A macska és a kakas
Elpocsékolt nemzedék vagyunk,
kik magunkat hagytuk cserben,
nemzedékünk lesz az elfelejtett múlt,
ha elfogytunk a megírt rendben,
hát nem marad utánunk kopjafa
mint tisztességes csatában holtnak.
Élőnek kihunyt parazsak voltunk,
s holtnak se leszünk lángolóbbak.
Elpocsékolt nemzedék vagyunk,
egy név és két évszám-adat,
nem vívtuk meg saját háborúnk,
nem vívtuk meg magunkkal a hadat,
hogy jogunkká váljék a felirat
mint tisztességes csatában holtnak.
Élőnek kihunyt parazsak vagyunk
s holtan se leszünk lángolóbbak.
Elpocsékolt nemzedék vagyunk,
csak a bátyáink voltak nagyok,
kik forgattak egyet szüleink világán,
kiket a vész úgy-ahogy meghagyott;
lecsukott szemmel mély csendben vártunk
mint tisztes, jó csatában a holtak.
Éltünkben kihunyt parazsak vagyunk,
s holtan se leszünk lángolóbbak.
Elrekkent számban a szó,
fullaszt, megköhögtet,
kiköpni nem tudom,
lenyelni nem lehet
ezt a bágyadt csöndet.
Szívemig ér, visszafordul
mint a gégeideg,
fogamba ütközve
fagyasztja szavamat
ez a bágyadt hideg.
Egy efféle kispolgár
mint ami én vagyok,
hogyan is írhatna
mélyében átélt
gyűlölt szerelemről,
amelytől hervad a rózsa,
és lángokat pislog a föld?
Mégis mit tudhatnék
efféle érzésről,
kitől és kiért
jönne, ha jönne
e hatalom íze,
juthatna eszembe
hanyatt feküdve
hűs hamu-porba
épp kielégülve
röhögve rajzolni
hóangyal-képet?
Mennyi az annyi amit
a kép meg a vágy belelenget
bankszámla féltésbe,
hóvégi vásárlás
beijedt dühébe,
jár-e a felhő, a csillag,
az élet, kell-e a kérdés?
Kell-e a bánat?
Odüsszeuszt nem állította meg a mellének szegezett dárda. A leereszkedő fegyver hegyén végigfutott a nap sugara, amely a hős résnyire szűkült pupillájából visszadermedt a kapuőr szemébe.
– Oltalomkérő vagyok.
– Miféle, honnan?
– Királyodnak elmondom.
– Nekem mondd el, hogy eléje kerülhess!
– Te nem kerülhetsz urad elé soha többé, ha megtudja, hogy elkergettél.
Amikor elszakad életünk vezérfonala: a parancs egyértelműsége.
Másképp beszélt volna vele ez a pimasz, ha jól kovácsolt, arannyal futtatott vértje a testén feszül. Milyen magas lépcsősor vezet a palotához. Azt a vértet jobban sajnálja, mint az egész hajórakományt. Pedig odaveszett száz amfora thérai színbor – az ízét a tengeri pára oly sejtelmessé teszi –, ötszáz mérő egyiptomi búza és négyszáz vég föníciai bíborszövet. Egy egész vagyon. De mit ér ez ahhoz a páncélhoz képest, amelyet a tróesz harcosok vére áztatott – és az övé. Sokszor úgy érezte, csak egy isten foghatja fel a májának irányzott kardszúrást, pedig arról a jó veretű, pikkelyes páncélról siklott le a penge, amely egy püloszi mester kezét dicséri.
Már a magaslat derekán járt. Milyen tökéletes kőfaragás! A hegyoldal lépcsőzetté alakul, mintha mindig is az lett volna. Csakúgy, mint Vilioszban. Körben vad ormok meredeznek, de maga a tróeszek vára a legveszélyesebb magaslat. Rohammal nem könnyű bevenni, mert védelmi rendszere a Szperkheiosz folyó meredek völgyére támaszkodik, amelybe váratlan rajtaütésekkel igyekeznek beleszorítani az ostromlókat. Ám éppen e komor völgy és e hegycsúcsok teszik lehetővé a tökéletes ostromzár kialakítását. Tíz hét alatt riogatással, színlelt támadással és állandó zajkeltéssel olyannyira fel lehet dúlni e vidék kietlenségétől már teljesen megacélosodott tróeszek nyugalmát is, hogy a szemük láttára minden szükséges előkészületet meg lehet tenni az égetéshez. Nem, Vilioszban sem voltak ilyen jól faragott lépcsők. És ezekhez fogható az ithakai mesterek keze alól sem kerül ki. Hiába koptatják fényesre a rajtuk taposó talpak, nem egyenesítik ki azt, ami ferdére, netán csorbára sikeredett. És ő is csak most, messzi vidékeket járva tanulja, mit jelent az, hogy lépcső. Milyen lejtésszöget, lépésmagasságot és – harmóniát.
Felemelt tekintete a palota kapuoszlopaira meredt, amelyeknek zárköve oroszlánokban végződött. Az ő palotájába – á, ehhez képest holmi viskókba – csak befordul az ember. Ám itt fel kell emelni a tekintetet a címerállatokra. Miért? Megtörik az eddigi ritmus, a lépcsősor meredekebbé válik. Először a lába elé néz a vándor, majd fölfelé, hogy mi változott. Hát a földi hatalmasság csarnoka elé érkezett. Micsoda ötlet! Mennyi tennivaló lesz odahaza, Ithakán.
– Ki vagy s mi végre?
A palotaőr dárdája csak keresztezte az útját, nem szegeződött neki. Pedig itt kellene a szigorúbb őrizet, nem a lenti kapunál, amelyen csupán besurranó tolvajok igyekeznek átszökdösni.
– Királyodat vigyázod? – vetette fel büszkén a fejét Odüsszeusz.
– Királyomat – a fegyver nyele megremegett.
– Én is király vagyok, oltalomkérő.
– Király és oltalomkérő?
A lándzsanyél utat engedett. (Odüsszeusz mindkét őrt megfenyítette volna, hisz parancsnokaik tudta nélkül senkit sem engedhetnének át.) A palotába belépve ámult el igazán. Négyzetes trónterme vagy negyvenszer negyven láb alapterületű lehetett. A közepén fekvő kör alakú, tengerkékre festett, fehér delfinekkel díszített tűzhely körül négy oszlop tartotta a világítónyílást körülfutó födémgerendákat. A mennyezeten a tenger, a vörös föld és a borostyán színeiben tündöklő négyszögek sávokba vagy négyszögekbe összefutva váltogatták egymást. A kövezeten hatalmas polip terpeszkedett. A falakon papiruszcserje előtt futó szarvasokat, oroszlánokat és griffeket, valamint egy lakomát ábrázoló jelenetet örökítettek meg a mesteremberek. A mulatozók mellett egy sziklán hosszú ruhás lantos foglalt helyet, éneke felröppenő fehér madárrá változott. Vajon a szó elröppenését, vagy megmaradását ábrázolja a kép? Nagy becsben lehet itt a dalnok, ha még a falra is odafestették. A király az oroszlánok és griffek előtt elhelyezett, drágakövekkel berakott trónszéken ült. Mellette pohárnoka ügyelt arra, hogy háromlábú állványba támasztott, domborműves arany ivókürtjéből ki ne fogyjon a messzire illatozó bor. Mit ábrázolhat az az ivókürt, vaddisznóvadászatot vagy várostromot? Az énekes láthatta azt háromlábú zsámolyáról. Az előkelő társak a tűzhely körül heverésztek, kezük ügyében ezüst, bronz vagy hegyikristály ivóalkalmatosságaik, amelyekbe egy másik pohárnok töltögetett, egy harmadik szolga pedig derékmagasságig érő edényben keverte a bort. Odüsszeusz önkéntelenül bólintott. Gazdag ház lehet az, amely három italosztót is eltart. Most azonban az uralkodó elé kellett járulnia.
Az oltalomkérést még az egyszerű üldözötteknél is szigorú formaságokhoz kötötték, nemhogy olyan esetben, mint Odüsszeuszé, aki hazatéréséhez hajót és legénységet igényelt. Le kellett borulni a király előtt, megölelni a lábát és esdeklő tekintettel ránézve elrebegni az ő hosszas dicséretét, majd röviden a kérést. Az uralkodó ekkor fennhangon ismertette a helyzetet a jelenlévő társakkal, a törzsi arisztokratákkal, akik ezzel mintegy gyűléssé alakultak, amely előtt állva kellett megismételni a folyamodást, természetesen a királyé mellett most már e testület érdemeit is kidomborítva. Odüsszeusz rendkívül viszolygott attól, hogy bárkinek is a lábát ölelgesse.
Ekkor felcsendült a dalnok szava:
Múzsa segítsd meg lantom zengni a harcban erős nép,
akhájok diadalmát, míg a szavak madarakként
újra meg újra repülnek, nem veszhet ki reményünk.
Még soha ekkora had nem támadt, mint Iliónra,
csaknem ezerkétszáz habjáró halszemü gályán
indult Ázsia partjának száztízezer ember,
nem tudván, hogy tíz esztendeig ott hadakoz majd,
érccel, vértben megbosszulni leányrablás rút
bűnét eskü kötelme alatt, mit az isten erősít.
Merthogy az esküszegést is tűrhetik isteneink még,
Akháj harcosok elsöprő rohamára a trószok
csellel, csapdákkal, védművel, visszacsapással
készültek, vérré vált tengeren úsznak a gályák,
halszemüket kimeresztve figyelmeztetni akarnak
vészre, veszélyre, de csalfa fövenybe bekormányozva
bús szemük ím kora hajnalban már várviadalt lát,
érchegyü dárdák röptét, bőrpajzsok szakadását.
Port és izzadságot tűrve sisakjukat és jól
összekovácsolt vértezetükkel mellüket ellen
ércének, pajzsának vetve nyomulnak előre
hős akháj fiaink a folyékony fájdalom ízét
vágyva, e bíbor zápor a harcteret öntözi dúsan,
míg ég kékje, örök fény, meg nem dermed a szemben,
gyászos munka, de férfidicsőséget kihasító.
– Gyászos munka, de férfidicsőséget kihasító! – ismételték önfeledten a társak, ivókürtjeiket lelkesen a dalnokra – és persze kellő tisztelettel a királyra – emelve.
Akkor bizony nem először hallják e hősi elbeszélést. Odüsszeusz azon tűnődött, hogyha már túlesett a csúszás-mászáson és a gyűlés elfogadta az oltalomkérését, hogyan alkudjon ki minél kedvezőbb feltételeket? Merthogy szövetségi és kereskedelmi szerződés megkötésére is sor kerül majd. Egy ilyen gazdag királyság még gazdagabbá akar válni, ha már valakit megsegít. Elvégre a derékmagas keverőedény színezüstből is lehetne, nem csupán agyagból. A biztos kézzel formázott és festett kerámián dárdájukat előre szegező nehézgyalogosok menetelnek. Az egyetlen hadiműködésre utaló díszítés a trónteremben. Pedig milyen lelkesen éljenzik a harci dalt a törzsi előkelőségek. Járt valaha is ütközetben a költő? Aligha. És milyen háborúról énekel? Ezerkétszáz gálya szállított száztízezer harcost a tengeren át Ázsiába. Ennyi hajót még csak össze lehetne szedni – beszámítva persze a hadi célra teljesen alkalmatlan dereglyéket és halászbárkákat is –, ám száztízezer harcost az összes akháj állam sem tudna kiállítani, még a teljes helyőrségét behajózva sem. Mi is az ázsiai város neve, amely ellen törnek? Ilion? És tíz évig harcolnak érte. Lehetetlenség ennyi ideig élelmezni és elszállásolni, egyáltalán egyben tartani a csapatokat. Hiszen egyetlen állam sem tudja sokáig nélkülözni a haderejét, amelynek a helyi összetűzések letörésén túl idegen támadások elhárítására is készen kell állnia. Különben is ki fedezné a hadjárat költségeit? Ekkora sereg folyamatos fegyverben tartására még a jól szervezett keleti államoknak sincs módja – sem szándéka, mert ez saját fennállásukra is veszélyt jelenthetne –, nem hogy a testvérharcoktól szaggatott görögségnek. Persze lehet, hogy a dalnok rosszul jegyezte meg a nevet, de nincs is olyan gazdag tengerparti város Ázsiában, amelynek felprédálása megérne egy ilyen, soha nem látott méretű hadivállalkozást.
Szálljatok újra szavak, nem veszhet kárba reményünk,
bárha Akhilleusz, a legnevesebb bajnok, viadalban
kardja vasát rettegte az ellen, már lenyilazva,
zúgó tenger partján sírhantok magasodnak,
szél pusztítja a zordon tájat, a tájban a lelket,
már idegen földön nincsen, mi a célra vezessen,
célunk oly távol, mint tíz esztendeje éppen.
Tíz év ostrom csüggedtsége után csak Ulüsszész,
harc mellett még gondolatokban is egyre az első,
élesztgette az akháj győzni tudás parazsát trósz
gőggel s önhittséggel szemben harcra vidítva.
»Fennhéjázónak hirdetjük az ellenerőket,
csak mert nem diadalmaskodtunk rajtuk eleddig«,
szól a gyülésben Ulüsszész, »rajta, cselekkel előre,
áthatolunk Ilion falain, magasabb torony ormán,
mint kapubástyájuk s odabentről többieket mind
várba eresztve mi győzünk.« Azzal nagy falovat, jól
ácsoltat készítenek, isteni művet idézőt,
hogy trószok maguk állítsák be az akropoliszba.
Válogatott harcoscsapat élén bújt meg a lóban
tervben gazdag Ulüsszész, várva a pillanat ízét,
nincsen erő, mit szellem nem dönthetne romokba!
– Nincsen erő, mit szellem nem dönthetne romokba! – üvöltötték a törzsi előkelők, akik az énekmondás alatt nem kevés munkát adtak a pohárnoknak.
Az a faló nem egy nedves lóbőrrel borított ostromtorony volt, mint aminőt Vilioszban (Ilionban?) építettek tizenegy évvel ezelőtt Odüsszeusz javaslatára, míg színlelt támadásokkal elvonták az ellenség figyelmét? Persze ott nem gyűlt össze száztízezer harcos, talán még tízezer sem, de lehet, hogy a dalnok ajkán évente tízezerrel növekedett a sereg. Micsoda teremtő erő! Tízezer ember bevesz egy kis hegyi váracskát a közelben, ez túlságosan hétköznapi téma egy ilyen kitűnő énekesnek. Ha erről zengedez, nem örökítik meg képmását a falon. De akkor igen, ha magát a királyt és a törzsi előkelőségeket nagyszabású, ráadásul tengeren túli hősi cselekménysorozat lefestésével szórakoztatja, mégpedig azt a képzetet keltve bennük, hogy maguk is a teremtett héroszok nyomába lépni hivatottak.
Nézzük át! Ilion csakis Viliosz lehet, a tróeszek, vagyis a trószok törzsének fellegvára. A leányrablás bevett házasodási módja általában szövetséghez vezetett, főleg, ha gazdag fejedelem követte el, mint Práész vilioszi királyfi. A tróeszek azért váltak esküszegővé, mert egy közös rablóhadjáratot követően tanácsára a teljes hadizsákmányra rátették a kezüket. Miután a legvitézebb bajvívót, Akviliszt (Akhilleuszt) nyílvesszővel leterítették, egyre valószínűtlenebbnek tűnt, hogy rohammal bevehetik Vilioszt. Az elrablott vagyonnal, mint a hadivállalkozás költségeinek fedezetével szemben, nap nap után gyarapodtak a kiadások (azokkal együtt pedig a viták, hogy melyik fejedelem milyen arányban részesüljön belőlük, hiszen a környéket már teljesen kifosztották.) Gyors és meglepetésszerű akcióra volt szükség. Ki más eszelhette volna ki a hadicselt, mint Ulüsszész?
Odüsszeusz egyenes derékkal toppant a király elé:
– Rólam énekeltek!
AZÓTA MÁS. A Jurtapalota tér
rühes porában, koponyapózna tövén,
hol könnyűlovas tisztikar
írja rovásba önnön dicsét,
ottan gubbaszt, immár mint Koronás Fő
a hevenyészett tábori trónon
mi kompenzáló megalomán fiúnk,
jogara alatt maga verbőciistván
vonat karóba minket, kik megmaradtunk.
Keresztény Európa hízott varjai gyűlnek,
iszlám tüzérség bivalya dagonyáz.
AZÓTA MÁS. A paraszkirályi széket
izzították már tábori kovácsaim,
a hű legények fújtatókkal, meggyszín
tűzifogókkal vicsorogtak,
ő csak vonult a dicsőségben, onnan
kiáltotta felém az átkozott,
hogy A csatában nem láttalak! –
és megrontotta bosszúmnak édességét,
és itt hagyott örökre meztelen.
Ó, ELORSZÁGLIK az Úr épp következő
esztendeje majd, új Mohács, új Don jön el,
pánikfutásunk jő, az Édes Hazák
okádnak minket vissza az emberevésbe,
az ős csoportszex rémült vigaszába,
a makogásba, az Ember-előttbe,
az Élet-előttbe – Eleven Ellentmondás
önző, végtelen agóniája csinál
látszat-döntéshozót, Felség, belőled is,
meg ne szökj időd elől, lehet, hogy kérdezünk majd.
ÉN KÉRDEZEK MAJD. Ti kérdezőitek
törölve már a Nemzeti Tudatból,
ősbolsevik kalapos Habsburg akár,
vagy a földosztó bolond, az osztályáruló gróf,
s főként persze a Dózsa-unokák,
te-te, hegyitót anyáddal, kutyaszerb
apáddal, komcsi előkép, Respublica,
még hogy fölakasztani engem, klikk, sose voltál,
s te vérbajos, választott őseimre
gorombán szóló, még hogy
úrnak, magyarnak egyként rongy? meg új, kan
Báthori Erzsébet?– klikk, nem vagy, sose voltál!
Végül te, aki bronzban, rakparton ülve
istent alkotsz, benti harmóniát,
békévé oldasz közös dolgokat, mert
úgy tudod, hogy a világ te vagy,
te halálveszély! Darabolni, fiúk,
a színesfémet! Orgazdához vele!
ÍNSÉG, AGYHALÁL, remény- s örömtelen
ős-új szolgaság mi végre dől belőled?
Mi daliás erőnket mi végre árkolod el,
mely sivatag felé?
Jancsi a fűben feküdt és az eget bámulta. Mellette pár méterrel a park egyik padján két vele egykorú fiú ült és a park melletti utcán elhaladó forgalmat nézték. Teljes közönnyel viseltettek a pár méterre mellettük fekvő fiú iránt. Igyekeztek úgy tenni, mintha fontosabb dolguk lenne, mint megkérdezni a fűben fetrengő fiút, hogy miért fekszik ott.
A lány elhaladt előttük. Hóna alatt piros iratgyűjtő mappát viselt. Az oldaltáskája lelógott a combjáig, amelyet egy feszes, a térdénél kilyukasztott farmerbe tuszkolt bele. A két üldögélő fiú lopva utána pillantott. Mindkettő megállapította magában, hogy csinos a lány. A lány ennyire nem lelkesedett értük. Többször nézett rájuk, utánuk pedig a földön fekvő fiúra. Miután látta, hogy eszük ágában sincs foglalkozni azzal, hogy a fiú talán beteg és azért fekszik a földön, odalépett hozzá.
– Szia! Jól vagy? Úgy tűnik, nem zavarja az embereket, hogy itt fekszel.
– Engem se érdekel, hogy érdeklem-e őket.
– Beteg vagy? Vagy csak itt pihened ki egy átmulatott éjszaka fáradalmait?
– Egyik sem. A felhőket bámulom.
A lány végignézett a fiún, aki fekete-szürke csíkos inget viselt, fekete nadrággal. Göndör vállig érő hajából valamennyi az arcára lógott.
– Anyukád biztos boldog lesz, amikor a fűfoltokat kell kimosnia a ruhádból. Nincs jobb dolgod, mint a felhőket bámulni?
– Néha jó így megállni egy kicsit. Tőlem harminc méterre zötyögnek a buszok és az autók. Mindenki megy valahová. Én is ezt fogom tenni, ha itt végeztem, de ennyi nyugalom nekem jár. Van kedved kipróbálni? Ha a fűfoltok miatt aggódsz, van nálam egy pléd.
– Azt eddig miért nem terítetted magad alá?
– Én nem aggódom a foltok miatt. Sőt! A felhőket bámulva semmin se aggódok!
Jancsi elővette a mellette fekvő hátizsákból a plédet és leterítette. A lány vállat vont és lefeküdt a piros, sárga és zöld négyzetekkel és most már a másik felén fűfoltokkal is tarkított takaróra.
– Ha nem zavarnak a fűfoltok, miért hordasz magaddal plédet?
– Hátha valakinek lesz kedve csatlakoznia hozzám a felhőbámulásban, de zavarják a fűfoltok a ruháján.
A lány a felhők felé nézett. A fehér bárányfelhők csendesen úsztak a kék felhők hátán. Itt-ott megjelent egy apró szürke folt is rajtuk, jelezve, hogy még nincs olyan jó idő, amilyennek egyébként júniusban lennie kellene.
– Nézd csak! Az olyan, mint egy kétfejű sárkány!
Jancsi rosszalló tekintettel fordította a fejét a lány felé.
– Nem lehetsz ennyire amatőr! Te még mindig a fehér felhőket nézed, mint a gyerekek? Az igazi szép látvány a kék felhőkben van!
– A kékben? De hát az csak egybefüggő kék massza és kész! Mint egy számítógép képernyőjének a háttere!
Jancsi visszafordította a fejét és tovább kémlelte az eget. Közben egy határozott mondatot intézett a lányhoz.
– Koncentrálj a kék felhőkre!
A lány nézte a kék felhőket. Eltelt pár perc, amíg így némán feküdtek egymás mellett. A parkon átsétáló járókelők megnézték őket, de ügyet se vetettek rájuk.
– Ezt nem látni kell, hanem érezni! Érzem, hogy a kékség az égen maga a nyugalom! Néha belerondít a látványba egy bárányfelhő, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozik is! Az előbb az egész képet áthúzta egy repülőgép a kondenzcsíkjával, de utána az is hamar eltűnt.
Jancsi bólintott. Úgy beszélgettek tovább, hogy nem is néztek egymásra, csak az ég felé fordították a tekintetüket.
– Örülök, hogy megértetted a lényegét. Egyébként Jancsi vagyok!
– Zita.
– Örülök, hogy megismertelek!
– Én is!
Jó pár perc eltelt, amíg feküdtek egymás mellett és nézték, hogy milyen kékek a felhők. Egy idő után már a külvilág zaját se hallották. Csak ők voltak és a végtelen ég. Észre se vették, amikor összekulcsolódtak az ujjaik. Egymás kezét fogva néztek felfelé a messzeségbe.
A két fiú a padon beszélgetni kezdett.
– Mondtam, hogy ne fogadj Jancsival! Ha ő azt mondja, hogy úgy is tud csajokat felszedni, hogy kiterít egy plédet egy park közepére, akkor az úgy is lesz. Most vehetsz neki egy rekesz sört!
– Sört is kap, meg egy gyönyörű lányt is talált! Mi mikor leszünk ilyen mázlisták? Holnap én is kifekszem egy plédre a parkban.
lassan szürkévé kopik a víz,
alig pára bukdácsol rajta,
fényrágta kifli a Margit híd,
árnyéka rálöttyen a rakodópartra.
a denevérek, röpke pengék,
kaszabolják a sötétet,
és ahol az éj bőrét felsebezték,
a szél összeölti, mielőtt véreznének.
a szigeten még élnek a virágok,
de őszi sál már a futópálya,
ülök egy padon, magamra várok,
köröttem lábak, illatok dobbanása.
szaladnék én is, ha volna hova,
de ostoba szívem ez a város,
néha koccan neonfogsora,
mikor nekiverődik a házak homlokához.
a kapualjak levegőért hörögnek,
majd kiöklendeznek pár hasas kukát,
a földszint kettőbe rendőrök jöttek,
és elvittek minden gyerekruhát.
ez a város a házam,
itt-ott ágyam, utcák, játszóterek,
néha sort-állok kígyókonyhámban,
hogy babgulyást, kenyeret egyek.
de itt születtem, itthon vagyok,
sok rokon, boldog ős Pesterzsébeten,
akár izmusaik én is fosztogatok,
vasat, rézcsövet a döglött gyártelepen.
mert nincs fűszeres ki hitelt adna,
rozsdás rolójukra rohadt a lakat,
ócska kályhámon nejlonkanna
dorombol, lefetyel boromból,
s röhögve ropunk részeg rőzsetáncokat.
sokan azt mondják végtelen
szomorúság van a szememben,
pedig azt hiszem boldog vagyok,
örülök, ha a Nap ragyog,
ha tavaszi lepke száll kezemre,
s ütőeremre penge helyett csókot kaphatok.
sokan kérdik tőlem, mi az, ami ennyire fáj,
hogy mondjam el, minden ami rossz,
leheletemtől néha megfakul a táj,
üres vagyok mint egy tejfölös doboz,
és ha a szél játszi macskaként pofoz,
a szívem az, szegény műanyagmadár.
sokan kérdik tőlem miért akarok mindig halni,
hisz a titkok tudója lettem annyi éve már,
de nem tudok magamból több könnyet kifacsarni,
és árnyékom az utcasarkon áll,
várja ami nem olcsó, közönséges, talmi,
igaz virágot, mellyel gödrömet megtölti a nyár.
sokan kérdik tőlem, hogy jutottam idáig,
hisz sokáig gőgös hiú voltam,
de Júdásnak is hosszú útja volt a fáig,
bár én tébolyultan csak tükrömet csókoltam.
elárultam magam, magamnak úgy ingyen,
s csimpaszkodtam nézésembe mint bogáncs az ingben.
mi lesz veled, Anyám, ha meghalok,
kivel iszod a kávét reggelente,
hiába zsongnak bennem bölcsődalok,
menni kell mert itt a naplemente.
bocsásd meg, hogy gyermek maradtam,
síró toporzékoló vásott kölyök,
hogy takaróm a csillagos paplan,
és még mindig meséd tejéből hörpölök.
tudom élni kellene bármi áron,
de az ősz szememben otthonra lelt,
olyan mint levél a sarkantyús faágon,
melyre a köd szürke penészt lehelt.
ígérem tavasszal visszajövök, Anyám,
újra kávét iszunk a teraszon,
tudom, nem én leszek, csak e versem talán,
most bolondozok, s jól megcukrozom.
édes legyen minden szó ha olvasod,
még itt vagyok, nem tűntem el,
csak kölcsön vettek az angyalok,
hogy én legyek, ki az égre az alkonyt festi fel.
ballagtunk, a sovány, a szakadt, és én,
szemünkben hat-liter nejlonbormámor,
mégis hörpöltük a köd penésztejét,
mely ránk csorgott a házak homlokáról.
az alkony nálunk talán éhesebb volt,
mert majszolni kezdte a város fényét,
az égre vérarany függönyt horgolt,
és kapualjak nyafogó sötétjét.
a Blaha Lujza téren már karácsony,
villamossíneken ujjong az ünnep,
babgulyás löttyen, s puha porcelánon
melengettük hideg tenyerünket.
a kígyókonyhákban angyalok sírtak,
fehér kötényükre ráfagyott a zsír,
és e háromnapnyi nyirkos jászolban,
dohos szalmaillaton hever a szív.
A cigány megállt a kerítés mellett és bekiáltott. Érdes hangját felkapta a szél, és a hegyek felé fújta. Az öreg épp egy karó fölé hajolt, azt egyengette. Ugyan látta a kerítés mögül kirajzolódó alakot, valami kurjantásfélére is emlékezett, de nemigen foglalkozott vele. Még bírták a lábai az állást. Ezt az értékes, fájdalomnélküli állapotot kellett most kihasználnia. Egy kis idő után az égető érzés marta mindkét térdét. Le kéne ülni egy kicsit, gondolta magában. De vajon fel tud-e állni újra? Nem, döntötte el határozottan. Majd otthon. Onnan már úgy sem kell menni reggelig sehova. Ott majd jól kipiheni minden kínját, és holnap újra eljön. Az alak megint kiáltott felé: – Jó estét, bátyám! – Az öreg, fénylő homlokát a kapu felé szegezte, bár szinte semmit nem látott az izzadság maró vakságától.
Már nyolcvan is elmúlt. Hogy mikor, azt már ő maga sem tudta. Nem figyelte a napok múlását, azzal nem törődött. Az estékkel annál inkább, félt az egyhangú magányosságától. Hamarosan beköszönt a tél. Több hónapnyi magány, amikor kopott emlékek bújnak elő a falak mögül. Bátyám – ismételte magában az öreg. Bárcsak ne mondta volna ezt. Csak úgy odaveti neki, mintegy figyelmezést: már soha nem kaphat más címet, megszólítást senkitől. Ahhoz álmodni kell. Újraélni az életet. Csendben figyelni, ahogy rátör a múlt és magába szippantja mint egy örvény, abba az ismerős világba, melynek részese volt. Az emlékek maradtak, és a bögre vékonyan cukrozott langyos tea. Főzni már nem szeretett. Egyre másra el is felejtette a hozzávalókat. Némelykor a sót cukorra váltotta, és nem egy esetben, csak úgy forralta vizet, mintha telis-tele lenne zöldséggel. Már szinte semmit nem őrzött meg fejében. A kert, ahova nap mint nap átjárt, szembe volt az ő portájával. Olyan hosszú ideje járt ide, hogy már nem is annyira az agya, mint inkább rossz lábai vitték be a kapun. Kétszáz forint fizetséget kapott minden egyes napért. A pénzt egy kulcsra járó dobozba tette. Majd jó lesz valamire. Bárki is talál meg egyszer, ebből majd eltemetnek – gondolta el minden este, amikor újabb bankót tett a régiekhez. E kívül nem járt sehova.
Istennek legyen hála, minden utcában van egy jó szándékú ember. Így volt ez itt is a Rezeda utcában. Olyan messze volt ez a várostól, hogy még a zaj és a füst is elfáradt, és félúton mind a tóba estek. Ezt a jó szándékú embert hívjuk, mondjuk Pálnak. Azért nem nevezem meg, mert felesleges a jót névvel illetni. Valakiben benne van és csak úgy másnak adja, némely emberek őrzik azt, és rideg közönnyel takarják el annak melegségét. A műszakos busz jöttéig tartott a munka. Pál, hazafelé a gyárból, bevásárolt neki, majd a táska két fülét a kapura akasztotta.
– Adj Isten, Boldi bácsi! – köszönt oda az öregnek.
A férfi valamivel szikárabb volt nála. De lehetett is. A munka élteti az izmokat. Nem hagyja tunyulni a kart. Erős, mély tekintete volt. Szája felett vastag bajuszt viselt, alatta fogak ültek, itt-ott rések feketélletek.
– Adj Isten, Pál! – felelte kihúzott derékkal az öreg. Még odamormolt egy köszönömfélét, és minden erejével arra koncentrált, mit is mond neki a másik. Nem hallotta. Látta ugyan hogy mozog annak a szája, és hogy egyszer csak felkacagott. Biztosan vidítani szeretné őt. Életet, és bátorságot adni a hosszú este előtt. De a fülei, már érzéketlenek voltak a jó szóra is.
Az emberek végigmentek előtte az utcán, köszöntgettek neki. Egyiket-másikat hallotta is, ha teljes erőből kiáltották felé.
– Aztán estére kapja össze magát öreg! – Vetette oda nevetve az az ismerős asszony, akinek a nevét már nem tudta, de abban biztos volt, hogy régi időkben, mikor még csepp lány volt, lovagoltatta őt a térdén.
– Aztán minek? – kérdezte az öreg és megkapaszkodott a sűrű drótkerítésben.
– Hát megyünk a bálba – kiáltotta mentében, hátra, az öreg felé.
Meg sem állt egy kicsit beszélgetni vele, ez kicsit fájt neki. Csak pár percet kért volna az idejéből, aztán mehet a dolgára. Igaz, tán a felét sem értette volna a szónak, de hát mégis, nagyon egyedül van, magányos, jólesett volna, ha emberszámba veszik őt is… az emberek.
Ellépett a kerítéstől, összeszedte a szerszámokat és a sufniba zárta mindet. Bezárta a kaput, és a hegyre nézett. Istenem, de sokat jártam ott nálad – mondta halkan. – Te talán még emlékszel rám. De sokszor pihentem meg virágaid között. Aztán eszébe jutott Miska, a legkisebb öccse, és hogy mennyire szeretett ebédet vinni bátyjának. Délidőben ott várta a kis faház ajtajában, és figyelte a fiút, aki már messziről integetetett. Leültek az asztalhoz, kicsomagolták a kis fazekat, a kenyeret és az almát, végül falatozni kezdtek. Dicsérték és magasztalták édesanyjuk két kezét, mellyel megfőzte az olykor csak egyszerű krumplilevest. Ebéd után Miska elővette a gyűrött a füzetet, amely tele volt írva mindenféle matematika feladvánnyal. Boldizsárnak valahogy stimmelt a matematika. Sokat segített a kissé gyengécskének tűnő öccsének. Majd mikor mindent megfejtettek, és többször elmagyaráztak, a fiú hazasietett. Ugyanabba a házba tértek be mindketten. Azon a kapun léptek be, ahová most Pál a táskát akasztotta.
Az öreg le sem vette a szemét a hegyről. Már nem látta tisztán, csak egy elmosódott valamit, színeit és formáját, emlékeiből rakta össze. Folyamatosan beszélt hozzá. Halkan. Olyan halkan, amit csak ő értett. A szél úgyis elviszi a hegy felé minden sóhaját. Milyen óriás vagy most, már nem tudnám bejárni egyik lejtődet sem. Már a lábaidat sem érem el, hogy ott összeesek. Valamikor azt hittem én is örökkévaló vagyok, talán még nálad is hatalmasabb. Hát csak őrizd meg lábaim nyomát.
Beszélt volna még, de egy láthatatlan kéz megragadta torkát. Küzdött egy darabig, végül feladta. Kinyitotta a kaput, majd leakasztotta a dróton függő kulcsot és bezárta. Végighaladt a vékony, téglából kirakott járdán, keresztül a rég elhalt virágok között. Még Bélával, a sógorával rakták ki a ház felé vezető utat. Forró nyári nap volt. A téglákat Béla szerezte. Előtte egy ház magaslott belőlük, a falu közepén. Azt összedöntötték, és most új feladatot kapott. Még a tégla is meg tud újulni, de az embert, ha elveszti funkcióját, eltemetik olyan mélyre, hogy csak egy név maradjon utána, ha majd elvesznek azok is, akik tudják, hogy élt e világban. A rózsák magvait már elhordta a szél. Elkergette a színeket és az illatokat. Minden kopár lett, ahogy elvesztek a körülötte élők, egyik, a másik után.
A táskát a foszlott támlájú székre tette. Kivette belőle a cukrot, a papírba csomagolt kenyeret. Tejet nem hozatott most Pállal, mert a hét elejéről megmaradt. Bántotta a gyomrát valami, és vagy három napig nem ivott belőle. A spejz szinte üresen állt. Egy-egy vég maradt mindenből. Fogott egy darab sonkát és a stelázsira tette. Ellépett a kályha felé, majd megállt. Elfelejtette, mit is akart. Csak nézte azt a koromtól és kosztól szürkéllő valamit, de nem tudta, mitévő legyen vele. A nap már szinte teljesen lebukott a hegy mögé. Az öreg lehelete látszott a félhomályban. A stelázsi végig volt rakva képekkel, megsárgult üdvözlőlapokkal. Rokonok, barátok írtak egy-egy kedves, olykor bátorító gondolatot. Némelyik csak neve napjára, vagy más ünnep miatt érkezett. Még a felesége rakosgatta ki őket. Olykor-olykor elnézegette valamennyit. Különösen egyet. Az volt a legfájóbb mind közül. Igen, mély fájdalmakat őriztek ezek a színes lapok. Mind, akik ezeket teleírták, mára mind halottak. Csak ő maradt meg, hogy emlékezzen valamennyiükre. Levette azt az egyet, amelytől úgy félt, hogy tapintására is beleremegett. Egy havas fenyőág csillogott a borítón. Megfordította, de az írást már nem tudta elolvasni. Csak emlékezett rá. Arra a két szóra: Karácsonykor jövök. És a név: Pityu. Aztán nem jött többé. Csak hozták. Be, a kertkapun, ismeretlen emberek. Ravatallá lett a nagy asztal, melyet addig az élők ültek körbe.
Az öreg ránézett a székre, és szinte hallotta az asszony panaszait. De nem szerette, ha panaszkodott. És az mindig azt tette. Hol Pityu után sírt, hol a lábát fájlalta. Mindig ezen a széken üldögélt esténként. Aztán ő is az asztalra kívánkozott.
A macska és a kakas
Így maradt magára Soós Boldizsár, aki mostanra már az égető hideget sem érezte. Tejet öntött a csorba bögrébe, abba kenyeret darabolt. Végül beült a nagy asztal mögé, és azon gondolkodott, mennyi napja van még hátra a munkával, és ha beköszönt a tél, mitévő lesz. Ránézett az ágy felett logó képre, mely egyre nagyobbnak mutatta magát. Krisztus volt. A megfeszítést követő pillanatban. Fájdalmas arccal nézett az öregre. De nem szólt semmit. Végül az öreg szólalt meg. – Miért tartasz még életben? Mi az én nagy bűnöm, hogy árván hagytál engem? Az igaz, élőnek, egyszer a holtak közt a helye. Csak nem szabad ennyit váratni a találkozásra – és lehajtotta fejét. Nézte a bögrét, egyre csak figyelte. Valamikor Pityu bögréje volt. Mindent megőrzött, amit a gyerek használt, szeretett. Az ember egy idő után, már semmit nem dob ki. Ragaszkodik a tárgyakhoz. Ahogy az emlékek ragaszkodnak az emberhez. Pityu most hatvan év körül lehetne. Az egy szem unokája is elment, abba a messzi Amerikába. Menyével azután már nem tartotta a kapcsolatot. Tíz éve jött egy lap, amin megírták, ő is meghalt, rákban. Azóta semmi. Egyetlen ember sem írt neki. A postás jár hozzá havonta és Pál. De ők sem jönnek be. Sietnek, azt mondják mindig. Ha panaszkodik, és bajait sorolná, az órájukra néznek, jelezve, ők sietnek. Mit meg nem adna, ha csak egy percig hallgathatná az asszony panaszait. Amit egykor nem tudott elviselni. Milyen szép lány volt. Hosszú gesztenyebarna haja, egész a derekáig ért. Versenyt futottak a hegy felé. Végül nevettek, mint két cinkos, aki harcba szállt az idővel. Futott, hogy aztán egy széken görnyedve várja az örök pihenést.
A szobai nagytükör elé lépett. Már olyan sötét volt a szobában, hogy alig látott valamit tulajdon önmagából. A tükör sarkába egy kép volt belétűzve, a tetején egy felirattal: „Majos, 1923.” Már semmi nem emlékeztette arra a férfire. Sűrű, fekete haja elkopott, és olyan vékonnyá vált, mint a szita. Büszke tekintetét, most a földre szegezte. Fogai elvesztek a hosszú évek alatt. Leült ismét az asztalhoz. Beszélgetett. Csak úgy, önmagával. Többször is eszébe jutott, hogy villanyt kapcsoljon, de még felállni sem volt kedve, sem ereje. Ott ült a sötétben, és az egyre eltűnő bögrét nézte. Végül, csak úgy, a sötétet.
Úgy tűnt neki, mintha aludt volna így egy keveset. Valaki e közben lámpát gyújtott. Jó mélyen aludhattam – állapította meg –, mert mindazon idő alatt kimeszelték a szobát, a kályhába begyújtottak, és olyan tisztaság támadt, mely vagy húsz éve nem lépte át a ház küszöbét. Aztán egyszer csak megjelent az asszony. Egy nagy tál gőzölgő levest tett a hófehér abroszra. Milyen szép! – csodálkozott az öreg. Többet kellett volna dicsérjem – állapította meg. A haját, bár kontyba fogta, amit ő nem szeretett, de gyönyörű volt, még így is, konttyal a fején. Zöld szoknyát viselt, felette sárga pulóvert, ami talán nem is az volt, olyan, mint egy gombos kiskabát. Aztán befutott Pityu! Az öreg szíve majd megszakadt mikor látta a bögrével berohanó gyereket. A tej kilöttyent a küszöbnél, majd hirtelen a gyerek, és az asszony is az öregre nézett: de az nem szidta le. Nem, mert meg sem tudott szólalni. Végül belépett a szobába mind, akik már egyszer elmentek. Az asztal rogyásig volt süteménnyel, finomabbnál finomabb ételekkel. Aztán hirtelen csend lett. Mindenki az öregre nézett. Felé emelték poharaikat. Az édesapja, mellette az édesanyja. Majd az öccse, Miska. Aztán Béláék, és a többiek. Tizenhatan ültek köré. Végül Béla megszólalt: – Hát, kedves sógor, az Isten éltessen ezen a nagy napon. Azt hiszem, mindenki nevében mondhatom, hogy köszönjük, hogy megőriztél minket, és hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy mindannyiunk nevében köszöntselek – de ezen a ponton megszűnt a hallása. Látta, ahogy beszélgetnek. Vidámak, nevetnek és énekelnek. Vajon miért jöttek el? Mi célból támadtak fel újra? Hajnalodott. Egyre másra felálltak, és az ajtóhoz léptek. Végül az öreg is követte őket. Még betekintett a szobába, ahol egy élettelen test ült az asztal mögött, fejével az asztalra bukva. A bögre felborult. Kiöntve az életadó tejet, a holtak helyére.
Nyári vihar nyomait próbálom gazdakezemmel
eltűntetni, diribdarab ágmaradékokat és jég
verte, zilálta levélfoszlányokat összehalászó
mester lettem. Persze tanítványféle leginkább,
védve csak annyit, mit a hit adhat a hitkeresőnek.
Lassan kész is az udvar, végül a ház ereszét kell
megtisztítani. Cinkelt, horganyozott a csatornánk,
nem sokat ér, de esőben jobb, ha segít, hamisabban
játszana ősz mivelünk, mint nélküle. Létra kerül fal
mellé, mászom a hétköznap nyújtotta, közembert
hívó csúcsig, elérve profán szintet, magamért, meg
másért, tán megörökli az egyik utódom a portám.
Mert morfondírozgatok épp ezen, észre se vettem,
új lyukat ízlelt meg fogait próbára tevő tél
bádogkincsemen. Elkeseregném jó Buda polgár
koldusaként, mibe lesz kijavítani napsugaraknak,
vízcseppeknek szánt játszóteremet, mikor eszmél
két szemem, ébred a lét az agyamban, kis csurik ülnek
július adta melegben felhevülő, anyapótló
fémvályúban, átvészelve dühödt zivatart. Jobb
édesapákban, lelki egészség dajkameséin
felcseperedni akart gyerekekben biztosan intő
jelként munkálkodna ilyen látvány, sose hagyjon
majd egyedül kirepülni a szárnyaitól sokat úgysem
váró lelkeket egy szerető szív sem. Fogadalmat
kellene tennem az élmény szent kalodáiba zártan?
Én vagyok az, kinek útravalója elég fiatalnak,
vénnek? Hisz nekem esztendők sem hoztak iránytűt.
Hát Isten bámész kibicének végre beállok,
megdöbbenve fogom fel, volt, van gondviselés. Bár
az nem sejtem, lesz-e vajon. Csoda? Törpe fiókák
most bizonyítják? Virgoncan várnak szüleiktől
ennivalót. Ércnél maradandóbb, győzhet az élet.
Nagybátyánk hegedűvel szállt fel a messzire indult
szénkocsiforma vagonba, remélve, a hangszere tud majd
némi vigaszt cincogni fülekbe, a macskaegér kor
vérkandúrjaitól menekülni vagy elbujkálni se képes
tisztes öreg rokonoknak. Mást minek is vigyen el. Hol
köt ki a többi utassal, mit követelnek a germán
tisztek a Deutsch névben szentül megbízva keresztelt
nyelvzseni művésztől, tőle, magyartól, azt a mosolygó,
túl hamisan fuvolázó őreik elhazudozták,
elsunnyogták. Később, hallva az áriafűzért
visszaadó játékát egy Mozart operából,
elvették a nyirettyűjét, meghagyva a száját,
bár azt a mozdonyuk éles füttyei rendre lenyomták
megfulladni a csend tengermélyére. Az ének
ritka ajándék lett, dúdolni azért valahogy még
csak megpróbált. Azt gondolta, az angyali Schubert
nagybőgőseregének húrjai sem simogatnak
már úgy ujjakat, mint régen, szétnyűve enyésznek
némán. Fémszálak szimfóniaforte magányát
döbbenetig fokozó sikolyából az marad emlék,
mit réz, vas fonadékon túl majd szív tesz örökké
zengő, szférazenévé. Ezzel a lelkivilággal
fut be szerelvényük poklok szörnypoklainál még
szörnyűbb helyre, a rámpák mellett Birkenaut hall
harsányan kiabáló ördögtől aki most jött
szent szavakat megvédeni testében, ha halált kell
minden pillanatában megzaboláznia, és vár,
vár a kegyetlenség hónapjaiban letepertként,
mígnem tiszta tanúemberré léphet elő, föld,
ég bíráira bízva magát. Túlélve a vészt, több,
mint létglória, ércidegeknél már maradandóbb.
Mert hazajött, bizonyítja a múltat. Vesz egy új hegedűt,
meg nekem elmondhat mindent, nyolcvan körül, oly büszkén.
(Most, háromnegyed évszázad múltán köszönöm, hogy
tudhatok erről, boldog elődöm. Véred a vérem.)
Janikovszky Éva neve a világon mindenütt ismert, számolni sem lehet, hány nyelvre fordították műveit, amelyek műfajt teremtettek: nem mesék, hanem mulattató, kedves történetek mindennapjainkról, középpontjukban egy gyermekkel, aki a történet mesélője, és aki arról mesél, mi történt vele. Semmi különös – csak az, ami bármelyikünkkel megtörténhet. Ez a varázsa ezeknek a nem-meséknek: rólunk szólnak a jelenben, családunkról, környezetünkről, barátainkról, állatainkról. Illusztrátora, Réber László pontosan érezte ezeknek az írásoknak a hangulatát, és egyenrangú félként alkotta meg rajzait. Kettősük felülmúlhatatlan, utolérhetetlen.
Az írónő 2003. július 14-én meghalt. A Mosolyrend első lovagja volt. Mosolyát és műveinek hangulatát méltó módon szerette volna megörökíteni kiadója, a Móra Könyvkiadó, amelynek vezetője fia, Janikovszky János lett, vállalva édesanyja örökségét, és társulva a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárral, 2004-ben létrehozták a Janikovszky Éva gyermekmese pályázatot. A pályázat célja, hogy megtanítsa a gyerekeket saját életük elmesélésére, az őket körülvevő világ megfigyelésére, és megtanítsa őket az irodalom eszközeinek használatára, ezáltal a szépirodalom megkedvelésére, az olvasás művészetére.
A verseny három korcsoportban zajlik: a „kicsik” a 7-9 évesek, a „középsősök” a 10-13 évesek és a „nagyok” a 14-16 évesek. Minden korcsoportban évente 13 díjat lehet kiosztani (egy első, két második, három harmadik és hét különdíj), így évente 39 díjnyertes mű születik. Az idei verseny a 15.-ik volt, nagyon sok jó írás született – egyre fogynak a sárkányok, a boszorkányok, tündérek, táltosok, tehát a tündérmese és a varázsmese szereplői –, és egyre több saját élményt mesélnek el a gyerekek. Az idei év legnagyobb meglepetése, öröme a nagycsoportosok első díjas műve lett, amely olyan írói erényekről tanúskodik, olyan élményszerű megjelenítésekre képes, hogy úgy gondoltam, helye van egy „felnőtt” lapban, az Ezredvégben is. Remélem, olvasóink is osztani fogják véleményemet, és örömet szerez mindenkinek ez az írás.
Az erdőben sétáltam, mikor, mint derült égből a villámcsapás, elém ugrott egy kis róka. Rendkívül aranyos volt pisze orrával és bozontos farkával. Szőrén csillogott a nap fénye. Kerestem a mamáját tekintetemmel, de nem volt sehol. Keserű együttérzés marta a torkomat.
– Szia, pajti! – guggoltam le. – Hát téged is elhagytak?
Okos szemét rám függesztette és leült. Közelebb kúsztam.
– Tudod, hogy nem kell szomorkodnod érte! – a kis róka oldalra billentette a fejét, mint aki tudja, hogy én sem így gondolom. Mint aki belát a szívemig és a benne lakozó sötétségig. – Tudod mit? Mi itt vagyunk egymásnak! – kinyújtottam a kezemet. – Én megvédelek, csak gyere velem! Megszökünk, együtt! – ígértem neki. Bajsza a tenyeremet csiklandozta, ahogyan szagolgatott. Hirtelen kiegyenesedett és balra kapta apró fejét. Lélegzetemet visszafojtva ültem. Pár perc múlva én is meghallottam. Gallyak reccsenése, kutyaugatás. A kis róka összerezzent. Alig ment le a Nap, nem indulhattak utánam! Az őrült apám sem foglalkozik velem ennyire.
– Daniellaaa! – a kiáltások biztosítottak róla, hogy a barátaim keresnek. Szóval megtalálták a búcsúleveleimet… Megrántottam a hátizsákom szíját, miközben a szívem majd megszakadt.
– El kell tűnnünk innen! Ha most elindulunk, reggelre elérünk a következő városig. Út közben szerzünk neked étel…t – mire visszafordultam, a vörös bundás kis csoda eltűnt. Olyan érzésem volt, mintha megfosztottak volna valamitől. Elszomorodtam. Ő sem támogatta a szökésemet. Nem tudom, miért – talán az utóbbi időben anyu nélkül túl érzékennyé váltam –, de kicsordult egy könnycsepp a szemem sarkából. Letöröltem, majd felállva futni kezdtem az ösvényen.
Az emlékeim adtak erőt. Anyu, ahogyan mosolyog. Apu, ahogyan munkából hazajövet felkap és nevetve megpörget. Ahogyan a legjobb barátnőmmel lovagolunk a napsütötte mezőn. Minden tökéletes volt. A baleset napjáig. Az elmémet már nem tudtam leállítani. Emlékeztem arra, mikor aput kiengedték a kórházból. Mikor hazajött, de nem ölelt meg, még csak rám sem nézett. Csak ment egyenesen a szobájába és magára zárta az ajtót. Tudtam, már akkor tudtam, hogy minden megváltozott. Akkor már anyu is érezte, mikor először veszekedtek. Nyolc éves voltam, de még akkor is úgy éreztem, ránk szakad a ház az üvöltözésben és ajtócsapkodásban. Évekkel később, iskolába készülődtem, mikor összefutottam anyával a fürdőben, ahol éppen fél kiló alapozóval tüntetett el egy-két kísértetiesen ujjra hasonlító lila foltot a nyakáról. Igaz, nem voltam még teljesen 12 éves, de annyit én is tudtam, hogy 2+2 az 4. Mégis, március 2-án, anyu könyörgő tekintetére a veteránokat segítő pszichológusnak azt mondtam, apám kiheverte a lába elvesztését, teljesen felépült. Akkor hívtam utoljára apának. Ez az a dátum, ami megváltoztatta az életemet. Teljesen mindegy volt, mennyire verte meg anyut, a smink, és az emberek szánalma egy sérült katona miatt eltüntetett minden nyomot.
Mikor betöltöttem a 15-öt, reggelre anya-lánya sminkelést kaptam. Hál’ istennek, az arcomat békén hagyta, így a barátaim elhitték, hogy csupán béna és ügyetlen vagyok. Anyu „szerencsétlen balesete” után azonban az arcom is merő vakolat volt. Most, két évvel később végre gyűjtöttem annyi pénzt visszajárókból, hogy elszökhessek. Na, nem ez ösztönzött. A férfi, akivel laktam, elmosott egy fontos határt, amit már nem tudtam lenyelni. Egyedül a szomszéd akadályozta meg, aki átcsöngetett a sikítozás miatt. Ez volt egy hónapja. Azóta gyakorlatilag a garázsban éltem. Folyton szereltem, mintha valami fontos dolgom lenne, pedig csak megnyugtatott a nehéz csavarkulcs a kezemben. Nem mintha tudtam volna használni egy nálam hatvan kilóval nehezebb ember ellen, de biztonságérzetet adott.
A fák között rohanva minden emlékem elmosódott. Rohantam és csak néha-néha botlottam meg egy-két kiálló kőben. Végre élveztem valamit! Az arcomat simogató szél és a tudat, hogy soha nem megyek vissza, körülvett, megemelt, mintha azt akarná, gyorsabban fussak, repüljek! Jobbra tőlem egy vörös villanás kíséretében megjelent a kis róka. Rövid lábaival fürgén szlalomozott mellettem. Kis híján elnevettem magamat, de csak gyorsabban kezdtem el futni. Hajnaltájban muszáj volt leülnöm és pihennem. A lábam fájt és annyira fáradt voltam, és mégis, szívem zakatolása mintha egy győzelmi ritmust ütött volna. Mosolyogva ültem egy fa tövében, amikor a róka kidugta a fejét a bokor alól.
– Szia! Nem kell félned tőlem! – közelebb merészkedett. – Én arra megyek – mutattam a távolban fénylő város felé. – Gondolom, te is, ezek szerint…
Kotorásztam egy kicsit a táskámban, majd kihalásztam egy zsemlét és egy rúd szalámit.
Tudok adni, ha kérsz! – letörtem egy darabot. – Tessék – a róka rám nézett és még közelebb jött. Odadobtam a szalámit és figyeltem, ahogyan megeszi. Dús bundája csillogott, mint a hajam, ami a Hold fényében szürkés árnyalatot öltött a megszokott vörös helyett.
A róka rám pillantott, azzal a lélekbe látó pillantással, mire nekem eszembe jutott, mennyire hasonlít a legjobb barátnőmre. Ő szintén mindent kiszedett belőlem, kivéve a titkot, amit anyuval őriztünk. Arról sem tudott, mi történt velem április 3-án délután, amióta nem beszélek rendesen és soha nem alszom.
A róka, mint aki tudja, min gondolkozom, elhúzódott. Hirtelen hiányolni kezdtem a kis bajszot, ami csiklandozza a kezemet. A szívembe markoló érzés volt látni, hogy újra a bokrok alá húzódik, mint aki meggondolta magát.
– Hát akkor jó éjt! – lehunytam a szememet, és hetek óta először – talán a fáradság, vagy esetleg a kicsi róka miatt, aki őrizte az álmomat – mély, álom nélküli alvásba merültem.
* * *
Napok óta úton vagyunk. A kicsi róka, akit időközben elneveztem Jollity-nek, ami mókát jelent, egészen a szívemhez nőtt. Nap közben a hatalmas fűben és a bokrok között szaladgált, szórakoztatta magát, ezzel érdemelte ki a nevét, éjszaka vigyázott rám. Nem féltem, hónapok óta először szabad voltam. Ez pedig megmelengette a szívemet. Ilyenkor Joll mindig közelebb jött, biztatott az önfeledt szórakozásra, de a sötét verem a lelkem mélyén eszembe juttatta, hol is vagyok. Egy erdőben, egy szökött lány, aki egy ártalmatlan kis róka minden mozzanatában bölcsességet és erőt lát… Jollity, mint aki tudja, mi van a szívemben, elhúzódott. Hagyott, hadd legyek magamban, és ezért végtelenül hálás voltam neki. Nem kell még valaki, ha az nem is ember, akinek elrontom az életét.
Változatlanul haladtunk észak felé. Arra, amerre anyával mentem volna. Mikor anyára gondolok, mintha valami végigsimítana a vállamon. Melegség töltött el és boldogabban folytattam a sétát. Ezért hát felidéztem minden közös, vidám pillanatot. Úgy hiszem, csak beképzeltem, de Jollity ilyenkor, mintha segíteni akarna, közelebb sétált hozzám és szellemi támogatást nyújtott. A tudat, hogy nem vagyok egyedül, energiával töltött el.
– Joll! Gyere, versenyezzünk! – elkezdtem a dombon lefelé futni. A város fényeit figyeltem éjszakánként, és az jutott eszembe, amikor a barátnőimmel voltam kávézni. Imádtam őket, megértettük egymást, addig a napig. Azután már nem tudtam a kicsinyes problémáikkal foglalkozni, és ők sem törődtek velem. Mégis, mikor egyszer pánikrohamot kaptam a suliban, segítettek felállni. Kivették a pengét a kezemből és letörölték a könnyeimet.
Jollity, mint megfigyeltem, sosem jött hozzám közelebb fél lépésnél. Máskor nem bántam, de most, mikor a lányok furcsa dolgain és közös emlékeinken gondolkoztam, elkelt volna egy ölelés. Mikor azonban hozzá fordulok, mindig a furcsa és szomorú életem jut eszembe, mit otthagytam. Jollity bundájában Kata barátnőm kedvenc szerencsehozó felsőjét látom. Szemében, abban az aranyos kis szemben Lara mindentudó mosolygós szemét látom, ami mindig megérezte, ha baj van. Azokra az emberekre emlékeztetett, akiket otthagytam, akiktől magyarázkodás nélkül eljöttem.
– Tudod… néha úgy gondolom, rosszul döntöttem – szólaltam meg egyszer, a fa tövének dőlve. – Hogy feladtam, amikor mindenki számított rám. Hogy elmenekültem a problémáim elől, pedig azok nem a városban, nem az iskolában, de nem is otthon voltak, hanem bennem… Attól félek legjobban, hogy sosem fogok felejteni. Hogy örökké sérült maradok és sosem lesz valaki, aki megért…
Észre sem vettem, mikor kezdtek el folyni a könnyeim.
– Mi van, ha az egyetlent, aki tudott volna segíteni anyán kívül, otthagytam… mert gyáva vagyok, és nem akarom a gyógyulást, csak a felejtést…
A kicsi róka rám bámult. Komoly tekintetében egy kérdést láttam. És ez jól van így?
– Szerintem kezdek becsavarodni… Olyan, mintha beszélnél hozzám… Érzem a belőled áradó gondtalanságot és boldogságot, de nem jössz közelebb… Megfertőznélek, ugye? Az én lelkem túl sötét, még egy ilyen ártatlan és őszinte kis lénynek is, mint te…
Felhúztam a térdemet és nekitámasztottam a homlokomat.
– Sosem fogok meggyógyulni… – karomon felcsúszott a pulcsim ujja, így kivillant alóla a két vastag heg a csuklómról. Mindig ilyen lesz? Mintha a lelkem szakadna szét, akárhányszor arra gondolok, hogy anya egyedül volt – és végre, kibukott belőlem minden, ami hónapok óta a lelkemet nyomta.
Egyedül volt, sötétben, pedig tudom, hogy mennyire utálja a sötétet. Azt hiszem, arra a szörnyetegre emlékeztette, aki a háborúban megölte apámat és helyette egy lényt küldött, aki kiirtotta mindenkiből a jóságot. Együtt kellett volna meghalnunk… Legalább a kezét foghattam volna, hogy ne legyen egyedül, mikor elmegy… – a zokogás olyan erővel rázta a vállamat, hogy minden alkalommal a fába vertem. Mégsem bántam, mert emlékeztetett rá, hogy én még rab vagyok. A testem rabja. Az apámnak csúfolt szörny tett ilyenné… ilyen boldogtalan, megtört lelkűvé.
Egész éjszaka sírtam. Mikor a kis róka a zokogásom közepén eltűnt, a mellkasom színültig telt fájdalommal, és a sötét lyuk tovább nőtt, azzal fenyegetve, hogy elpusztít, elővettem az ismerős pengét. Csak ezzel lehet kordában tartani a feketeséget. Ez mutatja meg, hogy a fizikai fájdalom erősebb lehet a lelkinél.
Egy kis boldogság, ennyi, amire vágyom…
Egy újabb vágás. Egy újabb lépés. Egy újabb ígéret.
Mégsem segített. Így, gondolva, anya hall, elmeséltem életem történetét a csillagoknak.
* * *
Újabb nap telt el és már Jollity sem ugrált annyit. Kicsit mintha kisebb lett volna, mint legutoljára, de ebben nem lehettem biztos. Mégis, szívem azt súgta, hogy a mellkasomban növekvő sötétségnek köze van ahhoz, hogy ilyen gyenge és kedvtelen.
Lassan beértünk a városba. Mindenki megbámult. Azt gondoltam, arra gondolnak, csavargó vagyok, a koszos ruháimban, a levelekkel a hajamban, esetleg a kicsi róka miatt vannak kiakadva, aki, mintha felpezsdítette volna a város, mellettem ugrált. Esetleg a fekete aurát látták, ami körbevett, amióta elüldöztem a kicsi rókát a kitörésemmel.
– Szia! Nem idevalósi vagy, ugye? – lépett mellém egy srác. Fel sem pillantottam, amikor elsétáltam mellette. – Á, szóval nem beszélsz. Értem. Ha esetleg mégis szeretnél egy idegen, ám jóképű kalauzt, akkor itt vagyok.
Mikor felnéztem, egy ragyogó kék szempár nézett farkasszemet velem a fekete üstök alól. Nem tehetek róla, elmosolyodtam. A kicsi róka, mint aki megbolondult, ugrálni kezdett. Már nem tűnt olyan soványnak és elesettnek. Mint aki kivirágzott.
– Csak átutazóban vagyok… – el kell ismernem, elég helyes volt.
– Egy fagyira sem maradhatsz? – kérlelt.
– Még meglátom – egy korábbi emlék, egy korábbi fagyizás jutott eszembe. Anyut előléptették, ezért elmentünk. Apu összefagyizta az orrát. Annyit nevettünk! Akkor úgy éreztem, én vagyok a legszerencsésebb lány a világon. Elfutotta a könny a szememet. – Talán később.
– Mi a baj? Rosszat mondtam? – lépett mellém aggódóan.
– Semmi baj, csak sietek. Szia! – a végét azt hiszem, csak suttogtam. Rám törtek az emlékek. A szakadék a szívemben nem hagyott nyugodni. Éreztem, hogy kitör rajtam egy újabb roham. Észre sem vettem, hogy a kis bundás nem követ. Lecövekelt a fiú mellett, mint aki elmozdulni sem tud.
Egy sikátorba menekültem, ott leültem és elengedtem magamat. Zokogtam, sikítottam és remegtem. Senki nem állt meg, hogy megnézze, mi a bajom.
– Szóval itt vagy! – lépett mellém a fiú. – Tudod, ezt úgy szokás, hogy bemutatkozol, aztán… whooa – hagyta abba, mikor felé fordultam.
– Tudom, szörnyű, ugye? – el sem tudtam képzelni, hogy festhetek.
– Egy kicsit. De neked még ez is jól áll! – kacsintott, mire elmosolyodtam. – Tudod, a barátaim azt mondták, jó hallgatóság vagyok. Végtére is, sosem találkozunk többet, ugye?
Kitálaltam mindent. Az érzéseimet, a gondolataimat, hogy mi minden történt velem április 3-a után. A fiú néha felszisszent, de legtöbbször csak mérgesen bámult maga elé. Úgy gondoltam, kiadom, amit egy rókának nem tudok, aztán elszaladok. Hiszen a fiú úgyis meg fog ijedni attól a sötétségtől, amit magamban hordozok. Észre sem vettem, mennyit beszélek, csak akkor, amikor kiszáradt a torkom és besötétedett.
– Nem kell ám menekülnöd! – nézett rám aztán nagy szemekkel.
– Mondd, te figyeltél az elmúlt pár percben? – totál értetlenül álltam a sztorihoz, az is csoda, hogy még nem szaladt el.
– Perc? Óra inkább, drága. De most ott tartottam, hogy kifejtem, menekülsz. Megértem. De a problémát máshogyan is lehet kezelni. Ha jól értettem, hiányoznak a barátaid… – nézett rám.
Lara mosolya, Kata fura stílusa, Anna tájszólása… minden hiányzott…
– Igen… csak hogyan élhetnék gondtalanul, ha az a szörnyeteg miattam kerülne börtönbe?
– Ezzel tanulj meg együtt élni. Lesz hová menned? – Miután tagadóan ráztam a fejemet, felnevetett. – Az én lakásom mindig nyitva áll előtted… – Kinyújtotta a kezét.
Tudom, mindig azt tanítják, hogy idegenekkel szóba se álljunk, azonban ez a fiú nagyon más volt. Jó értelemben. Azok után, hogy elmeséltem mindent, még mindig gondtalanul tudott nézni rám és nem sajnált. Szinte túl tökéletes volt, ahogyan ott állt és a lámpafény különösen széppé tette mosolyát és kinyújtott kezét. Mintha egy angyal lenne, akit az ilyen lányok megmentésére küldött az ég. Eszembe jutott a sötét verem a lelkemben, és visszarántottam a kezemet. Ezt a fiút is csak tönkre fogom tenni.
– Dehogy fogsz! Nem vagyok én cukorból! – nem is vettem észre, hogy hangosan kimondtam. – Majd szólok, ha úgy érzem, kezdek becsavarodni.
Imádom a nevetését. Elfogadtam a kezét, mire felhúzott. Olyan közel álltunk egymáshoz, hogy éreztem különös, fahéjas illatát.
– Daniella – mutatkoztam be a szép mosolyú idegennek.
– Bence – tudom, hogy nem lehetséges, tudom, hogy úgy hangzik, mint egy lehetetlenül romantikus könyv, de már akkor tudtam, hogy szeretem. Mintha mi már találkoztunk volna egy másik életünkben. – Találkoztunk már valahol? – kérdezett rá, amiből arra következtetek, ő is érzi a kémiát köztünk. Tényleg egy nyálcsorgató romantikus történet lett. – Tied ez a kis aranyos? – észre sem vettem a kis rókát, aki a lábunknál örvendezett. Mintha a szívem ritmusára ugrált volna.
– Jollity! – szólam rá nevetve. Bence lehajolt megsimogatni, mire a kis vörös a kezébe nyomta a fejét. Elakadt a lélegzetem.
– Gyere, nem harap! – vonta oda hatalmas kezében az enyémet. Napok vagy hetek óta először megérintettem. Meleg volt, puha és aranyos. Kettőt pislantottunk és már nem volt ott. A melegség, ami a tenyeremet melengette, a szívembe költözött. Be a fekete lyukba, és úgy tűnt, nem is fog eltűnni, mint a többi érzelmem, amit beszippantott.
Most először anyu halála óta, boldogan tekintek vissza az emlékre. Már nem szakad meg a szívem, csupán hiányzott, és türelmetlenül vártam az újra találkozást… Rájöttem, hogy évek óta ismét… boldog vagyok.
Hirtelen ültem fel az ágyban, mint akit áram rázott meg.
– Kicsim, kislány, semmi baj! – lépett az orvos a szobámba. – Hihetetlen trauma érte a koponyáját, maradandó károsodás nincs, viszont egy hónapig kómában volt. Sajnálattal közlöm az anyja halálát… – szó nélkül meredtem rá.
– Elnézést… hányadika van? – sokkos állapotban ültem az ágyamon.
– Április 3. Kisasszony! Mi a baj? – nem tudhatta, hogy az enyhén őrült kifejezés az arcomon, boldogság.
– Szeretném felhívni a veteránok pszichológusát – mosolyogtam rá.
Később rájöttem, miért tartott velem Jollity és miért éreztem késztetést, hogy így nevezzem el… A boldogságom jelképe volt. Rájöttem, hogy egy esélyt kaptam, hogy változtassak a jövőmön. Egy esélyt, hogy anya békére találjon. Egy esélyt, hogy a sötétség ne vegye át fölöttem az irányítást.
Nem hiszek a varázslatban, mégis, mikor reggel a buszon megláttam egy fekete üstök alól felcsillanó kék szempárt, és éreztem azt a furcsa bizsergést a mellkasomban, odasétáltam.
– Szia! Új vagy, ugye? – mosolyogtam Bencére.
arcfesték
tudatomban nehéz a gyökereit megtalálni miért viszolygok korai gyerekkorom óta már akkor is ha ártatlan játszadozásnak indult a móka kivéve talán büdös krémek gyógyászati pakolását
amikor begyulladt a fütyi vagy salakon elvágódva felhorzsolódott a lábszár a természetes test átszínezésétől legfeljebb hintőpor ha orrodra dühös pattanás nőtt és némi szolid kenceficézés
mikor kicserepesedett a száj s nagy ünnep kellett ahhoz hogy halvány púderrel netán szelíden felvitt rúzzsal lássam meg anyukát és mivel évtizedekbe telt míg észrevettem ha valaki átfesti
haját képzetemben a tanult vad népek törtek előre ahogy fejükön az arcfesték ordibált és pucér
mellüket is átszabdalták idegesítő koloritok egy idő múltán persze már nem titok hogy létezik
a rejtőzködésnek diszkrét bája s ízlésem le is alkudta magát a szépítgetés konszolidált határára
noha a tetoválás térhódítása egy kasztos előítéletbe sokáig beszorított de amíg csak egy szíves sóhaj vagy áhított név kandikált ki az ing alól gondoltam elfogadom azóta úgy hiszem végleg kiöregedtem ha feltapétázott gusztustalan testrészek úszkálnak mögöttem talán jó ízlés nélkül
arcfestés
örök töprengés még egy stabil világszemléleten belül is hol a határ ha fájdalmakat okozni nem akarva a háttérben hűtlen szeretet búvik vagy féltő tapintat mögött a halál
előbbi a túlóráztam sok a munka oly magányos barátom és anyuka zavart szólamaival köszön rá a társra a roppant
késői bizalmatlan vacsorára a másik kétségtelenül szilárdabb morális alapról terapeuta indulat
aggódásától fűtve paraolimpiai vágyakat csiklandoz ki a félig már halottból vagy az érzelmes tanító a sunnyogó diákot pedagógiai okokból puskázásban hagyja mivel a bocsánatos esetnek egyre egyetemesebbé válik a meglódult technikával formált magja és jöhetne a szociális jóság
mikor kifli lopására kényszerül a nyomorság bár automatikus reflexszel gyakorta összemossa
e botlást a gengszterek harácsa s a kívül álló hiába mutogat az elavult kanti etikára a világ ezt nem érti persze az erősebb kutya izél tétele is ugyancsak régi és akkor még be se pillantottunk az össznépi globálba ahol ahány térség annyifelé mutogat a jellem arcfestésének kétes imázsa ingázva szentség s bűn között melybe a lírai én hiába öltözött itt az ihlet csak zavart maradhat
archaikus
nyugalmamnak mindig is fő támasza volt a rend s bár távoli bölcseletek szerint a káosz hamis illúziója ez is ahogy a nagy kék ég alatt csalfán feldereng ám a kiábrándult víziót testközelbe hozva az ember szánalmas szürke praktikákba halmozza kapaszkodásra serkentő vágyait ezért
hősünknek a formátum erős kételyeit sosem tagadva gyerekkorától zaklatottan szemébe ordít
egy félre lógó terítő a polc egyenes sorából kimerészkedő könyv bolyongani indult
szösszenet a szőnyeg mezején és később csatlakozott a félrecsúszott nyakkendők tanult lírája a gyerekek játékainak összevisszasága és a freskó közepén aszimmetrikusan te meg én s mikor váratlanul
átmenetileg a külső harmónia látszólag helyreállt mert két feleség négy gyermek nyolc unoka
archaikus képzetét teremtette körénk a vegetatív világ csak az lett elfeledve hogy életem mind a két párja nőneműként lépett e trendbe a tükör-effektust megakasztva a gondosan titkolt rend mániát újra kitéve a napra mindig szabadkozva ha a léckerítések mentén a jámbor egy érintést kihagyva visszafordult ám az öregség kifizette az árat mivel kóros mániáiba végleg belefáradt
Thakács, aki textust sző, már huszadjára írta újra a mély-dél-alföldi bányatóról szóló szöveget, és a tó mind élethűbb lett. Az idő hideg, ősz van, látszik a lehelet, a dércsípte som színe, mint a hamvas őszibaracké, a lombjavesztett, tövises-sűrű ezüstfa ágai közt látni lehet már a szedett-vedett szarkafészket, melyet nyáron eltakar a lomb. A novemberi, szürkült kórókon – írta Thakács – tengelicek csilingelnek, láthatatlan ökörszem csetteg a bokrok között, „zip-zip”, mondja fagyoskodón a csöpp madár, s ez úgy hangzik, mint mikor az ember kavicsot dob a jégre.
A csipkebogyó tűzpirosan lángol – folytatta Th., a számítógép egyet pattant, és Thakács hiába pötyögtette a klaviatúrát, nem moccant a kurzor, merev-mozdulatlan lett a képernyői kép. „Mindjárt lefagy”, gondolta Th., „még csak ez hiányzott”. Megint pattant a komputer, pulzálni kezdett a kurzor, „phű…”, sóhajtott megkönnyebbülten Thakács, s pötyögtetett tovább.
Sárga-fehér volt az avar (sárga a nyárfalevél színe, fehér a visszája), ezüstlik a fűz, borszínűen virít a szederlombozat, a sügérfogazatú indák részint szúrnak, részint a világért sem engednék el, amiben egyszer megfogództak; a fölmagzott gazok közé tévedőnek maréknyi, kettős hegyű termés ragad nadrágjába észrevétlen. Földszínű feketerigó ugrál a barnult-vizes levelek között. A tó letisztult, a hínár már leszállt, a túlpartnál magányos, hóka fejű szárcsa úszik bólogatva, sirály leng a légben, a tavat messzemenőkig érdektelennek találva. Közönyösebb nem is lehetne a hószín madár, miközben szeli a levegőt, fokozhatatlan rutinnal (mint a színész, kinek kisujjában a szerep, és lelkéből semmi „nem megy át” az alakításba), árnyéka elmosódottan suhan a tó felszínén. Jégmadár surran, smaragd ékkő, közvetlenül a víz fö… – írta Thakács, de még mielőtt a „fölött” szót befejezhette volna, vibrálni kezdett a számítógép-képernyő, hiába nyomkodta Th. a betűket, nem lehetett írni, nem mozdult a kurzor, „lefagyott, ez tényleg lefagyott”, dühöngött (magában) Thakács, s ekkor, igen, a szöveg helyett ábra tűnt fel a képernyőn, szürkéssárga-szürkéskék táj, „mi ez?”, kérdezte magától Th., „de hisz…”, hitetlenkedett, „ez az a tó, amiről írok. Én ezt írom…”
A gép pattant, jóval nagyobbat, mint előbb, a képernyőn érthetetlen jelek cikáztak, újra feltűnt a tópart, vibrálás, pattogás, már nemcsak a kép rezeg, hanem az egész számítógép, mintha ki akarna törni a képernyő mögül valami. – A tó – mondta rémülten Thakács –, nem fér el a gépben a tó! – Ekkor csattanás, villámlás, eltűnt a komputer, el a szoba, megszűnt minden, szél süvített, fölkapta Thakácsot, aztán sötétség, és Th. órák múlva tért magához a – hol is? –, a késő őszi tóparton. Földszínű feketerigó ugrált a barnult-vizes levelek közt; a tó tiszta volt, tükre ólomszín, a hínár már leszállt. Szorosan a víz fölött elsurrant, folytatva megszakított röptét, a jégmadár.
Ásványvízért igyekezett a lakásukhoz legközelebb lévő éjjel-nappali kisboltba Thakács, mikor észrevette: az Európa-hírű dóm – mely nyaranta a szabadtéri játékoknak ad helyet – tényleges tornyai mögött egy-egy sötét sejtelemtorony komorlik. „Mi ez?” – Apró szemű eső permetezett, november volt, szél nem moccant, mégis jött, jött, folyt, ömlött nyugatról, alacsonyan, narancsszínben, a közvilágítástól láthatóvá tetten, a végtelen félfelhő-, félködgomoly. „Vajon inkább fehéres, vagy inkább feketés ez a narancsszín?” – tűnődött Thakács, nejlonszatyorral kezében, a néptelen, ősz-esti, lámpafénycsíkos, citromsárga Celtis-levelekkel borított járdán, bámulva az ég felé. Egyszerre volt fehéres és feketés – narancssárgával átszőve – a légbeni félköd-, félfelhő-futószőnyeg. Küzdött egymással a világűr mélysötétje, s az energiatakarékos fényforrással megvilágított jégkristályocskák hömpölygő tömege. Mi vajon a két, narancsszínben úszó – nagyerejű díszkivilágítás világítja meg a dómot – torony mögött-fölött mutatkozó feketeség? Árnyéka csak a tornyoknak: útját állják a megyei könyvtár tetejéről ferdén fölfelé érkező reflektorsugaraknak, így nem világíthatja át a félfelhő-félködöt a narancsfény. (Mellesleg az is kiderült általuk: mennyire alacsonyan jő a párásság, minduntalan belefut a két toronyba, el-elhomályosul a csúcsokon a kereszt. Csillogásuk jól látszódott – közben már a velencei Szent Márk teret idéző Dóm téren áll Thakács; feledve az éjjel-nappali bolt, az ásványvíz –, türkizzölden világlottak, miközben szabályos időközönként el-elhomályosította őket az egyre-másra csomókban, sűrűn érkező ködfelhőfolyam.) – A permetszerű eső szakadt, szakadt szakadatlan, ugyanakkor ebből alig-alig érzékelt valamit Thakács; ha nincs világítás, észre sem veszi, csupán azt: kabátja egyre nedvesebb. A könyvtár-tetőzetről ferdén fölfelé futó fény azonban nyilvánvalóvá tette: egy dolog a nyugatról keletre igyekvő, földfelszínnel párhuzamos, fel nem tartóztatható felhőködfolyó, és másik dolog a, jóllehet, kissé átlósan, alapvetően mégis felülről lefelé hulló, apró szemű csapadék. „Ködszitálás”, jutott eszébe Thakácsnak az értelmét eleddig szégyenletesen elkerülő, alapvető információ; eddig csak azért nem volt számára egyértelmű, mi esik, mert ködszitálást így, „élőben”, mesterséges fényforrással láthatóvá tetten, sosem észlelt (ha odafigyelt volna, észlelhetett volna, ám közvetlen környezetével szemben eddigelé – ezek szerint – messzemenőkig vaknak mutatkozott).
„Csak ködszitálás”, csitult le Thakácsban a fölfedezéssel együtt járó heurisztikus érzés, majd úgy vélte: az efféle időjárást voltaképpen szidni kéne, „minő ocsmány, őszi trutyi” etc. Mikor aztán – szatyrában az ásványvízzel, megjárva az éjjel-nappalit – hazafelé haladt Th., azon töprengett, miért kavarták föl ennyire az érzékeltek, miért érzi akként, mintha mértéktelenül jelentős ügy történt volna vele a két dóm-torony mögötti feketeséggel kapcsolatban, holott nem történt semmi, nem látott semmit, árnyék csupán, amit észlelt, csak a köd szitál, csak a köd szitál.
Tündökletesen sárgák-rózsaszínűek a promenád épületei, hidegen süt a későőszi-koradélelőtti nap, kéklik az ég; a főtéren, az örökzöld bokrok árnyékában deres a pázsit. Kihalt V., a város. Nincs a csemegebolt oldalában a hétközbeni, színes kispiac, nem kínálnak idős emberek citromfagylaltszín krizantémot, kukoricán hízott kendermagos tyúkok alól frissiben kiszedett tojást, fehércirmos szárazbabot, szőlőt – aminek szára minél szárazabb, bogyója annál édesebb –, és Thakács minden sejtjében érzi: holnap hétfő. – Ember: semerre. Hétköznap, persze, ugyanitt s ugyanekkor óriási a forgalom, benzingőz párolog, járókelők jőnek-mennek a vörösdísztégla-átkelőn. Ám most, igen, vasárnap van, senki sem használja átkelésre az átkelőt, az emberek tévét néznek odahaza, anyu süt-főz, pillanatra megemeli a fedőt, gőz csap föl, apu olvassa, miket ír az újság, ej, már megint, friss-üde lég áramlik be a negyedórányira nyitva hagyott ablakon, semmi forgalomzaj, semmi füst, a nyílászárót huzat mozgatja – föltámadt odakinn a szél –, változik-remeg a fénycsík a falon, holnap hétfő.
Aztán lassan elhúzódik a nap – ideje ablakot csukni –, elhomályosodik-komorul a szoba, holnap hétfő. A gyerekek még sehogy sincsenek a leckével, de máris elrontották a gyomrukat az ebéd utáni csokival, holnap hétfő. Ez meg ez a csekk befizetetlen, holnap hétfő, a pénz még mindig nem jött meg se innen, se onnan, gond-baj felhőzik, holnap hétfő.
Igen, holnap hétfő, meredeken kezdődik a hét, és még meredekebben folytatódik – beláthatatlan messzeségben a péntek du., a hirtelen leereszkedés –, este van, este van, villog-duruzsol a tévé, a reklámnál fölhangosodik, holnap hétfő. Híradó, háború, ISIS, migránsok, majd az esti film, még vasárnap sem képesek adni valami normálisat, röhej, Frank Cross hadnagy már hosszabb ideje az Egyesült Államok légierejénél szolgál, főnökei a Pentagonnál azt mondják neki, holnap hétfő, ISIS, holnap hétfő, a számlák, holnap hétfő, a Pentagon még mindig nem utalja a pénzt, holnap hétfő, majd a migránsok befizetik a vízdíjat, holnap hét – – –
Cannes-i műterem
1.
Kőre koppant világok gurulnak a lábam elé:
melegbarna óceánok mosnak sápadt partokat.
Ki érdemelné meg, hogy egyet tenyerébe véve,
szívformájú szigetében fölfedezze arcodat?
2.
Folyó feketedik, halkan hűl az est,
szelíd színeivel fehér falra fest.
Levelek úsznak el: tölgy, gesztenye, nyír,
s mindegyiken ott ég pár csöpp hetyke pír.
3.
Makulátlan kékre vetkőzött az égbolt,
lehorgasztom magam, szégyen súlya húz.
Megszürkült szememből peregnek a percek,
míg egy feszült ágon lassan peng a blues.
4.
Szél kergeti a leveleket,
levél kergeti a szeleket,
zizeg a szél, zörög a levél,
zizeg a szél, zörög a levél.
Tér fürdeti a verebeket,
veréb fürdeti a tereket,
tocsog a tér, vacog a veréb,
tocsog a tér, vacog a veréb.
Vizek tükrözik az egeket,
egek tükrözik a vizeket,
dadog a víz, didereg az ég,
dadog a víz, didereg az ég.
5.
Csöndes délutánba tunkolt tölgyfaágról
sűrű napvilág csorog,
s alatta a mézillatú tarkaságban
kócos árnyék ácsorog.
6.
Fenyőcsúcsok csiklandoznak
bágyadt bérceket,
arany bükkös fogja fel a
foszló fényeket.
Fenyő és bükk árnyékában
vándor lépeget,
tekintete fogja fel a
fáradt-kék eget.
7.
Ráléptem, hát megroppant a levél gyönge gerince,
nem görgeti tovább az úton kerge szél.
Törött teste elvegyül a járdaszéli szemétben,
se nyárról, se fáról, se mennyről nem mesél.
Rég nem használt sínpár
rozsdamarta ölén
kacér pipacs pörög
pelyhes, nyurga lábán.
Lenge szirma lángol,
csókot szór a szélbe,
önfeledten táncol
komor kövek hátán.
Puha, piros ajka
holt szemekbe kacag:
„Hé, ti árnyékvetők,
táncolni csak szabad?!“
Még egyszer végigsimított a mezőn a nap,
mint kabátján öregúr indulás előtt.
Egy mozdulattal söpörte el az árnyakat
s a narancs búcsúfény a messzeségbe nőtt.
A parkot belepte az ezüst-fehér csillogás.
A befagyott tóra a fényhíd is ráfagyott.
Gally, kéreg, tört levél, széjjeltszórt szemét s minden,
ami a földhöz ért, kristályos kontúrt kapott.
Csipkézett rámában csinos kis csendéletek;
talált tárgyakat így ragasztott egybe a rend.
Csupán engem fűtött konok, lassú léptű láz,
s kiolvadt belőlem a borongó, méla csend.
Hogyha nem volna más semmi,
mint a tar tölgyfaágon fellángoló moha,
mint nyirkos úton tovagördülő tompa fény,
mint a lábadozó mezők első mosolya,
hogyha nem volna más semmi,
lenni kéne mégis, lenni.
Hogyha nem volna más semmi,
mint a melegedő házfalak halk sóhaja,
mint a szemhéjjam mögött világító vörös,
mint egy tipegő gyerek felcsillanó haja,
hogyha nem volna más semmi,
mégis jónak kéne lenni!
Tegnap előtt az esernyő. Tegnap a táska. Ma a kutya. Ez utóbbi előkerült. A lépcsőházban hűsölt. A póráza viszont – amit a fogason tartottunk – eltűnt. Veszünk másikat. De hol a piros kabátom? Sebaj, van egy fekete is. Másnapra annak is nyoma veszett.
– Manók márpedig csak a mesékben léteznek! – duzzog barátom.
– Nekünk úgy eltűnt a szilikonos tortasütőnk, mint a sicc – mondom –, én már csak tudom, anyám az aktuális szerelmemre fogta, hogy bemászott az erkélyen és ellopta. Napokig nem szóltunk egymáshoz miatta. Majd – mikor már egész mással jártam –, eltűnt a szarvasos étkészlet. És soha nem került elő.
Ha csak nem vonzom a hangtalanul besurranó tolvajokat, vagy nem alszom kleptománra magam, ez csoda. Akkor is, ha ezt a szót a megmagyarázhatatlan pozitív eseményekre szokás használni. De mi jogon jelentjük ki egy jelenségről, hogy pozitív, vagy negatív? Mi van, ha az elveszett tárgyak az Elveszett Dolgok Mennyországába kerülnek? Talán ezért maradt ott a szép sárga Benetton ernyő és a régi sporttáska. Meg a konyhaszerek. Közös bennük, hogy jó szolgálatot tettek. Nem így a kutya, aki ma is az ágyamba csinált. Vissza is dobták nekünk, a fenébe.
Elhatároztam, hogy meglesem a csodát. Mindent levettem a fogasról, és ráakasztottam egy megsárgult, lyukas bevásárlószatyrot. Elbújtam a szekrényben és vártam. Már egészen kocka alakúra zsibbadtam, de nem történt semmi. Hogy is gondolhattam, hogy egy ilyen vacak kell nekik.
Másnap egy harisnyával próbálkoztam. Csakhogy hosszú napom volt, és belealudtam a várakozásba. Reggelre hiányzott az egyik lába. Nem szaladt fel a szem, a tépés helye se látszott. Kísérteties. Ha ugyanez nem egy neccharisnyával, hanem mondjuk egy birkával történik, már benne lenne a Hihetetlen Magazinban, meg az UFO-csonkításos áltudományos műsorban.
Odakötöttem a kutyát, várva mi lesz vele. Egyszerre reméltem, hogy semmi, és hogy valami. Bármi. Ami felforgatja unalmasan beosztott életünket. Tudom, hogy kilenckor felkelek, zuhanyozok, reggelizek, sétálni megyek. Délig bevásárolunk. Aztán főzünk. Utána szieszta. Hegedűgyakorlás. Meló. Séta. Vacsora. Fürdés. Esti film. Ennyi. Most viszont izgulhatok, meglesz-e a kutya reggelre. Ha igen, mije hiányzik. Vagy fordítva: mije marad. Elképzelek egy kutya nélkül magát csóváló farkat. Egy csorgó nyálú nyelvet, ami követ a konyhába és reggeliért pitizik.
A kutya nyom nélkül ment el. Ahogy a barátom kalapja, meg a Mona Lisa-nyomat is. Akárki is van a fogas mögött, nem mondható műértőnek.
Minden este megetetem láthatatlan lakótársunk. Olyan természetes lett, mint a lefekvés előtti fogmosás. Nem tudom, mi történne, ha egyszer elfelejteném. Mégis megesett. Aznap nem aludtam otthon. Egy kollegiális borozgatás húzódott el. Lekéstem az utolsó vidéki buszt is. Kora reggel értem haza. Becsaptam az ajtót, aktatáskám hanyagul a sarokba dobtam.
– Ármin? – Még alszol? – szólok be a hálószobába.
Hogyne aludna. Mellettem úgy ellustult, hogy tízig, fél tizenegyig is szunyál. Nem is különösebben foglalkozom vele, lefekszem a másik szobában.
Majdnem délben ébredek. Benyitok Árminhoz. Nincs ott. Talán a kutyát vitte le. De az eb a kosarában nyúlik. Biztosan boltba ment – nyugtatom magam. Ezt a verziót csak addig hiszem el, míg meg nem látok egy Fosters sört a fogason. Nem hiszek a szememnek. Felteszem a szemüvegem. Tisztán kivehető, hogy a sör tényleg ott lebeg. Félig van, és meg-meglódul. Minden lökésre kevesebb van benne. Valaki issza! Ármin kedvence. De ő hová lett?
Fogok egy szál csípős kolbászt, és a fogas elé tartom. A kovácsoltvas szerkezet előre nyúlik, mintha szimatolna. Majd éhes szájként tünteti el a kolbászt. Jóízűen dörmög hozzá. Két sorba rendezett fogai összehajlanak, és rágnak.
Ez nem vicc. Az ajtó felé veszem az irányt. Már majdnem kint vagyok, mikor szoknyámnál fogva elkap. Behúz.
A fogason lógok, akár egy füves hippi virágos rongyai. Egészen megnyugtató. Az oroszlán tartja így a kölykét. Évezredekig elcsüngnék ebben a nyugalmas semmittevésben.
Bejön egy szemüveges lány. Mintha mindig ismertem volna.
Leakaszt, megráz, kiporol. „Hé, ez fáj!” – mondanám, de nem jön ki hang a torkomon. Magára terít. Finom meleg. Becipzároz. Elmegyünk. Koszos buszok, villamosok. Az ülés kidörzsöli a hátam. Órákig szenvedek. Egy pincekocsmában majd’ megfulladok a dohányfüsttől. Bűzlök. Hideg van. Hiába melegít a lány teste. Egy suhanc mögénk lopódzik és tollával összefirkál.
Hazaérünk. Egy szakállas srác megcsókolja a lányt. Fürdőköpenyben van.
– Kész a vacsi! – mondja, és lesegít a lányról.
El kéne tőlük búcsúznom, de rám se hederítenek. Fürdenek. Együtt. Senkinek se kellek. Felakasztom magam a fogasra.
Petőfit a kíváncsiság vitte előre,
engem a dőre kíváncsiság tart itt.
Mi lehet ez az emberkísérlet, amivel
Isten szórakoztat engem, akár kérem,
akár kikérem, úgyis a vége – egy.
Céltól a végig, akár a kerti út.
Menni kell rajta, oly sok minden lehet:
macskám gyíkot, madarat fog,
a katica meg tetveket. Hátha marad
nekem is valami, ami csakis miattam,
tőlem, felém vagy általam; de értelmet ad,
amiért fölkeltem már akkor, amikor még
nem is sejtettem: ez a nap értem van;
és úgy belesimulok, mintha tegnap lett vón,
vagy lesz majd holnap is, amikor elsiratom
a gyíkot, madarat; végül a macskámat is.
Nem tudok vérözönről, megtisztulásról még
kevésbé, ítélethez nincsen jogom, se merszem;
igazat én is annak adok, kivel legvégül
beszélgettem; mert igaz itt mindenki,
és legfőképp, aki hallgat, akár a fák,
minden erővel a csendben. Mert nem övék
a fejszecsapás, a fűrész, a roppanás;
de az egekből idehozott zöldek, s odalenn
a gyökerek – az alsó vizek üzenete övék,
és az emlék is, mikor még derék törzsük
megsimítottuk, körültáncoltuk, nem
gyümölcsük lestük, de öleltük este
bőrüket, mi föl se horzsolta bőrünket.
Sokáig úgy voltam, hogy szépnek kell lenni,
mert volt valami elvont képem az emberről,
„ami” szép, s erről tananyag, sem a megélt
valóság el nem téríthetett, „cselovék éto velikolépno” –
hangzott a „mélyből” a méltóság szárnyas igéje, mielőtt
inni ment a színész, én meg a piát se szerettem, a függőség
füstös-szeszes kábulatával nem éltem, csak a társbérlet
próbált rontani szárnyaló szabadságomon, dörömbölés
a közös vécé ajtaján, „mi van, papnak készülsz, megint olvasol,
azt hiszed másnak nem kell?” – szóval szabadnak-igaznak –
szépnek lenni, ahogy talán csak partizánok lehettek,
„bátor emberek”, sőt, a rendezői utasítások előtt és túl is,
mert filmnél is több az élet, és olyan szépnek kell lennie, akár
egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozásának a boncasztalnál,
melyen a patológust szemlélik, s nem varrnak zsebet
halotti ingére, és nem is kérdik, miért nem.
Hogy kivel, azt nem tudom,
Immanuel, ó, örök gyermek,
Egy óceánnak melléktengerén,
Öbölben, a véghetetlen ég alatt,
Ahogy lehajlasz, apró felnőtt,
Minden kavicsban tenmagad –
Próbálod összerakni, ami egykor
Egy volt, ó mennyi kő, ó mennyi
Játék, s hogy rám maradt mind,
Mi Istené volt, mert egyben egykor,
De kiszakadt a gondolatból, immár
Immanuelre vár, hogy újra egybe.
– Ezt add oda Ferencnek – nyomta a kezébe Zita a kék hűtőtáskát. Még diplomata bátyjától örökölte, aki szerette a komfortos életet. A műanyag táska remek szolgálatot tett strandon, tengerparton. Hidegen tartotta a sört, legyen az Zlatý Bažant vagy Ožujsko. Bátyjától tanulta azt is, ha egy kisebb, 2 literes műanyag marmonkannát negyedéig megtölt vízzel és éjszakára beteszi a mélyhűtőbe, akkor, ha rátölti a whiskyt, majd az ásványvizet, egész nap jéghideg itallal hűsítheti magát. Lám, mit tesz a több évtizedes külügyi tapasztalat.
A mikrobusz elindult 1300 kilométeres útjára. A kék táska békésen nyugodott a sebességváltó boxon. Miután Ferenc, aki a járművet vezette, nem beszélt semmilyen idegen nyelven, kellett egy nyelvtudó Mitfahrer, így együtt zötykölődtek Frankfurtig. Itt vették fel az Európa Tanács parlamenti közgyűlésére tartó magyar képviselő küldötteket. Akik természetesen repülővel utaztak, a legkülönbözőbb helyekről indulva.
Volt idő, amikor a magyar honvédség még megmaradt kétmotoros Antonov gépeinek egyikén röpültek. A közel fél évszázados matuzsálem sebessége folytán az út Strasbourgig több óráig tartott. A himbálódzást és a turbólégcsavaros motorok fülsüketítő zaját alig enyhítette a felszolgálólányokat helyettesítő kiskatonák szíves kínálása. A koszt katonásan magyaros volt: rántott húsok, sült krumpli, vegyes savanyúság és rétes. A régi rendszerben előfelvételizett egyetemistaként szolgált a seregben. A szépen csengő hadnagyi rangig vitte. Tudta, mi a seregben a módi. A felszolgáló vette kacsintással nyomatékosított megjegyzését, „bélelve kérem”, s a kólát már az amerikai cowboyok prosztó italával keverve hozta. Nem árt az óvatosság. A képviselők vidáman iszogattak.
A szürke katonai repülőgép félelmetes küllemével nagy feltűnést keltett mind a kolléga képviselők, mind a strasbourgi, pontosabban entzheimi repülőtér alkalmazottai körében. A gépmadár farából rámpa ereszkedett le. Nem ejtőernyősök ugrottak le róla, nem deszantosok gördültek ki belőle terepjárójukon. Öltönyös, diplomata táskás képviselők jöttek ki, korántsem harciasan masírozva.
A német autópályákon kocsizni szombat-vasárnap nem üdítő foglalatosság. A német polgárok imádnak utazni, ilyenkor kerékre pattan az egész ország. Többnyire négyre. A campingek csurig telnek, a kerthelyiségekben szaporán fogy a barnamártásos hússzelet, knédli, kolbász és a sör.
Ők is összekötötték a kellemest a hasznossal. Meg-megálltak útközben. A vezetőnek pihenni is kell, bár nem építettek a kisbuszba tachométert. Miután csak vasárnap délelőtt szállt le Frankfurtban a gép, amelynek utasait fel kellett venniük, beugorhattak valamelyik német kisvárosba egy üdítő sétára.
A kisbusz egyébként Strasbourgban, mint szárazföldi komp szállította a képviselőket a hotel és az Európa Tanács szemrevaló épületcsoportja között. Nem vette túl gyakran igénybe, inkább a csatorna partján sétálva ment el munkahelyéig. Útközben be-bekukkantott a strasbourgi polgárok kertes kis palotáinak ablakán. Szemrevételezte, mennyiben tért el életmódjuk a hazaitól. Sokban… állapította meg.
A közismerten jómódú strasbourgi polgárok, mint a francia polgárok általában, az eszüknél vannak. Így történhetett meg, hogy kétszer is egy szocialista párti fiatalasszony lett a polgármester, a párthoz tartozást felülírta a szakértelem. A város töretlenül fejlődött, a buborék ablakos, „holdjárónak” becézett villamosok hangtalanul suhantak a gondosan ápolt fűben eltűnt sínpáron.
A francia választások többnyire kétpólusúak, bal- és jobboldal hagyományos, demokratikus és többnyire békés szembenállása jellemzi őket. 2002-ben azonban megdőlt a szokásos rend. Nem a szocialista kihívó jutott a második fordulóba, hanem a szélsőjobboldali Jean-Marie Le Pen. A franciák észbe kaptak. Még a nem éppen baloldali érzelmű strasbourgi polgárok is. Igaz, az utcára nem mentek ki. Ott fiatalok tüntettek, összefogásra szólítva a szélsőjobb jelölt ellen. Ám a derék nyárspolgárok nem sértődtek meg, ha a tüntetők miatt álldogálniuk kellett a dugókban. Sőt, Mercedeseikből, Jaguárjaikból, márkás kocsijaikból dudálva bíztatták a tüntetőket. Chirac mellé álltak még a baloldaliak is: „Franciaország nevében és a népünk hasznára vissza kell utasítanunk mindenfajta szélsőséget. Megkérek minden franciát, hogy a demokráciára szavazzon, a szélsőjobboldallal szemben.” A Nagy Francia Forradalom eszméi úgy tűnik, nem vesztették érvényüket.
Vasárnap délelőtt Frankfurtban beszálltak a képviselők. Kellően rózsás hangulatban. A gyakori utazgatások bónusza biztosította az első osztály kényelmét és szolgáltatásait. Bár a jegyet az országgyűlés vette, a bónuszt ők élvezték. Folyékony formában is. Vidáman trécselve közeledtek a kisbuszhoz.
Alig helyezkedtek el, feltűnt nekik a kék táska.
– Hú, de meleg van…
– Inni kéne valamit.
– Mi van ebben a táskában?
– Sör – vallotta be kénytelen-kelletlen.
– Milyen rendes a hivatal, hogy gondolnak ránk.
Mit lehet erre válaszolni? A hat doboz esti frissítőnek került a táskába, Ferenc napközben a volán mellett nem ihatott. Csend. Kínos várakozás. Dönteni kell. Végül nyílik a táska, a dobozok hátra költöznek, enyhítik a szomjat – egy időre. Bő fél óra múlva közakaratból a kocsi befordul egy kisváros főterére. A képviselők lekászálódnak és beveszik magukat az egyik teraszra. Napsütés, készséges pincérek s máris ott előttük a habzó sör.
A buszt el kell tenni, szabad hely messze van. A segédszemélyzet dolgát elvégezve visszafelé gyalogol. Izzadt hátukra tapad az ing. Ellépdelnek a söröző társaság mellett. Vidám, de nem hívogató integetés. Évődés kacaja. A képviselők egymást ugratták. Persze csak úgy szordínósan.
Nagyot nyelt, cserepes száját megnyalta. Egymásra néztek Ferenccel.
– Menj oda és igyál egyet…
– Úgy látod, hogy hívtak?
– Nem úgy néz ki – volt a lakonikus válasz a pilótától.
– Gyere, meginvitállak egy fagylaltra – próbálja valahogy revanzsálni a pilóta sör felett érzett veszteségét.
– Húzzunk el innen – értett egyet Ferenc.
Másnap beugrott a kis algériai fűszereshez s feltöltötte a kék táskát. Fülében csengtek Zita szavai: „Ne feledkezz meg Ferencről, a kezébe tetted az életed…”
Milyen egyszerű a dolog.
Hazaút.
– Ugye elhozod nekem ezt az alkatrészt, nyújt egy ötvenest az egyik képviselő a vezetőnek. – Nem nagy ügy, csak át kell kelni az Európa hídon a túlpartra, a német oldalra.
Neki, nekik semmi nem az. Hisz ők a képviselők. A hatalom részesei. A közjó védelmezői. És rohan, hogy mielőbb hazaérjen.
Nagyméretű kerámia kakas. Művészi kvalitásai akár egy kerti törpéé. De nagyon kell valakinek. Remekül illik a kertbe. Ám a repülőre nem fér fel, ráadásul össze is törhet.
– Ugye elviszitek?
A kérdés formális. Lehet nemet mondani a képviselőasszonynak?
Vagy jó három órán át, térde között rögzítve utazik a kakas, amíg Frankfurtban nem ürül a busz és végre bevackolhatják a csomagtartóba. Puha, ütésálló csomagok közé. A kakas szerencsére kukorékolás nélkül kibírta a feladóig.
Töltőállomás Budapest határában. Várakozás. Távolban a képviselőasszony fehér autója.
– De jó, hogy elhoztátok. Sietek, mert vár a család az ebéddel. Kihűl a pörkölt, a süteményt már kivettem – nyugtatja meg a segédszemélyzetet.
A két férfi közös erőfeszítéssel beemeli a csomagtartóba a baromfiudvar ikonikus kerámia urát.
– Ugye nem sérült meg? – A képviselőasszony fürkésző tekintettel nyugtázza, hogy felesleges volt izgulnia.
– Pont ez hiányzott a kertben – jegyzi meg, s már ugrik is be a kocsiba. Felbőg a motor, kipörög a kerék s a kakas gúnyos pillantással néz vissza a hátsó ablakból.
– Na hogy ízlett a süti? – kérdi szelíd iróniával Ferenc.
– Legalább olyan jó volt, mint az az üveg bor, amit a nagys’asszony a kezedbe nyomott.
Másnap a parlament fényűző folyosóján találkoztak.
– Elszámoltál a maradék pár euróval?
– Az utolsó centig – erősítette meg Ferenc.
S ott keringett a patinás levegőben Az ember tragédiája mondata:
„Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy…”
Festő a strandon
Már akkor is alig ismertem fel
a fészkükből zuhanó csupasz cinkéket,
amikor látszólag lágyabb volt a világ,
és a roncsolási vágy erősségét
nem rögzítették okostelefonok.
Nem indult nyomozás, törölték a
helyszíni szemlét, macskák lopták el
a bűnjeleket. Csupán az érzelmek
maradtak a szabadtéri szobában.
Tantárgy lett a madárfelismerés,
így sem lett könnyebb azonosítani
halottakat, túlélőket. Itt röpködnek
valahol láthatatlan cinkéim,
zavarják a térerőt.
Megtalálom őket, pszichológusom
erkélyén ülnek, gyakorolják
a szabadesést.
Nyél nélküli hasító fejsze röppen,
gerlék nyitnak utat kavargó füstben,
megfulladnak, a vágás könnyedén
elér. Naponta rám talál a vas, rátalálok
a halott gerlékre. Szerelem sem lobban,
tűzgyújtási tilalom idején.
Mint kimerült meztelen testek csoportos
szeretkezések után, hasábfák hevernek
az udvaron érzéketlenül. Lefekszem közéjük,
szálkás akác a párnám, kunkorodó forgácsot
fúj hajamba a szél. Aki eddig fagyosan nézett
forró ágyjelenetek után, unottan nyújtja
kezét, felsegít. Túlméretezett körme letörik.
Veszélyes az érzelem nélküli kapcsolat,
pontos piktogramon áthúzott szív vérzik
a vonat ajtaján. Itthon az elfojtott kályha,
duruzsolás helyett böfög. Elfogy a hasábfa,
elfogy az élet, nem kell hozzá balta,
pusztító ének, állunk egymással szemben,
elhatárolódva, önmagunk részeként.
Megszokásból begyűjtöm lejárt
szavatosságú mosolyod, szirup-eső
csap az esernyő alá, szőrös hónaljban
csomósodik az émelyítő nyár.
Meggymagokkal lövöldöz egy ősszel
végleg visszavonulni készülő fa,
körömkefével súrolom karomon a piros
foltokat. Betárazom a csont-töltényeket.
Hipermangánt veszel, káromkodások
után fertőtleníted számat. Mégsem
tetováltatom akácok tüskéivel, lazuló
bőrömre kimondhatatlan neved.
Részt veszek sikertelen mentési
gyakorlatokon, a sziréna bele sem kezd
az éles visításba.
Átöltözöm magányos embernek,
egyszemélyes nézőtéren szurkolok
magamnak.
A gízai piramisok közül kellene
kiválasztani azt, amely hajnalban is
meleg, mint a kezed. Tapadós cipőt
húzni, sakkozni kellene, előre görnyedve,
lólépésben ballagni száznegyvenhat
métert felfelé.
A csúcson egyensúlyozva befogná
szemünk a teret. Látnánk üres
szobánkat, a megmaradt száraz
virágokat a feldőlt vázában. Látnánk,
mi történt velünk, a távolban
feltűnne a szabadság széles szárnyú
madara, és egy szétfeszített kalitka
repülne az égen.
A piramis kövei átvennék szívünk
ritmusát, hogy ne görögjünk le,
egymásba kapaszkodnánk vagy
a faragott kövek illesztéseibe
mélyülne körmünk. Egyszer
eldől minden.
A legmagasabbat, a Hufujét választom.
Téged választalak.
Mentálisan enyhén retardált, szkizofrén nőbeteg. Terhes. Nem tudja, ki az apa. Mielőtt átkísérem ultrahangra, a nővérek megfésülik, tiszta köntöst keresnek neki.
– Na, milyen szép lettél, Zsuzsika.
Boldogan mosolyog.
Két számmal nagyobb papucsban csoszog mellettem az udvaron. Néha motyog valamit maga elé. Szépen süt a kora tavaszi nap.
A szülészeten várnunk kell: vizit van.
Egy ajtó mögül kiáltozást hallunk:
– Nyomja!
– Jaj, Istenem!
– Nyomja! Még!
Befut az apa, kezében slusszkulcs, virágcsokor. Nyomában a kipirultan pihegő nagymama és a férje, alacsony, ősz bácsi. Izgatottan toporognak. Az asszony zsebkendővel legyezgeti magát.
Felsír az újszülött, nyílik az ajtó, pillanatra belátunk a fényárban úszó szülőszobába, az apát szólítják, beesik a nagy csokorral, nővérek futkosnak, valamelyik odakiáltja az idős párnak:
– Kislány!
– Óóó… – A nagymama arca felragyog, kezét összecsapja, a plafonra emeli tekintetét. Oldalán a bácsi zavartan babrálgatja a nyakkendőjét.
Zsuzsika nézi őket, szája elnyílik. A folyosó végén felbukkan az orvos, akihez jöttünk.
A vizsgálat után indulunk vissza.
A pszichiátriára.
Szépen süt a kora tavaszi nap.
Lassan csoszog mellettem a nagy papucsban.
Keze a hasán, a csíkos férfi köntös alatt.
Sír.
– Emlékeztek még a Lacikára? – kérdezte Dia nővér. Éppen túl voltunk az ebédosztáson, a betegek az asztaloknál szürcsölték a levest, mi négyen – Dia, Erzsi, Márta és én, az „új fiú”, aki még csak pár hete dolgoztam a pszichiátrián, mint betegszállító –, a nővérszobában ültünk, kezünkben műanyag pohárban gőzölgött a frissen lefőzött kávé. A két másik nővér a fejét rázta. Dia folytatta: – Lacikára a 9-esből. Egyszer nagyon leromlott az állapota. Félt. Mindentől, mindenkitől. Elbújt a takaró alá, a reggelihez sem volt hajlandó kijönni, nem is erőltettem, az éjjeliszekrényére tettem az ételt, megérintettem a vállát, a takarón át éreztem, mennyire reszket.
„Lacika, a reggelid”.
Csend.
„Lacika, muszáj enned. Egy falatot legalább. A kedvemért.
„Nem kell – hangzott tompán a paplan alól. – Kenyércsücsköt akarok”.
Hát persze, csaptam a homlokomra, hogyan is felejthettem el?! Lacikának ugyanis az volt a kedvence.
A konyhában összeszedtem, ami kenyérvéget csak találtam, zacskóba szórtam, bevittem neki.
„Nézd csak, Lacika”.
Lassan – nehogy megijesszem, mert akkor kiszámíthatatlan, hogyan reagál –, szóval óvatosan lehúztam róla a takarót, és nyújtottam felé a serclit.
Két kezébe fogva az arcához emelte.
Forgatta, nézte, nézte.
„Kenyércsücsök – suttogta áhítattal –, kenyércsücsök”.
És elmosolyodott.
Dermedten álltam.
Tessék, egy dilinyós, ahogy kint mondják.
Akinek a boldogsághoz elég egy szikkadt kenyércsücsök.
Szoktattam magamat – nem a csendhez, mint Attila a csillámló sziklafalon, hanem a honvédség világának hangulatához. A Lobogó című lap szerkesztőségében megismerkedtem a fiatal, és már sikeres íróval, Gáll Istvánnal. (Később ő írta A ménesgazda című film alapjául szolgáló regényt.) Pista kibújt már a határőr uniformisból, amelyben sok ezer bajtársával együtt a nyugati határszakasz aknásítását vagy aknamentesítését végezte el. Ő lett az Írószövetség DISZ-titkára. Ajánlotta, hogy lépjek be, és én be is léptem. Ezzel természetesen nem kerültem a „lélek mérnökeinek” tiszteletre méltó társaságába. Mint ahogy az ifjú humoristák klubja sem biztosította, hogy befogadjon a MÚOSZ.
Karikaturistáink egyre gyakrabban rajzoltak vízfejeket, szemléltetve, hogy az adminisztráció túlnőtt az elfogadható mértéken, a Hivatal rátelepszik a termelésre, visszafogja, gátolja. A cenzúra engedélyezte a „görbe tükröt”, de úgy állította be, hogy a bürokrácia láthatóvá váljék benne, ám a szovjet jelenlét, az alacsony bérszínvonal, a Párt hatalmának gyengülése egyelőre takarva maradjon. Nem tudtam, hogy nálunk a motorkerékpárgyárban és az egész trösztben jellemző-e a vízfej. A jelenségről vagy inkább folyamatról csupán az újságokból értesültem.
A bükkszentkereszti erdőjárás friss emlékével is magyarázható, hogy megszületett bennem egy szatirikus vers témája. Erdei történet. Ez lett a címe.
Hogy hol írtam? A gyorsvasúton? A kettes villamoson? Vagy még a gyártelep utcáin, „a vágányok között”? Akár itt, akár ott, végül is papírra került. A papír pedig – kézírásommal persze – a Szabad Ifjúság irodalmi rovatához, Eörsi István kezébe. Onnét a nyomdába, a nyomdából a standokra.
Ott, ahol csak lombsusogás hasít be a csöndbe,
tölgyfaágon ül a Bagoly, Erdőország bölcse.
A pókháló-telefonon parancsot ad éppen:
a begyűjtött adatokat kartotékba szedve
számolnak az ágas-bogas nagy tölgyfa tövében.
Készítik a kimutatást, hogy az egész évben
mennyi mézet termel a Méh, s mennyi lesz az ára,
mennyi megy majd exportra és mennyi a kaptárba.
S mert a kaptárbeli dolgok igen fontos tények,
legjobb lenne megkérdezni magát a kis Méhet.
Futár száll a zümmögőért azon minutába,
s bevonják a Kimutatásügyi Bizottságba.
Pár hét múlva Méhecskénk egy gyűlés szünetében
barátjával, Légy szomszéddal találkozik éppen.
Nos, mi újság? – kérdi a Méh. – Rossz színben vagy, látom.
hogy megy sorod, mi a dolgod, kedves Légy barátom?
Mi a dolgom? – felel a Légy. – Ugyan, ne is kérdezd!
Amíg te itt ülésezel, én gyártom a mézet.
Az Engels téri írótársaság, élén Timár Gyurkával, megdicsért az allegorikus versezetért. A Körbe akkor már velem egyívású, sőt, egy-két évvel fiatalabb poéta és novellista tanoncok is jártak. Többek között az újságírónak készülő H. Barta Lajos, Viczián Erzsi, Kocsis János és a Kölcsey Gimnázium önképző körének tagjai, Nyerges András, Tabák András, Simor András. Sokszorosított lapjukban tőlem is közöltek verset.
Asztalon fekvő kecskefej
Magadat túlélő halott vagy –
már nem tart rád igényt a rendszer,
s ne hidd, hogy visszatérsz majd egyszer.
Hol lakhatnál? Otthonod már nincs…
utcákon, parkban élni bűntett,
a törvény most keményen büntet –
miért csúsztál le, nem érdekli,
még vegetálhatsz, ameddig hagy.
Talán az idén elvisz a fagy!
Vendégsor Sajó László: Szieszta c. verséből (6. vsz.)
Fekete kancsó és halálfej
Nem tudja, a tengerpart nyelte le az álmát vagy az a kiélezett illat vágta ketté, amit a nagymama kertjében érzett péntek délután, a liliomból és gránátalmából összeszőtt íz meg egy kis bodza is feltűnt benne, mint zárójelekbe szorított zamat. Ült egy hintaszékben a vízparton, belesütött a szemébe az ébren-lét. Mégis egyszer csak otthon találta önmagát, a szokásos fotelben, a monitor előtt.
A fény pazarlón ömlött a vízcseppekre. A hullámok feltorlódtak, begörbítették a hátukat. Majd összetörtek. Kavicsok fröccsentek a magasba. Az árnyak körülnyaldosták a sziklákat és összeütköztek a széllel. Mintha szikrázott volna az ég alja. Nem sejtelmes, nem is titokzatos volt többé a tengerzöld vízágy. Csak olyan, mint a drágakövek a dobozban. Élettelennek tűntek, pedig minden sejtjük, molekulájuk eleven volt. Csak a szemlélő, a radar volt a hibás. A néző.
Megállt a drogéria előtt. Korongvattát vesz. A bolt előterében egy kép volt kifeszítve az óceánról. Mintha Virginia állna ott. Fehér pólóban. Épp egy sirálynak dob oda egy halacskát. A biztonsági őr odafirkál a poszter-tapétára egy szívet. Legszívesebben felpofozná. Pont a szőke nő pólójára ír, hogy ne látszódjon a bimbózás.
A teatojást is pótolni kell. Odaajándékozta a barátja feleségének az eszközt, olyan elegáns csomagolása volt. Ebben benne rejlett a történetszerűség esélye. Olyan hideg volt a keze, amikor átvette a teatojást. Rokonszenves lett rögtön, mert örülni tudott ennek az apróságnak, a bonbon hidegen hagyta. Ebéd közben folyton nézegette. Kézfején rázókeverék éktelenkedett, valamilyen pók-, vagy szúnyogcsípés miatt. „Valami megmart az üvegházban tegnap.” Legszívesebben megsimogatta volna.
A szállodában sem ment le róla a nyomás. A fürdőszoba kádja is megöregedett. A lefolyónál olyan, mint a farmer a trafikos nő fenekén. Törülközik. Nézegeti a vízcseppeket a lábszárán. Minek felitatni azt, ami olyan helyes? Kedves. Jól néznek ki, igaza van Virginiának. A vízcseppek gusztusos jelenségek.
Egy Szkrjabin-prelűd bombasztikus ihletettsége váltotta ki nála ezt a fölfoghatatlanul eksztatikus érzést, amikor úgymond, az abszolútum belépett a tudatába. Legalább is úgy érezte, tapasztalta? Hogy a végtelen kiömlik a nyelvére. A teljesség elhódítja a sorsát, természetét és a lelkét, a múlandóságtól az időtlenség számára. Az örökkévalóság állt ott a kád mellett meztelenül, ő megrettent. Elmúlt a rezignációja, helyét valami emelkedettség-féle vette át.
Majd a fogasról lerántotta a köpenyt. Belebújt a szövetbe. A tegnap részévé vált. Mindig múltnak gondolta a ruhát. Amibe visszamászunk, amikor menni akarunk valahová. Legalább azt már ismerjük. Ettől függetlenül soha nincs időnk fölvarrni a lefittyent gombokat. Csak konstatáljuk a renyheségét a cérnának. Majd elfelejtjük, amikor hazaérkezve, levesszük. S egyszer csak: eltűnik a gomb. (Mint a gond.)
Egyszer majd nagyítóval is megnéz egy vízcseppet. Hátha van benne egy kis mag. Vagy valami csontocska. És le lehet hántani a húsát a vízcseppnek és megenni. Boncolni szeretné a vízcseppeket, mert hiszi, hogy van bennük lélek. És erő. Amivel lemossák a piszkot a testről. Íme, a jelen folydogáló múltja. Ezt Borges mondotta.
A lépcsőházban pókhálót lát a kijárat felett. Elvesz egy reklámújságot a postaládák alól és leszedi az összeszövődött dzsumbujt. Hirtelen a női szeméremszőrzetre emlékezteti a pók csinálmánya. Kár összekuszálni. Fizetünk a takarításért. A pókot futni hagyja. Pedig látja, a fal adja a másikat. Bebújik egy cementezetlen résbe.
Az utca széjjelmegy, mihelyst kilép a kapun. Szép Ernő: A jázminok illata című regénye indul így. Hopp! Ahogy átmegy a delikvens egy ajtón, a másik dimenzióban lekapcsolják a villanyt. De utána egy pillanat alatt kitisztul a kép. Ott vannak a fák, a hóbuckák és egy pocsolyában az égbolt. Szegény! Leejtette a tulaj.
De a fantázia lehajol érte és regisztrál a diagnózis. Végrehajt az agy. Összerakja a figyelem a képet. A járda kirakat melletti sávjából visszahúzódik egy levelibéka.
Kerékpárizzót kell vásárolnia. Betoppan az üzletbe, rögtön ráköszön a postás. „Itt a levele!” Ahogy átveszi a borítékot, megérzi a kézbesítő esőkabátjának dohos szagát. Eszébe jut a nagyapja, aki piaci árus volt. Nála hagyták őt a tavaszi szünetre egyszer, tizenkét évesen. Egész nap körtét és őszibarackot evett. Estére belázasodott. Fiatal, csinos nagynénje borogatta a homlokát. Kati. Lehajolt hozzá, a párnáját igazgatta, ő meg nézte a dekoltázsát.
„A dombok összehajló szárnyai.” Mondta Kati. „Kóbor pamutszálak hajszolják a sóhajt.” A papa elárulta róla, hogy túl érzéki. „Úgy leszakítanál most egy szőlőfürtöt és megkóstolnád a verandán? Ugye?” Betette a mellei közé a kezem. „Ne légy bizalmatlan!” Suttogta és kirohant.
A levélben arról kapott hírt, hogy megkapta a Kék Karizma folyóirat díját, amely a legjobb reklámszöveg írójának járt. Akkor elhatározta, felkeresi nagynénjét, Katit.
S mond – jó éjszakát.
A csillagok: pillanat
hevében fölizzó gyermekek álmai,
ártatlan-szapora csókok,
peronon váltott búcsú
az ölelésbe fojtva.
Kedvedért fenntartom
az egésznek látszatát, bár széthull
ez az est is,
emészt, fölfal, pestis,
vidék és Pest is,
tudom, a szánalom…
De ne aggódj,
maradok már nélküled
a gondolatjel, melyre fölfeküdhetsz,
ha kedved úgy tartja.
#15
mikor önmagát
a közepébe vonja
megszűnik a csend
#28
közös reggelek
állandó ütemére
mozdul csak a csend
#29
voltidőben jött
és nem hozta el a fényt
amit megígért
Borsodkőváron még nem láttak ilyen esőt.
A hirtelen jött nyári zuhatag leverte a port Sarkadiné félkész háza tetejéről, és bekergette az ácslegényt a gázszagú konyhába.
– Jó kis zivatar, kell is a földnek! – mondta, miközben dolga nem lévén, segített krumplit hámozni a vacsorához.
– Értesz is te a földhöz, Jóska! – kontrázott Sarkadiné, született Szénási Rózsa kacéran. – A te kezed nem arra való, hogy kapáljon.
Jóska nem értette a célzást, mire Sarkadiné csábos pillantást vetett rá a tűzhely mögül, amin csaknem megfőtt már az édes csőkukorica.
– Épp jókor jön ez az eső Jóskám! Amúgy is ideje volt már, hogy pihenj, még megszakadsz itt nekem, olyan lelkesen dolgozol odafenn a tetőn. Na, ülj le, ide mellém! – hívta az asztalhoz, miközben kiszedte a kukoricát egy vájdlingba hűlni.
Jóska állt még egy darabig, egyik lábáról a másikra, nem tudta, elfogadja-e a kínálást. És hogy ez a meghívás vajon mit is jelent pontosan. Beszéltek ezt-azt Sarkadinéról a faluban; akadt bőven, aki elhitte a pletykát. Azt mondják, ha valaki nagy szolgálatot tesz az özvegynek, nem mindennapi jutalomban részesül. Testi jutalomban. Persze hajlamosak a férfiak lódítani, túlozni, főképp, ha már alaposan leöblögették dicsekvéseiket a Bükkalja kocsmában. De akkor is! Mi van, ha a történetek igazak? Ha a szép özvegy Sarkadiné Rózsika tényleg meghálálja a kedvességet?
Odaült hát.
Rózsika formás asszony volt, még így negyven derekán is. Fiatalon ment férjhez, és fiatalon is özvegyült, miután a jó Sarkadi Jancsi otthagyta a fogát a Don-kanyarban. Néhány hónapot voltak csupán házasok, a kicsi lány pedig alig pár nappal apja halálhíre után született. Hogy a természet vagy a gyász csalta-e előbb ki az anyja méhéből, azt csak a Jóisten tudja.
Az egész falu segítette őket a háború utáni nehéz években, hiszen Rózsika túl fiatal volt az özvegységhez, és túl fiatal ahhoz is, hogy soha többé ne szeressen. Vagy ne adja oda magát másnak. Eltelt azóta tizenhat forró nyár és kemény tél; a pletykákat a fel-felbukkanó szeretőkről mindenki ismerte, de szinte senki nem beszélt róla. Elfogadták, de ki nem mondták. Talán akkor meg sem történtté lehet nyilvánítani, vagy akár azt is mondhatnák, hogy hazugság az egész. Ki tudhatja végső soron, mit érdemes erről később nyilatkozni, és mit nem…
Jóska végignézett a keseszőke hajú, szép bőrű özvegyen, kinek dús mellét nem húzta még le az idő, kinek csípeje is épp annyira volt telt, amennyire jó ízlésű férfi azt kívánhatja. Átkarolta végül a derekát, és kezét ezen a csípőn nyugtatta. Elvette az asszony előtt heverő meleg kukoricát, és enni kezdett. Rózsa kapott az alkalmon, és beleharapott ugyanannak a kukoricacsőnek a másik felébe. Így falatoztak addig, amíg össze nem ért a szájuk. Akkor aztán Jóska felkapta a szép özvegyet, a kályha melletti heverőhöz vitte.
Odakinn hevesen zuhogott a meleg nyári eső.
– A fene essen ebbe a zuhatagba! – szitkozódott Csépányiné Aranka mérgesen. – Most nézd meg Pistám! Elveri a magnóliáimat, tökreteszi az estikémet! A fene essen belé!
Csépányi István ült a foteljában, és újságot olvasott. A gyerekek csak úgy zajongtak fejük felett az emeleten, nyilván megint püfölték egymást.
– Engem sokkal jobban izgat, hogy elverné a meggyet, ha jég is esne. – Vakkantotta oda jajongó feleségének, fel sem nézve az újságból, de Aranka csak mondta tovább. Kis idő múlva Csépányi felemelte tekintetét.
– Szólj Marcinak, hogy jöjjön le!
Cigarettára gyújtott.
Aranka dühösen ellépett az ablaktól, és az emeletre vezető lépcső felé indult.
Nem sok emeletes ház akadt a faluban, de az iskolaigazgató, Csépányi Pista kivételes embernek számított. Néha, külföldi kapcsolatainak köszönhetően, még olyan luxuscikkek is akadtak a házban, mint az eredeti arab kávé vagy az amerikai cigaretta. Csépányi jó viszonyt ápolt Kékediékkel is, bár ő maga nem volt a párt tagja – időnkénti elnéztek ezt-azt egymásnak.
– Miért hívott, apuka? – állt meg előtte kipirult arcú, 13 éves fia, aki szemmel láthatóan egy testvérháborút hagyott ott a hívásra.
– Kisfiam, tudod mi az a Szputnyik?
A fiú szeme felcsillant. Apja odaadta neki az újságot, ő pedig leült a nappali kanapéjára, és mohón olvasni kezdett. 1960. július 28-át írtak.
Ismét Szputnyik a világűrben! Micsoda szenzáció!
Csépányi elmélázva, de elégedetten nézte kisebbik fiát. Fiatal korában őt is lenyűgözték a technikai újdonságok, meg is tanulta a fizikát, a géptant rendesen. Miután elvette Arankát, tanítani kezdett, és meglehetősen gyakran törte a fejét valami saját találmányon. Bármin, amit még soha, senki más előtte meg nem alkotott; akármin, amire később, vén és ráncos korában remegő kézzel rámutatva azt mondhatja – reményei szerint számos – unokájának: nézd, ezt én találtam ki! Én csináltam elsőként…
Csépányi István soha nem lett feltaláló, de szenvedélye a gépek, a mechanika iránt mindvégig vele maradt, és a helyi iskolában szívesen tartott délutáni foglalkozásokat az elemistáknak. Legnagyobb melegséggel mégis az töltötte el szívét, hogy fiatalabb fia örökölte szenvedélyét, és ösztönös érdeklődést mutatott a gépek, azon belül is leginkább a repülőgépek iránt. Szeretett eltűnődni azon, hogy fiai előtt egy új, technikai forradalomba hajló korszak áll, ez pedig értelmet adott az idő folyásának.
Lábdobogások futottak végig fejük felett, majd egy labda ütemes pattogásának hangjai. Pillanatnyi csönd után Máté vágtatott le a lépcsőn, kezében kedvenc bőrfocija, másik kezével pedig felrántotta öccsét az újság mellől.
– Elállt az eső, megyünk a rétre!
Nem volt kérdés, nem volt válasz. Marci kénytelen-kelletlen otthagyta az újságot, cipőt húzott, és követte Mátét az elülső virágoskerten át a kapu felé.
– Ha nyakig sárosan mertek hazajönni, végig vágok rajtatok! – kiáltotta utánuk Aranka, bár tudta, hogy hasztalan.
A fejük búbjáig összekenik magukat, mire beesteledik.
Marci utált focizni, Máté imádta.
A rét a falu utolsó háza után kezdődött, és elhúzódott bő száz méteren keresztül, egészen a hegyoldal lábáig, ahol ilyenkor már zöld harasztok és gombák nőttek. A hegyoldal enyhén indult meg, de néhány perc séta után, amit egy jól ismert csapáson lehetett megtenni, emelkedni kezdett, és az edzett férfiaknak is nagy erőfeszítésbe került, hogy felkapnak az ösvényen. Meredek haladva aztán elértek egy régi vadászlest. Korábban egy teljes ösvény vezetett felfelé, de még gyerekkoruk kezdetén elmosta felső részét egy heves esőzés utáni földcsuszamlás. A meglazult talaj megadta magát, és kihívás elé állította a jövő túrázóit.
– Azt hittem, focizni megyünk – duzzogott Marci, bár titkon örült, amiért nem kell a labdával foglalkoznia, ugyanakkor csalódott volt, hiszen számára a foci nem a labdajátékot jelentette, hanem valami egészen mást: Teleki Zolit.
– Ne nyafogj, fogunk majd focizni is, de előbb keressük meg a többieket.
Marci nem is szólt többet, mert a „többiek” szó hallatán visszatért zsenge szívébe a remény. Hogy mégis láthatja, ma is találkozhat vele: Teleki Zolival. A fiú Máté legjobb pajtásaként vonult be az életébe, és amióta csak ismeri, csodálta, felnézett rá, annak ellenére, hogy csupán két évvel volt idősebb nála. Akárcsak Máté. Marci kicsinek érezte magát Zoli mellett, aki már szőrösödött – tavaly hirtelen hőség tört a falura, ezért focizás után fürödtek kicsit a hegyi patakban, ekkor figyelte meg Marci ezt a szőrösödést –, izmosodott, és néha megjelent már egy-egy szakállpehely is. Marci arca csupasz volt, és máshol sem büszkélkedhetett ilyen téren. Teleki Zoli, a maga nyúlánk, de erős testével, rövid, világosbarna hajával, vagány arcélével és lezserségével maga volt a tökéletes kamasz, olyan, amilyen Marci soha nem lesz, bár nem is törekedett rá. Ő csak – valami belső késztetésnek engedve – csodálni akarta, követni őt, a közelében lenni. Önmaga se értette igazán.
Felkapaszkodtak a kitaposott ösvényen. Itt már nem emelkedett olyan éles szögben, meredeken a Várhegy. Még néhány lépés, és láthatóvá válik a nyugati bástya, amint figyelő tekintetével az utat őrzi. Az erdőben frissen kihajtott levelek illata szállt, az útról az eső által felvert friss por nedves illata. A kövek ódon szaga, a moha aromája, és a nyáron nyíló cserjék émelyítő virágzásának elegye csak később jutott el hozzájuk, amikor az út egyre szélesebbé és tisztábbá vált. Közeledtek.
Önarckép bagolyként
Végül a 16. századi várrom teljes egészében feltárult előttük, és megérkeztek a néhai kapumaradványokhoz. A falak itt-ott beomlottak már, de egy nagyobb szakaszon jó állapotban voltak, a lépcsők kitartottak. A kövek réseiben zsenge, zöldellő kúszónövények pihentek, leveleik otthont adtak gyíkoknak, bogaraknak.
Átsétáltak a vár belsejébe, ahol megannyi kőrakás, omladék feküdt látszólagos összevisszaságban. Egykor itt is belső falak húzódtak, folyosók kanyarogtak. Kissé beljebb állt még néhány fal, köztük átjárás volt, még csigalépcső maradványai is kivehetőek voltak a sarokban.
No és a tornyok! A négy bástya, amiből csak egy volt viszonylag ép, a többi töredékesen meredt az ég felé, és tekintett le védelmezően az egykori várurak birtokaira. Marci tudta, hiszen járt már odafenn, hogy remek kilátás nyílik az egész falura, a rétre, de még a főútra is, amíg az el nem veszik egy kanyarban, és tekeredik felfelé, a magasabban fekvő települések felé. Tiszta napokon még az átellenben emelkedő erdős hegy oldalában lévő szovjet bunker bejáratát is ki lehetett venni – igaz, jó szeműek gyakran fegyveres őrt is látni véltek a kerítés mentén.
Bacchanália bagollyal
Marci most is megindult a torony felé, hátha ott találja a többieket, de Máté visszahúzta.
– Nem mehetsz egyedül, még kicsi vagy!
Ezzel lehetett legjobban cukkolni őt, és ezt mindenki tudta. A gyermekségével.
Máté megállt a termekbe vezető fal tövében, szája elé kezével tölcsért formált, majd elkiáltotta magát. A hangra egy közeli fészekből madár rebbent fel, a visszhang pedig visszahahózott. Aztán csönd lett, csak a bogarak neszezését és fű lassú hajtását vélték hallani.
Marci ösztönösen bátyja mögé húzódott, mintegy biztonságot keresve. Nem tetszett neki ez a csend. Máté hátranyúlt, megrántotta az öccsét, és elindultak a fedett teremrészbe.
A néma kő hidege áradt mindenhonnan. Lábuk előtt évszázadok elhalt, majd újra kinőtt és újra elhalt aljnövényzetének maradványai, szélviharok által befújt kórók és ágacskák darabjai, csigaházak és kavicsok hevertek. Minden léptük recsegett-ropogott, de ami kellemetlen érzéssel töltötte el Marcit sokkal inkább az volt, hogy a lépések, zörejek visszhangzottak az évszázados falakról, és körbefogták őket. Ha nem érezte volna gyerekesnek, belekapaszkodott volna Máté karjába. De büszke természet is volt, ezért nem tette.
A hátsó teremrészhez vezető rövid átjáróban hangfoszlányokra lett figyelmes, ám ezek nem az általuk keltett lépések visszhangjai voltak – más tónusú hangok, fojtott, elhaló, majd újra emelkedő emberi hangok. Máté is halhatta őket, mert megállt, ujját szája elé téve csendre intette öccsét, aki a kevés beszűrődő fény miatt alig látott ebből valamit, de tudta, mit akar a testvére. Mozdulatlanságba dermedtek vakon, a sötétben.
A hangok immár tisztábban kivehetők voltak; elfúló nyögések és apró sikolyok szűrődtek ki a hátsó teremből, mely egykor a vár konyhája lehetett. Marci megijedt, szíve és gyomra összeszorult. Ezek a hangok a képzeletében még nem álltak össze teljesen, de belül tudta, érezte, hogy valami másról van szó, hogy neki most nem kellene itt lennie, nem kellene ezt hallania, ám ha megmoccan, leleplezi magát. Mátéra nézett, aki befogta kezével saját száját, de a szeme csillogása és szemgödrének íve elárulta, hogy nevet.
Marci nem bírta tovább; sarkon fordult, és elrohant. Át a termeken, végig a folyosón, ki a várudvarra. Megállt, hogy kifújja az addig visszatartott levegőt, és ekkor meghallotta a mormogást maga mögött; a falak közé szoruló, egyre hangosabb beszédet. Futott hát tovább, ki az útra, be az erdőbe. Hallotta, ahogy a testvére kiabál utána, azt akarta, álljon meg, de ő nem lassított. Kalapált a szíve, összezavarodott, értett és mégse értett semmit. Csak azt tudta, hogy el akar futni innen, sokáig és messze, és ha majd odaért, ahol már senki sem láthatja, gyerek módjára végre kiengedni a könnyeket, amelyek már úgy szúrták szeme sarkait, akár a legélesebb tűhegyek.
Nem telt túl sok időbe, hogy megtalálják. Máté vette észre, ahogy a vadászles alatt ül, hátát egy kőnek vetve. Látszólag egy termetes tölgyfa törzsén zöldellő mohakolóniát tanulmányozott, de lélekben teljesen máshol járt.
– Ne mondd, hogy nem hallottad a kiabálásomat! – ripakodott rá a fiú, de Marci arca meg sem rezzent. Még mélyen ülő, barna szemét sem vetette rá, csak bámulta tovább a mohatelepet, szinte már látni vélte az apró spórákat.
– Mi van öcsi? Mi bajod? – emelkedett fölé Máté.
– Megijedtem – suttogta a kisebbik fiú, hárítva ezzel a további kérdezősködést.
Ekkor szokatlan dolog történt. Máté lekuporodott mellé, és átölelte a vállát. Rendkívül ritkán volt olyan, hogy testvére kimutatta volna a szeretetét. Legtöbbször önző, uralkodó, harsány természetű volt, időnként durva is. Marcit meglepte az ölelés, de nem bánta, ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy a bátyja továbbra is gyereknek tekinti, ráadásul egy ijedős gyereknek, akit meg kell védeni.
– Nem féltem, csak megijedtem – próbálta menteni a helyzetet, de abban a pillanatban, amint kimondta, megbánta, hiszen ezzel csak megerősítette, hogy nem elég bátor, nem olyan, mint a testvére, vagy akár Teleki Zoli.
– Figyelj Marci, azok a hangok nem szellemek voltak, hanem Zoli és Kata a konyhában. Biztos csak játszottak, és direkt csinálták, hogy megijesszenek minket.
Marci tudta. Nem volt biztos benne, hogy kivel van ott benn a Teleki Zoli, de azt tudta, hogy mit játszhattak. Kínosan érezte magát, amiért úgy tesz a bátyja előtt, mintha bevenné ezt a hazugságot. Mintha teljesen vak lenne, még ha látnia sem kell, mi az a játék. Tudta, hogy az ő bálványa egy lánnyal van odabenn. Ahogy azt is tudta, hogy most valami furcsa történik, hogy amit érez, nem lehet más, mint egy sokat halott, de eddig nem érzett dolog: a féltékenység.
– Gyere, keresnek a többiek is – húzta fel Máté a földről. – Most már mehetünk focizni.
Marci legszívesebben azt mondta volna, hogy már nem akar, hogy soha nem is akart, de késő volt. A tölgy mögül előlépve szembetalálkozott Teleki Zoli vállával, és azonnal kiszaladt a lába alól a talaj. Zoli elkapta, és átemelte a földből kiálló gyökérzet fölött. Erős, nagy tenyerei és hosszú karja volt.
– Megvagy, öcsi – mosolygott rá, azzal a szívtipró mosollyal, amilyent csak írni lehet, de látni szinte soha.
– Azt hittem, kísértetek vannak a várban – hadarta Marci. – Nem akartam elfutni, de egyre közelebbről hallottam őket.
Maga sem értette, miért ragaszkodik ehhez a hazugsághoz, hiszen egyáltalán nem ezt gondolta. Pontosan tudta már, hogy nem kísértetek voltak odabenn, talán csak tudat alatt megpróbált védekezni az ellen, hogy kellemetlen helyzetbe hozza Zolit, és meg akarta menteni őt a magyarázkodástól.
– Hol van Kata? – kérdezte Máté.
– Hazaküldtem. Ő is… megijedt – vigyorgott Zoli. – Ügyes lány, hazatalál.
Csak évekkel később derült ki, hogy ez nem igaz. Csepregi Kata annyira szégyellte magát, hogy sokáig nem állt szóba Teleki Zolival, a várromból pedig hazaszaladt ugyan, de inkább a szégyen űzte, semmint az ijedtség. Hosszú ideig nem is mutatkozott eztán gyerekek társaságában, csak az iskolába és a varrószakkörbe járt el.
Máté vezette a sort hazafelé menet az ösvényen, középen Marci ballagott, és mintegy hátvédként Zoli. A két nagyfiú arról beszélgetett, hogy kiket kellene beszervezni a készülő futballcsapatba. Marcit ez nem érdekelte. Ő emlékezetből a hangokat ismételgette vissza magában. Leértek a Várhegy aljára, átvágtak a réten. Máté elszaladt a mellette kezdődő Viola utcába, befordult az Egres utcába, és hamar maga mellé gyűjtötte Soós Bandit és öccsét, Jancsit, két házzal messzebbről pedig Simont, egy nagydarab erős fiút, aki szakácsnak tanult, és már éppen nagykorú volt. Simonnak nem volt sok kedve a játékhoz, élőben nézni vagy rádióban hallgatni inkább szerette. Ő állt az egyik fakapuba, amit Jóska ács állított fel nekik tavaly, Marci pedig a másikba. A Soós-testvérek játszottak Máté és Zoli ellen. Bíróra nem volt szükség, ha szabálytalanság merült fel, a játékot megszakítva vitatták meg együttesen a dolgot. Persze előfordult, hogy a heves összeszólalkozásokon kívül kisebb verekedések is kerekedtek. Ilyen helyzetek után nyakig piszkosan tértek haza, Máté a verekedés közbeni földön fetrengéstől, Marci pedig a szétválasztásban való próbálkozás miatt.
Egész játék alatt Marci csak tűnődött a kapuban. Gondolatai Teleki Zoli kalandjáról egészen az újabb Szputnyikig terelődtek. Amikor az első mesterséges bolygót felbocsátották, megdöbbent az egész világ – legalábbis keleti felének melle dagadt a büszkeségtől, míg a nyugati felét sokkhatásként érte a hír. Marci kisgyerekkorában látott már repülőgépeket, akkoriban valami katonai támaszpont lehetett a közelben, mert majdhogynem napi rendszerességgel húztak el a feje és a hegyek felett. Aztán elmaradtak. Mennyire szeretett volna, akár csak egyszer ő is rajta ülni az egyiken, a levegőből letekinteni a várra, látni a völgyben elfekvő falut, kikeresni odafentről a házukat…
Szeretett mindent, ami a repüléssel kapcsolatos, a Szputnyikok pedig külön érdekességnek számítottak, hiszen magasabbra és messzebbre jutottak, mint a legjobb repülőgépek valaha. És ha ez nem lenne elég, a Szovjetunió azt is megmutatta a világnak, hogy a Szputnyikokon utazni is lehet. A második mesterséges holdba szíjazott kiskutya messzebbre jutott, mint az ember. Marci igazán sajnálta, hogy a kutyus nem élhette túl az utazást, hogy senki nem simogathatta meg a kis hős rövid szőrű bundáját. De egyszer, egyszer talán eljön az idő, hogy nemcsak kutyák, hanem emberek fognak a fülkében utazni, erre mutatott, hogy ez már az ötödik műhold volt, sőt! Nem is mesterséges hold volt ez, hanem űrhajó, két kiskutyával, de még ember nélkül!
– Miért nem figyelsz, te Isten csapása? – merengéséből Máté szitkozódása riasztotta fel. Gólt kaptak, mert Marci elmerengett.
– Legalább próbálnád meg kivédeni!
Marci rebegett valami sajnálkozásfélét, de nem igazán érdekelte, hogy vesztésre állnak. Haza akart már menni, elfelejteni a várat, végigolvasni az újságban, mi mindent írnak a Szputnyik-űrhajóról.
Sötétedéskor végre elindultak. A Soós-testvéreket és Simont elhagyva végig mentek az Egres utcán, és elköszöntek Zolitól. A szemben lévő házból Áts Jóska ballagott ki, aki nevéhez híven foglalkozását tekintve is ács volt, és épp Sarkadiné házának beomlott tetején munkálkodott. Odabiccentett nekik, és ment előre az út közepén, kissé imbolyogva, mint aki részeg. A képéről le sem lehetett törölni a vigyort.
Csépányiék háza az utca másik végén volt. A kaput orgonabokrok határolták. Csépányiné Aranka azzal vívott ki magának hírnevet faluszerte és még a környező településeken is, hogy nem volt még egy ilyen szép, gondosan tervezett és válogatott, szisztematikusan ültetett virágoskert, mint az övé. Egészen kora tavasztól, miután visszahúzódik és elolvad a hó, késő őszig, amikor már az összegereblyézett avart égetik más portákon, itt mindig volt virág. Ültetett virág, kis cserépben nevelt virág, dézsából előbújó muskátli, nagy cserépben télen benn, nyáron kinn nevelgetett leander…
A fiúk törtek egy-egy kardvirágot a kertből, és mielőtt anyjuk leteremthette volna őket a koszos ruha és a sáros cipő miatt, a kezébe nyomták. Csépányiné elérzékenyült, még az sem zavarta, hogy tulajdon ágyását csonkították meg fiai a virágért. Vázába tette, majd tisztálkodni küldte a gyerekeit, aztán enni adott nekik. Marci végre ismét hozzájuthatott az újsághoz, amit apja a nappaliban hagyott neki. Falta szemével a hasábokat, és egyre csak ért benne az elhatározás, hogy ő is repülni akar. Lefekvés után, álmában is csak zöldellő erdőket, könnyű hullámokra emlékeztető dombokat látott messze alatta elsuhanni, melynek egyikén roppant kőhalom emelkedik, és amelynek tornyából egy magas, kíváncsi szemű alak integet hevesen, a messzeség felé emelve az arcát. Teleki Zoli az, felnőtt férfiként. Marci pedig megbillenti feléje a gép szárnyait.
Kertek Vallauris-ben
Döbrög határán áll már a vásár
„Nézd hogy dühbe gurult mert elvettem húsz hitvány libáját
A mai fiatalság nem csak nyers-nyakas de úgy látom
Forrófejű is mi bezzeg ennyi idősen Berlint sarcoltuk
Hadik generális alatt a királynőért édes hazánkért
Úgy biza gazember kinek híjják apádat mi az hogy
Nem ösmerted hát anyádnak mi a neve mondsza
Piroska ejnye no Piroska milyen korású is vagy
Osztán te kölyök (nagyjából ennyi éve hogy elhagyott
Bennünket az a derék kis cseléd) tetszel nekem fiam
Gyer’ide itt a tíz forintod ámde takarodj haza rögvest
És el ne mulaszd megmondani édesanyádnak hogy én
az uraság tiszteltetem s lúdtollas párnáimról ő jut eszembe”
A rendszerváltoztatás-tudat küszöbén
„Jó asszony jó anya jó elvtársam voltál mindíg
drága Mariskám szépen is éltünk és hittünk
eszméink erejében de most mielőtt megtérek
mozgalmunk hősei közzé mint pártag a pártagnak
mondom teneked hogy az emeszpébe ne lépj át
Maradj benne a munkáspártba drága feleségem
És a fiainkat tartsd jobban kordába – ne menjenek
többé Lakitelekre ne terjesszék a Beszélőt
sürgősen szakiccsanak meg minden kapcsolatot
az ifju teknokratákkaI meg az idősebb reformerokkal”
A legjobb anya és feleség ekkor már egyáltalán
nem figyelt többszörösen kitüntetett férj’ urára
kit a koszorúér-elmeszesedéstől sem mentette meg a Pártja
„Ödön frakcióvezető lesz vagy főpolgármester
Richárd politikai államtitkár valamelyik minisztériumban
Az én legkedvesebb fiam Jenő pedig bankár” –
Isten engem úgy segéljen tisztára törölte mozgalmi múltját
Az öregek mesélték: a falut háromszáz évvel ezelőtt az árvíz rombolta le. A tavaszi esőktől megvadult folyó az egyik május végi hajnalon kilépett a medréből, átszakította a gátat. Az embereket álmában lepte meg. Olyan erővel érkezett, hogy elmosta a házakat, a templomot, az utcákat: csak páran maradtak életben. Ők aztán a városba költöztek, és igyekeztek elfelejteni a rossz emléket, régi életüket.
Az árvíz levonultával, úgy ahogy eltakarították a romokat, pár évtizedig háborítatlanul állt a terület. Aztán telepesek érkeztek, megtekintették az árvíz nyomait, és jó öt kilométerrel északra, egy fennsíkon, újra megalapították a falut.
A falu egy utcából állt, a telkek keskenyek, de igen hosszúak voltak. A telkek utca felőli végére építették a házat, a ház mögött veteményes kertet telepítettek, a veteményes mögött volt a termőföld, változó terményekkel, a telek végébe szőlőt, vagy akácost ültettek. A nyugati telkek végében ott állt a falu látképét meghatározó hegy, gyomrában az alvó tűzhányóval. Szürke dombja, mint valami óriási állat teteme tornyosult előttük. A falu új lakói a városban érdeklődtek a vulkán felől: mikor tört ki utoljára. Azt a választ kapták, hogy a város nem őriz emléket a vulkán kitöréséről. A lakók megnyugodtak, örültek, hogy a vulkánkitörés veszélyével nem kell számolniuk, a csendes hegy látványa kárpótolta őket a falusi élet egyhangúságáért. A hegy csúcsánál gyakran láttak felhőt; a természeti tüneményt hosszan nézegethették a tornác előtti padról, pipázgatva, elmerengve. A vulkanikus eredetű föld jól használható a szőlőtermesztésben. A falu a környék ismert bortermelő községévé vált.
A falu újraalapításánál ötven-hatvan évvel később, 1810–1820-ban tört ki először a vulkán. Október közepén, alkonyatkor, amikor az emberek hazafelé tartottak a szőlőből, remegni, majd rengeni kezdett a föld. A házak szinte azonnal összedőltek, akik a házon kívül voltak lehasaltak a földre: nem mozdulhattak, olyan erősek voltak a rengések. Aztán megindult a láva. Amit a rengések nem pusztítottak el, hamarosan a tűz martalékává vált. A láva mindent letarolt, elégetett. Aki épen maradt, mentésre nem gondolhatott. A Santa Clara – így hívták a hegyet – még hónapokon át füstölt. A megmaradtak közül páran, emlékeik elől, a halálba menekültek, a többiek messzi vidékre távoztak.
Ötven évvel később új telepesek érkeztek. Vezetőjük Juarez, a dédapám volt. Megtekintették a láva pusztította házakat, a töréseket a kőzetben, megvizsgálták a földet, és úgy találták, hogy a területet kár lenne veszni hagyni. Az elpusztított községtől tíz kilométerre, nyugatra, a tűzhányó lankáitól távol alapították meg a falut. A Mont Estrella nevet adták neki. Több utcát tűztek ki, mint az előző község esetében, a falu már inkább kisváros jelleget kapott. Háromszázan alapították Mont Estrellát, és ötven év múlva a szőlészet, mint jövedelmező megélhetési forrás segítségével a lakosság száma már ezer főre nőtt. Nagyapám 1870-ben, útban a jövendőbeli Mont Estrella felé, egy szamárral húzott kocsin született. A német hangzású, ezen a vidéken ritka, Rudolf névre keresztelték, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a híres német gazdálkodási módszerek meghonosításában jeleskedik majd. Dédapám gyakran mesélt nagyapámnak a tengerentúlon felnövekvő német gazdaságról, aminek eredményeit a helyi újságok túlzó híresztelései növeltek fantasztikussá. Dédapám elhitte ezt, és képzeletében tovább növelte az eredményeket. Nagyapám valóban jó vezetője lett Mont Estrellának. Az ő ideje alatt szép házak meg egy templom épült spanyol stílusban, karcsú tornyokkal, kecsesen kiképzett oszlopcsarnokokkal, kupolával. Apám 1923 áprilisában született, és szeptember végén, egy éjjeli órán ismét megmozdult a föld. A tűzhányó már messze volt, nem fenyegetett a láva, de a rengések nyomán mozgott a csillár, megmozdultak az ágyak, rezegtek a polcok és megrepedtek a házak, megrepedt a templom fala, pont az ajtó fölött, végigrepedt a föld a templom hossztengelyében, felszakítva a díszes burkolókövet. A károk tetemesek voltak: a házaknak csaknem a fele összedőlt, de gyakorlatilag minden ház javításra szorult. Apámat nagyanyám menekítette ki a szabad ég alá, futott, ahogy a lába bírta, letérdelt a porba, ahol már nem fenyegették az összedőlő házak, kezében a csecsemővel szemét az ég felé emelte, és kérlelte Istent, hogy óvja meg a csecsemőt, akit a születése előtt két hónapig mozdulatlanul fekve várt, lévén veszélyeztetett terhes, akivel huszonnégy órán át vajúdott, akivel szeptemberig már öt hónapot tölthetett, akit nagyon megszeretett. Ezer főből százötvenen haltak meg. Áldozatnak sok, de legalább nem mindenki halt meg, mint ahogy eddig mindig történt. A károk felmérése, kijavítása hónapokon át zajlott. A templom sérült meg leginkább. Megrepedtek és kitörtek az oldalfalon levő ólomablakok, a szobrok lehulltak a földre, összetörve hevertek. A legnagyobb gondot a templom tengelyében keletkezett törés, a harminc centiméter széles árok, és az összedőlt falak okozták. Nem lehetett az épületet javítani. A romokat eltakarították, az árkot betemették. Rentería atya hetekig járta a falut, hogy megérezze az új templomnak megfelelő területet, mígnem kiválasztott egy telket, ami Abundióé volt, a régi templom utcájával párhuzamos utcában, a régi templomtól kissé délre. Abundió tiltakozott, de a falu vezetése úgy határozott, hogy Abundió telkét használják fel az új templom építésére, házát, noha viszonylag épen maradt, lebontják, és egy új telket jelölnek ki neki a falu déli határánál levő újonnan parcellázott részen. A falu házait két év alatt sikerült rendbe hozni. Az új templom építésére a gyűjtést a földrengést követő ötödik évben kezdték el, azt akarták, hogy induljon be az élet, legyen miből adakozni. A templom tíz év múlva készült el. Rentería atya már öregen, őszen, szentelte fel. Ruháját a falu asszonyai varrták, süveget nem hordott, nem viselte el a fejfedőt. A felszentelésre augusztus utolsó vasárnapján került sor. Már reggel gyülekezni kezdtek a felhők, és délre beborították az eget. Nagyapám, a falu vezetője, óva intette a vezetőség többi tagját, Rentería atyát attól, hogy megtartsák a felszentelést. De a vezetőség, s különösen Rentería atya hajthatatlan maradt. Déli egy órakor, amikor az ég már teljesen elsötétült és a felhők elborították a napot, Rentería atya jelzésére Juan, a sánta harangozó megkondította a harangot. Rentería atya az égre emelte a szemét, ritkás ősz hajába belekapott az esőt hozó szél. Felemelte karjait, hogy az ég segedelmét kérje, áldás legyen az új templomon, amikor elkezdett szakadni az eső. A nép elkezdett rohanni otthonai felé; elsőnek a gyerekeket menekítették be a házakba. Rentería atya beállt a templom kapujába és elmosolyodott. A vihar csak másnapra csendesedett el, és a templom avatót csak egy hét múlva tarthatták meg.
Már apám volt a falu vezetője, amikor 1970-ben, egy december végi esős délutánon, ismét remegni kezdett a föld. A templom oltára megrepedt, sőt a repedés tovább haladt átlósan végig a főhajón. A házak nagy része ismét összedőlt. Az emberek közül, aki tudott, az utcára menekült, onnan, a földön fekve nézte a falu pusztulását. A falu lakosainak csaknem a fele, ötszáz ember megsérült, úgy kétszázan haltak meg. Pár hetes voltam akkor: karácsonykor születtem. Anyám kimenekített a házból és testével védett a széthulló törmelékektől. Életben maradtunk. A romok eltakarítása már január elején megkezdődött, amit nehezített a folyamatosan hulló eső. Az eső február végéig folyamatosan esett. Apám mondta is anyámnak a romok elhordásának egyik szünetében, a tornácon, a nyugágyban fekve:
– Rossz vége lesz ennek…
Anyám nem szólt.
Egy hét múlva apám, akinek rossz előérzete volt, berakott minket, anyámat és engemet egy csónakba és a megvadult patakra bízta magát. Evezni alig lehetett. Szerencsénk volt és a hegyi szakasz után a csendesebb, lapályosabb részen ki tudtunk kötni. Visszanéztünk a hegyoldalra, illetve arra, ami maradt belőle. Egyik társunk, aki az utolsók között hagyta el a falut mondta, hogy az eső fellazította, kimosta a talajt, és a hegyoldalról megindult agyag beterítette a falut.
Azt kérdezte anyám:
– Mihez kezdünk?
Azt mondta apám:
– Nem tudom még… De valahol, esetleg itt, ahol kikötöttünk, újra kezdjük…
Lándzsahegy
Festő és modellje
Pablo Picasso: Szék koponyával és könyvvel
Pablo Picasso: Ülő nő
Pablo Picasso: Sylvette
Pablo Picasso: Nagy vörös homár