görbe tükör

GAJDOS LÁSZLÓ

Nyílt levelek

Ezeket a nyílt leveleket már régen meg akartam írni, de nem találtam megfelelő médiumot. Most megtaláltam.

Nyílt levél újságírókhoz

A magyar nyelv roppant gazdag kifejezésekben. Válogathatunk bőven, ha cikket írunk, néha árnyalatnyi hangulatváltozást előidézve, néha csak úgy. Igen ám, de ezeket a kifejezéseket pontosan kell összeállítanunk, mert ha ezt nem tesszük, akkor olvasóink azt gondolhatják, hogy nem ismerjük édes anyanyelvünket. Nos, ha valakire gyanakszunk, hogy rosszat tesz, akkor írhatjuk – mondhatjuk (pl. ha kormányszóvivők vagyunk) hogy vaj van a fején, avagy teljesen azonos értelemben, hogy valami van a füle mögött.

Ám a kettőt nem lehet összecserélni, tehát az nem jó, hogy vaj van a füle mögött. (Kérem, ne védekezzenek azzal, hogy a vaj is valami! Most a nyelvi sajátosságokról beszélünk, és nem a vajság milétéről.) A Magyarságkutató Intézet például kijelentheti, hogy kakán – a francba, kákán) is csomót keresünk, de addig békéljenek meg azzal, ami van.

Nyílt levél filmek szövegének – címének fordítóihoz

Nem tudom, hogy hülyének nézik-e a nézőt, vagy nem ismerik jól a film eredeti szövegének illetve címének eredeti mondandóját, de néha a ma­­gyar szöveg nem azt jelenti, amit az eredeti közölni akar. (Ez főként a fel­­iratos filmek esetén feltűnő). Tudom, hogy rengeteg a dolguk, gyilkosan rövidek a határidők, de azért ne változtassák meg a film értelmét.

Külön fejezetet érdemel a filmcímek fordítása. Miért nem jó egyetlen film esetén sem az eredet cím fordítása? Ennek világrekordere az a fordító (magyar? német?), aki Kósa Ferenc Tízezer nap című remek filmjét az alábbi címmel látta el: Zehntausend Sonnen (1965-ben). Ez egyszerűen ver­­­­he­­tet­­len. Gondolom, a német sci-fi imádók igencsak csalódottan jöttek ki a moziból. (A németül nem tudók kedvéért: a német cím visszafordítása azt jelenti, hogy Tízezer Nap. A helyes fordítás az lett volna, hogy ­­Zehtausend Tagen.)

A második helyért azonban nagy harc folyik. Jelenleg az esélyes az a magyar fordító, aki Steven Seagal híres filmjének (Mercenary absolution, fordítása: A zsoldos feloldozása) az alábbi címet adta ismeretlen okból: Az igazság mecénása.

Hihetetlen. A nemsokára megalakítandó Fordításkutató Intézetnek lesz dolga.

Nyílt levél Del Medico Imréhez

Kedves Del Medico úr, mérhetetlenül büszke vagyok, hogy a fenti két témában megelőztem.

Reszelő Viktória 11 éves

SEBESTYÉN JÓZSEF

A kutyás fiú

A fiú végigsétál a Király utcán egész a Hajós utcáig. Az agár türelemmel követte a fiú hosszú lépteit. A kutyát öt órára kell hazavinni, és ő elnyújtotta az időt a többi fiúval, akik a Dob utcában kugliztak.

Becsengetett, a cseléd nyitotta ki a kaput. Végignézett a fiún – második emelet tizenhárom – vetette oda, majd sietve elment a templom felé.

Az ajtóban a tanár úr felesége fogadta, szinte egészen átlátszó kék pongyolában, s ahogy lehajolt a kutyához egész kilátszottak alma formájú mellei. A fiút elöntötte az ismeretlen forróság. A szája is kiszáradt, s a szíve is egyre jobban vert.

– Most meg mit áll ott? – kérdezte az asszony.

– Palotás azt mondta, hogy egy… egy pengőt kapok.

– És? Mi olyan sietős, hogy nem tud maradni egy teára? – A fiú a fejét rázta. Ő bizony, innen, sehova nem siet.

Az asszony a szobába kísérte a fiút. Ő elfeküdt a szófán, a fiú az asztal mögötti fotelban szorongott.

– Mi a neve?

– Bús Levente – felelt a fiú.

– Bús? Egy ilyen szépség ne szomorkodjon – s kacagott, hogy egészen kilátszottak gyöngyszínű fogai.

– Igenis… dünnyögte halkan a teljesen felajzott fiú.

– Úgy hallom nem igazán megy a latin, igaz?

– Hát… a múlt héten is…

– Tudom, az a gonosz uram megint bevarrt egy elégtelent.

– Igen, de megérdemeltem! – vágta rá ijedten a fiú.

– Ha nem szereti a latint, akkor miben leli kedvét igazán? – és szét­­nyi­­tot­­ta formás combjait.

– Hát… én… én…

– Na, nyögje már ki. Atyaég, miért van ilyen zavarba. Egy kis gint?

– Gin? – köhintett a fiú. – Azt még nem… még nem ittam.

– Akkor itt a remek alkalom – mosolygott kacéran az asszony.

A bárszekrényhez lépett, a fiú most csodálhatta meg igazán kígyószerű testét, mélyen rúzsozott száját, melyre ráomlottak gesztenyeszínű haj­­fürt­­jei. Nem lehetett több harminckét évesnél. Megitták a gint, a fiú felállt és az ajtóhoz lépett.

– Hova siet? Nem segítene nekem?

– De. Persze.

– Jó. Akkor vetkőzzön le. – Az asszony elfordult és papirost vett elő. Mikor megfordult, a fiú még mindig ruhában állt értetlen arckifejezéssel.

– Nem értem…

– Mit nem ért? Ez művészet. Ön egy szép, csinos fiatalember. És tudja fiam, én a szépséget kutatom. Vegye ezt elismerésnek. Néró egész Rómát gyújttatta fel, csakhogy megénekelhesse a lángokat. Én csak ennyit kérek. Vetkőzzön.

A fiú vetkőzni kezdett. Egyik ruhát ejtette a szőnyegre a másik után.

– Úgy. Az alsónadrágot is. Ez az, és most feküdjön a szófára.

A fiú lefeküdt s a nő lágy tekintettel figyelte.

– Milyen gyönyörű. Mint egy romlatlan parasztgyerek. Fekete haj, tengerszín kék szemek…

Levette pongyoláját és a fiú ölébe ült, jobb melle rózsaszín bimbóját a fiú ajkához nyomta. A fiú egész teste remegett a vágytól, s fuldokolva hagyta, hogy a nő végigcsókolja még szinte pihétlen testét, s végül magáévá tegye egészen. Bús Levente ezen a délután még alig múlt tizenhat éves, s máris hazug árulóvá vált minden költőpojáca, kik a szerelmet, mint érinthetetlen könnyű tüneményt festették le, s még azzal is becsapták, hogy az valami lágy, fennkölt érzés.

A fiú maga alá rántotta a nőt, és szinte harapta annak ajkát, és vadul, mint aki nem ismer irgalmat, lefogta a nő kezeit és uralkodott rajta. Az ­asszony csodálta az ifjút, kinek még szinte tejszaga volt, és arcának rózsái egész lángvörössé váltak. Tekintetében megjelent a lángoló Róma s az összes sikolyt is hallotta, mit a könyörtelen őrült teremtett. A kéj pillanatában már csak egy könnyekkel küzdő félistent látott, kinek kamaszhaja egész betakarta a homlokát.

Vagy fél órát is tölthettek ebben a meghitt lázban, végül az asszony felállt, de az izzadt egész testében lángoló fiú még mindig a szófán hevert.

– Most menjen, kérem. A férjem bármikor hazajöhet.

Míg a fiú öltözött az asszony egyszer sem nézett rá, csak a papírra írt valamit.

– Itt az egy pengője, és köszönöm az ihletet.

– Mit írt a papírra?

– Semmiség, ezt csak úgy magamnak. Tudja, miután eljöttem Turáról, alig írok. Járt már ott?

– Még nem, de mindenképp elmegyek…

– Hát persze – mosolygott az asszony. – Tudja mit, magának adom. Na, csak tegye el, ne ellenkezzen. Hát Isten áldja fiam.

– Kézcsókom.

Kilépett az utcára, szinte lebegett. Elővette a papirost és azon nyomban olvasni kezdte: „csak nézlek, nézlek szerelmesen, szemed kék vizében, két szemem fürdetem…”

Már szinte otthon volt, mikor belebotlott Palotásba.

– Na, mi van papuskám? Milyen volt az asszonyka?

– Tessék? – értetlenkedett Bús Levente.

– Mit írt neked? – A fiú megmutatta neki az írást. Úgy érezte, egy világ omlott össze benne. Pont most, mikor érezhette azt a valamit.

– Itt az enyém, olvasd. Múlt hét óta van a zsebemben – s egy összehaj­­tott papírt dugott a bánatos fiú orra alá. „Csak csókollak, csókollak szerelmesen, ajkam fáradtságát, ajkadon pihentetem…”

A fiú összegyűrte a papírt, s megállapította, hogy az összes nő Nérói démonokat rejteget…

Zsíros Antal 7 éves

PETZ GYÖRGY

Feljelentés – az őrült

Akadt egy idióta. Egy feljelentő.

Ugyan már gyermekként tudta, mikor szinte még megbújt a homokozó szélén, és gyanakvó szemmel vizsgálgatta a világot, figyelte a rendszert, melyben nedves vagy száraz homokként értelmeződik minden lényeges, már akkor tudta, valami nincs rendben, és ezért hiába fordulna társához, óvónőhöz, szülőkhöz.

És később is, amikor kis szobáját zsinórokkal hálózta be, hogy oda ne lépjenek illetéktelenek, kis, riadt pókként lesett az egyik sarokból.

Az iskolákban különféle szervezetek akarták megkaparintani úgy, mintha maga törekedne feléjük.

Akadt egy rövidebb, templomi időszaka is, amikor vallomást akart ten­­ni, mert nem érti a szertartásrendet, az ostyát elrágta, és azt hazudta, hogy hazudott, mert nem tudott bűnt életében. Gyónásnak hívták, imá­­dat­­nak és dicsőítésnek, de ő nem érezte azt se ildomosnak, hogy valaki ve­­rekedés után pusztán azért dicsőítse, mert kevésbé jó.

Aztán a nők? Megosztani velük, aminek meglétében maga is bizonytalankodott, remélni tőlük, amit csak mutatnak, de maguk is híján vannak?

Hát akkor a karrier, mely egy olyan világ fejlődésében bontakozna ki, amelynek irányával messzemenőkig nem ért egyet?

A felnőtt élettől már eleve elment a kedve, de arra rádöbbent, mindezért azokat nem okolhatja, akikkel úgy, egyenként, igen jól megvan, akik szemében nem látta a furcsállkodás egészen apró szikráját sem. Akkor ki tehet erről a világról?

Meglehetősen eredeti gondolkodónak tartották. A jogra készült, el is végezte, de gyakorló ügyvéd nem lehetett. A világ ezzel is megmutatta abszurd és menthetetlen mivoltát. Pedig az ügyvéd úr csak sokak vágyát, titkolt szándékát formálta beadvánnyá. Botrány. Még olyan megátalko­­dott hivatalnok is akadt, aki kinevette, talán mert nem hozzá kellett volna beadnia. Azért jegyezzük meg a vaskos beadvány címét: Vádirat a világ állapota miatt a Teremtő ellen.

Amikor már ápoltként kezelték, akkor került elő számos más vádirata, többek között a robbanómotor, bizonyos műanyagok, fegyverek feltalálói és gyártói ellen.

FARKAS CSABA

Lúdláb és csirkenyak

Ó, azok a csodálatos, sós-kapros, valamint édes túróslepények (utóbbiak áfonyalekvárral)! Ezek voltak Olgi néni jellegzetességei, de ide sorolhatjuk az almás, idényben a meggyes pitét, a krémest, és a tökös-mákos rétest.

Mert nem úgy igaz ám a mondás, miszerint, ugye, valamibe mindent beletesz az ember, mint „Mari néni a tökös-mákos rétesbe”.

Nem, a tökös-mákos rétes igenis Olgi néni specialitása volt széles Balaton-­parton, és még befelé, belső Somogy iránt menvést, tovább.

Olgi néni tökös-mákos rétesében fahéj éppúgy volt, mint mazsola és reszelt citrom héja – előbbi a tökös, utóbbi a mákos rétes kihagyhatatlan alkotórészei.

S ki volt Olgi néni? Olgi néni egyike volt azon, régi világbóli pesti úrasszonyoknak, akik az ostrom idejét balatoni villájukban vészelték át. Itt húzták meg magukat, „persze csak ideiglenesen”, gondolta férjével, Kárpáthy méltóságos úrral együtt. Később aztán, mikor sokféle viszontagságon keresztülmenve följutottak a fővárosba, s megtekintették az egykori házuk helyén keletkezett bombatölcsért, kezdték sejteni: balatoni telelésükből lesz még – balatoni nyár.

Lett is! Olgi néni – a bombatölcsér partján – kezdett hinni a szemének, amely szemek sosem hazudtak (sőt rögvest fölfedezték például a Kárpáthy méltóságos felöltőjén mutatkozó bizonyos szőke női hajszálakat, mikor azok ténylegesen is ott voltak) –, szóval, Olgi néni szemei most azt mondották, még egyszer ház nem épül e helyen; Kárpáthy méltóságos – azaz Béla úr –, pedig, kezdett hinni a fülének, amely fülek, kellően jól értesültek lévén, szintén igazat hallottak mindig, így most azt, hogy ház ugyan még épülhet itt, de már nem lesz sosem övék – nos, Olgi néni és férje mindezeket a benyomásokat értékelve úgy döntöttek, tartósan berendezkednek a balatoni villasoron. Még szerencse, korábban ide menekítették a családi ezüstöt, továbbá néhány perzsát. Olgi néni mindenkinek csak három-négy perzsáról beszélt, amikor a beszéd elkerülhetetlen volt, de mikor Béla méltóságos már a tízediket tette pénzzé megélhetési okokból, a környékbeliek abbahagyták a számolgatást, Olgi néniéknek pedig villájukat meg kellett osztaniuk egy többgyerekes családdal. A Kárpáthy-villa ikerház lett, s az is maradt.

„Először azt hittük, prolik” – emlékezett Olgi néni, persze nem nekünk, gye­­rekeknek, hanem a felnőtteknek. Mire a kerti ünnepélyen szintén jelenlévő iker-társbérlők, Felvinczyék – akiknek a Felvidéken volt birtokuk, onnét zsup­­polták ki őket Békés megyébe, bizonyos Králikékhoz, akiké lett a ház a Kriván-hegy alatt –, nem bírták Tótkomlóst soká, s valahogy idekeveredtek a déli partra – térdüket csapkodták a nevetéstől, mint mindig, amikor Olgi néni újramesélte a történetet. „Azt hitték, prolik vagyunk. Ez jó…” – És bekaptak egyet-egyet a kapribogyókkal díszített süllőszeletekből, kenyér nélkül, mert a süllő, a balatoni fogas, szálka nélküli hal. Nyár volt akkor, Kárpáthy méltóságos (nekünk Béla bá’) már nem élt, Olgi néni idős volt már, Felvinczyék egy diabolikus unokabáty ötlete nyomán Alvincira magyarosítva éltek az ikerház egyik felében. Mi magunk egészen kicsik voltunk még.

– A tökös-mákos rétes meg úgy jött össze, hogy egyikünk mákra cserélt halat, másikunk sütőtökre – mesélte Olgi néni. – A krémes receptje az enyém, a lepényé a Marié, aki egy időben a Béláékál dolgozott, a pitéé megint csak az enyém… De ezeket meg nem ettük. Mindig lúdlábtortát hozattunk magunknak a Sachertől… Nem esszük most sem. Arra kérlek benneteket, gyermekeim, tehát – mondta Olgi néni a felnőtteknek –, ha jöttök, mindig lúdlábtortát hozzatok nekünk, egyebet ne, azt aztán szeretjük nagyon.

Azt kérded, Olvasó, mikortájban történhetett mindez? Sok-sok éve. Alvinciék házrészüket azóta eladták, helyükbe idegen költözött. Olgi néni pedig teljesen elszegényedett, majd – a télen ért el a hír, még karácsony előtt – meghalt, kilencvenkilenc évesen. Torkán akadt az az étek, amely a lúdlábtól legtávolabb esik e világon: egy csirkenyakból származó csigolya.

Czirók Roland 8 éves

megmentett oldalak

Az MTA kiemelkedő teljesítményű és mintaértékű erkölcsiségű professzorának szavai ma érvényesebbek, mint valaha

SZENT-GYÖRGYI ALBERT ^*

Psalmus Humanus és hat ima

Uram, ki vagy Te?
Szigorú apám?
Vagy szerető anyám vagy?
Aki a Mindenséget szülte meg?
Maga a Mindenség?
Törvénye, mely irányít?
Életet teremtettél, hogy visszavedd?
Teremtőm-e, vagy én alkottalak
Megosztani magányom és felelősségemet?
Isten! Nem tudom, hogy ki vagy,
De Tehozzád kiáltok gondjaimban,
Félek magamtól, embertársaimtól!
Lehet, hogy nem érted szavaimat,
De hangjaim szótalan is elérnek.

Első ima: Isten
Uram!
Te nagyobb vagy, mint teremtett világod,
És a Mindenség a Te lakhelyed.
Saját képemre formáltalak Téged,
Így lettél gonosz, irigy és hiú,
Dicséretre és áldozatra vágyó,
Ki megbosszulja kis vétkeimet,
Azt kívánod, Neked építsem házadat,
Míg embertársaimnak se étke, se lakása.

Isten! Hadd dicsérjelek, javítva a Teremtés
Nekem szánt szögletét, s betöltsem kis világom
Jószándékkal és fénnyel, boldogsággal, meleggel.

Második ima: A vezetők
Uram!
Vezetőket választunk, hogy vezessenek minket,
S Neked szolgákat adunk, Téged szolgáljanak.

De a vezetők nem Hozzád vezetnek,
Békét óhajtó, néma hangunkra nem figyelnek,
Hatalomtól megszálltan űznek emberre embert,
S a Neked adott szolgák már nem Téged szolgálnak,
A hatalmat szolgálják, és megáldják a fegyvert,
Amellyel kínoznak, ölnek a Te nevedben.

Isten! Oly vezetőket adj, akik a Te szolgáid,
Akik Hozzád vezetik, békében vezetik
Az emberhez az embert.

Harmadik ima: A szív és az elme
Uram!
Adtál szívet szeretni, szomjazni szeretetre.
Elmét, hogy gondolkodjunk és alkossunk vele.

S én betöltöttem szívem félelmes gyűlölettel,
És a szív az értelmet, hogy megépítsen szörnyű,
Gyilkos szerszámokat.

Széttörni a világot, magam, s társaimat,
Megrontani az élet megszentelt anyagát.

Isten! Tisztítsd meg szívemet, értelmemet emeld fel,
Testvéreimnek testvére legyek.

Negyedik ima: Energia és sebesség
Uram!
Az anyag titkos erőit feltártad előttünk,
Hogy nehéz munkánk könnyítsd s felemeld életünk,
Hangunknál sebesebben tanítottál utazni,
Hogy embertől embert ne válasszon el a távol.

Mi kínálódva bombákba préseltük az erőt,
Hogy a föld messzi sarkaiba repüljön,
Nyomort és pusztulást hozzunk az emberekre,
Felperzseljük a földet, hogy üresség legyen.

Isten! Ne engedd, hogy ledöntsem az élet templomát,
Hadd, hogy tudomásommal magasztaljam a létet,
Legyen rövid életem méltósággal teli.

Ötödik ima: A Föld
Uram!
Azért adtad a Földet, hogy rajta éljünk,
Megmondhatatlan kincseket halmoztál bensejébe,
Képessé tettél rá, hogy értsük alkotásod,
Könnyítsük munkánkat, megfékezzük az éhezést, a kórt.

Mi meg azért ássuk ki a kincseket, hogy
Elherdáljuk félelmes, pusztító eszközökre,
Leromboljuk velük, mit mások építettek,
És végül ellenünk forduljanak.

Isten! Add, hogy a teremtésben társaiddá legyünk,
Hogy megértsük és tovább jobbítsuk tetteid,
Hogy itt, glóbuszunkon biztos otthonra leljen
A jólét, boldogság és a harmónia.

Hatodik ima: A gyermekek
Uram!
Elválasztottad a férfit s a nőt, hogy kölcsönös keresésben
A lélek legmélyebb húrjain a legmagasabb harmónia szóljon.
E keresésből jönnek gyermekeink, a kedves gyermekek,
Hozzánk fordulnak tisztán, tapasztalatlan.

S én gyűlölettel, félelemmel, előítélettel töltöm elméjüket,
Bunkeremben az élet sötétjét, hiábavaló törekvést tanulnak,
S ha felnőnek, nemes tettekre készen
Módszeres gyilkosságra késztetem őket,
Erkölcs nélkül leélni legszebb éveiket.

Isten! Mentsd meg a gyermekeimet,
Mentsd meg értelmüket,
Hogy romlásom ne ronthassa meg őket,
Mentsd meg életüket,
Hogy a másra fogott fegyver ne őket érje,
Szüleiknél jobbak lehessenek,
Hogy majd felépíthessék saját világuk,
Szép, tiszta, méltányos, jót akaró világot,
Hol béke és szeretet uralkodik
Örökké.

Beney Zsuzsa fordítása

^* Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas magyar orvos, biokémikus, a magyar, a szovjet és az amerikai tudományos akadémia tagja és 1945–1947 között nemzetgyűlési képviselő. Ő a Szent-Györgyi Albert-díj névadója. Díjai: Fiziológiai és orvostudományi Nobel-díj, Lasker-díj - Orvosi alapkutatások kategóriában, Kossuth-díj. Oktatás: Eötvös Loránd Tudományegyetem, Semmelweis Egyetem, Cambridge Egyetem, Szegedi Tudományegyetem [vissza]

Nagy Fruzsina 10 éves

in memoriam

E számunk zárásakor kaptuk a hírt, hogy elhunyt Szabó Imre (1952-2019) nyelvész, egyetemi oktató, eszperantista műfordító, néprajzkutató. Folyóiratunkban korábban rendszeresen jelentek meg versei. Következő számunkban búcsúzunk tőle. Emlékére közöljük alábbi összeállításunkat.

VADÁSZ JÁNOS

Hétköznapok fárosza

                                        Szabó Imrének

homlokba hulló bongyor fürtök
pirosló pufók angyalarc
bölcs szavak és laza fröccsök
izzó tekintet száz kudarc

szonettek rondók ős-remények
szeresd – hangtalan esdekel
harsonái hűs nyomdagépek
gáncsvető tudd: nem esik el

alázza bár nyomorral szennyel
balsors – zeng szárnyas éneke
mindőnkért híven rendületlen

hétköznapok fárosza: éke
korodnak – démonok ellen
óvjon szivárvány azúr ege!

SZABÓ IMRE

Csak kellék

Gyönyörű vagyok, mint lélegzet
hajnalban: friss harmatot lépek,
tüzet adok kölcsön az égnek,
míg érzed, tőled szívet veszek.
Nárcisznak vagyok tükörképe,
testvére a valótlan szépnek,
szirmaimnak lángjában égek,
és szállok a menny közepébe.
Csak magam, mindig csak egyedül,
egyszerre vagyok alul s felül.
Szerelemben is csak egyetlen.
Sóhajtást törni, szívet venni:
új sminket rakok – csupán ennyi,
mert csak kellék, csak díszlet minden.

Momentfotó

Fényben az arcom,
rád gondolok.
Üsd el, vihar, üsd el,
e világ búbaját,
vized futva vigye
szívemnek bánatát!
Fényben a lelkem,
rád érez éppen.
Fuss, vihar, fuss,
messzi földre fuss!
Talmi átkod ejtsd el,
fuss, vihar, fuss!
Fényben a szívem,
rád dobban éppen.
Szállj vihar, messze,
hozzáföldre szállj,
szívem, ha veszted,
új szívet találj!

Saturita

Állsz előttem az áradó fényben.
Áradó fény, állsz előttem.
Óvnálak, védnélek ezer lélekkel,
áldó, féltő tenyerekkel,
csak ragyoghass ég és föld között.
Mert én vagyok az ég,
s én vagyok a föld;
örökké kitöltesz engem
emlékeim s ábrándjaim között.

Alma

A gyönyör fája csak két almát terem,
kígyó kell, hogy leszakítsa,
a világanya emlőjét letépje,
szomját csak úgy csillapítsa.
Jöttél, nem is jöttél, csak megjelentél,
mint déli nap, hajad derű,
amerre jársz, mindig virágzást viszel,
de lépted múlás, keserű.
Magamat mégiscsak öledre adtam,
gyönyörnek ürügyén adtam,
álságos kígyóként rád furakodtam,
fullánkkal melledhez kaptam.

Az éjszaka képei

Mottóul
Minden csorba kell legyen,
a világ ettől tökéletes.

Előszóul
A tükörbe néztem.
Nem tekintett vissza senki.
A lelkem töltögetem,
de sem emlék, sem álom,
sem pillanat, sem porszem…
A várost rohantam éjen át,
éreztem, amint átzúdul rajtam,
s nem akad fönn semmi.

Tárgyalásul
Meggyűlt a bajom
a szavakkal!
Kimondom őket,
s befelé elenyésznek.
Már nem mondok semmit,
tekintetté, simogatássá,
lélegzetté alakítom őket,
verejtékké a bőrömön.

Utószóul
Hálnak az utcán, ennyit láttam.
Arcomra húztam nagykabátom.

Apám

Arcod, amíg volt, ezer grimasz
szabta-kínozta, szegény apám,
mikor fiad, a dőre pimasz
mélázott egy-egy vers hallatán.
Mit sem ért neked a szó, ha szép,
s nem hasznot hoz, mint a kapanyél.
Ki vele él, mind csak henyenép,
henyékről henye módra regél.
Bár a szó leüti a napot,
lehet, életre kél a halott,
de mit ér, de mit, talán semmit,
ha falat kenyér nem jön szádba tőle,
pőre szekéren kutya bőre,
istenít s elveszt. Az istenit!

Anti-Sámson

Düledező remények közt
állok, mint az anti-Sámson.
Tekintetem meghordozom
a növekvő pusztuláson.
Jó két karom van, szorítom
a templomnak két oszlopát,
jaj ne, meg ne omoljanak!
A tarthatlant tartom tovább.
Hajam kinő, mint a remény
sűrűsödik, erősödik,
mint a vetés jó tavaszban,
életet is hoz reggelig.

Hová?

Türkiz palástját félrehajtja
s bekukkant az ég, mosolya nap,
szava szellőt szól, és rámadja
fél boldogságát. Árva, ha kap
egy sonkás zsemlét, úgy örülök!
Ki is lépnék tán csalán, bürök,
ecetfák közé, a kágyiló
nedvedzte földre a kinyíló
világ kapuján, de egyszerre
spirálok futnak, mind befele;
fognak magukhoz, s visznek, visznek
vissza a homály szobájába.
Hová is futnál? Csak a kárba!
Maradj csak! Így boldognak hisznek.

Vízivárosi

Vízivárosi költő leszek.
Miattad csupán. Egy délután,
egy este, ha a szív felrezeg,
elég. És eldől minden, bután
vagy bölcsen. Eldől. És miattad.
Csajkás legények dala villant
vízen és holdon. De te adtad
a visszajáró időt. Pillant
rám, vigasztaló és biztató
a Várhegy. Lelked tiszta szó.
Omnibuszok most iramulnak,
hajókürt réved távol-messze,
századokon át kérdi: lesz-e
nyugalmas álma szívnek, múltnak?

Dajka Dániel 13 éves

koszorú

Ady Endre halálának 100. évfordulója kapcsán

BARANYI FERENC

Krónikás ének 2018-ból

                                „Iszonyú dolgok mostan történülnek”
                                (Ady: Krónikás ének 1918-ból)

Iszonyú dolgok most is történülnek,
népek falakhoz űzve menekülnek,
bűnösök rég nem – csak jók keserűlnek,
s ember hitei vakhitté hevülnek.

Ember hajléki barlanggá ürülnek,
szívek, tűzhelyek hullamód kihűlnek,
kedvelt szűzeink bordélyt nem kerülnek,
s szürkéknek szürkén szürkék hegedülnek.

Rosszkedvű anyák vonakodva szülnek,
labdázó fiúk labdát máshol űznek,
lévők s leendők egyaránt gyérülnek,
s lámpás, szép fejek világolni szűnnek.

Farkasok birkák nyájába vegyülnek,
gyilkosok vértől meg nem csömörülnek,
halál-mezőkön hollók tömörülnek,
télire tápnak végtagokat gyűjtnek.

Pásztorok nyájuk vesztén lelkesülnek:
buták, beléndek-beszédnek bedűlnek,
ünnepet már csak torzsalkodva ülnek,
piros dühükbe belefeketülnek.

Hergelt parasztok vadakká törpülnek,
nem kaszát fennek: karmot köszörülnek,
földönfutókat durván kiseprűznek,
ma még csak ütnek – holnap ők is ölnek.

ADY ENDRE

István király országa

István királynak a napja van ma. Hivatalos ünnep, munkaszünetes nap. Nem sok szerencsénk van a hivatalos ünnepekkel, de István király vala­­mi­­vel ünnepiesebb mégis a többi hivatalos ünnepnapnál. Némely kál­­vi­­nis­­ta helyeken félnek csak tőle. Ott is inkább a „szent” jelző miatt.

Egyébként azonban okos dolog volt ünneppé tenni e napot s még oko­­sabb volna, ha jól tudnánk ünnepelni István király napján.

István király napja ennek az országnak s a magyar nációnak volna névnapja. Mi így gondoljuk. Az ilyen napon egy kicsit illenék a jubiláns­­nak jobban foglalkoznia magával, mint máskor teszi. Erre talán soha sem volt még nagyobb szükség, mint most.

Vannak dolgok, eseményesek, életre szólók és nagyok, melyeket kü­­lö­­nös módon elfelejt vagy nem mer megírni a krónikás. Eseményekről, nyi­­lat­­kozatokról tudunk jó sokáig s nem merünk csak diskurálni róluk. Ott van a király híres mondása, hogy ő „hiába élt”, ha Magyarország külön vám­­területhez jut. Már a verebek is csiripelték, mikor akadt egy „bátor” zsur­­naliszta, aki leírta.

István király országával kapcsolatban sűrűen szaporodnak az elhallgatott események és nyilatkozatok. Csak úgy félve suttognak róluk itt-amott.

Arról nem beszélünk, hogy a francia sajtónak állandó témája egy nagy birodalom fölosztása, mely – nézetünk szerint – mihamar bekövetkezik, mikor e nagy birodalom agg uralkodója behunyja szemeit. Ez kalandos kis história s ne essék róla szó. De az már széltében tudott dolog, hogy jelentős, gondolkozni alaposan tudó emberek maguk között elborultan, desperáltan beszélgetnek fenyegető nagy veszedelmekről. István király országa, mely majdnem gyarmata egy másik, züllő országnak s mely csenevész, beteg testével egy futásra akart benyargalni a kultúrországok közé – bizony beteg ország. Koldus, mert szipolyozták s szipolyozzák. Magában nem bízó, mert másoktól függ. Ereje nincs, mert részei divergálnak. Hódításra képtelen a nemzetiségekkel szemben s ereje nincs, hogy leszámoljon a megbéklyózó feudalizmus maradványaival. Társadalma kialakulni természetesen nem tud. Itt még felekezeti harcok folynak. Itt még társadalmilag az őskorban élünk. Amit kultúrára áldozhatnánk, elnyeli Ausztria és a hadsereg. Mindezek fölött pedig az ország sorsát ka­­szi­­nó­­ban intézik.

A magyar politika pár év óta teljesen belemerült a reakcióba s egészen a kiváltságosak osztályát szolgálja. A nép vándorol ki. Az adózás alatt nyög az egész ország. Az antiszemitizmus szításával majdnem egy millió hasznos magyar embert iparkodnak elidegeníteni a magyar fajtától, míg a nemzetiségi politikánk gyávább, mint valaha. Közigazgatásunk, az állami életnek ez az esszenciája, mindene: példátlanul rossz. Szinte kevés reá az ázsiai jelző. Iskoláink nem tudnak embereket faragni, csak félembereket.

Íme csak úgy odavetve is milyen garmadája az átkoknak. Pedig ezek siralmas valóságok s könnyen növelhetnők ezt a garmadát háromszorossá s a tetejébe oda állíthatnók a reménybeli uralkodót, akit jezsuiták neveltek s aki nem szeret bennünket.

Lehet-e csodálkozni, hogy egy nagyelméjű magyar politikus bizalmas társaságban egyszer így sóhajtott fel:

– Ha csak a jó sors nem segít, ez az ország pár évtized alatt össze fog omlani.

István király napján, jubiláló napján a magyar nációnak s ez országnak, árva, sivár, csúnya, őszi kép kietlenkedik előttünk. Fent Budapesten foly­­hat a parádé s egész országban víg lehet a munkaszünetes nap, ebben a parádéban és vígságban nincs egészség és igazság. István király országa szálljon magába, ha lehet s ha van még ereje, készítse [magát] a közeledő veszedelmek ellen. A processziók, a zsolozsmák, a fentmaradt jobb kéz, sőt Mária sem, kinek ezt az országot anno dacumál fölajánlották, nem tudnak bennünket megmenteni. Ide új hit, új erő és új munka kell!…

Nagyváradi Napló 1902. augusztus 20.

Németh Hanna 11 éves

WIRTH ÁDÁM

Ady írásait mai szemmel olvasva

A kulturális értékek átértékeléséért, a nemzeti kultúra jobboldali kisajátításáért indított kulturkampf egyik célpontja Ady Endre. Forradalmi baloldalisága zavarja őket. Ezért aztán ki akarják ebrudalni a kultúrából, le akarják rombolni nimbuszát. Jobboldali politikai publicisták arról cikkeznek, hogy ezt a keresztény magyar embertípust, egyébként igen tehetséges ámde a baloldal által készpénzen megvett, léha életet élő, tragikussorsú költőt ki kell iktatni a magyar kultúrából. Tormai Cécile-t, Wass Albertet kell a helyére tenni. Jobboldali politikusok arról szónokolnak, hogy Tisza Istvánnak példaképnek kell lennie a jelen és a közeljövő ma­­gyar politikusai számára. Annak a Tiszának, akiről Ady azt írta: „Minden a Sorsé, szeressétek, / Őt is, a vad Geszti bolondot,/ A gyújtogató csóvás embert,/ Úrnak, magyarnak egyként rongyot.” A hazug kulturkampf sárdobálásával szemben fontos, hogy felidézzük a hiteles, igazi Adyt. Ennek eszköze, hogy olvassuk verseit és publicisztikáját. Mai szemmel olvasott verseiben tárul elénk igazi nagysága és időszerűsége: „Vagyok egy ágban szabadulás, béklyó, / Protestáló hit s küldetéses vétó”.

„Sem utóda, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse nem vagyok senkinek” – ezzel a dacos, kihívó kiáltással köszönt és tört be a magyar irodalomba Ady Endre új időknek új dalaival. Hetyke kijelentését arról, hogy ő senkinek nem utóda vagy boldog őse, beszédesen cáfolta egész költészete és publicisztikája. Verseiben és írásaiban büszkén vállalta a ma­­gyar múlt forradalmár gondolkodóinak és harcosainak örökségét, s azt remélte: halála után az ő harcait a jövőben folytató új forradalmárok lépnek majd nyomába. A hajdani idők egykori forradalmárai utódjának, céljaik és harcaik merészen új és bátor folytatójának („Legyek az új, az énekes Vazul”) tartotta magát, és harcait halála után végül is győzelemre vivő majdani forradalmárok új nemzedékének boldog őse szeretett volna lenni.

„Dózsa György unokája vagyok” – hirdette magáról. „Esze Tamás uno­­kája”. „Kend volt, Táncsics Mihály, a mi kora lelkünk”, „Vagyunk új Táncsicsok”, „Kendet áldjuk mint egy szentet” – írta.

Kend új rendet akart:
Mindenkit szeretni.
Mi más rendre vágyunk:
Vagy igaz világ lesz,
Vagy nem lesz itt semmi.
              (Emlékezés Táncsics Mihályra)

Igazi ősének és példaképének leginkább Petőfit tekintette. „Petőfi nem al­­ku­­szik s Petőfi a forradalomé”. „Nem skatulyázzuk őt, nem fogjuk ráfogni, hogy a történelmi materializmus már a vérében volt s idegeiben dolgozott tudatosan”. De ki kellett mondani, és Ady kimondta: Petőfi a „forradalom prófétája”, „egész korszakának szociális lelkiismerete” volt. „Úgy érezte előre a forradalmat, mint kutya a földrengést”. Petőfi szerint „a népnek csak akkor és ott van hazája, ha és ahol joga van”, „égbe a népet, pokolba az arisztokráciát”.

A forradalmak költőjét meghamisítók megpróbálták és ma is próbálják le­­­sajnált népköltővé, a szerelem dalnokává, valamiféle rím-forradal­­már­­félévé degradálni. Velük szemben Ady hirdette és vallotta: „Petőfi nem azoké, akik belőle 1849 óta élnek, de a mienk, mindazoké, akik Ma­­gyar­­országon a változás, a megújulás, a forradalom áhítozói és harcosai va­­gyunk”. „Szeretném, hogyha szeretnének, s lennék valakié” – írta Ady. Pe­­tőfi és Ady ma is azoké, akik a változás, a megújulás, a forradalom áhí­­to­­zói és harcosai.

Ady szenvedélyesen ostorozta az ezeréves magyar nemzet dicsőségét zengő, csaholó, hazug álhazafiságot.

De nem így volt ezerévig,
Munkásembert ág is húzta,
Egy-két ezer úr kötötte
Millió jobbágyát gúzsba.
Magyarország dús ország volt,
Van termése, kincse, vadja,
De amit a bús nép szerzett,
Víg uraság zsebre rakja.
              (Történelmi lecke fiúknak)

A robbanó ország című írásában írta: „Magyar történelem, magyar kérdés, ma­­gyar fátum ennyi: néhány száz erőszakos család uralkodott, álno­­kos­­ko­­dott, kegyetlenkedett egész Magyarországon. Ezek kinevezték magukat Magyarországnak s a szent magyarság nevében kötötték az üzleteket és zse­­büknek egy kis sérelméért felborítottak mindent”. A ma­­gyar történelmi úri osztálynak vágta oda: „Ha a híres történelmi osztály a történelemmel áll elénk, hát bátran kiáltjuk, hogy mi nem kívánjuk foly­­tatni szolgaságunk és nyomorúságunk történelmét”.

„Eddig volt egy Magyarország, a keveseké, amely meglapuló erejével küzdött, küzdött nagyon sokszor képzelt ellenségek ellen. Ez a mai robbanó Magyarország már tudja, hogy az ellenség itt benn van, s hogy ezzel az ellenséggel le kell számolni. Kulcsár és csatlós seregeiket szervezhetik, a gőg, a rang, a jogtalan vagyon, a politikai hitványság, a babona találhatnak még egy-két éves kibúvót. De a forradalmasítás fáradságos munkáját feltartóztatni nem lehet, s Magyarország önkéntes száműzöttje nem maradhat az európai gazdasági rendnek és kultúrának.”

A História talán, ránk taposhat,
De mi itt bent tápláljuk a tüzet
És égetünk mindent mi régi, poshadt.
Jöhet akármi, romlás, összeomlás,
Nekünk mindegy: ide nem jöhet rosszabb.
A Föld mozog én ifjú feleim,
S mi rátesszük lábunk a magyar rögre
És esküszünk: mozdulni fog ez
S minden mostanit jobbal pótolunk,
Vagy minden vész itt, ámen, mindörökre.
                            (Véres panorámák tavaszán)

Ady önostorozó kritikai szavai, történelmi értékelése, forradalmár köve­­te­­lése országunk mai állapotára is pontosan ráillenek. Még ma is időszerű szenvedélyes prófétai átka és felszólítása:

Verje meg, verje meg, ha van verő Isten,
Aki csak egy kicsit ósdit akar itten,
Mert itt kárhozat van, itt le kell gyilkolni,
Mindent, ami régi, ezeréves holmi,
Mindent, ami senyveszt, mindent, ami árul
S Etel-közt teszi meg hű magyar határul.
Óság-tartók népe most ront ellenünkbe:
Fiatal Március, most nézz a szemünkbe
S úgy adj erőt, sugarat, hatalmat,
Amily híven hisszük ezt a forradalmat.
                            (A márciusi Naphoz)

Hatvan évvel az 1848-as forradalom után írta Ady: „A magyar polgári forradalmat 1848-ban megcsináltuk, mert ez akkor európai divat volt. S azóta – istenem, hatvan esztendeje már – annyira sem mentünk, hogy a polgári forradalomhoz szervezzünk be polgárságot is. Valósággal azt cselekedtük mi 1848-ban, hogy a pitykéhez kabátot csináltunk. A szükségte­­len kabátot rongyosra tépte az idő s mi most itt állunk megint a pityké­­vel. Minden európai társadalomban az történt, hogy a polgárság túlontúl is önérzetes és hatalmaskodó lett. Nálunk egy gyönge, szétszórt, gerinctelen, urizáló hajlamú polgárság termett, amelynek se tehetsége nem volt még annyi sem, hogy a sült galamb bekapására kitátsa a száját”.

„Egész nyugati Európa a szociális forradalom s az abszolút demokrácia megvalósításának nyugtalan előestéjén áll, vár, készülődik és remeg. S akkor Magyarországon, május idusa után néhány nappal, 1908-ban, kőkorszakbeli szózatokat harsoghatnak büntetlenül úgynevezett közéleti emberek. Annyi nagypolgárság nincs, s annyi polgári önérzet, hogy legalább egy hangos protestálást küldjön az új Németújváriak és Csák Máték felé. Ha csak csodaképp rövid idő alatt valami jóféle vihar nem támad, vége ebben az országban magyarságnak, munkának, emberségnek, kultúrának, de vége ennek az országnak is. Demokrata, tudatos, erős, magyar polgári Magyarország lehetséges itt, vagy semmi. Ha ezt nincs erőnk megcsinálni, hajtsuk járomba a nyakunkat és ne nevezzük magunkat nemzetnek és országnak”. (Ady Endre: Mágnások és püspökök uralma)

Ady felismerte: a remélt demokratikus átalakítást csak forradalomban lehet megvalósítani. Az uralkodó osztályok hatalmát, egész rendszerét kell megdönteni. „Kevés dologgal vagyok megelégedve – írta –, de talán a társadalmi viszonyok elégítenek ki bennünket legkevésbé. Mi azt tartjuk és hirdetjük, hogy a mai társadalmi viszonyok tarthatatlanok. Azt tartjuk és hirdetjük, hogy a magyar társadalom, amennyiben lehet ilyenről beszélni, kiskorú, műveletlen és beteg. Azt tartjuk és hirdetjük, hogy a mai társadalomnak csaknem minden relációja igaztalan és veszélyes. Azt tartjuk és hirdetjük, hogy a mai társadalomban a papi és világi fejedelmeké minden: babonás hagyományok rabszolgaságban tartják a polgárság millióit. Az tartjuk és hirdetjük, hogy a militarizmusnak, klerikalizmusnak s feudalizmusnak falait le kell rombolnunk, ha élni akarunk. Azt tartjuk és hirdetjük, hogy az avult hagyományok, szamár privilégiumok fölött győznie kell a munka érdemének, s ha a csökönyös konzervativizmus, babona, önzés, feleketezés, olcsó nemzetieskedés, korlátoltság elénkbe feküsznek, – hát keresztül kell rajtuk tiporni”. (Ady Endre: A társadalmi viszonyok) Az új idők negyvennyolcasai vagyunk – írta Ady. „Igaz, hogy a mi dolgunk sokkal nehezebb, mert a társadalmi viszonyok szörnyen megromlottak”.

Ady világosan látta, hogy forradalmat csak a nép tud csinálni. „Megváltás csak a néptől jöhet. A néptől, amelyet nem óvatos urak csőcseléknek neveznek”. A parlament nem csinál forradalmat. Az uralkodó osztály ne a parlamenti szájhősöktől rettegjen. „Vegye észre azt a forradalmat, mely csak a parlamenti gajdolás, jól szervezett sajtókórus miatt nem hallik” – írta Forradalom című cikkében Ady.

A nép fogalmában Ady kiemelt helyet biztosított a munkásságnak. Az emberiség új hőseit tisztelte a munkásokban, akik újra hitet és értelmes célt adnak a világnak. „Micsoda öntudat és hatalom az övék. Kezükben van a világ s az egész emberi civilizáció sorsa. Jó kezekben van, nem kell félni. Néha-néha eloltják ugyan a lámpákat. Megállítják a vonatokat is. De mennyi új fényt adnak az agyaknak. S micsoda boszorkányos gyorsasággal halad, mióta ők hajtják az emberi haladás gyors-kocsija” – írta Legyen világosság című cikkében.

Csák Máté földjén ti vagytok az isten.
Előre, magyar proletárok
…………………………………………………
Én beteg ember, csupán csak várok,
Vitézlő harcos nem lehetek.
De szíveteket megérdemeltem,
Veletek száguld, vív, ujjong a lelkem:
Véreim, magyar proletárok.
                                   (Csák Máté földjén)

Vajon kik hallják és fogadják meg Ady üzenetét a mai Magyarországon? A mai baloldal helyzetére is rímelnek Ady keserű szavai:

Valahol utat vesztettünk,
Várat, tüzet, bizodalmat,
Valamiben késlekedtünk
S most harcolunk kedvet vallva kedvetlenül.
                            (Fáradtan bíztatjuk egymást)

Szító Zsanett 12 éves

HATVANY LAJOS

Ady ^*

(Részletek)

Ady sohasem volt rendszeres gondolkodó. Az alkotást sem űzte rendszeresen. „Boldog volnék – írja a Hunn, új legenda című versének megírásakor hozzám intézett levélben –, ha ez a vers láttatná veled, hogy mennyire egyetlen emberi és írói jogcímem a nem koncentrálódás”. De ez a nem koncentrálódás lappangó, titkos, lelki imperatívusznak volt alávetve. A rakoncátlan eszmék és szeszélyes érzelmek, mint mesebeli körhinta táltos lovai, sárkányai és csodabábjai a zenés lélek csilingelő központja körül forogtak. Azazhogy Ady minden fölbukkanó eszmének mélyibe ásott, és ha egy-egy futó érzelem ragadta meg, nem ijedt tőle vissza, hanem véges-végig, mélyes-mélyig, véres-vérig követte. Ahogy a föld minden pontjából a föld központjába lehet hatolni, Ady minden szeszélyén és ötletén annak legmélyébe, a központba, a nem koncentrálódás centrumába, valóban úgy mondhatni: Istenhez jutott el. Ezen a központon keresztül futnak az Ady-glóbuszátmérők, Ady-versek egyik pólustól a másikig.

Grafikus képen úgy ábrázolnám az Ady-komplexumot, mint valami csillagkoronát, melynek ágai, bármilyen messze esnek is egymástól, még­­is együtt virulnak, egyetlenegy tündöklő központban. Innét van az, hogy Ady versei együtt, kötetben, jobban hatnak, mint külön-külön. Ilyen­­kor ugyanis a centrális, forró fény kisugárzik az egyes ágak végeibe.

* * *

Tehát a színhely: valahol Sion-hegy alatt nyirkos, vak, őszi hajnal, melynek ködét, ahogy valamikor a gyermek fantáziás szeme látni vélte, veri és paskolja a harang:

Megvárt ott a Sion hegy alján
S lángoltak, égtek a kövek.

Ez a fenséges, komor scenario – következik a jelenet, bábszerű, mint valami marionettszínházban. De a bábok e düreri háttérben nem játsziak, hanem világnyi szimbolikus nagyságba nőttek belé:

Harangozott és simogatott,
Bekönnyezte az arcomat,
Jó volt, kegyes volt az öreg.

A kegyes öregnek:

Ráncos, vén kezét megcsókoltam
S jajgatva törtem az eszem:
„Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr,
Kihez mondottam sok imát?
Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.”
„Halottan visszajöttem hozzád
Én, az életben kárhozott.
Csak tudnék egy gyermeki imát?”
Ő nézett reám szomorún
S harangozott, harangozott.

Mert nincs válasz, ha az ember a végtelenbe kiált. Csak ez a harang van, csak ez a kongás-bongás, üres, ájtatos, ez az örökké ingerlő harangszó van odafönn a toronyban – vagy talán inkább idelenn-idebenn a lelkedben? Csak az van, az ő szomorú nézése van és hogy harangozott – meg hogy sírnod kell a torony harangszavára. De bár feléje harangozik a lelked – neve és lénye marad azért rejtély, homály, titok:

„Csak nagyszerű nevedet tudnám.”
Ő várt, várt s aztán fölszaladt.
Minden lépése zsoltár-ütem:
Halotti zsoltár. S én ülök
Sírván a Sion-hegy alatt.

Amikor Aeneas felé Diana közeledik, Vergilius leírja a sort: In cessu patuit dea. Lépteiben nyilvánul isteni valója. Ez a sor kétezer éve él. Megérdemli hosszú életét, mert ünnepi-szép sor. Mégis csak jelzés, csak körülírás, a nőiesen gyengéd Vergilius nem érez magában elég erőt, hogy leírt szóban fejezze ki az istennői léptek isteni valóját. A férfiasan erős Ady nem elégszik meg körülírással. Ez az Isten, aki vár, vár, aztán felszalad, s kinek minden lépése zsoltárütem, halotti zsoltár – valóban ezek a léptek isteni léptek, Istennek emberi szemmel látott és emberi szóval láttatott léptei. Emberfölötti látományt így látni és láttatni a szó művészei közül Dantén kívül senki, az ecset művészei közül is csak Michelangelo tudott, midőn a Sixtus-kápolna falán, feléd csupasz háttal-üleppel fordult, Ady Istenéhez hasonló torzonborz, szakállas Istent, csupán csak szárnyaló palástjának lobogásával repíti az űrön át. Isten elszaladt. Ady pedig, az ember, aki ott ül, ott sír, Isten-telen árvaságban, ez a Sion-hegy alatt síró s az ember egyetlen sorskérdésére válasz nélkül maradt Ady Endre, néhányszor-már-már-szinte úgy rémlik nekünk, hogy az Olajfák hegyének sziklái alatt síró apostolokhoz hasonlatos. Az Olajfák hegyének apostolai az embe­­ri­­ség megváltóját siratják – Ady a sorskérdésre megtagadott válasz miatt, a meg nem váltható és ezért meg nem változtatható emberiség miatt sír Sion-hegy alatt…

* * *

Ady nem volt rendszeres bölcselkedő. Ő nem vert mesterséges hídalkotmányt saját lelkének örvényein keresztül. Ady csak ember, egész ember, aki nem félt a maga teljes-egész emberségétől, aki átadta magát önmagának, s lírikusi hivatását követve jutott el odáig, ahova Tolsztoj nem jutott el, hogy korlátlan és félelem nélküli önzésében megtalálja: Istent. Ami Jasznaja-Poljanának nem adatott meg, Érmindszent megtalálta a mai embernek dogmától mentes hitét. Mert Ady elemi életereje nem volt csekélyebb, mint szellemi megértése, és mert Ady bátrabb volt, mint Tolsztoj, őszintébb és magához közelibb.

A lélek és test széthullását, a mai ember csatavesztését szimbolizáló Tolsztojjal szemben, Ady az új szimbólum, a mai embernek simulékony sokféleségben és alkalmazkodó szívósságban való viadala Istennel, a lé­­lek és test megistenült együttérzésének bennünk föl-fölélő, majd meg ki-kivesző öntudatáért.

^* In.: Hatvany Lajos: Ady – Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1974. [vissza]

Lata Anasztázia 11 éves

VERES TAMÁS

Hol vagy, Endre?

Hol van az öklöd? Hol van az asztal,
melyet csapkodnod kellene vadul?
Hol az ugar, mi itt nem marasztal?
Harsanj fel újra, énekes Vazul!

Háború nincs, de hallgat a múzsa!
Üvölts helyette felénk ezerszer!
A nemzet mások igáját húzza!
A legtöbb költő ma már percember!

Ordítsd pusztába: Kell még egy Mohács!
Nem ért másból a megfáradt magyar!
Nem lesz jó a kard, ha rossz a kovács!
Ez a nép már nem tudja, mit akar!

Száz éve nincs egy vasöklű vezér!
Nem vagy közöttünk, lángoló fáklya!
Már nem tudjuk, a szabadság mit ér!
Régen ellobbant a szalmalángja.

Rózsa Eszter 14 éves

évforduló

A magyar Antifasiszta Liga és a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége kezdeményezésére július 27-e Ságvári Endre, a hős magyar antifasiszta mártír meggyilkolásának évfordulója 2011-től a Magyar Antifasiszta Ellenállás Emléknapja.

ALFÖLDI ANDREA ¹

A magyar nőmunkásmozgalom elfeledett hősei

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Elvbarátok! ²

Ha a történelmet Pierre Nora, francia történész meghatározásával definiáljuk – a történelem az emlékezés helye –, fontos, sőt hatalmi kérdéssé válik, hogy ki mire emlékszik, ki uralja a múltat és az emlékezetet. A most is­­mert politika történet nem a nők története, felmérések szerint a történe­­lem­­tankönyvek 1%-a szól a nőkről és még az irodalomtörténetnek is csak 8%-a. A magyar történelem nagy alakjainak reprezentatív kiadása sze­­rint – mely 1999-ben jelent meg Nagy képes millenniumi arcképcsarnok cím­­mel – a 20. században egyetlen fontos politikusnő volt: Kéthly Anna. A múlt emlékezete – vagyis a történetírás – mindig nagyon fontos szere­­­pet játszott a nők egyenlőségért folytatott társadalmi harcaiban. A ma­­gyar történelem lapjain a nők nem láthatóak, pedig tevékenységükkel a történelem sodrását befolyásolták, sőt nagymértékben alakították. Ma itt olyan nőkről szeretnék beszélni, akik a magyar antifasiszta ellenállásban részt vettek, ­olyan nőkről, akik életüket áldozták az emberiességért, a közösségért, a demokrácia reményéért. 1919-től a második világháború be­­fejezéséig a de­­mokratikus összetartó erő egyik legfontosabb alappillére volt a széles an­­tifasiszta, nemzeti összefogásra épülő függetlenségi mozgalom.

Engedjék meg, hogy a több tízezer nő küzdelmes életéből és sorsa alakulásának történetéből a magyar nőmunkásmozgalom elfelejtett küz­­dő híveiről emlékezzek meg, bepillantást engedve a női antifasiszta ellen­­állás munkájába.

Nevek és elfelejtett rövid élettörténetek:

Joó Mária (1895-1919)

A szociáldemokrata párt tagja. A Tanácsköztársaság idején a Kecs­­ke­­méti Munkás-, Katona,- és Földműves tanács tagja. A kiskőrösi nőszervező bizottság vezetőségi tagja. A románok kivonulásának másnapján Héjjasék lakásáról elhurcolták és Orgoványon 1919. november 17-én meggyilkolták.

Szívós Mária (1879-1924)

A lajosmizsei MSZDP szervezetének alapító tagja, a nőszövetség helyi vezetője, a munkástanács tagja, lelkes agitátor a Tanácsköztársaság idején. Az „ébredők” és csendőrök többször megverték, 1920 elején többedmagával a különítményesek Kecskemétre hajtották. Héjjas Iván vezényletével „kezelésbe” vették korbáccsal és derékszíjjal eszmélet­­len­­re verték. Őt és Buday Aladárné tanítónőt (MSZDP tag) a férfiak előtt meztelenre vetkőztetve kegyetlenül megkínozták és meggyalázták.

Szűcs Lajosné (1893-1919)

Kórházi ápolónő, a nőmunkásmozgalom mártírja. A szociáldemokrata párt tagja. Nagy lelkesedéssel és eredménnyel szervezte be a háztartási alkalmazottak és hadiözvegyeket. A kecskeméti nők első szer­­vezetének ő volt az életre hívója és vezetője. Az ellenforradalom véres terrorja végzett vele, Héjjasék a feketelista alapján elhurcolták, kegyetlen kínzások között 1919. november 20-án Szikra községben végeztek ki.

Fonyó Sári (1891-1949)

Banktisztviselő, a kommunista nőmozgalom aktív harcosa. Banktiszt­­viselők bizalmijaként harcolt a nők egyenlő béréért, a választójogért, a békéért. 1917–18-ban jelentős szerepe volt az MSZDP baloldali ellenzékének tevékenységében. 1918 novemberétől összekötő volt a gyűjtőfogház és a letartóztatottak helyére álló KMP vezetők között. Szamuely Tibor mellett dolgozott, a Budapesti Központi Munkás,- Katonatanács tagja, kitűnő szervező és agitátornő volt. 1919. május 1-én a Kisszínház egyik vezérszónoka, lelkesítő beszédmondója. A tanácshatalom megdöntése után 6 évi fegyházra ítélték, büntetését Márianosztrán töltötte. 1922-ben fogolycserével került Moszkvába. A felszabadulás után a Magyar Nemzeti Bank egyik vezetője lett.

Bogdány Rózsi (1903-1951)

Édesanyja Bogdány Simmoné a magyar nőmunkásmozgalom ­­egyik úttörője volt. Ő 15 évesen lépett be az ifjúkommunista mozgalomba, tagja lett a KIMSZ Ellenőrző Bizottságának. A Tanácsköztársaság megdöntése után illegális kommunista röplapokat terjesztett és agitációs munkát végzett. 1920-ban Zalaegerszegre internálták, 1922-ben fogolycsere révén Moszkvába került. Haláláig a Lomonoszov Egyetem matematika tanára.

Oelmacher Anna (1908-1991)

Kommunista festőművész, esztéta. 1933-ban lépett be a szociál­­de­­mok­­rata pártba, egy évre rá csatlakozott a kommunista irányítás alatt álló, a haladó művészeket legálisan tömörítő Szocialista Kép­­ző­­mű­­vészek Csoportjához. 1940-től aktív tagja az antifasiszta el­­len­­ál­­lás­­nak. A felszabadulás után a Magyar Nők Demokratikus Szö­­vet­­sé­­gének V. kerületi vezetője.

Rákosi Éva (?)

1939-től a szociáldemokrata párt tagja, a nyomdász-szakszervezet ve­­­­­­ze­­tő­­sé­­gi tagja. 1942-től kapcsolódott be a KMP illegális tevékeny­­sé­­gé­­be, részt vett a párt sajtótermékeinek előállításában. 1944. november 4-én a Gestapo felfedezte az illegális nyomdát, és munkatársait agyonlőtte. A felszabadulásig illegalitásban élt, és folytatta antifasiszta tevékenységét.

Döme Piroska (1912-2007)

Női szabó szakmát tanult, 1934-től tagja a textilipari munkások szakszervezetének Kispesten. 1936-ban belép a szociáldemokrata párt 6. kerületi szervezetébe. 1939-től a KMP Szociáldemokrata Bizottságának összekötőjeként tevékenykedett az SZDP szervezetében. Az SZDP 6. kerületi nőbizottságának és körzetének vezetője. 1942-től illegalitásban élt. 1944. október 30-án lebukott. Megjárta a dachaui majd a ravensbrücki koncentrációs tábort. 1945 decemberétől az MKP Komárom-Esztergom megyei pártbizottság nőfelelőse.

Bakó Ágnes (1919-2009)

1936-ban belépett az MSZDP 8. kerületi alapszervezetébe, párhuzamosan az illegális kommunista mozgalomban is részt vesz. 1941 tavaszán letartóztatták, mert Spanyolországban harcolt, majd Franciaországba internált magyarok részére megszervezte a csomagok és levelek továbbítását. Pár hónap múlva szabadult, 1942 őszétől Ságvári Endre, Szirmai Hédi, Szikra Sándor illegális csoportjában dolgozott. 1943-ban ismét letartóztatták 7 évi fegyházra ítélték. 1944. november 12-én Németországba deportálták. Megjárta a dachaui, majd a bergen-belseni koncentrációs tábort. A tábor felszabadulása után antifasiszta egyesületet hozott létre többedmagával, hogy a volt fog­­lyok, magyar katonák hazaszállítását megszervezzék. 1945 októberében tért haza.

Sipos Erzsébet (1896-1973)

1911-től a Közúti Villamos Rt. tisztviselője, és tagja az MSZDP-nek. A Galilei körben ismerkedett meg Sallai Imrével és Korvin Ottó­­val. 1917-től bekapcsolódott a háborúellenes mozgalomba. Részt vett a Kor­­vin Ottó által vezetett antimilitarista csoport minden megmoz­­du­­lásában, 1918-ban Korvin Ottó felesége lett. A magyar kommu­­nis­­ta párt alapító tagja, a KMP Visegrádi utcai titkárságán dolgozik. A Tanácsköztársaság idején, a Népjóléti Népbiztosságon gyermek­­vé­­delmi intézményekkel és gyermeküdültetéssel foglalkozott. 1919-ben le­­tartóztatják, állapotos helyzetét semmibe véve 1922 januárjáig a za­­la­­egerszegi internáló táborban raboskodik. 1922-ben fogolycserével került a Szovjetunióba.

Bruck Rózsi (1906-1973)

1925-ben lépett be az MSZDP-be, és aktív tagja lett a Vági István ve­­zet­­te ellenzéki mozgalomnak. Tevékenyen részt vett a nők szer­­ve­­zé­­­­sében, a tüntetések előkészítésében. Gyakran járt agitálni a Teleki tér­­re a munkanélküliek közé, röpiratokat terjesztett és a szocialista iro­­dalmat. 1926 tavaszán letartóztatták, 1942-ben a kistarcsai inter­­ná­­ló táborba került, ahol kegyetlen kínzások során súlyos, életveszélyes sé­­rüléseket szenvedett.

Németi Irén (1919-2018)

Debrecenben lépett be 16 évesen az MSZDP ifjúsági szervezetébe. 1940-ben tagja lett az Országos Ifjúsági Bizottságnak. Még ebben az évben Ságvári Endre javaslatára Debrecenben kezdte meg az antifasiszta ellenállás megszervezését a fiatal baloldaliak között. A debreceni SZDP Végrehajtó Bizottságának tagja lett. 1944 februárjában a bőripari munkások gyűlésén tartott háborúellenes felszólalása miatt letartóztatták. Az internáló táborból először Auschwitzba, majd Gliwicébe vitték, ahol egy hadianyaggyárban dolgozott. 1959 júliusától a Nők Lapja főszerkesztője.

Fái Boris (?)

Édesanyja révén kapcsolódott be a feminista mozgalomba igen fiata­­lon. 1923-ban Csehszlovákiában, 1927-ben Svájcban vett részt a nem­­zet­­közi ifjúsági béketalálkozókon. 1932-ben lépett be a Kommunista Pártba, részt vesz a Halálbüntetés Elleni Liga szervezésében, majd a „Vörös Figyelő” szerkesztésében. A Vörös Segély munkájában is te­­vékenykedett. 1937-ben Párizsba emigrál, ahol a Francia Kom­­mu­­nis­­ta Pártban és a magyar antifasiszta ellenállásban, valamint a nő­­moz­­galomban fejtett ki aktív munkát. 1942 elején illegálisan ha­­za­­tért, ebben az évben le is tartóztatták, 1944-től bekapcsolódott az el­­len­­állási mozgalomba. 1945-ben a Magyar Nők Demokratikus Szö­­vet­­sé­­gé­­nek alapító tagja.

Gárdos Mariska (1885-1973)

1900-ban 15 évesen belépett az MSZDP-be. Kiemelkedő szerepe volt a magyarországi nőmunkásmozgalom megteremtésében. 1903-ban Bogdány Simmonéval együtt létrehozták a Magyarországi Munkásnő Egyesületet. Alapítója és főszerkesztője az 1905. március 1-től megjelenő Nőmunkás újságnak. 1909-től a MSZDP Országos Nőszervező Bizottság titkára. A Tanácsköztársaság idején a Vörös Újság szerkesztője és tagja a Budapesti Forradalmi Munkás- és Katonatanácsnak. A munkáshatalom megdöntése után Bécsbe emigrált, vezető szerepet vitt a magyar szociáldemokrata emigráció Világosság csoportjában. 1932-ben tért vissza Magyarországra. Az MSZDP baloldali ellenzékének egyik vezetője lett. Többször állt bíróság előtt. 1943-ban internálták. A felszabadulás után részt vett a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének létrehozásában, melynek ügyvezető alelnöke és a Budapesti Törvényhatósági Bizottság tagja lett.

Buchinger Manóné Ladányi Szeréna (1884-1940)

A szociáldemokrata nőmozgalom egyik szervezője és vezetője volt. 1905-ben az MSZDP Országos Nőszervező Bizottságának tagja, 1912-től több ízben megválasztott elnöke. Az első világháború alatt egyik szervezője a dohánygyári és háztartási munkásnők mozgalmainak. 1918. január 1-től az MSZDP főtitkárság vezetője lett. A tanácshatalom után 1929-ig emigrációban él. A Nőmunkás újság rendszeres cikkírója, a Szocializmusban, a párt elméleti folyóiratában a nők szociális munkájáról értekezik. Agitációs füzeteket írt a munkásnők szervezkedéséről. A Népszava kiadó egyik legnépszerűbb kiadványát írta „Munkásnőkről munkásnőknek” címmel.

Csorba Mária (1874-1944)

1907-től az MSZDP tagja Hódmezővásárhelyen, a pártszervezeti nő­­­­cso­­port vezetője. 1912 nyarán a szociáldemokrata párt központjától azt a megbízást kapta, hogy alakítsa meg megyeszerte a Nőmunkás Egyesületeket. Az őszirózsás forradalomban részt vett, mint szociáldemokrata, a Tanácsköztársaság napjaiban átlépett a Kommunista pártba. A Vörös Hadsereg egyik hadosztályával a frontra ment politikai megbízottként. Cikkeket írt a Népszavába, az Új Márciusba, a kassai Munkásba, a Nőmunkás újságba. A Tanácsköztársaság leverése után emigrált, majd 1921-ben illegálisan visszatér és folytatja a kommunista párt szervezését. 1922-ben elfogták és a Gerő Ernő és társai ellen folytatott perben 2 évi fogházra ítélték, melyet Márianosztrán töltött. 1925-ben fogolycsere útján kerül Moszkvába. A Szovjetunióban élő magyar kommunista emigráció aktív tagja volt.

Hámán Kató (1884-1936)

Az MSZDP 8. kerületi tagja és a Vegyipari Munkások Szakszer­­ve­­ze­­té­­nek titkára. Első cikkei a Vegyipari Munkásban jelenek meg. 1918 novemberében belép a Kommunista Pártba, Landler Jenő munkatársa. A Budapesti Munkás- és Katonatanács 9. kerületi bizottságának tagja, feladata a nőmozgalom szervezése. Később internálták. 1923-tól az illegális Kommunisták Magyarországi Pártja egyik szervezője.1925-től az Magyar­­országi Szocialista Munkáspárt (MSzMP) vezetőségének tagja. Majd a Vörös Segély egyik vezetője volt. 1925-ben az első Rákosi-per egyik vádlottja volt, 1931-ben budatétényi házában letartóztatták. Kiszabadulása után még többször került börtönbe politikai nézetei miatt, utoljára 1934-ben. 1936 nyarán került szabadlábra, de a börtönben szerzett betegségében augusztusban meghalt. Más források szerint halálra kínozták.

Bagi Ilona (1911-1933)

13 évesen a Csepeli Posztógyárban dolgozik, s éles szemmel figyeli a vi­­lágban végbemenő eseményeket. 1928-ban belép az illegális kom­­mu­­nista szervezetbe, rendszeresen részt vett a rendezvényeken és azokat szervezte. A Vörös Csepel újság és röpiratok terjesztője és a Vörös Segély aktív szervezője. 1933 tavaszán a csepeli főtéren álló irredenta szobrot munkásnőkkel együtt vörös festékkel mázolta le. 1933 nyarától rendőri megfigyelés alatt állt, ez évben súlyos baleset kö­­vet­­keztében amputálták a lábát. A 22 éves lány pap nélküli temetése nagy demonstráció volt Csepelen. Több ezer munkás kísérte végső út­­jára, ahol a Lenin gyászinduló eléneklése után a rendőrség elkezdte a tömegoszlatást.

Berzeviczy Gizella (1878-1954)

„Nem a proletariátus ölében születtem, de egy élet tapasztalatai a proleta­­riá­­tus táborába vezettek” szól önvallomása. A Tanácsköztársaság idején Budapesten az Erzsébet Nőiskola igazgatója lett. Aktívan dolgozott a pedagógusok továbbképzése érdekében, 1920-ban 8 évi szabadságvesztésre ítélték és a márianosztrai fegyházba zárták. 1922-ben a fo­­goly­­csere- akció során a Szovjetunióba került. 1926-1940. között Odesszá­­ban tanított. A II. világháborúban a fogolytáborokban folyó an­­tifasiszta tanfolyamok oktatójaként működött. Magyarország fel­­szabadulása után hazatért. Ekkor dolgozta át és jelentette meg vissza­­emlékezéseit a fehérterror alatti börtönéveiről.

Martos Flóra (1897-1938)

1918-ban lépett be az MSZDP-be, melynek balszárnyához tartozott. A Tanácsköztársaság idején a gyermekbarát mozgalomban te­­vé­­kenykedett. A Tanácsköztársaság bukása után az internáltak megsegítésében vett részt, különösen a zalaegerszegi internáló tábor fog­­lyait támogatta, majd az újjászervezett Magyarországi Magántiszt­­viselők Szövetségében került kapcsolatba az illegális kommunista mozgalommal. Iparvegyészeti oklevelet szerzett s a Shell Kőolaj Vállalat csepeli telepének laboratóriumában dolgozott. 1927-ben Vörös Segélyt szervezte, majd 1929-től vezette. 1930-ban letartóztatták. 8 hónapi börtön után 1931 májusában szabadult. Még többször letartóztatták, felmentették. Martos Flóra és Fürst Sándor – két egymást nagyra becsülő, kedvelő ember – nemcsak a munkában, hanem személyes érzelmeikben is nagyon közel került egymáshoz. Fürst Sándor 1932. július 29-én történt meggyilkolása után Flóra összetört. Később folytatta antifasiszta munkáját, az ellenállás szervezését. Súlyos betegsége következtében 1938. december 30-án elhunyt.

Braun Éva (1917-1945)

Édesapja Braun Róbert, Szabó Ervin helyettese volt a Fővárosi könyvtárban. A család baráti körébe tartozott: Kunfi Zsigmond, Madzsar József, Vámbéry Rusztem és más tudósok, politikusok, művészek. József Attila a Külvárosi éj című verséhez az alábbi ajánlást tette: „Ahogy öreg akác nyújt egy hulló levelet a fiatal hársnak úgy adom e könyvet Braun Évának az ifjú költőtársnak.” 1937-től csatlakozik az antifasiszta mozgalomhoz, az MSZDP kőbányai ifjúmunkásaihoz. 1938 őszén kerül először a politikai rendőrség figyelmébe, mivel „a József főherceg hajón kommunista mozgalmi dalokat énekelt fia­­ta­­lokkal együtt”. Braun Éva kiépítette a forradalmi ifjúsági csoportok egész hálózatát, felhívásokat, röpiratokat írt, marxista tanulóköröket szer­­ve­­zett, miközben a szélsőjobboldali rendezvényeket az antifasiszta fiatalokkal próbálták szabotálni. 1941-43 között a nagyka­­nizsai inter­­ná­­ló táborban tölti büntetését. Magyarország 1944. márciusi náci me­­gszállása után illegalitásban élt. Rónai Ferenc segítségével kapcsolat­­ba került a Vörös Brigád fegyveres osztagával. A nyilas rémuralom heteiben sok bátor akciót, eredményes rajtaütést, sikeres partizánvállalkozást hajtottak végre a fővárosban. 1945. január 1-én a Nyugati pályaudvarnál felismerték a csendőrök, és a nácik utolsó hídfőállásába, a várba vitték, ahol számos elfogott Vörös Brigád-tag is volt már. A Gestapo és magyar kiszolgálói szörnyű kínvallatások után, január 26-án tíz fiatal társával együtt a királyi várban az egykori kormányzói lakosztály teraszán kivégezték. Az áldozatok tetemeit a szakadékba dobták. Braun Éva még nem volt 28 éves, mikor véget ért áldozatokban gazdag életútja.

Koltói (Kristóf) Anna (1891-1944)

A Népszava 1945. május 20-ai gyászjelentése így szól: „Koltói Anna elvtársnőt 1944. október havában pusztította el egy nyilas bandita golyója. Tudta-e ez a briganti, mint az Archimédesz köreit eltaposó légionárius, hogy kit ölt meg?” Vígh Mária koronatanú vallomása szerint 1944. október 17-én dél körül a Mária Terézia tér 16. számú bérház kapujában öt nyilas jelent meg. A nyilasok kezükben a géppisztollyal azt kiabálták: „Ki a folyósóra! Mindenki!” Amikor a lakók megjelentek – köztük Koltói Anna is –, az egyik nyilas elővesz egy papirost és sorolja a neveket: Gyürei Rudolf, Radvánszky Rezső, Karácsony Sándor, Kabók Lajos, Koltói Anna… Amikor a név elhangzik, az 53 éves beteg asszony előlép: „Én vagyok Koltói Anna” A nyilas a géppisztolyt Anna homlokához tartja, és két lövés dörren. Öt állig felfegyverzett nyilas egy védtelen nő ellen. A nyilasok távozása után a tetemet a lakásába vonszolta Vígh Mária, orvost hívott, aki este 7 után érkezett meg. Az orvos megvizsgálta a holttestet és azt mondta: „Ma ez volt a kilencvenhatodik ilyen haláleset, amit bejelentettek.” Csendesen temették el a meggyilkolt Koltói Annát, aki a magyar Vas- és Fémmunkások Központi Szövetsége elnökségi tagja volt, az SZDP nőszervezője, a Szakszer­­ve­­zeti Országos Nőszövetség bizottsági titkára, az Országos Társadalombiztosítási Intézet elnökségi tagja, a fővárosi törvényhatósági bizottsági tagja. Gyilkosát a mai napig nem azonosították.

Geisler Eta (1913-1931)

16 évesen lépett be a KIMSZ-be (Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetsége), tevékeny tagjaként harcolt az igazságtalanság ellen. Röpiratokat terjesztett, agitált, illegális plakátokat ragasztott. A 100% folyóirat aktivistái közé tartozott. A rendőrség többször elfogta, megverték, kínozták. Tagja volt a Vörös Segélynek. 1929-től egyre-másra robbantak ki a tüntetések Budapesten és a nagyobb városokban. 1930. június 30-án újabb tüntetésre került sor Budapesten – a rendőrség a tüntető tömeget a villamosok elindításával akarta kettévágni. Geisler Eta a tüntetők első sorában a villamos és a tömeg között azt kiabálta: „A villamos elé vetem magam, ha meghátráltok!” Ezzel erőt adott a jelenlévőknek és közel egy órával meghosszabbította a tiltakozó demonstrációt. 1930. július 4-én letartóztatták, a politikai rendőrségen ütlegelték, haját csomókban tépték ki, a gyenge fizikumú nőt egész éjjel kínozták. 1931. január 17-én szabadlábra helyezték, ám ekkor már halálos beteg volt, hosszú szenvedés után július 5-én hunyt el. Temetésén vörös szegfű-szőnyeg takarta be koporsóját. Búcsúbeszéde egyetlen mondat volt: „Koporsódra gondo­­lat­­ban ráterítjük a munkásosztály vérpiros lobogóját…” – mert a szónokot a detektívek azonnal elhallgattatták.

Szenes Hanna Anikó (1921-1944)

Asszimilálódott zsidó család egyetlen gyermeke, aki a Baár-Madas leánygimnáziumban végzett, de a zsidótörvények miatt nem mehe­­tett egyetemre. 1939-ben kivándorolt Palesztinába. Csatlakozott a Ha­­ganához, a zsidó fegyveres védelmi szervezethez. 1944 márciu­­sá­­ban a brit légierő többedmagával ejtőernyősként dobta le Jugoszlávia par­­tizánok őrizte területére. Egyike volt annak a tizenhét ma­­gyar zsi­­dónak, akiket a brit hadsereg képzett ki. Feladatuk az volt, hogy aka­­dályozzák meg a magyar zsidók deportálását. 1944 júniusában a csendőrök elfogták, előbb a szombathelyi börtönbe, majd a Margit körúti fogházba került. A Szálasi puccs után, a nyilasok hazaárulás vádjával november 7-én kivégezték. 23 évet élt meg. Földi maradványait 1950-ben Izraelbe szállították és nemzeti hősként temették el a jeruzsálemi Herzl-hegyen. „Aki egyetlen ember életét megmenti, egy egész világot ment meg.” Ez a talmudi idézet olvasható azon az emlékplaketten, melyet a Világ Igazai kitüntetést kiérdemlők kapnak. Ma­­gyar­­országon közel ezren kapták meg hogy örök például szolgálják a humanizmusba vetett hit létjogosultságát. A magyarországi Világ Igazainak 60%-a nő, legfőképpen falvakban és kisvárosokban élők.

Zsindely Ferencné (Tüdős Klára) (1895-1980)

Tüdős Klára Debrecenben született jómódú református polgári családban. Svájci és angliai leánynevelő intézetekben tanult, majd a budapesti Iparművészeti Főiskolára járt. 1925-ben az Operaház jelmeztervezője lett. Első sikertelen házassága után 1938-ban feleségül ment Zsindely Ferenc kultuszminiszteri államtitkárhoz, aki később kereskedelem-és közlekedésügyi miniszter lett. Házasságkötése után Pántlika Szalon néven exkluzív divatszalont nyitott a belvárosban. Magyarország egyik legkeresettebb divattervezője lett, a magyar népi motívumok felhasználásával tervezett ruháit itthon és külföldön is egyaránt ismerték. 1944-ben megalapította az Országos Református Nőszövetséget, amelynek első elnöke lett. A szövetség Új Magyar Asszony című folyóiratát is ő indította el. 1944 októberétől a nyilas hatalomátvételtől kezdve Tüdős Klára budai villájukban (Istenhegyi út 92-94) és a (Maros u. 6/b) lakásban elsősorban kisgyermekes anyákat és árva gyermekeket bújtatott. A megmentettek között számos baloldali vezető is volt, családtagjaival együtt, például Apró Antalné (Kovács Klára) a két éves Antal nevű kisfia valamint a Szociáldemokrata Párt elnökének lánya Szakasits Klára, zsidó férjétől született három gyermekével (Schiffer Pál, Péter és Ferenc). Tüdős Klára mentési akcióiban a Bethesda Kórház szeretet nővérei, a Svéd Vöröskereszt munkatársa Asta Nielsson, a Nőszövetség egyes tagjai és a református lelkészek támogatták. Segítségével 70-80 zsidó menekült meg a kegyetlenségektől. Tüdős Klárát a Yad Vasem 2001. augusztus 1-én a Világ Igaza kitüntetésben részesítette.

„Emlékezet és történelem között vagyunk”– írja Pierre Nora. A történelmi emlékezet vége mit is jelent: minden elmúlt dolog globális észlelésének a véglegesen befejeződött múltba való egyre gyorsabb átbillenését – egy egyensúly felbomlását. Nem más ez, mint a történelem iránti érzékenység dinamikája révén való kiszorítása annak, ami a hagyomány melegében, a szokás hallgatagságában, az ősi ismétlésében még élmény maradt. Nem más ez, mint öntudatra ébredés a múlt jegyében, egy mindig is létező valami bevégzése. Csak azért beszélünk annyit az emlékezetről, mert már nincs.

Az emlékezés kötelessége napjainkra a felidézés ködös sze­­mély­­te­­len­­sé­­gé­­re süllyedt. Korunk antifasiszta ellenállóinak egyetlen célja lehet, hogy a történelmi emlékezet megszűnését megakadályozza, s az emlékezés kötelességét az új generációk számára megtanítsa.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

¹ A szerző nőtörténész, a feminista és a rendszerkritikai baloldal új nemzedéki tagja, a Magyar Nők Szövetségének elnöke [vissza]

² Elhangzott 2011. július 27-én a Gesztenyéskerti antifasiszta emlékműnél (XII. ker. Bp. Jagelló út) [vissza]

Jónás Ramona 11 éves

SZENES HANNA

Meghalni

Meghalni… ifjan…
Nem. Nem akartam.
Szerettem a dalt, és a fényt,
A melengető napot, két csillogó
szempárt.
Háborút, romlást, nem akartam én,
Nem, nem akartam.

De ha sorsom, hogy éljek máma
Pusztuláskor, vérontásban
Hát Istennek legyen hála,
Hogy megadatott itten élnem
És meghalnom érted hazám,
földem.

Varga Tibor 10 éves

GYÖRE IMRE

Náci beszéd, és…?

Na kérem, én most reszketek. De nem is reszketek, hanem rázkódom. De nem is rázkódom, hanem hánytorog bennem az emberi öntudat, és attól jön rám ez a reszketés-rázkódás.

Meg a düh. Persze, az is. Hogy miért nem vagyok én egy higgadt, ésszel bélelt filozófus, aki távlatokat lát, távolságot tart, s innen vélelmezi a dolgokat elméletileg és gyakorlatilag. Erre én, némely különbségektől eltekintve átlagos állampolgár, egyáltalán nem vagyok képes. Jól értsék meg: nem vagyok képes. Vagyis, nem az akarat hiányzik belőlem, hanem a képesség.

Ki, honnan nézi a dolgot. Én innen nézem. Egész pontosan Magyar­­országról, de nemcsak helyileg, hanem az itteni történelmi tényekkel, mások és magam tapasztalataival a hátam mögött. Nézhetném máshonnan? Nem. Csakis innen. Csakis így.

A hungarista ifjakról, az újnyilasokról van szó, persze. Hogy mi a teendő? Amikor kinyitják a szájukat? Amikor ismeretterjesztenek. Amikor kétségbevonnak. Nem akármit. Csak a holocaustot kérem, mindössze, csak a hatmillió zsidó embernek a náci haláltáborokban történt megtervezett, tudatos, szörnyű végét, irtását, halálát.

Nem hiszem, hogy a bizonyosság kedvéért össze kellene vetnem az el­­hurcoltak számát a visszatértekével. Nem hiszem, hogy kételkednem kel­­lene azok tényismeretében, akik halálukról tudósítanak. Nem kell ké­­tel­­kednem. Elég tudnom, hogy gyerekfejjel zsidóként ismert játszó­­paj­­tá­­sai­­mat, ismerőseimet marhavagonba gyömöszölték, s nem jöttek vissza. Buchenwald látványa is elég az én szememnek.

Értem én a filozófus szabadságféltését, szólásszabadság-féltését, óhaját e jog biztosítására mindenkinek, s a törvényi tiltással kapcsolatos aggályait, még a fasiszták esetében is. Úgy általában. De nem itt, és nem most.

Mert itt és most nem látom azokat a tömegeket, melyek a törvényi tiltás helyett visszautasítanák, sőt, visszarettentenék a náci beszédek beszélőit. Nem látok se politikai közösséget, se annak erkölcsi erejét, amit itt az újfasiszták ellen most fel lehetne vonultatni. Ha lennének, már vonultak volna. S a történelem keserű tapasztalatai szerint száz ember erkölcsi erejét tíz baseballütő ereje pillanatok alatt semmivé teszi. A filozófus a szólás­­sza­­badságot félti a náci beszéd tilalmától.

Magam a zsidó embereknek az élethez, sőt a félelemmentes élethez való szabadságjogát sokkal nagyobb jognak tartom, mint az újfasiszta ifjak (kik mihamar újfasiszta felnőttek lesznek) náci beszédhez való szólás­­sza­­badságjogát. Mellesleg, nem érzem a demokrácia sérelmét, a szólás­­sza­­badság csorbítását az uszítás, a náci beszéd tilalmában.

Most reszketek és rázkódom, mert legalább háromszáz éve szín­­ma­­­­gyar ősökkel a hátam mögött, borzadva gondolok magyar voltomra, 1944 nya­­ra miatt, mikor ennek a népnek a jó része tétlenül s részvét­­lenül szem­­lél­­te 600 ezer honfitársa halálba hurcolását. Vagyis ennek a népnek leg­­aláb­­bis egyrészét is féltenem kell a náci beszédtől. Féltenem kell. Épp annyi­­ra, mint a szabadságjogokat és a demokráciát. Mindannyiunk együt­­tes érdekében.

Nézze ezt el nekem, s próbáljon megérteni is, mint a valóság tajtékjaival naponta szembecsapott állampolgárt, különben tisztelt Uram, filozófus Kis János.

Esti Hírlap

GYÖRE IMRE

Nemtörténések kora

Csak lazán. Csak nyugodtan. Csak higgadtan. Ne gondolj rájuk. Ne gondolj Singer Tibire, akivel együtt golyóztál az udvarukban. A Frank Tibire se gondolj, akivel együtt nyaraltátok-dúltátok az őszfosztotta kertet. A csepregi rabbira se gondolj, fekete szakállára, tizenkét gyerekére, kik­­nek reggelente öreganyád vitte a frissen fejt tejet. Dórára se gondolj, a szép nagylányra, aki egyedül jött meg az egész családból, valahonnan. Lax doktorra se gondolj, ki maga is alig-élve, orvosként kísérte-mentette haza a megmaradtakat. Nagybátyjára se gondolj, a nők kedvelte fiatal pap­­ra, kit, nem titkolt anglomán volta miatt a nyilasok rövid úton eltettek láb alól. Gyurira se gondolj, kit fél óra választott el a Dunába-lökéstől – ne gondolj élőkre, holtakra, barátokra, barátnőkre: ne gondolj rájuk.

Mit őrjöngsz? Mit őrjöngsz? Mit őrjöngsz? Bántott az a fal téged? Történt valami? Az, hogy Szabó Albertet és társait felmentették? Végül is nem történt semmi. Vagyis csak ismeretterjesztés történt. Az talán tilos?

Az, hogy te mit gondolsz a dologról, nem érdekes. Az az érdekes, hogy mit gondol a bíróság büntetőtanácsa. Az meg azt gondolja, hogy is­­me­­ret­­terjesztés történt. A szerencsétlen, történelem-hülyített magyar néppel végre megismertették a Szálasi-féle hadparancsot. De ezzel nem egy sajátos eszmerendszer köztudatban való elterjesztése valósult meg, hanem egy történelmi dokumentumot mutattak be az érdeklődőknek. Isme­­ret­­ter­­jesztettek.

Nem lényeges, hogy ezt a magyar hungarista ifjak cselekedték. Vala­­ki­­nek törődnie kell a magyar nép ismerethézagainak betömésével. E hungarista ifjak meghozták a haza oltárán ezt az áldozatot. De ezzel nem izgattak, a félmondataikkal, mondattöredékeikkel sem, a többivel sem, semmiféle közösség ellen. Nem szították olyan méretűkre a szenvedélye­­ket, ami gyűlöletet válthat ki, s ez a társadalmi rend megzavarásához vezethet. Csak a társadalmi rend ne zavarodjon. Az ember megzava­­rod­­hat máskülönben.

Sajátos megfogalmazás, sajátos szemléletmód: ismeretterjesztés. Sajátos. Sajátos, hogy sajátos. Nevenincs. Sajátos. Ha azt hiszed, hogy ilyen sajátos szemléletmód és sajátos megfogalmazás ellenséges a parlamenti demokráciával szemben, mehetsz panaszkodni a sóhivatalba. Ha az a véleményed, hogy a hungarista ifjak ismeretterjesztő tevékenysége idegen az európaiságtól – úgyszintén. Ha azt gondolod, hogy itt nyugodtan lehet zsidózni, sértő, meghökkentő vagy aggodalmat keltő kijelentéseket tenni, kétségbe vonni a nyilasok Duna-parti gyilkosságait, és mindez együtt és külön-külön is nem más, mint rasszizmus, antiszemitizmus, gyűlöletkeltés, akkor egy jogtudatlan, sőt szólásszabadság-jogtudatlan marha vagy.

Vagyis nem történt semmi. Csak lazán. Csak nyugodtan. Csak higgadtan. Bele a magyar tükörbe. Csak ne gondolj rájuk. Csak ne gondolj rájuk. Csak ne gondolj rájuk. Az élőkre, de a holtakra se, kiknek levegőbe került hamvait itt hordozod a tüdődben már több mint ötven éve. Ne gondolj rájuk.

Hát akkor kire gondolj? Gondolj a dánokra például, kik zsidó honfitársaikat egyetlen éjszaka alatt mentették Svédországba a nácik elől. Rájuk gondolj. Általuk megérik benned a bizonyosság: Arturo Ui kései, isme­­ret­­ter­­jesztő unokái is megállíthatók.

Esti Hírlap, 1996. március 12.

Karácson Zorka 11 éves

fókusz

KICSI SÁNDOR ANDRÁS

A vasvilla, a vaslapát és a madarak

A vasvilla (‘két-, három- vagy többágú, hosszúnyelű mezőgazdasági szer­­szám’) és a vaslapát közönséges eszközök a paraszti gazdálkodásban. Az őket madarak társaságában említő mondókák, dalocskák, szólások külön figyelemre méltóak.

Lázár Ervin a Tolna megyei Rácegrespusztán töltötte gyermekkorát. A helyi madárismeretről többek között a következőket közölte. „A ragadozó madarakat már kevéssé ismertük. Ha megjelent egy héja vagy kánya a puszta felett, csoportba verődve kiabáltuk: Háhu-háhu, kuréja, vasvella! Ez valami madárhessegető ősi mondóka lehet, máshol nem hallottam” (Lázár & Sze­­pe­­si 1993). A kurhéja madárnév elsősorban a Dunántúlon használatos tájszó, s többféle, károsnak minősített madarat (kánya, héja, karvaly, egerészölyv, varjú) jelöl, előszeretettel fordul elő madárhessentőkben (ÚMTsz. 3: 644).

A vasvilla a népnyelvben több szólásban megjelenik: (Még) ha vasvilla hull [esik] is (az égből) ‘minden akadály ellenére (megtesz valaki vala­­mit)’, Olyan sötét van, (hogy) a vasvilla is megállna benne ‘sűrű sötétség van’, Úgy áll a szeme [úgy néz], mint a vasvilla ‘dühösen, haragosan néz’, Úgy beszél, mintha vasvilláról lökné ‘félvállról, fokhegyről beszél’, Vasvillát köpköd ‘erősen káromkodik’, Úgy áll rajta a ruha, mintha vasvillával hányták volna rá ‘rendetlen, lompos az öltözete’ (Nagy 1982: 716. ÚMTsz. 5: 660–661).

A vasvilla nyele szerepel egy rossz örökséget megjelenítő népdalban.

Jó gazda volt az apám,
De sok vagyont hagyott rám,
Hat ökörnek kötelit,
Meg egy vasvilla nyelit
(ÚMTsz. 5: 660; más változatban közli Kiss & Keresztes 1952: 584)

Visszatérve a héjára, rátérve a vaslapátra, országszerte ismert az a mondóka, amely egy újabb gyűjteményben is megjelent:

Héja, héja, vaslapát,
Ne vidd el a kislibát,
Se apját, se anyját,
Csak a liba pásztorát!
(Küllős & Laza 2013: 64; hasonló mondókát jegyzett fel
a palócoktól a harmadik sor elhagyásával Tóth Imre, 1987: 278).

A bihari gyermekmondókák között több változat van, így például:

Héja, héja, vastaréja
Csirkéknek a koporsója
       (Faragó & Fábián 1982: 180)

Ugyancsak országszerte ismert, “a gólya hozza a kisbabát” hiedelméhez kapcsolódó mondóka, amit 3-6 éves gyerekek akkor mondogattak, ha gólyát láttak, s amelyet Dutkon László Nyírbogdányban gyűjtött.

Gólya, gólya, vaslapát
Hozzál nekem kisbabát.
Ha nem hozol kisbabát,
Ellopom a kis gólyát!
              (Dutkon 1975: 36)

Mindenesetre az első két sor jól hagyományozódik, a második kettő már kevésbé. Egy újabb gyűjteményben ez a változat található:

Gólya, gólya, vaslapát
Hozzál nekünk kisbabát!
(Küllős & Laza 2013: 61; ugyanez kiskanizsai
nyelvjárási változatban Markó 1981: 269)

A sok variánst, köztük négysorosakat felmutató bihari gyermekmondókák között az alapváltozatok:

Gólya, gólya vaslapát,
Hozzál nekem/nékem/nekünk/nékünk kisbabát
                                          (Faragó & Fábián 1982: 174)

A vasvilla és vaslapát említése a héjahessentőkben érthető: a paraszti udvaron könnyen hozzáférhető szerszámok. A vaslapát említése a gólyakérlelőkben sajátos zsarolást jelenthet.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Dutkon László: Ki játszik ilyet? S. l.: S. n. 1975. (Óvónők Modern Kiskönyvtára 6.)

Faragó József & Fábián Imre: Bihari gyermekmondókák. Bukarest: Kriterion 1982.

Kiss Géza & Keresztes Kálmán: Ormánysági szótár. Bp.: Akadémiai 1952.

Küllős Imola & Laza Dominika: Népi mondókák. Hagyományos dajkarímek, gyermekmondókák, dalok és köszöntőversek. Bp.: Tinta 2013.

Lázár Ervin & Szepesi Attila: „Tündérek és gombák.” Interjú. Pesti Hírlap (1993) 96 (április 26., hétfő) 13.

Markó Imre Lehel: Kiskanizsai szótár. Bp.: Akadémiai 1981.

Nagy Gábor, O.: Magyar szólások és közmondások. Bp.: Gondolat 1982.

Tóth Imre: Ipoly menti palóc tájszótár. Bp.: Magyar Nyelvtudományi Társaság 1987. (Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 176.)

ÚMTsz. B. Lőrinczy Éva, szerk.: Új magyar tájszótár. Bp.: Akadémiai 1: A–D 1979, 2: E–J 1988, 3: K–M 1992, 4: N–S 2002, 5: Sz–Zs 2010.

Milák Kiara Ketrin 8 éves

Lénárt Flóra 10 éves

műhely

KISS ENDRE

Egy sikeres szélhámos-történet a mai Németországban

A kilencvenes évek világtörténelmileg is vidám nyitányának egyik legszel­­le­­mesebb filmje Ackroyd és Matthau közös remeklése volt, a Couch Trip; a stáblistán szerepelt a nyilván már igen koros Billy Wilder. A film 1988-ban készült, rendezője Michael Ritchie, magyar címe az akkori magyar-ame­­ri­­kai szellemű infantilizálódó beállítódásokat jól tükröző Ideggyogyó volt.

Akkorra már, a videózás iskoláján keresztülmenve, átéltük és reflektáltuk a filmtörténet nagy, ha éppen nem a legnagyobb (nietzschei méretű) átértékelődését – az akadálytalan és magától értetődő, a tetszés szerinti utánjátszás lehetősége észrevétlenül új rangsorba helyezte a filmeket. Igazi mcluhani eltolódás volt ez, egy film egészen más hatást kelt, ha a közönség csak egyszer láthatja és tudja is, hogy csak egyszer nézheti meg, amiért is a filmtörténet túlnyomórészt hosszabbik szakaszán mind az értéket, mind a sikert egyetlen találkozás határozta meg a film és a néző között.

Nemcsak rögtön felismerhettük tehát a video-korszak igazi bajnokának, s egyben nagy nyertesének, Billy Wildernek a szellemiségét, de ennek örültünk, sőt, a reflexió teljes tudatosságával még azzal is tisztában voltunk, hogy ma már bizony nagyon ritkák az ilyen kiapadhatatlanul ötletes filmek.

A film arról szólt, hogy Ackroyd, a fegyenc, bekerül a börtön kórházába, ahol megismeri a belső mechanizmust, és néhány elegáns gesztussal kiadja magát a börtönbe rendszeresen bejáró rendeléseket tartó híres pszi­­chiáternek. Felveszi annak identitását, az ő kódjaival és szerepében kilép a börtönkapun is.

A szökés után továbbra is a nagy pszichológus életét éli. Átveszi a pszichiáter lelki segítő telefonos rendelését, amelyet gyökeresen átalakít. A betelefonáló férfiakat és nőket egyaránt aktív szexuális életre buzdítva áttör minden puritán tabut. A szükséges rövid megdöbbenés után, a szó szoros értelemben tömegek kezdik követni, a közösségi rádió embereit pedig annyira magával ragadja a hallgatottsági mutató, hogy Ackroyd összes ötletét már előre és látatlanban megfogadják, s nyomban követik is. Ragyogó és a nagy irodalom lélektanának értelmében is hiteles, hogy Matthau, a másik volt fegyenc, apró jelekből rájön Ackroyd kettős életére, felismeri benne az igazi fegyencet, és ahogy ezt kell is, megzsarolja.

Ettől kezdve immár ketten gyógyíthatják a város polgárainak lelki problémáit. A pszichiátria kritikája mindig hálás téma, ráadásul, igazi klasszikus kultúraelméleti példaként, az összes műveltségi és érdeklődési szinten egyformán és mindig másért az.

A felszín nem lehet kérdéses („kinél van a kulcs?”), s minél mélyebben haladunk az emberi lélek ismeretében és a tudomány eredményeinek és hatalmas hézagainak feltérképezésében, a vizsgálatok verifikálhatóságának szélsőséges nehézségeiben, s mindehhez hozzágondoljuk még a pszichiátriában valamilyen mértékben szükségszerű, azonban minden vizsgált esetben alarmírozóan túlkapó represszió elemét, ez az egész komplexum minden rétegében vizsgálható kritikusan, a mindenkori tragikumtól a mindenkori komikumig.

Ha most Lessing vagy éppen Lukács nagy esztétikai igényével vetném fel a kérdést, feltétlenül el kellene jutnom ahhoz a ponthoz, hogy a pa­­to­­lógiát az emberi szellem a maga legmélyebb alap-beidegződésében nem tudja elválasztani az élettől. A lelki egészséget és a lehetséges lel­­ki betegséget egyazon folyamat perspektíváinak látja, ezért, ha akarja, ha nem, a pszichiátria eseteit sem tudja a legmagasabb személyes érintettség nélkül nézni.

A lélek betegségei ugyan az emberi poklok mélységeire utalnak, de a normalitás és a patológia valóságos közelsége, az egymásba való átmenetek millió lehetősége (és azok millió látszata, a kifogyhatatlan helyzetkomikum, a humor alapvető Hegelre emlékeztető oszcillálása az azonos és a nem-azonos, a valóság és a látszat, az egészség és a betegség között), továbbá a pszichiátria mint tudomány szakralitásának és valóságos, segítőkész tudomány szűkös mivoltának ellentéte szinte önmagától újratermeli a pszichiátriai osztályok humorát, amelynek alapvicce tehát ismét az, hogy az orvost és a beteget az különbözteti meg, hogy kinél van a kulcs.

A nagy esztétika ritkán szemléletes életvilágbeli alapjához érkeztünk ezzel. Gert Postel ezt a helyzetet valósította meg figyelemreméltó sikerrel az 1990-es évek Németországában. Levélhordói képesítéssel pszichiáternek adta ki magát, éveket dolgozott egy osztályon, főorvossá is kinevezték, sőt, magasabbra is akarták léptetni. Sikeres szélhámosságáról könyvet írt. Jelenleg írja a következőt. Körútjainak kiváltó alkalma az első könyv felolvasása, különleges író-olvasó találkozókat tart, amelyek dokumentumaiból feltárul történetének sok lényeges vonása. Az erre utaló néhány nyelvi allúzió ellenére sem Postel, sem közönsége nem hozta szóba a Couch Tripet, holott meggyőződésem, hogy a nagy szélhámosság ezt a filmet akarta utánozni. Maga Postel az irodalmi elődök közül a Felix ­Krullt, Thomas Mann Egy szélhámos vallomásai főhősét említette csak, aminek nem lehet bizonyító erőt tulajdonítani. Postel szőke, szemüveges, értel­­mes arcú és nagyon jó verbalitású fiatal férfi még ma is (négy év börtön után lett híres szerző). Kifejezetten értelmiségi külsejű, finoman metszett szemüveggel, Hankiss és Pokol között. Ez a megjelenés eleve fél siker egy fiatal és magabiztos főorvosnak. Az a szőke, intelligens, jó retorikájú sváb-bajor (délnémet) típus, akinek megpillantása már előlegezi is az értelmiségi funkciót. Mindehhez társult olvasottsága a pszichológiai irodalomban és a pszi­­chológiai szakterminológia kegyetlenül tudatos alkalmazása, ami több­­ször hozta abba a helyzetbe, hogy a kollégái nem mertek rákérdezni erre vagy arra a megfogalmazására, mert mint a nagyon intelligens postás többször is hangsúlyozta, az ilyen kérdések feltevése még kételyt ébreszt­­hetett volna a kérdező szakmai kompetenciája iránt.

Postel és Ackroyd szerepértelmezései között lényeges eltérés van, jól­­le­­het közös gyökerük nyilvánvaló. A filmes pszichiáter a végletekig ki­­éli improvizatív és ötletes nárcizmusát (hát persze, ha egyszer Billy ­Wilder kontrollálja a dialógusokat, ebben az esetben nyilván kifogyhatatlanul öt­­le­­tes lesz). Megállíthatatlan lendületével söpör el mindenkit, nem is gya­­na­­kodik senki (a tapasztalt fegyencen kívül) s végül azon a klasszikus módon bukik le, hogy az eredeti pszichiáter visszatér, és el akar menni saját konferenciájára saját nevén előadást tartani, de természetesen emiatt először ő találja magát a bolondok házában (ahogy illik is, rögtön bőrén is érezheti a legkeményebb kényszerintézkedéseket).

A valódi szélhámos sokkal jobb színész, mint a valódi, aki remek alakításával teljesen önfeledt embert játszik.

Postel hibátlanul játszik. Vannak félelmei, de azokat tudatosan és a figyelmes szemlélő számára tanulságos eszközökkel, reflexiókkal és motivációkkal küzdi le. Pályafutása sikertörténet. Házastársa nincs, elő akarják léptetni, szakvélemények sorozatát íratják vele, amelyekre visszapillantva a kezdetben hitetlen közönségnek mindig azt mondja, hogy egyetlen javaslatát sem utasították vissza, minden szakvéleményét elfogadták. Postel korlátai egy nagyon érdekes területen jelennek meg. Egész életének narratíváját összesen tíz-tizenkét kijelentésben foglalja össze, írásban-szóban ezeket ismétli. Egy viszonylag szűk szellemi univerzumban mozog tehát, de abban virtuózan. Szakvéleményeinek kivétel nélküli elfogadása az egyik ilyen, sokszor visszatérő mondat volt. Az, hogy őt, a postást állandóan előléptették, az is. Az, hogy negyven pályázó közül ő (a postás) nyerte el a főorvosi állást, ugyancsak. Postel energiáját, lendületét, sikerét alapmeggyőződésének köszönhette. Alapvetően gyűlölte és megvetette a pszichiátriát, hazug áltudománynak tartotta, képviselőit opportunista szélhámosoknak, a betegeket egyértelmű áldozatoknak. Postelnek volt tehát küldetése, Ackroyd a filmben csak jól szórakozott a hülye pszichiátereken.

Abban viszont egyek voltak, hogy mindketten meg akarták menteni az embereket a pszichiátriától.

Postel az ottani általános iskola elvégzése után csak a levélhordói végzettséggel rendelkezett.

Nem bocsátkozhatunk bele Postel lelki jellemzésébe, jóllehet a történet sok elemének megítélésében ez meghatározó lenne. Ehhez nincsen meg az alapunk, hiszen Postelnek létezik egy, a pszichiáteri tündöklést meg­­előző és egy azt követő életszakasza is. Sokat elemzi önmagát, nemcsak főorvosi szerepének orvosi-pszichiáteri döntéseiről beszél, de az interjúk ezt firtató kérdéseire is hosszan elemzi saját magát. Mindez mintha lehetővé is tenné az elemzést, miközben nem kevés olyan tendenciózus szöveg és vélemény is megjelent, amelyek nagyon tudatosan és szándékosan erodálják Postel néhány évig valóságosan megvalósított főorvosi karrierjének Robin Hood-i romantikus győzelmét.

Igazi korlátunk az a tény, hogy Postel a pszichiátriai nagy korszak előtt is szélhámos, s a lebukás után is folytat utóvédharcot. A személyiség és a történet értékelése nem korlátozódhat tehát arra a „tiszta” helyzetre, amit a pszichiátriai intézet jelent, és amit Postel visszatérő öndefiníciója úgy jellemez: „Szélhámos voltam a szélhámosok között” – ami nem azt jelenti, hogy önmagát tartotta a legnagyobb szélhámosnak, de azt, hogy minden pszichiáter szélhámos és hogy ő a pszichiátereket csapta be.

Az őt lejárató beállítások éppen erre helyezik a hangsúlyt: Postel kö­­zön­­séges szélhámos, aki szinte véletlenül sodródik be a pszichiátriába! Ezen a pon­­ton azonban személyes tapasztalatok is mobilizálódhatnak. Az ­egyik személyes vetület irodalmias kultúrámból következik Egész világké­­pem számára (holizmusát ki kell emelnem) a boldogtalanság és a patológia ugyan­­annak az emberi létállapotnak a részei voltak. Ez alapvetően romanti­­kus és irodalmi megközelítés volt. Később ez a probléma erőteljesen ki­­ke­­rült érdeklődésemből (Nietzsche patológiája jó példa lehetett volna, de a filozófus számos betegsége miatt egyben kiváló példa volt a sokszoros orvosi-fizikális eredetre is), s később el is távolodtam ettől, hiszen hallgatólagosan elfogadtam a tudományos pszichiátria felfogását (ha nem is alaposan, de Pethő Bertalannal beszéltünk erről). A jelenben egyébként most mintha ez a felfogás is átalakulna. Mintha azt érezné az ember, hogy az élettörténet, az egzisztencia valamivel ismét jobban közvetítve lenne a patológia jelenségével.

Postel esetének élettörténeti eleme (az anya öngyilkossága, majd a pszichiátria ezen alapuló legyőzése) ugyancsak az egzisztencia és a patológia egymásba való átmenetének irányába mutat. Azt azonban ebben a kísérletben is jelzem, hogy még ezt sem lehet sem kizárólagosnak, sem fundamentálisnak nevezni.

Egy a Nietzsche-kutatásból megismert német börtön-pszichológusnő elbeszélései alapján ugyanaz (majdnem teljesen ugyanaz) a kép alakult ki bennem egy nyolcvanas évekbeli nyugat-német pszichiátriai osztályról, mint ahogy Postel a maga sikeres főorvosi pályája alapján azt jellemezte. Postel szüntelenül hangsúlyozta (ez is egyike volt 10-15 visszatérő tézisének, amelyek mind igazak voltak és mind nagy sikert is arattak), hogy bármit mondhat valaki egy hivatalos pszichiátriai vizsgálaton, nyugodtan ott lehet tartani (azaz bezárni), mert, ahogy Postel igen tudományosan kifejezte, minden egyes megnyilvánulást „szindróma-erősítő”, „igazoló” funkciójában értelmeznek. Bármit reagál is valaki, ugyanaz a szindróma csak egyre jobban kerül igazolásra. Ismerősömet is gyakran kérdezték a bűnözők, vajon ne próbálkozzanak-e az ítélethozatal előtt azzal, hogy pszichiátriai esetnek mutatják magukat. Ő minden esetben azt mondta nekik: meg ne próbálják, mert a börtönből még csak ki lehet jönni, de a pszichiátriáról alig. Postel és az ismerős találkoztak. Én ezért a Postellel való találkozás kezdetétől tudhattam, hogy igaza van. Az anya alakjában Postel történetének elején tehát mégiscsak ott áll a pszichiátria (aminek akkor lehet még jelentősége, amikor a sikeres lázadó lejáratásának fo­­lya­­ma­­tában az egész pszichiátriát véletlennek tüntetik fel). Az anya pszichiátriai kezelés alatt állt, a pszichiáter depresszió-oldó gyógyszerek helyett feszültségnövelőket adott. Az anya öngyilkossága sikerült. Postel, úgy is, mint volt főorvos, nagyon határozottan és mindig ugyanúgy beszélt az anyáról. Öngyilkosságát a leghatározottabban célzott erőszaknak és felülmúlhatatlan agressziónak tekinti apja és önmaga ellen, majd itt meg is áll (holott az anya sorsának elemzése önmagában itt venné csak kezdetét). Az anya öngyilkossága és a pszichiáteri szerep a legszorosabban összefüggött (beleértve Postel megvetését is az egész pszichiátria iránt). Postel tehát abban az értelemben is forradalmár volt, hogy gyűlölte azt, ami ellen harcolt. Legyőzte a pszichiátriát, győzelmét hangosan hirdette is (erre persze csak a négy év börtönbüntetés után volt módja, amiből azonban sokat elengedtek, a börtönben nagyon emberien bántak vele, vala­­melyik börtönparancsnok felesége tortát is sütött neki egy ünnepi alkalomra).

A teljes pszichológiai értelmezés igényének szélsőséges nehézsége azonban még itt is megjelenik. Még az anya öngyilkossága sem lehet ugyanis bizonyosan a végső alap. Családját Postel művelt, középosztályi családnak írja le. Az apa ugyan differenciált munkát végző szakmunkát végzett, de a családban elbeszélése alapján bőségesen voltak középosztálybeli polgárok. Ő maga azért lett postás, mert különleges hiány-betegsége volt, nem tudott megtanulni számolni. Magyarázata szerint ezért nem ment gimnáziumba. Arra a kérdésre azután, hogy mennyire volt elégedett a levélhordói szereppel, Postel felháborodottan válaszolt. Semennyire! Az a szerep nem embernek való, különösen nem magasabb igényű embernek. Ezzel egy – legalábbis időben – még fundamentálisabb elemet találunk, mint az anya öngyilkossága. Postel le akarta győzni a pszichiátriát, de úgy, hogy maga lett pszichiáter! Kiemelkedett. Ezt ünnepelték benne! Győzött, de győzelmével mindkét, egymással ellenkező irányban egyszerre erősítette meg híveit (akiknek konkrét jelenlétét, élénk reakcióit a számos interjú, fellépés elégségesen megmutathatja). Mellé álltak, mert legyőzte a pszichiátriát, amelynek hazug, alaptalan (és persze veszélyes) mivoltáról minden jel szerint nem volt nehéz meggyőzni a körút hallgatóságát. Mellé álltak azért is, mert sikerült belépnie a szerencsések és a műveltek világába, akik világába ők is mindig be szerettek volna kerülni, de valamiért nem sikerült.

A szélhámosok szélhámosa volt – s ezzel kétszeresen is valóságos. A kétszeres szélhámos minden elképzelhető irányban valóságos is volt.

Hegel bizonyosan örült volna ennek a képletnek.

Erdei Véda 11 éves

mérleg

WIRTH ÁDÁM

Forrongó világ, tisztító vihar előtt?

A történelemtudós az aktuális politikai eseményeket érthető módon történelmi perspektívában értelmezi és magyarázza. Annak idején a CEU Magyarországról történt kiűzetéséről politikus professzorunk helyesen kimutatta, hogy az nem egyedülálló elszigetelt esemény, hanem része annak a szélesebb kampánynak, amelyet a kormány hosszabb ideje folytat a tudomány és oktatás szabadsága és autonómiája ellen. A szellemi élet és a közgondolkodás monopolizálásáért, a hatalmát veszélyeztetni látszó kritikai gondolkodást lehetővé tevő és elősegítő intézmények (akadémia, egyetemek, iskolák, független média) ellen. Rámutat arra, hogy mindez betetőzése annak a feudális visszarendeződésnek, hatalmi centra­­li­­zá­­ció­­nak és hierarchiának, amely országunkban ma végbemegy. Eddig a pontig ezzel a kritikával egyet is lehet érteni. Mint ahogy jogos volt az is, hogy a CEU kiűzetésének napján a tüntető diákok jelképesen az oktatás sza­­bad­­ságát temették a Kossuth téren.

Az események mélyebb megértéséhez és értékeléséhez a történelmi meg­­közelítés látószögét szélesebbre kell nyitni. A tudós történelem-professzor fejtegetéséből úgy tűnhet, mintha itt csak Magyarországon és néhány hozzá hasonló országban, a nyugati világ fejlődésének fő tenden­­ciá­­jával szembemenő eltévelygésről lenne szó. A múlt század 80-as évei­­nek vége felé, a 90-es évek kezdetén – fejtegeti – azt reméltük, hogy a rend­­szerváltással hazánk is felzárkózik majd a Nyugathoz, ahol a polgári forradalmakban meghirdetett elv szerint – állítólag – min­­­den ember egyenlőnek és szabadnak születik. A szabadság, egyenlőség, a bol­­dog­­ság keresése mindenki számára elidegeníthetetlen emberi jog. Ebbeli re­­mé­­nyükben azonban csalódniuk kellett, állapítja meg sajnálkozva, mert gonosz emberek csoportja ármánykodással és összeesküvéssel meg­­kaparintották a hatalmat, az emberi jogokat lábbal tipró maffiaálla­­mot építettek, amelyben az emberek se nem egyenlők, se nem szabadok, feudális függőségi viszonyok jöttek létre, az ember helyét nem a képesség, tudása és munkája határozza meg, hanem politikai lojalitása. Minden ember annyit ér, amennyije van, a szegény egyre szegényebb, a gazdag egyre gazdagabb lesz. Erre a nyavalyára a tudós történelemprofesszor a nyugatosodásban látja az orvosságot.

Nekünk elsősorban nem a személyekkel, az ármánykodókkal, a perc-emberkékkel van bajunk, bár tudjuk jól: amíg perc-emberkék dáridója tart – s ma nálunk perc-emberkék dáridója tart – addig:

Otthon bolondját járja a világ,
Majmos, zavaros, perces, hittelen,
Nagy, súlyos álmok kiterítve lenn,
Fenn zűrös, olcsó kis komédiák.
                        (Ady Endre: perc-emberkék után)

A Tőke előszavában írta Marx: „Egy szót esetleges félreértések elkerülése végett. A tőkés és a földbirtokos alakját semmiképpen sem festem ró­­zsás színben. De személyekről itt csak annyiban van szó amennyiben azok csak gazdasági kategóriák megszemélyesítői, meghatározott osz­­tály­­­­vi­­szonyok és érdekek hordozói. Álláspontom, amely a gazdasági tár­­­­sa­­dalomalakulat fejlődését természettörténeti folyamatként fogja fel, bár­­mely más álláspontnál kevésbé teheti felelőssé az egyest olyan vi­­szo­­nyokért, amelyeknek ő társadalmilag terméke, bármennyire föléjük emelkedhetik szubjektíve”.

Nekünk elsősorban a társadalmi viszonyokkal van bajunk. Ady ­Endre írta: „Kevés dologgal vagyunk megelégedve, de talán a társadalmi viszonyok elégítenek ki bennünket legkevésbé. Mi azt tartjuk és hirdetjük, hogy a mai társadalmi viszonyok tarthatatlanok. Azt tartjuk és hirdetjük, hogy a magyar társadalom, amennyire lehet ilyenről beszélni, kiskorú, műveletlen, babonás és beteg”.

Adyval szólva, a mai magyar társadalomról mi is „azt tartjuk és hir­­det­­jük, hogy a mai magyar társadalomnak csaknem minden relációja igaz­­ta­­lan és veszedelmes… Azt tartjuk és hirdetjük, hogy a mai magyar társadalomban a papi és világi fejedelmeké minden: babonás hagyományok rabszolgaságban tartják a polgárság millióit. Azt tartjuk és hirdetjük, hogy a militarizmusnak, klerikalizmusnak, s feudalizmusnak falait le kell rombolnunk, ha élni akarunk. Azt tartjuk és hirdetjük, hogy avult hagyo­­má­­nyok, szamár privilégiumok fölött győznie kell a munka érdemének, s ha csökönyös konzervativizmus, babona, önzés. felekezeteskedés, olcsó nemzetieskedés, korlátoltság elénkbe feküsznek – hát keresztül kell raj­­tuk tiporni”. „A kor, az alkuvás, a növekvő reakció” magyarázza a jelenlegi helyzetet. „De ez nem ok arra, hogy mi is kibéküljünk a társadalmi viszonyokkal”.

A személyek, perc-emberkék bírálata és leleplezése nem elegendő, ha nem párosul a társadalmi viszonyok, azaz a rendszer radikális bírálatával és megváltoztatásával. A Nemzeti Együttműködés Rendszere mai politikai ellenzékének gyengesége, hogy a társadalom betegsége szélsőséges tüneteinek leleplezésével és a hatalmat bitorló politikusok személyének verbális támadásával a bírálat a felszínen marad. Nem hatol le a tünetek alap­­jáig és gyökeréig. Gyógyírként pedig – kutyaharapást szőrével – a nyugatiasodást, a nyugati típusú kapitalizmust ajánlja. A CEU elűzetésének bírálata indokolt és jogos, ez azonban nem kell, hogy behódolást jelentsen a nyitott társadalom álnév alatt a CEU által is hirdetett kapitalizmus ideológiája, azaz a tőke világuralma előtt. Az emberi jogok érvényesülését joggal számon kérő ellenzék által szorgalmazott nyugatiasodás, a nyugati típusú kapitalizmus és a mai magyar társadalom ugyanis egy tőről fakadnak, ugyanannak a társadalmi rendszernek a hajtásai.

Rendszerváltó politikai erők hazánkban, más egykori szocialista országokhoz hasonlóan, idegen tőkés hatalmak politikai és pénzügyi tá­­mo­­gatásával, kedvezményes és ingyenes állami kölcsönökkel, új eredeti tőkefelhalmozással új kapitalizmus és nemzeti burzsoázia építésébe kezd­­tek. A különösen mohó és falánk nemzeti burzsoázia gyorsan megtollasodott. A multinacionális kapitalista monopóliumok szilárdan megvetették lábukat az országban, miközben a munkanélküliség, a szegény­­ség, a szociális létbizonytalanság tömegessé vált. Mélyült a gazdagok és szegények közötti szakadék. A szegények egyre szegényebbek, a gazdagok egyre gazdagabbak lettek. A munkanélkülieket éhbérrel fizetett közmunkával kenyerezték le. A munkavállalókat „rabszolgatörvénnyel” rendszabályozzák meg, a jómódú földbirtokosokat új földtörvénnyel jutalmazzák. Kliensrendszer épült ki. Virágzik a korrupció.

A hatalmat megkaparintó gátlástalan jobboldali politikai elit a rend­­szer­­váltás kezdetekor beígért liberális demokrácia és jogállam helyett illiberális államot épített, lábbal tiporva az elemi demokratikus jogokat és szabályokat. A média koncentrálásával és monopolizálásával korlátozták a sajtó és információ szabadságát. Ellenőrzésük alá vonják a társadalom szellemi életét, korlátozzák a tudomány és oktatás szabadságát és auto­­nó­­miáját.

Antidemokratikus hatalomgyakorlásukat nemzeti demagógiával, hazug szabadságharc hirdetésével, idegengyűlölettel álcázzák. A Soros György személyében megtestesített és démonizált titokzatos globális háttérhatalommal és a migránsokkal szemben magukat a nemzeti szuverenitás, a nemzeti állam, a nemzeti érdek védelmezőjének tüntetik fel, miközben multinacionális monopóliumoknak és külföldi befektetőknek adókedvezményekkel és előjogokkal kedveznek, az EU-tól érkező anyagi támogatásokat pedig korrupt módon személyes céljaikra használják fel. Az újkapitalizmus különösen mohó és korrupt formája országunkban autokratikus, antidemokratikus hazug politikai rendszerrel párosul.

És nézd, világ, e rongy komédiát,
Hol csüggedt nézők a legnemesebbek,
Hol eladnak sok munkás-milliót
Cudar, eladó úri keveseknek.
                (Ady Endre: Dal a Hazugság-házról)

A nagy lopások bűnéről pedig ezeket írta Dante stílusában:

… Ezek itt honuk fórumát földúlták,
Hulla-csarnok ez, ahol se meghalni,
Se föltámadni nem tudnak a hullák.
………………………………………………
Honnak atyái honuk veszni hagyták
S itt maradnak, míg felejtik emlékük,
Unokáik, a koldus istenadták.
                (Ady Endre: Nagy lopások bűne)

Hát már megint bujdosó magyar búsan énekli szomorú hazánkban:

Körös-körül kavarognak
Béna árnyak, rongyos árnyak,
Nótát sípol a fülembe
Sípja régi babonának,
Édes népem szól a sípszó,
Sohse lesz jó, sohse látlak.
                (Ady Endre: Sípja régi babonának)

Társadalmi és politikai bajainkra a mai nyugati kapitalizmus sem jelent gyógyírt. Ugye a nyugatosodás gyógyító hatásában reménykedő tudós professzor sem gondolhatja komolyan, hogy a mai kapitalista világban minden ember egyformán egyenlőnek és szabadnak születik? A londo­­ni bankárok és a Mianmarból kétségbeesetten menekülő ruingyák. A mil­­liár­­dos észak-amerikai ingatlanfejlesztők, tőzsdespekulánsok és az ame­­ri­­kai autóipar visszaesésétől szenvedő rozsdaövezet autóipari munkásai. A német autóipari óriáskonszernek nagyrészvényesei és a hamburgi kikötőmunkások. A fejlett tőkés országok magas jövedelmű fejlesztő mér­­nökei, csúcsmenedzserei és a fejletlen országokba telepített összeszerelő üzemek alacsonybérű betanított munkásai. A francia fegyvergyárosok, és a francia mezőgazdasági kistermelők. Az arab olajsejkek és az elsivata­­go­­so­­dó éhségövezetből menekülő szudániak és szomáliaiak. A dúsgazdag brazil nagyültetvényesek és a riói szegénynegyedek lakói. A drága sváj­­ci elitiskolák tanulói és az éhező afrikai gyerekek. A politi­­kát uraló oligarchák és a politikából kirekesztett, a hazug média által ­könnyen mani­­pu­­lálható tömegek. A luxusvillák lakói és a nagyvárosi haj­­lék­­­­talanok. És hosszan lehetne folytatni.

A magát 1873-as alapítású Szociáldemokrata Napilapnak nevező újság véleményrovatában Washingtoni Napló közös cím alatt rendszeresen publikáló szerző tollából A kapitalizmus oké címmel olvashattunk cikket: „Számomra nem újdonság a kapitalizmus elismerése. Eddig azt hittem, hogy az eddigi rossz gazdasági rendszerek közül ez a legkevésbé rossz, de még jobb, ha szabad piacról írok, nem a negatív hangzású kapitalizmusról. Az utóbbi néhány év azonban meggyőzött arról, hogy számomra oly lényegbevágó fontosságú politikai demokráciát csak egy sikeres kapitalista rendszer képes megvédeni autokratikus ellenfeleitől”.

Természetesen az, hogy a „negatív hangzású” kapitalizmus he­­lyett „sza­­bad piacról”, vagy „nyitott társadalomról” beszélünk, nem változ­­tat­­ja meg a kapitalizmus kizsákmányoló természetét. De hol van az a si­­keres kapitalista rendszer, amely a világban ma megvédi a politikai de­­mokráciát? Csak nem a trumpista amerikai társadalomra gondol A kapitalizmus oké cikk szerzője?

Ugyanannak a lapnak aznapi számában a nemzetközi hírek rovatban arról olvashattunk, hogy két ismert harvardi professzor Miként halnak meg a demokráciák? című könyvükben leírja, hogy névlegesen demokratikus országok, köztük a mi országunk is, miként váltak de facto tekintélyuralmi egypárti állammá úgy, hogy közben sehol sem ment végbe hagyományos értelemben katonai puccs. A New York Times-ban megjelent cikkében a Nobel-díjas Paul Krugman azt írja: a Fehér Ház jelenlegi lakója diktatórikus törekvésű ember, ám a demokráciát fenyegető veszély sokkal szélesebb és mélyebb, mint egyetlen ember szerepe.

A kapitalizmus mindkét (nyugati és magyarországi) változatában egyetemesen uralkodó alapelv, hogy mindenki annyit ér, amennyije van. A világon az emberiség által megtermelt anyagi javak 80 százaléka az emberek alig egy százalékának birtokában van. A kapitalizmusra mindenütt jellemző olyan osztályok léte és állandó újratermelődése, amelyek közül az egyik eltulajdoníthatja a másik munkáját, annak következtében, hogy a gazdaság társadalmi rendszerében különböző a helyzetük, különbözőek a tulajdonviszonyaik. Noha ezeknek az osztályoknak konkrét összetétele országonként más és más.

A történelem ellentmondásokon át halad előre. A kapitalizmus törté­­nel­­mi fejlődésében Lenin három nagyobb korszakot különböztetett meg, hozzátéve, hogy ezek határai feltételesek és nem merevek, viszonylagosak és nem abszolútak. Az első korszak a burzsoázia felemelkedésének és teljes győzelmének, felfelé ívelő vonalának, általában a polgári demokratikus, különösen a polgári nemzeti mozgalmak kibontakozásának, a túlhaladott hűbéri abszolutisztikus intézmények összeomlásának korszaka. A második a burzsoázia teljes uralmának és hanyatlásának korszaka, amelynek folyamán a haladó burzsoázia áttér a reakciós finánctőkére. A harmadik az imperializmus és az imperializmusból következő megrázkódtatások korszaka, amely olyan helyzetbe hozza a burzsoáziát, ami­­lyen­­ben a feudálisok voltak az első korszakban.

A kapitalizmus történelmi fejlődésének ez a harmadik korszaka tart napjainkban is. A burzsoázia uralma kiteljesedésének és hanyatlásának, az embertelen élősdi kapitalizmus reakcióssá válásának, a transznacionális monopolkapitalizmusból és imperializmusból következő megrázkódtatásoknak, az elnyomott kapitalizmusellenes erők gyülekezésének és forrongásának korszakában élünk.

„Nagy történelmi korszakokról van szó; minden korszakban vannak és lesznek egyes, részleges mozgások, hol előre, hol hátra, vannak és lesz­­nek különböző elhajlások a mozgalmak átlagos típusától és átlagos üte­­métől. Nem tudhatjuk, milyen gyorsan és milyen sikerrel fognak ki­­bon­­takozni az adott korszak egyes történelmi mozgalmai. Azt azonban tud­­hatjuk és tudjuk is, hogy melyik osztály áll egyik-másik korszak kö­­zép­­pontjában, meghatározva e korszak fő tartalmát, fejlődésének fő irá­­nyát, az adott korszak történelmi viszonyainak fő sajátosságait. Csakis ezen az alapon, vagyis csak akkor építhetjük fel taktikánkat helyesen, ha elsősorban figyelembe vesszük a különböző korszakoknak (nem pedig egyes országok egyes történelmi epizódjainak) fő megkülönböztető vonásait; és csakis az ­adott korszak alapvonásainak ismerete szolgálhat alapul ah­­hoz, hogy egyik vagy másik ország részletesebb sajátosságait számba ve­­hessük”. (Lenin)

„A burzsoázia minden országban elkerülhetetlenül a kormányzás két rendszerét, az érdekeiért vívott harcnak és uralma védelmének két módszerét dolgozza ki. Ez a két módszer hol változik, hol pedig különféle kombinációkban összefonódik egymással. Az egyik ilyen módszer az erőszak, minden engedmény megtagadása a munkásmozgalomtól, minden elavult intézmény támogatása, minden reform kérlelhetetlen tagadása… A másik módszer a liberalizmus, a politikai jogok fejlesztése, a reformok, az engedmények irányába tett lépések stb. A burzsoázia nem egyes személyek gonosz számítása és nem a véletlen folytán váltogatja a két módszert, hanem a saját helyzetében rejlő gyökeres ellentmondásosság következtében”. Lenin szerint a „liberális” politika a „ravaszabb” politika, amellyel a burzsoázia gyakran eléri célját. „A munkások egy része felül az ilyen látszatengedményeknek, a revizionisták elavultnak nyilvánítják az osztályharcról szóló tanítást, olyan politikát folytatnak, ­amellyel a gya­­kor­­latban lemondanak az osztályharcról”.

Neves nyugati közgazdászok munkáit tartalmazó könyv: A kapitalizmus újratervezése (Kossuth Kiadó, 2018.) sötét képet fest a világkapitalizmus mai állapotáról, ahogy írják – „rosszkedvünk kapitalizmusáról”. A 2008-as összeomlás a legsúlyosabb volt 1929. óta – állapítják meg a könyv szer­­zői. A 2008-ban bekövetkezett összeomlás és a nyomában kialakuló elhúzódó recesszió és lassú kilábalás egyértelmű bizonyítékai annak, hogy a nyugati kapitalizmus immár nem képes biztosítani a gyors vagy stabil növekedést. Az instabilitás a mai kapitalizmus számára nem kivétel, hanem strukturális jellemzővé vált. Egyes közgazdászok arról beszélnek, hogy napjainkban a kapitalizmus a „tartós stagnálás” (secular stagnation) korszakába lépett. Kifejtik: a tőkés országok többségében az életszínvo­­nal csökken vagy stagnál. Az egyenlőtlenségek drámaian megnövekedtek. A jövedelmek összetételében csökkent a munkajövedelmek aránya, s nagyobb rész jut belőle a kereseti skála felső részén található munkásoknak, mint a skála közepén vagy alján találhatóknak. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) számítása szerint a munkatermelékenység növekedése harminchat fejlett gazdaságban átlagosan csaknem háromszorosan meghaladta a reálbérek növekedését. A vagyoni különbségek növekedése még a jövedelminél is nagyobb. A felmérések azt mutatják, hogy az utóbbi évtizedekben megnőtt az örökölt vagyon jelentősége. Egy fiatal életkilátásai az USA-ban nagymértékben szülei vagyonán és képzettségén múlnak, sokkal inkább, mint más fejlett országokban.

A kötetben olvasható tanulmányok szerzői szerint a leggazdagabb társadalmi csoportok és a társadalom többi tagjai közötti egyenlőtlenségek ma már olyan szintet értek el, amilyenre a tizenkilencedik század óta nem volt példa. A környezeti problémák, az üvegházhatású gázok növekvő kibocsátása katasztrofális következményekkel fenyegetik az egész világot. A legfőbb ok, hogy az üvegházhatású gázok – különösen szén-dioxid – kibocsátása beágyazódott a kapitalizmus történelmileg kialakult termelési és fogyasztási rendszerébe, amely a fosszilis fűtőanyag felhasználására épül. A könyv szer­­zői mindebből azt a következtetést vonták le, hogy a jelenkori kapitalizmus nem működik megfelelően, ezért a kapitalizmus újratervezésére van szükség.

A kapitalizmus működési zavarainak kritikus leírása polgári köz­­gaz­­dá­­szok könyvében arra az állításra emlékeztet, miszerint a kapitalizmus jelenlegi válsága „olyan válság, amely éppen az államrend alapjait érinti, nem pedig holmi részleteit, az épület fundamentumát érinti, nem pedig ezt vagy azt a melléképületet, ezt vagy azt az emeletet” (Lenin).

A kapitalizmus általános rendszerszintű válságának elmélyülése, a tő­­kés világgazdaság súlyos zavarai, a tőkés kizsákmányolás emberte­­len­­­­sége, a társadalmi egyenlőtlenségek növekvő fokozódása, a reakciós antidemokratikus tendenciák, a nacionalizmus, a rasszizmus, a fa­­siz­­mus újratermelődése és felerősödése, a nemzetközi terrorizmus és há­­bo­­rús veszély, az emberiség energiáját felemésztő gyilkos fegyverkezési ver­­seny és militarizmus, az emberiséget létében fenyegető katasztrofális környezetszennyeződés, a természet öngyilkos pusztítása mind azt bi­­zonyítják, hogy a huszadik század forradalmi kísérleteinek átmeneti kudarca és a globális kapitalizmus világuralmának restaurálása után sem kerülhet le a történelem napirendjéről a kapitalizmus meghaladása egy új, igazságosabb és humánusabb, szocialista társadalom megteremtésé­­vel. Marx szerint az emberiség mindig csak megvalósítható feladatokat tűz maga elé.

A tizenkilencedik, a huszadik század, az elkezdődött huszonegyedik század történelme azt bizonyítja, hogy „a szocialista forradalom nem egyetlen csata, hanem a legkülönbözőbb gazdasági és demokratikus átalakításokért folyó csaták egész sorának a korszaka, amely csata burzsoázia kisajátításával fejeződik be” (Lenin). Marx kifejezésével: „Üt a tőkés magántulajdon végórája. A kisajátítókat kisajátítják”. Ez az évszázadokon átívelő egész történelmi korszak bővelkedik győztes és vesztes csatákban, forradalmi dagályokban és apályokban.

Ady a szocializmusra felesküdött Anatole France-ra hivatkozva írta: „Anatole France tudja, hogy a szocializmus még nem lesz megváltás. De tudja, hogy milliószor több szépség és jó lesz a Földön, mint ma. Nem szabad megtagadni az életet. … Mikor? Talán sok ezer év múlva. Lehet, hogy soha. Mégis ezért kell élni. Egyébként nincs értelme az életnek”.

És élni kell ma oly halottnak,
Olyan igazán szenvedőnek,
Ki beteg szívvel tengve-lengve,
Nagy kincseket, akiket lopnak,
Bekvártélyoz béna szívébe
S vél őrizni egy szebb tegnapot.
…………………………………………
S megint élek, kiáltok másért:
ember az embertelenségben.
                (Ady Endre: Ember az embertelenségben)

„A proletariátus csak a demokrácia útján győzhet, vagyis csak akkor, ha teljesen megvalósítja a demokráciát és harcának minden egyes lépését a leghatározottabban megfogalmazott demokratikus követelésekkel kap­­csol­­ja össze. … A kapitalizmus elleni forradalmi harcot össze kell kötnünk olyan forradalmi programmal és taktikával, amely felöleli az összes demokratikus követeléseket: a köztársaságot, a milíciát, a hivatalnokoknak a nép által való választását, a nők egyenjogúságát, a nemzetek önren­­del­­kezését stb. Amíg kapitalizmus van, mindezek a követelések csak ki­­vé­­telesen, és akkor sem teljesen, csak eltorzított formában valósíthatók meg. … De teljesen elképzelhetetlen, hogy a proletariátus, mint törté­­nelmi osztály legyőzheti a burzsoáziát, ha nem készítették fel azzal, hogy a legkövetkezetesebb és forradalmian határozott demokratizmus szellemében nevelték” – írta Lenin. Ez a jelenlegi történelmi korszakban is érvényes.

A rosszkedvű világ ma a forrongás állapotában van. A mélyben zaj­­ló forrongás zaját azonban egyelőre még elfedi a hazugság és némaság: a vihar előtt csend. Nem tudni a mélyben zajló forrongás mikor tör robbanásként a felszínre, a tisztító vihar szele mikor söpri el a vihar előtti csendet. A hazugságot és némaságot mikor váltja fel az Igazság hangja?

De egyszer majd meginog a palota,
Földindulóbban, minél jobban késik
S meghallhatja a közönyös világ
Halottaknak hitt lelkek ébredésit.
A Hazugság-ház kap új lobogót
Majd a Dunára lenéző tetőre,
S addig urak, tűzre az olajat,
Forverc, előre.
                (Ady Endre: Dal a Hazugság-házról)

Az első világháború kirobbanásának előestéjén, a ferencjózsefi „boldog bé­­ke­­időben” („minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve”), Tisza István („a geszti bolond”) miniszter­­el­­nö­­kös­­ködése idején A robbanó ország címmel írt cikket Ady Endre: ­„Annyi, csak nyomorúságaiban variált s tűrés-bírásban ugyanazon Magyarország után, mintha mégiscsak eljuthattunk volna most már egy másik Ma­­gyar­­or­­szághoz. Nem biztos, csak nagyon valószínű, mert itt, Európa sok ajtójú pitvarában, ahová Keletről, Nyugatról söprik át s be a szemetet, semmi sem biztos. … Néhány száz erőszakos család uralkodott, ál­­no­­kos­­ko­­dott, kegyetlenkedett, barbárkodott egész Magyarországon. Ezek kinevezték magukat Magyarországnak, s a szent magyarság nevében kötötték az üzleteket és zsebüknek egy kis sérelméért felborítottak mindent. … Ha az a híres történelmi osztály a történelemmel áll elénk, hát bátran kiáltjuk, hogy nem kívánjuk folytatni szolgaságunk és nyomo­­rúságunk törté­­nel­­mét. … Eddig volt egy Magyarország, a keveseké, mely meglapuló erejével küzdött, nagyon sokszor képzelt ellenségeik ellen. Ez a mai robba­­nó Magyarország már tudja, hogy evvel az ellenséggel le kell számolni. Kulcsár és csatlós seregeiket szervezhetik, a gőg, a rang, a jogtalan vagyon, a politika, a hitványság, a babona találhatnak még egy-két éves kibúvót. De a forradalmasítás nagyszerű munkáját feltartóztatni nem lehet, s Ma­­gyar­­ország önkéntes száműzöttje nem maradhat az európai gazdasági rendnek és kultúrának. … Az új Magyarország emberei annyi gyalázatos és szégyentelen alku után meg fogják csinálni a nagy söprést ebben a nagy sokszemetű pitvarban”.

Ady cikkében rólunk is szól a mese.

A mai Magyarországon, a kétharmados Fidesz-uralom idején, ismét néhány száz erőszakos család uralkodik, álnokoskodik, kegyetlenkedik, barbárkodik, nevezi ki magát Magyarországnak, köt üzleteket a szent magyarság nevében, borít föl mindent zsebének egy kis sérelméért. Meddig kell várni a viharra, amely kisöpri ebből a sokszemetű pitvarból a szemetet? Mikor jutunk el végre ahhoz az Ady által megálmodott másféle Magyarországhoz, amely – annyi gyalázatos és szégyenletes alku után – szakít szolgaságunk és nyomorúságunk eddigi történelmével? Kulcsár és csatlós seregek, gőg, rang, jogtalan vagyon, politika, hitványság, babona, meddig találnak még kibúvót a továbbélésre ebben az országban?

Mert itt, „Európa ebben a sokajtójú pitvarában, ahova Keletről, Nyugat­­ról söprik a szemetet, semmi sem biztos”. Egyszer azonban itt is meginog majd a Hazugság-Palota, „fölindulóbban, minél jobban késik”. Akkor aztán „annyi gyalázatos és szégyentelen alku után az új Magyarország emberei meg fogják csinálni a nagy söprést ebben a sokszemetű országban.

múltunk

FÖLDEÁK IVÁN

Események két hangra…

Ez most már mindenkié! A népé!

Harsány kurjongatás hallatszott be az utcáról. A Fiú a konyhaasztal felén éppen gyurmából készült tankjait állította csatasorba az ellenség ellen. Csak éppen azt nem tudta, ki az ellenség. Forrongott a város, percenként újabb hírek jutottak hozzájuk, tüntetések, lövöldözések. Ő persze nem sokat értett az egészből. Csupán annyit, hogy nem kell suliba menni és jobb, ha nem játszik kint a kertben. A rádióból folyvást azt hallotta, hogy jönnek az ENSZ-csapatok, akik amolyan mesés lovagoknak, vité­­zek­­nek tűntek képzeletében, akik elhozzák végre a nyugalmat és helyreáll megszokott életük. És ha bejönnek, nem kell bátyjával kerékpárra pattanva megint kerekezni a boltba, hogy órákig álljanak sorban kenyérért. S közben kerülgessék a romokat, a petróleumbűzt és égés szagát árasztó, kilőtt harckocsikat.

Kikukkantott az ablakon.

A szemben levő épület háromszögletű padlásablakából női fehér­­ne­­műk szálldostak fáradtan lefelé. Flanel bugyik, hegyes, lenvászonból varrott melltartók, serdülő álmainak testetlen tárgyai. A ház előtt álló gyér közönség, a szájtáti bámészkodók sietve a hónuk alá dugták, a zsebükbe tömték zsákmányukat s már el is tűntek. A népakarat beteljesült.

Az akciót Álmos és Józsi hajtotta végre. Idősebbek voltak, már serdülő legények, az isten tudja honnan szerzett nyugati szex képeslapok dugdosói és bámulói. A Fiú nem barátkozott velük, inkább a könyveket bújta apja könyvtárában. A sihederek törték fel az alagsori Röltex raktárt s cipelték fel az emeleti ablakhoz a kincseket. A kétemeletes, lift nélküli, de a kor szerint minden komforttal ellátott házak pincéjét raktárként hasznosították.

Álmos és Józsi egyedül élő nők gyermekei voltak. Voltaképp nem iga­­zán egyedül élők, mert együtt éltek a kertes, kétszintes élmunkás-házban. Mai szóval „másoknak” illetnék az anyjukat, aki időközben ráébredt, jobb egy női partner, mint egy rossz férj. Akkortájt ez a kifejezés nem volt divatban, másképp becézték őket, a népnyelven „csirák”-nak. Igaz, akikre illett volna, nem vonultak fel a Sztálin sugárúton jogaikat köve­­tel­­ve. Mások sem nagyon. Ebben demokrácia volt. Nem is dobálták őket fekáliával a hithű keresztények nem éppen bibliai mondatok kíséretében. Harsányan bíztatva, hogy távozzanak melegebb vizekre a hazából.

Késő ősszel majd kétszázezren távoztak az országból, egészen más okból. Álmos mamája később, mint ügyész az események után sorra küldte börtönbe az embereket. A zavaros időkben kiszabadult köztörvényeseket éppúgy, mint a tüntető és fegyvert fogó ifjakat. A két sihedernek természetesen a haja szála sem görbült. Álmos később anyja segítségével tisztes munkához jutott, kormánykerék mögé ült és családot alapított. Mint gépkocsivezető azonban egy újabb, könnyelmű pillanatában elütött egy nyugdíjast, csökkentve a társadalombiztosítás kiadásait. Ezt anyjára való tekintettel azzal jutalmazták, hogy nem lett ingyen kosztosa egy, az amnesztia következtében kiürült állami intézménynek. Józsi enyhe gyengeelméjűsége folytán postásként állt munkába. Vidáman fütyörészve karikázott zöld egyenruhájában a kincstári bringán. Így veszélyeztette a járókelők, de leginkább a levelek épségét, melyek nagyvonalú munkavégzésének eredményeképp nem mindig jutottak el a címzettekhez.

Miután jószerivel csak a Fiú szüleinek volt telefonja, a szomszédok, de még a távolabbi utcák lakói is rendre bekéredzkedtek, hogy felhívják sze­­retteiket, megtudják, mi történt velük. Telefonon tartották ők is a kap­­cso­­latot az Apával, aki a Balaton parti írói alkotóházban izgulhatott, mi van velük. Könyvei jelentek meg, íróként ismerték, de a kerületben még nem felejtették el munkás mivoltát sem. Tiszteletnek örvendett, maguk kö­­zül valónak tartották a helybéli munkásemberek. Nélküle sem esett bán­­tó­­dá­­suk a zavaros napokban. Talán meg is védik őket anyjukkal, ha kell. De nem kellett. A Fiú magára maradt kételyeivel és félelmeivel, ám anyja közelsége megnyugtatta.

* * *

– Igazgató elvtárs, baj van…

Az Apának itt a Balaton parti faluban az „igazgató elvtárs” titulus járt ki. Jól tudta, hogy baj van, ő is elsősorban a rádióból. Napok óta nem jutott fel a családjához Budapestre, a vasút nem működött. A munka sem ment igazából, amiért pedig leutazott az előkelő arisztokrata családtól elvett kastélyba. Ez a kúria a legszegényebb, grófi ágé volt, alig 24 szoba. Nem kis harcot kellett vívnia, hogy megszerezze az íróknak, mert voltak, akik heves plebejusi hévvel inkább a dolgozó nép érdekeit és egészségét jobban szolgáló tüdőszanatóriumot akartak berendezni benne. Az apa józan, soroksári proli esze azt súgta, hogy a balatoni nedves levegő nem túl jó a tüdőbetegnek. Szerencsére Korányi Frigyes országában erről nem volt nehéz meggyőzni az orvosokat. Az íróké lett a kis palota, s lett számos remekmű – vagy nem az – locus nascendije. Az igazgató elvtárs – írótársai között a pipás János – jóllehet sohase tanulta, könnyedén használt pár tucat latin kifejezést. Különben csak nyolc elemit végzett, azt is hat év alatt, mert az utolsó négy évet két év alatt letudta. Örültek az iskolában, hogy megszabadultak tőle. Renitens szelleme miatt még a leventeoktatás alól is felmentették. Az oktató legalább annyira tartott tőle, mint a céllövéseknél rendre csődöt mondó levente puskától.

– Mi a baj, Marika?

Az Alkotóház vagy két tucat falusinak adott biztos kenyérkeresetet. Szakácsnő, szobalány, kertész, fűtő, a konyhát ellátó termelők – mind a faluból kerültek ki.

– Meg kell menteni… a Gyurit…

– Ugyan miféle Gyurit és mitől?

– Hát a Sós Gyurit, a gondnokot.

– Ki bántaná a Gyurit, hiszen vagy két tucat család belőle él, ő ad nekik munkát.

– Jaj, igazgató elvtárs, az most nem érdekes, hisz tudja… Megjelentek nála a helybéli nemzetőrök, alaposan becsiccsentettek, s meg akarták verni. Ide menekült a szerencsétlen.

– Ugyan miért vernék meg… Mi rosszat tett? Nem iszik, tisztes családapa…

– Hát mert ő az a micsoda… na… a titkár…

Lassan megvilágosodott a kép. A pesti vihar habjai a maguk módján elértek a kis faluba is. Ahol ráadásul – október vége lévén – már ala­­posan kóstolgatták az újbort, így a hangulat kellőképp felforrósodott. Miután Sós Gyuri – hivatalos eseményeken Sós elvtárs – volt szinte az egyetlen iga­­zából írástudó ember a faluban, ahol még iskola sem volt, természetesen rá osztották a párttitkári posztot. Hogy miként teljesítette nép­­elnyomó funkcióját, arról az Apa mit sem tudott. Mert Gyuri jó ember volt, békés és béketűrő. Politikai tevékenységet nem folytatott. Nem is nagyon kellett, a hegyközség élte a maga életét, téesz nem volt. De hát úgy volt ildomos, hogy a párttitkáron kell leverni a rendszer bűneit.

Ugyan mit tegyen – töprengett az Apa. Rendőrség nem volt, a körzeti megbízott isten tudja, hol lehet. Viszont volt egy nagy üvegház, egy kis szobával a kertésznek.

– Tudja mit, Marika, kísérje le a park végén az üvegházba, maradjon ott, aztán majd meglátjuk.

A munka természetesen nem ment, és az Apa is érezte, hogy bajok vannak. Hallgatta a híreket s fogalma sem volt, mi a helyzet a fővárosban. Az utóbbi hónapok eseményei őt is megviselték, érezte, mint kutya az esőt, hogy valaminek történnie kell. Ám bízott az emberek józanságában.

Megint jöttek, kopogtattak. Most a tanácselnök volt. Falfehér és szája széle reszketett.

– Igazgató elvtárs, jöjjön ki, mondjon valamit, mert a nép igen haragos s emberhalál lesz, ha nem jön.

* * *

A Fiú még nem sejtette, hogy veszélyesebb dolgok is jönnek. Igaz, távo­­labb a családi fészektől. Mostoha nagyanyja a szomszédos kerület kertvárosi részének egyik csendes és kellemes utcácskájában lakott. A negyedet még a század elején építtette egy emberbarát miniszterelnök, hogy nyugodt lakhelyet biztosítson munkásoknak, állami tisztviselőknek és alkalmazottaknak. Később a derék, munkásjólétet szolgáló tervből egészen más lett, a középosztály langyos telepévé alakult át a negyed. A Fiú ­anyai nagyanyja a világháborút követő spanyolnátha járványban, nem sokkal édesanyja születése utána meghalt. S ekkor új asszony jött édesanyja családjába. A fess, kackiás bajszú nagyapa Karinthiából csábította el. A „Mutter” az osztrák előkelőséget jól vegyítette a németes fukarsággal. Viszont a Gemütlichkeitről mintha elfeledkezett volna. Nem sok karácsonyi ajándékot kapott tőle. A nagyapától sem, aki pedig nemzetközi teherárú masiniszta volt és szép javadalmazásnak örvendhetett. Havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel – sugallta a később, az 56 után egy időre szilenciumra ítéltetett Páger Antal által 1936-ban népszerűvé lett nóta.

A nagyszülők idővel nagyobb, kertes házba költöztek. Itt üldögéltek a viharos október egyik csendes estéjén a konyhában, amikor iszonyatos dübörgés riasztotta fel őket. A konyhaajtót feltépve megpillantották a szobát, mész és vakolat szélvihara kavargott. Egyik sarkát, mint a közeli cukrászdában a tortát, szabályosan leszelte egy lövedék sorozat. A szállingózó poron át kiláthattak az utcára. Pár méteren múlt, hogy nem lettek áldozatok. A szoba sarkát később helyreállították – rémült lelküket is úgy-ahogy.

Maga a lövöldözés egy véletlen és tapasztalatlan könnyelműség ­miatt tört ki. Az ifjú harcosok puskáikkal lövöldözni kezdték a Budapestre be­­ve­­zető főút mentén sorakozó szovjet harckocsikat. Ezzel az erővel akár mogyoróval is dobálhatták volna őket, a hatás nagyjából ugyanannyi volt. A harckocsik nyílásai lecsapódtak, a lövegtornyok célpontot keresve finom zümmögéssel forogni kezdtek. Felemelkedtek a biztonságosabb helyen, távolabb álldogáló sorozatvetők állványai. Ijesztő ropogással és sivítással indultak útnak a lövedékek.

Vagy fél tucat, szép stílusú ház helyére később, a hatvanas években semmitmondó, modern kockaházakat építettek. A negyed ma műemlék jellegű, vetekedik a genfi Carouge városrésszel. Turistáknak azért nem mutogatják.

* * *

Az Apa tudta, hogy most sok múlik rajta. Mert személyi kultusz ide vagy oda, mégiscsak ő volt „a nadrágos ember” a faluban. Könyveit ­ugyan nem olvasták, de a kóved az megvolt. Az onnan „felülről jött ember” tekintélye. Szóval menni kellett. Megkötötte tweed zakójához illő meleg nyakkendőjét és követte a rémült tanácselnököt.

A kis kastély előtti tér – itt állt a tanácsháza is – tele volt emberrel, már amennyi a faluban összejött. Méhkaptárként zümmögött a tömeg, de az igazgató megjelenésére várakozón elcsitult.

A tanácsház erkélye alá valaki fehér mészfestékkel odamázolta – „HALÁL A KOMMUNISTÁKRA!” Az Apa nyelt egyet, azután belépett az alaposan felforgatott épületbe, s elindult felfelé a lépcsőn. Visszakozz már nem volt. Ugyan mit mondjon az újbor gőzétől is felhevült embereknek?

Később elmesélte – vagy harmincegynéhány esztendővel az események után – hogy amit mondott az szinte majdnem azonos volt Kádár János két héttel későbbi beszédével. Pedig nem egyeztetetett vele. Ösztönös politikai érzékével a helyzethez igazodva így kezdte:

– Barátaim, Polgártársak! Felháborodásotok jogos. Hibák történtek. A sorsunk viszont most már a mi kezünkben van. Bízom, hogy józanul élünk majd a lehetőséggel…

Ez kissé erős volt, de hatott.

– Változtatni kell, és mi változtatni fogunk. De nem itt és nem most. Végig kell gondolni a múltat és jövőt és okosan dönteni, meghallgatva mindenkit…

A beszéd hatott. A derék szőlősgazdák egy kicsit még morgolódtak, de hazatértek. Ám az Apára még nehéz napok vártak, ezt ő is sejtette.

* * *

Nem mindenki volt ilyen szerencsés, mint az Apa, akit kihúzott a csávából illegális tapasztalata és írói tehetsége. T. bácsi sajnos nem. Később lett távoli rokonuk, bátyja jövendőbelijének hozzátartozója, T. bácsi tipikusan az az ember volt, aki minden rendszerben a rövidebbet húzta. Ma azt mondanánk, hogy „örök lúzer”. Vagy inkább a minden embertelenség és jogtalanság ellen örökké lázadó, akit semmilyen rendszer nem kedvel. Válassza ki mindenki magának a megfelelő jelzőt. Született megmondóként örökösen fortyogott, vérében a felkelés igényével, az igazság szeretetével. Verték is a két háború között. Többnyire munka nélkül tengődött, mert ahová betette a lábát, nem nyughatott, nyomban szer­­vez­­kedni kezdett. Igazi és vérbeli szakszervezeti szaki és tősgyökeres szocdem volt, ahogy akkortájt nevezték az effajta embereket.

Azután jött a felszabadulás és T. bácsi azt hitte, hogy eljött az ő ideje. Pontosabban a melósoké. Egy ideig így is volt. Nyugodtan szervezkedhetett, teljes mellszélességgel belevetette magát az új és szabadabb élet építésébe. Ám jött a fordulat éve és mindinkább ferde szemmel néztek az öreg, régi vágású szocdem szakikra. Főleg az olyanokra, mint T. bácsi, aki bizony a hitelbe kapott munkáshatalom alatt sem tudta tartani a száját. Nem volt előtapsoló az üléseken, kellemetlen kérdésekkel bombázta a pártközpont fejtágítóra küldött csinovnyikjait. Elérte a sorsa – jégre tették. Lett belőle a szocialista haza egyik, nem a legrosszabb munkása. Zsörtölődése már csak kevesekhez jutott el, ezért békén hagyták. Közben a morgolódás össznemzeti méreteket öltött. Nyughatatlan lélekként ő is részt vett ebben. Most sem tudta befogni a száját.

A kiábrándulás hamar eljött. Amikor a börtönéből kiszabadult her­­ceg­­­­­­prímás bejelentette: eljött az idő, hogy visszaadják a földet egykori tulajdonosainak, ez intő jel volt a parasztoknak. Téeszt nem akartak, de a nehezen megszerzett földet sem volt kedvük visszaadni. T. bá­­csi ezt az egyszerű képletet a munkásember nyelvére így fordította le: „gyárat vissza nem adunk”. A sok megaláztatás ellenére úgy érezte, nincs visszaút. Ő valahogy másképp képzelte el a leszámolást a múlttal. Végül vele számoltak le a saját pincéjében. Két fiatal nemzetőr, inkább szemé­­lyes bosszúból. Így nem lett mártír, csak áldozat. Emléktáblát nem kapott a helyszínen, csak díszsírhelyet a Kerepesi temető ma már keveset látoga­­tott részében.

* * *

A napok lassan teltek. Egy nap a Fiú morgásra és dübörgésre ébredt. Már feljöttek a pincéből, ahová inkább csak játékból bújtak le, s ahol a ké­­zi hajtású mosógép mellett üldögéltek és társasoztak… Ezután már több­­nyire a földszinten kuksoltak, az apa könyvtárszobányi dolgozójá­­ban s fülelték a be-be néző szomszédok konyhában elmesélt élmé­­nyeit, gyakran rémtörténeteit. Később tudták csak meg, hogy ezek nem is annyi­­ra rémtörténetek…

Az események szerencsére elkerülték a környéküket. Ugyan láttak fiatal párokat, vállukon „davajgitárral”, más néven PPS géppisztollyal. Magukat fázósan összehúzva, összebújva siettek valahová… Ez már a vége, pontosabban a vég felé volt.

A dübörgés egy szovjet ISZ nehézharckocsitól származott. Végre a va­­ló­­ságban is látott egy ilyet, ami csak kevéssé hasonlított gyurma harceszközeire. Csöve átérte a kis előkertet és fordulás közben majd kiverte apja földszinti dolgozószobájának ablakát. Az acélmonstrumot továbbiak követték. Egy időre leálltak a téren. A lánctalpuk ásta árokba később térdig süppedt a lábuk.

Nemsokára becsengettek hozzájuk. Egy tiszt volt és két katona. Öt évvel idősebb bátyja kissé karattyolt oroszul. Valahogy megértette, hogy minek jöttek. Átkutatni a házat. Talán azért, mert házrészük a több lakásos épület végében, az utcasarkon volt. Nekik volt a leghosszabb kertjük és kerítésük. Tolhatta a havat az akkoriban még kemény teleken.

– Oruzsije, bojepripaszi jeszty? – tette fel a bozontos szemöldökű tiszt a kérdést, majd nem bízván a Fiú tinédzser bátyjának orosz nyelvtudásában, félreérhetetlen mozdulatokkal mutatta, mit keresnek.

Anyjuk kissé megszeppenve rázta tagadólag a fejét. Honnan lenne, amikor napszámra nem mertek kimenni a főút melletti kertbe.

A tiszt megértve a választ és látva, hogy a házban egy fiatalasszony van két gyerekkel, vállat vont s kiment a kertbe. Anya és a két gyerek várta, mi lesz. A tiszt körülnézett, majd visszajött. Újabb vállrándítás következett s már csapódott is a kertkapu. A házkutatás véget ért. Mély sóhaj tört fel az Anya melléből.

* * *

Az Apa pár nappal később, a vasúti közlekedés beindulásával hazatért. Némán leült és nekilátott a jó otthoni kosztnak, amiben nem volt része. Majd kifaggatta a családot. A gyerekekből áradt a szó, anyjuk viszont csak hallgatott. Arról, hogy vele mi történt, az Apa egy szót sem szólt. Majd kiment a kertbe, amelyet oly gondosan ápolt. Már nem volt veszélyes kijárni. A kerítés mellett sárgán rézhüvelyek kupacai csillogtak. S néhány pisztoly meg egy géppisztoly szürke fémes csöve. A menekülőre fogott harcosok oda szórták be szükségtelenné vált fegyvereiket, lőszerüket. Volt ott még kézigránát is. Látta-e ezt a szovjet tiszt – fedje történelmi homály. Vagy lehet, hogy egyszerűen nem érdekelte a dolog, mit árthat egy kétgyermekes családanya a tankoknak.

– Mi a csudát csináljak ezekkel? – morfondírozott az Apa.

– El kell tűntetni – javasolta az Anya.

– Ugyan hová?

– A közelben a Kis-Duna, vidd ki és dobd bele.

– Hogyan, jó pár kilót nyomnak.

– Ott a nagyobbik gyerek bringája.

– De hiszen nem tudok biciklizni.

– Majd tolod, nincs messze.

Apjuk egy régi táskába gyömöszölte a vészterhes napok veszélyes maradványait és a késő esti sötétben a csomagot egy kerékpárra erősítve kitolta a Kis-Dunához. Biciklizni később sem tanult meg. Sem az októbert követő napok, sem a későbbi évek nem voltak rá alkalmasak.

A gyurma harckocsikból idővel békésebb dolgok, repülők, hajók lettek. A Fiú öt évvel idősebb testvére nem sokkal később viharosan belemerült a rock and roll világába, gimnazistaként csőnadrágot és széles vállú, olaszos zakót hordott és már cigarettázott is. Ez őt csak hányásra ingerelte és egy életre leszoktatta a bagózásról. Bátyja még gimnáziumi lapot is szerkesztett, bemutatták az iskola színpadán a Svejket. Munkásőr mundért húzott, hét­­végeken békésen sakkozott a pártház portáján, ahová a Fiú biciklin szállította neki az ebédet. Közben lopva az ételszállítás ürügyén még ran­­diz­­gatott is. Amikor bátyját felvették a bölcsészkarra, leszerelt a szür­­ke­­ruhás testületből. Később diplomata lett, a rendszerváltás után követként ment nyugdíjba. Nyugállományban egyetemen tanította a nemzetközi jogot. Emlékeiről soha nem mesélt senkinek. Miként sokan mások sem.

* * *

– Az igazgató elvtárshoz jöttek… – hadarta a szokása ellenére kopogtatás nélkül berohanó titkárnő, akit a Fiú később csak Ica néninek becézett. Szomszédjuk volt a külvárosban.

– Mitől ilyen rémült, kedves Ica?

Az Apa nem értette egyébként mindig nyugodt és végletekig pedáns titkárnője izgalmát. Volt elég gondja amúgy is. Az írók testületében, ahová bejárt, már csak hivatala okán is, késhegyre menő viták folytak. A magyar irodalom egyik, nyugaton is megbecsült modernista költő-festője – különben angyalföldi proli volt – vadul kiabálta:

– Akkor is térdre kényszerítjük a ruszkikat!

Később a konszolidáció haladtával a renitens költő elsőként kapott – nem érdemtelenül – Kossuth-díjat, s gyakori vendége lett Párizsnak. Képei ma aranyáron kelnek el a műkincspiacon.

Az Apa ezt hallva érezte, hogy jobb, ha most innen kilép. Pár héttel később a szervezet élére kormánybiztost neveztek ki, majd feloszlatták. A biztos később a több ezer újságírót tömörítő állami szervezet igaz­­ga­­tója lett. Rövid írószövetségi regnálása alatt sikerült úgy kipucolnia a szö­­vet­­ség irattárát, hogy egy egér éhen halt volna benne. A történelmi korforduló dokumentumai szőrén-szálán eltűntek.

A titkárnő izgalma nem csitult.

– Ketten vannak…

– Na és?

– Bőrkabátban. Onnan jöttek… – és sokat mondó mozdulatot tett kezével az ég felé, de nem Istenre gondolt…

– Engedje be őket… – egyezett bele az Apa titkolt nyugtalansággal.

Két bőrkabátos ember lépett be. Szerencsére már nem sárga cipő volt rajtuk, amiért pár hónappal előbb szó nélkül lámpavasra húzták azt, aki botor fejjel nyomorában elfogadta egy volt belügyes jó minőségű ajándékát.

Leültek. Egyikőjük kinyitotta aktatáskáját és egy fényképet tolt az Apa elé.

A tanácsháza erkélye volt a képen. Az Apa állt rajta és még a nem túl sok jót ígérő felirat is kivehető volt.

– Ez maga?

Az Apa futó pillantást vetett a fekete-fehér képre s nyomban válaszolt.

– Én…

– Milyen rokonságban van X. Y. újságíróval, aki disszidált?

A név azonos volt.

– Az enyém írói, felvett név, anyakönyvileg Fillér lettem volna, de tudja, ilyen névvel nem lehetsz íróember… – próbálta az Apa kedélyesebbre fogni.

Semmi hatása nem volt.

– Na és miket mondott az erkélyen? – a második kérdés már fenyegetőbben hangzott.

Hogy ezután mi történt, azt a Fiú évtizedekkel később a titkárnőtől tudta meg, aki akkor már egy miniszterhelyettes mellett dolgozott.

– Apád úgy kirúgta őket, melegebb égtájakra kalauzolva, hogy ré­­mül­­ten iszkoltak el. Elég volt egy telefon a pártközpontba, ahol nyom­­ban le­­ál­­lították az akciót.

Az Apát közben megbízták egy újonnan indítandó irodalmi folyóirat szerkesztésével. A kefelevonatot most is őrzi a családi archívum. Akár a később ki tudja hogyan az Apához jutott fényképet. A tervezett lap szerzőinek nagy részét hónapokkal később állami kosztra ítélték. A folyóirat abban a formájában és tartalommal nem jelent meg. Két epés természetű írótársa, megtudván a tervet, megszellőztette a dolgot az akkor Kádár János sakkpartnere által beindított délutáni bulvárlapban. Rosszul jártak a tréfával. Az új főszerkesztő „kemény vonalas” lett.

Az Apa pedig még jó másfél évtizedig osztotta az előleget és ösztöndíjat az írókat támogató állami intézményben s még arra is volt figyelme, hogy felszerelést vetessen az írói focicsapatnak.

Emlékeit csak rendszerváltást követően osztotta meg a Fiúval. Nem szégyellte, nem dicsekedett. Csak tette a dolgát, mert „Az Élet él és élni akar”. Mindig és mindenhol…

Mezei Flóra 13 éves

olvasólámpa

SZEPES ERIKA

Hősök könyve

Benedek István Gábor: Európa Keringő

Ez a keringő szó a címben igazán talányos. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a könyv az operett királyáról, Kálmán Imréről szól, aki az operett révén ke­­rin­­gő-király is volt. S azt is tudjuk, hogy neve túlszállt Európán – ma is szer­­teszárnyal. Akkor mi benne a talány? Elsősorban az, hogy a ke­­rin­­gő­­nek, mint táncnak, körforgásnak saját hosszú-hosszú múltja van, amit egészen a középkorig tudunk nyomon követni. A híres középkori, 14. századi haláltánc, a danse macabre, az éjfélkor a föld alól feljövő csontvázak tánca, amellyel magukkal ragadták a még élők közül a halálra érdemeseket. Mert a halálra mindenki érdemes: a halál az egyetlen demokratikus intézmény, amely rangra, korra, nemre, fajra, vallásra való tekintet nélkül mindenkit magával sodor. A haláltánc-víziók jó része – leghíresebb talán Holbein rézkarc-sorozata – eszeveszett körforgásba szédülten ábrázolja az elragadottakat. A körforgás ájult bódulata sátáni – a keringő lágy, szelíd, hullámzó. Akkor hogyan kerülnek nemcsak egymás mellé, hanem egymást helyettesíthetik is?

Benedek István Gábor első válasza a kérdésre korábbi könyvének, a ­Bergeni keringő-nek a címe: ebben a haláltáborokba hurcoltakat, megkínzottakat, megölteket kergeti őrült táncba a szerző: a haláltáborok életét inkább érzi hasonlónak a haláltánc körforgásához, mint valódi élethez. Ott a cselekmény Tótkomlósról vezet Bergen Belsenbe és vissza; a Tótkomlósról a táborba hurcoltak élete, halála, esetleges túlélése és visszatérése egy korlátozott szinten zajló körfogás: időben és térben forogtak el a rabok szülőföldjeikről a haláltáborba és a szerencsések vissza.

Az Európa Keringő metafora rendszere tágabb, nemcsak azért, mert földrésznyi nagyságúvá terjeszti ki a cselekményt – a körforgás a spirál magasabb szintjére emelkedik –, hanem azért is, mert itt a keringő jellege, szerepe más, nagyobb szabású. Jelenti elsősorban Kálmán Imre ke­­ringőit, amelyeket nemcsak Európa, de a világ is ismert, de jelenti nagyobb léptékben az Európa egészét letaroló haláltáncot, az életükből a halálba forgó híres művészeket és az életüket társként kísérő embereket.

És irodalomtörténeti érdekességként a keringő szerkezeti elemmé vált Benedek kezén: ahogy megforgatja a körtáncot, mint egy képzeletbeli körhintát, úgy tűnik elő mindig más és más arc, alak, szereplő. Ez a könyv egyik leglényegesebb érdeme: ahogy egyforma élességgel látunk rá a váltakozó szereplőkre, úgy jelzi ezzel, hogy a körforgásban részt vevők egyenlők, egyforma sorsúak, EMBEREK, akiknek mind megvan a saját élettörténetük, örömeik, bánataik. A körhinta fejezetenként forog körbe, így a szereplőket van módunk alaposan megismerni. Ezért nem jelentőség nélkül való, hogy a könyv főhőseként aposztrofált Kálmán Imre csak a 6. fejezet végén jelenik meg, addig a történet más szereplői sodródnak a maguk életével a kataklizma felé.

A regény elején idegen szereplőket mutat a körhinta, akiket – nem is­­mer­­vén még a fő cselekménybeli szerepüket – mellékszereplőknek gon­­dol­­hatnánk: az oroszországi Perm városában játszódik a nyitó jelenet, a cári bálban, ahol a fiatal, első bálozó lányt elragadja a Nagy Valcer – mi­­lyen finom célzás a keringő további nagy szerepére, és egy nyalka cári tiszt – egy Romanov – személyében a ragadozó Szerelem, amely első lá­­tás­­ra letaglózza a lányt, és amelynek érintését kilenc hónapig hordja a testében. Tudja, hogy a tiszt apaságát senkinek nem mondhatja el, hozzá sem mehet, nem is láthatja többet, de vállalja azt az életet, amit ez az őrült sze­­relem neki ajándékozott. A leány, Szonja, megszüli gyermekét, egy kislányt, és sorsuk megpecsételődött: mindenképpen menekülniük kell – kitör a forradalom és az ő életük többszörösen veszélyben forog.

A Nagy Valcer világra bűvölte kislány, Vera, a második kép a forga­­tag­­ban. Szépséges, okos, több nyelven beszél. Élete nem egy Romanov-sarj fényűzése – bár apja titkos módon támogatja őket –, táncolni, énekelni tanul, és lokálokban lép fel. Első pártfogója, az Európa-szerte hírhedett Pola Negri, a gyönyörű, buja és a szűz Verát megrontó színésznő, aki életét jobb körülmények közé segíti. A két szép és fiatal nő lengyelországi és finnországi életkísérleteik után Bécsben állapodik meg: a gemütlich város befogadja őket, munkát is találnak. És itt a szelíd, illatos, nyugodt Bécsben történik meg a második „első látásra” szerelem: a kávéházba belépő Kálmán Imre azonnal beleszeret Verába, és rövid időn belül feleségül is veszi. A boldogság a háború árnyékában rövid ideig tarthat: a további meneküléshez – Kálmán Mexikóba akar menni – Vera szerez útlevelet az ifjú Horthy István segítségével Amerikába. A sors szeret párhuzamos játékokat rendezni: a cári tiszt Szonja tisztaságát vette el, az ifjú Horthy­­nak Vera hozott női áldozatot az útlevélért. A házasságkötés után kettejük élete páros menekülés: Vera Kálmán mellett második főszereplővé válik. Párizsban szorult helyzetükben az ismeretlen, homályban élő Romanovok egy sarja segíti ki őket, megszerezvén az atyai adományt a cári tiszt sosem látott leányának.

Sok magyar menekült élt Európa szerte, és közülük sokat mutatnak meg a forgószínpad képei. Itt most csak a harmadik fontos szereplőt, Bolmányi – ex Weisz – Ferencet említeném, egyrészt, mert Veráról festett egész alakos képe része lett egy bécsi kávéháznak, másrészt mert finom festő kezét nem féltve, kitanulta a fegyverekkel való bánásmódot, és sok zsidót mentett ki gettókból, más veszélyes helyzetekből.

A regény utolsó fejezeteiben a szerző is belép a szereplők körébe: elmondja tábori élményeit, menekülésüket, a tífuszt, amibe majdnem belehalt – nem veszi el a személyes hang és történet a regény főhőseinek fontosságát, csak beleáll maga is a körtáncba, amely szerencsére számára nem vált haláltánccá, ezzel is bizonyítja a fő mondandót: mindannyian egyformán EMBEREK vagyunk. Sőt: sok helyen megfordulva, sok nyelvet beszélve, sokféle vallást szolgálva is MAGYAROK. És Kálmán Imre zenéje – otthonos lévén a föld minden országában – mindenképpen ma­­gyar. (Vince Kiadó, 2019)

* * *

Van, hogy a gondolatok szerkesztik a lapot…

A fenti kis esszé megírása után kedvem támadt régi barátomnak, lapunk régi, kiváló szerzőjének, Rigó Bélának utolsó kötetét lapozgatni. A könyv az alábbi versnél nyílt ki: Monarchia valcer. Először azt hittem, elaludtam, és álmomban folytatódnak Benedek István Gábor könyvének gondolatai. De nem aludtam: kezemben volt az említett könyv, benne a verssel. Két, közel egy időben készült mű nagyon hasonló mondanivalóval és hasonló, a világot jelentő metaforával. Nem a Világszellem működött, hanem a hasonló gondolkodású alkotók látták-látják hasonlóan a világot. A téma nem az utcán hever, hanem belülről fojtogat.

Csávás Renáta 14 éves

RIGÓ BÉLA

Monarchia valcer

Volt egyszer kék ég.
Ragyogott napfény reánk.
Volt egyszer békénk,
és volt egy Monarchiánk.
Volt alkotmányunk,
császárunk, agg és komor:
pártában lányunk,
volt diszkrét tömegnyomor.

Volt tisztes polgár,
kávéház és kupleráj…
Volt házioltár,
kivétel alól szabály.
Volt ló, parádé,
volt mundér, kék és veres.
Pisztoly vagy spádé.
Rudolf és Redl ezredes.

Volt gyár és bánya.
Részvény és madzagvasút.
Zászló. Kokárda.
Volt Garibaldi, Kossuth.
Volt könny: hiába
csináltunk ribilliót.
Ámerikába
így küldtünk ki milliót.

Volt házunk, álmunk.
Volt Párizs (át Berlinen);
Szentpétervárunk…
Volt valcer, volt bálterem.
Volt boldog óránk,
egymásba simult kezünk.
Volt Európánk.
Most őrá emlékezünk.

BISTEY ANDRÁS

Két könyvről

Egy családregény – Tilmann Lahme: A Mannok

A könyv alcíme „Családregény”, de az olvasó ne gondoljon hagyományos családregényre, mint például a Thibault család, Az Artamonovok, vagy a témánál maradva A Buddenbrook ház. Az irodalomtörténész szerző dokumentumokra épülő könyve 1922-től a 21. század elejéig követi nyomon Thomas Mann családjának történetét.

Párhuzamos életrajzokról van szó, a Mann házaspár és hat gyermekük ugyanis folyamatosan jelen van a „regényben”. Ezt a szerző úgy éri el, hogy szinte minden bekezdésben más szereplőről van szó, így az olvasónak olyan érzése van, hogy egyszerre követheti nyomon életük alakulását. Mindez rendkívül dinamikussá is teszi a „cselekményt”. Természetesen vannak fontosabb szereplők, akik gyakrabban bukkannak föl a történetben, de a kevésbé neves, vagy kevésbé színes egyéniségű Mann-gyermekeket sem téveszti hosszasabban szem elől a szerző, az ő kevésbé látványos életük egy-egy fordulatáról is mindig a megfelelő időben értesül az olvasó. A háttérben pedig mindig ott van a feleség, Katia, a család összetartója, a gyermekek olykor titkos segítője, ellentéteik elsimítója, férje és a többiek számára a körülményekhez képest nyugodt munka feltételeinek biztosítója.

A Mannokról sok legenda keletkezett az elmúlt évtizedekben, ezek részben a család tagjaitól, főleg a gyermekektől származnak. A családtagok több visszaemlékezése eleve meglévő és következetes politikai tisztánlátásról és harmóniáról szól, amit azonban a tények – és erre a szerző dokumentumok alapján mutat rá –, nem igazolnak minden esetben. Összetűzések, szakítások és újra egymásra találások, versengés, sőt irigység, légvárak építése, keserű csalódások is jellemzik a család életét, különösen az emigrációban, noha anyagi gondjaik ott sem voltak. Illetve ha egyesek esetében mégis, az nem a körülményekből, hanem saját életmódjukból következett.

A Mann-család feje, középpontja és anyagi biztonságának legfőbb megteremtője a Nobel-díjas világhírű apa, Thomas Mann. Körülötte, mint a bolygók a nap körül, keringenek a családtagok, a barátok és az ellenségek, mindazok, akiknek bármilyen szerep jutott a történetben.

A Mann-gyermekek is átélik a nagy emberek gyermekeinek sorsát, és az ezzel járó problémákat: csodálják és tisztelik az apjukat, jórészt az ő ré­­vén, anyagi segítségével és hírnevének fényében – vagy olykor inkább ár­­nyé­­kában – futhatják be saját pályájukat. Ám a csodálat és tisztelet nem egyértelmű, az apa hírneve nemcsak ösztönzi őket, nemcsak segíti önmegvalósításukat, de több-kevesebb joggal érezhetik úgy, hogy akadá­­lyozza is kibontakozásukat. A Mann-gyermekek szinte mindegyike alkotói pá­­lyát akar befutni, főleg az irodalomban, de néhányan több területen is, például a színművészetben, a zenében, a tudományos életben. Többé-­kevésbé valamennyien tehetségesek, a csalódások mellett vannak si­­ke­­reik is, de teljesítményüket mindig az apáéhoz mérik, sőt mások is ezt teszik, és ebben az összehasonlításban ők maradnak a vesztesek. Ez ­amolyan gyűlölet-szeretet-csodálat viszonyt alakít ki az apjukkal, olykor nyílt konfliktusokat is okoz, még több elfojtott érzést kelt bennük. Mind­­ez részben érvényes Thomas Mann bátyjára, Heinrichre is, aki nem állandó szereplője a könyvnek, saját írói pályát futott be, amely független világhírű öccse pályájától, de kettőjük viszonya sem súrlódásmentes.

Ahogy közeledik a második világháború, a család életében is egyre na­­gyobb szerepet játszik a politika: cikkek, előadások, könyvek mutatják meg, hogyan alakul Thomas Mann és családja viszonya a fasizmussal és a háborúval szemben, egészen az emigrációig. A könyv foglalkozik az emig­­rációs években született állásfoglalásokkal, a német antifasiszta emig­­rá­­ció belső vitáival, bizonytalanságaival és útkeresésével.

A háború után, mint a német emigrációt, sőt az egész német társadalmat, sokféle várakozás jellemezte, így a Mann-család tagjainak gondolkodását is, és ezek a várakozások többnyire nem bizonyultak megalapozottaknak. A várt demokratikus egység helyett bizonytalanság és viták jellemezték az emigránsokat és általában a német társadalmat, ami a családban is okozott ellentéteket. Szembekerült egymással a „külső” és a „belső” emigráció, vádaskodások, bűnbakkeresések jellemzik a közéletet. Lassanként elsötétült a világ a Mann-család körül. Tagjai térben is egyre távolabb kerültek egymástól, Németországban, Olaszországban, Ameri­­kában, Svájcban élnek, néha évekig nem látták egymást.

Az idő múlásával a család egyre több tagját veszítette el. 1955-ben meghalt Thomas Mann, és ezzel felgyorsult a család szétesése. Az unokák már csak a nevet viszik tovább, ők másféle világban élnek, más hagyo­­má­­nyok és normák között, más célokat követnek, róluk már nincs mondanivalója a szerzőnek.

Tilmann Lahme könyve akár óriási dokumentumanyagra épülő monográfiának is tekinthető, hiszen csak a jegyzetapparátusa 37 oldal, miközben valóban családregény is, az alcímének megfelelően. Sok „igazi” csa­­lád­­re­­gény­­nél izgalmasabb olvasmány. Tudományos alapossággal tárgyalja a Mann-család történetét, ugyanakkor széles körképet ad a 20. század első felének németországi viszonyairól, az antifasiszta német emigrációról, Thomas Mann több könyvének keletkezéstörténetéről, a világháború utáni Németország belpolitikai és kulturális életéről. A szűkebb család tagjain kívül felbukkan benne a kor számos, a Mann-családdal kapcsolatba került ismert és kevésbé ismert személyisége, így bizonyos értelemben a 20. század kulturális körképét is nyújtja a könyv, nem beszélve a század európai történelmének bemutatásáról, hiszen a Mann-család életét alap­­ve­­tően meghatározta a történelem. Akármilyen várakozással nyitja ki a könyvet az olvasó, nem fog csalódni. (Európa Könyvkiadó 2018)

A népdalok egyszerűségével – Simor András: Hajléktalan Miatyánk

Simor András költészetére mindig jellemző volt a formai egyszerűségre törekvés. Fontosabb volt számára, amit közölni akart olvasóival annál, hogy meglepő formai megoldásokat keressen, netán mesterségesen kel­­tett homályba burkolja „üzenetét”. Fontosabb volt a „mit” a „hogyan”-nál. Formaművészetét inkább gazdag fordítói életművében mutatta meg, igen gyakran bravúros módon tolmácsolta spanyol és spanyol nyelvű latin-­amerikai költők verseit.

Újabb kötetében az egyszerűségre törekvés folytatódik. Néha a népdalok és a gyermekdalok eszköztelenségére hagyatkozva közöl súlyos mondanivalókat. Bár a költemények témái sokfélék, előző kötetéhez, a Hiányrímekhez hasonlóan ebben sem sorolja ciklusokba a verseket, amivel ugyanazt a hatást éri el, mint ott, sokszínűbbnek tűnik a kötet, és ezért nem nagy ár, ha a túl pedáns olvasóban esetleg a szerkesztetlenség érzetét kelti.

Az olvasót először a kötet tematikai gazdagsága lepi meg. Simor András­­nak vannak visszatérő témái, újabb időkben talán a leggyakoribb a társ, Éva elvesztése.

Hol meleg van, hol hideg,
bolond idő járja.
Csak téblábol, akinek
odalett a párja.

Él a bolond, de minek?
Holnapjait várja?
Hol meleg van, hol hideg,
bolond idő járja.
                              (Bolond idő)

Sok, a halott társról szóló költeményt lehetne még idézni a kötetből, ilyen például az Évával, a Három sor, az Éva álomban, a Vallomás, és a felsorolást még folytathatnám. Az egyedüllét kínjait fejezi ki a szívszorító Magány című vers: „Az egyedüllét gyilkolni képes / Aggyal és szívvel egyszerre végez.”

Talán saját fájdalma miatt, a korábbiaknál is érzékenyebben érinti a megalázottak és megszomorítottak sorsa. Ennek legmegragadóbb kifejezése a kötet címadó verse, amelynek két szakaszát idézem:

Mindennapi kenyerünket
ne holnap ne holnapután
mi erre gondolunk reggel
és délelőtt és délután
……
Kemény a jég, hideg a hó
bőrömig ázott a ruhám
Miatyánk, mikor érkezel
ne holnap, ne holnapután

Magányában a költő gyakran idézi föl halott barátai emlékét is, Szerdahelyi Istvánét, Tímár Györgyét, Simon Emilét, Sándor Kálmánét, Tabák Andrásét. Néha halálvágyat érez, de az életszeretet mindig győz, különösen, ha uno­­kái jutnak eszébe, a velük való együttlét apró eseményit idézi föl.

De meghalni nem jó
élni kéne inkább
Szofi szól vagy Barnus
Lökjük meg a hintát
                              (Délelőtt)

A versírás a magány elűzésére is jó, olykor a humor is fölcsillan egy-egy rímjátékban: „Mi ez, hát mi is?/ Bolond április / Vagy inkább dilis / dilis április?” (Április, két jelzővel) „Kicsim, ne légy gagyi! / Lecsöpög a fagyi! / Mérges lesz a nagyi.” (Egy nagymama-vers) A kötet, de talán Simor András egész életművének legrövidebb verse Az i betű jelentősége című is játék a szavakkal:

Gazság
i-
gazság

Azt hiszem, Simor András költészete ezzel a kötettel fordulóponthoz ér­­ke­­zett. A versek elértek a népdalok és a gyermekdalok egyszerűségéhez. Ter­­mé­­sze­­te­­sen az így adódó lehetőségeket a költő még koránt sem me­­rí­­tet­­te ki, de nem csodálkoznék, ha újabb verseiben meglepné valamivel az olvasóit. (Z-füzetek/162)

CSOKONAI ATTILA

„áldom vagy verem a sors kezét?”

Olvasóim közül meg tudja valaki mondani, kinek a hangjára lehet ráismerni (ráérezni) ebben a rövid versben: „én mint poén? / nagyhatalmak pingponglabdája? / versenybíró a világháborúkban? // fonákkal nyesett szerváitok / kínai mesterséges holdak-e? / valóban ma van az első láztalan napom? // aktatáskámban őrület-hatalom? / lehet hogy sohase volt aktatáskám? / egyetlen iránytűm az irányítószám?” Igen-igen, a fiatal Debreczeny György elmélkedés című versét idéztem, 1982-ben megjelent ellentétpárhuzamok című kötetéből, az elsőből, amelyet már (ha nem tévedek) éppen tíz követett.

Akik olvassák Debreczenynek az utóbbi évtizedben sorjázó újabb és újabb köteteit, visszatekintve biztos szemmel állapít(hat)ják meg, alapjában „megvolt” Debreczeny György már első kötete megjelenésekor, és az elodázható elégiák (1989), Sőt mi több (2011), nincs karácsony (2013), területtel őrzött kutya (2014), Csavarjuk le a tetejét! (2015), Tértivevényes csillagok (2015), Két hang, tíz ujj (2015), fáj is meg nem is (2016), sötét lesz (2017), szelektív üveghegyeken innen (2017) kötetekben burjánzóan mutatkozik meg alkotókedvének lendülete.

A 2014-es területtel őrzött kutya már végképp statisztika készítésére kész­­tetett: mennyi benne a „saját” költemény és mennyi a kollázs, átirat, ­hom­­mage, „talált vers”. Az Irodalmi Jelenben megjelent ismertetőjében Balogh Dezső az arányt így adta meg: 4 az 1-hez. Ami számomra igazán fontos ebből az írásból, mert segít leírni, megérteni, értelmezni, jellemezni Deb­­reczeny költészetét, a következők: a szerző – hivatkozva D. Gy. ko­­ráb­­bi köteteire – egyértelműen neoavantgárdról beszél, amelynek sajátos köl­­té­­szet­­tech­­nikai eljárása a jelzett poétikai játék, a kollázs. A hangsúly (talán) az utolsó szón van. Mert, így indokol a recenzens: „Nincs mérce, össze­­ha­­son­­lítási tehetőség annak megállapítására, hogy ezek az alkotások mennyi­­re sikerültek. Legfeljebb a korábbi Debreczeny-könyvekben szereplő hasonló versekkel vethetők össze, hiszen más költőkre nem iga­­zán jellemző ez az alkotásmód. Ennek során nem törődik mással, mint hogy saját képére formálja az anya­­got véletlen szülte vagy a logika alkotta játék természete szerint.” Most a hangsúly a játék szó jelzőin van! Ha már az avantgárdot említettem – talán egyre inkább avantgárddal vegyített abszurdról kell beszélni Debreczeny esetében. Meg a képbombázást, szebben: a képhalmozást kell említeni. Amihez hozzá kell szokni, egyáltalán el kell fogadni, ha be akarjuk fo­­gad­­ni a pazarlóan sorjázó elemeket. A Csavarjuk le a tetejét!-ben az arány a montázs- és emlékversek, kollázsok és ­hommage javára teljesen eltolódik.

A legfőbb kérdés: igazi (eredeti, tényleges stb.) Debreczeny-versek-e a kollázsok. Gyimesi László tömören rögzítette évekkel ezelőtt: Debreczeny versei „autonóm alkotások”. S nem lehet nem egyetérteni vele, amikor azt írja: D. Gy. „Költészete egyszerre összefoglaló és megújuló kísérlet.” A részletekben elmerülve láthatjuk, a lírai ént múlt és jelen tárgyi és gondolati gazdagsága veszi körül. Végül is ezt a tarkaságot, változatosságot, majdnem-teljességet adja át nekünk kellő költői ravaszsággal.

A Syllabux Kiadónál (ugyanabban az évben) megjelent Tértivevényes csillagok című kötetéről komoly elemzést olvashatunk Szepes Erika „Ez hát a vihar”. Olvassunk együtt! VIII. (Cédrus Alapítvány – Napkút Kiadó, 2018) című, esszéket és elemzéseket tartalmazó kötetében. A szerző alaposan körüljárja Debreczeny költészetét. Csak néhány szempontot emelek ki, amelyek segítenek a továbbiakban – mint már írtam – olvasni, megérteni, értékelni stb. a költő verseit. Szepes Erika hangsúlyozza, hogy ezekben az – esetleg sokak szerint ‒ „posztmodern hülyéskedésekben” gondolatok (vélemények) vannak. Szepes Erika részletes verselemzései győznek meg bennünket arról, hogy Debreczeny nagyon is személyes (humanista) költészetet művel, s nem nagyon találunk nála öncélúságot sem. Majd bőven mutat példát Debreczenynek a szövegen belül végzett műveleteire, először a permutációra, ami ismétlésen és a szavak helycseréjén alapuló retorikai alakzat. Másik a homonímia, az azonos alakú, de különböző jelentésű szavak használatán alapuló alakzat. (Ez esetenként csak tréfa, szóvicc lévén esztétikailag kevésbé értékes költői fogás – teszem hozzá én.) Végül – mondja ki Szepes Erika – a költő leggyakoribb és leginkább kedvelt szövegformáló elve az akusztikus vagy a tematikus asszociáció.

A kollázs a meglévő dekonstrukciójából indul ki, majd új összefüggéseket hoz létre az összetevők (narratív részletek) között. A kollázs műfajban játékosság rejlik, és az asszociációra épülő, még a dadaistáktól megörökölt, de a szürrealisták által is alkalmazott kombinációs lehetőség. (De mennyire szabad az asszociáció, ha egy adott szó meghatározza a szövegalakítás irányát? És még egy kérdés: igaz-e, hogy a nyelv alakítja a szöveget. Ez legfeljebb látszat. Egyébként a nyelv önértékként is működik, de tartalmilag ennél gazdagabbak ezek a kötetek.)

Négy fejezetre osztotta a szelektív üveghegyeken innen kötet anyagát, e címek alatt: sírásunkat eltékozolni, amit adni lehet, sok az égen a csillag, mentőt hívunk a csillagoknak. A már alkalmazott statisztika tükrében az első részben „saját versek” találhatók (két helyen olvasható az egyszerű kollázs megjelölés), a második részben Móricz, E. P., Arany János, Ladányi Mihály műveiből született kollázsokat olvashatunk, egy vers N. N. Á. nyo­­mán keletkezett, egy-egy vers van Szerdahelyi Istvánnak, Birtalan Fe­­renc­­nek ajánlva, s feltűnnek variációk „Beckett után szabadon”. A milyen fülledt este van hódolat Genet-nek. A harmadik rész csupa „saját vers”. A negyedik rész jórészt megint kollázsokból áll. (Az olvasót bizony sokszor zavarba hozza a költő, annyi ismeretlen szerzőtársának a neve bukkan föl ebben a részben. S persze zavartan azt kérdezi magától: ismernem kellene őket? Vagy – ami még rosszabb –, ezek után meg kell keressem kötetüket/köteteiket? De hát nem róluk van szó, hanem Deb­­reczenyről! S ekkor kicsit megnyugszik. A valódi kérdés persze az, mit tekintünk referenciának. Alaposabb olvasás után kijelenthetjük, min­­de­­nek­­előtt a költőt körülvevő valóságot.)

A kötethez ajánló sorokat író Köves István kettős megnyilvánulással indít: „Kezdik megszokni (a) Debreczenyt. Vagy nem.” Tudniillik hihetik-e olvasói, hogy most már értik őt. Akik rendszeresen olvassák a bő termésű költőt. Ugyancsak neki, a Tértivevényes csillagok szerkesztőjének még egy nagyon fontos megállapítását, gondolatát, kérdését muszáj idéznem (ő is nagyon érti Debreczenyt, aki) „… reagál. Régire és újra, folya­­ma­­tosan – mint egy locsogó társaságban – párbeszédben van a kortársakkal épp úgy, mint a mesterekkel… Elgondolkodhatunk, hogy van-e a világon olyasmi, amiből nem lehet vers?”

Már első kötetében alkalmazza ezt a megoldást: egy mondat szavait variálja a lehetőségek határáig. Itt egy roppant hangulatos (!), szabályos (mert négysoros szakaszokból) álló vers az egyik példa erre (az a kis barna asszony), a másik Tiszai P. Imre (?) hatásos sorából („lúdtalpas vasutas lépteit törött járda őrzi”) építi fel ugyanezzel a módszerrel törött járda a lépte című versét. Ugyanígy keletkezett „Beckett után szabadon” Egy késő őszi vasárnap este című variáció-sora. Csak emlékeztetőül: Első kötetében még néhány szonettel megmutatta, hogy tud szabályos formában írni. Ha akar. De nem akar(t). Megtanultuk idejekorán, Debreczeny a szabadverset szereti. Rímes verseket ne várjunk tőle! Nem beszélve a költészet avantgárd előtti hagyományos eszközeiről. Debreczeny kezdettől nem központoz, ha használ írásjelet, az legtöbbször kérdőjel, ritkábban gondolatjel, kis számban zárójel, vagy még felkiáltójel fordul elő elvétve. S nyelve sehol sem emelkedett, nagyon is természetes, mindennapi, ha kell, akár közönségesnek mondható.

E pár – talán nem is igazán lényeges megjegyzés után – jöjjön valami, amire örömmel figyel fel az olvasó, aki különösen hálás a humanista ­Debreczeny tagadhatatlanul (majdnem azt írtam, hogy aktuálpolitikai, de legyen inkább ez:) aktuáletikai mondandójára, amelyből egy „talált vers” (a gyűjtőponton), a másik kettő „saját vers” (a bevándorlók és a hozzákezdett a drótakadály). Még akkor is a kötet fontos versei, ha előbbi formája ismert, a szavak összes értelmes variációjából épül fel, a másik „erősebb” és „súlyosabb”, a játékos, humorosan töredékes mondatok alkotta külső forma a végére hat fontos sorba emelkedik tartalmát tekintve: „a korlátozott terjesztésű demokráciákban/ a korlátok elé jó ha épül drótakadály/ a drótakadály elé pedig korlát/ hogy ne menjen neki a magyar ember// a demokráciának/ egy illegálisan bevándorló éjszakán.” Fentebbi megállapításaimból következik, költőnk versvilágából száműzte a szépet mint esztétikai kategóriát. De nem rajta múlik, hanem a megtalált és feldolgozott nyersanyagon, hogy mégis becsúsznak „szépnek mondható” verssorok, mint például a Filep Tamás verseiből készített kollázsok egyikében: „… versbe szédül egy egynyári regény/ a tudat mélygarázsában a fogolycsere elmarad/ jártam itt már foglyodként szerelem…” Mint mondtam, a kollázs Debreczeny alkotása, de nem lehet nem „igazi” Géczi János-versnek érezni a hibás én vagyokot.

A kötet rögtön szép példát szolgáltat arra, amiről már szó volt:

én nem tudom mi van velem
a saját szavamba vágok
metszőollóval
mert szépen kell beszélni
cseszegetni akarom mondani
nyesegetni a vadhajtásokat

korlátaimat átérezve jöttem rá
hogy van lépcsőház
van korlát karfa és karosszék
óarany rojtos karosszékben
üldögéltem a lépcsőházban
igyekeztem magamat felkarolni
                            (óarany rojtos karosszékben)

A sötét lesz címet viselő, éppenséggel nem vékony, Miske Emő illusztrálta kötetben a 20. század abszurd irodalmának három nagy képviselője szolgáltatja a nyersanyagot. Beckett itt már főszereplővé válik, a ­Beckett-dalok természetesen poétikailag nézve dehogyis dalok, egy 50 részből álló egységről van szó. A Queneau című fejezet a hét napjait sorra véve épül fel. Ioneco öt verset kapott, meg még 10 egységnyi „hódolatot”. Aztán a kö­­tetet Ionesco-motívumok felhasználásával írt 55 egységből álló ciklus zárja (semmi).

Érintettem már a kérdést: vajon nem csinál-e kedvet Debreczeny forrásműveinek kézbe vételéhez. Különösen, ha a 20. századi világirodalom Nobel-díjas dráma- és regényírójának a megnevezett műveiről van szó. A fölment a függöny ugyanis Beckett Hogy is van ez c. regényéből született. A halottasházban a Watt című regényből ered. A Molloy énekei 20 vers, a mindjárt olyan sötét lesz című ciklus 10 „hódolat Beckettnek”. S meg kell erősítenem: mindegyik mű akkor is Debreczeny-vers lesz, ha elolvastuk Beckett utolsó, különleges regényét, a Hogy is van ezt, a trilógiáját. (Be­­val­­lom, Beckett trilógiája sincs a kisujjamban, de hát – megegyezhetünk – nem őt, hanem Debreczenyt keressük a verseiben.)

Vannak részek, amikor az olvasó azonnal boldogan kiált fel: Ezt értem!, vannak, ahol el kell időzni „kicsit”. Előbbire példa: „Az élet hétfőjén már megint / kitört az ablak / vagyis jaj dehogy / kitört már megint a forradalom / az ablaktisztításban / talán azért volt mocskos az üveg / zúg a fülke forr a fülke / forr a fülkedalom” (az élet hétfőjén), vagy: „Az öné ez a szép vaskalap? / Csak mintha rozsdás lenne / egy kicsit / de attól még megérdemli // a tiszteletet… (Molloy énekei 18.) „Az emberek az utcákon / ne éljenek / mert mindig az életből / lesz a felfordulás” – írja csúfolódva a politikusok, nyárspolgárok stb. logikájáról. Ezt is élvezkedve olvassuk: „Ha én például / óramutató lennék / akkor énnekem / példamutatóan // kellene körbejárnom / és persze pontosan is / mivelhogy mindenki / énrám figyelne.” Ugyanide tartozik a meglehetősen gyönge szóviccel kezdő („az ember sosem lehet / eléggé ótvaros / akarom mondani/ óvatos”), de sokkal magasabb szinten folytatódó 7. vers a tegnap van márból: „hogyha eltűnök hirtelen / lesz a kezemben sárga csekk / arról megismerhetsz / éppen befizetem // így van rád akinek van csekkje / bérem befizetve / kék piros sárga összekent / csekkeket láttam álmaimban // és azt gondoltam ez a trend / egy sorbanálló porszem / meg nem hibbant / csekkekre elpazaroltam mindenem.” A leghétköznapibb mindennapiságba belekúsznak, és megemelik a verset a József Attila-i allúziók. Ilyenek a legváratlanabb helyeken bukkannak fel.

Maga a tömény paradoxon: „mások számára semmi érdemleges/ mondanivalóm nincsen // amit meg mások mondanak / az nem érdekel” (semmi. Mellékdalok síkosító nélkül). Ezzel párhuzamos beckettien játékos „kiokosítás”, vagy ugratás: „Hagyják figyelmen kívül/ amit mondok // és vegyék figyelembe / amit nem mondok / Soha nem hazudtam / és most is biztosan fogok” (Molloy énekei 3.) „Az ember a fejlődés motor- / kerékpárja a zsákutcában” – a sötét lesz egyik magaslati pontja e két sor, s csak ezért nem leszünk tőle (és a folytatásától) nagyon pesszimisták, mert kellően groteszk. S néhány verssel odább visszakerülünk a vers alanyának hétköznapi, gyötrő emlékei közé és racionálisan felmért (egyben költői eszközökkel leírt) jelenébe.

Bizony fel kell figyelnünk az utolsó vers befejező két szakaszára, nyolc sorára. Idézem: „semmi semmi semmi / semmi semmi semmi / semmi semmi semmi / semmi semmi semmi // semmi semmi semmi / semmi semmi semmi / semmi semmi semmi / semmi semmi semmi”. Innen (lesz) izgalmas a folytatás!

(Debreczeny György: sötét lesz, AJ TÉKA Kiadó; Szelektív üveghegyeken innen, Syllabux Könyvkiadó)

Szító Zsanett 12 éves

Ketten egy könyvről –

JAHODA SÁNDOR

Regény, túlélőknek

Gyárfás Endre: Túlélők dekameronja

Túlélők dekameronja címmel jelent meg, ez év elején, a – többek között – József Attila-díjas költő, író, Gyárfás Endre legújabb regénye, a Hungarovox Kiadó gondozásában.

Túlélők, vagyis négy embernek, pontosabban két párnak, túl kell élniük egy dekameront, tehát tíz napot – mégpedig egy szigeten. Ez már eleve így is eléggé kalandosnak tűnhet, hát, még ha kiderül, hogy valóban az is. Kenujuk – elúszott. Mit tegyenek? Hiszen: „Mielőtt vízre szálltak, megegyeztek, hogy a mobilját egyikük sem hozza el. Egy hét könnyedén bírható ki a parányi eszköz nélkül, mely úgy simul a modern vagy posztmodern ember markába, mint az ősemberébe a pattintott marokkő.” (8. old.).

Szinte mindenük megvan, ami egy un. vadkempinghez szükséges: sát­­raznak, tüzet raknak, halat fognak, főznek, esznek-isznak, és – sokat be­­szél­­getnek. Mindenféléről. Mivel középkorúakról, vagy kicsit azon tú­­liak­­ról, lévén szó, nem hiányozhat ama nosztalgiázás sem, amely távo­­lab­­bi emlékeket idéz fel: „– Kövezzetek meg, de nekem nincsenek rossz em­­lékeim az úttörőségből. – Akkor már kettőnket kövezzetek – értett vele egyet a másik asszony.” (176. old.)

Milyen (természetesen irodalmi) elődökre gondolhatunk e regény kapcsán? A cím alapján egyértelműen Bocciaccio Decameron-ja juthat eszünkbe, benne a forrongó pestis elől egy kastélyba menekült 7 nő és 3 férfi, akik mindegyike 10 különböző történetet mesél el, 10 nap alatt, vagyis kereken 100-at. Aztán egy jóval drámaibb, másik könyv – Readtől az Életben maradtak című alkotás. Ebben egy repülőszerencsétlenség túlélőinek a történetét ismerhetjük meg. Vagyis, mondhatjuk úgy, hogy: A túlélők dekameronja-inak szereplői is egy „kényszerhelyzetben” kell – micsoda véletlen! – 10 napot eltölteniük a szigeten. Eszünkbe juthat még Golding is, sőt mi több, Gyárfásnak is eszébe jutott, akarom mondani, a regényben, az egyik szereplő monológjában olvashatjuk: „A legyek ura kis kölykeinek első napját játsszuk, kaland, de nem a rázós fajtából.” (86-87. old.) Rengeteg történetet mesélnek el, mind a szereplők, mind a narrátor-író (még az sem kizárt, hogy 100-at…).

Mind a négy szereplő külön kis magántörténetét ismerhetjük meg a re­­gényben. Ezeket kurziválva olvashatjuk. Származás- és ma­­gánélet-tör­­té­­netecskék ezek, szerelmek, kötődések és válások, amelyek, mondhatni, átfogják szinte az egész 20. századot, vagy legalábbis annak utolsó kétharmadát. Amikor is: „A kamaszkor kiábrándultsága szinkronban volt a társadalom általános kiábrándultságával.” (50. old.)

Az extrém helyzet természetéből fakadóan, persze, apró civódások, kisebbfajta feszültségek tarkítják azért a művet. Szinte várjuk is, hogy robbanjon valami… Bár, az sem kizárt, hogy a 11. naptól már elszabadult volna a pokol…

A regénynek sok jó tulajdonsága van. Egyik ékessége például az eredeti képalkotás: „Szörfölt memóriája netjén, belvilághálón, amelyhez mások nem férhetnek, amelyről semmit le nem tölthetnek az ő akarata, szándéka ellenére.” (93. old.); vagy: „Gyermekek, unokák arcának, alakjának képét hívta elő minden idők legtökéletesebb keresőprogramja, az emlékezet.” (225. old.) Még némi líraiságot is belecsempészett regényébe az író, mint itt: „Újabb felhő takarta el a zenit felé szálló arany diszkoszt.” (162. old.)

Ha a Túlélők dekameronját nem is nevezhetjük – a szó igazi értelmében, és talán a szerzőnek sem ez lett volna a szándéka – kalandregénynek, a regény elolvasása mindenképpen egy nagy olvasói kaland. Talán szellemi kaland. Vagy művészi. Ahogy tetszik. Mindenesetre egy olyan kaland, amibe érdemes belevágni.

Gyárfás Endre ismét egy újabb „arcát” mutatta meg ebben a műben. És ez is a jobbak közül való. (Hungarovox Kiadó, Budapest)

Ketten egy könyvről –

BISTEY ANDRÁS

Robinsonok a Duna szigetén

Gyárfás Endre: Túlélők dekameronja

Két fiatalos nyugdíjas házaspár vadkempingezni megy a Duna egyik kis szigetére. Teljesen ki akarnak kapcsolódni a természetben, ezért mobiltelefont sem visznek magukkal. Egy kisebb árhullám azonban elsodor­­ja part­­ra húzott csónakjukat, így a Duna fogságába kerülnek. Vala­­melyikük átúszhatna ugyan a túlsó partra, hogy segítséget hozzon, de az áradó víz­­ben ezt senki sem kockáztatja meg közülük, ám nem is bánják, hogy a szigeten rekedtek, mivel a helyzet inkább izgalmas, mint félelmetes. Élelmiszer-készletük hosszú időre elegendő, rendszeresen horgásznak, és okkal bízhatnak benne, hogy előbb-utóbb elvetődik valaki a szigetre. Vagy ha mégsem, a hozzátartozóik tudják, hol vannak, és keresni kezdik őket, ha hosszabb ideig nem adnak életjelt magukról.

Az idő kellemesen telik, a szükséges napi teendők (főzés, mosogatás, horgászat, tüzelőgyűjtés) elvégzése mellett sok idejük marad, és azt a fürdés és a napozás mellett többnyire beszélgetéssel töltik. Ezek a tíz na­­pig tartó beszélgetések indokolják a címben szereplő „dekameron” megjelölést. A boccacciói Dekameron és az olykor szintén dekameronnak nevezett elbeszélés-gyűjtemények azonban rövid, kerek, többnyi­­re anekdotikus, csattanóvak záruló, kevés szereplőt mozgató novellákat tartalmaznak. A Túlélők dekameronjában viszont nincsenek megformált történetek. A szereplők ugyan rengeteg esetet idéznek föl, többnyire va­­la­­mely állításuk alátámasztására, de ezek a gyakran csak egy vagy néhány bekezdésben fölskiccelt történetek nem tekinthetők novelláknak. Péter, a vál­­lalkozó például így meséli el egy ismerős cukrász történetét.

„Az egyik kisvárosban volt egy cukrász. Jól ment neki, főleg a fagyija ­miatt. Egyszer aztán beütött a krach. Fagylaltmérgezések, sorozatban. Köjál, kajál, be­­rán­­­­tották az iparengedélyét. Néhány hónap múlva kérvényezte, hogy bélyeg­­üz­­letet nyithasson. Talán mert a bélyegeket is nyalni kell? Na, szóval, nyithatott. Ki­­szimatolta, melyik öreg gyűjtő áll az éhhalál szélén. Milliomos lett, képzelheted. Ak­­kor a milliárdosság még nem volt divat.”

Néhány történetben megvan egy igazi boccacciói novella lehetősége. ­Ilyen például az a vázlat, amelyben az egyik szereplő elmondja, ­hogyan szerzett valaki jó pénzért, egy különös tárgyak iránt érdeklődő gyűj­­tő számára néhány szálat egy Budapestre látogató királynő intim szőr­­ze­­téből.

A négy szereplő társadalmi helyzete nagyjából hasonló, némileg pontatlan kifejezéssel talán alsó középosztálybelieknek lehetne nevezni őket. Emese népművelő-könyvtáros, férje kisvállalkozó, ami az ő esetében azt jelenti, hogy mindennel foglalkozik, amiből hasznot remél. A másik házaspár nőtagja, Éva, tanár, a férje, Róbert pedig újságíró, és közepesnek nevezett író, ami azonban erős túlzás, hiszen megtudjuk róla, hogy első regényét évtizedek óta írja, és novelláiból nyugdíjas korára sem tudott még összeállítani egy kötetre valót.

Néhány ember valamilyen okból tartósan összezárva marad egy el­­szi­­ge­­telt helyen, ez az irodalomban gyakori alaphelyzet. Lehetnek barátok vagy ellenségek, közömbösek egymás iránt vagy akár ismeretlenek is, de valaminek történnie kell közöttük, hogy létrejöjjön a feszültség, ami élet­­ben tartja a művet, legyen szó bármilyen műfajról, elbeszélésről, regényről, drámáról, filmről… A Túlélők dekameronja hősei barátok, vannak érzékeny pontjaik, vannak olyan különbségeik, amelyek akár fe­­szült­­séget is kelthetnének. Az olvasó olykor érez is valami, talán nem is tu­­da­­tos, vetélkedést, de általában érezhető, hogy kapcsolatuk nem teljesen nyílt és őszinte. Ez az alaphelyzet azonban nem vezet egyenes vo­­nal­­ban, vagy akár kitérőkkel sem, valami fordulathoz, amelyben kiderülne valódi énjük és kapcsolatuk igazi jellege. Bár egy alkalommal már-már sza­­kításhoz közeli helyzetbe kerülnek egy vita során, végül azonban a kompromisszumkészség és a társadalmi együttélés beléjük nevelt köve­­tel­­ményei győznek, úgy telnek tovább a napjaik, mintha mi sem történt volna. Amilyen váratlanul robban ki a vita, olyan hirtelen véget is ér. Az olvasó nem kap egyértelmű jelzéseket arról, hogy valamit tényleg megváltozott volna bennük és/vagy közöttük.

Gyárfás Endre hősei olyan átlagemberek, akiknek voltak és vannak vá­­gyaik, szeretnének, sőt egész életükben szerettek volna valami mást csinálni, mint amit csináltak, de nem a körülmények akadályozták meg ebben őket. Ez leginkább Róbertet, az újságírót jellemzi, aki írói álmokat kerget, de nyilvánvaló, hogy sohasem lesz író, és annak a saját tehetségte­­len­­sége az oka. Valamilyen formában másoknál is felbukkan a „művészkedés”, mint gyógyír az elfásulás, az öregedés és az elmagányosodás ellen. Ez azonban csak pótcselekvés. Sokszor elhangzik a „túlélés” szó a be­­szél­­getéseikben, és ez nem véletlen. Nem nagyon tudnak mit kezdeni az életükkel, túlélésre rendezkednek be. Érzékelik az idő fogyását, félnek az öregségtől. Bár nyilván tudják, hogy az öregséget nem lehet túlélni, nem képesek sem belenyugodni, sem értelmes cselekvésekkel komforto­­sab­­bá tenni. Igyekeznek, hogy minderről ne kelljen tudomást venniük, ám tudatuk mélyén sokat foglalkoztatja őket a bizonytalannak és riasztó­­nak érzett jövő. Beszélgetéseik így gyakran felszínesek lesznek, hiszen félnek őszintén szembenézni önmagukkal, sok esetben pedig olyan témák kerülnek szóba, amelyekről nincsenek valóban érvényes ismereteik.

A regény hőseinek jellemzésére és véleményeik, cselekedeteik moz­­ga­­tó­­rugóinak jobb megértése érdekében a szerző különös módot választ: négy alkalommal, megszakítva a cselekményt, megismerteti olvasóit a négy szereplő élettörténetével. Az ötlet érdekes, bár az „Átvilágítások” (ilyen címmel szerepelnek a betétszerű szövegek a regényben), kevéssé mo­­tiválják a szigeten lezajló eseményeket. Stílusuk szürke, az egykori káderlapok stílusát idézi, ami, ismerve Gyárfás Endre színes, sok esetben sziporkázóan szellemes stílusát, nyilván szándékos, de ilyen terjedelemben néhol már nem a remélt hatást kelti.

Talán nem árulok el nagy titkot, ha leírom, hogy a várt fölmentés időben megérkezik. A kaland jó véget ér, de szereplői ugyanazok maradnak, mint amikor megérkeztek a szigetre. A kényszerű „robinzonád” nem járt nagy felismerésekkel, nem váltotta ki a „változtasd meg az életedet” felismerését a szereplőkben. Gyárfás Endre tükröt tartott hősei, azaz napjaink egyik jellegzetes átlagember típusa, elé, és a tükör nem szép arcot mutat, de ez nem a tükör hibája, és nem is azé, aki tartja. (Hungarovox Kiadó Budapest 2019)