Egy pillanatig kikerekedő szemmel nézett rám, azután kitört belőle a nevetés, sőt, ha hölgyekről illene ilyet mondani, az mondanám, hogy a röhögés. Azt már Oleg fordította le, hogy felajánlotta, féláron eljön velem, mert olyan jól megnevettettem. De az üzlet így sem jött létre, és hamarosan otthagytak minket, átültek egy másik asztalhoz.
Sínek
José Sobral de Almada Negreiros: Önarckép
A ma hetven felé tartó nemzedék közös élménye, hogy miközben személyes értékelései a múltról egyáltalán nem változnak, azzal, hogy a Kádár-korszak történelemmé vált, mégis sok részletet másképp lát. Eközben a Kádár-korszakot megelőző történelemnek is felértékelődik a maga előtörténete (a harmincas-negyvenes évek egész pokla).
Semmilyen részlet nem változik, a történelem hatalma mégis változtatja az árnyalatokat.
Nagyon nehéz, sőt nem is veszélytelen ez az aktuális gondolati helyzet.
A korszak három tudós kultúrpolitikusát, Király Istvánt, Pándi Pált és Szabolcsi Miklóst ez a nemzedék nemcsak személyesen ismerte, de szinte mindent, legalábbis nagyon sokat tudtak egyébként is róluk (s persze sok olyasmit is, amely tudásnak ők bizonyosan nem örültek). Az ilyen mindentudásban nem volt semmi különös, magyar sajátosság volt a szakmai kapcsolatok perszonifikálódása is (Kádár legalábbis kifelé hiteles önmegtartóztatása ebben az összefüggésben meglepő kivétel).
A három erősen különböző személyiséget összekötötte az irodalmi hatalomban betöltött meghatározó szerepük. Grófok és hercegek voltak a Kádár–Aczél-féle felvilágosodott abszolutizmusban.
Módszertani nehézség a finomabb megközelítés számára: minél közelebbről figyeljük hármójuk szerepét, annál nagyobbak a különbségek, annál kevésbé folytonosak a hatalmi szálak, annál több a törés, a véletlen, a személyes gyarlóság.
De a rendszer valóságának lényege mégis az volt (ha ez még nincs is teljes mértékben átvilágítva), hogy a hatalmi helyzet geometriájának tiszta idomai semmilyen ellentmondásban nem álltak a valóságos személy valóságos helyzetének véletlenjeivel, gyarlóságaival és esetlegességeivel. A három gróf/herceg problémái bizonyos helyzetekben nagyon is emlékeztettek a hierarchiában lejjebb elhelyezkedők dilemmáira, de ez mégsem változtatta meg a hatalmi sorrend erős beágyazását (benne voltak a Kreml falában).
Ez egyben mélyreható hibriditást is eredményezett. A hibriditás valóságosan létezett. Egybe ötvözte a hatalmi helyzet hordozóját s a szerepbe belenőtt vagy belekényszerült, benyomult, vagy előzőleg történelmileg gyökértelenné tett egyént.
Az egyes politikai rendszerek eltérő színű röntgen-lámpáinak megvilágításában e hibriditás rendre az ellentétes arcait mutatta. A rendszer fennállása alatt a hibriditásnak szigorúan a rendszer-funkcióval azonosult arcait mutatta, 1989 után egyre szélesebb hullámokban emelkedik fel a három arcél mögötti személyes, emberi tartalom.
A nemzedék is átéli ezt az átalakulást, s igen gyakran ellentmondásnak is érzi.
Egyrészt egyre több oldalról érthetjük meg őket. Az egyes visszaemlékezésekből egyre több „rejtett jó”-t is hallani, olyan igaz mozzanatokat, amelyek rokonszenvessé teszik őket. Szerdahelyi Pistával én például rendszeresen beszélgettem a Kádár-korszak kultúrpolitikájáról, s annak ellenére, hogy egyáltalán nem érzem úgy, hogy alapbeállítódásom változott volna, tőle is nagy dózisokat kaptam e három személyiség nemcsak viszonylagosan emberi, de még objektívebb értelemben is pozitív vonásairól.
A mai perspektíva világos (az elmozdulás sok triviális és nem-triviális okát nem lehet itt felsorolni), de ugyanolyan világos az akkori perspektíva is.
Semmit sem akartunk kevésbé, mint olyanokká lenni, mint ők, semmit kevésbé, mint az ő pályájukra lépni.
Ebből a szempontból bizonyos értelemben eleve adott ellenpólusaink voltak. Gyakorlatilag egész nemzedékek számára azok voltak gyakorlatilag az egész korszakban.
Hibriditás ide vagy oda – a mi világunkban ők voltak a hatalom, s ezt éppen nem a mindennapi élet felszíne közvetítette számunkra, de éppen az elemzés lehetséges teljes koncepciója. Ez az elemzés nem változott, az emberi, a személyes, a személyes történelmi vonások mégis egyre erősebbek.
Abból a Szabolcsiból kell kiindulnom, akit ismertünk, mint a korszak vezető kultúrpolitikusát, hogy kiválasszak egy nyilván önkényesen adott pillanatot, hogy ebből a keretből kiemelve immár a személyiség vonásait rajzoljam meg.
Eleve nagyon nehéz még ebben a perspektívában is jellemezni Szabolcsit, hiszen 45 után részt vett a Fordulat Évét előkészítő és beteljesítő nehéztüzérségi támadásokban. Van tudomásom olyan kapcsolatról, amelyben utóbb Szabolcsi többé-kevésbé rendezte kapcsolatait azzal, akit egykor meg kellett támadnia. Abban is lehet valami szimbolikus, hogy Szabolcsi hosszan húzódó pozíciós (azaz: hatalmi) krízisében végül is az Irodalomtudományi Intézetből az Országos Pedagógiai Intézetbe (OPI) ment, annak főigazgatója lett, amiben rejlett talán az értelmiségi szolgálatra tett valamilyen utalás is.
Bizonyosan nem perdöntő, de Szabolcsi fejlett társadalmi kultúrával rendelkezett, foglalkozott beosztottjaival, megközelíthető volt, emberi gesztusokkal hívta fel a figyelmet az ápolásra váró értékekre. Ilyen oldala volt, hogy figyelemmel kísérte a fiatal nemzedékeket (a szépírókat is), úgy, hogy azt nyugodtan lehetett önzetlennek tekinteni.
De Szabolcsinak hosszú kapcsolata volt a középiskolákkal is, először, mint irodalomtörténésznek, ezután, mint az OPI főigazgatójának, s nem tartozott a híres reform magyartankönyv megrögzött ellenzői közé sem. Szabolcsi tudott rólam is, pontosan ismert, toleráns volt, korrekt, számon tartott (nyilván sokakkal együtt).
A hatvanas évektől megrendezett nagyobb konferenciák mindegyikén láttam (már a Babits-Kassákon is, ahol vitát is vezetett). Hallgattam József Attila-előadásait diákkoromban, pontosan emlékszem is rájuk. Az 1977 végén megjelent monarchia-könyvem után immár monarchia-ügyben majdnem rendszeresen találkoztunk hivatalosan is. A kilencvenes évek elején szerettem volna Közép-Európa-Társaságot alapítani vele (elutasított, annyit mondott csak röviden: „Nem jó a nevem”).
A kilencvenes évek elejétől a kétezres évek elejéig a Pesti Barnabás utcai épületbe járt be (nyugdíjasan immár az ELTE kötelékébe került), a Filozófia Intézet a Finnugor Intézettel pedig az utolsó volt, amelyik átköltözött (ha jól emlékszem a 2000-es évek elején) a Múzeum körútra. A költözés és a megmaradt berendezés romhalmazának szegényessége egyébként minden képzeletemet felülmúlta.
Az egykori bölcsészkarnak kísértetkastély-hangulata volt. A régi A-épület komor sötétségbe borult, telerakott szekrények, rendetlen könyv- és papírhalmok, bölcsész-rendetlenség, széteső könyvespolcok. Reménytelenség, miközben az egykori tanszéki könyvtárak pókhálós romantikáját a tudás töretlen varázsa ellensúlyozta. A régi B-épületben még mindig sütött a nap, ott működtek még tanszékek. Ebben a környezetben sokszor megbeszélés nélkül is összefutottunk. Rendszeresen fogadott látogatókat, én is legtöbbször valamilyen konkrét ügyben kerestem fel.
Mindig fekete öltönyben, egyre nehezebben mozogva járt a szó szerint haldokló egyetem folyosóin. Egy idő után már bottal és nagy erőfeszítéssel, miközben fizikailag még erős volt és szikár. Mindez egyszerre szimbolikus is volt, de még ebben a helyzetben is mindenről tudott, minden érdekelte, tökéletesen korrekten viselkedett.
Ekkor már érzékelhettem, hogy Szabolcsi személyiségének, korábbi mindenirányú kollegialitásának, elsősorban a József Attila-kutatás befogadó irányításának köszönhetően egyre mélyebb és láthatóbb elismerésnek örvendett. Bizonyos értelemben egyenesen apa-figura lett.
Teljes intellektuális portrét csak önálló fejezetben lehet Szabolcsiról írni. Ebben a személyiség, a politikai személyiség, a szellemi teljesítmény és a zsidóság összes elemének szerephez kell jutnia. Szabolcsi Miksa, Szabolcsi Lajos, sőt, egyenesen Tiszaeszlár tanulmányozása még kitágíthatják a horizontot Szabolcsi értelmezéséhez.
Az a Szabolcsi, akit ismertünk, Király és Pándi társaságában a Kádár–Aczél-korszak hercege/grófja volt (a kilencvenes években ehhez a múlthoz egyébként igen korrekten tartotta is magát). Ebbe a képbe nem építhető be könnyen a Szabolcsi-dinasztia ismerete, amelyhez az imént például Szabolcsi Bencét vagy Szabolcsi fiatalon meghalt, Antal Gábor és mások ábrázolásában zseniális öccsét (Szabolcsi Gábort) még csak nem is soroltam oda.
Ennek a Szabolcsinak, akit ismertünk, mégis sikerült egy sajátos „úr-szolga” viszonyban legyőznie e sors (amit ismertünk) végzetét.
Szabolcsit fénykorában kevesen tisztelték. Megjelenése nem volt emelkedett, írásai nem voltak nagyon mélyek, viselkedése nem is akart tiszteletet parancsolni. A hatalom szolgálatát vállalta, de nem tudom elképzelni, hogy azzal visszaélt volna, vagy másokat saját hatalmának tiszteletére vett volna rá. Nem hivalkodott szenvedéseivel, véletlen – és általában a monarchia-kutatással kapcsolatos – összefüggésekben derült csak ki, hogy járt Kelet-Európa soknemzetiségű területein, ahol éppen akkor nem a közös kultúra kutatása, de egymás mindenoldalú legyilkolása volt napirenden. Ebben az alaphelyzetben volt mindig precíz, tájékozott, udvarias, körültekintő, méltányos.
Gyáva talán mégsem volt, de közismert módon nem volt bátor sem. Önmaga volt. Az Aczél-team sikerült szereposztásának tagja, a rendszer kultúrpolitikájának nolens-volens láthatóan liberális arca (s mint liberális, nem is volt rosszul kitalálva, hiszen liberális polgár volt).
Elég volt Sőtért egyszer látni, ahogy leszáll az Intézet lépcsőjén az I. emeletről a földszintre, a szerencsés kiválasztott földi halandók máris láthattak egy halhatatlan magyar írót, egyetemes tudóst, a nemzet igazi fiát. Az ilyen ön-stilizáció Szabolcsitól távol állt.
A távoli hegeli metaforát felszínesen felhasználva Szabolcsi a „szolga” szerepét játszotta el a kommunizmusban. A hatalmat szolgálta, önálló intellektuális erőt nem mutatott, s ahogy szolgált, az akkor meglehetősen közömbös is volt megítélésében.
A kilencvenes évektől észrevétlenül a „szolga” szerepből átnőtt az „úr”-szerepbe. Ez életének nagy metamorfózisa.
Ezt rokonszenvesebbé teszi a gyávaság egzisztenciális bátorsága. Választott, és viselte annak következményeit. És ezek a következmények azután elmúltak a feje felől. A rendszer vége kiszabadította őt szerepéből.
Hogyan vált egy karhatalmistából könyvkiadó? Hogyan válik egy aknazáron évekig taposóaknát szedő katonából több mint ezer könyv kiadója? Többek közt Szent-Györgyi Albert A béke élet- és erkölcstana című kétnyelvű kötetéé, illetve számos, vagy inkább számtalan más szegedi, Szegedhez kötődő, sok esetben országszerte ismert alkotóé. Mindezekről szól a hetvenöt éves Majzik István szegedi könyvkiadó Az aknazártól a szépírásig címmel korábban megjelent kötete, amelyben életútjáról emlékezik. Ennek kapcsán kérdezzük most.
– Hogyan kezdődött pályafutása?
– 1944-ben születtem Tápiószecsőn; ’64-ben vonultam be Szegedre kiskatonának, a BM karhatalomhoz 1, ezt nem én kértem, oda kerültem. Már az első, parancsnokaimmal történt elbeszélgetéskor elmondtam, hogy KISZ-tag vagyok, szeretem is a KISZ-t, és hogy úgy gondoltam, benn maradok katonának, tovább szolgálok. Ezt hivatalosan ’67-ben kértem, hozzá is járultak, hivatásos őrmester lettem, szakaszparancsnok, s minden körülmények között igyekeztem tisztességesen, példaadóan viselkedni.
– És azután?
– Következett március, s megkerestek: aknamentesítés lesz a nyugati határon, és jelentkezem-e önként szakaszparancsnoknak. Természetesen jelentkeztem, s elvégeztünk egy tanfolyamot a taposóakna-aknamentesítés minden csínjáról-bínjáról. Ezeket az aknákat még ’47–’48-ban telepítették. A korábban telepítettek faaknák voltak, a későbbiek bakelitaknák. Az akna úgy működött, hogy a fedéllapja kissé fel volt emelkedve, és ha valaki erre rálépett, a benne levő, úgynevezett MUV-gyújtó biztosítószöge lenyomódott, s ebben a pillanatban a MUV-gyújtó saját magába szúrólángot lövellt, az pedig felgyújtotta az aknában levő trotilt, mely felrobbant. Kőszegtől Szentgotthárdig, három éven keresztül szedtem az aknát, a téli időszakok kivételével. Közben részt vettem az úgynevezett SZ–100-telepítésben, ez abból állt, hogy a határzárt egy gyengeáramos drótkerítés alkotta, ha valaki ennek nekiment, vagy át akart rajta menni, az jelzett a központba, és a határőrök kivonultak, s vagy elfogták az illetőt, vagy nem. De a fő feladatunk továbbra is az aknamentesítés volt. Ez abból állt, hogy a gyalogsági aknákat ki kellett a földből szedni. Az aknamentesítést a hivatásosok kezdték, én is az voltam, az első aknasort nekünk kellett felderíteni. Egy szúrószerszámmal kétcentinként szurkáltuk a talajt, és ha az koppant, oda egy rúddal piros zászlót tűztünk, mert ott volt az akna.
Az akna, ha robban
Az aknát egy kaparószerű, három-négyméteres rúddal szedtük, s miközben húztuk ki, a legtöbb esetben felrobbant. A robbanás annyiból állt, hogy két-három méterig szétlökte a földet, ami szállt mindenfelé. Ha nem robbant szét, kivettük belőle a MUV-gyújtót, és akkor maga az akna már semleges volt, nem robbant. Volt akna, amit direkt felrobbantottunk, mert nem tudtuk a földből kivenni, s hosszú nyelű gyalogsági ásóval kellett volna kiásni, ami meglehetősen körülményes volt. Az egész határon hat-hét sor futott az aknákból, a sorozatok egymástól ötven-hatvan centire voltak.
– Történt haláleset aknaszedés közben?
– Haláleset az én szakaszomban nem történt, sérülések igen. Így telt el a három év.
Közben megnősültem, ami nem volt egyszerű, mert a feleségjelöltet külön megvizsgálták, hogy ideológiailag alkalmas-e, az én jelöltemet alkalmasnak találták, s azóta is több mint ötven éve vagyunk együtt a párommal. A hároméves aknamentesítésért pedig jutalomképpen kaptuk azt a lakást, ahol most is vagyunk. A többi, velem egykorú hivatásos nem vállalta a hároméves aknafelszedést, egy-két év után abbahagyták, egyedül én tartottam ki. Közben továbbtanultam, a szegedi Radnóti gimnáziumban, kinn, a határon magántanulóként igyekeztem elsajátítani az anyagot, és negyedévente hazajártam vizsgázni. A negyedik év végén, hetvenegyben, egyetlen négyessel érettségiztem, a többi jegyem mind ötös volt.
Az árvízi segítség
De még ezelőtt, 70-ben a nagy árvízkor riadóztattak minket, vonultunk a Maros áradása által fenyegetett Makóra.
– Részt vettek a város kitelepítésében.
– Igen, mert akkor úgy nézett ki, hogy a folyó elviszi Makót. Ekkor történt egy kis félreértés, összetűzésbe kerültünk a makói hidat felügyelőkkel, nem akartak minket átengedni, Az én kiskatonáim erre meggondolatlanul a fegyvert magukhoz kapták a kocsin, akkor rögtön átengedtek. Emlékszem egy öreg mamára, a fekete öntöttvas-lábosával, pörkölt volt benne, mondta, ő nem megy sehová, inkább a fejére húzza a lábost. A katonák felkapták, vitték. Aztán az algyői Tisza-szakaszhoz kerültem, a lakosság teát, kaját hozott nekünk, jól megvoltunk. Hetvenkettőben aztán jött a parancsolat: feloszlatják a karhatalmat.
– Mi lett a karhatalmisták sorsa?
– Akik közel voltak a nyugdíjhoz, azokat nyugdíjazták, a többiek mehettek a rendőrséghez, a tűzoltósághoz, a büntetés-végrehajtáshoz; mindenkit igyekeztek elhelyezni. Én a rendőrséghez kerültem; épp Kecskeméten szolgáltam, amikor jött a telefon: „Basszameg, maga már öt napja rendőr, jelentkezzen”. Másnap jelentkeztem, le kellett adni a ruhától a fegyverig mindent, és bevonultam a szegedi rendőrséghez. Ott előléptettek zászlósnak, s lehetőségem nyílt a továbbtanulásra. A József Attila Tudományegyetem jogi karára jelentkeztem; a második alkalomra vettek fel, az elsőnél egy pont hiányzott, és ’81-ben avattak jogi doktorrá. Közben a beosztásom vizsgáló lett, ez volt a nevünk, aztán kiemeltek csoportvezetőnek, majd alosztályvezető lettem. A KISZ-t is vittem tovább, megválasztottak KISZ-alapszervezeti titkárnak; időközben politikai főiskolát végeztem Budapesten. Az iskola után a KISZ-alapszervezeti titkárságból leváltottak, mondván, Majzik elvtárs összetévesztette a rendőrséget a karhatalommal. Holott én csak pontosságra, s a jó szervezésre törekedtem. Aztán, ekkor már akaratom ellenére, a szegedi rendőrség KISZ-bizottságának titkára lettem. Itt is folytattam renitens dolgaim, létrehoztam például az ifjúsági parlamentet, ekkor meg az volt a baj velem, hogy mit parlamentizálunk, itt parancs van; de végül is meg tudtam csinálni.
Nyolcvankettőben egyszer, miközben már főhadnagy lettem, hívatott a főkapitány és ismeretlen személyek a megyei pártbizottságtól, hogy lenne-e kedvem oda átmenni, mint rendőr megbízott. Természetesen volt. A megyei erőszakszervezetek tartoztak hozzám, rendőrség, tűzoltóság, s tartottam a kapcsolatot a honvédséggel, határőrséggel. Ha kellett, rendet teremtettünk.
Együtt a sztárügyvéddel
– Aztán jött a leszerelés.
– Igen, ’88-ban beadtam a leszerelési kérelmemet, mert éreztem, hogy az új vezérkarral, ami a párthoz került, nem tudok együtt dolgozni. Századosként szereltem le ’90-ben (később, nyugdíjasként őrnagynak léptettek elő), s a pártbizottságot is otthagytam. Ott álltam állás nélkül, nagy gyerekekkel, családdal, a semmiben. Átmeneti megoldásként betársultam az első civil mentőszolgálathoz, az Aerocaritashoz, ahol Kozenkai Jenővel évekig százak életét mentettük az utakon, majd létrehoztuk az első helikopteres légimentő szolgálatot.
Már ezelőtt ismertem Bába Istvánt, a szegedi sztárügyvédet, vizsgáló koromból, ő volt a kirendelt védő, vagy rendes védő, úgyhogy két különböző oldalon álltunk. De Bába ismerte a jó tulajdonságaimat, a pontosságot, precizitást, meg hogy a tettek embere vagyok, bízott bennem. Akkor túl voltunk a rendszerváltáson, már voltak kft.-k, egyebek. Bába Pistával létrehoztuk ’90-ben az Agora Kft., ebből lett az Agora Print, majd – mert rájöttem, hogy a Bába név Szegeden húzónév – a Bába és Társai Kft. A „társai” én voltam, meg egy vásárhelyi koma. A nyomdászat úgy került a képbe, hogy Bába egy másik társaságtól a nyomdát olcsón megvette. Kilencvennégyben szólt, hogy menjek be az irodájába, adott egy kulcsot: van egy nyomda, mondta, vegyem át, azt csinálok vele, amit akarok, s majd jönnek a többiek is. Akkor láttam életemben nyomdát először. Felvettem egy másik nyomda igazgatóhelyettesét, aki éppen ki volt rakva az utcára, hogy legalább egy szakember legyen a cégben. És elkezdtem további szakembereket szerezni, a gépmestertől a kötészetig. Közben szakkönyvekből s barátoktól kitanultam a nyomdászatot.
Elátkozott riportok
– Hogyan kezdődött a könyvkiadás?
– Kilencvennégy decemberében Halász Micu, Halász Miklós, a városi lap rovatvezetője és egy országos napilap szegedi tudósítója, országosan ismert leleplező riporter, beállított egy nejlonzacskónyi kézirattal, s közölte, hogy szeretné, ha ezt könyv formájában kiadnánk, Bába Pistával már meg van beszélve a dolog, aki azt mondta, ha tudjuk, oldjuk meg. Így született meg az Elátkozott riportok, ez volt a Bába és Társai Kiadó első kötete. Rákaptam a könyvek ízére, s mivel a nyomdában előfordult, hogy volt, amikor rengeteg egyéb munka adódott, volt, amikor semmi, és a szünetekben elkezdtünk könyveket kiadni. Az évek során több mint ezer könyvet adtunk ki, többmilliós példányszámban. Kiadtuk Péter László, Simai Mihály, Tóth Béla, Horváth Dezső, Dér Endre, Takács Tibor, Veszelka Attila, Polner Zoltán, Tóth Attila s mások könyveit. Az, hogy kinek mik a politikai nézetei, engem sosem érdekelt, csak az, hogy látok-e benne fantáziát.
Szent-Györgyi Albert kiadója
Egy kétnyelvű kötetben megjelentettük Szent-Györgyi Albert: A béke élet- és erkölcstana című, eredetileg franciául írt, s Szegeden lefordított könyvét, ami egy csomó országos lap címoldalára felkerült, hogy ez a legolcsóbb könyv. Hogyan tudtuk az olcsó könyvelőállítást megvalósítani? A nyomdát időközben bevittük a Csillagbörtönbe, s ott a fogvatartottak végezték a munka egy részét. Kiadtunk Dél-Alföld címen egy baloldali, helyi újságot, Polner Zoltán költő, a dél-alföldi népi imádságok gyűjtője és kutatója segítségével pedig létrehoztuk a Szegedi Szépírás című lapot. Kitaláltam, ünnepeljük meg a szegedi költészetet, s a szegedi prózát.
Juhász Gyula és a felszabadulás
A szegedi költészet napjaként április 4-et jelöltük meg, mint a legszegedibb költő, Juhász Gyula születésnapját. Igaz, hogy ekkor volt a múlt rendszerben a felszabadulás ünnepe is, de nem ezért tartottuk a napot ekkor Juhász Gyula nem tehetett róla, hogy pont április 4-én született. Ősszel pedig a szegedi prózát ünnepeltük, októberben, a szintén szegedi Dugonics András születésének időpontjában, ő volt az első magyar regényíró; erre az alkalomra külön újságot is kiadtunk, ez volt a Szegedi Szép Szó. E szegedi lapokban a legkülönbözőbb, a városhoz kötődő tollforgatók publikáltak. Érdekességképpen megemlíthető, hogy készítettünk úgynevezett „születés-napilapot” is, kiváló szegedi személyiségek születésnapjára, az életrajzukkal. Évről évre irodalmi antológiát jelentettünk meg, Szegedtől Szegedig címmel – az első antológia címlapjának illusztrációját Andrea leányom készítette – szegedi és Szegedről, a környékről elszármazott alkotók, így például Grecsó Krisztián, Ördögh Szilveszter, Ilia Mihály, Péter László, Temesi Ferenc, Turi Tímea, Szilasi László, Bárdos Pál, Fenákel Judit, Podmaniczky Szilárd, Bene Zoltán, Hász Róbert, Horváth Péter, Fried István, Petri Csathó Ferenc, Benyik György, Darvasi László, Nagy Bandó András és mások, összesen hatvan, országosan ismert alkotó, és több mint száz, helyileg ismert irodalmár műveiből. Ezt Kiss Ernő népművelő, művelődésiház-igazgató szerkesztette, majd átvette más. Megszerveztük a határon túli könyvkiadók napját, erre főleg Felvidékről és Erdélyből jöttek könyvekkel kiadók, de a Vajdaság is képviseltette magát. Rendszeres időpontokban művészklubot tartottunk, Polner vezetésével. De aztán 2014-ben, amikor egy semmi embert akasztottak a nyakamba főnökként a nyomdába, kiléptem. Ezután nem sokkal a nyomda s a kiadó meg is szűnt. Kitüntetéseimről szólva meg kell említenem, hogy A haza szolgálatáért mindhárom fokozatát átvehettem; de megkaptam Szeged város Kölcsey-díját, az önkormányzat aranygyűrűjét is, a Magyar Kultúra lovagja lettem, és Juhász Gyula-díjban is részesültem.
– A jelenlegi kiadója, a több mint hetvenéves korában létrehozott Pelikán, hogyan jött létre?
– Még 2007-ben egy rendes, becsületes csapat létrehozta a Pelikán Egyesületet, mely sajátos nevelési igényű gyerekeken segített megyeszerte. Azért lett a neve Pelikán, mert a monda szerint ez az a madár, amely önvérével táplálja fiókáit. Később átvettem az egyesület vezetését. Folytattuk a jótékonysági tevékenységünket, s a rászorulók közt bevezettük a Beszédmester programot, amit Bácsi János, a Szegedi Tudományegyetem Alapfokú és Művészeti Iskolája igazgatója talált ki; az ehhez kapcsolódó illusztrációt szintén Andrea leányom készítette. Negyedszázada vezetem a Dr. Kikli Tivadar Magyar Nótaszerzők és Énekesek Dél-Magyarországi Közhasznú Egyesületet. De, maradva a Pelikánnál – hiszen úgyis ott voltam, mint kiadói tapasztalatokkal rendelkező ember –, elkezdtük könyvek kiadását. Ha már az egyesület neve Pelikán volt, az lett a kiadóé is. Az első kötetet követték a többiek, így a Csongor Győző várostörténész munkájáról szóló, általam szerkesztett könyv, egy Péter László-könyv, egy további kötet Szeged 1956-os szerepéről, s így tovább. Még nincs sok könyvünk, hiszen nemrég kezdtünk. Nemrég olvastam, hogy a régészek találtak egy ötezer éves könyvet, és találgatják, kinek a neve fűződik létrehozásához. Elképzelem, újabb ötezer év múlva – ha akkor még lesz emberi civilizáció –, az akkori régészek találgatni fogják, ki volt az a Majzik István, aki ilyen sok könyvet adott ki?
1 A BM Karhatalom feladatai közé tartozott többek között a határvédelmi, határrendészeti feladatok ellátása [vissza]
Lukács György politikai filozófiájának kialakulása és további formálódása szempontjából a gondolkodói életmű fiatal és idős, illetőleg premarxista és marxista korszakra való szokásos felosztása nem rendelkezik kellő magyarázóerővel. Döntő jelentőséggel tulajdonképpen az Eszme (vagyis a kommunizmus) megvalósulása előtti és utáni léthelyzetek különbségéből fakadó attitűdváltás bír. Lukács számára ugyanis nyilvánvalóan mást jelentett erkölcs és politika mibenléte (és korántsem mellesleg: a kettő kapcsolata) akkor, amikor az Eszme még pusztán a fennálló rendet meghaladni hivatott célképzetként létezett, és megint mást akkor, amikor az Eszme maga lett az intézményesen fennálló rend. A két gyökeresen eltérő léthelyzet közötti cezúrát a forradalom jelöli ki, mégpedig szimbolikus értelemben, mint amely tehát nem egy konkrét történelmi eseményre vagy eseménysorozatra utal. Ebben a kontextusban a forradalom metaforaként szerepel, ennek megfelelően fogom én is Lukáccsal kapcsolatban a ’forradalom előtti’ és a ’forradalom utáni’ jelzőt használni.
Politikai elköteleződését követően Lukács igen hamar felülvizsgálja az erkölcsről és a politikáról korábban kialakult nézeteit. Erre utalnak azok a jelentős hangsúlyeltolódások, amelyek az 1918/19 folyamán kikristályosodó, konkrét „tárgyiasult” formát azonban sosem öltő politikai filozófiája összefüggésrendszerében mennek végbe, s amelyek végül életművének kései alkotói korszakában (az 1960-as évek második felében) nyernek explicit kifejezést. Lényegi módosulásokról van szó, amelyek ha nem is rombolják le e mindig is csupán látensen létező politikai filozófia „építményét”, annak „alaprajzát” azonban fontos pontokon feltétlenül felülírják. A változások köre igen pontosan beazonosítható.
A legszembetűnőbb, hogy a szovjet-orosz rezsim mellett elköteleződő Lukácsot már nem erkölcs és politika egymáshoz való viszonya foglalkoztatja. Ez konkrétan abban nyilvánul meg, hogy már nem a morál képezi nála a politika vonatkoztatási keretét. Más szóval, korábban elfoglalt álláspontjától eltérően Lukács ekkor már úgy véli, a politika nem szorul külső, morális legitimációra. Voltaképpen e kerülőúttal próbálja meg kiiktatni azt a bizonyos hiatus irrationalist, amely 1918/19-es politikai filozófiájának sürgős megoldást igénylő, centrális problémájaként erkölcs és politika között tátongott. Ennek folyományaként erkölcs és politika megítélésének ellentétes irányba történő elmozdulása figyelhető meg. Lukács látványos kísérletet tesz arra, hogy az erkölcsöt „visszahozza a földre”, a politikát pedig a társadalmi élet „normális” szegmensei közé emelve filozófiájába „befogadja”. Ezzel persze a „feljebb” került politika korántsem lesz egy szinten a „lejjebb” került erkölccsel, minthogy azonban viszonyuk már nem tárgya Lukács teoretikus vizsgálódásainak, számára ez nem is okoz a továbbiakban problémát.
Az etika deszakralizálása
A forradalom utáni Lukács csak félig követi fiatalkori jó barátja, Ernst Bloch szentenciáját, miszerint az utópikus (vagyis a valóságot ténylegesen átalakítani törekvő) politikának először hidat kell vernie Kanttól Hegelhez – rögtön ezután pedig hidat kell vernie Hegeltől Kanthoz. 1 Lukács Kanttól ugyan hidat ver Hegel irányába (és képletesen szólva: át is megy ezen a hídon), de Hegeltől ezt követően már nem ver hidat vissza Kant irányába (a képes beszédnél maradva: gyakorlatilag felégeti maga mögött ezt a hidat). Ez pedig azt jelenti, hogy a forradalom utáni Lukács filozófiai kritikájának célkeresztjében immár a kanti etikai idealizmus áll. 2
Nagy általánosságban e filozófiai kritika tartalmát az etika deszakralizálásában ragadhatjuk meg 3; konkrétan abban, hogy a forradalom utáni Lukács szemében az etikai idealizmus – egy teljes interpretációs fordulat végrehajtásával – már nem a fennálló meghaladását hanem a fennálló igazolását szolgálja. A kelet-közép-európai forradalmi hullám lecsillapodását követő világtörténelmi időszak politikai filozófiai tanulságait összegző Történelem és osztálytudatban Lukács meglehetősen egyértelműen fogalmazva ad kifejezést gyökeresen megváltozott álláspontjának: „… amikor az utópiára irányuló akarat a Legyen (Sollen) filozófiailag objektiváltabb és letisztultabb formáját ölti, semmiképpen nem megy túl az empíria elfogadásán, és ezzel egyidejűleg a megváltozás tendenciájának filozófiailag kétségkívül kifinomultabb, mégis, tiszta szubjektivizmusán. Mert a Legyen, méghozzá éppen […] a klasszikus és tiszta formájában, melyet a kanti filozófiában nyert, létet tételez fel, amelyre a Legyen kategóriája elvileg alkalmazhatatlan. Éppen azáltal tehát, hogy a szubjektumnak az az intenciója, miszerint empirikusan adott létezését nem fogadja el minden további nélkül, a Legyen formáját ölti, az empíria közvetlenül adott formája filozófiai igazolást és megszentelést kap (kiemelés tőlem – B. G.); filozófiailag megörökíttetik.” 4
Az etika lukácsi deszakralizálása tehát Kant morálfilozófiájának újraértékelésében ölt formát. Mint a fenti idézetből jól érzékelhető, Kant etikájának lukácsi értelmezése az ellenkezőjébe fordul át. A radikális fordulatra adható lehetséges magyarázat elővezetését megelőzően azonban érdemes végigvenni a forradalom utáni Lukács Kant-kritikájának további fő csapásirányait.
Élete legutolsó nagy filozófiai vállalkozásában, A társadalmi lét ontológiájáról című „monumentális torzóban” 5 Lukács a kanti etika életidegenségét panaszolja fel, mondván: „A kanti filozófia csak a morál legmagasabb rendű formáinak viszonylatában vizsgálja az emberi gyakorlatot.” 6 Az etika deszakralizálásának szándéka talán itt érhető leginkább tetten, hiszen Lukács a kanti erkölcsfilozófia kapcsán következetesen és egyértelműen elítélő hangsúllyal „kriptoteológiáról” 7 beszél, a morál általa korábban elengedhetetlennek ítélt transzcendens jellegét kérdőjelezve meg ezzel. Sőt, nem csupán megkérdőjelezi, hanem kifejezetten megfosztani igyekszik attól. Mint ebből is világosan kitűnik, Lukácsnál a ’transzcendencia’ fogalma ekkorra jelentésmódosuláson megy át, amennyiben a korábban elsőrendűnek tekintett szó szerinti, etimológiai jelentést (mint a valóság meghaladása) itt már a hagyományos vallási értelemben, denunciáló szándékkal használja. 8
Lukács tehát a Sollen szférájának fetisizálása miatt marasztalja el Kantot, más szóval azért, mert az etikát mesterségesen el akarja szakítani az egyes ember élete során felmerülő, az egyént elkerülhetetlenül meghozandó döntésekre kényszerítő konkrét-valóságos alternatíváktól. 9 Kései művészetelméleti-történetfilozófiai szintézisében, Az esztétikum sajátosságában egyenesen úgy fogalmaz, hogy Kant erkölcsfelfogásában „a morális elem igazán emberi bensősége […] embertelen általánosságban merevedik meg”. 10 Lukács számára pedig mindebből az következik, hogy a kanti etika a maga egészében voltaképpen nem más, mint filozófiai zsákutca. „Ahol Kant arra az álláspontjáról elkerülhetetlen kísérletre szánja rá magát, hogy a moralitás általános posztulátumaiból az egyedi esetig jusson el, és ez utóbbit az előbbi alá besorolja, ott szükségszerűen mindig a számára megoldhatatlan ellentmondások hálójába kerül.” 11
E „vádak” bizonyos értelemben meg is állják a helyüket, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy Kant szerint „az összes erkölcsi fogalom teljességgel a priori az észben lakozik s belőle ered, és ez éppúgy vonatkozik a legközönségesebb, mint a legnagyobb mértékben spekulatív emberi észre; ezekhez a fogalmakhoz semmiféle empirikus, s ezért pusztán esetleges ismeretből való elvonatkoztatással nem juthatunk el; éppen eredetük tisztasága teszi méltóvá őket arra, hogy legfőbb gyakorlati elveink legyenek…” 12> Ez az álláspont Kantot ráadásul egészen az erkölcs posszibilitásának megkérdőjelezéséig vezeti: „Éppenséggel nem kell az erény ellenségének lenni, hanem csupán hidegvérű megfigyelőnek, aki a jó iránti legelevenebb vágyat nem tartja azonnal a megvalósult jónak, ahhoz, hogy […] egy-egy percre még abban is kételkedjünk, vajon létezik-e egyáltalán igazi erény a világon.”13 Ezzel szöges ellentétben Lukács – az etika deszakralizálásának jegyében – a Sollen hatályának kizárólagos területeként az „ember társadalmi gyakorlatát” jelöli ki. 14 Merthogy szerinte „Kant megengedhetetlen racionalisztikus általánosítást követett el, amikor az etika parancsait >minden értelmes lényre< ki akarta terjeszteni, és érvényességi körüket az embereken túlra akarta tágítani.” 15
Mindazonáltal Lukács kritikáját mégiscsak igaztalannak kell tekintenünk, még annak fényében is, hogy a kanti morálfilozófia igencsak tág teret hagy az értelmezésnek. Bármennyire elvonatkoztatja ugyanis Kant az erkölcs mibenlétéről folytatandó diskurzust a konkrét társadalmi valósággal való szembesüléstől, vizsgálódásainak konklúziója – bizonyos aspektusból nézve – éppen hogy a valóság morális megmérettetésére fut ki. Amikor az etika filozófiai megalapozásának, vagyis az „erkölcsök metafizikájának” szükségességét bizonygatja, így érvel: „Ha nincs birtokunkban e metafizika, akkor nemcsak annak a spekulatív megítélés számára való pontos meghatározása hiábavaló, hogy mi a kötelesség morális tartalma mindabban, ami kötelességszerű, hanem még a pusztán köznapi és gyakorlati használatban, kiváltképp a morál oktatásában is lehetetlen az erkölcsöket igazi elveikre alapozni, pedig csakis így lehet tisztán morális érzületeket teremteni és azokat a világ javára az emberi kedélybe beoltani (kiemelés tőlem – B. G.).” 16 Nem igazolható tehát szerintem Lukács forradalom után megváltozott álláspontja, mivel Kant nem azt mondja, hogy az erkölcs felette áll a valóságnak; ő éppenséggel azt tételezi, amit Lukács hiányolni vél: az erkölcs sui generis valóságformáló szerepét. Ahhoz, hogy az etika szakralitását „dekonstruálja”, Lukácsnak tagadnia kell a kanti morálfilozófia eredeti metafizikai értelmét.
Az esztétikum sajátosságában a lukácsi Kant-kritika egy másik vetülete is megjelenik. A célkeresztben itt moralitás és legalitás Lukács által túlzottan merevnek ítélt kanti megkülönböztetése áll: „A cselekedetek erkölcsi értéke lényegében azon múlik, hogy az erkölcsi törvény közvetlenül határozza meg az akaratot. Ha az akarat meghatározása megfelel ugyan az erkölcsi törvénynek, de valamely érzés közbeiktatásával történik – bármiféle legyen is az, amelyet fel kell tételeznünk ahhoz, hogy a törvény az akarat kielégítő meghatározási alapja legyen – , vagyis ha az akaratmeghatározás nem a törvény kedvéért történik, akkor a cselekedetnek legalitása lesz ugyan, de moralitása nem.” 17 E leírásban Kant az emberi viselkedés kétféle mozzanatának egyértelmű és világos analitikus elhatárolását adja, amit tömören összefoglalva úgy fogalmaz meg, hogy míg a legalitás a kötelességszerű cselekvésre vonatkozik, addig a moralitás a kötelességből fakadó cselekvésre utal. 18 Más szóval, Kant az emberi cselekedetek mögött meghúzódó mozgatórugók letisztult formáinak megragadására és ezzel egyidejűleg a közöttük meglévő értékhierarchia kimutatására törekedett.
Mindez Lukács interpretációjában két morális attitűd rideg elkülönítéseként jelenik meg: „… a tiszta szándék direkt és kizárólagos szembeállítása a jogi tilalmak éppilyen merőben tiszta követésével megoldhatatlan antinómiákká merevíti az egyes szférákat kitágító és elmélyítő, valódi, dialektikus ellentmondásokat.” 19 Moralitás és legalitás kanti kategóriapárja tehát mint két kvázi-ideáltípus polárisan túlfeszített ellentéte kerül felmutatásra. Ebben a sémában a „tiszta” moralitás és a „tiszta” legalitás egyaránt tarthatatlan (vagy inkább védhetetlen) álláspontnak minősül: Lukács beállításában a moralitás abszolutizálása a társadalom és a történelem megszüntetéséhez, egyfajta „szolipszista anarchizmushoz”, míg a legalitás kizárólagos princípiummá emelése jogfetisizmushoz, s így közvetett úton zsarnoksághoz vezet. 20 Ezzel a forradalom utáni Lukács tulajdonképpen hű marad egykori, forradalom előtti önmagához, vagyis 1918/19-es felfogásához, már amennyiben a kanti etika végső konklúzióját a moralitás és a legalitás közötti választás dilemmájaként ábrázolja.
Csakhogy Kant elemzésében nem két szélső eset kiélezett konfliktusáról van szó, hanem a minden emberi viselkedést belülről irányító mozgatórugók tipológiájáról. Nem véletlenül beszél ezzel kapcsolatban a „két világhoz tartozó emberről” 21. Merthogy nála az emberi létezést magát egy mélyen meghúzódó, szubsztanciális kettősség jellemzi: „Jóllehet törvényhozó tagjai vagyunk az erkölcsök szabadságteremtette s a gyakorlati ész által tisztelni parancsolt birodalmának, egyúttal azonban mégiscsak alattvalók és nem királyok vagyunk benne.” 22 A hangsúly éppen ezért nem azon van, hogy a legalitás kioltja a moralitást (és fordítva), hanem e kétfajta indíték már említett értékhierarchiáján. Ez utóbbi ugyanis arra a kérdésre tereli a gondolkodást, hogy az ember erkölcsi érzületében hogyan válthatja fel a legalitást a moralitás, ami végső soron azzal a kérdéssel ekvivalens, hogy miként tehető jobbá az emberi természet. Kant szemében ez a leglényegesebb kérdés: „Nem kisebb dologról van itt szó, mint ami az embert önmaga (mint az érzéki világ része) fölé emeli, a dolgoknak ahhoz a rendjéhez kapcsolja, amelyet csak az értelem képes elgondolni, s amelynek egyúttal alárendelődik az egész érzéki világ, s vele együtt az ember empirikusan meghatározható időbeli létezése és célja (egyedül ez illik az olyan feltétlen gyakorlati törvényekhez, amilyenek az erkölcsi törvények).” 23
A forradalom utáni Lukács azonban elveti ezt az értékhierarchiát, az ő célja ugyanis az etika strukturális helyzetének újradefiniálása. Mint írja: „… az etika az emberi gyakorlat rendszerében közvetítő közép a merőben objektív jog és a merőben szubjektív moralitás között. Mégpedig olyan közép ez, amely nem egyszerűen pozicionális, […] hanem mindkét szélsőséges területtel szemben igen határozott, megszüntető és ezáltal módosító funkciókat gyakorol.” 24 Eszerint az etika már nem csak a moralitás birodalmához sorolódik, ami újfent az etika deszakralizálásának lukácsi szándékára utal. Legalitás és moralitás nem egyszerűen létező beállítottságok, hanem erkölcsi értelemben egyként legitim magatartásformák. Így érvel Lukács: „… az emberek társadalmi gyakorlatának mindkét formája mélyen jogosult mint az ember társadalmi életének mozzanata. A morális tudat nem követel magának tisztán jogtalanul bírói szerepet ama intézmények fölött, amelyek körén belül működik, és a jogi tételeknek az egyedi emberek akaratától és óhajaitól való szükségszerű függetlensége sem jelent magában véve jogosulatlan despotizmust. Csak elvontan elszigetelve és ezért egyoldalúan önmagára utalva fajul szertelen antinómiává a két viszonylag jogosult pozíció.” 25
A kanti etika lukácsi „dekonstruálása” mindazonáltal nem az általában vett etika „dekonstruálását” jelenti. Szó sincs tehát egy kontingencia dominálta világ elfogadásáról. 26 A forradalom utáni Lukács politikai filozófiájában a kanti metafizikai szükségszerűség (az erkölcsi világrend létezésének szükségszerűsége) helyét a hegeli történetfilozófiai szükségszerűség (minden társadalmi-politikai intézményes rend szükségszerűsége) veszi át.
A politika újrapozícionálása
A társadalmi lét ontológiájárólcímű műben a politika új minőségének felismerését jelzi 27, hogy virtuális jellegétől megszabadulva „életszféra” 28 rangjára emelkedik. Másként fogalmazva, a politika immár a társadalmi valóság integráns részét képezi. „Mégoly kis, mégoly kezdeti emberi közösség sem létezhet, amelyben és amely körül ne vetődnének fel szakadatlanul olyan kérdések, amelyeket fejlettebb szinten politikainak szoktunk nevezni.” 29
A politika új aspektusból történő megközelítése ekkor sem vezet Lukácsnál egy szisztematikus politikai filozófia kidolgozásához. Igaz ugyan, hogy a realizálódott Eszme kikényszeríti belőle a politika tényleges hatóerejének elismerését, s ezzel a virtualitás birodalmából való kiemelését, az én olvasatomban azonban e hatóerő társadalmi kiterjedésének mértéke, tartalmi képlékenysége, valamint bizonytalan behatárolhatósága módszertanilag kivitelezhetetlenné teszi számára ennek az „életszférának” a filozófiai absztrakció szintjén való tárgyalását. „Lehetetlen definiálni, vagyis gondolatilag formálisan meghúzni annak határait, hogy hol kezdődik, illetve hol végződik a politika.” 30
A politika ilyetén – megszorításokkal értendő – „rehabilitálása” valójában a politika relatív autonómiájának elismerését jelenti a forradalom utáni Lukácsnál. Ebben pedig egyértelműen a politika újrapozícionálására irányuló szándék érhető tetten, ami viszont mégiscsak szükségessé teszi valamilyen – mégoly általános – definíció megadását: „Rendszerint azok a problémák, amelyek közvetlenül vagy közeli közvetítéssel az egész közösség sorsával függnek össze (kiemelés tőlem – B. G.), meglehetősen világosan válnak el az egyes embereknek azoktól a cselekedeteitől és viszonylataitól, amelyekről rendszerint nyilvánvalóan látszik, hogy létük vagy nem-létük közömbös az egész közösség szempontjából.” 31 E definíciós kísérletből kiindulva pedig egyúttal világosabbá válhat, mit is kell ’autonómián’ érteni, és miért is ’relatív’ ez az autonómia. A forradalom utáni Lukács (látványosan felülvizsgálva 1918/19-es elképzelését) már úgy véli, a politika mint társadalmi „életszféra” egyrészt jóval tágabb kategória, mint ahogyan azt egy vulgármarxista vagy éppen egy strukturalista-funkcionalista szociológia látószöge érzékelni engedi – vagyis nem pusztán a gazdasági alap felett húzódó felépítmény egyik eleme, illetve nem csupán a társadalom egyik funkcionális alrendszere 32; másrészt ugyanakkor hiba volna valamiféle univerzális társadalomkonstituáló szabályozórendszerként tekinteni rá 33. Röviden: a politika mint „életszféra” tágabb kört fed le, mint a jog, de szűkebbet, mint például a nyelv. E nem túl precíz meghatározás egyúttal jól kidomborítja a politika hatósugarának a fentiekben már érintett belsőleg képlékeny, nehezen behatárolható jellegét.
A politikával kapcsolatos „bizonytalansági tényezőket” még inkább megerősítik a forradalom utáni Lukácsnak a politikai praxisról, pontosabban annak megszüntethetetlen kettősségéről kifejtett nézetei. A sajátosan politikainak nevezhető emberi gyakorlat legfőbb jellemzője szerinte ugyanis egyfelől az, hogy a sosem kiküszöbölhető (s így szigorú következetességgel érvényesülő) társadalmi-történelmi törvényszerűségeknek ki van szolgáltatva, másfelől azonban mindig is a cselekvő individuum szabad elhatározásából ered. „Az ember, mint válaszoló lény, sohasem független azoktól a kérdésektől, amelyeket a történelem vet fel a számára, de az objektívvá vált társadalmi mozgás sem függetlenedhet társadalmi-emberi, politikai-erkölcsi eredetétől.” 34 Éppen ez a kettősség az, ami a konkrét, a valóságot immár nem csupán virtuálisan alakító politikai praxis feloldhatatlan belső feszültségét adja: „… az objektív társadalmi determináltság és a tevékenységre mozgósított embernek az eközben kialakuló társadalmi struktúra és dinamika éppígylétére gyakorolt formáló befolyása ellentmondásokkal megterhelt egységben jelentkezik.” 35
A politikának ez az akár szubsztanciálisnak is nevezhető kettőssége az alapja annak a jelenségnek, amit a forradalom utáni Lukács „szubjektív tényezőnek” nevez, s ami valójában a politikai praxis számára meghagyott szabad mozgástér megjelölésére szolgál. A politika relatív autonómiájának Lukács általi elismerése voltaképpen ehelyütt válik a leginkább világossá. „A történelem szubjektív tényezője […] végső soron, de csak végső soron, a gazdasági fejlődés terméke ugyan, minthogy ez a folyamat veti fel azokat az alternatívákat, amelyek között az embernek döntenie kell, mégis lényeges értelemben e folyamattól viszonylag függetlenül cselekszik, mivel igenlése vagy tagadása csak lehetőségek szerint kötődik hozzá. Ezen alapul a szubjektív tényezőnek […] a történelmileg aktív, nagy szerepe.” 36 A „szubjektív tényező” megjelenése a forradalom utáni Lukács filozófiájának belső metamorfózisára is rávilágít. Annak implicit beismerését jelzi ugyanis, hogy a hegeli történetfilozófiai szükségszerűség (amely, mint láttuk, a kanti metafizikai szükségszerűség helyét vette át Lukács gondolkodásában) mintegy teoretikus kényszerzubbonyként funkcionálva, a mindenkori fennálló rend gyakorlati kritikájának, végső soron a megváltoztatásának még a lehetőségét is felszámolja. A „szubjektív tényező” beemelése a politika mibenlétének tárgyalásába valójában Hegel kiigazítását jelenti. „A forradalmak nagy, világtörténelmi tanulsága, hogy a társadalmi lét nem pusztán megváltozik, hanem újból és újból megváltoztatják azt. […] Ennek szükségszerű történelmi következménye az, hogy a gazdasági fejlődés objektív forradalmi helyzeteket teremthet ugyan, de korántsem alakítja ki ugyanakkor velük törvényszerű összefüggésben a ténylegesen és gyakorlatilag döntő szubjektív tényezőt is.” 37 Ezzel pedig a forradalom utáni Lukács nem tesz mást, mint hogy – egy nagy kört leírva – visszatér a kályhához, a forradalom előtti Lukács gondolatához. „A történelem szubjektív tényezője csak akkor bontakozhat ki teljes erővel a konfliktusok végigharcolásának érdekében, ha egyrészt az adott társadalmi állapotokkal való pusztán közvetlen elégedetlenség, a velük való szembenállás elméletileg is ezek totalitásának tagadásává fokozódik, másrészt az így kialakuló megokolás nem marad pusztán a fennálló rend totalitásának kritikája, hanem arra is képes, hogy az így szerzett felismeréseket átvigye a gyakorlatba, tehát az elméleti felismerést az ideológia átütő erejű gyakorlatává fokozza.” 38 Nem nehéz szerintem e fejtegetésekben az 1918/19-es írásoknak az erkölcsi döntés fontosságára, a történelem menetét új vágányokra állító szerepére vonatkozó meglátásait felfedezni. Ami ugyanis a forradalom utáni Lukácsnál a szubjektív tényező, az a forradalom előtti Lukácsnál az erkölcsi döntés.
1 Ld. Bloch (2007): 389. [vissza]
2 A látványos fordulatot csak még egyértelműbbé teszi az a tény, hogy a korábbiakban Lukács politikai filozófiájára oly jelentős hatást gyakorló Fichte innentől fokozatosan kikerül e politikai filozófia látóköréből. [vissza]
3 ’Erkölcs’ és ’etika’ fogalmi megkülönböztetése terén Nyíri Tamás útmutatását tekintem irányadónak: „Erkölcsön az erkölcsi normák, értékítéletek, intézmények összességét értjük, etikán pedig az erkölcs problémakörének filozófiai vizsgálatát.” Nyíri (1994): 14. [vissza]
4 Lukács (1923): 436–437. [vissza]
5 Vö. Joós (1983): 43: „… to what extent the Ontology was completed to Lukács’s satisfaction is hard to tell.” [vissza]
6 Lukács (1985): 74. [vissza]
7 Uo., 74., 75. Nagyon is árulkodó, hogy Lukács nem a hegeli történetfilozófiát (vagyis a keresztény eszkatológia historizálását) illeti a burkolt teológia „vádjával”. Hiszen ez esetben a Hegelre visszanyúló, a „szükségszerűség birodalmából” a „szabadság birodalmába” való átmenetről alkotott fennkölt marxi víziót is hasonlóképpen kellene megítélnie, mint amelyben lehetetlen nem felismerni az „emberi városról” és az „Isten Városáról” szóló Szent Ágoston-i tanítás lenyomatát. A hegeli és a marxi történetfilozófia teológiai gyökereihez ld. még Heller (2013): 15–16. [vissza]
8 Ld. Lukács (1985): 74. [vissza]
9 Ld. uo. [vissza]
10 Lukács (1965): 195. [vissza]
11 Uo. Nem nehéz e megállapításban Lukácsnak a saját 1918/19-es eszméivel való leszámolását látnunk. [vissza]
12 Kant (1998): 37. [vissza]
13 Uo., 34–35. [vissza]
14 Ld. Lukács (1985): 75. [vissza]
15 Lukács (1965): 194–195. [vissza]
16 Kant (1998): 37. [vissza]
17 Kant (1996): 98. [vissza]
18 Ld. uo., 109–110. [vissza]
19 Lukács (1965): 196. [vissza]
20 Ld. uo. [vissza]
21 Kant (1996): 117. [vissza]
22 Uo., 111. [vissza]
23 Uo., 116–117. [vissza]
24 Lukács (1965): 196. [vissza]
25 Uo. [vissza]
26 Márpedig a modernitást szokás a kontingencia tudatosulásának korszakaként is interpretálni. Ld. Heller (1997): 16–20. [vissza]
27 A politika új minőségének felismerése Lukácsnál persze szorosan összefonódott azon szándékával, hogy világnézeti elköteleződését filozófiailag megerősítse. Vö. Joós (1983): 41: „It is in the Ontology that Lukács intends to fulfil his commitment to an ideal he set for himself: to give a theoretical foundation to Marxism and to continue Marx in order to make his teaching fit to respond to the new problems that emerge with new circumstances.” [vissza]
28 Lukács (1985): 487. [vissza]
29 Uo. [vissza]
30 Uo. [vissza]
31 Uo. A politikának ez a körülhatárolási kísérlete feltűnő hasonlóságot mutat a korabeli amerikai politikatudomány David Easton nevével fémjelzett irányzatának definíciós próbálkozásával. A politikairendszer-elemzés úttörője a következőképpen húzta meg diszciplínája sajátos tárgyának hatókörét: „Egy politikai rendszer határát valamennyi, a társadalom számára kötelező erejű döntés meghozatalával többé-kevésbé közvetlenül összefüggő cselekedet határozza meg, s az összes olyan társadalmi cselekvés kívül esik e rendszeren, amely nem rendelkezik ezzel a tulajdonsággal.” Easton (é. n.): 63. [vissza]
32 Vö. Lukács (1985): 487: „…a politika egészen más értelemben életszféra a társadalomban, mint az, amelyet – mint a jogot – a munkamegosztás mint olyat különválaszt és ellát a megfelelő szakemberekkel…” Ezt akár a marxi társadalomfilozófia indirekt kritikájaként is értelmezhetnénk. Csakhogy a politika funkcionalista felfogása valójában egy sokkal szélesebb kiterjedésű gondolatrendszert fed le. Vö. Arendt (1998): 33: „That politics is nothing but a function of society, that action, speech, and thought are primarily superstructures upon social interest, is not a discovery of Karl Marx but on the contrary is among the axiomatic assumptions Marx accepted uncritically from the political economists of the modern age.” [vissza]
33 Vö. Lukács (1985): 487: „A politika a társadalmi totalitás egyetemes komplexusa, de a gyakorlatnak, mégpedig a közvetett gyakorlatnak a komplexusa, amely ezért nem emelkedhet olyasfajta spontán és állandó egyetemességre, mint például a nyelv…” [vissza]
34 Lukács (1985): 494. [vissza]
35 Uo., 493. [vissza]
36 Uo., 516–517. [vissza]
37 Uo., 509. [vissza]
38 Uo., 508. [vissza]
Utcai lámpa
HIVATKOZÁSOK
Arendt, Hannah (1998): The Human Condition. Second Edition. The University of Chicago Press, Chicago & London.
Bloch, Ernst (2007): Az utópia szelleme. A második (1923-as) fogalmazvány átdolgozott kiadása. Gond-Cura Alapítvány, Budapest.
Easton, David (é. n.): A politikai rendszerek elemzéséhez. In: Forgács Imre (szerk.): Válogatás a polgári politikatudomány fejezeteiből. Tudományos szocializmus füzetek 65–66, Budapest–Dabas, 1982, 61–76.
Heller Ágnes (1997): Életképes-e a modernitás? Latin Betűk, Debrecen.
Heller Ágnes (2013): Ami Lukács Györgyből maradandó. In: Pierre Rusch – Takács Ádám (szerk.): Lukács György gondolkodása – jelenkori perspektívából. Gondolat Kiadó, Budapest, 2013, 9–24.
Joós, Ernest (1983): Lukács’s Last Autocriticism: The Ontology. Humanities Press Inc., Atlantic Highlands, N.J.
Kant, Immanuel (1996): A gyakorlati ész kritikája. Cserépfalvi Kiadó, Budapest.
Kant, Immanuel (1998): Az erkölcsök metafizikájának alapvetése. Raabe Klett Kiadó, Budapest.
Lukács György (1923): Történelem és osztálytudat. Tanulmányok a marxista dialektikáról. In: Történelem és osztálytudat. Magvető Kiadó, Budapest, 1971, 197–660.
Lukács György (1965): Az esztétikum sajátossága, II. kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest.
Lukács György (1985): A társadalmi lét ontológiájáról, II. kötet: Szisztematikus fejezetek. Akadémiai Kiadó – Magvető Kiadó, Budapest.
Nyíri Tamás (1994): Alapvető etika. Szent István Társulat, Budapest.
Szent Jeromos kolostor
A könyv egy életrajzi regény második kötete. Az első a Mátyásföld, halványuló éden a szerző körülbelül négyévestől 9-10 éves koráig, 1945–46-ig mutatja be a család, és benne a saját életét. Arról a kötetről az Ezredvég 2013. november-decemberi számában jelent meg méltatás, amelynek ezek az utolsó mondatai: „A Mátyásföld, alkonyuló éden nem fejeződik be, csak abbamarad, és ez egyáltalán nem elmarasztaló vélemény. Ahogy az élet folytatódott a könyvben leírtak után, ugyanúgy folytatódhatna a könyv is egy újabb kötetben, sőt kötetekben.”
Hat év múltán kézbe vehetjük a folytatást. Az Ifjúságom, e zöld vadon ott kezdődik, ahol az előző kötet abbamarad, azaz a háborús tetszhalálból éledező Budapesten, a család szinte véletlenül életben maradt tagjainak emberfeletti küzdelmével, amelyet a megmaradásért kénytelenek vívni az éhség és a hideg ellen a kifosztott, romokban heverő fővárosban.
Gyárfás Endre szokatlan formát választott a regénynek, rövidebb-hosszabb, tárcaszerű epizódokból építette föl, így nem kényszerül kevésbé fontos események elbeszélésére annak érdekében, hogy ne szakadjon meg az életrajz folyamatossága. Azokra gondolva, akikhez nem jutott el az előző kötet, a szerző a könyv elején röviden bemutatja a szereplőket, azaz a család tagjait és az életükben többé-kevésbé fontos szerepet játszókat, és röviden összefoglalja az előző kötet eseményeit.
A főszereplő egyre értőbb szemmel nézi a megváltozott világot. Lassanként halványulnak a háborús időszak és a gettóba költöztetés, az ottani élet emlékei, bár olykor, szinte váratlanul felbukkannak ezek is, de a kiskamasz fiú egyébként a hozzá korban hasonlók hétköznapi életét éli. Nemsokára azonban újabb változások következnek, ha nem is olyan tragikusak, mint az 1944-es év eseményei. A „fordulat éve” ismét nehezen érthető és feldolgozható változásokkal jár. Az idősebb olvasó akár a saját gyerekkorára is ráismerhet ezeket az eseményeket olvasva. A felnőtt mesél ezeken a lapokon az ifjúságáról, és gyakran azonnal kommentálja is az eseményeket. Van valami derűs (ön?) irónia is abban, ahogy visszatekint arra a világra és abbéli önmagára. Ez a finom humor búvópatakként végig jelen van a könyvben, néhol erőteljesebben fölbukkan, máskor csak a kommentárok stílusa érzékelteti. A kamaszok élete, egészen kivételes helyzetektől és időszakoktól eltekintve, mint amilyen például az ostromlott Budapesten az 1944-es év volt, mindig színes és vonzó. Maga a fiatalság világra csodálkozása, eleve adott derűje teszi azzá.
A gettóból szabadult kamasz valódi felszabadulásként éli meg a változásokat, nincsenek kételyei, elbódítja a megismerésre váró világ sokszínűsége. Beleveti magát az irodalomba, elolvassa, ami a kezébe kerül, képzőművészeti kiállításokra jár, majd maga is írni kezd, és büszke, ha a Pajtás, az úttörőmozgalom lapja, olykor közli egy-egy írását. Az első kételyek éppen az irodalom révén támadnak benne. Nem hiszi el ugyanis, hogy valóban a nép ajkán született a Rákosit dicsőítő ilyenféle „költemény”: „Gyertek lányok, öltözzetek fehérbe!/ Szórjunk rózsát Rákosi elvtárs elébe!/ Hadd járjon ő a rózsában bokáig!/ Éljen, éljen Rákosi elvtárs sokáig!”
Ezek a kételyek azonban nem érintik mélyen, hiszen a világ izgalmas és érdekes a számára, a környezete igyekszik megkímélni attól, hogy eljussanak hozzá a gondok és a félelmek, ugyanúgy, ahogy megkímélte a negyvenes évek elején is, amíg lehetett. Az aranycsapat éveiben vagyunk, és a helsinki olimpián aratott hihetetlen sikerek is sok mindent eltakarnak a szeme elől.
A szerző nem vész el az események forgatagában, néha komolyan, máskor humorosan, gyakran visszautal a későbbi időszakokra. Ennek egyik példája az erdősítési tervet népszerűsítő dalszövege, amelyben az újonnan ültetett fákon „Víg seregélyhad énekel.” Ezt így kommentálja: „Jó harminc évvel később megbántam, hogy sztároltam az énekesmadarat. Volt akkor már egy kis szőlőnk, s a ’víg sereg’ egy augusztus végi napon az utolsó fürtig leverte, felfalta a termést.”
Kitűnően érzékelteti a szerző a lassanként ifjúvá serdülő kamasz önmagára találásának folyamatát. Minden érdekli, szinte elvész a sokféle érdeklődési kör útvesztőjében. Ír, fordít, sportol, zenét tanul, képzőművészeti körbe jár, keresi önmaga kifejezésének legmegfelelőbb módját, egyelőre kevés sikerrel, de nem kevés szorgalommal és elszántsággal. A kezdeti sikertelenségek nem szegik kedvét, olyan ember ő, aki békében él önmagával, ettől lesz a történet derűs és kiegyensúlyozott, még akkor is, amikor fölháborodik valamilyen igazságtalanság miatt. Képes megteremteni a saját belső békéjét, és ez teszi számára elviselhetővé a legnehezebb élethelyzeteket is.
Éveinek szaporodásával egyre többet lát és ért meg a világból. Az eseményeket kísérő kommentárok egyre esszészerűbbek lesznek, de nem akasztják meg, inkább kiegészítik a történeteket. „Felfogtam, hogy magam is a történelemben élek” írja egy helyen, és ez azt jelenti, hogy már nem elégedett meg a világ szemléletével, nem csak élni akarta a sorsát, hanem irányítani is. Látásmódja finomodik, észreveszi a világ abszurditásait, amelyek bőven teremtek a ’48 és ’56 közötti években is. Erről szól például az Írószövetség klubestjén, 1954–55 körül lezajlott beszélgetés:
„– Hallottam – mondta Iván –, hogy Rajkné panaszkodott az őskommunista pártvezetőnek. »Magát is Rákosi csukatta le ugye, Weisshaus bácsi, mint az én szegény Lacimat«. »Téved, kedves Júlia. Engem még a szegény Laci.«”
Kelet-európai abszurd fekete humor ez, amely Európának csak ezen a részén virágzik, ehhez ugyanis kelet-európai történelemre van szükség. Az abszurditások nemcsak a politikára jellemzőek, a hétköznapi életnek is részeivé váltak, néha egészen groteszk módon meghatározva az emberek sorsát. A szerző költőként kezdte a pályáját, hosszú ideig nem írt prózát, sem riportot, noha a szerkesztők erre biztatták. Prózaírói és riporteri pályája nem azért késett, mert a ritkán és nehezen születő szerény költői sikerek ellenére is kitartott a versírás mellett, ennek sokkal prózaibb oka volt: a négyes társbérletben nem volt asztal. A vers fejben is megszülethet, és akárhol le lehet firkantani néhány perc alatt, a prózaíráshoz azonban asztal kellett volna.
A főhős megtapasztalja „a munka világát” is az egyetem előtt. Az idő szorítja, hiszen ha érettségi után két évig nem veszik föl egyetemre, menthetetlenül be kell vonulnia katonának, méghozzá három évre. Ezalatt elhalványodhat, amit a gimnáziumban tanult, és egyre kevesebb reménnyel pályázhat egyetemi fölvételre. Végül még idejében, 1956-ban fölveszik az ELTE magyar-angol szakára, igaz, hogy tanulmányait a közismert okokból némi késéssel kezdi meg.
Sokan és sokfélét írtak már az 1956-os „forradalomról”, „ellenforradalomról”, „sajnálatos eseményekről”, ki-ki a saját nézőpontja szerint. A könyv főhőse alulnézetből tekint mindarra, ami történt. Van fegyvere, de az egészet inkább fiatalos vagányságként, semmint véresen komoly történelmi eseményként éli át. Néhány dolog azonban elgondolkodtatja a vészkorszakot alig tizenkét évvel azelőtt szinte csak szerencsével túlélő fiatalembert: a Köztársaság téri lincselés, a könyvégetés a Semmelweis utca sarkán, a Lenin körúti „népítélet”, a Sas (korábban Guszev) utcában nyilas karszalaggal járkálókról szóló hírek rossz érzést keltenek benne.
A regény 1956. november negyedikén véget ér, vagyis ismét inkább csak abbamarad. „Négyen voltunk. Barátom, Laci elvezetett minket a Semmelweis utca végére, a konzervatórium ütött-kopott sárga épületébe. Egyetlen lélek sem volt az iskolában. Az egyik próbateremben pianínóra bukkantunk. Nekitámasztottuk sosem használt, naponta tisztogatott „davaj’ gitárjainkat.
Hangszer és fegyver némán állt egymás mellett.
Vajon melyikük fog hamarabb megszólalni?”
Ezt azonban a regényből már nem tudjuk meg. Talán a harmadik kötetből kiderül. (Múlt és Jövő Lap- és Könyvkiadó, 2020)
Tizenhárom novella és egy kisregény. Ezt tudja kínálni az olvasónak Borbély László Bilincstörők címmel írt új kötete, amely a L’Harmattan Kiadónál 2018 második felében jelent meg. A szerző 1992-től tíz éven keresztül kizárólag sport és kulturális újságíróként kereste a kenyerét, ez alatt számtalan sportedzővel és sportolóval, színművésszel és színházi munkással megismerkedett, de gyakorta készített börtönriportokat, így a bűnelkövetők életébe is bepillantást nyerhetett. (Korábban három színészportré-kötetet is írt, Reviczky Gábor, Koncz Gábor, Dózsa László életéről a színművészek felkérésére.) Többek között ezek a hírlapírói munkája során megismert javarészben hétköznapi figurák jelentették az ihletet az új kötet szereplőinek megalkotásához.
Borbély László prózájának gyújtópontjában valóban a hétköznapok embere áll. A Bilincstörők minden egyes fejezete a pokolköreiket futó kisemberek keserű-szomorú sorsát járja körül. A kötetnyitó novella, a Megbilincseltek egy ferencvárosi kisembert vezet elénk, aki közterület-felügyelői munkájából sikertelen lépések következtében az utcán találja magát. Kirúgását követően már csak ezer forint marad az eddig általa vezetett családi pénztárban, ez nem hogy ma, de még tizenöt évvel ezelőtt sem lett volna jószerivel semmire sem elég. Az első szám egyes személyű elbeszélőtől megtudjuk, hogy a parkolási maffia miatt ment tropára az élete; azt, hogy az álláskeresés negyven felett igazi kihívás, de azt sem kendőzi el, hogy milyen katasztrófát jelent a kirendelt védő ügyvéd.
Az alapötlet – vagyis egy börtönből történő kibeszélés – friss és izgalmat keltő narráció, de a megvalósítása nem sikerült. Szomorú, hogy le kell jegyeznem: Borbély legfőbb baja – ami lássuk be egy szépíró esetében jelentős hendikep – a stílusa. A cicomázatlanság sosem hiányzik, de a tömörség, a hétköznapiság szépírói nyelvhasználattal párosulva válik élvezhetővé. (Nem árt leszögezni, hogy nyilván nincsen könnyű dolga: az újságírásból átvedleni szépíróvá embert próbáló feladatot jelent.) Ha egy történet nem akciódús, ha nincsen igazi sztorija, az nem jelenti azt, hogy ne lenne jó, sőt, számtalan korszakos regény kifejezetten történetszegény, már ami a fizikai síkot illeti. (A kevésbé ismert példák közül tallózva a katalán Enrique Vila-Matas mesterművét, a Dublineszk című sajátos műfajú, könyvkultúrát egyszerre éltető és temető posztmodernregényt jelölném meg, amelynek elsősorban lelki utat jár be a cselekménye, viszont a főhőse, Riba a maga keretrendszerében Odüsszeusz útját is meghaladó érzelmi-kulturális vándorlást hajt végre.) Borbély legtöbb írásának cselekménye viszont kifejezetten döcögősen halad előre, gondosan ügyelve arra, hogy elkerülje a dramaturgiai csúcspontokat, és jobbára megfossza az olvasót attól, hogy valóban beleélhesse magát a tényleges eseményekbe, szituációkba. Az, hogy a szóban forgó írások mikor kerültek papírra nem közismert, de a Bilincstörőkben használt argó használata jobbára az 1980-as és ’90-es éveket idézi. A nyelvi regiszter mellett a tárgyi világ is a letűntet eleveníti meg, például a falon lógó Stallone-poszter, papíralapú térkép használata, maroktelefon – a lista akár beláthatatlan méreteket ölthetne. Ez pedig különösebb felvilágosítás nélkül ódivatúnak hat, a kifejezések túlmagyarázása egyenesen indokolatlan.
Az a tény, hogy három feszes szövegből áll össze, a Metanoia című íráshoz rendkívül sokat tesz hozzá. Az első rész egy Tamás nevű festőt mutat be, akinek a háza megtetszik valakiknek, akik képesek lennének bármit elkövetni azért, hogy megszerezzék. A másodikban egy haldokló úr betegágyához járulunk, ez az írás a kommunista múlt nyomasztó árnyát járja körül. Az utolsó egység egy kallódó gyerek sportújságíróvá válásának rögös történetét viszi végig. Szép, jó írások, érzékeny, mindig időszerű témákról. Figyelemre méltó az Ördögkert című cigánysors-novella. Jelentős szociográfiai érzékenységről tesz tanúbizonyosságot, érződik benne Mikszáth érzékeny hangja, és – részben a kihagyásos szerkezet miatt – felfedezhető némi balladai homály. Mindezek ellenére a cigányok nyelvi ábrázolásánál elbukik – mintha a szerző egy olyan szinonimaszótárból dolgozott volna, amelynek kifejezéseit senki soha nem használta. A szóban forgó novellával párhuzamba állítható egy másik, a Lakásfelújítás című. Húszezer forint az élet, állítják a történet szereplői, akiknek szobafestőre sincsen pénzünk, s akiknél a közművek már a szolgáltatásokat is kikapcsolták.
Borbélynak a kelleténél szárazabb a stílusa és, sajnos nagy közhelytárból dolgozik. Viszont az írásaiban megnyilvánuló szociográfiai érzékenység megléte sok mindent megvált. Írásművészete részben kapcsolódik Tömörkény és Kosztolányi tárcanovelláihoz, Moldova György korai szociográfiáihoz. Viszonyulási pontja minden esetben a kisember, annak minden gyarlóságával, esendőségével. Irodalmi alteregója, Ocsenás (első megjelenése a Feszület a ring felett című 2013-ban megjelent novelláskötetben van), a múltba visszavágyó élesszemű, jobbára humoros és szarkasztikus hírlapíró maga is egyszerű alak, aki szívesen megy ki a strandra, a piacra, egyszóval olyan helyszínekre, ahol valódi emberekkel találkozhat. A Borbély-életmű bátor döntése a külvárosi helyszínek szerepeltetése, legprózaibban szólva már csak azért is, mert ez manapság egyáltalán nem számít „trendinek”. Csakúgy, mint Borbély további szembefordulásai, amelyekkel alapvetően a modern társadalom értéktelenségére világít rá.
Borbély jószerivel ismeretlen szerző a nagyközönség szemében. A Bilincstörők nem képes arra, hogy átértékeltesse a befogadó-alkotó közötti viszonyt, mégis érdekes, múltba visszarévedő színfoltja a kortárs magyar irodalmi világnak. Ha érezhető lenne, hogy az igenis fontos témákra rávilágító történeteknek van tétje, ha a szerző valóban mélyre ásott volna, emlékezetes könyv lehetne. (L’Harmattan Kiadó, 2018)
Mozaik burkolat