Fafaragvány, Peru
Fafaragvány, Peru
Ülő alak, Kolumbia
Színes festett szövet, Peru
Festett kerámia, Mexikó
Orban nem Orbán, nem a Viktor, nem a nyomda hagyta le az ékezetet. Antonio Gramsci 1916-os háborúellenes glosszájának címe a címünk, cikkében a háború mellett agitáló semlegességüket eláruló szocialisták és az öldöklő háború ellen írt. Ötlete aprócska applikációval a név mai jeles viselőjére hivatkozva, tekintettel a vele kapcsolatos ügyekre aktualizálható. Az újságíró szerző 1916-ban 25 éves fiatalember, politikusnak készül. Egy évvel 1917 előtt még nem kommunista, a háború ellenzése és 1917 formálta a politikai hitét, mint sok kortársáét. A köpönyegforgató szocialistákon kívül éles vitái voltak a nacionalistákkal, akik előbb a háborút, később a fasizmust pártfogolták. Gramsci esetében a kommunizmus ezért nem anatéma, érlelődő egyéniségének érdeme akkori politikai irányvonala, elismerésre méltó antimilitarizmusa és a háborúellenessége.
A korabeli és a későbbi idők Itáliájának viszonyai között a legtöbb politikus újságíróként kóstolta a politikát. Újságot írt a szocialista pártalapító Filippo Turati, a kezdetben republikánus, később szocialista Pitero Nenni, viszont a kezdetben szocialista, később fasiszta Mussolini szintén, a liberális Giovanni Amendola (kommunista fia, Giorgio ugyancsak), a republikánus és történész-újságíró Giovanni Spadolini – az 1980-as évek elején miniszterelnök, majd a Szenátus elnöke –, továbbá a jól ismert kereszténydemokrata Giulio Andreotti valamennyien remek tollú újságírók voltak. Az újságírás Olaszországban politikai karrierek előiskolája. Az újságírók megtanulták gondolataik rendszerezését írásban és szóban, a helyesírás – nem kell mondani – szakmai alapkövetelményként megtérült a politikában. A 21. században mindez idejét múltnak számít…
De vissza a cikk elejéhez, az orbáni név párhuzamához. Orbán Viktornak nincs ágyúja, legalábbis olyan nagy nincs, amilyet amaz öntött Fatih Szultán Mehmed (II. Mohamed) Konstantinápolyt ostromló hadának. OV-nek egészen másfajta ágyúja van: parlamenti kétharmadának birtokában sok-sok ágyúval fölszerelkezve válogatás nélkül lődöz belső és külső ellenfeleire jó irányzékkal vagy vaktában, mikor hogy. Ágyúinak se szeri, se száma. Ütegeit jól megválasztott álcázatlan állásokban helyezheti el. Kedveli a hirdetőoszlopokat, ahonnan plakát-ágyúk sorozatlövései süvítenek. Ágyú a televízió M1 esti híradója, az évértékelő beszédek, a péntek reggeli elmaradhatatlan rádióadás, levelezése a lakossággal, stb. Már a kétharmad megszerzése előtt hozzáfogott tüzérségének felállításához. A Jobbikba besorozott polgári körös tartalékosaival, később a kamupártok vállról indítható rakétáival lövette szét az egységét nem lelő bizonytalan ellenzéket, melynek oldalán a sátortáborok viharvertek, belső robbanások pusztítottak és pusztítanak. Orbán kétharmadának alapja ilyen körülmények között rendíthetetlen, a kétharmad már nehéztüzérség, további fejlesztése szükségtelen, tökéletesen üzemel. Hűséges lövegkezelők állnak rendelkezésére: a köztársasági elnöki, a parlamenti elnöki székbe ültetett, az Alkotmánybíróság, a Kúria, az ügyészségek, a bírói adminisztráció talárjaiba beöltözetett mamelukjaira, szóvivőire és más famulusaira nem lehet panasza. Kifogástalanul lőnek. Ágyúinak a migránsokat, komcsikat, liberálisokat, szocikat, más „nemzetellenes ártányokat” célzó lövedékei a kritikus politológiai, filozófiai, irodalmi agyonmagyarázottság ellenére híveinek, közönségének manna és malaszt. A lakosság megtévesztett tömegének spirituális malaszt, támogatóinak anyagi pótlékokkal együtt nem képletes manna, a megélhetés garanciája. Szívük és agyuk, elsősorban a szavazatuk Orbáné. Akármennyi is a választási százalékuk, manipulációkkal megoldható (?) a parlamenti és „jogállami” kétharmad hatalma. A kérdőjel teljes meredélyében az ellenzéké, ám nem tud vele mit kezdeni.
„Orban ágyújának” Gramsci-féle példázata az első nagy háború értelmetlen vágóhídja ellen irányult. A régmúlt történelemből vett história iróniájával gúnyolta a háború híveit, mint a torinói szocialista gyűlésre érkező francia Madame Sorgue-t és kísérőjét, a pártjából militarizmus miatt kizárt reformista olasz szocialista Donato Bachit. Mme Sorgue és propaganda-ágyújának gyújtózsinórját lángra lobbantó tűzszerésze, Bachi, a háború mellett szónokolva, mintegy „orbani” ágyúlövéssel akarták megtörni a háborúellenes olasz szocialistáknak látszatra masszív, de csalódásokat okozó frontját. (A csalódások szülték meg a kommunista pártot.) A cikk azzal érvelhetett még, hogy a politikai vitákban, a nézetek harcában nem árt az óvatosság, mert a legjobb, leghatékonyabb fegyver elsülhet visszafelé, a fáma szerint „Orban” ágyújával pont ez történt. A tapasztalt politikusokat a fiatal, tájékozott, „Orbanról” is tájékozódó és gondolkodó újságíró figyelmeztette.
A mi Orbánunk ágyúit összehasonlítani „Orban” ágyújával kisebb fejtorna, igazán csak a név egybeesése, a körülmények hátterének egybevetése, a miniszterelnökünknek kijáró quasi alaptörvényi kötelező tisztelet határain belüli élcelődési alkalom indokolja, ám ha közelebbről, töviről-hegyire elbeszéljük a nevezetes konstantinápolyi esetet, meggyőződhetünk az applikáció jogosultságáról. 1453-ban vagyunk. A kor leghatalmasabb ágyúja (5, talán 8 méter hosszúnak, a csövét egy méteres átmérőjűnek, tömegét 18 tonnának mondták; 550 kilós lövedéket ellőtt egy egész kilométerre) – a törököt szolgáló magyar műveként – állítólag rést ütött Konstantinápoly falán, azon keresztül az ottomán sereg benyomulhatott a keleti kereszténység fővárosába, elfoglalta és az iszlám birodalomhoz csatolta. „Orban” magyar létére (török szempontból jó gyaur) a galád hadművelet sikerének kovácsa, ágyúöntője, keresztény nemzetünkön azonban foltot ejtett, bár Orbánnak hívták, mint a mai jeles embert, a névrokonát, aki most serényen korrigálja egy másik kor megtévedt bárányát. A kereszténységet az iszlámtól és más gyanús migránsoktól védelmező lövöldözésével elszántan köszörüli a csorbát. Közben azzal vigasztalódik, hogy a középkori ágyú – ellentétben az övével – (megint csak állítólag) nem bizonyult mesterműnek. Különféle híresztelések kaptak erről lábra akkor, jelenleg az interneten keringenek, jóllehet komolyabb történészek éppen csak említést tesznek az ágyúról. (Paul Kennedy: A nagyhatalmak tündöklése és bukása, Akadémiai Kiadó, 1992. 10. o.) Az internet szerint ugyanis kétséges, hogy az ágyú eltalálta volna Konstantinápoly több méter vastagságú messziről látható falát, célzókészüléke nem szuperált. Egy másik verzióban az ágyút mindössze egyetlen egyszer sütötték el, utána használhatatlanul összerogyott.
Az internet hírül adja ugyanakkor, hogy 1866-ban Abdülaziz Szultán Viktória királynőnek ajándékozta a konstantinápolyi szerszámot, miután kiállítási tárgyat csináltak belőle Fort Nelsonban. (A British Múzeumot szintén szóba hozza az internet.) A leírások nem pontosítják, hogy az eredeti Orban-féle ágyú, vagy utánzat, másolat-e a kiállított műtárgy. Szokás szerint a szűkszavú ismertető sem közöl minden tudnivalót – gondolom, mert nem jártam Fort Nelsonban. Orbán Viktor azonban Oxfordba szóló Soros-ösztöndíjának költségére kirándulhatott oda és megszemlélhette a csodafegyvert. Tegyük föl vakmerőn: ha így történt, Soros Györgyre zúduló olthatatlan gyűlölködő gyanúja egy csapásra érthetővé válik – lövésünk van rá.
Mégpedig a következő magyarázatban (olvasatban, értelmezésben). A Soros-ösztöndíj csapdájába rejtett ágyúöntő névrokon a ravasz, az őrdöngős észjárású pénzember provokációja volt. Az iszlámot szolgáló, keresztény hazánkat fenyegető migrációnak megágyazó fickó az a másik – ütött a homlokára Viktor a migránsok özönlő felbukkanásakor. Kombinatív elméjében a gondolatok egymást termékenyítették, megfordult benne, hogy az elvándorlásukat latolgató, a háborúk és nyomor elől menekülő nekieredő közel-keleti, afrikai muszlimok úgy okoskodtak, ha az ágyús „Orban” magyar volt, a magyar miniszterelnök is Orbán, akkor gyerünk Magyarországra. Ez a számukra kézenfekvő, kormányfőnknek a jámbor szavazók félrevezetésére kapóra jövő, szavazatuk megszerzésre kiválóan alkalmas idea gyökere a Fort Nelson-i múzeumban keresendő. Nem kell leásni a gyökérig, elég hozzá – ha nincs Soros-ösztöndíj – egy szerényebb turistaút Fort Nelsonba.
Orbán hosszú ideig mélyen hallgatott konkretizálódó angliai benyomásáról, a bőkezű, valaha eszményi idegenben élő magyar – neki akkoriban Gyuri bácsi, politikai szövetségese – Soros György ezalatt talonban volt, a migrációval azonban eljött a pillanat, amikor föléledt benne az emlék a visszataszító mágnássá vedlett Soros premier plánjával. Sorosra kell lőni, ez nem lehet vitás. A kétharmaddal különben már kész volt a monumentális ágyú. Pazar, remek fegyver, lőtt is vele, nem is egyszer, igen hatékonyan, és még csak össze se rogyott – se az első lövésre, se a sokadikra.
Vésett ábrázolású agyagfedő, Guatemala
(Samu ül a kávéházban, mikor Dávid belép.)
Samu: Dávid, nem hittem volna, hogy még látom!
Dávid: Gondoltam, hogy elutazás előtt benézek még egyszer, hátha itt találom. és lám, sikerült.
Samu: És a család?
Dávid: A nejem és a fiam vásárolni mentek.
Samu: Remek családja van, igazán. De miért nem mondta eddig, hogy nagymenő a fakereskedelemben? Tűzifa, vagy épületfa?
Dávid: Honnan veszi ezt a marhaságot?
Samu: Hát a fiától! Mindig úgy beszél magáról, hogy „Máj faking ded”.
Dávid: Ó, hát ez csak egy kedveskedés irántam. A maga fia nem szokott kedveskedni?
Samu: Á nem. Ő úgy beszél rólam, hogy az a kiba…
Dávid (Közbevág): Jól van, jól van. Hagyjuk ezt a témát! Inkább meséljen valamit, a zsidók helyzetéről Magyarországon.
Samu: Nos, a miniszterelnök azt szokta mondani, hogy a zsidókérdésben Magyarországon zéró tolerancia van. Azt viszont nem tudom, hogy ezt az antiszemitákkal szemben, vagy a zsidókkal szemben érti-e.
Dávid: Azt mondja, hogy itt még van antiszemitizmus?
Samu: Van hát. Ez soha sem múlik el.
Dávid: Most is úgy hívják a zsidókat, hogy bibsi?
Samu: Nem, most mocskos zsidónak mondják. Mint legutóbb például egy futballmeccsen.
Dávid: A fenébe! De legalább megbüntették őket?
Samu: Akik mondták, azokat nem. De a klubot, amelynek drukkoltak, azt súlyos pénzbüntetésre ítélték.
Dávid: Az is valami! És mennyire?
Samu: Kétszázezer forintra.
Dávid: Na ne hülyéskedjen!
Samu: Barátom, ebben a kérdésben nem szoktam hülyéskedni. Visszatérve a kérdésére, most a legnagyobb szitokszó nem a bibsi, hanem a libsi.
Dávid: Ez mit jelent?
Samu: Azt, hogy liberális. Ugyanis a kormányerők és követőik illiberálisak, és igencsak utálják a liberálisokat.
Dávid: Illiberális? Az meg mi a fene?
Samu: Azt pontosan senki nem tudja, csak a miniszterelnök. Ő találta ki.
Dávid: Csak nem akarják azt tenni a libsikkel, amit a bibsikkel csináltak?
Samu: De, bizonyára. Csak a technika nincs még kidolgozva. De mondja csak, Amerikában sok zsidó van?
Dávid: Van hát! New Yorkban több zsidó él, mint Izraelben.
Samu: És milyen a kapcsolatuk egymással?
Dávid: Nem sok mindenben nem értenek egyet – tudja, a zsidók soha nem értenek egyet. De összetartanak. Okoznak is sok fejfájást az elnökjelölteknek a választási kampányok idején.
Samu: Magyarországon ez sem így van. Itt nincs több zsidó, mint százhúszezer, de ezek is két szövetségben oszlanak meg, egyik liberális, a másik illiberális. És egymással harcolnak.
Dávid: Maga melyikhez tartozik?
Samu: Egyikhez sem. Én azokhoz a zsidókhoz tartozom, akik a holocaust után úgy fohászkodtak Istenhez: Adonáj, könyörgünk, most válassz ki magadnak egy másik népet! Egyébként a magyarországi zsidók helyzete nem érdekli sem a magyar kormányt, sem az izraelit. A két miniszterelnök ugyanakkor igen jó barátok.
Dávid: Mondja is a közmondás: Madarat tolláról, jómadarat barátjáról ismerjük meg.
Samu: A magyarországi viszonyok egyáltalán érdeklik az embereket Amerikában?
Dávid: Hát, akiket egyáltalán érdekel az európai politika, azokat talán igen. Minden esetre a miniszterelnökük neve ismert. (Kacsint) Ott őt tartják nagymenő fakereskedőnek.
Samu: A miniszterelnököt itt az ellenzék úgy nevezi, hogy O1G.
Dávid: Ez mi a fenét jelent?
Samu: A miniszterelnökség vezetője szerint, azt jelenti, hogy Orbán egy géniusz.
Dávid: Biztos?
Samu: Biztos, hogy a miniszter ezt mondta. De tudja ki volt Ceaucescu?
Dávid: Persze.
Samu: Hát őt úgy hívták Romániában, hogy a Kárpátok géniusza. Úgyhogy azért ez a géniusz-dolog sem egyértelmű.
(Csendben isszák a kávéjukat.)
Mikor utaznak vissza?
Dávid: Holnap reggel Londonba repülünk a Wizz Airrel, onnan majd tovább New Yorkba dél körül.
Samu: Csak vigyázzanak a Wizz Airrel. Néha órákat késik, így lemaradhatnak a csatlakozásról.
Dávid: Ha lekéssük a csatlakozást, akkor majd kifizetik a londoni várakozás költségeit.
Samu: Pontosan így járt egy barátom, és amikor bemutatta a számlákat, közölték vele, hogy nem fizetnek. Mert ez wizz major.
Dávid: Te jó ég! Remélem, mi nem járunk így.
Samu: Találkozunk még?
Dávid: Minden bizonnyal. (Felállnak, összeölelkeznek, majd Dávid elmegy.)
Samu: Na, tessék! A nagymenő fakereskedő a kávéját sem fizeti ki. Pincér! Fizetek!
Pincér: A másik úr már kifizette.
Samu: Az más! (Feláll, és szintén kimegy.)
Festett kerámia edény, Guatemala
– Szia, Kármér!
– Szevasz, Vazul! Mizújs?
– Hallottad a jó hírt?
– Milyen jó hírt?– Hát azt, hogy a KSH legújabb számításai szerint 350000 forint az átlagbérünk!
– Azta! Ez igaz?
– Már hogy ne lenne igaz, bemondták a hírekben.
– Ez fantasztikus! Akkor tudok félretenni.
– Neked mennyi a fizud?
– 80000, és 120000 a havi kiadásom. Marad 230000-rem. Ez megment a biztos eladósodástól. Te, nem is tudod, mennyire megnyugodtam! És neked mennyi?
– 84500, és a havi kiadásom 132000.
– Akkor neked marad 218000-red. Örülsz?
– Majd kiugrok a bőrömből!
– Az asszony hogy fog örülni!
– Meg az enyém! Te, tudod, mi lesz az első, amit venni fogok?
– Mi?
– Egy egész tábla csokit!
– Ne mondd!
– Esküszöm az égre! Hát, te, mit veszel?
– Színházjegyeket! Elviszem az asszonyt a színházba. Évek óta rágja a fülemet, hogy mennyire meg szeretné nézni A naiv hiszékenyek című darabot. Most megnézzük, ha a fene fenét eszik is!
– Jaj, én úgy örülök. És mikortól utalják?
– Mit?
– Hát az átlagjövedelmet.
– Ja? Gondolom, a fizukor. Te, van még egy ezresem, beülünk egy korsó sörre?
– Egy egész korsóra?
– Miért ne? Megtehetjük, vagy nem?
– Gyerünk!
– Jó napot kívánok, Asszonyom! Miben segíthetek?
– Jó napot! Itt lehet bejelentést tenni?
– Ön jó helyen jár.
– A szomszédom terrorizálja a lakótömböt – és engem különösen.
– Mi a címe?
– Hugódöme tér 2. III. em. 10.
– Aha, értem. Mi a panasza?
– A szomszédom vett a minap egy dobszerelést, és azt püföli egész nap.
– És?
– És hát, hangos. Direkt csinálja.
– Ezt miből gondolja?
– Onnan, hogy a nevemet énekli közben.
– És mi a becses neve?
– A keresztnevem: Klári. Azt ordítja, a dobpüfölés közben, hogy „Klárifári”.
– Mi is a szomszédja neve?
– Schuckenbergers Örs.
– Ez érdekes.
– Mi ebben az érdekes?
– Az, hogy ő meg tegnap járt itt.
– Tegnap? Hogyan? S miért?
– Panaszkodott a szomszédja zajkeltéséről, és…
– Hogy mi? Ezt a szemtelenséget!
– Azt panaszolta, hogy Ön elvont zenéket bömböltet a…
– Elvont? Mióta elvont Mozart? Vagy Bach? Ez szánalmas! Nincs semmi érzéke a művészethez!
– És azt is mondta, hogy Ön: „repedtfazék hangon kornyikál mellé”.
– Tessék?!
– Igen, ezt mondta.
– Akkor én meg feljelentem őt rágalmazásért és becsületsértésért! Ezt nem ússza meg! Még ilyet!
– Tehát, tagadja?
– Még hogy tagadom-e?! Büszke vagyok rá! Már kislánykoromtól kezdve énekelek!
– Ha szabad tudnom, hol?
– A fürdőszobában. És az erkélyen.
– Szia!
– Szia, mit parancsolsz?
– Hallottam a barack-illatú zokniról.
– Igen, valóban, ez az új különlegességünk.
– Igen, de milyen illatú? Sárga- vagy őszibarack-illatú? Nem mindegy.
– Igazad van!
– Ez csak természetes. Nos?
– Itt van, szagold meg. Nos?
– Mmmmm… Ez fini!
– Nos?
– Kajszi!
– Hú! Hogy találtad ki?
– Na, hallod? Mester vagyok az illatfelismerésben.
– De vajon ezt is kitalálod-e?
– Hm. Öblítő…
– Melyik öblítő?
– Ravasz kérdés, annyi szent. Szerintem, kék Lenor…
– Káprázatos! Egészen lenyűgöző! De, van itt még valami, amit meg kell szagolnod, hihi…
– Úristen, mi ez?! Lábszagú…
– Pontosan! Ezt az androidoknak találtuk ki, hogy, úgymond, könnyebben elvegyülhessenek a tömegben.
– Inkább, tőlük fognak menekülni.
– Már vásároltak is tőlünk…
– A Robotok?
– Persze! Ők ezt szeretik.
– Perverz állatok…
– Ne bántsd őket, elvégre, ők is csak gépek. Nos, viszel tőlünk zoknit?
– Még gondolkodom rajta.
– A kajszison én nem sokat gondolkodnék a helyedben.
– Igeeen… Aazt, talán. Esetleg más is volna?
–A számból vetted ki a szót! Van, igen. Méghozzá, az „új zokni” illatú zokni.
– Húúú… Akarom!
– Tessék, illatozd meg! Hm?
– Remek! Ebből kérek 4 párat!
– Bevallom, ebből visznek a legtöbbet.
– A barátnőimnek is szólok. El lesznek tőle ájulva!
– Meghiszem azt!
Kérem, én összezavarodtam. De teljesen. Amit az is mutat, hogy nem titkolom tovább. Mert napokon keresztül titkoltam. Még magamnak sem mertem bevallani. Sőt, egyenesen a vírusokra kentem a dolgot.
Mondom: itt vannak ezek a vírusok, már hetek óta vándorolnak bennem föl és alá, hol ez fáj, hol az, bágyadt vagyok, kedvetlen, munkaképtelen, s persze az illető vírusok mérgei kikezdték a központi idegrendszeremet, azért nem tudok eligazodni az eseményekben. Helyesebben, nem is az eseményekben, azokban majd eligazodnak mások, és meg is magyarázzák nekem az események mibenlétét, azt is, hogy mi van mögöttük és hogyan lehet elkerülni őket, szóval, ne fájjon miattuk a fejem. Nem is fáj.
Hanem a puskagolyók. Ezekkel vagyok én valahogy megakadva. Azt veszem észre, hogy a puskagolyók kezdenek átalakulni. Nem mindegyik, de némelyik. Sőt, mintha egyre többen lennének. Mármint az átalakult puskagolyók. Nem állítom persze, hogy rózsabimbóvá vagy rumos drazsévá alakulnak át, ez mégis túlzás lenne. Drazséval és rózsabimbóval nem lehet megvédeni a demokráciát. Hohó, milyen demokráciát? – kérdezem magamtól zavarodottan. A polgári demokráciát? Nem. A demokráciát. Minden nélkül.
Mondok egy példát. Például egy csizma alakú országban, itt, a Földközi-tenger közepén, megy egy diáklány az utcán, történetesen akkor, amikor egy betiltott tüntetés zajlik (mert hiszen tudjuk, hogy a polgári rendre egyebek közt az is jellemző, hogy betiltja a neki nem tetsző tüntetéseket), a rendőrök lövöldözni kezdenek, a diáklány meghal. S mitől? Egy puskagolyótól. Egy átalakult puskagolyótól.
Már mért lenne átalakult puskagolyó? – kérdezhetik némely értetlenek. A memóriám romlik ugyan, de azért valami rémlik arról, hogy a polgári demokrácia tulajdonképpen nem annyira demokrácia, mint amennyire a tőkések burkolt diktatúrája, s az ilyen esetben kilőtt puskagolyó igazi puskagolyó. Igaz ugyan, mondom magamban, hogy vannak provokációk és vannak provokátorok és anarchisták, de azért mégiscsak furcsa, hogy ezek a puskagolyók így át tudnak alakulni. S most nem is tudom, hogy kit vagy mit szeressek? A lelőtt diáklányt vagy a puskagolyót? Mert diáklány sok van, de demokratikus rend csak egy. Meglátják, tudathasadást kapok a végén.
Mert isten tudja, jobban vonzódom a diáklányokhoz, míg élnek, mint a puskagolyókhoz, és isten tudja, ha már megölnek egyet a sok közül, még akkor is közelebb áll a szívemhez, mint egy kilőtt és átalakult puskagolyó.
Aztán csak bonyolítja a dolgot, hogy egy másik országban, ahol egy nemzetiségnek vannak jogos követelései, s ahol egyre fokozódik a demokratikus átalakulás üteme, miközben az ütem fokozódik, csak a múlt héten is öt embert öltek meg a rendőrgolyók. S az ember nem tudja, hogy ezek igazi golyók voltak, vagy már átalakultak? S hogy mindez az átalakulás lassúságának vagy gyorsaságának a következménye? Mert, ha a lassúságé, akkor értem. Ha a gyorsaságé, akkor a végeredmény alighanem az lesz, mint abban a másik országban. És ebben az esetben is értem.
Hát, ha értem, akkor mért vagyok összezavarodva? Talán azért, mert lassacskán nem tudom, minek védelmében lőtték ki e puskagolyókat, mert másrészt ezek a puskagolyók, valahogy, furcsa módon, általában nem a régi vagy az újfasisztákat találják el, hanem inkább azokat, akik nem szeretik a régi és az újfasisztákat.
Tudom, vannak provokációk és provokátorok, minden van, és mindennek van az ellenkezője is, és bonyolult a világ, sőt, nagyon jól tudom azt is, hogy a polgári demokrácia, a lényegéből fakadó korlátokkal együtt is összehasonlíthatatlanul jobb, a dolgozók számára is, a fasizmusnál, de mindezt tudva is, úgy érzem, hogy ezek a puskagolyók valahogy különösen viselkednek. Vagy nem?
Engem egészen összezavarnak mostanában.
Magyar Nemzet, 1977. május 21.
Történt ma valami rendkívüli esemény? – kérdezem magamtól lefekvés előtt, megszokásból, pusztán azért, hogy holnap, legalább hozzávetőleg, tudjam, mire ébredek, s érdemes lesz-e felkelnem egyáltalán?
Igaz, ünnep lesz, de ez semmit se jelent, egyik nap olyan, mint a másik, ha mégsem, akkor csak azért, mert zárva vannak a boltok, ebből kifolyólag ma többször is lementem kenyérért, mert a felkészülés zavartalan volt ugyan, de a kenyérszállító kocsi ezt nem tudta és elromlott.
Eszembe jutott István király, az alkotmány és a kenyér ünnepe, s hogy legutóbb akkor ettem igazán jó kenyeret, amikor még öreganyám sütötte, s lapátnyi lángosok is voltak mindig, zsírral és fokhagymával s tejföllel esetleg, de hol van már öreganyám, és hol a kemence is?
Nem szívderítő dolog ezen elmélkedni, bár az elmúlást teljesen természetes dolognak tartom, s még bizonyos kárörömet is érzek, ha összetörik egy tányér, mért épp egy tányér lenne örökéletű?
Szóval, nem történt semmi különös. Igaz, voltak földrengések és árvizek, de ezek úgyszólván mindennaposak.
Igaz, hogy Dél-Afrikában ismét a tömeg közé lőttek, de rendkívüli eseménynek már ez se számít, bizony, felebarátaim, meg kell szoknunk a gondolatot, hogy Dél-Afrikában a tömeg közé lőnek, legalábbis egy darabig, amíg tehetik.
Igaz, hogy Libanonban ma ismét heves harcok voltak, számosan meghaltak és még többen megsebesültek, vagyis csak az történt, ami tegnap vagy tegnapelőtt, vagy két hónapja, mindenfélét fecsegnek, hol innen, hol onnan közelítik meg a kérdést, sokféle pecsenyét sütnek ennél a tűznél, ebből kifolyva sok fog törik majd bele, de a lényeg az, hogy ott részben osztályharc, részben népirtás folyik, teljesen világos, ehhez képest elég nyugodtan andalgunk az utcán.
Még én is azzal higgasztom magamat, hogy semmi befolyásom sincs az eseményekre, minek hát háborogni vagy keseregni, olyan nap ez is, mint a többi, de mit csináljak, ilyen pocsék természetem van, igazában akkor tudok csak háborogni, ha nem tudok segíteni valamin, és semmi sem tud annyira gyötörni, mint éppen a tehetetlenség.
Úgy látszik, a beletörődés képessége hiányzik belőlem – hiszen milyen egyszerű és milyen bölcs dolog lenne elfogadni a dolgokat, úgy, ahogy vannak, egy egész életet le lehet élni ily módon nyugodtan és zavartalanul, s esténként ágyba lehet bújni tiszta lelkiismerettel és annak tudatában, hogy a világ halad a maga útján, az ésszerűség úgyis győzni fog végül, ma sem történt semmi, rendben mennek a dolgok, szép álmokat édes mindannyiunknak.
Magyar Nemzet, 1976. augusztus 29.
Kerámia edény, Mexikó
Ülő vakember figura, Peru
Gábor Andor (1884. január 20. – 1953. január 21.)
A pályája elején jómódban élő, sikeres, humoristaként, sanzonköltőként, regény- és színdarabíróként egyaránt ünnepelt közönségkedvenc, akkor még polgári pesti író, Gábor Andor önként vállalt ausztriai száműzetésében kesztyűt vágott az ellenforradalom képébe. Könyörtelen harcot indított Horthy és kurzusa ellen a Bécsi Magyar Újság hasábjain, majd a háború éveiben Moszkvában majd Taskentben tartózkodva, az Igaz Szó, a Kossuth Rádió és a moszkvai rádió magyar nyelvű adásának (INO-Rádió) munkatársaként. Azért folytatja harcát, hogy olvasói, hallgatói tisztában legyenek a Horthy-fasizmus bűneivel, azzal, hogy Magyarország nem „belesodródott” a világháborúba, hanem aktív részese a frontra és a haláltáborokba küldött százezrek sorsának. Ezek az írásai ma már a magyar irodalmi publicisztika legragyogóbb alkotásai közé tartoznak. Ezúttal hármat választottunk ki közülük, születése és halála januári évfordulója okán, s egyben köszönetképpen folyóiratunk egyetlen folyamatos támogatójának, a Gábor Andor Írói Jutalomdíjnak, melyet hagyatékából felesége alapított.
(S.J.)
Nehéz nyugodtan nézni a magyar eseményeket, nehéz higgadtan hozzászólni a magyar politikához, mert képtelenség, ami otthon történik, kiáltó képtelenség, amit meg nem hallani lehetetlen, félreérteni vagy félremagyarázni ép elmével sehogy se lehet. Tény-e, hogy Magyarországnak ma, amikor ki kell mennie a háborúból, ugyanaz a kormánya, amelyik a háborúba vitte? Tény. Tény-e, hogy minden párt, amely kinyithatja a száját, Horthy Miklós mellett nyitja ki, ama Horthy Miklós mellett, akit a világ közvéleménye méltán Hitler, Mussolini, Antonescu mellé sorol? Ez is tény. Tény-e, hogy most, igenis most, amikor Magyarországra véres szemmel mered rá sorsa, amit Kállay felidézett, Kállay kiadhatja könyvét, amelyben azok a beszédei vannak kinyomtatva, amikkel ezt a sorsot fölidézte, és senki sem mondja meg, hogy ezek a beszédek vádbeszédek, amelyek szerzőjüket halálok halálára ítélik? Igenis, tény ez is.
Mintha minden, ami az elmúlt két esztendő alatt történt, nem az ország szemeláttára történt volna! Az első világháború hadüzeneteinek kusza napjaiban a gyenge szem még elveszthette a fonalat. De most is elvesztheti-e, a második világháború magyar hadüzenete dolgában? Hiszen tízmillió tanú, magyar tanú van rá, hogy az Oroszországgal fennálló békés és barátságos viszonyból hogyan lett egyszerre, váratlanul, érthetetlenül, megmagyarázhatatlanul háború. Úgy, hogy Hitler parancsára, ugyanazok, akik aláírták a békés és barátságos megállapodásokat Oroszországgal, átmenet nélkül, előkészítés nélkül, nép és parlament megkérdezése nélkül megizenték a háborút. S azután ugyanazok azt mondották, hogy nem Hitler parancsára történt, hanem szabadon, függetlenül, érett megfontolás után, Magyarország parancsoló érdekei szerint. Benne van-e Kállay könyvében az a nevezetes mondat, amely még az ellen is tiltakozott, hogy Magyarország belesodródott volna a háborúba?
Nem sodródott bele! Nem. Emelt fővel ment bele, hogy szétzúzza a szovjetet. Az emelt fő alatt persze, az akkori Kállay üres fejét kell érteni s nem a boldogtalan, kizsarolt, német láncon tartott országét, amely már akkor is nagyon lekonyultan lógott. Hiszen soha még Magyarország társadalmilag és gazdaságilag olyan helyzetben nem volt, mint a háború kitörte előtt. Akkor született meg a szállóige a három millió koldusról, amelyet nem szélsőbal- vagy szélsőjobboldalról vetettek bele a köztudatban, hanem középről, mert akkoriban ott is volt még valami maradéka a lelkiismeretnek. Emelt fővel vitték bele Kállayék népünket a veszedelembe. Valamelyik nímand közülük még azt is megmondta, hogy Magyarország addig nem teszi le a fegyvert, amíg a szovjet eszmevilágának egyetlen képviselője lélegzik. Eszmei háborút folytattak ezek a véres senkik még akkor is, mikor uruk és parancsolójuk, a sátán kutyája, Göbbels, ünnepélyesen kijelentette, hogy ez a háború nem eszmékért, nem trónért és oltárért folyik, hanem petróleumért és gabonáért. De mert a magyar csatlósok nem mondhatták, hogy ők is petróleumot és gabonát akarnak, hiszen ami petróleumuk és gabonájuk volt, azt odaadták a németeknek, hát ők megmaradtak az eszmei háború mellett. De elvesztették. Hé, urak, tessék tudomásul venni, elvesztették a háborút, mert hé, urak, tessék tudomásul venni, hogy egy háborút nemcsak megnyerni, hanem elveszíteni is lehet. És ha a megnyerendő háborúból konzekvenciákat akartak levonni – mert akartak, különben nem kezdték volna meg a háborút: az uralmukat akarták a megnyerendő háborúval megerősíteni –, akkor hé, urak, az elvesztett háborúból is következik valami. Hé, urak, önök megbuktak, mint a ripacsszínész, aki rosszul játszotta szerepét, önök csődbe jutottak, mint a rossz kereskedő, aki elherdálta vagyonát. Önök nem a saját vagyonukat herdálták el – az megnőtt a háború alatt –, önök a magyar nép vagyonát és vérét pazalták el. S ezért, egyelőre, egyetlenegy feladatuk van: eltakarodni a helyükről!
Hé, urak, pucolni! elmenni, eltűnni a balfenéken, hogy a magyar nép, akinek önök betömték a száját, s azért tömték be, hogy a nevében beszélhessenek, hogy a magyar nép most már kinyithassa. Mert nem igaz, hogy a magyar nép akarta a Hitlerrel menést; hosszú évekig tartott, amíg a magyar nép egy töredékébe a fasiszta mérget bele lehetett ojtani, s még kevésbé akarta a magyar nép a háborút, mert nem igaz, hogy a magyar nép az az eszetlen csürhe, aminek gazdái feltüntetik, nem igaz, hogy bárgyú csőcselék, amelynek ugyanazok a zugpolitikusok, ugyanazok a hamiskártyások, tegnap azt, máma ezt mondhatják, s a magyar nép azt is, ezt is elhiszi. Nem igaz, nem igaz, nem igaz. A magyar nép értelmes, okos nép, s még ma is az, huszonöt esztendei Horthy-uralom után, amely mindent megtett arra, hogy a magyar népet rabbá és butává tegye. De nem tette azzá.
„Ráültek a szájunkra” – mondta zseniális barátom, Karinthy Frigyes, amikor még, ha tréfás formában is, Magyarországon meg lehetett mondani ilyesmit. Ma már nem mondja senki. Senki se mondja ma már. Senki azok közül, akiknek szabad beszélniük. Azok mind, de mind, kivétel nélkül úgy tesznek, mintha ők is vakok volnának, mintha nekik is elment volna az eszük, mintha a fülük arra lenne, hogy bárgyúságokat hallgasson, a szájuk arra, hogy szamárságokat beszéljen. Tehát velük is félre! Túl soká ették a moslékot, megrohadt a belsejük…
Nehéz higgadtan hozzászólni a magyar politikához.
Majd csak akkor lehet, ha a magyar nép már megszólalt.
Ha szikrázó szava feldobta a hajnalcsillagot az éjszakába borult magyar mennyboltozatra.
INO-Rádió, 1943. október 6.
Csendes és kínos évfordulót „ünnepelt” március elsején a magyar nyilvánosság. Huszonnegyedik évfordulóját annak, hogy a forradalmak után összeülő Nemzetgyűlés Horthy Miklóst, a nemzeti hadsereg (a „darutollasok”) akkori fővezérét, kormányzónak „választotta” meg. Hogy ez a jubileum rosszkor jött, hogy Magyarországnak a világon semmi oka nincs örülnie Horthy hosszú kormánykodásának, azt ma – éppen ma – Magyarországon mindenki tudja. De azért a sajtó mégis bukfenceket vet, ha szerényen is, a nagy férfiú előtt, aki hazánkat odajuttatta, ahol ma van.
Az Esti Újság így ír: „Huszonnégy esztendővel ezelőtt emelte a nemzetgyűlés a kormányzói székbe az Isten küldötte vezért.” S mert huszonnégy év nagy idő, s mert azóta egész nemzedékek nevelődtek fel, amelyeknek halvány sejtelmük sincs arról, hogy mi történt valójában huszonnégy évvel ezelőtt, hadd mondjuk el mi, akik szemtanúi voltunk, s emlékezetünket az akkori magyar lapok közleményeivel tudjuk támogatni.
Horthyt senkinek esze ágában nem volt kormányzóvá választani, egynéhány (igen csekély számú) nemzetgyűlési képviselőn és a tiszti különítményeken kívül, melyeknek élén Horthy, néhány hónappal azelőtt, Budapestre érkezett. Szegedről jött, a francia megszállók parancsára s a románok engedélyével, akiknek, a Versailles-i tanács határozatai értelmében, távozniuk kellett Budapestről. Horthyt és gyilkos rablóbandáját a legnagyobb rettegés előzte meg.
A különítmények élén Horthy végigvonult a Dunántúlon, s tisztjei, Horthy egyenes parancsára, Siófokon, Marcaliban, Pápán s a többi városokban olyan hajmeresztő rémtetteket követtek el, hogy azok kivizsgálására, az Antant külön bizottságot volt kénytelen Horovitz angol ezredes vezetése alatt Magyarországra küldeni. Horthy és különítményei Budapesten is folytatták rémuralmukat. A Népszava két szerkesztőjét, Somogyit és Bacsót gyilkolták meg először. Szemüket késsel kiszúrták, holttestüket a Dunába vetették. Azután, Szegeden előkészített lista szerint, folytatódott a „dunai úsztatás”. A különítmények éjszakáról éjszakára kivonultak tanyáikról. A Szent Gellért-szállóból (ahol Horthy volt a vezér) és a Britannia-szállóból összefogdosták, a kelenföldi laktanyába vitték, ott iszonyú kínzások után, melyeket férfiakon-nőkön egyként hajtották végre, kivégezték s a Dunába dobták áldozataikat. Budapesten akkor „úszómesternek” csúfolta a köznyelv azt a Horthyt, akiből később „a haza atyját” csinálták.
A külföldi sajtó hasábjai tele voltak a Horthy vezetése alatt elkövetett rablógyilkosságokkal, s a botrány olyan nagy és szégyenletes volt, hogy a nemzetgyűlés a „nemzeti hadsereg” átszervezése címén akarta Horthyt a fővezérségből eltávolítani. (Mindezt Benitzky Ödön belügyminiszter később a nyilvánosság előtt leleplezte, amiért dacára annak, hogy kegyelmes úr volt, börtönbe került.) A kormányzó-„választás” valójában így játszódott le, a Pesti Hírlap 1920-as április 16-i számát idézzük:
„A nemzetgyűlés március elseji ülésén, felsőbb katonai parancsra, fegyveres karhatalom jelent meg a parlament épülete előtt, melynek egy részét kordonnal elzárta, s a nemzetgyűlés két tagját, báró Korányi Frigyes pénzügyminisztert és Vass Józsefet megakadályozta abban, hogy a házba lépjenek, és ott jogaikat gyakorolhassák. Az említett képviselők mentelmi jogsérelmét tárgyalta tegnap a nemzetgyűlés mentelmi bizottsága, valamint a ház elnökének, Rakovszky Istvánnak azt a bejelentését is, hogy a kormányzónak a házba való megérkezése alkalmával fölfegyverzett katonák jöttek be a házba, többen közülük az eskütétel idején az ülésteremben is megjelentek, s a nemzetgyűlési tagoknak a folyosóról az ülésterembe való szabad bejutását is megakadályozta.”
Így írta a Horthy-cenzúra nyomása alatt a Pesti Hírlap. Ebből is kihámozható az igazság, amely a következő: az ülést megelőző este Osztenburg százados, a legfélelmetesebb különítmény vezére, telefonon értesítette a nemzetgyűlés két nagy pártjának, a kisgazda pártnak és a legitimistáknak a vezéreit, hogy másnap ne merjék elhagyni lakásukat. (Ezeknek a pártoknak más kormányzójelöltjeik voltak.) Március elsején aztán Horthy katonái körülvették a parlamentet, Osztenburg és tisztjei bementek a házba, s a megrémült, vezértelen társaságot kényszerítették arra, hogy minden többi jelölt mellőzésével, vita nélkül, azonnal, Horthyt „válassza meg” kormányzónak. Horthy, teljes parádéban várta a Gellért-szállóban az Osztenburg-akció „eredményét”, amelyről telefonon értesítették. Negyedórán belül megérkezett. Addigra a katonaság teljesen megszállta az épület belsejét, mert az ijedtükből kissé magukhoz tért képviselők tüntetését várták az eskütétel alatt. Az eskütétel a legsötétebb hangulatban folyt le, Osztenburg százados kezét revolvertáskáján tartva az egész ceremónia alatt, az elnöki emelvényen állt Rakovszky István háta mögött.
Ezt az egész fegyveres zsarolást, amely Horthy Miklósnak életfogytiglani állást és három millió pengő évi jövedelmet szerzett, később azzal intézték el, hogy Osztenburg százados két másik tiszt kíséretében, áprilisban megjelent Rakovszky házelnöknél, és sajnálkozását fejezte ki a március elsejei „félreértések” fölött. A kormányzót magát, a kormányzó törvény értelmében, már nem lehetett felelősségre vonni…
Ez a története Horthy megválasztásának, mely huszonnégy éves jubileumába fordult az idén.
Huszonötödik nem lesz.
1944. március 6.
Mint a rablógyilkos, akit akasztani visznek s akiről, véghezvitt gonosztettei révén, nagy riportok jelennek meg a lapokban, úgy a Horthy-rezsim is elmondhatja magáról, hogy kimúlása előtt sikerült híressé válnia. Világhatalmak parlamentjei foglalkoznak vele, hoznak róla határozatokat, vezető államférfiak nyilatkoznak. Cordell Hull, az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere megdöbbenésének adott kifejezést a galádságok felett, amiket a Horthy-uralom, öt perccel kapuzárás előtt, a magyar zsidókon elkövet. Anthony Eden, Nagy-Britannia külügyminisztere az alsóházban kijelentette, hogy minden tisztességes ember utálattal és undorral fordul el attól, ami a zsidók körül egy maroknyi gazember vezetése alatt, Magyarországon történik.
A hangsúly azon van, hogy öt perccel kapuzárás előtt. Ugyanakkor, amikor nem lett volna muszáj Hitlerékhez csatlakozni a magyar népet szörnyű szenvedésekbe sodró háború folytatására, mert a Vörös Hadsereg derékroppantó csapásai alatt Hitleréknek már nem lett volna erejük arra, hogy a csatlakozást fegyverrel kikényszerítsék; ugyanakkor, amikor már nem lett volna muszáj a német emberevőbanda „szellemi” irányzatát, a zsidók testi kiirtásának „eszméjét” szó szerint átvenni, mert a Magyarországot megszálló Hitler-kannibáloknak már nem lett volna elegendő SS-hóhérjuk és gestápó-pribékjük nyolcszázezer ember „elintézésére”. De a Horthy-társaság, öt perccel kapuzárás előtt igenis lecsatlakozott a hörögve, üvöltözve végső vesztébe menő német fasizmushoz, s ezzel nemcsak több százezer honvédet dobott a halál torkába, hanem átvette a berlini „faji program” teljes végrehajtásának kötelezettségét is, azt a sintérmunkát, hogy nyolcszázezer magyart, aki úgy zsidóhitű, ahogy a többi katolikus vagy református, vagy unitárius, aki olyan „idegen fajú”, ahogy a jászok, kunok, besenyők, palócok, vagy székelyek azok: részben lemészároljanak, részben börtönbe hurcoljanak, részben a mindennap megrugdalt, megkorbácsolt kutya méltatlan sorsára kárhoztassanak.
Aki magyar lapot olvas, magyar rádiót hallgat, fejcsóválva állapítja meg a hihetetlent: a Horthy-rezsimnek ma, Magyarország ennyire sorsdöntő napjaiban, a legfőbb gondja, az egyetlen gondja, amellyel tényleg reggeltől estig foglalkozik, amelyről rendeleteket gyárt, utasításokat ad ki, amelyre közhatalmat vesz igénybe – „a zsidókérdés megoldása”! Hogy ez a „megoldás” eddig hány ezer halottat eredményezett, azt még nem lehet megmondani. A semleges sajtóban hírek vannak róla, hogy már kétszázezer zsidóhitű magyart szállítottak el Lengyelországba, hogy az ottani halálgyárakban, gázkamrákban, hullaégetőkben „felszámolják” őket. Tény, hogy egész városok, egész vidékek zsidó lakói tűntek el nyomtalanul, s nem lelhetők fel a koncentrációs táborokban sem, melyektől a magyar föld most járványosan foltos, mert minden hazafit, minden Hitler-ellenfelet, minden népével érző becsületes magyart – valláskülönbség nélkül! – szögesdrót mögé hurcolnak, hogy ott az éhség, a piszok, a tífusz, az embertelen bánásmód végezzen velük.
Miért lett a döglődő Horthy-uralomnak a zsidóhajsza, melytől valóban az egész világ visszhangzik, a már eddig elkövetett gazságokon, a zsidók kirablását elintéző három zsidótörvényen és a hajmeresztő zsidó munkatáborokon és a frontra küldött zsidó munkaszázadokon túlmenően fontos és sürgős? Vallási és faji okokból.
Erről szó sincs. Balga, aki ezt egy percig is elhiszi. Különösnek látszik, de mégis úgy van: a zsidóhajsza valójában nem a zsidók ellen megy, hanem csak leple, ködfüggönye annak a véres irtóháborúnak, melyet a Horthy-uralom visel – a magyar nép ellen. Nem a nyolcszázezer zsidótól elvett búzával, jószággal etetik Horthyék Berlint; a zsidó nem földmívelő és nem állattenyésztő. Nem a nyolcszázezer zsidó szájától elvett falattal hosszabbítják a háborút; a zsidónak úgysincs fejadagja. Nem a nyolcszázezer zsidóból sorozzák a honvédség hadosztályait, melyeknek a keleti fronton el kell pusztulniuk; a zsidót nem is engedik a harcolók sorába. A nagy éheztető és véreztető rablóhadjárat – a tizennégymillió magyar ellen folyik. A zsidók csak látható, kirakatba tett áldozatai az égbekiáltó hazaárulásnak, amelyhez fogható még nem volt a magyar történet folyamán. Csak azért mondják, ordítják, bőgik: „Idenézz, magyar, ezt csináljuk a zsidóval!” – hogy ne nézzen oda, ahol magyart öl, magyart rabol a német, „fajtiszta” magyart (Bajcsy-Zsilinszky az volt), ahol a gabonát, a lovat, tehenet, disznót elviszik, ahol az asszonyt és leányt – magyar asszonyt, magyar leányt, magyar falu rozmaringszálát, nem Sáron rózsáját – meggyalázzák, ahol a honvédet mundérba bújtatják, abriktolják, német lövészárokba kergetik, ukrán, belorusz földbe lapátolják. Zsidóvért ömlesztenek, mutatóba, hogy a magyar ne nézze saját mély sebeit, melyeket Horthyék vágtak rajta, s amelyekből, ha idejekorán észbe nem kap, a maga vére, jövő életének nedve ömlik el óhatatlanul!
Erről van szó: a magyarság vágóhídra hajszolásáról, zsidóhecc nyekergő dudaszava kíséretében. A hepp-heppel a hurrá Hitler!-t, az éljen Horthy!-t takarják, a magyarság e halálkiáltásait. Színpadon ölik a zsidót, hogy a magyar azt nézze, miközben a nézőtéren, hátulról, kést szúrnak a lapockái közé…
Mi nem hiszünk abban, hogy a magyar nép annyira eltompult, hogy tényleg akarná a biztos pusztulásba vivő Hitler-háborút. És abban sem hiszünk, hogy annyira sikerült hitlerállattá tenni, hogy a zsidóhajsza el tudná feledtetni vele, hogy őt hajszolják halálba, őt akarják, német érdekből, a történelem lapjairól letörölni.
Hírek vannak arról is, hogy a magyar nép nem vesz részt a kapuzárás előtti véres komédiában, hogy nem kér a rablógyilkos hírességéből, melyet még-öt-perces gazdái zsidóvérrel kennek az arcára. Nem akarja ezt. De ez a negatívum, ez a nem-akarás nem elég. A magyar népnek tettel kell megmutatnia, hogy mit akar, hogy mást akar. Lesújtó ököllel kell fellépnie a hitleri hősök és a hepp-hepp-hősök ellen is. Mert különben azok verik agyon őt, a lassan észbekapót, a gyengén védekezőt.
1944. július 10.
Ülő kutya, Mexikó
Néhány hónapja Kenyeres Zoltán 80-ik születésnapját ünnepeltük. Az köszöntötte fel, aki erre a legméltóbb: kollégája, barátja, harcaiban bajtársa, Pomogáts Béla. Kettejük kézfogása ezért több volt, mint az ünnepi rítus része: egy életen át tartó összefogást jelképezett. Ezért volt nemcsak hiányérzetem, de nagy fájdalmam is, hogy az akkori köszöntöttből most lett köszöntöttet, Pomogáts Bélát nem a neki méltán kijáró partner méltatta, a barátság más emlékeit idézve, hanem olyan irodalmárok, akiknek ehhez az örökké tartó barátsághoz nem sok közük van. Ezért az elmaradt köszöntésnek, az örök kézfogás megerősítésének pótlására kértem meg Kenyeres Zoltánt, hogy legalább itt az Ezredvég lapjain legyenek együtt, két olyan tiszta tudós emberként, akikhez hasonló nem sok él az irodalmi életben.
1965-ben ismerkedtünk meg. Akkor én már több mint fél éve az MTA Irodalomtörténeti (akkor még így hívták) Intézetében dolgoztam. Kezdő, segédmunkatárs voltam, de még részt vettem a híres-hírhedt „Spenót” (a hat kötetes akadémiai magyar irodalomtörténet) végső munkálataiban. Nem is akármivel bíztak meg, én írtam a Lukács Györgyről szóló portré első felét, a pályakezdésétől 1945-ig tartó szakaszt. (Nem voltam filozófia szakos, nem tudtam jól németül, de huszonéves korában az ember nem ismer lehetetlen, ha kellett minden második szót megnéztem a szótárban, amit meg lehetett, angolul olvastam el fiatalkori németnyelvű munkáiból. Amikor elkészültem, nem kis tépelődés után felvittem hozzá írásomat a Belgrád rakpartra. Nem dicsért meg, de nagyjából helyben hagyta, amit írtam.) Készült egy terjedelmes fejezet a romániai magyar irodalomról, így hívták akkor az erdélyi irodalmat, Czine Mihály készítette, de ezt a felsőbb hatóság nem hagyta jóvá, ki kellett venni a kötetből, nem jelenhetett meg. Sürgős volt a dolog, megjelenés előtt állt a 6. kötet, Szabolcsi Miklósék szétdobták a témákat közöttünk, én három kisportrét kaptam, én írtam a Horváth Istvánról, Szabédi Lászlóról és Szemlér Ferencről szóló oldalakat. Később Szemlérrel meg is ismerkedtem. Egyetemi szobámban ma is ott lóg a falon mindhárom remek költő arcképe. Akkoriban, amikor írtam róluk, akkoriban épült fel első kis lakásunk a pasaréti, tüneményes Sövény utcában. Otthon a Magyar Nemzetet járattuk, és egyik számban már nem tudom mivel kapcsolatban és milyen szövegösszefüggésben – ráfutott a szemem Béla furcsa családnevére. Még nem hallottam róla. Ki lehet ez? Másnap délelőtt mentem be az Intézetbe (egyszer, legfeljebb kétszer jártunk be, soha nem dolgoztam kötött munkaidőben), és már az ajtóból láttam egy ismeretlen arcot. Bemutatkoztunk: Pomogáts Béla, mondta. Nálam magasabb, kék szemű, sűrű barna hajú fiú volt. Bojtár Bandi, ő meg én voltunk akkor a legújabbak az Intézetben, a legfiatalabbak is. Bodnár György, Béládi Miklós és a többiek egy nemzedékkel idősebbek voltak. Hamar összebarátkoztunk. (Rónay László, Szabó B. István később kerültek oda, máig barátaink.)
Évekkel megelőzve engem 1968-ban jelent meg első könyve. Kuncz Aladárról szólt, őt választotta már korábban egyetemi szakdolgozatának témájául, abból nőtt ki a könyv. Attól kezdve eltökélt rendszerességgel kezdett el foglalkozni a modern erdélyi irodalom fejleményeivel, alakulástörténetével, egymást követő periódusaival. Végigírta jóformán az összes föllelhető írót, költőt, drámaírót, kritikust; senki ilyen hatalmas munkát nem végzett ebben a kiemelt jelentőségű témakörben. Évtizedek múlva, az ezredforduló után érkezett el a szintézishez, 2008 és 2010 között három nagyalakú könyvben összegezte, amit évtizedek apró kutatásaival feltárt, és dokumentumokkal kiegészítve kézikönyv-szerűen megírta az erdélyi magyar irodalom történetét 1918-tól kezdve 1989-ig. Negyedik kötetén most dolgozik. Figyelmének központi témája mellett a felvidéki, délvidéki és a nagyvilágban szétszórt magyar nyelvű írók műveivel s íróik életsorsának alakulásával is rendszeresen és módszeresen foglakozott. Egyik szép könyvének azt a címet adta: Magyarok között a nagyvilágban. 2003-ban jelent meg, és rengeteg utazásainak naplóit, beszámolóit gyűjtötte össze benne egyvégtében elolvasható egészként. Mert nemcsak írta a határon túli magyar irodalmak élettörténeteit, hanem élte is őket, és járta a tájakat, írótalálkozókon, konferenciákon, könyvbemutatókon vett részt, és vesz részt ma is.
Eleinte vonaton utazott, most kis autójával vezet száz kilométereket szinte másnaponta. Egyik nap Kolozsvárott megnyit egy tanácskozást, másnap hazajön, itt befejezi egy tanulmányát, a rákövetkező napon elautózik Pozsonyba, hogy találkozzék néhány íróval, hazajövet belekezd egy új könyv írásába, aztán megint fölkerekedik egy ausztriai esemény kedvéért, két nappal később újra a volán előtt ül: irány Nagyvárad. Évekkel ezelőtt azt írta, hogy ha összeadná levezett kilométereit, már valahol Los Angelesben járna. Szerintem azóta már átszelte volna a Csendes-óceánt és Peking közelében lenne. Valami hiperaktivitás hajtja – már sokszor mondtam Klárinak, hogy állítsa le, mert nem lesz jó vége. Én már a heti egy egyetemi órámat is lemondtam, bármennyire szeretem a hallgatóimat (unokáimnak tekintem őket), terhes volt, hogy csütörtökönként nem alhatom ebéd után.
Erdély? Felvidék? Határon túli irodalmak? De hát könyveiről, monográfiáiról még nem esett szó. A Kuncz Aladár után Déry Tiborról írt könyvet, aztán Radnóti Miklós következett, majd Takáts Gyulával folytatódott a sor, őt követte Jékely Zoltán, aztán Faludy György, Cselényi László és Márai Sándor. Közben megírta a népi irodalom történetét, kötetnyi írást adott ki az avantgárdról, támogató kritikusa volt az 1960–70-es években induló nemzedéknek. Szöveggyűjteményeit, válogatásait, szerkesztéseit nem tudom felsorolni, már régen betelt polcomon a P-betű. Egyszer még egy macskakalendáriumot is összeállított. Ő dolgozott legtöbbet a mi nemzedékünkből, de nem hiszem, hogy Toldy Ferenc óta akad irodalomtörténész, aki annyi könyv címe fölött jegyezhette volna nevét, mint ő. Mondhatnám: nemzeti bajnok. Valahányszor találkozunk az év során, mindig megkérdezi, mondd, ebből a könyvből adtam már nektek?
Amikor a pályánkat kezdtük, még létezett olyan hogy hivatalos kultúrpolitika, most, az utóbbi időkben úgy látszik, mintha újból léteznék. De azért akkor már lehetett zárójelbe tenni a megfogalmazott kívánalmakat, nem kellett vallomásos marxistának lenni, ahhoz, hogy megjelenhessen az írásunk. Sőt, kemény dolgokat lehetett megírni az életkörülmények részleteiről regényben, szociográfiában, a film nyelvén: de az általánosító és elméleti érdekű rendszerkritikát nem engedélyezték. (Ma mintha fordítva lenne a helyzet, az elméleti kriticizmust jobban tűri a fennálló rendszer, mint a konkrét megnevezéseket.) Sőt, kezdett nyílni az ablak és lassan az ajtó is. A francia strukturalizmus már szinte bezúdult rajta, azok is igyekeztek beépíteni műveikbe gyakorlati módszerét és tapasztalatát, akik egyébként még őrizték a szocializmus utópikus ígéreteit. Aztán egymás után következtek a különféle elméleti alapozottságú irodalomelemző irányok, amelyek végképp kiszorították a marxizmus 19. századi pozitivizmusát, hogy még individuum- és ember-mentesebb technicizmusokkal váltsák fel. Jött a késő heideggeri nyelvfilozófia nyomán kialakuló hermeneutika, Gadamer, és Jauss lett az irányító pont, majd Gumbrecht és Friedrich Kittler következett, a nyelvközpontú hermeneutika után a médiaközpontú kommunikációs elmélet, amely tovább minimalizálja az ember szubjektív értelmének szerepét a művészetekről folytatott diskurzusokban. Én mindig kitártam ablakom legalább egyik szárnyát a szinte periodikusan megjelenő új és új szövegértelmezési szempontok felé, hogy megnézzem őket magamnak, de az ajtómat csak résnyire nyitottam ki előttük. Béla még annyira sem. Távol áll tőle az utóbbi évtizedekben feltűnő irányzatok minden dehumanizációs törekvése. Szinte magatartás-demonstráció, hogy írásait következetesen és tüntetésszerűen papírra írja, mégpedig kézzel. Klári gépeli be őket a számítógépbe.
Társaságban remek humoráról ismerjük, de írásait nem csak hogy elvont fogalmakkal nem díszíti, hanem kerül minden modulációt, amely távolabb vinné stílusát a felvilágosodás humanista racionalizmusától. Tárgyismeret, és a tárgyi tudás tisztelete vezeti kezét, ezért lesz világosan érthető és elolvasható minden írása. Az elvont gondolatfabrikációkra legyint, a világ előtt, a mindennapok történései és távolabbi folyamatai előtt viszont nyitva van.
Ülő férfi szobra, Mexikó
410 kutyafajta nevének eredete és a fajták bemutatása
Ember és kutya együttélése ősidők óta tart. A biológusok szerint a kutya avagy eb (Canis lupus familiaris) a gerincesek törzsébe, az emlősök osztályába, a ragadozók rendjén belül a kutyafélék családjába tartozik. Valószínűleg első háziállatunk, és már a kőkorszakban domesztikálták.
A Nemzetközi Kinológiai Szövetség mintegy 430 kutyafajtát tart nyilván, és máig folyik az új fajták kitenyésztése. Az említett szövetség hivatalosan kilenc önálló őshonos magyar kutyafajtát ismer el: puli, pumi, mudi, kuvasz, komondor, rövid szőrű és drótszőrű magyar vizsla, magyar agár, erdélyi kopó. Ezeknek a kutyafajtáknak a megőrzése nemzeti érdekünk.
Rácz János Kutyaszótára 410 szócikkben dolgozza fel szinte teljeskörűen a kutyafajtákat, feltüntetve több nyelven a nevüket, a hozzájuk kapcsolódó művelődéstörténeti ismeretet. A szócikkek elején forrásmegjelölés található arról, hogy az adott kutyafajta neve mikor és hol bukkan fel először a magyar írásbeliségben. A szócikk magyarázó része foglalkozik a kutyafajta nevének eredetével, ismerteti a névadás indítékát, illetve az idegen nyelvi megfelelőket. Mindezek után a kutyafajta bemutatása következik. A szótár eredeti funkcióján túllépve több kutyatartási, kutyaápolási tudnivalót is közöl.
Például a barzoj néven is ismert kutyafajta az orosz agár címszó alatt lett megírva, s a könyvben fekete-fehér illusztráció is van róla. Orosz agár neve a magyarban 1864-ben bukkan fel, Eredetileg az orosz nemesség kedvence volt. Farkasra vadásztak vele úgy, hogy falkában engedték a ragadozó után, és ha beérte, nyakon ragadta és a földhöz vágta, a vadászok pedig tőrrel végeztek az ordassal. Az orosz agár gyors, erős, elegáns megjelenésű kutya, élénk, értelmes, nem ugatós, nem harapós. Kitűnik éles látásával és harcos, bátor magatartásával. Rendszeresen kell sétáltatni, ha lehet, futtatni.
A magyar kutyafajták ismertetése különösen igényes. A pumi szóról megtudhatjuk például, hogy német jövevényszó ugyan, de maga a kutya a puli mellett legfontosabb terelőkutyánk, s Fekete István Bogáncsa is pumi volt.
A kutyafajták a költészetben is megjelennek. Veress Miklós Kutyavilág című versében három fajtát említett, mégpedig pincsit, boxert és farkaskutyát:
Képzelje el csak asszonyom hogyan illene
a bundájához egy pincsi
az autójához egy boxer
és egy farkaskutya a férje helyett
a családi fényképen balra
(Bádogkirály. Bp.: Szépirodalmi 1975: 74).
A Kutyaszótár mindhárom elnevezést tárgyalja.
Különösen érdekesek azok a fajtanevek, amikor a vadászkutya az üldözött állatról lett elnevezve: buldog (angol bulldog; bull ’bika’, mert régebben állatviadalokon bikára uszították, dog ’kutya’), bullterrier (angol ’bikaterrier’), foxterrier (angol fox ’róka’, terrier ’üregi, üregásó’), karéliai medvekutya (finn karjalankarhukoira), mosómedvekopó (angol coonhound), német fürjészeb (német Wachtelhund), nyulászkopó (angol harrier, hare hunter ’nyúlvadász), rattler (német ’patkányfogó’), rókakopó (angol foxhound), vadkacsavadász retriever (angol duck tolling retriever), vidravadász kopó (angol otterhound). A borzeb és a dakszli (német Dachsel; Dachs ’borz’) a tacskó (< középkori latin taxo ’borz; borzeb’) társenevei. Az agár iyol megfelelője lebrel (< liebre ’nyúl’), s ugyanilyen származék az olasz levriero és a francia lévrier.
Arra is van példa, hogy az üldözött veszi fel az üldöző nevét. Edmund Leach a rituális angol rókavadászat műnyelvéből említette, hogy ilyenkor a róka ‘kutya’ (dog), a kutyák pedig nem egyszerűen ‘kutyák’ (dogs), hanem vadászkutyák (hounds) („Anthropological aspects of language: Animal categories and verbal abuse.” In: Eric H. Lenneberg, ed.: New Directions in the Study of Language. Cambridge, Mass.: The M. I. T. Press 1964: 23–63; p. 52).
A Kutyaszótár szerzője Rácz János, aki számos szótárt állított össze, köztük az Állatnevek enciklopédiáját (Bp.: Tinta Könyvkiadó 2012). Növény- és állatneveket tárgyaló szófejtéseit rendszeresen közli a Magyar Nyelvőr. (Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2018)
„Bólya Péter életműve tüntetés a szürkeség és a sötét ellen. Rehabilitációja kötelező” – tette közzé a világhálón egy író-irodalmár. Bólya Péter életének egy szakaszában a legszínvonalasabb irodalmi lapokban közölt novellákat, regényeit elkapkodták az olvasók, máskor pedig élete arról szólt, hogy – mint ő maga írta jellegzetes humorral –, „pia, nők, segédmunka, meg egy, az négy”. Megítéléséről szólva az ellentmondásosság a legkevesebb. Bólya Zsuzsannát, az író leányát arra kértük, beszéljen az alkotóról.
– Sokaknak ismerős Bólya Péter neve, de egyre többen vannak, akiknek ez a név már nem mond semmit – hacsak véletlenül fel nem fedezik maguknak műveit –, mert a „hivatalos” irodalomtörténet kevés figyelmet szentel neki, nincs honnan előzetesen megismerni. Sőt jóformán csak Lőrinczy Huba irodalomtörténész elemezte átfogóan, nagy lélegzetű tanulmányt publikálva róla Fénytörés című kötetében. Mit kell róla tudni?
– Bólya Péter (1944–1993) író, orvos. A hetvenes-nyolcvanas években alkotó „Péterek” próza-generációjának elfeledett tagja. Tömör, rövid lélegzetű műveit az olvasmányosság és cselekményesség jellemzi. Hősei magányos, beilleszkedésre képtelen kívülállók. „Kallódnak és bitangolnak a társadalom és a lét perifériáján” (Lőrinczy Huba). Írásait főként a „groteszk önirónia, könnyed humor, vaskos realizmus” stílusa jellemzi (kiadói fülszöveg a Mindenhez közel című kötethez).
Úgy gondolom, Bólya Pétert a történetek elbeszélési módja teszi egyedivé. Az olvasói élményt leginkább „a megmámorosodás folyamataként” jellemezhetném. Mert sírva röhögöm végig az egész írást, s aztán jön a felforgató, kijózanító pofon. Az a valóság, amit Bólya, sokszor a rá jellemző humorral, közölni próbál, a legkevésbé sem humoros. Évekkel ezelőtt készítettek egy remek forgatókönyvet a Védőirat című kisregényéhez, ami az írói elbeszélés humorát nélkülözve mélységesen sötét hangulatú lett.
Az életrajzi vonatkozást tekintve érdemes kiemelni, hogy már gyermekkorában érdekelte az írás (több verse is visszamaradt ebből az időszakból). Nagypolgári családból származott, ahol az írói pálya nem volt opcionális lehetőség, ezért az orvosi hivatást választotta. Életrajza sok helyen szerepel, és munkásságát tekintve az adatok helytállók, de családi életére vonatkozólag sok a hiányosság. 1974-ben ismerte meg édesanyámat, Dobos Zsuzsannát, akit háromszor kért meg, s kétszer vett feleségül, 1979-ben és 1983-ban. Tíz éven keresztül élt viszonylag kiegyensúlyozott családi életet, 1979–1989 között. Ebben az időszakban volt a legtermékenyebb írói szakaszában. Sokan gondolják, hogy művei minden sora megélt esemény, saját élményeinek leírása. Ez nem teljesen igaz, ennek ellenére „alkoholista nőcsábász”-mítosz lengte körül, sokan még azt is tudni vélik, hogy az alkohol vitte el. A Mindenhez közel című novelláskötet Pelbárt-ciklusában a családjáról szóló történet is csak annyiban igaz, hogy felesége és ő elváltak. Valójában a tíz év alatt többnyire szerető férj és odaadó apa volt. Alkotói válsága vetette az alkoholizmusba.
– Ezt a válságát sokszor megfogalmazta (ő volt az az író, aki arról is tudott írni, hogy nem tud írni). Miért került válságba, ha ennyire konszolidált életet élt?
– Éppen azért. Hiszen ki az az olvasó, akit érdekel egy boldog családi élet? Hová lehet így a Bólya-mítosz? A művész- és a polgár-lét összeegyeztethetetlensége vezette válságba. Túl azon, hogy nem találta önmagát, nem találkozhatott az őt érdeklő emberekkel, nem tudta megfogalmazni őket. A „művész” s a „polgár” harcából a művész került ki győztesen: elvált. És hátrahagyva családját, a kocsmákban, kórházi alagsorokban, kávéházakban kereste meg figuráit, s vezette őket írásain keresztül az irodalomba.
– Az említett válság mintha még most, halálán túl is tartana: annak idején egyre-másra jelentek meg kötetei, mára jórészt hallgatás veszi körül. Milyen okai lehetnek ennek a hallgatásnak?
– Ma már bárki kiadhat könyvet, csak pénz kell hozzá. Megfelelő mennyiségű pénzzel, és az abból fedezendő hírveréssel, reklámmal a Bólya-írások megint a köztudatba kerülhetnének.
– Visszatérve az életúthoz: válságának az is oka lehetett, hogy a kritikusok legtöbbje feltűnően szűkkeblű volt hozzá; ezt több helyütt is említi, többek között a Pelbárt-ciklusban. Műveiben ő is elmarasztalóan ír az „ítészekről”. Látszólag megfordult a helyzet: nem a kritika minősítette a művet, hanem a mű a kritikát. Vajon mi lehetett az első? Az, hogy őt nem tartották sokra némely kritikusok, vagy az, hogy ő nem tartott sokra némely kritikusokat? Egyébként tanult szakmájának képviselőit sem becsülte túl Bólya, egyik alteregójáról például azt a sommás megállapítást teszi: „rühellette az orvosi kart”. Saját foglalkozásáról, annak képviselőiről mindenki tud elmarasztalóan szólni, ugyanakkor a nagy nyilvánosság előtt a legtöbb ember mégsem teszi meg. Ő megtette.
– Az ilyenfajta őszinteség a való életben sem viszi előre az embert. Bólyát kevesen értették igazán, ezt hiányolta. A kritikusok értették a legkevésbé, azok sem igazán, akik méltatták. Nem kedvelte a kritikusokat, ahogyan írta, az „ítészeket”? Sokuk elvesztette hitelességét, így veszélybe sodorta magát a kritikát, mint műfajt: bratyizásból ír jót egy íróról, mások trendi keménységből, ál-tárgyilagosságból, személyes ellenszenvből, illetve nettó rosszindulatból rosszat. Mindezt a közönség nagyon is érzékeli, ezért olvasnak ma kevesen kritikát. Ezért kényszerülnek írók, ha érvényesülni akarnak, minden lehetséges közéleti helyen szerepelve reklámot csinálni maguknak. Egyébként pedig véleményem szerint senki se akarja megmondani, mit olvassak, nézzek vagy hordjak.
Hogy „rühellette az orvosi kart?”… Bólya segíteni akart az embereken, ám nehezen viselte az orvosi hivatás lélekölő oldalát. Budapesten elvégezte az orvostudományi egyetemet és praktizált. Betegei szerették, mert emberséges volt s – ez a megállapítás a világhálón is szerepel – kitűnő diagnoszta. Lenézte viszont az olyan embert, akár orvos volt, akár nem, akinek büszkesége mögött nem rejtőzik szellemi fölény. Emiatt sok konfliktusa volt az életben.
– Általában negatívan ábrázolta a társadalmat. Lőrinczy Huba írja róla, hogy – miután Bólya a negatív élményanyagát egy idő után láthatóan kimerítette – a pozitív élmények megfogalmazását is elvárhatnánk tőle. Ezt azonban hiába várták. Nem lehet, hogy Bólya egyszerűen alkatilag képtelen volt a pozitív élmények megfogalmazására?
– Művész volt, és a művészek közül sokan szeretnek szenvedni. Bólya a művészetét tekintve ilyen volt. Íróként nem a pozitív élményekre összpontosított, magánemberként, apaként viszont, mint már említettem, igen. Rengeteg szép családi élményünk volt a tíz említett év alatt, de a boldogság és a kapatosság hasonló állapot: csak akkor jövünk rá, hogy hiányzik, ha már elmúlt a hatása.
– Bólya hősei általában érvényesülni még vagy már nem tudnak. Miért érezzük mégis olykor, hogy – szinte – szívesen lennénk a bőrükben? Sőt – átmenetileg – többek azonosulnak is vele, mint ahogy írásainak kedvelői valamikor „Trenk-túrát” terveztek Szegeden (hasonlóan A veréb századik lépése című Bólya-kisregény Trenk nevű szereplőjéhez, akivel azt tervezte Berecz, az író alteregója, hogy „kisfröccsönként végigisszák a várost Dorozsmáig”). Hasonló jelenség lehet ez ahhoz, amikor a vihart is szívesen nézzük a jól fűtött szoba ablakából (van egy, A vihar szeme című novelláskötete is) de „élesben” nem szívesen élnénk meg?
– Bólya említett írása olyan életérzést tükröz, amely minden fiatal egyetemista sajátja, s amely iránt később, felnőttként nosztalgiát érez. A gondtalan élet néhány évének időszaka ez, amikor szabadok és függetlenek vagyunk. Jogosan részegedhetünk le akár Dorozsmáig, s borulhatunk a bokorba felelősségérzet nélkül.
A jó történetek alapja a való élet. Bólya kedvelte az egyszerű munkásember történeteit hallgatni a kocsmában. „Péter pajtás” ült a kissámlin, vette a sört a festőknek, és jegyzetfüzettel a kezében hallgatta történeteiket. Így született meg például Olcsó B. János című kisregénye a Siker és siker című kötetben.
– Bólyának minden lehetősége megvolt rá, hogy benne maradjon a nagypolgári környezetben, társadalmi helyzetben. Mégis a kisemberek között érezte jól magát, innen kerültek ki hősei is. Kocsma, albérlet, kórházi alagsor, krumplizsákolás, barátkozás hozzá hasonlóan „link” egyetemistákkal, pincérnőkkel, alkoholistákkal, s ennek leírása jellemezte. Ha hőse művész volt – mint sokszor –, akkor a periférián vegetáló, onnan is távozni készülő művész. Mi vonzotta a kisemberekhez?
– Az őszinteség igénye. Az olyan embereket kedvelte, akik tudták, hol a helyük a társadalomban; akikből hiányzott az „értelmiségiek” gőgje, képmutatása. A józan paraszti észt többre tartotta bármeny diplománál. Bár jól szórakozott az önző hiúakon és alakjaikat felhasználta írásaiban, jólesett számára rajongásuk. Ez a rajongás, írásain túlmenően, abból táplálkozott, hogy megnyerő külsejéhez ész, értelem, s jó humor kombinációja társult. Bármely társaság középpontja lehetett volna (időnként volt is, amint a Pelbárt-ciklus mutatja). Ő a kisembereket választotta.
– Bólya Péter meglehetősen megosztó író. Lehet, hogy a Bólya-írások egy speciális „Bólya-olvasást” tesznek szükségessé, megértését az író jellegzetes, kaleidoszkóp-szerű stílusának („Pelbárt találmánya”, írja egy alteregójáról), amelyben – mint épp önmaga jellemzi – „van szerelem is, ám halál is”. És akik erre a stílusra fogékonyak, azoknak tetszik Bólya írásművészete, akik pedig nem fogékonyak, azoknak nem?
– Úgy vélem, nem a stílussal van a baj. Inkább azzal, hogy műveit olvasva az ember egy idő után megcsömörlik a sok szenvedés leírásától. Bár nyelvezete az egyszerű emberhez szól, mégis nehéz olvasmány.
– Szerintem inkább olvastatja magát… A szerelem és a halál a fő témája a világirodalomnak. Bólya a szerelemmel és a halállal is bőségesen foglalkozik műveiben. De nem az „elvárt” módon: a szerelmen belül elsősorban a puszta testi örömöket részesíti előnyben. Bár minduntalan jelzi, hogy a „klasszikus” testi-lelki szerelmet tartaná ideálisnak, utal rá: ha ez nem jön létre, akkor ennek nem ő az oka, hanem a vele kapcsolatba kerülő nők. A halállal pedig kifejezetten incselkedik – egyfajta visszaélés, hőseit az alkohollal és kapcsolt részeivel végzett, a szó szoros értelmében vett abúzus jellemzi. „Lenni vagy pálinkát inni”, mondja magában Shakespeare-t parafrazeálva egy hőse, miközben kezével a koponyával a kocsmába indul. Ez a hozzáállás számos ember mindennapjainak része – ám „hivatalosan” senki nem vállalja fel. Lehet, hogy ez is az oka az irodalmi életből való mondhatni kitaszítottságának?
– Ezek az úgymond kapcsolatok a halállal és a nőkkel mind a Bólya-mítosz részei. Gondolván, hogy a nők sokszor gyávának tartják a férfiakat, könnyezve megalázkodó nőket ábrázolt, akiket kérdés nélkül elhajtott, ha úgy tartotta kedve. De például Anyám sosem könyörgött neki, mint ahogy Orsolya teszi a Pelbárt-ciklusban. Sőt születésem idején végig a kórházban volt, nem úgy, mint Pelbárt a novellában.
A halálhoz fűződő viszonya érdekesebb. Orvosként tökéletesen tisztában volt minden hallucinogén anyag pusztító erejével, hatásaival. Mégis módszeresen zakatolt a halál felé. Szent-Györgyi Albert fogalmazta meg jól: „az intellektus sokszor magas érzékenységgel párosul”, s ezek „a tehetségek segítség nélkül elkallódnak”.
– Bólya műveinek legnagyobb része a szocializmusban készült, annak viszonyait mutatja be. A kapitalizmusban felnőtt olvasók mennyire ismerhetnek rá saját koruk problémáira Bólya írásai által? Gondolom, jócskán, mert Bólya Péter írásai nem egy-egy politikai rendszert mutatnak be, hanem az „általános emberi”-t (sőt az emberben megbúvó animálist) fogalmazzák meg.
– Kérdésére azonnal Az udvar közepe című, 1975-ös kisprózája ugrott be. Rendszertől függetlenül bárki víziója vagy önvallomása is lehetne. Az életét jelképező házat minden igyekezete ellenére sem bírja rendbe hozni. Bólya Péter egyik önbeteljesítő jóslata volt ez.
A tehetségek a kapitalizmusban is elkallódnak, főleg ma, amikor a szakemberhiány miatt a tudományos és művészeti képzés minden formája a háttérbe szorul. Bólya Péter művei ma is aktuálisak lehetnének, de nem csak emiatt. Alapvető élethelyzeteket mutat be, melyekre nem vagyunk büszkék. Manapság egy prűd világban élünk, ahol a közösségi média határozza meg a viselkedési normákat. Az új generáció másképp gondolkodik, más elvárásokat támaszt egy irodalmi mű felé, mint a korábbiak. Még ha a mondanivaló nagyon is aktuális lenne, Bólyát nehéz az új generáció szájízére digitalizálni.
– Hogyan viselte Bólya Péter a sikertelenséget s a sikert? A „sikertelen író” alakja sokszor megjelenik műveiben, alteregói jellegzetességeként, és ezek az alteregók nem viselik jól a sikertelenséget: isznak. Annál feltűnőbb, hogy a sikert sem viselik jól: amikor – élete végéhez közeledve – bár a befutott, „sikeres írót” ábrázolja Bólya, látjuk, hogy ők is önpusztító életet élnek. Sőt éppen a siker, az akadályok elhárulása az ivásuk oka (a „casus bibendi”, ahogyan írja). „Mert bizony K. ivott, mióta sikeres lett, mint a gödény, így akarván túlélni ezt a rettenetes időszakot” – idézhetnénk a Siker és siker című kötetben olvasható Kolos című kisregényből.
– Ambivalens érzései voltak ezzel kapcsolatban, mint az alteregóinak is. Tetszett neki a siker s a népszerűség. Ám egy befutott írónak termékenynek kell maradnia, különben feledésbe merül. Bólya az orvosi hivatást is felmondta az írásért, az írói ihlet azonban nem egy tervezhető dolog. Írás mellett nem jutott ideje a családjára, és fordítva. Ez is lelki válságot idézett elő benne.
– Olcsó B. János című kisregényében nem mást, mint magát az irodalmi életet akarja leleplezni Bólya. Pontosabban annak egy részét, gyilkos szatírát írva arról a közegről, amelyben – jóformán – az analfabéta is lehet író. Az olvasók kedvelik az efféle, bennfentes ismeretanyagról árulkodó szöveget, ám az irodalmi élet némely szereplői aligha lelkesedhetnek érte. „Pályája a lektűr felé kanyarodott el” – olvasható egy helyütt róla. De kérdés, hogy ez baj-e? Hiszen például Krúdy – Bólya legfőbb írói példaképe – sem remekműveket akart alkotni eredetileg, csak az volt a célja: írása benne legyen az újság hétvégi tárcarovatában.
– Nem hibáztatható Bólya azért, hogy leírta az igazságot. Ma még inkább igaz, mint akkoriban – akár egy piaci kofa is írónak mondhatja magát, ha összeírja „zöldségeit” nyomtatott formában. Ő legalább őszintén írt, tabuk nélkül. Nem „okoskodott, részletezett, fecsegett”, mint írta, nem akarta elbűvölni az (akkori) ítészeket. A csupasz valóságot adta át kendőzetlenül. Ha emiatt negligálják, az irodalom lényege ellen vétenek.
– A kisember alakja azonban legtöbbnyire pozitívan jelenik meg nála. Hősei kisemberek – jóllehet néhol jelzi, hogy gyerekkori miliője nagypolgári volt, amit eltaszított magától, és, mint „szuperkallódó” (így jellemezte egyik hősét) egyfajta „felvállalt süllyedést” valósított meg. De az igazi üzenete – érezzük mindahányan – nem ez a süllyedés, annak ábrázolása csak eszköz. Minek az eszköze; mit üzen nekünk valójában az író?
– A lét értelmét igyekszik közvetíteni, aminek legfőbb sajátsága szerinte, hogy nincs. „Az élet értelme, hogy le kell élni” – fogalmazza meg a Védőiratban. Amire mindenki kíváncsi: mi a létezésünk célja? S a válasz azért volt tragikus számára, mert orvosként ő tudhatta legjobban, hogy nincs ebben semmi magasztos. Nem volt képes az életet csodaként értékelni. Mondják, hogy a túl sok tudás megöli a lelket. És a tudat, hogy nem vagyunk mások, mint apró építőkövekből összerakott élőlények, s ha meghalunk, létezésünknek nem volt több értelme, mint a fajfenntartás – számára lesújtó volt. Többre vágyott, de maga sem tudta, mire. Érzékenysége tudatában egy dologra tudok gondolni, ami hiányozhatott az ő életéből, és amit mindig is keresett, de sohasem talált. Hiszen mindannyiunk legbelső indíttatása, s ha nincs, megszerezni oly nehéz. A hit.
Színes textildarabokból készített baba, Peru
„Le akarja venni a csuhát,
fel akarja venni a csuhát.
Fel akarja nyitni a fonott
kosarat, le akarja zárni
a fonott kosarat. Fel akar
mászni a fára, le akar mászni
a fáról. A húsvéti tömeg
indokolatlansága, mely
megcsappan nemsokára,
amint az eretnek hit
egy csakis a túlvilágról belátható
történelem pontos lefolyásában
kitépi a pápisták szemfogát.”
(Kenózis méhész alakjában)
Leheletnyi nüánsz: kiszorítás, mérlegelés. A másik létből „belátható” Logosz. Működik. Valaki újraírja a távolságtartást. Felvázolja az önmegértés dimenzióit. Szabó Marcell versnyelvét olvasva átérezzük, mi az, hogy nincs befejezett műalkotás. az olvasás retorikája. Még a befogadás illúziójáért is meg kel küzdenünk, mert a „dolog” közös műveleti terület.
A szó a versben nagyobb értékkel bír, mint a köznapi nyelv kontextusában. Egyrészt hozzájárul a tárgyak fogalmi megragadásához, nem marad egyszerűen a szellem szubjektív terméke. Amíg ugyanis a képzetek és fogalmak szubjektívek, szavaink közkinccsé válnak, nem egyszerűen a beszélő magántulajdonai. Egyszerre igaz az, hogy egy nyelv az őt beszélők szubjektív alkotása, s hogy az egyes beszélővel szemben mégis objektív. Egyszerre igaz, hogy egy nyelv az egész emberiséget, az egymást váltó nemzedékek sorában összeköti, s hogy mégis minden időben minden individuumnak alapjaitól kezdve el kell sajátítania, vagyis a maga számára újra kell alkotnia. „A két itt szorgalmazott, egymással ellentétes nézet, miszerint a nyelv a lélek számára idegen és hozzá tartozik, tőle független és függő, valójában összekapcsolódik benne, s lénye sajátosságát képezi” – hangoztatja Humboldt.
Régen használt, de bevett filozófiai kifejezés jutott eszembe, amikor elsőre elolvastam a szóban forgó kötetet. A dialektika, mint a gondolkodásmód ódon mozzanata. „Mit jelent Žižeknél a dialektika? A bevett, tankönyvi értelmezés szerint Hegel filozófiai rendszere nagyjából a következőképpen fest: adott mindenekelőtt a kezdetben immateriális vagy ideális Fogalom vagy Szellem, melyet azonban belső ellentmondások feszítenek. Ezek hatására a Fogalom elidegenedik önmagától, majd felismeri az önmaga és saját elidegenedett formája között fennálló alapvető egységet, meghaladja az önelidegenedés alapjául szolgáló belső ellentmondást, és egy magasabb szintetikus egységben ismét azonossá válik önmagával.” [1]
Ilyen történés zajlik Szabó Marcell új kötetének szöveg-regiszterei között.
„Minden újraolvasás folytatja és kitörli, azaz felejti és felejteti a korábbi magyarázatokat.” [2] Írta Szegedy-Maszák Mihály a kánonokról írt kötetében. Mennyire igaz! Amikor másodszor olvassa ezeket a verseket az ember, már felfedezi a metonimikus eltolódások alakzatait. Rakja-simítja. Szabó Marcell [3] a poétika építésze. Újrapozícionálja az olvasást. A retorikai terminusok, mint illesztékek, a helyükön vannak. Az eredendő szeparációk, tudat és természet, intenció és noéma, nyelv és tárgy, működőképesek. A költői „munka” nála újfent időtlen entitás. Bár a történelem kizökkentése ezúttal is csak a beszéd regiszterei között játszható le, a szándék nemes. „El fogja hinni, hogy szóba elegyedhet saját magával.” (Kenózis méhész alakjában)
Az értékszemlélet túllép a nyelvjátékon, de nem kerüli meg a tradíciót. Átfolyik rajta a szellem. Felforgatja, átgyúrja, és nem hagyja megszáradni. Minden nyers marad, de tiszta. Épp, hogy kimondott, de rejtetten cizellált. A képek ellen az első rész címe. Nem is lehet más. A létesülés előtt nincsenek elbeszélhető víziók, csak glosszolália. Mormogás, befelé hallgatózás. A nyelv érinti meg a dolgot. Nem fordítva. A tetszhalott európai idióma úgy működik Szabónál, mint Nietzsche Ausdruck [4] – szindrómájában. A leplezett lényegiség akaratlanul kerül a felszínre. A tudás előtti tudást is beemeli. Itt a nyelv konzisztenciája-koherenciája mutatkozik meg, mint architektúra. Az észlelés szinte vétek. A hallgatás is csak egy léptékváltás előszeleként fogadható el. A reflektálás distanciája viszont az egész kötetet hideggé teszi.
Nyelvileg szikárabb, szigorúbb struktúrákban gondolkodik, mint francia elődei, mégis valamiképp úgy olvastatja magát, mint a parabolák és a példabeszédek. Szabó költészete példa arra a szimbiózisra, amelynek eredményeképp az itthonról hozott tudásforma és az újonnan elsajátított gondolkodási struktúra organikusan egymásba tagozódik.
A megszólalásnak így kell igazolnia önmagát, vissza kell jeleznie önnön létállapotára. A szerzői én öntudata létfeltételeinek a metanarrációval (tehát az önreflexióval illetve az önértelmezéssel) összefonódó értékszemlélete ez által válik világképpé.
Mint szövegfolyam, a második „ciklusban”, a szemünk láttára nő fel egy folyószöveg. Olvasás közben azon kapjuk magunkat, hogy a szöveg által lesz konstituálva egy nyelv. Negyven oldalas vers. Szemantikai torlaszok, gondolat-völgyek övezik a metaforikus hiány hegygerincét. Nem beszélve az önreflexió albioni atmoszférájáról. Kitűnő plugin. Szabó Marcell könyvecskéje, avagy szöveg-együttese, akár egy szoftvermodul. Két hasábban fut, sorai közé apró fényképek ékelődnek. A jobb oldali hasáb műfajilag heterogén „ötvözet”: népmesék, drámatöredék, egy boszorkányper leírása, gazdaságtani útmutató, plakátszöveg. A bal oldali, egy Tintoretto-festményből (pásztoridill) kiinduló ekhprasis mellett futó idézetsor. Artaud és Mallarmé is megirigyelhetné. Egy sínen fut a gondolatfoszlány a kvantummechanikával. Juhász Ferencnek és Határ Győzőnek tetszene. Csak ez a metapoétika terepe immár. A világteremtés anti-utópiája. A szokvány és a szabvány csíkokra vágott analízise.
Periodikus „rések” vannak a szöveg jelentéssűrűségét alkotó „szöveten”. Mint rezgések, vibrációk vagy hullámmozgások, emelkednek fel, süllyednek alá a szintaxis mátrixai, mind a makro- mind a mikro-kontextusban. A horgolás hurkai között átfolyik-átbújik a saját megszólalását visszavonó szándék (keiner ruft). A konnotáció halála. A Szabó Marcell-paradigma.
Sipos Balázs az Élet és Irodalom hasábjain írta a könyvről: „A kötetet az utóbbi évek jelentős irodalmi teljesítményei (például Bartók Imre regényei, Nemes Z. Márió Hercegprímása, Lanczkor Gábor Folyamistene) mellé állítva megállapítható, mind markánsabb hangot üt meg egy új nemzedék. Ez az Én perspektívájától, ezzel együtt a – naiv valóságreprezentációként értett – realizmustól elmozduló, az Én előzetes (nyelvi, fenomenológiai, biológiai) feltételeire rákérdező, az irodalmat nyelvi eseménynek tekintő szemlélet. Erős filozófiai és poetológiai érdeklődés jellemzi, s amelyet összefoglalóan – Nietzschére, Foucault-ra, Deleuze-re, de Nádasra, Tandorira is utalva – „poszthumánnak” szokás nevezni. A Limbus ennek a szemléletnek a legsokszínűbb lírai kifejtése.” (ÉS, 2017. február 10.)
„A platánsor és az elméretezett, /neobarokk kastély között félúton, /ahonnan a fiatal park szabályos /vonalaira, rejtekeire és kiugró/szoborcsoportjaira abban / a késődélutáni órában a legüdítőbb / rálátás nyílott, az először alig / érzékelhető, majd percek múlva/ kézzelfoghatóvá váló belátás.” (A nagy kúp) A hömpölygő-pulzáló intelligencia anamnézise ez. Ahogy a merőben új beszédmód keresésének mozzanatai közé visszalopakodik a régmúlt, mint nyelv. A szerzői én erre reflektál rögtön. Nem töröl. Nunc stans (álló pillanat, örök jelen) [5]. Magunkhoz csak akkor juthatunk közel, ha nem maradunk meg a jól ismert köreiben.
Az utóbbi évek verseskönyvei között Szabó Marcell Limbusa erős zászlóshajó. (Jelenkor, 2016.)
JEGYZETEK
[1] Kapellner Zsolt: Slavoj Žižek „világmegváltó” dialektikájáról. Műút. Online. 2017. január 22. [vissza]
[2] Szegedy-Maszák Mihály: Irodalmi kánonok, Csokonai Kiadó, Alföld Könyvek, Debrecen. 1998. 79 [vissza]
[3] Szabó Marcell, 1987-ben született Szegeden. Első kötete, A szorítás alakja 2011-ben jelent meg. A Versum (www.versumonline.hu) szerkesztője. Fordításai francia nyelvből jelentek meg (Antonin Artaud, Roland Barthes, Francis Ponge). Párizsban él. [vissza]
[4] Kulcsár-Szabó Zoltán: Metapoétika, Kalligram. 2007. 329. o. [vissza]
[5] Radnóti Sándor a Revizorban megjelent kritikájában (Ártatlan szörnyeteg, recenzió George Didi-Huberman: Túl a feketén / Jelenkor Kiadó könyvéről) idézi Heller Ágnest, aki Boetius szókapcsolatát használta. „Álló pillanat. örök jelen”) [vissza]
Festett kerámia edény, Peru
Alakos agyag urna, Mexikó
1.
2018 tavaszán írtam egy ontológiai tanulmányt, amelyhez azért választottam a lehető legtágabb keretrendszert, mert az egyetemes lételméleten belüli legnagyobb egységek (természet, transzcendencia, emberi lét, tudat stb.) szerkezetének gyökeres átrendezése volt a célom. A lét valódi természetének megértése ebben a szerkezetben sohasem volt lehetséges. Ezért feladtam Istent, noha tudtam, hogy mindössze a hegeli dialektikával fűszerezett, földhözragadt materializmus marad a kezemben. Mindazonáltal (bár ontológiailag mindig hasznavehetetlen volt) a transzcendentális megközelítés és a rá épült egyházi és vallási intézményrendszer történelmi legitimációja nem vitatható és az sem véletlen, hogy a társadalmi evolúció adott fokán mindig és mindenütt megjelent a földön. Kanalizálta a társadalmi fejlődést és elodázta, kikerülte azon kérdések megválaszolását, amelyek fontosságuk dacára az adott kor szintjén megválaszolhatatlanok voltak. Az idő előrehaladtával, a természettudományok gyorsuló fejlődésével azonban mindinkább a progresszió kerékkötőjévé vált, mostanra pedig már tarthatatlan szerepű.
Ugyanakkor mit kezdjünk a tiszta anyagelvűséggel abban a korban, amelyben az annihiláció során megsemmisül az anyag, a fekete lyukakban örökre elvész, a szubatomi részecskék világában pedig hullámmá változik? Az önmagában vett materializmus még rövidebb zsákutca, mint az idealizmus, amelyet éppen e körülmény hívott életre. A szükség egy másik entitásra jottányit sem csökkent, a magyarázat továbbra is valamiféle dualitást feltételezett. A fizikai világ működésének alapjai fizikai úton megmagyarázhatatlanok. Rendezőelvet kellett tehát keresnem, amely egyszerre több feltételt teljesít. 1. Száműzi a teremtés kérdését, amely nem tűnik el a Teremtő kiiktatásával; 2. Nem perszonalizálható; 3. Egyszerre van kívül és belül érzékelhető világunkon, meghatározva annak törvényeit a fizikai jelenségek végső okaként, mégis független, saját törvényekkel, amelyekre nincs visszahatás a fizikai valóság részéről; 4. Pusztán gondolkodással, absztrakcióval érhető el, percepcionális megnyilvánulása nincs; 5. Önmagában nem mutatkozik meg, de ha megkérdezzük, válaszol, tehát előhívhatóan létezik; 6. Nincsenek etikai normái, mint Istennek voltak.
Az említett tanulmánynak azért adtam a Tükörvalóság címet, mert elvégeztem egy gondolatkísérletet. Ha belenézünk a tükörbe, de nem ismerjük az arcunkat és tükröt sem láttunk soha, a megmutatkozó arcot egy tőlünk független, idegen ember arcának tekintjük, aki egy üveg túloldaláról mered ránk. (Egykori kutyámmal meg is tettem ezt, a földön elé helyeztem egy fürdőszoba tükröt. A kutya ugatott rá, kommunikálni kezdett ismeretlen „fajtársával”. Mivel az nem válaszolt, a kutya megkerülte a tükröt és mögé nézett. Persze nem talált semmit, ezért visszajött és újra próbálkozott. Ezt háromszor-négyszer megismételte, közben egyre zavarodottabbá vált. Végül dühbe jött, jókorát a tükörbe csapott a mancsával és eloldalgott.) Szóval, ha így teszünk, honnan tudhatjuk, hogy a tükörarchoz és a mögötte felsejlő helyiség tárgyai, berendezése alkotta világhoz bármiféle közünk lehet? Van egy képünk, amelyet szemléletesen leírhatunk – tudhatjuk, hogy milyen –, de nem ismerjük a lényegét. Önállóan létezőnek tekintjük. Kapcsolatát magunkkal, arcjátékunk alkalmazásával felismerhetjük a szimmetrikus válasz révén, azt azonban, hogy fotonok érkeznek rólunk az üvegre, ahonnan visszaütköznek és a retinánkon landolnak, nem fogjuk tudni. Még kevésbé, hogy az oda-vissza utazó fénynyaláb tengernyi információt hordoz, ami a leg-lényege az egésznek, vagyis hogy a tükörarc nem más, mint egyszerű információ-közlés, amely tudatunkban detektálódik.
Az információ említésével mondanivalóm küszöbére érkeztem. Az információ kettős identitású fogalom. Eredetileg matematikai kategória, de – a tudatos ember révén – elválaszthatatlan része a fizikai valóságnak is. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a fentebb taglalt dualitás-szükséglet második tagját végül is a matematikában találtam meg. Akkor ezt matematikai valóságnak neveztem el, ma inkább matematikai térnek nevezném, amelynek persze semmi köze sincs a hagyományos értelemben vett fizikai térhez.
A modell számos előnyt ígért a fennálló létszerkezethez képest, de két körülmény rendkívül meg is nehezítette a dolgomat. Hogyan lesz a diszkrét, hallgatag „törvénytárként” létező matematikából nyüzsgő, sokarcú és hangos fizikai világ? S ami még fontosabb: miért? Azt már akkor tudtam, hogy a hipotézis, amely a két entitás között lényegesen intimebb viszonyt feltételez a hagyományosnál (amely mindössze a fizikai jelenségek matematikai igazolására szorítkozott), – nehezen emészthető. Ezért a kettejük közötti kapcsolatot eufémikusan transzformációnak, „képi megjelenülésnek” definiáltam, továbbá, hogy a nyomasztó „másságot”, különbséget csökkentsem, kétségbeesett erőfeszítéseket tettem a fizika immanens elemeinek (anyag-energia, téridő, mozgás stb.) redukciójára, átértelmezésére. Egyes pontokon nem is volt nehéz dolgom. Kiderült például, hogy az energiának egyszerűen nincs(!) hivatalos, meggyőző definíciója (az E=mc2 képlet a tömeg/energia ekvivalenciáját mondja ki, nem definiál). Ugyanez a helyzet az élettel is.
Azóta jelentősen radikalizálódtak és egyszerűsödtek a nézeteim. Mai véleményem szerint nincs két entitás, a lét egységes. Nincs fizikai valóság úgy, ahogy eddig értelmeztük, kezeltük és megéljük. Csak matematika van véges számú igazsággal és az azok közötti összefüggésekkel, amelynek a fizikai világ – velünk együtt – része. Azt gondolom, a fizika lebontható információk sokaságára (amelyek elemi egysége az 1-0 ellentétpár, a bit), azokon keresztül a priori matematikai igazságokra, amelyek az információ nyelvén beszélnek. Ez történhet úgy is, hogy az anyagi részecskék viselkedését a lehető legkisebb olyan adagra, kvantumra szűkítve vizsgáljuk, amelyhez mérhető mennyiséget adhatunk. S ezzel elérkeztünk a kvantumfizikához.
2.
Először is: mi a kvantum? Egy hasonlat jócskán megkönnyítheti a megértést. A magyar pénzrendszer „kvantumja” az ötforintos. Ha valami három, nyolc vagy tizennégy forintba kerül, nem tudunk pontosan fizetni. Az eladó vagy nem adja oda az árut, vagy – túlfizetve – „benyeli” a fölösleget. Amikor ezek a virtuális forintok összegyűlve elérik az öt forintot, újra valóssá és a pénzrendszer részeivé válnak. A szubatomi részecskék világában és a fizikai világ alapelemei esetében hasonló a helyzet. Energiaközlés egy atommal nem tetszőlegesen, hanem szigorúan meghatározott adaggal, „dózissal” történhet. Ha az adag kevés, nem történik semmi. Ha éppen annyi, amennyi szükséges, akkor az elektron külsőbb pályára kerül. Ha túl sok, akkor is ez történik, de az atom a fölösleges energiát szétsugározza (becsületesebb az eladónál, aki zsebre teszi). De itt meg kell állnunk. A fizikusok tévesen alkalmazzák azt a kifejezést, hogy a részecske ilyenkor „külsőbb pályára ugrik”. Az elektron nem ugrik sehová, hanem egyugyanazon pillanatban megszűnik létezni a belsőbb pályán és megjelenik a külsőn. A két pálya közötti térben annyi időre sem tartózkodik, amíg átugrana. Ez nem egyszerű szemantikai, hanem tartalmi distinkció és azért fontos, mert egybevág mondandónkkal, és mint sajátos „időnélküliség” – aligha véletlenül – a témában még visszatér.
A kvantummechanikának – csak a rend kedvéért – négy említendő effektusa van. 1. Kétrés-kísérlet eredménye (hullám-részecske dilemma); 2. Határozatlansági elv (Heisenberg); 3. Alagút-effektus; 4. Kvantum-korreláció.
Témánk szempontjából az utolsónak van döntő jelentősége, ezért ezt tárgyaljuk. A közérthetőség kedvéért azonban néhány alapismeretre ki kell térnünk. Az elektronnak nemcsak az atommag körül van pályája, hanem saját tengelye körül is (spin: angol; forgás, pörgés). Ez lehet jobbra és balra forgó. A tengely állhat a koordináták (x, y, z) által meghatározott háromdimenziós tér bármely irányában egyenlő valószínűséggel, de megmérése nélkül sohasem tudhatóan. Ha viszont megmérünk egy elektront, azzal befolyásoljuk is állapotát, tehát már csak azt tudhatjuk meg, hova módosítottuk azt a mérésünkkel. Ezt ki is lehet használni. A Stern-Gerlach berendezés egy inhomogén mágneses teret tart fenn, amely döntésre kényszeríti az elektronokat tengelyük és spinjük irányát illetően, így kiválasztható két olyan elektron, amelyek mindegyike az y tengely mentén áll, de spinjük ellentétes egymással. Ez az ún. szuperpozíció, a két elektronból pedig részecskepár lesz. Innen ered az effektus neve is: kvantum-összefonódás. A művelet után elvégezhető egy olyan kísérlet, amely a fizika eddigi legbizarrabb eredményét produkálja és konzekvenciája filozófiai természetű. Ha a két elektron közül az egyiket tetszőleges távolságra eltávolítjuk a másiktól (ez lehet a szomszédos szobától az Univerzum legtávolabbi sarkáig terjedő távolság) és a helyben maradtat tovább manipuláljuk, az azon elért változtatás azonnal, időkéslekedés nélkül megjelenik a távollévőn is. Ha például (nevezzük A-nak az egyiket) A-n az y tengely mentén megfordítjuk az elektron spinjét, B-n is megfordul – A-val ellenkező irányba. Ez a részecskék kvantumos viselkedésének nem egyetlen, de közülük a legmélyebb rejtélyét reprezentálja.
Einsteinnek nem tetszett az egész kvantumelmélet, noha ő használta először a kvantum kifejezést. Ellenérzésének közvetlen és közvetett oka volt. Nem állhatott olyan elgondolás mögé, amely magában hordozta a fénysebesség meghaladásának lehetőségét. Nem hihetett – determinisztikus alkatú fizikusként – abban sem, hogy felborulhat az oksági elv, megfordulhat az idő iránya és a világ hullámfüggvények sokasága által írható le, továbbá valószínűségi, statisztikai számításokkal kell beérnünk a tények konkrétan megragadható valósága helyett. Legélesebb vitája Niels Bohrral bontakozott ki, akinek azt mondta, hogy „Isten nem vet kockát”, amire Bohr úgy válaszolt: „maga nem mondhatja meg Istennek, hogy mit tegyen”. Nem feltétlenül hibásnak, hanem hiányosnak tartotta az elméletet. Legjelentősebb szembefordulása 1935-ben publikált gondolatkísérlete volt, amely lokális realizmus néven híresült el. Ebben – éppen az összefonódás kapcsán – azt próbálta bizonyítani, hogy a részecskék között már a kísérlet előtt rejtett kapcsolat van, amely megmagyarázza viselkedésüket – ahogy ironikusan fogalmazott – a „kísérteties távolhatás” nélkül is. Az akkori fizikus-társadalom többsége azonban már sejtette, hogy Einstein vesztett ügyért harcol. 1964-ben aztán J. S. Bell, a CERN fizikusa (Einstein ekkor már nem élt) kidolgozta a Bell-féle egyenlőtlenségi teszt elméleti módszerét és végre is hajtotta a kísérletsorozatot, amelynek egyértelmű végeredménye szerint a kvantumfizika kidolgozóinak következtetései helyesek. B elektron állapotváltozása az A-n történt változás hatása, azonnali és független az elektronok egymástól való távolságától. Azóta a kísérletet számtalanszor megismételték, lépésről lépésre kiküszöbölték a szkeptikusok ellenvetéseit, sőt egy harmadik elektron bevonásával százegynéhány esetben teleportáltak részecskéket az épület egyéb helyiségeibe.
Mit gondoljunk minderről? Milyen filozófiai konzekvencia vonható le az anyag szubatomi szinten valóban extrém, de kísérletesen bizonyított és mára gyakorlati tudománnyá fejlődő viselkedéséből? A kvantummechanika több ponton romba dönteni látszik hagyományos fizikai világképünket. Ezért legcélszerűbbnek látszik áttekinteni az anyagi világ egészét. A részecskék méreteinek az Univerzum mérete mintegy 1060-szorosa. Ebben az intervallumban az ember és földi környezete valahol középen áll. A relativisztikus fizikában, a „túlvégen” másféle, de szintén extrém viszonyokat tapasztalunk a középtartományhoz képest (tér-görbület, idődilatáció stb.). Az anyag tehát csak saját, szűken vett környezetünkben viselkedik „normálisan”, ami azonban csak az extremitások kisebb hangsúlyát, nem hiányukat jelenti. A kvantumos és relativisztikus fizikai anomáliák itt, középtájon „szelídülnek meg”, semlegesítődnek annyira, hogy nem, vagy alig mérhetők. Az anyag ezen a helyen mutat olyan stabilitást, amelyhez a klasszikus fizikai törvények rendelhetők. Ugyanakkor meg kell fontolni, mit értünk normális viselkedésen. A relativisztikus fizika pl. pontosabban írja le az anyagi testek mozgási törvényeit, mint a newtoni. A kvantumfizikai effektusok azt mutatják meg, hogy bármilyen otthonosnak is érezzük világunkat, az nem annyiból áll, amit ismerünk belőle, sőt talán nem is az, aminek ismerjük. Egy ívről van szó, amely egységes tartalmat fed, de az egység az egész egysége és a klasszikus fizikai törvények ennek csak a középtartományát írják le. A kvantumkáosz premateriális állapotából kiemelkedő, egymással kölcsönhatásokba szerveződő, kettős természetű objektumok világa nélkülözi a tárgyállandóságot, a legnagyobb mérettartományokban pedig végzetszerűen hal meg az anyag (s vele a téridő), ahogy a galaxisok bezuhannak a közepükön lapuló fekete lyukakba. E két véglet közös tető alá hozásáról szólnak az egységes térelmélet megalkotásának évtizedes erőfeszítései a kölcsönhatások egyesítési szándékával, továbbá a jelenlegi kvantum-gravitációs kutatások is. Ha ezek eredményre vezetnének, a hagyományosan értelmezett fizikai világ egységes egészként állna előttünk. Én azonban azt hiszem, ebben az esetben már nem értelmezhetnénk hagyományosan a fizikát, a természet új helyet jelölne ki számára a létszerkezetben.
Összpontosítsuk figyelmünket a szubatomi szintre. Mindenekelőtt a „hatás” fogalmát kell boncolgatnunk. A hatás az oksági elv közbülső eleme. Az anyagi világ rendjét négy kölcsönhatás bonyolult együttese tartja fenn. Általános szabály, hogy az erős kölcsönhatások kis méretekben és az anyag alacsony szervezettségi szintjén hangsúlyosak. Ezek növekedésével a gyengébbek kerülnek előtérbe, míg végül a leggyengébb, ám legnagyobb távolságokra ható tömegvonzás marad a rendezőerő. A kvantum-összefonódás jelensége azonban nem lehet e kölcsönhatások eredménye. Terjedésüket behatárolja a fénysebesség, továbbá az összefonódásnál nem egyszerű kötési-taszítási erőhatások, hanem bonyolultabb állapotváltozások (pl. a fény polarizációjának megváltozása) érvényesülnek. Határozott véleményem, hogy a szóban forgó hatást információs oldalról kell megközelítenünk. Hatást a makrofizikában mindig erők fejtenek ki. De hogy a hatás milyen lesz, azt az információk döntik el, bár ezeket mindig fizikai tényezők közvetítik. Ha tehát a kvantum-korreláció információs alapú folyamat, akkor kvantumszinten az információnak fizikai hordozó közeg nélkül kell terjednie, vagyis sebességét semmi sem köti. Ez megmagyarázná J. S. Bell kísérleti eredményeit, ugyanakkor – lévén az információ matematikai fogalom – a matematikai térbe helyezi az anyagi világ egészét. Az is kérdés, hogy elemi részecskék vagy szervetlen anyagi testek esetében beszélhetünk-e egyáltalán információról, vagy csak tudattal rendelkező objektumok lehetnek az információközlés kezdő- és végpontjai. Ez információelméleti kérdés. Ha az előbbire szavazunk, B elektronnak „értesülnie” kell A állapotváltozásáról. Ha utóbbira, akkor az A mellé kell állítanunk Alice-t, a B mellé Bobot, s akkor Alice-nek kell kitalálni, hogy milyen változást akar, viszont Bob agyában ér véget az információ útja, aki értelmezi a változást. Ebben az esetben nem a részecskék, hanem két, tudattal rendelkező lény között bonyolódott le az információcsere, ami a tudat és az anyag közötti speciális kapcsolat révén a részecske állapotára is kihat. Ez – legalábbis az anyag legkisebb egységeit illetően – felveti a telepátia, sőt telekinézis létezésének reális lehetőségét is.
A kvantum-korreláció kísérletei eredményei egyébként már puszta létük-kel bontogatják a fizikai világ tartóoszlopait. Ha az effektust információ alapúnak tekintjük, az azonnali távolhatás a Vi=S/T összefüggésben megengedi a T=0 értéket, ami önmagában érvényteleníti a képletet. Ha abból kifejezzük az S-t (S=ViT), akkor a T már lehet nulla, ami viszont maga után vonja a Vi' zérusértékét is, sőt az egyenlet csak akkor lesz igaz, ha S is az (0=0). Mindez a mozgás teljes kiiktatódását jelenti az az idővel együtt, mert utóbbi nincs előbbi nélkül.
Lehetnek más megoldások is. Hajdani professzorom szavajárása szerint egy jó hasonlat többet ér száz magyarázatnál. Ember, egyetlen személyben értve, nem létezik. Amikor azt mondjuk, hogy ember, rögtön két emberre, egy férfira és egy nőre kell gondolnunk, mert csak párosan, együtt hordozzák az emberi fajra jellemző összes jegyet. Ez igaz lehet elektronok esetében is. Az elektronok 1/2-es spinűek. Talán a szuperpozícióban lévő részecskepár nem pár, hanem egyetlen objektum két fele, ahol bármelyik fél állapotváltozása természetszerűleg együtt jár a másik félével is. Ebben az esetben távolhatásról sem kell beszélni, mert a közös hullámfüggvény miatt a közöttük lévő távolság indifferens.
Említettem a tudat és anyag speciális kapcsolatát. Ez a kapcsolat szintén a kvantumfizikai kutatások által került terítékre a szakirodalomban. A tudati működést mindeddig a valóságot feltérképező, passzív megismerési folyamatként értelmeztük és senki sem hihette, hogy az közvetlenül, fizikai eszközök nélkül hatást fejthet ki az anyagra (noha hihettük volna, mert a tudat épp úgy része az Univerzumnak, mint amit megfigyel).
Minden részecske szuverén hullámfüggvénnyel rendelkezik, amely az E. Schrödinger által felfedezett hullámegyenlet megoldásából számítható ki. Ez egy komplex függvény, amely valós (reális) és képzetes (imaginárius) összetevőkből áll. A komplex számoknak azonban a fizikai világban nincs értelmük, mivel bármilyen fizikai mennyiség számszerű értéke kizárólag valós számokkal fejezhető ki. Ugyancsak valós számnak kell lennie egy esemény valószínűségének, amely értelemszerűen csak 0 és 1 között lehet. A hullámfüggvény komplex jellege több mint zavarba ejtő. Valós valószínűségeket ugyanis a hullámfüggvényből úgy kapunk, hogy képezzük a hullámfüggvény komplex konjugáltját és ezzel megszorozzuk az eredeti hullámfüggvényt. Mindezzel azonban felmerül egy különös körülmény: a hullámegyenletből a komplex konjugáltat úgy lehet kiszámítani, hogy az idő előjelét megfordítjuk. Akadnak fizikusok, akik szerint ennek mély tudományfilozófiai értelme van. Az ún. koppenhágai modell szerint egy részecske, amíg nem kerül kapcsolatba megfigyelővel, a szuperpozíció állapotában van és állapotát a komplex, más szóval állapotfüggvény jellemzi, amely utóbbi a részecske manifeszt megnyilvánulási lehetőségeinek választékát fejezi ki. Amikor a részecske megfigyelése megtörténik, a hullámfüggvény összeomlik és helyette megjelenik egy reális részecske.
Goswami szerint szuperpozíciós állapot bárhol és bármikor létrejöhet és ez az állapot mindig valamilyen megfigyelés hatására omlik össze és hozza létre a tapasztalható valóságot. F. A. Wolf amerikai fizikus véleménye szerint a hullámfüggvény nem is omlik össze, hanem valamennyi állapot párhuzamosan létezik, és mi a legvalószínűbb állapotok szuperpozícióját tapasztaljuk valóságként. Mindegyik hullámfüggvény és ezek konjugáltja jelen van, és a megfigyelés során a megfigyelő tudata végzi el – öntudatlanul – ezek összeszorzását. Ha viszont a tudat erre képes, akkor arra is, hogy a szorzatot komplex tényezőkre szétbontsa, és ezáltal beleavatkozzon a fizikai valóságba, ami magyarázatot adhat bizonyos parapszichológiai jelenségekre. Az idő irányának megfordulása pedig azt jelenti, hogy mikrofizikai szinten – rendkívül rövid időtartományokon belül – állandó kommunikáció zajlik múlt és jövő között. Ezt alátámasztja, hogy az energia és idő komplementer jellege miatt a határozatlansági reláció (Heisenberg) szerint az igen gyors részecske kölcsönhatásokban az idő-bizonytalanság olyan mértékű lehet, hogy az „előbb” és a „később” fogalmakat nem lehet egyértelműen megkülönböztetni. Bizonyos több lépéses kölcsönhatási sorozatok eredménye csak úgy magyarázható, ha feltesszük, hogy egyes részecskék korábban léptek kölcsönhatásba, mint amikor keletkeztek.
Akárhogy is, a kvantumfizikai korreláció nem fér bele a klasszikus fizikai világképbe. Mármost vagy nem létezik, vagy utóbbit át kell értelmeznünk, tehát ontológiai feladatról van szó. A fizika egységének ugyanis nincs alternatívája. Ez nem azt jelenti, hogy érvénytelenek lennének a fizikai törvények, hanem azt, hogy e törvények összessége (s a fizika egésze) egy elméleti konstrukció, amely potenciálisan létezik trillió és trillió (vagy egyetlen hatalmas, az Univerzum egészére kiterjedő) hullámfüggvénnyel, s annyiad része válik valósággá, amennyit tudatunkkal azzá teszünk. A kvantumfizika mai állása szerint egy szabadon kószáló részecske egyszerre és ugyanakkora valószínűséggel tartózkodik a tér bármely pontján amíg megfigyelésünkkel nem detektáljuk, és így ki nem jelöljük pontos helyét. Ilyenkor hullámfüggvénye összeomlik, és reális részecskévé válik. Ebből az is következik, hogy addig a pillanatig nem is anyagi részecskéről van szó, hanem annak komplex hullámfüggvényéről, ami a schrödingeri hullámegyenletből, tehát egy matematikai fogalomból származik. Ha sok ilyen részecskét detektálunk, a keletkező részecskék reálisan létező anyagi test képét fogják mutatni, amelyek összességéből rajzolódik ki a teljes anyagi valóság.
J. Nagy László, a szegedi egyetem professzora tucatnyi, főleg az arab világról írott könyve után most újabb kötettel jelentkezett, amelyben az iszlám és a politika viszonyát elemzi. Könyve rendkívül időszerű, hiszen az iszlám manapság a világpolitika megkerülhetetlenül fontos tényezője lett.
Kérdés, hogy miért, és miért éppen most került ennyire a nemzetközi érdeklődés középpontjába szinte minden, ami az iszlámról szól, arra vonatkozik? J. Nagy László azt írja, hogy az 1979-es iráni iszlám forradalomtól kezdve vált az „iszlám tényező” a nemzetközi politikai élet problémájává. Ezt követték azok az események, mint a Szovjetunió afganisztáni majd az amerikaiak iraki beavatkozása, később az arab tavasz forradalmi hullámának végigsöprése az országok jelentős részén. A konfliktusok hatalmas népmozgást váltottak ki, és a menekülők tömege, kiegészülve a fekete afrikai nyomor elől menekülők sokaságával, Európa felé vette az útját. Így az iszlám világ válsága Európa problémájává is vált.
J. Nagy László könyve nem elsősorban magukról a történelmi eseményekről szól, inkább az okokat és az előzményeket veszi számba ahhoz, hogy választ adhasson a jelen kérdéseire. Az európai emberben élt egy bizonyos kép az iszlám világról, mint a „mesés keletről” de ezt a képet a fejlődés már régóta érvénytelenné tette. Erre a képre vetült azután az örökké forrongó, polgárháborús, olykor a középkori eszmék újjáéledésével és a permanens terrorral veszélyeztetett iszlám világ képe. E világ változásai a nemzetközi politika meghatározó elemei lettek. A különböző, néha homlokegyenest ellenkező érdekek mentén politizáló erők nemcsak befolyásolni igyekeznek az eseményeket, de arra is törekednek, hogy saját érdekeiknek megfelelően informálják a világ közvéleményét. Ez tévhitek és szándékos torzítások széles körű elterjedéséhez vezetett, és vezet ma is.
Ramón Grosfoguel amerikai szociológus, akire J. Nagy László is hivatkozik, így ír erről: „Az iszlámmal kapcsolatos rosszindulatú általánosítások immár az idegen kultúra gyalázásának utolsó elfogadott formája Nyugaton; olyasmiket jelentenek ki a muszlim tudatról vagy jellemről, vagy vallásról, vagy kultúráról mint olyanról, amik nem hangozhatnának el az afrikaiakról, a zsidókról, más keletiekről vagy ázsiaiakról szóló mainstream beszélgetésekben.” (Ramón Grosfoguel: Episztemikus iszlamofóbia és gyarmati társadalomtudományok. Eszmélet, 119. szám, 2018 ősz, 47. old.)
J. Nagy László célja, hogy bemutassa az iszlám világban történt események történeti-társadalmi hátterét, ennek során vitatkozik több elterjedt téves nézettel és alaptalan váddal. Elsősorban azt vitatja, hogy az iszlám világ valamiféle monolit egység lenne, amelynek jellemző vonása a fundamentalizmus, sőt a terrorizmus. Az iszlám ugyan az arab világban született, de korántsem minden muszlim arab, és vannak nem muszlim arabok is. Ezt azért szükséges hangsúlyozni, mert a nyugati közvéleményben elterjedtté vált a nézet, miszerint a muszlimok azonosak az arabokkal, akikre viszont általánosan jellemző a radikalizmus, sőt a terrorizmus. Ennek alapján olyan muszlimokat is radikálisoknak tekintenek, akik például Bangladesben vagy Indonéziában, más kultúrában és más körülmények között élnek.
A könyv foglalkozik az iszlám születésével, elterjedésével, és a kereszténységgel kialakult kapcsolataival, amelyek az első ezredforduló körüli évszázadokban fontos szerepet játszottak az európai tudomány fejlődésében, valamint az antik világ értékeinek megőrzésében és továbbadásában.
A 19. század bizonyos értelemben az iszlám reformmozgalom kibontakozásának, illetve a politikai iszlám kialakulásának időszaka. J. Nagy László Goldziher Ignácot, a neves magyar orientalistát idézi ezzel kapcsolatban, aki 1882-ben így írt: „A mohamedán világot az újabb időkben egy hatalmas eszme mozgatja ismét. A pániszlámizmus eszméje ez, a politikailag szétforgácsolt iszlámnak szellemi egybeforrasztása egy nagy egységgé.” A könyv kitér a mozgalom legfontosabb személyiségeire, valamint munkásságukra. Ez a mozgalom többféle célt is kitűzött maga elé, s attól függően, hogy melyik célt tartotta fontosabbnak, többféle elágazása is született. Volt például a modernizáló gyarmatosítás ellenes, továbbá a vallási megújulást hirdető irányzat, és volt a „tiszta iszlámot” célul kitűző extremista konzervatív irányzat is. Az irányzatok sokszor keveredtek is, és hatásuk, illetve folytatásuk egészen napjainkig tart. Ezeket a mai korban és a történelmi közelmúltban nevesíteni lehetett például az arab szocialista mozgalmakkal és a Muszlim Testvérek konzervatív eszméivel.
Rendkívül érdekes A szocializmus iszlamo-arabizálása című fejezetben a szocializmus és az iszlám összhangjának megteremtésére vonatkozó kísérletek bemutatása. Szíriában, Irakban, Egyiptomban vagy Algériában egy időben komoly ideológiai munka folyt ezen a téren. Az arab szocializmus világpolitikai tényező lett. J. Nagy László részletesebben foglalkozik a szíriai Michel Aflak elméleti tevékenységével, felvázolja az arab szocializmus leglényegesebb vonásait, amiből kitűnnek egyúttal annak ellentmondásai és korlátai is. „Az arab szocializmus központi magvát az arabizmus alkotta, s ez az, ami szembeállította mind a pániszlamizmussal, mind a marxista és reformista szocializmussal. A reformistákból – szociáldemokratákból – kiábrándult, mert támogatták a gyarmati rendszert. A marxistákkal pedig többek között azért fordult szembe, mert internacionalisták. A pániszlamizmust azért utasította el, mert egyetemes, a partikuláris érdekeket, az arabok érdekeit az iszlám közösség érdekeinek rendeli alá.”
Az arab szocializmus iránt elkötelezett politikusok államosítottak, földreformot hajtottak végre, szociális törvényeket hoztak, ezzel jelentős energiákat szabadítottak föl. Azonban „…új energiákat felszabadítva, lényegében a kapitalista fejlődést gyorsították, bár kétségkívül jelentős társadalmi rétegeket (parasztság, kispolgárság) juttattak kedvezőbb helyzetbe szociális és politikai téren egyaránt.” Amit arab szocializmusnak neveztek, az politikai értelemben antiimperialista töltésű nacionalizmus volt, szociális vívmányait pedig az iszlámban kötelező jótékonykodásra, a szegények megsegítésére, a társadalmi különbségek csökkentésére alapozta.
A szocializmus és az iszlám összeegyeztetésére az októberi forradalom után Oroszországban is történt egy, mára szinte már elfelejtett kísérlet, amelynek a szerző egy egész fejezetett szentel. A bolsevik pártban lévő mohamedán forradalmárok egy része a marxizmus és az iszlám valamiféle szimbiózisától remélte, hogy az Oroszországban élő mintegy 10 százaléknyi mohamedán lakosság megnyerhető a forradalom ügyének. Ennek a törekvésnek a fő szószólója Szultán Galjev tatár forradalmár volt, aki muszlim kommunista párt létrehozása mellett érvelt, azaz vallási alapon próbált kommunista pártot szervezni, és elítélte, hogy a szocialista eszmék terjesztésében és a helyi káderek nevelésében orosz kommunisták vegyenek részt. Bírálta a bolsevikok Európa-centrikus szemléletét is, mondván, hogy „…a szocialista forradalom sohasem győzedelmeskedhet a Kelet részvétele nélkül.” Szultán Galjevet kizárták a pártból, többször is börtönbe vetették, utoljára 1937-ben, majd 1940-ben kivégezték.
Az 1970–80-as évtizedre az arab országokban megerősödött a vallás szerepe, olyan erők súlya növekedett meg, amelyek célja a mindennapi élet teljes iszlamizálása volt. Ennek a mozgalomnak a legszélsőségesebb formája az ellenségnek kikiáltott ellenfél fizikai megsemmisítését hirdető terrorizmus. A mozgalom harcot hirdetett az arab szocializmus mellett az arab nacionalizmus ellen is, mivel az iszlamizálás hívei szerint annak követői számára a nemzet határa az arabság, nem pedig az iszlám vallás. Ezen erők térnyerését nagyban elősegítette a szinte korlátlan anyagi eszközökkel rendelkező Szaúd-Arábia.
J. Nagy László külön fejezetben foglalkozik a nemzeti eszme, a szocialista opció és az iszlamizmus algériai küzdelmével, amely nagyjából egy évtizedig tartó véres konfrontációba torkollott, és aminek során sikerült felszámolni a szélsőségesek terrorizmusát. A küzdelem azonban tovább tart az arab világban. A modernizáció feltartóztathatatlan, de nem mindegy, hogy az csak technikai téren érvényesül-e, vagy magával hozza-e a társadalom modernizációját is. A kétféle hatás nem választható el mereven, és ez válságot okoz. Európa szintén identitásválsággal küzd. A hagyományos keresztény értékek, ugyancsak a modernizáció következtében, veszítenek érvényességükből. Vagyis globális válságról van szó. „A folyamat sűrűjében vagyunk” – írja a szerző. – „Az eltűnő régi világot talán ismerjük, a születő újról csak sejtéseink vannak. Ez a helyzet roppant veszélyeket rejt magában, ami Antonio Gramsci szavait juttatja eszünkbe. »A régi világ már kimúlt. Az új eljövetele még várat magára. És a félhomályban szörnyek kelnek életre.«”
A kötet végén mintegy húsz oldal terjedelemben dokumentumok olvashatók, részletek a könyvben szereplő egyes arab politikusok írásaiból, amelyek segítik az olvasót abban, hogy a számára sokszor ellentmondásosnak, sőt zavarosnak tűnő, egymással gyakran homlokegyenest ellenkező elméletekről fogalmat nyerhessen. (JATEPress Kiadó, 2019)
Színes textildarabokból készített baba, Peru
(Tanulmányok, recenziók, kritikák)
Lajtos Nórának idén újabb kötete jelent meg: nem is akármilyen tanulmányok, recenziók, kritikák ezen a címen.
Néha viszont igen fura jelenségekkel találkozhatunk: a szerző olyan kötetekről is ír tanulmányokat, recenziókat, kritikákat, amelyek tanulmányokat, recenziókat, kritikákat tartalmaznak. És… erről írok én most recenziót! Ha eljátszom azzal a gondolattal, hogy esetleg majd az én (vagyis éppen ez a) recenzióim is megjelenik – többedmagával – egy kötetben, amely tanulmányokat, recenziókat, kritikákat tartalmaz… Nos, elég érdekes lenne.
A kötet, persze ennél azért jóval komolyabb. A szerző tanult (és igen olvasott) irodalomtörténész, költő, író, és – kritikus. A legkülönbözőbb (meglehetősen nívós) helyeken publikálta ezeket az írásműveket.
Néhol már-már túlságosan is érezhetjük a nívót… „Az aláírás, mint egyfajta emlékezet-jel, a szerzői szubjektum pszichéjének artikulációja, perszonális attitűdje” (53.) E mondat egyszerűsége, valósággal a befogadó lényét melengeti; „(…) Mégpedig olyan deiktikus hatással, amely alapján hic et nunc, azaz az ’itt és most’ konkretizálódik a kép paratextusa kapcsán” (48.)
Nyilván nem a szélesebb olvasóközönség számára íródtak ezek a szövegek. Jelentsük ki: ez a könyv egy szakmai munka. Annak persze – elsőrangú.
Időnként át- meg átszövik a szövegeket az efféle mennyei mondatok: „Mély meggyőződéssel hisszük, hogy Jókai Anna közel fél évszázadon átívelő munkássága Imre László monográfiájával, mint szövegemlékmű-állítással méltó helyet foglal el immáron a Mennyei Irodalomban” (85.)
A kötet II. része (Kritikai medáliák) többnyire élő szövegekből áll. Az elején monográfiákról, tanulmánykötetekről, valamint visszaemlékezéseket és portrékat tartalmazó kötetekről készült recenziók találhatók. Utána következnek az utóbbi egy-két évben megjelent, kortárs írók, költők szépirodalmi műveiről írott recenziók. Mondhatni, kritikus szemmel nézve, ezek az intelligens írások, szinte átfedik az egész kortárs irodalmat. Imre László, Jánosi Zoltán, Nagy Gábor monográfiáiról, Sebők Melinda kötetéről, valamint mostanság megjelent szépirodalmi művekről ír. És igen demokratikusan is. Mondhatni, jobbról és balról is megfogalmaz kritikákat. Mégis inkább apolitikusnak lehetne nevezni a szerzőt. Csak a rend kedvéért néhány név: Háy János, Parti Nagy Lajos, Oláh András, Kaiser László (Lajtos Nóra két könyvéről is írt), Nagy Zsuka, stb.
Az egyik szerzőről például, a következő képpel fogalmaz: „Antal Anikó Zsuzsanna ezúttal gyermekkori és felnőttkori emlékcserepeibe ülteti gondolatait, hogy azok novellává csírázzanak ki” (129–130.) – írja Lajtos, enyhe mosolyt csalva az arcunkra…
Elgondolkodtató mindenesetre, hogy egyáltalán vannak olyan szerzők, akiknek műveiről – most tessék megfogódzkodni! – kritikákat, recenziókat írnak. Egészen hihetetlen ez manapság, nemde? Hány, de hány mű jelenik meg, és hány, de hány műről nem születik kritika. Szinte nincs is olyan író, aki ne örülne annak, hogy írnak róla. Megtisztelik azzal, hogy – nemcsak, hogy elolvassák, de – írnak is a könyvéről. Jót vagy rosszat, mindegy is: tudomásul veszik. Hogy létezik. Hogy könyveket ír. Sőt – hogy író az illető. Mert jó ideje ez a „játékszabály”: az író alkot; készen van a művel; kiadja egy kiadó; megjelenik; és – írnak róla. Ilyen egyszerű – volt eddig – ez a történet.
De ma már mások a játékszabályok. Valószínűleg túl sok könyv jelenik meg – legalábbis ahhoz, hogy feldolgoztathatóak legyenek ezek a művek. Lajtos Nóra mindenesetre megtette a magáét. Jól tette, jól csinálta.
Ha kihagyható lehetett volna az a nem kevés kritika, recenzió A Szerzőbe oltott tisztelet jogán-ból, akkor bizonyára szegényebb lett volna a kötet. Ám, kevésbé hozta volna zavarba a recenzest – vagyis engem. Mert ez a „műfaj” (recenziót írni a recenziókról), minden komolysága ellenére, mindig hordoz magában valami olyasmit, ami – valljuk be – megmosolyogtató. És felemelő. (Hungarovox Kiadó, Budapest, 2019)
Bödőcs Tibor ír. Ezt tudjuk Addig se iszik című kötete óta. Most, 2019 őszén új kötettel rukkolt elő, mely a fülszöveg alapján regény.
A regény a stand up comedy eszközével ad sajátos, göcseji ízű politikai-társadalmi-önironikus képet. Ennek a stand upnak a közönsége Gyöngyin, a csapos lányon keresztül mi, olvasók vagyunk.
A stand upot előadó Bödőcs szinte állandó figurája az alkoholista zalai ember. A regényben ezt a figurát Oszi, az árnyalatdiplomata a színintelligens ember személyesíti meg, akinek göcseji Rembrandt-pályafutását a rehabilitáció egy otellós hordónak csapódás után egy jó szobafestő szintre hozta fel.
Oszinak a festészetből az állandó művészeti, művészettörténeti utalás maradt, amit Gyöngyi – s talán ezzel fricskázza az olvasót a humorista-író? – nem igazán ért, hiszen még Hofit sem ismeri, ami nem is csoda, ő a Bokros-csomag után született. És ami még maradt a művészetből Oszinak, az utolsó fejezetekben felvázolt, a szobafestés közben alkotott delírium látomást idéző graffiti-freskók.
A regény egy alkoholista józan meglátásai, utalásai, melyek ugyan időnként dagályossá válnak, túlburjánzanak, de hát minden részeg más és más. Valaki magába fordul, elhallgat, Oszi viszont egyre szókimondóbb lesz. Ezek a politikai-társadalmi utalások gyakran nagyon ráutalóak, egyértelműek, mert sokféle Gyöngyihez kell eltalálnia a szerzőnek, csakúgy, mint amikor a színpadon áll: leheletnyi árnyalattól a durva utalásokig széles skálán kell mozognia, ha a deszkákon az ihlető tapsban szeretne állni. Hiszen azt megérti a csaposlány is, hogy a magyar demokrácia olyan, „[…] mint amikor lecserélik a poharakat gösszeresre, de továbbra is borsodit csapolnak belé.” Ezek az Osziból kicsúszó, helyenként durva utalások a részegedő ember fokozódó igazságérzeteként is felfoghatóak.
Oszi folyamatosan udvarol Gyöngyinek, mesél neki az életről, a saját életéről, tanítja Gyöngyit a művészettörténeten keresztül, társadalomkritikát ad elő, politizál. Mindez egybefolyik, ahogy a kísérő a sörrel, majd a fröccs rá. Az Életre tanítja Gyöngyit, amit „[…] csak a szigszalag, a bálamadzag, a gumipók meg a gumipók […]” tart össze.
Az 50-es éveiben járó Oszi és a Gyöngyi között lévő generációs szakadék az oka Oszi túlmagyarázásainak, direkt utalásainak. Ami ugyanis a középkorú ember számára átélt történelem, események láncolata, az a csaposlánynak még a tananyag apróbetűjében sem jelent meg. Két világ, a könyvön felnőtt és a rendszerváltás hányadtatásaiban lecsúszott egzisztencia, az alkoholista szobafestő és a rendszerváltás első éveiben született, az oktatási rendszerben a funkcionális analfabetizmust hajszálnyira elkerülő generáció találkozása ez, ahol ez utóbbi számára még a lábjegyzetet is külön fejezetben kellene kifejteni. Mert, ahogy Oszi mondja: „Ami érdekel, azt megtanulod, de ami nem, azt szívlapáttal sem tudják a fejedbe, szerintem. Csak ülnek ott szerencsétlen gyerekek, mint Munkácsy Ásító inasa.” Kábé így ülhetett Gyöngyi az iskolában is, és így hallgathatja a „mester” tanítását az életről.
Oszi – visszatérő vendégként – ráér, és kifejti az életről alkotott esszenciális tudását. Tudása pedig festészettörténeti hasonlatokban jelenik meg legtöbbször. Pont abban, amiben a ’90-es évek generációi talán a leggyengébbek. Akkor hát mit hall és mit ért meg a csaposlány a „mégegyfröccsötGyöngyikém”-en kívül? Mit érthetne meg? A mesélő ráadásul eseményeket mesél, pl. „amikor kilőtték a Farkas Bercit”-féle fordulatokat használ. Ez is egy korosztálykiszorítósdi: aki nem tudja az eseményt időhöz kötni, történeti fonalakat veszíthet, és az egész elbeszélés más értelmet nyer számára (ha egyáltalán nyer bármiféle értelmet). Emlékeink többnyire eseményekhez, nem évszámokhoz kötődnek. Nem évszámokat hordunk magunkban, hanem eseményeket, az események szövetének narratíváit. Személyiségünk eseményeink, történéseink narratívája. Egyszerre több narratívában élünk, ahogy szerepeink adják, s ezek velünk együtt változnak. Oszi valahogy ezt próbálja átadni Gyöngyinek.
Mindezeken túl Oszi „világutazó” is. Járt a Göcsejen túl is. Még előkelő óceánjáróval is utazhatott, meg volt a lányainál Londonban és Svájcban. Dolgozott három egész napot az EU-ban, Ausztriában. A világ azonban Göcsej. Göcsej az ő világának, az apja világának stb. közepe. A göcseji ember ismeretéhez viszonyul minden. Mert mennyit iszik a magyar? Minek azt literben kifejezni, amikor „[…] mi, magyarok, annyit iszunk évente, átlagban, pelenkától a szemfedélig, hogy ha töményből lenne a Hévízi-tó, kétszer kéne újratölteni […]”.
Oszi a kötet vége felé magát is és mindannyiunkat is nyugtatandó, ezt szögezi le „Szóval nem születtünk a legjobb helyre, ez igaz, de a legrosszabbra se. Ez a Hungary olyan felső középszar, világviszonylatban, úgy kábé.”
Ezt a regényt, ami a fülszöveg szerint a szerző első regénye, a következő regények teszik majd a megfelelő helyére. Annyi azonban biztos: a szerző műveinek összkiadásában ez a kötet sok lábjegyzetre szorul majd (kiváltképp a Panoráma ’19 című monumentális Oszi-tabló leírása), hiszen a csak mai pillanatban érdekes egynapi csillagok, percemberek tetteinek olvasása és értelmezése néhány év múlva széttrolkodja a regény szövegének érthetőségét. (Helikon Kiadó, Budapest, 2019.)
Ketten egy kötetről
Gajdos András kötete valami olyasmit hozott vissza számomra, amiről azt hittem, örökre elveszett. Nem szikár, a lehetőség szerint minél merészebb és abszurdabb gondolatokat a képünkbe vágó líra. Mert azt hihetnők, hogy mostanság ez a trendi. A poétikai rejtvényfejtés, a bátor nyelvtörés, a rímek sutba hajítása. Nem kell érzelem. Minél bonyolultabb vagy, annál művészibb. Ne hagyd, hogy a vers megindítson, rejtsd el érzéseid. Az se baj, ha nagy a hangerő. Dübörögj, üvölts, hökkents meg. És birkózz a világ gondjaival.
Ez lenne ma a költő dolga? Gajdos más utakon jár. Csendesebb, befelé forduló. A hajnal vegytana izgatja, a nyáresti szél udvarlása. Hű, de lapos, mondaná erre a vájt fülű olvasó, aki még a vers élvezetében is örökösen kontrollálja magát. Elcsépelt, milyen érzelgős, vágná rá. Százszorszép, tiszta hó, hegyhát csipkéje, pipacs a rozsdamarta sínek között…
Megkapó ez a közvetlen hang. Bátor, őszinte, nézzétek, ez vagyok, ez az én világom. A kiküzdött harmónia valamit visszahoz, hitet ad, belülről jön és benned kel új életre. Még akkor is, ha sok kétség, félelem érződik benne. Nem kell szégyellned, hogy te is átéled, hogy vigaszt nyújt, együttérzést kelt. Kevés lenne? Szerintem sok, mert eléri célját.
Gajdos másféle poézist művel, mint amihez lassan hozzászokunk. Nem fél megmutatni magát. Nem fél hatni az érzelmeinkre. Talán kissé régimódi is, ahogy ragaszkodik a rímhez, a kötött formákhoz. A vers zenéjéhez, ritmusához. Ezzel fog meg.
Így aztán még a villamosból is képes témát, ihletet nyerni. Amelyik elviszi őt bágyadt, bolygó lelkek olcsó plüssfoteles, kedélyes világába. És te mész vele, ha olyan a kedved. Vagy inkább maradsz a dús csalán vigyázta patakparton, az öreghíd íve alatt, ami egy lányra emlékezteti a költőt. Ez mégis csak szebb, mint az elcsitult beton a csorba fényű fák között.
A költő szerencsés alkat. Mindenben versre lel, költészetben fedezi fel a világot. Könnyedén, dallamosan, megindítóan. Nem akarja a mindenséggel mérni magát. Igen, az ő világa kisebb, szerényebb, melankolikus, érzelmes. Vigyáz is benne minden szál virágra. A legszívesebben csokorba kötné őket, mint verseit.
Nem szonetté költi át az önnön fényében tetszelgő várost, csak belakja s megtölti érzésekkel, finom hangulatokkal. Nyomban jobban érzed magad benne. Elringat versei ritmusa, s még néha iskolás rímei sem zavarnak, mert olyan jó felfedezni őket.
Eldugva az idilli képek között azért gyakran komolyra fordul a szó. Nagyon is komolyra. Gyermekversek üde tisztaságával indul a költő, hogy megtudakolja az örök titkot, mikor szakad el élete fonala, ám a szende szél a szép alliteráció ellenére sem ad választ. A kétely a költőben marad, az elmúlás borongós félelme az olvasóban.
A népdalok dallamossága és frappánsan egyszerű, mindenki számára hozzáférhető bölcsessége csap meg Gajdos verseiből. Szösszenetek lennének, ahogy egyik címében őket aposztrofálja? Minél mélyebbre merülsz költői világában, személyisége annál rokonszenvesebb, szándékai érthetőbbek. Úgy érzi – és joggal –, hogy része a csodálatos természetnek, s ez életörömmel tölti el. S szeretné, ha minket is. Még akkor is felcsillan a derű költészetében, ha a tél szürkeségéből pillant ki egy kávéház ablakán, a tavaszt várja. Változnak az évszakok, a lírikus kedve, hangulata. Vele a miénk is. Igaz, néha kissé túloz, de ennyi engedtessék meg egy költőnek, akinek „lángoló szava nappá fűti a földet”.
A derűbe minduntalan beleszól az élet örök törvénye, az elmúlás fenyegetése: „elengedi fényét a rét, mint lelkét a test”. Az idill észrevétlen drámába fordul. Nem fáj, csak sajog. Észre sem veszed, hogy a lét legfontosabb kihívásaira válaszol a költő, a természet, a mező, a virágok, a fák életébe feledkezve. Az ő nyelvükön szólal meg, tőlük kér segítséget, belőlük merít erőt, hogy megbirkózzon a sejthetően korántsem olyan idilli mindennapokkal, s a legfőbb reáliákkal, élettel és elmúlással.
A líra sarkalatos eleme a költői kép, s ebben Gajdos András igazán otthon van. A nyári zápor nála pápaszemet pingál a pocsolyára, a fák földbe szúrt halgerincek, az évszakok változásában a kérlelhetetlenül beköszöntő ősz bánatba burkolja a szobát. A kötet amolyan természeti és lelki kalendárium, a költő végigéli a lélek összes rezdülését, a derűs tavasztól a borongós őszig vagy a fagyos télig.
Elég ez a költészethez? Olvasója válogatja. Majd az olvasó eldönti. Hogy miért menekül a természeti képekbe s azokon átszűrve mutatja meg magát? Erre nem ad felelet ez a kötet. A szellem könyörög soraiban az életért. Utolsó verse talán a kulcs a költői titok megfejtéséhez: a költészet remény.
Joggal várjuk következő kötetét, reménykedve, hogy kiírva magából fájdalmait, félelmeit egyúttal megválaszolja magánya forrását, miért bújik el ebbe a saját maga alkotta világba. Ahol alig várja, hogy csendbe fúljon a nap s szabad legyen. Hazamenjen. Hová? A versbe. Újabb kötete talán erre is választ ad. (Gajdos András: Vitorláz a pillanat, Hungarovox Kiadó, 2019. Szerkesztette és a bevezetőt írta Szepes Erika.)
Gajdos András Vitorláz a pillanat című, frissen megjelent első verseskötetét tartom a kezemben. A már hosszú ideje „önkéntes száműzetésben” Németországban élő költő számára a kötet egyfajta szellemi hidat jelent az anyanyelvvel, illetve a lelkében élő Magyarországgal. Lássuk kicsit bővebben, az olvasó számára mit jelenthet ez a kötet! Kezdjük a címmel. A „pillanat” szó önmagában tényleg szempillanatnyi időegységet jelöl, de ezt ember számára is érzékelhetővé lassítja a Vitorláz kifejezés. Maga a cím a Lomb, rigó és szélcsend című versből emelődött ki, melyben kétszer is szerepel, s amelyből látható, ez a hirtelen-gyors elvillanás statikussá vált: konkrét kötetté tárgyiasult.
Az Ághegyen című négysoros a hátlapra is kikerült, s nem véletlenül. Ághegyen csüngő vízcsepp tétováz / (egyre nő, mint rémült gyermek szeme), / lehulljon-e, s vak föld igya fel, vagy / a világot tovább tükrözze-e. Az, hogy a vízcsepp ághegyen csüng, arra utal, elérkezett egy útnak a végére. De mi érkezett el? A következő szó, a tétováz szerint az ember, mert a földi létformák közül csak az ember képes tudatosan mérlegelni lehetőségeit, azaz tétovázni. A tétováz szó ugyanakkor kifejezi, hogy nem befejezett cselekményről van szó – mi több, az még el sem kezdődött. A világban jelenleg zajló, az emberiséggel kapcsolatos folyamatok még egy el nem kezdődött jövő részei, s nagyon nem mindegy, milyen jövő lesz ez, egy olyan kezdet, amely rögvest be is fejeződik (lehulljon-e, s a vak föld igya fel), vagy folytatódik, ha látszólag talán nem is, de lényegében úgy, ahogy eddig volt: lesz ember, aki a világba mintegy beleolvadva, annak részeként létezik (a világot tovább tükrözze-e). Valamelyik lehetőségnek előbb-utóbb be kell következnie, hiszen a változást sürgető tényezők egyre szaporodnak (egyre nő), s a változás ennek eredményeként majd meg is történik, vagy ennek ellenére nem. Bármi is lesz az eredmény, az emberiséget nem hagyja hidegen, hiszen nagyon nem mindegy további életének (vagy halálának) szempontjából, hogy melyik lehetőség következik be (rémült), de az is biztos, hogy ő maga nem tudja befolyásolni az elszabadult folyamatokat, ehhez még gyermek.
Az is benne van ebben a versben, hogy az emberiség esetleges halála semmilyen következménnyel nem jár a bolygó számára (vak föld igya fel). de a túlélése sem hordoz „hozzáadott értéket”, létezése – amelyre föntebb már utaltunk – csupán miniatűr tükrözése a világnak. S vajon belenéz-e valaki ebbe a tükörbe? A vers nyitva hagyja ezt a kérdést, befejeződik anélkül, hogy erre választ adna. Az emberiség akkor is végletesen magányos, ha megmarad. De vajon tényleg így van-e? Hisz a tükör nem létezik önmagában, eleve azért készítették, mert feltételezik, hogy valaki belenéz. Ha más nem, akkor saját maga, a készítő. S tanulhat abból, amit lát. A tanulás eredménye pedig a folyamatos korrekció – ez a vers pontosabban alkotója –, hisz abban, hogy a világ jobbá tehető. Ez a négysoros tömör összefoglalása a kötetnek, ha ezt végiggondoljuk, sejthetjük, mit várhatunk a könyvtől.
S most tekintsünk bele a kötetbe! Három fejezetből áll. Az első fejezet címe: Billegő remény. A billegő szó befejezetlenségre, az „igen-nem, igen-nem” folytonos váltakozására utal, a remény szó ugyancsak – ám ez utóbbi az elvárást is magába foglalja, azt, hogy az igen-nem váltakozása végül igen-nel ér véget. (A remény hal meg utoljára, idézhetjük a hétköznapi mondást.)
A második fejezet címe: A nyárfa eleganciája. Ez a fejezet – mintegy – kötet a kötetben, egymagában is megállná a helyét. Egy kerek év leírását tartalmazza, újévvel kezdődik, majd jön a télvég, a tavasz, a nyár, az ősz, a tél, ezen belül az advent, és az egész év összefoglalásaként végül az És lőn este és lőn reggel… címet viselő, a szöveg szerint a télre utaló, elhelyezése szerint pedig minden bizonnyal az év utolsó napjaként szereplő vers. De térjünk vissza egy pillanatra a fejezet címéhez. A nyárfa eleganciája első ránézésre pusztán természeti kép, ember nélkül – de vajon lehet-e eleganciája a nyárfának ember nélkül? Hisz ember kell ahhoz, hogy kifejeződjék az elegancia, ha nincs, aki látja – akkor voltaképpen nem létezik. Az ember szempontjából veszi sorra tehát a négy évszakot a fejezet, az évet, a létet.
A harmadik fejezet címe: Ami valódi. Egy azonos című vers kiemelése fejezetcímmé. Felszólítással kezdődik, méghozzá hármas felszólítással, megháromszorozva e sort: Nézz meg mindent, ami valódi! A következőkben felsorolás veszi kezdetét: ne csak a természet különböző szépségeit vegyük szemügyre (Ne csak hajnali mezőkre csöppentett harmatot / ne csak rózsákra rárebbent pillangóvágyakat), hanem az elmúlást is (de a repedő beton rajzolta térképet is, / meg a penészvirággal telepingált házfalat), mert az is a valóság része. Az utolsó strófa azonban már nem a külső környezet megfigyelésére hívja fel az olvasót, hanem magának az alkotónak a szemrevételezésére. Felszólítással fejeződik be: s te mondd meg, hogy ez valódi-e, mert én nem tudom. Annak a sejtésnek ad ez hangot, hogy az ember lényege – valódisága – nem a külsőségekben mutatkozik meg, hanem egy nem ábrázolt (mert ábrázolhatatlan) belső világban.
Ezt fejezi ki a Hídon című vers is, amely a hídon sétáló, a folyót néző költőről szól; arról, hogy szeretné, ha ő maga is olyan energikus, olyan egyértelmű lenne, mint az őt körülvevő természet, s ha léte ugyanolyan megkérdőjelezhetetlen értelmet nyerne. A helyszín is – a híd – két part, a természet és az emberi természet közötti kapcsolatot jelöli. Kóbor felhőket sétáltat a langyos esti szél, / mely engem is pajkosan továbbtaszajt. / A hídon állok meg, a folyó felejtést ígér. / Sóhajtva nézem a hömpölygő kacajt. / Bárcsak a bennem csobogó vér is így mulatna! / Megállna mellettem egy síró gyerek, / s mennyé táguló tekintetével rám mutatna: / ’végre egy valaki, akit ismerek!’ S szinte csak véletlenül vesszük észre, hogy ebben a versben is szerepel egy „gyermek szeme”, éppúgy, mint a kötet hátlapjára is kikerült, az előbbiekben már tárgyalt Ághegyen című vers esetében. De míg az Ághegyen-ben a gyermek szeme rémült, s rémületében egyre nő, a Hídon esetében mennyé táguló a tekintet. Ez a Hídon című vers egyébként a kötet utolsó előtti költeménye, a Végrendelet és a Napfogyatkozás iskola után című versek között foglal helyet, jelképes – kvázi utolsó – helyen. Mert a Napfogyatkozás iskola után című alkotás „az utolsó utáni vers”, mely mintegy „kiszól a kötetből”. Tördelési formája is olyan, mint egy félrehúzott, a teljes behúzás előtti függönyé – vagy mint az épp fogyatkozó Napé.
Szóljunk még arról, hogy mi a könyv kulcsszava. Mi a hajnal szóra tippelünk, mely éppúgy átmeneti, mint az Ághegyen című, a hátlapra kiemelt vers által – vagy mint a maga a kötetcím, a Vitorláz a pillanat által – ábrázolt folyamat. Három költemény címe tartalmazza e szót (köztük a kötet nyitó verse), de további versekben is visszatérően-sokszor megtalálható. Ellentéte – e kötet esetében – nem az este, hanem a már említett napfogyatkozás. Amely nem egy negatív folyamat, hanem a szabadságot érzékelteti – ugyanis „iskola után” következik be; az iskolában sok minden megtanulható, a felelős szabadság csak utána következik. Igen, a hajnalból minden lehet – akár még ez is. (Hungarovox Kiadó, 2019. Szerkesztette és a bevezetőt írta Szepes Erika.)