Maszkos aktok
Anyai nagyszüleim lellei nyaralójában szerették a vendégeket. A harmincas évek elején rendszeres vendég volt apám – már majdnem vőlegény – és sok más fiatal. Egy ízben apám meghívta legjobb barátját, Vadnai Lászlót, akkor már ígéretes humoristát. Apám ment a vasútállomásra felszedni a barátját, aki pontosan meg is érkezett (egy vonattal később), egy hatalmas bőrönddel. Az ifjak nekivágtak a két kilométeres gyalogútnak. Vadnai nagyokat nyögve cipelte a bőröndöt, amely egyszer kiesett a kezéből, és kinyílt. Egy szem fogkefe volt benne.
A nyaralóban nagyon kedvelték a vicces előadásokat, főként Vadnaitól reméltek sokat. Jött is. Akkor és ott született meg Hacsek és Sajó, a két híres beszélgető partner. Apám lett Hacsek, persze ő nem tudta követni Vadnai gondolatmenetét, ezért Laci mindig megsúgta, hogy mit válaszoljon. A siker így is frenetikus lett.
Bár én csak évekkel később jelentem meg, úgy érzem, hogy nem kis közöm van a varázslatos kettős létrejöttéhez, így jogosultnak vélem magam, hogy az útjukon továbblépjek. Azért – hogy ne érje szó a ház elejét – az én hőseim keresztnéven szólítják majd egymást, Hacsek Samu és Sajó Dávid.
A kávéházban egy úr üldögél – szinte biztos, hogy amerikai – és újságot olvas. Nyílik az ajtó, és belép egy másik úr – szinte biztos, hogy nyugdíjas. Egyszer csak az amerikai felnéz, majd kitárt karokkal a másik felé rohan.
Dávid: Uram Isten, Samu! Ezt nem hiszem el!
(Megölelik egymást. )
Samu: Dávid, tudtam, hogy egyszer találkozunk! Minden héten benéztem ide, és az ajtót lestem, hátha maga lép be! Hol volt eddig az Isten szerelmére?
(Leülnek Dávid asztalához.)
Azt hittem, hogy maga is a soá áldozatául esett.
Dávid: Mi az a soá?
Samu: Holocaust héberül.
Dávid: Maga tud héberül?
Samu: Á, csak néhány fontosabb kifejezést.
Dávid: Mondjon még egyet.
Samu (kissé elgondolkozik): Tóhesz.
Dávid: Az mit jelent?
Samu: Segg.
Dávid: Ezt honnan szedte?
Samu: Tudja hányszor mondták nekem anno dacumál a hittanórán?
Dávid (nagyot nevet): Samu, maga nem változott semmit.
Samu: Na és maga hová lett?
Dávid: Az utolsó pillanatban meg tudtam szökni, és Amerikában kötöttem ki. És kikeresztelkedtem.
Samu: Ne már! És mikor?
Dávid: A múlt csütörtökön.
Samu: És mondja miért?
Dávid: A fiam beházasodik egy keresztény családba, és ők akarták, hogy én is keresztény legyek.
Samu: No és mi a vallása most?
Dávid: Mormon.
Samu: Na ne hülyéskedjen! Magának az már évtizedek óta nincs!
Dávid: Mi nincs nekem?
Samu: Hormon.
Dávid: Ez hogy jön ide?
Samu: Maga mondta, hogy ahhoz ragaszkodtak.
Dávid: Ne keverje a hormont a mormonnal, jó? Egyébként ez egy nagyon szimpatikus vallás. Képzelje, akár több feleségem is lehet!
Samu: De hát, ha nincs hormon, akkor egy feleség is fölösleges.
Dávid: Slussz, ez a téma be van fejezve!
(Egy darabig szótlanul isszák a kávéjukat)
Dávid: Egyébként mivel foglalkozott mostanában?
Samu: Magát vártam a kávéházban.
Dávid: Nagyon vicces! És azon kívül?
Samu: Semmivel, ami magát érdekelheti. Amúgy is hülyének fog nézni.
Dávid: Nem fogom. Na, mondja csak el!
Samu (kis ideig hallgat): Pártot alapítottam.
Dávid: Nocsak! És mi a párt neve?
Samu: Az Ismeretlen Adófizető Pártja.
Dávid: Ez igen! És hány tagja van a pártnak?
Samu: Csak egy. Én.
Dávid: No, ezt gyorsan magyarázza meg!
Samu: Azt tudja, ugye, hogy ki az Ismeretlen Katona?
Dávid: Persze! A haza védelmében elhunyt katonák névtelen képviselője.
Samu: Nos, az Ismeretlen Adófizető a haza által kifosztott civilek névtelen képviselője. A katonák harcoltak, vesztettek és nem maradt belőlük semmi. Az adófizetők fellebbeztek, vesztettek és nem maradt semmijük. Ezt eddig is tudta mindenki, de kimondani nem merte senki. Én kimondtam, ezért úgy vélem, megérdemlem, hogy én legyek az adófizetők ismeretlen képviselője. Annyit én is tudok tenni értük, mint az Ismeretlen Katona a többi katonáért.
Dávid: Samu, ne vicceljen! Az adókból tartja el magát az állam!
Samu: Mármint engem?
Dávid: Dehogy! Saját magát! Egészségügy, oktatás, útépítés, szociális ellátás, satöbbi.
Samu: Egy frászt! Kaszinóépítés, kastélyok helyreállítása, külföldi nagy vállalatok támogatása, repülőgépek vásárlása a kormány részére, óriási fizetések a Fő Illetékes embereinek… a satöbbi stimmelhet.
Dávid: A fő illetékest úgy mondta, mintha nagy kezdő betűkkel lenne írva.
Samu: Úgy is gondoltam.
Dávid: De hát egy halom pénzt kapnak az Uniótól!
Samu: Azt ugyanoda költik.
Dávid: Ez kész röhej!
Samu: Tudja, hogy milyen szívesen röhögnék ezen Amerikában?
Dávid: És ez ellen semmit sem lehet tenni? Leváltani a Fő Illetékest? Megbuktatni a kormányt?
Samu: Ahhoz erős ellenzék kellene.
Dávid: Az sincs? Maga az egyetlen ellenálló?
Samu: Na, azt azért nem. A múlt héten ezerötszázan voltunk, ma reggel úgy hallottam, hogy húszat még találtak.
Dávid: Kik?
Samu: A terrorelhárítás.
Dávid: Nagyon elkeserített. Jobbra számítottam.
Samu: Mit mondjak? Én is. (Röviden hallgatnak.) Meddig marad?
Dávid: Holnap repülök vissza. Tehetek magáért valamit?
Samu: Hogyne. Fizesse ki a kávémat. És jöjjön ismét minél hamarabb.
Dávid: A kávé miatt?
Samu: Naná! Csak nem hiszi, hogy maga hiányzott?
(Megölelik egymást)
A béka az állat, amelynek ragyás a bőre, sokat ugrál, artikulálatlan hangokat ad ki, de még se tinédzser fiú.
A béka kicsinye az ebihal, ami nem is eb, nem is hal – ez a nem is kopott le a két szélén, innen az i, ebihal. Az ebihal mindent megeszik, ami nála kisebb – az üzletember és a politikus mégsem ebihal. Az ebihal első számú ellensége a nagyobb ebihalak – meglehet mégis üzletember vagy politikus.
Az ebihalat és a békát is megeszik bizonyos madarak, amiket közmegállapodás szerint gólyáknak nevezünk. Ezek a madarak képesek egész Afrikát és a Földközi-tengert átrepülni a mi békáinkért, amiből arra következtethetünk, hogy a béka igen addiktív, függőséget okoz, továbbá, hogy a gólyák jelleme nem túl erős.
A béka szereti a vizet – a víz érzéseivel kapcsolatban sajnos nem rendelkezünk adatokkal.
A békák bőre nem csak ragyás, de sokszor nedves és mérgező is – a lápi lidérceken kívül éppen ezért senki nem készít belőlük cipőt, kesztyűt, vagy válltáskát – ha már itt tartunk: a lápi lidércek többnyire csónakkikötők, kompok, fürdőhelyek közelében a presszókban, kocsmákban és büfékben lebzselnek, arcukon ráncokat és öregemberektől csent szakállt, borostát dédelgetnek. A lápi lidérc fontos tartozéka a fröccs, a sör vagy a tüske. A lápi lidércet a fentieken túl a legkönnyebb megkülönböztetni a közönséges halandóktól bozontos összenőtt szemöldökéről, vizenyős tekintetéről, mocsári leheletéről, békabőr pénztárcájáról, kesztyűjéről vagy cipőjéről. A lápi lidérceket hosszan elnyújtott Jó napot!-tal szokás köszönteni vagy fejbiccentéssel – Adjon Isten!-nel nem köszöntjük a lápi lidércet, mert a lidércnek nem ad az Isten – faragatlanság erre még emlékeztetni is szerencsétlent.
A béka, amikor nem éppen a gólya ebédje, vagy a lápi lidérc bőrmellénye, szeret a tündérrózsa levelén napozni és rettegve bámulni a vizet és az eget, hogy nem jön-e a gólya vagy a lápi lidérc, hogy megebédelje vagy bőrmellényt varrjon belőle. Némely szegény, csúnya tudós dohos irodájában a penészedő falak között hörghurutot nevelgetve a múltban gyakran eltűnődött azon, hogy mit is félthet valójában ez a jelentéktelen csúnya kis állat azon a bizonyos szűkös posványon, amit „mindenének” és azokon a gondterhesen eltöltött perceken, amiket „életének” nevez. Mára ezek a tudósok régen nyugdíjba mentek, szociális otthonokban vagy kórházakban fekszenek, kenyeret esznek májkrémmel, az unokáik feléjük se néznek, nevüket a szakma és a volt nejük is elfelejtette és arról álmodoznak milyen szép is lehet most vidéken a csillagok alatt a nyári éjben hallgatni a békák énekélt, vagy milyen jó is volt akkor, régen, a dohos irodában, csúnya, de még fiatal tudósként a penészedő falak között hörghurutot nevelgetve eltűnődni azon, hogy mit is félthet valójában ez a jelentéktelen csúnya kis állat azon a bizonyos szűkös posványon, amit „mindenének” és azokon a gondterhesen eltöltött perceken, amiket „életének” nevez.
A béka bizonyos dolgokban még az emberre is hasonlít – ha lassan csináljuk, eltűri, hogy elevenen megfőzzék, megfosszák mindenétől, még a napfényétől és a tócsájától is. Aztán vannak békák, akik szeretik magukat a sárba ásni zsíros falatokat kutatva, az egyszer, de mindenképpen bekövetkező agyontapostatás biztos tudatában zabálva, amíg lehet. A békák bizonyos tulajdonságaikban ugyanakkor egyáltalán nem hasonlítanak az emberekre: nem írnak meséket, melyekben a megcsókolt királyfiból közönséges béka lesz, nem főzik meg elevenen az embereket. A béka nem ad hálát minden egyes percért, amelyben nem ette meg a gólya vagy lett a lápi lidérc bőrerszénye – de nem is hálátlan. A békának nincs ideje ilyesmikre, mert neki tündérrózsa leveleken kell nappal napoznia, és ha megélte, akkor éjjel a csillagoknak énekelnie.
Maszkos aktok
A hajótörött már egy éve lakott a szigeten. Robinson módjára tengette az életét. Klasszikus história. Erősen hitte, hogy egy nap megszabadul innen. Minden nap tüzet gyújtott, kiállt a fövenyre és a vizet kémlelte. Egy nap, mintha hajót észlelt volna a horizonton. Azok is észrevették őt és egyre közeledtek. A hajó, nem messze a parttól lehorgonyzott és egy csónakon küldöttet menesztett a tűz mellett álló, hevesen integető torzonborz alakhoz. Szerencsére értették egymás nyelvét. A küldött részletesen kikérdezte a hajótöröttet, honnan, hová tartott, milyen körülmények között süllyedt el a hajó, hogy hívták a kapitányt, megmenekült-e rajta kívül más is, hogyan tudta magát ilyen hosszú ideig életben tartani? Részvéttel hallgatta a hajótörött viszontagságos történetét. Csodálattal adózott életereje és leleményessége előtt. A hajótörött egész szépen berendezkedett a szigeten. Volt kunyhója, vízgyűjtő eszköze, saját készítésű szigonya, szárított gyümölcsből és sózott halból felhalmozott élelmiszerkészlete. A lábára bocskort ügyeskedett háncsból. Növényi rostokból ruhát szőtt magának, földbe szúrt botok segítségével. Még játékot is kitalált magának, hogy jobban teljen az idő. Le is ültek az árnyékba egy kavics-partira. A küldött másnap is eljött és ajándékokat hozott. Italt, dohányt, kenyeret, sajtot. Estig beszélgettek. A vendég lelket öntött belé, új élet reményével kecsegtette. Harmadnap megborotválta és lenyírta a haját. Egy öltözet ruhával is megajándékozta. A hajótörött boldog volt és hálás. Készült az útra, a hazatérésre. De másnap hajnalban hiába meresztette a szemét, a hajó eltűnt, mintha ott sem lett volna. Álmodta volna az egészet?
– Miért nem visszük magunkkal a hajótöröttet? – kérdezte a küldött a kapitányt, mikor az éjjel fölszedték a horgonyt.
– Eléggé magának való ez a fickó. Nem a mi emberünk.
Résztvevők: hívők nagy tömege, pápa, egy imám, a műsorvezető, egy fiatal olasz lány, Ornella
Helyszín: a Szent Péter Bazilika előtti Szent Péter tér közepén emelt minaret tetején épített tévéstúdió.
A beszédet a hívők a tér szélén elhelyezett hatalmas kivetítőkön nézhetik, amikor hamarosan megjelenik a pápa.
Az imám int neki, hogy a beszédet elkezdheti. Fél óra elteltével váratlanul megjelenik a műsorvezető és közli, hogy a szentmise egy időre szünetel, mert elérkezett a reklám ideje, és egyben felhívja a pápa figyelmét „Ne felejtse szavát, Szentatyám, ott tartott, hogy amikor Krisztus felmászott az olajfák hegyére”. Ez után egy fiatal olasz lány, Ornella jut szóhoz és beszámol súlyos körömgomba fertőzéséről, amelyet a Kitonail nevű körömlakkal úgy gyógyít, hogy a fertőzött körmeit időnként bekeni és a gyógyulás hamarosan bekövetkezik. Ez után bemutatja egyik lábujján lévő csúnya fertőzött körmét, amit a gomba megtámadott, majd a másik lábát, amit az ecsetelő szépen meggyógyított.
A hívők értetlenül figyelték ezt a többszereplős pápai szentmisét.
Ornella még megemlítette, hogy a betegek a kockázatokról és mellékhatásokról olvassák el a tájékoztatót vagy kérdezzék meg kezelőorvosukat, gyógyszerészüket.
Az imám megkérdezte a lányt, hogy megbízója, aki felkérte erre a körömlakk ismertetésre, nem kímél sem embert, sem Istent? De az közölte, hogy náluk az isten a reklámügynökség és ő azt mond, amit előírnak neki. Egyébként, ha Krisztus maga szállna le a Szent Péter térre szentbeszédet tartani, azt is biztos megszakítanák valami cipőpaszta reklámmal. Az imám rosszallóan csóválta a fejét és megjegyezte, ha náluk egy egyházi vezető a mecsetben tartana szentbeszédet, senkinek nem jutna eszébe reklámmal megszakítani.
A műsorvezető megelégelte purparlét. A pápa jelent meg a képernyőn és folytatta a beszédet. Végezetül kérte a magasságos egekben lévő Isten áldását a hívőkre.
Mikor a tömeg hazaindult, még hallották, a müezzin imára való felszólítását, amint a bazilika kupolája tetején lévő félholdba kapaszkodott, nehogy leessen.
A béke orcája
Ez az írás is baráti segítséggel jut el az olvasóhoz. A technika nem erős oldala minden író embernek – az én internetem megint elromlott, hát megszokott gépemen kopogom. Imre, te még a technikán is ki tudtál fogni: magánlevelekben küldted szét a világba Japántól Dél-Amerikáig, Svédországtól még nem is tudom, meddig, hány eszperantista barátnak magyar költők lefordított verseit, Arany János, Petőfi Sándor költeményeit, s maiakat is, volt, akit éppen a Nagy Lajos Irodalmi Társaságunkból választottál. Elgondolkozom, hogy ezek a levelek, mint a fecskék, a gólyák itt Európában is, meg szerte más országban, milyen csodát művelnek, igaz, eszperantóul, de hát a remény nyelvén…
Utoljára az idősök otthonában találkoztunk, kitoltuk az udvarra a gurulós székedet, ott ültél, csigahajú, már őszülni kezdő, erős alkatú, játékos tekintetű társ, s mert kézzel mutogatni még tudtál, hol az „újságot kérek”, hol a „szomjas vagyok” és más ilyen feliratú kis kockákra ütöttél az ujjaddal… aztán olvastál… fel-felnéztél, félretetted a könyvet… hallgattunk. Botor ötletem, hogy egy csokoládés dobozra ilyesmiket lehet felírni, először mosolyogtál, aztán afféle huncut villanással nyugtáztad, hogy mi, skriblerek nem vagyunk ám azért elveszett emberek, s ki is próbáltad a nugátos dobozt. Mert a technika, a technika…
István majd komputerben ráncba szedi mechanikus gépemen pötyögött szavaimat, Laci, Balázs, Iván, Erika, János, Gábor meg a többiek olvashatják… mert olvasni, olvasni és írni, írni, írni… A társaságunk nevében léptem az egyházi szertartás, a hivatalos búcsúztató után az ölelésnyi dobozhoz, amelyben most már örökre ott van Szabó Imre a budakalászi betonmélyedésben, fölötted roskadó koszorú-rengeteg… elvirágzik ez is… és csak pár mondatban köszöntem meg akkor, hogy néha közénk is eljöttél, alig szóltál mackós, mély hangodon, s mi tudtuk, igazi barát van köztünk. Beszédedet ott, Pomázon, Ágnes, a feleséged ugyan még értette – dörmögés –, de az udvaron köröttünk a ránk-ránk néző tiszta ruhás ápolónők csak a dobozt értették.
Dobozok, dobozok és egy dobozban most Imre.
Szórhatták volna hamvaidat a Dunába is, utolsó üzenet országokon át a tengerig, a tengerbe… „lelkem még múlatni szeretne… de az elragadó szél…” Petőfi szavaival… „ringat habkarján a látkör nélküli tenger”…
De jobb is neked itt, mégiscsak velünk így is.
Tudod, Pista, Erika, Laci, János, Balázs, Gábor, szóval mi, írók, költők, tudod, Imre, mi azért valahogyan mégiscsak megmaradunk, szépet igyekszünk játszani a szóval, bizonyára a Kánaán felé akarjuk vezetni a népünket, de, de… Ez itt még a Purgatórium. Én nem vagyok lángoszlop, hiszen versben is leírtam, de azt kívánom, hogy a jövőnk ne „pur és homuw…”
S hogy ez a remény nyelvén is szólhat, jól van. Jól.
Még azt szeretném felidézni, amikor a HÉV-nél ott álltál, ünnepi fehér ing, sötét zakó, nyakkendő, mert előadni mentél Pestre a nyomdász-tanulóidhoz…
Amúgy… a betonba helyezésedkor a kétfülű urnát előttünk vivő két férfi nem volt egyformán magas, így hát az urna meg-megbiccent, lábszárhoz verődött… de jól van…
De még jobb lenne, ha itt egy fotón, a bal oldalon, az egész oldalt töltenéd be.
Torreádor
Talán semmiben sem volt Ady Magyarországon annyira újító és annyira európai, mint ahogy a szerelmet felfogta. Jöttéig a szerelem magyar költő számára még mindig a biedermeier hagyományok Petőfi által szentesített idillikus érzése volt. A szőke, kékszemű „kislány” meg nem kísértett tisztaságának kultusza, a reménytelen és az enyelgő szerelem rekvizítiumaival felszerelve. Csak Vajda János, akit Ady ősének vallott, ismerte a másik szerelmet. Nyugaton a kékszemű, szőke kislány már csak az alsóbb irodalomban élt és él tovább, talán örökké. Az egykori lírai hősnő ma az amerikai filmek örök-ártatlan angyala. De a magasabb irodalomban éppen Ady korában nagy reakció állt be a szőke kislányok hegemóniája ellen. Ibsen, Hauptmann, Gorkij és főképp Strindberg egy más, ellentétes nőtípust állított be a változó irodalmi érdeklődés középpontjába: a démoni, veszedelmes, kiismerhetetlen nőt. (Ma már ez a típus még elavultabb, mint a szőke kislány.) A szerelem, mellyel a férfi e felé a nőtípus felé fordul, szintén más, mint a régi szerelem: az idilli, gyengéd és felemelő érzés helyét a vad, kegyetlen és leküzdhetetlen szenvedély foglalja el – egy új érzés, melyben ugyanannyi a gyűlölet, mint a szeretet, „Mindenki öl, aki szeret”, mondja az akkoriban legdivatosabb költő, Oscar Wilde.
A szerelem végzet. Ezt az attitűdöt Ady készen kapta az aszketikus Baudelaire-től, és csatlakozik a nyugati költők nagy táborához, kik, mint ő, a szerelmet gyógyíthatatlan betegségnek érzik, vétkes szenvedélynek, mint az ópiumot, ellene küzdeni mindhiába.
Ha összehasonlítjuk Ady szerelmes verseit például Petőfiével, az első, ami feltűnik, Ady verseinek komorsága. Minden nyájasság hiányzik ezekből a versekből, valami sötét, vallásias atmoszférába kerültünk, ahol véres előre-elrendelések teljesülnek. A szerelmesek sosem mosolyognak egymásra, szerelmük örök harc, „héja-nász az avaron”. Szerelem és halál megint oly közeli rokonok, mint Vörösmartynál.
Másik feltűnő nagy különbség, hogy Ady szakított a magyar költészet hagyományos szemérmességével. Előtte magyar költő nemigen írt a szerelem testi oldaláról és a vágyakról, melyek nem elégszenek meg az enyelgéssel. Ez a tartózkodás a magyar líra egyik legerősebb tradíciója, és mélyen összeforrt a magyar idealizmus természetével. Káros következménye az volt, hogy a nyomtatott szerelmi líra mellett mindig volt egy másik, kéziratban terjedő, pornografikus líra, a Vásárhelyi daloskönyv óta, és ez a hivatalos líránál sokkal olvasottabb volt. Utolsó képviselője, Réthy László, túlélte népszerűségben az Ady-kor viharait is.
Ady fejlődésének hármas ritmusát szerelmi lírájában is meg lehet találni. Első korszakában a Léda-zsoltárok a végzetes, nagy szerelem változatait hozzák. Nincs pszichológiai regény, mely teljesebben feljegyezné ezeket a változatokat, mint Ady lírája. Az egymást gyötrés boldogsága, a meddőség kínjai, az időnkénti közöny és a közönyösség fájdalma, az elvágyódás és az el nem menekülhetés, a szerelem elmúlásától való rettegés, az öregedés átka, a szerelem goethés visszaemlékezése születés-előtti dolgokra:
Valamikor lyányom voltál,
Az én biztos lyányom voltál.
Lyányom avagy feleségem?
Halálvágy a szerelemben, csók az ájulásig, gyötrő önismerés: „híven sohase szerettem”, és az örök kielégületlenség Hágár-oltára – mind-mind a modern szerelem egész haláltánca benne van ezekben a versekben.
A hármas ritmus második tételét, az antitézist, a Magunk szerelme és a Ki látott engem kötet képviseli. Ady Lédát az Elbocsátó szép üzenettel (kegyetlenebb verset még Heine sem írt) kikapcsolta életéből, és felfedező útra indult. Megábrázolója lett a szerelem nélküli szerelemnek, a hazudott és felfújt érzés belső gyötrelmeinek, és annak a kicsi, de fájdalmasan igaz érzésnek, ami ott van a hazudott szerelmek alján is. Ki tudja a testet a lélektől elválasztani? – Kis senkikhez, kis női csukákhoz írt verseiben a mélység, a humánum sokszor még nagyobb, mint a Léda-zsoltárokban. Mert Lédája nincs mindenkinek, de a kis senkik dicséretével Ady az egész kor szerelmi mondanivalóját fejezi ki.
A harmadik korszak az utolsó, és a posztumusz-kötetben meghozza a szintézist, a bölcsek késő derűjét, a rezignációt. A Csinszkához írt versek meghittek, bensőségesek, északi-fényes boldogsággal áradók. Amint kibékült a halállal, kibékült a szerelemmel is. Most már nem végzet-küldötte harc a szerelem, hanem megbékélés, összebúvás a megindult világban, csöndes hazaérkezés.
Mi volt a démon, ami Adyt asszonytól asszonyig űzte, mikor már összetört testét alig vonszolta tovább, hogy csak a halála előtt találjon pihenésre (és akkor is csak a versekben, mert a valóságban megmaradt a réginek)? Az, hogy Ady tulajdonképpen nem tudott szeretni. Minden asszonyt szeretett – abban, akit karjai közt tartott, egyúttal az emlékeit is szerette, és azt az asszonyt is, kit még nem ismert, akit várt –, de sosem szerette azt az asszonyt, akit éppen szeretett. Mindig csak önmagát szerette, asszonyokban tükröződve; az asszony szerelme is csak az önszerelem formája volt. „Nem a némbert, én magamat csókolom”, mondja. Innen az örökös kielégítetlenség, ezért Lázár a csókok lakomáján.
Bordélyház. Forró csokoládé
Bús szerelmünkből nem fakad
Szomorú lényünknek a mása,
Másokra száll a gyermekünk,
Ki lesz a vígak Messiása,
Ki majd miértünk is örül.
Ha jönnek az új istenek,
Ha jönnek a nem sejtett órák,
Valamikor, valamikor
Kipattannak a tubarózsák
S elcsattan hosszú csoda-csók.
Mások lesznek és mink leszünk:
Egy napvirág-szemű menyasszony
S egy napsugár-lelkű legény.
A tubarózsa illatozzon
S áldott legyen a mámoruk.
S áldott legyen, ki: te meg én,
Ki az övék, kiért mi sírtunk,
Kit forró lázunk eldobott,
Öleltetőnk, kit sohse bírtunk,
Ki másoké: a gyermekünk.
Kit napvirág és napsugár
Új igére, új dalra termett,
Áldott legyen, ki eljövend,
Az idegen, nagyálmú Gyermek,
Kit küldtek régi bánatok.
Áldott csodáknak
Tükre a szemed,
Mert engem nézett.
Te vagy a bölcse,
Mesterasszonya
Az ölelésnek.
Áldott ezerszer
Az asszonyságod,
Mert engem nézett,
Mert engem látott.
S mert nagyon szeretsz:
Nagyon szeretlek
S mert engem szeretsz:
Te vagy az Asszony,
Te vagy a legszebb.
Hurráh, jön az Öröm hajója
És hozza Lédát már felém.
Virágos, pompás szőnyegén,
Én asszonyom, már látlak, látlak:
Hajadban a vérvörös rózsa.
Ugye kivánsz? Én is kivánlak.
Hurráh, mi rég nem láttuk egymást.
Óh, jaj, szédülök itt a parton.
Óh, jaj, most mindjárt itt leszel,
Kérdezlek majd és kérdezel
És összecsap két szomju-lélek
És fejemet kebledre hajtom.
Jaj, ne. Ne jöjj. Reszketek, félek.
Óh, jaj, mi rég nem láttuk egymást.
Sikolt a zene, tornyosul, omlik
Parfümös, boldog, forró, ifju pára
S a rózsakoszorús ifjak, leányok
Rettenve néznek egy fekete párra.
„Kik ezek?” S mi bús csöndben belépünk.
Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk
S hervadt, régi rózsa-koszoruinkat
A víg teremben némán szerte-szórjuk.
Elhal a zene s a víg teremben
Téli szél zúg s elalusznak a lángok.
Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve
Rebbennek szét a boldog mátka-párok.
Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.
Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.
Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.
Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.
Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
Virág pohárban
Ady és Léda között a végleges szakításra valamikor 1912. április első felében kerülhetett sor. Erre utal a Nyugat 1912. április 16-i számában megjelent, Valaki útravált belőlünk című, tulajdonképpen búcsúzó vers, mely fájdalmas, panaszos és csüggedt, a magány céltalanságát, ürességét kesergi, de nincs benne semmi indulat. Ezért is gondolta Kovalovszky Miklós azt, hogy voltaképpen már április elején megtörtént köztük a szakítás, s csak egy újabb, utolsó találkozás tettleges inzultusa fakasztotta föl Adyból a bosszú kegyetlenségét, így születhetett az Elbocsátó, szép üzenet, amelyet a Nyugat az 1912. május 16-i számában közölt.
A „tettleges inzultus”-sal járó utolsó – valószínűleg április hónap közepén zajló – találkozásnak fültanúja volt Léda húga, Brüll Berta, aki a történtekre így emlékezett: „Ady Lédával együtt volt a szobában, én a mellette levő szobában tartózkodtam, és egyszer csak hallom, hogy nagyon kiabálnak egymásra. Aztán Ady dühösen elmegy, és becsapja az ajtót. Kérdeztem Lédától, mi történt megint. Léda azt mondja: Hallottad, veszekedtünk. Ő egy gorombaságot vágott az arcomba, én arcul ütöttem, és azt mondtam: Most már mehet. Ez történt. […] Utána Léda teljesen összeroppant, és egyfolytában csak sírt, beszélni sem lehetett vele.”
„A szakítás közvetlen napjaiból keveset tudok – írja Bölöni György. – Nem kíváncsiskodtam Ady, még kevésbé Léda után.” Ady később mégis elmesélte neki a Lédával való végleges szakítását, amit barátja közreadott könyvében: „Az asszony – mondotta sértődötten, durván és kajánul – szerzett magának egy másik valakit. Meg is nevezte: egy pesti ügyvédet. Nagy botrányok voltak. A szanatóriumból ki akarták csalni, hogy lássa Adélt. De ő nem mozdult. Léda aztán azzal utazott el Párizsba, hogy az úton öngyilkos lesz…” És bár nem lett öngyilkos az asszony, soha nem tudta kiheverni a történteket, és ahogy Kovalovszky Miklós fogalmazott: Léda még huszonkét éven át hurcolja, selymekbe és prémekbe burkolva, meghasonlott boldogtalanságát. És bár testben-lélekben nagyon megviselte a szakítás, rácáfolva előző indulatkitöréseire, hisztériás idegállapotára, a legnagyobb tiszteletre méltó fegyelmezettséggel viselte nemcsak az otthagyott szerelmes asszony, hanem az ország-világ előtt megcsúfolt és lealacsonyított nő sorsát. Haláláig némán őrizte ennek a végzetes szerelemnek minden felvérző emlékét.
A Lédával való végleges szakításnak a kegyetlen lírai megfogalmazása a Nyugat 1912. május 16-i számában megjelent Elbocsátó, szép üzenet volt. Brüll Berta visszaemlékezése szerint a vers még jobban tetézte Léda fájdalmát. Mint nővére később elbeszélte neki, egész életében nem volt Diósy olyan gyöngéd hozzá, mint abban az időben. Ő pedig teljesen érzéketlen volt minden iránt. Egészsége is folyton romlott, nem is szólva az idegeiről, úgyhogy 1912 kora őszén a drezdai Lahmann-szanatóriumba került. Ott alkalma nyílt lovagolni, és órákig száguldozott. Lefogyva tért vissza Párizsba, ahol egy lovardában már rendesen tanulta a lovaglást, egy ideig ez volt a délelőtti szórakozása. Berta szerint csendesen teltek Léda napjai, majdnem mindig egyedül, társaság nélkül.
Hasonló következtetésre juthatunk Lédának az 1913 januárjában Párizsból, Szűts Dezsőhöz írt leveléből: „… társaságbelileg absolute nem vagyok elfoglalva, furcsán, nagyon furcsán élek, azt hiszem némelykor, nem is élek, nem is vagyok. Különös, álomszerű lethargiában élem le napjaimat. Tudom, ezt nem szabadna, de nem bírom felrázni magamat, s talán így még a legjobb. Mintha már semmi nem fájna. Örömeim szintén nincsenek. Valami, ami majdnem vad örömet nyújt nekem, az a lovaglás. Ugyanis a nyáron ott Lahmannál, hol minden tanulás nélkül lóra ültem, és mindennap 3-4 óra hosszat őrült vágtatásokat vittem véghez… […] Újévi üdvözletét köszönöm, én is a legjobb kívánságokkal viszonzom ezt magának. Vajon mi rosszat hoz az új esztendő. Jót nem várok…”
1913 elején Léda váratlanul Budapestre érkezett, ahol a Pajor szanatóriumban visszértágulással operálták. A további eseményekre Berta visszaemlékezése világít rá: „A szanatóriumból néhány hétre hozzám jött. A szakítás nagyon megviselte, még mindig nem volt túl rajta. Ady akkor tartózkodott Maria-Grünben. Mikor Adél májusban hazautazott Párizsba, írt néhány sort Adynak. Csak látni szeretné még egyszer. Ekkor és ekkor [1913. május 5-én] hazautazik, kéri, legyen Bécsben annál a vonatnál, amellyel utazik. Ő ki se száll, csak éppen látni akarja. Ady nem volt a vonatnál. Néhány hét elteltével üzent nekem, engedjem meg, hogy feljöjjön hozzám. A megbeszélt időben el is jött. Előbb folyton csak felőlem érdeklődött: hogy vagyok, hogy élek, mit csinálok? Közben állandóan Léda lovas arcképét nézte, amelyet a párizsi Bois-ban vettek fel. Ady róla is kérdezősködött, majd mesélni kezdett, mennyi nője van, hogy körülveszik, és folyton nógatott: »Kérdezz, kérdezz, mindent elmondok neked.« Én nem kérdeztem semmit. Végre is azt mondta: »Azt tudod, hogy Adél írt nekem, és Bécsben látni akart a vonatnál?« »Tudom – mondtam –, csak azt nem tudom, miért nem teljesítetted az óhaját.« Szomorúan felelt: »Nem mertem. Magamtól féltem, mert úgy éreztem, ha meglátom, ismét kezdek elölről mindent.« Ezzel záródott a kilencéves nagy szerelem. Én is utoljára találkoztam ekkor vele.”
Csupa rózsákat nyílott a vérem,
haragos, tüzes, bő szerelmi rózsákat…
És bús íze vala a csóknak
És átkozott volt az a csók […]
Mihályi Rozália csókja fontos csók a nagy magyar költő, Ady Endre életében: végzetes csók, vipera-csók. Teljesen eltelve zabolátlan életkedvével, féktelen szükséglettel kitörő érzékisége kielégítésére magán uralkodni képtelenül, Ady Endre, a még fiatal és ismeretlen költő, 1902 nyarán, Nagyváradon rövid szerelmi kapcsolatba bonyolódott Rienzi Máriával, egy színházi szubrettel, aki megfertőzi szifilisszel: ez a találkozás örökre megbélyegzi életét. Ezzel kapcsolatban írja Dénes Zsófia, Ady életrajz-írója, akinek fiatalkorában volt módja megismerni a költőt: „De hogyan is tudhatjuk, ki és mi volt neki Rienzi, mikor ő maga sem tudta, csak élte fiatal vére minden áradásával ezt a kelleténél sokkal hosszabbra nyúlt szerelmet.” A fertőzés első tünetei nemsokára megmutatkoznak, noha az akkor még gyógyíthatatlan betegség gyanúja csak 1904-ben, Párizsban válik számára bizonysággá, amikor találkozva a számára legfontosabb és leginkább meghatározó asszonnyal, Lédával, végbemegy életének alapvető fordulata, mely révén a szerelem és halál költőjévé válik.
A nemi betegség, ami a magyar költőt egész életén át kínozta, előre megjósolt halálához vezette és tudatalattijában mindig jelen volt, a Mihályi Rozália csókja című 1908-as elbeszélésben humoros, sőt groteszk, ugyanakkor a tragédia határát súroló formában elevenedett fel: fáradságos kutatás, csaknem az idő ellenében, ama asszony létezésének tudatában, ki egy emberi kapcsolatláncon keresztül átadta neki a halálos kórt – rányomva bélyegét az életére, mint emberre és mint költőre egyaránt. Az elbeszélésben Ady csaknem önmagával szembeni keserű iróniával éli újra erotikus kalandját Kun Marcellával, a mérgezett lánc utolsó láncszemével, majd továbbhaladva egy városba ér, amelyet nem akar megnevezni, egészen egy sírig, egy „nagyon csúnya betegségben halt meg” revüszínésznő hamvaihoz, kinek csókja „eléggé belerondított” az életébe. „Azonban az ember” – írja Ady – „nagyon szomorú állat, akinek akkor is muszáj néha szeretni, amikor nincs kedve hozzá”; és az effajta ítélet-végzet hatalmas szerepet fog játszani a költő életében, olyan szerepet, melytől Ady soha nem fog tudni megszabadulni, és amely meghatározó befolyással lesz életére és költői művére.
Hölgy virágmintás blúzban
A mérgezett csók, amelynek a fiatal Ady Endre főszereplője-áldozata volt a század eleji, színleg igen erkölcsös Osztrák-Magyar Monarchiában – még jóval azelőtt, hogy költészete betört volna a nagyközönség tudatába – megszabadul lepleitől, hogy közölje velünk jelentőségteljes üzenetét szerelemről és halálról, Ady költészetének már első, fiatalkori megnyilvánulásaitól kezdve kétségtelen főszereplőiről. A Mihályi Rozália-elbeszélés átvitt értelemben, képletesen, időnként tragikusan vagy humorral jeleníti meg a történetet, a személyes drámáét, amely végigkíséri és irányítja a nagy magyar szerző költői tevékenységének alapválasztásait. Ez a rövid, regényes, Ady életének tetőpontjára, vízválasztójára vonatkozó önéletrajz ily módon nemcsak az irodalmár, hanem az egyszerű olvasó számára is egy módszeres útmutató jelentőségével bír, amellyel végighaladhat Ady költői művének megismerésén és elemzésén a végzetes csók előtt és után. Ha nem tulajdonítanánk ilyen határozottan jelentőséget Ady életélményéből e döntő átmenetnek, később igen nehezen sikerülne összegyűjtenünk a sokszínű és végtelen csiszolódás okait, amelyek előkészítik elsődleges témaként a szerelem-élet-halál bizonyos pillanatokban összemosódó fogalmainak tengelyén alapuló költészetét. Merjük állítani, hogy e végzetes csók nélkül – paradox módon – a nagy magyar költő talán visszafogottabb, kevésbé motivált lett volna arra, hogy felkutassa, majd maga, honfitársai és így mindnyájunk előtt leleplezze mélyebb szempontjait azoknak a problémaköröknek (magyarság, vallásosság, a szerelem létértéke, a túlélésért folyó valódi küzdelem), amelyek költészetének középpontjában állnak. Ez az elgondolás nagyobb hitelt nyer, ha számolunk azzal a szereppel, amelyet az ősöktől ráhagyott református hit törvényein alapuló, szigorú etikai és vallási hagyományok játszottak Ady életében és művében.
A vallás befolyása már a fiatal Adyra is rendkívül erős: a református erkölcs rányomja bélyegét a költőre első, ifjúkori lépéseitől, és megjelöli kezdeti, érzékeny és romantikus fellángolásait; valami beteges, bűnös vonás uralja puhatolózásait a testi kapcsolat és a szerelem terén, ami megakadályozza, hogy az asszonnyal derűs, kiegyensúlyozott kapcsolata legyen. Ezt tudatosan be is vallja egy fiatalkori művében: „… Neked talán már bántó, kínos álom / S nekem már kínos vágy a szerelem…” Elmondható, hogy Ady létét és művét erősen meghatározza az az erkölcsiség, mely a szexuális kapcsolatot és mindazt, ami a testi szerelmet illeti, tisztátalannak tartván, az egészet törvénytelennek titulálva a bűn kategóriájába sorolja. És úgy tűnik, a bűn árnyéka hosszú időn át körülveszi Ady költői művének azt a részét, amelyet szerelmi téma ihletett. A szerencsétlen személyes élmény (vérbaj) pedig mint Ady szerelem-elképzelése alapvető jellemzőjének meghatározójává kristályosodik. Ily módon már a húszéves Ady verseiben is (költői termésének kevésbé értékes része), majd azokban, melyek a különös, gyötrő nosztalgiát éneklik a túl korán elvesztett első ifjúság után, a háttérben mindig ott csapkod egyfajta beteges bujaság, a kielégítetlen, vagy egyenesen kifejezetten vágy keserűsége, amely később egész más visszhangra lel érett fejjel írott verseiben, például A Hágár oltárában.
Közelebb kerülünk Ady Endréhez, ha – talán túl határozott kézzel – mintegy letépjük és rögtön fel is fedjük az adyi „rózsa” szirmait, azzal a szándékkal, hogy azon nyomban eltávolítsuk az elbizonytalanító és késleltető mozzanatokat, amelyek végigkísérhetik e sok versében rendkívül összetett, de ugyanakkor alapvetően egyértelmű költő művének elemzését. A „rózsa” – a szerelem, testi kapcsolat, az asszony, az élet – ellenlábasával, a halállal együtt – olyannyira meghatározó, együttesen jelen lévő és Ady művészélményével hasonló természetű, hogy a magyar költő bemutatásának ideális skáláján nem lehet másodrendű elemként félretenni. Adyt több magyar és olasz kritikus (ez utóbbiak között Paolo Santarcangeli, Guglielmo Capacchi, Folco Tempesti) a tizenkilencedik század végi Párizs poètes maudits-aihoz hasonlították: számunkra ez szolgál az értelmezés elsőrendű kulcsául. Szerintünk a „rózsa”, a „romlás virága” (ez a „fleur du mal”) mint tragikus bélyeg a magyar költő életén lesz az az alapelem, amelyre majd Freud-szerűen fog támaszkodni költészetének nagy része, különösképpen pedig szerelmi költészete.
Talán sokan elhúzzák a szájukat Ady költészetének és ihletforrásainak e száraz értelmezésére, mely egyáltalán nem akar behatároló értelmű lenni. Természetesen más motívumok, más vonatkozások is meghatározzák Ady költészetét. Gondoljunk csak felkavaró vallásosságának témáira, akármennyire meghatározott legyen is ez a református hit erősen személyes földolgozása révén: а messzi-távoli Isten, a fának és Rossznak Istene (ezek körvonalai elmosódnak és fokozatosan elenyésznek), a Pénz-Isten, Isten, a távollévő, a Semmi. Vagy gondoljunk a magyarság-témára (a lét, az odatartozás és az odatartozás érzése ahhoz a Magyarországhoz, amelyet az egész magyarság, minden magyar ideális közösségi értékként fogad el), amelynek Ady szócsöve, útmutatója és ostorozója is egyben, és ezzel rágalmazói célpontjául állítja magát. Ezek hazafiatlansággal vádolják. Viszont annál nagyobb csodálattal övezik becsülői, akik éppen benne látják a magyarság igazi értelmezőjét.
De egyetlen téma, egyetlen ihlet sem lesz olyan finoman jelen költészetében, mint a „rózsa”, a maga etikai-vallásos célzásaival (kálvinizmus) és a maga szenvedélyes-perverz-édes-tragikus csiszoltságával. Első költői megnyilatkozásaitól kezdve, azok is, amelyek fiatalos tapasztalatlansággal párosulnak, ám sosem ártatlanok, a rózsa ott van Ady szívében, elméjében, és később, a végzetes csók után még inkább, a rózsa lelkében van, a reménytelenségben, az érzések erőszakosságában, a testi szerelem csatározásaiban, a kárhozat poklában, a fenséges önkívület keresésében, az önpusztítás Paradicsomának, az örök kárhozatnak és a megtisztító szerelemnek határán. És mindez egy hosszú, eszményi szakaszon keresztül, felölelve az összes adyi témát: szerelem-élet-halál-isten-semmi és a misztikus-mitikus magyarság:
Tisztátalan valék, vagy tiszta,
Nem tudom s azt se, mit akarok.
Csak azt tudom, hogy Asszony az oltár
S asszony nélkül meghalok.
Majd erőteljesebben:
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.
A református hit törvényein alapuló szigorú etikai és vallási hagyományok, amelyekben Ady gyermekkora óta nevelkedett, és amelyek mélyen beléivódtak, részét alkották az azokból az érzelmekből összerakott batyunak, amelyek a magyar költőt egész életén át családjához és mindenekelőtt hazájához kötik, akkor is, amikor ő testi valójában nagyon messze van. Ezt bizonyítja 1909-es, mindenik között a legszínesebb és leghitelesebb önéletírása is, mely komoly szellemi összpontosítást tanúsítván, meleg közvetlenséggel ismerteti az olvasóval az adyi szellemiséget. E ragyogó önéletrajz már nem regényes, ellentétben az egy évvel korábban megjelent Mihályi Rozália csókja című elbeszéléssel. Ebben egyetlen homályos említés van a csókról, amely 1902-ben oly végzetesen jelöli meg a költő életét; eközben félreérthetetlen célzást találunk benne Ady egy nem kevésbé végzetes asszonyára (egy femme nem kevésbé fatale-ra), Lédára:
„Újságot csináltam, vezércikkeket írtam, s nyilván elpusztulok, vagy nagyon okos. életbe kezdek, ha nem jön el értem valaki. Asszony volt, egy hozzá jutott versem küldte, megfogta a kezemet, s meg se állt velem Párizsig. Ekkor rám erőltette az ő akaratát s magtalan hiúságát, hogy bennem hajtson ki, ha tud. Öt éve elmúlt már ennek, hat éve ma holnap, s azóta írok, vívok, elalélok s újrakezdem: vagyok. Tanítóim nem voltak, nem volt tanítókra szükségem, mert éltem, s mert nagyon éreztem az életet. Éreztem, akartam, teljes egészében, hatványán, ezért a nagy, féktelen életakarásért vizsgálnak ma fejcsóválva az orvosaim.” (Nyugat, 1909. jún. 1.)
A magyar költő fiatalkori termésében (amelyet a magyar kritikusok egyhangúlag kevésbé értékesnek tartanak) már tisztán láthatóan jelen van, noha csupán embrió formában, nagy költeményeinek hatalmas, megújító ereje és vibráló, „forradalmi” életöröme. Az érett Ady költészetének e mozgatóelemei, 1899-től párhuzamosan újságcikkeiben is megmutatkozva, úgymond „hivatalos” módon csak 1906-ban törnek be a művelt magyar nagyközönség tudatába, az Új versek című kötet megjelenésével, de ezután végig fogják kísérni fényes, mindamellett ellentmondásokkal teli pályáján. A verseiben a kamaszkor jellegzetes kínlódásainak hangot adó fiatal Ady nyilvánvalóan az idillikus költészet befolyása alatt állt, melynek jelentős szerepe volt a 19. század második fele magyar költészetében, amikor is egy egész költő- és írógeneráció, nem kerülve ellentétbe az uralkodó társadalmi ízléssel és irányzatokkal, Petőfi lírájának szokásait félretéve énekelte meg az egyént, a világgal való problémáit, a család- és hazaszeretetet, a finom nosztalgiát az első, gondtalan ifjúság után, röviden: az érzelmek meghitt világát. E tematika természetesen nem elégítette volna ki egy Petőfi egyetemes érzésvilágát, viszont megfelelt az akkori nemzedék elvárásainak.
A felhő sem olyan, mint nálunk
És milyen más az őszi fény!
Nem csókol oly megejtő csókkal,
Mint ifjuságom szép helyén.
A fiatal Adyra hatással volt Vajda János. Vajda átadta neki a gyűlöletnek-szerelemnek azt a komplex keverékét, mely meghatározza kapcsolatát az asszonnyal; lírája ideálisan traite d’union-t képez a 20. század költészetével, oly értelemben, hogy Vajda benső kínlódása (egy keserű és marcangoló szerelmi élménynek köszönhetően) átalakul egyrészt az 1848-as forradalmi eszmék védelmévé, másrészt az 1867-es osztrák-magyar kiegyezésnek baljós és komor hangsúllyal kifejezett kerek elutasításává. Ez utóbbi politikai állásfoglalástól nem volt idegen az a sajtókampány, amelyet később Ady vezetett az osztrák-magyar unió ellen.
Ady fiatalkori termésében föllelhető a magyar fin de siècle nagy tekintélyű költői kettőse, Reviczky Gyula és Komjáthy Jenő hatása is, akik előre jelezték a század formai és tematikai fordulatát, a mítoszok, megalkuvások és teátrális illúziók összeomlását. Különösen a nagyon korai Ady néhány versében érhető tetten a meghatározhatatlan pesszimista árnyalattól terhes, Reviczkyre jellemző szenvedő szentimentalizmus. Ez a Reviczky-féle szentimentalizmus, amelyet Ady méltányolni látszik, igen távol esik a boldogtalan, Nyitra vármegyei költő kortársainak közönséges, negédes szentimentalizmusától. Bezárva a szomorúság és reménytelenség színeibe burkolózott individualizmusába, Reviczky eltávolodott a hagyományos költészettől. Visszautasítva a kompromisszumot a közhelyekbe és előítéletekbe börtönzött korának társadalmával, megkínzott szenvedélyének árnyait tükrözni képes lírához fordult: „Mint nyári éjszakán / a csillagot: / Úgy nézlek csöndes vággyal én, / Ha egyedül vagyok, / S mint nyári éjszakán / A csillagok: / Zajló szívem hullámiban / Szép szemed úgy ragyog.”
De nem lehetett idegen Ady számára az önmegfigyelő líra sem, melyet Komjáthy szimbólumai tettek gazdaggá. Komjáthy minden költői erejével egy tiszta, elvonatkoztatott lírára törekedett, ahol a dolgok, a természet, a környező világ valósága nem igazán tárgyak, inkább csupán technikai eszközök az énkultuszába merült költő magányos lelkiállapotának kifejezésére. Ady bizonyosan felhasználta elődje lírájának szimbolista elemeit, noha az is szorosan kötődött a század alkonyba hajló dekadens szelleméhez: „Rossz a világ? Légy jó tehát magad! / Üres a lét? Adj tartalmat neki! / Az ember szolga mind? Légy te szabad! / Hidd sorsodat bátor versenyre ki!” Sőt, még azt is mondhatjuk, hogy Reviczky Gyula preszimbolista, vagy Komjáthy Jenő szimbolista költészete, ahogyan Bródy Sándor 19. század végi novellái (természetesen a nagy francia szimbolisták, Baudelaire és Verlaine költészetével együtt, kiket Ady Nagyvárad irodalmi köreiben és még inkább később, Párizsban ismert meg) bizonyos értelemben előfeltételei voltak hatalmas erejű, megújító költészetének. Végül, Ady fiatalkori verseiben nyomára bukkanhatunk Kiss József fájdalmas lírájának is: költő és gondolkodó, 1890-ben A Hét című irodalmi folyóirat megalapításával maga köré kívánta gyűjteni a lázadó, és a századvégi Magyarország kulturális helyzetével elégedetlen szellemeket. Ady fiatalkori versei gyakran a tiszta és mitikus, oly sokáig keresett és sosem talált szerelem témájára összpontosulnak, a naiv és romantikus, a beteljesületlenül maradt, a szükségképpen és elkerülhetetlenül elvesztett szerelemre:
Ott ültünk némán, édes félhomályban,
Te elmerengve s égő vágyban én.
Álmod hová szállt s kié volt a vágyam,
Titok maradt az, színünk rejtekén.
Verseiben gyötrődő melankólia kígyózik, és noha Ady húszévesen írta őket, az ifjúkorra visszaemlékező öregkori versekre hasonlítanak. Stílusuk lemondó, mint akinek már nincs mit várnia az élettől. Csaknem múltidézés:
Van olyan perc, mikor szivünkben
Az élet lángja fellobog…
[…]
De oly muló a mámor üdve,
Elszáll az ámitó remény,
Nem ígér édes boldogságot,
Miként a mámor éjjelén.
Természetesen még igen távol vagyunk attól a maró szerelmi költészettől, amelyre Ady néhány évvel később képes lesz, amelyet e szentimentális hátterek, bár néha nyers és gúnyos keserűséggel megjelenítve, burkoltan már sejtetnek. Ezekben az alkotásokban, ahol gyakran ismétlődik az „ön” használata, ami a 20. század elején jellegzetes szokásként dívott férfiak és nők között (Ady a Lédával folytatott levelezésben még használja, de a hozzá írt versekben már sohasem), a fiatalság frissességének és őszinteségének ízét visszafogottan jeleníti meg, vagy már el is hagyja, tudatában annak, hogy az egyszerűség és tisztaság végleg elveszett:
A felhő sem olyan, mint nálunk
És milyen más az őszi fény!
Nem csókol oly megejtő csókkal,
Mint ifjúságom szép helyén.
[…]
– Milyen az ősz maguknál, édes?
Óh írja meg! Óh írja meg!…
A fiatal Ady Endre a Zilahon eltöltött gimnáziumi évek alatt találkozott először Nietzsche gondolatainak fontos részével (ahonnan a századelő bizonyos avantgarde körei a vitaiizmust veszik majd át), amely megmutatkozik majd érett költői művében, hol az élet iránti zabolátlan és korlátlan rajongását fejezi ki a maga személyes, teljesen átdolgozott módján. Természetesen ebben a kezdeti szakaszban a magyar költő Nietzsche-ismerete – felületes német nyelvtudása miatt – arra korlátozódott, ami a nagy német gondolkodó írásaiból eljutott Magyarországra. De a rákövetkező években Ady, németül olvasva, közvetlenebb érintkezést keres Nietzschével, és benne saját temperamentumával való nagymértékű hasonlóságot fedez föl. Így már a második, 1903-ban megjelent Még egyszer című kötet néhány versében, különösen hangnemének változásában és „vitalista” töltetében a költő által mélyen tanulmányozott Nietzsche-filozófiának a hatására találunk. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy az Übermensch filozófusa a századfordulón rendkívül népszerű volt, különösen az új generációhoz tartozó magyar írók és általában a fiatalok körében, magyarok és nem magyarok között egyaránt, valahogy úgy, ahogyan századunkban Marcuse a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején. Néhány évvel később (1908) egy újságcikkben maga Ady így foglalta össze a német filozófus gondolatainak jelentőségét saját formálódásában: „Ha ő nem lett volna, talán sokan nem volnánk, de ha volnánk, mi volnánk az eldobott mankók, melyeket még tűzre se vetnének. Ő volt az első nagy alkotó, aki rombolásával megalkotta a mi bátorságunkat.”
A Zsóka iránti szerelem, a zilahi gimnáziumban folytatott tanulmányok, a nagynevű és jótékony hatású tanárok jellemzik Ady kora ifjúságának éveit. Az első rajongások, az első illúziók, az első csalódások már szinte túlzottan nyilvánvalóak ennek a korszaknak a költészetében, amelynek Zilah-íze és Zilah-színe van. Ezek az első fontos költői próbálkozások, amelyekben már megsejteni a művészt, de még nem a zsenialitást. Így a Dal a rózsáról című versben – amely már hírt ad arról az időnként ingerlő individualizmusról, amely az érett Adynak csaknem állandó jellemvonása lesz –, benne van a Zsókával töltött boldog órák és az akkorra már rég elhervadt csók emléke:
A szép leány a rózsabimbót
Most más legénynek tépi le…
[…]
De megőrzöm a hervadt rózsát:
Én kaptam annak a kis lánynak
Legelső, tiszta, szűzi csókját!
Ha Ady később visszatér is rá, ezt már felnőtt szemmel teszi: annak a szemével, aki erős és határozott kézzel jelöli majd ki a maga és mások számára az új magyar költészet csillogó koordinátáit. A múltat idéző nagy költő elhagyta a fiatalkori verseiben még itt-ott feltűnő századvégi negédes és szentimentális hangulatot, s az élet valódi értelmének nyers és csupasz lényegét szólaltatja meg, amelynek előtérbe állítását maga az új század követelte meg.
Ady költői és politikai formálódására alapvető hatással voltak a Nagyváradon töltött évek. Rövid debreceni újságíróskodás után, 1900-tól a Nagyváradi Napló szerkesztőjeként dolgozott, feszült és viharos, időnként kicsapongó életet élve, szentimentális kalandokba vetve magát, miközben az új megízlelésének mértéktelen vágya az alkohol és a dohányzás szenvedélyébe viszi. Mégis, ebből a művelt és kifinomult városból nézve a provinciális és bigott, az európai élet normáitól igen elütő Magyarország politikai, társadalmi és kulturális valóságát, a fiatal Adyban ekkor érlelődik meg az a politikai elgondolás, hogy a Habsburg-Magyarország öntudatlanul a pusztulás felé közeledik. És itt történik, hogy belemerülve a „magyar láp” apokaliptikus látomásába és az erőszakos válság nietzschei jóslatába, amely lecsapni készül a nyugati társadalomra – különösen az európaira, amely jog szerint és a valóságban is annak bölcsője –, a huszonhat éves Ady Endre belép a 20. századba, és megnyitja a 20. századi magyar költészet nagy korszakát.
A Brüll Adéllal való találkozás fordulatot hoz Ady Endre életében és művészetében. Diósy Ödönnek, a tehetős kereskedőnek, széles látókörű és korához képest nagyon is modern embernek a feleségeként az asszony teljhatalommal lép be Ady életébe, hogy onnan – legalábbis szellemileg ne távozzék többé. Ady az Adél név betűit megfordítva alkotja Lédát, a múzsát, a sokszor kegyetlen, zsarnoki vezetőt, aki mint Beatrice Dantét, elkíséri őt, a férfit és költőt, olykor pokoli életszakaszának egy hosszú darabján. Lédáról azt írja a legidősebb olasz hungarológus, irodalomtörténész Paolo Santarcangeli, hogy „arcképeit nézve volt korának asszony ideálja, nagyon »Cléo de Mèrode«, nagyon »végzet-asszony«. Könnyű ezzel ma tréfálni, a mi igényesen kiábrándult felfogásunkkal: de helyezzük magunkat annak a korszaknak a légkörébe. Ady számára valóban végzetes volt: azaz arra hivatott, hogy megjelölje őt egész életére, jóban-rosszban. Meg lehet és meg is kell erősíteni, hogy nélküle Ady nem lett volna az, aki volt.” Igen, könnyű ezzel tréfálni, de Léda, Nagyvárad polgárságának femme fatale-ja valóban az élet nagy lehetőségét jelentette a férfi Adynak. Lédát bemutatva, A könnyek asszonya című, 1903-as versben így vallott annak a még valamilyen módon a fin de siècle vattázott hangulatába merült végzetes nyárnak a végén: „Bús arcát érzem szívemen / A könnyek asszonyának, / Rózsás, remegő ujjai / Most a szivembe vájnak.” A költő ezen a ponton már készen állt, hogy a nagy ugrást véghezvigye, hogy kamatoztassa a nagyváradi intenzív élet- és írói élményeit. Ez az a város, amely a nőnek öltözött, franciás charme-ot és parfume-öt árasztó végzet cinkosaként megengedi neki, hogy Párizsig eljusson, anélkül, hogy Budapesten keresztül kellett volna mennie: „Ázsia sztyeppéiről” a haladás jelképéhez, Nyugatra. A fiatal, kisvárosból jött, újdonságra, érzésekre, szenvedélyekre szomjas költő számára Léda akaratlan eszközként a végzet küldötte volt, hogy betölthesse nagy küldetését a századforduló magyar kultúrájában. Vele a költő életet ad a magyar irodalomtörténet legfontosabb szellemi-művészi kapcsolatának: kapcsolat mélység és magasság, erőszakos szenvedélyek és közömbösség között, mely csaknem tíz éven át tart majd, annak a rendelésnek eleget téve, hogy – amint Ady jóval később emlékezik a Hiába hideg a Hold című versben – összehozza ezt a „két, szép, nyomorult embert”. A Lédával való találkozás a szó szoros értelmében „kirobbantja” Ady költészetét. Egy alkalommal, így mutatkozva be az asszonynak: „Én, a siratlan fájdalomnak / Szegény, bolond, kopottas hőse”, a fiatal Ady már teljesen felfedi tömör, gyötrő és szikár stílusának jegyét, a nagy költő Adynak lényegi jellemzőjét. Jól elkülöníthetők a Lédával való találkozásnak és az Adyt fékezhetetlenül elöntő vágy születésének nyomai, a képzeletbeli vonaton, amely ama elsöprő, erotikus szenvedély kirobbanásának hátteréből jön elő, amelyet a költő érez Léda, a könnyek forrása és asszonya iránt:
Add a kezed, most induljunk csöndben…
Nem!… Rohanjunk, míg vágyunk nem lohad,
Kocsinkon függöny, a szívünk könnyben,
Míg emberek közt száguld a vonat
S kiszállunk majd egy csodálatos tájon,
Hol semmi sincs, csak illat és meleg:
Fölszikkasztjuk a könnyeinket
S megengeded, hogy szeresselek…
Ady szemében Léda kezdettől fogva Párizst jelenti: nemcsak femme fatale, de ville fatale is: Léda és Párizs, Párizs és Léda Ady művészi választásainak és életének teljhatalmú főszereplői, vágyakozásának egymást fölcserélhető tárgyai, amelyek végül egyetlen megvalósítandó álomban azonosulnak. Ahogyan sok magyar írónak és költőnek (olasz szemmel nézve), Adynak is volt egy „mitikus” víziója Párizsról (Franciaországról), amely Léda megjelenésével Nagyváradon egyetlen feszülten vibráló életszenvedélyben válik valóra. Léda végzetesen Párizzsá változik és Párizs Lédává: Ady szemében jóvátehetetlenül összekeveredő, örökre szorosan összetartozó alakok maradnak. Az indulás apropója Léda szokásos költözése saját párizsi házába 1903 késő őszén. Ady összeszedi minden energiáját és az összes föllelhető pénzt, és az európai metropoliszban utoléri asszonyát és álmát: „Asszony volt… megfogta a kezemet, s meg se állt velem Párizsig.”
De Párizsnak kellett tartogatnia a költő számára a legkeserűbb, legszomorúbb meglepetést: a francia fővárosból 1904. július 15-én a Pesti Naplónak írt nyílt levélben, két hónappal az után, hogy egy nemibetegség-szakorvos megvizsgálta és megállapította a vérbajt, megerősítve azt, ami addig csak erős gyanú volt számára, Ady Endre ezt kérdezi magától: miért nem beszélnek „erről a pestisről, a vér rettenetes pestiséről, e valóságos vörös pestisről?” A „rettenetes vörös pestis” erőszakosan támad Ady kétszeresen is megrészegítő élményére – Léda és Párizs, élő és megelevenítő jelképei a szerelemnek, és a fejlődésnek –, összekuszálja a szálakat és a lehetséges megoldásokat, eredményeket, egy olyan akarat szerint, mely Ady számára elsőrendű, ugyanakkor Isten legfőbb akaratának kálvinista igazolása. A halál, a halál értelme, kifejezhetetlen ízből és illatból, lassan, de könyörtelenül átjárja a költő lelkét, döntő és határozott módon megkettőzve érzéseit. Az első, azonnali reakció a lázadásé: őrjöngő, reményvesztett, jövendőmondó kiáltás:
Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,
Kínoz a fény és kínoz a harmat,
Téged akarlak, eljöttem érted,
Több kínra vágyom: téged akarlak
[…]
Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,
Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,
Adj kínt nekem, a megéhezettnek:
Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.
Az életfonalak megzavarodott szövevénye, itt rögtön kitűnik, egyetlen tragikus lényegre szorítkozik: az élet és a halál szálai (a szerelem Ady számára elsősorban élet, de halál is) összefonódnak, és egyetlen szenvedélyes önkívületben kígyóznak, a vergődő fájdalomtól ostoroztatva, amely tudatában van a pusztulás könyörtelenségének, ugyanakkor a szerelem visszautasíthatatlansága jellemzi. Ezt erősíti meg Bölöni György, aki ennek az időszaknak a javára írja a Tüzes seb vagyok című Ady-versnek a születését, saját szavaiban tükrözve tanúsítja Ady állapotát a szörnyű diagnózis után: „Átéreztem egész tragédiáját. […] Ez a betegség annyi volt, mint a halál. Most egyszerre vége lesz mindennek. Életnek. Jövőnek. Karriernek. Párizsnak. Szerelemnek. Mindennek vége!… Mi jöhet más, mint a halál?” Igen, mi következhetett volna?… Számunkra megvilágosító szavak, szavak és tanúbizonyságok, amelyektől nem szabad eltekintenünk, ha valóban helyes megvilágításba akarjuk helyezni a költő szerelmi költészetét. A Lédához írt költemények elindítják az adyi költészet nagy korszakát, utat nyitnak többi szerelmes versének, és nyilvánvalóan tükrözik a költő emberi drámáját és fizikai-erkölcsi szenvedését, amelyből képtelen kilábalni. E versekkel kapcsolatban megpróbáljuk követni azt a kettős vezérfonalat, amely összeköti őket: élet és halál fonalát.
Ady szerelmes verseit azzal a hangvétellel jellemezték, amelyet joggal neveznek vitalista freudistának: ez benne születik, visszautasításként arra a vádra, amelynek a férfi Ady áldozata lesz, és amely ugyanakkor a költő Ady kezei között eszközzé válik, hogy kifejezhesse akár saját lázadását, akár azt a félelmetes erősségű érzékiséget, amely benne már fiatalkora óta megvan, és megmutatkozik a szerelem költői elképzelésének erős színezetében. Ez az érzékiség meghatározó módon hatja át Ady szerelmi költészetét:
Hányszor megállunk. Összeborulunk.
Égünk és fázunk.
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.
Ma sem lesz nászunk.
Ám Ady érzékisége nem csillogó-tiszta: ősi vétkek tarkítják; megrontott az eredendő bűntől, átitatott ennek a bűnnek a jelentésével, amelyet a kálvini vallás a költőbe gyermekkorától kezdve belénevelt; bizonyos versekben démoni érzékiség. Mintha sohasem öltötte volna magára azt a spiritualizmust, amely pedig alapelem volt a magyar szerelmi költészet hagyományában, a 16. századi Balassitól, a 19. század végi dekadenciáig. Másfelől az asszony testisége, látható testisége, a versben magasztalt testiség: a magyar lírai hagyományokat tekintve ez Ady szerelmi költészetének nagy újítása. A szerelem legfőbb jelképévé emelt teljes testiség. De egy megszenvedett, roncsolt, megkínzott testiség. Még egy szűz lány fiatal testében is ünnepelt testiség:
Tested fehér és makulátlan,
De szemedben álmatlan éjek.
Láthatatlan, buja jelírás
Borítja melled s homlokodon
A bélyeg.
Meglehetősen távol vagyunk a hagyományos magyar költészet által idealizált szerelemtől, amely még mindig az érzelmek és sóhajok édes összhangjára áhítozott. De távol vagyunk magának Adynak első alkotásaitól is, amelyekben habár a 19. század végi, erősen zenei és versdallamhoz kötött, nosztalgikus érzésekkel és őszinteséggel teli magyar lírai hagyományok stíluselemeinek visszhangjait észleljük, a benne megjelenő hűvös irónia és a szerelemérzést szentségétől megfosztó forma már a gúnyos férfi Adyt mutatja:
Akihez szólott a legelső nóta:
Zsóka menyasszony, férjhez megy a Zsóka…
Még kurta szoknyás lány volt egy pár éve
És nemsokára a más felesége…
így van megírva pár rövidke sorba’,
Mintha ez olyan természetes volna.
Az a reporter mit tudta, hogy ebbe’
Egy kész regény van végleg eltemetve,
Bevégzett regény, be nem végzett álom:
Zsóka volt az én első ideálom…
Ezekben a fiatalkori költeményekben (mint az előbbiekben említett szép Zsóka-versekben, melyeket 1900-ban Nagyváradon egy lélegzetvételre írt a fiatalon szeretett lány esküvőjének hírére), még nem él az érett adyi lírában fellelhető lényegiség, mely megjelenik, például, egyik bámulatos, jóval későbbi (1914) alkotásában: az is szintén emlékezés egy ifjúkori szerelemre – Márton Gabi színésznőre – és tetőtől talpig belemeríti az olvasót a század eleji Nagyvárad realisztikus-romantikus hangulatába. Az ifjúság egy flashbackje, aranyfüst és cikornya nélkül, tömören és lényegien:
Poros a hosszú hársfa-sor,
Holdfényes a püspöki udvar,
Simulnak a városi párok,
Vasúthoz futnak a kocsik.
Egyszer eljöttünk a vasúttal
S szállásozó csapatja járt
Előttem ifju fellegeknek.
Akkor a hársak épp szerettek
S eső után szerelem-szag volt.
Nem tíz év látszik elválasztani a két verset, hanem egy évszázad! Közöttük Ady egész költői pályafutása, kínjaival, fölfedezéseivel, a valóság lényege alapjainak megragadni tudásával, az élet végtelen sok eldöntetlen kérdésével szemben is. Mindkét vers alapélménye egy elmúlt érzelem iránti nosztalgia, de micsoda különbséggel előadva! Hogy az olvasó belekóstolhasson a Zsókától búcsúzó versek hangulatába, szükség van mindhárom hosszú versszak elolvasására; A hosszú hársfa-sor című versben azonban elegendő egyetlen flash-elképzelés, amely összefoglalva a vers értelmét és általános jelentését, csaknem kézzelfogható érzést képes nyújtani: „S eső után szerelem-szag volt”.
Az Ér-menti költő számára a szerelem a kielégítendő érzékiségnek és az érvényesülésért vívott küzdelemnek egyfajta keveréke, hogy vele életszomját csillapíthassa. Nem véletlenül írta 1942-ben a fiumei Termini című folyóiratban Ternay Kálmán, hogy Adynak a szerelem „az önálló élete fölötti uralom, egy női lélek fényében, mondhatni: önszeretet”. Magába zárkózva, belemerülve az önnön bűnös szenvedélye okozta fizikai és szellemi kínok végletekig menő kipróbálásába (hírhedt és fájó bélyeg, amely kitörölhetetlen lakkvonásként ráragadt és többé el nem hagyja), ér véget a költő, a férfi Ady, nem akarva, hogy ne érdekelje többé a kapcsolat másik pólusa, az asszony. Ezt az önszeretetet, az „én” szeretetét Komjáthy már megénekelte a 19. század végén, és Ady több versében jelen van, elsősorban érett verseiben, mint az Add nekem a szemeidet, az Eldönti a Sors, és a nyers Elbocsátó szép üzenet című verseiben. Ez utóbbi drámai verssel Ady véget vet a tízéves kapcsolatnak életének és hatalmas költői végzetének asszonyával, Lédával:
Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor…
[…]
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
A versben (különösen a végén) a római egyetem összehasonlító irodalomtörténésze, Armando Gnisci, összegezve látta a szerelmes vers jelentését és lényegét, és magát a szerelmet Ady költészetében (természetesen csak részlegesen, hiszen, ahogy maga az olasz kutató is elismeri, Ady szerelmi költészete nem redukálható egyetlen „gyors és felületes” szintézisre): egyfajta „vulkáni erejű kitörés a petrarcai mintából, az elhagyatott romanticizmussal szembeni kapu felé”.
Ugyanakkor az egész Ady-féle szeretni képtelenség kifejezésre jut abból a szükségességből, hogy uralkodjék a kapcsolat másik főszereplőjén, az asszonyon. Ebből elkerülhetetlenül következik a nemek és érzékek valódi, véres harca:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.
Gyűlöletnek-szerelemnek keveréke a nő iránt, akivel a költő örök harcban áll, még akkor is, amikor meg akarja hálálni az őt gyógyító szerelmet. Hála, amelyet csak néhány alkalommal sikerül kimutatnia, mert számára a nő valójában csak ürügy a narcisztikusan önmaga felé fordult szenvedélyének olykor erőszakos kifejtésére és saját élet vágyának kielégítésére.
Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Várj hidegen, szabadon, hősként,
Még azt se kérdezd meg majd, hogy ki vagyok.
A szerelem akkor piszkos és szégyenletes valamivé válik, a férfi bűnös, „akinek akkor is muszáj szeretni, amikor nincs kedve hozzá”, a nő, helyesebben mondva a nőstény, egyszerű eszköz a férfi vágyának kielégítésére, aki nem tudja és nem is akarja álcázni az utálat és az undor érzését. Legyőzetve a szerelemérzés, a férfi-Ady, a szeretett asszony:
Én beszennyezlek. Én beszennyezlek
A leghavasabb, legszebb éjen:
Hiába kisértsz hófehéren.
[…]
Színem elé parancsolom majd
Fehér köntösös szűzi árnyad…
[…]
Telefröccsentem tintalével,
Vérrel, gennyel, könnyel, epével.
E megszenvedett gyakorlása a szerelemnek, anélkül, hogy átengedné magát neki, ez a rossznak állandó tudatalatti jelenlétét viselő, a kálvinista erkölcsből fakadó bűntudat nyomása alatt senyvedő szerelem, visszavezet minket ahhoz, amit a költő Adyról és különösen szerelmi költészetét jellemző fő vonásokról mondtunk: az Ady-féle szerelemérzést a nemek között dúló, egyformán keserves és erőszakos, a fenséges gyönyörért vívott örök harcban kell keresnünk; egyfajta mennyei önpusztítás, félúton az örök kárhozat és a megtisztító szerelem között. Ady szerelmi költészete kétségbeesett szerelemkeresésének művészi formába öntése: egy olyan szerelemnek, amelyet többé nem emésztenek pszichológiai férgek, és nem határolják be az ember ősi gyöngeségei és félelmei, hanem amelynek meghódításáért örök harcot kell harcolni. Ezt a kegyetlen harcot nem kerüli el Ady legfontosabb, Lédával való szerelmi kapcsolata sem.
Vad szirttetőn mi ketten
Állunk […].
Véres hús-kapcsok óvnak,
Amíg összefonódnak:
Kékes, reszkető ajkunk.
Míg csókolsz, nincsen szavunk,
Ha megszólalsz: zuhanunk.
Ebben az összefüggésben az Ady által meghatározott asszonyt (költészetének kedvelt témáját) egy világ választja el attól a látásmódtól, amelyet a költők meg a hagyományos magyar közönség megszoktak. A nő lényegében szerelmi költészetének valós tárgyává-alanyává válik, távol bármiféle eszményesítéstől, fölülmúlva még a dekadencia korának legfrissebb költészetét is, amely a nőben mindenekelőtt a femme fatale-t látta. A nő elsődleges kifejezőjévé válik annak a kínszenvedésnek, amelyre Adynak szüksége van, hogy önmagának megmagyarázza a férfi lényegét, és létét igazolja. Nem véletlen, hogy Ady költészetében a nő akkor is szerető, ha anyja vagy ha lánya lehetne: e jellemző vonás az utolsó évek Adyjánál kap majd hangsúlyt, de már jelen van ebben az 1907-es versben is:
Te voltál a mindennél több.
Itt az írás, tanuság,
Ha dadogva nem emlékszem.
Ezer éve vagy több éve,
Valamikor lányom voltál,
Az én biztos lányom voltál.
Lányom avagy feleségem?
[…]
Ady saját fokozottan érzéki, elkeseredett és gyötrő erotizmusában megtestesülő természete viszi odáig, hogy a nőről ennyire „testi” elképzelése legyen, ennyire kötődjék „nőstény” lényéhez még az Ady számára elválaszthatatlan szerepekben is, mint anya-feleség-lány-szerető-kurva szerepek, amelyekben beteljesedni látta az élet körét, az egyetlen életláncolatot, amely utolsó láncszemként végzetes ölelést tartogat, halált hozó ölelést. Rohanni egyik nő karjából a másikéba, születéstől a halálig: íme, ez Ady életszintézise.
Szájon, mellen, karban, kézben,
Csókban tapadva, átkosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.
[…]
Ilyen nagy, halk, lelki vészben
Legyek majd csontváz, víg halott.
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.
Az „élet-éhség” így vezeti el Adyt reményvesztett érzékiségének intellektuális szublimálásához, hol a testi kapcsolatot mint küzdelmet a fennmaradásért értelmezi, mintegy ölelkezést a halállal: a halált a magyar költő nem véletlenül azonosítja némely verseiben egy nővel, utolsó szeretőjével (és ebben a szélsőséges megoldásban elkerülhetetlenül Baudelaire-re gondolunk, amikor a szerelmi aktust mint haláltáncot írja le, amelyet a halál láthatatlan, ám érezhető jelenléte ural: Je m’avance ŕ l’attaque et je grimpe aux assauts / comme après un choeur de vermisseaux…):
Messze van még, aki fog jönni,
Hogy a varázsból kiszakasszon?
Jöjj s parancsold rám a halált
Te, másik asszony.
A halál Ady végzetes-gonosz életciklusában a szerelem természetes ellentéte: messze vagyunk tehát a szerelem és a halál régi, romantikus azonosításától. A költő messziről indulva, egyenlőtlen küzdelemben küzd a halállal, ami kihívás és nem menekülés, még kevésbé előzetes meghátrálás az elkerülhetetlen esemény előtt:
Olyan mindegy, mint szeretünk,
Olyan mindegy, csókunk mifajta,
Olyan közeli a Halál
S olyan nagyszerű győzni rajta.
De a vereség nyers elismerését, amelyre a költő már régóta készül, csak elhalasztotta. Magát egyenesen a „halál rokonának” nevezve előzékenyen ő ad életet egyfajta igéző haláltáncnak, hol az élet egybeolvad a halállal, melyet szakadatlanul és hiába megidéz, mintha ördögöt akarna űzni:
Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.
De a végén az ő vitalista rohama semmit sem fog érni a leküzdhetetlen ellenséggel való összecsapásban: küzdelme a halállal már kezdettől fogva magán hordja a testi és szellemi becstelenség különféle bélyegeit, és az egyetlen lehetséges módon ér véget: fegyverletétellel az „örök titkok” előtt. Ady, mint minden ember, eleve elrendelt vesztese annak a megfejthetetlen abszurdumnak, ami az élet:
S akik szerették az Életet,
Most nagy Halál-légyottot adnak.
[…]
Hogyan tiportat el a sorsom,
Hogyan hal el minden, mi drága?
Óh, örök titkoknak szomorú,
Borzasztó, egységes világa.
Mégis, mielőtt megérkezik „a nagy Professzor”, a költőnek szabad áltatnia magát, hogy szerelme a halál után is élni fog egy tízéves kislány szűz testében, vágyainak életvetületében:
Tízéves Éva, másra vár:
Már a sírom is be lesz nőve,
Mikor valaki elviszi
Itatni csók-kútfőre.
És mégis az én asszonyom,
Ott rejtőzik temetve benne,
Ami ma még csúf kárhozat
S holnap üdvösség lenne.
Kemény mell, vágy és izga vér
Valakiért majd-majd kibomlik,
De eszküszöm: e valaki
Majd énreám hasonlít.
Ebben a kivetülésben, a halálból, a vágyak jövőjében még ott van Ady egész vitalista felfogása, felülemelkedik a halálon, önnön fizikai valóján, ugyanakkor ezek a versek már nyilvánvaló jelei annak a fejlődésnek, amelyen a szerelemérzés keresztülment a költő érett korszakában. A vágy hevessége és testisége enyhül, hogy lassan helyet adjon egy visszatekintésnek és elmélkedésnek – legyen bár csakis szenvedés – a szerelemről. Később a megoldatlan érzékiség-spiritualitás ellentmondása, amely szinte minden Ady-versben – néha csak a sorok között – jelen van, részben föloldódik egy kisgyermek különös és szomorú elhagyatottságában:
Simogass csak, olyan jó a kezed,
Megint búcsuzom, megint elveszett
A gőgös Ady minden dacos gőgje.
[…]
Simogass csak, olyan jó a kezed,
Úgy bánom már sok ölő, makacs harcom,
Simogasd meg ráncos, vén gyermek-arcom.
[…]
A vers, amely, véleményünk szerint újrajárja Ady egész életútját – összetett kapcsolatát a nővel, az érzékiséggel és szexualitással, amely kapcsolat néha alárendelt, vagy éppen ellenkezőleg, nyilvánvalóan lázadó ellentéte a természetesen református (kálvinista) – erkölcsnek, ez a vers A Hágár oltára (1909). Ezen a jelképes oltáron a költő föláldozza szeretni-vágyását, ezen felül végrehajtja önnön lényének föláldozását is „igaz, bús férfi”, „minden nőt” megkívánó és mindnek koldusa (a nő, aki ugyanakkor „a semmiség és a világ”), de valójában képtelen szeretni. Erre az eszményi oltárra helyezi Ady a lét ívét, amely a fiatalkori, kielégítetlen vágy keserűsége, a kifejeződni képtelen szerelem nárcisztikus visszatükröződése, beteges bujasága, a fiatal, „elsőáldozó lánykák” után epedő pillantása és a vásárolt, semmitmondó „csók” hangsúlyozása között telt el, a végső, tragikus kivetülésével egy nekrofil szerelemnek, egy halott nő „csók”-jával kifejezve:
Ég a tűz Hágár szent oltárán
S én tisztulóan lesem, lesem,
Szinte harminc éve várom én már,
Jön-e a szerelmesem?
[…]
Ló-sóskás parlagon ébredt föl
Egykor e bűnös, ős szerelem…
[…]
Mikor én csókolok. Nem a némbert,
Én magamat csókolom.
De szeretem őket mindegyig,
Magdalénát és szűz Máriát,
Szeretem e nemem-ölő tábort…
[…]
Szeretem, ahogy megszületnek,
A csecsemőt, süldőt, vént, nagyot,
Szeretek én mindenkit, ki asszony:
Igaz, bús férfi vagyok.
[…]
Hágár tüzébe bámulok majd…
[…]
Vér, emlékek buknak a szent tűzbe
És csókot hány egy halott.
Az Ady-féle érzékiség erőszakos, sokkszerű bevonulása a magyar költészetbe fölrázza és lelkesedéssel tölti el a magyar olvasóközönséget, és az irodalmi kritikát, akik nem szoktak hozzá a szerelem ily módon történő megénekléséhez. Ady szerelmi költészetét forradalminak érezték, abban az értelemben, hogy fölrúgta a petrarcai és a 19. századi klasszikus modellek ismétlődő és utánzó mintáit (fölülmúlva a dekadens iskolából jövő költők, így Reviczky és Komjáthy kísérleteit, de mindenekelőtt, mert földúlta az osztrák-magyar kor kedélyes magyar társadalmának gondolkodásmódját, fölrázva azt öntetszelgő tespedéséből. Érdemes aláhúzni a szerelmi költészetnek ezt a forradalmi jellegét, hogy megérthessük, hogyan történhetett, hogy abban a társadalomban egy nyilvánvalóan „politikailag semleges” téma – mint a szerelem – politikaivá válhatott, és igen erőszakos reakciókat gerjeszthetett.
A korabeli ábrázolásmódot figyelembe véve Ady szerelmi költészete (de általánosan egész költői műve) formai szempontból is jelentős újítással szolgál. Utalunk elsősorban a metrum-ritmika megújítására, másodsorban pedig a szimbolizmus sajátos, személyes használatára. Ami az első szempontot illeti – előrebocsátva, hogy verselését tekintve minden egyes Ady-vers külön történet –, Ady, fölhasználva a korábbi kísérleteket, az Új Versekben gyakran nyúl az úgynevezett szimultán vershez, amely egyidejűleg engedi összhangzó használatát a jellegzetes magyar verselésnek, azaz az időmértékes verselésnek és az ütemhangsúlyos verselésnek, amely utóbbit helytelenül „magyaros verselés”-nek is neveznek. Ebből következően a kilenc- vagy tíz szótagú, ötütemű versek, amelyekre a szimultán verselést alkalmazzák, válnak Ady kedveltjeivé. Ami pedig a második szempontot illeti, az Ady által kipróbált szimbolizmus nagy újítása – amely csak részben francia eredetű –, hogy a szimbólum mondhatni testet ölt és ennek eredményeként önálló, a gondolattól és gyakran az egész költeménytől független élettel bír. Az adyi szerelmi költészetben szerepet játszanak emellett a különösen erős és a hagyományos magyar költészetben szokatlan képzetek, amilyeneket efféle kifejezések foglalnak magukba: „Két lankadt szárnyú héjamadár” (Héja-nász az avaron), „Telefröccsentem tintalével, / Vérrel, gennyel, könnyel, epével” (Hiába kísértsz hófehéren), „Véres hús-kapcsok óvnak” (Vad szirttetőn állunk), és így tovább. Természetesen a megszokott értelemben meghatározható politikai költészetben és a vallásos költészetben Ady szimbolizmusa új és történelmi és kulturális, másrészt vallási hagyományból vesz, a Bibliából merít, különösen gazdag jelképes elképzelések felhasználásával.
Az élet, tragikus és keserű végzetszerűségével, kijelölte Ady számára az ideális koordinátákat, meghatározva az alaptémáit annak a költői pályafutásnak, amely jóval korábban vette kezdetét, még fiatalon, az időben és térben messzi – számunkra távoli – Szilágyban. Ady, amint Goethe, az élet egyetemességére törekedett, de a nagy német zsenitől eltérően (aki uralta az életet), a megkínzott magyar költő annak hatása alatt állt, legyőzetve egy hosszú, kimerítő, kegyetlen harcban. Ady Endre, európai költő, az édes-fanyar magyar nyelv nehézsége miatt is, még mindig vár a végérvényes európai elismerésre, ő, aki azt jelenti Magyarországon, amit a 20. század első két évtizedében Európának Ungaretti és Montale, Valéry és Éluard, Eliot és Pound, George, Rilke és Hofmannsthal, míg közeli múltját tekintve, költészetének tartalma és technikai eszközei révén Verlaine valószínűleg az ő poètes maudits-ai közé sorolta volna, életének telítettségét tekintve Nietzsche erősen közelinek érezte volna magához, önpusztító próbálkozásait illetően Rimbaud bizonyára megértette volna, végtelen életszeretete, érezni tudása és erőteljes, nagyszerű alkotókészsége miatt Baudelaire kétségtelenül legkedvesebb fiává fogadta volna.
* A szerző az olaszországi Udinei Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének professzora, vendégelőadóként rendszeres kapcsolatban áll a budapesti, pécsi, szegedi, debreceni és a nyugat-magyarországi, valamit a kolozsvári egyetem partner tanszékeivel. [vissza]
Fekvő modell
A faun tánca
Az Ezredvég 2017/6. novemberi-decemberi számában Betekintés egy francia-malgas szerző: Jacques (Félicien-) Rabemananjara életművébe címmel mutattam be a modern malgas irodalom másik képviselőjét. Igazság szerint – és a pontosság kedvéért – tulajdonképpen ezzel a szerzővel kellett volna kezdenem, hiszen időrendben és munkássága kiteljesedésében ő Rabearivelo után következett. Akkor egy praktikus szempont vezetett Rabemananjara „előnyben részesítésében”: ezzel a szerzővel foglalkoztam részletesebben és behatóbban, az ő irodalmi munkásságának és politikai aktivitásának szenteltem nagyobb tanulmányt. De az is igazolta választásomat, hogy JJR (a továbbiakban így rövidítem Jean-Joseph Rabearivelo nevét) halálakor Rabemananjarára hagyományozta irodalmi örökségének egy részét, aki azt tovább is vitte haláláig.
Mindkét szerző modern abban az értelemben, hogy a malgas nyelvű, éppen ezért a külvilág számára hozzáférhetetlen irodalmat a francia nyelv segítségével be tudták „illeszteni” (még ha csak elsősorban az ún. „elit” számára jelentőséggel bíró) világirodalom folyásába.
Ki volt tehát JJR (aki szigorúan figyelmeztette olvasóit, kritikusait, hogy leírt nevében sehol sem szerepelhet ékezet!)?
Malgas, francia és spanyol nyelven alkotó költő, regény- és drámaíró, kritikus, naplóíró, a Gallieni tábornok által 1902-ben alapított Malgas Akadémia tagja.
1903. március 4-én született, 1937. június 22-én halt meg: öngyilkos lett. Zaklatott élete betegségekben, anyagi gondok közepette telt, amit csak fokoztak kicsapongásai, ópiumfüggősége, zavaros nőügyei, a kritikusokkal és a könyv- és folyóirat kiadókkal folytatott harcai. Mindez nem akadályozta szenvedélyes (elsősorban természetesen a francia) irodalom megismerésére irányuló erőfeszítéseit, de foglalkozott olasz, spanyol, angol, német szerzőkkel is, fordított olaszból, spanyolból. Állandó levelezésben állt francia szerzőkkel, akiktől könyveket kért és kapott, és akik minden lehetséges eszközzel igyekeztek irodalmi tevékenységét és alkotásait Franciaországban megismertetni. Műveiben megszámlálhatatlan külföldi szerző neve és munkája szerepel. Madagaszkáron is talált ott élő francia segítőket, akik bevezették a helyi irodalmi körökbe. Nemzetközi hírnevét egy, a bécsi Anthropos című folyóiratban megjelent cikke alapozta meg: ebben francia nyelven mutatta be a malgas költészetet.
JJR esetében is fölmerül a kérdés, amely minden, két nyelven – anyanyelvi és tanult nyelven – alkotó szerző esetében logikusan és szükségszerűen foglalkoztatja az olvasót és a kritikust: miért ír a tanult nyelven? Ő mind prózai, mind verses formában válaszol: „[…] ha a francia nyelvet választottam, azt azzal a céllal és ambícióval tettem, hogy nagyobb hallgatóságom legyen a világon.” és versben:
[… e nyelvben],
melyre választásom esett,
hogy feledéstől nevem megmentsem
ezt a nyelvet, mely a lélekhez beszél,
míg a miénk mormolása szívünkhöz szól.
Még életében is sokan bizonytalankodtak abban, melyik művét írhatta anyanyelvén – a hova nyelvről van szó – és melyiket francia nyelven: „[…] Most, hogy «Majdnem – Álmok» (’Presque-Songes’) és az «Éji dalok» (’Traduit de la nuit’) kötetekkel lezárult új stílusom korszaka, azt hiszem, itt az ideje, hogy bevalljak egy titkot: egyetlen könyvemet sem közvetlenül hova nyelven írtam; mindegyik francia nyelven íródott.” Egyébként pedig sok, anyanyelvén írt költeményét ő maga fordította franciára.
Költészete formailag is (akár a szonett formát, akár a szabad verselést választja), tartalmilag is személyes líra, témái a madagaszkári természet, saját érzelemvilága, konfliktusai a nőkkel, feleségével, malgasokkal és franciákkal, és – amint már említettem – viszonya a francia nyelvhez és kultúrához, a francia és a világirodalom nagy alakjainak – Villon, Ronsard, Corneille, Chénier, Baudelaire, Gide stb – idézése stb…, mint pl. ebben a költeményében:
Kavicsok
Góngora és Rilke, e két költőt,
és nem többet, kiket hosszú, beteg napjaimon
újra meg újra olvastam, oly szeretettel, mint élő virágokat
ha félünk, utoljára simogatunk
vagy a túlsó folyóparton
saját képünk remeg a vizen,
minden undor, mi nem valós,
s Narcissus koszorúja is kidobható!
Horizontomat tágítjátok,
túl e könyv-falon,
hol lángol ellobbanó boldogsága
feleségem-rendezte rózsáknak.
Kitárjátok azt a csöndben,
mely körülvesz, s ha zsibbad énem,
élet s halál között, mint karcsú hidak,
hallom fátyolos zenéteket […]
s íme, látom, neveitek, Derennes,
egy fényes reggelen faunként fölébredve,
egy prelúdiumban, Heine füledbe súgta,
nem rímelnek e nyelvben, melyben magamat keresem […]
És, mint az enyém, BETEG neveitek alatt,
becsapni nyugtalan óráimat,
mint hegységeink forrása mellett elveszett gyermek,
játszadozom e símára csiszolt kavicsokkal.
Madagaszkárt 1896-ban francia gyarmattá nyilvánították. A több évszázados belső politikai és kulturális élet gyorsan elfranciásodott, helyét a francia kultúra és civilizáció vette át, amelyet a helyi lakosság – azon belül elsősorban a lassan elfranciásodó értelmiség – nehezen vagy egyáltalán nem tudott magáévá tenni. A francia asszimilációs törekvéseket részben az is nehezítette, hogy a sziget birtoklásáért a franciák mellett az angolok is versengtek, és ez a versengés katonai összeütközések formájában is megjelent; ezektől a katonai vonatkozású hivatkozásoktól itt most eltekintünk, viszont a sziget kultúrájában, történelmében végbemenő változásoktól nem. Ez utóbbiakhoz tartozik a sziget történelmének, hagyományos életmódjának a francia gyarmatpolitika által történő megváltoztatása, félrevezető átírása. JJR már francia nyelven foglalt állást a madagaszkári történelem tendenziózus átírása ellen. Vörös hajnal/Hajnalpír (L’aube rouge) című történelmi regényének Bevezető jegyzetében:
„Mi, hovák, a különféle, így a fajunkról szóló történelemkönyvekben csak azon oldalakig olvassuk, amelyekben Andrianampoinimerina dicső tettei véget érnek. A többi részt is átfutjuk, de keserű szájízzel és szívünkből jövő egyfajta megvetéssel. Désiré Ravelontsalama, alias D. Rawelas és Clément Rasanjifera, akiket a közönség holnap mint francia nyelvű költőket fogad majd, generációmnak e két fiatal embere,valahányszor találkozunk, csak erről a témáról beszél. Esténként a ’nyugati tölgyek’ alatt ülve, egyik cigarettát a másik után szíva, s közömbösen nézve az ügyes-bajos dolgaik után futkosó embereket, beszélgetünk. Közben vagy a napi eseményeket kommentáljuk, vagy a múlthoz kapcsolódó ismereteinket mélyítjük el. Minden alkalommal azzal a meggyőződéssel veszünk búcsút egymástól, hogy történelmünk, melyet érdekek vezérelt emberek írtak, hiányos, és, hogy ne derüljön reá fény, hónapokat homályban hagytak. A történészeket befolyásoló politikusok, akik nem tudják, hogy a történelem könyv nélkül is tovább él, és nemzedékről nemzedékre száll a közös esti beszélgetések során, nagyon pontatlan fogalmat és képet adtak e nép nem is olyan régi életéről. Egy ellenség akkor is ellenség, bármennyire nemes is. Még akkor is, ha már halott. Ezt a mondást halványítja el az a megszámlálhatatlan és igaz elbeszélés, melyeket a ritka fogaikat elsárgító két-három bagórágás között öregeink – asszonyok és férfiak – átadnak nekünk. Bármit mondjanak vagy higgyenek politikusaink, ezek az elbeszélések szolgálatot tesznek. Tudatják, hogy a hovák, abbéli hitükben, hogy mellettük a jog, nem hagyták magukat, és hősiesen ellenálltak. De azt is tudatják, hogy a franciáknak nem sikerült az első rohammal szétzúzni az ellenséget. Mindkét félnek megadták a tisztességet. Az egyik védekező háborút folytatott, a másik veszélyek közepette akart győzni, hogy ne dicstelenül diadalmaskodjék.”
Maga a regény az említett francia-angol kapcsolatot idézi, azon belül részletesebben a francia érdekek és uralom felülkerekedését az angolon. Az események a valós történelmi kronológiát követik, a szereplők szintén történelmileg igazolt személyek (az angol Willoughby és Shervington), kitalált és hozzáadott személyek csak egy malgas család, melynek a két angol szívén viseli a sorsát. Egy „lírai kitérőt” is belesző a szerző: Willoughby szenvedélyes szerelmét a család kislánya, Rangala iránt: az angol pszichéjében zajló, feloldhatatlan konfliktust mély és őszinte empátiával ábrázolja:
„[…] Willoughby örömmel látta, hogy a család elmegy. Valami szívbemarkoló, de megnyugtató érzéssel kísérte távozásukat. Hovák és angolok, akiket régi barátság kötött össze, mind sajnálták ezt az elválást, mely lehet, az utolsó volt. Willoughby egy pillanatra odahívta magához kis plátói szerelmét, akit, mivel mást nem tehetett, atyai gondoskodással vett körül. – Gyermekem – fordult hozzá –, ha majd ott a halál magához hívna, ne feledd testemet visszahozatni.
A kisleány sírt. És sírt ő is. Szenvedélyesen szorították egymás kezét, megbróbáltak bátorságot, reménységet nyújtani egymásnak. De hiába. A merina kisleányban az örökletes fatalizmus minden eddiginél erősebben nyilatkozott meg. Az angol lelkében Krisztus szavai zümmögtek. A halál! A halál! Egyszerű kis szótagok, melyek az ember életének hatalmas és legfélelmetesebb szakaszának a megnevezésére szolgálnak. De gyorsan meg is vigasztalódtak. Megvigasztalódtak? Nem – elfogadták […]
Willoughby megtörölte könnyes szemét, és nézte ezt a kis vadócot, aki elrabolta a szívét. Soha ilyen szépnek, fiatalnak, csábítónak nem találta. De mindennek véget kellett vetni. Elfutni a kísértés elől. Lehúnyta szemét, és rekedt hangon mondta:
– Isten veled, Rangala!
Még mást is mondott, de szavai már a csöndbe vesztek.”
Másik regényének címe a fizikából vett terminus technicus: Interferencia (Interférence). A fizikában a szó jelentése a következő: „két hullámmozgásnak, rezgésnek egymást erősítő/gyengítő kölcsönhatása találkozásukkor.” A madagaszkári realitás JJR gondolatában megjelenő, majd írásban is kifejezésre jutó magyarázatában a „két hullámmozgás, rezgés” egyfelől a keresztény hit terjedését és a francia katonai hódítás összeütközését kell látni, ami jelen esetben Madagaszkár gyarmattá válásában „sül ki”. Másképpen úgy is mondhatjuk – és ez csak kiegészíti, kibővíti, más szavakkal magyarázza ugyanazt a jelenséget – ez az interferencia tulajdonképpen két, ellentétes – a francia és a malgas – civilizáció összeütközését jelenti; jelenség, amely általánosítható minden olyan esetre, amely bármikor, bárhol, bármilyen, egymással szemben álló, mert ellentétes civilizációk találkozásakor megjelent vagy meg fog jelenni.
De térjünk vissza a regényhez! Témájában a L’aube rouge folytatásának kell tekintenünk, azzal a különbséggel, hogy itt a szerző Madagaszkár történelmében messzebbre nyúlik vissza, egészen I. Ranavalona királynő uralkodásáig, azaz a 19. század 30-as éveitől a francia hódítás befejezése utánig, azaz 1895-ig. Néhány kritikus „gyarmati regény”-nek (roman colonial) titulálja, éppen a fentebb említett „interferencia” egy újabb magyarázatával, amely megállja helyét szerzőnknek a két – francia és malgas – civilizációhoz való viszonyulásában: „[JJR] interferenciái: egyrészt a malgas kultúra iránti vonzódása, másrészt francia elhivatottsága […] Zavaros diskurzus, amely már a korabeli nacionalistákat is zavarta.”
A regény az adott történelmi korszak eseményein kívül egyéni sorsokat is ábrázol, tragédiákat, galádságot, árulást, van benne erotika, vannak benne életképek, tájleírások, s bőven merít a malgas hagyományokból (amelyek közül sok, igaz, mai környezetben és ruházatban stb. még ma is él, és amelyekről már film- és videofelvételek is szép számmal készülnek – hitelességüket azonban fenntartásokkal és óvatosan kell kezelni). Ez utóbbiakat illusztrálandó idézzük egy népi ünnepség leírását:
„[…] Mbara, az első táncosnő, akit kagylókürtök nem szűnő harsogása üdvözölt, a teraszra lépett, hogy megrészegüljön a fuvolák és dobok hangjától. A közönsége semmi kifogásolhatót nem talált koreográfiai újításaiban. Inkább egyedi charme-ot látott bennük, és örült, hogy egy ilyen ügyes táncosnő új tudást sajátított el a Fővárosban. A hagyományos táncmódot eddig a törzs és a fenék állandó és hihetetlen gyors mozdulatai alkották, amelyek az ujjak és a fej tudatos és kimért játékával keveredtek. Mbara művészete mindezt a mértékletesség irányába változtatta meg, ami táncának több finomságot kölcsönzött, és, amit csodálói értékeltek, több nemes szemérmességet. S még egy újdonság, melyet a művész szintén utazása során sajátított el: a kibontott, minden bizonnyal az arab eredetű hajó, a boutre vitorlája, amit a karját takaró lambája ábrázolt, s még a félig nyitott legyező formában végződő rojt ugyancsak a karján.
Minden tánclépését forró ováció fogadta, s a nézők annyira átadták magukat ezen újdonság páratlan bűvöletének, hogy nem is vették észre, amikor az ünnepség igaz hőse megérkezett. Ekkor azonban megszakították a játékot, s az újszülött és édesanyja hogyléte felől érdeklődtek.
– Jól vannak, nép, s miközben osztoznak vidámságotokban, kérnek titeket, imádkozzatok Istenhez és az Ősökhöz, hogy őrködjenek felettük.
– Isten és az Ősök óvják őket! És az egész család éljen az emberi kor végső határáig a királyi kegyben!
– Köszönöm neked, nép, mindannyiunk nevében. És adassék meg, hogy ti se haljatok meg virágkorotokban, és tovább szolgálhassátok a Királynőt!
– Seigneur, mondd meg a Királynőnek, hogy úgy ragaszkodunk hozzá, mint ökörhöz a farka!
– És a Királynő még azzal is megbízott, mondjam meg nektek, nép, hogy amint bikához a szarvai ragaszkodnak ugyanúgy kötelességetek, hogy megöljétek minden ellenségét!
– Számíthat ránk, Seigneur!
– Soha nem kételkedtem ebben. Most pedig osszátok szét az ökröket!
A hova főnök láthatóan elégedett volt. Most jobban tudta, mint bármikor, hogy kézben tartja a keresztényeket. És miután még egy ideig – stratégiai okokból – elidőzött a bennszülöttek között, hogy megtapsolja a táncolókat, különösen Mbarát, kíséretével visszavonult.
– Majd akkor kezdjük, amikor a nap már magasan a háztetők fölött áll – mondta a tiszteknek.”
Egy fizikumában gyönge, labilis idegrendszerű, önmagát tudatosan pusztító lélekben és testben könnyen, szinte törvényszerűen telepszik meg a halál gondolata. Nem volt ez másképpen JJR esetében sem. A halála után több évtizeddel véletlen folytán előkerült Naplójában, Les calepins bleus (Kék noteszlapok)-ban 1935. február 20-i dátumozással találjuk például ezt a bejegyzést:
„[…] Ah! meghalni, nagy istenek – meghalni a gyönyörben, s ne legyen semmi okom rá, hogy sajnáljam ezt az ostoba világot, szennyes dolgait, és benne a kicsinyes, oly nagyon kicsinyes embereket! Meghalni a gyönyörben, mondom! Megismerni a halált, melytől annyira félünk, de amelyben nem lehet semmi rémületes. Meghalni, s hallgatni, de örökre lezárt, állandó csendjéből, széttaposni, agyontiporni a ma még rettenthetetlen öntudatot […]”
Egy elégikus hangú költeményben így idézi ezt a témát:
Ó, húgom, meghal kora ifjúságom,
és évszakomban már nyílnak virágos ígéretek:
gyümölcs leszek a kérlelhetetlen törvények szerint
mit a fák éltek a Teremtés óta […]
ábrándjukat vesztett dalokként, halotti versek
törnek föl szívemből – oly sok halott sírjából.
Említettük, JJR öngyilkos lett. Halálának utolsó perceit még papírra tudta vetni – (teatralitás, ahogyan többek fogadták ezt a megoldást, utolsó próbálkozása, halál és/vagy élettel szembeni kihívás? Akadémiai kérdések, amelyekre az adandó válaszon még most is zajlik kritikusai, olvasói, barátai és ellenfelei között). A következő részlet alapján ki-ki állást foglalhat a kérdésben (már ha föltétlen állást akar valaki foglalni e kérdésben):
Utolsó napló
1. lap:
1937. június 22-e, 14 óra előtt 9 perccel az én órámon:
Hogy fejem elkábuljon,
beveszek 14 szem 0,25ös kinin tablettát.
Kis vízzel lenyelem.
Miloszt és Yggdrasill-t fogok olvasni […]
Szórakozottan olvasok.
Minden tankönyv,
stílus, nyelvtan stb. gyermekeimre marad.
Minden papírt, melyeket
Boudry és Jacques urakra bízok, használat után
visszaszolgáltassanak az enyéimnek.
Milosz szépen modulált gyászdalai!
Mary és ti, gyermekeim, nagyon szeretlek titeket.
És egyébként mindig mellettetek leszek […]
4. lap:
14 óra 37 az én órámon.
A kinin hatása kezd…
Egy pohárban, mindjárt, kissé megédesítve,
még 10 gramm ciánkáli
Egész gondolatommal gyöngéden ölelem az enyéimet.
Olvasok.
Csodálatos Odilon – Jean Périer
De jobban szeretem André Gaillard-t
Mary, legyen egy mesterséged –
a legnehezebb tenné a legnagyobb szolgálatot.
Tanulj meg jól szabni és varrni
nőknek. Hamarosan
megkapod a Varróiskola könyvprospektusát.
Egész kurzusokra iratkozz be.
Kedves Boudry,
próbálja megszerezni a kolónia számára
a «Merina ősi dalai»-mat (’Vieilles chansons des pays d’Imérina’).
Köszönöm.
15 óra lesz 9 perc múlva
már zúg, már zúg
Lecsukom szemeimet, hogy lássa, Voahangy-t
és csöndben búcsút vegyek
az élő kedvesektől. Szülőktől. Barátoktól.
Három óra (tizenöt [óra])
már zúg, már zúg. Kihúnytam.
Miután kiittam poharamat, ledőlök.
Egész gondolatommal magamhoz szorítom az enyéimet.
6. lap
Megcsókolom a családi albumot.
Csókot küldök
Baudelaire könyveinek
ott, a másik szobában.
15 óra 2 perc – Most kiiszom [a mérget tartalmazó poharat]
Mary, Gyermekek, hozzátok szállnak utolsó gondolataim.
Lenyelek egy kis cukrot. Fulladok.
Lefekszem
(következik egy olvashatatlan, befejezetlen szó, mintha ’bonsoir’ vagy egy aláírás lenne).
Fájó témája ebben a Naplóban (is) leányának, a fiatalon meghalt Voahangy emléke. Így szólítja imádott és eltávozott gyermekét: Voahangy
[…] Az, aki hús volt a húsomból, de akihez már csak lelkem érhet el. Te, leányom, akit az évszázadok beteljesedéséig, s még azután is: az örökkévalóságban kell, hogy akaratom ellenében, a múltban, a voltban helyezzelek el. Vissza nem térő álom, de amely éppen ezért édesebb és fájdalmasabb. Te, Voahangy, nevem körül szétszakadt fonálon korall nyaklánc. Hiába kerestelek imént a korodbeli gyermekek között – de hiszen már nincs korod – , akik szüleik előtt az ünneplő utcákat elárasztották; kerestem szemedet – nem is oly régen még mindent megnézett, és minden elbűvölte… Kerestem benne, kerestem – de hiába: minden te voltál, aki nem tudott, már nem lehetett – te! És még most is kereslek ebben a házban, melyet nem ismertél, ahol annyi könyvet simítottak végig ujjaid, s melyek még most is csöndben emlékeznek. Még kereslek, ó, gyermekem! De bizonyosan nem talállak, míg izzó szemöldököm nem fárad el, és álom-nyugtatta, gyorsan verő szívem meg nem áll!”
„Memento mori!” Egy ártatlan gyermek és egy szenvedő apa találkozása a Halálban…
A SZÖVEGBEN TALÁLHATÓ, MALGAS KULTÚRÁRA ÉS TÖRTÉNELEMRE VONATKOZÓ SZAVAK ÉS KIFEJEZÉSEK MAGYARÁZATA
Andrianampoinimerina: 1787 – 1810. Malgas nyelven jelentése: „Imerina várva várt ura”. Malgas uralkodó az ún. „Madagaszkár aranykorban”. Nevéhez fűződik Madagaszkár Imerina (ld. ott!) nevű régiójának újjászervezése mind gazdaságilag, mind társadalmilag, mind kereskedelmileg. Az első malgas polgári törvénykönyv megalkotója. Hatása az egész szigetre kiterjedt.
Boudry, Robert: 1893 – 1973. Francia író, költő, köztisztviselő Madagaszkáron. Rabearivelo legjobb barátja, hagyatékának őrzője volt.
boutre: a szó eredete bizonytalan. Arab, kisméretű vitorláshajó, a legendák szerint ilyen hajókon érkeztek Malajziából és Indonéziából a Madagaszkárt benépesítő őslakók.
Derennes, Charles: nincs róla adat.
Gaillard, André: 1894 – 1929. Marseille-ben élő francia költő, közel állt a szürrealistákhoz.
hova: Madagaszkár felföldjén, a merinák (ld. ott!) közötti szabad „szabad emberek”kasztja.
Imerina: Madagaszkár középső vidéke. Lakói a merinák (ld. ott!). Andrianampoinimerina (ld. ott!) uralkodása alatt a sziget legdinamikusabban fejlődő régiója
Jacques, ?: nincs róla adat.
lamba: hagyományos, vállon hordott szövet, sál, ruha (Madagaszkáron).
Mary: eredeti és teljes neve: Marguerite Rabako: 1906 – 1984. 1926-tól Rabearivelo felesége.
merina: a „felföldiek”: Antananarivo (ma Tananarive) régiójában, Imerinában (ld. ott!) élő nép.
nyugati tölgyek: kétfajta magyarázat lehetséges. Az egyik szerint olyan tölgyekről van szó, amelyek Antananarivo (ma Tananarive) nyugati részében nőnek. Másik, tudományos magyarázat szerint egyfajta paratölgyről van szó, más néven ’corcier’, latinul ’quercus (garryana)”.
I.(első) Ranavalona: 1789 – 1861. Madagaszkár királynője (a „női Caligula”) 1928-tól. A malgas hagyományok véreskezű őrzője, üldözte a külföldieket, azok közül is elsősorban a keresztényeket.
Rasanjifera, Clément: francia nyelvű malgas költő, Rabearivelo és Désiré Rawelas (ld. ott!) barátja.
Shervigton (más névvel Vingitaona): Willoughby (ld. ott!) hadseregében szolgáló katona, kalandor. 1888-ban Madagaszkár miniszterelnöke rábízta a hadsereg újjászervezését.
Úgy ragaszkodunk hozzá, mint ökörhöz a farka, amint bikához a szarvai ragaszkodnak: malgas népi szólások, közmondások. Mindkét említett állat a szigeten legnagyobb számban élő és a szigetlakók életében több célt szolgáló
újszülött: valószínűleg II. Radama, 1829 – 1863. I. Ranavalona (ld. ott!) fia. Kedvezően fogadta a külföldieket, közöttük a misszionáriusokat. Iskolákat alapított, a modernizáció híve volt. Gyanús körülmények között halt meg.
Voahangy: 1931 – 1933. Rabearivelo második leánya. Hirtelen halálát a szerző sohasem tudta pszichésen feldolgozni. Emléke a halált, a gyászt, az elmúlást jelentette számára.
Willoughby, Digby: 1845 – 1901. Angol katona, kalandor, a Merina (ld. ott!) királyság szolgálatába állt a sziget a sziget franciák általi meghódítása kezdetén. 1888-ban sikkasztás gyanúja miatt félreállították.
Yggdrasill: nincs adat.
Műlovarnő (cirkuszi jelent)
Felöltözött modell
A pénz olyan általános csereeszköz, különleges áru, amelyben a többi áru fejezi ki értékét. Szerepét a történelem során különböző áruk (pl. só, kagylók, állatprémek, fémek) töltötték be, amelyek közül kiemelkedtek a nemesfémek. A nemesfém-pénzrendszerben kialakultak a pénz helyettesítői, az érméket képviselő papírpénzek, bankjegyek. A készpénz mellett megjelent a bankszámlapénz.
Maticsák Sándor, a Debreceni Egyetem Finnugor Nyelvtudományi Tanszékének professzora a világ nyelvei pénzneveinek áttekintésére vállalkozott. Könyvében 400 pénznév eredetével és történetével foglalkozik szótárszerű feldolgozásban. Helyet kaptak benne nemcsak Európa, hanem más kontinensek pénznevei is, a mai hivatalos fizetőeszközök mellett a múlt fontosabb pénzei is, olykor egészen különös jelentésváltozásokat felmutatva.
Európa államainak pénzverése a középkortól kezdve három nagy korszakkal jellemezhető: (1) dénárperiódus, a középkori pénzverés kialakulásától a 13. század végéig, (2) garasperiódus, a 13–14. század fordulójától a 15–16. század fordulójáig, (3) tallérperiódus, a 15–16. század fordulójától a 19. században kialakuló nemzeti valuták megjelenéséig. A korszakok nevüket az egyre nagyobb ezüstérmékről (dénár, garas, tallér) vették. A dénár (1541), a garas (1460 körül) és a tallér (1544) vándorszók mind meghonosodtak a magyar nyelvben, s Maticsák numizmatikai és etimológiai szempontból szakszerűen tárgyalja is őket (59 – 61. o., 84–85. o., 183–184. o). (A pénznév után zárójelben az évszám a magyar nyelvben való adatolt megjelenését jelöli.)
Ami a korai magyar pénzeket illeti, a honfoglalás kori sírokban arab, bizánci és nyugat-európai pénzeket találtak, ám ezeket többnyire átfúrták, ékszerként használták. Szent István korával – a dénárperiódusban – kezdődik a magyar pénzverés története. Az Árpád-házi királyok uralkodása alatt a dénárok és féldénárok több mint 300 típusa készült. Ekkor a dénárok (az obulusokkal és brakteátákkal) jelentették Magyarországon az egyedüli pénzfajt. (Egyedülálló jelenség volt rézpénzek verése III. Béla alatt bizánci és keleti mintára.) Az Anjou-uralkodók már aranypénzt és más, nagyobb méretű ezüstpénzt, garast is verettek. A dénárok – miként a garasok és tallérok – értéke sokszor változott. Mindenesetre a dénárok ezüsttartalma a századok során egyre csökkent. Az utolsó dénárokat Mária Terézia verette (1760-ig ezüstdénárokat, 1760–1767 között rézdénárokat). A dénár váltópénz szerepét a krajcár (1494–1495) vette át.
Ami a féldénárt, féldénáros érmét illeti, ennek neve az ókori előzményekre (görögből latin obolus) visszamenő obulus (1529–1541), s Magyarországon már a 11. századtól verték egészen a 17–18. század fordulójáig (132. o.). Az obulus változatának tekinthetők az Árpád-korban vert, a dénárnál vékonyabb ezüstbrakteáták (latin bracteata).
A báni dénár (latin denarius banalis) 13–14. századi magyar ezüstpénz volt, amelyet először IV. Béla nevében Gutkeled nembeli István szlavón bán veretett 1255 körül.
A garas etimológiája a latin denarius grossus ‘vastag dénár’ kifejezésre vezethető vissza (85. o.), s mérete és értéke meghaladta a dénárét. Az első garasokat a 12. század végén verték Észak-Itáliában, majd elterjedt pénz lett Nyugat-Európában. Magyarországon a 14. század elején cseh garasok kerültek forgalomba. I. Károly (Károly Róbert) ezek mintájára verette az első magyar garasokat 1329-ben. Az aranyforint nagyobb váltópénze lett. A garas értéke a Habsburg-uralom alatt 4-5 dénár volt. Az utolsó magyarországi garasokat III. Ferdinánd uralkodása alatt verték.
Az aranyforintot I. Károly pénzreformja vezette be. A 14–15. században 100 ezüstdénárt, a 18. század második felében már 430-at ért. 1784-ig verték. A forint (tulajdonnévként 1403, köznévként 1481) az olasz fiorino szóból származik, s Maticsák részletesen tárgyalja a firenzei aranyforintot (fiorino d’oro, 75–76. o.).
A tallér az ezüstbányászatáról híres csehországi Jáchymov, németül Joachimsthal jelzős nevéből (Joachimsthaler Gulden[groschen]) önállósult név, s onnan a 16. századtól elterjedő Habsburg birodalmi ezüstpénz. (A Thaler szóból származik a dollár is, 18., 21. és 65. o.)
További régi magyar pénznevek: batka (1514), bécs (1510 körül), dukát (1429), fillér (1425), font (1406 után; súlymérték és pénznem), korona (13. század eleje; pénznévként 1539), máriás (1639), márka (1533), pengő (1707), peták (17. század), poltura (1614), quarting (1433), silling (1576), timon (1663). Maticsák ezek többségének etimológiáját tárgyalja is könyvében.
A hódoltság korában a törökből három pénznév honosodott meg: az akcsa (vagy akcse) ‘kisértékű ezüstpénz’ (1466), a mangur ‘az akcsánál kisebb értékű rézpénz’ (1565) és a para ‘török váltópénz’ (1687). Az akcsa helyett inkább görög eredetű, délszláv közvetítésű társnevét, az oszpora (1468) szót használták.
Magyarországon is megjelent a papírpénz, a bankó (1785), s a nemesfémalapon nyugvó papírpénz-kibocsátás 1848-ban indult meg (Kossuth-bankók).
Maticsák könyvének nagy érdeme, hogy a pénznevek etimológiáinak főbb típusait is számba veszi: súlymérték, a pénz anyaga (arany, ezüst, réz), számnév, az érmén levő veret (kép, felirat) a pénz névadója, forma, alak, méret stb. Nem hiányoznak az állatbőrről mint fizetőeszközről vett pénznevek sem: horvát kuna ‘nyest’, kazah, kirgiz és üzbég tijin ‘mókus’, orosz veverica ‘mókus’ (28. o.). (Tinta Könyvkiadó, 2018)
Egy férfi két nő avagy az öreg király
Paloma babájával fekete háttérben
Közhelyes megállapítás, hogy a kiegyezést követő évtizedek, kivált a századforduló adta a magyar fővárosnak azt a lendületet és konjunktúrát, ami világvárosi, gazdasági és kulturális rangot adott Budapestnek épülő gyárakkal, gázlámpával, bálokkal, színházakkal, kávéházakkal, később taxival és villamossal és robbanásszerűen gyarapodó lakossággal. A „leginkább pesti” író talán éppen Heltai volt. Szándékosan nem „leginkább budapestit” írtam, hiszen voltaképp együtt született a fővárossal, ám igazi közege inkább a modernebb Pest, mint a talán elegánsabb, de lassabban mozduló, ódonabb hangulatú Buda: „Én 1871-ben születtem, tehát két esztendővel vagyok öregebb testvérvárosomnál, Budapestnél, mert én mindössze csak Pesten születtem, nem Budapesten, és testvéri szeretetem, dédelgetésem, rajongásom elsősorban mindig csak Pestnek szólt, a Duna pesti oldalának.”
Vannak azonban természetesen szép számmal budai vonatkozású versei is, az Első szerelem című versben például azt írja, hogy első randevújának helyszíne Gül Baba sírja volt a Rózsadombon. A rózsadombi illatos tavaszról a Március című, időskori versében is ír. A mai olvasó számára ma már kissé avittasnak ható Modern dalok a saját korában erkölcstelennek és merésznek emlegetett dalnoka izgalmat és eufóriát érezhetett, nem győzte kapkodni a fejét a meglehetősen provinciális és vidékies hangulatú Magyarország szívében, ahol épp európai mértékkel is világvárossá emelkedett szemei előtt Budapest, gomba módjára. Költői indulásakor már a budapesti jassznyelvet használja, de még a népdalok hangján ámuldozik. Merészen, vagányan emel be a költői megszólalásba akkor vadonatúj olyan szavakat, mint például a mozi, redakció, blazírt, impotens, toalett, szenzáció, gangster és sorolhatnám hosszan. A mára a nyelvünkbe szervesen beépült mozi szót például éppen Heltai alkotta meg a mozgókép-színház túl hosszúnak vagy a projektográf túl idegennek talált kifejezései helyett. (Dal a moziról) A Mozi című versében már a felsorolásban említett gangster szót és Mickey egér nevét is említi. De az újévet köszöntő b.ú.é.k. rövidítést is használja az Újév című versében. A megszólalás már meglehetősen urbánus, a lírai keretek még népiesek. Más, a század elején szárnyat bontó írók is ismerték ezt az életérzést. Molnár Ferenc például így ír az Irodalomtörténet című, szintén fiatal kori karcolatában: „Valóban, áldom a sorsomat, hogy magyarnak születtem, s hogy Budapesten jöttem a világra. Mily érdemes város! Mennyi lázas fejlődés, mennyi izzóan érdekes élet, micsoda botrányok, mily romantika!” Idézhetném Kosztolányi Budapest című versét is és másokat.
Úgy tűnik azonban, hogy a megfiatalodott főváros iránti rajongáshoz fiatal szívek kellettek. Nem mindenki lelkendezett, az öregedő Gyulai Pál a régi, lassúbb ütemű, ráérősebb Pest iránt érzett nosztalgiát a Budapest című versében: „Régi Pest, az élet vidorabb volt benned, / Kár is volt oly széppé s oly rideggé lenned! / Hajh, de nem vár, csattog az idő gyors szárnya.” Keserű iróniával szokás emlegetni, hogy a költőknek „illik” fiatalon meghalniuk. Czeizel Endre, ki a magyar költő-géniuszok sorsát, családfáját és genetikáját is kutatta, keserűen állapítja meg, hogy kevés nagy magyar költő élte meg hatvanadik életévét. Hosszan sorolja a rövid életű nagyságokat a magyar líra hajnalától kezdve: Janus Pannonius, Balassi, Csokonai, Petőfi, Ady, József Attila, Madách, Kosztolányi és mások. Heltai viszont költőkhöz „illetlen módon” magas kort élt meg. Születésekor még élt Arany János, halála pedig, mely 86 esztendős korában érte, egy esztendővel az 1956-os események utánra esett. Közte volt két világháború, Trianon, tanácsköztársaság, ilyen terror, olyan terror, ilyen üldöztetés, olyan üldöztetés. „Ferencjóskától” Kun Bélán és Horthy Miklóson át Rákosiig. Nemcsak a dualizmus épülő Budapestjének, hanem a második világháború, majd 1956 szovjet tankok által szétlőtt Budapestjének is tanúja volt. Aztán 1957-ben meghalt, a Fiumei Úti Sírkertben nyugszik. Mindezek ellenére sok viszontagságon átsegítette kellemes, elegáns modora és barátságos személyisége, életszeretete, derűje. Mintha üzenetként hagyta volna ránk néma leventéjének szállóigévé vált mondatát: „Az élet szép. Tenéked magyarázzam?”
Ifjú, pályakezdő korszakában már élénken érdekli a főváros nemcsak versben, hanem regényeiben is. Gyakran a marginalitásokra figyel. Regényeinek szereplői kissé Molnár Ferenc Liliomához hasonló kisstílű szélhámosok, városi, kültelki vagányok, peremvárosi bohémek, pénztelen írók és képzőművészek. Korai, ilyen témájú prózai munkái közül talán a Jaguár maradt meg mindmáig a köztudatban. Híres színpadi művei némelyikét, például A néma leventét mindmáig napirenden és repertoáron tartják a színházak. Sok műfajú szerző, novelláiból, regényeiből, kabaréjeleneteiből, dalszövegeiből (János vitéz) is tudnánk jelentőseket és maradandókat említeni, most azonban a költői életműben megjelenő Budapest-élményre helyezem a nagyítólencsét. Buda és Pest legendás helyszínei kaleidoszkóp-szerűen újra és újra feltűnnek a Heltai-versekben. A már említett Gül Baba türbéje mellett említi a Krisztinavárosi Horváth-kertet is. (Levél Szerához) A pesti oldalról tarka panorámát közöl A Kerepesi út című versben, melyben ír a Váci utcáról és Andrássy útról is. Ennek a versnek különlegessége az a megfigyelés, ahogyan lélegzetelállítóan csinos és elegáns épületek és városrészek keverednek lepusztultabb, elhanyagoltabb épületekkel, látványokkal: „Új palotának ócska kunyhó/ Kedves szomszédja itt.” Ehhez tudni kell, hogy Heltai korában a mai Rákóczi út is a Kerepesi úthoz tartozott. A Szélkiáltó együttes által is megzenésített és így népszerűsített dalocskából azt is megtudjuk, hogy a kantinos kisasszony a legszebb pesti lány. A Városliget vurstlis olcsó örömét is említi a Bolhaszínház című versben: „Ott kinn a város ligetében / Mulatozol jó pesti népem.” / Az edzett férfi célba lő / Viszont a gyöngédlelkű nő / Egy hatosért magasba hintáz.”
Igazi kávéházi költő. Számos versében vall szerelmet a kávéházi életnek. Leghíresebb kávéházi tárgyú verse talán a Kávéházi elégia. A New York kávéház megnyitása, 1894 óta munkahelye, bázisa, otthona, közege. Élete jelentős részét a New York kávéházba szervezte. Így írt a New York kávéházról: „A Pazar New Yorkban kitisztították a cipődet, kivasalták a ruhádat, késő este is megborotváltak, lenyírták a hajadat meg a körmödet… A kávéház műhely és íróasztal volt, balsorsban lakás és éjjeli szállás is, hiszen hajnaltól hajnalig nem kellett belőle kimozdulni. Minden előkelőségével is demokratikus kávéház volt, egyformán vonzotta az arisztokratákat, a nyárspolgárokat és a bohémokat úgy, mint nyári estéken a vakító villamos-lámpa változatlan közönnyel gyűjti maga köré a mindenféle és mindenfelé céltalanul tévelygő lepkéket és bogarakat. Varázsának senki sem tudott ellenállni.” A Dunát is nagyon kedveli, ki nem hagyná a dunai hajókázásokat. Újpest felé tartó dunai utazást említ a Levél Szerához című versben. A Kirándulóhajó című verse is említhető. A tökéletes feleség című versben feltűnik a hajdani József-körút és a Gerbaud cukrászda. A Dunakorzó is elmaradhatatlan randevú- és sétáló helyszín, több verset is ír a korzóról. (Dalok a korzóról; Korzó): „Ott, ahol a vén Dunának / Hullámai muzsikálnak / Hol a székek, padok állnak, / De a villamos szalad, / Hol az aszfalt sohse porzó, / Ott virít a szívet-orzó, / Mámorító déli korzó.”
Heltai igazi, hamisítatlan pesti író tehát. Néha, divatból (mert ez így szokás a pestiek között) vidékre megy nyaralni, de nyaralás közben már vágyik is vissza Pestre. Ezt az élményt több versében is megírja. A Nyári múzsában így: „Míg mást a Balatonba csalnak / Az ott fürdőző angyalok, / Én Budapesten nyaralok. / Nappal kávéházban ülök, / Éjjel kisétálok. Gyalog. / Én Budapesten nyaralok.” A Dal a szomorú nyaralásról című versben pedig így: „Falu, természet, Szent Poézis, / Ahány szó, annyi sok csalás / a Nyár varázsát tönkretette / Az istenverte nyaralás. / Oh, jobb a főváros porondján / Színi a pesti levegőt, / A hamisított kertben ülni / A bűvös kávéház előtt. / S míg a rikkancsok rohannak / S a villamos harangja szól, / Szemünk behunyva álmodozni / a Nyárról és a faluról.”
A versek, különösen a lírai dalok az érzelmek, intuíció, a szenvedélyes érzések kifejezői. A tartalomnak keretet adó versforma az újkor kezdetétől egyesíteni törekedett az egyéni érzéseket és a formai kötöttség egyre nagyobb szigorát. A zenei hatást tükröző új versformák a 13. században Itáliában indulnak hódító útra: rondó, madrigál, stanza, tercina és a szonett. Ezek a versszerkezetek a gondolatok szép, csillogó ékei, amelyek mesteri keretbe foglalják.
A szonett két négysoros és két háromsoros versszakból áll, rímképlete rendkívüli mértékben gazdagodott. Tömörítés, fegyelem, villanásos képek szembesítenek az élet egyetemességével. Az évszázadok során módosult a forma, főleg a rímképlet, de a tartalomban színesebb és mélyebb változás történt, mint az eredeti formában.
1. Szonett a világirodalomban
A világirodalom első szonettet író költői az olasz Dante és Petrarca voltak. Dante, Alighieri (1265-1321), aki elsősorban főművéről, az Isteni Színjátékról (Divina Comedia) lett világszerte ismert, már kortársai szemében „legfőbb költőnek” (Somo Poeta) számított. A „Rímek” c. gyűjteményében találjuk 232 szonettjét is. A benne olvasható szerelmes versek egy része korábbi verseinek „édes új stílusának” jegyében fogant, de másik része már a Pietra asszonyhoz írt versek.
A szonett lírai versforma első világhírű mestere Petrarca, Francesco (1304-1374), aki költő-királyi babérkoszorút kapott a római Capitoliumon. Laurához, szerelmes verseinek legfőbb ihletőjéhez írt szonettjeit (322) a Daloskönyv tartalmazza. Két témakör uralja ezeket a verseket: Laura életében az iránta érzett villódzó földi képek, a reménykeltő szerelem (aki más felesége volt), halála után az égi szárnyaló fantázia allegorikus érzelmi megnyilvánulása az emlékező, a reménytelen szerelmes éneke. A Daloskönyv 44 verse nem szonett. A világ megmentéséről című naplójában bevallja, hogy gondolat- és érzelemvilágának „gyémántlánca” mindig is a szerelem és a földi dicsőség volt. Verstani jelöléssel a petrarcai szonett leggyakoribb rímképlete: abba, abba, cde, dce. Csiszolt zenei szerelmi költészete stílust teremtett, s évszázadokon át hatott a világirodalomra. Gazdag termése közül egyet teljesen idézek, néhánynak csak első sorát. (Címei a szonetteknek nincsenek, csak sorszámai.)
V.
Ha felsóhajtok, emlegetve téged,
s neved, mit Ámor ujj írt szívembe,
LAUdaként csendül belé a csendbe
első édes szótagja ama névnek.
S megpillantván REmek királyi lényed,
erőm kettőződik dicséretedre.
De – TArtózkodjál, nyelved rája gyenge –,
int neved végén figyelmeztetésed.
E szó is LAUdázni és RAjongani
késztet tehát, amint néven neveznek,
ki tisztes dicsben vagy méltó ragyogni:
hacsak nem köt Apolló háborogni,
mert gőgös földi száj merészli ezt meg.
örökzöld Laurusát szavába fogni.
(Csorba Győző fordítása)
XLII. Mióta halk, szerény és édes arca
LXXV. A szép szemek, mik úgy-úgy megsebeznek
CXXXI. Szerelemről dalolnék oly merészen
CCXXI. Miféle sors, kényszer, furfang vezérel
CCLXXVI. Hacsak Ámor nem ád újabb tanácsot
CCCIX. Hogy őt, ki korunk földre szállt csodája
CCCLXIV. Huszonegy évig tartott Ámor égve
A következő öt-hat évszázadból néhány kiemelkedő költőt feltétlenül ki kell emelni, akik bár elsősorban nem a szonettek révén lettek világhírű alkotók, de a lírai versforma művelésében is jelentőset, kiemelkedőt örökítettek az utókorra.
A világhírű olasz szobrász, festő, költő Michelangelo Bounarotti (1475-1564) közel 250 verset írt. 1534-től rendszeresen és főleg Petrarca hatása alatt szonetteket. Kötetét maga rendezte sajtó alá, de csak 1623-ban jelent meg átdolgozva, majd eredeti formájában 1863-ban. Egy-két cím: Szonett, Szonett Tomasso de Cavalierihez (többet is írt hozzá), Szonett Vittoria Colonnához (ugyancsak több született ilyen címen), Szonett Properciáról, számos szonettet írt Gyula pápa ellen.
Joachim du Bellay (1522-1560) francia szerző a korban divattá lett szerelmi szonett írókat az „Ó szép ezüst haj…” című szonettjében kifigurázza. Ő maga más témájú verseket írt, mint Akarod tudni…, Honvágy /honvágyának 191 Panaszok c. szonettjében ad hangot/, III. Gyula pápáról, Róma c. szonett ciklusa stb.
A francia költészet e korszakából megemlítem Pierre de Ronsard (1524-1585) szonettjeit, aki Helénához írta szerelmes verseit. Egy-két cím: Szonett Helénához, Ölelj meg, kedvesem…, Mert oly nagyon szeretlek…, Búcsú, Ha majd öreg leszel, Még gyermekes szépség stb.
Az angol irodalom csodálatos, mind a mai napig legemblematikusabb alakja Shakespeare, William (1564-1616) dráma-és vígjátékíró. Ma is rendszeresen játszott színpadi műveinek írása közepette, 1594-1609 közötti időre datálhatóan születtek a „Szonettek” (Sonnets). Az ő szonettjei formában eltérnek az eredetitől: nála három keresztrímes kvartett és egy tömörített, összefoglaló rímpár adja a verset versszakokra bontás nélkül. Az élet minden szegmenséből is merítve körbejárja domináns témáját, a szerelmet. Kitűnő fordítója szonettjeinek Szabó Lőrinc. Az egyik legismertebb és maghatóan szép a CXXV., amelynek híres gondolata: Az vagy nekem, mi testnek a kenyér.” Vannak, akik ezt mentorához írt gondolatnak vélik. Az összesen 154 szonettből egyet teljesen, néhánynak első sorát idézem:
LVI.
Újítsd erődet, édes szerelem,
ne mondják: éled tompább, mint az éhség,
melynek, bár ma torkig lakva pihen,
étvágya holnap újra feni kését.
Tégy így te is, és ha éhes szemed
ma gyönyörök el is nehezítették,
holnap nézz újra: így nem öli meg
szellemed az örök túltelítettség.
E bús időhöz legyen óceán két
part közt, ahová folyton kiszakad
két szerető, s a másik visszatértét
látva mindegyik egyre boldogabb.
Vagy mondjuk télnek: épp, mert oly sivár,
háromszor oly szép utána a nyár.
I. A gyönyörűt szaporítani vágyunk
X. Szégyen! Mondd, hogy nincs nő, akit szeretnél
XXI. Az enyém nem olyan, mint az a Múzsa
XXXVI. Bizony, jobb, ha utunk most elszakad
LXXXI. Akár én írom fejfádat, akár
CII. Szerelmem, bár gyengült látszatra, nőtt
CXVL. Nem igaz: hű lelkek násza nem ismer
CXXXVI. (utolsó két sora)
Nevem szeresd csak, és a szerelem
engem szeret, hisz Willy a nevem.
CLIV. Aludt a szerelem istene
Goethe, Johann Wolfgang (1749-1832), a német irodalom óriása, aki Weimarban államférfiúi tevékenységet is folytatott, költőként, dráma- és regényíróként egyaránt jelentőset alkotott. Világsikert enciklopédikus kétrészes drámájával, a Fausttal ért el, de szonettjei is ismertek. Általában a szonettről szól A szonett című verse, amelyben így ír: Otthonosan magam itt mégsem érzem, / én egész fából szeretek faragni.
1807–1808-ban a közel hatvanéves alkotót két fiatal hölgy bűvölte el. A 22 éves Bettina csillogó szemével és rajongásával, túlfűtött érzékenységével, majd a 18 éves Wilhelmine szerénységével, odaadó áhítatával és hálával ragadtatta el és zavarta meg a költő életét. Az ő hatásuk alatt születtek szonettjei. Kiemelem közülük a Kedves találkozás, Virulás, A kedves ír és Nincs vége-hossza címűeket
A lengyel Adam Mickiewicz (1798-1855) kiemelkedő nemzeti költészetet teremtett. Balladák, ódák, elégiák szerzője, aki meglepte a világot az 1834-ben írt Pan Tadeusz hatalmas elbeszélő költeményével, a lengyel hazaszeretet nagy könyvével. Szonettjeiben is új témával ajándékozta meg az irodalom kedvelőit. Először a Szonettekben (Sonety), a versforma klasszikus zártsága feloldódik a költő romantikus lelkének áradásával a viszonzatlan (Maryla) szerelmes verseiben, de a mindennapi élet realitásának szerepeltetésével is. Így a Laurához, Lemondás, Csak sóhajtok feléd, Mentegetőzés, Búcsú, Reggel és este.
A Krími szonettek-kel keltett nagy feltűnést. Újszerűségét a téma megválasztása adja, az volt varázsának a titka. Az egyik nóvuma a csodálatosan szép táj pátosza, amely a versformában korábban ismeretlen volt. A megindítóan szép, fenséges tájképek festése mély érzések és szenvedélyek tüzében ragyog. A táj örök értékét realista megközelítésben énekli meg. Pl. Bahcsiszeráj, A hárem sírjai, Bajdar, Hajóút.
Másik új oldala szonettjei témájának, a hazáját elhagyni kényszerült költő személyes drámája: a litván haza, az otthoni táj és a viszonzatlan szerelem utáni vágyakozás. Honvágyának legszenvedélyesebb példája a Zarándok című szonett, amelynek „bőség tája”, álmai csalogatják:
……………………………………………………………………
a távolba, a múltba, folyton s egyre messzebb?!
……………………………………………………………………
Be távoli, be rózsás varázs vonz…!
A Potocka sírja című versben pedig így fakad ki:
……………………………………………………………………
Miért adnak annyi fényt az égő csillagok
a lengyel föld fölé elívelő tejútnak?
……………………………………………………………………
lelkem az anyanyelv hangjára felneszel,
Mickiewicz méltán emelkedett a nagy világirodalmi elődök rangjára. Versei kivételes gyorsasággal hódították meg a világot.
Heredia, José Maria (1842-1905) kubai születésű, de gyerekkorától haláláig Párizsban élt, 1895-ben jelent meg egyetlen verseskötete Trófeák címmel, amely 118 szonettet tartalmaz. Témái mitologikus- történelmi jellegűek, rendkívüli műgonddal csiszoltak, szimbolistákra emlékeztető látomásosságig eljutva. Két cím: Antonius és Kleopátra, A hódítók.
1850-ben jelennek meg az Elizabeth Barrett Browning (1806-1861) klasszikus rangját biztosító, gyengédséggel és tiszta érzelemmel átitatott Portugál szonettek (Sonnets from the Portugale), az angol irodalom talán legbensőségesebb szerelmes szonettjei, amelyekben a versforma egyik legnagyobb angol mesterének bizonyult. Ezeket a szonetteket férjéhez, Robert Browning költőhöz írta. Néhány cím: Mondd újra…, Ha már szeretsz, Első csókja csak ujjaimra hullt.
Az orosz irodalomban kevés költő írt szonett versformában. Említésre érdemes Ivan Bunyin: A kutya, Valerij Brjuszov: Lermontov arcképéhez két szonettje, továbbá A. SZ. Puskin: A költőnek című költeménye. A szovjet időszakban Ilja Szelvinszkijnél találtam Szonett címen egy orosz nyelvű kiadásban. Sz. J. Marsak pedig oroszra fordította Shakespeare szonettjeit.
A 19. század második felének francia irodalmából nem hagyható ki Arthur Rimbaud (1854-1891), a világirodalom egyetlen csodagyereke. 1869-1873 között koraérett költeményeket írt. A francia különcgyerek verseiből életében kettő a saját beleegyezésével, és még néhány jelenik meg összesen. Költeményeiben a világ egyedi megfogalmazásához jut el, hosszú időre az általa teremtett költői nyelv lesz meghatározó. Részben impresszionista bonyolult képi látomásai, s sejtelmes tündéri szökkenő sorai mögött is mindig megtaláljuk a valóság elemeit.
Négyévi alkotás után, 19 évesen örökre abbahagyja a költészetet és elhagyja hazáját is. Néhány évvel halála után a modern francia költészet már mesterének tekinti. Általában A részeg hajó c. híres versét szokták emlegetni, én azonban az összesen 84 költeményéből a 17 szonettre hívnám fel a figyelmet, amelyek témájukban nélkülözik a megszokott szerelmi tárgyúakat. Mint ahogy az alábbi néhány cím is utal rá, minden más helyet kap bennük: Tartuffe bűnhődése, A bűn, A völgyben egy katona alszik, A szekrény, Kóborlásaim, Esti imádság, A magánhangzók szonettje, Stupra (1871) három szonett.
A 20. századi világirodalomból kihagyhatatlan a chilei Pablo Neruda (1904-1973) neve, aki irodalmi munkássága mellett több alkalommal diplomáciai küldetést is vállalt európai, amerikai, sőt ázsiai országokban. Megfordult hazánkban is, erről „Megkóstoltuk Magyarországot” című útinaplójában számolt be. A Neruda nevet a cseh Jan Neruda 19. századi költő és publicista tiszteletére vette fel, eredeti neve: Neftalí Ricardo Reyes Basoalto.
Színes életműve között megemlítem a háromkötetnyi ódákat: Elemi ódák – 1954, Új elemi ódák – 1955 és Az ódák harmadik könyve – 1957. Legmonumentálisabb műve a Teljes ének hosszú elbeszélő költemény, amely bővelkedik váltakozva leíró és lírai részletekben: a dél-amerikai föld élővilágának, néprajzának és szabadság mozgalmainak, azok hősei megéneklésével. Az ősi lakók pártján állva elítéli a betolakodó elnyomókat, nagy figyelemmel a haza, Chile aktuális problémáira. Alkotó korszakának utolsó negyedszázadában írt kötetei mély humanizmusával, érett bölcsességével, szárnyaló költőiségével maradandó hatással voltak a későbbi világlírára. 1971-ben Nobel-díjjal tüntették ki.
És hát Neruda szonettjei! 1959-ben adta ki a Száz szerelmes szonett című kötetet, szép kivitelű, illusztrált magyar kiadása 1973-ban jelent meg Somlyó György fordításában. Ezekben a számozott, cím nélküli versekben nem a féktelen vágy és sóvárgás uralkodik, hanem feleségéhez fűződő mély, határtalan szerelme, köszönete, a nyugalmat és kielégülést nyújtó csodák hömpölygő ritmusa.
Matildének ajánló bevezető vers-soraiban olvashatjuk: „Lelkem szeretett asszonya… Mikor nekifogtam, jól tudtam, hogy… minden korok költői rímekkel szokták ellátni a versek egyik oldalát… Én… fából faragtam ki e szonetteket… Ebből a leggyöngédebb anyagból…, hogy bennük lakjanak szemeid, melyeket imádok és énekbe foglalok… most átnyújtom neked ezt a százat… melyek csak neked köszönik, hogy élnek.”
A száz szonett 4 témában: Reggel (32), Nappal (21), Este (25), Éjszaka (22) íródott, most én is átnyújtom néhány egy-egy sorát:
4. Emlékezz a szegényes szakadékra,
11. Éhes vagyok a szádra, hangodra, hajzatodra,
25. Míg nem szerettelek, semmim se volt, szerelmem,
38. Házad úgy zakatol délben, akár a mozdony,
48. Két boldog szerető csak egy karéj kenyér lesz,
52. Dalolsz, s a napra és égre daloddal,
69. Talán nem-lét a lét is, ha te nem vagy,
79. Éjjelre kösd ki, édes, a szíved a szívemhez,
100. A föld legmélyén, ott is rátalálok.
A spanyol irodalomban Rafael Albertit említem meg a 20. századból, aki festőnek indult, de 23 évesen jelent meg első verseskönyve. Részt vett a spanyol nép szabadságharcában, majd Dél-Amerikába emigrált. Egy szonettjét tudom idézni, a címe: Egy hajóskapitányhoz.
Viszont többet Blas de Otero-tól, aki 1979-ben hunyt el, és bejárta a fél világot. Versek és prózák c. kötetében több szonett olvasható: Vakon, Ember, Azt mondom élni, A fáról, ami a tükörben nőtt, Ifjúságom krónikája (fordította Simor András).
A 20. századi olasz irodalomból 1965-ben jelent meg 400 oldalnyi válogatás. A modern olasz költők már nem követték a nagy elődöket Mindössze Sergio Corazzini (1886-1907) – tüdőbajban korán elhunyt szerző két szonettjét találtam: Jöjj hát és Szonett a hóról.
2. Szonett a magyar irodalomban
A 19. század elején a lírai versforma gyöngyszeméről komoly polémia bontakozik ki. Az első magyar szonettköltők: Faludi Ferenc A pipárul (alcíme: olasz szonetto formára), Csokonai Vitéz Mihály Az esztendő négy szakasza c. szonettje, Szemere Pál ciklusa új divatot indít. Ez ellen a szonettáradat ellen Kölcsey Ferenc harcot folytat, mivel szerinte a külső formához való ragaszkodásban elvész a valódi poézis. (Fiatalon ő is kísérletezett a formával.) Azt azonban elismeri: „Annyi tagadhatatlan, hogy a szonett a versformák legszebbjei közé tartozik.” Azt javasolja, hogy csak az erős művész nyúljon a játéknak e neméhez. Kazinczy Ferenc hét pontban foglalta össze a versforma belső törvényeit Sonett című írásában. Gondolatmenetének esszenciája, hogy a szonett a gondolatok drámaiságát sűríti, felemeli a feszült érzéseket és eszmévé teljesedik, így szintetizálódik benne az érzelem és az ész, s felhívja a figyelmet a választékos rímekre. Ő maga viszonylag már sok szonettet írt, így A kötés napja, Az én boldogítóm, Az ő képe, Fény és homály, A szonett múzsája.
A 19. századi nagy költőinket, Petőfit, Aranyt, Tompát, Vajdát nem érintette meg a versforma. Arany írt egyet: Az ihlet perce címmel. Költészetük más forrásokból táplálkozott. Nem így a 20. században alkotott nagyjainkat. Már Ady is írt tíz szonettet, pl. Három Baudelaire szonett, Paul Verlaine álma, Rossz szonett J-napra, Tavasz és ősz.
Juhász Gyula (1883-1937) költő, tanár 1909-ben találkozik Sárvári Anna vidéki színésznővel, vágyai női ideáljának minden elbűvölő szépségét benne látja. Megszületik Anna, az örök, a tiszta, viszonzatlan szerelem ihletője. Az Anna-versek nem hódító, érzéki közeledés, nincs bennük indulat. Reménytelen vágyakozás és beteljesületlen rajongás, melyet felesége, Eörsi Júlia sem tudott feledtetni, aki a költő önkezével véget vetett haláláig kitartott mellette és ápolta őt.
Juhász Gyula versei általában rövidek, zárt kompozíciók, nem véletlen ezért, hogy lírai költészetének közel negyede szonett. A szerelmi témájú szonettjei előtt néhány más témájú remek címei: Magány, Shakespeare estélye, A himnusz, Béke, Magyar ősz, Csöndes panasz, Fiatalság, Forradalmi naptár (12 szonett a francia forradalomról), A munka, Anyák.
Az Annáról írt szonettek közül néhány cím: Anna, A többi néma csend, Színház, Múzsa, Ámor, Ó szerelem!…, Régi operett.
Az olvasóban mégis két nem-szonett verse maradt meg leginkább Annával kapcsolatosan, első a Milyen volt… című vers:
Milyen volt szőkesége, nem tudom már
………………………………………………………
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.
a másik pedig az Anna örök:
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
………………………………………………………
Élsz és uralkodol örökkön, Amen.
Babits Mihály (1883-1941) költő, regényíró, műfordító gazdag életművet hagyott maga után. A három költő (Babits, Juhász Gyula és Kosztolányi) a Nyugat első nemzedékének fontos alakja, Babits 1933-tól főszerkesztője. Az I. világháborút elítélő versei, az 1918-as forradalom üdvözlése miatt átmenetileg mellőzték. A II. világháború idején erőteljesen szembefordult a barbarizmussal, a fasizmussal. Ennek remekműve a Jónás Könyve. 1927-től a Baumgarten-alapítvány kurátora. Gazdag társadalomkritikai versei, énköltészeti remekei, a szekszárdi táj megéneklése, történelmi nagyjaink megidézése modern formájú versei mellett megtalálhatók 34 szonettjében is. A Szonettek című versében olvashatjuk a versformáról: Minden szonett egy miniatűr oltár. További címek: Ima, Olvadás, Magamról I-II-III., Ablaknégyszög, Magyar szonett az őszről, Dante l., 2., Arany János, A lírikus epilógja. Több szonettjét nagyobb versei közben helyezte el, amelyeknek nincs önálló címük. Híres volt önteltségéről, 80 társa magasztalta őt, csak így kaphattak az alapítványtól pénzt.
Kosztolányi Dezső (1885-1936) a triász harmadik tagja, író, költő, műfordító szerteágazó életművel gyarapította a magyar irodalmat. Híres regényei, novellái, népszerű versei mellett, mint A bús férfi panaszai, A szegény kisgyermek panaszai ciklus, az Ilona című vers, a Zsivajgó természet ciklus beszédei a fákról, állatokról, madarakról, rovarokról, lepkékről, ásványokról és drágakövekről mellett 92 szonettet is alkotott, a l’art pour l’art hívének vallotta magát, s költészetében egységet alkotnak az akkori izmusok eredményei.
Rendkívül széles tablót reprezentáló szonettjei – amelyek nem a klasszikus szerelmi témát dolgozzák fel – közül az alábbiakat emelem ki: Egyedül, Kérdések, Egy leányról, A zsidók kivonulása, A magyar paraszt, Magyar szonettek (10 mű.), Az ihlet perce, Ádám, Szonett egy szoborra, Áldott szegénység, Számadás (7 szonett) Fehér temetés, Az alvó, Csonka szonett szívemről.
Tóth Árpád (1886-1928) költő, kritikus, novellista, újságíró, a legkiválóbb magyar műfordítók közé tartozik. Tüdőbaja fiatal korától végig kísérte életét. Adyt tekintette példaképének. 1908-tól írt verseket, a legismertebbek között említhető: Elégia egy rekettyebokorhoz, Március, Az új Isten, Körúti hajnal, Levél Osvát Ernőhöz, Esti sugárkoszorú. Tóth Árpád 37 szonettet írt, néhány cím a témák sokaságából: Krisztus-képre, Esti szonett, Szeptemberi szonett, Jöjj, Vihar!, Tánc, Katonasír, Mámor, Orgona, A merengéshez, Két régi költő (Berzsenyi és Csokonai).
Szabó Lőrinc (1900-1957) költő, kitűnő műfordító, Babits tanítványa volt, majd barátságuk megromlott. Fordította Shakespeare drámáit (és szonettjeit is ő ültette át magyar nyelvre), Goethe, Villon, Baudelaire, Verlaine, Omar Khajjám alkotásait. Híressé vált a Tücsökzene című lírai önéletrajza, amelyben emlékképeit idézi, az élet apró jelenségeiben megnyugvást találva.
1957-ben, halála évében készült el A huszonhatodik év című lírai rekviemje, amelyben 120 szonettben, angolos szerkezetű versformában (gondolom a shakespeare-i fordítás hatása alatt) állít emléket negyedszázadon átívelő szerelmének. Ezt bizonyítják a következő címek is: Mindenütt ott vagy, Mert sehol se vagy, A huszonhatodik év, Jog és hiúság, Valami örök, Akkor megrezzen, Mint a tündér!, Omló szirtről.
József Attila (1905-1937) egyik legnagyobb költőnk, egy új korszak megindítója a magyar költészetben. Világszemléletének, bölcseletének forradalmi újszerűsége, a proletáriátus, az elesettek élményvilágának megélője és szószólója, költőklasszikusa, aki a kapitalista társadalomban nem tud és nem is akar gyökeret verni. Tragikus sorsa derékba törte pályáját. Költészete a magyar líra egyik csúcsteljesítménye, formanyelvébe szinte az egész magyar költészet hagyományát beleolvasztja. Ezt igazolja alkotó korszakának három időszakában írt 60 szonettje is. Fiatalon, 1922–23-ban született 43 szonettje között olvashatjuk a Műterem, Lányszépség dicsérete, Lánykérő ének, Versek végére, Gyöngysor, Az én ajándékom, Éhség, Napszonett címűeket, de külön ki kell emelnem A kozmosz éneke ciklus 15 szonettjét, amelynek érdekessége, hogy a 2. szonettől a 14.-kel bezáróan minden vers utolsó sora a következő első sorával azonos, s a befejező, 15. a 14 kezdősorából sorrendbe szedett mesterszonett.
1935-ben újabb 10 szonett született, így Modern szonett címmel is, és életének tragikus utolsó évében írta a Hazám, 7 gyönyörű, hazaszeretetéről valló szonettet. Az utolsó szonett első négy sora, és a befejező két háromsoros versszak:
S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva felriad –
édes Hazám, fogadj szívedbe,
hadd legyek hűséges fiad.
……………………………………
Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,
hogy mi ne legyünk német gyarmat.
Hadd írjak szépet, jót – nekem
add meg boldogabb énekem!
A későbbi évtizedekben, sőt napjainkban is születtek, illetve jelennek meg szonettek. Nem célom, hogy a szerzőket mind felsoroljam. A múlt század második felében alkotók közül név szerint megemlítem Illyés Gyulát, Váci Mihályt, Simon Istvánt, akik egyenként tíznél több szonettel gazdagították a magyar lírai költészetet. Nem kevésbé tette ezt Somlyó György pl. Egy este, Őszi szonett című, Lányi Sarolta Gyümölcsoltás idején, Szonett este a parton, Szabálytalan szonett című, Keresztúri Dezső A viaskodás szonettjeiből (6 szonett) című, Kányádi Sándor Szürke szonettek pergamentekercsekre (5 szonett) című, Weöres Sándor Merülő Saturnus című kötetében található 8 szonettjével.
Részletesebben is foglalkozom két elhunyt költőnkkel. Garai Gábor (1929-1987) Kossuth-díjas költőnk humánus életutat kutatott. Pályája a Tűz-tánc (1958) című híres antológiában megjelent versekkel indult, kimutatható József Attila hatása költészetére, és jelentősek az orosz, német, angol költők verseinek fordításai is. Szonettjei vallomásos lírai remekek, tájképei az impresszionizmus jegyeit is tartalmazzák. Sokszínű témaválasztása közül néhány cím: Eső, Úgy eltűntél, Kolumbusz, Balassi (4 szonett), Reneszánsz madonna, Gellérthegy, Balaton, Naponta, Utaznak a fák, Az ács a fiához, Lenge hitben, Állókép. Ez utóbbi első két és utolsó sorát idézem:
Bár sose szöknél ki ebből a képből:
ott állsz az esti utcán, füst hajad
………………………………………………
utolsó két szavad: Nagyon szeretlek!
Soós Zoltán, 2015 augusztusában hunyt el, a 20. század második felében alkotó magyar Rimbaud „indulatos leleplező” gúnyolódó, pajzán, szatirikus költő „Aggódnak érted” c. második kötetében viszonylag sok szonettet találunk: Három kiáltás (3 szonett apjáról), Vízió egy freskó kapcsán, Varációk a prostitúcióra (2 szonett), Magány, Álforradalmár, Próféta, A szaigoni szent, Aggódnak érted, A kényelem szonettjei. Ez utóbbi 6 versből álló ciklus, a 4.-ben olvashatjuk:
Hazát, hitet, szakmát a gyár adott,
s – ha lakást nem is – jó öntudatot.
Ózdi vasesztergályosként kezdte életét, aki a munkásokhoz, a szocializmushoz renitens egyénisége mellett haláláig hű maradt.
Napjainkban is alkotó Kossuth-díjas kiemelkedő költőnk, az olasz irodalom elkötelezett műfordítója Baranyi Ferenc lírai alkotásai közül a Kergetőzés a változó szelekkel című ciklus 15 szonettjét mindenképpen meg kell említenem. A számozott versek az angol versformát követik, de külön érdekessége, hogy a 15. szonett az előző 14 első sorának sorrendjéből áll össze, mintegy esszenciáját adva az egésznek:
A kráterektől sebhelyes mezőkön
Az élnivágyás tápászkodni kezdett,
Fényes szelek futottak szét a földön
És rikkancs módra kínálták a kedvet.
Míg tapsoltunk a szószátyár vezérnek -
Apám a hallgatásba beleárvult,
Hol halk a szó, ott hangosabb az ének:
Kitártuk ajkunk s szívünk összezárult.
S egy őszön fénytelenül jött a szellő:
Libabőrös hitünk beledidergett,
de subát dobott ránk a jobb jövendő
S ez a suba szakadtan is melenget.
A handabandázás lett csak szerényebb
Talán van még bizalma itt e népnek.
Simor András költő, kitűnő műfordító, az Ezredvég irodalmi folyóirat főszerkesztője (több tanulmányomat közölte a folyóirat, és verseskönyvei közül nekem 6 van meg 2003-tól, ebből négyet dedikált). A latin- amerikai irodalom szakértője és fordítója, 1962-től jelennek meg verseskötetei, a Z-füzetek sorozat szerkesztője.
A rendszerváltás óta költészetében dominál a szatirikus hangvétel, kemény kritika, fájdalmas dalai a tiltakozás versei, melyek reményét is őrzik. Sok szonett-gyöngyszem díszíti gazdag alkotói pályáját. Jól illusztrálják ezt a címek is: Bökszonett, Egy szegényördög fohásza, Fricska-szonett, Keserves szonett, Eminek, Macskák, Szonett, Kevés rímmel, Mustra, Zebedeus fia mondja, Veréb-szonett, Derkovits, 1514 (11 szonett) és Szonettkoszorú, tercinavirágok nélkül I-VIII. Mint a címből is kitetszik, egy szonett 3 négysoros + 1 kétsoros strófából áll. Íme, a 8. szonett teljes egészében:
VIII.
Valaki elbújt. Én őt keresem.
Ki ő és hol van? Még csak nem is sejtem,
egyszer tudok csak, élni készül szebben,
és figyel, mint a vad préda-lesen.
Mérgeskígyó foga van, medve mancsa,
rettegve futnak mai álurak,
zsákmányára rémisztőn ráugat,
és áldozatát halálig harapja,
Dózsa-ölőket, Spartacus-kínzókat.
Istenfia szájában véres karddal,
ki ölni nem fél, anélkül nincs holnap.
És új Teremtést dicsér földi kardal.
Az emberi jövendő titka ez.
Pandora szelencéje nyitva lesz.
Horváth Ödön költő, műfordító a Szabolcsi Írótábor rendszeres résztvevője (ott ismerkedtem meg vele), folyóiratokban, az Arcok és énekek verses antológiában is olvashatók szonettjei. A Kismaroson élő szerző 2006-ban Léggömbről a táj címmel 270 szonettet jelentetett meg. Néhány cím a sokszínű termésből: Látod?, Korunk, Beszélgetésünk után, Utunk vége felé, Élő pajzsunk az Isten, Nagypéntek, Az örök kérdés, Vallomás, A portré, Az emberpár, Hiszékenyek.
Sárközi Vendel Gergely A tenger hullámai című 1986-ban megjelent kis kötetében olvasható: Badacsony és A tenger hullámai 15 szonettje.
Tóth-Hekkel Arany Hetvenkedő idő című válogatott versei (2016). Az Álmodozás című szonettkoszorú l5 szonettből áll. Ezen kívül a kötetben még l9 szonett olvasható. Egy-két cím: Biztató szavak, Madaraim, Szonett az óceánhoz, Édesanyám emlékére, Március idusán.
Talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha e sorok írója, Vancza János is megemlíti magát a szonett-írók között, aki tisztában van azzal, hogy a zászlóvivők mellett ő csak egy közlegény. Eddig 83 miniatűr líragyöngy a termése, az első klasszikus szerelmi témájú volt Egymásra leltünk címmel. Majd A boldogság aurája hatodik kötetének Barangolás őszi fényben című ciklusa 60 szonettet tartalmaz, és újabb köteteiben is találunk. Témái a szerelem mellett a táj szépsége, eszmei értékek (béke, csend, ünnep stb.), és perlekedő közéleti gondolatokat feszeget jövőért aggódó reményével. Néhány példa: Udvarolok a Szépségnek, Akimonhoz, Ámor panasza, Simogat az ősz, Fények fénye, A Reményhez, A béke angyala, A felszín fecseg a mély üres, Ha jönne a csend, Lelkemnek festménye, Mégis hiába?, Jövőnek kapuján. Több szonettjét közölte az Arcok és énekek verses antológia is (2011, 2013).
Nem város, nem falu, nem helység, nem település, nem földrajzi egység: Auschwitz, Auschwitz-Birkenau, Oświęcim. Auschwitz egy fogalom, egy kép, egy jelkép, egy mementó. A halál szimbóluma, színhelye, komplexuma. Auschwitz egyenlő: nácizmus, egyenlő: gázkamra, egyenlő: Mengele. Auschwitz, ezt a nevet csak indulattal lehet kiejteni, még ha évtizedek rakódtak is rá. Még ha az emlékezet rákövesedett, még ha muzeális kegyhellyé patinásodott, még ha turisztikai látványosság, még ha szállodák, hotelek várják a csoportos látogatókat, még ha kései utódok járják is be a rekonstruált vesztőhelyiségeket, melyekben már nem hangzik vezényszó, nem koppan fapapucs, nem hatol be gáz, akkor is. Auschwitzot lehet kétségbe vonni, lehet letagadni, lehet megérdemelt vesztő helynek ítélni, lehet az emberség meggyalázásának, a bűn és gyalázat színhelyének tekinteni, de nem lehet hozzá tárgyilagosan viszonyulni. Annak sem, aki érintetlen, annak sem, aki még érintett, mert nagyszülei itt lelték halálukat.
Auschwitz túllépett önmagán, nem egy tábor, nem egy háborús konstrukció, hanem jelkép, az Arbeit macht frei mögött szenesedő holttestek eleven figyelmeztetése: Achtung, Achtung, ide juthat az emberiség, ha a gyűlölség egyenruhába bújva kivetkőzik magából. Nem indulattal, hanem tervszerű fegyelemmel, az undort az áldozatra hárítva, a kerítést árammal töltve, az érzelmeket áramtalanítva tömegirt.
Az emberirtás nem új találmány, a tömeges mészárlás hadi cselekmény volt mióta ember emberrel háborúzik. Volt többféle népirtás a kornak megfelelő szellemben és eszközökkel, Auschwitz nem új, mondják egyesek és sorolják a legyilkolt népeket. Auschwitz azonban új, (ha az újdonság minősít): egy tudományosan fejlett kor, egy kulturált európai ország tervszerű, jéghideg szadizmusa, tervszerű könyörtelensége, az ölés nagybani árucsere forgalma, egy távirányított gépezet olajos működése, a civilizált gyilkolás pedáns, érzelemmentes megtervezése és végrehajtása egyedülálló a maga nemében.
Ez nem a „C’est la guerre” rovatába kívánkozó bűnlajstrom, nem mondhatjuk, hogy ja kérem, a háborúban mindenki szenved, szenved a katona, szenved a hátvéd, szenved az asszony, a kisgyerek, az öreg, a fiatal, szenved a föld, a víz, az ég, a levegő, fél és szenved az egész Földgolyó, mert ez a háború. Persze, hogy szenved minden és mindenki, a pusztulás lángja belekap mindenkibe, gyász, könny és vér: ez a háború. De Auschwitz más. Auschwitzban nem csak az áldozatok pusztultak el, elpusztult az emberi érzés, a lelkiismeret, a könyörület és a részvét csonkja is. Auschwitzban mindenki meghalt, a gyilkos is. Aki kivetkezik emberi mivoltából, az halott, az nem isteni teremtmény többé. Lehet felelősségre vonni egy halottat? A gépezet emberei éppúgy megfulladtak és elszenesedtek, mint az áldozatai. Önmaguk lidérceivé váltak, akik nem érinthetnek meg úgy egy kisgyereket, hogy ne a gázkamrába küldött kisdedet lássák. Kivégezni csak a testüket lehet, a lelkük már elpusztult a pusztítás során. De az igazságszolgáltatás nem tehet egyebet, felelősségre von, elítél, a tanulság, az igazi felelősség az utókoré.
Az utókor elítél, az utókor megemlékezik, az utókor leszámol, az utókor gyászol. Évtizedek múltán, mikor Auschwitz már történelmi patinát kap, mikor tananyaggá, muzeális emléktárggyá, figyelmeztető tanulsággá válik. Közvetlen utána csend volt, néma, otthoni falak közti halk imádságos megemlékezés. A későbbi generáció felismerve az új idők szabadabb légáramlatát már vállalja zsidóságát, mer hivatkozni Auschwitzra, kinyitja a gázkamrák ajtaját. Sirat és vádol, menetel az életért, menetel a gyűlölet ellen, menetel a gyűlölet színhelyére. A kései siratás érthető, de gyakorisága, túlhivatkozása ellenérzést kelt abban a közegben, mely vádként értelmezi a holokausztra hivatkozást, hiszen ez a generáció nem felelős elődei politikájáért.
Az antiszemitizmusból kinövő holokauszt szüntelen napirenden tartása táptalaja az új (vagy ma is meglévő) antiszemitizmusnak. A háború okozta veszteségek, áldozatok utólagos számonkérésében nem lenne szabad versenyezni, de akik a zsidósággal amúgy is bizalmatlanok, a holokauszt téma szüntelen melegen tartását éppen ezért utasítják vissza. Nem beszélve annak tagadásáról, sőt annak esetleges jogosságáról, hiszen erre is van példa. A zsidóság tragédiája nem csak a zsidók ügye és gyásza, hanem az egész nemzeté, de a túlhangsúlyozással éppen kizárólag zsidó üggyé teszik.
Akik Auschwitzot tagadják, azok legszívesebben megismételnék. Kevesen vannak, de a kevés is rengeteg. Többen vannak azok, akik a mai zsidókat politikai hovatartozásukért, baloldali kötődésükért bírálják. Ez lehet álcázott antiszemitizmus, de lehet egyszerű nézet különbség. Lehet a kettő együtt. A mai zsidó érzékenyebb és bátrabban hangot is ad ennek. Ez megnehezíti az amúgy is meglévő békétlen széthúzás megszűnését, a sokat emlegetett nemzeti egység létrejöttét. Ez mindig hiányzott a magyar történelem fényes lapjairól. Még odakerülhet. És akkor Auschwitz bár több nemzetiség temetője, de piros, fehér, zöld színű nemzeti gyászhely lenne.
Achtung, Achtung, Lichtspiele!
mondták az ókorban egy masinában,
mikor attól féltek, hogy az istenek
tüzes ménköveket dobnak le a mennyből.
És még egy nagy krokodilt is emlegettek,
mert a nagy víziállatok szörnyűségekre képesek.
Aztán dörrent az ég, megszólaltak a fanfárok,
és a föld alá bújtak az emberek.
Bizony, bizony a régi, repedezett kőtáblákon
még ott az írás, hogyan gyilkolászták őseink egymást,
hogyan pusztultak el kiátkozott kisdedek, nagydedek
íjjal, nyíllal, parittyával, fémbezárt gyilok ledobásával,
gőzzel, gázzal, tűzzel, vízzel irtották egymást,
átkot, mérget szórtak egymásra,
kiátkozták egymás fel és lemenőit, viskóikat lerombolták,
hitüket meggyalázták.
Cudar, barbár világ volt, még jó, hogy ma már
csak töredék emlékfoszlányok,
nehezen azonosítható maradványok őrzik azt,
hogy valaha egyik embertörzs
gyűlölte és irtotta a másik embertörzset,
vandál módon pusztította annak földjét, javait,
mert egyikük így nézett ki, a másikuk úgy,
egyiknek nagyobb földdarab volt a lába alatt,
a másiknak kisebb. Egyiknek több vize volt,
a másiknak kevesebb, egyikük ennek áldozott,
másikuk annak.
Milyen jó, hogy az őskor véget ért,
hogy nem vandál ösztönök irányítanak bennünket,
hogy amíg a Föld forog alattunk,
nem támadunk egymásra, ellenkezőleg,
megbecsüljük és ha lehet, szeretjük is !
De emlékezni jó, mondta egyik őskori poétájuk,
és igaza volt: emlékezni jó és tanulságos!
Emlékezzünk!
Ki a haza barátja?
Jobbra nyúlunk, balra nyúlunk,
kéz kezet fog, kéz kezet mos.
Kis hazának nagy barát kell.
Volt már nekünk fejedelmünk,
kiskirályunk, nagy királyunk,
volt, aki a kormányt fogta,
volt, aki azt megnyilazta.
Volt vezér és volt nagy főnök,
volt kis apánk, volt nagy apánk,
mindenkori tótumfaktum,
ki a hazát igazgatta,
ki a hazát elvezette,
ki a hazát megvezette.
Hazám, hazám, te mindenem,
mivé teszünk, olyan leszel!
Sylvette portréja
2019. V. 20.
Néhány éve figyeltem fel rá, mennyire jótékony hatással van rám, ha a regényeit olvasom. Tulajdonképpen, akármelyiket. És nem is kell az egészet, csak úgy 50-100 oldalt. És mindig hat. Depresszió ellen „használom”. És semmiféle mellékhatása nincs. De, mint minden „antidepresszáns”, ez is olyan, hogy nem biztos, hogy ami nekem jó, másnál is beválik. Hiszen, nem vagyunk egyformák. Ezt onnan is tudom, hogy, mikor, úgymond felírom másoknak; általában a következő minősítésekkel találkozom: „szentimentális”, „unalmas”, és a többi. Pedig mennyire, hogy nem az. Akarom mondani: szentimentális is, unalmas is. Hogyne. És még mennyi minden. Valószínűleg nem kérkedik azzal az ember, bizonyos időn túl, persze, hogy gyermekkorában olvasta, mondjuk a Twist Olivér-t, és – akkor – tetszett neki. Hát urambocsá, pironkodnunk kellene? És mégis, ki előtt? Hát gyermekeknek írt volna Dickens? Nem túl valószínű. Az említett Twist Olivér például, olyan horrorba csap át a regény második harmadában, ami nem éppen gyermekeknek való. Másfelől viszont:
– Mit? – kérdezte végre a mester gyenge hangon. – Uram – mondta Olivér –, én kérek még! – A mester fejbevágta őt a merőkanállal, aztán magához kapta, hogy el ne szökhessék, és a pedellusért kiáltott.
A tanács éppen ülésezett, amikor Mr. Bumble berontott a terembe és nagy izgalommal megszólította a magas székben ülő urat:
– Mr. Libkins, bocsánat, hogy zavarom! Twist Olivér még kért!
Az urak felugrottak. Minden arcra kiült az iszonyat.
– Még kért? – mondta Mr. Libkins. – Nyugodjék meg Bumble, és feleljen érthetően! Azt akarja ezzel mondani, hogy miután megette az étrendben megállapított leves-adagját, még többet akart enni?
– Igen, ezt uram! – mondta Bumble.
Talán épp az ilyen részletek (melyekben bővelkedik ez a regény is) miatt írhatta a mi Petőfink, a következőt:
V. 21.
Boz felül van minden bírálaton… ez az egyetlen ember, kinek irigye vagyok, nem mintha őt tartanám a világ legnagyobb írójának, s azt hinném, hogy utána mindjárt én következem, hanem azért, mert az ő küldetése legszebb, ő szerez valamennyi író közt legtöbb jókedvet, ő nevettet meg legtöbbeket. Ez legszebb küldetés e földön: másokat földeríteni. Oh, ha most hét mennyország van, az isten okvetlen még egyet fog teremteni, s e nyolczadikba majd Bozot helyezteti, mint az emberiség legnagyobb jótevőjét, mulattatóját.
Petőfi nem a levegőbe beszél. Az Útirajzok e részletét, 1847. október 17, Koltón írta, a mézeshetek alatt… Akkoriban már módja volt – úgy gondolom, eredetiben, angol nyelven – megismerkedni az addig megjelent Dickens-regényekkel, ezért szólíthatta meg barátilag álnevén – Boz – a szerzőt. Részemről, teljesen igazat adok a költőnek. Humor. Mit is ír Karinthy, a Kis Dorrit egyik régi kiadásának előszavában?
A dickensi kedélyesség és kedvesség forrása tulajdon korának rétegeiből buggyan elő – amit a „régi, kedélyes világ” hangja idéz fel bennünk –, de ez nem minden. Kedélyességen és kedvességen túl valami egyéb is van itt. Nincs más szó rá: a meglehetősen langyos és kissé kompromittált „humor” kifejezést kellene használni.
Ő sem, Karinthy sem a levegőbe beszélt. Na, ő aztán végképp nem. Nála jobban senki sem tudta, mi a humor, mi a humoros. Egyszer, pár éve beszélgettem Dickensről, az Ex Libris egyik könyvtáros-hölgyével, pontosabban: mondtam néhány – elismerem – áradozó gondolatot a dickensi humorról, ő meg…
V. 25.
Furcsán, enyhén fanyalogva nézett rám: De hát az tiszta groteszk! – mondta aztán. Nagyot néztem. Mondhatnám, én is furcsán, enyhén fanyalogva néztem vissza rá. Úgy éreztem, hogy megint összefutottam a jó öreg, olvasói Prekoncepcióval. És Vele nemigen lehet vitába szállni.
V. 26.
De minek is vitázni? Habent sua fata libelli. Hát igen, „a könyveknek is megvan a maguk sorsa”, meg persze nekem is. Hogyan kezdődött? Gyuri barátomnak – sajnálatosan, azóta már rég elhunyt – édesanyja hozta meg nekem először a sajátos Dickens-élményt – még 2002-ben. Eleinte hevesen tiltakoztam ellene. Végül rá tudott venni, hogy olvassam el a Copperfield Dávid-ot. Nem emlékszem hogyan, mi módon, de a kezdeti gyanakvásom egyszerre csak átcsapott: izgalommá, önátadássá, és – tiszta örömmé. Varázslatot éreztem. Azt a fajta varázslatot, mondjuk, hogy a Dickens-varázslatot, ami – és ez talán nem is olyan nagy meglepetés – csak Dickens olvasása kapcsán érezhető, illetve én éreztem és érzek most is.
V. 27.
Ez a varázslat csak a Mozart-varázslattal hasonlítható össze. Számomra, legalábbis. Amikor 15 évesen, másodjára is megnéztem az Amadeus-t, a sorsom eldőlt. Nem érintett meg, nem; egyszerűen úgy fejbe vágott az élmény, hogy azóta is, úgyszólván csillagokat látok. Sok-sok csillagot, Hatalmasat, Törpeóriást, Kisebbeket, láttam akkortól fogva, de egyik hatása sem mérhető Mozarthoz vagy Dickenshez. Érdekes módon, ha Mozartot magasztalom, ilyesféléket hallok: „ismétlő-művész”; „gyerekes”; „csak-helyenként-zseni”, és még folytathatnám. Vagyis, éppúgy, mint Dickensnél, ismét – Prekoncepció Úr. Folyton összefutok ezzel a vénséggel.
Külön érdekesség, hogy az, aki Mozartra az „ismétlő-művész” címkét aggatta, nem is nagyon ismert – és nem is nagyon akart megismerni – más Mozart-művet, mint a Kis éji zenét. Pontosabban, annak is a nagyon népszerű I., Allegro tételét. Én, a valaha-volt legnagyobb művésznek tartom, és ez a meggyőződésem, sohasem ingott meg igazán. Ezzel együtt, Dickenst már jóval többször olvasom, mint hallgatom Mozart zenéit. Sőt, egyáltalán, zenét is kevesebbet hallgatok már.
V. 30.
Tegnap is a Kolimá-t olvastam, Salamovtól. A rettentő tanulság:
(…) semmit sem akartak tudni az elkerülhetetlen tajgáról. És ez így volt helyes, állapította meg Andrejev. Amit ő ott látott, arról a többieknek nem kell tudniuk. Úgysem kerülhetik el, az előrelátás itt mit sem használ. Előre rettegni: mire jó az? Ezek itt még emberek voltak, Andrejev pedig a holtak képviselője. S az ő tapasztalataival nem tudtak volna mit kezdeni ők, a még élők.
Épp a Pillangó című filmet néztem, amikor eszembe jutott ez az idézet. Istenem, milyen halvány élmény volt a könyvhöz képest! Mármint a Kolimához képest. Charriérre Pillangó-ja, mint könyv – valljuk be –, elképesztően gyenge, a filmhez képest: a film szerintem jó. De a bennük lévő pokol, szinte könnyű vasárnapi sétának hat a gulág-viszonyokhoz képest.
Ennek a Salamov-idézetnek színtiszta metafizikája úgy megráz, mint Krisztus a vargát.
V. 31.
Tegnap délután leesett az állam. Elég szar hangulatban voltam, ezért elővettem a másik „antidepresszáns” írómat, Gerald Durrellt. Míg olvastam a Családom és egyéb állatfajták-at, megdöbbentem azon, hogy a cselekménye egy azon időben játszódik a Kolimával. A 30-as években. Illetve, a G. Durrell-könyv (pontosabban: a nagy korfui sorozat), nagyjából 1934 és 1939 között játszódik, a II. világháború kitöréséig bezáróan. A Kolima, persze, kissé túl is fut rajta, de jórészt fedik egymást! Mit mondjak, elképesztő a kontraszt. Minden tekintetben.
VI. 01.
Olyan kevés az önbizalmam, amilyen kevés önbizalommal lehetetlenség valamit is – bármit – alkotni – hogy ilyen nemszeretem-szót használjak. Mindegy. Vagyis: nem mindegy, de ez van.
Tegnap, az Astoriánál, a mozgólépcsőn fölfelé jövet, egy reklámra lettem figyelmes. Ormótlan, gusztustalan-élénk színű, semmilyen-állat, mellette a következő felirat: A TÖKETESSÉG UNCSI. Egy pillanatig forgattam ezt magamban, aztán megráztam magam: hülyeség.
Nemesasszony
Most olvastam el negyedszer Marczinka Csaba új verseskönyvét. Valószínűleg el kell olvasnom még egyszer, hogy igazán eljussak a lényegéhez. Miért ne – alig hatvanoldalnyi ritkásan szedett szöveg – lesz rá még egy órám. S remélem, a megértő szeretetnek sem leszek híján.
Új verseskötet? Ez így túlzás, hiszen – ahogy a versek végén akkurátusan feltüntetett évszámok is bizonyítják, nem új versek sorakoznak a lapokon. Néhányuk – köztük a legjobbak – felbukkantak már a szerző korábbi könyveiben is, sőt kötet-címadóként is megismerhettük egyiküket (Ki lopta el az ortho-doxámat?!), s a korai versek egyike-másika is ránk köszön.
Mi tartja össze a különböző (költői) korszakokban született alkotásokat? Könnyebb meghatározni, hogy mi nem. Nincs egységes textus, nincs egységes formavilág. Nincsenek elkülönülő ciklusok, még ha a könyv elején ezt is mímeli a költő. Mondhatnám: az elbeszélő költeményre hajazó kísérlet (Dévaj Szent Feri kalandozásai) ügyesen vezeti félre az olvasót. Úgy tesz, mintha a magyar költészet nagy hagyományaihoz kapcsolódna, ezt néhány vendég-töredékkel, allúzióval is alátámasztja, de valójában igazi huszonegyedik századi szöveget tesz elénk. Poszt-posztmodernet, ha úgy tetszik, sőt akkor is, ha nem tetszik. A jó szemű fiatal költő-kritikus, Kántás Balázs fogalmazta meg recenziójában a legpontosabban: Marczinka költészetét a posztmodernhez való viszonya tartja össze, teszi viszonylag egységessé.
A költő mindent tud, amit a kortárs költészet megkíván, sőt annál többet is, tudja, hogyan lehet a látszólagos szimpla szövegirodalomba üzeneteket, igazi tartalmat csempészni. A bevezető eposz-töredékek (a három elkészült ének és az Utóhang) úgy vezet végig a mai kocsmák – és természetesen az irodalom – világán, hogy magunk is társai leszünk a hősöknek, a szabálytalan szentnek, Csabi tesónak, és az elmaradhatatlan, sokszínű nőnemű függelékeknek. A szétrongyolt világban otthont kereső antihősök nem igazi részesei a lerobbant, nihilista arctalanok tömegének, a hétköznapi üreseknek, viselkedésükön átüt az örök diákok igencsak alapos műveltsége. Ez igaz a Matyinetti őrmester költő-kiképzőjében eltöltött órák leírására is – egy sohasem létezett és létre sem hozható csoda-hadsereg próbálja elhitetni velünk és persze magával is azt, hogy a világban létezik a jó munkáért járó jutalom. Persze, ez a világ az irodalom határmezsgyéjén létezik csak, a jó munka itt sem a jó mű, hanem az aktuális jó kiáltvány, s a jutalom sem valóságos – a kiéhezett költő-regruták legjobbika egy guminőt kap egy intim órácskára. Az irónia-önirónia magasiskolája betolakszik Matyinetti költő-képzőjébe, Marczinka úgy bánik a groteszk elemekkel, az abszurd ötletekkel, a szóalkotás trükkjeivel, mint a legjobb kiképző-tisztjei (akiknek természetesen fogalmuk sincs arról, hogy micsoda örömkatona épül életművük árnyékában).
Visszatérnék jegyzetem címéhez: posztot a posztmodernhez! A poszt – tudjuk – eredetileg őr, őrséget álló személy, s ebben az értelemben rendeltetett Marczinka Csaba a posztmodern irodalom szekértábora mellé. Próbálja őrizni a határokat, persze ez nem sikerülhet neki sem, ahogy nem sikerül az ezzel foglalkozó többi kapa-kasza kerülőnek sem. Ugyanakkor szilárdan áll a végeken, őrzi azt a részét ennek a sajátos irodalomnak, amit részint bensőleg a magáénak tudhat, részint pedig valójában hitelesen beépített szellemi birodalmába. S így eljutunk a poszt szó másik értelméhez: egyre inkább a különböző hierarchiákban elfoglalt helyet értjük alatta.
Ha megállapíthattuk, hogy Marczinka valamiféle őrségen áll a posztmodern mellett, akkor meg kellene kísérelnünk egy módosított cím alatt (Posztot a posztmodernben) meghatározni a költő helyét ebben a sajátos világban. Nem könnyű! Mert bár megállapítottuk, hogy mindent tud, amit az irányzat (ha szabad annak neveznem) megkövetel, mégsem lesz igazi részese a tábornak. Kint is van, benn is van, ahogy a valódi őrök. Nem idomul a tisztikarhoz, csak árnyékukba igyekszik önállót alkotni. Sokszor, legtöbbször sikerrel. Rangot nem kap – mindenki csak bólint, tudják, feladata van, s annak eleget tesz. Sosem a parancsnokokkal, csak a többi őrrel jár kocsmázni, csajozni, ricsajozni – és ez a feljebbvalók szemében így van rendjén.
S hogy azok lehetnek a feljebbvalói, akiket most a jó sorsuk erre kiszemelt, az nem biztos, hogy rendjén van. Aki figyelmesen elolvassa (nem négyszer-ötször, csak egyszer-kétszer) Marczinka Csaba új kötetét, az legalábbis elgondolkodhat ezen. Meglepő eredményre fog jutni. (Marczinka Csaba: Dévaj Szent Feri és Matyinetti őrmester – Rím Könyvkiadó 2018)
2016-ban jelent meg Csillaganya címmel Bak Rita legújabb verses kötete a Parnasszus Könyvek Új Vizeken sorozatában. A Turczi István által vezetett irodalmi lap fontos küldetésének tekinti, hogy szárnyai alá vegye a kortárs magyar költőket. Bak Rita költő, műfordító, szerkesztő, pszichológus és pedagógus. Sokoldalú, aktív személyiség, szerkesztő az online Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti folyóiratnál, főszerkesztő a Nekünk Nyolc folyóiratnál, kiadóvezető a Hochroth német-magyar kiadónál.
Egyik értő méltatója, Payer Imre szerint „Költészetében a költői képnek, a mondott képnek nagyon nagy jelentősége van. Az ön- és világmegértésnek esztétikai közegét itt a látás érzéklete, a kép nyelvisége adja. A versszerűség szerkezetét, sorokat, strófákat a mondott képek alakítják, formálják, mintegy a verstér belsejéből. A képek alkotják a ritmust – az olykor felbukkanó antik időmérték és a rímes strófák mellett a szabadvers a meghatározó.”
Valóban, a kismesterek nagy erényeivel közelít a hétköznapok tárgyai felé, minden képes megmozgatni a fantáziáját, kaparászó egerek a panelfalban, soroksári depók, férges hokedli. Úgy építi fel a tájat a verseiben, akár egy gyakorlott tájépítész. Novák Imre szerint Bak Rita verseinek világlátása a zen felé mozdul el. Szemlélődőként része a természetnek, költeményeiben a pontos megfigyelésre épít:
„Tó nirvána partja/ merev Buddha elszáll/ kontraindikált cél terápiás/ úton menetelés tovább/ sakálok sivatag karaván/ kettétört totem útmente/ higany csordogál patak / magány oldódik lehúz / csonkolt láb jégmező / farönk hasít éjszaka / görnyedt irodista megáll / bakter vágány lezár / ébredés műanyag ágytál / kinyit bezár szájzár /engedelmes lépés halál / mosoly tárnában hangtalan” (Kontraindikált)
Egzotikumok iránti vonzódása miatt a haiku formát is szívesen részesíti előnyben:
Minden mozdulatom pihen, / mint ezeréves jógi ölében a csend. (Délután)
Számos verset és sort szentel az emberi veszteségnek és fájdalomnak, ami abban a korban már természetes, amikor már „minden eldőlt”. Ez a kelet-európai középkorú nő és férfi ideje, a „lakótelepi Jancsi és Juliskák” elvesztett vágyai, illúziói köszönnek vissza ebben a lemondó legyintésben. „Minden eldőlt”, semmit sem várunk már a sorstól, s ha középkorúként még mindig a tömegben találjuk magunkat, tudjuk, ez már nem fog változni semmit. A lapok le vannak osztva közéletben, gazdaságban, irodalomban egyaránt. Az ember csak befelé terjeszkedhet, befelé növekedhet. Bak Rita jól tudja ezt, a csendes beletörődés lengi be költeményeit. Nem lázadó költészet ez, nem vádol senkit, valahogy mégis úgy érezzük, pusztán a tények ismertetésétől ökölbe szorul a kezünk: Megszületek, / színpadról érkezem a szülőszobába, / magyarsorsba, kádársorsba,/ rendszeresen enni adnak, / szó nem hagyja el a számat. /(Évek múltán).
Úgy érzem, a „kádársorsba” beleszületett, de onnan a politikai sakkjátszmák miatt kiesett nemzedék reményei ürültek ki leginkább. Ez a ma negyvenes, ötvenes korosztály, melyet egyik rendszerből a másikba pakoltattak, nem találta meg a helyét az „új világban”, nehezen barátkozott meg a gondolattal, hogy a pénz lett az Isten, és mindenkit a belőle merített praktikus haszon szerint ítélnek meg. A történelmi változásokra rezignáltan reagál, sokakat megérintenek a keleti filozófiák – érthető módon, a dolgokat megtanulja bölcsen figyelni, mivel kitörésre úgysincs lehetősége. Visszafelé néz és számba veszi sebeit, sérüléseit. Mit is tehetne mást?
Bak Rita hasonlóan cselekszik. Költészete e korosztály kiürülését, illúzió-vesztését ábrázolja, de tanulság lehet minden nemzedéknek. Már csak azért is, mert nem tudhatjuk, mi vár még ránk ebben a ránk erőltetett „Újvilágban.”
Szőlőcsipegetők
Ott volt
Élt itt egy ember címmel jelent meg az új kötete – egy kisregény – Bistey Andrásnak, a Hungarovox Kiadó gondozásában. Régi-új mű ez a mű. Tulajdonképpen második kiadás, hiszen először 1984-ben került megjelenésre, amikor is többedmagával szerepelt ezzel a prózával a Tizenkilenc nyarán című gyűjteményben.
Az éppen 100 éve történt Tanácsköztársaság idejébe repíti vissza az olvasót, Bistey. Valaha – nem is oly régen –, ez még piros betűs állami ünnep volt… Tény, hogy ma már nem az. Aki esetleg, ilyen-olyan okokból, nem rokonszenvezne ezzel a témával, eseménnyel – de azért mégis elolvassa ezt a művet, amit valószínűleg nem fog megbánni –, azt is elbűvöli a szerző élvezetes stílusa, hogy úgy mondjam, vérbeli íróisága. „Borbás legyintett, de a legyintés túl nagyra sikerült, mintha elszálló légy után kapott volna” (5. old.) Vagy ez a szép kis akvarell: „Égetett a nap, az árnyékok megrövidültek. Az utolsó piacozók szekerei most zörögtek végig a templom felől a főutcán, az izzadt, mélyen bókoló lovakat légyrajok kísérték” (21. old.) Valóságos kis mondat-remekmű.
Mondják, hogy a prózaíróknak nem árt – sőt, nagyon is használ –, ha egy ideig újságírással (is) foglalkoznak. Sűrítettebbek, kidolgozottabbak, és talán stílusosabbak lesznek így a műveik. Bistey András, nagy haszonnal művelte a publicisztikát. És vérbeli prózaíró vált belőle.
A művészben (esetünkben: az íróban) az a jó, hogy képes utazni az időben. Persze, nincs ebben semmi ördögtől való – tehetséges művészek ezt bizton megtehetik. Kosztolányi, például, a Néró, a véres költő esetében (legalábbis valami ilyesfélét olvastam) alig kutakodott hozzá, és mégis, milyen bámulatba-ejtően hű korképet festett. Úgyszólván tökéletesen beleérezte magát a római korba – belülről láttatja velünk. És különös módon, mintha csakis ezt nevezhetnénk hiteles ábrázolásnak. Bistey András sem igen élhetett 1919-ben. Sőt, ezt határozottan állíthatjuk. De határozottan az lehet az érzésünk, hogy ott volt… „Zavartan hunyorgott, őszülő kecskeszakálla furcsán előremeredt, amikor fölemelte a fejét” (39. old.)
Ez a remekmű, ez a remek kisregény (a maga 119 oldalával), végig leköti az olvasót. Az igazi széppróza főbb erényeit mind fölmutatja az Élt itt egy ember: kiváló dialógusok találhatók benne; jó a történetszövés; és értékes a nyelvi eszközök használatában is – helyenként tényleg költői magaslatúak. (Mint azt a fentebbi idézetek, azt hiszem, kellően alá is támasztják).
Mostanság sokat emlegetik azt a furcsa szót, hogy: emlékezetpolitika. „A Tanácsköztársaság dicsőséges 133 napja” – sokan vannak még, akik emlékezhetnek rá, hogy régen így emlegették. Sőt így is tanították, és bizony, jaj volt annak, aki nem így merte emlegetni. Olyan volt ez – elnézést a kifejezésért –, mint egy pápai bulla. És valósággal egy kiátkozással ért fel. De nem akarok ebbe belemenni. Talán elég, ha azzal a szép közhellyel élek, hogy: A történelmet a győztesek írják. A mindenkori győztesek – teszem hozzá. A mostani győztesek is. Meg az akkoriak is. Történt egy s más ez alatt a 100 év alatt, és a politikai-történelmi diskurzus fantasztikusan ellentmondásos.
Bistey András jelentős emberi (és művészi) tartalmat vitt bele ebbe a sokat vitatott korszakba – vagyis a regényébe. Tettnek is jelentősnek lehet nevezni, hiszen a „téma” megválasztása, és a regény (újbóli) világba juttatása, nem mondhatni, hogy túlságosan kedvező lenne. Ma, semmiképpen sem.
Mindenesetre, egy üzenettel felérő részlettel zárom ezt az írást a könyv 102. oldaláról:
– Nem telik bele egy-két év, és… – a fiatalember kétkedő pillantására elhallgatott.
– Nem hiszi, tanár úr? Minden ugyanúgy lesz, mint régen!
– Nem szabad, hogy minden ugyanúgy legyen!
* * *
Történetek a Pang-dinasztiából
Maj Om Ce mester és barátja, Pro Li taoista sporthorgász kalandjai
Novák Valentin ismét egy valóságos, sőt igazi novákvalentinos művel jelentkezett, mégpedig A szomszéd dinoszaurusza című, immáron tizenharmadik kötetével, melyet ezúttal is – miként az előzőt, az Álomtourbina című regényét – a Hungarovox Kiadó adott ki, a tavalyi év végén.
A könyv – mint matéria – igen kellemes, tetszetős: a betűtípus, a papírminőség is. Ám a kötet báját még külön kiemeli, akarom mondani, megemeli, Miske Emő sok-sok szép illusztrációja.
De egy könyvet, bármily szép is – hogy-hogy nem –, olvasni is lehet. Méghozzá kerek 100 + 1 történetet. „5. Más nem következik ebből a történetből. 6. Ha úgy gondolják, mégis, legyenek gondolataim potyautasai…” (29. old.) Az olvasók pedig, pontosabban: az író gondolatatainak potyautasai, egy s másra rácsodálkozhatnak. Először is: az író nem akar félrevezetni minket. Már a főhősök neve se tréfa. Pontosabban: a leghatározottabban – az. Maj Om Ce mester és Pro Li taoista sporthorgász, ugyebár…
Talán sokan ismerik, azokat a bizonyos megvilágosító jellegű, keleti tanmeséket, miegymásokat; pl. a Zen- vagy az Anthony de Mello-féle történeteket, köteteket, amik hozzánk is rég eljutottak és igen népszerűek lettek. Nos, Novák Valentin, hasonló „hanggal” építkezett, mint az alábbiak, ám ezeket meglehetősen karikírozva, alkotta meg Maj Om Ce mester (és természetesen) Pro Li taoista sporthorgász alakjait és történeteit. Úgy is lehet fogalmazni, hogy e mű akár a Világvég bölcselmei alcímet is kaphatta volna. Hiszen maga a Kor „súgja a fülünkbe” (mindenkiébe), hogy: Hölgyeim és Uraim, ma – már – senkit és semmit nem lehet komolyan venni.
Ennek (felettébb elszomorító) fényében, az író jól tette, amit tett. Egy kicsit magát is felvidítva – mondhatni (s)írva vigadva – írás közben, minket olvasókat pedig megnevettetve, egy, amolyan igazi – bocsánat a szóért – mulatós könyvet írt. De persze komoly közölnivalók is vannak benne, elvégre, mint az köztudott, a humor a kínból ered: „Mint a statisztikákból és felmérésekből kiderült, jobban szerették Maj Om Ce mestert, mint a mai magyar P-modernt. Ebből legalább érteni véltek valamicskét.” (71. old.) – írja Novák, erős kritikai éllel…
Remek – szójátékszenvedélyben fogant – neveket, címeket talált ki a szerző. Sza To Ri; Pa Tsu Li; Csü Csö Rhi; Chin Bo; Pen Ge; Hü Je; Pe Csha, és még sokan mások… Ezeket a neveket, nehezen lehetne fordítani. Más nyelvűek számára, valószínűleg kínai lenne.
A történetek egyfajta (sokfajta, legalább 100 + 1 fajta) hiányra való reflexiók. Vagy szándékoltan nem kívánnak közölni semmit, persze magán a szórakoztatáson kívül, vagy éppen hogy – igen. Egy biztos: hogy szórakoztatóak. Az író tud azért komolyat is: „Csendben lebegett, észrevétlenül, mint felettünk lebeg, életünk alatt folyvást, a halál bármelyik pillanatnyi esélye” (62. old.) Néhol meg egyenesen beleszól az író-narrátor: „Egyszer… (Vagy kétszer? Már magam sem tudom, honnan tudhatná hát Maj Om Ce mester, szóval… Egyszer biztosan… De mi is történt egyszer biztosan? – a szerk.” (52. old.)
A képek is szépek, csak véleményem szerint kevésbé ironikusak, kevesebb humor van bennük, vagyis kevésbé passzolnak. Két külön művészet találkozott itt. És itt most sajnos nem értek egymásba. Ezzel nem szeretném Miske Emő művészetét kisebbíteni, sem a lelkét megbántani, de ezúttal szerintem túlontúl komoly volt. Eszembe jut Réber László, aki valóban hozzá tudott tenni az ilyen-olyan könyvek becséhez (nem is keveset). Hasonló attitűddel kellett volna – ilyen jellegű szövegekhez – dolgoznia a Művésznőnek is, és akkor kolosszális lett volna az összhatás.
Novák Valentin ismét egy jó kötetet hozott létre. Valami újjal mindig elő tud rukkolni. Ez jó dolog egy írótól, a folyamatos megújulás. Goethe egyik gondolatával zárom ezt az írásomat: A művész egész életén át érik, újul – folyamatosan pubertál.