Alekszandra Ekszter: Jelmezterv a Rómeo és Júliához
Mi az agresszió ellen
is agresszíven lépünk fel.
Üsd, ha apád is,
mert nincsen apám, se anyám…
a többit tudjuk,
illetve, nem tudunk semmit,
csak odvas, rossz indulatát
érezzük a világnak.
Gyűlöljük a gyűlöletet,
gyűlöljük egymást és magunkat,
érezzük a háború szagát a levegőben,
szállong , terjed és gomolyog mindenünnen.
Csak a mának élünk, a ma délnek és ma estének,
a holnap meg van írva a planétákban
és a bibliában, hirdetik a szószékről
és a politika roskatag székeiről,
mert a székekről ömlik a szó,
de melyik szóból érthet az ember?
A múlt visszakérődzik,
odvas íze a szánkban.
A jelen nulla órakor véget ér,
vagy csak alusszuk az egészet,
és reggel harsányan szól a vekker:
ébresztő emberiség?!
Urbánfi úr, a kolbászkirály (városunkban mindenki így nevezi, lévén „A kolbászkirályhoz” címzett zöldvendéglő tulajdonosa), tömör bajszát harapdálva ingerülten ült velem szemben a nyikorgó irodai széken. Az imént gépbe diktált feljelentését olvasta vissza. Amit egy „loboncos hajú, homlokán keresztbe futó sebhelyes ismeretlen férfi” ellen tett. Mivel „a nevezett az utcáról behatolva, a vendéglői asztalokon hagyott ételmaradványokat puszta kézzel a szájába tömve, a vendégek között riadalmat okozott, s többeket elriasztott vendéglőm meglátogatásától”. A kár vagy félmillió forint, csak a törzsvendégek aznapi elmaradásából… Viszont az erkölcsi kárunk, közjegyző úr, felmérhetetlen!
Felmérhetetlen? – kérdeztem vissza szórakozottan, az ablakon felejtve tekintetem, melyen át épp akkor úszott be az ordítás. Olyan volt, akár egy meglőtt nagyvadé. Kisvárosi léptékben mindenképp jelentős eseménynek számított. Először Lajoskát, a kis köpcös rendőrt pillantottam meg. Gumibotját lóbálva azt kiáltozta: „Jocó, Jocó, el ne engedd az ürgét! Ez képes és kiugrik az ablakon!”
A Jocónak nevezett hórihorgas közeg – akit nem ismertem –, ekkor vezette ki kézbilincsben a lepusztult Hajléktalanszálló rozsdás ajtaján azt az embert. Loboncos, hosszú haja az arcába lógott, s Urbánfi úr, aki már mögöttem állt, felkiáltott: „Ő az, felismerem! Ez az alak volt az!”
– Szabály az szabály, közjegyző úr – magyarázott felfelé Lajoska rendőr – csak be akartuk hozni a menhelyre, hogy lecsutakoljuk, mert bűzlik tőle az utca… Közrendvédelmi feladat, ugyebár? Erre mit művel ez a marha? Belerúg a bokámba…
– No, még ez is! – horkan fel a hátam mögött a kolbászkirály – Szépen összeállt a kép! Maga szerint minek minősül mindez?
– A rendőrséget kérdezze – motyogtam magam elé és felnéztem az ereszre, ahol épp egy füsti fecskepár rakott fészket. Ha behunytam a szemem, csiviteléséről azt képzelhettem, az erdőben vagyok. Most a fecske röptében megállt a levegőben és egy pillanatra rám nézett: okos, meleg szemével mintha felfogta volna, mi történik itt.
– Ejnye-bejnye. Csak nem akarja ezért lecsukatni? – kérdeztem, tréfás hivatalosságot színlelve, ami gyakori szokásom.
– Tele van nyaralóházzal a környék, uram, egész az erdei útig… S a tulajdonosok már nem mernek éjszaka kimenni a házuk elé, ahol ilyen alakok kószálnak! Ki kéne irtani mind! – s a mokány Urbánfi úgy bevágta maga mögött az irodaajtót, hogy az, mintha lelke volna, belenyekkent.
– Azt mondják, néha veres a haja, máskor kék, békák nőnek ki a hátából és füstölög a feje… – dünnyögi Gizus, a titkárnőm. – Megvakul, aki az erdőben találkozik vele…
– Ostobaság – legyintek fölényesen. – Ez a Zénó – vagy valami efféle fura neve van – úgy tudom, értelmi fogyatékos, alapfokon.
– Akkor hát szabad neki? – kérdi Gizus és szép szeméből a Semmi árad – vagy mégsem?
– Szabad – mondom bizonytalanul.
– Akkor miért…? – Nem fejezi be a mondatot, csak cuppant a céklavörösre mázolt szájával, és igaza van: ezt a kérdést itt nem lehet feltenni.
Megfájdulván a fejem az el nem végzett hivatali teendőktől – polgármesternek jelentés, rendőrségnek feljelentés –, másnap kisétáltam a benzinkútig, ahol a turistajel az erdei ösvény felé mutat. A délelőtti nap átcsillant a tölgylevelek résein: mintha halk zene szólna, úgy ugrált a vén törzseken a fény. Majd lassan, mint bánatos tremoló, lecsorgott az idő-marta kérgeken. Néztem ezt a csodát s azt kérdeztem magamtól: hogy lehet, hogy mióta komoly felnőtt vagyok, még sose láttam ilyennek?
Ahogy az erdei út felfelé kanyarodik, egyre sűrűbb lesz az erdő. Akár egy katedrálisban, már mindenfelől láthatatlan szárnyaktól zeng. Egész a boszorkányfáig sétálok. A púpos öregasszonyra emlékeztető törpe fagyal régi ismerősként üdvözöl. Göcsörtös ág-kezével utánam nyúl, mint mindig, amikor elmegyek mellette. Beleakaszkodik a ruhámba, különös szeretettel, mintha marasztalni akarna. De most rossz kedvem van, elrántom a kezem tőle. Tovább menve, morajlást hallok, s megremeg a föld: mintha valami ősállat közeledne! Megpillantom a fűrészgépet: acélszájával, mint óriáshüllő, morzsolva falja a fatörzseket, csak csonkok maradnak utána. A város felé halad: még az irodában is hallani fogom a legyilkolt fák jajszavát.
Önkéntelenül megállok a hatalmas odvas királytölgy előtt, mintha védelmezni akarnám. De a gépállat csikorogva megáll s a nagy üvegszemében ülő ember mosolyogva mutat a fa előtt a fűben egy piros vonalra: csak addig lesz az irtás… S valóban: a sárkányszerű masina csikorogva fordul és lánctalpain perc alatt elviharzik. (Én meg a gyerekkori kirándulásokra gondolok, amikor a felhőszakadás elől a fa odvában kerestem menedéket – szabad voltam, elrejtőzve is.) Ekkor felcsörrent zsebemben a szolgálati mobiltelefon. Gizus hívott. A hangja izgatott: képzeljem csak, mi történt! Az a problémás ember megszökött a rendőrségről! A kihallgató egy percre magára hagyta, mire, mint a gyík, kimászott az ablakon…
– Lehetetlen, Gizus – mondom, és abban a pillanatban az emberem már ott áll előttem, mint egy kísértet, kilép a boszorkabokor mögül! Zavartan bámulunk egymásra s én sután azt kérdezem:
– Maga a Zénó, ugye?
– Nem vagyok Zénó.
– Miért, hogy hívják?
– Sehogy – válaszolja gőgösen ő és a lábam elé köp. – Csak szolgáknak és bohócoknak van neve. – Ütődött, ez kétségtelen, gondolom, s átvillan rajtam a csodálkozás: de honnan tudhat ilyesmiket?
– Sírnak a madarak – mondja váratlanul és a köröskörül földön heverő, holttá fűrészelt törzsekre mutat – azt álmodtam, sírnak… nincs kinek telefonáljanak, uram! – Csak egy ütődött lehet ilyen tiszta és logikus, gondolom, amikor Zénó hirtelen kikapja a kezemből az okos telefont, és mint a szélvész, futásnak ered. Rongyos farmerében, lobogó összes hajával: akár egy gall isten. Pillanat múlva eltűnik az embermagasságú gazban.
Másnap a fakitermelő cég vezetőjének – szintén bajuszos, szintén keménykötésű magyar – panaszát kell felvennem: valaki követ dugott a fűrészgép motorjába, s a robosztus masina valósággal felrobbant! Óriási a káruk!
– Ezt is szabad neki? – hunyorog rám csúfondárosan az én cserfes titkárnőm. Sietek ki az erdőbe. És borzalom: a büszke királytölgy, gyermekkorom emléke, nagy halom darabfává változott. Körötte, mintha vére folyna, vastagon fűrészporos a föld. Kóválygok, mint akit fejbe vágtak.
Aztán a cipőm beleakad egy vastag gyökérbe. Csak a zuhanást érzem, mielőtt minden elsötétedik.
A fűben fekve térek magamhoz. Mentőorvos térdel mellettem: agyrázkódás, bokatörés. Nagy szerencsém, hogy hamar érkezett a segélyhívás… Nincs időm csodálkozni: elbódít a fájdalomcsillapító.
A kórházban seblázas, nyugtalan álmomban újra a királytölgy alatt állok. Füttyszó hallatszik: Zénó jön, a közveszélyes csavargó. Megáll, egy percig farkasszemet nézünk.
– Köszönöm, Zénó, hogy megmentette az életem.
– Nem vagyok Zénó – és kicsit csippent a szemével. És ettől, furcsamód, új embernek érzem magam.
Egy napra rá felcsörren az új szolgálati okos telefonom. Hiába szólok, kiáltozok bele, nem válaszol senki. De sokáig hallgattam Zénó lélegzetét. Néma volt s mégis rekedt, mint a szabadság.
Azt súgta: tégy valamit.
S még aznap kisétáltam a tölgyfám csonkjához, hogy megfelelő méretű követ keressek.
ne mondd tovább
a versnek vége
hetyke grófok kúsztak az égre
néma zsellérek görnyednek elébük
vézna zsebükben véznább aprópénzük
csörren a csöndbe pereg a létük
nincs velük senki s ellenük a világ
de nem ragadnak egyenes kaszát
el is feledték hogy azt is lehet
s őseik voltak a keresztesek
haldokló tájon néma a tavasz
mondják nyár nem is lesz
az ősz örök panasz
a tél ahogy kell jeges és havas
porrá őrli a csontokat
ne szólj egy szót se
a versnek vége
nyűtt kalapban sunnyog
Dózsa Petőfi népe
vak ispánok hajtják
új pokol tüzére
tudd
Csák Máté földjén
sosem lehet béke
Megint itt a Szilveszter! És én újra fölveszem a harcot a magánnyal. Elutazom előle. Kiveszek egy szobát valahol, ahol ugyan kétszer olyan magányos leszek, mint otthon, de ezt legalább én választottam. Rendszerint egyedül vagyok az egész szállodában. A tulaj is máshol mulat. Rám bízzák a kulcsot. A magam ura vagyok. A Magány Ura. Mindenhová reggel érkezem. A távozás napján viszont a legutolsó járattal jövök haza. Mindenből ki akarom facsarni az utolsó cseppet is.
Az első nap ráérős. Ismerkedős, fotózgatós. Még nem jártam az országnak ebben a szegletében. Szép fekvésű csendes kisváros, nagyhírű manufaktúrával. A környék is barátságos, számtalanszor láttam vonatból, átutazóban. Már régen kinéztem magamnak. Most itt vagyok. Süt a nap. A kedvem derűs, várakozással teli. Nagyon hideg van. Holnapra még hidegebbet mondanak. Szikrázó fehér hótakaró borítja az utakat, járdákat. Vigyázni kell, csúszós! Mindent megnézek, amit a városka kínál. Templomot, múzeumot, parkokat, emlékműveket, üzletsort. Megcsörren a mobilom. Egy kedves rokon, boldog újévet kíván. Én is neki. Jólesik, hogy gondolt rám. Négyre visszamegyek a szállodába. Hamar sötétedik.
Másnap reggel, ahogy kinézek a függöny mögül, éppen elkapom a kelő napot két fenyő ágai között. Most már értem, miért szerepel vörös korong Japán nemzeti zászlaján. A felkelő nap országa. Mínusz húsz fok van. Minden meleg holmit magamra húzok. Úgy nézek ki, mint egy kitömött medve. Óvatosan lépdelek hótaposó csizmámban. A térképen kinéztem, merre megyek majd, mi fér bele a mai napba. Éppen a nappal szemben kell menni. Imádok a nappal szembe menni. Régi vágyam, hogy reggel elinduljak, mindig a nappal szembe, míg le nem nyugszik. És ahol az este ér, szállást kérek, mint a mesebeli vándor. Még nem sikerült valóra váltanom ezt az álmot. Jó darabon kocsiúton kell mennem, amíg elérem a szomszédos települést. Nem bánom. A nap végig az arcomba süt. Korán van, ráérek. De utolér egy autó és kéretlenül megáll. Felajánlják, hogy elvisznek. Beszállok, nem akarom megsérteni őket. Jó szándékú emberek. Megesett a szívük rajtam. Hideg van. Mínusz húsz fok. Azt hiszik, szívességet tesznek nekem. Nem tudják, hogy én egy csellengő vagyok, és nem szándékom hamar odaérni sehová. Nem győzöm kérni, hogy tegyenek már ki! De biztosítanak, hogy ők is éppen oda tartanak, ahová én, sose szabadkozzak! Végre megszabadulok tőlük és elindulok hegynek föl, hogy megnézzem a híres várromot. Fentről gyönyörű kilátás nyílik a falura. Ha leértem, majd elidőzök benne. Megnézem a fekete fatornyú templomot, és biztos találok régi parasztházakat is. Talán még egy italra is betérek a kocsmába. Ám pechemre megint egy jó szándékú emberre akadok, aki, miután megtudja következő úti célomat, azonnal útbaigazít, sőt jó darabon el is kísér. Pá falu, pá templom, pá kocsma, sose látlak többé! A nap most oldalról ér. Bal felől dombok halmai, mintha homokozó formával rakták volna egymás mellé. Most egy róka fut át a havas mezőn. Csak szemlencsevégre tudom kapni. Látok még két felröppenő fácánt és később egy vörösvércsét, aki a kedvemért megül egy kopár fa csúcsán és megvárja, míg lefényképezem. Megpróbálom jól észbe vésni az utat, hogy visszafelé is megtaláljam. Utólag jut eszembe, hogy nem ártott volna képeket készítenem néhány jellegzetes támpontról. A második település kocsmájában megpihenek kissé. Fölmelegszem a fűtőtest és egy feles szilvapálinka mellett. Később megnézem a református erődtemplomot és a barokk katolikust, majd visszafordulok, egyéb látnivaló híján. Betérek a murvás útra, amerről jöttem. Délután két óra van, négyig vígan hazaérek, sőt még lesz időm némi piát is venni estére, hogy felköszöntsem az Újévet. A dombok most jobb felé esnek és mintha közelebb kerültek volna hozzám. Az út bíztatóan kiszélesedik, és szinte hívogat, hogy kövessem. A murva a hó alatt itt fekete, nem úgy, mint idefelé. De pánikra semmi ok. A fennsík egy pontján mindhárom települést belátni. Süt a nap és én jól érzem magam. Elővehetném a térképet, de fölösleges, ez az út nem jelzett. Különben is a Nap után remekül lehet tájékozódni. Ha pedig minden kötél szakad, még mindig elindulhatok lefelé. A települések a völgyben vannak. Az út egy murvabányába torkollik, és sehová nem vezet. Inkább visszafordulok. Jobb felől elkerített fenyőerdő. Talán a kerítés mellett haladva rátalálok az útra. Átvágok a hóborította szántáson, botladozva, el-elsüllyedve egy-egy havas mélyedésben. Nyuszi nyomainak kettős gyöngysora vezet cikkcakkban ide-oda. Aggódni kezdek. Minden kirándulásomon akad egy pont, ahol nemcsak az utat, de a hidegvéremet is elveszítem. Fennhangon átkozódom, és mint egy megzavarodott egér a labirintusban, össze-vissza futkosok. Reménytelen hajtűkanyarokban szelem keresztül-kasul a fennsíkot, az út megtalálásának reményében, miközben gyakorlatilag egyhelyben topogok, és az idő múlik. A falut megpillantom a völgyben. Karnyújtásnyira van, de elérhetetlen. Innen nem vezet út oda. Mindenütt végeláthatatlan hóbuckás szántók, szúrós bozótosok, murvagödrök. És az elkerített fenyőerdő. Mit csináljak? Nem lennék jobban kétségbe esve az Andok hegyeiben sem. Ott, ha elindulnék mindig csak lefelé, az ismeretlenbe, talán ráakadnék egy településre a völgyben. Itt látom az ismerős falut, de nem tudom megközelíteni! Ez az igazi kilátástalanság! Midász király gyötrelmeit élem át. Mínusz húsz fok van. A sötétedést nem kéne itt bevárni! Teszek még egy pár kísérletet a faluba vezető út megtalálására, de hiába. Csak a kabátom szaggatom meg a bozótosban és a bokámat ficamítom ki a fagyott göröngyökön. Már majdnem sírok. Elszántan elindulok az erdőn keresztül, lefelé a domboldalon. Még egy vadcsapás sincs, nekem kell átvergődni a szúrós, összevissza bozóton. Egyre lejjebb jutok. Már látom a házak hátsó kertjét, azon túl pedig az utat. Meg vagyok mentve! Egy mély árkon kell még átjutnom. Üggyel-bajjal sikerül is, de alighogy felkapaszkodtam a túlpartján, látom, hogy még egy árok sötétlik előttem. Abban pedig egy széles és mély, gyorsvizű patak folyik. Ó, édes istenem! Átkelő természetesen sehol sincs. Hátam mögött a domboldal. Előttem a falu. Közöttünk a patak. Nincs más hátra, a patakkal párhuzamosan araszolok. Nézem, hátha keskenyedik valahol. Vagy találok egy olyan pontot, ahol annyira sekély, hogy átlábalhatok a kövein. Se ez, se az. Már fél négy van, hamarosan sötétedik. Egy helyen vastag fatörzs fekszik keresztben a patakon. Latolgatom, vajon át tudok-e menni rajta, anélkül, hogy a patakba esnék. Sosem volt jó az egyensúlyérzékem. A fatörzset ráadásul vastag hóbunda borítja. Mégis megpróbálom. Az innenső oldalon belekapaszkodom pár vékony gallyba. Az első lépéseken fogódzót jelentenek. Most átnyúlok a túlparti ágak felé. Már majdnem elérem, mikor megcsörren a mobilom. Eszemben sincs fölvenni, de úgy látszik, mégis megzavart, mert a következő pillanatban csak egy csattanást hallok. A tulajdon zuhanásomat a fatörzsre. Négy végtagom tehetetlenül lóg a mélybe. Komikus látványt nyújthatok. Mint egy ügyetlen mackó, aki még csak most tanulja a fáramászást. Föl kell kelni, nincs mese! Jobb kezemmel megkapaszkodom, már szinte a szárazon vagyok! Csak egy lépés hiányzik! Lépek is. Bele a patakba! Csizmám azonnal megtelik vízzel. Mínusz húsz fok van. Előttem egy tágas, patakra futó hátsó kert. Jámbor lovak néznek. Át kell mennem a kerten. Magánterület. Kerítés nincs. Minek, hisz ott a patak. Ember nincs, aki arról közelítené meg a házat. De van! Én. Tocsogva bicegek át a kerten. Szerencsére az utca felőli kerítés hézagos, át lehet bújni rajta. Mielőtt megtehetném, megjelenik a ház gazdája és igen elcsodálkozik hihetetlennek hangzó mesémen. Mikor meghallja, hogy a murvabánya felől jövök, részvéttel nyugtázza, hogy hát maga aztán alaposan eltévedt! Megszán és kocsival egész a szállodámig vinne, ha nem kérném, hogy álljon meg a bolt előtt és tegyen ki. Lelkemre köti, hogy vegyek forró fürdőt. Persze, de előbb bemegyek a boltba, hogy vodka is legyen hozzá. Végtére is valamivel csak kell köszönteni az Újévet!
Négyre hazaérek, ahogy elterveztem. Megfürdöm, szárazba öltözöm, ruháimat a fűtőtestre terítem, és kimegyek a konyhába, hogy megmelegítsem az előző nap rendelt gyorséttermi kaját a mikróban. Nézem a TV-t, becsülettel megvárom az éjfélt és kibontom a kétdecist. A Himnuszra nem állok fel. Megcsörren a mobilom. A lányom az. Boldog újévet kíván. Kacarászva mesélem neki a kalandomat, mire ő elszörnyed és önveszélyesnek nyilvánít, valamint felvázolja előttem, mi lett volna, ha elvesztem az eszméletemet. Csak tavasszal találták volna meg felolvadt hullámat! Éjjel nyugtalanul alszom. Előttem is felrémlik, hogy meg is fagyhattam volna. A hályogkovács örökre elveszítette az ártatlanságát.
Másnap csomagolok és az első járattal hazamegyek.
Egy nappal korábban a tervezettnél. De talán így is sikerült minden cseppet kifacsarnom belőle.
Alekszandra Ekszter: Jelmezterv a Rómeo és Júliához
Vénséges vénség
föl-fölordít az éjben,
kattan a lámpám,
kopog a téli eső,
meghajnallik majd,
hamarost visszaalszom;
mily messze vagy! – de
eljő reggel a jósors,
és örömünk száll
a délelőtti holdig.
Arisztarh Lentulov: Jelmezterv
Noé bárkája az egyház, a gyülekezet allegóriája. Minden fajta, féle bejuthatott, hogy tovább éljen, az özönvíz, az ítélet után. De az elvakult, gonosz faj, a megtéretlen, megváltozhatatlanul sötét erők kívül maradtak. Ők a Jónás féle cethal gyomrába kerültek. De nem volt nekik kegyelem a partra vetődés után sem. A Kánaán nem a Sátán fiainak épült. Bár olykor ők is birtokolták ideig-óráig. A végére mindig a kiválasztottak kerültek Isten tenyerére.
Itt a predesztináció? Megint elgondolkodhat a szív. (Keressük a szívünkkel, ne az elménkkel a kijelentés szikráit!) Mi, vajon, mi végett jöttünk világra?
A szóhoz jutás és a szót értés egybeforrt. Amíg beszélgettem valakivel, eltűnt a tűnődés. Vagy mondás van vagy reflektálás. Ülsz a pázsiton, két cseresznyefa között és ráfújsz a pitypang frizurájára. A magok elszállnak, a csupasz szár sértődötten nézi az eget. Nem annak mutatja magát az anyag, amilyen igazából lehet. Vajon mit néz a repülő mag, zuhanás közben? Ő a konklúzió dekonstrukciója. Már elavult művelet, de a csecsemőknek minden vicc új.
Kell egy kijárat a SZÖVEGBŐL, ahol kisurran a felfoghatatlan. Pihe és ezüst. Szemerkélni kezd. Az eső ágyaz meg a szomjúságnak. A teraszra heverednénk, egy pokrócra, amit az iskolából hoztál a kocsidban, hogy összebújjunk a természet lágy ölén. Majd elhalasztottuk a performance végrehajtását a váratlanul (véletlen nincs) konstituálódó miliő miatt. Azután gyufa, kávé. Majd jönnek a magyarázatok szájharmonikára és cintányérra. Hazamegyünk a hűvös szobába.
És következik a forgatókönyv szerint a vihar, amikor a tó elnyeli az égboltot. Mondod. Fejest ugrik a tér az időbe. Az elbeszélés körvonalai rajzolódnak ki az allűrök öbleiben. Játszmák. Itt a meggondolás vége. A tojásdad burok szétbontja a hideg egyeneseket. Csembalók között csempekályha. A félreértés, mint narratíva. Extrudált emlékeket fagyasztunk le. Az ajkak zárójelei között ott a megfejtetlenség.
Megint a szubsztancia csinál kiutat. S a szellem meg lapozgatja az átírt forgatókönyvet. Átfogó, tendenciák: a helyreállítás és az elpilledés. Mintha szférák szállítanák az értékeszményt. Plasztikus bölcselet.
Hemzsegnek benne a kurzív karakterek. És szerkeszti az életművét a lelet. A talált tárgy. Az alkotó fantázia az Úr kebelén nyugszik.
Mintha egy szilárd jellem lakna a bekötött papírtömegben. A könyv szeme éjjel is nyitva van. Álomi szerviz, ami a meghalást tartóztatja fel. Íme: látomás és hatás. Mindig ki van téve az újraértelmezésnek. Az üzenet, ami a műben hozzáférhető. A remény széttrancsírozott anatómiája. Az a szerencse, hogy meg vagyok szólítva.
Válaszom: igen. A létezésen kívülről érkezik a megoldó élőlény. S az égből remek gondolatok hullnak. Egy összefüggés áll össze: a pillanat.
Átléptem egy határt. Elnyelt az azonosulás, mint egy nagy száj. Meglepődtem: a fantáziám dobozában fekszel. Így lehet az enyém a lét: még egyszer? Se gondolat, se érzés nem tud testté lenni. Amíg egy másik szív meg nem repeszti. Akkor a kagyló belső sebéből kiforr a gyöngy, mint a Hold, amit az Úr egy felhőben felold.
A megértés egy útvonal. A Másik keresztezi. Mérsékelt, enyhített, csillapított ambivalencia. Az elmélkedés búcsúestje. Attraktív „nézés”. A kudarcot akarja kizárni. Ezért nem szabadkozik, felszámolja a mentegetőzést, lebontja a megbánást.
A halaszthatatlant akarja késleltetni azzal, hogy ír. Ez az önreflexió és az alkotókedv összegyúrása. Régi sebek szakadnak fel, hogy átadják helyüket a színtiszta ihletnek. Iróniával és szatírával borogatja a szív a sértődést.
Egyetemes magány. Kinéz a szoba ablakán a tegnapi vers, ahol befordul egy autóbusz. A sofőr kiszáll. A tejivóba tart. Ő meg elhúzza a függönyt és iszik a kávéjából. Kihűlt. Majd egy másik járat dudál.
Minden rögtönzés: kérkedés. Elég aggasztó ez az utca. Visszabújik a dekonstrukcióba. Magára húzza a paplant. Nem ő hallja meg a dolgot, hanem a dolog hívja be őt. Hagy a gondolkodásból holnapra is.
Tovább ketyeg az agya. Reflektál a bejövő zajokra. A parkoló tűzoltó kocsi a tölgyfákat bámulja. A jó és a finoman elrendezett kerteket. Elemeli a tárgytól a látványt. Csak szöveg a gondolkodás. Imitálja, hogy töri a fejét. Mit keres a könyvben a teste?
Most is a fürdőszobában lenne a helye. Az energia, amivel emlékeket klasszifikál, mint öntapadós matricákat, egyre erősebben hat. Ontja a morált. Alatta ott a múlt. Ujjlenyomatok a betűkészleten. Megint egy kis antropológia.
A Róma levél szerint (4:6) Amint Dávid is boldognak mondja azt az embert, akinek az Isten igazságot tulajdonít, cselekedetek nélkül. Ez én vagyok. Csak hinni tudok. A tapasztalat megszűnt. Ennyit a fenomenológiáról.
Ismét gyászunk van, 2019. augusztus 13-án, hosszú betegség következtében meghalt Botár Attila veszprémi költő, könyvtáros és tanár. Az Ezredvégnek kezdettől fogva szerzője volt, rendszeres olvasóink gyönyörködhettek kiemelkedően szép verseiben. Saját szép versével búcsúzunk tőle.
A szavakat új, természetes, élő
mederbe gyűjtöd, innen ismerős
pogány forrásod, poéta-kísérő
nyomod, zarándok: kínlódsz, mérgeződsz
a déli szürkülettel, vegyi tüllel,
mit kor sugároz, egünk permetez,
ha iszonyodból vers fakad, az bűnjel,
s csak sejted: utódaidra mi les –
Mi vár a rajtuk túlnövő időkre,
a szűkülő bolygó fiaira?
az értelem cicomás temetője?
S az Isten nélkül egyke faj fia
a Tudatlanság fájának gyümölcsét
csutkástól rágja, héjastól nyeli,
aszály hamu és klimaxos öröklét
körül zsizsegnek cikádák és szöcskék
az Ellenédes fémes férgei –
Kibillenti, átrendezi a szárnyat
az angyal érkezése. Szögletek
homályán arany hímpora nyárnak:
négy sárga pont. Imént még lüktetett
poroszka talpad. Képzelt sárga pontok.
Nem a világ: a minden most a gondod.
A minden most. Ha léptet szaporázol
eléd kerül bontakozik a pálya,
akár mögötted a magzati mámor
s a tejhabos csönd kora esti fátyla,
kerül eléd az idő oszthatatlan
erejével a sós ár a vihar
a sodratás új mederben, szavakban
immár mögöttünk bálványaival –
az asszony-bálvány és a férfi-bálvány
komoly pillérek vaskos öntudat
puszta létükkel tartják a hidat
az ég és víz síkjában és határán,
a minden ami kockaröppenésre
ahol a szárnyak pihennek a zöld
éppen-teremtett kert előterébe
a négy-re hull, s évszakkal nem gyötört
kiterjedés lesz ezzel gazdagabb,
a három: szent, a földön megtapad –
S éledeznek az emberiből
Kitessékeltek: fűfoltok a képen,
lila lámpák, tea, dohány, likőr
türelmes vászon boldog Ungheria,
hol angyal szunyál és kocka időz,
és délibáb ezerrel, hogy kísértsen
s a színeket a vonalat kiszívja –
Vízszintesünk egy húron pendülése,
ki szerzett?, és lejátszani ki győz
sivatagunknak? ki volna a mérce?
akik piramis-árnyékon hűsöltök
égő kanóccal hadonászva, költők?
Eltemetett part, déltől délig ősz.
Kereszteződött ember, kutya, vércse.
Túl a valóság üvegén sejlik
a végső végtelen (se kép, se képlet).
Mint akinek letépték a nyelvit,
szemét folyatták, majd torkára léptek
a kitessékelők, s a származékot
is jelölik, mint kéményt a lidércek,
nemes trachit-szálak, bazalt-karéjok
és fokról fokra fölfelé az éj fogy –
Kivetve kockánk, olyan hangszerekhez
talál hulltával: már némák a fülnek.
A reggel piros ásítás. Elülnek
a napfordulók. Fölbomlik a kvartett,
lazul a húr s lószőr, elmosódó
személy személyek: világi ordó
a csupasz énből tornyosult salakhegy,
beépülések fogyatkozások,
s angyal-ébresztő verőben ázok –
hogy zuhanásommal újjá születhess.
Belevics Z. V.: Ruhaanyag gyermekfelvonulás mintával
Valamikor a kilencvenes évek elején történt. Abban az időszakban, amikor még fogalmunk se volt róla, mi az internet, még csak néhány McDonald’s üzemelt az országban. Irigyeltük Don Johnsont és Philip Michael Thomast, amiért a Miami Vice című sorozatban menő sportkocsikkal üldözhették a bűnözőket és csodálatos, B-30-as tégla méretű telefon volt a kocsijukba szerelve, amihez nem kellett vezeték!
Akkoriban, ha baja volt valakinek a másikkal, nem a Facebook-ra posztolta ki, hogy elkapja, megtalálja és különböző tárgyakat helyez el bizonyos testnyílásaiban. Egyszerűen fogta magát, megvárta suli után – vagy ha nem volt tanár a közelben már az iskolában, a szünetben – és némi erősebb ráhatású testi kontaktus segítségével, melyekben nagy szerepet játszottak az öklök és a lábfejek, eldöntötték, hogy kinek van igaza.
Hideg téli nap volt. A téli napoknak sajnos megvan ez a furcsa sajátosságuk, hogy hidegek. Az égből lehulló fehér lepel nem borította be a tájat. A fagy csak az ablakokra rajzolta rá virág formájú műalkotásait és a fák ágait öltöztette fehér zúzmarasubába.
Tizenhat vagy tizenhét évesek lehettünk és bent ültünk a középiskola tantermében. Bicskei tanár úr tartott nekünk órát, aki rendszeresen járt vadászni.
– Srácok! Szükségünk lenne a vadászathoz hajtókra! Van kedvetek eljönni?
Rengetegen jelentkeztünk az osztályból. A vadászat annyira nem érdekelt bennünket. Jó páran azt se tudtuk, mit kell csinálnia egy vadászaton a hajtónak. Egyáltalán mi az a hajtó? Sejtettük, hogy nem a japán hajtogatás művészetét, az origamit kell lelkesen űznünk színes lapocskákkal, miközben a vadászok a nyulat űzik. Annyit tudtunk, hogy amíg a vadászaton vagyunk, addig se kopik ki a nadrágunk ülepe az iskolapad koptatásától.
Bicskei tanár úr talán nem számított ekkora lelkesedésre. Mindenesetre az óra végén gyorsan elmondta, mikor és hogyan fogunk kijutni a vadászatra, ahol vadnyulakra fognak emberek lövöldözni.
– Szombaton reggel hatkor indulunk! Az iskola előtt fognak várni bennünket a járművek! – mondta, majd kisétált az osztálynaplóval, és a nyúlhajtásra feliratkozók listájával az ajtón a tanári felé.
Várjunk csak! Szombaton? Akkor eleve nincs suli!
A listáról senki nem mert leiratkozni. Kicsit jobb kedvünk lett, amikor kiderült, hogy a vadászok nem kívánják ingyen a munkánkat, valamennyi fizetséget is kap érte mindenki.
Szombat reggelre húsz centi hó esett. Így indultunk el, hogy segítsünk gyarapítani a vadnyulak elhalálozási listáját. Én a magas szárú acélbetétes bakancsomat vettem fel. A többieken, szinte mindenkin katonai surranó virított. Sok rocker volt az osztályban. Nagy divatja volt a surranónak, a szimatszatyornak (vagyis a gázálarctartó táskának), a Guns N’ Roses, a Running Wild és a Mötley Crüe akkor élte fénykorát. Ők az említett rockbandák logójával ellátott pólókban és bőrkabátokban jártak.
Valahol a semmi közepén a szűz, húszcentis hóban kiraktak bennünket. A vadászok elmondták, hogy a hajtók feladata, hogy egymáshoz bizonyos távolságot felvéve csak menjenek előre. Ha egy nyúl megpróbál átszaladni a kettejük közötti résen, akkor közelítsenek egymáshoz és a nyúl irányt fog váltani. Így a vadászok felé terelik őt a hajtók, akik le tudják lőni. Javasolták azt is, hogy próbáljunk minél nagyobb zajt csapni, úgyhogy kiabáljuk, hogy Hopp! Hopp! Hopp!
Nem bántuk, amikor el kellett indulni, mert már igencsak szétfagytunk. A hó hideget is hozott. Végre mozoghattunk!
Egymás mellett sétálva kiabáltunk, hogy Hopp! Hopp! Hopp! Néhányan azt is, hogy Nyuszi, hopp! Miután némelyik vadász csúnyán nézett rájuk, ők is befejezték az improvizálást és visszaálltak az eredeti forgatókönyvben megírt szövegre.
A vadászok és a hajtók informálva lettek róla, hogy a nyulak irányt változtatnak, ha át akarnak szaladni közöttünk és mi, mint a jó focikapusok, zárjuk a szöget. A vadászat egy másik csoportját viszont elfelejtették erről értesíteni. Mégpedig a nyulakat! Legalábbis azok biztosan nem voltak ott az eligazításon, amelyek mellettem akartak elszaladni. Én hiába próbáltam zárni a szöget, a nyúl olyan nyílegyenesen szaladt el mellettem, hogy csak az apró, gyors lábaival felkavart hó porzott utána. Hiába kiabáltam nekik, hogy Hopp! Hopp! Hopp! Nem értették, hogy mit akarok ezzel. Gyanítom, hogy nem is érdekelte őket.
Mellettem egy idősebb vadász közben folyamatosan ordítozott. Nem a nyulaknak, hanem nekem.
– Nem igaz, hogy a dagadt gyerek már megint elengedett egy nyulat!
Én, mint dagadt gyerek végignéztem rajta. Ő se volt éppen egy világszép nádszálkisasszony. Elengedtem a fülem mellett, de ha lett volna mobiltelefon meg Facebook, biztos, hogy másnap kiposztolom és mindenféle csúnya dolgot írok róla, mert túl bátor dolog lett volna személyesen elmondani. Különben is tisztelni kell az idősebbeket akkor is, ha „ledagadtgyerekezik” az embert és még huszonöt év eltelte után is ökölbe szorul a keze a „dagadtgyereknek”, ha eszébe jut az a nap! Pedig a mai testalkatomhoz képest, akkoriban darázsderekam volt.
Azt hittem, ennyi megaláztatás elég is lesz egy napra. A vadászat végén hatalmas kondérokból teát kezdtek a megfáradt vadászoknak és a hajtóknak osztogatni. A nyulak, akik az egész küzdelem legnagyobb vesztesei voltak, nem kaptak inni, mivel ők terítéken voltak. Ezt ne úgy tessék elképzelni, hogy a döglött nyulat nyersen a vadászok a mezőn porcelántányérokra helyezték! Egyszerűen kifektették őket egymás mellé a hóra.
Átfagyva léptem oda a kondérhoz, ami legközelebb volt hozzám. Éreztem, hogy a forró, citromos nedű kiolvasztja fáradt testemet. Felnéztem és az osztálytársaim, az elektroműszerész szakma ifjú reménységei megvetően néztek végig rajtam. Kicsit fura volt, hogy az ő kezükben tartott poharakban nem az aranysárga, hanem inkább a bíborvörös szín dominált.
– Te citromos teát iszol, amikor rumos is van? – kérdezte egyikük.
Éppen olvadozó arcomra kiült a méla döbbenet. Van rumos tea is? Nagyot nyeltem és felkészültem a nyúlhajtást követő hetekig tartó cikizésre. A tizenhat-tizenhét éves kor a legtöbb ember életében az az időszak, amikor kipróbál dolgokat. Például cigaretta, alkohol, más nemű emberekkel mélyebb testi kontaktusba keveredés. Ha valaki olyan helyen, ahol alkoholtartalmú italt is lehetett kapni, alkoholmenteset ivott, kinézték a társaságból.
Akkoriban iskolai szünetekben nem a mobiltelefont nyomkodtuk, mivel azt se tudtuk, hogy létezik ilyesmi. Az volt az egyik szórakozás, hogy valaki odalépett a másik elé és a cipője orrával teljes erővel belerúgott a másik cipőjének orrába. Említettem már, hogy sokan katonai surranóban jártak. Ha annak az orrával belerúgott valaki egy sportcipő orrába, el lehet képzelni, hogy a sportcipős fiatalember nem arra gondolt hirtelen, hogy milyen jó lenne a szomszédban lakó leányzóval andalogva sétálni az úton barackfavirágzáskor, hanem a másik fiatalember édesanyjának züllött nemi életéről kezdett el fantáziálni.
A rumos teát fogyasztó társaság egyik tagja odalépett elém a surranójával és jó nagyot rúgott a lábbelim orrába. Én csak álltam ott tovább és kortyolgattam a citromos teát, amíg ő a hóban fél lábon ugrálva jajgatott.
– Acélbetétes bakancs van rajtad?
Tizenhét évesen sem éppen én voltam a társaság középpontja, eszembe se volt frappáns körmondatokkal felvilágosítani a munkavédelmi bakancsok csodálatos világáról, amelyek a következő negyed században többször mentették meg a lábamat. Összeszedtem a gondolataimat és hozzám képest is bőbeszédűen válaszoltam neki.
– Ühüm!
A többiek szakmai tanácsokkal látták el.
– Ne ugrálj, mert elcsúszol a hóban!
– Ugyan már! Friss havon nem lehet elcsúszni!
Aki ezt mondta, amint kiejtette a száján a szavakat, lépett egyet és megcsúszott a havon, ahol előadott egy lambada szólót. Aki már látott lambadát, tudja, hogy ez társastánc és elég nehéz egyedül előadni, de neki sikerült.
Az elektroműszerész szakma ifjú reménységei fáradtan, de élményekkel gazdagon indultak haza a nyúlvadászatról. Beszélgettünk az aznap történt eseményekről, és a gyárról is, ahol a szakmai gyakorlatot töltöttük. Ahol három éven keresztül tárcsás telefonkészülékeket kellett összeraknunk. Már gyártottak nyomógombosakat is, amelyeket Malajziába exportáltak. Akkor azt hittük, a vezetékes, nyomógombos telefon lesz a jövő.
Múltkor bementem az egykori iskolánkba. Megkérdeztem a portás nénit, kitennék-e az iskolában a legújabb színdarabom, A tékozló fiú plakátját. Kedvesen engedélyt kért rá telefonon és ki is rakták az iskola faliújságjára. Körülnéztem az iskola aulájában és ugyanannak a tizenhét éves fiúnak éreztem magam, aki huszonöt éve nem lépte át ennek az alma maternek a küszöbét. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy szerettem oda járni, de szeretnék most annyi kiló lenni, mint akkor voltam „dagadtgyerekként”!
Georgij Sztenberg: Revű és operett jelmeztervek
Ki a bál üvöltő csöndje? Hiányod,
ha magamban táncolok és a párok
rettenve nézik, mert hiába
játszom a vámpírt,
érzik, csak tettetem a
rémisztő különcöt.
Ott vagyok a tükörben.
Fázom, és ők a közelemben fáznak.
De van egy másik világ is.
Kriya-bálba járunk
együtt és egyedül,
zenét zúgunk koszorúvá fonódva –
s hogy hogyan repdessen szívünk,
kitalálod. Számomra
Te vagy a ritmus maga.
Alvás és ébrenlét határán
mind boldogok,
kik velünk járják a táncot.
Vlagyimir Tatlin: Díszletterv
Kicsire vittem.
Főkukac vagyok a rakparti házak
Rubik-kockái előtt.
Csak a Csali utcáig
csúszkálok haza.
Megy a víz a Dunán
– cseng a fülembe
Kafka György dala.
Szent Ferenc sebei mögött,
Psota Irén üdülője előtt
a vízivárosi víz:
csalétromsav.
Megy a víz,
Megy a lélek haza:
sodor és marasztal a Duna.
Budapest-stúdió téglái között
Isten jógamatraca.
Relaxálok rajta.
Egy molnárka vagyok,
lefelé néző kutya.
Sima a Duna.
Lankatag tankként támadom
és tűri a folyó.
És én tűröm.
És már húsz éve nézlek,
mikor meglátlak hirtelen:
Te a túlparton vagy nagy
– épp Attila mellett –
én itt vagyok kicsi.
Régen szeretném, ha tudnád:
egyszer, öreg korunkban, lesz egy közös csónakunk.
Másra nem vágyom,
csak addig
felforr a Duna.
Az, hogy nagynénémet, Rózsi nénit szíves-örömest látogattam meg, nem is igazán a rokoni szeretet megnyilvánulása volt. Inkább a vágyé, hogy bejuthassak szomszédnőjének, egyben barátnőjének lakásába. Ott sem Etelka néni kanáriai és vitrinjei érdekeltek, hanem a pianínó.
Első sikeres produkcióm a Szeretnék szántani, hat ökröt hajtani volt. Sikeres, hiszen a harmadik próbálkozásra már félreütés nélkül tudtam eljátszani a darabot. Azután a Boci, boci, tarka is ment, mint a karikacsapás.
Megbirkóztam a Kék Duna keringő első néhány ütemével, persze, csupán jobb kézzel, ám a bal kezem sem henyélt: ugyanazt az akkordot ütötte fáradhatatlanul. Időnként pedáloztam, hogy a hangokat „kizengethessem”. Szegény Etelka néni ez alatt a konyhában csörömpölt, az enyéimnél kevésbé harmonikus hangzatokat keltve. Nem hallgattatott el, nem tessékelt ki. Nem vette volna lelkére, hogy megakadályozza egy olyan fényes zongoraművészi karrier kibontakozását, mint amilyet gimnáziumi évfolyamtársam, az Á-s Frankl Péter futott be az elkövetkező évtizedekben.
Az állandó hangszer hiánya mindazonáltal nem vette el a kedvem attól, hogy pályámat a zene világában képzeljem el. Ha nem leszek előadóművész, hát legyek legalább komponista! Mihelyt a fejemben megszületett egy dallam, máris kutattam a memóriámban, nem azonos-e valamivel, amit már hallottam. Vagyis – a Gergely Mártától tanult szóval – nem plágium-e.
Volt olyan is meg ilyen is. Előszeretettel költöttem indulókat. Szó, ami szó, csak a melódia első két sorát. A kor, melyben a szép jövő felé masíroztunk, rajongott az indulókért. Hallgattuk és énekeltük a régieket, a Varsavjankát, a Madrid határánt, az Amúri partizánok dalát, az Avanti popolót, de az újabbakat is, például az albán pionyírok indulóját. Hányan tudják még manapság?
Gyenge még karunk, de ha hív hazám,
Küzdök én is ott, ahol hős apám.
Hősi példa ég szívem rejtekén,
pionyírfiú vagyok én.
Meg azt a régi mozgalmi dalt, hogy:
Kovács vagyok, ifjú a lelkem,
kinyílt előttem a világ, a nagyvilág.
A kalapácsom én megemeltem,
s a pörölyöm most már az üllő vasra vág.
Kedvencünk volt az Elvtárs, a csákányt jó mélyre vágd, meg hogy a Munka hadának a lépése dobog. Hát még az, hogy Sződd a selymet, elvtárs, selyemből lobogót. Ezt néhány megátalkodott fickó úgy torzította el, hogy Ződ a segged, elvtárs. Ez a szövegváltozat, ha kórusban énekeltük, mondanom sem kell, nem volt hallható.
Két lépést tettem afelé, hogy Mozart, Beethoven és Schubert örököse lehessek. Az egyik: anyámtól születésnapomra mintegy hatvan centi hosszú fém xilofont kértem és kaptam. Elegem volt már abból, hogy holmi ruhaneművel, inggel, alsónadrággal oldja meg az ajándékozást. A másik: megtanultam kottát írni. Ha valami kis dallam fölmerült bennem, és a plágiumgyanú próbáját is kiállta, lepötyögtem a fémlapocskákon, melyeken rajta volt, hogy C, D, E stb. És beírtam a kottafüzetbe. Az irka nem volt ajándék, azt magam vettem az ÁPISZ-ban. Előbb-utóbb, reméltem, összejön egy operettre való. A szerelmi kettős eleje már meg is született, persze saját szöveggel.
TÁNCOSKOMIKUS: Barangolunk az erdő mélyén, Csendben, békén, te meg én.
SZUBRETT: (ugyanezt énekli)
EGYÜTT: Barangolunk, barangolunk, barangolunk az erdő sűrű lágy ölén.
TÁNCOSKOMIKUS: A kis kakukk a lomb között már halkan így dalol.
EGYÜTT: Kakukk, kakukk, kakukk.
És megint elölről.
„Operettem” a kuruckorban játszódott volna. Elkészült egy jelenet, amelyben az ősöreg parancsnok a tábortűznél üldögél, és azt énekli: „Negyven év nyomja vállam”…
Tudatában voltam annak, hogy csodagyerek már nem lehetek. De hát miért? Csodafelnőtt talán nincs?
Szerettem vezényelni is. A rádióban fölzendülő nagyzenekari művek engedelmesen hajoltak meg fakanalam hadonászására. Az, hogy zeneiskolába jelentkezzem, eszembe sem jutott. Igaz, anyámnak sem. Még egy módot találtam az önképzésre.
Spirálfűzésű, tenyérnyi könyvecskéket vásároltam. Magyar népdalok kottáit és szövegeit kínálták nekem, Rezeda, Gyöngyvirág, Rozmaring címeken. Tudtam, Bartók és Kodály a népdalokban kereste a „tiszta forrást”.
A kottákat blattolva efféléket tanultam meg: Tornyospálca szép helyen van, meg Tejbe fürdik az én rózsám, ha fölkel, és Két nyár között felsütött a holdvilág.
Nem akartam népdalutánzatokat „alkotni”, magyarnótákat még annyira sem. Csak azért szorgoskodtam, hogy a dalok „meglegyenek a fejemben”.
Arisztarh Lentulov: Jelmezterv
Allúzió a szerelem, szívek tündérszép allúziója…
Akkor, útközben, épp a meztelen ebédre menet,
ritmikus üvöltés állított meg a Giovanni szobájából,
a felkapott és proccos 118. Nyugati sugárút
és a dohos homályba futó Wesselényi utca sarkán,
kattogó bakelitről, vagy tán nyávogó, szalagos magnóról?
A régi nóta:
Hogy nemzedékem legjobbjai
nem hisznek nemzedékem legjobbjainak,
hisz nemzedékem legjobbjai
nem bíznak nemzedékem legjobbjaiban
látva, némán lapulnak nemzedékem legjobbjai,
nem szólnak, nem írnak, nem üzennek,
csak félnek fogvacogva, hogy hirtelen kiderül,
nem is ők nemzedékem legjobbjai.
Itt, e sarkon, hol nem száguldanak a fúvó paripák,
nem dübörögnek fel a testvéri tankok, dehogy,
némán illeszkednek a forgó fogaskerekek,
és barnahabosan csepeg a fáradtolaj,
mielőtt elérnénk a napsütötte sávig, fölüvölt
a régi nóta:
Hogy nemzedékem legjobbjai
nem hisznek nemzedékem legjobbjainak,
hisz nemzedékem legjobbjai
nem bíznak nemzedékem legjobbjaiban
látva, némán lapulnak nemzedékem legjobbjai,
nem szólnak, nem írnak, nem üzennek,
csak félnek fogvacogva, hogy hirtelen kiderül,
nem is ők nemzedékem legjobbjai.
Ebben a pengetarajos drótokkal kerített kis stadionországban,
ami ma a hazánk, ittfelejtett dalosoké, törtderekú dacosoké is,
ahol a retardált múlt és a letérkövezett jövő közé szorulva
fogatlan, fogadatlan, kúratlan kurátorok kedvét keresve
még mindig borról, lányról, szabadságról szól a
régi nóta:
Fiúk, nemzedékem legjobbjai
már nem hisznek nemzedékem legjobbjainak,
hisz nemzedékem legjobbjai
már nem bíznak nemzedékem legjobbjaiban
látva, némán lapulnak nemzedékem legjobbjai,
nem szólnak, nem írnak, nem üzennek,
csak félnek fogvacogva, hogy hirtelen kiderül,
már nem is ők nemzedékem legjobbjai.
Ahogy meg vagyon írva:
Ott ül Jónás a parton, csapzott prófétaszakállát csiklandja a szellő,
rozsdás nagy késével szeleteli a púposhátú bálnát, akciósan,
a gyűröttbarna reciklikált csomagolópapírzacskókba,
szájsarkában parázsbafúlt cigarettacsikk, szemében szánalom,
izzad a gatyarohasztó melegben, s nem fogy előtte sora a várakozóknak,
a tétlen remény reménykedőknek, a türelmetlenebbek meg már átkozódnak,
öklüket rázva hajigálnak Jónás felé égből hullott kígyót, békát,
miközben, ezzel mit sem törődve, a stadionokhoz vezető térkövezett úton
halomba hordja a szél a hazánkban ideiglenesen állomásozó
rosszkedv és mélabú visszaválthatatlan maradékát.
Abbagnano (1901-1990) egzisztencialista morálfilozófus,
elméletének lényege a negatív tartalmú koncepciókkal
szemben az ember, mint lehetőség az élet pozitív értékeivel.
Zárt ajtókon zörgetsz,
nem fogadnak be ezek a falak,
melyekből asszonysírás szivárog.
Nem tudsz semmit e szivárgásról,
összekeveredik más hangokkal, képekkel,
más gyermekkorokkal, melyben nem leled
a magadét.
Már nincs helyed a kalandban.
sehol nincs már helyed,
sétálsz e falak előtt, mintha lennének ők
őrzői tegnapi lépteidnek, mintha
csendóráidat zárnák maguk köré, úgy
hogy te közben kinnrekedtél,
egy másik esőben, mely elmossa
a szivárgó asszonysírást.
Játszótársnak választasz mást,
hisz játszanod kell ennyi halál előtt
ugyanannyi életet, a lőtoronyban,
a falak zegzugos árnyékában,
az ágyúcsöveken,a lövészárokban,
és főként a felvonóhidakon,
melyekre megterveztetett a holnapi napod,
hogy bebocsátást nyerhess a várba.
’Don Benedetto’ hangja hamis,
Hamiskás lesz az asszonysírás,
az eső zúgása, a csendóra,
hamisan szállnak a lőtorony lövedékének
hangjai egy másik korba,
ahol én még nem voltam gyermek,
hogy feladhassam a várat
csörgő aranyért, vattacukorért,
hogy másé is legyen az én történetem.
A halál mindig váratlanul érkezik, a nagybetegé is, akit az előző percben még megetettünk, beadtuk neki a gyógyszert és aggódva figyeltük ziháló légzését, mert reménykedünk az utolsó pillanatig. Ám annak eljövetelekor nincs értelme egy szék megigazításának, az ágynemű kisimításának, vagy a köteles telefonhívásoknak. De talán egyedül azoknak van – hadd kísérjék el szerettei utolsó útjára szegényt. Az utolsó út mégis a mi utunk, nekünk szertartás, hiszen a megboldogult azon már nem vesz részt, csak a porait mutatják fel a gyászolóknak egy koporsóban vagy urnában. Akinek halt már meg valaki a karjai között, az tudja, mi az utolsó lehelet. Egy sóhajtással, esetleg csak szusszanással kiröppen a testből a lélek, és az itt maradó már nem „valaki”, hanem „valami”, aki nem Ő, csak holmi róla mintázott viaszmás – Madame Tussot panoptikuma ezért olyan undorító. Semmilyen biokémia, semmilyen eszkatológia vagy üdvtan nem magyarázza meg a halottal egyedül maradónak: mi történt? Hol van? Értjük és nem értjük. Látjuk a kedvest és nem látjuk. Borzalmas erő működött itt közre, amely nem ragadható meg vegytani képletekkel, a sinusgörbe kiegyenesedése nem matematikai probléma, itt ülünk élet és halál határán, itt van a jelenség előttünk és nem látunk túl az életen. Nem pillanthatunk be a nemlét ablakán, marcangoló fájdalmunkkal, minden ösztönünkkel érezzük, hogy az a varázslat, amely testének és lelkének egységéből fakadt, mindörökre elenyészett, hogy boldogságáért, amely talán a létezés maga, csak itt, ezen a földön lehetett tenni bármit is. Hogy minden fohászunk, amit utána küldeni vélünk, velünk marad és csak minket vígasztal, vagy dúl fel.
Maradék élete kínzó vád, hogy nem vette észre a végső pillanat közeledtét. Igaz, a férje azon az estén szokott vidámságával feküdt mellé. „A Balaton felől érkező lágy pára a mi vidékünkön házasodik össze a Kisalföld száraz pusztai levegőjével – mesélte. – Az emberek, akik alig visszafojtott izgalommal rakják ki porcelántányérjaikra a mi sonkánkat (bár sokan közülük bizonyosan még a csomagolópapírból felfalnak néhány szelettel), így sóhajtanak Londonban, Párizsban és Budapesten: »Pápán vagyunk«.” „Bevetted a vérnyomás-gyógyszeredet, drágám?” „Természetesen. Úgyhogy a mi sonkasózó mestereinké a jövő. A kezük alól kikerülő combrész gömbölydedsége (itt mintha végigsimított volna a húson), akár a Gulács halma, de az értő sózás dönt el mindent.” Szegény, a köszvénydiéta miatt nem is ehet füstöltsonkát, a szíve miatt pedig a sótól is tartózkodnia kell, gondolta már le-lecsukódó pillákkal. Hamar mély álomba zuhant, csak valami furcsa üresség érzetére riadva kattintotta fel az éjjeli lámpát. Nem, az ura nem halhatott meg. Elkezdte rázni, pofozni, életre cibálni a testet, azután észbe kapott. Hátha valami szervi bajt súlyosbítana. Telefonált a mentőkért.
Most egy fintor futott át a férje viaszarcán.
– Ugye csak nagyon mélyen elaludtál? Már így is halálra rémítettél.
Az urának lenyílt az ajka, s mintha sóhajtott volna. Jézusom, nem, csak…
– Meghalt – vette le a füléről a sztetoszkópot a mentőorvos. – Sajnálom, asszonyom. Telefonálok a halottszállítókért.
– A halottszállítókért?
– Vigasztalódjék, asszonyom.
Vigasztalódjon. Ebben a helyzetben az ember azt sem tudja, mit akar. Azt, hogy mielőbb megérkezzen a furgon, vagy pedig soha ne érkezzen meg. Mert ha a férje elmegy, többé nem jön vissza. Elmegy… Most tört fel az asszonyból a zokogás, ura arcát, kezét megfürösztötték a könnyei. Kielégíthetetlen tettvágyat érzett. Talán ha előbb gyújt villanyt, még lehetett volna segíteni. Az óra könyörtelenül ketyegett, egyre csak tudatva vele, mind távolabb van az a perc. Hogy is lenne távol, ha újból és újból az pereg képzelete orsóján? Pereg? Inkább áll, mint egy kifeszített óriásvászon, amely eltakarja a mögötte lévő utcát, sőt, az egész életet. Mi lesz most az élet?
Csak téblábolt a lakásban, többnyire az ágy előtt ült, amelynek pőre matracába a férje teste a hosszú évek alatt enyhe kagylómélyedést vájt. A lepedőben vitték el, nem húzta újra az ágyat. Alig használt kagyló eladó. Mit keres itt? Mit ér ez a társasházi odú, „kilátással a hegyekre”? Együtt rendezték be. „Hát még abba a sarokba is be akarsz állítani valamit?” – nézett rá az ura azzal az enyhe csodálkozással, amely mindig ott ült a tekintetében, s már szorgalmasan szerelte is össze az új polcrendszert. Vádlón nézett abba a kagylómélyedésbe. Ekkor a szomszédok: „Fogadd el ezt a kis spagettit. Zöld mártást készítettem hozzá, úgy tudom, szereted.” „Friss szilva érkezett a zöldségeshez. Beszterceinek mondják. Hozzak neked?” „Végkiárusítást tartanak a kisáruházban… Jaj, drágám, ha bármiben…” Mindez nem töri fel a magány kagylóhéját. Sok embert szeretünk. Önzetlenek vagyunk, mindenkiért tettre készek. Csak szóljanak, jövünk, segítünk, visszük, hozzuk, amit szükséges, nagylelkűen kölcsönadunk, esetleg vissza sem kérjük az összeget. Amikor valakinek az elhunytát hírül véve öt perccel később már a futballtabella állásáról vagy az ebédről beszélgetünk, aligha szerettük az illetőt. Ha pedig a gyászhírről értesülve azért szorul össze a szívünk, mert rádöbbenünk, egyszer a mi sorsunk is beteljesedik – jeges rémülettel kezdünk gondolkodni valóságos vagy vélt betegségeinken, miközben orvosi kontrollátogatásokat tervezünk, hogy amennyire lehetséges, kitoljuk a véget –, bizonyosak lehetünk abban, hogy nem tudunk szeretni.
– Nagyszerű ember volt az urad – mondta a negyedik szomszédasszony. – Hiszen ő találta fel a sonkatörténetet. Senki nem hihette, hogy a vadászmesék és a horgász-elbeszélések mellé még felzárkóztathatók a sertés levágott hátsó combjával kapcsolatos anekdoták is. „Amióta a mi vidékünkről eltűntek az örökké párbajkész lovagok és a faluszéli házakból tovarebbeni kész szerelmesek, a sonkasózó mesterek lettek a hőseink – mesélte –, akik nem méricskélték a sót, hanem úgy adagolták, amint azt a szívük diktálta.”
Igaz, lehet a férjéről beszélni, és kell is. Nem az ételmaradék vagy a végkiárusítás fontos most, hanem ő, az emlékezete. Hiszen minden, ami megtörtént velünk, még életünkben emlékezetté válik és velünk marad.
– Nekem az a története tetszett legjobban, amelyben a sonkák karneváloznak.
– Igen, és az egyikük szemérmetes, eladó üszőnek öltözik.
– Aki elfátyolozza az orcáját.
– Vagy ott a mosolygó képű ponty.
– Istenem, alig két hónap, és itt a karácsony.
– Drágám, gyere át hozzánk, ne szomorkodj egyedül.
– Köszönöm, nem is tudom…
Az utolsó napok mozzanatai különös élességgel vésődnek az emlékezetbe, és minduntalan megismétlődnek abban a kép- és asszociációáramlásban, amely, akaratunktól függetlenül, folyton-folyvást zubog a fejünkben. Az ablaknak háttal ül és olvas. A késő őszben még a nyarat idéző erővel akar feltámadni a nap, egy éles fénynyaláb – azzal világítja meg a könyvét –, mint reflektorfény hasít keresztül a szoba félhomályán. Alakja árnyékban, arcvonásai kivehetetlenek, de vállának és fejének körvonalai valósággal lángolnak. Glória, amely minden halált megelőz? Megszólal a telefon. Megjegyzi az oldalt, majd becsukja a könyvet. A fehér, fényes fóliával borított fedőlapról visszatükröződő nap arany négyzetet vetít a plafonra. Igen, az az Apollinaire-kötet. „Ég veled Ég veled/ Véresnyaku nap”. Miért mindig ez a két sor jut eszébe Apollinaire-től? Miért ez a két sor jutott eszébe akkor Miért nem ez: „Nézte őt a kék ég, a fényes nap… alább/ Ragyogó szemével a tündér délibáb.” Kezdetben a férje nem szerette a verseket, de Apollinaire-re rákapott: „A szikla hirtelen megváltoztatta arcát/ A hús ábrázatát hullámét mindenét/ Ami csak elképzelhető/ Az álarcok ti vagytok álcázott arcokon”. Ez nem vers, nevetett fel az ura, ez egy sonkatörténet. Ötödik csengetésre veszi fel a telefont. „Honnan beszél?” „Milyen vizsgálat?” „Köszönöm, nem, egészségesek vagyunk.” Ingerülten: „Hogyan, akkor is? Miért, maga szeret orvoshoz járni a szabadidejében?” Már a lecsapott kagylóra köszönve: „Volt szerencsém.”
„Egészségesek vagyunk” – a halál előtt két nappal. Voltaképp a létezés megszűntéig egészségesek vagyunk? „Sonkatörténet” – jegyezte meg régen, Apollinaire-t ízlelgetve az ura. Várta volna, hogy kikerekítse. Csak évekkel később került sor rá, egy barátokkal elköltött vacsora során, akkor született meg a sonkasózó mester. Hát persze, Apollinaire-hez kezdetben csak egy asszociációt kapcsolt, amelyet lassacskán – talán maga számára is észrevétlenül – töltött meg tartalommal. Az élelmiszeripari mérnök lelkének búvópatakos válasza arra, hogy a költészethez való eredendő vonzódás híján is bele tud csörgedezni abba a hatalmas áramlatba, amelyet literatúrának, de legalábbis irodalmiasságnak neveznek. A sonkasózó mester genezisét követően azután egyre bővült a róla szóló történetek köre. (Ő, irodalmi végzettsége dacára, nem büszkélkedhet semmi ehhez fogható eredeti szellemlángocskával.) Vagy az évek során ura erejének fogyatkozásával fordított arányban válhatott egyre markánsabbá ez a pirospozsgás arcú, fehér kötényes, tevékeny figura, aki – nem utolsó sorban – bármennyit fogyaszthatott legkedvesebb ételéből, amelytől neki tartózkodnia kellett?
De itt a karácsony. Igazán kedves a szomszédasszony, mégsem lehet a terhére. A bánat súly, nem fedi el a mosoly fátyla, csak örvénybe húzná vele a vidámodásra kész társaságot. Ujjai rákulcsolódtak a bevásárlószatyorra. Nem, most először a fát kell megvenni. A fenyőt mindig a férje intézte. Milyen nehéz ez a nordmann fenyő! A halat, a hagymát és a krumplit hazacipelni ehhez képest semmiség. Szépek azok a pontyszeletek. Egy kilót kérek, és négyet külön. És fél kiló halaprólékot, de fej ne legyen benne. Háromnegyed, nem baj. „Karácsonykor a sonka hallá laposodik – mesélte az ura ünnep közeledtével, vendégségben. – Pikkelyekbe öltözik, és nekiereszkedik a hegyi patak friss áramának, hogy az elsodorja a tengerig. Persze nem érhet el odáig, mert kifogják a horgászok, hogy először is a karjukhoz mérhessék a testhosszát. Majd jó esetben bedobják egy vödörbe, ahol mozogni már nem, de lélegezni még tud, többnyire azonban mindjárt a szákba vetik a szárazon, hogy megkezdődjék hosszadalmas passiója. Megesik, hogy a háziasszony rosszul találja el a sodrófával, és még él, amikor levágják a fejét. Az állat a teremtéskor benne rekedt kiáltás okán csak kitátja a száját és kidülleszti a szemét. De ilyenkor torzó teste még percekig rángatózik.” Akárhányszor is látta már ezt az üveges tekintetet, végül úgy határozott, hogy soha többé nem vesz élőhalat. Ez iszonyat, rótta fel férjének a történetet hazafelé menet. „Az. Csak míg az emberek a templomban egykedvűen nézik végig a tizenkét stációról készült képeket, ha egyáltalán végignézik, erre a sonkatörténetre egytől-egyik felkapják a fejüket. Ha pedig a Hal Jézus Krisztus, akkor – bár megkésve – döbbenettel s talán egy kis szánalommal is adóznak az emlékének.”
Felkarikázta a hagymát, amely a halaprólékkal – és a még a nyár ízeit csapdába ejtve lefagyasztott – paprikával és paradicsommal belekerült a fazékba. Az alaplé megnyugtató duruzsolása közben egyenként megforgatta a halszeleteket lisztben, felvert tojásban és prézliben. Minden halféle közül a ponty húsa legomlósabb kirántva. Egyszer lazaccal akart kedveskedni a férjének, de biz az száraz maradt, ha nem lett is teljesen ehetetlen. Ám az ura ugyanazzal az élvezettel falatozott, mintha észre sem vette volna a különbséget. Egyáltalában, soha nem tette szóvá, ha valami balul ütött ki a konyhában: odaégett a pörkölt, nyúlós lett a nokedli, vagy csomós maradt a rántás. Nem, megjegyzéseket csak ő tett: „már megint lecsöppentetted az abroszt”, „nem tudom kijön-e az ingedből”, vagy „na, pucolhatom a szőnyeget”. Ilyenkor az ura, szemét lesütve elnézést kért. Istenem, milyen jó ember volt.
Az ebédlőasztalra borította a hímzett ünnepi abroszt (édesanyja keze munkáját), majd kinyitotta a tálaló ajtaját, hogy kivegye belőle a Zsolnay-étkészletet. Felterítette a lapos- és mélytányérokat. Uramisten, a bejgli tésztát elfelejtette („a bejgli is csak egy a sonkafélék közül” – tréfálkozott a férje), nem fog időre megkelni. Kihullott a kezéből a kínaezüst evőeszköz, a villák összecsendültek. Az alpakka villa cisz hangon szól, állapította meg egy zenész barátjuk. Rámeredt a kedves terítékére. Folyton-folyvást utolsó pillanatainak és elmúlt élete jeleneteinek képei peregtek az emlékezetében. De ugyanannyi halászlé gőze emelgeti a fazékfedőt, ugyanannyi pontyszelet mosolyog a tűzhely mellett és most még bejglit is… Miért? Ujjait gyengéden végigfutatta édesanyja terítőjén, majd határozott mozdulattal a helyére tette a két metszett kristálypoharat.
Mostanában a Duna-parton üldögélek,
hallgatva, ahogy motoz a szél.
Nem szólok, nem beszélek,
locsog helyettem a kőszegély.
Mintha tudná, nem szeretek,
pár dolgot csak, azt hiszem.
A horgászbotjaim, a hajómat a vízen.
Talán’ a susogó nádast,
a görnyedt fűzfákat, mikor
borzolják a hullámok haját.
És a csónakokat is,
mert belekotyognak a csendbe.
Egyik lánca nyikkan, mintha sietne,
bele a Napba, ami mára meghalni
készül a túloldalon.
Ezer, meg ezer alkonyatom
mióta létezem.
A miértről kérdezem az Urat,
jártam poros dűlőutat,
de gőgömből emelt diadalív alatt is.
Nem érdekel, ha elvisz a semmi,
megyek, mert menni kell.
Ám ne legyen üres a kezem,
a balban szerelem, másikban a szép volt.
És a száj, ami úgy csókolt,
mintha vén bort ittam volna,
s lettem tőle a legszabadabb szolga,
dühös vér, a szívbe zárva,
amit rabként terelget az erek kékes rácsa.
Még annyi mindent kéne tenni,
a szálkás esőket arcomhoz szorítani.
Mert nem tudok sírni,
csak nehéz álmaimtól csatakos a párnám.
Nekem ez a világ márvány,
hideg, túl kemény.
Cifra palotákban kongó terem,
és meggyaláz ha fáradsz,
de cigány-lelkem vályogból ver házat,
a villámok ütötte alvégeken.
Én ami fájt mindig leírtam,
néha vörös, néha zöld irónnal,
legtöbbször ösztöneimre bíztam,
verjem bottal, vagy borítsam virággal
ki versem olvasva gondolkodik,
aki szeret, míg tollam csontomig kopik.
Lassan fakulnak a karácsonyi fények,
a Kisjézus ma már négynapos,
a konyhában mosatlan edények,
újra menetrend szerint jár a villamos.
Az aluljáróban használt vonaljegyek,
metróhuzat köhög ki pár járókelőt,
a nagyihoz mennek, mert
évente egyszer meg kell látogatni őt.
Vannak, akik sötét szobában ülnek,
és valami sajog ott a baloldalon,
de legszebb csészéjükbe szűrik a teát,
várva, hogy Isten kopogjon az ablakon.
két almacsutka, pohárnyi víz
aludta át velem az év
utolsó éjjelét.
görbe fény züllött az ablakon,
kék-eső, majd pukkanó-sárga,
s néhány muslica bogárka,
bágyadtan billegett szám
savanykás termikén.
egyedül, mint
barackmag a padlórésben,
rémült szívverésem alig-alig.
hajnalig hányszor keni az égre
vérem, (háromszázhatvanöt
tévedésem) s buja vörös bombák
hányszor rúzsozzák,
Holdpenészes homlokom.
éjfélkor,
az elmúlás főpróbát tart,
nincsenek jelmezek, pucér az élet,
az égen percegő férgek lobbannakelégnek,
a ház mögött
újra hideg huzat nyafog,
s a tarka fénytörmeléket
kosárba szedik a fáradt angyalok.
A kocsmában panaszkodik a barát:
– Most három hónapig munkanélküli leszek. Majd eltöltöm az időt valahogy s elleszek, mint a befőtt. Ilyen az élet. Sokakat elbocsátottak egyébként.
– Figyelj Tivadar, nem fogsz te unatkozni, ismerlek. Úgyis szeretsz olvasni, rendet tenni a ház körül, meg aztán itt mindig szívesen elbeszélgethetünk.
– Köszi, Karcsi, igazán kedves tőled. Mi régóta barátok vagyunk, ez nem is fog megromlani. Kitartunk egymás mellett. Ha belegondolok, hogy amúgy is milyen kevés a keresetem… Na, mindegy, legalább nem melózok, és nem gyötröm magam nyolc órában.
– Látod, minden rosszban van valami jó. De én dolgozok. Három gyerekem van. A feleségem egyedül nem is bírná eltartani őket. Tudod, mi van manapság? A gyerekek lefordulnak az éhségtől az iskolapadban. Ezt az én drága Zolikámnak nem engedem meg. Orvos szeretne lenni. És meg is vannak hozzá a képességei. Okos gyerek. És nekem életben kell maradnom. A másik két gyerekem már nem olyan jó tanuló, de nélkülem elvesznének.
– Nekem nincs egy szál gyerekem se. Még jobb is. Magányos farkas vagyok. A feleségem már halott. Most hogy meló nélkül magamra maradok, ez tényleg nem jó.
– De barátod az van. Nem is egy. Itt velünk bármikor összejöhetsz s kibeszélheted magad.
Tivadar elmosolyodott.
– Igazán rendes. Arra szükségem is van, hogy kibeszéljem magam.
– Én is begolyóznék a magánytól. Az ember társas lény. Te is az vagy, mi mindnyájan a földön. Nem hiszek én a remetékben.
– Igazad van. Én sem vagyok remete. Soha nem is voltam. Bár nagy társas lény sem vagyok.
– Igen. Ezt tudom. Te csendes, szerény ember vagy.
– No, mennem kell – mondta Tivadar, miután kiitta a poharát.
Kezet fogtak, aztán Tivadar ment hazafelé. Húga már várta. Mikor hazaért, Krisztina azt mondta:
– Máskor hamarabb gyere!
– Nem is vagyok részeg!
– Azt látom, de nem is kell, hogy az légy!
– Kedves húgom, megvagyok magam is ám. Nagyon kedves vagy, hogy aggódsz értem, de majd kibírom ezt a három hónap munkanélküliséget. Légy szíves, most már menj haza.
Krisztina értett a szóból, nem kellett neki kétszer mondani ezt, pakolászott, igyekezett indulni. Hirtelen aztán cseng a telefon. Krisztina felveszi.
– Te jó ég! Ez komoly?
S sírva lerakta.
– Mi a baj? – kérdezte Tivadar.
– Meghalt az anyánk. Sarolta halott.
– Ó egek! Nem hiszek a fülemnek! – mondta Tivadar, aki majdnem összeesett a hír hallatára.
Majd átkarolták egymást és sírtak.
– Majd túléljük valahogy! – mondta Kriszta. Kriszta erősebb volt, tudta, hogy Sarolta öreg és beteg volt, számítani lehetett erre. Egy nyugtatót keresett a konyhaszekrényben. Majd egy pohár vízzel odaadta Tivadarnak.
– Anyám! – mondta reszketve Tivadar.
Kriszta aggódott bátyjáért, nem mintha nem lett volna elég neki ez a munkanélküliség… Attól is félt, hogy megbetegszik.
Tivadar elaludt. Kriszta a postát felhívta, ahol dolgozott s azt mondta, hogy most anyja halála miatt szabadságot vesz ki. Azok megértették. Mikor Tivadar felkelt, már teljesen kiszállt belőle az ittasság nyoma is s eszébe jutott, hogy az anyja bizony halott.
– Kriszta! Most magunkra maradtunk.
– Igen. De jól vagy? – kérdezte a húga.
– Igen. Jól vagyok. – majd hátradőlt a fejével.
– Az a lényeg. Tudod, Sarolta nyolcvanöt éves volt, beteg. Nem akarok ostobaságot mondani, de ő már élő-halott volt. Számítani lehetett erre. Hiszen én az utóbbi időben meglátogattam.
Épp most jutott eszébe Tivadarnak, hogy ő csak múlt karácsonykor látta az édesanyját. Szégyellte… S ha eszébe jutott aranyos, törékeny fizimiskája, akkor könnyek jöttek a szemébe. Mint ahogy most is.
– És amikor utoljára láttad, már nagyon beteg volt? – kérdezte Tivadar.
– Eléggé. Az a csoda, ahogy tartotta magát – felelte Kriszta.
– Nagyon sajnálom – mondta sóhajtva Tivadar. Azt hiszem, hogy a három hónap munkanélküliség csak egy dolog lesz. Ugyanis utána sincs már kedvem dolgozni.
– Hogy?
– Jól hallottad! Ezt fel kell dolgoznom.
Kriszta aztán mégis úgy döntött, hogy hazamegy a saját lakására. Csomagolni kezdett. Végül, egy húsz perc múlva azt mondta:
– Majd értesítelek a temetésről.
– Rendben.
Tivadar teljesen magára maradt, belül, a mardosó-lángoló szívében-lelkében is. Ezek után csak Karcsira tudott gondolni. Ő rá van most szüksége. Nagyon rossz hangulatban feküdt le. Másnap a házi teendők elvégzése után egyből az ivóra gondolt. Karcsi biztos ott van – gondolta. Így hát felöltözött s ment a legközelebbi kocsmájába. Karcsi ott beszélgetett egy barátjával.
– Szia! – mondta Karcsi, ahogy egyből meglátta Tivadart.
– Szia! – mondta letörten Tivadar.
Karcsi azonnal abbahagyta a beszélgetést s Tivadar felé fordult.
– No, mi van veled?
– Szomorú hírt kell, hogy közöljek – horgasztotta le a fejét Tivadar.
– Mi baj van? Mi történt?
– Az édesanyám meghalt.
– Mi? Ez komoly?
– Az.
Nagyot sóhajtott Tivadar.
– Tudod, mit akarok csinálni? – kérdezte aztán.
– Mit?
– Ha a munkanélküli időszakom lejár, én már többet nem dolgozom.
– Emiatt?
– Emiatt. Közel ötvenéves vagyok s elegem van az egész világból. Rokkanttá teszem magam. Majd abból élek. Rokkant nyugdíjból.
– Ugyan már. Felnőtt ember vagy, ennyire nem viselhet meg az édesanyád halála. Még dolgozni sem akarsz? – kérdezte Karcsi.
– Megundorodtam a világtól. Az anyámat mindenkinél jobban szerettem. És most kiment a temetőbe. A húgomat is megviselte ez a dolog. Ő is félt, nehogy összeroppanjak.
Karcsi letette a söröspoharat s sóhajtott szinte reménytelenül egy nagyot. Tivadar is inkább hallgatott pár pillanatra.
– Nekem sem él már az anyám! – mondta aztán Karcsi.
– Ó! Köszönöm, ez aztán a vigasz. Csak neked nem egy napja halt meg…
Karcsi erre megsértődött.
– Nem egy napja halt meg, de ez az élet rendje. Ezt el kell fogadnod. Gondolom, már nem volt fiatal.
– Igazad van, de azért nem teljesen. Valóban nem volt fiatal. Örülök, ha én annyit élek.
– Na, ne csináld már ezt a nyavalygást. Miért ne élnél?
– Én az életben a gondokat gyűlölöm a legjobban. Mert a gondok teszik az embert is állattá.
Karcsi elgondolkodott, de aztán a fejét csóválta jobbra-balra.
– Talán igazad van. De nem mondtál újat.
Majd Tivadar egy nagyot merített a söröspohárból. Úgy látta legjobbnak, ha most lelép innen. Már Karcsi sem a régi – gondolta. Kifizette az italát aztán búcsúzott. Karcsi hideg ábrázattal nézett rá.
– Viszlát! – mondta Tivadar.
– Viszlát! – mondta Karcsi.
S hazafelé tartott, sietősen, de úgy, mint akinek nincs is igazi otthona…
Bakszt (Rozenberg): Kosztümterv
Jaj, nagyon vigyázz, ha üveg tört kövön,
magyarázni minek, aki belelép,
tudja, mi volt, messze már dédelgetés,
és csók felejtve, lélek lejtmenetben,
furcsállkodás mindazon, mi megmaradt,
hogy éppen itt, s kinek, oly messze fény és
fénytörés, a szív meg itt. Hiába is
volna páros szerv a szív, már feledve,
a vérkörök is félremennek, félszeg
mosoly és unalom, oly hirtelen jött
fáradás, ha újra látjuk egymást, mit
meg nem éltünk, már sosem miénk az nem
lehet, csak elvagyunk, egy szisszenet és
némi vér, vigyázz a tört üveg, ne lépj.
Mihail Matyusin: Tárgynélküliség
Talán ha fejemben zene,
Kinevezem az élet melódiájává,
S mire ezt kimondom, el is hiszem.
Mit nem kértem – elfogadni,
Köszönetet mondani mindazért, ami van.
Ez már maga lesz a harmónia.
Szám körül idült mosolyránc,
Végigfut egész testemen, behálózódom,
S akár a fakéreg, holt, de megvéd.
Zenét minékünk, csak zenét
Másik fordítás muzsikát javall, az is zaj,
Templom volt a természet, fák néztek.
Nincsen titok. Némi gátlás
Vigyáz arra, ki bármit megtehet magával,
Mással; éppen ezért mégse teszi.
Dalolnak a fák a csönddel,
Versenyt hallgat az égzivatar, farkas, madár;
Míg Írisz fehérre mossa magát.
Mikor veszett el a kedved,
És mikor toltad újra előre az igét,
Hogy ne verbális legyen a világ.
Már éppen apósomékra vártam, elvégeztem a munkám; unottan ácsorogtam a nagyszoba ablakánál, a második emeletről néztem a kandeláberekkel megvilágított parkolót: a fehér, áttetsző függönyön keresztül olyan volt a parkoló, mintha frissen esett hó borította volna be, pedig a gépkocsik kerekei tapodták, mocskolták napok óta. A gépkocsikból kikászálódó emberek, a csomagtérből kiszedve az ajándékozásra szánt tárgyaikat, átvágtak a parkolón a házak felé. Volt, aki a tetőtartóról lebontva a fenyőfát cipelte. Némelyik elég hitvány volt, pedig nem most vehette, elég későre járt ahhoz, hogy ilyenkor még árusítsanak. Bizonyára a külső tárolókból hozták a lakók a fenyőfákat. Az én fenyőm a hétvégi telkemen nőtt fel, egy hete fűrészeltem el a törzsét, közvetlen a talajszint fölött, s tettem be a kisházba, hogy megóvjam a tolvajtól. Nem szeretem a bizonytalanságot még apró dolgokban sem. Ma délután hoztam be autóval a kerti házikóból, hogy feldíszítsem. Ez az én feladatom évek óta. Ez idő alatt a feleségem a konyhában foglalatoskodik, hogy mindketten idejében végezzünk a munkával. Most a libát süti a sütőben. Ropogósra sült libát tálal az ünnepi asztalra szentesténként. Jönnek az apósomék. Hozzák magukkal a fiunkat, Jancsikát, akit ma délelőtt elvitt az asszony hozzájuk, hogy az ünnepi vacsorához, meg az ajándékozáshoz szükséges előkészületnél ne legyen jelen. A gyerek számára csak így érvényesíthetjük a meglepetést. A színes villanyégők már izzanak a fenyőfán a gyerek szobájában. A feldíszített fa alatt a fiamnak, az anyósomnak, az apósomnak és a feleségemnek, Mártának szánt ajándéktárgyak. Az asszony majd hozzáteszi, amit titkon vett nekem. Lehet, már meg is tette a hátam mögött. Nem figyeltem. Igen kedvelem a szenteste hangulatát, az ünnepi vacsorát, szeretem nézni a pompásan díszített fenyőfát, rajta a szivárvány színeiben villogó piciny villanyégőket. Mindig meghatódom a gyönyörűségtől, mert a gyerekkoromban ilyen káprázatosan szép karácsonyfára nem tellett. Nagyon szegényesek voltak a fenyőfáink. Nem is fák voltak azok. Emlékszem, az özvegy édesanyám a falubeli emberektől kapott egy-egy fenyőágat, összekötözte azokat zsineggel, s a plafonon, a mestergerendába vert szegre akasztotta, s úgy öltöztette fel a saját készítésű díszekkel. Égetett kristálycukor darabokat tekergetett krepp papírba, diót göngyölt alufóliába. Ha a család többi tagjai megérkeznek, bekapcsoljuk a Mennyből az angyalt, Márta vásárolta a kazettát valamelyik esztendőben, azt a szalagról mindig leforgatjuk, miközben körbeálljuk a gazdagon díszített fenyőfát, őszintén mondom, elérzékenyülök, a szemem könnybe lábad, az ajkam enyhén megremeg, a sírás környékez, oly nagyon érzem a szeretetet. Ez motoszkált az agyamban, amikor a csengő megszólalt az előszobában. A nagyszobát elhagyva, szapora léptekkel haladtam a bejárati ajtóhoz. A szívem sebesebben kalapált. Megjöttek az apósomék a gyerekkel, gondoltam, s megfordítottam a kulcsot a zárban, lenyomtam a kilincset, és kitártam az ajtót.
– Ah, te vagy az?… hökkentem meg, mert az ajtókeret túloldalán. Zsófi, a nővérem állt. Nem tudtam, mire véljem a látogatását a szokatlan időben.
– Szervusz – mondta.
– Szervusz… – hebegtem.
– Megleptelek, igaz? – nyílt mosolyra a vastag szája széle, a húsos kerek arc fölött, az alacsony homlok alá mélyen ékelődött gombszemeiben huncut fény villant, amit én egyáltalán nem tartottam alkalomhoz illőnek. A restelkedés az, ami megfelelt volna.
Ezt azonban nem mondtam neki. Csak néztem a fekete színű, viseltes télikabátját, melynek az állati prémből készült gallérján a szőrzet imitt-amott már levedlett. A lábszárait fekete harisnya takarta, a lábai barna félcipőkben. A negyvenes éveiben járó, középmagas termetű vénlány görbedt háta kissé oldalra billent. Félrehúzta az egyik kezében tartott tömött műanyag szatyor. Szentisten, ez vendégségbe jött! – hasított az agyamba. Megrettentem. Na, szépen vagyunk – gondoltam gúnyosan, mert az ünnepi hangulatot előre elrontottnak éreztem. Lehet, a városban volt dolga, s csupán a jókívánságát hozta, és hamarosan távozik – nyugtattam magamat.
– Ki az, drágám? – kiáltott a feleségem a konyhából.
– Csak a Zsófi… – feleltem fanyar szájízzel.
– Zsófi?… – hitetlenkedett a hang. Bizonygatni nem maradt időm, mert Márta máris előbukkant a fordulóból. Kipirult ovális, szép arcán meglepetés, gesztenyebarna, hullámos hajkoszorú alatt a homloka az izzadságtól fénylett. Karcsú testét kék otthonka fedte. Sötét szemeiben derengeni látszott a felismerés.
– Bemehetek? – kérdezte csendesen Zsófi.
Nem feleltem mindjárt, mert szívesebben azt mondtam volna, hogy nem. De a testvérem, és ha már itt van, be kell, engedjem, ha rövid időre is.
– Tessék – mondtam, és félreálltam.
Gondoltam, elmondja az érkezése célját, és máris távozik. De nem. Kellemes karácsonyt kívánva átadta a tele szatyrot Mártának. – Egy kis hazai koszt – toldotta meg, s mintha a legszívélyesebb fogadtatásban részesült volna, levette a télikabátját és az előszobafalra akasztotta, majd lehúzgálta a cipőit, s mintha otthon lenne, vonult be, a szobák felé. Én követtem, Márta visszament a konyhába a szatyorral.
– Micsoda fenséges illat – mondta elismerően a vénlány. Akkor csak szagolgasd, mondtam magamban, mert egyéb nem jár neked a libából. Szerencsére a gyerekszoba ajtaja csukva volt, s így csak a nagyszobába mehetett. Be is lépett, és letelepedett az egyik fotelba, az asztal mellett.
– Jó meleg van nálatok – fészkelte magát kényelembe. Jól van, melegedj meg – néztem rá ferde szemmel –, aztán távozhatsz, mert bármely pillanatban megérkezhetnek az apósomék. Nem szeretném vendég társaságában fogadni őket.
– Megkínálhatunk valamivel? – kérdeztem sürgetően, mert éhen csak nem engedhetjük el, s minél előbb legyen túl az étkezésen.
– Köszönöm, de megvárom a vacsorát – mondta szemlélődve a szobában, s a tenyerével hátrasimította a fekete haját, amelyet már ősz szálak tarkítottak.
– Az lehetetlen! – riadtam meg. Ő furcsán rám nézett. – Mert… – kezdtem kínos magyarázkodásba –, ugye, errefelé volt dolgod, ezért látogattál meg minket, és… és te sietsz, hogy le ne késd a vonatot? A vacsora meg később lesz… sokkal később, mint ahogy azt gondolod. – Szerettem volna, ha az érkezésének ez az igazi oka.
– Nem úgy, öcsém – mosolygott szerényen. – Én ünnepelni jöttem hozzátok.
Hajaj!… Erre éreztem rá elsőként az ajtóban. Valamit sürgősen tisztáznom kell a testvéremmel
– Tudod, ugye, a szenteste a családé? – néztem rá figyelmeztetőn.
– Igen – felelte elkomolyodva
– … hogy ilyenkor – nehézkedtem egyik lábamról a másikra – nem illik menni vendégségbe?
– Ahogy mondod.
– És te mégis ide tolakodtál!
– Én?… – meresztette rám apró gombszemeit. – Én családtagként jöttem ide – mondta aztán meggyőződéssel.
Döbbenten néztem.
– Mi… miféle alapon?… – hebegtem.
– Ejnye, már elfeledted? – kérdezte rosszallón.
– Mire kéne emlékeznem?
A vénlány hitetlenkedve nézett rám, majd komor hangon szólott:
– A mama – nyugodjon békében –, a halála előtt azzal biztatott, ha ő már nem lesz, nálatok családtagnak számítok… Gondolom, ezt te ígérted meg neki, merthogy rokonom utána egyedül te maradtál.
Megütközve néztem Zsófit, mert nem értettem a mamát. A biztatást vajon mire alapozta? A beszélgetéseink során valamelyik szavamat félreértette volna? Vagy arra gondolt, ha a vénlány árván marad, szánalomból magamhoz veszem? A mamának emlékeznie kellett arra, hogy sohasem szerettem a nővéremet. Nem volt mit szeretni rajta. Inkább szégyelltem, hogy a szép szál legénynek, mint amilyen én voltam, csúf béka a testvére. Ha fontos dologban együtt kellett mennünk valahová, mindig tisztes távolságból követtem, az idegenek ne is sejtsék, hogy valami közöm van a rút nőhöz, aki ráadásul kacsázva ment, s a lehajtott fejét jobbra-balra ingatta, mintha keresgélne valamit a földön.
Lehet, hogy vétlen a mama – gondoltam. Talán a nővérem kapaszkodóként agyalta ki ezt az indoklást, amivel a magányból megmenekülhet. A mamára hivatkozva akar közénk férkőzni. Számomra ez ésszerűbb magyarázat. Ennek van valós alapja. Zsófi régen vágyott saját családra. Szeretett volna férjhez menni, gyermeket nevelni. Mivel férfi szemnek nem volt kívánatos leány, a legények nem kapkodtak érte. A sors azonban egy esélyt adott neki a boldoguláshoz. Az esetre jól emlékszem húsz év távlatából is. Otthon, falun, a szüreti bálon ismerkedett meg a férfival, aki a szomszéd községből érkezett. A bál után egy héttel a nővérem, meg a legény újra találkoztak. Diskuráltak, nevetgéltek. Ettől kezdve az ember gyakori vendég volt a szerény házunkban.
Zsófi megszerette a jóravaló legényt, aki termetben hozzá illő volt. A másik is hasonló érzelmet táplálhatott a lány iránt, mert alig két hónappal később, november egyik szombatján, a legény megkérte a nővérem kezét. A férfinak hogy mi tetszett meg a ronda lányon, aki hozzá szegény is volt, előttem még ma sem világos… Már az esküvőjüket tervezgették, amikor megtörtént a baj. Ködös decemberi éjszaka volt. A legény biciklin ment hazafelé. A két falu között haladt az úton, amikor hátulról iszonyú erős lökés érte. A teherautó vezetője későn észlelte a kivilágítatlan kerékpárt, és az ütközést már nem védhette ki. Mire a mentő megérkezett, a legény belehalt a sérüléseibe. Zsófi egy esztendeig gyászolta a vőlegényét mintha már a férje lett volna. Aztán múltak az évek anélkül, hogy akadt volna valaki, aki újra megkérje a kezét. Végül vénlány lett belőle. Be kellett érnie a mama nyújtotta családi fészekkel… Idén ősszel a mama jobblétre szenderült. A nővéremnek az utolsó esélye maradtam.
– A mamának én soha nem ígértem azt, hogy téged valaha is befogadlak családtagnak – mondtam higgadtan neki.
Zsófi csodálkozva nézett rám, majd elbizonytalanodva motyogta:
– A mama tévedett volna?…
– Bizonyára – szólalt meg Márta az ajtóban. – Ha csak ezt nem te találtad ki.
– Én?… – hökkent meg a nővérem. – Miért tennék ilyet?
– Hogy fondorlatos módon közénk fészkelődj – szólalt meg a szobába lépve Márta.
Meglepődtem, hogy a feleségem azzal a feltételezéssel érvel, ami az imént nálam is jelentkezett gondolatban.
– Nincs idő a találgatásra – szóltam közbe. – Hamarosan megérkezik apuka, anyuka, meg Jancsika. Ők tartoznak a családomhoz.
– A mama igenis, hogy mondta… – Zsófi hangja elfulladt. – De mért ne lehetne igaz? – kérdezte kétségbeesetten, amikor újra szólni bírt. – Elférnék én köztetek. Van hely itt bőven- röpdösött a tekintete a szobában, mint a riadt madár.
Éreztem, a nővérem nem érti a lényeget.
– Máskor mindig szívesen látunk – ígértem meg neki.
– De mint vendéget. Igaz? – jegyezte meg gúnyosan. Nem feleltem. – Óh, én mafla – hajtotta le a fejét elkámpicsorodva –, elhittem a mamának, hogy mi, testvérek, mindig egy család maradunk, bármilyen körülmények között.
– Csak testvérek! – jelentettem ki nyomatékkal.
Zsófi felpillantott, majd lesütötte a szemét, és az ölében nyugvó, a tisztítószerektől lúgozott, petyhüdt bőrű kezeit nézegetve motyogta:
– Szegény bolond szívem, elhitette az eszemmel, hogy az enyéimhez készülődöm, s az meg az ismeretei legjavát adta a sütögetéshez… Elindulásom előtt sütöttem a süteményt, rántottam a húst, hogy valamennyit frissen hozzam… Beléjük sütöttem a szeretetemet…
– Jó szívvel kínálunk meg mi is – vigasztaltam. – Mit kérsz? Van sütemény többféle, frissen sült fasírozott.
– Nem testi táplálékra jöttem hozzátok – emelte fel a fejét.
Egyébbel pedig nem szolgálhatunk, akartam mondani, de a válaszomat lenyeltem.
– Jól van – szólalt meg újra –, egy kis fasírozottat kenyérrel ennék.
– Hozz neki – fordultam Mártához, és ő máris indult.
– Mintha kő lógna a szíved akasztóján – mondta csendesen Zsófi, amikor a feleségem kiment a szobából.
– Nem érdekel a véleményed – válaszoltam halkan. – A családom nyugalma fontosabb nekem.
– Tőlem, a testvértől félted?… Félrehúzódnék valamelyik sarokba. A közelségetek is megfelelne nekem.
Márta tányéron fasírozottakkal, meg néhány szelet kenyérrel tért meg.
– Jó étvágyat – mondta, és az ételt az asztalra tette.
– Ennétek velem? – kérdezte a vénlány.
Ingattam a fejem. Láttam, a feleségem hajlandó lett volna rá, de megelőztem.
– Nem, Zsófi, mi a családdal vacsorázunk.
Mert ráeszméltem, hogy a nővérem a közös étkezést időhúzásnak szánja.
– Olyan jó lett volna, ha… – kísérletezett Zsófi bátortalanul.
– Nem, nővérkém, nem – mondtam határozottan.
Intettem a feleségemnek, és kimentünk a szobából. A konyhában suttogva megkértem Mártát:
– Ne dőlj be neki, az időt húzná.
– Mégiscsak a testvéred – suttogta ő is.
– Ma este erre ne légy tekintettel. Apukáék bármely pillanatban megérkezhetnek. Ha itt találják Zsófit, kellemetlen lesz. Nem tudjuk bizonyítani, hogy nem mi hívtuk meg.
– Igazad van… Akkor pedig küldd el, mert megzavar.
– Megteszem, ha már evett – nyugtattam meg a feleségemet, s a flakonból üdítőt töltöttem pohárba, amivel visszatértem a nagyszobába.
Láttam, a nővérem hozzá se nyúlt az ételhez. A barna bársony ruha fölött a karjait összefonva a mellén, maga elé merengve üldögélt.
– Szerettem volna, ha velem esztek – ocsúdott fel a gondolataiból.
Hallgattam. Márta utánam jött, megállt mellettem. Zsófi most őt nézte. Ez egyszer melléfogtál, gondoltam magamban, felhívtam Márta figyelmét a ravaszságodra, és megértett, mert a szülei előbbre valók nálad. Alig várja, hogy a fiunkkal megérkezzenek. Délután említette, nagyon kíváncsi, Jancsika hogyan fogadja az ajándékokat. Gyöngyökkel díszített fehér színű blúzt vásárolt az anyjának. Szeretné már tudni a véleményét. Aggódik amiatt, hogy tán nem is tetszik majd neki.
– Az a helyzet, hogy otthon nem készültem semmivel – mondta Zsófi.
– Nem? – kérdezte figyelmetlenül Márta.
– Semmivel. Még fenyőfát se vettem. Nem tölthetném mégis nálatok a szentestét?
– Nálunk aztán nem – kapott észhez a feleségem.
– Nem gondolod komolyan – mondtam fagyosan.
Nem felelt mindjárt. Szelíd tekintettel nézett rám.
– Azt hiszed, hogy van kedvem viccelni?
– Vidd vissza az ételféleséget, amit nekünk hoztál – mondta Márta.
– És hol egyek belőle?
– Nyugodtan megteheted otthon.
– De ott egyedül lennék.
– Az a te bajod.
– Úgy gondolod?
Megelégeltem a dolgot. Rettenetesen idegesített, hogy csak ült ott, beszélt ahelyett, hogy az ételhez nyúlt volna.
– Egyél, Zsófi, egyél! Iparkodj vele.
– Máris elküldenél?
Hallgattam. Nem akartam kimondani azt, amire már anélkül is rájött.
– Szóval nem tölthetjük együtt a szentestét?
– Szeretnénk magunkra maradni – mondtam ingerülten –, hogy nyugodtan készülhessünk az ünnepi vacsorához.
– És mi legyen azokkal, Márta, akik ezen az estén nem ülhetnek senkivel ünnepi asztalhoz?
– Engem nem érdekel.
– Szerinted nem is érdemes beszélni róla?
– Csak fecsérelnénk az időt rá.
– Nézd, nővérem, nem a mi feladatunk ezt megvitatni – mondtam. – Különben sincs időnk erre.
– Ti itthon vagytok, én meg ráérek. A hivatalban innen harmad napra vár a takarítás.
– Pimasz vagy, Zsófi! – nevetett fel idegesen Márta.
– Dehogy. Csak szeretem a társaságotokat.
– A félresiklott életedet ne rajtunk bosszuld meg.
– Ti vagytok az érintettek.
– Mi nem tehetünk arról, hogy…
– Ne vitázz vele – szóltam a feleségemre. Már dühös voltam. – Bejössz ide – fordultam Zsófihoz –, fittyet hányva az illemnek, és sértegetsz minket.
– Hogy indokoltan érkeztem, nem bizonyíthatom. A mama halott. Ami meg a sértegetést illeti, sajnálom. Kiutáltok a szeretet ünnepén.
– A szeretet ünnepén a magad érdekét mindenek fölé helyezed!
– Nem erről van szó – nézett rám ártatlanul Zsófi. Az álszent képe felbőszített.
– Nem kell elismerned. Az ügy világos előttem. Én csak arra kérlek, fossz meg minket a jelenlétedtől!
– Szóval, mégis elkergetsz?
Hallgattam. Márta a konyhába sietett. A zörejekből következtetve a sütő ajtaját megnyitotta, majd a tepsit kihúzta a nyíláson. A vénlány maga elé bámult.
– A mama valóban tévedett – mondta révedezve. – Csak nem úgy, ahogy azt te gondolod – és a fotel karfáira támaszkodva vontatottan felállt.
Hallottam a szavakat, de nem vettem az értelmüket, mert akkorra már a figyelmemet lekötötte a bejárati ajtó fölött lévő csengő. Ha megszólal, bizonyosan az apósomék jöttét jelzi. És az ostoba nővérem még mindig itt lábatlankodik. Szemernyi figyelmesség sincs benne irántunk. A fene egye meg, csak totojászik álltó helyében, ahelyett hogy távozna. Megörültem, amikor végre rászánta magát az indulásra. Totyogva haladt, a fejét leszegte, mintha valamit keresgélne a padlón. Nem akartam sürgetni, pedig szerettem volna, ha szaporábban szedi a lábát. Az előszobaajtónál komótosan vette fel a télikabátját, piszmogva húzogatta fel a félretaposott sarkú cipőit, majd anélkül, hogy elköszönt volna, megnyitotta a bejárati ajtót, és kiment a lépcsőházi folyosóra. Gyorsan bezártam mögötte az ajtót, s amint fordultam, Márta állt előttem. Kezében a nővérem tele szatyra.
– Elment?
– El.
– Pedig akartam, hogy vigye magával az ételt.
– Mi majd elfogyasztjuk – mosolyogtam. – Lehet, az utolsó hazai koszt.
Márta furcsán nézett rám. – Volt egy pillanat, amikor megszántam – szólt csendesen.
– Mert vajból van a szíved, kedvesem – nevettem kényszeredetten, mert az eszembe villant, a nővérem hátha gondol egyet, és visszatér. Melegítő felsőt húztam magamra, a lábam cipőbe dugtam, és lementem a ház elé. Hideg szél mart az arcomba. Apró pelyhekben szitált a hó. Nézegettem jobbra is, balra is. Végre megpillantottam Zsófi görbedt alakját, amint a közeli megállóban éppen felszáll a kék színű autóbuszra. Már nyugodtabban mentem vissza, fel a lépcsőkön, a meleg lakásba.
Nem költözöm, nem maradok:
bennem valami megfagyott,
valami nem hagy indulást,
tükörben minden megutált
béklyózza, hogy el, hogy tovább,
keresd másutt a sok csodát,
s nem maradok, nem költözöm,
magamból mindazt kiölöm,
mi űzne végre innen el,
hamis játszmák mindenkivel,
nem költözöm, nem maradok:
minden egyben és széthagyott.
Mögöttem a semmi mozog,
jelenbe most semmit hozok,
minden jövő fut semmibe,
voltam, vagyok a semmi se.
Hív a semmi, sememberek,
semmin semmi épp hentereg,
semmit iszunk, semmit eszünk,
semmi hitünk, semmik leszünk.
Nincs most semmi a semmiben,
semmiben hisz semmi hitem,
semmisségek semmi égben,
semmi lett a semmiségem.
A katonák fellobogózott vonatokon, örömmámorban, virágcsokorral, arcukon csókokkal, vidám zeneszóval, éljen a háború kurjantással indultak a harcterekre. Nem vették észre, hogy azt kiáltják: éljen a halál, hiszen annak szelleme erőre kapott, és már az indulásnál beléjük szállt. Halottak integettek vonatok ablakából csontkezekkel. Magukat épnek tudó nyomorodottak sírása feszült öntelt mosolyok mögött.
Mindez előjáték volt egy horror operához, vagy inkább egy szörnyű szimfóniához. Be nem hangolt hangszerek őrült zenészei játszottak a világ zenekarában, sátáni karmesterek vezényelték a marsot. A férfiak harci indulója felszikrázva lángolt, s a világot véres pokol borította alkonyodásba, s aztán oly sötét lett, mint ama rengeteg erdőben, hol eltévedve botorkált az ember, nem lelve igaz útját.
És kiáltoztak a kürtök, peregtek a dobok, sírtak a hegedűk. Csellók búsulása, szopránok jajgatása, anyák és megöregedett özvegyek kórusa szólt a szimfóniában, s aztán elhaltak a hangok. Sorsok, melyek csobogó folyók voltak, száraz medrek lettek. A gőg oroszlánjának áldozatul vetettek annyi életet!
Néhány évtized múlva az ördögi műalkotás kiteljesedett. Újra született a rombolás géniusza. Az előháború után a következőt érlelte a zavarodott szellem.
A 20. század olyan volt, mint egy óriás reményekkel indult kisgyerek, aki aztán hideg tekintetű, lelkét vesztett felnőtté lett.
Milyen lesz majd az a század, az a gyermek, ki most növekedik felnőtté, ki most az ifjúkorába lépked? Mi lesz a sorsa, ha kezdik újra a történelem árnyéklovagjai a méltatlan harcot? Lehet még az ember boldog harmóniában úgy, hogy az országok zenekarában magasrendű zenészek játsszanak?
Talán egyszer szép szimfóniáját szüli meg szép harcban az alkotó élet.
Fölösleges ember
Átlépte az élet
Ma itt van és holnap ki tudja mivé lett.
Azért reggel felkel,
álma nem ér véget,
maga elé bámul, a semmibe réved.
Lesz jövendő egyszer,
aki él felébred,
tenni, tenni akar, soha el nem téved.
Mit mondjak, mit mondjak
teneked, teneked?
Nem látlak, nem látlak,
szemed is elveszett.
Milyen volt, milyen volt?
Keresem, keresem.
Vagyok, vagy nem vagyok,
nem tudom sohasem.
Mit mondjak, mit mondjak?
Hallgat a tudatom.
Azóta így vagyok.
Veled ezt tudatom.
Ljubov Popova: Jelmezterv
Mi kéne, ha volna?
Dobos Éva csókja!
Mióta ő elment,
én csak tengek-lengek.
Van fiam, van lányom,
de hiányzik párom.
„Most indulok” mondta,
mintha tegnap volna.
A férfi elvásik,
nincs vele a Másik.
Mert a Másik nincs már,
kiürült a kincstár.
Üres perceimben
többé semmi sincsen.
Az élet ma ennyi,
tessék elviselni.
A versem is balga,
unja, aki hallja.
– Jóska!
– Parancsol?
– Nem ismersz meg? Én vagyok a Bors Jancsi.
– Bors kicsoda? Nem emlékszem. Talán volna szíves segíteni.
– Ennyire megváltoztam volna? Na, jó, segítek: Gáspár András Szakközépiskola. Kapiskálod?
– Mi? Iskolatársak volnánk?
– Nem csak volnánk, vagyunk, illetve voltunk pár éven keresztül.
– A Gáspár Andrásban? Hát… nem tudom. Az igaz, hogy én is odajártam valamikor, de semmiféle Bors Jancsira nem emlékszem.
– Ne csináld, Jóska, ne csináld! Elismerem, hogy a memóriám már nem működik olyan pazarul. Hiába, ötven év, mégis csak ötven év, ráadásul te is jócskán megváltoztál. Kicsit lefogytál, megrövidültél, de attól még rád ismerek.
– Én nem. Bocsásson meg, de komolyan. Nem téveszt ön össze valakivel?
– Oké, haver, látom, a te memóriád még az enyémnél is jobban csikorog. Kár, mert éppen meg akartalak hívni ebbe a nosztalgia bárba. Ilyenformán azonban már semmi értelme, mert mi a francról csevegjünk, ha semmire sem emlékszel.
– Azt nem mondtam, hogy semmire. Valami azért pitymallik. A hangod elég ismerősnek tűnik, meg a szemed, meg a… Jancsi, pajtikám! Keblemre! Hogy nem ismertem fel azonnal az én régi osztálytársamat! Igaz, kicsit meghíztál, és a hajad is szépen megőszült. Na, majd odabent elbeszélgetünk a régi szép időkről, amikor még mindkettőnk fején bozontos üstök lobogott. Addig is hadd mutassam be kedves cimborámat, Tivadart.
– Kibici Tivadar.
– Örvendek. Bors Jancsi. Parancsoljanak, tartsatok velem egy kávéra!
– Szóval lámpagyáros lettél. Gratulálok.
– Á, nem nagy ügy. A kft kicsi, és épphogy csak megélünk. Sajnos sok a szegény ember manapság, így kétszer is megnézik, mire költik a pénzüket. Emellett ott az adó, a karbantartás, üzemanyag, reprezentációs költség. Higgyétek el, sokszor reggelig virrasztok, és töröm, egyre azon töröm a fejemet, hogyan mentsem meg a csődtől ezt a nyavalyás kócerájt.
– Szegény Bors Jancsi.
– Ej, legalább te ne gúnyolódj! Mindenki azt hiszi, amiért van néhány gépem, munkásom, máris a tíz leggazdagabb magyar milliomos közé sorolhat.
– Nem sorolhat?
– Még száz közé sem, öregfiú. Csányi Sándor, Demján Sándor, Várszegi Gábor, Leisztinger Tamás. Ők igen, ők már valakik, miközben én napi gondokkal küszködöm. Képzeld el, épp a minap kellett eladnom a balatoni villámat, hogy kicserélhessek néhány elavult masinát. És ez még nem minden! Még a kocsimat is megfújták, nehogy egy percig is jól érezzem magamat.
– Ez ám a malőr. Maga, vagyis te kire gyanakszol?
– Legelsősorban a könyvelőmre. Az él-hal a luxuskocsikért.
– Neked olyan van?
– Csak egy tré Mercedes, a feleségemnek BMW, de hogy a fiamnak is vegyek egyet, arra bizony már nem telik. Mégis minket irigyel a fél ország, alkalmazottaim sztrájkolnak, a szegényebbek megvetnek, pedig ha csak félig annyit küszködnének, mint én, a szőrösszívű góré, fele annyi munkanélküli csellengene az utcákon. Na, ez a ganajtúró, ez a nyikhaj könyvelő szúrta ki a Mercimet. Először csak a kerekeit, aztán jobbat gondolt, és elhatározta, meg is fújja magának. Mármint a kocsimat. Valószínűleg bosszúból, miután lapátra tettem őkelmét.
– Kirúgtad? De honnan tudod, hogy ő tette? Van rá tanúd, bizonyítékod?
– Egyelőre nincs. Csak úgy megsúgták a tégláim. De, ne félj, megszerzem, egyébként is rászolgált, hogy útilaput kössek a talpára.
– Mert?
– Hanyag, lelkiismeretlen tisztviselő. Holott megtanulhatta volna, nálam nincs lazsálás, óránkénti „kávészünet”, traccsparti, ugye, főnök, nem bánja, ha beugrom egy percre a városba, amiből persze óra lesz, ha nem egy fél délelőtt.
– Nyugi, ezek a tisztviselők már ilyenek. Kenyeret adsz nekik, megbecsülöd őket, erre hálából megmarják a kezedet. Igaz, Tivadar?
– Pontosan. Az egyik megmarja, a másik meg szinte elvárja, hogy megcsókoljuk a fene…
– Köszönöm az együttérzést. Ez igazán jólesik. Látom, maguk is tapasztalatból beszélnek. Apropó, még nem is kérdeztem: Jóska, Kibici úr maguk miben utaznak?
– Hogyhogy miben, és mégis mi célból? Nyaralni, mert arra aztán tényleg nincs pénzünk.
– Hehehe, hihihi, vicces ember a barátod.
– Igen. Minden folyik, minden változik, csak a Tivadar humora változatlan.
– Szóval? Mivel foglalkoztok jelenleg?
– Mi? Mármint hogy…
– Semmivel. Ugyan, mi a csudával foglalkozhat két csóró munkanélküli?
– Jól adja, de komolyan: önök mit gyártanak?
– Na, ide figyeljen, tisztelt milliomos úr!
– Tivadar! Megengeded, hogy én is szóhoz jussak két percre?
– Egy pillanat! Maga most viccel vagy haragszik?
– Dehogy haragszik, humorizál. Csak egy kicsit, hm, sajátságos a humora. Ő… izé… csak azt akarja közölni, hogy mi semmit sem termelünk. Hiszen nincs is gyárunk, Jancsikám, se kft.-nk, se zrt.-nk, se anyánk tyúkja, miután mindketten…
– Ez… ez egyszerűen nem igaz. Eszerint ti valóban munkanélküliek lennétek?
– Nem munkanélküliek, dolgozók, pontosabban minisztériumi tisztviselők. Te meg, Tivadar, légy szíves, ne rugdosd a lábamat! Jancsika a barátom, most mit titkolóddzunk előtte!
– Bocsánat, nem sejtettem, hogy ilyen titkos munkakörben dolgozol. Netalán a hadügynél?
– Nem titkos, de azért dobra verni sem tanácsos. Tudod, a lobbi miatt, mert sokan megkörnyékeznek ám bennünket. Kérvényezők, vállalkozók, adósok, csak győzzük őket fogadni.
– Ilyen magas rangod van?
– Tévedsz. Semmiféle rangom sincs. Megjegyzem, nincs is rá szükségem. Megkeresnek engem így is, tudniillik nélkülünk még egy miniszteri osztályvezető ajtajáig sem juthatnak.
– Tehát olyan titkárféle vagy! Nem rossz állás, sőt… Te burokban születtél, esküszöm. Ezek után már meg sem lepődnék, ha neked a Balatonon kívül, mondjuk, a horvát tengerparton is lenne egy szerény vityillód.
– Hát istenem, az ember igyekszik, igyekszik. Persze tisztességes keretek közt, mert a legjobb út az egyenes út, még ha olykor nehéz is.
– Lám-lám, miből lesz a cserebogár! Pedig milyen ágrólszakadt diák voltál valaha. Akkor sajnáltalak, most viszont irigyellek. Feltételezem, hogy családod minden tagjának külön autója is van. Meg számítógépe, tévéje, szobája, mosdója… Eltaláltam?
– El.
– Akkor most te rendelsz nekünk, Kun Jóska, illetve elnézést! Elszaladt az idő, mennem kell. A feleségem biztosan nyugtalankodik már miattam. Fel is hívom mindjárt a mobilon.
– Micsoda? Hallod, Tivadar? Még azt is be kell, jelentse, hol, mennyi ideig marad a városban.
– Nem kell, így illik. Nálad talán másképp van?
– Tivadar!
– Teljesen. Józsi meg a felesége szuverén személyek. Mindketten szabadok, oda mennek, ahová és amikor csak akarnak. Nincsenek tabuik, tiltott témák, barátok, amiért elnézést kell kérniük, ha megszegik a hitvestársi normákat. Tulajdonképp normáik sincsenek, mert amiért egyikük lelkesül, azt biztosan nem utálja a másik sem.
– Igazán? Istenem, még ebben is milyen mázlid van! Bárcsak ilyen nejem lenne nekem is! Szó se róla, Micike is megértő, de csak ha mindenre rábólintok.
– És te rábólintsz?
– Sajnos rá. Nem mindig, és nem is olyan könnyen, de megteszem. A házi béke kedvéért. Csupán egyet nem hiszek: hogy főzni is tud a b. nejed, mert aki ilyen ösztövér, mint te, Józsikám, annak a neje sem sokat forgolódhat a konyhában. Hacsak nem vendéglőkben étkeztek.
– Előfordul. Amúgy van egy takaros házvezetőnőnk, aki rendszeresen főz nekünk, mert én nemcsak tisztelem, meg is kímélem az asszonyom. Másrészt edzek, fitneszterembe járok, kérdezd csak meg Tivadart! Ezért nem magas a vérnyomásom sem, a koleszterinem oké, cukor 4,90, egyszóval no problem, ahogy Schwarzenegger mondaná.
– Én pedig ismétlem: le a kalappal előtted. Tudomásom szerint ennyire egy osztálytársunk sem vitte még. Tulajdonképp melyik minisztériumban dolgozol?
– Az ipariban.
– De hisz ez nagyszerű! Épp oda készültem a napokban, ugyanis volna egy üzleti ajánlatom a kormánynak. Már ha egyáltalán szóba állna velem ott valaki.
– Milyen ajánlatod? Megrendelés? Kemény dió! Mit szólsz hozzá, Tivadar?
– Ki van zárva. A konvergencia program kellős közepén? Hacsak, hm, meg nem kenjük valamivel azt a kereket, különben a kérvénye oda sem jut, ahova címezné.
– No persze, én is így gondoltam. Nézzük! Ötven ezres elég lesz?
– Majd… majd megbeszéljük. Addig is kimegyünk Tivadarral a mosdóba.
– Menjetek csak! És köszönöm, hogy nem hagyjátok cserben Bors Jancsit.
– Hú, csakhogy megszabadultam ettől a memóriazavarban szenvedő gömböctől!
– Hogyhogy? Lelépünk? És az ötvenezer? Nem kis pénz ez, te dilinós.
– Nem, de van, ami még ennél is többet ér nekem.
– Konkrétabban?
– Tudod te azt nagyon jól. Igaz, többször is hazudtam. Először azzal, hogy osztálytársamnak neveztem, holott soha életemben nem láttam ezt a gömböcöt.
– Puff neki! És másodszor?
– Amikor miniszteri tisztviselőknek, afféle szürke eminenciásnak adtuk ki magunkat.
– Ez viszont jó éca. Nem is igen értem, miért ne húznánk hasznot belőle.
– Mert nem ezért játszottam el a milliomost, egy makkegészséges sportsmant meg az ideális férjet is, hogy kicsaljak belőle pár lepedőt.
– Hanem?
– Hogy irigyeljen már egyszer engem is valaki. Engem egész életemben sajnáltak. Először a szüleim miatt, akik már gyermekkoromban elhunytak, kopott ruhákban jártam, éheztem. Jelenleg dettó, miután még munkám sincs, ugyebár.
– Akárcsak nekem, és ő, micsoda abszurdum, még ő sajnáltatta magát mivelünk. Te meg be is ugrottál, és úgy sajnáltad, hogy újra meg újra kinyílt a bicska a zsebemben.
– Igen, fordult a kocka, barátom: most én sajnáltam őt, és ő irigyelt engemet.
– Így már értem. És jólesett?
– Eleinte igen, de már nem nagyon: sokkal rosszabb lett tőle a szám íze, mint azelőtt.
– Hophó! Aztán miért, eminenciás uram?
– Mert nem én vagyok az a szerencsés fickó, aki burokban született.
Végre esik.
A cseppek nyíló szemeket rajzolnak a száguldó folyóra,
s tárgyainkról apránként leoldják a rájuktapadt hétköznapot.
Még egyszer színt adnak a régen-hullt levélnek
s színt adnak a szónak is,
melyet az elme, mint pillangót a gyűjtő,
papírra tűz.
Végre esik.
Olyan ez, mint betegen átizzadt éjszaka után a szellőztetés.
Mélyen beszívja a város a nedves föld fanyar illatát,
s az kiszorítja belőle
rég megromlott káprázatok bizarr bűzeit.
Végre esik.
A szitáló eső engem is józanra mos.
Majd józanságom mögül, ha csak egy pillanatra is,
mint leázó smink alól a női arc,
felbukkanok.
Résnyire nyílt ablakon át
tüdőmbe dőlt a friss hó
illata.
Fény festette át a szobát
s eltűnt az éj falra hányt
bánata.
Dúlt arcom a résre tapadt,
mohón falta szemem a
fehéret.
Bőröm alól öröm fakadt:
a tél kristálygyümölcse
beérett!
Fölszántotta a havas földeket
szikrázó szemed, a Nap,
s a száguldó vagon ablakából
szemem fehér fényt arat.
Mint mérges kelés fakad fel bennem
az évezredes harag,
hogy nem tudtam tiszta maradni, mint
e hófedte földdarab.
Msztyiszlav Dobuzsinszkij: Csönd. A városi álmok sorozatból
Még a hatvanas években történt, hogy egy gyakorló tanítási idejét töltő magyartanár jelölt majdhogynem pánikba esett az egyik teljesítendő feladat miatt.
Gyakorló iskolája, a nevezetes Apáczai Csere János, tizenkét osztályos iskola volt, ahol az általános hetedik osztályában Petőfi János vitézét kellett tanítania, míg a gimnázium harmadik osztályában kijelölt feladatként Ady: Héja-nász az avaron című költeményét kapta.
A János vitézzel tulajdonképpen nem volt baj, a népmeséből tündérmesébe átcsapó történet távol esett ugyan attól a világtól, amelyben a gyerekek éltek, de Petőfi lenyűgöző, szemléletes ábrázolása nyomán egy kalandfilmbe való bekapcsolódással ért fel. A kapott házi feladat, „A francia király vendége voltam” megírása sem eshetett nehezére a gyerekeknek, mert a következő órán többen is jelentkeztek, hogy felolvashassák műveiket. A fiúk ínycsiklandozó menüsorokat írtak le, bámulatos volt, hogy milyen különleges fogásokkal traktálták őket. A lányok pompázatos öltözékükről számoltak be, többen azzal is dicsekedtek, hogy János vitéz a bálban felkérte táncra őket. Az egyik kislány a parkban csak beszélgetett János vitézzel, mert János vitéz szerinte nem vett részt a táncban, földig érő kardja megakadályozta volna ebben.
De a második feladat, a Héja-nász az avaron, már valóban gondot okozott. Ezért a tanárjelölt arra kérte vezető tanárát, a kiváló és népszerű Szablyár Ferencet, hogy ehelyett inkább Ady néhány szimbolikus versét elemezhesse. Például a Kocsiút az éjszakában, A fekete zongora, a Jó Csönd-herceg előtt erre nagyon megfelelne. A csere indokolásául azt hozta fel, hogy a kijelölt vers tartalmi elemzése a tanulók életkori sajátosságai miatt kínos lenne. És ha nincs személyes élmény, az irodalmat sem szerethetik meg. Viszont az általa javasolt költemények talán könnyebben feldolgozhatóak lennének, hiszen a szorongások, az ismeretlentől való félelem az ő korosztályuk jellemzője. Vezető tanára végül is áldását adta javaslatára, ő viszont azt javasolta, hogy keressék meg a szimbólumokat házi feladatként a tankönyvben szereplő versben.
Az egyéni elgondolású óra végül is sikeresen zajlott le. Az elemzésre szánt verseket fiúk olvasták fel. Lányok a felolvasásra nem jelentkeztek. De nagyon figyeltek. Nem magukba mélyedve, hanem a fiúkat szemügyre véve.
A tanárjelölt huszonhárom éves leányzó azon is sokat morfondírozott, hogy az azonos korú fiúk és lányok mennyire különböznek reagálásaikban egymástól. Megtanulta például, hogy soha nem szabad felhívnia lányt, hogy foglalja össze az órán elhangzottakat. Zavarba jönnek. Miről is beszéltek? Annyi mindenről volt szó. De nyugodtan fel lehet hívni bármelyik fiút, még azt is, aki mindvégig kibámult az ablakon. Valami érdekeset biztosan mond. De azt is lehetőleg el kell kerülni, hogy fiút szólítson fel arra, hogy olvassa fel a házi feladatot. Még a jó tanulók is csak zavartan mosolyognak ekkor. Nem írták meg. Ez ügyben jobb, ha a lányokhoz fordul.
Az ifjú tanár nénit annyira megviselte elképzeléseinek megvalósítása, hogy Ady-kötetét a tanári asztal fiókjában felejtette. De ez is csak a tanítási nap végén jutott eszébe. Visszament hát az osztályterembe érte. A legnagyobb meglepetésére két fiút is talált a teremben, holott szokás szerint a tanítás befejeztével az utolsó órát adó tanárnak kellett a tanulókat a kapuig lekísérnie. Ott a tanár elköszönő szavaira a gyerekek kórusban elzengték a válasz-köszönést és a kapun kimentek. Hogyan kerültek mégis ide?
– Hát ti, hogyhogy visszajöttetek?
– Nincs senki otthon ilyenkor, nem jó hazamenni. A tanárnő is tudhatja ezt, benne van a Jó Csönd-hercegben! – A magas, kócos, szemüveges fiú szemrehányóan nézett rá. – „Hátam mögött jön tíz-öles / Jó Csönd-herceg / És jaj nekem, ha visszanézek.” – Még gesztikulált is a szavaláshoz, karjait széttárta. – „Egy jajgatás, egy roppanás. / Jó Csönd-herceg / Nagyot lépne és eltiporna.”
A másik fiú is megszólalt. – Marha rossz ám egyedül otthon, ezért is tanultam meg ezt a verset, mintha Ady rólam írta volna: „Szeretném magam megmutatni / Hogy látva lássanak”, „Szeretném, ha szeretnének / S lennék valakié / Lennék valakié.” Itt még elvagyunk egy kicsit, beszélgetünk. A vonatom is később indul haza, csak egy óra múlva. – Az izzó tekintetű fiú kimelegedett a vallomástételben, abba is hagyta, nem szólt többet.
Az egykori tanárjelölt még ma is, fél évszázad múltán, ha eszébe jut, elmereng ezen a jeleneten. Azon is szokott gondolkodni, hogy vendégül látják-e még a mai iskolások János vitézt és Jó Csönd-herceget?
Ljubov Popova: Textilterv
Öltözöl – vetkőzöl, de hiszen
a tenger vagy, rajtad a ruha ár-apálya,
köldököd középkörének örvénye,
hasad a legszebb focipálya,
én meg dülöngélek, mint
a felhőkarcolók, ablakszemeim ragyognak,
nézd, tenyerem-teraszát adom,
rám sugárzó Napodnak,
ó, te nőben kislány, kislányban nő,
Szent Erzsébet és Kleopátra ivadéka,
körözök feletted, mint szóval
éhes verseit etető héja,
most kávédat kevered, nem emlékszel
már a tehénre, de Chagall falujára igen,
vágyaimban szereplő meztelen testedre,
Murillo szőlőleveleit viszem,
Magyarország romantikus ország,
kanyarog benne a Duna-sálja,
én megfordítom neked az időt „Évám”,
és az almát visszateszem a fára.
A város lett a szeretőd,
az utcák, a házak, a kirakatok,
míg te a kávéházakban melegedsz,
én csontjaim oszlopaihoz odafagyok,
megcsalsz a sikátorokkal, a lépcsőkkel,
a rendőrrel, a jegyellenőrrel,
hogy lehet, hogy míg az idő éveket veszít,
te mégis szépen öregszel,
aluljárókban jársz, bujkálsz járműveken,
mint macska elől az egér,
de hiába állsz meg egy saroknál,
csendedben versem utolér,
már régóta külön élünk, te a várost
járod, én az emlékhelyeket,
valahol most is keresztbe rakod a lábadat,
míg újságok suttogják a nevedet,
te már a város platina kártyás ügyfele vagy,
belépned mindenhova szabad,
hogy felettem gyalogolj el…
várom a Lánchíd alatt.
Andrej Belogrud: Fémmunkások klubjának terve
És neked miért nincs gyereked? – kérdezte Judit.
Váratlan kérdés volt, előbb még Barbiékkal beszélt és nevetgélt. Most mit mondjak?
Talán azt kellett volna válaszolni, mint Réka: elváltam, gyerek nincs, vagy mint Mariann: boldog vagyok a párommal és ez a lényeg.
Vagy hazudni valamit.
Sóhajtozni a mesterséges beültetésekről, szidni az egészségügyet, a hosszú várakozási időt, a drága gyógyszereket… Esetleg halkan, szomorúan sóhajtani egyet: már volt vetélésem… de vajon hány vetélés magyarázza meg a több éves gyerektelenséget? Egy? Kettő? Három?
Hazudni kéne valamit.
Csak az a baj, hogy képtelen vagyok rá. Egyszer próbáltam csak, fülig vörösödtem, a kezem leizzadt, a hangom helyett pedig csak valami értelmetlen krákogás jött elő a torkomból.
– Te még hazudni sem tudsz, kicsim – mondaná az anyósom Klárika. – Klárika vagyok, hívjál csak Klárikának – mondta mosolyogva, mikor Bence először elvitt hozzá. – Semmiképpen sem Klári néninek, nem vagyok még olyan öreg – nevetett. – Szerintem jó barátnők leszünk – tette hozzá.
Nem lettünk azok. Ő a földszinten lakott, mi Bencével az emeleten.
Nem hagyom egyedül az anyámat abban a nagy házban – szögezte le Bence már megismerkedésünk elején. Akkor én a tanári fizetésemet különböző kisebb-nagyobb hostess munkákkal egészítettem ki, így találkoztunk egy elegáns termékbemutatón. Azt, hogy Bence ragaszkodik Klárikához, természetesnek találtam. Az viszont már zavart, amikor már odaköltözésem első napján – mialatt Bence dolgozni ment –, feljött kérdezősködni. Mit csinálsz? Jól érzed magad, Sápadt vagy! Egyél valamit! Ha akarod, hozok aszpirint. Nagyon idegesített a helyzet, mivel Bence javaslatára ekkor már kiléptem az iskolából (én eltartalak kicsim, nem lesz gondod semmire, úgy élsz majd mint egy kis hercegnő!) és otthon voltam egész nap. Hiába panaszkodtam Bencének, a látogatások folytatódtak. Mit főzöl? Ne haragudj, ez ehetetlen! Mit csinálsz egész nap? Te csak folyton ülsz, olvasol és tévézel! Csinálj már valami hasznosat! Amikor azonban felvetettem, hogy egy hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó iskolában taníthatnék, csak elhúzta a száját: mi nem keveredünk prolikkal!
Na és azok a vasárnapi ebédek, amiket végig feszengtünk Bencével, amikor Klárika kebelbarátnői Jucika, Terike és Magdika unokáiról áradozott, ő meg a desszert után elsóhajtotta magát: úgy látszik, én már nem leszek nagymama, rátok nem számíthatok…
Bence egy ideig türelmesen hallgatta a szónoklatokat, aztán kifakadt: biztos veled van baj, igazán elmehetnél már orvoshoz! El is mentem a kerületi rendelőbe. (Bencének több orvos ismerőse is volt, de nem akartam nekik magyarázkodni, a kerületi rendelőben meg több orvos váltotta egymást és csak egyiket ismertem közülük.) Az orvos rám nézett és azt kérdezte: hetente hányszor élnek nemi életet? Kétszer – nyögtem ki és azt hittem elsüllyedek szégyenemben. – Az kevés! – vetette oda. A vizsgálatokról szóló papírokat beledobtam az első kukába.
Otthon Bence csak rám mordult: na, mi volt? Elmondtam. Először csak nevetett: nocsak, a kíváncsi doktor bácsi! Aztán hirtelen dühös lett: mit képzel ez a kókler, ez a sarlatán? Törődjön a saját dolgával! Legalább megvizsgált? Mikor halkan nemet suttogtam, ledübörgött a lépcsőn és úgy becsapta maga mögött az ajtót, hogy beleremegett az egész ház.
Akkor Bence már alig ért hozzám, ha mégis, gyorsan letudta a dolgot. Rám sem nézett, csak magára figyelt. Egyre később jött haza és egyre korábban ment el.
Mikor Klárikát faggattam, ő csak a vállát vonogatta egy apró mosoly kíséretében: tudod, milyenek a férfiak… Egyszer Bence kedvencét főztem, hétre ígérte magát. Elmúlt nyolc óra, kilenc, tíz… Lefeküdtem, a tányért pedig a konyhaasztalon hagytam. Másnap ugyanott találtam érintetlenül.
Máskor otthon hagyta a mobilját. A kijelzőn különböző nevek villantak fel: Adri, Sziszi, Judy… aztán Judy, Adri, Sziszi és megint Judy. Az üzenetek száma is szépen nőtt, és amikor az „Önnek 15 üzenete érkezett” feliratnál nem bírtam tovább belenéztem az egyikbe. Judy írta és úgy kezdődött: Kedves szőrös mackóm! Bence hamarabb érkezett haza, meglehetősen idegesen. – Itthon hagytam a mobilomat – vetette oda. Aztán elment. Azon az éjszakán már nem láttam…
Néha azon töprengtem le kéne lépni, de miből élnék meg egyedül egy albérletben? Végigsimítottam a krémszínű spanyol fürdőszobacsempén, a hófehér plüss kanapén, a türkizkék és fehér rojtos rongyszőnyegen és maradtam…
Ekkor már a havonként jelentkező piros foltok a betéten megkönnyebbüléssel töltöttek el. Hála az égnek, megint nem sikerült…
Bence viszont közben mindenféle gyanús ügyletbe keveredett. Nekem a megismerkedésünkkor azt mondta, autókereskedő, de sosem mutatta meg az üzletet. Egyszer elkaptam egy telefonbeszélgetés részletét, amiben valami alvázszám és rendszámtábla cseréről és a kocsik átfestéséről volt szó. Én azonban nem akartam tudni, miből veszi a csodaszép ruhákat, a legdivatosabb bútorokat, a művészeti albumokat, Klárika pedig boldogan fogadta a karácsonyi és születésnapi gyémántgyűrűket, sosem kérdezte meg miből telik rá…
Mikor utolsó barátnőm, Zsanett azt mondta, ez egy gengszter, azonnal hagyd ott, megszakítottam vele minden kapcsolatot.
Pedig ekkor már Bence is aggodalmaskodóan nézte az ajtót és az ablakokat. Nemsokára hivatott is egy lakatost, aki rácsokat helyezett az ablakokra. Amikor siránkoztam, hogy úgy néz ki a lakás, mint egy börtön, rám mordult: kuss, nem kérdeztelek!
A mi vasajtónk, ami az emeletet a földszinttől elválasztotta időben elkészült, a földszintit csak későbbre ígérték. Egyik reggel, mikor Bence már nem volt otthon, furcsa zajokra ébredtem. Mintha egy horda özönlötte volna el a földszintet, ajtócsapkodást, székzuhanást, lábak dobogását hallottam. Szerencsére tudtam, hol a kulcs és bezártam a vasajtót, amin nemsokára dörömbölni kezdtek… Remegő kezemet a fülemre szorítottam és bemásztam az ágy alá, majd lehunytam a szemem…
Sokára lett csönd, az ajtót pedig csak jóval később mertem kinyitni. Lent iszonyú kép fogadott. A vitrin porcelán figurái apró darabokban a földön hevertek, a képeket valaki csíkokra szaggatta, a kis székekből csak apró fa darabkák maradtak… A széf kinyitva, üresen állt.
Halk nyöszörgést halottam az egyik asztal alól. Klárika feküdt ott megkötözve, a száján ragtapasz. A szeme úgy fel volt dagadva, hogy alig tudta kinyitni, a lábán és a karján iszonyú vörös sebek. – A notesz, Martos István – suttogta.
A doktor gyors volt és diszkrét. Kiküldött egy nővérkét, aki segített Klárikát ápolni. Bence csak három hét múlva került elő. Széles mosollyal lépett be az ajtón. – Tisztulni kezd a levegő – mondta…
Judit még mindig engem néz és várja a választ.
Mondani kéne valamit.
– Ki kell mennem a mosdóba – nyöszörgöm. – Jól vagy? – kérdezi Adrienn mellettem.
Elkezdek futni a mosdó felé. Adrienn táskája, ahogy kihúzom a székem, lezuhan a földre.
Valaki utánam kiabál: Zsófi!
Futok tovább.
Mondták a lányok, hogy a WC a folyosó végén van. Tiszta labirintus. Egy pincér három tányérral egyensúlyoz. Későn veszem észre. Összeütközünk. Az egyik tányéron valami vörös szósz volt, amiből jókora adag a fehér ruhámra fröccsen.
Benyitok az első ajtón. Fehér köpenybe öltözött férfiak sürgölődnek különböző lábasok körül. A második ajtó mögül egy partvis esik rám. A harmadik ajtó zárva. Végül meglátom az utolsó ajtón egy elegáns hölgy alakjának az árnyképét.
Az egyik fülke foglalt, a másik szabad. Kitör belőlem a zokogás. A lábam összecsuklik. Fejemet a hideg csempéhez szorítom.
Biztonságban vagyok…
Itt senki sem találhat rám… és ha sokáig itt maradok, talán Klárika, Bence és Judit is eltűnik majd…
Vlagyimir Kozlinszkij: Agitátor
– »The Two Oaks« lehetne a szálláshelyem neve.
Vendég szemem a kontinens
legutolsó ajándékát
kapja meg, előttem van egy
fogyatkozó tölgy. A közös
hajnalunkat köszöntené
velem, még valamennyire
ad a látszatbüszkeségre,
fölemeli az ágait,
zöldre festi a fényt. Ahogy
eddig, most is ébred a nap.
Számolná a leveleket,
nyári uzsorára adott,
smaragdutánzatú, hamis
hernyóvagyont. Ami maradt,
az itt a lepkének se kell.
Hull a lomb, kényszeredetten
engedékenyek, mást úgyse
tehetnének az erőtlen
gallyak, hagyják eljátszani
a szelet. Félszárnyon érnek
földre az avarkincsek. Múlt,
akár a tegnapi, dúsabb
korona, gazdaggá tenne
törzset, gyökeret? Igen, ma.
Nézem az életikremet,
fiatalkorát elégszer
elfelejtő és örökké
kéregvén fát. Az enyém? Nem.
Csak a nekem szánt, rámhagyott
üzenete. Tanulhatnék
a rög fölött uralkodó
mozdulatlan, évszakokkal
elkokettáló királytól.
Mintha akkora eséllyel
gondolhatnék a legújabb
tavaszként remélt jövőre,
mint számtalan rügyhajtását
a teremtéstől elváró
óriás. Mikor jön a tél.
Okulva a példájából,
kezdem letakarítgatni
magamról az emlékeim.
Levedlem a régi énem,
némi sansz fejében lassan
lepergetem a testemről,
a lelkemről a hetekkel
korábbi tapasztalatom.
A hazagondolás minden
mikeskelemenpercétől
megszabadulok. Elkezdek
turkálni a hátizsákom
legmélyén, a nagynehezen
összekeresett pénzemért
kialkudott, a majdani
állásinterjúkon mindig
használatos ruhám
szedem elő. Odaát az »English
Paradise« recepciósa
lennék mindjárt. Vízközelből
aztán kis idő után, én,
indulnék tovább. Biztosan
kell valamelyik városban
angolul beszélő ember.
Billents a kilincsen,
hogy a te lámpád is
belekapaszkodjon –
Egymásra simulhat
szemre hiába várt
két pornyaláb sugár –
Utcakandeláber
és falikar együtt
van jelen menekvő
testként az ajtónál –
Bár mindegy, falakon
túl vagy bent keresnek
helyet, nem oszthatod
meg velük a magányt –
Ivan Punyi: Házak
Utas nem volt túl sok; Thakács leszállt a buszról a mély-dél-alföldi, ferencszállási hidroglóbusznál, a tömegközlekedési eszköz indult tovább. Lefelé ment már a nap, vaspiros korong, Sz. városa iránt. Th. léptei alatt ropogott-nyiszorgott a hó. Hideg volt nagyon.
A levegőben varjak szálltak, szélesülő-keskenyedő sávban, kanyargós, fekete bársonyszalag. Csipkebokor a behavazott földút mentén, narancsvörös-fagyos termésekkel, szürke-száraz bogáncsok, ragadáncsok, rajtuk halkan csilingelő, sokszínű tengelicek. Egészen közelre bevárták a töltés felé közelítő Thakácsot, aki, nem akarva elrebbenteni őket, a keményre taposott, egyszemélyes gyalogösvényről a dűlőút közepébe kanyarodott, azt hitte, megbírja az összetömörült hó. Nem bírta meg, halk roppanás, féllábszárig süppedt hirtelen a hóba Thakács, a tengelicek csilingelve elröppentek, hullámvonalban továbbszálltak, belevesztek a messzeségbe. A kerítéssel körbevett glóbusz homályosszürkén villogott, fölötte derűsrózsaszín felhősávok, dermesztő magasan. Fehéren-rózsaszínűen ragyogott a töltés. Th. felgyalogolt a tetejére, a folyóparti, kopasz-iszalagos, sügérfogazatú-szederindás, szürkéssárga dzsungel nagyon keskeny volt, és pár méterre a töltésről: a Maros szaladt. Magyar területen itt tette a legnagyobb kanyart, szinte hurkot vetve, a falu alatt.
Állt Thakács a töltéstetőn a mélységes némaságban. Nem károgtak – mint reggelente, ellenkező irányba repülve –, csöndesen húztak szélesedő-keskenyülő szalagot a levegőben a varjak; alig hallatszott idáig a forgalom hangosodó-halkuló – nyű-ű-ű – zaja az országútról, s miután Thakács leoldalazott a töltés folyó iránti felén, a hóban, elcsöndesedett ez is. „Krree-krree” – recsegett egy szajkó láthatatlan, vadkacsák fütyülő röpte – aztán, mintha valaki seperné a vizet, locsogás, amint egyszerre ér a folyóra a récecsapat –, vegyes cinkeraj cincogott halkan, tűvékonyan a sűrűben, köztük fehér fejű, hosszú farkú őszapók is, egyikük közvetlenül Th. orra előtt szállt egy ágra, körbenézett, megvizsgálta a gallyakat, akad-e rajtuk telelő rovarbáb, -pete, és rebbent tovább.
Aztán elmentek a kis madarak, végleg moccanatlan lett az erdő. Örvénylett, soha-abba-nem-maradón, a kövezett partnak ütközve, az éles szögben kanyarodó Maros. Egy túlparthoz közeli, a vízből kimeredő facsonk mellett kormorán tűnt fel hirtelen – Th. nem tudta, korábban is itt ténykedett-e, vagy sem –, aztán víz alá bukott. Néha meg-megloccsant az egyébként is gyors, ám minduntalan újra s újra föl-fölgyorsuló, üvegtiszta fekete áramlás. Keskeny volt itt a folyó nagyon – másutt sem túlzottan széles –, és most a szárazság még inkább összeszűkítette. A meredek partfal alatt meneteles, keskeny sáv, ahol Á.-val horgásztak a nyáron. Akkor még ráért ilyesmire Á. és Thakács.
– Emlékszel? – kérdezte, már otthon, Á.-t Th., miután, késő estére, hazaérkezett.
– De rég volt, Istenem – mondta Á. Könnycsepp remegett a szemében.
Áll, áll Thakács az olvadó-újrafagyó, zöld-fehér-átlátszó-kékszemszínű Balaton jegén, a jeget fedő olvadék- és esővízben, kezében félkarnyi csukával, amit – tulajdonképpen – egy orvhalász zsákmányolt, s ő, Thakács visz haza. A félméteres fahusángot majdnem el is hagyta, de tényleg csak majdnem, mert észrevette: közepére horgászzsinór kötve. Elkezdte feltörni az ággal a jeget, ahol a damil a megdermedt víz alá futott. Nem sokáig kellett törnie, korábban lék volt itt, kb. húsz cm átmérőjű lyuk, még nem fagyott vissza vastagon. Thakács belenézett a kristálytiszta, sötétzöld vízbe, és elkezdte fölcsévélni a husángra a zsinórt. Csévélt, csévélt, vontatta be a damilt. Néhány méter után eleven súly kezdett ellenkezni a jég alatt, s Th. kihúzta a lyukon keresztül a csukát. Egészen benyelte a hal a hármashorgot, csak a rozsdás, fémből fonott drótelőke látszott ki szájából. „Van itt hal, kérem”, mondta (magában) Thakács. Körülnézett, részint további lékeket keresve, részint – és főleg – azért, hogy nem közeleg-e a rapsic, aki már valószínűleg jó előre el is adta a fogást a Szétlőtt Festményhez címzett természetvédelmi italmérésnek, sőt az árát már el is költötte. Nem látott semmit Th., csak a nagy rianás lendületes-elegáns csíkját a messzeségben, telve szárcsával, bukóval, ilyen-olyan vadkacsával. Némely bukómadár el-eltűnt a víz alatt, aztán – Thakács számára hihetetlenül sokára – egészen váratlan helyen fölbukkant újra. Zajos hápogás hallatszott, hirtelen elkezdett lengeni a csípős szél.
Thakács, kezében a világos, balatoni csukával, már túlhaladt a betonkeményre fagyott, lábnyomokkal teli, parttal párhuzamosan húzódó zátonyon, és megy befelé, tovább. Mind közelebb a rianás, mely minden évben itt kanyarodik el nagy vízben, hogy a parttól távolodva eltűnjön messze-messze. Sötét vizén zajosan vidámkodtak a vadkacsák, zománcszín fejű tőkésréce-gácsér mondja: „hephep-hephep”, villámgyorsan kinyújtózik, majdnem függőlegesen, megrázza nyakát, surrogtatja szárnyát, fütyülő hang hallatszik egy pillanatra (a drapp-kendermagos tojók ámulva nézik; Th. meg van győződve róla: a mutatvány nem más, mint repülésgyorsaság-bemutató, légben való száguldást imitál a Zsolnay-szín fejű madár); zafírkék hátú jégmadár surran végig szorosan a rianás fölött, s tűnik a messzi párában el.
Thakács újabb, rapsicrakta husángot keres. Talál is; egy, az előbbinél termetesebb csuka kerül a lékből elő. Ennek már van súlya. Csapkod, amint Thakács lerakja a jégre, tízméternyire eloldalaz a jeget fedő vízen, a fröcsögő csöppek jéggolyókként érnek vizet: fagy, már megint. Újabb léket lel Th., nem lehet megközelíteni: víznyelőtölcsérré változott, csak úgy örvénylik belé, rajta keresztül a Balatonba az olvadék. A következő husáng horgán nincs semmi, ám amikor belebámul a kásás szélű lyukba Th., figyelő, világos, kerek szem tekint vissza rá. „Néz a tó” – suttogta borzongva az olvadó és újrafagyó jégen Thakács.
Thakács reggel kinézett az ablakukon (helyszín: Sz. városa, Mély-Dél-Alföld). Kinézett, ám ki nem látott, a szemközti épületek helyén köd volt, látvány helyett képiinformáció-hiány. Th. számára mégis nagyságrendekkel valóságosabbnak tűnt mindez az előző napok csillogó-havas világánál. Be kell látnia, számára a tél – idestova több mint ötven, meghatározó többségben hó nélküli december-január-február után – sosem fogja azt a dermesztő-fehér ragyogást jelenteni, ami pár napja még jellemezte a várost. Hiába volt félméteres a hó, hiába ült fel húsz kilométerrel arrébb, abban a másik városban, hókotró járműbe Thakács (közben egyre erősbödött a havazás), figyelve, majd az N.-i Néplapba riportban megírva, miként vezet, miként kezeli a gépi hóekét egyszerre a sofőr; hiába látta, hogy az ablaktörlők – bár teljes sebességgel működnek – a szélvédőt ugyan megtisztítják a hótól, viszont az ablaktörlőkről magának a sofőrnek kell eltávolítania a havat. Hiába tudósított a hócsatáról Thakács, számszerűsítve, hány vekni kenyeret juttattak el az eljuttatók a hóval lepett tanyavilágba, hiába lett tele Th. hócipője, a várost járva, a legmesszebbmenőkig hóval, hiába mindez – nem, nem és nem érzékelte valóságosnak a havazást. Mintha téli üdvözlőlapot tanulmányozna, összehúzott szemmel, kartávolságnyira eltartva a kártyát, tekintetétől; mintha tévében észlelné, mintha kétdimenziós lenne a látvány: úgy szemlélte a behavazott várost. Thakács. „Olyan tél ez, amire mindig is vágyik az alföldi ember, e szürke sávban, amely ahhoz, hogy tisztességes, rendes, tényleg téli telei legyenek, túl délen fekszik; ahhoz viszont, hogy mediterrán legyen a tél, átaludja a kertben az agávé s az – alája magát elásott – görög teknős, ne legyen muszáj becipelni a homályos-cigarettafüstös, hideg, még éppen fagymentes előtérbe virágládástul a leandert, túl északon. Ahhoz, hogy meg is maradjon a néha-néha leeső hó, nyiszorogva a léptek alatt, e vidék túl nyugati; ahhoz, hogy óceáni, bő esők áztassák a határt, túl keleti” – elemzett Th. Errefelé a standard tél: hó nélküli, rideg, szürke ég és aszfalt, megmérhetetlen mozdulatlanság, időnként az ablak előtti ostorfákat ellepő, kóbor fenyőrigócsapatok. Az ostorfák (Celtis) jelenléte egyébként csonttollú madarak érkezésének lehetőségére is utal, e lehetőség azonban sosem következik be, folyton csak fönnáll; csonttollúak helyett kovácsoltvas-mintás, elvadult házigalambok tornáznak a rigók hagyta, pár termésszemért a fakoronákban, a legvékonyabb gallyakon.
Igen, ilyen telekhez szocializálódott Thakács az elmúlt évtizedek során, miközben tudván tudta, az igazi tél hópaplanos-behavazott, hófúvástorlaszos. „Legelsősorban pedig be nem teljesül” – tett heurisztikus felfedezést Th. Amikor mégis bejött a havazás, csak hullott, esett, dőlt, zuhogott napokon át a hó, mint mondottuk, nem bírta valóságosnak tekinteni. Esett a hó, esett, szinte füstölgött – s Th. állt, állott az ablak előtt, és várta a hónélküliséget, a látvány helyett képiinformáció-hiányt, a vastag ködöt. Tudta: ha egyszer mégis megjelennek a csonttollú madarak – ő fog megszűnni, mind halványabb lesz, és eltűnik az alacsony, téli ég alatt.
Alekszandra Ekszter: Jelmezterv
az erdőkről is beszélni kéne uram!
lám, haldoklik már a fű, fa és minden rózsa, állat
lassan egy se
lesz, ha így megy tovább. talpunk alatt hamu és
por marad. aszott testünket felfalják csigák,
temető bogarak, nincsen már levegő se
víz. fertőzés pusztít. éhes pénzistenek
fekszenek a ravatalon, ember-állat, rút pusztítója
világoknak, emberiségnek, többé fel se keljen, egy se
amit utódainknak hagytunk, felismerhetetlen.
már az ember se
Alekszandr Vesznyin: Jelmezterv
Bakszt (Rozenberg): Kosztümterv