Az első villamos

kortárs

SUMONYI PAPP ZOLTÁN

József Attila

I.
Hol nyáron át a kőpadok,
kőasztalok fürtökbe vonzzák
a sakkozó nyugdíjasok
kibic- vagy játékos-csoportját:
a tér, levetve satnya lombját
kopár s áttetsző, láthatod:
keresd a tízéves fiúcskát,
ki vagonból szenet lopott.

II.
Mert változatlan ez a tér
hetven vagy hetvenöt év óta.
„Rálép a lábára a tél”
ki lépne csak az Indulóra.
Hiába szól más duda, flóta,
s hiába másképpen szegény
Ferenc tér s Gát utca lakója, –
ha udvari konyhában él.

III.
Kívülről nézem én is ezt,
s hozzá autóból hunyorítva
képzelem el a gyermeket
ki lehet Pista vagy Attila, –
de ettől is magányom bokra
sűrűsödik, hogy nem lehet
szinte már át se látni rajta
mikor társakat keresek.

IV.
Tizenkét éves koromig
falun nőttem, Szatmár megyében.
Hangomban hordom hangjait –
de ott is négy-öt helyen éltem…
Anyám s apám a déli végen
születtek, őseim pedig
Somogytól le – időn át s téren –
az Ádriai tengerig.

V.
Nekem mindenhez van közöm,
de énhozzám csak keveseknek. –
Gyepükkel határolt körön
kívül levőket nem szeretnek.
Kívül? Fölül? Mindegy. – Eretnek
leszel, ha így-úgy, kéz-közön
elvész – netán meg sem szerezted –
mihez nem kell csak fog s köröm.

VI.
Akolt nem ismerek! – S határt:
csak országét, csak kontinensét.
Magyarországot: Egy-hazát;
Európát: egy-szellem testét.
S míg azon vagyok, hogy kitessék:
már otthon érezné magát
egymásban ez Évezred-Egység, –
a „rendi gőz” non coronat!

VII.
Felnőttként láthattam viszont
a házat, ahol megszülettem.
Hittem is, nem is az iszonyt,
mely lázít csempész-levelekben.
És amint ott mellettük mentem
– keresztszüleim! –, hát bizony
az utcán nem mertek velem sem
magyarul szólni…! Kit ki ront?

VIII.
Zuhan „az első kő”? – Vadul
kalimpál szívem s visszavádol:
Ők is vagyok! – De elszorul
a torkom, ha a tattersallból
a bukméker miattuk bárdol,
s csak ámulok, mint amikor
New Canaan-ben hazafiságból
leckéztetett egy „magyar úr”.

IX.
Megjártunk pár keresztutat:
emlékezni és tán feledni
is jó lesz, – de addig még sokat
kell itten kölcsön-sebesedni.
Várok. – Egy kisfiút keresni
jöttem, ki most is itt marad –
„minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!”

A felfedezések emlékműve

FEHÉR ÉVA

Drága Nagyapám

Sajnálom, hogy nem ismerhettük meg egymást. Meghaltál, mielőtt megszülettem. Feleséged és fiad mesélt rólad, és néhány dokumentum, fotó. Szerettelek volna, ha megvársz, remélem, te is szerettél volna engem. Hallgattam volna a történeteidet, és talán örültél volna, hogy olyan nagy figyelemmel hallgatom.

Értetlenül nézek azokra, akik értetlenül néznek rám, miért érdekel a múlt? A te történeted az én történetem eredője, nem lenne történetem nélküled.

Az első világháború alatt születtél, de 1936 előtti életedről kevés az információ. Utólag egyértelműnek tűnik, de nem ismertek a részletei annak sem, hogy abban az évben, egyikeként a keveseknek, akik Magyarországról indultak el, nem Franciaországból, Belgiumból vagy máshonnan, miért keltél útra? Kalandos utad végén, társakkal együtt, gyalog jutottál át a Pireneusokon Spanyolországba, hogy a megtámadott spanyol köztársaság védői közé állj. A védők között találkozhattál Amerikából érkezett színesbőrű ápolónővel, ír kikötőmunkással, angol költővel, japán szakáccsal, tiroli parasztlegénnyel, német történésszel, spanyol arisztokratával, szovjet újságíróval, olasz nyomdásszal és még több mindenki mással. Az ötvenhárom országból érkezett önkénteseket nem tartotta vissza az sem, hogy országaik szigorú büntetéseket helyeztek kilátásba, ha beállnak a köztársaságiak közé. Pár napos kiképzés után már harcoltál, megsebesültél többször, megtanultál kicsit spanyolul is.

Mégsem a harcokból maradt meghatározó élményed, hanem egy pihenő alatt hallott kérdés maradt felejthetetlen. Madrid határán vártatok a tábornokok közeledő, marokkói zsoldos-seregére, gyatra fegyvereitek mellett heverve, amikor meghallottad, hogy egy katona miről kérdezi a veletek tartó haditudósítót. Nem járt még Madridban, és azt kérdezte, hangjában a kíváncsiság és a vágyódás keverékével: szép az a város, amit most védünk?

A köztársaság 1939-es legyilkolása után a franciák menekülttáborba zártak titeket. A tábor egy drótkerítéssel körbekerített, tengerparti homoksziget volt, és ti, a vert sereg katonái, az egymás elől is eltitkolt könnyektől sós homokban feküdtetek éjszakánként, egyetlen vagyonotokba, takarótokba burkolózva, amíg fel nem építettétek a barakkokat. A spanyol katonákat folyamatosan agitálták, hogy menjenek haza, akik ráálltak, azokat otthon bebörtönözték vagy kivégezték, az otthon maradottak tízezreivel együtt. A franciák az idegen-légióba invitáltak benneteket, mintha mindegy lenne a cél, mintha bármilyen lehetne a város. Hosszú-hosszú hónapok után kijutottál a táborból, és nem volt ország, ahova hazatérj. Sokaknak közületek nem volt hova hazatérnie. Nem volt máshova menned, mint a németek megtámadta Franciaország ellenállói közé, hogy harcolj megint.

Szép az a város, amit most védünk?

A második világháború befejezése után eljátszottál a gondolattal, hogy Franciaországban maradsz, közben megtanultál franciául is, szerelmes lettél franciául is. 1946-ban hazatértél mégis, egy lerombolt országot újra felépíteni.

Évekig élhetett benned a remény, hogy az a tíz éved nem volt hiábavaló. Aztán a spanyolosok hirtelen ellenséggé váltak, nemcsak Magyarországon, más országokban is. Világot láttak, és számtalan hírszerzővel találkozhattak, beszervezhették őket, hogy idegen hatalmaknak kémkedjenek. A feltételes mód többnyire elegendőnek bizonyult az üldöztetésekhez, bebörtönzésekhez, a kivégzésekhez. Téged is átvizsgáltak, téged is kikérdeztek, de nem voltál fontos hírek közelében, hát hagytak élni. A névtelenek hadseregéhez tartozol, nagyapa, a soha meg nem ünnepeltekhez, a dísztemetés nélküliekhez, a mintha sosem léteztek volna módon elfelejtettekhez, akik nem megírták, nem átírták a történelmet, hanem megélték.

Hátra maradt éveidben hányszor tetted fel a kérdést magadnak, nagyapa (kíváncsiság és vágyódás keverékével): szép ez a város, amit most védünk?

És mi volt rá a válaszod?

A régi villamos

KÖVES ISTVÁN

Vidám, játékos, szoborköltöztető vers

Mint frissen borotvált szeméremdomb,
sima a Duna, s álmában fecseg,
fénylő felszíne égő házakat idéz,
de te csak aludj, Attila, ne félj,
a lomha ég rozsdás rohamsisakja
sötéten borul fölénk,
lábadhoz koszlott szőrű kutya kúszik,
akár a jövőnk (?),
elúszott mind a dinnyehéj.

Falicsempe

FARKAS CSABA

Tavaszi kisprózák

Aranyesőnyílás idején

Most, hogy fölgyorsított a tavasz, odakünn, a sugárúton is virágba borult az aranyeső. Azaz aranyfa, Forsythia – észleli Thakács, sietve a forgalmas – zsiú, zsiú, húznak el mellette a metálszín kocsik – sugárút mentén, a kerékpár- és gyalogösvényen. Odabenn, a mély-dél-alföldi, belvárosi „Nagyá’” (Nagyáruház) mellett már januárban elkezdte bontani hidegsárga szirmait az aranyeső – itt pedig, künn, meg se’ moccant. Ennyi a hőmérsékletkülönbség bel- s külváros között, ily sokat jelent a hőkisugárzás, a hőszennyezés.

Teljes hónapnyi különbség. És további, csaknem egy hónapot jelent az elmúlott, voltaképp alig létezett tél: máskor, normális teleken, márc. végén--ápr. elején nyílik az aranyeső. – Thakácsnak egyébként, mint máskor már utaltunk rá, az aranyesőnyílást a Balaton jelenti, ahol jóval később virágzik a Forsythia, mint a mély-délen: húsvét-tájt. A Balatonon akkor már egyébként is zajlik a lét; rejtett életpezsgés mutatkozik, mely csak a beavatottak számára érzékelhető. Mert bár néptelenség van – amúgy általában –, de pl. a móló végén már nem talál szabad helyet az egyén (horgász), ha éjszakai pecára elkésve, du. 5 körül érkezik. S a szabadstrandon is sűrűn ülnek a pontyozók. Furcsa ez a relatív nyüzsgés: kilométerenként, ha akad egy ember – ám ahová Thakács menne, mindent felülmúlóan nagymérvű a tömegelés.

A vegyesboltban is, lám, sorok állnak, ó, az a foszlós balatonsz.-i kenyér! Ó, a szalontüdőkonzerv, amelyet a Dél-Alföldön sosem észlel az üzletekben Th., a Balatonnál azonban kirakatban s piramisokban áll; Á., Thakács felesége, és maga Thakács rögtönleg kosárba is helyeznek egyet, „E”-számokkal jelzett tartósítószerek ide vagy oda. Ó, a császárszalonna, amelyből 30 dkg-ot is képes elfogyasztani estétől reggelig, éjszakai horgászaton Thakács! – Egyébiránt óriási haladás, hogy egyáltalán akad nyitva tavasz táján bolt; Thakács emlékszik még oly időkre huszonévek távolából, mikor csak fönn, a faluban akadt üzemelő elárusítóegység tavaszon – itt, a parton többszörösen lelakatolva hallgatott a lapostetős áruház, a félhomályos-félcsillogó, napsütést hályogos szemmel tükröztető üvegen át látva lehetett látni: üresek a pultok, a gurulós kosarak egymásba tolvák, elárvulva a pénztárgép. – Igen, ez volt egykoron a Balatonon szezonkezdet előtt vagy -kor, s ehhez képest ez az egy szál kisbolt komoly, bár ugyanakkor aggodalomra okot adó fejlemény (mi lesz itt később, ha tényleg beindul a Balaton-projekt, megvalósul az egész évre kiterjedő turistaszezon – mi lesz az ily, magánykedvelő egzisztenciákkal, mint Á. és Thakács? Mi lesz azokkal, akik nem azért utaznak el a Balatonra, hogy azon vegyék észre magukat, hétvégenként nagyobb tömeg veszi őket körül, mint a fővárosi csúcsforgalomban)?

És nyitva, igen, a horgászbolt is, ilyen üzletválfaj egykor az egész Balaton-parton ismeretlen volt – horgászüzlet a Plattensee-re, minek a’? A helyieknek úgyis megvan mindenük, ami a rapsickodáshoz kell, tömörüveg-bot, ötvenes zsinór, száz méteres marázsaháló, az üdülők pedig kit érdekelnek: üdülő strandoljék, ne ritkítsa a halállományt. Úgyhogy Th.-ék a Mély-Dél-Alföldről szállítmányoztak a Blatno-ra régen, ld. a nyolcvanas évek, élő csalihalat (razbóra) is. – Ám ez idők már nincsenek sehol, s Thakács növekvő riadalommal értesül arról, hogy wellnesscentrum létesül a kiserdő helyén. „De az aranyesőbokor, azaz aranyfa, Forsythia, a kert sarkában, ahol évről évre fészket rak a feketerigó, azért megmarad nekünk. Akkor nyitja hidegsárga szirmait, mikor odalenn, mélyen, délen elvirágzott már; amikor érkezünk”, gondolta Thakács, s mondotta is, mire Á. csak helyeselt.

(Ó, szegény Thakács, óh Á.! Dehogy maradt meg a ház, a kert, az aranyesőbokor, Ó, hogyhogy nem vettétek észre, mi készül; hogy lehetett kettőtök ennyire botor!)

Kora reggel, késő hajnal

A Balatonnál a kora reggel (késő hajnal) a madarak korszaka. Az ember máskor is lát szárnyasokat, napközben, itt-amott – s hajlamos azt hinni, a környéken tényleg csak ennyi a madár. Egy-egy, ismeretlen cél felé sebesen szárnyaló gerle, néhány feketerigó, pár mezei veréb, kevéske, nemrég érkezett (hisz tavasz van) seregély.

(Leszámítva, persze, a vízi-, illetve vízhez kötődő madarakat, például a rengeteg hattyút; a hattyú egyébként valaha ismeretlen volt a Balatonnál, aztán, a rendszerváltozás tájt, egyszer csak elkezdett feltűnni. S [folytassuk a fölsorolást] a kevés sirályt – a koratavasz még holtszezon a Balatonnál a sirályok szempontjából, az itt telelők már visszaköltöztek a magas északra, a nálunk költők pedig még nem érkeztek meg mediterrán telelésükből [nyaralásukból?]; illetve a parti kövezésről ember közeledtére a partvonalhoz képest rézsút felszárnyaló, kilométerrel arrébb, a messzeségbe beléveszve, láthatatlan újra a kövekre kiülő cankót; a parttól távol, behúzott nyakkal, hallgatag gályaként evezgető vadkacsákat, csupa zománczöld fejű gácsér – a szín persze, távolból, nem észlelhető, ám tudható, csak gácsérok lehetnek, hisz a tojók ilyenkor valahol, vén fűzfának odvában, önmagukból kitépkedett, elképzelhetetlenül finom, pehelynél pelyhebb pelyhekből rakott fészken, olivazöld tojásokon kotlanak, melyekből majd 4 hét múltán kikelnek a somlóigaluska-szín – csokibarna-piskótasárga – kiskacsák; a kárókatonákat, melyek fönn szárnyalnak, ferde, merev sorban a királykék vagy párás-félfényes égben, szögletes szárnycsapásokkal; a kert fölött el-elszálló, szelíd-hófehér kócsagokat s gyanakvószürke gémeket; a parton őrjáratozó, hullám-partradobta döglött dévért lakmározó dolmányos varjakat.)

Szóval, mindezeket leszámítjuk, most a „szárazföldi” madarakról van szó, melyekkel tele a néptelen (kétszeresen is néptelen: részint, mert hajnal van, részint, mert tavasz) nyaralótelep, a derékszögben kanyarodó, apró utcácskák, „köz”-ök sora, az egykor, Th. gyerekkorában vakítófehér, mára a környezetbe belefakult törtfehér épületek közti udvarok, valaha kopárak voltak, mesterségesen plántált tujákkal… Tehát tele ilyenkor a kora tavasz embermentes késő hajnalán, madarakkal (rigók, cinkék, barázdabillegetők, zöldikék, pintyek, tengelicek) a táj, midőn Thakács megérkezik a vízpartról a házhoz, utána az éjszakai horgászatnak, súlyos, pontyokkal-keszegekkel teli, halszagú haltartó hálóval. (Emlékszik vissza minderre ő maga, Thakács. Közben voltaképp lohol a mély-dél-alföldi város sugárútja mentén, a kora tavaszi késő hajnalban, a munka iránt. S hallgatja a, mit is?, igen: rigók, cinkék, barázdabillegetők, zöldikék, pintyek, tengelicek harsogó-tavaszi, mindenünnét hangzó énekét. Már ennyi is elég neki, hogy a Balatonnál érezze magát, már ennyi is elég.)

Forgószél a sarkon

Ment Thakács a kietlen sugárút menti biciklijárdán, a poros, kora tavaszi szárazságban, és nézett. Nézett föl, a kék, lassan alkonyodni kezdő, rezzenetlen magasságba: hullik valami. Valami hull. De mi hullik pörögve-forogva, mintha egyenest azt égből jőne alá? – Thakács hirtelen mindenfélére gondolt, manapság minden megeshet (hullhat) föntről, szózat, űrszemét is akár, hogy csak későn, pár mp. múltán, jött rá: levél hullik, csörgősre száradt-pöndörödött platánlevelek hullanak. Hullnak, hullnak, metafizikusi üzemmódban, a szabad égboltozat irányából.

„Hát ezek meg?…”, kérdezte magától Th. „Honnét jönnek?” – Értetlenül állt a sarkon, miszticizmusra hajlón, mégis működésbe lépett benne az elemző elme, s a közeli óvodaudvarban állongó platánfát összefüggésbe hozta az égből jött levelekkel. És már meg is látta a száraz leveleket magasba repítő forgószelet. Látott már ilyet sokszor nyáridőn, kánikulában, tó sarkában vitte, vitte föl a vizet a forgószél és permeteződött az vissza Thakácsra; máskor púderfinomságú port kavart tölcséralakban – de ilyet, nos, ilyet nem látott eddigelé Th. Ez a széltölcsér komoly volt, tízemeletespanel-magasságig szállítmányozta föl a leveleket; mintha fecskék vitorláztak, denevérek csapongtak volna sötéten odafönt. És a tölcsér gyengült-erősbödött. Újra kavarta, újra vitte, vitte föl az imént leszállt-lelibegett leveleket a szél, mind növekvőbb spirálban szállongtak, kvázi életre kelve, fölfelé, ez volt a tölcsérnek a csöve – s ejtette vissza a leveleket széles karika szegélyén kibuktatva, odafönn. Mintha tornádó lenne, à la Texas, Ohio, legalábbis annak kicsinyített változata. – Erről jut eszébe Thakácsnak, a Balatonon is előfordul széltölcsér, hol is olvasott ilyet? Eötvös Károlynál? Persze, a Balatonhoz végül is illik a forgószél, nem mindennapi tájban nem mindennapi jelenség – ám itt, a mély-dél-alföldi, szeles-poros tavaszban, a sugárútba torkolló bekötőút mellett, teljesen indokolatlan.

„Lám, ilyen, amikor áramlik-emelkedik föl a meleg levegő”, gondolta Th. Talán érkezik már a hidegfront – napok óta mondja a tévé, hogy jön –, a magasban már meg is érkezett, és süllyed lefelé a hideg lég, a napsütötte talaj fölmelegítette levegő pedig a magasba tör, a süllyedő hideg légtest repedésein keresztül?… Állt Thakács a sarkon, a jellegtelen és kietlen, külvárosi tájban – zúgtak-suhantak az autók, a széltölcsér hol elgyengült, hol fölerősödött, hol működésbe lépett, hol elhalt; közben másutt nem moccant sehol a levegő –, és várt. Várt, várt Th., hátha jön egy kimagasló erejű széltölcsér, igazi tornádó, végre egy megírható téma az N.-i Néplapnak, vagy megszűnik teljesen a jelenés (Thakács számára pedig a megjelenés.)

Nem következett be sem egyik, sem másik: helyét lassan változtatva, hol itt, hol kisséleg arrébb, hol amarrébb, de működött a széltölcsér, elhalva-fölerősödve ismét – s Thakácsnak nem volt türelme végigasszisztálni kifejlődését/megszűntét. Volt járókelő, aki a széltölcsér kellős közepén hatolt keresztül, féloldalasan védve a portól arcát és szemét. Észre sem vette, min megy keresztül, csak azt, hogy hirtelen nagy lett a szél. „És én min megyek keresztül?”, kérdezte magától Thakács. Tudta, lefelé ejti őt a társadalmi, nagy forgószél; nincs maradás.

FÖVÉNYI SÁNDOR

Néha elgondolkodom

néha elgondolkodom,
valóban a víz-e az úr,
mert páran tivornyáznak tákolt tutajokon,
kicsit félve, hogy a tartókötél meglazul.
itt régen nincs vihar, se tépett vitorla,
a bolha köhög, az oroszlán gyáva,
néhány sunyi a markába röhög,
ők látják mily szép a király új ruhája.
vetkőzzünk mi is pucérra,
ne lógjunk ki a sorból,
mégis, ha elszakadna a cérna,
kortyoljunk valami ócska borból,
ez majd összekovácsol minket,
bátrak leszünk, ostoba hősök,
mert lassan elérjük azt a szintet,
mit ránk hagytak a boldogtalan ősök.
szolga vagy, az is maradsz,
ha nem tetszik csinálj jobbat,
legyél szívós mint a tarack,
szúrd át bőrét a hatalomnak.
alatta levegő, és semmi,
olyan akár a felfújt luftballon,
és mikor megpróbálsz lélegezni,
bűzlik mint a macskaalom.
engem nem érdekel, ki jön, megy, marad,
a harag rossz tanácsadó,
azt tudom az írás megmarad,
ami elszáll, az a becsület, a szó.
ezért vésem betűim papírra,
melyből majd hajóm hajtom,
és rábízom a verejtékes áramlatokra,
mert mégis csak a víz a hatalom.

Nem tudhatod

Bármerről jössz idegen, nem tudhatod,
mit érez az aki e földet lakja,
bár néha tépi-tagadja,
pedig itt alszik Apja, Édesanyja.
Nem tudhatod, később miért köszöni
hüppögve minden göröngynek,
hogy legkönnyebb álmukat adták nekik.

Bármerről jössz idegen, nem tudhatod
mit érez ki mostanában alig magyar,
nyüszít akár az űzött vad,
pedig ezer éve rohadt rajta a féltő avar.
Nem tudhatod, mit érez
kinek egyik lába itt, a másik
meglazult gyökér, és akár az őseit
új hazába visz, mert nincs még ott is többet ér.

És nem tudhatod, mit érez a város
reggelente, mikor kelő a Nap
végigsimogat ezernyi tűzfalat,
csókot dobva rájuk, amitől pár
pillanatra buja rúzsfoltosra kenődik vásznuk.
Nem tudhatod, mit érez a város
este, mikor neonférgek percegve
fénybe rántják homlokát, aztán elalszik
mint a gyermek, maszatos arcához szorítva
a csend-eső szálkás haját.

Bármerről jössz, nem tudhatod,
mit érez az, ki hideg formába forró
vasat dagaszt, s míg fáradtan szenderül,
őrzi a tűz, s mikor szipákolva lehűl
az acél, már benne a darab, már benne
a kész, csak a kéz erőtlen horpadt
mellkasokba új szívek ritmusát verni.

Nem tudhatod, bármerről jössz,
mit érez a táj a rágyötört szántások
alatt, mikor másnak nő a mag, másnak
szökken szárba, és valami furcsa
szomorúság kaszálja, csapkodva jobbrabalra,
tébolyként, öreg szemek alját marva.

Nem tudhatod, mit érzek én, miért
halok naponta százszor, s születek
százszor újra, mert élni kell bármi áron,
szinte belebutulva, ahogy a szavak
lassan elsorvadnak számon, akár szegény
Hazám hervad virágszál piedesztálon.

Az óváros látképe

Az én hazám

már tudom mit jelent nekem e táj,
darabka földet hol apám pihen,
vagy az anyai ölt ami úgy fáj,
ha majdan őt a vállamon viszem.

már tudom mit jelent a szó, hazám,
hogy enyém amerre lát a szem,
a nyári rétek terített asztalán
hullámzó milliónyi búzaszem.

és enyémek a hosszú őszi éjszakák,
a távoli ráncoshasú városok,
falvak, mikor az ablakok muskátliján
a nyomor hajnalban csendesen felzokog.

itt minden sors hozzámtartozó,
a temetőkben őseim süppedő halmai,
az öröm, vagy fájón simogató szó,
amit mindig meg fogok hallani.

enyém a döglött gyárak udvara,
hol egy eldobott lapát nyelén gőg henyél,
enyém létünk bemocskolt abrosza,
melyen értem hőzöng a frissensült kenyér.

Itthon vagyok, talán itt is temetnek,
bár kétlépésnyi a boldogság ami nekünk jutott,
de addig is anyanyelvemen élek, beszélek,
mint a föld mikor majd hörögve rám zuhog.

GAJDOS LÁSZLÓ

C’est tout

A halacska panaszkodik. Hát élet ez? Megesznek a nagy halak, az emberek pedig kifognak, hogy csaliként felhúzzanak a horogra. Kagyló szeretnék lenni, egész nap bezárva a házamba, és csak pár pillanatra kinyílni, hogy beszívjam a vizet, tele az apró lényekkel, amiket megehetek.

A kagyló erre válaszol. Ugyan már, ne hülyéskedj! A tenger vize az emberek által bedobált szennyel van tele, ez undorító és gyakran mérgező is. Én kígyó szeretnék lenni, fürgén csúszva-mászva alig hallhatóan így lecsapva az áldozataimra, melyekkel jól lakhatok. Azután alszom, míg meg nem éhezem ismét.

A kígyó meghallva ezt az óhajt, felszisszen. Hogyne! Aztán jönnek az emberek, villásvégű botjukkal leszorítanak, a mérgünket kipréselik, aztán megölnek, és a bőrünket lenyúzzák. Istenem, én majom szeretnék lenni, a fák koronáján ugrálni, játszani és évezni a szabadságot.

A majom megszólal: Nem így van ám ez. Tényleg a fákon élünk, de az emberek hálóval elfognak és elvisznek messze-messze, hogy kísérletezzenek rajtunk. Sokunkat pedig betanítják, hogy szórakoztassuk a turistákat, és akkor kapunk enni, ha ezt jól csináljuk. Én bizony elefánt szeretnék lenni, társaimmal a szavanna földjén rémisztő hangzavart okozni a trappolással és a trombitálással.

Az elefánt a majomnak válaszol: Hát lehetne így is! De jönnek a fegyveres emberek, megölnek és lefűrészelik az agyarunkat, hogy drága pénzért eladják. Ezt nekik nem lenne szabad tenni, de szarnak a törvényre. Én csak akkor lennék boldog, ha oroszlán lehetnék!

Az oroszlán előjön a bozótból, és csak annyit mond: Bolondok! Mind azok vagytok! Megrázza hatalmas fejét, egy ideig hallgat aztán így folytatja: Mi nem félünk a haláltól. Ha eljön az idő, megjelenik a vetélytársunk, hogy elvegye a területünket és az asszonyainkat. Megküzdünk. Egyikünk bizonyosan meghal, vagy ott a helyszínen, vagy a bokrok közé bújva lassan. De az emberek puskája ellen védtelenek vagyunk. Távcsövesek és két kilométerre is elhordanak. Megölnek, aztán a fejünket levágják, a bőrünket lenyúzzák és eladják trófeának. De néha az altató lövedék jön, utána a ketrec és életünk végéig a cirkusz, az állatkert vagy a gazdagok bekerített vadasparkja. És mit tehetünk ez ellen? Egy pillanatra elhallgat, majd akkorát ordít, hogy még az elefánt is rémülten hátrál. Semmit értitek? Az égvilágon semmit!

* * *

Egy szenegáli férfi áll az óceán partján és gyönyörködik a naplementében. Mellette álló kisfia göndör haját simogatja. És csak annyit mormol alig hallhatóan: Én Ember akarok lenni! C’est tout.

Expo tető

DEBRECZENY GYÖRGY

változás

ha változás lesz idejében jelzem
és nem fogom jelezni
azt hogyha nem lesz változás
ha idő lesz változásként jelzem
ha nem jelzem nem lesz rá idő
ha jelzés nem lesz nem lesz változás
vagy csak a jelzésre nem jut már idő
ha jelzés lesz majd idejében változom
és nem változom
ha jelzés nem érkezik
majd jelzem idejében
ha idő nem lesz a változásra
és jelezni fogom idejében
hogy nem fogom jelezni

Expo

BALLAI LÁSZLÓ

A geodéta

Amikor a geodéta egy fárasztó nap után hazaérkezett, a hathengeres, burgundivörös BMW már ott parkolt a háza előtt. A kerítésalapfal szintvonala egybeesik a csomagtartójáéval, antennája pedig éppen a kapucsengő magassági pontjáig ér. (De a vendégnek nem kellett csengetnie, mert amikor a szokásos hanyag mozdulatával bezárta az automobilját, a geodéta felesége keze már a kilincsen remegett: „Kávét konyakkal, Rudolf?”) A geodétának semmi kedve nem volt egy újabb görbe estéhez. És ahhoz sem, hogy miután a BMW ismét kigördül az életükből, csak azt hallgassa: „Látod? Ő bezzeg vitte valamire.”

Az elmúlt két évtizedben számos megbízást adott neki Rudolf, a Németországba települt egyetemi évfolyamtárs. „Most csak kisebb munkára futja, de majd a nagy üzlet hasznából megcsinálod a szerencsédet”, szabadkozott mindig, holott tíz-tizenöt százalékkal fizetett többet a mérnökóráért a szokásosnál. De a geodéta barátságból jelentős kedvezménnyel is dolgozott volna neki, ám annál nagyobb kedvezménnyel alig is szolgálhatott, hogy Rudolf egy alkalommal kerek négyhavi munkájával maradt adósa. Ekkor bezzeg azt hallgatta a feleségétől: „Ilyen szélhámossal kötöd össze a szekeredet? Maholnap fedél sem lesz a fejünk felett.”

Természetesen anyagi nehézségek fel sem merültek, de azért benne is motoszkálni kezdett valami rossz érzés. Ezt azért nem várta, vagy legalább tájékoztathatták volna. Álmában zümmögést hallott, amely éktelen motordübörgéssé erősödött. Dimbes-dombos tájon szaladt lélekszakadva, egy sarjerdő előtt felbukott, tükrös paplanját magára húzta, hogy ne lásson, ne halljon semmit, de a tükör burgundivörös BMW-vé változott, amelynek lökhárítója a torkára nehézkedett, moccanni sem tudott. A motorzúgás megszűnt. Távolról Rudolf hangja hallatszott. „Nem értem mit mondasz.” „Nem mondtam semmit” – válaszolt a felesége, immár a hajnal valóságában. Mindjárt indulnia kellett.

Nem sokkal később a kollégák sustorogni kezdték, majd sajtóhírekből is értesült arról, hogy valami nagy ingatlan panama volt a háttérben és Rudolf cége is csődbe ment, így hát fátylat borított a történtekre. „Mindenestre legközelebb kérj előleget” – tanácsolta a felesége. Ezt, ha akarta volna sem tehette volna meg a szakmai etika miatt – hogy is állíthatna ki számlát azért a munkáért, amelyet nem végzett el?

Még be sem zárhatta a kocsiját, amikor Rudolf sietett elé. (Már nyilván részletesen beszámolt feleségének a nagy üzletről.)

– Barátom, ma nagy estét csapunk!

A Kispipában tenyerét összecsapva az étlap felett, Rudolf rögtön hívta a pincért:

– Előételnek máris rendelünk két adag vörös kaviárt és egy palack bourgogne-t.

– A legnagyobb sajnálatunkra burgundi borunk nincsen, csak bordói – szabadkozott a felszolgáló. Majd hozzátette: – De a kaviárhoz az sem passzol.

– Nem? Akkor küldje ide a főnökét.

– Valóban, a lazacikra és az ital viszonyát a különböző kultúrák másképp ítélik meg – bólintott a tulajdonos. – Az oroszok például mélybe hűtött vodkával fogyasztják, a németek francia pezsgővel.

– A németek? – akadt fenn Rudolf szeme. – Valóban. Akkor hozza vodkával.

– Biztosíthatom az urakat, hogy mire elfogyasztják a fácán-erőlevest fridattóval, akkorra a bourgogne is itt lesz.

– Honnan tudta, hogy fácán-erőlevest rendelünk? – hüledezett Rudolf.

– Honnan szerez negyedórán belül egy karton burgundit? – álmélkodott a geodéta.

És a bort a beígért időre valóban felszolgálták. Rudolf sokáig ingadozott a csigapörkölt és a vörösboros bárány között, végül mindkettőből rendelt, és egyik palackot a másik után hozatta.

A geodéta, akit meg sem kérdeztek, hogy mit inna, mindig töltve találta a poharát.

– Azért nem rossz ez a francia bor – jegyezte meg.

– Annyit ihatsz belőle, amennyit csak akarsz. Persze ennél sokkal drágább fajtákból.

– Attól jó a bor, hogy drága?

A részeg ember ingerülten vágott vissza a csípős megjegyzésre: – Két évtizede caplatsz dimbes-dombos tájon, sarjerdők mellett, nehéz terepen hurcolászva az eszközeidet. Szélben, fagyban és forróságban egyaránt menned kell. És mire vitted?

– És te mire vitted?

– Én, aki eközben a kényelmes irodában kávézgattam, vagy a négyezer köbcentiméteres BMW-vel száguldoztam, mert nálunk nincs sebességkorlátozás…

– Hogyhogy „nálatok”?

– Németországban. Térj észre, ember! Hatszoros pénzt kerestem minden egyes munkaórádon és a többiekén is, akik itt ragadtak. Szükséged volna már egy új autóra és egy új házra. Most sikerült bekapcsolódnom egy nagy építési konszern hálózatába, amely magasan képzett, tapasztalt geodétát keres osztályigazgatónak.

– Ott, „nálatok?”

– Már be is ajánlottalak. Hatalmas pénz, a terepmunka pedig a fiataloké.

– Én szeretem a terepmunkát.

– Eh, maradna neked is az istállók szagából, amikor a teljesítést ellenőrzöd.

– Mi, a terepen dolgozó geodéták Magyarország fő topográfiai jellemzőin, szintvonalain és magassági pontjain túl olyan árkokat, szelvényeket és vetületeket ismerünk meg, amelyek még kisléptékű térképeken sem látszanak. Arról nem is beszélve, hogy első tanúi vagyunk a táj formálódásának, hiszen az általunk felmért szántók utakká és építési telkekké alakulnak. A mi fejünkben folytonosan bővülő térképen nem csak a jelen, hanem a jövő építészeti tárgyai is szerepelnek. A haza ily mérvű ismerete sokkal nagyobb kincs annál, mint amit pénzben egy-két év alatt össze lehetne kaparni nyugaton.

– „Fizetek főúr, volt egy feketém/ és egy életem, amit elrontottam én” – énekelte a zongorista.

– Elnézést uraim, éttermünk bezár, de a klubot ki tudom nyitni önöknek, ha még szeretnének fogyasztani – lépett hozzájuk diszkéten a tulajdonos.

Átsétáltukban mindkettejük tekintete Rudolf feketén csillogó BMV-jére siklott, amelynek tetejét gyengéden végigsimogatta a holdsugár. Most már bizonyos, hogy sofőrszolgálatot kell hívni. A geodéta fején átsuhant, hogy bezsebelt már annyi sértést, amelyre most válaszul – mivel manapság már nem küldhetik el egymáshoz segédeiket az úriemberek –, egyszerűen faképnél hagyja a partnerét, de már benne is dolgozott annyira a szesz, hogy még valamit feltétlenül hozzátegyen az elmondottakhoz:

– Tudod, hogy igen mértéktartóan iszom, töményet alig. Rendszeresen korán kelek, és abba a kis lapos, csiszolt fémkulacsba, amelyet tőled kaptam – hogy a napot papramorgóval kezdő eleinkre emlékeztess –, minden reggel friss vizet töltök, amely ebédig kitart. Ebédig. Mert én az ebédet soha semmiért nem mulasztanám el, bármely táján járok is az országnak. Mindenhol megtalálom azt a konyhát, ahol a helybéli asszonyok még maguk szegik a nyakát a kendermagos tyúkocskáknak, vagy ahová a környékbeli halász még azelőtt beadja a hajnali fogást, mielőtt a kövér polgármesterné kihajtja hálószobaablaka zöld zsalugátereit. Tizenegy órától bele-beleszimatolok a levegőbe, majd déltájt az illatok nyomába eredek. Hosszú évek során a különböző helységek és tájak szintmagasságai és tereptárgyai az én fejemben Magyarországot, mint egy hatalmas étlapot is jelölik, amely a különböző ínyességekhez különböző helyszíneket rendel. A reggelihez való, a fokhagyma csaknem teljes hiányát fenyő és akácfüsttel kiegyensúlyozó kolbászt Sinka bácsi készíti Tápióságon. A sógora keze alól kerül ki a legkitűnőbb csípős gyulai Hartán, a pirospaprika fővárosában. A paprika nélküli szalámiért ellenben, amelyet Veszelka Dénes száraz csigerben is megáztat mielőtt a huzatos padlásra kiakasztaná száradni Zalakomárra kell utazni. A levesnek való tyúk, amelynek a húsa még négy óra főzés után is ropog, de az ötödikben elomlik a fogak alatt, Tóbiásné udvarán kapirgál Váncsodon. A pontyok pontya Legli bácsinál terem, aki a Rábából kipecázott halat még egy hónapig a csempeszkopácsi kertjén átfolyó ér friss vizében nevelgeti. Csengőd a húsvéti sonkát és a kenyérszalonnát jelenti, hiszen Telekes Mihály már százkilósan levágja a hízót és ő ért a sózáshoz a legjobban az országban. Vendéglőkben gondolkozva: a babgulyást a budakeszi Nádfedelesben, a birkapaprikást a lakiteleki Birkacsárdában, a csigapörköltet itt a Kispipában, a disznótorost a kecskeméti Sport étteremben, a halászlét a tiszavasvári Hal-birkában, a harcsapaprikást az óbudai Régi Siposban, a pacalpörköltet a tápiószelei kocsmában, a pisztrángot a Szalajka-völgybeli halsütőben, a szarvaspecsenyét az egri Fehérszarvasban, a tortát Esterházy módra az óbudai Daubnernál és a tökös-mákos rétest az őriszentpéteri Bognárban adják fel az országos menüre.

Azzal a geodéta az őt meghívó Rudolf helyett kikérte a számlát, lecsapta a tetemes summát az asztalra, és távozott.

– Jót mulattatok? – kérdezte a felesége, amikor a geodéta bekászálódott az ágyba.

– Soha ilyen jót.

Hajnalban, a szokott időben kipattantak a szemei. A hasogató fejfájás dacára jóérzés töltötte el, hogy nem kell többé tartania a burgundivörös BMW megjelenésétől. Hogy eddig tartott volna, még nem is fogalmazta meg magának. A kávé kortyolgatása közben bekalandozta gasztronómiai térképét. Hová is induljon? Kinyitotta a konyhaablakot, és mélyet szippantott a dermesztően hideg februári levegőből. Ilyenkor bizony kifagy a hús. Sinkáék biztos vágnak. Még egyszer ellenőrizte a munkanaplójában: Tápióságon van még egy bejárása. A fagyropogtató, holdfényes éjt tiszta reggel követte. Mire a nap delelőjéhez érve szinte a nyári puszta ragyogásába öltöztette a havas tájat, a geodéta már ott állt a Sinka porta előtt. A kapun tábla függött, „Ház, telek eladó”, odabent szomorú csend honolt. Az első szakadás a geodéta fejében fellelhető országtérképen. Azután mind gyorsabban a többi: Legli bácsi agyvérzést kapott, Tóbiásné idősek otthonába került.

És az öregek helyébe nem léptek fiatalok. Viszont különféle „kézművesek” és „ízmesterek” tűntek fel Magyarországon. A „nemzeti” kormány által gerjesztett „hungaricum”-mámor arra vezetett, hogy az emberek az egyre szaporodó kolbászfesztiválokon, halászlé- vagy gulyáslevesfőző versenyeken lézengjenek, és ott méregdrágán vásárolják meg a nemritkán gyalázatos minőségű kotyvalékokat (ámbár a padlásról levéve a dagasztóteknőt és a hurkatöltőt, az elfecsérelt idő alatt nagyapáik hagyományaihoz bátran visszatérve, maguk is előállíthatnák a régi magyar ízeket). Egy alkalommal a geodéta orrába valamely hipermarket szárazáru pultja felől áramlott az akácon füstölt házi kolbász ismerős illata. Szemügyre is vette a szálakat, a héjuk megfelelő fátyolosságát és a húsuk mélyvörösben pompázó színét. Vett is egy párral, hazaérve rögvest olyan jót csemegéztek belőle a feleségével, hogy alig maradt a hatvan dekából. Igen, a héj szinte lepergett, amint hozzáért a kés, hogy utat engedjen a rég áhított – leginkább a hartaira emlékeztető – kellőképpen füstös, fokhagymás és paprikás íznek. A geodéta hosszasan forgatta az ujjai között a Csaba ízmestere címkét, majd másnap egy nagy szatyorral tért vissza az üzletbe. Ám a kolbászból még mutatóban sem maradt, hanem az eladó megnyugtatta, hogy a következő hétre megint rendeltek belőle. Na, azzal a geodéta jól bevásárolt. „Kapós a termék? – gondolhatta az „ízmester. – Akkor gyorsan összeütünk valamit ezeknek a pestieknek.” Lerövidítette a füstölési időt – miáltal a héj beletapadt a félig nyers húsba – és harmadosztályú paprikát használt, amelynek csak csípőssége maradt, színe és íze nem.

A geodéta térképéből a vendéglők is elkezdtek kiszakadozni, a Régi Sipos, a Sport Étterem, végül a Kispipa. A Kispipa előtt elhajtva mintha érzékelt volna valami kiszűrődő fényt, de eltűnt a régi portál, nevezetesen a dupla üvegajtó, amely arra szolgált, hogy télen a bent ülő vendégekre ne zúduljon rá a hideg levegő. A Kispipába, az utolsóként fennmaradt belvárosi kisvendéglőbe, amelynek az étlapján – a főzeléktől a bélszínig – kétszáz féle fogást kínáltak a magyar konyha remekeiből, ahol – hogy a tulajdonos felmérhesse, kit enged be – mindig minden asztalon ott díszelgett a „foglalt” tábla, még Amerikából is rengetegen elzarándokoltak. Most itt egy díszletezett romkocsma található, falain mintha hulló vakolat alól kandikálnának ki a mezítelen téglák, és ott, ahol egykor Seres Rezső zongorázott, egy fekete iskolai táblára különféle ismeretlen sörfajták nevét írják egymás alá. E lezüllés jobban szíven ütötte a geodétát, mint sok éve az, hogy Rudolf közölte: rajta és a kollégáin gazdagodott meg.

Éjnek évadján a geodéta felesége zajra riadt, az ágy üres volt mellette, ám a konyhában égett a villany.

– Mit csinálsz, szívem? – kérdezte csodálkozva a férjétől.

– Csirkét rántok Tóbiásné módra.

– Az milyen?

– A panírozott húst csak félig lepheti el a zsír, amelyben közepes hőmérsékleten, letakarva addig kell párolni, amíg sercegés nem hallatszik, majd megfordítva, fedő nélkül nagy lángon kell ropogósra sütni.

– De éjfélkor?

– Holnap délben még ropogós lesz ez a madár.

Az asszony összecsapta a kezét.

– Ebédet viszel magaddal?

– Igen. Váncsodon lesz egy munkám.

– Csak nem fogsz kolbászt is tölteni „Sinka bácsi módra”?

– De igen. Már meg is terveztem a füstölőt.

Belém torony

RÁK BÉLA

Szentendre

Szentendre utcái eljöttek elém
Budán a Vár alatti gyermekkorom
Emlékét idéző csöndes, alacsony
Házsorok képében életem delén.

Honnan is jött ez a furcsa hangulat?
Tudom, hogy más ez és más volt ott amaz.
Kettőjük varázsa mégis ugyanaz:
Szemérmes bölcső ringatja titkukat.

Hallom, ahogy összesúgnak mögöttem
A telt asszonyos formájú, tengerszem-
Udvarokba hívogató boltívek.

S amint a hullámzó utcákon megyek,
Mintha csak megszentelt vizeken járnék,
Barcsay képei között egy árnyék.

Kezdet

Míg a holdvilág kikísért az útig,
Rétek illatát sodorták az árnyak.
Úgy indultam el, hogyha visszavárnak
       Visszataláljak.

Úgy indultam el, hogyha bárki szólna,
Visszafordulnék, maradnék is végleg,
Távoli sziréndal hiába hívna
       Újra meg újra.

PETZ GYÖRGY

Zimbabwe, avagy a magyar nyelvről

– Bassza meg, ez így nem mehet! – háborodott fel Hofgesang Péter (alias Hazafias), és úgy általában igaza is volt. Elvégre ő a 600-as számú Szakmunkásképző és Szakközépiskola (alias hatkilós) igazgatója 1979-ben, amikor az Úttörő tér (alias Kálvária) közelében fölmérte a világhelyzetet, a szovjet segítségnyújtás (alias bevonulás) következményeit Afganisztán testvéri lankái (alias ellenséges terepviszonyai) közé, ahol nyilván nyelvi, viselkedésbéli problémákkal szembesülnek. – Nem mehet így tovább, hogy ezt a szép kialakítású műintézményt, melyben a jövendő szakmunkásait neveljük, szétizélje a csúnya beszéd. A szakfelügyelet is szóvá tette a folyamatos csúnya beszédet, ami még a folyosókon sem akar szűnni. Móra és Tömörkény hazájában, Juhászról nem is beszélve, Kossuthot ki nem hagyva: Szegednek népe, nemzetem büszkesége… Mert milyen jövőképünk lehet így…

Pedig repült a nagy kulcscsomó, tépelődtek a pajeszok, érlelődtek a kokik. Hiába. Az inasgyerek keményfejű, a gyakorlaton szájal, amikor mesterének söréért ugrasztják, legjobbja pedig, a KGST autószerelő szakmunkástanuló verseny győztese függetlenített KISZ-titkár lesz, és közelít a magas politikához megyei vagy városi szinten.

Itt kell megoldani a nyelvi, magatartásbeli válsághelyzetet. Le style c’est l’homme même. Buffon. De mégse, bassza meg…

Első felnőtt munkahelyem, ahol a legdisznóbb latli rendezéséhez nélkülözhetetlen volt a délutáni kézilabdaedzés keretek adta keménysége, némely szoros emberfogás kék-zöldje. De ekkora probléma megoldásához nem nélkülözhettem a külső segítséget és a szerencsét.

Még az egyetem vége felé, egyszer csak ott találtam magam a teljes sötétségben. Ballagtam éppen a tízedik felé, egy konyhabútor fölött épphogy kipillogva, kerestem egy szempár biztató, vidám feleletét. Mert nyelvi nehézségeink ugyan voltak, de az épülő, sőt, már beépülő tízemeletes tetejéig ketten botorkáltunk, mert az igazi melósok nem voltak hajlandóak. És akkor láttam egyáltalán valamit, amikor Zimbabwe kinyitotta hatalmas szemét. Minden nagy volt rajta. A feketeség, a keze, ujjai egy perccel hosszabbak, mint az enyém, de legfőképp a kedve. Még el se indultunk, ő már a tízediken járt. El akart menni uszodába. Ott főttünk a nyári hőségben a meleg vízben, szinte fázott még ott is. Nagy család, sok testvér, nővére és sógora már Londonban. Ő is odatart, orvos szeretne lenni. Zimbabwéből csak a nevét tartotta meg, képtelenek kimondani az európaiak a valódit.

Néhány ismerős kölök kéretőzött mellénk, a Rigó utcai gyermekotthonból ismertük egymást.

– Ez a te barátod? Beszélhetünk vele? Honnan jött? És látott oroszlánt? És megcsiszikolhatjuk a bőrét? Nem haragszik? – Zimbabwe göcögött, kistestvérei épp ilyenek. Tud velük bánni. – Tényleg fekete. És busmanokat is látott?

Lehet, ez varázsszóként hatott, a meleg vízben addig szinte didergő fiatalember elkezdett dalolni. Már amennyiben ez annak nevezhető: Iktlika, lektliká / ngu ngu hozsanne.

Furán csettingetett a téknél, n-nél. Nagy sikere támadt. A kissrácok odáig merészkedtek, hogy egy busman kalandot követően kifejezetten valami igen randa apróvadász mondást kértek. Erre Zimbabwe elkomorult, eltüntette összes fogát és szinte súgta nekem.

– Amit most fogok mondani, az a legsúlyosabb a kis embereknél. Nem is tudom pontosan, mit jelent, de benne van az anyjuk és valami nagyon csúnya cselekvés. Egy busman erre ölni tudna.

Ezt próbáltam lefordítani. Na végre! A kölykök tudáséhesen, áhítattal vártak valami hosszas, kacskaringós hangjátékot. Zimbabwe hunyorított, majd szinte rájuk ijesztett.

– Ccs.

–Mondja már!

– Ccs. – Zimbabwe megismételte. Valójában jó, ízes, kétoldali csettintés. Én is ismételtem, mintha lefordítanám. Egy gyerek, némi csalódottsággal közölte, náluk akkor minden kocsis tud busmanul. Ezen jót derültünk.

A legszörnyűbb osztályban osztályfőnökösködtem. Nevezzük magyar órának. Moldova koktélja, Tar Sándor művezetőjének gyötrelmei, Heller Az évszázad bokszmérkőzése, Svejk némely kalandja után mélyen a szemünkbe néztem, és aki nem bóbiskolt, annak megkockáztattam a világ legrondább szövegét, mondatát, szavát, hangját. Utána visszakértem. Egyből megjegyezték, többen heveny magyar fordítását is rögtönözték, de ezt a magukhoz térők nem értették, azt hitték, csak a szokásos, nem tudták, hogy az óra része, úgyszólván tananyag.

Egy hónap se telt el, Hazafias Péter még délcegebben járta a folyosókat, mintha parádés kocsis és gyönyörű lovak mögött feszítene. Megkapta az állami kitüntetést példás tanári, nevelői, iskolavezetői munkájáért.

Még hozzám is leereszkedett, talán mert magyaros vagyok.

– Na, mit szól, Petz elvtárs, sehol egy káromkodás, van értelme a nevelésnek. Csak azt nem értem, mi ez a folytonos csettingetés. Mint a kocsisok…

MAJOR PETRA

Hajnali dadogás

Ma is a hajnal
álmatlan foglya lettem,
mit a tegnapból temetni kellett,
azt mostanra eltemettem.

Valahol egy óra ketyeg
– magában beszél az idő –
kint vacogva ruhát vált az ég,
elkékült lábán vérvörös a cipő.

Lám, itt egy új nap megint,
tán új pokol, tán új csoda,
szűkszavú imákat dadog a szívem,
felszentelt vágyaim kolostora.

Időcsapda

A reggel maradékát a délelőttnek adom,
a délelőttét a délutánnak, és így tovább,
visszavenni semmit nem merek,
csak kilökődne úgyis, mi tőlem idegen,
ragaszkodni, ha így nézzük, képtelen vagyok:
az idő dolgába nem avatkozom,
s bár rendre felrovom tévedéseit,
végül mégis mindet magamra vállalom
– bűnös legyek inkább, mint kiszolgáltatott.

KÁNTOR ZSOLT

Nietzsche halott, Jézus él

Mi öltük meg Istent ¹
                            Károli Gáspár emlékére,
                            435 éve fordította le a Bibliát

Isten a saját életével fizetett értünk. Isten a saját létezését adta oda helyettünk. Hogy megmentse a bitang, a végletekig gonosszá lett teremtményt az örök kárhozattól. Semmit nem hagyott átadatlan. Mindent letett a kereszten.

Nietzsche a képmutatást kárhoztatta. Azért írta meg az Antikrisztust, hogy fölébressze a halott papok halott egyházát. Ébresztőt fújjon! Ne gyilkoljátok egymást a kereszt nevében! Már az igaz Istent se bírjátok elviselni.

De jure megtörtént a megváltás. De facto minden embernek személyesen kell birtokba vennie. Nietzsche tudta, hogy ő nem képes rá. Ezért a vallást, az egyházat okolta. Tisztán látta, hogy az ördög az intézményesítésbe rejtette el a fátyolt. Ami eltakarja a bűnösök elől az Igaz Örökkévaló fiának a frenetikus tettét. Milyen jó még kimondani is: a halált legyőzte Jézus! Kijött a sírból a Szöveg. Az ige. Logosz és vér. Összeforrva járnak.

Mi öltük meg Istent, írta Nietzsche. Ez a mondat azt jelenti, amit jelent. Jézus, mint Isten fia elszenvedte a legyilkolást, a kivégzést helyettünk. A szellemvilág ezt tudomásul vette. Tudja minden angyal, hogy nem a saját rosszasága miatt halt meg Isten fia. Hanem a teremtmény fajult el. Az emberiség bűnei miatt tette az Atya bűnné azt a Lényt, aki bűnt nem ismert addig.

Akárcsak Noé idejében. De az Örökkévaló kegyelme most még nagyobb és kitágítottabb körű volt, mint a bárka idején. Tudta, hogy újra elromlik a „motor”, mivel az alkotó akarata ellenére az alkotás megette a pirulát, ami a gonosz ismeretet, a sötét tudást tartalmazta. Nem kellett volna. Így nem tudott saját erőből átváltozni, megjavulni. Beteggé lett a működése. Attól kezdve, hogy evett, ösztönössé vált a viselkedésében a hazugság. A gyűlölet. Erről tanúskodik a történelem.

Ezért a Mennyei Atya kitalált egy helyettesítő áldozatot. De ahhoz kellett a Fia, amit a legjobban szeretett ezen a világon. Mégis odaadta, mivel minket is sajnált, sőt! Annál több! Szeretett, és azt akarta, hogy a bevett gonoszság-pirula hatását semlegesítse majd a fia kiontott véréből készült új pirula. És lőn!

Olyan anyag kellett az új gyógyszerhez, amely legyőzi a mérget a szervezetben. Áldássá, erőforrássá változtatja a szívben levő daganatot. Életörömmé az életuntságot. Lelkesedéssé a közönyt. Önkritikává az önelégültséget. Átitatja a tudatot inspirációval. A lelket intuícióval. S ez a szer a vér. Az emberré lett Isten lelke, vére. Mert a szellemvilágban ez szabály, amit nem írt át azóta sem semmilyen lektor. Hogy vérontás nélkül nincs bűnbocsánat. S a vér szerez engesztelést. S ehhez ártatlan vér kellett. Amit nem szennyezett be a vétek, a bűn. Így Isten megengedte, hogy az addig a felhők felett élő Krisztus átváltozzon Mária testében emberi embrióvá és kibújjon a láthatatlan világból, bele a fizikai valóságba. Hogy végigcsináljon egy emberi sorsot.

De a világ nem fogadta be. Nem bírta elviselni az őszinte szót. Fájt a hazug testnek a kendőzetlen Igazság Szava. Sértette a nyers, érces hangú reménység hangja. Szinte minden mondata Jézusnak levágott egy-egy darabot a hazugság-bálványból, amit a lét építgetett. (A Logosz szüntelenül mondta a magáét. Azt az igét, amit a mennyei Atyától örökölt.) A világ viszont a vallásban csalódott. S az Ész által akart kimászni a „gödör”-ből. Ezzel is kudarcot vallott. Ezt példázza a világháborúk, a koncentrációs táborok realitása.

Körülbelül 37-40 évig viselte el a bűn világa ezt a renitens Messiást. A káosz rendbontóját. Ennyit viselt el időben. S amint lehetett, megölte az Isten-fiút. Keresztre feszítette az Igazat. Hogy újfent szabadon engedje a bűnt. (Barrabást, a bűnözőt bocsátották szabadon Jézus helyett.)

De a meggyilkolt Isten kitolt a gyilkosaival. Bemutatta makulátlan menlevelét, úti okmányát (a vérét) a mélység urainak, akik rögtön szabadon engedték. Mert nem találtak hibát a vérben, sem az Isten-fiú lelkében. Akkor felkelt a horizont. Talpra állt az Igazság. S visszaköszönt az őt legyilkolóknak. „Nincs hatalmatok fölöttem.” S megjelent a tanítványoknak, majd felemeltetett az Égbe, az Atya maga mellé ültette. Hogy közbenjárjon a továbbiakban értünk. S ötven nap múlva elküldte a Szent Lelket (Szellemet), hogy aki hisz Jézus feltámadásában, az kapjon egy ügyvédet az élet nagy konfliktusaiban, Aki győzelmet ad minden perben. És erőt és bölcsességet ad a hívőnek.

A bűneink ölték meg Istent, de megelevenítette az önfeláldozás igazsága. Isten fia meghalt, de feltámadt a halálból és itt nincs vége. Megdicsőült (Doxa) testben van most is a felhők felett és lehet hozzá szólni, imádkozni, hinni és bízni benne. Akkor mi is le tudjuk győzni a múltat. A bűnt. Ha a testünkön belülre kerül a kegyelem vére. Az engesztelés pirulája. A hitnek az élő szelleme. A protestáns úrvacsora ezt jelképezi, ha a krisztusi vérből iszunk, a kenyérből, Jézus testéből eszünk, belénk költözik a feltámadás ereje, lényege. A romolhatatlan és időtlen létezés. Hihetetlen, de mi hívők ragaszkodunk ehhez. Megtérünk, azért is. Megváltoztatjuk a gondolkodásmódunk. Nem saját erőből, hanem a kegyelem által.

Újra elő kellene venni a Bibliát, hogy lássuk, van kiút a depresszióból, az elrontott sors nem örökre szakadt szét, van gyógymód. Egyetlen lépéssel kell közelebb lépni a megölt Istenhez. Akkor kinyílik a szeme és magához ölel. Nietzsche is tudta ezt.

Károli Gáspár pedig lehozta a Mennyből a szöveget, a textus receptust, a magyar emberek számára. Köszönjük.

¹ Nietzsche a kereszténységet tartotta az egyik felelősnek azért, hogy a nemes, a lét csapásaival nevetve szembenéző ember ideálja (melyet az ókori görögöknél vélt felfedezni) a modern korra szinte teljesen eltűnt, és helyét a kisszerű félelmektől vezérelt „rabszolgaerkölcs” foglalta el. A kereszténység kárhoztatása mellett a filozófus magáról Jézus Krisztusról igen elismerően szól. Mert tudta, az egyetlen erő, ami megmentheti az emberiséget, az a vér. Ám a Biblia papjai elromlottak és nem tudják hitelesen átadni az embereknek az Evangéliumot. [vissza]

Csempés homlokzat

SZARKA ISTVÁN

Húsvét, vasárnap

Platánom bomlik
pompás tavaszban,
nap zúg az égből, meleg harang
nagyöröme zendül ezüsthegyi
vallók emelkedő
lelkében íme,
illatos kertedbe
hívj már.

GYIMESI LÁSZLÓ

Szóvánkos

Hosszú és sötét,
Ha nézem.
És ha nem:
Rövid, világos.

KIRÁLY GÁBOR

Áldott

Áldott egy állapot
álmodni, hol vagyok
megvívni harcomat.
… vívni… egy francokat.

Jobbá a világot
amilyet nem látott
ember se angyalok.
Alszom. Most hagyjatok.

NAGY-LACZKÓ BALÁZS

A szintetikus világ kapuja

– Bzzz – búgta a kapu az átsuhanó drónnak. A drón megállt a levegőben az őt mosolyogva bámuló látogatók előtt, majd visszafordult.

– Bzzz – ismételte a kapu, ahogy a drón újra áthaladt rajta, és ez így megy egész nap reggel 9-től este fél 7-ig a látogatók legnagyobb örömére és a teremőrök annál nagyobb bosszúságára. Az egyik teremőrt Gézának hívják, ami meglehetősen szokatlan név lenne egy olasztól, de itt, az Adria-parti Triesztben talán mégse olyan meglepő. Géza a minap beszerzett pár neonzöld füldugót magának, hogy tüntető jókedvvel, kaján vigyorral és világító fülekkel támassza az ajtófélfát a terem egyik sarkában. A termet figyelő kamerák túloldalán dolgozó kollégák meg nem győznek szörnyülködni a Géza fülében terpeszkedő fényes zsiradékon.

– Bzzz – mondja ismét a kapu, a gyerekek meg ugrándoznak örömükben és nem győzik filmezni a drónt, amely, ki tudja, talán éppen ugyanezt teszi ővelük. A látogatók zöme a nemrég befutott francia hajóval érkezett turista, akik igazság szerint csak azért sétálgatnak most fel-alá itt, hogy elüssék valamivel az időt a naplementéig, amikor is érdemes lesz felkeresni ismét a kikötőt a tengeri herkentyűs tésztákért és a tüzes helyi borokért. A múzeumban ugyanis kiválóan működik a légkondi, ráadásul süppedős bőrkanapéi abszolút felveszik a versenyt a móló kínálta cövekvasakkal, a korzó foghíjas padjaival és az ébredező tavernák bárszékeivel.

– Bzzz.

E pillanatban a terembe két újabb elcsigázott alak érkezik, mintha holmi gorillába oltott teknősök lennének. Mélyen előre görnyedve lépkednek, hátukon a nagy túratáskából arra lehet következtetni, hogy nem sikerült megtalálniuk a ruhatárat – rögtön a főbejárat mellett kellett volna az alagsor felé fordulniuk, de hát most már mindegy is… A két alak alig feltűnően leejti az egyik fal mellé a táskáját, mintha csak azok is a kiállítás részei lennének, a kisebb performansz újabb fotózás-rohamra ösztönzi a már bent lévőket. Végül ezek ketten lehuppannak az egyik bőrkanapéra közvetlen a berzenkedő kapuval szembe.

– Bzzz.

Az egyik most lekapja a kalapját és a napszemüvegét, előbbi férfiasan felkopaszodott burát, utóbbi végtelen nyugalmat tükröző világosbarna szemeket takar. Szíve szerint most rágyújtana, de még csak nem is egy nótára. A másik, hosszú csapzott hajat visel legfelül, lejjebb meg valamit, amit jóérzéssel szakállnak titulálnak, fásultan bámul maga elé mélyen ülő kis malacszemeivel összenőtt dús szemöldöke biztos árnyékában – ez utóbbi volnék én, ha leugorhatnék csak úgy ismét Levente barátommal az Adriára egy táskával, stoppal meg marha nagy mázlik sorozatával. A hűs légtől kissé felüdülten a kiállítás szóróanyagával a kezemben lassan azt is felfogom, hol vagyok. Ez itt a Museo Regionale, a területi múzeum, mely egy régi bérpalotában terpeszkedik, amely ugyanolyan természetesen mutatna Szegeden a Kárászon, Erzsébetvároson vagy valahol Bécsben, Pozsonyban, mint az egész egyszer volt monarchiában bárhol másutt. A kiállítás, a falon függő egyik kép feliratát idézve a Vörös és majdnem címet viseli (rouge_et_presque) és a prezentvizmus legkiválóbb kortárs európai képviselőinek alkotásait sorakoztatja fel – áll a papiroson. A kiállítás ingyenes, ahogy a kanapéra dőlés és a légkondicionálás is.

– A prezentvizmus – olvasom hangosan két „bzzz” között barátomnak, aki masszív dohányoshoz méltó bölcs hallgatással veszi tudomásul, hogy ezúttal oda se bagózhat – a kortárs képzőművészet egyik provokatív, új iránycsapása, mely pro- és antitechnokrata vonásokat is magában egyesít…

– Techno – dünnyögi maga elé Levente.

– … elsősorban a közép és kelet-európai ifjú alkotógeneráció válasza az őket körülvevő társadalmi valóságra…

– Bullshit.

– A prezentvizmus a „L’art de la vie présente…” kezdetű kiáltványról kapta a nevét, melynek szerzője az angol Sir Arthur Roun neodadaista művész és milliárdos üzletember. Kiáltványában Sir Arthur egy olyan – a modernizmust és a posztmodernizmust túllépő művészet létrehozását sürgeti, mely az ember alkotta környezet embertelenségére reflektál az embernél magasabb szféra, az élet szemszögéből, túllépve az egyéni és a társadalmi szemléleten, emberfeletti nézőpontot kínálva. Az új művészeti irány nehezen megfogható, beskatulyázható. A jelen tárlaton bemutatott alkotókban közös, hogy témáikkal az ember és környezete kapcsolatára reagálva késztetnek minket gondolkodásra szokatlan nézőpontokból. Gyakran nyúlnak modern anyagokhoz, az alkotások fontos eleme a mozgás, az energiahasználat és az emberlét határain való elgondolkozás.

– Bzzz.

– És ez a búgó izé mi akar lenni? – persze rávághatnám csak simán, hogy fogalmam sincs, de engem is hajt a kíváncsiság: erőt véve magamon odasétálok a leginkább a repterek átvilágítós cuccára emlékeztető kapuhoz, hogy elolvashassam az elébe tett háromnyelvű leírás egyikét.

– Bazileo da Costa: A szintetikus világ kapuja – olvasom hangosan, hogy Levente is hallja – az alkotás két elemből áll, egy drónból és egy kapuból, melyek közül ez utóbbi a hangsúlyosabb elem. A kapu működési elve egy svájci kutatócsoport kísérleti fejlesztésén alapul. A kapuban levő detektorok érzékelik a kapun áthaladó szintetikus anyagokat, mire a kapu hangjelzést ad le – erre szolgál a drón a maga plasztik és fémötvözetelemeivel.

– Ez amúgy valami szobor lenne?

– Akár.

– Vajon ez a da Costa az alkotása részének szánta a most körülötte álló gyerekeket is? – veszi kamerára a „szobrot” barátom, velem és a többi körülötte állóval együtt. Rendkívül zavarba hoz.

– Minden bizonnyal – ülök le gyorsan mellé, hogy kint legyek a képből.

– Emb-er-től emb-er-ig száll a drón – motyogja maga elé a videó címét, miközben feltölti – most már én is művész vagyok, mehetünk cigizni.

De mielőtt egy lépést is tennénk, a drón röptét követve átsuhan a fejemen egy gondolat. Gyors, villámszerű, mégis kerek egész történet. Tipikusan olyan, amilyet sosincs ideje rendesen lejegyeznie az embernek, csak úgy hányaveti módon – ahogy jött, úgy is száll el az ilyen.

Azt gondolom most, hogy miután bezár a kiállítás, és a Géza is úton lesz sirályok kacajától kísérve az egyik kanyargós szűk kis utcán a barátnőjéhez, és mi is már régen a mólon nézzük a tengerbe bukó nap előtt elhúzó evezőslányokat némi füstfelhőt eregetve, este majd körbejárja a termet Giuseppe, a kövér biztonsági őr. Giuseppének természetesen igazi olasz bajsza lesz, olasz szemei meg olasz körömrágása.

Giuseppét az a furcsa búgó hang hozza ide, amely arra vall, hogy valaki már megint elfelejtette éjszakára kikapcsolni azt a nyavalyás drón-bőregeret, amely egésznap itt cirkál fel-alá a teremben. Az egészben az a legszörnyűbb, hogy még aludni sem lehet tőle. Giuseppe azonban bármilyen bosszús is lesz, nem fogja elsietni a dolgot, hiszen kultúrember, nem holmi iskolai gondnok, hogy egy műszaki figyelmetlenség siettethesse. Szépen, kényelmesen – olaszosan – végigsétál a termen faltól falig, míg eljut a leghangosabb szúnyog önbizalmát is leverő gépig. Ez alatt sanda pillantásokat vet a falon függő képekre, melyek olyannyira vegyes technikával készültek, hogy némelyiknél már abban sem biztos, hogy kép-e egyáltalán. Az egyik bizarr keretben, melynek Halak a címe, atlanti heringikrák tízezrei mozgolódnak. A kép valójában egy akvárium, akkora, mint egy nagyobbacska íróasztal lapja és nem is sokkal vastagabb nála. Plexiből van, a bal alsó sarkán egy kis motor oxigénnel dúsított vizet áramoltat be, míg az átellenben levő felső sarokban egy másik az elhasznált vizet szűri ki. A plexilap felületén egy fel-le mozgatható sín van, a sínen meg egy mikroszkóp nagyítólencséje, mely vízszintesen mozgatható a sínen. Ha Giuseppe felkapcsolná a villanyt és belenézne a lencsébe, láthatná az ikrákban fejlődő életet. Pár nap múlva a halak elkezdenek kikelni, ám az ikrák annyira közel helyezkednek el egymáshoz, hogy a világra jövő egyedek első mozdulataikkal széttiporják közvetlen szomszédjaikat. Az életben maradáshoz folyamatosan mozogniuk kell, így az első megszületők elpusztítják a megkésett testvéreket a ficánkolásukkal. A szétzúzott ikrák maradványai tovább keringnek a vízben, a növekvő heringek meg szépen felzabálják őket. A túl falánkak túl gyorsan nőnek: beszorulnak a keskeny lapok közé, mozdulatlanságuk fulladásos halálba taszítja őket, lassan szétesnek ők is, és tovább táplálják testvéreiket. Aztán elfogy minden táplálék és egymás után mindegyik hal megszorul a lapok között. Bomló tetemeiket már nem eszik meg a testvérek, így azok méreggé rothadva végeznek a megmaradtakkal. De Giuseppe nem néz bele a lencsébe, ahogy az Öngyógyító rézhuzal sem nyűgözi le, meg az a középkori lovagi páncél rekonstrukció sem, mely különböző, az emberi érintésre romló anyagokból lett összeállítva. A gyerekek által megfogdosott acél mellvas már szépen meg is rozsdásodott, ahogy mállani kezdett a nyers papírmasé válltömés is a kisujjak zsiradékaitól.

Még mindig a kanapén ülök, amikor gondolatomban Giuseppe eléri a drón távirányítóját rejtő falmélyedést, kiveszi a kapcsolót és lassú leszállásra kényszeríti a hangoskodót.

– Így ni – mosolyog elégedetten Giuseppe és elindul visszafelé.

– Bzzz – mondja a kapu, ahogy Giuseppe átlép rajta, mire az őr visszahőköl.

– Bzzz – ismétli el arra az.

Giuseppe kissé riadtan néz körbe, majd felfedezi a feliratot:

A kapu működési elve egy svájci kutatócsoport kísérleti fejlesztésén alapul. A kapuban levő detektorok érzékelik a kapun áthaladó szintetikus anyagokat, mire a kapu hangjelzést ad le.

Mit tesz most Giuseppe? Megpróbál ismét átlépni a kapun.

– Bzzz – mondja a kapu Giuseppe legnagyobb megrökönyödésére. Odalép a kanapéhoz, amin most ülök és kipakolja oda, ahol most a fenekem van a zsebe tartalmát, még a karóráját is leveszi.

– Bzzz – ismétli el a kapu, mire Giuseppe felfortyanva vágja a kanapéra az övét és a cipőjét.

– Bzzz.

Giuseppe úgy, ahogy van, zokniban, cipő és öv nélkül elindul a gépterembe. Odaér, kikapcsolja a biztonsági kamerákat, majd elmasíroz a halálra szánt heringek előtt. Leveti felsőjét és a nadrágját.

– Bzzz – mondja a kapu az egy szál trikóban, gatyában és zokniban feszítő őrnek. Giuseppe leveszi azokat is.

– Bzzz – és Giuseppe ekkor kétségbeesetten hívja fel öccsét, aki orvos, hogy mégis mi lehet a baj. Az öccse megnyugtatja Giuseppét és javasolja neki, hogy másnap estére hozzon be egy tengeri szivacsot, meg homokot vagy kávézaccot, súrolja át magát alaposan a zuhany alatt, biztos csak a bőrén van valami.

És Giuseppe így is tesz.

– Bzzz.

Mit tesz most Giuseppe? Giuseppe – fájdalom – elkezd utána olvasni a dolgoknak: a tengeri szivacs a tengerben él, mindenféle szennyet magába szippanthat, amit az ember szanaszét szórt. Ebben lesz a hiba. A só is a tengerben van, a kávét kerozinos repülőgépek szállítják, olajos tartályhajók vagy dízeles tehervonatok nejlonzsákokban, hogy acélpengés kávédarálók őröljék meg, majd plasztik és fém kávéfőzők pumpálják át rajta a millió műanyag és vasbeton vezetéken, sőt, régi római ólombetétes vezetékeken ideérkező csapvizet.

Igen ez is hiba!

Giuseppe hát nem fürdik hét nap és hét alkonyon, várja az öntisztulást – és a kollégáknak már nem is tűnik olyan bizarrnak Géza világító fülzsírossága. Az őr még ugyanazt a ruhát is hordja mindeközben – nehogy már valami új szenny érje a bőrét!

– Bzzz – mondja a kapu a hetedik alkonyatkor is. Giuseppének egy szakács azt mondja ne egyen, csak biót meg organikusat. Giuseppe megfogadja, de közben – jajj ne! – olvas és megtudja azt is, hogy a talajvíz révén a műtrágya és a növényvédő szer eljut mindenhova.

– Bzzz – szól a gép újra, pedig szerencsétlen Giuseppe annyit, de annyit koplalt.

Giuseppe úgy érzi, megváltozott benne valami.

Másnap megjelenik a kiállításon szépen felöltözve, lefürödve rendes tusfürdőkkel, bekölnizve, bedezodorozva, sarjadzó hajjal és bajusszal – jaj igen! Elfelejtettem mondani: Giuseppe a szőrétől is megszabadult korábban, hátha abban van a hiba…

Giuseppénél egy csokor vörös rózsa van. Üdék, frissek, egyenesen Zimbabwéból, mint csaknem minden rózsa.

– Bzzz.

Az őr leállítja a drónt, és beáll a kapu mellé. Minden látogató feszülten figyel, előveszi a telefonját a most következő attrakció előtt. A heringek ekkor már rég megrohadtak. Az őr egyenként elkezdi áthajigálni a rózsákat.

– Bzzz – mondja a kapu az elsőnek.

– Bzzz – mondja a másodiknak.

– Bzzz – mondja a harmadiknak is. És Giuseppe közben szép lassan, ahogy az illik, sírni kezd.

José Sobral de Almada Negreiros: Doña Ajada tragédiája

BOTOS FERENC

Fák

(haikuk)

–
bükkök gót ívén
lángoló monstrancia
a felkelő nap
–
díszruhás király
gyémánttüzű harmatban
az öreg platán
–
szarvasbogár harc
ébredő tölgyóriás
hajnali erdőn
–
ház előtti hárs
axis mundiként feszül
oldás és kötés
–
holt bükk hegyélen
útszélre leborulva
levele sincsen
–
háromágú fűz
az alvó hajléktalant
épp betakarja
–
madárcseresznye
habfehér köntösében
szökken az égre
–
erdőhatáron
bíbortüzű prelátus
tavaszi vérbükk
–
szurdok falához
gombolyult holt juharból
sarjad egy fenyő
–
ős törvény szerint
mamutfenyő lobog
föld és ég között
–
fenyőtűk hegyén
ingó kristálycseppeken
tüzet gyújt a nap
–
ősöreg tölgyfa
terebély lombján suhan
angyalszárny idő
–
cinkék a nyárfán
az utolsó aranynap
gyönyörű búcsú
–
hieroglifát
rajzol megdőlt fatörzsre
a csiga útja
–
szélfútta tölgyes
kopogó szimfónia
őszül az erdő
–
pókfonál köt még
hulló levelet ághoz
végső haladék
–
késő őszi szél
Silvanus rőt palástját
hordja szerteszét
–
téli varázslat
gránátokkal rügyező
vadgesztenyefa
–
vörösfenyőág
érzi a fagy illatát
ébred a napon
–
egy tündérkönnycsepp
téli ágról, reszketve
arcomra hullott
– – –

José Sobral de Almada Negreiros: Szeretkezés

HARENCSÁR LÁSZLÓ

Ösztönök

Végre, végre újra beköszöntött a tavasz! A Nap sugarai már nem csak a nappali ablakán keresztül melegítettek, hanem kinn, a szabadban is. Ereje volt, immár a Napnak.

Nagyon várta már a tavaszt, amióta abban a házban élt. Na, nem mintha oly sok évet töltött volna el bárhol, más helyen. Alig múlt öt éves. A ház nappalijában, a burjánzó szobanövények között, igazán otthon érezte magát. Egy madárka, egy tarka, csivitelő madárka, valóban otthon érezhette magát egy tágas kalitkában, fűtött lakásban, minden csemegével és szeretettel elhalmozva, amit gazdáitól kapott. Szóval, jól érezte magát. Mindene megvolt, de a tavaszt, a tavasznak azt a napját, amikor gazdái kiakasztották kalitkáját a kert közepén álló, lombos meggyfa egyik gallyára, azt a tavaszi napot már nagyon várta.

Eljött hát a nap! Szinte fülsüketítő csiviteléssel adta tudtára a világnak, hogy „Megérkeztem, itt vagyok! Itt vagyok szél, itt vagyok Nap, itt vagyok eső, itt vagyok madarak!” Igen, a madarak! Ősztől-tavaszig csak a varjúk károgását hallotta, meg a cinegék élelmet kereső énekét, de tavasztól-nyárig ezerféle, szebbnél, szebb trillát hallgathatott, nap, mint nap. Az éneklő, trillázó madarak gyakorta megpihentek a meggyfán, főleg meggyérés idején, de a kalitka közelébe egyikük sem merészkedett. Egészen eddig a nyárig, egy, különösen tikkasztó, nyári napig. Azon a napon egy madárka egészen közel merészkedett a kalitkához. Annyira közel, hogy már közelebb nem is lehetett volna! A jövevény egyenesen rászállt a kalitkára! Nem csak a jövevény vakmerősége volt különleges, hanem ő maga is! Hisz pontosan olyan tollruhát viselő, torkából pontosan olyan dallamokat előcsalogató madárka volt, mint a kalitka lakója!

– Te ki vagy, és mit keresel ebben a furcsa házban, miért nem jössz ki?

– Én itt lakom, itt élek és nem akarok kimenni innen. Látod, itt van a kedvenc játékom is, egy arany csengettyű.

– Miért, hiszen be vagy zárva, nem repkedhetsz szabadon, úgy, mint én?!

– Nekem ez az otthonom, itt élek már évek óta. Ősztől-tavaszig a házban lakom, semmire sincs gondom, üde, zöld növények között élek akkor is, amikor kinn fagy és mindent hó borít. Te hová bújsz meg, amikor fagy, amikor nem érik gyümölcs s nincs mit enned?

– Elrepülök, elrepülök messze innen, oda, ahol akkor van nyár, és sok-sok finom gyümölcs érik a fákon.

– De nem minden madár repül el. Télen hallom a varjúk károgását és a cinegék énekét is.

– Igen, ők és sok más madár itt marad, itt telel. Mi elköltözünk, de közülünk sem tér vissza mindenki.

– Miért?

– Sokan kimerülnek, vannak, akikkel az emberek végeznek, sokakat pedig vércsék, héják, sólymok kapnak el.

– Akkor miért nem maradtok itt?

– Mert ez a sorsunk!

– Az enyém pedig az, hogy ebben a fényes házikóban, télen is melegben, jólétben éljek?

– Igen! És bezárva!

– De biztonságban!

A jövevény, az idegen madár, minden nap meglátogatta kalitkában élő barátját. Az egyik nap észrevette, hogy a kalitka ajtaja nincs rendesen becsukva. Pár perc próbálkozás után sikerült neki teljesen kitárni a kalitka ajtaját.

– Gyere, szabad vagy! Gyere velem! – A kalitka lakója megrémült a váratlan lehetőségtől, aztán óvatosan kimerészkedett. A két madárka együtt repült a kert felett. Szabadon. A legfinomabb, a legédesebb gyümölcsökből lakmároztak. Egy órányi szabad röpködés után, a kalitka lakója, lakhelye felé vette az irányt, rászállt a kalitkára, és visszament a helyére, kalitkája hintázó ágacskájára.

– Miért mentél vissza, miért nem maradsz kinn?

– Nekem, itt a helyem. Kérlek, zárd rám az ajtót.

Minden nap messzebb s messzebb repültek, de minden alkalommal visszatért a kalitkába. Boldog volt, mert megízlelte a szabadságot s látta a veszélyt is, látott magasban köröző ragadozókat, látott lesben álló macskákat, látott légpuskával hadonászó embereket is. A nyár a végét járta, és a fák leveleinek színváltozása, a deres reggelek, az ősz közeledtét jelezték. Hamarosan beköltözik a nappaliba, hamarosan útra kelnek a madarak, köztük legkedvesebb barátja is.

– Tarts velem, tarts velünk! Légy szabad!

– Nem tudok, nem vagyok elég erős, és mit szólnának a gazdáim, ha egyszeriben eltűnnék? Nem akarok nekik szomorúságot okozni. Itt maradok. A szabad madár hiába győzködte. Ő útra kelt, barátja ott maradt.

A tél mindkettőjük számára nehezen telt. Az a tél nem volt olyan gondtalan, mint annak előtte. Hiába érett a Föld másik szegletében a méznél is édesebb gyümölcs, hiába volt kellemes meleg a nappaliban, hiába halmozták el sok-sok finomsággal, szomorúak voltak. Az egyik idegen tájra, mézédes gyümölcsökre, a szabadságra gondolt, a másik egy kellemesen meleg nappalira és egy kalitkára.

Végre újra beköszöntött a tavasz! A kalitkát kiakasztották megszokott helyére. Pár napon belül megérkezett a vándor.

– Te ki vagy s mit keresel itt? Ebben a kalitkában más lakik!

– Pár napja kerültem ide, nem tudom, hogy ki volt itt előttem, de itt nagyon jó! Mindenem megvan, csemegékkel halmoznak el, és biztonságban vagyok! A vándor nem értette, zavartan forgatta fejét erre-arra, majd a meggyfa alatt egy fényes, csillogó valamire lett figyelmes. Leszállt: egy kis halom volt, aprócska kereszttel, azon ott lógott az arany csengettyű.

El kell repülnie, messze-messze innen! Bárhová!

A magasba törekedve nem vette észre a felette köröző vércsét.

* * *

Egy sziklákkal szabdalt, bokrokkal, ritkás erdőkkel díszített hegyen éltek.

Két fiókát neveltek. A párja vadászott, ő a fiókákra, a fészekre vigyázott. A párja nagyon jó vadász volt, hiszen a sólymok a világ leggyorsabb madarai. Gondosan nevelték, táplálták a fészekaljat, ám az egyik nap a párja nem tért haza. A fiókák éhesek voltak, így felröppent s elindult vadászni. Szárnyalása közben azok a hangok hagyták el a torkát, amelyeket csak ők ismertek. Ő és a párja. Reménykedett. Hiába. Válasz nem jött. A vadászat sikeres volt, de az elveszett párjára nem lelt.

Egyedül kellett felnevelni a fiókáikat. Vadásznia kellett minden nap s közben óvni a fészek biztonságát, ezért csak olyan távolságra repült el, hogy még hallhassa a fiókák vijjogását.

Nem volt könnyű az élete, de hajtotta az ösztön, az életfenntartó, az anyai ösztön. Vadászatait nem mindig kísérte siker, de a fiókák éltek s gyarapodtak. Már tollat is váltottak!

Az egyik, élelmet kereső nap furcsán alakult. A megszokottnál is melegebb volt, a táj kihalt. Semmi mozgás a völgyben, de az égen sem. Csak ő rótta kitartóan köreit. A fiókák éhesek. Nincs mit tennie, el kell hagynia azt a biztonságos területet, ahol még hallhatja a vijjogást. Messzebbre repült és sikerrel járt. Boldogan repült haza. Amikor olyan közel ért, hogy hallania kellett volna a fiókák éhes vijjogását, nem hallotta. Teljes volt a csend.

Szaporázta szárnycsapásait. Közeledett. Meglátta a fészket. Üres volt. Leereszkedett a fészek szélére és kétségbeesetten, zavartan, tanácstalanul nézelődött. Nem értette, hogy mi történt. Aztán meglátott egy kígyót a bokrok között siklani. Egy elégedett, jóllakott kígyót.

Most már mindent értett. Napokig körözött magányosan a magasban a legfájdalmasabb vijjogásokat szárnyára eresztve a szélben. Minden állat, aki hallotta összehúzta magát, mert értették a panasz, a kétségbe esés, a magány hangját.

Napok teltek el így. Fogyni kezdett az ereje, minden szárnycsapás fájdalmas volt. Vadásznia kellett, ha életben akart maradni.

Lejjebb ereszkedett a magasból s kémlelte a tájat. Rámosolygott a szerencse! Trillázó fiókahangot hallott. Ez egy énekesmadár fiókájának a hangja!

Mély zuhanásba kezdett, a hang, a leendő ebéd hangját követve, de ahogy közeledett a gyámoltalan madárka felé a trillázás megváltozott. Nem trillázás volt, hanem a jajveszékelés, a segítségkérés hangja.

Eszébe jutott, hogy ha ő azon a napon nem repül messzebbre, nem hagyja el a biztonságos távolságot, akkor meghallotta volna fiókái segítségkérését.

Lassított. Lassabban repült. Már látta a gyámoltalan madárkát a fészekben. Leereszkedett egy közeli fa ágára. Furcsa gondolatok keringtek a fejében. Látta a kis, szerencsétlen fiókát, de látta a fa alatt a tollakat. Egy széttépett madár tollait.

Leereszkedett a fészekre s szárnyai alá vette az árva fiókát.

Hullámzó térkő

GAJDOS ANDRÁS

Most gyógyíts meg

Merev talpam nyomán friss fű éled újra,
légy cikázza össze pötyhedt, langy nyugalmam
nárciszillatát.
Kimért eb keresgél nyomokat a földön,
majdnem elfeledve, négy fal közé szorult,
bamba bánatát.

Zárt koponyám fölött könnyed égkék tátong,
tömött, kerek csöndjét madár ostromolja
s üt rajta sebet.
Azon át szivárog unott józanságom.
Szellőszárnyú mámor most gyógyíts meg engem
s a kimért ebet!

Harmat hagyatéka

Dombok árnyékában, mélyzöld fűszálakon
miriád apró gyöngyöt hagyott itt a harmat.
A mező napos felén csak a pókhálókban
akadt fenn egynéhány, mégis ők zavarnak.

Mert a villogásuk hunyorgásra késztet
s kiolvaszt belőlem nyári vágyakat,
amiknek se helye, se ideje nincsen,
őket észrevenni, még azt sem szabad.

Mocsári Ciprus

Lombja mint levetett köpeny a lábánál hever,
rozsdabarna ágy, mely még őrzi a fa melegét.
Ráfekszem. Szelíd illatával derűre nevel,
rongyos ágaival megöleli sápadt egét.

Meghat s megszégyenít odaadó gondoskodása.
Én nem tartok karjaimban eget, se csillagot,
– bár embernek, sőt Istennek volnék hasonmása –
csak vagyok, s hálásan használom a rőt pamlagot.

Nagypéntek

Tetőtől talpig száz halálba öltözött
öreg nő botorkál eleven fák között.

Nem látja a zöldet, lépéseit nézi,
összeráncolt szíve ezzel is beéri.

Rigók himnuszába srácok ordibálnak,
esti fénymezőre árnyékot dobálnak.

Félreeső padon soványhitű alak;
tavasszal is őszül, s hallgat mint a halak.

Szegény emberfia testébe van zárva;
mint anyja szűz ölében, süketnéma árva.

Szelíd szerelem

1.
Régmúlt nyár romjai fedik el az ösvényt
s halkan csikorognak bakancsom alatt.
Pirospozsgás kedvem, becses, ritka vendég,
többet árul el, mint mondatok, szavak.

2.
Hallgattad már némán levelek hullását?
Követted szemeddel míg egy földet ér?
Legutolsó tánca egy pillanat, nem több,
de ez a pillanat évekkel felér.

3.
A lábaim visznek,
lépés lépés után
történik velem.
Átölel az erdő,
s bennem rend lobban fel,
szelíd szerelem.

4.
Csönd-hitű prófétám a magány,
mely azt tanítja, egyszer felnőtt leszek,
s mint a gyík a meleg köveken,
mint mag a földben, mégis felébredek.

Utcai mozaik burkolat

SZIRMAI PÉTER

Gabriel nagypapa temetése

Anya lehajolt a kisszékhez, amin ültem és azt mondta:

– Pedro, meghalt a nagyapád.

Már tudtam. Tudtam, amióta belépett a házba, a háta meggörnyedt, a válla leesett, mintha terhet cipelt volna. Még azt is mondta, hogy pár napig nem megyek iskolába, és a zöld kordbársony ruhát kell felvennem nagyapám temetésére.

Fáradt vagyok, mert anya korán felkeltett. Már a székemre van készítve a zöld kordbársony ruhám. Nem szeretem ezt a ruhát, mert zárt, vastag, kidörzsöli alatta a bőrömet. Hallom, hogy anya már fönt van, a fürdőszobában készülődik, aztán belép a szobába, megsimogatja a fejemet, és azt mondja, siessek, menjek ki, végezzem el a dolgomat, aztán öltözzek fel, nem késhetünk el nagyapám temetéséről.

Sajnálom a gyereket, de meg kellett mondanom neki, hogy meghalt a nagyapja. Látom, nagyon fáradt, letört. Nehezen érti meg, hogy nincs többé a nagyapja: nem mesél neki többé, nem játszik vele, nem kísérheti el a pékhez… Már három napja nem volt kinn az utcán, én a temetés ügyeit intéztem, neki meg otthon kellett maradnia. Tegnap egész nap homokvihar tombolt, be volt zárva a nagyszobába, nagyapja tengeri hajós könyvével vigasztalódott. Ma már nincs szél, csak forróság. A nap már reggel forró katlanná változtatta a falut.

Éget odakint a nap, amikor kilépünk a házból. Már az első pár lépés után érzem, hogy izzadok, az ingem hozzátapad a testemhez. Nagyon messze lakik nagypapa, úgy érzem, sosem érünk el a házához. A szomszédok kijöttek a házuk elé, egyik-másik mond pár szót: részvétem vagy valami hasonlót, némelyik csak bámul ránk, esetleg int felénk. Két kutya ront elő az egyik ház mögül, kergetik egymást, valamin összevesztek. Az egyik lakó dühösen hívja az egyiket, egy szitokszót is mond, amit anya nekem megtiltott.

Már látom nagypapa házát, a tömeget a háza előtt, de nem tudok örülni, hogy odaértünk, annyira fáradt vagyok. Érzem, hogy teljesen átnedvesedett a ruhám, a cipőm poros lett. Nagypapa házának kapujára virágokat erősített fel valaki. Biztos anya volt még tegnap este, amikor elment hazulról, vagy a nagybátyáim, akik épp most jönnek elénk. Belépünk a kapun, nagybátyáim megcsókolják anyát, aztán engem is. Pablo bácsinak rossz szaga van, mint mindig. Anya azt mondta egyszer, hogy Pablo bácsi ezt az izzadságszaggal kevert parfümillatot mindig magával vonszolja, mint valami furcsa állatot. Roberto bácsi arca is nedves a verejtéktől, a halántékáról két-három patak indul az álla felé. Őt jobban szeretem, mint a kövér Pablo bácsit, mert jobb illata van, és nem szuszog örökké.

Rengetegen gyűltünk össze, eljött az összes szomszéd, a rokonok Cartagenenából, Barranqillából. Szerencse, hogy itt van Pablo, meg Roberto, nélkülük nem tudtam volna elkészülni mára. A gyerektől nehezen szabadultam este, folyton mellettem sündörgött, mint egy macska, de el kellett jönnöm otthonról, hogy feltegyem a virágokat a kerítésre, hogy megnézzem a szobát, rendben van-e minden, hogy megbeszéljem a másnapi teendőket.

Öregek sorfala mellett lépünk be a szobába. Elvakít a sötétség. Nem látok semmit sem, és csak szófoszlányokat hallok, amiben szerepel a nevem, meg anya neve. Anya leültet egy székre, izgek-mozgok, amíg elhelyezkedem. A lábamat látom, ahogy lóbálom a sötét föld fölött. Kezdi megszokni a szemem a sötétséget. Amikor ismét felpillantok, velem szemben egy ágyat látok, rajta egy testet. Roberto bácsi gyertyákat hoz be, és az ágy két szélére helyezi. Most már pontosan látom a testet, megismerem nagyapát. Föl akarok ugrani, de anya megragadja a kezemet, erősen megszorítja, úgy, hogy belekönnyezek, ezért nyugton maradok. Most tudatosul, hogy milyen rossz szag van a szobában, gondolom, ez a hullaszag. Álvaro mondta az iskolában, hogy a hulláknak nagyon furcsa a szaguk. Nagyon rosszul érzem magamat, mert nem elég, hogy rossz szag van a szobában, de a ruhám nedves, pisilnem kell, és körben öregasszonyok mormolnak. Fogatlan szájuk ütemesen mozog a halvány gyertyafényben.

Sötét van idebenn, az ablakok beragadtak, tegnap este megpróbáltuk kinyitni Robertóval, de nem sikerült: apa nem használta őket már vagy harminc éve. Intek Robertónak, hogy hozzon be gyertyát, mert nem látunk semmit. A gyerek megint a pisiléssel küzd, hiába szóltam neki, hogy otthon rendezze el a dolgát, nem fogadott szót. Most vessen magára, nem fogok szégyenkezni miatta, hogy kimegyek vele.

Nagyapát kezdem figyelni: ősz bajuszát, félig kinyílt száját, ami mintha mosolyogna. Lehet, hogy örül, hogy itt fekszik, valahogy úgy, ahogy Roberto bácsi mondta: „örülhet a papa, hogy túl van az egészen”. Bár anya azt mondta, hogy a halott nem örül, mert a lelke, amivel örülni tudna, már felment a mennybe. Anya azt mondta, hogy ezt majd felnőtt koromban fogom megérteni. Én azt hiszem, hogy ezt felnőtt koromban sem fogom megérteni. Anyára pillantok, de az arca nem engedi, hogy kérdezzek. Nagyapát bámulja, vagy inkább a fehér terítő szegélyét, vagy arra gondol, hogy milyen lehet nagypapa lelkének fenn a mennyben.

Nagyon kell pisilnem, megrángatom anya kezét, aki rám sziszeg, kérdezi, hogy mit akarok. Azt suttogja a fülembe, hogy most nem lehet. Dühös vagyok, feszül a hasam, de ekkor belép a pap, és már őt figyelem. Hosszú lila ruhája van, öreg és kopasz, teste vékony, olyan, mint azok a torz alakok anya képes bibliájában. Elkezd beszélni, olyan szavakat használ, amiket nem értek. Időnként abbahagyja, és akkor a többiek, anya is, válaszolnak neki. Hosszú ideig beszél, a végén már értem, amit mond. Azt mondja, hogy nagypapa jó ember volt, hazája leghíresebb embere lett, de sosem feledte, hogy honnan jött. Anyától tudom, hogy nagypapa könyveket írt. Azt mondta, hogy ha nagy leszek, én is elolvashatom a könyveit, és biztosan büszke leszek rá, hogy nagyapám ilyen nagy ember volt.

A gyerek megint ki akar menni, de nem engedhetem ki, mert megérkezett Rentería atya. Szépen beszél, valóban, apa minden díj, kitüntetés ellenére maradt, aki volt. Jó érzés arra gondolni, hogyha Pedro felnő, megtudja, hogy nagyapja milyen jó író volt.

A pap befejezi a beszédét, azt mondja, hogy nagypapa nyugodjon békében.

Balra fordítom a fejem, és látom, hogy négy ismeretlen öregember áll nagypapa ágyánál: egy elegáns, ősz hajú; egy fiatalos, magas, fekete-szakállas, feketehajú; egy botra támaszkodó, ősz, hátrafésült hajú; és egy vékony arcú, ősz szakállas. Két bácsi furcsa a négy közül: a botra támaszkodó öltönyt, nyakkendőt visel, a vékony arcú pedig földig érő ruhát, fodros, fehér gallért. Érzem, hogy nagyon meleg lehet az öltöny, az a furcsa gallér. Anya odasúgja nekem, hogy az ott Mario bácsi, meg hogy Mario bácsi elhozta Julio bácsit, Jorge Luis bácsit és Miguel bácsit is. Anya azt súgja még, hogy Mario bácsi, Julio bácsi és nagypapa Párizsból ismerik egymást. Párizs Európában van, ezt anya sokszor elmondta nekem. Azt kérdezem anyától, hogy nagypapa honnan ismeri a másik két bácsit. Anya erre azt válaszolja, hogy őket mindenki ismeri. Várok egy kicsit, forgatom magamban a választ, aztán azt mondom anyának, hogy ezek a bácsik nagyon furcsák. Anya kérdőn néz rám. Azt mondom neki, hogy olyanok, mintha átlátszóak lennének. Anya megsimogatja a fejemet, és azt mondja, hogy azért láthatom őket furcsának, mert halottak. Azt kérdezem, hogy mind a négy bácsi. Azt válaszolja, hogy nem, Mario bácsi él.

Intek Mariónak, visszaint. Rá és Julióra számítottam, de arra nem, hogy don Miguel, és don José Luis is tiszteletét teszi apánál. A gyerek persze nem ismeri őket, elmondom neki, hogy amikor a nagyapja fiatal volt, Párizs volt az irodalom fővárosa. A gyerek persze elsősorban don Miguelt, és don José Luist nézi; valóban különös látni a legnagyobbakat: mintha irodalom tankönyvet nézegetnék. A gyerek azt mondja nekem, hogy furcsák ezek a bácsik. Hát persze, nem értheti még a halál fogalmát, hogy együtt kell élni a halottakkal, és hogy a halottak időnként visszajárnak.

Mario bácsi két, Julio bácsi és Miguel bácsi egy-egy szál sárga rózsát tesz az ágy végénél álló asztalra, a botra támaszkodó bácsi nem mozdul. Tudom, hogy a sárga rózsa volt nagypapa legkedvesebb virágja. A bácsik anya felé biccentenek, anya visszabiccent feléjük. Roberto bácsi egy-egy széket hoz a négy bácsinak.

Nem tudom, hogy mennyi ideje ülhetünk itt, de végtelenül hosszú időnek tűnik nekem. A felém eső gyertyát bámulom, ahogy szép csendesen fogy, oldalán a viasz kis patakokban folyik a vas gyertyatartó felé. A láng már egészen az IHS feliratnál jár, amikor feketeruhás bácsik jönnek, és a koporsó fedelét nagypapa fölé helyezik. Ütemesen, nagyokat vernek a koporsóra. Mindenki feláll, és csendesen nézi, ahogy a feketeruhások kiviszik a koporsót. Mindenki elindul, mi is anyával. Mario bácsi felkarolja Jorge Luis bácsit, lassan, imbolyogva indulnak az ajtó felé, mögöttük szorosan a másik két bácsi, egymást támogatva.

Végre lezárják a koporsót. Nyomasztó itt a sötét levegőtlen szobában, az állandó sustorgás megőrjít. A gyerek is nyugtalanul mocorog mellettem: pisilnie kell. Sajnálom őt, de ki kell bírnia még legalább egy órán át. A halottakat figyeli, nem bír betelni a látványukkal.

Az utcán elvakít a fény, először nem látok semmit sem, aztán megszokja a szemem a világosságot. Ismét izzadni kezdek. A feketeruhások kocsira teszik a koporsót. A bakon Roberto bátyám ül. Odacsettint a lónak, lassan megindul a kocsi. A temetőig énekel a tömeg. Anya mellett megyek, és már alig bírom visszatartani a pisilést, de még most sem mehetek a dolgomra.

Az út kanyarodik, megpillantom a temető alacsony fa kerítését. A sírokhoz érve a feketeruhások leemelik a koporsót és a frissen ásott gödörhöz viszik. A sírnál anya és nagybátyáim mellett állok. Kicsit odébb látom Mario bácsit, és a három halott bácsit: nagyon megnőtt az alakjuk, a fejük az eget súrolja. Anya földet dob a koporsóra a sírásó bácsik pedig elkezdik lapátolni a homokot a gödörbe. A halott bácsiknak már nem látszik a lába, sőt már a törzse sem, aztán végleg beleolvadnak az errefelé sosem látott, fölöttünk úszó felhőbe.

José Sobral de Almada Negreiros: Kerítés

illusztrációk

Amadeo de Souza-Cardoso: Szélmalom

Amadeo de Souza-Cardoso: Acélmaszk

José Sobral de Almada Negreiros: Önarckép

Amadeo de Souza-Cardoso: Pénztárgép

Amadeo de Souza-Cardoso: Coty

Amadeo de Souza-Cardoso: A dolgok benyomása

Amadeo de Souza-Cardoso: Előadóművész

Amadeo de Souza-Cardoso: Néma zene

Júlio Maria dos Reis Pereira: Éjszaka

Amadeo de Souza-Cardoso: A hangszerek élete

Amadeo de Souza-Cardoso: Körmenet

Amadeo de Souza-Cardoso: Vitorlások