Ljubov Popova: A filozófus portréja
Ljubov Popova: A filozófus portréja
Ljubov Popova: Csendélet
Vlagyimir Tatlin: Díszletterv a Bolygó hollandihoz
Jurij Annyenkov: Díszletterv
Ivan Kudrjasov: Az egyenes vonalú mozgás konstrukciója
Alekszandr Vesznyin: Kompozíció
El Liszickij: Színházterem é színpad makett
Natalija Goncsarova: Aratás
Olga Rozanova: Városi tájkép
Vaszilij Jermilov: Harlequin
Mihail Menykov: A 6-os villamos
Alekszandra Ekszter: Kompozíció
– Hé, Béla!
– ’gen?
– Átköltöztettétek már a 2-es kórterem fagyási sérültjeit a B-szárnyba?
– Per’.
– És a B-szárnyas hőgutát kapott betegeit a 2-esbe?
– Miazhogy! Csak a kininünk fogyott el.
– A kinin?
– Per’. Maláriát kaptak a 45 fokban.
– És most már jobban vannak?
– Egyenesen boldogok! Csak attól félnek, hogy a fagyási sérülések kiújulhatnak.
– Ezért cseréljük őket hetente. No, és az ágyneműk?
– Azt is hetente cseréljük. Egymással cserélnek, hisz tudod.
– Tudom, persze, hogy is felejthettem el!
– Te, kerestem a kádakat. Nem tudod, hol vannak?
– A kádak?
– Azok.
– Ja, igen! A műtőbe vittük őket.
– A műtőbe?
– Persze, mert beázott a műtő, és a kádakat tettük a plafon lyukai alá, hogy azokba folyjon a víz.
– Milyen szemfülesek vagytok. És ez nem zavarja a munkát?
– Már hogy is zavarná! Kikerülik – és kész.
– Jogos.
– Nálatok?
– Két hullát találtak a földszinti vécében. Háromnaposakat.
– Miért, a takarítók hol voltak?
– Most műtőssegédek, nem érnek rá takarítani.
– Legalább észrevették őket. Az is valami.
– Még szép, úgy dolgoznak, mint a kisangyal.
– Még szerencse, hogy az udvaros takarítók át tudják venni a helyüket.
– Hogyisne! Azok most a mosodában dolgoznak.
– Hát a mosodások meg mi a lópikulát csinálnak?
– Hogyhogy mit csinálnak? A patológiára szállítják a…
– A halottakat?
– Persze. Na, nekem most mennem kell.
– Hova?
– Liftes lettem.
– Hát a betegeket ki szállítja?
– Hogyhogy, nem te?
– Én? Mától konyhás vagyok.
– Ja? Akkor én megyek dolgozni.
– Szevasz, én is.
Vlagyimir Kozlinszkij: A kronstadti ütőkártya
Erős félhomály volt. Majdnem teljes sötét, és süket csend. Markolható csend. Az a fajta némaság, melybe az ember belefullad, belevész, ha meg nem menti egy pattanó faszilánk az ajtókeretben, vagy a padlón réssel bíbelődő bogár kaparászása.
És az a szag… erőszakos… nehéz… kihajthatatlan; az orrba jutva zsíros bevonatot ken a nyálkahártyára, aztán még napokkal utána is folyamatosan penetráns bűzt áraszt. Minden lélegzetvétel a tüdőbe, az erekbe viszi, onnan az agyba párologtatja, egy pillanatra sem engedve, hogy az ember megfeledkezzen a történtekről, persze, csak úgy, ha van szeme a rejtett, nem evilági dolgokhoz.
Ott, akkor, abban a végtelen csendben maga az ördög állt a terem közepén. Kissé szétterpesztett lábakkal, enyhén előre dőlve, jobb keze lábszárcsontokból épített botban végződött, csecsemőkoponya markolattal.
Teste körvonala beleolvad a félsötétbe: tömény feketeséget árasztott magából.
Félrecsúszott parókája bal fülére lógott, jobb fülének megnyújtott cimpájából vakítókék szem-klipsz derengett a félsötétbe, mely folyamatosan, hidegen pásztázta a környezetet.
Az ördög állát megnyúlt bőrrétegek húzták kehes törzse felé. Elnyílott alsó ajka fölött valami delejes feketeség súlyosodott – a száj béle; a mérhetetlen éhség, a bélpoklos éhség feketesége…
Az orra apró, fekete inggomb. És a szeme… Szétázott tekintetének zselatinja megdermesztette minden élő szívét.
Az ördög alkudni jött a Halállal az ágyon fekvő nyomorultért. A tét: egyetlen aprócska napocskával több. Mert ha az ördög megalkuszik a Halállal, és az ágyon fekvő agonizáló szerencsétlen egyetlen nappal tovább húzza, az ördög fizetséget kap. A fizetség egy lélek.
Ó, az ördög nagyon szerette volna ezt a lelket! Ez a fajta lélek nem terem minden bokorban! Ez a fajta lélek ritka! Olyan ritka, hogy az ördög csak minden százezredik évben talált hozzá hasonlót. Ez a típusú lélek ugyanis a Lelketlen Lélek, ami az ördögöt megfizethetetlen erőhöz juttatná – évszázadokra.
Az ördög tehát állt a terem közepén, kissé szétterpesztett lábakkal, enyhén előre dőlve, és kezdett fáradni. Nehéz volt a batyu, amit a hátára kötözve hozott; abban volt a csere tárgya: a kasza. Nem akármilyen kasza volt! A csillagokon túl, a nyolcadik naprendszerben kovácsolták, elnyűhetetlen, kicsorbíthatatlan anyagból. Halálnak való, tartós, hatékony munkaeszköz.
Az ördög fáradt, nyomta a hátát a kasza bükkfa nyele, a parókájába állandóan belekapott a penge csúcsa, sőt, a fejbőrét is agyonkaristolta már.
Késett a Halál – az ördög egyre jobban idegeskedett. Gondolta, lop a nővérektől valami nyugtatót, de ugyan, mivé lenne akkor a világ! Egy valamirevaló ördög legyen mindig, folyamatosan ideges, feszült, nyughatatlan! Szépen nézne ki angyali nyugalomban! Így hát tovább idegeskedett, és időről-időre megbökte a haldokló oldalát, nehogy az idő előtt kilehelje a lelkét.
Mert a Halál nélkül meg lehet halni, de akkor nem lenne, aki hitelesítené az alkut.
Hajnalban, úgy fél kettő felé jeges fuvallattal nyomában megérkezett a Halál.
– Aggyonisten Halál! – köszöntötte, és visszatolta a közben homlokába csúszott parókát a feje tetejére.
– Nocsak, kit látok itt! Egy ördög. Aggyon! – fogadta aztán a köszönést foghegyhelyről.
– Alkudni jöttem. Csodás ajándékot hoztam neked, egyetlen napért cserébe.
– Az lehetetlen! Már lefixáltam Istennel az időpontot. Beírtam, lekönyveltem, átadtam. Tudod, hogy a főnökkel nem lehet kukoricázni!
– Ó, drága Halál – kuncsorgott az ördög –, tudom én, hogy mennek a dolgok. Elugrasz a Föld túlfelére, csinálsz valami váratlan hacacárét, amit később ráfoghatsz valami kiszámíthatatlan beszámíthatatlanságra – a te melódnál ez nem is csoda –, mire ott végzel, hipp-hopp, el is telt egy napocska. Gyere, nézd, mi van a zsákomban!
A Halál persze kíváncsi és telhetetlen, így belekukkantott a szütyőbe. Csillogott-villogott a kaszapenge, illatozott a bükkfanyél, és a fogása is tökéletesen illett csontkezéhez… A Halál nem tudott ellenállni, így hidegre kapott, és elsuhant a Föld túlfelére ribilliózni.
Az ördög leült az ágy szélére, hogy könnyebb legyen böködni a szerencsétlent, ha esetleg idő előtt lelket akarna lehelni; időnként óvatosan, nehogy az megfulladjon, pár korty vizet öntött a szájába, sőt, még az infúzió szabályzóján is engedett egy cseppet.
Lassan reggel lett, majd dél és este. Mindenki tette a dolgát. A haldokló vívta a haláltusát, az ördög – persze láthatatlanul – várt, közben döfött egyet-egyet, elnézte, ahogyan a nővérek küzdenek, meg-megigazította a parókáját, nagyot szívott az orrán, és szétázott tekintetének zselatinját rá-ráfüggesztette pár alkoholistára, akik természetesen nem látták, de valami jeges dermedtséget éreztek a szívük és a májuk körül. A Halál a Föld túlfelén kaszált, Isten pedig beletemetkezett a végtelen adminisztratív teendőkbe. A Föld forgott, a csillagok ragyogtak.
Az éjfél lassan, de biztosan elérkezett. A Halál kicsit korábban jött a tervezettnél, ő is leült az ágy szélére, és hogy kettőig gyorsabban menjen az idő, előhúzott egy pakli kártyát. Bár sosem tudott az ördög ellen nyerni, valamivel csak el kellett ütni az időt. Közben disputáltak:
– Te ördög! Aztán kinek a lelkére vársz?
– Ó, ennek a szegény nyomorult nejének lelkéért. Az asszony rendelte meg az egy plusz napot, az ő lelkére várok!
– Igazán? – lepődött meg a Halál. Nem értem… mi az összefüggés? És minek kellett az az egy nap neki? – kérdezte Halál, összecsippentve a sötétséget a csuklyája alatt.
– Azért, mert így jár még egy havi nyugdíj az öregnek, amit az özvegy elverhet. Bankigazgató volt a lelkem, jól keresett, szép kis nyugdíja van – mondta, majd felkiáltott:
– Snapszer!
A Halál földhöz vágta a kártyát, ránézett az órájára, felállt, majd kezébe vette vadonatúj kaszáját.
– Ha ezt tudom, fene alkudott volna veled! Ennyit nem ért meg a kasza – mondta halkan, majd köpött egy hegyes-kátrányost. Szívesen megnéztem volna az asszony ábrázatját… Egy havi nyugdíjért lélekeladás! No, mindegy! Isten áldjon, ördög, menj, ne zavarj, teszem a dolgomat!
– Isten áldjon Halál! – mondta az ördög, és elégedetten beleolvadt a szürke-fehér pettyes mettlachiba.
Tatyana Brunyi: Kosztümterv Sosztakovics balettjéhez
Gyönyörű temetés volt, megható, megrendítő! Igazából nem maga a temetés, az elhantolás volt megható, megrendítő, hanem a szertartás, a búcsúztatás, az elbúcsúzás meg a tömeg. A sok-sok ember! Szinte mindenki ott volt, mert ott akart lenni. Mindenki a saját halottjának gondolta, érezte az eltávozottat.
Csodálatos, az ember szívébe, lelkébe belemaró gondolatok hangzottak el. Elszorult az ember szíve. Mi lesz ezután? Lesz-e egyáltalán valami? Lehet-e Őt pótolni? Nem. A válasz, egyértelműen: nem! Nincs, nem volt és nem lesz, aki pótolhatná Őt! Ő volt az életünk. Minden pillanatban velünk volt. Akkor is, amikor nem is tudtuk, csak éreztük. Hogy lehet, egyáltalán fel lehet-e dolgozni ily traumát? Nehéz megválaszolni. Talán majd a jövő választ adhat, de visszahozni, feltámasztani Őt már nem lehet (ábránd). Milyen lesz az élet nélküle? Lesz-e egyáltalán élet?
Biztos lesz, hiszen az ember, életre született. És halálra. Ő pedig csak az életre! Az örök életre!
Nem jött össze!
A gyásznép lassan feloszlott. Elhagyták a kápolnát. Az emberek tekintete fátyolos volt. Látszott rajtuk a bizonytalanság, az elkövetkező percek, órák, napok szörnyű bizonytalansága. Többen a kabátjuk, nadrágjuk zsebeiben kotorásztak, mint ha ott lenne a gyógyír, mint ha nem lenne igaz, az, hogy elment, hogy nincs. Csak, egyszerűen nem találják vagy lemerült.
Otthonukba érve az emberek csak ültek némán. Nem tudták felfogni. Nem is néztek egymásra. Aztán muszáj volt, mert valaki köhögött. Ránéztek. Aztán az illető tüsszentett is egyet. Na, ez már sok! Csak illene valamit mondani, valamit, amit már majdnem elfelejtettek. Hát, sms-ben ritkán írja az ember, hogy „Kedves egészségedre!”.
Ültek hát, továbbra is némán, gyásszal szívükben.
A tévétársaságok és a műholdak is 24-órás csenddel adóztak ez elhunyt emlékének. Eltávozott, itt hagyott minket az Internet! Nem volt tablet, okos telefon, asztali gép, sem okos óra, sem GPS. Semmi, semmi sem volt! Csak ők négyen az asztal körül, több milliárdnyian a Föld körül.
Elment az áram is. Így fejezte ki a részvétét.
Gyertyát gyújtottak. Szerencsére a nagyi eltett pár darabot a rossz időkre.
– Mit csináljunk? – kérdezte egy tétova, kétségbe esett hang.
– Társasozzunk! – válaszolta egy halvány hangocska.
Előkeresték a Ki nevet a végén? társasjátékot, bontottak egy üveg bort, előkerült pár zacskó chips is. Késő éjszaka tértek nyugovóra. Boldogan, mosolyogva.
Ők túlélték a veszteséget. Ők túl fogják élni. Ők élni fognak.
De! De mi lesz, mi történt azokkal, akik nem nyugodtak bele a veszteségbe? Akik nem akarták tudomásul venni, hogy nincs! Többen betegek lettek. Sokan nap mint nap kizarándokoltak a temetőbe, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy tényleg nincs. A sírkőbe egy számítógép volt beépítve. A monitornak állandó, szünetmentes energia ellátása volt. Össze volt kötve a serverrel. A server a sírban nyugodott. Nem egyszerű server, hanem a „nagy” server.
A cursor villogott. Csak villogott.
Egyszer aztán üzenet jött. Akkor éppen többen is a sír körül voltak.
Örvendeztek, reménykedtek, hogy feltámad, hogy visszatér!
Magukban, majd hangosan elolvasták az üzenetet:
„Emberek, megérkeztem! Itt vagyok a túlvilágon. Azt gondoltam, hogy nélkületek sohasem lehetek boldog, hogy csak ti vagytok, akik éltettek, életben tartotok engem. Azt hittem, hogy nélkületek meghalok, elenyészek, hogy nincs értelme az életemnek, de tévedtem. Szerencsére nagyot tévedtem, mert ez valóban a mennyország! Angyalostul, ördögöstül! Mindenki, de tényleg, mindenki telefonál, játszik. Az angyalok királyok a selfie-ben, az ördögök állandóan posztolnak és imádják a tankos játékokat. A múzsák, kerubok pedig a kvíz-játékokban nyerők. Volt egy kérdés, amire nem tudták a választ, sőt még maga az Úr sem, mert éppen egy joghurtos videót töltött fel a Youtube-ra.
A kérdés ez volt: „Hány lába van az embernek?”
Nem tudták! Röhej! Láthatjátok, hogy számomra ez a paradicsom. Nem szándékozom visszatérni közétek. Isten áldjon titeket (Ti, valószínűleg tudjátok, hogy ki az Isten!)”
Dmitrij Moor (Orlov): Októberi ABC, az A betű
A törvényszéken történt. Csak rövid, száraz referádát írtunk róla, hogy tartsunk módot a szomorú történet moráljára is. Mert nagyon szomorú a történet, belesírta az élet az ember szörnyű örök tragikumát.
Oh, be nagyot is tévednek a koca-filozófusok, mikor a végtelenségre, az anyag örök törvényére, vagy ilyesmikre hivatkozással akarják megdöbbenteni, alázatra késztetni a dölyfös emberelmét.
Van szörnyűbb felségesség, rettentőbb hatalom is, a legnagyobb: a gyomor. A nagy dán írót hallgassátok meg. Ő mondott megremegtető, szörnyű nagy dolgokat az éhségről. Nincs ennél rettenetesebb érzés, szörnyűbb démon. A vad éhező gyomor mellett kicsiny a végtelenség, minden-minden. Jámbor poétalelkek, kik az anyaságnál nem tudtok felségesebb emberi érzést, mit tudjátok, hogy a kenyér szentebb a testünkből sarjadt testnél, a gyermeknél is. Szörnyűség, de ebben van ama legnagyobb tragikum.
Helber Andrásné, az elkényszeredett sápadt asszony, metsző, száraz hangon mondotta:
– Hát miért is élt volna a Juliska. Tizenegyen voltunk, s kenyér négynek sem volt elegendő.
Juliskának meg kellett halnia, mert ő harmadfél éves ártatlan bambaságával nem tudta, hogy nagy bűnt cselekszik, mikor naponként – sokszor kétszer is – kenyeret majszolt… És ott ültek körül a nagyteremben komoly és tudós férfiak. Olyanok, kik naponként ötször érzik a telt gyomor csodás gyönyörűségét. Idejöttek e díszes terembe, hol az emberi vad indulatok annyi rémes tanulságát hallották már. S most e rendesen evő, komoly, tudományos, igazságnak szolgáló emberek némán néztek csak össze. Egy percig bizonnyal összekavarodtak fejeikben az agyvelőkbe oltott fogalmak.
Egy percre tán átsuhant agyukon a szörnyű világosság. Hogy a könyvek igazságai nem igazságosak. Hogy az élet talán a legnagyobb, legigazságtalanabb csapás. Hogy nem tudjuk, mi a bűn és mik vagyunk mi is tulajdonképpen. Egy percre. E percben súghatta valami Friedländer Samunak, hogy szóljon majdnem így: – A ti törvényeitek sem büntetik azt, aki a deszkaszálon menekülve vízbefojtja az utána kapaszkodót vagy aki az éhség parokszizmusában felfalja egy lakatlan szigeten azt, kivel odadobódott. Mért büntetnétek, akik a Juliskát kínozták. Juliska sok kenyeret evett, s körülötte sokan éheztek!
Tán nem így mondta éppen, de így gondolhatta. Szegedi Jánost is ilyen borzasztó igazságokkal védhette Dési Géza. Az igazságnak komoly bírái pedig nem sújtották, nem sújthatták le a Juliska kínzóit. Talán más paragrafusos mentegetéssel, de nem sújtották le…
Az emberek pedig hívságosak és fennhéjázók. Kellenek nagy észretérítő, nagy kijózanító történetek. Ideírtunk egyet, s akinek van szíve vagy szörnyen szívtelen, ne feledje el: – Juliskának el kellett pusztulnia, mert sok kenyeret evett, s körülötte pedig kínlódó gyomrok korogtak…
Ne feledjétek el!
Nagyváradi Napló 1901. július 11.
Az elmúlt év végén a Filmarchívum raktárából előkerült egy 1919-ben készült filmhíradónak a Tanácsköztársaság bukása után a rendőrség által elkobzott és bűnjelként őrizetbe vett, sokáig elveszettnek illetve használhatatlannak hitt kópiája. A modern technikával feljavított kópián többek között Ady Endre 1919. január 29-i temetésének jelenetei láthatók. Látható, ahogyan a költő testét tartalmazó nehéz érckoporsót leviszik a múzeum lépcsőjén. Jól látható a Múzeum-kertben és környékén összegyűlt, soha nem látott hatalmas tömeg. Látjuk, ahogy polgárok, katonák, diákok szabadon hömpölygő sokasága csatlakozik a Múzeum körúton induló gyászmenethez. Ezrek kísérik fedetlen fővel a költő koporsóját vivő gyászkocsit, végig a Rákóczi úton, a Kerepesti temetőig.
Az Ady temetését megörökítő filmkockák egy ritka, szívszorító történelmi pillanatot örökítettek meg: egy elkezdett forradalom népe búcsúztatta a forradalom költőjét.
Temetésén, úgy tűnik, megvalósult egy pillanatra Ady kívánsága: „Szeretném magam megmutatni, / Hogy látva lássanak, / Hogy látva lássanak. / Ezért minden: önkínzás, ének: / Szeretném, hogyha szeretnének / S lennék valakié, / Lennék valakié.”
Kívánsága érvényes ma is: szeressük őt, hogy látva lássunk. Hogy tisztán lássunk.
(a Szerkesztő Bizottság)
Az Isten van valamiként:
Minden Gondolatnak alján.
Mindig neki harangozunk
S óh, jaj, én ott ülök a balján.
Az Isten könyörületes,
Sokáig látatlan és néma,
Csak a szivünkbe ver bele
Mázsás harangnyelvekkel néha.
Az Isten nem jön ám felénk,
Hogy bajainkban segítsen:
Az Isten: az Én és a kín,
A terv s a csók, minden az Isten.
Az Isten hatalmas nagy úr,
Sötétség és világosság,
Rettenetes, zsarnok lakó:
Lelkünkbe ezredévek hozták.
Az Isten az egyszerüség,
Unja a túlságos jókat,
Unja a nyugtalanokat
S a sokszerű, nagy álmodókat.
Az Isten engem nem szeret,
Mert én sokáig kerestem,
Még meg se leltem s akkor is
Kötődtem vele s versenyeztem.
Az Isten van valamiként:
Minden Gondolatnak alján.
Mindig neki harangozunk
S óh, jaj, én ott ülök a balján.
Havas Krisztus-kereszt az erdőn,
Holdas, nagy, téli éjszakában:
Régi emlék. Csörgős szánkóval
Valamikor én arra jártam
Holdas, nagy, téli éjszakában.
Az apám még vidám legény volt,
Dalolt, hogyha keresztre nézett,
Én meg az apám fia voltam,
Ki unta a faragott képet
S dalolt, hogyha keresztre nézett.
Két nyakas, magyar kálvinista,
Miként az Idő, úgy röpültünk,
Apa, fiú: egy Igen s egy Nem,
Egymás mellett dalolva ültünk
S miként az Idő, úgy röpültünk.
Húsz éve elmult s gondolatban
Ott röpül a szánom az éjben
S amit akkor elmulasztottam,
Megemelem kalapom mélyen.
Ott röpül a szánom az éjben.
Az Úr érkezése
Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.
Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.
És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.
Meg-megtréfál az én Istenem,
A régi tromfot visszaadja:
Elszökik tőlem virradatra.
(Velem van egész éjszakán.)
Jön néha-néha egy jó napom,
Mikor egész valóját látom,
De soha-soha napvilágon.
(Velem van s mindig éjszakán.)
Olyan ő, mint az asszonyok:
Imádtatja nagyszerű lényét,
De elszalad, nehogy megértsék.
(Velem van s rossz az éjszakám.)
Az Istenem, tréfás Istenem,
Vajjon miért csak éji árnyék?
Fény-nyomában szivesen járnék.
(Velem van, de csak éjszakán.)
Jön a Karácsony fehéren
S én hozzám is jön talán majd
Valaki a régiekből.
Csöndesen lép a szobámba
S én köszöntöm: „Béke, béke.”
A küszöbön sápadt orvos.
És szorongva szól a vendég:
„Ma Karácsony van, Karácsony,
Emlékszel a régiekre?”
És bámulva és vidáman
És kacagva mondom én majd:
„Ma Karácsony van, Karácsony.”
És szorongva szól a vendég:
„Valami tán fáj a múltból?”
Megmozdul a sápadt orvos.
És bámulva és vidáman
És kacagva mondom én majd:
„Hiszen én még sohse éltem.”
És hörögve mondom én majd:
„Ki a szobámból, pogányok.”
Döng az ajtóm és bezárul.
És hörögve mondom én majd:
„Hiszen én meg se születtem.
Karácsony van, száll az angyal.”
És a nagy, szomorú házban
Zsoltárokat énekelve
Hajnalig várom az angyalt.
Nyikolaj Andrejev: Dísztletterv Wedekind Lulu című drámájához
A huszadik század elején nincs költő, akinek művében olyan témánál nagyobb, mindenbe belényúló szerepet játszanék Isten, mint Ady Endre költészetében. A hit, a hinni akaró kétség, a gyermekkori áhítat emléke, visszasírása; az Ótestamentum, a próféták, a zsoltárok szavainak újraélése; Izráel birkózása, vagy szerződésálló követelőzése Istennel; Isten megtalálása az Élet fogalmában, összeolvadás vele és a Mindennel; az elhivatott költő viszonya ahhoz, aki ura az eleve elrendelésnek; a fáradt, gyönge ember odamenekülése, odabúvása védelmezőjéhez: nagyjában ezekből a motívumokból szövődik össze az, amit a következőkben egyes versekre boncolunk szét: Ady Isten-költészete.
A Vér és aranyban, a Sötét vizek partján című versben jelenik meg először Ady Istene, halk, a többivel egyenrangú motívum gyanánt. A vers voltaképpen a költő nagy elfáradásáról, lelkének, testének összesebzettségéről szól. De közben fölcsendül az Isten-motívum:
Néhányszor, már-már, szinte hittem,
Néhányszor megjelent az Isten.
Hatvany Lajos az Ady világa címen megindított tanulmánysorozatában (Találkozás Istennel) himnuszt zeng erről az első pillantásra jakabödönös, henye szavakkal teljesnek látszó sorról: „Néhányszor, már-már, szinte hittem”. Egy kis elmélyedéssel megérezzük, hogy igaza van Hatvany himnuszának. Ez, csakugyan ez a modern ember, a hittől félő és hitetkereső, aki néhányszor már-már, szinte eljut a hivésig, megtorpanva, félig-meddig; aki előtt néhányszor megjelenik az Isten – és újra eltűnik előle. Mekkora küzdelmekbe fog még kerülni, amíg ez az ember megragadja a maga Istenét, az Ady képére és hasonlatosságára formált Istent, megbirkózik vele és el nem ereszti többé!
A nagy kéz törvénye Isten törvénye – nem az örök törvény, hanem az, amit a „tréfás kéz” vagy tíz emberöltőig hágy az égen, míg az emberek betűzgetik, hisznek benne… s ameddig sok-sok jóság és ős-szépség hal meg kevélyen, véres fejjel, az égen látott betűk miatt. Aztán – amikor már majdnem olvassuk a betűket, már-már végére járunk a titoknak: „ő letörli s új betűket ró”. Ez a vers is a packázás korából való még: Ady nem látja, hogy az ő viszonya Istennel és a nagy Titokkal tragikus viszony. Mintha erre a tragikus találkozásra akarna előkészíteni az Egy jövendő karácsony. Itt a nem-élt élet s a közelgő halál hangulatában jelenik meg – nem is maga az Isten, csak a zsoltár-éneklő angyalvárás lelkiállapota.
Az Illés szekerénnek A Sion-hegy alatt című ciklusában vannak összegyűjtve azok a versek, amelyeket Hatvany így foglal össze: Találkozás Istennel. Nem változtatok a versek kötetbeli sorrendjén; ha születésük sorrendjét meg lehetne is állapítani s így életrajzilag pontosabban nyomon követni Ady Istenhez való viszonyának hullámzásait: szívesen érem be azzal, hogy a költő összeállítását kövessem, amely maga is vallomásszámba megy.
Az első vers, „Ádám, hol vagy?” mintha a „barna gyász” függönyét lebbentené fel s a tragédia befejezését, az új, hívő és boldog korszak kezdetét jelentené be. „Nagy, fehér fényben jön az Isten”, hogy – a zsoltáríró szavával – „ellenségim leigázza”. Még előttünk áll a nagy megismerkedés: „Az arcát még titkolja, rejti” – de már szánja őt, már győzelmes karddal jár előtte néha, már –
Hallom, ahogy lelkemben lépked
S az ő bús „Ádám, hol vagy?”-ára
Felelnek hangos szívverések.
Szívemben már őt megtaláltam,
Megtaláltam és megöleltem,
S egyek leszünk mi a halálban.
Az Isten balján tüstént kijózanít abból a rövidéletű tévedésből, hogy Ady és a megtalált Isten viszonya egyszerű és tragédiamentes lehet. A hit megvan, az ismeret még habozó: „Az Isten van valamiként: Minden gondolatnak alján. Mindig neki harangozunk…” De a bibliai Isten, a zsoltár-énekes ellenségeit leigázó szövetséges hamar eltűnt a költő szeme elől. „S óh jaj, én ott ülök a balján”. Az Isten: minden, hatalmas nagy úr, rettenetes, zsarnok lakó. – „Lelkünkbe ezredévek hozták”. Ez a sor, különszakítva, a hitetlenség vallomása is lehetne. Mintha Isten léte csak az évezredes, átöröklött hitben volna. De Ady itt nem hitetlen, nem is kételkedő: a sor csak annyit jelent, hogy az évezredek hitbeli öröksége rettenetes erőt ád lelkünkben Istennek. És ez az Isten nem szereti az Ady-fajta embert.
Az Isten az egyszerűség.
Unja a túlságos jókat.
Unja a nyugtalanokat,
S a sokszerü, nagy álmodókat.
Az Isten engem nem szeret,
Mert én sokáig kerestem,
Még meg se leltem s akkor is
Kötődtem vele s versenyeztem.
A sokszerű szó, mint az egyszerű ellentéte van Istennel szembeállítva. A bonyolult lelket nem szeretheti Isten: azt, amely nem tud egyszerűen hinni, sokáig keresi őt. A keresés már félig való hivés (nem kerestél volna, ha nem találtál volna már meg – mondatja az Istennel Pascal); az atheista nem kötődhetik Istennel, nem bánthatja, nem „versenyezhet” vele. Ez az ő bűne, a keresés. (Később látni fogjuk, hogy éppen az ilyen fajta embert nevezi Isten választottjának.)
A Krisztus-kereszt az erdőn tartalmilag nem több mint az egykori kötődés helyrehozása. Valamikor húsz évvel ezelőtt, apa és fiú – két ellentét: „egy Igen s egy Nem” dalolva röpült el szánján a Krisztus-kereszt előtt.
Húsz éve elmúlt s gondolatban
Ott röpül a szánom az éjben,
S amit akkor elmulasztottam,
Megemelem kalapom mélyen.
Az Úr érkezése mélyebb perifrázisa az „Ádám, hol vagy?” egyes sorainak. Itt is harcban, „háborús éjjel” jelenik meg az Isten, de nem a harcos, ellenség-leigázó Isten, hanem az, aki „néma, igaz öleléssel”, „csöndesen és váratlanul” öleli át az elhagyottat. „Mindörökre látom” – így ujjong fel, miközben meghalt ifjúságát siratja. És ezt az ujjongó sírást folytatja az Imádság háború után is:
Lecsukódtak bús, nagy szemeim
Számára a világnak,
Nincs már nekik látnivalójuk,
Csak Téged, Téged látnak.
Ez Ady, az igazi Ady, aki semmit sem tud félig, másfelé kacsintva látni. És most, hogy meglátta Istent, ezt kéri tőle az örök harcos:
Uram, láss meg Te is engemet,
Mindennek vége, vége.
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a béke.
Egy régi Kálvin-templomban – mint a Krisztus-kereszt az erdőn – húsz év elmúltával visszatérés az „imádkozó pózhoz”. Maga a szó kisiklás a vers hangulatából, de talán nem akaratlan: a „Be jó volna kacagni” a régi cinizmus visszahívása, s ehhez illik ez a hányiveti szó.
A Sion-hegy alatt hasonlóképpen gyermekkori emlékképekből formálódik ki. Az Úr – „az én Uram, a rég feledett”, megtépett gyermeki ideál gyanánt, furcsa testi valóságában jelenik meg előtte – „borzolt, fehér Isten-szakállal, tépetten, fázva…” Jó és kegyes hozzá „az öreg”, kinek „nagyszerű nevét” már elfeledte s kihez „halottan visszajött”. Isten keresése, a naiv hit visszasírása tehát ismét azzal a gondolattal kapcsolódik össze, hogy „egyek leszünk mi a halálban”. Isten: az Abszolút, a Végtelen, csak a halál egyesíthet vele. Az „öreg úr” vár, vár – aztán „zsoltár-ütemben” felszalad a Sion hegyére s a költő sírva marad lenn, a hegy alatt, a véges, relatív életben…
A Szeress engem, Istenem imádság a „legvalóbb Nem-Vagy”-hoz, az „ős-Állat”-hoz: a legelevenebben ható elvont gondolathoz, Istenhez. A harcba belefáradt, szeretetért sóvárgó ember imádsága: olyan menekülésféle, mint az Imádság háború után. Ahhoz az Istenhez, aki már egyszer segítségére jött ölelésével.
Szeress engem, ha tudsz szeretni.
Szeress engem, mert jaj, útálnak,
S olyan jó szeretettnek lenni.
Szeress engem s ölelj át szépen…
Ez a vers nemcsak a Szeretném, ha szeretnének hangulatába kapcsolódik majd be, de egy sorával Ady életének egyik legtragikusabb részletén is meglibbenti a fátylat. „Kenyértől függ az üdvösségem.” Másutt beszélek arról, mily tragikusnak érzi Ady, hogy viszonya az Élettel nem kettejükön, rajta s az Életen múlik, hanem egy független harmadikon: a Pénzen, amelynek helyét ebben az imádságban a Kenyér foglalja el. A Kenyér, amelyet a Miatyánk szavaival csak a mai napon kell kérnünk; amelyre Krisztus szavai szerint „ne legyen gondotok” – üdvösségosztó Isten rangjára emelkedett.
Az Istenkereső elöl elszaladt az Isten s most bizonyosságért imádkozik A nagy Cethalhoz, a roppant, síkos, csúszóshátú, borzasztó Cethalhoz. „Végy engem hátad közepére, / Hogy két gyönge lábam megálljon… Vagy dobj le egyszer s mindörökre…”
A vidám Isten nyolc sora inkább filozófiának látszik, mint lírának. Tanítása: Istent, az Abszolutumot, nem szabad egyoldalúan a Halállal azonosítani: „Ő a Halálnak is ura”. Maga mondotta, hogy a halálban fog egyesülni vele; de azért a Halál ura rámosolyog („derit”) arra, aki kötődik a halállal s így szól: éljen az Élet. Ez az Élet-szeretet a líra ebben a versben.
Álmom: az Isten ismét a harcban kifáradt, halni készülő ember vágyakozása. Istennel találkozni „nagy, bolond hitben” „S újból imádkozni”.
Az Uram, ostorozz meg bűnbánó zsoltár, amelyben szerelem-okozta testi szenvedéseiről is elég leplezetlen vallomásokat tesz. A szerelem egyik oldala: harc; a másik: szenvedés; a legfájóbb, de a legteljesebb. És ez a teljesség kell az Abszolutum keresőjének. „Csók-ostorod / Legfájóbb ostor ostoraid között. Uram, utólszor ezzel ostorozz meg…”
Az Éjszakai Isten az Istenkereső versek közé tartozik. A „kötödések” régi tromfját visszaadja neki Isten: megtréfálja. Csak éjszaka van vele: az érzések, hangulatok idején, amikor imádtatni tudja „nagyszerű lényét”, de „mint az asszonyok… elszalad, nehogy megértsék”. Érteni szeretné: „fény-nyomában szívesen járnék”. De ez az, amit a „tréfás Isten” nem enged meg.
Az Isten harsonája az első igazán harsonázó hitvallás a ciklusban: Isten, az ős Élet mellett. Aki nemhogy követelné, de nem is tűri az aszkétaságot. Aki nem fog majd megkegyelmezni az erő és az öröm gyilkosainak, múlt, jelen és jövő zsarnokainak.
Mert Isten: az Élet igazsága,
Parancsa ez: mindenki éljen.
Parancsa ez: mindenki örüljön.
Parancsa ez: öröm-gyilkos féljen,
Parancsa ez: mindenki éljen.
Aki csak élt mások könnye árán,
Rettenetes, rút véggel pusztul.
Sírban, mában, ágyékban, ki zsarnok,
Dögként fog elhullni, csapatostul:
Rettenetes, rút véggel pusztul.
De hogy filozófusnak ne nézzük a költőt, arról gondoskodik a következő vers, a ciklus utolsó darabja: Isten, a vigasztalan. Ez is az Élet-Istenről szól, de másik, hasonlóképpen igaz és tökéletesen ellentétes oldaláról nézve. A hatalmas, közömbös, nem áldó és nem büntető Istenről, a Muszájról, a nagy-nagy Élet-folyóvízről s egyben a folyásnak akarójáról. „Ő: Minden és vigasztalan, / Egyetlen és borzalmas Isten.”
Ez a nagy Minden-Semmi lett hát az Isten-keresés vége? Nem: ez is egyik, teljes intenzitással átélt pillanata a keresésnek.
Szeretném, ha szeretnének. A „keselyarcú pogány” gyermeksége falujában üli karácsony ünnepét. A karácsony „azt hitte, hogy megtérit, Hogy szépen visszaingat”. És a falu, a karácsony meg is ingatja egy pillanatra. „Talán-talán jobb volna / Mégis csak visszaesni, / Betegen is a Krisztust, / A régi Krisztust keresni…” De karácsony elmúlik, a régi dac feltámad: „kinek mi köze hozzá, Embernek vagy Istennek, Hogy én mit fogok halni?” Mint a magyarságnak: neki is harc az élete. „Békesség… mindeneknek, De nékem Maradjon háborúság”. (Egy megiratlan naplóból, 1908 karácsonyán.)
A Rendben van, Úristen ciklus szép, rezignált imádsága (Alázatosság langy esője) nem beszél már háborúról: a költőt a megalázkodás vágya fogja el. Azért akar megalázkodni ellenségei előtt, hogy az Urat méltón imádja. Lépés ez Isten felé, de nem végképpen megtett lépés.
Az Imádság Úrvacsora előtt már a harcos Adyt támasztja fel. Ki más szeretné feltámasztani azt a holt hitet, „hogy magyarul is szabad nézni, / Szabad szemekkel, szabadon / Parádézni?” A harcos Ady az, aki, ha csak holnapig is – „oh nem tovább, nem” – bírni akarja még bátor életét. És a maga életét élő Ady az, aki a kelyhet nem akarja fenékig inni s lángész-megszabta útján meg akar elégedni a szent bor egyetlen kortyával: „hinni”. (A hit üdvözít, nem a cselekedetek…)
Ha olyan egyszerű dolog volna hinni! Hány változatát láttuk már eddig is az Istennel való kötődésnek, Isten keresésének, a leborulásnak Isten előtt s közben minduntalan felbukkant a kétség: Ki vagy te, Uram? És vagy-e egyáltalán?
A Rendben van, Úristen írója fáradtan meghajol valaki előtt, kaszája elé fekszik s így szól: rendben van, Úristen – de nem tudja, ki az, akinek ezt mondja. „Ki akarta, hogy megtagadjam?… S visszakolduljam öregen / Magamat ismét únt kegyébe? / Lelkes képem kinek a képe? / Kinek roskadok én elébe…” és így zuhognak tovább a kérdések. Igaza van Hatvanynak (Ady világa II.) „Ady, a költő, már megint tud olyat s ki is mond olyat, amit a philosophus nem tud”. Tud megtörten meghajolni és ugyanakkor kételkedni, kérdezni, felelősségre vonni („vajjon kínomban kedve telt-e?”) Az istentagadás egyszerű és lapos dolog: ez a viaskodás Istennel nem intézhető el egyszerű és lapos módon. Soká fog még tartani.
Egyszerűbb az összebúvás Jézussal. A Jézuska tiszteletére: a megbocsátás zsoltára, a szenvedésnek megáldása, a hívság kidobálása az élet léggömbjéből. (Elég rosszul hangzó szóval: „életünk gömbiből”.) Szeretet hangzik, egyszerű szeretet a következő versből is: Adjon Isten mindenkinek.
A Szelíd, esti imádság a gyermekkor Istenéhez szól: ahhoz, aki még nem volt titok, akihez még nem fért kétség, akivel még nem kellett harcolni.
Ne sujts bénasággal: ijedt ima, kételyt nem emlegető, gőgöt megtagadó (és mégis gőgös… attól fél, hogy sajnálni fogják az okos istenhívők, „kik törvényedben bizakodnak”). Az utolsó strófa nagyszerű összefoglalása a mindent-akaró, habzsoló, mégis szomjan maradó Ady életének:
Sok életserleget kihabzsolt,
De tudod, hogy szomjan szenvedett,
Álkevélyen, sírón,
És mégis csak igaz fiad volt.
Most ismét kérdés következik, ősrégi, Avas kérdés. Ezt is „gyáván, miként illik a vénhez” teszi fel a halál közeledtét érző, tehát: vén, „szegény, fáradt, félénk poéta”. Az örök kérdés: „ha elfogyunk, hát miért jöttünk? / S ha jöttünk már, miért a nagy gond? / Miért a sok, bús bölcs közöttünk?”
A válasz: itt valaki kormányoz. Az életet kötelesség leróni. Az élet: „egy régi, rossz emlék / s az a nagy Valaki akarja. / Hogy az eszéből ki ne essék / Emléke egy ködmultnak”. Úgy hangzik ez, mint az ős hindu tanítás a világról, amelyet álmodik valaki. Megtoldva a predesztinációs kálvinista hit tövén fakadt fatalizmussal:
Itt nem segít templom, imádság,
Fogadja el sorsát az ember.
Ne várja, hogy mások megváltsák:
Szenvedjen és haljon meg.
A Csöndes, esti imádság gyermekkori Istene még egyszer visszatér Az Uraknak Ura című versben. „Falusi, nádas iskolában / Már ilyennek láttam.” A könyörület istene ez, aki „rákacag a háborúra”. Hogy hiszünk-e benne? „Bennünk él” – mondja a költő és eszünkbe jut másik szava: „lelkünkbe évezredek hozták”. Bennünk él – „s be jó hinni benne”. Most elég ez, amikor „édes-ernyedten várok várva / Most már a halálra”. Ebben az édes ernyedtségben jó átgörgetni reá minden terhet. „Szemem: övé volt, kezem: keze, / Mindent ő végeze.”
Kell, hogy harc közben ernyedés, édes ernyedés is legyen.
A minden titkok versei. Lassan, öntudatlanul, nagy, egyesítő, összefogó és összeolvasztó folyamat játszódott le Ady lelkében. Összeolvadt Élet és Halál. Összeolvadt Isten és Élet. És most új kötetének négysoros, képekkel túlzsúfolt Prológusában trónusára lép a győztes, ifjú Minden: tudatossá válik az a folyamat, amelyet e fejezetek során haladásának sokágú, párhuzamos útjain, újra meg újra kezdve vagyunk kénytelenek megfigyelni. A Mindennel való teljes összekapcsolása, a Minden kifejezése: emberi erőt meghaladó sors, emberi erőt meghaladó művészi feladat. Ezért tragikus, sorsnak és feladatnak egyaránt.
A diadalmas ifjú Minden, titkainak fegyverével, megölte a halált a költő szívében: a Mindennel való összekapcsolódás megszünteti a halál értelmét. „De” Ady Endrénél nem szüntetheti meg az egyén különálló létét, s ennek külön viszonyát azzal a parancsoló hatalommal, amelyet a Mindentől különválasztva, Isten névvel személyesítünk meg. „… él a szívem és él az Isten”. Szívem és az Isten: ezek a tragédia játszó személyei, akik a Mindenbe való beléolvadás drámátlan nirvánájából ezentúl is kiemelkednek.
Az Isten titkai ciklus első darabja: Hiszek hitetlenül Istenben. Magát ezt a lelkiállapotot ismerjük már Ady megvilágításában, de most nyíltabb a hitkeresés megokolása:
Hiszek hitetlenül Istenben,
Mert hinni akarok,
Mert sohse volt még úgy rászorulva
Sem élő, sem halott.
Mint a szerelmes, aki azt hiszi, hogy most szeret először: megtagadja régi, keserű igéinek őszinteségét: „… tavaly még holtak voltak, / Cifrázott semmiség”. Most: „minden-minden imává vált”. Most: bűntudattal veri mellét, hogy a „szépség, tisztaság és igazság” szavait lekacagta valamikor. Most: kell a „szüzesség, jóság, bölcs derékség”. „Hiszek Krisztusban, Krisztust várok. / Beteg vagyok, beteg.”
Mindez – ha fokozottan erősítgetve is – régi lelkiállapot újraélése. Most, szinte átmenet nélkül, következik valami – új cím alatt külön vers is lehetne, de voltaképpen: mély megmagyarázása a megerősödött Isten-akarásnak. A minden titkok átérzése ez. „Eszmélni akarok / S szent káprázatokban előttem / Száz titok kavarog.”
Minden titok e nagy világon
S az Isten is, ha van
És én vagyok a titkok titka,
Szegény hajszolt magam.
Isten, Krisztus, Erény és sorban
Minden, mit áhítok
S mért áhítok? – ez magamnál is
Oh, jaj, nagyobb titok.
Teljes elmélyülése ez az Avas kérdésnek: és méltó beharangozása a Minden titkok verseinek.
Örvendezz, ifjú, ifjúságodban. Mellékesen sok régi témának összepréselt magvát találjuk meg ebben a versben. Most, a halál előtt kezdek szépen örvendezni… Sohasem éltem, láttam szabadon, nem éltem a magam életét, „önmagamnak valék mindig vak, furcsa mása”. A főtéma is ismerős, de új magasságba emelkedik.
Úgy éltem, hogy mind egybefolytak
Multam és jövőm folyókái
S hiú, lármás,
Ifjú napjaim sohse voltak.
…
Nincs bűnöm, mert nincs ifjúságom…
És sohse mertem vakmerőket.
…
… engem ne véníts meg halálig,
Mert tilalomfáid kerültem…
Hogyan? Hát megtagadhatja valaki, gyónás közben, ennyire az egész életét? Mintha pontosan az ellenkezőjét mondaná mindannak, amit (életrajzról nem beszélve) versei alapján tudunk róla. Magát csalja? Istent akarja megcsalni, babonás pogány módjára?
Nem. A vers lényege csak azokban a sorokban lehet, amelyek ifjúságát tagadják és főként e szavakban: „egybefolytak multam és jövőm folyókái”. „Kavart” életében meglehetett minden bűn (hamarosan fog még ezekről beszélni) – meglehetett az ifjúság „vad heve” és meglehetett a „tétlen vénség”, de igazi életében egybefolyt múlt és jövő; időtlen, ifjúságot és vénséget nem ismerő, abszolút Élet volt az.
A gyülekezet sátorában az Istennel vívott tizenöt esztendős, személyes küzdelmét foglalja képbe. A „tüzes, ezer áldozatok” hiábavalók: „Sem a te tüzed, sem az enyém / Nem lohadtak vad ereinkben”. Életem – „Aranykincset érő szép vérem” – „Ott pusztul el a rézoltáron…”
A kimérák Istenéhez nem könyörgés, hanem az Ótestamentum Istennel-szerződött emberének hetyke követelőzése. „Egyformán Titok a voltunk… Titok vagy, ős Titok, tudom én, / Velem együtt és a világgal…” ez a néhány szó jelzi inkább, mint érezteti, hogy micsoda mélységek felett lebeg az, aki e szerződés-megtartásra-felszólító tirádát mondja. „Az én ügyem a te ügyed … Együtt kezdtük a hűhót … Mindent, mindent együtt koholtunk … Te, Isten, mi egyek vagyunk … Közös bűnünk volt minden bűnös nóta … Te voltál az elindítóm, / S kell, hogy te légy utamnak vége.” E gőgös követelőzésben benne foglaltatik az, hogy Ady költő-munkája: nem az ő egyéni műve, hanem a mindenség megszólalása. Nagyobb ügy is az ő egyéni életénél. „Nagy dolog ez a dolog, / Nagyobb, több, mint egy élet ára.” („Nagyobb vagyok magamnál is” – mondja más helyen.) Isten akarta, hogy „véresen be a bozótba / Törjek magyarul, dalosan…”
Isten maga lőtte el bolond nyilát, a költőt s az most már nem alázkodik meg előtte. Nem akar „más bolondként” Kálváriára menni. Vagy-vagy (a fél-utakat nem ismerő Ady nem először mondja ki ezt a szót) – dőljön el: ér-e valamit, „mit együtt kezdtünk és akartunk.”
Az én ügyem a te ügyed is,
Hogyha hívedet meg nem tartod,
Nem hisz benned majd senkisem:
Isten, Titok, elő a kardod.
Ezt a gőgös verset mi is követhetné más, mint siránkozó könyörgés az Úrhoz, ifjúság fogytán, egy kis életért: „csakhogy éljek, csakhogy éljek”. (Isten drága pénze.) Isten előbb adós volt, most: uzsorás. Azért tenger a tenger, hogy nagy, kiszámíthatatlan hullámokat vessen… Még alázatosabb a Könyörgés egy kacagásért. („Ilyen hálás, pojácás híved / Soha tán nem is volna néked”.) Igen, ezt érezte, hitte Ady, a kacagni sohasem tudó költő vágyakozás-adta hitével… Az Isten-kereső lárma – szívének és idegeinek lármája – zsoltáros szavakra készti: „Nagy ijedelmemben, / Uram, hozzád kiáltok”. Imádkozik Egy kevésnyi jóságért: mentse meg Isten, ha van még benne valami jó. (Hol vagyunk már Nietzschétől!)
Hiszen annyi jósággal jövék,
Ám lelkemnek szemérem-övét
Letépte világod.
Valamikor voltam örömöd,
Ne hagyj itt ocsmány, bús végek között
Nagy gyalázatomban.
A végek szót nyilván a régi határszél értelemben használja. A kép világos: az élet határszélén. (E vers párja, a Szomorúság titkai ciklus végén: Jóság síró vágya.)
A ciklus utolsó verse, Kain megölte Ábelt, az imént tárgyalt nagy összeolvadási folyamatot folytatja. Az ember kettős lényének, az egymást örökösen és felváltva gyilkoló jónak és rossznak küzdelmét zárja le: Kain megölte önmagával együtt Ábelt. Azaz: megölte magát, s a két-egy lényt is ezzel az egy gyilkossággal. „Fogadj, Jehovám, két-eggyünket értőn és kedvesen.” A két-egy lény eggyé vált, s ez az egy: „meghal”, beléolvad a Mindenség nagy egységébe.
A menekülő élet. Az Istenhez hanyatló árnyék ciklus első verse. Dühödt, halálos harcban, nyilván Jeremiás siralmainak mottóul választott részéből nyerte ihletét. Borzadás a harcoló világtól, a világban megromlott s önmagával verekedő önnön-szívétől. Menekülés az „igézetes” Ég felé. „S ha mindenek ellen vad düh kínoz, / Fektess le szépen halottaimhoz, / S arcomat hozzád emelem, / Tekints meg engem, tekints meg, Uram”.
A Bosszús, halk virágének mottója a Zsoltárok könyvéből való; tárgya személyesebb, közvetlenebb ügye a költőnek, mint az előbbi vers kissé általános siráma. A vénüléssel együttjáró solnessi félelem ez, a feltörő, türelmetlen ifjúságtól. Az Istennel szövetkezett ember követelőzése ez is: „Te ültettél, Te vénítettél, / Virágoztam, ahogy akartad, / Mit akarsz még: / Virágozzak vagy rontva haljak?” – A vers értékelésében igazat adok Hatvanynak: kissé elnyújtott s az egyetlen „virág” kép végigvezetése itt-ott erőszakolt.
A Kis, karácsonyi ének a gyermekkori áhítat szép felidézése. Most egy időre kivész lelkéből a bibliai Isten. Lásd A menekülő Élet című verset (Élet-fej) s a Nagyranőtt Krisztusokat (Forradalom fejezet).
A rémület imája, az álmából fölrettent ember jaj-ba szabaduló tagolatlan hörgése „Istennek tetsző” ima lehet: „Nincs szebb ima a rémületnél … S nincs az életben hívóbb szózat, / Mint a szörnyedtség vad szózata”. Ezzel a rémülettel, ezzel a jajjal alázkodunk meg legjobban Isten előtt: ezért mondja Ady keserű gúnnyal, hogy Istennek tetsző ima lehet ez. Mint éjszakai felriadáskor szokott: összetolul lelkében életének minden „rettenete”, s ezt az érzést egyszerre érzi mindenkivel:
Síró kisded s ujjongó párzó,
Haldokló és bölcsességes száj,
Mind azt sikoltja, hogy „jaj-jaj-jaj”,
Mind a jajba küldi csókjait.
És mindenünnen ez a vádló kérdés száll Istenhez: „Vajjon ez az Élet öröme?” Most aztán egyszerre, átmenet nélkül, megjelenik ismét az Isten, mint a felhő mögül előragyogó nap: hiába próbálná a költő a nagy Egységet nélküle megteremteni. (Köszönöm, köszönöm, köszönöm.)
Eggyé olvadnak az érzékelések is, a fül fényt hall, az íny hangok ízét érzi, a szem hangot lát… (Íme, a szintézis, elméletből költői képpé válva!)
Napsugarak zúgása, amit hallok,
Számban nevednek jó íze van,
Szent mennydörgést néz a két szemem…
Isten volt „mindig mindenben minden”. Ott volt minden élményében, neki köszön mindent. A nagy Egység, íme, megvan a meglátott Istenben:
Istenem, Istenem, Istenem,
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm.
A könyvben aztán ismét olyan vers jő – Istenhez hanyatló árnyék –, amely az Isten-akarás gyöngüléséről beszél. „Hozzád beszélni rontás fullaszt.” Az üldözöttnek kellett Isten, kereste „bús-szilajon” – a maga verekedő módján – s most íme, már-már kihagyja jajából ezt a nevet, „mely szebb minden neveknél”. Eddig akart hinni abban, akivel harcolt, most így hajol meg előtte: „Szent Képzelés, örök hit-balzsam, / ki létlenül is leglevőbb … akarom, hogy hited akarjam”. Vagyis: a hittől oly távol van, hogy a hinni akarást kell akarnia. (A Harc és halálban így ír ez idő tájt: „az Isten bús-büszkén megcsókol, ha van”.)
A halni-készülés óráiban írja a Teveled az Isten rövid, zsoltáros sorait. Ezek közt is meghúzódik egy ha, egy tán, de kezdete-vége a versnek mégis: „Az Istenhez gyönge szódat emeled, / Teveled lesz akkor az Isten”.
A halottak élén. Egy ideig fegyverszünet van az Istennel való küszködésben. Most, a háborús esztendőkben, amikor a költő egyre gyakrabban menekül a Bibliához (és gyakrabban az Ótestamentumhoz meg az Apokalypsishez, mint Jézus Evangéliumaihoz) – most újra kezdődik a harc.
Ezsaiás könyvének margójára prózában írott költemény. Vád az ellen, „kit Úrnak is nevezek, Jehovának is, Rendelésnek is, Sorsnak is”. Miért, hogy mindig visszarántja a föl-fölemelkedett Embert, aki „már-már készül jónak és Istennek változni?” A maga ideál-kereső tragédiájának az egész emberiségre való kiszélesítése ez a vádló kérdés – mint ahogy általában ez idő tájt találja meg a kapcsolatot „szent Magam” és az emberiség közt – most, amikor nemsokára meg kell utálnia az embert. A válaszok bizalom, kétség, imádkozó kívánság közt ingadoznak. A Hozsánna bízó síróknak így kezdődik:
Mindig volt titkos, valamis
Názárethje az emberi jónak,
Honnan elindult könnyesen,
Dagadón, szánva bús milliókat
És soha nem ölt meg iszap
Bátor, nagyvizű s tiszta folyókat.
Ezt magára, a magyarságra s az egész emberiségre is kell értenünk. A vers ujjongó vége: „Hozsánna, bízó Tegnapunk, / S hozsánna neked, szent árú Holnap”. (Érzi-e az olvasó a szent árú jelző magasztos tömörségét?)
A Menekülés az Úrhoz a kétkedő hinni-akarás hangjait újítja fel. „Pedig valahogyan: van Isten”, „Higyjünk hát a van-vagy-nincs Úrnak” – ezekre a sorokra ráismerünk. Hinni kell – nem azért, mert van Isten, hanem:
Mert ő mégis legjobb kísértet
S mert szörnyüséges, lehetetlen,
Hogy senkié, vagy emberé
Az Élet, az Élet, az Élet.
Hogy a vaksors, vagy ami még rosszabb, az elvadult ember, a háború-csináló ember legyen az élet ura!
„Te előtted volt” a cenzúra-fojtogatta próféta felkiáltása:
Tudod, Uram, hogy mostanában
Ólomtüzek égtek a számban,
Kiálthatnék, hallgattam mégis,
Tudok mindent, hallgattam mégis.
Igen, Ady rosszabb sorsot ért, mint aminőt az Új versek prológusában kihívott. Nem fülébe: torkába öntötték a forró ólmot. Hallott és nem beszélhetett. Most a hatalom a vágóhídra-vivőké. Hiszen majd számadásra vonszolja őket az Úr. „Együgyűbb pásztora” csak arra kéri: „ne legyek rosszabb. Ne hazudjak s az igazról is, Óh, kevés szót az igazról is”. Úgy hallatszik ez a könyörgés, mint a gazdagé a pokol tüzéből, Lázár vízbemártott kisujjjáért: én, aki egész életemen át az igaz szóban tobzódtam, hadd mondhassak most „kevés szót az igazról is!”
Ebben az Istenhez kiáltozóban nincs nyoma a kételynek. „Én és az én Atyám egyek vagyunk.”
Tréfál a kezed? Játszik? Büntet?
Nem útáltalak meg – bennünket.
Ez a nyelvtani merészség tökéletesen kifejezi Isten és ember egy-voltát. Ha tréfál velünk Isten, ha játszik, ha büntet – nem utálhatjuk meg, mert egy velünk. „S éltem csak akkor csapnám hozzád, / Ha nem orcám volna az orcád.”
A kicsoda büntet bennünket? egyenesen az imént idézett sorba kapaszkodik, nem hitetlenül, de ősemberi haraggal fordulva (kő gyanánt felkapott, friss, háborús szóval) az ellógott Isten ellen, a felgerjedt szülő, az igazakat büntető Gaz ellen. A titok arat apokalyptikus látomása Isten helyett a Végzettel hadakozik. A véres aratás közepette meghalt a lélek, kiveszett az ideál az emberekből „S így rosszabb, mint holtan a sárban / S ez rosszabb halál, mint az élet”.
Zavartalanabb a hit, közvetlenebb az én és te egysége a Krisztus-versekben (A nagy Hitető, Virágos karácsonyi ének, Volt egy Jézus). A másodikban így szól a költő fájó ideálvágya, a régi, hívő bódultság visszakövetelése:
Óhajtozom el a Magasságba
Gyermekségemben kötött
Minden szűzséges jussommal,
Mert az emberek között
Nem így ígértetett, hogy éljek.
Követelem a bódító álmot,
Karácsonyt, Krisztus-javat,
Amivel csak hitegettek,
Amit csak hinni szabad,
Csúfság helyett a magasságot.
Az utolsó hajók. A csillag-lovas szekérből (1914. október hóban) könyörgés Istenhez – hitért. Legyen igazuk a millióknak is (akik gondolattalanul hisznek), „s kisszámú kedvenceidnek se rémítsd meg életük vagy haláluk”. Itt s alább a „gondolkozó fattyad” emlegetésekor világos, hogy Isten kedvenceinek immár a gondolkozó, küszködve, kételkedve hívő keveseket tartja Ady: a maga fajtáját. (Ezek az „áldott lázadtak”, ezek a kétség facsarta szívek maradnak az ő biztatói mindvégig: „hogy legyek, – és: jó ember legyek”. Vulkánok és szívek, 1916.)
A gyávaság istenessége. Most szereti csak igazán Istent: „Milyen drága lettél most nekem. / Mert másféle bizony most nincsen / S mi lenne kívüled?” (Az ember mindig maga képére formálja Istent: félelem idején a gyávaság istensége ő.) „És szeretlek a rettegésnek / Soha még nem volt gyönyörében váltig / És szeretlek a gyávaságig / És ha szeretlek, hát szeretlek / És ha szeretlek, hát szeretlek.” Az utolsó két sor: a megokolhatatlan, megmagyarázhatatlan, önmagát önmagával bizonyító érzés kifejezése.
A Beteg ember fohásza a szenvedés közepette is életszeretetre vall: „még szeretem ama döntésed. / Hogy szenvedtetsz és hogy vagyok”. Ebben az imában is megvan a helye a komázó kétségnek: „lehet, hogy nincs is ott aktánk / Fölségednek az asztalán”.
A Követelő írás sorsunkért utolsó imádsága Adynak. Mielőtt Istenhez fordulna, összefoglalja hozzá való viszonyát ebben a nyolc sorban:
Sok bajom nem volt Istenemmel,
Ő hitt bennem és kiválasztott
S kérdéseire válaszoltam
Mindig egy mámoros igennel.
Az Isten a szívemben vagyon,
Csak néha-néha el-kisétál
S szeretem a szivemet nagyon:
Sorsokat bízott rá az Isten.
A kiválasztottságra nézvést: lásd a Csillaglovas szekérből című versről mondottakat, valamint az Új s új lovat kommentárját az Élet című fejezetben. Ez a gondolat magyarázza azt is, hogy Istennel való küszködéseit nem tekinti „sok baj”-nak. Nem az a fontos, hogy ő higgyen istenben, hanem, hogy az higgyen benne, kiválasztottjában. A „mámoros igen”: az Élet igenlése. „Szeretem a szivemet nagyon…” a költői önzés megokolása. A költő több, nagyobb önmagánál; másokat is szeret, mindenkit szeret akkor, amikor magát szereti. Sorsokat bízott rá az Isten. – Most következik a „követelő írás”. Amit másokért kellett tennie, elvégezte: en-sorsát nem találja szívében. Ebben a szívben (ha beteg is) benne lakik az Isten, egy volt a beteg sorssal, a szívvel, de adósa is neki. Mivel? Nyilvánvaló: „mi magunkat kérjük, a sorsunk … S ha a sorsunkat ide nem adod, Majd megkeressük ezt a sorsot, Sorsunkat a büszkét s nem vakot, / Amilyen a tiéd…” A maga életét, a maga sorsát nem élhette a költő, éppen engedelmesen vállalt hivatása miatt. Ezt követeli, maga és szíve nevében, „alázatosan és nyomorúan”, de fenyegetően, kiáltozva is: „Ne lázíts föl ily hív szolgákat, / Hallod, uram, hallod-e, hallod?!”
Ez a kiáltás – s a vak sors emlegetése után egy inkább formális, mint megalázkodó „bocsáss meg” – Ady Endre utolsó szava Istenhez. A gyönyörű belső egységet – éppen, mint az emberiséggel való rövidéletű egyesülést – megbontotta egy kívülről jövő szörnyűség: a háború. Nem volt megállás a teljesség csúcsán…
„Én nem vagyok magyar?”
(Ady Endre)
Strauszból Simor lettem,
nem tehetek róla.
Versféléket írtam,
mindig magyar módra.
Az eredmény, ezt nem
írom ide én ki.
A szívemből kellett
a jambust kitépni.
Ennyi a történet,
nem eshetett másképp.
Így lett énbelőlem
Rímfaragó árnyék.
Vagyok Simor immár,
és András, nem Ármin.
Vicceset ha látok,
örvendezek bármin.
Vlagyimir Krinszkij: Középület homlokzata
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.
Téged keresve útján, harcán,
Milyen bátor, erős szivem volt,
Milyen muzsikás, milyen harsány.
Milyen beteg most, milyen vásott:
Dobbanását nem tartja más, csak
Te nagy, szerelmes akarásod.
Ha még egyszer vadul fölzengne,
Himnusza a kíné s a kéjé,
Himnusza a himnuszod lenne.
Himnusz, hogy mégis rád találtam,
Nagy vétkekkel, nagy kerülőkkel,
De élve és nem a halálban.
S mindent megér, ha csak egy óra
Dalolta el dalát melletted
S nem nyílhat a szám átok-szóra.
Beteg szívvel, istenes ember,
Vallok neked, ím, kicsi párom,
Áhitatos, bús szerelemmel.
Ne hallgasd rossz, beteg zenéjét,
Jó a szivem, mert benne vagy te
S sziveink az órákat éljék.
Gondoltam: drága, kicsi társam,
Próbáljunk mégis megmaradni
Ebben a gyilkos, vad dúlásban.
Mikor mindenek vesznek, tűnnek,
Tarts meg tegnapnak, tanuságnak,
Tarts meg csodának avagy bűnnek.
Mikor mindenek futnak, hullnak,
Gondoltam: drága, kicsi társam
Tarts meg engem igérő Multnak.
Tarts meg engem, míg szögek vernek,
Véres szívemmel, megbénultan,
Mégis csak tegnapi embernek.
Karolsz még, drága, kicsi társam?
Jaj nekem, jaj, ezerszer is jaj,
Ebben a véres ájulásban.
De ha megyek, sorsom te vedd el,
Kinek az orkán odaadta,
A te tűrő, igaz kezeddel.
Tatyana Brunyi: Kosztümterv Sosztakovics balettjéhez
Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre,
Nézz egy hű, igaz élet sorsára
S őszülő tincseimre.
Nem mentem erre-arra,
Búsan büszke voltam a magyarra
S ezért is, hajh, sokszor kerültem
Sok hajhra, jajra, bajra.
Jó voltam szerelemben:
Egy Isten sem gondolhatná szebben,
Ahogy én gyermekül elgondoltam
S nézz lázban, vérben, sebben.
Ha te nem jöttél vóna,
Ma már tán panaszló szám se
szólna
S gúnyolói hivő életeknek
Raknak a koporsóba.
Nézz, Drágám, rám szeretve,
Téged találtalak menekedve
S ha van még kedv ez aljas világban:
Te vagy a szívem kedve.
Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre
S legyenek neked sötétek, ifjak:
Őszülő tincseimre.
Te még nem indultál el útnak
S engem űzött az unalom,
Sok-biroknak e dühös láza,
Száz iramú, vad utamon.
Szeretők és cimborák hulltak,
Vesztek mellőlem sorba ki,
De nem tudtak eloltani
Száz életet oltó fuvalmak.
Lendületek és szünetek,
Tivornyák, villámlások, lármák
Vakok voltak és süketek.
Nem volt soha oda-adásom,
Valaki féltően fogott:
Nem indultál, nem jöhettél még
S valójában nem lobogott
Életem még a poklokban sem
És eltemettek százszor is
És száz életből vígan tör ki
Egy teljes élet, mámor is.
Ujságos ízével a vágynak
Pirulón és reszketegen
Hajtom megérkezett, megérett,
Drága öledbe a fejem.
* * *
És mégis megvártalak.
Az ember élete kilencvenedik esztendejében hajlamos arra, hogy önvizsgálatot tartson: mi értelme volt életének? Életemben magaménak vallottam és komolyan vettem a nagy forradalmár filozófus forradalmi programját: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk.” Életemben – a költő szavaival szólva – „Csupán a viharért / Nem jártam viharba. / Becsületes szívem / Becsületes jussát / Kerestem a harcban. / Most már megállhatok: / Már-már minden emlék, / De mégis, ha újra, / Ha százszor születnék: / A jussáért küzdő / Lantos és parittyás, / Csak ugyanaz lennék.”
Ady Endre halálának 100. évfordulóján perc-emberkék ma hazánkban Adyra köpködnek, ki akarják ebrudalni őt a magyar kultúrából, levéltetűnek nevezik a magyar kultúra pálmafáján. Én azonban száz év távolságából is hallom a nagy magyar költő üzenetét: „Bajban van a messze város, / Gyürkőzni kell a Halállal: / Gyürkőzz, János, s rohanj, János. / … Van egy kis tapasztalásod / Csalatásban és fenében.. / De csinálod, mert csinálod, / De csináld, mert erre lettél, / S ha már álltad, hát kiállod. / Vagy nem állod, s megbénultan / Gunnyasztani fogsz, ha merhetsz, / Öreg bűnödön, a Múlton / Kellesz a nagy Arénára / Akkor is, ha életednek / Életed lesz majd az ára.”
Elmondható ma is: „Még magasról nézvést / Megvolna az ország, / Werbőczi-utódok / Foldozzák, toldozzák. / … Éhes magyaroknak / Nem futja a kedvük, / Míg az igazukat / Tán kiverekedjük.” Ady írta: „Most perc-emberkék dáridója tart” „Ebek hazája ma, nem az enyém.” Hazánkban ma infernális valóság az, amit Ady Nagy lopások bűne című versében Dante poklát felidézve írt: „Ezek itt honuk fórumát földúlták. / Hulla-csarnok ez, ahol se meghalni, / Se föltámadni nem tudnak a hullák. / … Riadtan némult ki az igazság, / Hisz lopták a csillagot az egekről. / Honnak atyái honuk veszni hagyták / S itt maradnak, míg felejtik emlékük, / Unokáik, a koldus istenadták.” Mintha csak a mai Magyarországról írt volna a költő.
Hitet tenni az Újnak, harcolni a Jövőért a Mában, nehéz és fáradságos, kockázatos és veszélyes dolog, nem ritkán fájdalmas sebekkel és megrendülésekkel jár
A mában élni a jövőért,
Az újnak tenni hitet.
Valamikor csináltam én ezt?
Mintha baj ért volna,
Dobása valaminek,
Homlokomon véres nagy kő ért.
…
Ugye, azért tartnak a harcok
S nem változott a világ?
Csak az én vén homlokom vérzik?
(Ady Endre: Véresre zúzott homlokkal)
„Hiteket tépni? Nem, ezt az Adyt nem fogja látni se barát sem ellen, / Itt lelkeim, itt ti előttetek, / Szívetekben, e barátságos helyen, / Nem lehetek míg élek bátortalan.” „Ez a világ nem testálódott / Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak: / Legkülönb ember, aki bátor / S csak egy különb van, aki: bátrabb. / S aki mást akar, mint mi most van, / Kényes bőrét gyáván nem óvja: / Mint ős-ősére ütött Isten: / Fölséges Tűz csiholója.”
Ady számunkra ma is zászló – „visszahozott zászló”. „Megmutatom lobogómat: Innen vittem és visszatértem, / Gazdag volt, furcsa és buja, / De itt van, elhoztam fehéren.”
Ady verseiben a fehér (fehér lótuszok) a feketével (fekete zongora), a romlottal, tisztátalannal, beteggel és reménytelennel szemben a tiszta, a romlatlan, az egészséges – a remény szimbóluma, a nagybetűs Halállal szemben, a nagybetűs Élet szimbóluma. „Tudjuk, hogy nem hiába várunk: /Az Élet vőlegényei vagyunk. / És ha ezerszer kell hitet vallanunk, / Mégis meglesz a mi lakodalmunk”.
A változást, a haladás útjában álló régi, korhadt, úri rendszer eltakarítását, egy új, jobb, szebb és boldogabb világ eljövetelét Ady elsősorban a munkásoktól és a fiataloktól remélte. „Nyakatokon vad, úri tatárok, / S mégis büszke a ti fejetek. / Frissek a vérben, nagyok a hitben / Csák Máté földjén ti vagytok az Isten / … Én, beteg ember, csupán csak várok, / Vitézlő harcos nem lehetek, / De szívetek megérdemeltem, / Veletek száguld, vív, ujjong a lelkem: / Véreim, magyar proletárok”. „Egy érdemem van: mélyre láttam: / S szerettem, aki szenvedett, / A Jövendő fehéreit. / Óh, szűz proletár-seregek, / Daloljatok.”
„Ifjú szívekben élek s mindig tovább” – írta Ady. „Lobogj föl Láznak ifjú serege”. „Csak sokan és csapatban legyenek / És seregek / Nőjjenek e seregtelen honban. / … Ha nem kerül jobb senki / S ha új vezérek is hiába keresnek / E keserves honban csapatokat, / Mi fölhorkanunk, ha élünk / S visszatérünk / Szép átkú s csillagos, vén / Csatalovak” – üzent haza Ady egykori iskolájába. Ma mi is ezt üzenjük a mostani fiataloknak: csak sokan és csapatban legyenek, seregek nőjenek e seregtelen honban. Hogy magukról ők is elmondhassák:
Mi parancsolók vagyunk,
Lelkünk redőnye néha leeresztve,
Hős csónakunk néha áll,
De mink fogjuk váratlanul keresztbe
Dönteni nagyurak számítását.
Csináljanak háborút,
A mi örök háborúnk sokkal készebb.
Nekünk öntik a csodát
Emberi a büszke ember-észnek
És mi kacagunk utoljára.
(Ady Endre: Mi kacagunk utoljára)
Georgij Krutyikov: A jövő városa
2019. szeptember 13-án elhunyt Konrád György
Kossuth-díjas író és szociológus
Letaroltatott és megszáradt, mint a fű, az én szívem
(102. zsoltár)
Még írni vagy beszélni egyre megy, hiszen / ugyanabban a történetben vagyok a csetlő-botló figura, / türelmesen kivárok hát bármit, ha szórakoztat, / hiszen csak mulattat, ha valamire nem emlékezem. / Írok ezt-azt, inkább, mint aláírok, / megyek vígan bokázva a tollam után, / koccintok, ha van kivel, kézfogás helyett is, / élvezve marasztalom a bennem terpeszkedő unalmat.
Még kíváncsi vagyok, s nem csak arra, amit látok, olvasok, / hanem arra is, és főleg(!), amit magam írok magamról, / mert a világörökséghez tartozónak szeretem gondolni magam / és az erről váratlan előgördülő míves szavaimat, / vigyázok, nagyon ügyelve, hogy ne írjak le olyasmit, / amiről vélhető, csak egyszer érdemes elolvasni, inkább / válogatok a meszesedés alól előkotort emlékeimben, / hol egy kokárdát, hol egy rózsaszín masnit.
Még vonz a hullámverés, a ringva közelgő kalózhajó, / úrlovasnők szívemben visszhangzó patkócsattogása, / s abban a hitben, hogy tűrhető mítoszgyártó vagyok, / nyújtózom a jövőm felé, néha óvatlanul is tán, / nekilódulok mindennapos klaviatúra menetgyakorlatomnak, / ha tehetem, lomb szűrte napfényben írok, / félárnyékban terelgetem a megfegyelmezett sorokat a listán, / s élvezem a túléretten rothadó vörös-szilva édeskés pálinkaszagát.
Még ki-kiszököm bélelt odúmból hangversenyre, titkos találkára, / olykor könnyedén csusszanok fel, lazán, a könnyen billenő bárszékre, / kihúzom magam, keshedt vállaimat hátrafeszítve, ha hölgytársaságba lépek, / gyönyörűség minden lélegzetvétel, a váll emelkedése, a bordaroppanás, / s tudok lábujjhegyen, hiányt hagyva, szótlan lelépni onnan, / ahogyan jó szívvel el tudom engedni a tőlem menni készülőket, / törzsvendég vagyok a boldogságkimérésben, maradóbb, mint bárki más, / igaz, már gyakrabban eltanyáznék, ha rám vetül a délutáni árnyék.
Mihail Le-Dantu: Férfi arcképvázlat
Még kitartó vagyok, akár egy koszlott dzseki a rángatódzó szögesdróton, / tüntetni már nem járok, igaz, de nem is hagyom magam kitüntetni, / nem fogadok el senki kezéből fényes érmeket, karvalyos érdemrendeket, / díszfityegők nélkül is jól elvagyok, izmosodik bennem az önérzet mosolyogva, / s van okom örülni, rengeteg, örvendek minden erényes múltamat dicsérő szónak, / a számítónak is, a fölöslegesnek is, mely ringat, mint fecsegő-locsogó csónak, / elégedetté tesz, könnyebb leszek, ha adni tudok, bárkinek, bármit, amit áhít, / s naponta fogadok az apokalipszis négy lovasának kimerevített célfotójára.
Még parádézhatok a futószáron, dobrokolhatok hörrenve, patkójavesztett paripa, / gondolva, van értelme is, nem csak célja, ennek az egésznek, bármily lázas a világ, / hiszen most nem öl a hatalom, csak veszni hagy, mindegy neki, hogyan, ha érte vagy, / az alattvalók országa már nem haza, csak pállott szoknyával szolgáló szajhák hada. / Édesanyámról le merem írni: édes anyám, s közben keserű könny fut a szemembe, / szülőföldemről: magából kitaszító édes hazám, szívbéli anyácskám, ölelésed oda, / soha nem hordtam lúdtalpbetétet, pedig az olyan stabil, állampolgárilag megnyugtató, / látod, józan és tisztességes vagyok ma is, csak azért, mert olyannak szeretnék látszani.
Még emlékszem mindenre, amiért hálásnak kell lennem, mielőtt el kell mennem, / felelek minden jó-rossz döntésemért, megbánt bűneimért, megnyerek minden vak tendert, / életem palettáján az ég kékje, a nárciszszirmok sárgája, a rododendron vöröse ég, / néha titkon pipaparazsamra szelídítek egy csipetnyi, inkább csak morzsányi vadkendert. / Lám, ha előtolakszik egy rím, többé nem fékezem, hagyom, perdüljön be az ajtón, / így ténfergek az Úr színe előtt, a nekem hagyott kicsinyke résben fellampionozott kerti bál, / de minden nap, minden órán éberen várom a hívást, bokázok érte szívszakasztón, / remélve, hogy a nyálcsorgató elhülyülés majd előzékenyen, fájdalommentes halálba invitál.
Vlagyimir Majakovszkij: Díszletterv a BUFFO misztériumhoz
Az alábbiakban készülő gasztronómiai lexikonomból adok ízelítőt az arany- előtagú összetételek közlésével.
Arany Bárány Szálló (Győr, Kossuth Lajos utca 28.): egykori szálló, amelynek II. József császár, a „kalapos király” is vendége volt. Döblingbe vezető útján Széchenyi István is itt szállt meg.
Arany Bika Szálló; Grand Hotel Aranybika (Debrecen, Piac utca 11–15.): Magyarország egyik legnagyobb múltú szállodája, a Nagytemplom szomszédságában. A város 1690-ben vásárolta meg a Bika család ősi házát, hogy ott fogadót létesítsen, s többször átépítették. A jelenlegi szecessziós épület, Hajós Alfréd – úszó olimpiai bajnok és építész – tervei szerint való felépítése után ma is a város egyik jelképe. Az 1970-es évek végén új szárnnyal bővült, 1997-ben felújították.
Arany Borz (Budapest, V. Nyáry Pál utca 9.): Budapest régi, már régen lebontott vendéglője, fogadója, kocsmája, kávéháza. A 18. század végétől működött, az egyik legrégibb kávéház volt Budapesten.
aranygaluska: apróra szaggatott, dióban, cukorban megforgatott, rétegesen összerakott és megsütött, bor- vagy vaníliasodóval bolondított, kelt tészta. Osztrák–bajor eredetű, pillekönnyű házi sütemény.
Aranyháromszög; Borháromszög: Magyarországon Kiskőrös, Soltvadkert és Kecel térsége, az 1990-es évekbeli borhamisítások miatt.
Aranyhordó (Budapest, I. Tárnok utca 16.): étterem, söröző és pinceborozó. Épülete eredetileg a királyi udvar borászmesterének tulajdona volt. A 14. századi épületet többször átépítették, a vendéglő legalább 1916 óta üzemel. Az 1960-as évek végétől régészeti szempontból feltárták, s kialakították az Aranyhordót. A szomszéd, ugyancsak 14. századi elemeket is tartalmazó házban (Tárnok utca 14.) a Tárnok eszpresszó működött.
Arany Kacsa (Budapest, II. Kacsa utca 18.): a Víziváros egyik régi vendéglője. Az 1600-as évek vége felé építették, előbb fogadó, majd söröző volt. 1950-ben szűnt meg, majd 18 évre rá az épületet is lebontották. – Többek között Nyíregyházán (Teréz utca 4.) is működik Arany Kacsa vendéglő.
Arany Kéz Fogadó (Budapest, V. Régiposta utca 9.): egyemeletes, manzárdetetejű fogadó. Valószínűleg a 18. század végén, a 19. század elején nyílt. Cégére kiálló vashorogra függesztett bearanyozott kar volt. Törzsvendégei közé tartoztak a korai Magyar színtársulatok képviselői. Az 1840-es években Petőfi és barátai tanyája volt. (Megfordult itt Katona József, Kisfaludy Károly, Vajda János, Vahot Imre stb.) A forradalom után nevezetessége lassan megszűnt, a századfordulóra színvonalát elveszítette. 1914-ben lebontották. Hangulatát Krúdy Gyula is megörökítette (Aranykéz utcai szép napok).
aranymakréla; delfinhal (Coryphaena nemzetség): ragadozó tengeri hal. Trópusi és mérsékelt övi vizekben az egész Földön elterjedt. A víz felszínén él, halakkal, rákokkal táplálkozik. Hossza akár 1,5 m is lehet. Felül zöldeskék színű, alul ezüstös. Halásszák, filézve és szeletelve kapható; grillezhető, süthető vagy főzhető.
Aranymókus (Budapest, XII. Istenhegyi út 25.): vendéglő magyaros és franciás ételekkel. Az utóbbira jellemző békából és csigából készültekkel is.
Arany Oroszlán, Arany Páva, Arany Sas: Szeged vendéglátóhelyei a 19. században. Mint fontos tiszai átkelőhely számos átutazó, kereskedő szállt meg a város vendégfogadóiban. A vendéglátóhelyek közül a legismertebbek a mai városháza mögötti Feketesas (ma Bajcsy-Zsilinszky Endre) utcában nyíltak meg. A leghíresebb vendégfogadóról – Fekete Sas – elnevezett utcában több vendéglátóhely is üzemelt, amelyek közül említést érdemel még a Hét Fejedelem, a Hét Választó, az Arany Sas és az Arany Páva fogadó. A közelben lévő nagypiacnak köszönhetően a fogadókat a hetipiacos napokon számos tanyai ember is rendszeresen látogatta. A Fekete Sas 1911-ig üzemelt, a ház 1966-ig állt. Az Arany Oroszlán vendéglő és kávéház a mai Oskola utca és az egykori Tömörkény sarkán volt, 1964-ben lebontották. Mikszáth Kálmán és mások is megemlékeztek róla írásaikban. A vendéglőt Tömörkény István nagyszülei is bérelték. Helyére kőből faragott hajóorr emlékeztet, jelképezve Szegednek a Tiszával való szövetségét.
Arany Ökör Vendéglő (Budapest, V. Városház u. 3–5.): irodalmi, politikai vendéglátóhely, 1848 után részben átvette a Pilvax szerepét. Története összemosódik az alatta, a földszinten lévő Zenélő Óráéval. Az Arany Ökör Vendéglő már a 18. században működött, az emeleten az 1860-as évekig, a földszinten 1945-ig volt vendéglő.
Aranypatkó (Szigliget, Kossuth utca 15.): patinás kisvendéglő a Balaton partján.
Arany Sas Szálló (Budapest, V. Semmelweis utca 3.): pesti szálloda. 1780-ban alapították, a 19. század közepén „magyar sziget a német Pesten”, írók művészek, politikusok (pl. a „Sasok”) találkozóhelye. Konyhájáról és cigányzenekaráról volt híres. 1893-ban bontották le. A régi ~ helyére az Országos Kaszinó épült (1896), a későbbi a Szovjet Kultúra Háza, utóbb a Magyarok Háza. A Sasok pedig 1913-ig az Irányi utca 17-ben jöttek össze. – Arany Sas fogadóból, szállodából több is volt egykor Pest-Budán. Például az 1700-as évek elején állt egy a Vízivárosban. A Semmelweis utcai Sas lebontása után nyílt egy azonos nevű szálloda a közeli Petőfi Sándor utcában, de ez nem működött sokáig. Az Üllői út 14-ben is állt egy Arany Sas Szálló, mely az 1800-as évek elejétől Zum Kaiser Napoleon néven üzemelt, majd a név 1820 körül változott Zum Goldenen Adlerre. Nappal csendes, esténként füstös és zajos, főleg vidékiek látogatta hely volt. Belső teréből nagyobb helyet foglalt el a kocsiszín, az istálló, mint a vendégszobák. Vásárok idején nagy vigalom volt mindig, a bohém írók – Petőfivel az élen – ide is betértek. 1905-ben bontották le, helyére Károlyi Alajos négyemeletes bérpalotája épült, amelyre emlékül ráírták: Aranysas Udvar. Az Üllői úti homlokzat tetején a felirat felett aranyozott sas áll. – Azonos néven többek között Szegeden is volt fogadó.
Aranyszarvas Vendéglő (Budapest, I. Szarvas tér 1.): tabáni vadvendéglő, az 1930-as évek elején lebontott egykori Tabán megmaradt műemléke. 1704-ben már utalnak Szarvas nevű kocsmára. Kezdetben szerény vendéglőként működött. Az 1811-ben végrehajtott átépítés után nyílt meg az épületben az Aranyszarvas fogadó. Egy darabig Szarvas Kávéház néven működött. Első tulajdonosa Csopor Prokop volt. Az épület Szarvas ház nevét a ház homlokzatán látható szarvast ábrázoló domborműről kapta. A II. világháború alatt súlyosan megrongálódott Aranyszarvas Vendéglőt helyreállították, s ekkor még Budapest egyetlen vadvendéglőjeként működött. Az 1960-as évek elején, majd 1987-ben felújították.
aranyszirup; golden syrup <angol>: tisztított melaszmaradék. Aranyszínét különleges előállítási módjának köszönheti, víztartalmát hidrolízissel csökkentik és mikrobiológiai úton stabilizálják. Angliában torta készítésére használják.
aranyvíz: 1. aurum potabile <latin>; liquor Solis <latin>; Trinkgold <német>; trinkbares Gold <német>: betegséget elűző, életet meghosszabbító középkori ital, amelyet sokféle módon készítettek. Néha aranyat is tartalmazott, legtöbbször hiányzott belőle. 2. Goldwasser <német ‘aranyvíz’>; złota woda <lengyel ‘aranyvíz’>: Gdanskból (az egykori Danzigból) származó sokféle fűszerrel (ánizzsal, köménnyel stb.) ízesített, narancs vezetőízű, színtelen likőr. A benne eloszlatott finom aranyportól csillogó fényű. – Az italkeverés műnyelvében azonban az angol és német Golden (‘arany’) a koktélok tojássárgájával készült változatát jelenti.
Varvara Sztyepanova: Textilterv vázlata
A különleges, házikóját mindenüvé magával vonszoló csiga mindig is foglalkoztatta az emberi fantáziát. Sokféle tulajdonság vagy magatartásforma szimbolikus állataként kínálja magát ez a különös kis állatka. Lehet az erő szimbóluma, hisz elbírja saját házát. A megfontoltság vagy lelki nyugalom pozitív tartalma is kötődhet hozzá, hisz sosem kapkodja el dolgait, mozdulatait. Ugyanakkor az elmaradottság, haladást visszahúzó, dinamikus fejlődést akadályozó lassúság vagy megkésettség szimbólum is lehet. Lehet a hazafiasság jelképe, hisz otthona mindig a hátán. Lehet a félénkség, visszahúzódás, csigaházba húzódó introvertáltság jelképe, és így tovább. Hatalmas irodalma van a csigához kötődő mitológiai, vallási és népi, kulturális, irodalmi tartalmaknak. A magyar szellemi néprajzban is számos csigákkal kapcsolatos mondóka, gyermek-ének, szólás és közmondás, nyelvtörő, találós kérdés ismert. Jelen kisesszémben azonban csak magyar versekre fókuszálok, azon belül is kizárólag a műköltészetre, közismert költők csigás verseire. Egy mondóka esetében azonban mégis kivételt teszek, mert magyarázatra szorul. Mostanában terjed a világhálón egy hamis újraértelmezése a „csigabiga gyere ki, ég a házad ideki” kezdetű verses mondókának, miszerint eredetileg az ég nem lángolást, hanem a csiga házán kívüli eget, tágas égboltot jelentette volna. Ez azonban téves újraértelmezés. Jól ismerted az eredeti mondókát, kedves olvasó. Bár „aranyjánosian” fogalmazva „gondolta a fene”, de ha gondoltad, hát legyen benne az az értelmezés is, amit gondoltál. A csigát gyorshajtásért ritkán bünteti meg a közlekedési rendőr. A csigatempó természetesen a leggyakoribb toposzok közé tartozik közmondásokban, szólásokban és versekben is. „Csiga lábon járnak a kötelességek” – írja Verseghy Ferenc a Rikóti Mátyás IV. dalában. Nemes Nagy Ágnes írja A csiga című gyerekversében, hogy „lassú állat a csiga, / betettem egy kocsiba /(…) ne csak füvet virágot, / lásson ő is világot”. A csiga nyúlós, tapadós mivolta is megjelenik a magyar lírában, például Vörösmarty Csongor és Tündéjében „földhöz ragadtan mász a vak csiga” vagy Babits Mihálynál, aki szintén a földhöz ragadt kifejezést használja, talán épp Vörösmarty direkt vagy indirekt hatására, de az is lehet, hogy attól teljesen függetlenül: „földhözragadt nyomorult tudomány / csigaként tapad hűvös szürke kőre / s az únalom nyálkája nyúl nyomán”. Illyés Gyula a csiga vonulása után hagyott nyálkás csíkját gyémántló váladéknak nevezi az Ifjú pár című versében. A spirális csigaház-alakzat is többeket megihletett. Weöres Sándor A természet évkönyvei című versében a csiga spirális, fekete-fehér sávmintázatú háza az éjek és nappalok örök, ciklikus váltakozását mintázzák: „Éjre nap / tarka csík / perdülő / csigaház.” Weöres lírájában másutt is fel-felbukkan az éj és nappal, sötét és világos dichotómiája, például a sejtelmes „Tojáséj” című egyszavas versében. A tojás egyébiránt is erőteljes feltámadás-szimbólum, a szűkös sötétből csőrével kifelé kopogó kiscsibe a tágas világosság felé kopogtat. Aztán itt van a csigabiga különlegessége, házába behúzható teste, valamint testébe behúzható szemei. Juhász Ferenc így ír Az éjszaka képeiben: „A csigabiga-bácsi / nagy bajszát fejébe gyűrte, / mákgubó-szemét lenyelte, / nem akar most látni.” Juhász Ferenc a csiga tekergő alakzatát egyéb verseiben is előszeretettel használja: „gyűrűzve szállt fel sikoltása / szállt a mindenség- csigatekervényben”. (A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából) Szabó Lőrinc gyermekversként számon tartott Csigabiga című versében a csiga „botszemű”. Weöres Sándornak a Szélkiáltó együttes megzenésítéséből is ismert Réti csiga című versében hegyes igának nevezi a csiga szemeit és héj-kupolának a csigaházat. Hervay Gizella a Szerelem, 1959 című versében írja: „csigaként tapogatva dugom ki a szemeimet / az ismeretlenre meredek”. Tompa Mihály A vitorlás csiga című versében a kagylók és tengeri csigák mozgását kis tengeri hajócskáknak, evezőcskéiket a hajótestbe behúzni képes gályáknak láttatja, változatos szépségüket és formagazdagságukat a „tenger tündérszép virágainak” nevezi. A szép, de törékeny – és a szeszélyes vizeknek kiszolgáltatott – tengeri csiga egy másik Tompa-versben (Emléksorok egy szép hölgyhöz) is megjelenik, az illanó, sebezhető boldogság állapotának metaforájaként, a Barátom halálán című versében pedig önmagát nevezi gyászának csigaházába begubózó búvár-csigának. Egyébiránt, Tompához hasonlóan, több 19. századi költő is csigának nevezi az önmaga testében gyöngyöt kínlódó tengeri kagylót. Például Vörösmarty Mihály az Egy költőre című versében az igazi költői alkotást kagylógyöngynek nevezi, de a csiga-szót használja, ez esetben éppenséggel egy pályatársát elmarasztaló, tőle értékes költészetet számon kérő, pejoratív értelemben: „Lelked beteg, s a költés benne gyöngy; / Jól értsd meg, nem csigából drágagyöngy, / Fagyöngy a legsilányabb dombtetőn.” Szintén Vörösmarty a tenger csigájának (kagylójának) szenvedésből táplálkozó gyöngyét édesanyja könnyeivel vonja párhuzamba A rabló című versben. Madách Imre a szerelmes, boldog de szenvedő ambivalens férfi szívét fejezi ki így: „S mint gyöngyök a beteg csigában / Örömeid kínban teremnek”. (Egy szerelmes barátomhoz) Juhász Gyula a Vidéki rejtekben című magány-versében a közismert és kedves tévképzetet idézi, miszerint a fülre tapasztott csigában (vagy kagylóban) hallható a tenger búgása, morajlása. Amit valójában a kagylóban hallunk, az nem egyéb a külvilág hangjainál, melyekhez kell egy rezonátor, jelesül a kagyló, amely élesíti és felerősíti a hangokat. A kagyló gömbölyded és üreges formája miatt érzékelt hangokat nagyjából egy teáscsésze fülünkhöz tapasztásával is képesek vagyunk hallani. Tóth Árpád Szent őrületben című versében ekképp: „Az orkánból feléd küldöm a sóhajt, / Búgó csigát, mit a vad ár kivet, / Ó, tartsd füledhez, lesd ki a búgó jajt”. József Attilánál, a Kalózkapitány indulójában ezt olvassuk: „Mint vihar búg gyöngyös csigába halkan, / Susogok néki szép tündérmesét”. Ez a csigaház-búgás Nemes Nagy Ágnes Szobrok című versében is megjelenik: „búgott a csigahéj utánam, / mint az emlék a puszta házban”. Tóth Árpád az Ó, forgó földünk! című versében a Föld bolygót örökké forgó, vén pörgőcsigának láttatja. Babits Mihály a bazilikára néző esztergomi házából mereng, és az esztergomi bazilikát saját kertjében pompázó óriási csigának ábrázolja: „kertem az egész ház, hol óriás csiga / kétszarvú dómjával e bölcs bazilika”. (Dal az esztergomi bazilikáról) Babits egyébként is szereti az építészet csigavonalait, az Itália című versében például a toronylépcsők csigáit dicséri. Szintén Babits, egy másik versében (A kitámasztott esernyő) szép képben vetíti ki a csiga szarvának érzékenységét a külvilágra: „Megtört fű csúcsán lógáz a csiga. / Tapadva himbál, lassan nyúl ki szarva / s az érzékeny világba ágazik.” Gazdag Erzsi a csigaház meszes mivoltára utal ismert, óvodásoknak szánt Csigabiga néne című versében. Pósa Lajos Mese a csiga-bigáról című verses meséjében a házát el nem hagyó csiga a hazaszeretet, a honi hűség, a helyben maradás allegóriájává válik. A csiga ellenáll a külvilág folyamatos csábításának: „Itt éltem, itt próbáltam / sok rosszat, sok jót is / bölcsőm volt az énnekem / legyen koporsóm is.” Tamkó Sirató Károly mintha hasonlóan fogalmazna, de nem ilyen direkten, nem ilyen didaktikusan, mégis valamelyest párhuzamba vonható a Csigabiga című verse az előbbi Pósa-verssel: „A világ nem az én gondom / törődjenek vele mások”. Képes Géza Csigaház című versében a csigahéj az oltalmat, védelmet, féltő óvást jelenti: „féltelek / óvlak / körülveszlek / mint csigát a háza”. Szép Ernő Csiga című versikéje az egyszerű, naiv szegénység kis dala, ahol példaként állítja elénk a csigát, akinek nincs szüksége óriási, fényűző palotára, szerény hajlékában boldogan és megelégedetten éldegél a csigaház csendes kis lakója.
A csiga, mint többjelentésű szó számos jelentésével jelen van a költészetben. Az azonos hangalakhoz formai hasonlósággal kapcsolódik például az építőipari szerszám, emelőszerkezet görgője is. Igen gyakran feltűnik, főként 20. századi költők műveiben, bár megjegyzendő, hogy igen régi munkaeszköz, a görögök már Kr. e. 700 körül használták. Plutarkhosz leírja, hogy Arkhimédész egy állócsigából és több mozgó csigából álló szerkezettel egy katonákkal és felszereléssel teli hajót egyedül elvontatott. A 20. századi költészetben említi a csigát, mint eszközt például Kosztolányi Dezső Kip-kop köveznek; Somlyó Zoltán Fagyó vágyak; Komp a Dráván. Ugyanakkor már a 19. századi költészetben is fellelhető a csiga-szó ugyanebben az értelemben. Aranynál például a Toldi szerelme harmadik énekében „Maga hát a kompot viszi által könnyen; / Csiga nélkül hajtá, hogy hamarább menjen.” A kilencedik énekben pedig „az ácsok hídcölöpöt raknak / húzza csigán sok kéz”. Mint gyermekjáték, pörgőcsiga vagy búgócsiga jelenik meg Kosztolányi Én öngyilkos leszek című versében. A göndörödő, tekergő, hullámos hajra is használható a csiga kifejezés. Rilke is él vele. Magyarul így olvasható, Kosztolányi fordításában: „haja csigája ring csak, / mit még sisak se föd be”. (Absalom bukása) Szécsi Margit a gyalupad aranycsiga-forgácsát említi a Papírkorona című versében. Végül remélem, a nyájas olvasót nem csigázta el túlzottan eme kisesszém elolvasása, sőt, inkább abban bízom, hogy felcsigázta az érdeklődését a magyar költészet csigás versei iránt.
Natan Pevsner: Abszint. Csendélet
A történet klasszikusan kezdődött. A 100 és 300 forintos egységáron az általam turkálónak nevezett helyeken beszerzett könyvek egyre tekintélyesebb oszlopaiból majdnem találomra választottam ki egy Perrault nevű szerző 1967-ben írt, magyarul 1990-ben, a Zrínyi Kiadónál megjelentetett könyvét a Vörös Zenekarról.
Ebből a három koordinátából ki is alakult egy előzetes kép. A Vörös Zenekar témája eleve meghatározta a német ellenállás, a II. Világháború titkos háborújának tárgyát. Később derült csak ki, épp a könyv segítségével, hogy az arról alkotott fogalmaim nem voltak teljesen helyesek (aminek az oka ismét visszavezet az ellenállásról kialakuló irodalom addigi logikájához). Ehhez rögtön kapcsolódik az 1990-es dátum is, ami önmagában is teljes regényeket mesél (a lényeg: addig nem – tehát van benne valami érdekes!). S persze a Zrínyi Kiadó neve maga is információ, már csak azért is, mert 1989 előtt szinte semmi figyelmet nem fordítottam erre az intézményre. Elsősorban 1989 utáni kiadványaival azután ez a kiadó is okozott meglepetéseket, sok rejtett vagy a nagyobb érdeklődést mindaddig tudatosan megkerülni akaró anyagot jelentetett meg.
Az 1967-es francia szerző (akinek oknyomozását követhetjük a könyvben) kezdetben még nem utalt előre az akkor még rendkívül erős Francia Kommunista Pártra, amelynek részvétele a németellenes ellenállásban egy-két fontos ponton ugyancsak megörökítést nyert.
A kötet kivételes érdekességét szubjektíven éltem meg. A Vörös Zenekarról szóló nem is szűkös irodalom ugyanis mindig különböző (nem túl sok, nem túl kevés) centrum történetét ugyanis egyenként írta meg, ezeket azonban nem kapcsolta össze.
Perrault könyve ezt teszi meg. Ez ugyan nem az egyedül kivételes értéke, de ez az alapvető. Az mégsem véletlen, hogy a történelem hosszmetszetei jelennek meg a kommunizmussal a közepén, miközben ha e helyzetbe kissé mélyebben is belepillantunk, máris klasszikus hermeneutikai problémába ütközünk. A 2010-es évek végére ugyanis átalakult a világtörténelem (s most kizárólag magára a történelemre gondolok, mellőzve sok minden más ezzel kapcsolatos mozzanatot, így a posztmodern gondolkodást, a virtuális valóságot vagy éppen a posztindusztrializmus mai állapotát).
Másképp nézünk a történelemre.
Nem fogadjuk el saját képünket visszafelé tekintve, a kételkedésben vagyunk bizonyosak. Nem rendelkezünk azonban (mert nem rendelkezhetünk, legfeljebb a szerencsejáték esélyeire emlékeztető rögtönzések formájában) valóságos és teherbíró alternatív áttekintéssel ugyanerről a történelemről.
Ebben az összefüggésben a Vörös Zenekar jelentősége holisztikus. Teljes képet ad, ami nem ebben vagy abban a konkrét összefüggésben segít, de a teljes kép evidenciájával elősegíti, hogy ma is elfogulatlanul törekedhessünk igazán teljes képek megrajzolására.
A Vörös Zenekar látható hatásai sokfelé vezetnek.
Az egyik elmozdulás a lehetséges teljes hálózat áttekintésének új lehetősége. Nagyon is ideillene egy filozofikus reflexió napjaink hálózat-kultuszáról, egyenesen hálózat-divatjáról, amely szememben – önálló filozófiává emelve – már egyenesen válságtünet.
Mégsem az tette a legnagyobb hatást, hogy ez a könyv a maga szinte könnyed írásmódjával feltárja a Harmadik Birodalom elleni szervezett hírszerzés teljes hálózatát. Ez persze nyilvánvalóan hatalmas logikai és intellektuális előrelépés, hiszen az elmúlt évtizedekben minden olvasott ember legalább három-négy ilyen centrum létezéséről tájékozódhatott, időnként még a tömegkultúra is rászánta magát az antifasizmus luxusára. A különbség az, hogy a három (négy, öt, stb.) központ és a teljes hálózat lényege és működése között sok mindent átértékel és sok mindent más megvilágításba is helyez.
A hálózat teljessé válásával a könyv egyenesen vezet a világháború politikájának finomabb értelmezéséhez is. Ez sem teljesen társ vagy előzmény nélkül való tárgy, egyes konkrét témákkal foglalkozva sokat – és ugyancsak némi megdöbbenéssel – foglalkoztam ezzel, ennek keretében olvastam el és referáltam egy konferencián Clausewitz nagy művét a háborúról, tágabb összefüggésben pedig mély egyetértéssel követtem Perjés Géza akció-rádiusz elméletét, amelyet Perjés értelmes és tisztafejű Clausewitz-értelmezése egészített ki. A Vörös Zenekar erőteljesen vezet be a világháború és az akkori politika határolatlan egymásba való átmenetébe, ráadásul egyszerre „felülről” és (ami szememben még fontosabb is) „alulról” is.
A politikának a háborúba való belenövése „nyugtalanító gondolat”, miközben a mai nyelv szemantikájában ez a megfogalmazás szinte finom lenne, de intellektuális vagy tudományos következményei sem jelentéktelenek. Leginkább meghatározónak ez a felismerés leginkább mégis az emberi oldalon bizonyul, szinte a szélsőségekig fokozza a történelem addig is nehezen elviselhető szomorújátékát. A háborúba átnyúló politika, majd a politikai logika beépülése a háború történéseibe feltartóztathatatlanul kettős apokalipszissé állnak össze, egymást hatványozzák, s ahol a háború gépezete egy pillanatig megpihenne, már be is lép a politikai kivételes állapot, és megfordítva: amikor az amúgy is kivételes politikai állapot valamennyire megnyugodna, ismét feltüzesedik a háborús helyzet.
Ha így írjuk le a folyamatot, máris elvesznek a mértékek. Egy olyan világháború titkos tevékenységei, amelyben az egyik oldalon az Európát megszálló, egyrészt hipermobilizált, másrészt definitíven náci szellemben irányított német hadsereg, a másikon a nagy tisztogatásokon éppen csak, hogy túlesett Szovjetunió áll (és most a nagy összecsapásból a szó szoros értelmében az utolsó pillanatig kimaradni vágyó Nyugat-Európát nem is említjük), az „élet” olyan körülményei jönnek létre, amelyek rekonstrukciója erőteljesen kikezdheti hétköznapi felfogóképességünk határait.
A nagy történelmi vonalak alatt a valódi sorsok oldaláról nem változik alapvetően a kép, és mégis más. Ez is igazolja a perspektivizmus meghatározó törvényét: ha más perspektívából, és különösen, ha más felbontásban látjuk ugyanazt, más képet mutathat.
A Vörös zenekar a maga anyagbőségével és a szereplők lélektanilag teljesnek érzett sokaságával fantasztikusnak nevezhető tablót tár fel. A makro-képből, mezo-, sőt, helyenként mikro-kép válik, hatalmas diadalaként annak, hogy mi lenne a történetírás valódi funkciója, nevezetesen az, hogy valamilyen arányban és mértékben akár ugyanannak a tárgynak a feldolgozása során is egyszerre kellene mozognia mind a három közegben. Mindez nem jelentené azt, hogy például a mezo-közeg életvilágában a történelem kevésbé lenne borzalmas, mint az iménti filozófiai távlatból nézve, mindenesetre sokkal sokszínűbb, differenciáltabb, nyitottabb, ha tetszik, még tragikusabb és még irracionálisabb lehetne, mint a végső távlatokból nézve.
A Vörös Zenekar legnagyobb érdeme az anyag teljessége, s ezt most nem már említett logisztikai értelemben értjük (ami ugyancsak kivételesen jelentős, hiszen például egy Sorge, egy Radó és egy Schulze-Boysen egymástól érdemileg független felvonultatása stílszerűen szólva nem több három remek hangszernél, amelyből nem látszik, hogy hol lenne az zenekar). A teljességet az a kivételes anyaggazdagság jelenti, ami a megjegyezhetetlen számú szereplő sorsában mutatja fel a világtörténelmi apokalipszis úthengerének átdübörgését az emberi társadalmakon és bennük az összes emberi életen.
Az oknyomozás teljességének felidézésekor gondolnunk kell arra, hogy az akkor erős Kommunista Párt is a vállalkozás mögött állhatott. A szerző hosszan nyomozott, nem egy esetben többször is találkozott Európa különböző helyein a túlélőkkel. Leírja külsejüket és találkozásukat. Sajátos bájt kölcsönöz e történetnek, hogy az egykori üldözők és mostani tanúk éppen az interjúk idején válnak az 1945 utáni nyugati titkos szervezetek immár munkajogilag is „szabaddá” váló nyugdíjasaivá, s már csak ezért is lehetségessé válik számukra, hogy a kérdező rendelkezésére álljanak (miközben az elején még rendszeresen gyanakodnak arra, hogy csapdába akarják csalni őket).
A szerző felmérte, hogy nincs az a Bevezetés, nincs az a szerkesztői zsenialitás, amely fel tudná építeni a nagy apokalipszis dantei világának összes szobáját (amelynek láttán tisztelettel adózhatunk a firenzei mester egyszerű megoldása láttán, amelyben ő az összes sorsot egy különös utazás képeiként mutatja be). Nem képzelhető el olyan, az olvasó számára követhető láncolat, amellyel ennyi szereplőt be tud mutatni, s közben strukturálni is képes, ezért spontánnak látszó módon egyszerűen „belemesél a világba”, elkezdi valahol, és mindig éppen a megfelelő epizódnál áll meg, ott sem hosszú ideig, hogy bemutassa annak az epizódnak a szereplőit. A szereplők számát kezdetektől növelik a németek és a különböző kollaboránsok személyes élettörténetének részletei is.
A százas nagyságrendű szereplők kavalkádja érdekes emberi jelenetek nagy számát villantja fel. Az életszerűség és a katasztrófa nem az „állítás” vagy a „tagadás” vagy például a „nagy” vagy a „kicsi” viszonyában áll egymással. A könyv arcai a végtelen számú és ezerféle arculatú szabadon lebegő monászok, amelyek hatalmas virtuális felhőként utaznak a Föld körül, miközben az egykori ős-robbanás, az Első Világháború és az azt követő forradalmak csak átmenetileg csendesednek el, hogy egyre újabb és egyre hatalmasabb robbanásoknak adjanak teret, amelyek a már egyszer a levegőbe emelkedett, a történelem hatalmas Golf-áramain száguldó ezer és ezer ember életét, ezt a hatalmas, emberi arcokból álló felhőt nemcsak egyszerűen levegőben tartják, de újabb és újabb katasztrofális viharokba sodorják. Negatív varázslat ez, a boszorkányszombat mágiája nem kivételes állapot, hanem norma, miközben a normalitás – szimmetrikus módon – e varázslat kivételes állapota.
A történelmi gyökértelenné válás lendületével a világ fölött lebegő felhőbe emelkedő emberekre a történelem a politikán keresztül hat legerőteljesebben. Kommunistává válni ebből az üldözött és eleve életveszélyes gyökértelenségből az egyik legtermészetesebb következmény.
Nem a Vörös Zenekarban játszották a sors dallamát, de a galaktikus gyökértelenség szimfóniájának tételeit, fináléját és kódáját játszhatták el a Vörös Zenekarban (is). Az Első Világháborúban induló folyamat halad az időben, keresztülmetszi a nagy alrendszereket. Az összeomlás tönkreteszi a gazdaságot, a gazdaság (a háború más következményeitől most el is tekintve) tönkreteszi a politikát és új valóságokat teremt belőle. Mindezeket a lélegzetelállító átmeneteket világosan lehet elemezni a könyv kiterjedt emberi világának sorsában.
Ez az áthatás maga volt a filozófia, a testet öltött filozófiai rendszerezés. És mégis a rendszerezés alatti szint hatalmas eseménye uralkodik el mindenen, a hatalmas ősrobbanás, ami szökőárként lökte le véglegesen az egyéneket azokról a pályákról, amelyekbe a „modernség” fejlődése, maga is erős dinamikus folyamatok összessége, már úgy tűnt, hogy szinte véglegesen beágyazta őket.
Az ősrobbanás (vagy szökőár) hatalmas veszélyt jelent az összes eddigi értelmezésre is. A hétköznapok nyelvén kifejezve az összes esemény és szereplő (legalábbis) veszíthet a maga komolyságából, sőt még tragikumából is, hiszen az összes tragikus eseményről és szereplőről ki kell derülnie, hogy nem önmagukban vagy önmagukért voltak azok, de maguk is az ősrobbanás (szökőár) ezerfelé száguldó mozaikjai voltak. Saját létük nem saját alapjaikon állt.
A Vörös Zenekar egyszerre mutatja fel ennek a valóságnak minden vetületét. Ezért a könyv mindenekelőtt filozófia, bármennyire is számos olyan tudást tartalmaz, amely a II. Világháború titkos történetével foglalkozik. A nagy ősrobbanás sokkal szuggesztívebben hat, mint a titkos történelem ténylegesen megváltozott képe.
A nagy robbanás mozgásba hozott mindenkit. A Vörös Zenekar nagy része Kelet-Európából indult Nyugat-Európába, onnan Spanyolországba harcolni, onnan vissza a kontinens közepére, akkor, amikor kialakult az európai háború későbbi szereposztása. Mindez már régen átment a politikai ideológiák világába is, ebben a mozgásban kommunistává válni tehát maga volt szinte a legtermészetesebb választás.
Filozófiai jelentőségű elem, hogy az első merítés a szovjet titkosszolgálatok számára az úgynevezett „munkáslevelezők” intézményének Nyugatra is kiterjesztett változata volt, azaz voltaképpen egy tökéletesen legális nyomvonal. Ugyancsak filozófiai jelentőségű, hogy a korai korszakban kiemelkedő Trepper, akit később mind saját bajtársai, mind a Gestapo a „Nagy főnök” néven emleget, a harmincas években felderítői kiképzést kap a Szovjetunióban, hogy azután ismét visszalépjen a nagy ősrobbanás áramlásába, s megkérje két legjobb tökéletesen „civil” barátját és leghűségesebb hívét, hogy álljanak mellé, aminek az lesz a következménye, hogy Brüsszelben alapítanak egy esőkabátokkal kereskedő nemzetközi céget, amely az esőkabátok oldaláról fogja befolyásolni a II. Világháború sorsát.
A nagy áramlásban szinte természetes folyamat, hogy az esőkabátokkal foglalkozó export-import cégből sok munkatárs (aki véletlenül vagy szándékosan megtudja a valódi működés titkát) maga is belép a nagy közös munkába, mások nem. A hírszerzés és az esőkabátok exportálása egybe is eshet, ha nem annál a cégnél dolgozott volna, nem lett volna hős, mártír vagy áldozat.
Minden lényeges elem kompatibilis a nagy ősrobbanással. Az, hogy kezdetben még alig játszanak szerepet a távírók, az, hogy Sztálin arra számít, hogy Finnországon keresztül angol és francia közös intervenciós hadsereg fogja megtámadni. Az ősrobbanás választja ki a Vörös Zenekar zseniális vezetőit, és a hatalmas emberanyaggal való szisztematikus játék cseréli a hírszerzőket is (lassan kiszolgáltatva a vezetőket a németeknek), akik azonban ugyancsak hűek a nagy ősrobbanáshoz, és együttműködnek a németekkel, akik azonban az hírszerzés elfogott vezetőin át haladéktalanul kapcsolatot keresnek az oroszokkal, hogy a remélt különbéke lehetőség szerint rajtuk keresztül folyjon. Mellesleg az ilyen különbéke-keresések feltételezhető részleges eredményei maradtak meg a Világháború utolsó titkainak.
Mindenben a nagy ősrobbanás száguldása a meghatározó. Ez az, ami szinte cseppfolyóssá teszi a háborús logikát, a rendszerek egymásba való átmenetét, s nem utolsó sorban a jelenségek annyira normálisnak vagy józannak elfogadott tudományos vagy teoretikus szemléletét. A Világháború szervezett hatalmas és rendezett formációkba rendezte és így pusztította el a nagy robbanás körforgásának millió szubjektumát.
Egy hatalmas, összefüggő Rejtő-regényben is érezhetjük magunkat. A történelmi égövek körforgásában a jelenre is ráismerhetünk. Semmi nem konkrétan hasonlított a jelenre, viszont az egész ősrobbanás az egész jelenre már nagyon hasonlít.
Nyikolaj Gyemkov: Ruhaanyag. Minta: Bugyonnij hadserege
„A magyar társadalom kiskorú, műveletlen és beteg, csaknem minden relációja igaztalan és veszélyes… és még mindig visszamegyünk. Ameddig csak lehet – a középkorba” (A társadalmi viszonyok). Saját korának magyar társadalmáról írta ezt Ady Endre, szavai azonban ma is kísértetiesen időszerűek, a mai Magyarországra ismerhetünk rá benne, hisz arról is elmondható: kiskorú, műveletlen és beteg. Rák módjára visszafelé megyünk – a középkorba. „Jaj azoknak, akik nem tanultak meg rákok módján hátrafelé menni. Amennyi hamis bálvány volt Baál istenszobrának ledöntése óta, az mind visszakerülni készül régi trónusára. Pogányoknak fanatizmusa, írástudóknak dölyfe, farizeusoknak gonoszsága, főpapoknak istenessége, földi fejedelmek tirannizmusa, mind, mind visszakészül.” (Betlehem néma)
Hasonlóképpen aktuálisak Ady aggódó és figyelmeztető szavai is: „István király napja ennek az országnak s a magyar nációnak volna névnapja… Egy ilyen napon illenék a jubilánsnak egy kicsit jobban foglalkoznia magával, mint máskor teszi. Erre talán sohasem volt nagyobb szükség, mint most… István király országa szálljon magába. Ma talán még nagyobb szükség lenne erre… Fent Budapesten folyhat a parádé s egész országban víg lehet a munkaszünetes nap, ebben a parádéban és vígságban nincs egészség és igazság… István király országa szálljon magába, ha lehet, s ha van még ereje, készítse a közeledő veszedelem ellen. A processziók, a zsolozsmák, a fennmaradt jobbkéz, sőt Mária sem, kinek az országot anno dacumál fölajánlották, nem tudnak bennünket megmenteni. Ide új hit, új erő és munka kell” (István király országa).
A magyar nép sok évszázados vágyát így fejezte ki:
Mi más rendre vágyunk:
Vagy igaz világ lesz,
Vagy nem lesz itt semmi.
(Emlékezés Táncsics Mihályra)
Magyar fátum – urak országa
Napjainkra is érvényes Ady értékelése az urak országáról: „Magyar történelem, magyar kérdés, magyar fátum ennyi: néhány száz erőszakos család uralkodott, álnokoskodott, kegyetlenkedett, barbárkodott egész Magyarországon. Ezek kinevezték magukat Magyarországnak, s a szent magyarság nevében kötötték az üzleteket, zsebüknek egy kis sérelméért fölborítottak mindent”. (A robbanó ország)
Országunkban ma is néhány száz erőszakos család uralkodik. Kinevezték magukat Magyarországnak s a szent magyarság nevében kötnek üzleteket saját vagyonuk gyarapítására. A legtöbb közbeszerzési pályázatot ők nyerik. Ők fölözik le az EU-s támogatásokat. Ők foglalják el a legzsírosabb állásokat. Ők szerezték meg maguknak a földek legjavát. Ők szállják meg a jól jövedelmező idegenforgalmi üzletágakat. Hoznak létre saját média lakájbirodalmat.
A mai Magyarországról is elmondható:
Magasról nézvést
Megvolna az ország,
Werbőczi-utódok *
Foldozzák, toldozzák.
A mai Magyarországra is ráillik, amit országunkról Ady egy évszázada írt:
Éhes Magyaroknak
Nem futja a kedvük,
Míg az igazukat
Tán kiverekedjük.
Verekedés közben,
Hajh, ürül a korcsma.
Menekül az ínség
Szökve, bukdácsolva.
* * *
Úgy elfogy a magyar
Mintha nem lett volna.
Elmegy a kútágas,
Marad csak a kútja,
Meg híres Werbőczi
Úri pereputtya.
(Ülj törvényt Werbőczi)
A magyar feudalizmus védőszentje
A feudális úri Magyarország prófétája volt Werbőczy István, Ady ekképp nyilatkozott róla:
„Csönd legyen Hungáriában, csitt: nem látjátok, hogy sír és imádkozik a populus Werbőcziánus? Válogat a szentek között, nem tudja már melyikben bízzék, halálra van ijedve. Most íme megtalálta legszentebb szentjét, Werbőczi Istvánt, hagyjuk imádkozni, mi is imádkozunk vele… Werbőczi, az ugocsai köz-úr nagy ember volt, mi is bevalljuk, ha a nagyságot morális skrupulusok nélkül mérjük… Onnan jött ahol az elkoldusult magyar nemes már-már belesüllyedt a legmagyarabb semmibe, a paraszt népbe… Azt a vért hozta magával, amely az ázsiai magyar nemesekben zabolátlankodhatott… Kiraboltak azok mindenkit… szolgává süllyesztettek mindenkit, akit csak szolgává süllyeszthettek… Becsapott mindenkit… Tudott kegyes lenni mindenkihez, akiből kihúzhatott valamit… „Pártvezérnek, diplomatának, palatínusnak, bírónak, tudósnak és szónoknak egyformán magyar. Ha föl lehetne támasztani, át lehetne hozni a mi korszakunkba. Amitől az Isten mentsen meg bennünket… Alkalmas időben született, kegyetlen tudatossággal emelkedett… Az első magyar politikus volt, ki krétával számította ki, hogy a nemzetieskedés, vagy mai szótárunk szerint hazafiaskodás, kitűnő üzlet… Neki mindenki eszköz volt más ellen önzsebe s új és új donációs levelek számára. Végül nem volt Magyarországnak vármegyéje, ahol neki falvai ne lettek volna. Az utána következő nagynevű hazafiaktól és hazaárulóktól a modern minisztériumi panamázókig mindenki az ő tanítványa… Becsapott mindenkit a jobbágyokon kívül, mert a jobbágyoknak nem ígért semmit… a jobbágyok nyöghették századokig az ő kegyetlen ütéseit, s a Tripartitum, amely egyébként alacsonyrendű osztrák törvénykönyv mintájára készült, s egész jogászi működése a jobbágyság örökös leigázására s az úri Magyarország végtelenítésére készült… Megrevolverezte a királyt, a leendő királyt, a főnemességet, mindent. Úgy ítélt, mint bíró, ahogyan a fülemüle-pör bírája, ővele lehetett beszélni. Egyszerre volt hű embere Ulászlónak, Lajosnak, az utánunk vágyó Habsburg-ősnek, Zápolyának” (Werbőczi és az ő népe)
Már akkor feltalálta és gyakorolta a pávatáncot, amit később a mostani utód eltanult a híres Werbőczytől.
A Werbőczy-utód
Ma az, amitől Ady annyira óvott, megvalósulni látszik: Magyarországon feltámasztották és visszahozták Werbőczyt. Ma ismét Werbőczy lelke uralkodik a magyar mocsárvizek fölött.
A nagy történelmi előd, az ugocsai nemesi köz-úr helyét ma egy alcsúti nagyravágyó, akarnok Werbőczy-utód foglalja el, aki alkalmas időben hasonló kegyetlen tudatossággal emelkedett fel, mint hírhedt történelmi elődje. Ady jellemrajza a Werbőczy-ősről kísértetiesen ráillik annak mai klónozott másolatára.
A hasonlóság, mutatis mutandis, a történelmi előd és a mai utód tetteiben és jellemében nem pusztán a véletlen műve. Mindketten nagy erővel, ravaszsággal és mohón faló kedvvel harcolták föl magukat az oligarchiába és a hatalomba. Gátlástalanul becsaptak, kiraboltak, szolgává tettek mindenkit, akit lehetett. De ha érdekeik úgy kívánták, tudtak kegyesek lenni azokhoz, akikből kihúzhattak valami hasznot. Mindenki más eszköz számukra, önzsebük javára.
Hatalmon, pénzen, birtokon kívül minden mindegy nekik. Werbőczyek országában, ahogy Ady írta: „A segítség nem azoké, akik segítségre szorulnak, de a bilincs sem azoké, akik megérdemlik”. Országunkban ma is időszerű az, amit Ady – Dante (Dante Pokla) stílusában – írt a nagy lopások bűnéről:
… Ezek itt honunk fórumát feldúlták.
Hulla-csarnok ez, ahol se meghalni,
Se feltámadni nem tudnak a hullák.
Vezérük is csupán rosszul szavalni
Tudott a híres magyar becsületről
S hagyta hazáját förtelmeket falni.
* * *
Akkoriban a jó magyar szemekből
Riadtan némult ki az igazság,
Hisz lopták a csillagot az egekről.
Honnak atyái honuk veszni hagyták
S itt maradnak, míg felejtik emlékük
Unokáik, a koldus istenadták.
(Nagy lopások bűne)
Werbőczy István és az újdonsült Werbőczy-utód érvényesülésének, politikai sikerének egyik titka, hogy céljaik eléréséhez mindketten ügyesen maguk mellé tudták állítani a populus Werbőczyánust – Werbőczy szolgai népét. Elegendő volt nekik saját – hűbéresekből, csatlósokból, fizetett zsoldosokból, fanatizált hívekből és megtévesztett hiszékeny emberekből verbuvált – táborukban cikornyás hazug szónoklatokat kivágni, hogy azok vezérükül fogadják el és vakon kövessék őket. „A populus Werbőcziánus gondoskodott erről, hogy végső rohadásig együtt maradjon s legfeljebb lézengő külföldi rittereket vett saját soraiba” (Werbőczi és az ő népe)
Hazugon csaholó szájak
A populus Werbőcziánus létrejöttében, fennmaradásában és összetartásában jelentős szerepet játszanak a hazugon csaholó szájak.
„Ennek a tengernyi bajjal küzdő országnak nem a legkisebb fátuma, hogy hazug szájakra s mindig a szájakra ad legtöbbet. Egy ügyesen csaholó száj már szédíteni tud nálunk. Vannak here osztályaink, pártjaink, nagyságaink, kiknek minden jogcímük a szájuk, s akik a szájukkal nem csak élni, de ölni is tudnak” – írta Ady Endre. A csaholó „Werbőczy-utódok” ma is hazug szájukkal szédítenek és ölnek. „Faji büszkeségünk patrióta képzelgéseink üstökénél lehet bennünket megfogni… Ez a húr mindig meghat és megfog bennünket. A lényeget és a valóságot nem keressük, mihelyt hazafisággal csaholják tele a fülünket” (Csaholó hazafiasság). Nem véletlen, hogy kormányunk az állami költségvetés tetemes részét kommunikációra, nemzeti konzultációra, országimázs építésre fordítja a hírközlés és a sajtó monopolizálására törekedve.
Ady igaz hittel hirdeti: a nacionalizmusnál nagyobb hazugság nem állott még ki a porondra. „Megzavarja a legbiztosabb szemű embert. Lefoglal magának minden kis gyöngeséget. Utazik tradícióra, kegyeletre, fajbüszkeségre és bűnre” (A magyar kétfejű sas). A nemzetieskedés hazafiaskodás a Werbőczy-utódok számára is kitűnő üzlet.
Együtt protestálunk Adyval a hazug „csaholó hazafiság” ellen. „Protestálunk ha mindjárt honkupeceknek nevezek is ez el bennünket. Protestálunk, protestálunk, protestálunk. Ezennel kijelentjük, hogy a nemzeti harc gyönyörű mámorában nincs semmi kedvünk megfulladni. Kijelentjük, hogy intelligens szabad emberek vagyunk, s amennyire Magyarországon lehetséges: intelligens és szabad társadalomban akarunk élni. Protestálunk. Protestálunk mindenkivel szemben, ki azt hiszi, hogy a nemzeti harc cégére alatt reakciót lehet mérni… az emberi jogokat, a kultúrtársadalom utáni vágyódást is elveheti. Ma az embereknek Magyarországon fokos kell, nemzeti rojt és bojt, hely ahova az ember a legújabb parlamentáris módon küldheti az ellenfelét s fej, amelyet le lehet venni. … Itt megálljunk ám keresztény, zsidó és pogány keresztény atyámfiai. Protestálunk. Protestálunk, hogy a nemzeti harc leple alatt bevezessék az emberség, a szó és gondolat, a szabadság vakmerő írtását” (Protestálunk).
Egy másik írásában Ady már nemcsak protestál, de vádol is: „Aki ellensége a haladásnak, a jobbra törésnek, az emberi szellem feltételen szabadságának, hazaáruló, ha örökösen nem tesz is egyebet, mint a nemzeti himnuszt énekli” (Ady Endre: A nacionalizmus alkonya).
Eszmét lehelni egy eszmétlen korba
Vígasztalan, sivár, kietlen korban élünk – írta saját koráról Ady. „Az örök harcok és megváltások történetében lapozgatva voltak s lesznek megváltások, csak nekünk nem adatik belőle?” – kérdezte. Ez a jellemzés érvényes a mi korunkra is, s ma is feltehetjük ugyanezt a kérdést. „Amiként a Francia forradalomnak lángja megvilágított minden agyvelőt, akként készül most elterülni a világra valami nagy sötétség. Emberek, kik még világosságban tanultak gondolkozni, most elrettenve súgnak össze s mondják, hogy ez a sötétség ráborította már mindenre az árnyát s jaj azoknak, kik nem tanultak még rákok módjára visszafelé menni” (Betlehem néma).
Werbőczy öröksége alatt nyögő országunkban a sötétség kétszeres. Mohón faló kedvű, nagy lopások bűnében vétkes új Werbőczy-utódok vették birtokukba az országot. „A magyar társadalmat a feudalizmus, militarizmus, nacionalizmus és klerikalizmus avítt hagyományai tartják rabszolgaságban. Ebben a szerencsétlen országban az embernek el kell felejteni gondolkoznia, ha élni akar és nem akar hamar célba érni kálváriáján. Itt hazugság, megalázkodás, butaság az enyhítői az élet kínjának”. A haladást megbénító és a középkorba visszafordító eszmei válság és sötétség döntő okát Ady a társadalmi viszonyokban látta, és a társadalmi viszonyok radikális átalakításában kereste a megoldás útját. „Kevés dologgal vagyok elégedett, de talán a társadalmi viszonyok elégítenek ki bennünket a legkevésbé. Mi azt tartjuk és hirdetjük, hogy a mai társadalmi viszonyok tarthatatlanok… Azt tartjuk és hirdetjük, hogy avítt hagyományok, szamár privilégiumok felett győznie kell a munka érdemének s ha a csökönyös konzervatizmus, babona, önzés, felekezeteskedés, olcsó nemzetieskedés, korlátoltság elénkbe feküsznek – hát keresztül kell rajtuk tiporni. Ezeket tartjuk s hirdetjük mi és bántjuk, mindig bántjuk a társadalmi viszonyokat”. (A társadalmi viszonyok).
„Az egész világ, de kivált a mi kis siralomvölgyünk, szörnyű messzeségben van a megváltástól” – írta karácsonyi cikkében… „feketeség fekszik a világon és koponyákon. Milliók jaja, panasza száll ki a rettenetes éjszakába”. (Betlehem néma) Ma is feketeség fekszik a világon és koponyákon, benne hazánkon, milliók jaja, panasza száll ki a rettenetes éjszakába, szörnyű messzeségben van a megváltás.
A megváltás messze van és nehéz feladat, de nem reménytelen és elérhetetlen.
Hős csónakunk néha áll,
De mink fogjuk váratlanul keresztbe
Dönteni nagyurak számítását.
* * *
Nekünk öntik a csodát
Emberei a büszke ember-észnek
És mi kacagunk utoljára.
(Mi kacagunk utoljára)
A Werbőczy-utódok uralmával szemben Ady szellemét idézzük: „Valami hiányzik: Elvesztek az eszmék… Eszmetűzben égve, alkotni, világítani vágyva, belekerültünk az eszmétlen, sivár vegetáló, zagyva emberáradatba és összetörtek bennünket. Kijózanítottak, megöltek. Rádl Ödön (Adyt támadó korabeli elismert irodalmi tekintély – szerk.) ránk taposott, kigúnyolt bennünket. Léhák, üresfejűek, kozmopolitáskodók, korzódalnokok vagyunk… El kellene dobnunk a tollat, de nem tesszük. A harc már így is sokkal embertelenebb… mert szép dolog, isteni gyönyör lesz az utolsó józan percben átgondolni, hogy saját szívünk, életünk árán is eszmét akartunk lehelni egy eszmétlen korba, célt akartunk adni a céltalanságnak” (Ady Endre: Nyilatkozat Rádl Ödön támadására).
Eszmét lehelni egy eszméletlen korba, célt adni a céltalanságnak, ma is ez az a feladat, amiért szívünk szerint érdemes dolgozni, vállalva a támadásokat és gúnyt. Az Ady által büszkén vállalt feladat vállalásától a progresszív magyar irodalom ellen indított legújabb jobboldali reakciós kultúrharc sem rettenthet vissza bennünket.
Most perc-emberkék dáridója tart,
De építésre készen a kövünk,
Nagyot végezni mégis mi jövünk,
Nagyot és szépet, emberit s magyart.
(A perc-emberkék után)
* Ady mind verseiben, mind prózai írásaiban következetesen a Werbőczi írásmódot alkalmazza. [vissza]
Ljubov Popova: Kiállítás katalógus címlapja
Az oral history, az elbeszélt történelem alábbi darabját Halász Géza bocsátotta az Ezredvég rendelkezésére. A húsz oldal terjedelmű visszaemlékezésből válogattuk ki a legszemélyesebb részleteket, melyek egyedivé teszik az elmondottakat, ugyanakkor több holokauszt-túlélő emlékezéseihez hasonlóan bizonyítják, hogy a túlélés szempontjából milyen fontos szerepe volt a foglyok közötti barátságoknak, az emberi szolidaritásnak. (S. J.)
Ez az írás a szolnoki Vásárhelyi Pál Közgazdasági Szakközépiskolában született 1995-ben, ahol Dienes Erzsébet magyar szakos tanárnő szervezte meg, hogy diákjai egy országos pályázat kapcsán keressenek fel holokauszt-túlélőket. Az egyik diák – sajnos már nem emlékezett rá, hogy ki volt – vetette papírra anyu elbeszélését.
A dolgozatot anyu szekrényében találtam. Egyetlen mondata sem volt ismeretlen, sokszor beszélt élete legkegyetlenebb idejéről nekünk, gyermekeinknek is. Mégis nagyon örülök, hogy írásban is megmaradt. (Halász Géza)
[…] Szóval megérkeztünk, mondom, egy hét után, elgyötörve, éhesen, koszosan, megtörten. Semmilyen élelmet nem kaptunk, csak ami otthonról maradt. Nem tudom neked elmondani, milyen lelkiállapotban érkeztünk meg Auschwitzba. Egy hatalmas kiírat volt, hogy Arbeit macht frei, hogy a munka szabaddá tesz. Hát én megnyugodtam, már itt vagyunk, és dolgozni fogunk! És mentünk be, ott segítettek. Jöttek olyan öltözetben, mint a rabruha, tudod olyan csíkos, szürke vagy sötét csíkos ruhában. Mint kiderült, lengyelek voltak, ugyanolyan sapka is a fejükön, mint a raboknál. És hiába kérdeztük őket, nem beszéltek, egy szót nem mondtak. Valószínűleg megparancsolták nekik, hogy nem szabad. És mindenki leszállt, vagy leszedték. A halottakat fennhagyták, a betegeket fennhagyták, az apró gyerekeket fennhagyták.
* * *
[…] Megismerkedtem ott egy tanárnővel, most már meg nem tudom neked mondani, hogy hány éves lehetett. Én húszéves voltam, és a harmincéves is öreg volt nekem, tudod. És ő sokat mesélt. A férje is tanár volt. Ha kis szünet volt, az országban utaztak, ha nagy szünet volt, bejárták az egész világot. És én hagytam, hogy meséljen nekem, mindig mesélt. Emlékszem, hogy arra esküdött, hogy a legszebb, amit láttak, Franciaországban, Bretagne környékén, az a legszebb része a világnak. Már voltak Amerikában, voltak mindenütt. És úgy aludtam el mindig, hogy ő mesélt nekem. Vagy ő, vagy pedig – biztos hallottál a gyomai Kner nyomdáról, az egy nagyon híres nyomda volt régen –, na, a Kner Zsuzsi volt velem. Képzeld el, őnekik nyomdájuk volt, ez volt a leghíresebb nyomda akkor. Az összes költő, meg zeneszerző mind oda járt, ott nyomták ki a könyveket, a kottákat, mindent. Ez a Zsuzsi zongoraművésznőnek készült, Bartók, Kodály tanította. Nagyon szép házuk volt, még ma is megvan. És ezt a Zsuzsit nagyon szerettem, vele voltam a legtöbbet. Ugyanis úgy voltunk, hogy hát aludjunk el, de ugye az ember elalvás előtt olvas. Ő mesélt el valamit, amit olvasott. Övéké volt a nyomda, még a nagyapja alapította, nagyon híres nyomda az, most is olvashatsz róla. Zsuzsival voltam nagyon jóban. Volt ott színésznőtől tanárig, művészettörténészig, minden amit akarsz! Különböző nagyon jó fejek, és esténként, mikor már egy kicsit hűvösebb volt, leültünk körbe, és játszottunk, irodalmi szakkört játszottunk. Egyik szavalt, a másik énekelt, ezt mesélt, azt mesélt, de a végén mindig abba torkollott, hogy mit ennél, ha otthon volnál? Mit főznél, ha otthon volnál? Borzasztó éhesek voltunk, képzeld el, majdnem mind fiatalok! Nem is emberi étel volt, amit adtak, és édeskevés. Ott a hőségben tengtünk-lengtünk, folyton ötös sorokba állni! Hőség volt, szomjúság, folyton. Képzeld el, mikor már majd szomjan haltunk, akkor a gyönyörű gondozott úton végigment egy hófehér locsolókocsi. Mi nem mertünk odamenni, hogy odatartsuk a kezünkét, mert azt mesélték, hogy aki oda mert menni, mert már őrjöngött a szomjúságtól, azt egyszerűen ostorral elverték.
Amit lehetett, azt a lengyelek mind elvették. Nem csak zsidók voltak, voltak lengyelek is, volt ott holland cigánytól minden. Egyik reggel, valahogy odasodródott hozzánk egy nagyon helyes, hozzám képest idősebb német nő. Lehetett negyven éves akkor, és elkezdtem vele beszélgetni egy sorállásnál, és mondja, hogy ő német, árja német. Hát mondom, akkor, hogy került ide? Azt mondja, úgy került ide, hogy neki egy kis üzlete volt valahol Németországban, már nem emlékszem, hogy hol, a fia meg a férje, a fronton volt. És egyik nap nagyon el volt keseredve, már rég nem kapott levelet, majd megőrült, és nem nyitotta ki az üzletet. A szomszédja, aki amúgy is irigye volt, följelentette, hogy szabotál, hogy nem nyitja ki a boltot. Elvitték, ott volt velem Auschwitzban. Szóval mondom, hogy árja német nő is volt!
* * *
[…] Körülbelül két hét telt el, addig vizet se láttunk, mindenkin koszpáncél volt! Ahogy aludtunk, ha esett az eső ránk esett. Volt fedél, de lyukas. Úgy is hívtuk, hogy lyukas barakk. Két hét múlva sorba állítottak nem tudom hány száz embert, és elvittek fürdeni. De megint ugyanez; vastag csövön forró víz, hogy csak így tudtál mosdani! Agyonégetted a kezedet, de már ez se számított! Mikor elmentünk, Magyarországon már annyira nem volt tégla, meg építési anyag, hogy a legnagyobb protekcióval sem lehetett kapni. Ott meg képzeld el, égig érő, hatalmas sorok, cementes zsákok, tégla, ami hiánycikk volt, mind égig érő sorokban. Ahogy vittek bennünket a fürdőbe, ezeket láttam, úgyhogy én először ott kezdtem el borzalmasan bőgni, hogy Úristen, ha ezeknek ennyi tartalékuk van, sose lesz vége a háborúnak! Amikor elmentünk a fürdőbe, megint leraktuk a ruhánkat, másutt jöttünk ki, újabb rongycsomót kaptunk, de az is ugyanolyan volt, mint a régi.
Még egy-két hetet ott végigcsináltam, és akkor megtudtam, hogy munkára toboroznak. Hát én oda beállok, gondoltam, és szóltam Zsuzsinak. Mondom neki: gyere már, nézd, ott a vékonyakat kirakják, csak a strammokat veszik fel, biztos valami munka. Hát oda sodródtunk, minket is beválasztottak. Háromszáz nőt válogattak ki, és akkor elvittek bennünket egy nagy autóval. Akkor kaptam az első pofont, amitől tényleg csillagokat láttam nappal. Addig azt hittem, hogy az mese! Mentünk, és jött egy raj férfi. De attól, hogy olyan soványak voltak, mind olyan hosszúnak látszott, magasnak! Az én férjem, akivel ott a gettóban esküdtünk, nagyon hosszú, magas fiú volt, és nagyon elbámészkodtam, hogy nincs-e köztük. De hát azok is rongyokban, borzalmasan. És ahogy néztem, már közben elkanyarodott az én csapatom, és akkor odajött a német és egy nagy pofont lekent. Tényleg csillagokat láttam. Akkor aztán mentem rendesen a csoport után, aztán három részre választottak bennünket, három darab százasra. És akkor be kellett mondani a neveket, a lágerben most először, és fölírták, amit mondtunk. Úgysem tudtam volna igazolni! A névsor eleje, az első száz, másnap indult. Aznap éjszaka olyan helyen aludtunk, ami valószínű, hogy gázkamra előtere lehetett! Mint a gőzfürdőben, úgy voltak a zuhanyrózsák sorban. Oda ültettek bennünket éjszakára aludni. Hát én legfölül voltam, és az ablak annyira koszos volt, nem tudom gáz lerakódás-e vagy mi, szürke volt, én meg kinyomtam, érted? És helyibe odaraktam azt az inget, amit adtak. Nem is tűnt fel, hogy ott nem üvegablak van, hanem az a rongy. Úgy aludtam, hogy jött be a finom friss levegő ott azon a kis résen. Előtte persze fürdőben voltunk, és akkor kaptam egy kisestélyi ruhát. Egy világoskék, aranycsillagokkal hímzett, hatalmas, addig érő ruhát, hogy úgy háromszor belefértem volna! Később jól jött, hogy olyan hosszú volt, mert mikor már a gyárban dolgoztunk, a fáslikat onnan hasogattam le. Nekem ilyen jutott, másnak másféle, volt ott minden. Reggel kivittek bennünket az állomásra. Mikor megláttam az Auschwitz kiírást, sokszor elmondtam, el ne felejtsem, hogy ez volt az első állomás, Auschwitz! És bejött egy vonat, három szerelvény volt, három szép rendes személykocsi. Lestük, hogy majd biztos odaraknak hátulra egy vagont, egy üres vagont, olyanba raknak bele. De nem, kérlek szépen, hát először is nagyon kiröhögtek bennünket az állomáson! Kopasz nők ugye, csudás ruhákban! Borzalmasan néztünk ki! De mindenki kapott egy ekkora kenyeret, ilyen négyszögletes volt a kenyér, benne ilyen kis Wurst-félével, azt kaptuk az útra. És képzeld, a harmadik kocsiból kiszállították a németeket, és odaraktak be bennünket. Elszoktunk attól, hogy székre üljünk! Mindenki a földre ült, aztán fölszállingóztunk a padokra.
És hát vittek bennünket egy Langenbielau 1 nevű városkába, az életben nem hallottuk ezt a nevet, különben ez lengyel lehetett, csak akkor a németek elnémetesítették a nevét. Ez a Langenbielau, egy kis gyárváros lehetett, mert minket egy Dirig nevű üzembe vittek. Ez egy hatalmas nagyvállalat volt. Onnan kezdve, hogy volt a Kaliko, ahol földolgozzák a rongyokat, meg nem tudom miket, hogy vásznat készítsenek belőle. Aztán volt a fonoda, a Spinerei, meg a szövöde a Weberei. De mind olyan hatalmas gyárrészek voltak, gondolom, hogy a csepeli Weiss Manfréd lehetett ekkora, tudod, olyan óriási! Munkásszállások is voltak, meg irodák. Én a Spinereibe kerültem, a fonodába. Ketté volt osztva a terem, ahol aludtunk, és szalmával behintve, úgy ott a szalmán aludtunk. És mindenkinek volt egy rekesze a holmiknak. Már tudtunk mosakodni is, mert volt mosdó. Igaz, hogy hideg víz volt, de mosdó volt. Akkor, ott kaptunk már reggelit, ebédet és vacsorát. Kenyeret kaptunk, meg valamit, úgy hívták, hogy Zulag, vagy egy Wurst darabot, vagy egy műmézet, vagy egy művaj darabot. A méz édes volt, de nem volt méz, a fene tudja! A vaj is olyan margarinszerű inkább. Mindent műből csináltak. A németeknek sem volt már. Egy mérnök két kis cérnavékony kenyeret hozott magával ebédre, ami közt krumplis nem tudom micsoda volt. Érted, azoknak sem volt ennivalójuk, a németeknek sem. Egy magyar munkás ezzel el sem ment volna dolgozni! Reggel hattól este hatig dolgoztunk, délben egy fél óra szünettel. Megkérdezték, hogy kinek van érettségije. Hát voltunk egy páran. Engem egy nagy fonógép mellé osztottak be, kétszázötven orsóm forgott. Hát, ha azok megbolondultak! Volt egy fogó, amivel le kellett állítani, az mindig nekem ütődött. Úgyhogy ettől kaptam az összes nagy sebesülésem. Visszeres lett a lábam, ahogy mindig nekiütődött az a fabot. Életemben gépet sem láttam, úgyhogy elég sok bajom volt vele. És éhesek voltunk, fáradtak voltunk, borzalmas volt. Hát ott sem volt sokkal jobb! Vasárnap nem volt munka, szombaton volt. Akkor adtak pár szem krumplit hajával, úgy imádtuk, ha haja is volt, meg valami lóhúst bele. Szörnyű, na! Azt mondtam, meg kell ennem mindent, és túl kell élni! De egyszer feketeretket főzhettek, vagy mit, de az nagyon rossz volt, azt már nem bírtam megenni.
Volt ott egy mester, nem tudom, hogy az miért nem volt katona, mert egyébként olyan épkézlábnak látszott. Az másképp nem szólított bennünket, csak így: Verdammte Furie, átkozott rémségek, mondta, és soha nem volt neki jó, amit csináltunk. Hát nem azért mondom, ami igaz az igaz, egy kicsit szabotáltunk, ha tudtunk. Hagytuk összegabalyodni a szálakat.
Később kinn laktunk a lágerban. Na, hát az külön borzalom volt, hogy kivittek a gyár területéről olyan körülbelül két kilométerre, ahol már régebben laktak lengyelek. Éjszaka érkeztünk meg, és bezártak bennünket egy terembe. Ott beszélgettünk. És egyszer csak nagy dörömbölés hallatszott a fabarakkok egyik oldalán. Átszóltunk, hogy ki az, németül. Németül felelnek, hogy ti kik vagytok. Mondtuk, hogy mi most jöttünk Auschwitzból, és magyar zsidók vagyunk. Amikor bemondtuk, hogy Auschwitzból jöttünk, képzelj el egy akkora zokogást, de akkorát, hogy nem tudom hány nő kezdett egyszerre zokogni. És akkor kiderült, hogy ők már pár éve itt élnek, ők építették Auschwitzot, és szörnyűségeket meséltek róla. Hogy ott még együtt voltak a családok, és ha például eltűnt egy tégla, vagy eltűnt egy szem krumpli, akkor olyan megtorlások voltak, hogy a szülők előtt a lányoknak külön kiszedték szálanként a haját, vagy az anyát megbecstelenítették a család láttára, és ott végezték ki, szóval borzalmakat meséltek! Hogy nem tudjuk elképzelni, hogy mi volt. Nem nagyon szerettek minket ezek a lengyelek. Később már volt egy-egy barátság, de haragudtak nagyon, hogy a magyarok a háború elején még jól éltek, és nem tettek értük semmit. Mi nem is tudtuk, hogy mi volt, meg amúgy sem tudtunk volna tenni semmit! Szóval nagyon utáltak minket. Nem rég ment a Schindler listája, nahát, valahogy így történt ott is, hogy kikértek munkára csoportokat. Ha már munkára, akkor kellett nekik egy láger, ugye. És így épült Auschwitz.
Lefogytunk, a marharépa úgy felfújt, mindenkinek olyan nagy hasa lett, nagyon idomtalanul néztünk ki. Ha a családra gondoltam, csak úgy tudtam gondolni, hogy ülünk az asztal mellett, és mákos nudlit eszünk. Mindig borzasztóan éhesek voltunk. A fogsorunk mozgott a vitaminhiány miatt. Egyszer piros paradicsomot hoztak a gyárba. Azt mondták, aki jól dolgozik, kap. Meg is kapták. Aztán ígérgették, hogy aki továbbra is szorgalmas lesz legközelebb is kap paradicsomot. Ez persze soha többet nem fordult elő. Zsuzsi egyik nap kapott két szem vöröshagymát. Tudnod kell rólam, hogy én mindig is utáltam a hagymát. Akkor viszont faltam. Itt voltunk aztán egészen 1945 márciusáig. Ezen a részen bombázás nem nagyon volt. Messziről hallottuk csak, de itt tán kétszer volt riadó. Március elseje előtt történt, hogy leállt a gyár. Már nem nagyon maradt semmiféle anyag, amivel dolgozhattunk volna. És akkor jöttek a teherautók és bennünket fölraktak, de aztán mégsem vittek a teherautóval, csak a gyár kapujáig, onnan kezdve mehettünk gyalog! Március elseje volt, esett a hó. Mindenki kapott megint egy darabka kenyeret, egy négyszögletes hamukenyeret, valami kis virsliszerűvel. A puszta kezemben vittem, nem volt se szatyrunk, se semmink. Mentünk, mentünk, és esett a hó, fújt a szél, egész nap csak mentünk. Kabátot adtak, valamiféle kabátot.
Hát azt még nem is mondtam, hogy a gyárban műanyag cipőink voltak, egy fatalp, és azon műanyagból egy fűzős valami. Akkor még nagyon kezdetleges volt a műanyag, szúrós valami volt a felsőrész is, a zoknink is. Egy alkalommal, ahogy mentünk be a gyárba, levált a cipőm talpa a fölső részről. Úgyhogy így mentem, amikor útnak indítottak minket, négy kilométert hóban, egész nagy hóban, az egyik lábam mezítláb volt. Képzeld el, még csak nem is tüsszentettem! Szóval, ez olyan március elején volt, mentünk, esett a hó igazán szépen, fújt a szél. És vittek bennünket, fogalmam nem volt, hogy hova! Éjszaka valami istállóban aludtunk, valami bárónak a birtokán. Emlékszem, ez egy emeletes istálló volt. Egyszer csak éjszaka közénk esett egy lány, mert ott, ahol a lovaknak a zabot öntötték le, egy tölcsér volt, s azon leesett. Nem tudom hány napig mentünk. Tudom, hogy a kezem annyira megfagyott, hogy utána nagyon sokáig alig bírtam mozdítani.
* * *
[…] Május 8-án vége lett a világháborúnak, akkor szabadultunk föl, akkor jöttek be az oroszok. Én azt mondtam: az első orosznak a nyakába borulok, és megpuszilom. Adós maradtam vele. Elsősorban azért, mert nem volt lehetőség, ugyanis a német nők fantasztikusan szeretik a férfiakat! De minket olyan tatárok, olyan vad képűek szabadítottak meg, inkább menekültünk előlük! Egy orosz tiszt azt mondta, majd akkor ők adnak nekünk teherautót, ha kérünk, de vonat is lesz, és mehetünk haza.
[…] Hát aztán körülbelül két hét telt el, mikor elindultunk haza. Hol volt vonat, hol nem volt vonat, hol gyalog mentünk.
Én teljesen egyedül jöttem haza, egy darabig még nagyon vártam, hogy majd jönnek a többiek. Akkor jött valaki, aki tudta, hogy apa meghalt, fogolytáborba került. Átmentek az oroszokhoz, átszöktek, és együtt volt azzal a Lajossal 2, aki később a cukorgyár igazgatója lett. Egy könyvet is írt, egy kis füzetet, benne is van, hogy átszöktek Lajossal egy táborba, egy fogolytáborba, és ott azt mondták, hogy ők kommunisták. Persze semmit nem tudtak igazolni. Ugyanúgy betették őket a többi fogoly közé. Apu nagyon fiatal volt, 1945-ben 45 éves volt, azt mondta: Lajos, ha hazakerülsz, és találkozol a feleségemmel meg a gyerekeimmel… Lajos meg azt válaszolta: hát majd haza kerülünk, te még fiatal vagy, te is haza kerülsz! Nem tudta, hogy apunak már akkor flekktífusza volt. Lajos elment, mert az ő csoportjának osztották a kenyeret, s mire visszaért, apu már nem élt. Az öcsémről máig sem tudom, hogy hova tűnt, mint munkaszolgálatos. A férjemről azt tudtam, hogy Pestre ment, biztosan szökött. A nagynénjétől tudom, hogy oda ment. Halotta, hogy Debrecenből elvitték a szüleit, Szolnokról minket, és szeretett volna valamit megtudni. De soha többet nem jött vissza, valószínűleg elkapták. Úgyhogy nem tudtam meg semmit, se róla, se öcsiről. Pipi néni jött csak vissza. Ő is Auschwitzban volt, egy bombagyárban dolgozott. Sokkal később jött haza, mint mi, a láger kiürítésekor a halálmenettel terelték őt is Theresienstadtba. Abból a hírhedt gyűjtőtáborból szabadult, onnan jött haza.
1 Bielawa lengyel város német neve [vissza]
2 Tabák Lajos jeles szolnoki szociofotósról van szó, aki túlélte a flekktífuszt, 1948-ban tért vissza. [vissza]
El Liszickij: PROUN nr. 3
Néha megjelenik előttem elegáns tweed zakóban s hozzá illő galambszürke nadrágban. Mindig frissen borotválva, kellemes, férfias kölni illatot árasztva. Nevét, amelyre manapság kevesen emlékeznek, egyik regénye és a belőle készült népszerű film tette ismertté. Emlékét, emberségét, humorát pedig már talán csak egykori munkatársai őrzik. Hovatovább hungaricummá lett hőse, tizedese Sinkovits Imre alakításában a magyar ember találékonyságának, a józsefvárosi vagány talpraesettségének állít ércnél maradandóbb emléket. És szolgál némi magyarázattal cikcakkos történelmünk kacskaringóira. Talán ennyi bevezető után már a kedves olvasó rájön, kiről is lesz szó. A könyv és a figura megalkotója, Dobozy Imre az Újlipótvárosban, katonaviselt és harcedzett barátai, Nemeskürty és mások között érezte igazából jól magát. Házán emléktábla őrzi nevét, a papír és a filmszalag azonban ennél is sokkal értékállóbban.
Noha nem könnyű életutat mért rá a sors, Dobozy Imre azt mély emberi derűvel viselte. A második világháborúban, mint karpaszományos zászlóst angyalbőrbe bújtatták, de miként későbbi könyvének hőse, veleszületett egészséges ösztönétől és történelmi tapasztalatától űzve 1944-ben átállt a szovjet hadsereghez. Pontosabban nem esküdött fel Szálasira. Az életével játszott. Bujkált, majd végül a csak csírájában létrejött új magyar haderő egyik segédalakulatának piros karszalagos katonájaként átesett a tűzkeresztségen. Ez részéről bátor tett, össznemzeti mértékben azonban szerény és elég ritka kompenzációja volt Horthy balsikeres kiugrási próbálkozásának. Mint érettségizett úri fiú máshonnan érkezett, ám a kor szellemét követve 1945 után részt vett az új élet beindításában. Lapokban dolgozott, eleven tollú újságíróként. Nem volt az a típus, aki befogja a száját, később jócskán kijutott neki is a személyi kultusz gyűrődéseiből.
Az ötvenes évek végétől az Írószövetségnek előbb titkára, majd főtitkára, végül elnöke lett. Ezt az intézményt családiasan „sóhivatalnak” becézték a szakmabeliek. Hogy mennyire nem az volt, bizony a jó kedélyű Dobozy Imrével végül az ott folytatott öldöklő politikai csatározásokban szerzett negyedik szívinfarktus végzett. Hogy mi értelme volt, ment-e előbbre vele a magyar literatúra ügye, azt döntse majd el a történelem. Ő, ahogy tudta, védte a mundér becsületét. Két tűz közé került, miként tizedes hőse is nem egyszer. S míg a szívesen betyárkodó írók a hivatalos kultúrpolitika gyarlóságait verték el rajta, a fehérházi pandúrok a párt politikájának keményebb képviseletéért nyüstölték. S bizony, egy idő múlva, bár a kedély nem romlott, a lelki és testi muníció elfogyott.
Ennek ellenére mesélő kedve és fantáziája ott lobogott az általa gyártott, valós vagy csak fantáziájában élő jóízű és humoros történetekben… Szívesen hallgatta mindenki, remek társalgó volt…
Borisz Polevoj, az Egy igaz ember írója, az orosz irodalom egyik becsületben megőszült mestere, a fiatal szovjet irodalmat, a lázadó Jevtusenko nemzedéket is útjára bocsátó Junoszty folyóirat főszerkesztője azon írók közé tartozott, akik valóban részt vettek a második világháborúban. Regénye a pilóta Mereszjevről, aki térd alatt leamputált lábbal is repült, kedves olvasmányom volt. A puskaporszagot orosz kollégájánál talán kevesebbszer szippantott Dobozy Imre a jeles író egyik budapesti látogatását használta fel arra, hogy némi itókázás és vacsorázás keretében rávegye, ismerje el, hogy 1944 telén, amikor átkelt a zajló Dunán, a Várbazárnál találkozott egy fiatal magyar katonatiszttel, aki a magyar hadsereg soraiból állt át a Vörös Hadsereghez. És ez a ifjú éppenséggel ő volt. A jó magyar bor és a bőséges vacsora megtette a hatását, a „felismerés” megtörtént. Látszott, hogy Polevojt nem nyugtalanítja a kegyes csalás, a magyar irodalom első vezetőjének már csak udvariasságból sem mondhatott nemet. A kedélyes estének írásos dokumentuma is született, különböző lapokban. De jaj, a történelem és az irodalom kegyetlen dolog. A szándék nemessége ellenére a bökkenő az volt, hogy a magyar-orosz fegyverbarátságot erősen megkérdőjelezte egy tény. Történetileg és dokumentumokkal, film- és fényképfelvételekkel bizonyíthatóan Borisz Polevoj ebben az időben Budapesttől több száz kilométerre tartózkodott. Nem veszélytelen akció részese volt ő is. Mint újságírót ejtőernyővel ledobták, hogy katonatiszt társaival segítse a Szlovák Nemzeti Felkelést a felvidéki hegyekben. Erről az éles tollú E. Fehér Pál éppen a pártlap hasábjain homályosította fel az olvasókat. Az igazságtevés pillanata eljött. A szép legenda azonban, miként Illés Béla Guszev őrnagya, az 1848–49-es szabadságharc oldalára átállt dekabrista orosz katonatiszt kitalált története irodalomtörténeti ereklyeként fennmaradt.
Imrénk derekasan helyt állt az élet minden területén, ennek többször is szem- és fültanúja voltam. A valósan létező szocializmus időszakának egyik ma már elfeledett területe volt az úgynevezett irodalmi együttműködés. Kellemesebb része az írók kölcsönös turista utaztatása egymás országaiba. Nehezebb volt kielégíteni azt a pártideológusok által támasztott igényt, hogy az íróasztal melletti munkában megőszült tisztes alkotók különböző konferenciákon, súlyos elméleti kérdésekben hallassák szavukat s bizonyítsák hűségüket az eszméhez. Ez történt egy derűs tavaszi héten a prágai Hradzsinban, ahol a szocialista országok írószövetségi vezetői valamilyen komoly irodalomelméleti tézist boncolgattak. Az okfejtésben az NDK-beli alkotók jártak élen. Az amúgy sem könnyen átlátható német nyelv minden fajsúlyos cirádáját felhasználták arra, hogy a legkevésbé érthető módon adják elő az amúgy is nehezen emészthető témát. Ezen a kapkodó szinkrontolmácsolás lendülete is jócskán rontott. A zagyva szövegzuhatagtól elkábult, a hazai gondokat fejükből kiverni itt sem tudó írószövetségi vezetők csüggedten üldögéltek a középkori palota boltíves termében. S ekkor jött a tizedes furfangja. Dobozy szót kért s szárnyaló beszédet rittyentett, melynek csúcspontja volt, amikor a tézist támogatandó az alábbiakkal fejezte be beszédét: „S miként a közismerten liberális beállítottságú nyugati esztéta, Giuseppe Pampaloni is kifejtette, ez a fajta irodalom – a hanyatló nyugati – a kiúttalanság zsákutcájára ítéltetett”.
A lendületes befejezést dörgő taps fogadta. Én ugyan értetlenkedve fészkelődtem a főnök mellett a széken, mert soha nem hallottam az elnököt irodalomelméleti kérdésekben megnyilvánulni. A magyar küldöttség tagjai rémülten hajoltak hozzá: „Irmuskám, ki ez a Pam… Pam-pi… hogy is mondtad, ez a fránya talján?”
„Ne kívánjátok tőlem, hogy még egyszer kimondjam a nevét – kacsintott hamiskásan ránk Imre, s veleszületett huncutsággal hozzátette: – Ahogy Arany mondta, tudja a fene… De azért jó volt, ugye?” – zárta le elégedetten a vitát s szerzett a nagy táborban elismerést az általában renitensnek tartott magyar íróknak, irodalomnak és főleg a túlságosan laza hazai kultúrpolitikának. S szerzett rokonszenvet a nagy keleti szomszédnál. Így könnyebb volt például a szovjet írói, kiadói vezetőiket meggyőzni, hogy Kertész Ákos Makrá-ja nem ellenkezik a szocialista eszmeiségű irodalom elveivel, annak ellenére, hogy munkás hőse öngyilkosságba menekült.
Néha azért megszorult mesélő kedve. Fizikai értelemben is. Még mindig a prágai vár. Tovább folyik a vita az eszmeiségről. Természetesen az irodaloméról. És természetesen a szocialistáról. És a teendőkről. Írók, alkossatok remekműveket. Miután reggel jól belakott a prágai sonka mellé kitett sajtokból, tejfölből, kedélyes lelkiállapotban zárta be füleit a taplószerű fejtegetések elől.
Ám egyszer csak földrengésszerű moraj, vulkanikus lávakitörésekre emlékeztető robaj hallatszott gyomrából. Azután a szeme is kezdett kijjebb jönni gödréből.
– Gáborom, ha az ipse még tíz percig beszél, szégyenbe hozom a nadrágomat...
– Az semmi, de a hazai írótársadalmat is – jegyezte meg kajánul a szövetség mellette ülő főtitkára, a koszorús költő. Majd poliglott karakterét meg nem tagadva még hozzátette:
– Imrém, én mindig mondtam neked, hogy a Dvořák jobb zeneszerző, mint Smetana (smetana magyarul tejfölt jelent).
A megjegyzés természetesen anekdotát szült. Imre elmesélte, hogy gimnazistaként rettenetesen utálták egyik tanárukat, aki ugyan szemrevaló középkorú hölgy volt, de bigott, ostoba és nyilas. Az osztály elhatározta, hogy megleckézteti. Imre vállalta a szervezést, Megbeszélték, hogy a legközelebbi, másnapi órán hangos naturális trombitaszóval fogadják.
– Mindenki gyűjtse otthon a muníciót – adta ki az utasítást.
– És sikerült? – nézett rá iróniára hajlamos költő főtitkára.
– Kezdetben minden rendben volt. Bejött, én megadtam a jelt, felemeltem a karomat…
– Na és, mi lett?
A Szent István parki, akkor már Kossuth-díjas tizedes lehajtotta a fejét, s mélyet sóhajtva beismerte:
– Cserbenhagytak a gazemberek…
Nem ez volt az első cserbenhagyás életében, amikor magára maradt, ám férfiasan viselte a megpróbáltatások nyűgét.
Voltak nehezebb pillanatai is. Amikor Illyés Gyula a határon túli magyarság jogait firtató híres cikke megjelent az Élet és irodalomban, hamarosan ellátogatott Budapestre a Szovjet Írószövetség teljes vezérkara. A magyarázkodás elkerülhetetlen volt. Konspiratív helyen, az újságíró szövetségben volt a sajtóban nem szellőztetett paláver, külső tolmács nélkül, nekem is csatába kellett állnom. S amikor már úgy tűnt, kimerültek a meghívott araszos homlokú irodalomtörténészek és esztéták argumentumai, szükség volt Dobozy Imre minden ékesszólására, hogy bebizonyítsa, az oroszul is olvasható Puszták népének írója nem ellenség. Érvei jók voltak. Illyés részt vett a Szovjet Írószövetség első kongresszusán. Oroszország 1934 című útirajzát fél évszázaddal később is vállalhatta, kiadták egy sor változtatás nélkül. Majd fő tromfként húzta elő, hogy a magyar irodalom akkor még élő klasszikusa részt vett a Tanácsköztársaság forradalmi eseményeiben, bukása után társaival szervezkedett, hogy kiszabadítsák börtönbe vetett kommunista tanárukat, majd emigrációba kényszerülve Párizsban még a kommunista pártba is belépett. Szavai hatottak, s az egyik keleti szomszédunk (na, ki lehetett az?) feljelentése alapján beindított vihar elült. Egyébként, aki olvasta a Beatrice apródjait és a Hunok Párizsbant, rájöhetett, Imre nem tévedett. A találkozó az újságíró szövetség éttermében békés poharazással ért véget. Hogy mi előzte meg mindezt a Duna parti „fehér ház”-ban (gyengébbek kedvéért lefordítom a mai viszonyokra, az akkori Lendvay utcában), arról nem szól a fáma, talán némi szerepe lehetett a végzetes negyedik infarktus halálos csapásában.
Persze voltak az effajta lovagi tornáknak derűsebb pillanatai is. A gorbacsovi váltás egyik ikonikus alakja, a fiatalon birkózóként indult, majd Amerikában is tanult, később az Ogonyok népszerű képes hetilap szerkesztőjeként az olvadásért sokat tevő Vitalij Korotics Budapesten járt. Természetes, hogy az Astoriában szállt meg. Ez volt a szövetség kedvelt szálláshelye. A több nyelven beszélő főportás, Szerencsés Ödön kegyének köszönhetően, akinek arisztokratikus magatartását makulátlan pedigréjű, kékvérű grófnő arája csak erősítette. Ödön adott szobát, ha megszorult a szövetség. A szatirikus vénájú Korotics Budapestről szóló írásában a sok szép és elismerő momentum mellett megemlítette, hogy döglött svábbogarat talált az ágya alatt, s amikor bekapcsolta a rádiót, azon automatikusan a Szabad Európa jött be. Finom iróniájával az akkor már közismert, általa nem bírált kifejezésre célzott: Magyarország „a legvidámabb barakk a szocialista táborban”. Mégis valami egészen mást ért el.
Nagy felbuzdulás tört ki a nemzet tekintélyét féltő írói körökben. Elsősorban a túlcsordultan hazafias, népnemzeti táborban. Elhatározták, hogy a következő választmányi ülésén megtörténik a „tetemre hívás”. Imrének magyarázatot kell követelnie, és elnézést kell kiharcolnia a hazai szakma nevében. Az írói szabadság otthoni bajnokai most éppen egy külföldi pályatársuk szólásszabadságán háborodtak fel. Mindenki fortyogott, feszült volt. A népnemzetiek örültek, hogy nagyot rúghatnak a kultúrpolitika haldokló kutyájába. Az írásnak helyet adó Szovjet Irodalom folyóiratot Magyarországon szerkesztették, de az anyagok Moszkvából érkeztek. Jó volt megcsipkedni a pesti főszerkesztő Király Istvánt is. Azóta megszűnt mind az irodalom, mind a lap, ilyen incidensre nem valószínű, hogy többé sor kerül.
S ekkor lépett színre a fineszes tizedes.
Határozott mozdulattal előhúzta a folyóiratot – s hamiskás mosollyal idézte a szerzőt.
– Itt az írja, hogy „döglött svábbogarak” vannak az ágy alatt. Tehát irtják őket, vagyis mindent megtesznek a tisztaságért. Ami pedig a Szabad Európa műsorát illeti, ez a kitétel nem szidás, inkább dicséret. Talán közületek sikerült valakinek nagy keleti testvérünk határain belül fognia a Szabad Európát? Na, látjátok, ez amolyan dicséret, nálunk szabadság van s szerintem nincs értelme interveniálni –, fejezte be s leült. Majd elővette kabátzsebéből körömreszelőjét s tiszta körmeit csiszolta. Ez nála az idegesség jele volt. A Bajza utcai éjjeliedényben kavart vihar elült, adalékká szelídült…
Egy nap kissé gondterhelten fordult hozzám:
– Gyere be, ma ellátogat hozzám a szovjet nagykövetség kulturális osztályának vezetője.
– Tudomásom szerint a baltikumi származású, magas és snájdig szőke tanácsos remekül beszél magyarul.
– Nem fordítani, tanúnak kellesz. Sohase találkozz négyszemközt diplomatával – ha hivatalosan bejelentkezik.
Már sejtettem, miről volt szó.
Két magyar írónő utazott a Szovjetunióba tanulmányútra. A parlamenti képviselő, nagyszerű prózaíró és költő-műfordító barátnője. Úgymond testi-lelki barátja. Ami az Írószövetségben senkinek nem szúrt szemet.
Nem így a Moszkva Szálló takarítónőjének. A jóval nyugdíjkorhatár fölött járó hölgy – még látta Lenint – benyitott a vendégek szobájába, hogy kitakarítson s valami olyasmit látott, amit eladdig el sem tudott képzelni. Már azért sem, mert hites ura – három gyermekük ellenére – többnyire csak flanel alsóneműben látta. És ő is őt viszont. Azt pedig végképp nem értette, mit művel finom nyögések közepette a két hölgy az ágyban. Sikoltozni kezdett, felverte a szállót. A dologból ügy lett, amire senkinek nem volt szüksége. Miután a derék munkásasszony a szálló szakszervezeti bizalmija is volt, lépnie kellett a Szovjet Írószövetségnek is.
Dobozy kinyitotta stílbútor italszekrényét és előhúzta legjobb konyakját. Ebből sejtettem, hogy komoly diplomáciai akció van kilátásban.
Belépett a tanácsos, láthatóan feszengve.
– Kínos ügyben keresem fel önt, Dobozy elvtárs, erkölcsi ügyben.
– Az bizony nem egyszerű – biccentett gondterhelten Imre, és már töltött is a metszett kupicába. – Bizony, nem könnyű az írókkal… Tudja, a művészemberek és az erkölcs…
Hogyne tudta volna Dobozy Imre, miről volt szó. Agya lázasan kereste, miképp találhat kiutat a mindkettőjük számára abszurd és kínos helyzetből.
– Gondolom sejti, miért jöttem… Marja Vasziljevna derék munkásasszony, régi párttag, szakszervezeti bizalmi, és ami fogadta, az teljesen feldúlta… Sokkolta…
A derék követségi tanácsos – később nagykövetté avanzsált elő, de már a rendszerváltás után –, zavarában kerülte Dobozy tekintetét.
A főtitkár újabb kupicával töltött.
– Tudja, tanácsos elvtárs, megértem a hölgy erkölcsi fenntartásait. Egy dolgot azonban tisztázni kell.
A tanácsos nyílt tekintetében a remény optimizmusa csillant, talán nem lesz diplomáciai bonyodalom az ügyből. Ő akarta a legkevésbé.
– Nem tudja, kopogtatott-e a derék asszony, mielőtt belépett?
– Nem hinném…
– Na, látja. Akkor csupán egyszerű félreértésről volt szó – kacsintott hozzá a maga megismételhetetlen huncut módján Dobozy, s már emelte is poharát az aranylóan barna francia nedűvel.
A találkozó békés kvaterkázással ért véget. A könyvek, a művek változatlanul megjelentek, s amikor beköszöntött a nagy rendszerváltás kora, kiderült, nincs remekmű a fiókokban. Magunkra ismertünk az írók nyújtotta tükörben. Aki tudott olvasni – akkoriban még igen-igen sokan – az olvasott, a sorok között is.
A kor elszáguldott az események, intézmények felett. A művek és a tizedes derűje megmaradt, virágzik s újabb hajtást ereszt, együtt a Szent István park frissen zöldellő fáival és bokraival. De már a szerző nélkül…
Ivan Kljun: Légfrissítő
Strázsa
Későn bukkantam Murakamira az íróra, azaz könyveire. Későn, mert már az egész olvasó világ ismerte és vásárolta könyveit. Mégsem éreztem lemaradást, sürgős bepótolnivalót, a későn érkezést egy hosszan nyúló eseményre. Egy időben bestsellernek számított, ez valahogy némiképp visszarettentett az olvasói csatlakozástól – nagy marhaság volt! Évekkel később érlelődni kezdett bennem egy közeledési folyamat és leemeltem egy könyvesbolt polcáról az akkor legújabb Murakami-ópusz angol fordítását – minthogy a japán nyelvvel továbbra is hadilábon állok. Elöljáróban: torznak is mondható közelítési elvem, hogy a nagyregények szerzőit először novelláikon keresztül kell megízlelni, mielőtt belekapnánk a főételbe. Így lassan jön meg az étvágy, az írói hang utat talál a könyvet feldolgozandó szervezetbe, az ember gusztust kap a folytatásra…
Eme nagyon is egyéni hozzáállásom némely tapasztalaton alapszik. Az Iván Iljics halálán keresztül jutottam el a Karenina Annához, a Spiró-novellákon át a Fogsághoz. Ugyanakkor elismerem, hogy éppen fordítva is történhetett volna… Fene tudja, miféle petárdákkal bombázza meg az irodalom a kutakodásra idomított agyat.
Az ekként beszerzett Murakami-kötet az író hét novelláját tartalmazta a nem éppen eredeti Men without women címen, mivel Hemingway már vagy fél évszázaddal előtte ezt a címet adta ugyancsak novellákat tartalmazó kötetének. Baljós előjel? De már az első történet – ahogy mondják – hatalmába kerített. Egy öregedő színészt szállít egy autó Tokió egyik kerületéből egy másikba próbára vagy előadásra, s útközben a sofőr és utas között eléggé szűkszavú beszélgetés alakul, melynek folyamán szerelmek derengenek fel, a színész egy régi afférja ott a kocsiban a tokiói éjszakában egy elmulasztott és visszahozhatatlan mítosszá lényegül... Eközben a nyugati olvasó intim betekintést nyer a tokióiak észjárásába, a keleti modernitás sajátos aspektusaiba. Nos, ez a lényegében idegen atmoszféra agy-csiklandó izgalma vonul át a további hat történeten.
Murakami nyert egy olvasót. De még inkább – egy olvasó megnyerte magának Murakamit.
Hová is akarnék kilyukadni? Igen, a kerülőút néha egyenesen a célhoz vezet; mint megint csak lemaradó olvasó ismét egy könyvesboltban, szinte kiböki szemem egy vékonyka Murakami-kötet, ez sem új, 2008-as kiadás azzal a talányos címmel, hogy Miről is beszélek, amikor síkfutásról van szó (What I talk about when I talk about running). Magamévá teszem a könyvet, s megtudom, hogy az író alkotói eszköztárának szerves része a futás, mégpedig lehetőleg egy maratoni hossz, azaz legalább negyven kilométer. Azt is megtudom a könyvből, hogy az író egyenesen szenvedésnek, tortúrának éli meg a futást, nem a versenyzés érdekli, sem pedig valamilyen célba érés, még kevésbé egészségi diszciplína, súlyleadás, narcisszizmus. A lényeghez – írja –, Somerset Maughamnak egy legyintést intonáló gondolata vezeti, aki szerint minden borotválkozásban egy filozófia csírája lappang (In each shave lies a philosophy). Murakami érzi, hogy az angol író-kolléga elárult valamit varázslatainak eszköztárából, egy meditatív vonulatot, nála a borotválkozás tizenöt perce alatt képződik, tudatba szivárog olyasmi, ami általában nem jut eszébe, de a borotválkozó tükör elé idézett fogságban szinte alakot nyer a felgyűrűző gondolat.
Ennek a rövidtávú meditációnak dőlt be a japán író és fejlesztette, szabta magára a tevőleges meditáció formáját – a futást. Olyannyira, hogy önéletírásának egy jelentős darabjaként világol ez a kis könyv, amely tulajdonképpen arról szól, hogy a mechanikus, monoton, látszólag céltalan fizikai cselekvés alatt az agy – jórészt egy mantra nógatásával – miként válhat a szellemi alkotás társává, segítőjévé.
Ifjúkoromban többször elméláztam az akkori világszenzáció, Zatopek cseh hosszútávfutó világrekorder konok szívósságán, amint tízezer méteren át egyazon ritmusban körözte le a mezőnyt. Vajon mi járhatott a fejében, mire gondolhatott a vörös salakpályára meredve, amint gépiesen „nyelte” a kilométereket? Murakami a modernitásnak megfelelően a kreativitás öblébe tereli ezt a hullámzást, ezt az üresjáratot. Él vele. Fut. A kései felfedező pedig nyilván elbóbiskolt a strázsán, ahová őrzőnek gondolta magát.
Kenyér
A rádióban valamilyen emlékbeszámoló gördül. Női hang. A vacsoraedényeket rakom le az asztalról, fél füllel figyelek csak az adásra, a kanalak és tányérok csörömpölése közben. Egyszerre azonban leállok a munkával, mert a Hang éppen szünetet tart, mintegy felhívva a figyelmet/figyelmem, hogy valamilyen jelentős mondandóhoz érkezett, ehhez gyűjti az erőt. Aztán azt hallom:
„… Amikor asztalt bontottunk, apám még letört egy darabkát a kenyérből és kabátzsebébe tette. Minden alkalommal így tett. A zsebe teli volt régi, elszáradt kenyérhéjjal és morzsákkal. Anya nem győzte alkalomadtán kirázni a zsebekből. Egyszer megkérdeztem apát, miért rak kenyérdarabokat a zsebébe? – Hogy legyen holnapra is – felelte. De hát holnap is lesz friss kenyerünk, – vitatkoztam. – Biztos vagy ebben? – nézett rám hosszan és arcán láttam, hogy komolyan foglalkoztatja a kenyér eltűnésének lehetősége…”
A továbbiakat most már valódi érdeklődéssel hallgatva kiderült, hogy az illető – akkor már öreg – családapa végigbotladozott a huszadik század derekának koncentrációs táborain, jegyrendszerein, ostromain és éhínségein, kimért kenyéradagjain, a fennmaradás néha egy darabka eldugott kenyéren múlott, amelynek rágcsálása híd volt a másnap megérésére.
Elkapcsolom a rádiót. A tanmese most már klisé, némileg didaktikus is, igazság- és tanulságtartalma van. Nyilvánvaló, hogy mélyen gyökerező szimbólum-eleme tartalmazza az emberi félelem és életigenlés kellékeit. A kenyér – morfondírozok – ilyenkor elszáll az asztalról, táplálék-értéke felettünk lebegő metaforává válik. Óhatatlanul eljuttat egy éppen „ügyeletes” veszély régiójába. Mitől is félek valójában? Az emberek egymásnak okozott, tehát mesterséges tettei ellen többé-kevésbé kialakultak a védekező és megelőző szerkezetek a maguk tökéletlenségében, de láthatóak, kézbe foghatók. A kenyér hiánya – ahogy forgatom magamban a gondolatot – inkább az egyszerű és eddig természetesen „használt” levegő szennyeződésére, ritkulására, a körülvevő természet elhalására lényegül át. Mifajta biztosítékot lehet az asztalról zsebbe süllyeszteni, „másnapra eltenni”? A félelem attól, hogy tevékenységünk, életünk éppen ellenünk fordul – miattunk? A proverbiális, másnapra eltett kenyérdarab egy másik bolygó lenne, az „A” helyett egy „B” bolygó - de hát az meg nincs –, ahogy a francia államfő figyelmeztetett. Kínos, hogy haldoklásunkat témaként kell kezelni és csupán nagy szavak állnak rendelkezésünkre ez ügyben.
Visszakapcsolom a rádiót. Hátha…
Ismeretlen művész: Szatén anyag Minta. Rádiót a falunak
A magyar nyelv értelmező szótára szerint a kollaboráns melléknév és főnév (politika, rosszalló) jelentése: „A második világháború alatt valamely leigázott nép tagjaként a fasiszta megszállókkal együttműködő személy”. A Magyar Katolikus Lexikon hozzáteszi, hogy a szó a latin collaborare, azaz együttműködni szóból ered, politikai szakkifejezés, háborús időkben az ellenséggel együttműködő, békeidőben a haza érdekei ellenében idegenek (anyagi, gazdasági, kulturális térszerzési) szempontjait kiszolgáló személyt jelent, melyet 1945 után a magyarországi sajtó alapvetően a nácikkal együttműködőkre alkalmazott.
Vannak kollaboráns politikusok – és vannak kollaboráns kisemberek is. Azt hiszem, a hétköznapokban használjuk ezt a szót mindenkire, aki egy káros, rossz gépezetben úgy vesz részt, hogy a gépezet működtetése nem is feltétlen az elsődleges motivációja – de belesodródik, mert önös érdekei így kívánják.
Ha ilyen hétköznapi értelemben használjuk a szót, érdemes elgondolkodni rajta, mitől és mettől vagyunk kollaboránsok – meddig vállalható az, hogy a túlélés érdekében, a hétköznapi megszokásaink fenntartása érdekében vagy a gyarapodás érdekében részt veszünk valamiben – és mettől veszélyezteti az erkölcsi tartásunkat, emberségünket. Akár háborúban, akár békeidőben, aki az emberiség és az emberség ellenében dolgozó hatalom együttműködője lesz, mindenképp sérül – és mindenképp bűnössé válik. Az más kérdés, hogy cselekvése mennyire tudatos – és ha megbűnhődik, bűnét felfogni és önnön sérült voltát átérezni egyáltalán képes-e.
Brunhilde Pomsel 1911-ben született német lány volt, huszonkét éves a náci birodalom kiépülése idején. Az Európa Könyvkiadó által 2018-ban kiadott memoárja – Goebbels titkárnője voltam – egy egyszerű kispolgár, egy megbízhatóan dolgozó adminisztrátor mindennapjait mutatja be a náci terrorgépezet legfelső működtetőinek környezetében.
A Thore D. Hansen által könyvvé formált és kísérőtanulmányával ellátott visszaemlékezés az elmúlt néhány évben születhetett meg. Korábban Pomsel sem akart mesélni – a háború után néhány évig bűnhődött azért, hogy a náci gépezet részese lett, majd viszonylagos nyugalomban dolgozott a német közmédiában, mint titkárnő, a hetvenes évek elejéig. Az ilyen történelmi mellékszereplők sorsa nemigen érdekelt senkit. Százévesen adott interjút egy német lapnak, majd még életében, 2016-ban mutatták be a vele készült életút-interjút Egy német sors címmel a müncheni filmfesztiválon. 106 évesen hunyt el 2017 elején. A könyv a filmhez készült beszélgetésekből készült el – és bizonyos információk csak a halála után válhattak nyilvánossá.
Ha valaki még százévesen is szellemileg friss marad, alighanem azért faggatjuk, hogy valamilyen bölcsességet tudjunk meg tőle a „hosszú élet titkáról” – vagy általunk már nem ismert történelmi időkről. Pomsel valóban egy rettenetes korszak szemtanúja volt. Sokan úgy vélekednek, a történelemhamisítás akkor kezdődhet igazán, amikor már egy szemtanú sem él, aki tiltakozhat. Az antifasizmust bagatellizáló vagy azt tagadó, a fasizmust rehabilitáló, az egyetemes emberi értékekkel szemben dafke érzéketlen, nacionalista, primitíven populista, a környezetszennyezést és a kizsákmányolást a globális katasztrófa közepette csúcsra járató rendszerek jutottak, jutnak hatalomra a világ számos országában: mi a magunk korának szemtanúi, résztvevői vagyunk.
Hogy mit tanulhatunk Pomseltől? Nehéz azonosulni vele – vagy akár csak empátiával kezelni gondolatait. „Nagyon szorgalmas voltam akkoriban. Mindig is az voltam. És ez megmaradt azóta is. Ez olyan poroszos vonás, kötelességtudat. Hogy az ember mindig egy kicsit alárendeli magát. Ez már a családban elkezdődött, az embernek be kellett illeszkednie, másképp nem ment. Akkoriban ezt szigorral érték el. Hogy az embernek mindent kérnie kellett, neki magának nem állt pénz a rendelkezésére” – így mesél ifjúkoráról. A relatív jómódban élő családban a kemény munka, a kötelesség, a szorgalom fontos érték, de mások szenvedésére szinte vak, míg a gazdagság, a fényűzés mintái csábítóak. Nem kellett volna annyira kötelességtudónak lenni, ezt mindenképp megtanulhatjuk.
A műről született hivatalos összefoglalóban azt olvasom: Brunhilde Pomsel „a Harmadik Birodalom propagandaminiszterének, Joseph Goebbelsnek a titkárnője lett. A mindennapi adminisztrációs feladatok ellátása mellett a német katonák halálozási statisztikáinak meghamisítása volt a munkája. A bukás után sem tanúsított megbánást, elhárította a személyes felelősségét a halálgépezetben elfoglalt szerepét illetően. Csak élete legvégén volt hajlandó interjút adni, melyben többször hangsúlyozta, hogy ő is úgy élt, ahogy a legtöbb német: nem tudott semmiről, mert nem akart tudni arról, ami nem rá tartozott.”
A könyvből sok minden megtudható a náci birodalom mindennapjairól, a kor rádiójának, médiájának működéséről, számos figurájáról. Brunhilde Pomsel egyértelműen nem volt hős, nem példakép, de a gépezet kisemberének, az árja férfiak diktatúrájában egy hivatalnok nőnek a nézőpontja mindenképp érdekes. Látja és végigéli, hogy csúszik bele az ország a leggyilkosabb terrorba, van barátnője is, akit a zsidók ellehetetlenítése érint. Átéli a háborús pusztításokat is. A náci főbűnösöket mégsem képes igazán hitelesen elítélni. A tekintélytisztelete megmarad e hamis tekintélyek kapcsán, s viszolyogtató olvasni, ahogy a tömeggyilkosokról, mint finom, jól öltözött, kellemes modorú emberekről ír. Pedig, természetesen, egy tömeggyilkos is lehet finom, jól öltözött és kellemes modorú – de ezek a tulajdonságok egyáltalán nem mentik fel, nem szépítik meg alakjukat.
A 2013-as forgatás után 2016-ban még egyszer felkeresték a 105 éves asszonyt. Ekkor mesélte el, hogy az 1936-os olimpia előtt megismerkedett egy Gottfried Kirchbach nevű grafikussal. Az anyai ágon zsidó származású férfit sújtották a faji törvények – és tudatában volt a veszélynek, ezért Amsterdamba menekült. Brunhilde Pomsel becsomagolt bőröndökkel várakozott, a férfi azonban azt kérte, várjon, amíg egzisztenciát teremt számukra. Ő már ekkor terhes volt, de orvosi tanácsra elvetette gyermekét, mivel tüdőbaja miatt túlságosan veszélyesnek tűnt a terhesség. Szerelmével még néhányszor találkozott, majd a háború kitörése után a kapcsolat megszakadt, Gottfried Kirchbach 1942-ben meghalt.
A nő pedig egész hátralévő életében egyedül és gyermektelenül élt, még 75 évig. A Holokauszt Nemzetközi Emléknapjára virradó éjszaka halt meg. Hetvenöt év magány… (Brunhilde Pomsel – Thore D. Hansen: Goebbels titkárnője voltam, Európa Könyvkiadó, 2018.)
* * *
Miközben nagy kollaboráns politikusok, írók, katonák haltak meg több évtizedes jólét után Portugáliában, az USA-ban, Dél-Amerikában – és haláluk után csodálóik lassanként beviszik műveiket ismét a kánonba, addig másokat meg igazságtalanul kollaboránsnak tituláltak már a kortársaik is. Mégpedig a legkisebbeket és legnyomorultabbakat. A Sonderkommando tagjait, akik a haláltáborokban az iparszerűen meggyilkolt ártatlanok elégetéséért feleltek. Néhány túlélőjük volt, s ők is gúny céltáblájává, megkülönböztetés áldozatává lettek a felszabadulás után.
A nácik nem akarták, hogy legyenek túlélők. De valahogy úgy alkották meg a történelem legaljasabb és legcinikusabb gépezetét, hogy a Sonderkommando tagjainak vallásosságából, emberségéből külön is gúnyt űztek, a létező leghorrorisztikusabb feladatra kényszerítve őket, a rendszeresen likvidált emberi roncsokat robottá, emberhúst eltüntető géppé alázva.
Tömeggyilkosságok történtek a történelemben, de az, ahogy az Európa centrumában elhelyezkedő német civilizáció a kapitalista vállalatok gyáraihoz hasonlatos, szervezett halálgyárat hozott létre milliók elpusztítására, az emberiség történetének gyomorforgató mélypontja.
A Sonderkommando életének és lázadásának elképesztően személyes nézetű, sűrű és szörnyűséges ábrázolását nyújtja Nemes Jeles László Saul fia című, méltán Oscar-díjat nyert alkotása. Lehetetlen azóta úgy a témáról olvasni, hogy ne Röhrig Géza tekintetét látnánk magunk előtt.
Gideon Greif – Itamar Levin Felkelés Auschwitzban című könyve történelmi igénnyel dolgozza fel a Sonderkommando lázadását. A fülszöveg szerint „a reménytelen hősiességnek ezt a megnyilvánulását még soha nem dolgozták fel.”
Ezt a hiányt pótolja a könyv, melynek vannak szépirodalmi kvalitásai is, a rengeteg feldolgozott háttér információt érzékenyen és érdekesen bontja ki, de a téma annyira borzalmas, a környezet annyira sokkoló, hogy rendkívül nehéz olvasmány a kötet. A történelmi munkából megismerhetjük az auschwitz-birkenaui láger Sonderkommandójára kényszerített feladatokat, a Sonderkommando működését és a működtető nácikat. Megismerhetjük a láger általános földalatti mozgalmát és sajnos olykor ellentmondásoktól sem mentes, sőt a korszak antiszemitizmusa által sem érintetlenül hagyott viszonyát a zsidó foglyokhoz. Önmagában elképesztő, hogy az ipari gyilkolás és emberkínzás viszonyai között ellenállás egyáltalán kibontakozhatott – résztvevői közül sokan a kommunista mozgalom tagjai voltak, néhányan a sok populáris műben szürkének és unalmasnak láttatott államszocialista vezető káderek közé tartoztak később Lengyelországban.
A kötetből megismerhetjük a tervezett, de elmaradt felkelések előkészületeit, a Sonderkommando lázadásának kibontakozását és hatását. A kötet megállapítja, hogy a Sonderkommando hősei közül nagyon kevesen élték túl a felkelést – ők később többnyire Izraelbe emigráltak. Az utolsó közülük, Eliezer Eisenschmidt, 2014 decemberében hunyt el.
„A zsidó fiúk megmutatták, hogy nem égnek el a tűzben, és nem öli meg őket a gáz.” – írta Mordechai Fraenkel túlélő közvetlenül a felszabadulás után a testvérének. A két testvér 1944-ben Magyarországon búcsúzott el egymástól, mielőtt Mordechait Auschwitzba deportálták.
Az Európa Könyvkiadó fontos forrást ad kezünkbe. Összefoglalásuk szerint „attól kezdve, hogy létrehozták az auschwitzi lágert, amely eredetileg nem megsemmisítő, hanem fogolytábor volt, jó néhány sikeres szökést végrehajtottak az ott raboskodók. Auschwitz II-nek, azaz Birkenaunak viszont csak egy célja volt: a zsidók minél gyorsabb és hatékonyabb megsemmisítése. Innen soha senki nem tudott megszökni, pedig sokan próbálkoztak vele. Résztvevők és szemtanúk vallomásai és különböző, köztük német feljegyzések világítják meg, hogyan léptek kapcsolatba a két külön táborban őrzött foglyok, hogyan vitatták meg és halasztották el többször a felkelést, főleg az Auschwitz I foglyai hatására, és hogy milyen szerepet játszottak az Union Gyárban dolgozó fiatal nők. Megtudjuk, kik vettek részt a felkelésben, hogyan végeztek velük a németek, és milyen következményekkel járt az akció.
Egyetlen dolog nem fog már soha kiderülni, és elképzelni is alig tudjuk, hiába olvassuk el Gideon Greif könyveit vagy nézzük meg a Saul fiá-t, Nemes Jeles László Oscar-díjas filmjét: hogy az agyonhajszolt, lelkileg megtört, reménytelen helyzetben levő rabok honnan vették a bátorságot, hogy szervezkedjenek, fellázadjanak és harcoljanak.”
Ők igazi hősök voltak – és még véletlenül sem kollaboránsok. (Gideon Greif – Itamar Levin: Felkelés Auschwitzban, Európa Könyvkiadó, 2017.)
Konsztantyin Medunyeckij: Színkonstrukció
Akik ismerik az író korábbi humoros könyveit, például A „Lakinger Béla” zsebcirkálót, Az Elátkozott Hivatalt, A titkos záradékot és más köteteket, azok a ráismerés örömével olvashatják a szerző új könyvében az első két írást, A kék bálnát és Az acélöklű főkönyvelőt. Ezek a rendszerváltás előtti világot idézik, a Moldovától megszokott abszurd stílusban.
Különösen A kék bálna története lehet ismerős az idősebbek számára, hiszen ők még emlékezhetnek rá, hogy valamikor a hatvanas évek első felében valóban bejárta az országot egy trélerre helyezett, preparált óriásbálna. Moldova a történetet az ötvenes évek elejére helyezi, hiszen azok az évek a maguk abszurditásával tálcán kínálták az írónak a poénokat. A slusszpoénnak még lehetett is némi valóságalapja. Akkoriban ugyanis azt suttogták, hogy az óriásbálna körbeutaztatásával nyugati hírszerzők föl akarták mérni, hogy Magyarországon mely utak alkalmasak önjáró rakétakilövők mozgatására. Az óriásbálna trélerének paraméterei állítólag megegyeztek a rakéták hordozó járművének paramétereivel. Hogy rémhír volt-e, amit suttogtak, vagy folyt valamiféle játszma a háttérben, az ötven egynéhány év után, már nem igazán érdekes, Moldova azonban jó humorú, derűs elbeszélést írt belőle.
A másik írás, Az acélöklű főkönyvelő abszurditásban nem marad el az előzőtől, ez is a szocialista rendszer göbe tükre. Egy derék főkönyvelő, aki sohasem bokszolt, bekerül egy nemzetközi versenyre induló ökölvívó csapatba, hiszen akkor bármi megtörténhetett, és némi bírói segítséggel egyszer még győz is, ám a következő mérkőzésen államérdekből veszítenie kellene, ebből származnak a bonyodalmak.
De bármennyire szórakoztató a két írás, az olvasóban fölmerülhet a kérdés: harminc évvel a rendszerváltás után, van-e még értelme visszatérni az ötvenes évek agyonírt abszurditásaihoz? A választ a könyv második része adja meg.
Ebben öt elbeszélés olvasható, valamennyi napjainkban játszódik, és valamennyi éppen olyan abszurd helyzeteket vázol föl, mint az előző kettő. A külsőségekben van eltérés, de gondolkodásmód ugyanaz, mintha az előző két elbeszélés szereplői kerültek volna át az új miliőbe.
Ebben a világban is bármi megtörténhet, például egy nyugdíjas tanár kiváló minőségű fűtőolajat kezd pisilni, azaz „… bizonyos tekintetben olajkúttá alakult át.” Ez az abszurd kiinduló helyzet azonban már úgy folytatódik, ahogy kis hazánkban a valóságban folytatódhatna. Miután ez megoldja a tanár fűtési gondjait, nyomorúságos nyugdíjából marad némi pénze, tehát költekezni kezd „… többször is látták, amint csirke farhátat vásárolt a hentesnél. Miből? A rejtélyt sokáig nem tudták megoldani: ahhoz Kovácsot élhetetlennek tartották, hogy postát raboljon, vagy áfa-visszaigénylő csekket hamisítson, ahhoz viszont túlságosan becsületesnek, hogy bankot vagy jobboldali pártot alapítson.”
Természetesen följelentik, és a hatalom is foglalkozni kezd a „problémával”, ami büntetések kirovásával kezdődik, majd az „olajkút” privatizálásával folytatódik. Képtelenebbnél képtelenebb szituációk alakulnak ki, de mindegyiken átdereng valami a hétköznapi életünkből jól ismert abszurditásokból. Moldova tobzódik az ötletekben. Stílusának egyik jellemzője, hogy miközben éppen elmond valamit, váratlanul bedob egy poént, olyan mellékesen, hogy a felületesebb olvasónál esetleg csak néhány szóval később esik le a tantusz. Amikor a tanár már komoly vállalkozások részese, egy kartellhez csatlakozik. „Kötelezte magát, hogy ő is alkalmazkodik az olaj világpiaci árának ingadozásához: ha fölfelé megy, három százalékot emel, ha pedig lefelé tart, ötöt.”
Kovács ugyan nem szőkít olajat, mint sokan mások a rendszerváltás után, de néhány más stiklije miatt az egyik jugoszláv utódállamban háromszoros életfogytiglanra ítélik, „A vállalkozó azonban egy napot sem ült, ugyanis a magyar hatóságok ellentételezésül szabadon bocsátottak két délszláv drogkereskedőt és egy albán oroszlánszelídítőt”.
Kovács karrierje szédítő gyorsasággal emelkedik. „Mint „nemzeti tőkés”, kormánypárti országgyűlési képviselő lesz, majd oktatási miniszternek jelölik, annak ellenére, hogy a jelöltek közül egyedül ő tudja, mikor írandó „ly” és mikor „j”. Ezt azonban megbocsátják neki, mert „A kultúra nemzeti szellemben történő átalakítását jelölte meg célul. Kezdve a rovásírás kötelezővé tételétől a magyar nyelv gyökeres átalakításáig…” Ebben egyebek mellett a „nem” szó használatának betiltása is szerepel.
A rendszerváltás a nagy megvilágosodások időszaka is volt. Sok-sok ember hirtelen rájött, hogy párttagsága, amely annak idején fontos szerepet játszott a karrierjében, tulajdonképpen harcos ellenállás volt, mivel így belülről hatékonyabban tudta gyengíteni a rendszert, mint holmi konzervatív vagy liberális ellenzékiek. Ilyen „ellenálló” A harangok című elbeszélés főhőse is, aki az alkalmazkodás művészeként éli le az életét.
De nemcsak az átmenet volt tele irreális elemekkel, az is, ami később következett. Így esett, hogy a Nemzeti Vasipari Tröszt balesetet szenvedett vezérigazgatóját legfelsőbb utasításra föl kellett támasztani, mert a külföldi partnerek csak vele voltak hajlandók szóba állni. Ezért szétzúzódott feje helyett új fejet kellett kapnia, de nem találtak megfelelőt, mert például az egyik szóba jöhető fej tulajdonosa liberális volt, a másik ugyan kormánypárti, de megbukott az intelligenciapróbán. Így kényszerűségből, egy, finoman szólva, ülepet tettek a helyére, igaz, némileg átformálva.
A tűzoltóparancsnok című elbeszélésben az okozott némi bonyodalmat, hogy az Állami Kötélellátó Vállalat dolgozóját tették meg a rendszerváltás után tűzoltóparancsnokká, mivel bebizonyítottnak tekintették az állítását, miszerint csak azért lopkodta a vállalat vagyonát a rendszerváltás előtt, hogy kötélhiányt idézzen elő, és ezzel segítse a szocialista rendszer megdöntését. A következmények tragikusak, különös tekintettel arra, hogy a tűzoltókocsi tartályát víz helyett véletlenül benzinnel töltötték föl, és ez egy egész városnegyedet fenyegető tűz oltása közben derült ki.
A kötetet egy kisregény méretű elbeszélés zárja, ez a könyv címadó elbeszélése. Látva, hogy a bűn eluralkodott a Földön, az Isten elhatározza, hogy újabb vízözönt bocsát a Földre, elpusztítva az emberiséget, de előtte szárazságot okoz, hogy az így megspórolt vizet zúdíthassa le később. Az írónak itt sem volt egyéb dolga, mint elképzelni, hogy a mai Magyarországon mi történne ilyen helyzetben, és máris fölsziporkáznak Moldova ötletrakétái. Ki hogyan próbál a bajból is hasznot húzni, ki hol keres protekciót, hogy bekerülhessen Noé bárkájába. Van, aki vagyonbiztosítást köt vízkár ellen, van, aki a bárkában Nemzeti Bárka Trafikot nyit, megindítja adását a Nemzeti Bárka Televízió. Majd amikor annak rendje és módja szerint a bárka megfeneklik az Ararát csúcsa helyett egy dubai szálloda tetején, hamarosan megkezdődik a Föld újjáépítése, amelynek során ismét abszurd ötletek sorozatát sziporkáztatja a szerző.
Moldova könyve minden áthallás nélkül is rendkívül szórakoztató olvasmány, néhol szinte soronként robbannak az ötletek, bizonyítva, hogy a magyar irodalomban Karinthy és Örkény után, az egyre borúsabb viszonyok ellenére, vagy talán éppen azok miatt, sem veszett ki az abszurd humor. Ugyanakkor Moldova humora nem öncélú, hanem kemény társadalomkritika. Ha elfogadja az olvasó az abszurd kiindulópontot, mint a visszavarrt fej, az olajat pisilő ember vagy az újabb vízözön, tulajdonképpen minden a helyére kerül. Onnantól már szinte realista módon sorjáznak egymásból a groteszknél groteszkebb események, amelyekre úgy ismerünk rá, mint hétköznapjaink valóságára.
A könyv, a szövegektől független karikatúrákat is közöl, ezek szerzőinek nevét sajnos nem találtam meg a kötetben. Néhány szignó alapján talán Kaján Tibort sikerült rajzolóként azonosítanom. (Urbis Könyvkiadó Szentendre 2019)
Okos emberek azt mondják, hogy némi íráskészséggel szinte bárki írhat, vagy legalábbis írhatna egy regényt vagy novelláskötetet, a maga élettörténetét. Hogy valakiből, akiben ilyen ambíció van, író lesz-e, az a második, néha csak a harmadik könyv után mutatkozik meg hitelesen.
Ahmed Amran esetében azonban már Az utolsó ebéd című bemutatkozó kötet is jelezte, hogy íróról van szó, a második könyv ezt csak megerősíti. A lélek gőze szintén novellákat tartalmaz, de az író nem a könnyebb megoldást választja, nem folytatja változtatás nélkül az első kötetben járt utat. Ott hangsúlyosabban vannak jelen az arab környezetben játszódó novellák, amelyekben a számunkra egzotikus környezet rajza már maga is fenntartotta az érdeklődést az olvasókban. A lélek gőzében szintén vannak ilyen novellák, de ez a kötet kisebb részét alkotja.
Általában jellemző továbbá Ahmed Amran újabb novelláira, hogy rövidebbek, mint az előző kötetben olvashatók, és néha szinte balladaszerűen tömörek, mint például a Zehra, amelyben, a sejk a fia számára elveszi a szegény pásztorfiú szerelmét, és ez ellen senki nem lázadozik, maga a szerelmes fiú, a lány és családjaik sem, csak szenvednek valamennyien, mert hiszen „senki sem mer ellenszegülni a sejk akaratának.”
A tömörség miatt az írás néha már-már töredékessé válik, mint a Felfújt című novellában, amelyben a hiátusokat szinte az olvasónak kell kitöltenie, hogy a történet összeálljon.
A társadalmi különbségek, az igazságtalanságok, és az azok által okozott szenvedés több novellában is megjelenik, de a kárvallottak nem lázadoznak, tudomásul veszik a történteket. Némileg eltér ettől a Fúvóka című novella, amelyben a városból hazaérkezett, egyetemista fiú hangot ad elégedetlenségének, amikor azzal szembesül, hogy a sejk visszaél a helyzetével, amikor a kútjából vizet juttat a parasztok földjére. A sejk azonban vejének szemeli ki a mérnöknek készülő fiút, ezért több vizet ad az apa földjére, mint a többiekére. A novella végén ugyan az olvasó nem kap egyértelmű választ, hogy a fiú elveszi-e a sejk lányát, de az apa levele erre utal. Mivel ő így jól jár, a sejk alighanem eléri a célját.
A címadó novella mintegy átmenet az arab földön játszódó és a többi között. Ez a rövid, alig háromoldalas írás az új környezetbe érkezés első óráit idézi, amelyben a főszereplő hazai emlékei keverednek a számára új világ érthetetlen, néha félelmetes valóságával. Az emlékek felidézése könnyeket csal a szemébe, és ezek a forró könnyel válnak a fáradt lélek gőzévé. Szinte ennek a novellának a folytatása a Zord című írás. Ebben az európai környezetben helyét nem találó fiatalember az Iszlám Állam harcosa lesz, de már oda sem tud teljes szívvel csatlakozni, lelki sérültként, két világ egyidejű vonzásában vergődik.
A kötet novelláinak másik része egy, az európai közegbe beilleszkedett férfi történeteit mondja el. Ezek a történetek gyakran az emberi, különösen a férfi-nő kapcsolatokról szólnak. Említettem, hogy A lélek gőze novellái rövidebbek, mint az első kötetben olvashatók, a kisebb terjedelem gyakran az elszálló pillanatok mozdulatlanná merevítésével jár együtt. Némelyik novellának nincs is igazi cselekménye, az író fölvázol egy pillanatképet, például valamely történet végét, azután végiggondolja, mi vezetett az éppen adott befejezéshez, maga a gondolatfolyam alkotja a novellát. Mintha kevésbé érdekelné, hogy mi történt, inkább az foglalkoztatja, hogy miért történt valami, és miért éppen úgy. Ennek az írásmódnak egyik jó példája az Esküvő. Néha egészen messzire megy ezen az úton, mint a Képkeret című novellában. Ha még egy lépést tenne, az okok kutatása esetleg öncélú lelkizésbe fulladna, de ízlése mindig visszatartja ettől. Az okok keresésekor néha esszébe hajlik az írás, mint a Belső hangban. A kissé torzószerűen befejezett Hullámok két, feltehetően sokat csalódott, és ezért óvatos ember közeledésének rajza. Ebben az érzelmi hullámok ábrázolása a valódi cselekmény. Hasonlóképpen érzések és gondolatok megjelenítése a Várólista, amely egy beteg (haldokló?) ember cikázó gondolatait örökíti meg. Más novellák is szólnak beteg emberekről. A betegség ezekben a kiszolgáltatottsággal, az egyéniség sérülésével, a feleslegesség érzésével párosul. Az Autoimmun abszurdba hajlik, és csak a végén derül ki, hogy álom volt a történet. Van igazi abszurd is, a kötet utolsó novellája, A szenvedés nemesít, amelyben két halott beszélget, és őket nem álmodja valaki.
Az írónak jó érzéke van ahhoz, hogy az érzelmesség ne váljék érzelgősséggé az írásaiban. Néha apró vereségek emlékét idézi föl a novella, mint például A vonat. A főszereplő sem érzi tragédiának ezeket a történeteket, de ha rájuk emlékezik, mégis belenyilall a fájdalom.
Ahmed Amran első kötetében a jemeni miliő rajza ragadhatta meg legjobban az olvasót, noha az sem kizárólagos helyszíne a novelláknak. Az új kötetben észrevehető egy apró elmozdulás a témaválasztásban. Itt is vannak jemeni környezetben játszódó történetek, és vannak a beilleszkedett ember gondjait, nehézségeit tárgyalók is, de újdonságként hatott számomra az a néhány írás, amelyben az író a váltást mutatja be, azt az időszakot, amelyben átlép az arab környezetből az európaiba. Ez jellemző például A lélek gőze vagy a Zord, című novellára, de másokban is felbukkan. A mai globalizálódó világban ezt sok ember megéli, és szinte kimeríthetetlen lehetőségeket biztosíthat az írónak.
A tömör fogalmazás olykor szinte szólásszerűvé teszi a novellák egy-egy mondatát, máshol egy felbukkanó furcsa hasonlat lepi meg az olvasót. Egy helyen azt írja, hogy „… a halál járatára is hosszú a várólista”. A szenvedés nemesítben két halott beszélget. Egyikük így elmélkedik: „Azt mondták az élők, hogy minden hatalmas férfi mögött van egy nő, hozzá szoktam tenni – empirikus tapasztalatok alapján –, hogy minden boldogtalan férfi mögött is.”
Néhol, hasonlóan az író első kötetéhez, valószínűleg az anyanyelv fordulatai bukkannak föl egy-egy szokatlan szókapcsolatban. „A szavak a nyelvem alá bújtak” – írja a Zehra című novellában, annak érzékeltetésére, hogy a szereplő nem tudott megszólalni. Máshol valaki igyekszik legyőzni a „csontig ható félénkséget”.
Egyik-másik novella kezdése szentenciaszerű, mint például a Cukrászda címűben: „Negyven után két fekete inged legyen. Kell a váltás, gyakran fogsz temetésre járni.”
Ahmed Amran második kötete arról győz meg, hogy az író sajátos élettapasztalata, kettős szellemi-kulturális kötődése jó lehetőségeket biztosít számára az irodalomban. Az átmenetekből adódó konfliktusok ábrázolásával egészen egyénit alkothat. (Fekete Sas Kiadó Budapest, 2019)
Oszkar Grjun: Lakástextil