Agyagfej, Mexikó
Ne félj, a tél ma véget ér,
a szürkesége szétszakad,
a jégszilánk sem ér szívet,
tavasz repes vak ág csúcsán,
a nyár rügyekben álmodik.
Tiéd a reggel, és a többi nap,
az Isten őrzi gondjaid,
a napsütésben új mosoly
ígér kemény, de szép jövőt,
merész reményt, mi mást akarsz!
Az indulat találja meg a verset?
A vers kiáltja: az nem lesz elég…
Ki más dühökben él, belénk mar,
s a két düh épp kioltja oktalan,
külön-külön igaz szavunkat!
Ne félj, a tél ma véget ér,
a pengeélű törmelék se ér el.
A tiszta vers a csend királya,
üzen, de néma, mint az Űr maga,
tavasz repes, de vár a nyár, az ősz is.
Agyagfej, Mexikó
A Kecskemét környéki homokbuckákat ugyanúgy fésülgeti a szél, akár török, akár labanc, akár kuruc kerülgeti azokat. Gyümölcsfával, szőlővel nem lehetne megkötni ezt a laza talajt, ha egyszer mindenféle gyimgyom megterem rajta? Nemzeti gyom: kuruc. Minő gúnykifejezésnek indult ez is, prédókat, útonállókat értettek rajta majd harminc évig, most meg általánosan használják a felkelőkre. Rákóczi fejedelem is felháborodva utasítja vissza, nem utolsó sorban azért, mert a kurucok szövetkeztek a törökökkel, akarva-akaratlanul abban segédkezve, hogy egész Magyarország a szultán vazallusállama legyen, mint az oláh fejedelemségek. Bottyán János generális is nehezen szokja, hogy ekképp nevezzék, de hát ő nem ér rá az effajta szóértelmezésre, alig épült fel abból a sérüléséből, amelyet a legutóbbi csatában a földvári erőd elleni rohamban szerzett, máris a szeretett hon felszabadításáért vívott háború következő hadjáratát, a Dunántúl visszafoglalását készíti elő. Már senki nem vádolhatja pusztán elfogott felesége és elbitorolt vagyona miatti személyes bosszúval, hiszen őt az a Rákóczi Ferenc nevezte ki a Dunántúli kerület főkapitányává, akit a szécsényi országgyűlésen a szabadságért szövetkezett magyarországi rendek vezérlő fejedelmévé választottak. (Beszélik is erről a furcsa parlamentről, hogy oda maga Rákóczi Ferenc, akitől pedig a programot várták, javaslat nélkül érkezett, hagyta, hogy a rendek szándéka érvényesüljön. Végül Bercsényi vitte keresztül az akaratát. Ha a csatatéren is hasonló határozottsággal ragadná magához a kezdeményezést a főgenerális, akkor a lobonc – vagy labanc? – katonák nem masíroznának ilyen elszántan Erdély felé, mert a sír mélyén feküdnének.)
Soltnál elfoglaljuk a révet. Ahhoz elég százötven hajdú. Parancsnok? Legyen Horváth Tamás. Vitéz harcosunk. Egy ágyúüteget is adunk mellé, hogy a rác naszádosokat – akiket bizonyosan riasztanak majd – visszaverhesse. A dunaföldvári erődből majd zárótűzzel akarják védeni a hajókat, ám Horváthék kívül esnek a lőtávolukon. Az éj leple alatt minden lehetséges vízi eszközzel átszállítjuk az egész hadsereget. Földvár őrsége arra ébred, hogy nyolcezer ember indul rohamra ellene. Fél óránál tovább nem tarthatják magukat. Bottyán fülét a szobája előtti hangos szóváltás ütötte meg. Kilépve fejkendős, foltozott, de tiszta ruhába öltözött szegényasszonyt látott, aki mindenáron beszélni szeretett volna vele.
– Jóasszony, ne zavarja a generális urat a csip-csup ügyével – keresztezte az útját a kopja nyele.
– A Világról van szó – kiáltotta az asszony.
– Milyen világról? – figyelt fel Bottyán.
– A Világról, az én egyetlen tehenemről, amelyet kegyelmességed kurucai elhajtottak.
– Jöjjön be kegyed. Ti pedig mindenkit engedjetek be hozzám – förmedt a testőreire a generális. – Ha nem érek rá, akkor várakoztassátok őket.
– Balogh Mihályné vagyok Szabadszállásról.
– Onnan gyalogolt ide?
Balogh Mihályné szeme szép, szomorú, mélybarna, mint a föld, amely életet sarjaszt. Tekintetében ott lángol minden asszony vádja a Bottyán-félékkel szemben, akik háborút támasztanak ebben a világban, ahol csak a béke virágzásának lenne helye. De hát nem ő keltette fel a hadakat, habár azok létének – mint magát kardforgatásban és parancsolásban begyakorolt fő – maga is része, szinte egyet is ért már az íriszből ellene sütő gyűlölettel. Méregetik egymást az asszonnyal, már-már farkasszemet néznek, hová vezet ez? Az egyetértéshez, amely szerint tarthatatlan, hogy némely kurucok elhajtották Balogh Mihályné tehenét, a Világot.
– Foltos az orra – sóhajtott az asszony.
– Milyen alakú az a folt?
– Hát, nem is tudom.
– Hogyhogy nem tudja, asszonyságod?
– Mindig úgy nekem nyomja az orrát, hogy simogassam. Megsimogatom, már akkor nem is látom, milyen az a folt.
Bottyán emlékezetében csordák lépdeltek keresztül – szélesen elárasztva a kövér füvű, zöld pusztát és riadt bőgéssel összetorlódva a sárosan habzó folyami gázlókon –, még abból az időből, amikor a kezében tartotta az egész Dunántúl marhakereskedelmét, a szürkék szarva hegye rendszerint fekete, a szín mélységében és kiterjedtségében lehettek eltérések, ám a puha, gránitszürke szivacsban végződő orrokon legfeljebb anyajegyek szóródtak szét – már ha ez a kifejezés marhákra alkalmazható. Foltos orrú tehenet azonban egyet sem látott.
– Gyanakszik a nagyságos úr.
– Mire gyanakodnék? Asszonyságod tehenét ezzel a jeggyel azon nyomban megtaláljuk. János!
A segédtiszt bepattant, és vigyázzba merevedett.
– Balogh Mihályné tehenét – amelyet tévedésből hajtott el valami bitang, majd ezt is kinyomozzuk, ki – ne a billogja, hanem az orra után keressétek.
– Az orra után?
– Mert az foltos.
– Épp most tereltek be egy foltos orrú tehenet. Még sosem láttam ilyet.
– Na, már azt én is megnézem.
– Az Isten áldja meg, nagyságos generális úr.
És a szürke tehén orrán valóban ott terpeszkedett egy fekete folt.
– Olyan ez, mint egy pecsét – véleményezte János.
– A pecsét vörös – replikázott Bottyán.
– De formára.
– A pecsét formája olyan, ahogy elfolyik.
– De a közepe…
– Az a gyűrű körkörössége.
Nem tanulmányozhatták tovább a foltot, mert Világ, megismerve a gazdáját, boldogan nyomta oldalába az orrát. Balogh Mihálynénak megeredtek a könnyei.
– Istenem, hogy lesoványodtál.
Az anyák is ezt mondják, ha rég nem látott gyermekükkel találkoznak.
– Két huszár kísérje haza ezt az asszonyt, és alája is adjatok egy lovat – rendelkezett Bottyán.
A menet iramát a füleit vidáman legyezgető Világ komótos lépdelése szabta meg. Bottyán hosszasan nézett a távozók után. Honnan is? A hadak útjáról. És lám, Balogh Mihályné, egy gyönge asszony is elindult a maga háborújába, az egyetlen tehénkéjéért. A hadvezér, bármilyen csapatok, eszközök, szövetségesek álljanak is rendelkezésére, csak úgy tud nyerni, ha világos előtte a hadicél. Balogh Mihályné szövetséges nélkül indult hadba, és egyetlen fegyvere a tekintete volt, amelybe belesűrűsödött az egész magyar paraszti sors. Mi történik, ha újabb kuruc prédók teszik rá tolvaj kezüket Világra? Csupáncsak a gyűrű körkörössége fordul egyet, mert az asszony megint nekiindul a tehénkéje után és elmegy – akár Szécsényig is.
Ott, az országgyűlésen a küldöttek hevesen érvelnek a rendi konföderáció mellett és ellen, leghangosabban azok, akik most hallanak arról először.
– Uraim, az indítvány mindenképpen megfontolást érdemel.
– Magyarország sorsáról ne idegenek döntsenek.
– Ez az, legyen az államforma rendi konföderáció. Jól mondja Bercsényi.
– Legyen!
– Ne legyen. Magyarország királyság. Csak nem mondunk le királyválasztó jogunkról?
– Soha nem mondunk le.
– De hiszen 1688-ban megszavaztuk, hogy a választott királyságból örökös királyság legyen és az Aranybulla ellenállási záradékát eltöröltük.
– Hát, ha megszavaztuk, most visszavonjuk.
– Csak nem hagyjuk, hogy minket támadjon fegyverrel a király.
– Mi támadjuk fegyverrel a királyt.
– Legyen csak ez a konföderáció az államforma.
– Lengyelországban is működik.
– Ott sem működik.
– De uraim, a konföderáció a lengyeleknél csak azt jelenti, hogy a rendek egy csoportja szövetséget köt, hogy új királyt válasszon – szól valaki, aki nem csak a boroshordóit küldte át busás haszon reményében a Duklai-hágón, hanem a krakkói kastellán és a belzi palotagróf estélyén is megfordult, ahol a fiatalokat a táncterembe engedve az öregek végre a politika kérdéseibe is belefoghattak.
– Ha ott azt jelenti, itt majd mást jelent.
– Maradjanak meg a régi jogok!
– És gyarapítsuk azokat újakkal.
– Úgy van, fejlesszük az ipart és a kereskedelmet, és fizessünk utána forgalmi adót.
Általános felhördülés, a kardhüvelyre csapódó kezek vészt jósló zaja.
– Nemesember nem fizet adót!
– De csak a többletjövedelem után, hogy az állam is gyarapodjon, utak és iskolák épüljenek.
– A tanítás a papok dolga.
– Hallja, Magyarországon vagyunk!
– Éljen Magyarország!
Hatalmas éljenzés. Ebben a helyzetben lép a tekintetes karok és rendek elé egy fejkendős, foltozott, de tiszta ruhába öltözött szegényasszony, aki mit sem tud konföderációról, ellenállási jogról, vámmentességről, forgalmi adóról, fiskusról, csak azt tudja, hogy ebben az országban, ha nem a törökök, akkor a császári zsoldosok, ha nem ők, akkor pedig a magyar felkelők teszik rá a kezüket az országlakosok jószágaira.
– Balogh Mihályné vagyok Szabadszállásról.
Bejelentése általános zavart kelt („skandalum”, „azonnal intézkedjenek”, „hát itt már minden megesik?”), pedig a rendek nem is tudják, hogy Balogh Mihályné azért kereste fel őket, mert elhajtották a Világot. És ha megtudnák, mielőtt a hajdúk (talán édesanyjukra emlékezve nem túl erélyes mozdulatokkal) kitessékelnék, mivelhogy nem szerepel a napirendben, az mit változtatna az egybegyűlt rendek helyzetén? És az országén? Mi vezethetné rá a magyar országgyűlés tagjait arra a felismerésre, hogy nem ők az ország, hanem a Balogh Mihálynék és Balogh Mihályok? Talán ha egyenesen Világ lépdelne eléjük?
– Világ vagyok – bődül el a tehén. – Balogh Mihálynét keresem. Hová tették?
Hová tették volna? A többi el nem intézett ügy közé. Az ügy helyett mondhatnánk kérdést is, amint a „Világ” helyett „világot”. „Te is adóügy vagy?” – érdeklődik Balogh Mihálynétól az egyik függő akta. „Már hogy lenne az? – förmed rá egy poros portfólió. – Nem látod, milyen szegény?” „Ugyan, mindenki foldozott ruhában jön a bírák elé, hogy szánalmat keltsen.” Egy elegáns, szarvasbőr mappa azonban így szólt: „Uraim, kíméletet. Hát nem látják, hogy ez itt a Világ vége?”
Anya gyermekkel, Mexikó
meditálva Kvannon lepecsételt szobra ölében
Mikor a költő fölmegy a hegyre, pontosabban:
amikor elhatározza, hogy fölmegy a hegyre,
egyszeriben minden lépése könnyebbé válik, szinte szökken,
s gyöngykagylót feszítőn hasít szemébe az igéző rózsás hajnal.
Mint egy életre szabadító, jó éjszakai alvás
a kiterjedés nélküli, párálló sivatagban,
vagy akár nyirkos téli éjszakán, amikor mégis
elég meleged van a pihetollal tömött tibeti hálózsákban,
akkortól kezdve a süketítő csöndben jól hallod füledben
saját véred ütemét doboló verőered lüktetését
a bölcsesség gyémántjának titokzatos zúgásával elkeveredve.
Gondolatban a tengerparti homokot pergettem az ujjaim között,
aztán belegázoltam a vízbe és úsztam egyet az óceánban,
majd kis tüzet raktam a hullám barázdálta fénylő fövenyen,
konzervet melegítettem, kenyeret szeltem otthonosan,
aztán békés tele hassal kiballagtam a pályaudvarra,
s föllendültem a Santa Barbara-i hosszújáratú tehervonat
elém gördülő utolsó vagonjába, a fékezőfülke homályában
útnak eredve oda, hol csak surranó sármánypintyek
és viduló vörösbegyek fenyegetik gyapjúba burkolódzó
csöndek közé szorított, vacogó némaságomat –
mikor is a költő végre rászánja magát, hogy fölmegy a hegyre.
„trambulin, trambulin, harmadszor is trambulin,
kinek kóma kéne, vazze, jó koma az inzulin”
Vendég voltam egy kanbulin,
lengett velem a trambulin.
A trambulin magasában,
egyedül a trambulinon,
ringatózó trambulin
egyszemélyes kanbulin,
belémszállt a kisördög,
nem is olyan kicsiny dög,
pata, szarvak, minden rendben,
kénkőfüst száll habosan,
ringatózom magosan.
Amíg bírom idefenn,
ringatózom ügyesen,
egyedül a trambulinon,
mormolom, csak míg kibírom:
Buli, buli, trambulin,
köröskörül kankalin,
ezeréves kanbulin.
Ez aztán a trambulin,
ring rajta egy alfahím,
innen fentről messze látni,
irigyelhet engem bárki,
a láthatár elég széles.
Hogy ez a vers nem elég éles?!
Körbe-körbe kerítés,
pengetaraja is véres,
piros mint a kankalin,
ringat fenn a trambulin
az ezeréves kanbulin.
Ég s föld között fel-le, fel-le,
süllyedve és emelkedve
ringatózni lenne kedve
fölöttem már a duzzogva föltálalt
tükörtojásnak, a Napnak is,
alattam egy menthetetlen,
letérkövezett múltú ország
nyitva felejtett emlékkönyvének hamis
oldalait lapozgatja szótagolva
a mu-csa-i szél.
Ösztöndíjat alapítottam, ahogy azt manapság illik
s mert az ő emlékére, el is kereszteltem róla:
TAR SÁNDOR NAPI ÖSZTÖNDÍJ, ezt írtam a táblácskára
mellette csillog a pulton, kicsit nekidöntve
hogy le ne üsse, véletlen föl ne borítsa senki,
egy vastag falú féldecisben a feledtető, fénylő rumital,
ígéretesen csillog, sokat ígérőn, szinte mindent,
ami ebben a kocsmában még szabadon elérhető,
könyökölve lesem, ki nyúl szomjazva a csalfa vigaszért
s ha üres a pohárka, csak intek a csapzott csaposnak,
ő már tudja a dolgát, tölt bele újra, s nekem húzza a strigulát,
és ha a szomjasok kérdik, ki az a Tar Sándor,
csak hunyorít egyet, és selyma mosollyal fejemre mutat,
így nő egyre kültelki népszerűségünk a csehóban,
legutóbb egy tapló szivacs hálásan már azt kiáltotta:
éljen Tar Sándor, ilyen egy igazi finom magyar úr!
én meg szerényen hajlongtam hátul, mintha magam is,
ha kérdezik, írok-e még okos könyveket, letagadom,
a jelentésekről meg hallgatok – ahogy azt manapság illik.
(proli-retro)
Most aztán hajtsátok meg, fiúk, mint Rozi
a Singer varrógépet – mondta lelkesen Nándi bá,
s közben nagyon ügyelt, hogy nyersgumitalpú dorkójával
rá ne lépjen a főpálya füvét a salakos futócsíktól elválasztó,
gondosan vonalazott, mészporos alapvonalra,
s láttam rajta, most komolyan azt gondolja, szakadjunk meg,
mert kacsintott is hozzá, fejével is intett maga mögé:
Hesszelnek a nagyok! – tette hozzá büszkén-bíztatón.
És lám csak, tényleg ott ül a visszhangzó lelátó bunker-hűvösében
a Kocka, az Öcsi, a Púpos meg a Bolond is az egyből,
kezükben kártya-legyező, korsó sörök a padon.
Piros negyvenszáz ulti! – rikkantotta Kocsis, az egybenyakú,
Megkeverted te ezt a paklit rendesen? – kontrázott Budai.
Rohantunk vissza mind a pályára, mint az eszementek,
csúsztunk, másztunk, mennybe mentünk, zakatoltunk föl-alá,
marta szemünket a sós veríték, keményen hajtottuk a Singert,
közben láttuk anyánk lábán kígyózni a kéklő visszereket,
ahogy szüntelen tapossa a meghajtó öntöttvas rácsát,
arca előtt a doromboló fekete Singer-párduc elnyúlt teste,
keresztben az aranyló reklámbetűs embléma vakítva ragyog,
az őrülten ugráló, kegyetlen tű csak hurkolja az öltőcérnaszálat,
felettünk a Nap sercegve sülő tükörtojás, miközben
zakatoló varrónőkből párducok leszünk mi is, varázsütésre,
a szívem majd kiugrik a vállamon, a nyakamon át,
hajszol a vérünk s kacagó bérünk, szertárostól
a heti villamosbérlet meg a tábla krumplicukor.
De mindez már smafu, hoppra megváltozik, ha Öcsi észrevesz,
ha Kocka rád néz, ha kiválaszt a Bolond mutatóujja,
akkortól havaj, új élet indul, minden nap mézes a szám,
ólomstoplis csuka, meggypiros címeres tréningruha,
akár tanácsi bérlakás kiutalás is, jaj, édesanyám!
Süt a Nap, csillog a csiganyom,
csillog a csiganyom a fűben,
csillog a fűben a csiganyom,
nyugalom, fű csillan, aranyom.
Tűzláng csillog a Napban,
napozik a csiga a fűben,
távolban kék lik a Balaton,
kanyarog sorscérnánk a tűben.
Áll felettünk a Nap katatón,
aranylik a csillogó csiganyom,
csillagom, nyúlik a csiganyál.
Hol van egy jó kocsma? Ihatom!
Elzúgnak sóhajtva a fehérlő parittyakövek,
célbazuhannak a villámló kések, pengerezegve,
kiröppennek a tollas nyílvesszők, karcsún,
elsötétedik ma felettünk a duzzogó ég,
rémülten futnak szerte a jajjal viselős felhők,
s csak bandukol Jónás, járván Ninivébe,
hol gyilkossá lesz mind, aki árván felnőtt.
Domborműves kerámia, Guatemala
Száraz, júliusi reggel volt. A Nap alig bukkant elő a horizonton, az első sugarak melegét már érezte az ember bőre. Korán indultam, hogy elkerüljem a hőséget, de nyilvánvalóvá vált, hogy nem fog sikerülni. Elhatározásomat azonban nem változtattam meg. Minden évben megteszem ezt az utat, mint valami zarándoklatot a régi szélmalomhoz.
Elindultam. Épp, hogy elhagytam az utolsó házsort, a vibráló levegőben már láttam a malom csúcsát, de tudtam, hogy legalább egyórányi kerekezés után érem csak el gyermekkorom egyik felejthetetlen színhelyét, az omladozó tanyákkal körbevett szélmalmot. Megérkeztem. Az utolsó pár száz méternek gyalog vágtam neki. Biciklimet egy nyárfához támasztottam. Az emlékekben való elmerülést segítő, mély csend ült a pusztán.
Egy galagonyabokor ágain szárnyait széttárva piheg egy pacsirta. Az ördögszekér se mozdul, szellőre, szélre, viharra vár. A száraz fű közül egy-egy szöcske ciripelése töri meg a némaságot. Ingemet kigombolom, hátha megmozdul a levegő, és körbefújja a hátamat. Dől rólam a verejték, a szemembe folyik. Látásom elhomályosul, gondolatban máshol járok. A múlt képei, hangjai jelennek meg. Hullámzó búzamezők, barna szántás, madárcsicsergés, gyerekzsivaj, lovas kocsik nyikorgása. A malomból a legkülönbözőbb zajok áradnak ki a lisztfelhőbe burkolódzott ajtón és ablakokon át. Fúj a szél, a vitorlák fáradhatatlanul róják a köröket, a kerekek morogva őrlik a búzát. Vállukon zsákot cipelő emberek, egyet nyögve dobják kocsijukra a liszteszsákokat. Mindig a zsákok tetején utaztam és alig vártam, hogy találkozhassam a cimboráimmal. A malomban útban voltunk az embereknek, így a közeli kanálishoz mentünk, és a nádasban játszottunk.
Évek teltek el így. Később, amikor már elszántságunkon kívül, némi testi erővel is rendelkeztünk, egymással versengve cipeltük a zsákokat. Néha a súly alatt összerogyva elestünk, és arccal ráhuppantunk a zsákokra. Arcunk, hajunk fehér lett. Ilyenkor nem maradhattak el az ugratások. Mindenki jókedvű volt, még az egyébként mogorva, szikár molnár is jót mulatott. Egymás után jönnek elő az emlékek, a bőséges és a silány termésű évek emlékei is. Aztán, egyszer csak új rend következett. A földeket elvették, a malmot államosították…
Megbotlom egy vakondtúrásban. Egyensúlyomat visszanyerve, kitörlöm szememből az izzadságot. Éget a hőség. Egy kis szellőért könyörög a természet. Furcsa, ismerős zaj üti meg a fülemet. Nyikorog a malom. Feltámadt a szél? Az ördögszekér nem moccan, a fűszálak továbbra is csak magukban gyönyörködnek a délibáb tükörképében. Akkor mi ez? A malom felé fordulok. A vitorlák megmozdultak, de nem a szél késztette őket, táncot járni. Az egyik szakadt vitorla végén, a tengelyre erősítve valami lóg. Egy élettelen test.
Frissen bokszolt csizmái összekoccannak. Fekete nadrág, fehér ing, cserzett, ráncos arc. A régi gazda, a molnár az. Visszatért, hogy egy utolsó körre felkérje társát, groteszk díszként lógva e furcsa feszületen. Az alsó holtponthoz érve csizmája árkot rajzol a homokba, fékezve kissé a halál szította lendületet. Átlendül a túloldalra, lassan vissza, majd megáll. A malom eljárta utolsó táncát.
A nap átégette a szívem, a torkom izzik, ruhám csupa víz. Fázom.
Fallikus figura, Peru
Te megáradt folyóvíz tavaszi reggelen,
iszap és sás illata, fűzfaágak zuhogása,
rét, hol fényes kiáltás a zápor,
s este csak a szél lélegzését hallani –
gőzölgő föld, ragyogsz,
aranytál az ekevas nyomában –
augusztusi ég, melyen
kipergett búzaszem a Nap –
kocsmazajban hegedűszó,
Vörösmarty kiröhögött vén cigánya,
tántorgás felborult székek között,
ima és káromlás,
leggyönyörűbb!
Mi vagy te, miféle titok?
E vers is csak dadog,
s elnémul hirtelen, mint
ködös november-éjjelen
a rólad zokogó gépfegyverek.
Mert kimondani téged nem lehet –
a földnél, mely terem,
szül és pusztít, külön történelem –
dombok lágy ívénél, álmodó folyóknál,
a népnél – ének az időben –,
több vagy te önmagadnál!
Te elveszített kedves derengő arca,
kútbaugrott lányok dúdolása a víz alól,
összeroppantott pohár lüktető szilánkja
az eleven húsban, bordák közé szelíden
sikló késpenge villanása,
vércsík verssora sistergő hóba írva,
tenyérbe ejtett állú tűnődés siralomház-magányban,
orgonaillattal áradó szerelmes suttogás,
ágyúdörgésben nótázva vonulás,
katonatemető a domboldalon,
parasztok szemében forradalom,
régholt betyárok sóhajától borzongó téli nádas –
Te rejtelem-ország,
édesanyám-ország,
másnak-adott-jegyesem-ország,
átokszavammal cirógatom orcád,
te háború-ország, bujdosás-ország,
pisztolydörrenés-ország –
Talán csak látomás vagy, eloszló pára
hajnali tó tükörén,
talán csak emlék, átnyilalló
álmodó fiad szívén,
talán csak őrület, költők józan őrülete,
lehet, káprázat vagy, de oly gyönyörű-tiszta,
ha ki belédvakult,
téged lát mindörökre.
Állatalakos textiltöredék, Peru
Péntek, hajnali csengő, megjött az ÉS,
a föjtont (lásd: Bakos-szótár) elolvasom majd,
és a félhosszú verseket, hátha.
Ám jő a hír, hogy intifáda dúl, költő mit tehet,
ceruzát faragok, vágok barna papírt,
radírom keresem, írok íme – tulajdonképpen
Évának kéne, szerelmesen, szerelmes-szépet…
Épp frissít a gép, időm bőven, hát pihenésképp
fogművem tanulgatom, kinézzek valahogy majd,
ez az Alzheimer-szindróma szintén
borzasztó lenne, fogom hát humoránál.
Valamit még, tudom, akartam. Ó igen:
de lomha ez a gép! De lomha délelőtt ez!
Az agyban Babits, hogy ó jaj.
Festett szobor, Mexikó
„Ó, virrasztások évszaka!”
(Dsida: A sötétség verse)
Az erdő eleinte nem gyanakodott.
A forró, levegőtlen nyár szinte hófehér égboltját az ősz színes kupolája váltotta, észrevétlenül, akár a színházban a díszletet az ügyelők, a hőség miatt csörgő-száraz aljnövényzet puha, nedvességtől zsíros szőnyeggé halkult, amin a sünök rettentő nagy jókedvvel caplattak át, abban a hiszemben, hogy nem hallja őket senki és semmi; prüszkölésük, morgásuk azonban már messziről elárulta őket.
A tarka avaron megkülönböztethetetlen tömegben sorjáztak állatok s növények, a lehullt lombok súlyos, illatos dunnaként hevertek a földön.
A közeli falu toprongyos lakói egyre-másra merészkedtek be a sűrű és sötét erdőbe, annak a szélére, mert az utakat kidőlt árnyékok torlaszolták el, de a félelem látható jelei nélkül mozogtak az ösvényeken, hiszen tudták, hogy a furcsa rengeteg élőlényei torkig falták magukat az őszi hónapok nyújtotta gyönyörűségekkel, s hogy eszük ágában sincs gonosz terveket forralni az elkószáló gyermekek ellen.
Az ádáz loncsosfarkas naphosszat süttette bundáját a tisztáson, arasznyira a nagymama házikójától, sőt, a hisztériára hajlamos vaddisznó is békésen heverészgetett, pedig ő kicsinyei védelmében bárkit hajlandó volt felnyársalni, sőt, a szálló levelet is üldözőbe vette.
Békeszaga volt nappalnak s éjszakának.
– Nem lesz ennek jó vége – szólt ekkor a medve hatalmasat ásítva. – Meglássátok, nem lesz ennek jó vége.
– Meglátjátok – szólt rá a Kisasszony. – Meglátjátok, Apó.
– Hát nem ezt mondtam én is? – méltatlankodott a medve, s oldalára fordult, hogy hersegve lakmározhassa a vadmálnát. – Ejh, te!
– Nem ezt mondtad – nézett rá ártatlan, színváltó szemekkel a Kisasszony, maga alá húzva lábát, hogy az utacskán nyüzsgő hangyák elférjenek. – Meglássátok, ezt mondtad.
– No és?
– Tudhatnád – pillantott rá szemrehányóan a Kisasszony, akinek vörösbe játszó hajába homokszürke szálak tapadtak, mivel a nap estébe fordult, és az éjszaka leeresztette hosszú pókfonalait a mit sem sejtő nap aranyló fészkébe – tudhatnád, hogy az igei felszólító mód elváló igekötővel jár.
– Mit hablongyolsz össze?
– Apó – mondta felettébb szigorúan a Kisasszony, és csilingelve kacagott, csak úgy rázkódott a kabátkája s kabátkájában a könyv, amit becsúsztatott, hogy hatásosabban tudja testével alátámasztani mondandóját. – Ilyen szó nincs is. Ez hapax legomenon.
A medve lassan, méltóságteljesen letarolt egy egész bokrot, a pofája ragacsos-lila lett az édes málnától, s a levegő mámorító illattal itatódott át.
– Te nefelejcsharisnyás, te – szólt a mackó. – Tudod, hogy az agyamra mész néha az okoskodásoddal?
Szeretettel megpaskolta a Kisasszony feje búbját, mire a lány felébredt, és meghökkenve szemlélte maga körül a csöpögős málnabokor maradványait, és hunyorgott, amint a lemenő nap kampói a szemhéjába akadtak.
– Milyen fura álom volt – gondolta, és megmasszírozta a tarkóját, mintegy a test s elme eldugott indítógombját keresgélve. – De sebaj. Azt hiszem, ideje hazamenni. A szél egyre hidegebben fúj. Még igaza lesz az apónak – tette hozzá fennhangon, folytatva s befejezve az álmot.
Óvatos, andalgó mozdulatokkal ment a fényét vesztett úton – nem ment, siklott szinte –, és szórakozottan cirógatta az ösvényen bókoló, félig pőre bokrok és apró fenyőfák kidugott orrait. A lába vitte, nem a szíve vagy az esze, és néha szórakozottan megtapogatta kabátkája alatt a könyvet, amellyel olvasni szaladt ki a kis tisztásra a félhomályos házikóból, de öt kurta oldalt futott át mindössze a Kossuthkifli-regényből, amikor elnyomta a buzgóság.
Jólesett pihenni. Ha az álma nem lett volna… de volt.
– Vajon mire célozgatott a bumfordi? – kérdezte suttogva, fenn sem akadva azon, hogy álmában egy vadállattal beszélgetett, hiszen azt megtette éber állapotban is (a nádtetőn hancúrozó mókusok cserfességét kedvelte, de a mogorva, saroklakó pókokkal is szóba elegyedett). – Mit jelent az, hogy: nem lesz ennek jó vége?
Elgondolkodva ballagott a sötétülő úton a hidegülő szélben, a kövéredő árnyékok közt bukdácsolva, kapkodva a lábát.
A fényt felnyalta a sötétség, és a meztelen ágak már lefogtak egy-két szomorú akkordot az éjszaka hangszerén, s csak a jelre vártak, hogy elkezdhessék a mélabús szimfóniát, amit a hold dirigál majd felhőkottájából.
Világoskék-harisnyás Kisasszony ritkán adta át a szomorúságnak a fejét, ám az ősz végi erdő mégis erre késztette, s bár küzdött a lehangoltság ellen, a fülébe hideget fújó szél elszomorította.
Már értette, mire célzott a málnásban trollkodó, bundás szörnyeteg.
– Ami szép, elmúlik – lehelte a Kisasszony a félhomályban icergő-mocorgó szentjánoskák felé –, bizony. Nemsokára itt a tél. Brrr.
Nem ez lesz az első hideg évszak, amit a réges-régi, szénégetők által hátrahagyott kunyhóban kell töltenie, nem is a második. Igazság szerint mindig megfogadta, hogy kiszámolja karcsú, fehér ujjain, mennyi az annyi, ám irtózott attól, hogy felvegye a harcot a könyörtelen idővel, mely minduntalan felkavaródott, ha belekukucskált, akár a pocsolyavíz, amibe belekotort a minap, hogy lássa, mi csillog az alján, ám aranyérme helyett csupán napfény cirmozta iszapot talált…
Arra tisztán emlékezett, hogy – jó szülei tanácsa ellenére – egy tavaszi tanítási nap után bedugta táskáját egy készséges bokor alá, csupán a Kossuthkiflit markolta ki belőle, amiről azt mondta a szakállas tanító, hogy nem könnyű olvasmány, de a bátrak megpróbálkozhatnak vele, majd, uzsgyi, befutott a pirospozsgás fénygömbök ujjongásától kísérve a dús, zöld lombú fák közé, melyek olyan bársonyos hűvösséget árasztottak, akár a tenger hullámai.
Szaladt, szaladt kacagva, míg ki nem fáradt, akkor leheveredett, és hempergett egy sort, tépett egy tenyérnyi bogyót, majd még egyet, azután a telihold ezüst permetében tovább sétált, egyre messzebb és messzebb, be a varázslatos vadonba, amitől annyira óvták a fölnőttek.
Végül rátalált a kunyhóra – és azóta ott él, együtt mindennel és mindenkivel, aki és ami szelíden megtagadta a fölnőttek világát. Jól érezte magát a kotnyeles madarak és félelmetes négylábúak között.
A téltől sem fél, de nem ám! A Kisasszony durcásan csücsörített, megtorpant, és nagyot toppantott.
A zajra rögtön kidugta a fejét a vakondok egy túrásból.
A fény ráesett gömbölyű, csillogó kobakjára, s az álmélkodó Kisasszony egy pillanatra csokoládétölcséres citromfagylaltnak vélte. Az illúziót azonban megcáfolta a vakondok tekintélyes baritonja:
– Beléd meg mi ütött, hogy lebontod a fejem fölül a házat? Nézd meg, mit csináltál! Leszakadt a plafon, tönkrement a padlószőnyegem. Miért táncolsz a tetőmön?
– Ne haragudj – szabadkozott a Kisasszony –, kissé elgondolkodtam.
– Ha én elgondolkodom – így a vakondok –, nem okozok kárt senkinek. Legföllebb elalszom szépen a fotelben, és kidől az áfonyaleves poharam. Na, bumm. Legközelebb gondolkozz, mielőtt elgondolkodnál.
S mielőtt a Kisasszony megfejthette volna e mondat értelmét, alámerült a sötét talajba, mintha ott sem lett volna.
A lány megdörzsölte a halántékát.
– Nagyon fáradt lehetek – szólt bánatosan. – Jobb, ha ma kihagyom a vacsorát, korán lefekszem. Csak ne fájna úgy a fejem, és ne szédülnék! Lehet, hogy nemsokára itt a tél?
Szerencsére hamar hazaért, elhörpölt egy finom zöldteát nádcukorral, kevés mézzel megbolondítva, és magára húzta a takarót, amit hosszas válogatás után rendelt meg annak idején egy Zara-katalógusból.
Másnap reggel vakító fényár keltette fel, amely az ablakon át hömpölygött be a kicsi szobába, átölelve a világos színű bútorokat. A Kisasszony függőlegesbe küzdötte magát, és a függönyök közt alaposan megnézte magának a megváltozott világot – haragosan, ám nem mintha számított volna –, hogy utána mérgelődve húzza el szép száját.
– Hó – állapította meg. – Leesett a hó. Na, lesz nemulass!
Mire értette, mire nem az utóbbi felkiáltást, nem lehetett tudni, de az tény, hogy az erdőt, mint láttuk, gyanútlanul érte a havas felfordulás. A legtöbb állatot két fontos étkezés között találta a hideg támadás, s most a rengeteg zúgott a felháborodott és számonkérő jajszavaktól, melyeket a sosem-alvó madarak, a harkály meg a szajkó terjesztettek, és eljutottak a kis kalyibához is, ahol a Kisasszony lakott.
– Sok hű meg hó, semmiért – dohogta a lány takarítás közben, és aggódva kémlelte a házikó előtt összegubancolódott gyöngysort alkotó, fekete lábnyomokat. – Mégiscsak igaza lett a brummogónak… de ez nem segít rajtunk.
Azzal visszabújt a kuckójába, és a könyvszekrényt fogta vallatóra. Teltek-múltak az órák, az árnyékok némán firkálgattak a padlóra, akár a napközis gyerekek, a kandalló melege választás elé állította a levegőt, kinek fogadjon szót, a tűzhelynek-e, avagy a huzatnak, és a ház körüli friss havat újra meg újra összejárkálták az állatok.
A Kisasszony egyik kötetet a másik után hajította félre.
– Ez se, az se – mondogatta. – Az se, emez még úgy se. Egyik se ad tanácsot, mit lehet kezdeni a kotnyeles téllel. Legalább azt várta volna meg, míg megtelnek a kamrák, a mókusok megjelölik a raktárfedeleket, nehogy elfelejtsék, mit hová dugdostak, a félős őzek a faluhoz vándoroljanak, ahol a farkas csak szemmel verheti őket… nem értem az egészet!
Dehogyisnem, dehogyisnem értette.
A kisebb-nagyobb lábnyomok hovatovább ostromgyűrűbe fogták a szénégető-palotát, ám ő senkit se látott, akit fülön csíphetett volna. Az erdőlakók mintha megszervezték volna a szelíd, könyörtelen abajgatás menetét, mert kínosan ügyeltek arra, hogy végig a háttérben maradjanak.
Észrevétlenül jöttek-mentek, akár a gondolatok.
A Kisasszony rendületlenül olvasott – s tudta, hogy közben őt is olvassák –, és nem tépte fel az ajtót, hogy véget vessen a nevetséges hajcihőnek.
Sejtette, mire megy ki a játék, de nem volt hajlandó tudomásul venni. Fél füllel hallgatta a császkálás, a motozás zaját, ám nem mászott ki gömbölyű foteléből, hogy utánanézzen a láthatatlan randalírozónak.
– Ha ebben se találom meg, hát semmiben – sóhajtott, leemelve Tolcsvay fő művét, a Nagy stilisztikát, majd rögtön vissza is csúsztatta, inkább Bálint gazda ide vágó műve után kutakodott. – Miért jött ilyen korán, és hogyan lehet távozásra bírni – motyogta, folyton visszaparancsolva füle mögé egy-egy kíváncsi hajtincset, aki részt akart venni a tudományos munkában.
Fehér ujjai folyton elmerültek hajban-fényben, és lapátolták egyre, szakadatlanul. A Kisasszony zöld-kék szeme mohón fürkészte a szavak közti fehér mezőket, átjárókat keresett, de hiába, mert a tél a könyvben is kifogott rajta, nem árulta el titkait.
Lépcsője előtt a lábnyomok egyre szaporodtak – azután másnap reggelre eltűntek. A tisztás ránctalan, keményre húzott kórházi lepedőként simult a földre, s ő sejtette, hogy ez semmi jót nem jelent.
– Na tessék – csóválta a fejét a gőzölgő teás ibrik fölött –, no, tessék. Most jön az ítélőbíróság. Persze, ki lehet a bűnös? Na, kicsoda? Hát én, ki más… Mindig elfelejtik, hogy nem varázslónő vagyok, hanem könyvtáros… s erről sincs papírom. Nem azok vagyunk, akik szeretnénk lenni, nincs mese.
Hátradőlt, és várta az egyszemélyes bizottságot.
Medve apó késve érkezett, mert a nagy hóban kissé megkavarodott, és egy, a szabadba merészkedő, tűzifagyűjtő csoport alkalmi menedékénél kötött ki a Kisasszony háza helyett, de végül elvergődött az eget finom füsttel pántlikázó kunyhóhoz.
Mély levegőt vett, és bekopogott.
A Kisasszony majd’ kiesett a fotelből ijedtében (kínjában a Kossuthkiflit lapozgatta, hátha talál valami utalást a megkompolyodott időjárásra), és az utolsó pillanatban csípte el a teás csészét, mielőtt a földön landolt volna. Összegombócosodott, és lapos pillantásokat vetett a bejárati, vasalt ajtó felé.
Nem kérdezte meg, ki kopog, mi kopog, bár csaknem elsütötte a szakállas, mesebeli viccet, hanem beengedte a medvét – illetve kilépett hozzá, a küszöbre.
– Mit akarsz? – kérdezte a Zara-takaró sátrában. – Semmit se találok, apó, semmit. A könyvek hallgatnak.
– Mi meg fázunk és éhezünk – felelte a mackó, és megborzongott (a közeli fákról kárörvendő varjúcsapat leskelt, a háttérben két hód ütötte egymást egy ággal). – Úgyhogy ne késlekedj. Indulj, hipp-hopp.
– Hogy mit csináljak? – a Kisasszony félrebillentette a fejét. – Hipp-hopp?
– Hát lépkedj – mondta a medve, és nagy mancsával megragadta a Kisasszonyt, ráhelyezte a hómezőre, gyengéden megtaszította. – Rajta!
Mit tehetett volna mást Világoskék-harisnyás Kisasszony– engedelmeskedett.
Egyet lépett, a fekete bokacsizma beleharapott a hóba, majd még egyet, talpa simogatta a havat – és a medve elégedetten horkantott. A varjak majd’ leestek az ágról meglepetésükben, a hódok abbahagyták egymás püfölését.
A Kisasszony apró, világoskék szirmú virágokat látott maga mögött; kissé girbegurba sort, ahogyan az imént töntörögve végigsétált a fehérpromenádon.
– Itt a tavasz! – kurjantotta a medve, és belebokszolt a levegőbe. – Hé! Mindenki! Itt a tavasz! Huncut, aki tovább alszik, és nem örül a tavasznak! Hurrá! Éljen! Éljen mindenki, szaporást! Mert élni jó, bizony, bizony, élni jó.
Síredény, Mexikó
Folyt. köv.
A színlelés megkerülhetetlen.
Maga a produkció kerek.
Van benne igazság. Eggyé forr a spiritusz
és a tett.
Ki kell találni! Művelni.
Mérgező műgond van a hazugságban.
Kiszaladnak a szavak a szájon.
Azután bánom. Habár megcsináltam.
Az olvasás infúzió.
Ömlik millió illúzió.
Nem mindig esztétikus a jó.
A morál hamar elillan.
Erek és belek között, belül alakul
a hittan.
Szerfölött eltörött
Az ég savas lélek, felfelé folyik.
A tudatlan tudat meg mindent feléget.
Elveknek csinál a morál mozit.
Itt az eső: limes. A terminus az est.
Egy tegnapi remény. Mintha élne.
Ez volna a kezdet és vég egybeesése.
Egy ágens álarcában pózol.
A szerver megkereszteli a szoftvert.
Szubsztanciát szűr le.
Szent módon perverz.
A szellemhez hű test.
Az ihlet övcsat
A mátrix kolloid rendszer (vizes emulzió).
A micella belsejébe gombolyagot ültet.
Általa makromolekula születik.
S mire felnyitja a recepció)s(,
pont a szíve nincs meg.
Ha épp inspirált az éghajlat.
S van a kérgeken ajak.
a rügybimbón varrat.
A sejtek visszaszólnak.
Lomtárban vár a holnap.
Az ihlet övcsat.
A mítosz időtlen szövete, vibráló reggelek.
Befödte a hó a kerteket.
A fantázia, mint lehetséges burok.
Benne spirálfüzet.
Lapozza a múltat a Tudott.
S a forró tóban vér bugyog.
Változtatnám az életem.
Kerékpárral (a) sarkon fordulok.
Rilke egyetlen hajszálán hova jutok.
Az égbolton új tapéta. Hangokból felhő.
Gregorián. A dodekafónia felnőtt.
Görögtűz van az öledben.
Beleszagolok-belegázolok. Bár öregszem.
Épp gyógyulok.
A szellem beoltja a géneket
Napló 10.
A memória visszavarrja reggelre a verset.
Álmából cipeli át a másik szobába az ötletet
a felocsúdva örvendező döbbenet.
S az álmában talált óra ágyában ketyeg.
Most alszom vagy fölkelek?
Még fél lábon áll a helyzet.
Bebocsátásra várnak új ötletek.
Egy lágy hangfoszlányt az ész elvet.
Keserédes a mosakodás.
Az intuitív dömping megáll.
A huzat egy muslicát a szappantartóba zár.
A lélek az időre sugarat bocsát.
Van értelme élni? Van világ?
Ne menj túl messze, ösztön! A jelszó hibás.
@
Olykor az álomittasság küszöbéig képes az elme átverekednie magát. Félrelökve az aktuális morgolódást, félretologatva az útból a (talán jogos) sértettség bútorait. Amelyekkel olyan régen és szépen berendezte a házát. De végül is az imakamra ajtaját nem falazta be, amikor rátörtek a kiábrándultság deszant alakulatai, meghagyta az ilyen lelkesült pillanatokra. De az ajtó elé azért odahelyezett néhány komódot, padlóvázát, hogy legyen mivel elbíbelődnie, ha gondolkodóba esne az extázis idején. Persze, ha be tud időben jutni abba a kis helyiségbe, akkor nagyon ki fog kapni az ó-emberétől. Minek is járkál arrafelé, ahol a madár se jár? Csak a láncait veszti el, az aggályait nem? Ki tudja. Mondja a belső ember. Túl sokan vannak. De a vers kibírja ezeket a vitákat, és mint egy papírrepülő, távozik a nyitott ablakon és egy szomorúfűz gallyai között rak fészket a lakóparkban. Történet-esszenciák, igazság-sűrítmények. Megint a gondolkodás és a jazz. A szellemi közeg reggel kitűnő. Látszik a fények ornamentikája-architektúrája. Az éjjeli szekrény kislámpájára rásüt a Nap, így a két fény egy szivárványos hártyát, porréteget képez az idő felszínén. Itt a tenger. A pizsamám gombjára fröccsen az óceán puskaporos habja. Messianizmus és történetfilozófia. Rugási Gyula kötete a párnán. Az örökkévalóság nem (nem?) éri be az időbeli megérintésével, hanem kizárólagosságra tör vele szemben. Ámen. Már nem? Mi történik, ha egy mondat közepénél megáll a jelentésképződés? Felszabadul-e a lét korlátozása alól a sors? Ez itt a hazai dilemma.
Kukoricaistenség, Peru
Marsó Paulának
Nyomot hagy-e az elbeszélt szó?
Vagy rögtön elkóborol s felejt.
Ha azt mondja, elmélkedik,
benne van-e a selejt.
Vagy csak ízek jönnek be a szón át?
Netán színek?
Az Úr nyomja ki a tubusból a hitet.
A beszéd valami láthatatlannak integet.
amikor a lélek lenyúlja az ihletet?
A szívből jönnek a beszédek.
A szó szövi a tervet.
Majd az elme legeldugottabb odúja
kileheli a megoldást a szájba.
Amikor leírjuk, hogy mi van a fejünkben,
kihajt az agytörzs földjében a mályva.
Egy kert épül az asztalterítőn.
Ez az ebéd utáni morzsa-pláza.
De esetlegesnek se tartsuk státuszát.
Elgondolva él az én. Olvasva s állva.
Minden nap egy mintázat. Ábra.
Legtöbb gondolatunk műfordítás.
S a beszéd egy táska.
Arkhé szelleme és Odüsszeusz papa van benne,
cipzárjai közé zárva..
Megvagy, gondolat! Végre látlak!
Rezonancia akart lenni a dominancia. De természetesen a dominancia felülmúlta.
* Kántor Zsolt szótárából való [vissza]
Érted?! Azután széltében, hosszában elterjedtek ezek az elvek.
Volt ott egy ember, aki hitt az igazságtalanságban. A kezében szorongatta a hazugság könyvét, és a könyörgések könyvét. Akkor keletkezett a Totya király. Sziklákból jött létre, amint azok éppen legurultak a lejtőn, úgy, mint ahogyan a bolygók szoktak, ahogy a szent és komoly tekercsekben írva van. A héberek elvesztették törvényhozói autonómiájukat. Jézus helyeslő válaszokat adott a szombati iskolában. A zsidók Jézus körül gyülekeztek, aki istenként élő ember volt.
Hibásan számoltam a tudósításokat. A csecsemő szétterpesztett lábbal született, mint egy kecske. Kérdései voltak, melyekből az élők a szándékaira következtettek. Együtt növekedtünk a bibliai elbeszélések mintájára. Elég nyugodtan és tisztességesen számoltam. Akik megtapogatták a sebet, azokat visszavezetjük az országukba, így írta a történetíró. Már csak legendás tudok lenni, egész alakban, mint egy turistacsoport. A turisták lefényképezik a katonákat, amint lándzsáikkal ellenfeleiket leterítik.
Az újszülött ígéretesen néma, hallgatásából tudtam meg, hogy lehetetlent kér. Totya király volt az első a katakombákban. Arany szövetet viselt. A dicsfény közepén voltak a szentek. A szent emberek borzas szemöldöke kissé eltért a mintától, legalábbis így ábrázolta őket a miniátor. Azokban az időkben provincionális kompozíciókat festettem. Sztéléket állítottam, melyekre felvéstem az elsatnyulás történetét. Totya király fenséges egyéniségének varázsa megolvasztotta a sziklát. Totya király különleges szellemi gimnasztikákkal dicsekedhetett. Egyszerűnek tűnő értelmét messze földről megcsodálták, a zsoltárok szerzőjét, Dávidot látták benne. Totya király nem állt a rendelkezésemre, a gazdag és drága kelmék sem, melyek a művészethez kellenek. Azt a csoportot vizsgálgatom, melynek elcsökevényesedéséről az ikonok tanúskodnak. Aki a palotáját látta, ezt mondta: A kevélyek házát lerombolja az Úr!
Jobbról és balról hat bárány kísért. Hadászatra fogható, rugalmas fából készült fegyvereket kaptam, nyilakat és dárdákat, fogantyúkat, melyek át voltak itatva a messiási üzenettel. Ezek távol tartják maguktól a gyűlöletet, helyben hagyják az ítéleteket, és rigmusokat skandálva háborúznak. Vastag tölgyfapallókat fektettek le a kikötőben. Lőport töltöttek az elől-hátul nyitott csövekbe, és meggyújtották.
A hit nem tartózkodó. (A pontos név, idő…)
Héberül beszélő bányászok érkeztek uralkodó császárok képmásaival. Állatviadalokra hordták az embereket azért, hogy az események megismétlődjenek. Ókeresztények megváltásra való ábrákat rajzoltak a katakombák falára. Felkészítették őket, mint a kövér barmokat, hogy együtt haljanak meg a gyermekeikkel.
A marhavagonokat csak az ellenséges oldal felől lehetett megközelíteni. Az ablakok ráccsal voltak fedve, és a test elvesztette súlytalanságát. Ilyen volt a módszer, ahogyan a dolog történt. Gyerekek fulladtak meg a gázban az istenanya karjai között. Recsegett ropogott az előképektől zsúfolt stadion. Totya király bemutatkozott Jézusnak és az angyaloknak. A forma felfelé mutatott, mint Jákob lajtorjája. A láger csak lebegett az ezüst és arany domborítású föld fölött. Figyelemmel kísérhetjük Jákob kialakult és elfogadott útját a Bibliában. Ezek komolytalanok, kiabáltam Istennel…
… amikor ezrével hullottak a fejek. A fénypontokban a győzelem az igazság rangjára emelkedett. Nem lehetett elfutni, pedig az elfutást törvények biztosították … nem lehetett elfutni… A fuldoklók igazhitűségét pergament tekercsek bizonyítják.
Szigorú tárgyilagossággal fogadták a terveimet. Ellazult, csikorgott és csattant. A hely, ahol a bányászok dolgoztak nem volt ismeretlen. Bizonytalan szokásaik voltak. A sivatagban normális életfeltételek uralkodtak. A császár testőreitől megkülönböztethető viseletük a halált szimbolizálta. A kígyók a földön hevertek, és az öregemberek homlokát nyílvessző szúrta át.
Repültünk, a repülőgép egyik szárnya letört, a csipkebokor kigyulladt, és megszületett a szent hely. A levegő hőmérséklete gyógyító növényektől volt langyos. A pilótaüléssel szemben feltűnt a hegy, a levegőelválasztó. A rajz, melyet arannyal díszítettek különbözik minden illusztrációtól. A repülőgép ötezer méter magasan repült. Az adatok megválasztása nem mindig pontos. Harci gépen ültem páncélban, sisakban, és a pilótafülkében túlnyomás uralkodott. A szent szövegek elhagyásával Isten elhanyagolta bárányait. Az érték maga a könyv, és a mögötte állók arca, keze, remegő tekintete. Mindkét oldalon festett ikonokat nézegettem, melyek az őszinteséget próbálták kifejezni, a művész kiszolgáltatottságát az alacsony horizont alatt.
Megszabadultam a szertartásoktól. Arra gondoltam, hogy ha meghalok, nélkülem a jeruzsálemi templom elevenebben fog élni. Néhány perc és ott szunnyadok a földben, a szívem mélyén sötétlő gödörben.
Az volt a feladatom, hogy kidolgozzam a módját, miként lehet olyan arany mozaikokat felrakni, melyek az időtlenség látszatát keltik. Odafestettem a királyt, amint egy széles trónuson ül bizonytalan perspektívában. Arra gondoltam, hogy az ejtőernyőzés sport, a püspökök, a plébánosok és a kohaniták sportja. Annak a versenynek a szabályaira ki emlékszik már? Arra gondoltam, hogy az ejtőernyőzés versenysport, gyertyához hasonló mozdulatokkal, Jeruzsálem falaira festett ikonokkal, megnyújtott, csonttalan alakokkal, akik lemondtak a gyűlöletről. Ugrottam, mintha Illés próféta lennék. Vagy ez csak akkor, abban a homokviharban jutott az eszembe? Elsőrangú esemény lehetett kék csíkos imakendőben lebegni a sivatag felett. Akármilyen állást is foglalok el, gondoltam, az egész törvény visszahull rám. Magyarázatokkal együtt.
Zuhanás közben Somfait kerestem, megkínzott alakját, ahogy a templomban található. Ismertem a környék lakosságának összetételét, ismertem Mária türkizkék köpenyének függőleges redőzetét, a gombokat, melyek minden hétköznapi gondolatról lemondva összezárták a ruhát. Azon a vidéken jobbára csak keresztények laktak, győztes hadvezérek, akiket visszafordítottak a keleti frontról. Egészen elvont, szinte már rituális személyek, akiknek arcvonásait nem lehetett megkülönböztetni. Meg zsidók, kiknek családfája Istentől ered.
Bizonyos dolgokat kénytelen vagyok elismerni. Az alakok merevek és síkszerűek. A zsidóság és a kereszténység aranyba öltözve fonódik össze.
Csillagimádó vagyok, vájt fülű, gótikus, szeretek az ablakon kinézni. Ülök a dombtetőn, azt a látszatot keltve, hogy fejből mondom az imát. Hogy magas rangú udvaroncok öltözetét viselem, gyűrött, hosszú tunikát, melyet szentföldi hímzés díszít. A festéket forrón vitték fel a falra, hogy Isten jelenlétét örökre biztosítsák.
Ugranom kellett. Kézzel próbáltam kiszakítani magamat, kényelmesen, a helynek megfelelően, mely olyan széles, mint egy fülke. A fülketető beomlott, a nyílást ajtó fedi. A köteleket vizuális kapcsolatba hozom a felhőkkel. A terhelés csökken, lábszáraim elszakadnak, ebben a helyzetben maradok. Kifordítom a zsebeimet, hírhedett vagyok, a világűr tele van eldobált szerszámokkal, festékekkel, ecsetekkel.
Sírtak, ez voltaképpen kommentár volt. Azt követeltem, hogy az iskolákban ismertessék… Határozott adataim voltak. Néhány állítás, meg néhány téves lelet. Lovasokból állt Totya király hadserege. A repülőgépek értékeket szállítottak, lovakat is, és lövöldöztek. Ez már világháború, gondoltam. A repülőgépek vizet szállítottak, és amikor bombáikat kioldották, a forró vizet ráöntötték az ellenségre. Amikor kiugrottam a repülőgépből megijedtem az elém tárult csendtől. Egy régi kódexben láttam egy képet, melyen palackba zárják a csendet. Hosszas huzavona után megpróbálkoztam vele. A forróság képzeteket indított el bennem. Az egészhez már csak egy acélrugó kellett. Az egyik rugó a levegő hőmérsékletét méri, a másikkal a gázok okozta lehűlést próbálják szabályozni. Zuhanás közben széttártam a kezem a célfelület fölött. Meghaltam a mózesi törvények be nem tartása miatt.
Mózes prófétasága a legkétségtelenebb igazság, gondoltam, mivel semmi sem szűnt meg, és senki sem adott parancsot műve folytatására. Láttam istent, ahogy helyet csinál. Totya király ott ült Mózes, és a törvénytökéletesítő Jézus között. Szerettem volna megkapaszkodni, nyújtogattam a kezem, ezért volt fontos a célkereszt meghatározása.
Somfai kinyitotta a hasára kapcsolt hasernyőket. Fel kellett vágnom a hasát, és belekapaszkodni a szívébe. Haboztam, hogy megtegyem-e, amikor a vezényszót meghallottam. Seregeink végigdúltak Európában, üvöltötte a vezér. Éreztem a rántást, azt a pillanatot, amibe behasad az ég – és sugárban ömlött a vér. Zokogásomat elnyomta a taps.
Minden porcikámon meglátszott a stílusugrás felkészítésének hiányossága. A májamat például egy amerikai találta meg a Szinai hegyen. A tüdőmet, valódi életemnek utolsó nyomát, felkapta a szél. Mint egy nejlonzacskó lebegtem a zsidóság és a kereszténység között. Megborzongtam. A júdeai arisztokrácia tagja vagyok, főpapi család sarja.
Úgy varrtak össze, mint a töltött libanyakat. A varrás végét elszorították egy kereszttűvel. A fejemet, szorongó, idegtépő órák után megtalálták. Felhasználtak valami emberi kísérletre. Átültették a vesémet, és megműtötték a szívemet.
Totya király kitüntetett. Az ő országa nem e világból való, mondta.
Totya király rajongó híve vagyok. Rosszul ejtem a mássalhangzókat. Teljes hittel ejtőernyőzöm. A Tiberis partján megtaláltam azt az őskeresztény repülőgépet, melyről Tiberius császár idejében ugrottak a zsidók. Totya király katonái. Papok népe és szent emberek.
Festett agyagedény, Mexikó
kollázs Tandori Dezső könyvcímeiből
a legjobb nap az éj felé
járóbeteg a semmi kéz
becsomagolt vízpart
vigyázz magadra
ne törődj velem
megnyerhető a veszteség
törődj bele
egy talált mennyezet
és egy talált padló
megtisztítása
az óceánban
a legjobb nap eljön
a semmi napja előtt
nem szeretném
ha fáznál holtan
önmagam fordítója
voltam
kísérletként
a Krisztinán
hogy most van soha
azt te csak hiszed bébi
késő meghalni
túl korán élni
a legjobb éj a nap felé
írja írja a semmi kéz
kollázs Tandori Dezső műveiből
a megnyerhető mennyezet
és az elveszíthető padló
de a feltételes megállóban még így sem
állnak meg a feltételek
egy idegen városban
a biztos lópont a kiindulópont
az elveszíthető mennyezet
és a megnyerhető padló
egy ismerős város is idegen
váltakozásra vállalkoznak a színhelyek
a felügyelő ujjaihoz
némelyik zabszem odaragad
egy hely egy időpont egy napszak
elragadtat
az ember azonosulni kénytelen
azonosulni képtelen
a tételes megállóban minden félbemarad
tovaszáguldanak a főtt ételek
vagyis a feltételek
az ember legfeljebb zacskóból ehet
felnyithat konzerveket
vagy horgászhat most és halunk óráján
halőrünk okos karóráján
az ember mennyezet és padló
megnyerhető és elveszíthető
most és a talált tárgyak osztálya óráján
ámen
kollázs Tandori Dezső Az éj felé című kötetéből
hol emlékszünk miniszterek és a többi nevére
a fölösleges alsóneműkre amiket
a nagy Fekete Szatyrokba hánytam
leszámoltam pizsamagatyáim(mal)
cserélnénk törülközőt de mit akartam mondani?
túl boldogságos állapotban nem leledzettem
sok fontosabb dolgom volt
de veled már valaki más van itt
valaki épp megáll és elindul megint
egy jatagán mint a Tabán most téged elhagyott
a vonat a Józsefvárosi Pályaudvarról visszajött
tejfölös poharak rozskenyerek közt csellengtem
egy téren kellett áthaladnom
egy miniszterről elnevezett téren
hol emlékszünk a fölösleges alsóneműkre
felleltározott pizsamákra
a miniszter fölöslegesen szállt a fel a vonatra
nem emlékezett a saját nevére
és a nagy Fekete Szatyrokba hányt
pizsamagatyáim(mal) leszámoltam
de a miniszterrel nem cserélnék törülközőt
a lebontott Tabán a pályaudvarról visszajött
kollázs Tandori Dezső műveiből
innen mentem ha bárhová mentem innen
nagy költőiség ormótlan sárcipők
találomra kellett elmondanom a szöveget
valami szöveget ütött a fejembe
belevéstem a kőbe és azt mondtam
milyen furcsa hogy ez a sztélé a szélé
a többi inkább madártörténet
vagy egy koffernyi csikk
A nőt akkor még senki nem látta, de mindenki tudott róla valamit.
– Láttam egy filmcsillaggal – súgta Gréti a másodikról, aki valóban járt volna egy filmcsillaggal.
– Alkoholista férje van, aki azért veri, mert nem akar tőle gyereket – jelentette ki Stefi a másodikról, aki ebbe a bérházba menekült iszákos férjétől.
– Művésznő – állította a házmesterék nagykamasz fia, és egészen elérzékenyült. Nagyon szomorú volt, mivel otthon bolondnak tartották, mert papírokat firkál teli. Pedig ő se látta, a nő sosem ért haza éjjel, hogy fillérekért beengedjék, de nap közben sem hagyta el a házat, sőt, a szemétszedésnél sem nyitott ajtót; kirakta a szemetest a küszöbhöz.
– Eridj, szemetelni – küldték szülei. Ekkor berakta a kukát a liftbe, föl az ötödikre, és lefelé valamennyi emelet szemétládáját, vödrét rábízták. Az üres edényekkel szeretettel bánt, pontosan visszakerült valamennyi a helyére.
Ő már tudta, hogy néz ki valójában az ötödiken az a csoda, akit le ugyan nem tudna írni, a többiek is csak úgy, ha lehúzzák a maguk szintjére.
Egy álmatlan, forgolódós, csatakos éjjelen elhatározta, bárhogyan is, magáévá teszi. Rendesen felöltözött, valami illattal is befújta magát, foga közeit is kitisztította egy spulni cérnából tépett szállal, orra mellett egy mitesszertől is megszabadult. Magához vette A hölgy és a lovag képét, nagy barna csomagolópapírt hajtott rá. A hölgy csakis olyan a művésznő lehet, akinek tudása óriási e világról, az ízlése rendkívüli.
– Nagyságos asszony – kezdte, mert csak a kisablak nyílt meg –, nagyságos asszony, nem a szemétért jöttem.
– Akkor meg mit akar? – kérdezte fojtottan. – És ha van nálam valaki?
– Nem vinnék… Hoztam valamit. Ha nem zavarná.
– Kedveském, bökje ki végre, mit akar.
– Bemenni.
– Láthatná, hogy slafrokban vagyok. De jöjjön! Csak nyissa meg. Egyébként az ajtómat sosem kulcsolom be. Ide az jön és akkor, amikor akar.
Ezt nem is merte gondolni. Egy ilyen házban, ahonnét már vittek el embert a rendőrök!
Az előszobában sem értett semmit. Lilásra festett falak, irdatlan ketyegés. Legalább két tucat falióra kíméletlen zajába lépett. A sarokban hatalmas gladióluszok, amiket még kardvirágként sem ismert. Mesterséges fények, a szoba hatalmas ablakai elfüggönyözve. Füstölő illata nehezítette a légzést, a zenegépből tébolyítóan monoton, különös hangtartományú szitárzene áradt. A falakon festmények, nagy részük, amennyiben kivehető, a művésznőt ábrázolták ledér öltözékben, de főleg ruhátlanul.
Hatalmas ágy, mintha baldachinos lenne, a teteje tükör. De egy ember nagyságú paraván is, U alakban, tükrökből, szárai közt bőrszék. És a krémszín fal szabad helyein ugyancsak tükrök.
A fiú zavartan vakarta orra tövét, valahogy nem fért a sok szépségbe. A becsomagolt képet úgy tartotta kezében, hogy legszívesebben elsüllyedt volna.
– Mutassa csak, mije van! – a nő már vette is el a barna csomagolópapíros valamit.
A képen egy lovag hajtotta fejét egy hölgy előtt, aki csak úgy elnézve ábrándozott fölötte. Az alak térdelt. Templomi tartásában némi sutaság.
– Hogy maga rajzol is! Csodálatos! Milyen tiszta kép! – elkomorult. – Térdre! Ne bámuljon, ereszkedjék térdre. Tudja mit, ne is itt – húzta magával a tükör hármasoltárhoz. – Itt!
A fiú egy ideje ateista lett, mert nem bírt schlatteros térdén görnyedni a templomban, különben is, miféle isten az, aki csúszás-mászást követelne egy, a maga képére alkotott lénytől. De ez a nő megérdemli, hogy elé boruljon. Nagyon fájt, de máris térdepelt a tükörfalak között.
– Akkor most nézzen oldalra, de csak fejével mozduljon!
A fiú értetlenkedett.
– Ugye, már érti. Ne mondja, hogy nem. Vegye le a ruháját. Mindet. Ne féljen, nem gyűrjük össze.
A fiú kísérteties lassúsággal szabadult meg ünneplőjétől. Csak remélte, hol van.
– Azt is! – bökött alsójára.
És akkor ott térdepelt újra a sötét szemek és a tükrök zárásában. Ekkor jött rá, mit rontott el a rajzon. Elszégyellte magát. De azért reménykedett. A művésznő egy szempillantással látta, amit ő így, nekicsupaszodva vett észre csak a tükörvilágban.
– Még javulnia kell, majd feljöhet, ha már hibátlan művet hoz, de addig ne zavarjon. Szemétügyben sem.
– És ha most megölöm és kirabolom? Senki nem tudja, hogy itt vagyok…
– Megteheti, de ne most. Csak ha már egy tökéletes művet létrehozott. Addig hozzám se nyúlhat. Addig nem állíthatja meg a pillanatot.
– De nekünk nincs ilyen tükrünk.
– Ugyan már, a tükör is csak fantázia kérdése, tudja; bár akinek fantáziája van, minek annak megszületnie. Miért néz így, mintha maga mindent tudna?
– Igenis, mindent érzek és tudok. Azt hiszi, a szemétben nem látom meg, miből lett, és az embert ne tudnám, aki mögötte áll?
– Fiacskám, akkor ez a különbség köztünk. Én is mindent tudok, azt is, hogy miért nem.
Az ötödik emeleti lakást lezárták a rendőrök. A nyomozók eljutottak a földszinti lakásig, a fiatalemberig, de mivel semmi erőszakra utaló nyomot nem találtak, se fosztogatásra utaló jelet a művésznőnél, nem lett ügy az esetből. Egy eltépett rajz vezetett nyomra, amelyen egy furcsán térdelő lovagszerű alak keres valamit a földön, és a házban tudták, ki szokott rajzolgatni.
Füstölőedény, Mexikó
nincs kijelölt sárgaköves
út,
nincs piros cipő, csillogó-öves
sarkát összeütve nincs rövid
út
árkon-bokron és hegyen-völgyön
vagy az erdő legeslegmélyén
ahol anyó se irányít,
útba nem igazít
a kaszálatlan-úttalan
földeken
partokon
medreken.
fűsárga út:
és pipacsok
vezetnek haza.
Ülő agyagfigurák, Mexikó
fehér por a lábunk alatt,
kokain vagy porcukor, egyre megy,
még élünk, de testünkben már
megkezdődött az önemésztő folyamat,
gusztustalan ez a bomlás,
alkohollal évekig visszatartható lenne,
ám próbálunk józanok maradni,
kávét innánk, túl keserű,
másképp érzékeljük most az ízeket,
új droggal etetnek minket, ami
az agysejtjeinket gyilkolja le,
bambán nézzük a vízbefúltakat,
még élünk, csak a szívünk
nem dobban meg semmire.
Ülő agyagfigurák, Mexikó
Kárognak a varjak,
erdőszéli fákon,
idegesen gyűlnek,
szorongnak az ágon.
Kipöndült az idő,
itthagyják a várost,
itt fog hagyni apám,
gyürködi a vánkost.
Repülnek a varjak,
szembe a határral,
oda megy apám is,
Szent Mihály lovával.
Harcos szobra agyagból, Mexikó
Fényfüzérbe bújtatott
körúti fák,
fényárban úszó üzletházak,
csillogó paloták –
mögöttük egyre sűrűbb az árnyék,
hogy a senkik bújtató
otthonává váljék.
Ott bűzös rongycsomók dideregnek
megadva magukat kosznak,
ínségnek, hidegnek.
Éhes gyomor marcangolja
fásult kedvüket:
nem panaszolnak, érzik,
a minden már vak és süket.
Míg kézről kézre jár a kannás bor,
naponta egyre hosszabb lesz a sor…
elveszett álmok, elveszett gyönyör,
húgy szagú létben végtelen csömör.
Megvetett, számkivetett,
nyomorult csapat,
a mellettük elrohanók
mereven nézik a falat,
és vélik: kinek többé nem jut fedél,
az árnyékban egy darabig
valahogy csak megél.
Semmihez fércelt életük
az álomtalan álomban sem szépül,
mert örök a törvény:
nincsen fény sötétség nélkül.
Ha a Városligetben mászkálok, intek Gábrielnek, bár a nagyra nőt arkangyal bizonyára tudja, inkább Árpád vezért, Istvánt és Szent Lászlót szoktam köszönteni (az utóbbi várost alapított a Sebes-Körös partján). Miután skicceltem magamban hatalmas őseim, ittam pár korty vizet, s húztam Óbudára. Ahogy sikerült átlépnem az egyik Duna hídon, parkolót kerestem, meg azt az öreg utcát, ahol Krúdy írta és álmodta utolsó napjait. Ha a kocsmáját is megtalálnám, velős csontot kérnék Vendelin fiától… Álljon meg a menet, kiált a belső hang, vagy tán a volt profom kotkodácsolt bennem? Hányszor mondjam, Tibor, sose kezdj mondatot feltételes módban! Oké, megértettem, biccentettem felé. Ezt se, jó, Tibike, hallom az öregúr keményedő hangját. Ha tobzódnak a szinonimák nyelvünk bokraiban, miért kell használnod idegen szavakat?
Bekavartál, öreg, motyogok magamban, inkább abban segíts, innen merre lépjek? Ha magam előtt (megint feltételes!), síneket látok, merhetem remélni, hogy visznek valahova?
A vénülő kertváros, bármerről néztem, rendezettnek látszott, alig mutatott pár rogyadozó házat. Ahogy fogytak a macskaköves utcák, rétet, mezőt láttam. Nyúlcipőt kötöttem, hogy rekordidőn belül üdvözöljem őket.
Kár volt úgy rohannom, mert – ahogy fogyott a távolság – szemétdomb köszöntött. Szagos fuvallatok csavarták az orrom. Megannyi földtúrás, eldobált rongyok, flakonok tornyosultak elém. Ám alattuk, pici reménysugár, idő marta sínpár nyújtotta a nyakát. Kicsit odébb tőlük, egy „beteg” utánfutót foltoztak néhányan. Neked sincs már házad? – kérdezte az egyik, s eldobott egy flakont, majd törölte a száját. – Ha be akarsz szállni, hozz egy orosz vodkát, az itt a belépő!
Törölöm a szememet, mikor megébredek. Nem tudom, hány óra. A presszó se szólít, megvan a friss kávé, jöhetsz a cukorral! Csúszok az időben, mint a törött szánkó. Mindennap egyforma. Maszatos zsákomat a lépcső alá dugom, nehogy a buzgó jóindulat a kukába segítse. Vajon milyen nap van? Nők, Gyerekek, Férfiak napja? A hajléktalanoknak nem lesz világnapja? Vagy annak is örüljünk, ha a felkelő Nap miránk is úgy tekint, mint csillagok a Holdra? – Nézd a büdös bunkót –, hallom néhanapján –, megint a feljáró alatt van a bűzös hozománya! – Az, hogy hogyan jutottam odáig, ahol éppen vagyok, senkit se érdekel. Csak akkor vesznek észre, ha szorít az idő, ha nem akar indulni a felújított járgány. Megnyomnál, szakállas, vagy nem akarsz egy felest?
A múltkor, három és fél napja, egy ötéves kislányt szedtem fel a földről, akit egy világoszöld Volvo pakolt az úttestre. A maroktelefonom megdöglött, lemerült, bár nemrég guberáltam. Nem tudtam hívni rajta a mentőket. Abban reménykedtem, kiszáll a szőke úrvezető, aki – mások is látták –, inkább nő lehetett, fiús hajat viselt. Mint aki fontos helyről késik, a gázpedálba lépett. Átment a piroson, a zebrára se figyelt. Csak két X-et és egy 13-ast rögzített a szemem. – Fáj, nyöszörgött a kislány potyogó könnyekkel. – Erre több gyalogos is feddő szemmel figyelt. Egy hetvenes, nagyon festett néni sakálként kiáltott: – Miért nem lép senki, mindenki süket lett? – Fáj. Nagyon. Jelző is jött hozzá. – Nem látják, egy szatír, miért nem hívnak legalább egy rendőrt? – Inkább a mentőket hívják, léptem a járdára a pityergő gyerekkel. – Nem kell, mozdult a vérző lány –, itt lakom nem messze, csak kifliért szaladtam le. – Van otthon valaki? – kérdeztem csendesen, s figyeltem a szemét. – Igen, az anyukám, az öcsémet fürdeti.
Nyomtam egy csengőt, ahogy a zöld panelhez értünk. – Te vagy az, Boglárka? – Igen, egy bácsival. – Kit találtál megint? – kérdezte az anyja. – Nyugodjál meg, anyu, ő talált meg engem.
Ha minősíteni kellene magamat, nem találnék jelzőt. Mint a mérleg nyelve, billegnék ide és oda. Se kevés, se sok. A legrosszabb: közepes. Nem jó, ha az ember két véglet között keresi az utat. Vagy a két út közül a közepesre, a harmadikra tippel. Az se túl szerencsés, ha mások tükreiben nézegeted magad. Ha azt mondják, angyal vagy, boldogan elhiszed. Ha azt kezdik szajkózni, takaros, üde vagy, madarat tudnak fogatni veled. Bármit szólnak, mondogatnak rólad, gondosan megőrzik lelked szelencéi. Pedig a legélesebb szem is tévedhet, nem láthat egészet. Csak te, az alany, érezheted tisztán, ami benned lapul.
Azt hiszem, Áron, sulykolom magamat, bár mindig kedves voltál, neked se sikerült a lényedig érni, nem tudtad bemérni igazi önmagad. Mert te, a kedélyes teremtés, a szüleidtől kezdve, mindig a mások, a kívülállók véleményére figyeltél. Ha azt mondták, rossz vagy, morcosra váltottál, hogy vádolhasd magadat. Ha lelkesen dicsértek, a felszínen úsztál, jól érezted magad. Nem nagyon akartad tudomásul venni, hogy az egyik vélemény ellenszegülhet a nem kívánt másiknak.
A te bajod mi volt, kérdeztem Csillától. Talán az, ami az enyém, két véglet közt ingáztál. Sohase mondtad őszinte hangon, melyik csoportba szeretnél tartozni. Mindketten a középszerűség kátyúiban úsztunk. Miért okoznánk fájdalmat magunknak és másnak, ha úgy is elfogadtak?
Később se zsörtöltél, ha úgy kezdted érezni, nyúlcipőt húznak ránk a kesernyésebb napok. Ha valami sehogy se jött össze, együtt keseregtünk: mi csorbult már megint, kérdeztük egymástól, mit nem csináltunk úgy, ahogyan akartuk? Utazzunk Freudra? Nem kell keseregni, hisz társaink többsége örökké hazudik? Az igazságvállalás, gondolom, jól tudtad, nem egyszerű műfaj. Legalább annyira nehéz, mint a végtag nélküli embernek gólyalábon járni. Mire emlékszel szívesebben, Áron, kérdezte a szemed a megsárgult fényképről. Az még megvan, kicsim, mikor nevetni akartunk, bár nagyon hideg könnyek csókolták a szemünk? Úgy vágytál rám mindig, ahogyan én vágytam rád, mikor nem lehettünk együtt.
És később… Azt jelzed, édesem, ne folytassam tovább? Te már úgy se érzed, hogy a parázsból hamu lett? Ha a fényképedre nézek, s csókoltam a szemed, a félszavak olyan üdén intnek, mint ágakon a rügyek. Mi sose tébláboltunk feltételes módban: ha sikerül megvennünk a háromszobás lakást… Ha a régi Ladát Fiatra cseréljük… Ha nyerünk majd a lottón… Ha kopog az örökös szívünk kamráiban…
Azt hiszem, Áron, üzeni a szemed, nem voltunk erősek, úgy éltük az életünket, mint a hívő ember: minek erőlködni, ha vigyáz ránk az Isten? Az idők végeztéig albérletben laktunk. A gólya se kopogott, hiába szereztünk faragott kiságyat, sok-sok bébi ruhát. Többször is készültem, de nem mertem nélküled ugrani. Azt se árultam el, hogy jártam nőgyógyásznál. Irigyeltük Bettit, ki három árvát nevelt…
Miért hagytad abba, kérdem a fényképed, s újabb virágokat tűzök a kopjafád mellé. Akarod hallani, mit kérdezett tőlem Betti pici lánya? Keresztmama hol van, ő miért nem hoz csokit?
Hal formájú agyagedény, Mexikó
Nincs már meg a bal kezem,
rajta öngyilkos hegek,
gúnyolódva, iszamósan,
röhögve odamondva,
nem kellesz, szép lehetsz,
de érdemtelen az érted küzdelem.
Mint cafka, pillantásra nyújtod fél kezed –
elvetetted, mint ostoba ötletet,
hogy ha bal kéz nincs tán sors sem az,
s a jövő sem íly jóslatú,
s már jobbal jobban tudom
mit akarok.
Nyomorék, nyomor-él,
félkész a félkezű
nem is épeszű,
adok mindent felezve
az árat,
vagy inkább fizetek,
hogy vigyenek egy körre.
A leárazásnak, alázásnak
talán vége,
s jó lenne, ha kitéve:
a bolt bezárt,
élt 30 évet.
Gömb alakú edény, Mexikó
Megtiportak volna,
hívtak rongyosnak,
büdösnek,
kiabáltam üvöltve,
hogy a kezem,
meg ex-kedvesem nevét.
Nos feledném,
nem azt a franciát,
a szűröm simán kidobták.
Beleestem, de ki a játékból,
ki-kicsoda,
áldozat, bűnös?
Vár rám a hűvös.
A börtön szelíd ablaka,
két csúf szemem,
elment az eszem.
S ki lettem mindenre
alkalmatlannak nevezve.
Színes textiltöredék, Peru
Lágyan gyilkalnak a gyötrelmek
elvetélt ötletek –
kösz egy halott szerelmet.
Az élet így is elmegy.
Felvetem,
bedobom magam,
kicsapnak,
eminens
nem lehetsz
billogot kaptál mint jegyet,
s elvetnek,
nem mint magot
inkább mint degenerált magzatot.
Nem volt romantikus az erőszak
megszoktad,
elfogadtad,
lenyeled a szívott slukkokat.
Puncid fáj,
feszül a hasad –
meghasadt valami ott lent,
bent.
Gyógyulnál –
küldenek:
Szedjen gyógyszereket!
Instabillá tesznek – nincs támasza
a könnyednek.
Szembe jött velem az utcán egy öregasszony,
lassított, megállt, mint aki régi ismerőst lát,
de nem biztos benne.
Fehér ruhájában olyan volt,
mint egy belső nélküli paplanhuzat,
fehér és gyűrött.
Láthatóan megszédült,
mintha nem tudta volna, hogy épp hol van.
Azt hiszem tényleg nem tudta.
Nehezen vette a levegőt,
egy sóhaj, mint valami fátyol, az arcára hullott.
A szája széle remegett és azt suttogta nekem:
nincs tovább…
A buszmegállóból néhányan odaléptek hozzá,
kérdezgették, hogy jól van-e,
de a néni csak engem figyelt,
kicsit előre hajolt,
mintha egy ablakon nézett volna ki,
tőlem várt valami választ.
Száraz, kékes-szürke szemeiben
ekkor megjelent a gyerekkori arcom.
Főztem Neked, amit szeretsz, mondta halkan.
Lehajoltam hozzá. Átöleltem.
Az öleléstől megnyugodott.
Visszaölelt.
Keze hideg volt, csontos és erőtlen, mint
az őszi napfény.
Sosem találkoztunk azelőtt.
Kollégiumi szobámban fekszem, a srácok nincsenek itthon, elmentek a restibe, így van időm rárepülni a délutánról megmaradt pizzájukra (persze óvatosan szelem a csíkokat, nehogy föltűnjön nekik, valaki evett az uzsonnácskájukból) – Hívtak engem is, menjünk bebaszni, de velük egyáltalában nincs kedvem, legfeljebb egyedül, és hát szegénykéim, ha akarnák sem értenék meg, hogy a 108-as szoba lakói közül kizárólag magammal és az ágyam fölött lakó pókkal vagyok kibékülve, az utóbbival ráadásul fenntartások nélkül – Kaja után újra próbálkozom az asztráltest-dologgal – Fekszem a lepedő nélküli (lepedőtlen?) ágyban és hunyt szemeim mögött arra koncentrálok sosem tapasztalt erővel, hogy elhagyjam a testem és lebegő lelkemmel észrevegyem magam a fal felé fordulva az ágyban – Koncentrálok, mint egy eszelős, de semmi – Száz és ezer perc után is csak a nagy büdös semmi – Érzem, persze szomorú ezt bevallani, ez sehogy sem fog összejönni – Új dolog villan be – A kislámpa – Az íróasztalom sarkában a jegyzetek, könyvek, irományok fölött ott terpeszt a ’80-as évekből itt felejtett büszke lámpa, úgy döntök, ma nem kerülheti el a sorsát – Fel fogom kapcsolni az akaratommal – Ennek a fáradtbarna burás lámpának az a végzete, hogy az akaratom két vállra fektesse – Koncentrálok – Vég nélküli mantrát morzsolok szét a nyelvemmel a szájpadlásomon – Hangok, zörejek visszhangoznak a fejemben – Nagy szerencsémre teljes az üresség odabent, s akadálytalanul verőd(het)nek verbális-mentális gondolataim a lámpa állapotának megváltoztatásával kapcsolatban – Egy gombostűfejnyi pontba sűrítem minden vágyamat: kap-cso-lódj fel, kap-cso-lódj fel – Olyan erővel koncentrálok, mint azelőtt még soha semmire – Fontos lesz, végtelenül fontos lesz – Azt hiszem, ha sikerülne fölkapcsolnom a lámpát a tudatommal (és kizárólag azzal), úgy érezném, végre elértem valamit az életben – Be tudnám bizonyítani magamnak meg az apámnak, hogy nem vagyok annyira szar alak, mint amilyennek az anyám halála óta tart – (És tartom magam) – El is kalandozom egy pillanatra: szia apu, bocsi, hogy zavarlak, csak azt szerettem volna mondani, igen, értem, hívjalak később, de csak egy perc, ígérem, nem tart tovább, nekem is mennem kell pedpszich előadásra, tényleg, egy perc, még annyi sem, szóval, hogy tegnap délelőtt, mármint délután-este egyedül voltam itthon és azt akartam, hogy ne legyen sötét, és az elmémmel sikerült fölkapcsolnom a lámpát, nagyon koncentráltam rá, veszettül, ahogy mondani szokás, és össze is jött, de tényleg, fölkapcsolódott, világított meg minden, szóval igazából ennyit szerettem volna, és bocsánat még egyszer, amiért föltartottalak, remélem, nem gond, nem, nem tudom, talán ezen a hétvégén nem, majd jövő héten hazautazom, vigyázz magadra, szia – Újra látom csukott szemeim előtt a gombostűfejnyi sűrűséget – Eszeveszetten koncentrálok az egyre mélyülő mantrámra, a testem valamennyi pórusát érzem, a halántékom zsibbad, meg kell történnie, meg kell történnie – Aztán egy újabb tolakodó gondolat: vajon érzékelni fogom a fölkapcsolódott lámpafényt? – És persze rögtön apám is helyet követel magának a fejemben: ha összejönne a lámpa, nem mondana mást, csupán ennyit: legközelebb kézzel csináld, időt spórolsz – Igen, ilyenek vagyunk, két esendő lélek egymásba kapaszkodva a süllyedő homokban– Kénytelen vagyok kinyitni a szemem, a szemhéjam fölpattan a homlokomig, elszállt az ihlet, a koncentráció csődöt mondott – A szobában csönd és sötétség, a zihálásomat a kispárnába fojtom – Itt az ember tényleg csak arra jó, hogy elsorvadjon, hiába gondolja néha másképp – Egyszer részegen beültem a Kossuth téri templomba, nagyon kivoltam, mert épp tudomást szereztem arról, hogy friss párom összefutott a korábbi vőlegényével, engem meg a hír hallatán elfogott a féltékenység, és kénytelen voltam valami felsőbb helyről remélni a megoldást – Ott ültem a leghátsó padok egyikén, a félhomály tömény illata teljesen körbevett, s abban a pillanatban, hogy megszólaltam, elöntött a könny – Mint egy kisgyerek, úgy bőgtem, és csak remélni tudtam, odafönt valaki meghallgatja az imáim – Szerelmes voltam és nem akartam elveszíteni azt a lányt, akiről szent meggyőződéssel hittem, a sors nekem szánta, senki másnak – Persze amint kiléptem a templomkapun, a rémképek rám vetették magukat: soha nem leszel boldog, kedvesed épp most csal meg – Hát így végezzük mindannyian, jutott eszembe, a bukott angyalok végzete elkerülhetetlen – Mire elapadtak a könnyeim, már józan voltam, és a templom előtti szálló hiányos betűi (H TEL AP S ) se tűntek oly barátságtalannak – Fekszem az ágyban, aztán eszembe jut, ehetnék még a srácok uzsonnájából néhány falatot, és ha kedvem lesz (és úgy alakul, márpedig miért ne alakulna úgy), kiugrom a boltba, veszek két liter bort, és az este nagy részét (ahogyan szoktam) a vasútállomáson töltöm: vonatok húznak el előttem, a térdemen a kis kék jegyzetfüzet, s (mint egy elcseszett krónikás) vésem a mozdonyok számát, V43 3170, V46 047, V63 015, 029, 014, 023, és ha marad még erőm, verset írok a nyomoromról, és még az éjszaka leszállta előtt elégedett részegen, részeg elégedetten ballagok haza a Bajcsy utca 6-ba –
A szemközti tetőn van egy galambhulla, az ablakunkból rálátni – Nem tudom, mikor került oda, de egyszer csak ott termett – Azóta pihen, nem mozdul, csak az enyészet alakít rajta ezt-azt – Van, hogy percekig elnézegetem, a szél mint játszadozik az ég felé furcsán meredező szárnyak tollazatával: fölborzolja, aztán lelapítja őket – Amikor meg eső hull, a szívem is elszomorodik a moccanatlanul ázó madár láttán – Messzemenő következtetésekkel persze nem próbálkozom, mármint olyan fölösleges kérdésekkel, hogy kinek jobb, a galambnak-e vagy nekem, illetve szívesen cserélnék-e vele helyet vagy sem, és a többi és a többi – Csak fekszik és nincs neki semmi gondja, én meg belefulladok a saját szorongásaim mocsarába – Minden nap árnyékként követ ezernyi félelem, s már reggel (rögtön ébredés után) mellém szegődik az összes, hozzám csapódnak, tapadnak, mintha nem lenne jobb dolguk – Hiába akarok másra gondolni, amint elérem az ürességet, már tolakodnak is elő – És ez így megy napról napra hónapok óta – Itt Kaposvárott egyébiránt sok a galamb, nincs olyan tér, park, utca, szökőkút, eresz, ablakpárkány, ahol ne lenne jó néhány – Ki tudja, mennyi madár jut egy főre? – Gyanítom kevesebb annál, mint amennyi léket fúr lelkembe az örökös félelem – Ha nagyon akarnám, ki is mászhatnék a tetőre, mert a szintje tulajdonképpen félméternyire sincs az ablakom alatt, ott ülhetnék a galambom mellett, vagy virraszthatnék állva fölötte, vagy tudom is én, az biztos, hogy kevésbé lennék magányos ott kint, mint idebent vagyok a szobában – A lányok miatt is cefetül érzem magam, ugyanaz a csalódottság és reményvesztett állapot, és már szabályosan rosszul vagyok attól, hogy közhely minden, ami történik velem, és közhely az is, amit kimondok, leírok – Előző hétvégén sikerült ismét befürödnöm Bíbor előtt, dadogtam és remegett a hangom, még egy italra se tudtam meghívni, csak ráköszöntem, ennyi volt, ő visszamondott egy sziát, mosolygott, és már ment is a barátnőihez a hátsó asztalokhoz, én meg ott ragadtam a pultnál – De miért ne lehetnék több egy eldobott csikknél? – A tekintetétől görcsbe rándul a lelkem, a mosolya rügyeket fakaszt a szívemen, és a hangja…, a hangjától a lábaimból egészen kiszalad az erő, és olybá leszek, mint egy ledöntött szobor a város közepén – Tudom, ez nem a szerelem, ez valami egészen más: ez fölemészt, ez kettétör, ez fölemel, ez földhöz vág, ez egyszerre pusztít és rombol és épít és teremt, és ezt túlélni lemondással lehet csupán – Ez a valódi tudás, ez az, ami megkerülhetetlen – A világot nélkülem képzeli el, és az egyensúlyi állapot csak úgy érhető el, ha nem leszek jövőjének részese – A múltjából eleve kimaradtam, és amit meg a jelenben művelek most-akkor-is-fölszedem-mese-nincs címszóval, az több, mint szánalomra méltó – Ahogy mondani szokás: evva – Néhány hete, a gólyaavató bálon, összepattant egy sráccal: valami cidert szopogató konyhabölcsésszel, aki történetesen a folyosónk végén lakik, és egyszer ittasan (meg azért, mert túltengett benne a tesztoszteron) kihajított a koli ablakán a Bajcsy utcára egy égő farmernadrágot; lett is belőle nagy riadalom meg röhögés, három napig ő volt a menő arc, azt hitte, ezzel bevágódhat bárkinél, és igaza is lett – Ott táncoltak Bíborral a terem közepén, én meg csak szorongattam a poharamat, mert akkor este se volt kinek megfogni a kezét – Azt hiszem, tényleg nincs senki, aki föloldozhatna önmagam alól –
Háromlábú tál, Mexikó
tél lesz kemény − hull rám a hó
kunyhóm teteje majd beroppan
egy megélt koron túl
lazul a lét és lekoppan
csak sebzett bárgyú gond nyom:
néhány megírt elfúló golyó nyom
kétely te sohasem kedves
kérlek most „vezess meg!”
ápol még testem
és használom borotvám
hallgat az Isten
csak néz rám mogorván
(egyik a másikát)
mint lapok a könyvben összevarrva
egymást óvva de el is takarva
őre és foglya e feszes rendnek
helyükön mind-mind értelmet nyernek
mert nincsen egyik nélkül a másik
rész az egész ha egy is hiányzik
így feszül ránk a kiosztott világ
gúzsba kötve egyik a másikát
(feszül a felszínen)
hajamba túr a víz a test lebeg
úszik az égi lény és szendereg
csillog fölöttem az éj paplana
távolban csillagok úsznak haza
hullámot vet idő és végtelen
a sejtelem is itt úszik velem
mily’ lomha mélyen ős átok pihen
csak ül a csend feszül a felszínen
(dűnék)
alig simulnak parthoz a dűnék
éjsötétben mindenfelé tűz ég
meztéláb állsz zöld színű a homok
vízen – titokban – járni tanulok
Lisszabonból tértem haza éjjel
tárgyak a konyhában szerte-széjjel
csészémben kávém bambán méreget
hinni vágyom hét-szívű lényeged
(mégis elpirul)
repkény tör át néma téglafalon
sebeimet mindig elkaparom
népség követel rázza az öklét
zárva a menny – naplopó öröklét
simlis a sáska-felhő ami rág
elpusztulunk mi mind mi ősi fák
az ég és Isten mégis elpirul
ég az erdő és izzó füstbe fúl
(acéltücsök)
acél-tücskön matat a martinász
rumot vedel az idült cethalász
családot nevel ki reménnyel él
csekély az isten és épphogy a bér
láng bogot vet ma a karvaly tőke
migráns táborokkal a jövőbe’
árasztva ránk földünkre az arab
európa napról napra vadabb!
(vigyázd a lányt)
vigyázd a lányt ha utcán átköszön
cipőd fűzőjét gonddal megkötöm
békéd ma van – megdicsér az Isten
jövőd a szebb eltöri gerincem
csak simogasd a holdad a napod
amíg lehet kísérjen angyalod
ölni szeretnél? – húsevő virág
múló vágyadon óriás csiga rág
(delikát)
kimért idő odvában hol lakom
párás este susog át a falon
melegen üt rám a városi nyár
nyolc múlt koccan szemben a kocsigyár
bableves fő lenn vágyam oda van
– a gyomrom üres – lelkem óarany
vacsora-csillag dúdol fizikát
az éj vásznát üstökös szeli át
(pórázon)
a pénz világa köztünk rejtve él
lelke tiszta ing szinte hófehér
kilóra vesz meg életet halált
– pórázon tartja gazdaállatát
szorul a szolga álmában öklöz
magát hiába köti a röghöz
de ráébred – így vagy úgy – egyedül
mind meghal az kit kínnal anya szül
(szolgállak)
kinéz ki ablakán mindent belát
túlnan tizenkét fáradt almafák
rühes kilencven év francos átok
te és én vágyjuk a szabadságot
rám se néz a tó tükre még remeg
ne félj ringatlak itt vagyok veled
hűvös bölcs vized újra én iszom
szolgállak mint testet a szívizom
Füstölő agyagból, Mexikó
A pezsgőspoharak nevetve csörömpöltek a tálcán, ahogy néha összekoccantak, miközben fehér inges pincérek szolgálták fel a bennük gyöngyöző nedűt a közönségnek.
Az özvegy és a kurátor levettek maguknak egy-egy poharat a tálcáról. Az özvegy fiatal nő volt. Gyönyörű, hullámos szőke haja a válláig ért. Kissé telt volt, de a koromfekete ruha, amelyet viselt, ebből mindent eltakart.
A kurátor kerek szemüvege mögül csodálkozott rá a világra. Méretes, kerek pocakján látszott, hogy ezt a hasat hosszú évek kitartó munkájával alkotta meg.
– Káprázatosak a férje festményei!
– Köszönöm! Kár, hogy amíg élt, ezt soha nem mondta neki senki! Még ön se!
A kurátor levette a szemét a festményről és a földet kezdte el bámulni. Többször hozott be neki az elhunyt festményeket, de ő mindig elutasította. Nem tetszettek neki. Arra várt, hogy a festő magától rájöjjön, hiába hoz ide bármilyen képet, ő nem fogja kiállításra javasolni egyiket se! Pár hónapja a festő nem jött többet. Neki fel se tűnt a hiánya. Volt elég műtárgy, amellyel foglalkoznia kellett. Egy napon felment az interneten egy oldalra, ahol festményekre lehetett licitálni. Tele volt a festő képeivel. A leghíresebb műgyűjtők versenyeztek értük. Olyan horribilis összegek röpködtek ott, hogy csak kapkodta a fejét. Azonnal felvette a kapcsolatot a hirdetővel és minden festményt felvásárolt. Így jelentős kedvezményt kapott az árukból. Kiderült, hogy a hirdető a festő özvegye. A festő azért maradt el a képeivel, mert hónapok óta halott volt! A felesége feltette a képeket a világhálóra, hogy szabaduljon tőlük.
– Sajnálom! De annyi nagy művész volt, akit csak a halála után ismertek el! Gondoljon Vincent van Gogh-ra, Csontváry Kosztka Tivadarra!
– Nem akarok rájuk gondolni!
Az özvegy egy királynő sértett önérzetével hagyta ott a leforrázott kurátort, akihez odalépett a galéria tulajdonosa.
– Ideje megnyitni hivatalosan is a kiállítást!
A kurátor a kiállítóterem közepén felállított mikrofon mögé lépett.
– Hölgyeim és uraim! Egy kis figyelmet kérek! Köszönöm, hogy eljöttek! Sok festő volt a világtörténelem folyamán, akinek zsenialitását életében nem ismerték el! Az itt látható képek alkotója is ilyen volt! Nekem abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy élete során többször találkozhattam vele! Boldog vagyok, hogy ismerhettem ezt az embert személyesen is! Önök már csak a képei alapján ismerkedhetnek meg vele! De ezek a képek többet mondanak minden szónál! Nekem a tisztem bejelenteni, hogy a festmények alkotója postumus megkapta a festőknek járó legrangosabb díjat! Kérem ennek a zseniális művésznek az özvegyét, hogy jöjjön ide és vegye át az elismerést!
Az özvegy lassan lépdelt oda a mikrofonhoz. Átvette a kurátortól a díjat és letette a földre. Fekete retiküljéből egy papírlapot vett elő.
– Köszönöm, hogy eljöttek! Szép és rövid beszéd volt! Látszik, hogy a kurátor úr nagyon ért a szavak használatához! Megboldogult férjem megkért rá, ha a halála után díjat kap, olvassam fel ezt a levelet a díjátadóknak és a közönségnek!
A kiállítás látogatói feszülten figyeltek.
– Tisztelt Urak, Hölgyek, Művésztársaim! Köszönöm, hogy eljöttek erre a díjátadóra! Én sajnos már nem lehetek önök között, mert akadt egy kis dolgom egy másik világban. Életem során nem ismerték el a munkámat. Ki tudja? Talán a halálom után is így lesz! Vagy csatlakozom én is azoknak a művészekhez a sorához, akiket életükben semmibe vettek, haláluk után magasztalni fognak! Én nem fogom megtudni, hogy alakul a képeimnek az élete a halálom után, de önök igen. Ha ezt a levelet felolvassák önök előtt, büszkeséggel tölt el, mert elismert művész lettem! De sajnálom is, hogy ez csak az életem vége után derül ki! Sajnálom, hogy nem lehetek ott és nem örülhetek önökkel együtt a sikereimnek! Akik halálom után díjjal ismerik el a munkámat, azoknak is szeretnék üzenni! Az üzenetem a Postumus című festményem jobb sarkában található! Csak nagyítóval lehet látni! Köszönöm, hogy meghallgatták a levelemet! Önöknek szép életet, én pedig igyekszem békében nyugodni!
Az összes vendég a Postumus című képet kezdte el keresni. Eddig senki nem látta. Meglepve fedeztek fel a képek között egy tükröt, amely mellé valaki egy fehér cetlit rakott. Postumus! Ez állt a papíron.
A kurátor az özvegyre nézett, aki ragaszkodott hozzá, hogy a képek között ezt a tükröt is helyezzék el. Amíg senki nem figyelt, a nő tükör mellé tette a cetlit. A kurátor kért egy nagyítót és megszemlélte a tükör alját, ahová nagyon apró betűkkel belekarcoltak valamit. Megismerte a festő írását, hiszen ezerszer látta már a képei sarkában az aláírását. A betűk vezetése ugyanolyan volt.
– Dugjátok fel magatoknak a postumus díjatokat!
A kurátor felnézett, és csak egy kerek szemüveges pocakos embert látott, akinek az arca egyre vörösebb színre vált a szégyentől.
végigmentem a Szent Mihály útján,
épp’ keresztül osont rajta az Ősz,
még nem volt est, csak késő délután,
mely köddé kente a kanálisgőzt.
tudom, Pesten minden más ilyenkor,
penészes csend a kapualjakban,
toporog a körúti platánsor,
zöld-sárga falevél bakancsokban.
de hiába az Ősz tivornyája,
ha a szívemnek Pest a buja Nyár,
az égre szűk még az éj kabátja,
reccsen, s szétrebben ezer gombmadár
majd lehullnak, rá a víztükörre,
apró fények szeplőzik a Dunát.
amott, egy párizsi szajha körme,
véresre tépte az alkony homlokát.
lehajtott fejjel megyek az utcán,
céltalan, még kocsma sem húz,
hófehér hab csorog egy akác ágán,
rajta méhek, néhányuk hártyás szárnyán
őszi sanzon helyett, zsongó tavasz blues.
lehetne konok, fájó az édes élet,
és amit most dadogok sivár, monoton,
röhögve megsúgom a Dunai szélnek,
ahogy előbb a tövisek az arcomhoz értek,
vérem iszom, Pest légy a csóró Párizsom.
Calvados helyett vizezett bort vedelek,
a mámor a lényeg, no meg az illúzió,
egy közepes árfekvésű Lédát bérelek,
nem baj ha zsíros hajába örökre eltévedek,
hideg szájától enyémben megfagy a szó.
így majd némán mutogatok világ neked,
bal kézzel kissé hadarva fizetett orgazmusom,
ilyen, ha az ember nektárban hempereg,
bár én csak beporzatlan álmokat kergetek,
hazátlan kurvám, kifosztott szúrós húsodon.
lassan kialszanak a Pesti fények,
csak Budán még pislog néhány,
a Duna, mint valami sötét kérget
az éjszakát himbálja hideg hasán.
a körúti bérházakon neonférgek,
üvegbábjukat percegve rágják,
álmukkal befestik a hópihéket,
így tarka latyak lődörög a járdán.
sárga cipő félhomályt rugdos,
csálé redőnyrésen szökik a meleg,
egy házmester nyugtatót szed a rumhoz,
nikotint krákog, nyakán dagadt erek.
a szesz jobb világot ígér neki,
ezért mosolyra torzul a szája,
a hajnalt majd a kukákra öklendezi,
s a fakuló dögszagot gurigázza.
a város, heveny vakbélgyulladás,
lapul, akár költő a kocsma mélyén,
az ég vén marionettpadlás,
én, te, ő, vergődünk csillagrojtok végén.
Valamerre mentünk, már mindegy hova,
a tél ostoba volt, nem vettünk kabátot.
A sárban lépkedtünk, és a fákon a moha
még őrzött az alkonyból pár zöldes lángot.
Emlékszem, egy házfalnak dőltünk,
szerelem a dohos vakolaton.
A Hold tántorgott fölöttünk,
fakó fénye csörömpölt az ablakokon.
Arcod menekült tőlem, akár földtől az ég,
nekem úgy tűnt, szeretnénk még élni.
A számba súgtad a félhomály neszét,
ezért tüdőm nem akart levegőt cserélni.
Indulni kellett, téged vonat várt,
engem néhány pogány isten.
Véres bőrön dobolt két rókaláb,
és a sínek is fekete zajt vertek dühödten.
Mégis, hogy tiszták maradjunk,
mosolyom ráterítettem a sárra,
A kezemben hevertél, te voltál az imám,
a szabadság, ujjaim csontrácsaiba zárva.
Színes festett kerámia, Peru
– Hál’ Istennek, kihúzták a békekölcsönt, száz helyett száznyolcvan forintot kapunk vissza! – örvendezett anyám.
– Mi az a békekölcsön? – tudakoltam.
– Az állam meg a MÁV levont apád fizetéséből egy csomó pénzt. Sorsolással adják vissza részletekben. Idén 1960-ban, már épp ideje, a fene egye meg, hat éve nem kaptunk semmit. Viszem is az OTP-be a papírt.
– Jaj, mama, ne add oda senkinek ezt a lapot! Nézd, milyen gyönyörű piros rajz, hadd legyen az enyém! Szépen kifestem, vigyázok, nem rontom el! – kérleltem anyámat.
– Ne nyúlj hozzá, vidd innen a kezed! És négyéves gyerek létedre ne beszélj butaságot! Majd még kidobjuk az ablakon a pénzt, amikor egy fillérünk sincs!
– Négy és fél éves vagyok már, mama! – közöltem felhúzott orral.
Amikor anyám hazajött a száznyolcvan forinttal, rohant Lovassy Bandihoz, a kocsishoz, és Csípősné Micike kofához megadni az adósságot.
Lovassy Bandi szállította nekünk a szenet. Jóravaló, kissé bugyuta ember hírében állt.
Micike férje, apám beosztottjaként mozdonyvezető volt.
Suttogták, hogy a nagy begyű asszony apám kebelbarátnője, és hozzátették: amikor rendkívüli állapot miatt éjszaka is benn kellett lennie a vasútnál a főnök elvtársnak, elment Micikéhez, főként, ha Csípős Pista Nyíregyháza felé húzott a személyvonattal.
Szerencsére anyám fülébe nem jutott el a suttogás. Talán meg is kopasztja a töltött galambot! Nem lett volna kitől pénz kérni, éhen veszünk. A kofák nem jótétlelkek, nem adnak kölcsönt akárkinek! Én is csak negyven év múlva hallottam a pletykát egy pikáns mozzanat felemlegetésével:
Átokváros-elfekvőre hoztak egy kicsicsázott vadonatúj gőzöst. No, ki kapta meg kizárólagos használatra, ki volt az a szerencsés mozdonyvezető? Csípős Pista. Ki más? Ráírták éjjel a vadonatúj masinára krétával: JÓ PINÁÉRT JÓ MOZDONY! Reggelre letörölték, sose lehet tudni, hátha a főnök elvtárs megint ballábbal kelt, és eljár a jobb keze.
Lehetett valami a szóbeszédben, mert apám meg Micike kieszelték, hogy Kunigunda, a nővérem jó lenne ifjú Csípős Pista feleségének. Szokás az ilyesmi efféle szoros kötelék fennálltakor. De Kunigunda hamar elintézte: kell a fenének az a seggdugacs!
Mire anyám kifizette az összes adósságot, ismét szegények lettünk. Nagy baj volt ez, helyrehozhatatlan, mert a bátyámnak érettségire öltönyt kellett venni, inget, nyakkendőt, cipőt.
Ám a jóakaratú szellemek 1961. január 2-án közbeléptek. Anyám kivételesen Szűz Mária helyett épp Szent Józsefhez imádkozott, és ahogy gyakran mondogatta: akit emlegetnek, az megjelenik, hát meg is jelent Józsi a postás, és anyám tenyerébe egy hivatalos levelet hullatott égi intelemre.
Nagyanyám angyali szépségű nővére, Katalin, annak idején egy bécsi bankárhoz, Georg Bruckmüllerhez ment feleségül, aki az osztrák pénzvilág jeles alakjának számított. Gyuri bácsi, ahogy otthon neveztük, elhalmozta a feleségét rubinékszerekkel, mert melankóliájában csak azzal lehetett őt jókedvre deríteni. Bécs főutcáján a Kärntner Strassén laktak egy elegáns ház első emeletén. Az egész szint az ő tulajdonuk volt. Kellett a cselédeknek is szoba, ha már üresen kongtak a helyiségek, gyerekük nem lévén. Idős korukban egyetlen nap különbséggel hunytak el.
Az ajánlott levélben, amit Józsi hozott, ez állt: Özv. Doroghy Andrásné, született Szászrégeni Mária jelenjen meg Budapesten itt és itt, ekkor és ekkor, mint Frau Bruckmüller, született Szászrégeni Katalin egyetlen örököse, hogy átvegye az őt illető hagyatékot.
Anyám fogta nagyanyámat az irataival együtt, és indultak. A hivatalban lepakolták eléjük a következőket:
1. rubinpöttyös katicakarkötő
2. rubin málnamedálos nyaklánc
3. rubin pipacsszirmú fülbevaló
4. rubinrózsás eljegyzési gyűrű Ewige Liebe belső vésettel
5. rubin szárnyú pillangókitűző
6. rubin hátú teknősbékamedál
7. rubin farktollú pávabross
A hivatalos ceremónia után átadták az ékszereket nagyanyámnak, és ajtót mutattak neki.
– Mi van a Kärntner Strassén levő lakással, az autóval, a meisseni-porcelánokkal, a biedermeier-bútorokkal, bundákkal, ruhákkal, a bankbetéttel? Egy bankárnak csak van olyan is? Nem?– hozakodott elő anyám talpraesett asszonyként a fontos kérdéssel.
– Fogalmunk sincs róla, Ausztriából csak ez érkezett. Talán elszegényedtek idős korukra, vagy jótékony célra ajánlották a vagyonukat. Örüljenek ennek is, előfordulhatott volna, hogy az ékszerekhez se jutnak hozzá. A kapitalisták bármire képesek! – tartott hosszú litániát, beszédes kedvében a hivatal embere. – Meg Georg Bruckmüllernek is lehettek örökösei.
– De hát a nagynéném személyes holmija nem őket illeti!
– Igényelnek egy kék útlevelet – kezdett a lehetséges megoldás felvázolásába a hivatalnok. – Ha megfelelően megindokolják, és nincs a családjukban disszidens vagy egyéb politikailag megbízhatatlan személy, akkor jó szerencsével fél, egy év múlva megkapják, és mehetnek Bécsbe intézkedni. Röpke néhány hónap alatt nyélbe ütik a dolgot, aztán felfogadnak egy teherautót, és hozzák a meissenit, a cipőt, bundát, ruhát, harisnyát, szőnyeget, magyarán: a női ágon magukat illető ingóságot. Számítsanak az örökösödési illetékre, ami tetemes összeg lesz. Ha gondolják, keressenek egy nemzetközi joggal foglalkozó ügyvédet.
Anyám és nagyanyám nyúlcipőt húztak. – Még hogy kék útlevél, illeték meg nemzetközi ügyvéd?! – Danke mein Gott! – sóhajtott nagyanyám, és lezártnak tekintette a nővérétől származó örökség ügyét.
Itthon – mesés hagyaték reményében, amely megvált bennünket a nyomortól – fogadóbizottság várta nagyanyámat és anyámat. Kunigunda némán nézte a kösöntyűket, aztán megkérdezte:
– A Kärtner Strassén levő lakás, az autó, a meisseni-porcelánok, a biedermeier-bútorok, a bundák, a ruhák, a bankbetét?! Egy bankárnak csak van bankbetétje! Biztos nem a befőttes üvegben tartja a pénzét!
Néma csönd. Bizonytalan magyarázkodás. Nagyanyám bátortalanul megszólalt.
– Ez mind a tiétek. Rátok bízom! Apámat és a bátyámat nem érdekelték a csillogó haszontalanságok, nekem meg még nem volt szavazati jogom.
Az óriási drágakövek sziporkáztak, mint a csillagok. A sötét konyha tündöklött a fényességben. Egyszerre valóság és varázslat vett körbe. Anyám úgy döntött: az ékszerek felét odaadja a húgának, Blankának.
– Micsoda? – fortyant fel Kunigunda. Ti tartjátok nagyanyámat, minket illetnek az ékszerek!
– Nagyanyádnak van nyugdíja, nem mi tartjuk! Lakhatna Blankáéknál is. Ha így lenne, milyen rosszul esne, ha Blanka nem adna nekem semmit!
– Micsoda? Ne nevettessél! Nagyanyám kétszázharminchat forintos nyugdíját emlegeted? Mire elég az? Meg, ha olyan nagy az igazságérzeted, akkor a harmadik örökösnek is adjál. Nagyanyámnak volt még egy nővére, és az ő lánya ma is él Kolozsváron.
– Az más! – csattant fel anyám a szemüvegéhez kapva.
– Nem más az, dehogy más!
– Ne szóljál bele Kunigunda, mi kaptuk az örökösödésről szóló levelet.
Anyám megtartotta a katicakarkötőt, a nyakláncot, a fülbevalót, az eljegyzési gyűrűt Ewige Liebe belső vésettel, a többit odaadta Blankának.
Nálunk felborzolódtak a kedélyek, folyt a cirkusz, anyám ismét döntést hozott. Eladja a csecsebecséket, mert kell a pénz, a rubintot nem lehet se megenni, se felvenni. Izgatottan elvitte Átokváros-elfekvőn az állami ékszerboltba, és felajánlotta megvételre az örökséget.
Nézte, nézte egyenként a kollekció darabjait az ékszerésznő nagyítóval, rázta a fejét, majd hosszas vizsgálgatás után kijelentette:
– Nem ér ez egész semmit.
– Már hogy ne érne! Bécsből származik, most örököltük, egy bankár vette a feleségének. Vackot csak nem ajándékozott volna neki!
Az ékszerész grimaszolt, vágta a pofákat, hosszan magyarázott az átvett aranyak azonnali továbbküldésének törvényéről.
Anyám rettegni kezdett.
Miután az ékszerésznő – bemutatván a megfélemlítés magasiskoláját, leereszkedett, és kegyet gyakorolt: – Nézze, jó asszony, az aranyért fizetek 500 forintot, de a kövek üvegek. Ki kellene venni, amikor lemérem a súlyt, de nem kínlódunk vele. Láthatja, nagylelkű vagyok.
– Danke mein Gott! – sóhajtott anyám, és majdnem leborult az ékszerésznő előtt.
Ó, szegény anyám, de szegény vagy!
Amikor Kunigunda megtudta, hogy anyám szemét kiszúrták 500 forinttal, méltatlankodni kezdett, és apámat is felhergelte.
– Még hogy a kövek üvegek!? A lópikulát! Micsoda aljas, szemenszedett hazugság! Kipróbáltam, úgy karcolták az ablaküveget, majd’ szétvágták, belecsikorgott! Menj, és azonnal hozd vissza az ékszereket, majd elvisszük Pestre – adta ki a parancsot apám.
– Mama, mama! – próbáltam szólásszabadságot szerezni, de Kunigunda belém fojtotta a szót.
– Fogd be a szád, Szipor, téged senki nem kérdezett! – mordult rám.
– Csak azt akartam mondani, hogy a mesékben nagyon sokat érnek a drágakövek. Hintót, kastélyt, varázspálcát is lehet venni értük, vagy királyságot.
Ment anyám, ment az ékszerboltba, szedte a lábát, ahogy bírta.
– Itt az 500 forint, adja vissza az ékszereket. A kövek nem üvegek, karcolták az ablakot.
– Nem megmondtam magának: az átvett aranyak azonnali továbbküldésének törvényét nem lehet megszegni?! Már egy órája elvitte mindet a futár a Magyar Állami Kincstárba – közölte az ékszerésznő.
– De hát azt állította: nem ér az egész semmit. Akkor miért kellett olyan sürgősen biztonságba helyezni?
– Mert a törvény az aranyra vonatkozik. Drágakövekről szó sem volt!
A rubinékszerek árából telt a bátyámnak ballagási öltönyre, ingre, nyakkendőre, cipőre, sőt még apám is tudott csináltatni belelő a szabónál egy angol szövet öltönyt. Ó, szegény anyám, de szegény vagy! Semmi másra nem futotta. Aki a rubinékszereket megvette: zsebre tette. Futotta neki autóra, kastélyra, varázspálcára, királyságra. Futhatna inkább egyenesen a fogdába!
Nem telt el év, hogy Kunigunda ne kiabált volna egy sort anyámmal: – Szégyelld magad, elkótyavetyélted a rubinokat, kisemmiztél bennünket!
Harmincöt év múlva, házasságkötési ajándékként, kitárt tenyerembe hullatott egy férfiú egy rubingyűrűt örök szerelemmel belső vésettel.
A gyűrűt egy doboznyi ékszer követte, mert melankóliámban már csak ezek tudtak felvidítani. Hasonlítottak az egykori ékszerekre, kivéve egy rubin szemű kígyókarperecet katicabogárral a hátán...
Ez az utolsó, legutolsó napon jutott a gyűjteményembe, amikor is éjjel, három cigányember betört hozzánk, míg aludtunk. Kinyitották a kulcsos páncélkazettát, amelyben tartottuk az ékszereket, és az egészet meglovasították. Hamarosan kézre kerítették a tolvajokat, de csak a katicabogaras kígyókarperecet találták meg náluk. Pedig épp ezt, épp ezt nem sajnáltam egy csöppet sem.
Egyébként belehaltam. Magányos hazajáró test vagyok lélek nélkül a kiüresedett lakásban.
Úgy látszik családunk történetéből kihullanak a rubinok.
Halotti maszk alapja, Mexikó
még rád festettem az ősz örömét
de te havas lélekkel bolyongtál tovább
zsibbadt szelek kócolták hajad
s fölöttünk haláltusáját vívta a nap
a vöröslő felhők feslő varratain
átszivárgott a kivéreztetett alkonyat
hátra sem néztél: egy Cohen-dalt dúdolva
indultál oda ahova dacos indulattal
vezetett a tolvaj lelkiismeret
kegyetlenséged szorongatta érzékeimet
és sistergett a fák acélos kérge
az öklömbe gyűrt fájdalom alatt
aknamezőt ölelsz – kihalt a szeretet –
sajduló emlék hord defektes kereket
hegedű nyöszörög: izma fáj a húrnak
megmotozott emlék siratja a múltat
tikkadt korsók mellett gubbasztol sokáig
elsikkasztott álmod hátha kivirágzik
de hideg a mosoly s az arc is idegen
átgyalogol a múlt meggyötört szíveden
remegő szótlanság új sáncokat ásott
eladott múltunkat használják most mások
behorpadt az öröm kifakult a mámor
ugyanaz a vágy ég s ugyanolyan távol
eszembe jutsz-e ha egyszer majd meghalok
– elhibázott múltunk a szívembe fagyott –
nem hívlak – tudod jól – maradj csak felesleg
jutalom-stallumként csalók közt kereslek
néma szorongással kutatom arcodat
nem kimért jövő: csak szabályos alku vagy
de maradt még hely a gyáva bűntudatban:
lopj hozzá álmokat – többet mint én adtam
Testpecsételő agyagból, Mexikó
A szempillád plüssfinoman csukódik a fényre,
szemed gömbje babusgatja, kiélvezi,
hogy a jövő mindenórás kismamája megérkezett végre.
Sóhajodnak semmi súlya, Isten szava; meghitt,
elégedett levegővel tölti meg a lelked:
virágporral várományos láthatatlan semmid.
Arcodon a véletlen hullt pillaárva tesped,
fekete toll, csiklandozva, fényillatot kérve,
ami eljön, ami itt van, ami tovaterjed.
Púpos figura, Mexikó
Ezerkilencszázhatvannégyet írtak.
Eszter az édesanyjával, az öccsével, Sanyival, és a beteg nagyanyjával, a faluvégen bérelt házban laktak. A sikkasztásért elítélt apa hároméves büntetését töltötte a börtönben.
A tizenhetedik esztendejében lévő, sudár termetű, karcsú leány ovális arcát vállig érő, sötét, hullámos haj övezte. A sötét, szépen ívelt szemöldökök alatt csillogó, éjfekete szemek.
Eszter nagyszerű táncos volt. Bálokban, míg szólt a zene, pihenésre a legények szusszanásnyi időt sem engedélyeztek neki. Kézről kézre adták. És ő mosolyogva, fáradhatatlanul táncolt, a zeneszám végéig. A szünetekben sem maradhatott magára. Akadt legény, aki akkor is tette a szépet neki.
A szívéhez azonban nem engedett férfiembert. Tanulni vágyott. Gimnáziumi tanuló volt. Kitűnő eredményeket ért el. Azt tartotta, a szerelem rátalálhat, ha már érvényesült az életben. A fiúkkal szívesen labdázott. Jégzajláskor a kertek alatt kígyózó folyón föltorlódott jégtáblákon fürdőruhában pózolt a fényképezőgépek előtt. Március végén a legények meleg öltözékben lesték, a leány hogyan úszkál a jéghideg vízben.
Áprilisban történt. A szeretett nagymama betegsége oly mértékben súlyosbodott, hogy már állandó gondozást igényelt. De ki legyen az ápolója? – vetődött fel a kérdés a családban. Az egyedüli kenyérkereső, az anya, aki naponta ingázott a városba, nem jöhetett számításba. Sanyi általánosba járt. A törvény tiltotta elvonni a tanulástól. A feladat Eszterre hárult. Neki a munka nem volt kényszerűség, mert igen nagyon szerette a nagyanyját.
Tamás, a huszonkét éves legény, hébe-hóba meglátogatta Esztert, aki szívesen társalgott a jóképű fiatalemberrel. De csak az udvaron. A házba nem léphetett be. A nagyi félreérthette volna a férfi látogatását.
Egy májusi, napfényes délelőtt, vederrel kezében, Eszter a kútra ment vízért. A teli vederrel épp visszaindult, amikor megpillantotta Szekeres Lukácsot, a ház tulajdonosát, a kapu felől közeledni. A házat egy elhunyt rokonától örökölte. A gazda, a családjával a falu közepén nagy házban lakott. Az udvar túlsó felén állott egy hosszú melléképület. Szekeres úr ezt fenntartotta a maga részére magtárnak, műhelynek.
Az utóbbi hetekben a gazda a szokásostól eltérően gyakrabban megfordult az udvarban. S ha találkozott a szemrevaló, csinos leánnyal, mindenkor végigmustrálta. Esztert sohasem zavarta az illetlen férfitekintet. Azt tartotta, azért van szeme, hogy nézzen vele, noha volt arról tudomása, hogy Szekeres Lukács a faluban nőcsábász hírében állott.
A leány a vödröt a földre tette, s várt, hogy a tulajdonost üdvözölhesse.
– Jó napot kívánok, Lukács bácsi – mondta Eszter, amikor az ötvenes éveiben járó férfi már a közelében volt.
– Szervusz – fogadta a másik közömbösen. Megállt, s foghegyről vetette oda: – Van-e már új otthonotok?
– Miért lenne? – kerekedtek ki a leány szemei.
– A ház bérleti szerződése lejár két hét múlva, és innen távoznotok kell.
– Anya nem tervez költözést – szeppent meg Eszter. – Úgy gondolja, a nagybeteg nagyira való tekintettel Szekeres bácsi további tartózkodást engedélyez nekünk.
– Erről szó sem lehet! Nősül a Jani fiam, kell neki a ház.
Eszter csak állt, szólni sem bírt. A vér meghűlt az ereiben erre a gondolatra, most aztán hová legyenek a magatehetetlen öregasszonnyal. Árgus szemekkel lesett a deresedő hajú, jó kötésű férfira. Tán javasol helyet, ahol a család meghúzhatja magát. De úgy tűnt, feleslegesen várakozik. Az ember indult, az útját folytassa.
– Egy szobát nekünk! – szólott utána ijedten.
– A fiam az egész házra tart igényt – vetette hátra a férfi.
– Mi hová legyünk? – esett kétségbe a leány. Erre megállt Szekeres Lukács. Visszafordult, s néhány lépést tett Eszter felé.
– Ez bizony fogas kérdés – mondta elgondolkozva. – Befogadni az olyan családot, melynél a családfő sikkasztásért ül börtönben, kockázatos.
– Amikor lesittelték apát, maga mért nem kergetett el minket?!
– Nem tehettem – ingatta a fejét a másik. – A bérleti szerződés úgy lett fogalmazva, hogy kizárt valamennyi lehetőséget az idő előtti felmondáshoz.
– Ma már ugye maga sem segítene rajtunk?! – hangzott az ironikus kérdés. A férfi arcán az izmok meglazultak, s már-már derűsen nézte a leányt.
– Ismerve a családodat – szólott aztán –, én másként kezelném az ügyet, ha… – de nem folytatta.
– Ha?… – noszogatta folytatásra Eszter.
– Semmi, na… – mondta zavartan Szekeres. – Fiatal vagy ahhoz.
– Mihez?
– Hát… hogy szót értsünk.
A lányban derengett, a férfi mire céloz. Az arca hajkoszorúig elpirult. Gyönyörű volt, mint a frissen nyílt piros rózsa.
– Csak azon az áron?… – kérdezte a fejét lesütve. Mélységes csalódást érzett. Vetett egy pillantást a férfira, aki csak mosolygott a tömött, sötétbarna bajusza alatt, aztán a vedret fölvéve, köszönés nélkül távozott. – Vén kéjenc – motyogta megvetően.
Szekeres Lukács a leányt követte tekintetével mindaddig, míg a bejárati ajtó mögött el nem tűnik. Ezután mélázva csóvált a fején, s derűs arccal indult a melléképület irányába.
A konyhában Eszter a vedret a vizespadra emelve, keserűen motyogta: – Nagyi, drága nagyi…
– Mi a baj, gyermekem? – szólott a szobából megfakult, gyönge hangon a vénasszony.
– Semmi, semmi! – hadarta a leány meglepetten.
– Engem szólongattál…
– Csak sajnálkozom – válaszolta a másik, és bement a beteg nagymamához.
– Min sajnálkozol?
– Ami már a múlté – hajolt a leány az öregasszony fölé, és megcsókolta a ráncos, sápadt homlokot.
– Mi volt az?
– Hát… hogy mi ketten, karolkozva, többé nem sétálhatunk a faluban.
– Ebben nagy igazság van… – érzékenyült el az öregasszony, s könny szökött a vizenyős kék szemekbe. Aztán már vidámabban mondta: – De az ágyamon adhatok neked egy kevés helyet – s máris húzódott a fal felé. – Gyere mellém, kis unokám.
Eszter kihúzta a lábait a papucsból, s elfoglalta a felkínált helyet. Fejét a nagyi horpadt, ráncos bőrű mellére tette, s izmos karjával átölelte az aszott, vénhedt testet.
Délután a konyhában tevékenykedett. Az ablakon kitekintett, s meglátta az udvaron tébláboló Tamást. Kiment hozzá. Diskurálás közben a legénynek megemlítette, hogy hamarosan el kell hagyniuk a házat. Tán még a faluból is távozniuk kell. Az okot is föltárta.
Vacsora után Eszter az anyjával is közölte a Lukács bácsi döntését. A magas, csontos, szögletes asszony nagy szemeket meresztett a lányára.
– Ezt ma mondta? – kérdezte tompán. A másik a fejével biccentett. – Két hét – jegyezte meg az anya. – Ennyi idő alatt változhat Szekeres úr véleménye.
– Erre ne számíts.
– Miért?
– A fia nősül, és a ház kell az ifjú párnak.
– Haj, haj – kesergett az asszony –, már csak egy megoldás van – mondta. – Szegénységi alapon az anyámat a kórházi elfekvőbe helyeztetni. Mi hárman könnyebben kapunk szállást.
– De anya! – szólott rosszallóan a leánya –, az elfekvő a haldoklók helye!
– A nagybeteg anyám meglesz köztük… Az ügyben már holnap intézkedem.
– Anya, ne tedd! – kérte Eszter. – A faluban valaki csak befogad mindnyájunkat.
– Ne reménykedj – intette le a másik. – Készülve az esetleges távozásra, én már sorra látogattam azokat az ismerősöket, akik segítségként számba jöhetnek. Sajnos valamennyitől elutasítást kaptam. Köszönhetem a börtönlakó apádnak!
A leány a konyhaasztalnál körmölgető hatodikos öccsét nézte elgondolkozva. Jó tanuló gyerek. Vajon idegen környezetben is hasonló eredményt mutatna fel? Aligha… A barátoktól is meg lenne fosztva. Az anyja széken ülve könyvet olvasott. Meglepte annak nyugodtsága. A szülejét lelkiismeret-furdalás nélkül teszi félre. Már teher neki. Szegény nagyi… Istenem, milyen sors vár rád? A szíve elszorult arra a gondolatra, hogy elveszítheti azt az embert, akit nagyon szeret. És ápol önzetlenül… És gondozná ezután is, ha hagynák. Azzal vigasztalta magát, a nehézség leküzdésére az anyja bizonyosan talál más megoldást.
Két nappal később, estefelé, az asszony a gyermekeinek az elégedettségét fejezte ki, miszerint a nagyi elhelyezésének az ügye kedvezően alakul. Úgy tűnik, már a bérleti szerződés lejárta előtt elszállítják a kórház kihelyezett osztályára.
A hír igen lesújtotta Esztert. Haragos tekintetet vetett az anyjára, miközben gondolatban megkérdezte: csak ennyire tellett neked?!… Ő ezt nem engedi! Tenni fog ellene! – lázongott belülről. – De mi legyen az? – tépelődött. Egy megoldás már felsejlett az agyában, de oly merésznek, no meg veszélyesnek tűnt, hogy rögvest elvetette. Az ötlet azonban újra és újra visszatért hozzá. Aztán többé nem menekedhetett előle. Sőt, az esze már sugdosta a fülébe, hogy tegye meg. Egyszer csak azon kapta magát, mérlegel: ha hajlana a dologra, vajon lenne-e hozzá elegendő bátorsága?
A következő napot szorongással élte meg. Nem tudta, mitévő legyen, ha megjelenik a portán Szekeres Lukács. Az órák múlásával egyre jobban ódzkodott az elgondolásától. Amikor az est leszállt, némi megnyugvást érzett. És imádkozott, a férfi bár ne jönne el másnap se.
Igen jól imádkozott, mert Szekeres úr egy hét múlva volt újra látható a portán. Eszter, amikor megpillantotta a melléképület irányába mérföldes léptekkel haladó gazdát, megrettent. Aztán eszébe villant, hogy cselekednie kell. Sürgeti az idő. Az anyja bármelyik nap, sőt bármelyik órában megérkezhet gépkocsival a nagyiért. Akkor pedig…
A vederben lévő vizet fazékba öntötte, s az üres vederrel a kút felé ment. A szíve szaporán vert, és oly hangosan dobogott, hogy szinte hallani vélte. A léptei meglassultak. A vedret a kerekeskút mellé tette, és mintha csak kíváncsiskodna, a magtár nyitott ajtajához lépegetett. Aztán lesegetett a helyiségbe, amelyben a gazda ponyvát hajtogatott össze. Amint a leány árnyéka rávetődött a takaróra, a férfi megállott a munkában. Megfordult, s fölállt.
– Mi újság, kislány? – érdeklődött.
Kislánynak néz – állapította meg csalódással Eszter.
– Nézelődni jöttél? – kérdezett újra Szekeres.
– Nem…, dehogy…, vagyis… – nyögdécselt zavartan a leány.
– Szóval? – lépett feléje a férfi.
– Az… a… ajánlat…
– Mi van véle?
– Tudja.
A férfi gyanakvón kérdezte: – A szerződés?
– Hát…, aha… – pirult el Eszter.
– A fiókban – intett a fejével Lukács az asztal felé, és már mosolygott. A bajuszát hüvelykujjával jobbra-balra simogatva gyönyörködött a fiatal leányban, majd elindult az ajtó felé.
– Ugye vigyáz rám, Szekeres bácsi?! – szólott riadtan Eszter. A férfi kéjesen pillantott rá, s ment tovább. Az ajtót reteszelte belülről.
Délután sötét felhő takarta el az eget. Esőre hajló idő volt. Eszter a ház bejárata előtt takarítgatott, amikor Tamás megjött kerékpáron.
– Most nem társalgunk – mondta a leány. – Rosszul érzem magam.
– Valamit el kell mondanom.
– Fontos?
– A számodra igen.
– Mondd – szólott unottan a másik.
A legény elújságolta, hogy előző nap a városból Szekeres Janival utazott haza a buszon. Gratulálni akart a közelgő házasságához, de Jani azt nem fogadta el. Mondván, hogy az eszében sincs megházasodni. Meg ahhoz menyasszony is kellene. És ő leánynak még nem is udvarol.
– Rosszabbul vagy? – kérdezte aggódással a leánytól Tamás.
– Miből gondolod?
– Sápadozol.
– Kissé gyengének érzem magam – tapogatta tenyerével a homlokát Eszter.
– Eredj be, kedves, és feküdj le – kérte a legény. Kerékpárra ült, köszönt, és távozott.
Hej, Tamás – kesergett magában a leány –, ha ismernéd a sápadozásom okát, a tettemért megvetnél. Tán örökké gyűlölnél érte. De lehet, hogy gúnykacajban törnél ki. Én ostoba… Odaadtam magam egy nőfalónak. Egy vén kujonnak! A semmiért!… A dolog anélkül is elrendeződött volna. Te most tájékoztattál róla… Lépre csalt a gazember! A szerződéssel… A tűz égesse meg! Mérget az italába! Kést a mellébe! Pusztuljon a pokolfajzat!… Ezután a szörnyű titokkal kell, éljek. Meg nem tudhatja senki. Ebbe én beleőrülök!… És ha megvan a baj? Ha úgy vagyok?… Ó, az akasztófáravaló!”
– Esz…ti – szólította mögüle valaki nyújtott, gyönge hangon.
– Mi van?! – kapta hátra a fejét ingerülten. A nagyanyja fehér hálóingben, mezítláb, görbedten állt a bejárati ajtóban.
– Nagyi! – kiáltotta rémülten, s rohant fel a lépcsőkön hozzá. – Mit tettél?… Nincs még elég bajod? – dorgálta a vénasszonyt, miközben karjával átölelve terelgette vissza a szobába. Ott ágyba fektette, és dunyhával betakarta.
– Aszittem… elmentél…, hogy itt hagytál… – mentegetőzött a beteg öregasszony.
– Ilyet én nem tennék ellenedre – simogatta tenyerével a ritkuló ősz hajat a leány. – Tudod, hogy nagyon szeretlek – és könny szökött a szemeibe.
Este Eszter az anyjának átadta az újabb három évre szóló bérleti szerződést azzal a megjegyzéssel, hogy a gazda a fiatalokat másutt helyezi el.
– Tudtam, hogy Szekeres Lukács jó ember – örvendett az asszony.
A leány vére felfortyant: – Szekeres Lukács gazember – mordult magában. Érezte, az arcát a gyűlölet lángra lobbantja. A fejét lehajtotta, mások észre ne vegyék.
Belsőudvari
fényt vár sikátorhomályt
látó nap helyett.
*
Szószőnyegein
még mások árnyéka se
hagyhat nyomokat.
*
Egérmintás pléd
unja vénhedt macskája
tömpe karmait.
*
Ajtót nem vág rá
mellékszereplőknek hitt
bejárónőkre.
*
Félelmeivel
együtt alszik el riadt
lelkét nyugtatva.
*
Színes mintás kerámia, Peru
Ha a földút
továbbviszi a széleit,
de az árkok
nem engedik előre még
lepihentek
cipőnyomait, ülnek ott
valahányan,
szemükben akaratszegény
nevek és fény,
amíg kutakodó napot
keres árnyék,
tekintetüket őrzi fű.
Harcos szobra agyagból, Mexikó
Végül
elkülönülnek
egymástól a világ
és az emlékezet
tárgyai.
Látod
a merülését,
szemedben
riadt, menekülő
madarak –
egy gyermek
nézi így az Istent,
ha múlását
csodálja.
A buszmegálló,
a többi utas,
az idő
hordalékát seprő
közmunkások,
mindez
lassú ereszkedés
az őrületbe:
belédkortyol
a kihűlt hajnal.
Az ég magánterület.
Akár
egy öregember,
aki már maga sem tudja,
mit is keres,
tétován, zavartan
tapogatja végig
a világ gazdátlan
tárgyait,
csak a hiányát érzi
annak, ami
valaha
volt.
Zálogba téve,
valahol
elérhetetlenül messze
lassan salakká
hűlnek
a csillagok.
Klein Elemért, a mindenkor buzgó, köpcös, kissé rozsdavörös arcú könyvelőt hiába várták a hivatalban. Hogy Klein úr késik? – tették fel hitetlenkedve a kérdést a hölgyek és az urak. De hisz az lehetetlen! Klein úr minden nap pontban hat óra harminc perckor lép be a kapus szobájába, ott elkéri a kulcsokat, majd megmászva a két emeletet, nyitja az irodát. Ilyet… Hát hova tűnt Klein úr? Ez a nyugodt, barátságos arcú férfi, aki mindenkihez kedves, az urakat cigarettatárcával köszönti a névnapjukon, a hölgyeknek bonbont és más finomságokat vesz, és minduntalan végighallgatja a megannyi panaszt, mit csak képzelni tud a hivatalnépség. Talán elaludt – mondta Hanik Márta gépírónő. – Az is lehet, hogy a Kálmánka megint beteg – érvelt Czipán Gézáné. – És ha berúgott az este? – Vetette fel Sipos Lajos hivatalsegéd. – A Klein úr? – Hüledeztek e képtelenségen a többiek. Hisz ő nem iszik. Különösebben társaságba sem jár. Elég neki a nyugodt családi élet, a Kálmánka és a Jánoska, s annak a csodás, önfeláldozó asszonynak a szeretete. Hát igen, a Klein úrnak sikerült. Ez a Piroska egy főnyeremény. Mos, főz, vasal, még cselédet sem tartanak, mert Piroska nem engedi. „Az ő családjának ne főzzön holmi idegen ízlés, ne kurtítsa rossz szokásaival a család meghitt boldogságát.” Igen… ezt mondogatta mindig… Ezt Klein úr hetente elmesélte.
Igazán szerencsés embernek tartották. Magánélete példás, rendezett. A hivatalban sem volt semmi összetűzése. Nem intrikálták, és ő sem intrikált másokat. A legnagyobb szerencsétlenséget viszont ő sem kerülhette el. Az irigységet. Nem volt ember, aki mélyen legbelül ne kívánta volna azt, hogy felesége, kit kisasszony napján vett nőül vagy tíz esztendeje, ne ejtsen csorbát a már-már szoborrá lett könyvelő becsületén – esetleges hűtlenségével. A legmerészebbek odáig fajultak képzelgéseikkel, hogy szokott szombati horgászataik alkalmával valamely gyermek essen egyenest a tóba, s ha lehet, fulladjon oda mindörökké. Kívánták továbbá, hogy törjön el egyik, ha lehet mindkét lába, vagy, hogy a villamos hirtelen fékezésekor oly erővel verje be a fejét, hogy örökre törlődjék a hivatásához tartozó minden képessége.
Való igaz, csak a szegény tud így irigyelni. Mert az uraknak – kivált a segédeknek – száz, jó esetben száztíz pengős fizetésükből, csupán az irigységre tellett. Ezek az alapjában jóhiszemű fiatalemberek, könnyelmű életük során nem áldoztak arra, hogy fizetés napján egy-egy rézpénzt is a fiók mélyére süllyesszek, hogy majd ha eljön az a nő – kivételt képeztek a Klein házból jövők és a Piroskák –, szóval, ha eljön az a csend, meghittség és nyugalom, fürdőzzenek valamicskét az anyagi jólét langyos, jóleső érzésében.
– Ki tudja miféle ember is valójában? – tették fel a kérdést az urak. – Cigarettatárcák… apró ajándékok, kiváltképp a férfiaknak. Furcsa. Oscar Wilde is cigarettatárca mániás volt… hátha Klein úr is… – engedte meg magának a feltételezést Balázs Ferenc, az irodafőnök helyettese. – Mi van, ha csak álca az egész? A feleség, a gyerekek. Egyáltalán látta őket valaki? Soha nem hozta el őket egyetlen bankettre sem! Mikor a főnök úr ötvenedik születésnapját ünnepeltük, még akkor sem. Pedig oda mindenki jöhetett. Emlékeznek a kopasz Eimannra? Még a cselédjüket is elhozták. Ott evett szerencsétlen az illemhely mellett a sarokban. De Klein úr, ő oda sem. Talán ha öt percet töltött el, aztán elment. Azt mondta siet. A gyerekeket vitték a cirkuszba. Ha nem lenne az a kép az asztalán, még azt gondolnám… ő találta ki azokat a szerencsétleneket.
Ezzel a feltételezéssel senki sem értett egyet. Bár egyhangúan rázták a fejüket a helyettes irodafőnök legnagyobb megelégedésére, de azért azt mégsem. Hisz’ mindig róluk beszél. Épp ez okozta a vesztét. Ezért gyűlölték meg szinte valamennyien: olyan nincs, hogy valakinek ennyire szép élete legyen. Bár családi anekdotáival nem lépi át a hencegés hivalkodó határát, több ízben panaszkodott is fiaira, kiváltképp Kálmánkára, ki lusta, nem tanul, s előbbre tartja a játékot bármely képtelenül egyszerű matematikai feladatnál. Akkor is! Az iroda hölgyei szinte egytől egyig magányosak. Az urak is csak úgy épphogy érintik a meghittség határait.
– Látták azt a képet az asztalán? Azon a nőn látszik valami feslettség – folytatta az irodafőnök helyettese. – Nem figyelték meg? Az arca, az arca kissé törődött, mint mikor valaki titkot rejteget. Hol is ismerkedtek meg?
– Szentesen, a templomban. Épp kisasszony napján – vágta rá Sípos Lajos.
– Egy templomban? – hitetlenkedett az irodafőnök helyettese.
– Kérem főnök úr, nekem ezt mondta – húzta ki magát Sipos.
Az irodafőnök szokásához híven nagy lendülettel, mogorva arccal érkezett meg. Ilyenkor az urak kezüket-lábukat tördelve rohantak sebtében elvenni kalapját, oroszlánfejes sétabotját, lesegíteni kabátját – és sietve megjegyezni – „milyen jól néz ki ma is a főnök úr”. Ma, valahogy, ez elmaradt. Az irodafőnököt szinte észre sem vették. Két csoportba hajolva tanakodtak – mi is történhetett Klein úrral.
– Na, mi az?! – Kérdezte ingerülten az irodafőnök.
– A Klein úr! – Szaladtak oda valamennyien hogy egy-egy zsákmányt szerezzenek. – A Klein úr, nagyságos főnök úr, nem jött.
– Mi? – húzta össze szemöldökét az irodafőnök. – Meghalt talán?
– Ne tessék ilyet mondani – sikoltott fel özvegy Hábenger Leopoldné, és sietve keresztet vetett.
– Akkor? Mi az, hogy nem jött be? És pont a Klein? Hallatlan! Az az ember egy percet sem késett. Soha! Hát kérem, derítsék ki, hol időzik az az ember.
– Ha szabad bátorkodnom, leküldeném Sípos urat a pékhez. Klein úr mindig ott veszi meg a tízóraira szánt zsemlyéket.
– Úgy. Hát csak menjen.
Tíz perc sem telt el és Sipos Lajos zihálva kijelentette: – Ma nem látták.
Az irodafőnök csendet rendelt el, és sietve munkára bíztatta a beosztottjait. Még várok egy napot – morfondírozott magában. Holnap péntek – fizetésnap. Majd akkor, majd akkor biztosan előkerül.
A hivatalnokok mind hazatértek olcsó bérű kis lakásukba, némelyek svábbogaraktól hemzsegő szobájukba. De nem volt egy sem közülük, ki álmában is ne Klein urat keresse.
Látták a Margit-híd korlátján állni, miközben épp lendületet vesz… Prostituált karjaiban… Részegen fetrengeni a Nagymező utcában, vagy épp amint a svájci hegyek közt sétál buggyos nadrágjában – hisz köztudottan ott él apai nagybátyja, ki elég apanázst biztosít a család számára, hogy még véletlenül se szűkölködjenek. Ő vette a lakást is, ő fizeti a gyerekek magániskoláját, mit havi százharminc pengős fizetéséből bajosan lehetne kigazdálkodni. Klein úr, csupán passzióból dolgozik, és mert gyűlöli a dologtalanságot. Szabadságra sem megy soha.
Másnap sem jött. A hivatalfőnök megállapította: – Klein úr lakcíme megváltozott.
– Most költöztek el nemrég. Még nem adta meg az új címet. Azt mondta először be kell jegyeztetni a hivatalban, aztán majd utána. De az biztos, hogy a Svábhegyre mentek – tette hozzá sietve Neidmüller Aranka gépírónő –, mert a Kálmánkának gyönge a tüdeje, és Piroska is kedveli a kilátást tiszta időben.
Rendőrt hívtak. Az bejött, körülnézett az irodában és egy jegyzettömböt vett elő.
– Hát mikor is látták utoljára a szóban forgó urat?
– Tegnapelőtt – válaszolt az irodafőnök.
– A pontos dátumot mondja, kérem!
– 1936. december 14-én.
– Úgy, tehát tegnapelőtt. Az illető egyedülálló?
– Nem kérem, nős.
– Gyerek?
– Van, kérem, kettő.
– Pontos címe?
– Nincs. Nem tudjuk.
– Nem tudják, hol lakik? Hát az hogy lehet? Mit tudnak róla? Különösebb ismertetőjegyek?
– Szürke hosszú kabát, szürke kalap.
– Ennyi? Hány éves? Milyen magas? Borotvált arcú, vagy hord bajuszt, s ha igen milyet? – gurult méregbe a rendőr.
– Borotvált arcú, úgy vélem velem egy magas, súlyra – olyan köpcös… barátságos arcú.
– Hát, így nehéz lesz. Nincs valami szenvedélye, esetleg jár-e bizonyos helyekre?
– Az Abbáziába – mondta az irodafőnök, s kissé szégyenkezett is, hogy beosztottjai tudomást szereznek erről. Ugyanis minden vasárnap találkoznak az Abbázia kávéház egy-egy szegletében. No, nem beszélgetnek, csak bólintanak egymás felé. De mégis, még azt gondolják majd, hogy Klein Elemér, ez a talpig becsületes ember, különféle kiváltságokat jár ki kávézás közben.
A rendőr elment. A hölgyek és az urak lassan a pénztárba siettek, hogy felvegyék kétheti fizetésüket. A hölgyek már a kirakatok felé igyekeztek, az urak kártyázni indultak. Klein Elemér nem került elő.
Hétfőn, mindjárt a hivatali idő megkezdése után, egy hatvan év körüli matróna kopogott.
– Hartai János urat keresem! – Szólt az asszony.
– Hartait? Hartai úr beteg – válaszolt Sipos Lajos.
– Az baj, ezt a csomagot szerettem volna átadni neki.
– Úgy. Ki küldte?
– Klein Elemér.
– Klein úr?! – rohantak oda valamennyien.
– És mi van Klein úrral? Hogy van? Mikor jön be a hivatalba? És tulajdonképpen a hölgy kije Klein úrnak? – záporoztak a kérdések.
– Néhai Klein úr, az ágybérlőm volt.
– Meghalt? – csodálkoztak valamennyien, a hölgyek közül ketten fel is sikoltottak a döbbenettől. – Hogy? A Dunába ugrott? Villamos gázolta el?
– Felakasztotta magát. Múlt csütörtökön, hajnalban.
– Úgy, tehát ágybérlő volt… tehát minden egyéb csupán kitaláció.
– Nem tudom uram. Én alig ismertem. Ha hazaérkezett, köszönt, és mindjárt a szobájába tért.
– És el sem járt onnan?
– De, kérem, dolgozni. Vasárnaponként meg a kávéházba. Azt hiszem, rettentően magányos volt. Ha megbocsátanak, én megyek. Ezt a dobozt az ágyon találtam. Rajta a névvel és a címmel. Kérem, adják át az úrnak.
Az asszony elment. Olyan zsibongás kezdődött, hogy a hivatalfőnök érkeztét megint csak nem vették észre. Miután elmondtak mindent töviről hegyire, a hivatalfőnök sietve a beteg Hartaiért küldetett. Meg is jött úgy kilenc óra tájban, lázasan, még szinte félálomban. Kinyittatták vele a csomagot, melyből egy cigarettatárca került elő. A tárcában egy üzenet állt, összehajtva: Remélem nem haragszik meg sietségemért. Hisz jó tíz nap van még addig. Boldog névnapot Hartai úr!
A hivatalfőnök szinte alig maradt. Hosszú sétára indult, végig a Dob utcán, s azon gondolkodott: ennek a szerencsétlennek mi voltunk a családja… vajon, jó rokonság voltunk-e neki?
Ülő alak, Mexikó
Lilába oldott bicikli ázik
a kispad oldalán, odakint
Esőisten tombol, idebent
minden víz-idegen. Árad
az égbolt, a tér belesimul
a nyár koptatta mezőbe, a
bokrok belevesznek a párás
homályba, vízbefúlt kutyanyomok.
Az ablak csukva van, a
függönyön lebegő lepkerajok
csak utánzatok.
Tán Héra emlőjét szívta meg
az ég, s a lecsorgó nedv
szabadon kilépett medréből,
s elindult, hogy megfojtsa a
világosság istenét.
Az üvegen halványodik arcom
lenyomata, a fákon sokasodik
az esőcseppek parazita gyöngysora,
szétterül a magány illata
az alig-lakta tájon.
Úgy érzem, nekem is zárt
edényben marad kitörni vágyó
ragyogásom, nincs,ami feligya
szememből a retina-térképet
elárasztó vizet.
Tengerbe merült ma az ég,
mogorva Poszeidón bosszút áll,
szigonyával játszani vágyik,
s nézi, hogyan folyik szét ujjai
között a megfakult napragyogás,
hogyan fürdenek a madarak a
felázott gyepen, s hogyan folyik
szét az idő a tetőcserepeken.
Szobám lámpafény-fehér
árnyékában remegnek a körvonalak,
valahogy veszélyben van ma a
totalitás, – beleázik mellettem
a csöndbe a harang szava.
Én is könnyűnek találtatok az
ólomálmos szürkeségben, s
távozni engedem az álomhajót
a mélység szennyezett vizein.
Nem látom arcom a víztükrön,
az ár nárciszaimat elsodorta,
tengerszínt alá bukott a határ, –
így lettem önmagam kitaszítottja.
Hallod? Ez a rémület
belső lármája.
Lapoz benned a félelem.
Szeretnéd követni
saját hangod sorokba
terelt nyomait, s már látod,
saját tévedésed áldozata vagy.
Orrvadászként lapulsz
saját erdőd sűrűjében,
titkon magadra lősz,
s élvezed saját véred ízét.
Színes textiltöredék, Peru
Magamat makacsul sározom be újra,
míg el nem hiszitek, a mocsok én vagyok.
Majd sírva fakadok, mint rettegő kölyök
s könnyemben mosakszom, hogy mégis lássatok.
Így kezdődött a ma esti séta,
rámvilágított egy margaréta.
Mellemre izzó pecsétet nyomott,
a fájdalmon túlról békét hozott.
Új, tág szemekkel szédültem tovább,
láttam rovarok ringó oszlopát,
rajta nyugodott ez a pillanat.
Csak lassan, kapkodni most nem szabad!
Láttam miként lett lila az égbolt,
hogyan borult lángba, ami rég volt.
Láttam lezuhanni a sötétet.
A margaréta még mindig égett.
Így végződött a ma esti séta,
csipkebokrom lett a margaréta.
Bár november vége van,
a juhar lombja még mindig sárgán ragyog.
Bár mindennek vége van,
váratlan fényétől mégis feltámadok.
1.
Két őszi eső közt ülök egy padon,
rám meg a fellegek ülnek.
A játszótér üres, a hinták állnak,
angyalaim menekülnek.
2.
Két csésze kávé közt ülök a napon,
gombák illata tölt el.
Emlékem nem maradt, csókok nem várnak,
sóhajt váltok a földdel.
Szakadt, szürke fátylak között
seregélyek úsznak át,
mögöttük a puha mennybolt
kikopott, kék nagykabát.
Alatta izzadunk mi is,
itt felejtett vándorok,
lábunk volt virágot tipor,
lelkünk halkan háborog.
Kibontani szegett szárnyunk,
ez a vágy az otthonunk,
verítékünk patakba gyűl
s elmossa a lábnyomunk.
Alak madármaszkkal, Peru