kortárs

BÚZÁS HUBA

Visszhangzik a csend

                                   1944. augusztus 19-én a párizsi nép fölkelt
                                   a német megszállók ellen
                                   (1482 ellenálló áldozta akkor életét)

bolyongtam a Quartier Latinon nyomotokban,
       a szunnyadó rue Soufflot sarkán vettem kecskesajtos
       pár croissant-t mielőtt ~ mondom ~ kimegyek
       a Pére-Lachaise temetőbe, ittam rá egy coup
       de rouge-t valahol, na, miközben az úton
       csíndús leányok tomporodtak át
       fagylaltjaikat szopogatva
       ~ lábszárukon csúszkált a nap ~
       követtem is őket
       egy rőt ravatalhoz,
       egészen a sírgödörig tapodtam utánuk…
az ősz aranyló füstje szállt a fák fölött
s a mécseseké, amiket gyújtottak a falnál,
                     hol egykor a harcban kommünárok estek el,
                     odébb meg a neuengammei tábor
                     halottjainál, alusszák álmukat
                     ~ jó ég! ~ úgy tízezervalahányan
                     s tovább az emlékművek előtt:
                     itt francia hősök
                     alakja magaslik,
amott a kivégzett Imre Nagy eszmevilága
vöröslik át a lombokon, akár ezé
a névtelené is, akit tán cikke miatt ölt
       minap meg terrorista orgyilkos golyó-
       ja ~ mondta a szónok ~ majd elidőztem
       Apollinaire, Bizet, Delacroix
       sírhantjainál ~ madarak közt ~
       és tudtam akkor: itt megállj!
       ragyoghat öröklét
       pár pillanatunkban

Világot gyújtsatok!

                        1941. október 6-án Budapesten háborúellenes tüntetés volt
                        a Batthyány-örökmécsesnél

dobkályha vöröslött nyüzsge ivó közepén, didereg
        az utca népe ~ mondta valaki
        ~ hideg ez az október, fázik, aki éhes,
        csontbőr-idők ~ felesborsó se? ~ kérdezed,
        ott vártuk apámékat kisanyámmal,
        a mécseshez ment ~ néma tüntetés ~
        jaj, félek a kardlapozástul! ~
        fejkendős néni súgta ezt
        szürcsölve teáját
        bokáig a füstben…
nem értettem, hova ment az apám ~ temetőbe? ~
se azt, miért lett öngyilkos Teleki Pál,
        kitől köll félni nagyon, hol a szörny a sötétben
        ~ kevés a mécses, hogy világot gyújtsatok! ~
        gyomromban az éhkeselyű vacsorázott,
        fészkét agyamba rakta, vijjogott,
        csőrét beleimbe, ha vágta,
        hétrét hajoltam hirtelen
        ~ ördög lovagolja
        a kölykit, agyalja
        meg ötször! ~ mondta a néni, mikor… beinaltak
a bátrak, félgallér takarta az arcukat
~ minek teszi ki gyerekét! ~ zsörtölt kisanyám ~ csitt!
        megszállhatunk a húgodéknál holnapig ~
        ráncolta szemöldökit össze apám, és…
        kinn néhány utcalámpa pislogott,
        ölébe kapott, de mihaszna,
        hitványka cetli érkezett:
        veszett ügyekért behívták
        katonának

Amálka néni

pár arcvasalás ráfért volna biz’… ne hidd el,
        minap eszembe’ volt! nem is tudom, miért Ő,
        miközben vízinudlik közt lebegtem épp
        s a terapeuta babrált gerincemen,
        talán, mert rég velem futott nem egyszer
        a szomszéd óvóhelyre át? üvöltött
        a féleszű sziréna… s mit tesz ég,
        mellére varrt egy sárga csillagot,
        de meghívott ~ na, gyer’, egyél,
        igyál, a tej meleg, habár
a pászka kóser, attól még nem leszel zsidó ~
és még valamit mondott jiddisül…
        aztán rosszkedvű volt a reggelünk,
        a házunkból nyilaskeresztesek
        hajtották, mint a barmot el ~ hé! ~
        dörömböl még a bősz szitokszó
        fülembe: jabranc kurva, te!
        nem köllött messze mennie,
        gettó dögbűzhödött lenn
        a Kiskar utca végin:
palánk, szögesdrót, német őrség ~ Jux, jawohl! ~
és látta mind a mókem ezt redőny mögül,
de szó se ám, na, mintha csak ma lenne!
        fejünkben hosszú elsötétítéskor
        a bőre lámpaernyővé hasadt
        ~ pár arcvasalás ráfért volna biz’ ~
        azazhogy gyertya főtt belőle,
        így mondják… Buchenwaldba menve,
        hát ~ asszem ~ újra láttam őt:
        egy mécs nekem világított

Belélegeztük a holtak levegőjét

                                                1945 májusa Budapesten

te legszebb városom, óh, Budapest, Budapestem!
        ~ suttogta kisanyám ~ itt szült a nagymamád,
        hát, itt keresem magamat, keresem a gyerekkort ~
        és álltunk halkulón és mentünk csendesen
        és láttam a várost: omladozó falait,
        bombák üres tölcséreit,
        az üszkösödő romokat, hol
        csak egy-két véres macska nyávogott
        panaszolva
        ~ kinek? ~ ami történt,
szétlőtt vonatokat a pályaudvarokon ~ jaj! ~
csikorgott föl talpunk alól a törmelék
        és néztük a csonkán vízbe borult hidakat a
        Dunán… s a túlélőket is, amint teherkocsikra
                lapátolják a sugárút
        ~ talán az Andrássy út lehetett ~
        tanktörte kövét, taligázzák
        a romladékokat, barokk,
        empire, rokokó paloták
        körül és ~
        a Lehel-piacon… aranyos koranyár babonázott
meg annyira, hogy én bizony csudálatosnak
láttam a város romtereit, gyönyörű volt
        erkélyekkel szegélyezett homlokzatok
        felől a Sziget is az alkonyi napban,
        találkozás ~ ki élte túl? ~ anyám
        testvéreivel, pösze húgaimat
        puszilgattam agyon,
        tapsolva, hogy égnek
        az utcai lámpák

Mit érdekli az őszi fákat…

                                egy délután a treptowi parkban

mit érdekli az ősz fákat, kik, miért, hol
        harcoltak, estek el… csak hullajtják ezernyi
        rőt, sárga, rozsdaszínű, karmazsinpiros
        levelüket ~ mily vakszokás ~ azóta is…
        unalmatokban menjetek el egyszer
        a Spree-parton a stralaui hídhoz,
        ahol a Weisse Flotte csöpp hajó-
        ja óránként kiköt, megálljatok
        aztán az Ehrenmal előtt
        ~ szikrázó mauzóleum
a dombtetőn ~ mert hétezernyi nyugszik ott
a park gyepszőnyege alatt, a ber-
        lini csata volt szovjet hősei…
        vörösmárvány zászlóikat
        vajh, meddig lengeti a szellő,
        az anya gránit szobra meddig
        siratja még a fiait?
        fekete márványkőlapon
        böngészem ~ ej, talán ők?
        (Aljosa kért meg erre) ~
barátom apja és a bátyjai nevét,
majd azt’… a mellvédről a térdelőkre még
le- visszanézek ~ néhány bronzszoborra ~
        s megyek a lehanyatló délutánban,
        a szertehulló napverőben, ím’
        mindenki visszanéz… mindez ugyan
        mit érdekli az őszi fákat,
        sok-sok levéllel betakarják
        ~ múló emlékezés ~ a sírt
        és nő, csak nő a rőt avar

Távolbanézés a virágok piacán

                                        itt halt Giordano Bruno máglyahalált
                                        a római Campo dei Fiorin
                                        (i.u. 1600-ban)

szitok… meg ezernyi fehér liliom körülötte,
        orchideák, vérrózsák, méla jázminok,
        miközben lángok csokrai nyíltak a talpa
        alól s lobogta be a tűz alakja vézna
        hajlatait ~ mindössze a vélekedése
        (furcsa gondolat?) miatt,
        hogy végtelenünkben a Föld csak
        parányi égitest lehet,
        pöttömnyi világok
        keringnek az űrben…
a szűkagyúságaitok vetette a máglya
tüzére… és ma? milliókat irtotok!
        különb-e korunk Bruno idióta koránál?
        miként ócsálnak minket majd a századok?
        hitvány fajiságaitokra vizelnek…
        a nemzetek acsarkodása ~ nézd! ~
        bevérzi a római utcát
        és Berlin, Drezda rom ma is,
        a párizsi népet
        minap tizedelték
hódítók fegyverei, de mi végre haláluk!
Londonban légitámadás és hullahegy,
auschwitzi mészárszék, foglyok a Gulágon…
        miként ócsálnak minket majd a századok?
        jó Bruno szobra tekint le e térre,
        elhervadt mind a szegfű, liliom,
        rajtuk taposunk, mikor este
        a hajdan-börtön Angyalvár
        árnyéka vonaglik
        a Tevere-hídon

HARENCSÁR LÁSZLÓ

Gyöngypatak

Földünk, e csodás bolygó kialakulása, formálódása során meg­­szá­­mol­­ha­­tat­­lan kincset, csodát hozott létre. Hatalmas tengerek, tűzhányók, óceánok, eget birtokló hegyek, lankás, füves puszták nőttek ki a semmiből, s tűntek el az idők folyamán. Sok csodás hely máig őrzi titkát. A Déli-Kárpátok hegyei közt van egy patakmeder, egy kiszáradt meder. Ez a meder azért különleges, mert a meder minden egyes köve, kavicsa gyöngy-formájú szabályos kövekből, kavicsokból áll, ezért is nevezték el Gyöngypataknak.

A Gyöngypatak medre nem volt mindig száraz. Kristálytiszta, jég­­hi­­deg forrásvíz csörgedezett, rohant, száguldott a mederben, míg el nem érte a völgyben levő tavat, hogy üdítő frissességével, tiszta vizével táp­­lálja. A Gyöngypatak igen büszke volt, nem véletlenül, mert évezredek során csiszolta hófehérre gyöngykavicsait. Vize forrásból fakadt, a hegy szikláiból. Az ember, megjelenése óta tisztelte, óvta a patakot, mert tudta, hogy olyan áldásban van része, amit óvni, tisztelni kell, ami az életet jelenti.

Így teltek évek, évszázadok, így folyt az idő múlása, mígnem egyszer, nagyon régen a hegy borókákkal árnyékolt sziklái közt megjelent egy könnycsepp! Egy könnycsepp, ami igazából nem is könnycsepp volt, hanem egy vízcsepp, egy születendő forrás első cseppje. Mivel a déli Nap sugarai ritkán érték, így nem tűnt el a semmibe, hanem napról-napra gyarapodott. Évtizedekkel később pedig egy erecske, egy víz-ér alakult ki a könnycseppből. Az idő – főleg a sziklák között – lassan dolgozik. A kis könnycseppből lassan ér, majd forrás lett. Aztán utat tört magának a kövek között, s kacskaringós úton, a völgyben levő tavacska felé vette az irányt. Egyre közelebb került a Gyöngypatak medréhez. Már hallotta is a híres patak sziklákon fodrozódó hullámainak zaját, és előre örült, hogy találkozhat vele, csatlakozhat testvéréhez, a Gyöngypatakhoz. Hiszen testvérek, mind a ketten a hegyből, a sziklákból születtek! A patakocska alig bírta kivárni az utolsó métereket, amikor is csatlakozhat majd testvéréhez. Már csak pár darab kavics állta útját, amikor nagy szeretettel köszöntötte a Gyöngypatakot.

A Gyöngypatak nem szólt egy szót sem. A sziklákon tajtékzó vize egyre zavarosabb, egyre nagyobb lett, majd megduzzadva a meder oldaláról békanyálat, sarat, iszapot dobálva elzárta az ér útját, vizét zavarossá tette, útját egy dagonyás rész felé kormányozta. Az erecske posványba fulladt.

A Gyöngypatak pedig tovább járta táncát, hömpölygött, fehéren habzott, oltotta a vándorok szomját. Ő volt az egyedüli e tájon, ő volt az egyet­­len, akiért erre jártak az emberek, őrá voltak kíváncsiak, őt csodálták. Ám a Gyöngypatak, egyik napról a másikra váratlanul kiszáradt. A meder gyöngykavicsait ellepte a moha, benőtte a fű. Nem járt már senki a csodájára, nem leltek frissülést tiszta vizében.

Történt pedig, hogy a hegy egyszer csak hét helyütt könnyezni kezdett. A posványba terelt erecske is megtisztult, új erőre kapott, és hat testvérével együtt a tavacska felé csordogált. A hét kis patak a völgy alján, a kiszáradt Gyöngypatak medre alatt egyesült, és kristálytiszta vizével táplálni kezdte a tavat. Az emberek azóta is csodájára járnak e helynek, mivel a Gyöngypatak kiszáradt medre fölött hét forrás várja őket hűsítő vizével. S ami a legcsodálatosabb, hogy minden egyes erecske, minden egyes forrás vize gyógyító hatású. Hétféle betegségre nyújtanak gyógyírt: a szem, a fül, a gyomor, a szív, a máj, a vese és a belek betegségeire.

* * *

Ez idő tájt a világ távoli táján, Indiában, egy keleti tartományban különös dolgok történtek. A tartomány rádzsájának volt egy felesége. Azért csak egy, mert a többnejűség megengedett, sőt kívánt elvárás volt Indiában, ám ennek a rádzsának mégis csak egy felesége volt. Egy felesége, aki­­nek szépsége felért minden asszony szépségével. Az asszony nem csak szép volt, hanem okos is, s leginkább, büszke. Büszkesége túlszárnyalta szépségét is. Ezernyi ékszer ékesítette testét, drágakövek, gyémántok s aranyak. A sok-sok ékesség közül csupán egyet viselt állandóan: egy hét, gyönyörűséges gyöngyből álló gyöngysort. Ám, hiába volt az asszony oly gyönyörű, volt egy hibája, egy, a természet adta hibája: terméketlen volt. Sok orvos, természetgyógyász szeretett volna rajta segíteni, de ő nem engedte.

A huszonötödik tavaszát sem élhette meg – gőgössége, makacssága, büszkesége sírba vitte. A rádzsa, a gyászév letelte után új feleség után nézett. Felvette a hagyományt, s egy éven belül hét nővel ünnepelte az egybekelés szertartását. Hét feleségtől, hét gyermeke született, hét fiú.

A fiúk a legnagyobb bölcsektől tanulták az élet tudományát, és ha­­ma­­ro­­san kiderült, hogy mind a hét fiú különleges képességekkel bír. Mind­­egyikük született gyógyító, a hét fiú minden idők legnagyobb ismerője és gyógyítója lett az embert leggyakrabban sújtó, hétféle beteg­­ségnek: a szem, a fül, a gyomor, a szív, a máj, a vese és a belek betegségeinek.

BENE ZOLTÁN

Isten, ítélet

Részlet a regényből, mely részletben Esta meghódítja Nápolyt

A fényes szépségű Esta és szolgálólánya, Kunigunda nem sokkal azt követően érkezett Nápolyba, hogy Szórád Lőrinc elfoglalta hivatalát And­­rás herceg kancelláriáján. Esta, Lőrinchez hasonlóan, érkezése után rögvest Kistapolcsányi Miklós uram titkárához fordult. A titkár előbb szi­­gorú arccal elbeszélgetett, majd hosszú időre bezárkózott vele, s mikor újra kinyitotta az ajtót, haja zilált volt, szeme véres. Két fegyveres legényért küldött, hogy kísérjék el Estát és Kunigundát a tenger partján, nem messze a városfaltól álló, buja kerttel övezett villába. A villát eredetileg egy római patrícius építtette, erős, vastag és magas fallal övezte, s noha az évszázadok során többször alakították át és újították föl, még abban az időben is őrizte az ezeréves antik patinát. A birtok egy cosenzai kalmár, Paolo ­Gritti tulajdonában állott, aki kiváltképpen Magyarországról érkező, elsősor­­ban a Csér nembéliek birtokairól származó árukkal kereskedett. A villa személyzete Gritti úr házanépének számított, mind Cosenzából érkeztek, kivéve a fegyveres őrzőket, akik részint Drugeth Miklós uram magyar vitézei közül, részint Gritti feleségének városából, Zárából kerültek ki.

Esta gyorsan berendezkedett új birodalmában, és Kunigunda is hamar föltalálta magát. Néhány hónap alatt elsajátított annyit az olasz nyelvből, hogy kedvére utasítgathassa a fegyvereseket és a cselédeket. Látható élvezettel irányította a háztartást, ügyelt a konyhában folyó munkákra, a tisztaságra, a fegyveresek ellátására, és arra, hogy ahová nincs bejárása az alárendelt népeknek, oda ne is tegyék be a lábukat még véletlenül se. Esta a két leggazdagabban díszített tágas termet tiltott övezetnek nyilvánította, ahová rajta kívül csak Kunigunda és egyes vendégei tehették be a lábukat. A tiltott termek egyikének hátsó falát régi római mozaik részlete ékesítette, amely mozaikon a szűz vadász, Atalanta Meleagrosz meredező vesszejét markolja egyik, íját a másik kezével. A mozaik alatt Esta hatalmas ágyat helyeztetett el, a szobát pedig selyem- és brokátfüggönyökkel aggattatta teli. Az innen nyíló teremben fürdőt alakítottak ki, egyik falán hatalmas velencei tükörrel.

Még a nyár végén megindult a látogatók sora. Az érkezőket Girolamo, Kis­­tapolcsányi uram titkárának sánta, cingár szolgája kísérte a villához, mind udvari emberek voltak, olaszok, frankok vegyesen. Többnyire né­­hány órán keresztül maradtak, s noha igen tettre készen érkeztek, mindahányan bágyadtan, rogyadozó léptekkel távoztak.

Kora ősszel Girolamo három férfival érkezett: egy mogorva külsejű, csuklyás urasággal és két lomha behemóttal, akik egyik kezüket állan­­dóan kardjuk markolatán, másikat buzogányuk nyelén nyugtatták, legfeljebb akkor emelték el onnan, ha az orrukat túrták, vagy a tomporukat vakarták. Kistapolcsányi uram titkára jó előre megüzente, hogy ­olyan vendéget irányít a villába, aki Están kívül senkit sem szeretne látni, s fő­­ként nem kívánja, hogy őt bárki megpillantsa, ezért a birtok olyan kihalt volt érkezésükkor, mintha sosem lakott volna senki a falakon belül. Amikor a csuklyás uraság két kísérőjével egyetemben eltűnt a hátsó termekben, Girolamo visszatért a villa kapujához, leheveredett az árnyékba és várakozni kezdett. Arcára gunyoros kifejezés telepedett, akár veréb a szar­­kupacra.

Esta áttetsző selyem köntösben fogadta vendégét, akinek nyomában a két monstrum is a terembe nyomakodott. Átkutatták a helyiséget, aztán a szomszédos fürdőt is, végül visszavonultak, és letáboroztak a terem bejáratánál. Esta megvető pillantásokat küldött utánuk.

− Sokat hallottam felőled – vetette hátra a csuklyáját a vendég.

− Remélem, semmi rosszat nem pletykálnak rólam – mosolygott Esta. – Ez a város hitványabb ezen a téren, mint Velence.

− Velencei vagy hát, valóban. Hallom a beszédeden is. Miért hagytad el a nemes Köztársaságot?

− Velencében az utóbbi időben megbolondultak a férfiak – vonta meg a vállát Esta. – Nem oly bőkezűek és nem vágynak annyira az örömre, mint itt, nálatok, a nemes Nápolyban. Városotok bujaságáról sokat hallani egész Itáliában. Mióta itt vagyok, meg is bizonyosodhattam arról, hogy a szóbeszéd megfelel a valóságnak.

− Valóban?

− Úgy tapasztalom, Nápolynak sosem elég a jóból – nevetett Esta. – Gazdag és kényelmes, békés város ez, a szicíliai csetepaték nem sok erőfeszítést és áldozatot követelnek a férfiaktól, marad idejük arra, amire igazán valók.

− Velence viszont most éppen a magyarokkal hadakozik, ha jól tudom – kortyolt egyet a fölkínált ezüstkupából a vendég.

− Ilyesmi engem alapvetően nem érdekel, kedves lovag – Esta dé­­vaj tekintettel igazította meg a köntösét, ami alól ily módon előbukkant a pompás kebel. − De úgy hallottam, igen, vannak nézeteltéréseik… Pontosabban mindig is voltak, csak most éppen nem leplezik. Velence mindig kakaskodik, talán ezért veszítették el a szerelemhez szükséges erőt az ottani férfiak…

A vendég közelebb húzódott a nőhöz.

− Gyönyörű portékának tűnsz… – dörmögte.

Esta odébb siklott, közben azonban megoldotta az övet, amely köntösét összefogta. A ruhadarab lehullott a padlóra. A vendég hörgött, akár a kiéhezett vérmedve, amikor megpillantja a zsákmányát.

− Azt beszélték – morogta −, nincs nálad szebb nő egész Itáliában. Alighanem igazat mondtak.

Esta visszasiklott vendége mellé, karját a nyaka köré fonta, majd pont­­ról pontra bemutatta mindazt a tudományt, amit hosszú éveken át tanítottak és gyakoroltattak vele. A vendég olyan kéjt élt át, aminőt elképzelni sem tudott korábban.

Miután Esta úgy kifacsarta a férfit, mint mosóasszony a frissen mosott ruhát, mielőtt kiakasztaná száradni, a fürdőbe kísérte, hogy lemossa és megmasszírozza a tagjait, s ha netán újra életet csihol a férfiasságába, még egyszer, aznap többedszerre is szerét ejtse az élvezetnek. Miközben törékenynek tűnő ujjaival a vendég nyakszirtjét nyomogatta, kacéran megkérdezte:

− Szebb vagyok-e a hercegnőnél? Úgy hallottam, Johanna gyönyörű.

− Fölöltözve talán van olyan, mint te – nyögte a férfi. – Levetkezve a nyomodba sem ér.

− Hát kegyelmed már úgy is látta?

− Magad mondtad, milyen pletykás ez a város, nyilván hallottad, hogy a Tarantói hercegek olykor meghágják a rokonukat, a trón várományosát.

− Én magam sose voltam, és nem is leszek férjnél soha… No, de egy férjes asszonyt…! − Esta dévajul fölkacagott.

− Nem volt még az, amikor utoljára mártottam belé a farkam! – vágott közbe a vendég. – Azóta nem jártam a hálószobájában, hogy összeadták azzal a barbárral. Az ágyát most a férje és Jacopo Capano lovag közt osztja meg, úgy tudom… Bár nem lepődnék meg, ha utóbbi csak üres szóbeszéd lenne… Capano egy senkiházi, létezhetetlen, hogy bármi vonzót találjon benne Johanna…

A férfi a kád melletti asztalkán álló borért nyúlt, nagyot kortyolt a metszett pohárból. Finom muranói munkának tűnt, szíve szerint összeroppantotta volna.

− Hidd el nekem, az a céda a nyomodba sem ér – jelentett ki. − Te az ágyban sokkal többet érő kurva vagy.

Az ezüstkupa mellé állította a metszett poharat.

− Jóllehet az ő értéke az ágyon kívül kétségtelenül lényegesen nagyobb… – tette hozzá, és durván belemarkolt a nő mellébe.

És még ez nevez bárkit is barbárnak, villant át Esta agyán. Hosszú, élesre reszelt körmével végigkaristolta Tarantói Lajos vállát, hogy a férfi vére is kiserkent belé. A herceg föl se szisszent.

− Ezt ne – mondta. – Nem szeretem. Csak ha én magam csinálom. Persze, nem magamnak. Legközelebb, meglehet, ki is próbálom rajtad. Kíváncsi vagyok, milyen színű a velencei kurvák vére, hogyan csordogál csöndesen a fehér bőrön!

Esta erre a másik vállát is megkarmolta. A herceg nem mozdult, nem szólt.

− Erős vagy, nagyuram – nevetett föl a nő. – Én csak gyönge nő vagyok, aki áll a rendelkezésedre, amikor csak kívánod.

Tarantói Lajos elégedetten dörmögött, kikászálódott az ülőkádból.

− Ideje mennem – dünnyögte. – Dörzsölj szárazra!

Esta teljesítette a kívánságát. A férfiasságánál kiváltképpen hosszasan időzött. Újfent. Tarantói Lajos csakhamar, ha nem is rogyadozó, azért némiképp imbolygó léptekkel távozott.

Balogh Balázs 10 éves

SZARKA ISTVÁN

Új a világ

Magamfajta idegenforgó csélcsap,
utazni immár befelé csak,
ott künn sehova mármost,
el nem hagyom többé a várost,
kullancserdőn is új butuskák
sétáltassák a puskát,
fitnesz centert, velnesz szerelmet
látogasson vitézebb gyermek,
és vendéglátó helyre sem
teszem be rég a lábam, kedvesem,
sem hol a kultúrát mérik
halványkék vérig,
bontó legényke is tán
ellopja, hála Isten, a nisszánt –
mindez (amint majd nálad is bekattan)
ó nem, ó nem a megvénülés miatt van,
de új a világ, nagy rend leszen itt
az új fölkiser beobakterig,
az új ávóig, megtudod, hol a vége
a türelemnek, ki a nép ellensége,
ki a bérenc, a terrorista –
s vajon ki Ő, a Megmondó? Mi a titka?
Te titkaid Ő ügyeli, kiskomám,
bedönti házad, kórházad, iskolád,
éhbéredet zsebtolvajolja,
nyögdíjad megrabolja,
megmételyez, fölégeti a kerted,
belerondít s megíratná a verset –
ám légy türelmes és ravasz, mivel
Ő törvénye, hogy puffadnia kell
eldugulásig, végső nagy durranásig.
Véle ne pusztulj. Belőled nincsen másik.

Elzuhannánk

Járdás-utcás
       ónos eső jön,
gyöngék vagyunk már,
       elzuhannánk,
belém kapaszkodj
       a téli ég alatt,
mert bennünk nyár van:
       szellős meleg nap, cigányeső;
a délutáni holdból ölelésünk
       bűvös jószaga árad.

Jaj

Csobánka tér telelő tiszafái,
jajongjatok a túlélő nyárig,
hamvasrubint
csillagaitok amint
Ré Isten bűvös hatalma alatt
fölizzanak,
és a világnagy Ország
megigazítja az apró ember sorsát.

BISTEY ANDRÁS

Az arany karperec

A családunkban nemzedékek óta az a szokás, hogy elrakunk mindenféle iratot, nem csak születési, házassági és halotti anyakönyvi kivonatokat, bizonyítványokat, kinevezési és nyugdíjazási okmányokat, de leve­­le­­ket, képeslapokat is, olyanok írásával, akikkel már a nagyszüleim sem találkoztak.

Őrzünk legendákat is. Gyerekkoromban a szüleim és a nagyszüleim sok­­szor meséltek rég meghalt egykori családtagokról, én meg úgy hall­­gattam őket, mintha mesét mondtak volna. Sok mindent meg­­je­­gyez­­tem, annál inkább, mert amit különösen érdekesnek tartottak, azt újra és újra elmondták. Talán nekik is örömet szerzett, ha meséltek, én meg nem szóltam, hogy már kívülről tudom, mi következik, akár foly­­tat­­hat­­nám is a történeteiket. Néhány sztorijuk különösen megmaradt az emlékezetemben, ezért amikor összeházasodtunk Olgával, és a szüleim nászajándékul nekiadták az arany karperecet, eszembe jutott, hogy azt háromszor is elrejtették az oroszok elől, azután…

De hogy érthetőbb legyen, miről van szó, el kell mondanom, hogy a családunk egyetlen értékesebb ékszere volt az a bizonyos arany karperec. Már a nagyapám, sőt talán a dédapám sem tudta, hogy került hozzánk, de a szabadságharc idején már megvolt. Ez azért furcsa, mert nem voltunk gazdagok, a karikagyűrűkön, az asszonyok néhány apró fülbevalóján, vékony nyakláncán és kis keresztjén kívül a családtagoknak nemigen voltak arany ékszereik. A felmenőim között közepes beosztású vasúti tisztek, banktisztviselők, jegyzők, erdőmérnökök voltak, az asszonyok meg a háztartást vezették, csak az egyik dédanyám volt dolgozó nő, posta­­mes­­ter egy kisvárosban, de ő is csak addig, amíg férjhez nem ment.

Valahogy nem illett a családhoz a karperec, lehet, hogy éppen ezért minden nemzedék nagy becsben tartotta. Anyám például sohasem tette föl, talán attól tartott, hogy fölvágósnak gondolják és megszólják miatta, de lehet, hogy csak félt, hogy elveszíti. Mai szemmel nézve persze nem olyan nagy szám. A szüleim egyszer lemérették egy ékszerboltban, ha jól emlékszem, tizenkilenc és fél grammot nyomott. Az egykori ékszerész csővé hajlított papírvékony aranylemezből készítette, egy mákszemnyi gyémánt, egy gyöngy és néhány apró, színes féldrágakő van rajta.

Az előbb ott hagytam abba, hogy háromszor is elrejtették az oroszok elől. Először 1849 nyarán, amikor a szabadságharcot leverő orosz hadse­­reg átvonult a falun. Másodszor 1915-ben dugta el a dédanyám. Az oro­­szok betörtek a Kárpátokba, de szerencsére néhány kilométerrel előbb megállították őket, mielőtt elérték volna a kisvárost, ahol akkoriban élt a család. Harmadszor 1944 őszén keresett rejtekhelyet a karperecnek a nagy­­anyám. Akkor már az Alföldön laktunk. A szomszéd házba kato­­ná­­kat szállásoltak el, de hozzánk nem jöttek be.

A következő évtizedekben szerencsére nem merült föl, hogy el kellene dugni a karperecet. Amikor apám megházasodott, anyám kapta meg, ez is családi szokás volt, az új asszonynak mindig az esküvő után adták oda nászajándékul a karperecet. Így volt ez a mi esetünkben is, de addig azért még történt egy és más: megszülettem, jogi diplomát szereztem, dolgozni kezdtem egy alföldi városban, de valahogy nehezen indult az életem. Akkoriban ott elég bajos volt elhelyezkedni, reményem sem volt rá, hogy jogászként dolgozzam. Egy fordítóirodában kaptam állást. A gimnáziumban angol tagozatos osztályba jártam, a francia volt a másik nyelv, amit tanultunk, elég jól ment mind a kettő. Így azután angolból és franciából fordítottam, ha volt mit. A főnök állandóan stresszben volt, és abban tartott minket is, panaszkodott, hogy tönkre fogunk menni, becsukhatjuk a boltot, a pénzünket meg ritkán kaptuk meg egy összegben, a főnök akkor fizetett, ha volt elég bevételünk. Éltem egyik napról a másikra az albérletemben, és úgy éreztem, esélyem sincs rá, hogy valaha is tudok normális életet biztosítani magamnak.

Vagy másfél évig kínlódtam így, mielőtt elhatároztam, hogy külföldön próbálok szerencsét. Angliába mentem, az első egy-másfél év nem volt leányálom, de lassanként belerázódtam az ottani életbe. Három év múlva már jogász voltam egy nemzetközi nagyvállalat londoni irodájában. Ott ismerkedtem meg Olgával.

Egyszer már említettem Olgát, amikor arról beszéltem, hogy a szüleim nekiadták a karperecet. Egy vállalati bulin találkoztunk. Még új fiú voltam ott, eléggé egyedül éreztem magam, és ő sem régen került a céghez. Szőke volt és kék szemű, világoskék ruhát viselt, azonnal megtetszett nekem. Egy idősebb nővel beszélgetett, de a beszélgetés nem nagyon érdekelhette, mert többször félrenézett, néha találkozott a tekintetünk. Azután a nő elment, Olga pedig telefonálni akart, de miközben a gombokat nyomogatta, hirtelen elejtette a mobilját, én meg persze odaugrottam, felkaptam a szőnyegről, és átnyújtottam neki. Hónapokkal később egyszer bevallotta, hogy szándékosan ejtette el, arra gondolt, hátha olyan mafla vagyok, hogy nem merek egyszerűen odamenni hozzá. Dédanyáink a zsebkendőjüket vagy a legyezőjüket ejtették el hasonló helyzetben, de hát változik a világ…

Azt hiszem, még nem mondtam, hogy Olga orosz, közgazdászként dolgozik a vállalatnál. Korábban Moszkvában élt, a családja most is ott lakik. Elég határozott nő, amikor apám hetvenedik születésnapját ünnepeltük, és megmondtam neki, hogy hazautazom a családi ünnepségre, azonnal kijelentette, hogy ő is jön. Jött is, és villámgyorsan belopta magát a szüleim szívébe. Anyám a nyugdíjazása előtt orosztanár volt, az apám meg kézzel-lábbal, az iskolában tanult, és az emlékezet mélyéről előbányászott szavakkal próbált beszélgetni vele, ami persze nem ment nagy nevetések nélkül.

Az esküvőn volt nagy ölelkezés, puszilkodás, amikor anyám átadta Olgának a karperecet, én meg hirtelen hangosan fölnevettem. Az jutott eszembe, hogy lám, a karperec annyi rejtegetés után mégis egy oroszé lett.

Balogh Zsuzsa 10 éves

FÖVÉNYI SÁNDOR

Cserbenhagyásos öngázolás

annyi év után végre haza tértem,
kopott köpenyem köntösre cseréltem,
úgy élek ezután akár egy úr,
mint rab ki önmagától megszabadul.
eddig is itthon laktam, de valami hiányzott,
és vésett szemem alá két mély árkot,
talán a hajnali erdő suttogása,
mikor az ember hajára tapad a pára,
talán a tengeri hullámok hempergése,
sirály szárnyak, az ég sok fehér kése.
valami megmagyarázhatatlan,
amitől éjjelente lángol
rajtam a paplan,
talán, hogy ennyi évből alig éltem,
s hallom köpenyem felröhög a mosógépben.

Csóró poéta fohász az Úrhoz

Uram, kérlek ments meg a közhelyektől,
a gonosznál gonoszabb emberektől,
és szavaimból ne csorogjon nyál,
mégis forróak legyenek mint a nyár.

Uram, add, hogy mindig igaz legyek,
szájamban döglegyek ne gyűljenek,
és üvölthessek végre szabadon,
vélt hatalom kormával homlokomon.

Uram, kérlek hagyd tisztán a térdem,
ha már így annyi évet megértem,
bár nem tudom mennyi van még hátra,
egyet húzok betelt zárkám falára.

Uram, add, hogy sose legyek gazdag,
a nincstelenség jó mézesmadzag,
az efféle csóró poétáknak,
s röhögök, most az önsajnálat rángat.

Uram, aranytoll helyett adj vasat,
hogy izzon, ha szítom a parazsat,
s ne kopjon hegye, ha kőbe vésem,
ezernyi boldogtalan tévedésem.

Uram, add, ne legyek örökkévaló,
úgy illanjak el mint a tavaszi hó,
voltam, vagyok, és egyszer talán leszek,
gyermek, kit várnak égi játszóterek.

Itthon

néha nem vagyok itthon,
pedig el sem hagyom a házat,
de van egy egyszerű titkom,
behozom a szobámba a tájat.
lovak dobognak a plafonon,
a repedések selymes szénaszálak,
s míg a vajaskiflit majszolom,
örülök a reggeli napsugárnak.
lepkék, bogarak a függönyön,
anyám horgolta óriás virágon,
jó meleg e világnyi börtönöm,
a vállfa hirtelen leveti nagykabátom.
és itt a tenger, ha tükörbe nézek,
bár arcom akár a gyűrött vászon,
és minden ráncon sós kéreg,
mint a szél hajszolta vitorlákon.
talán azért, hogy olykor sírok,
de csak akkor, ha senki sem látja,
mert tudom, ostoba dolgokat írok,
a lovak vágtájától szakadt tapétára.

ÁDÁM TAMÁS

Evezők ^*

Az első napok, hetek igen nehezek, idegen, rideg minden tárgy és min­­den em­­ber, hónapok múltával sem változik sokat a helyzet. Rendre egy ko­­ráb­­ban induló busszal megyek és egy megállóval előbb szállok le. A kilométernyi gyaloglás az erőgyűjtés ideje. Teszek egy kört a panelek között, a szűk parkban húgyszag terjeng, vécé híján itt végzik el az emberek a dolgukat. Ahogy elnézem a rengeteg eldobott sörös dobozt, pezsgős palac­­kot, pálinkás üveget, van mit kiengedni. A tér sarkán egy lepusztult, omladozó házikó áll, régen jól menő büfé lehetett, a rozsdás lakatot senki nem lopja el. A virágárus még zárva, ellenben a szomszédos bódé előtt sorakoznak az emberek; kávét, energiaitalt vesznek; mire a busz ideér, megisszák. Ha mégsem, eldobják a maradékot. A kis épület falára, mintegy riasztásképpen kiírták: Riasztóval védett terület! Megtudjuk azt is: a rendőrségen jelez a szerkezet. A tartóhoz láncolt bicikli hetek óta várja gazdáját, egy öreg Opel is rendre ott parkol. A rétest és fagylaltot áruló tulajdonos székeket pakolgat presszója előtt; a lámpafény megmutatja: rendezett helyiség várja a ritkán érkező vendégeket. Befelé nyílik az ajtó, a ki­­csiny­­ke, zsúfolt élelmiszer boltban. Ötkor nyit, mint ahogy arrébb a pizzás, ahol ropogós pogácsát és üdítőt is vehet az éjszakai vándor. Versenyhely­­zet, az árakon és a választékon múlik, ki marad életben, mindketten nyom­­ják felfelé a tarifákat. A mini abc győz, a pizzás lehúzza a rolót. Veszek öt zsömlét, harminc deka felvágottat, kell az erő a fizikai munkához. Az éj­­jel rossz álmok gyötörhették a kiszolgáló hölgyet, mert igen mordan néz rám. Magamra haragítom azzal, hogy munkát adok neki. Az utálat még nagyobb lesz, amikor alig tud visszaadni egy ötezresből.

Ballagok tovább a fűvel benőtt sínek mellett, felújítás zajlik, Újpest felől nem jön villamos, buszok helyettesítik. Így marad ez végítéletig, állítólag nem gazdaságos a vonal.

Az ötszáz méterre lévő tíz négyzetméteres kocsma ötkor nyit, és már dugig tele. Ha rossz a kedvem, bemegyek. Munkanélküliek, nyugdíjasok állnak a pult mellett, rekedten elemzik az értékelhetetlen napokat, az elcsavarodott életüket, szidják a politikusokat, különös történeteket mesélnek horgászatokról, házépítésről, nem fogynak ki a témából. Reggel pálinkát, csöves bort isznak, délutánra sörrel bővül a választék. Három szék áll rendelkezésre, ha egyik felszabadul, azonnal rátelepszik valaki, a többiek állnak. Egy idős, lecsúszott házaspár nem hagy ki egy napot sem, megisszák a fröccsüket, aztán narancssárga mellényben söprik a járdát a közelben. Ha marad pénz, sokszor visszajönnek, számolgatják az aprót. Az utcán összegyűjtik az eldobott üvegeket, eladják, megvan a napi betevő. Rendesek, szelídek, előre köszönnek. Fizetek nekik pár fröccsöt, nő a tekintélyem. Megesik, hogy csak az asszony jön, morgolódik magában, rossz fát tett a tűzre az ember. Éledezik a város, a munkásosztály gyönyörrel teli napra ébred.

Bemegyek a Kitin Kft. kapuján, intek a portásnak, megismer. Az öltözőben szerencsére még nem sokan vannak, nyugodtan lecserélhetem az utcai ruhám, felveszem a benti göncöket, a vasbetétes bakancsomat. Az öltöző különleges hely, több feledhetetlen pillanat helyszíne, és a hangulata is remek, a dizájn kialakítása nem ment egyik napról a másikra. A régi szép időkből átmentett szürke szekrények olyan keskenyek, hogy alig fér el benne valami, begyömöszölöm a ruhám. A vaslemezből készült tárolók úgy sorakoznak egymás mellett, mint a hadsereg díszmenethez készülő százada. Az ügyesebbek két egymás melletti szekrényt is lefoglalnak maguknak. Kapok egy kis lakatot, amelyet gyorsan elvesztek, az egyik munkatárs segít, előveszi a flexet. Szikrázik, tisztára, mint a csillagok.

Ha befejeződik a műszak, beözönlenek a melósok, és egymást tiporva rendezkednek, zuhanyoznak, öltözködnek. Próbálkozom én is, leülök a szekrény előtti kis padra, de be kell látnom, ez nem fog menni. Az arcom előtt meztelen férfiak, lógó farokkal szaladgálnak, kiabálnak, a meccsek eredményeit taglalják, sikeres fogadásokkal dicsekednek. Hiába szellőztetnek, hiába imitálja a takarítást egy kedvesen túlsúlyos asszony, marad a bűz, évtizedek alatt a szagokat átvették a falak. Az is megesik, hogy nap közben valaki a zuhanyzóba szarik, pedig ott van a vécé a szomszédban, persze az is borzasztó állapotban. Három kabin jut száz emberre, az ajtókat alig lehet bezárni. A vajszínű falakra meztelen nőket rajzolnak a melósok, ocsmány mondatok sorakoznak egymás mellett, és keresztnevek, telefonszámmal. Fiúk ismerkednek. Jórészt tisztességes emberek melóznak itt, de ocsú mindenhol akad, nem ritka a lopás. Nekem a hátizsákomat csenték el. Nem nagy érték, csak a szendvicseim voltak benne. Ha szól a tolvaj, hogy éhes, odaadom neki. Az öltöző remek búvóhely a lógóknak, akik órákat töltenek itt, a munkagépek állnak. A vezetők is tudják ezt, egy idő után bezárják a bejárati ajtót, nap közben nem lehet bemenni.

A folyosói automatába bedobok egy kétszázast, ötvenet visszaad. Szürcsölöm a cukor nélküli kávét. A gép gyakran elromlik, nem jön a pohár, elfolyik a fekete lé, nem csörög a visszajáró apró. Megesik, hogy kifogy a szóda, amit elég nehezen visel mindenki, hiszen poros, száraz a munkahely, a nyár forróságáról nem is beszélve.

Hajszálpontosan hatkor kigyulladnak a neonok a raktárban, Emma nyúl a kapcsolóhoz. Jelezni akarja precizitását, árgus szemekkel figyeli, ki mennyit késik, bár ehhez semmi köze, ő maga is olyan munkás, mint a többi. Vagyis nem egészen. Pontosan kezdi a melót, időben érkezik és időben távozik, ám a köztes idő jelentős részét lógással tölti, ezt viszont zseniálisan csinálja. Elmegy beszélgetni a szomszédos csarnokba, mintha valami elintéznivalója lenne. Bármerre mész, mindig szembe jön veled. A szüneteket, az ebédidőt meghosszabbítja, de legtökéletesebben a cigivel bánik. Erős dohányos, félóránként kisurran és füstöli a koporsó szögeket. Nem a kijelölt helyen, hiszen ott látható, eldugott zegzugokat talál. Nézi, ki dolgozik jól, és ki nem, szikrákat szór a szeme, ha valaki nem teljesít.

A munka abból áll, hogy átnézzük az összes alkatrészt, a selejteket kiszedjük a többi közül, a megrendelt mennyiséget ládákba rakjuk. Emma kétszer is csúnyán benézte, átengedte a rossz darabokat, amelyek az autógyár munkamenetét megakasztották, a méretbeli különbség miatt leállt a szalag, márpedig ilyen esetben tízpercenként milliós veszteségek keletkeznek. A nyugdíj előtt álló asszonyt nem rúgták ki, ettől nagy önbizalma lett. És a Kitin Kft-vel sem szakadt meg a gyár kapcsolata, meg­­lehet, zsebbe dugott pénz segített. Az mindig segít. Az autógyár küldött két félig kész autót, hogy sose felejtődjék a hiba. A csonka járgányok emlé­­ke­­zetül ott állnak az üzem udvarán.

Emma korábban takarítóként dolgozott, munka közben egyszer meg­­csú­­szott, eltörött a lába, ezért került át a raktárba, ahol szemmel láthatólag jól érzi magát. Érettségizett, amire roppant büszke, mert nem sokan vé­­gez­­tek középiskolát a melósok közül. Rövid barna haját otthon néha be­­csa­­varja vagy fodrász kunkorítja, nem mintha ez segítene.

Mutogatják, magyarázzák a munkatársak, mit hogyan kell ellenőrizni, hány darab kerüljön a tartóba. Ismerkedem a fogásokkal, nem mindegyik munkafázist sajátítom el, összekeverem az adagokat, elvétem a számolást, újrakezdem, lassan haladok. Kis alumínium, nagy alumínium, kis ív, nagy ív. Az evezőnek nevezett tárgyak tényleg olyan formájúak, mint az evezők, csak éppen rézből készülnek, a kocsik ajtaját hivatottak megerősíteni, csökkenteni a baleseteknél az ütközés okozta sebeket. Úgyhogy kajakosoknak nem ajánlatos! A szomszédos hegesztőben készülnek, kézi targoncával tolják át a raktárba. Békával. Munkaerő híján rengeteg evező összegyűlt, plafonig érnek a hegyek. Egy rácsozott tárolóba százhúsz darab megy, hat sort kell kirakni. Ha nem jól rakod, nincs meg a rutin, magasabb lesz a kelleténél. Ez a végén derül ki, az alapokig bonthatod, kezdheted újra az egészet, közben meg közeleg a határidő.

Néhány hét után úgy belejövök, mint egy igazi munkás. Szárnyalok, suhognak az evezők, fogy a halom. Nem túl bonyolult feladat a varratokat ellenőrizni, az olajos rézcsövek elhelyezése, a szállítmány felépítése. Mégsem mondhatom azt, hogy könnyű munka, egy műszakban három tonnát megmozgat az ember. Ha rosszul hegesztett evezőt találok, visszaviszem a hegesztőnek. Később nem teszek ilyet, mert egyre több a se­­lejt, a sarokban külön gyűjtöm az ilyeneket. Az ok egyszerű: nagy a munkaerő csere. Az újaknak idő kell a betanuláshoz, az ipari iskolák gyenge képzé­­sé­­nek is megvan az eredménye. Hamar feladják vagy elküldik őket.

Emma figyeli, milyen tempóban végzem a munkám. Meghajtom, hadd lás­­sa az asszony, egy ilyen tollforgató alak sem vall szégyent! Amikor a békával tolom a kész konténert a helyére, megakadok. Olyan szintkü­­lönb­­ségek vannak a betonaljzaton, hogy azokat csak nekilendülve lehet le­­küzdeni. Emma azonnal ott terem és tanácsokat ad. Mindenhez akad meg­­jegyzése, nem én vagyok az egyedüli, akinek osztja az észt. Mivel rend­­re gyorsan végzek a napi adaggal, arrébb megyek, besegítek másoknak, kagylót – ez meg alumínium – és más alkatrészeket válogatunk. Máig sem tudom, mire használják a kagylót, és a többi préselt darabot.

Állva dolgozom, derék és kar mozog, mint a kenusoknál. A kesztyű há­­romnaponként kilyukad, elszakad, mert silány minőségűt vesznek, így sok­­kal több kell, tehát mégsem olcsóbb. A vasbetétes bakancsot nehéz mozgatni, nagykabátban nehéz a mozgás. A kordbársony dzsekimet áldozom be, hamarosan rá se lehet ismerni, olajos lesz, elszakad, szálazódik az anyag. Cudar hideg van, és ahogy befelé haladunk a télbe, egyre hidegebb lesz. Az ülve dolgozóknak még rosszabb, felfáznak, gyakori a megbetegedés. A fűtéssel nem foglalkoznak, a raktári dolgozók kénytelek va­­la­­mi ideiglenes megoldást találni. Egy gázpalackra csatolt fűtőtest némi meleget szór, így sem ér semmit a több száz négyzetméteres csarnokban. A másik sarokban picinyke fúvóka liheg, az ujjak gémberednek. Meleg paplanokra gondolok, duruzsoló kályhára.

Hamarosan vége a műszaknak, ki kellene bírni valahogy, nem pa­­nasz­­kodik senki, kékül a száj. Nincs menekvés, lecsúszna most egy meleg érzetet keltő féldeci, de máskor sem iszom pálinkát. Marad a forralt bor.

^* Részlet a Munkásosztály gyönyöre című készülő regényből [vissza]

NÉMETH ANDRÁS

Isten szavai Hölderlinhez, ugyanarról,
de mindig más, közös nyelven

          …………
Félthető, szabad
lebegést álnok
terekben ha láb
keltene, égbe
úgysem száll por, csal
az ember, de jó
utat ajánl sár
pokla, ma, nekem –

          …………
Minden elmarad,
csak az árnyékok
haladnak tovább,
egyre előbbre,
imbolygásukkal
egyensúlyozó
alakokat már
nem követ a szem –

          …………
Sokszor annyi vad
menekül, mert: ok
lehet rá, dibdáb
érveket űzne
szent éhség, asztal
terül, míg a szó
humanizál, bár
életidegen –
          …………

Sziámi csend

Szikkadó patakmeder
fölé hajolnék inni.
A fulladáshoz kevés
víz még visszaadhatna
szemeimnek valamit
tompuló csillogásból,
míg néhány pillanatig
egymásra vár az arcom
és a hasonmása. De
összeérnek, ahogy száj
tapad szájra, már sosem
lehetnek tökéletes
ikerpár. Az egyikük
szomja élettelenné
teszi a társát. Némán.

Egy nőről

Annyira törékeny, bárki
megközelíthetné hím test
önmagába szelídülő
fölényével, félelmeik
rabjaként másokat lelkük
alá gyűrni sose tudók
életképtelenségével.
Vagy mégsem? Ha csak áttetsző
fénypor, az elérhetetlen
holdudvar? Szemnek Szeléné?

Bourgeois? Citoyen!

Pénzért? Nem.
Csendben, erőszak nélkül

gyűjtök. Én. Életcélok
megfogalmazásához
alkalmatlan szavakat.

Mondatlomoktól többször
szabadulni kénytelen
manifesztumgazdagok

eleget hullajtanak
elém ajándékoknak
szánt aranyköpésekből
ahhoz, hogy újra nálam

kuncsorogjanak pár év
múltán, és a legnagyobb
örömmel visszavennék
tőlem valamelyiket,

csendben, erőszak nélkül,
pénzért. Nem?

Mezei Flóra 13 éves

PRUZSINSZKY SÁNDOR

A szappanbáró temetése

Nehogy a gyászmenettel találkozzon, megkerülte az egész temetőt. Épp mikor a szép szabályosra kiásott sírgödörhöz ért, fekete Mercedesen megérkezett a koporsó. Csillogó aranybetűk hirdették az oldalán: M. ­Ferenc, élt 57 évet. Fotósok kattintgattak, amikor a gödör felett a két deszkára helyezték a sírásók. A Szappanbáró – bennfentes körökben így em­­legették az elhunyt illatszergyárost –, rokonai és legközelebbi barátai körbevették a sírhelyet. A fiatal özvegy divatos tüllkalapja, mintha a gyász füstölögne belőle, gőzölgött a hőségben.

Teréz biztos volt benne, hogy őt pásztázzák a fekete fátyol mögé bújtatott szemek. Nem kellett volna idejönnöm, persze, hogy nem, gondolta, el kéne húznom innen, mielőtt felismernek. De már késő volt. Valaki, mintha véletlen lenne, meglökte hátulról, mire Teréz – most már csak azért is! – előrelépett az első sorba, az özvegy mellé. A többiekkel együtt keresztet vetett, amikor a gyászbeszéd-mondó és a pap előállott. A sovány, sápadt férfi ünnepélyesre betanult sóhajjal kezdte mondókáját.

– Nehéz a szívünk, barátaim… akit ma gyászolunk, már odafentről néz le ránk – s mint aki valami ritka lepkét enged el, kezét könnyedén az ég felé tárta. Fel-le mozgott a nagy ádámcsutkája, de mintha csak tátogott volna egy némafilmben. Mert egyszerre mintha csak Ferenc rekedtes, olykor suttogósan ellágyuló hangja szólt volna az idegen szájából: „Isten bizony, csak te kellesz, Teréz”, meg: „a fenébe az egész világgal, csak veled volt jó csinálni”. Hiába akarta elhessenteni az illetlen gondo­­la­­tot azzal, hogy a nagy kandeláberek sercegő lángjába bámult – a láng holdudvarából, mint valami visszajátszott videóból, utolsó szeretkezésük jelenete tért vissza. Riadtan oldalra pillantott. Megnyugodva konstatálta, hogy a gyászolók semmit sem vettek rajta észre.

– Makulátlan jellemű volt, jó ember, adakozó természetű… – búgta bele a mikrofonba a búcsúztató, és Teréz önkéntelen rábólintott. (Eszébe jutott a babaszappan meg a Sportcsoki-szelet, amit a néhai szappanbáró egy elbocsátott takarítónőnek küldetett az utolsó fizetéséhez – igazán emberi cselekedet volt, hát nem?)

Teréz mellett az özvegy úgy sóhajtozott, mint aki elájulni készül. Többen összesúgtak a hátuk mögött. „Talán felismertek és sejtik, mennyire sokat jelentettem neki?”

Amikor a pap felszentelte a koporsót, Teréznek az elhunyt arca jelent meg a gyászlángok feletti rezgő levegőben és rá mosolygott. Ő megint kör­­bepislantott, de a gyászolók tompán meredtek maguk elé. Ebből tudta, hogy a halott csak neki jelent meg, egyedül neki! Tőle búcsúzik így. Őrá gon­­dol, az ég túlsó feléről. De vajon támogatni fogja-e ezentúl is? Teréz, akár az özvegy, a szemét törülgette: senkinek se lehet nagyobb vesztesége itt az övénél! Neki, aki fél esztendővel ezelőtt még mosogatólány volt egy kőbányai sörbüfében, a földi mennyország volt ez a viszony a jó húsban lévő nagyvállalkozóval. A legutóbbi időben már hetente háromszor ta­­lál­­koz­­tak, mindig kedden, szerdán és pénteken, egy városszéli hotel legfelső eme­­letén. A Dunára néző kis szobában rendre ugyanaz a rítus zajlott: lassan, ünnepélyesen dobálták le ruháikat és Teréznek az aktus előtt meg kellett korbácsolnia Ferencet. Persze, csak imitálva az ütéseket, de a bőr­­­­kor­­bács csomóinak apró, lilás nyoma olykor így is megmaradt a kövér háton. A szappanbáró a bűnhődésben is akkurátus ember volt, ragaszkodott ehhez a színjátékhoz. – Büntess! – suttogta kéjesen. – Üss még néhányat, üss csak, ne félj! – És Teréz, ahogy visszagondolt erre, elérzékenyült. Akkor még alig tudta visszafojtani a nevetését, olyan mulatságosnak találta ezt a kény­­szeres aktust. De most a búcsúztató ünnepélyességében másként látta. A köztiszteletben álló férfinak ez a kitárulkozása mintha visszamenőleg a magasba emelte volna őt. Szinte büszkeség töltötte el. Boldoggá tettem ezt a nagy embert, gondolta, és úgy érezte, beavatást nyert egy titkos körbe, egy ritka szektába, mely a hétköznapi emberek világa felett lebeg.

S ekkor, mintegy megerősítésül, vibrálni kezdett a mobilja… A pap, ke­­zében a Bibliával, szemrehányóan nézett Terézre és felhangosította kántáló misehangját. De ő nem kapcsolta ki a telefont. Csak kivette divatos kis retiküljéből és a zsebébe csúsztatta. Érezni akarta a testén a készülék rezgését – mintha a szappanbáró szíve dobogott volna tovább a testén! Bármennyire extrém is volt ez a gondolat, Terézt hirtelen boldogsággal töltötte el. Most először érezte úgy, hogy nincs egyedül a világban: mintha a megboldogult élete különös jelentőséggel folytatódna benne…

Igen, az egész egy újsághirdetéssel kezdődött. Köznapi történet: a szap­­panbáró cége reklámarcot keresett új termékéhez, a „barnító fény­­szap­­panhoz”. Szép arcú, enyhén kreolos lányokat keresünk, így szólt a vastag betűs hirdetés. Nagy, lökdösődő tömeg várakozott a folyosón, a szépség megannyi önjelölt rabszolgája. Teréz alig tudott levegőt venni. De kiszórták az első mustrán: „sajnáljuk, romákat nem kérünk”. De ő, tenyérnyi forrónadrágjában, csillámporral a szénfekete hajában azt gondolta: „csak azért is!” Kileste, milyen időtájban szokta elhagyni a cégve­­ze­­tő az irodáját s ő, épp, mikor a szappanbáró beszállni készült a ko­­csi­­jába, lába elé ejtette a kis piros retiküljét. Látványosan lehajolt volna érte, de a nagy emberre hatott a látvány s megelőzte. Lehajlás közben – mint a mesében – találkozott a tekintetük, és másnap már Teréz volt a cég reklámarca. De persze, nem sokáig. Gondosan szoláriumozott arcának, rafináltan kihúzott szempilláinak délies érzékisége harmadnapon a szappanbáró ágyába – ama ötödik emeleti hotelszobácskába – vezette. Koszlott albérletéből csak egy sportszatyornyi holmit hozhatott el, de a szállodában már ruhákkal és illatszerekkel tömött szekrény várta. Meg portaszolgálat, biztonsági őrrel. Meg az aranyozott okosmobil, a szappanbáró óránkénti szerelmes üzeneteivel. (Néha, ha Ferenc nem kapcsolta ki, hallhatta a pörlekedést is a kicsit tokás, szalmasárga hajú feleséggel. Aki itt áll most mellette, a gyászolók első sorában, teljhatalmú özvegy, a hatalmas fekete szemüvegével.)

Leengedték a koporsót a gödörbe s a lapátokról már kopogtak is a mély­­ben a sárga göröngyök. Az özvegy különös, sikkantó hangot hallatott: nyil­­vánvalóan nem sikerült imitálnia a sírást, ahogy egy színész is elvéti néha a szerepét. De mindez most csak Teréznek tűnt fel, mert közben a hangszóróból már gyászzene áradt, s a többiek azt figyelték: ki mekkora koszorút küldött. S a furcsa, jelképes sírmellékleteket: a feke­­te szalaggal átkötött kis parfümös fóliákat, amiket néhányan a sírba dobáltak. Mintha halála után az elhunyt igényt tartana rá, hogy jó szagú maradjon, gondol­­ta Teréz. S ekkor újra felbúgott a zsebében az aranyozott telefon. Nem vette elő, csak a szemét hunyta le. Hogy még jobban érezze, amint átmelegíti a testét az üzenet.

Arra lett figyelmes, hogy egy tagbaszakadt alak áll mellette és keményen megragadja a karját. A biztonsági őr volt, akit a hotel recepciójáról ismert. – Kotródjon! – suttogta fenyegetően, miközben nagyot taszított Terézen.

– De hát ki ez a nőszemély? – kérdezte az özvegy homlokára tolt szemüveggel, és dülledt szemével az őrre bámult. – Egy repedtsarkú kurvinca. Senki se hívta ide. Ne izgassa magát, asszonyom…

Teréz éjszaka csak forgolódott a hotelszoba ágyán. Hiába várta, hogy újra rezegni kezdjen Ferenc lelke a párna alatt. Azt kívánta, bárcsak ál­­mod­­na. Álmában pipacsos, szélfútta mezőn járnának és fognák egymás kezét, szótlanul, ahogy egy régi western-filmben látta.

Hajnalban a takarítók dobták ki a hotelszobából. Oly gyorsan, hogy az okos telefon a gyűrött párna alatt maradt. S a földszinten a recepciósok elfordították az arcukat, nehogy összeérjen a tekintetük.

– Miért nem suvickoltad ki a képed, te repedtsarkú? – sziszegte egy női hang. – Ha már idetoltad magad?

KIRÁLY GÁBOR

A felnőttkor hullámai

Akkor nőtt fel, amikor még lehetett
nevelődni hagyni egy ilyen gyereket.
Kicsit lassabb volt a tér, simább az idő,
vagy fordítva? Nem. Felcserélhető.

Ma izgágán lesi régvolt önmagát,
a véletlen vetette hullámokat,
nem lát mindent, csak a taraját,
nem hallja már a völgybe fúlt hangokat.

Veszett idő, mármint hogy megveszett,
andalodva fordul be újra magába,
viszi magával a meglepett teret
az újból meglelt egykori mába,

mert hát felnőtt, s a felnőtt mit tehet,
éli a múltját, hisz semmi mást nem lehet,
ki kell a bonyolult mát bogozni szépen,
de hogyan másképp, másképp mint régen?

Parainesis a nagyszerű Kondor Ádámhoz

Az volt a mese, törj előre,
legyél a legjobb, fiam,
tiéd a jövő, a világ kincse.

De meghalunk mindannyian.

Miért is kellene nékem
nagyobbnak lenni a semminél?
S neked, ki mégiscsak…
tenéked mondd csak, neked miér’?

Aranyidők nemzedékei

Elvesztek az aranyidők,
messze tűnt a nyár dala,
hol vagytok, ti gyönyörű nők,
elrévedés, mandala?

Elvesztek az aranyidők?
Vagy csak én vagyok fakó,
törött nyárfa melyből kinőtt
két kis újabb földlakó,

kinek ezek aranyidők…,
jaj de szép az ifjúság
vállán az az időből szőtt
varázsköntös, bűvkabát.

Áldásban tocsog

Leheletfinoman
hullik az áldás,
nyelvemmel fogom fel
ízetlen testét,
szájpadlásomon
szétkenem, szétnyomom,
becsukott szememmel
ég fele tartom
könnymosta arcomat,

hullik az áldás
mint a rossz vakolat
hullik a falról,
többezeréves
aknalövések
vak, foltozatlan
szemluka néz,

leheletfinoman
hullik az áldás,
hajam már csatakos,
cipőmbe ömlik,
ellep az árja,
hulláma löbben,
hullik az áldás
kifulladásig.

FARKAS CSABA

Kisprózák, nyárra

Lámpavízcsillagok

Thakács épp telefonozni akart feleségének, Á.-nak egyik városból a má­­sik­­ba, haza – már tárcsázta is a számot –, hogy jön a vihar, Á. mihamar csukjon ajtót-ablakot, amikor egy, a szerkesztőségi szobát vakító fénybe borító villám után fülrepesztő csattanás következett, kialudt a számítógép, sötétség terült az egyszemélyes cellára, megszűnt a telefonvonal. A nyom­­tató nem nyomtatott tovább, a fénymásoló halk zúgását csönd váltotta föl, a riasztóberendezés elektronikus-zöld szeme kihunyt. Az egész város sö­­tét­­ségbe burkolózott, csak egy autóriasztó vijjogott hosszan, kitartóan, valahol.

Mint akit kikapcsolnak a keringésből, elvágják az őt a rendszerrel összekapcsoló drótokat, úgy érezte magát Thakács a rövidke áramszünet alatt. Hasonlóra gyermekkorából emlékezett: nagyszüleihez, F. faluba utazva, nyári vakáció tartamára, mintha valami űrt tapasztalt volna maga körül az első napokban, pusztán attól, hogy nincs tévé, s az utcát, a kétutcás község hosszabbik utcáját is csak ötszáz méterenként világítja meg egy-egy, sárga fényt árasztó villanykörte, cikázó-gomolygó bogárnépet vonzva maga köré, illetve varangyosbéka-családot a fa-villanyoszlop tövébe – a családtagok mérete gyűszűnyitől tenyérnyiig változott, szemük zölden irizált (zöld varangyok voltak ui.; ha barnák lettek volna, tekintetük akkor vörösarany): a közvilágítás-pörzsölte szárnyú, lehullott rovarokat szed­­ték össze szorgalmatosan. – Aztán, midőn vége szakadt az iskolaszünetnek, annál nehezebben szokott vissza Thakács a városi létbe, ahol tévé villog kékesen, rádió szól, villany és többese, fényárban úszik a város, túl az ablakon – mindez a hetvenes évek kopott korszakában képzelendő el, úgyhogy nem lennének indokolatlanok az idézőjelek –; Th.-hoz hasonló benyomásokat könyvelhetett el Derszu Uzala abban a réges-régi filmben, négy fal közé csöppenve a tajgából.

Ám térjünk vissza a jelenbe! Nem tartott csak pár percig az áramszünet, hirtelen fölkapcsolódott a villany, beindultak a gépek, nyomtatni kezdett a nyomtató, lett telefonvonal. Mire hazaért abba a másik városba Thakács – úgyszólván éjszaka –, elvonult a nyári zápor, balzsamos-üde volt a lég, s a nyitott ablak kék-fekete négyszögében, a szúnyoghálóra tapadva, eső­­csöppek sziporkáztak. Megvilágította őket az utcalámpák sora.

– Nézd, csillagok – mondta Á., és az ablakra mutatott –, ott ülnek az ablakunkban a csillagok.

– Jé, tényleg – mondta csodálkozva Thakács. – Hogy te mi mindent észreveszel… – Pillanatig úgy nézett a fénycsöppekre, mint valami természeti csodára. Majd ráeszmélt – fényük bóvli, nem valódi, elektromosság terméke csupán, ő maga, ha nincs áram, nemcsak dolgozni nem tud – ami viselhető –, de még csillagokat sem látna most. Míg mások pl. a mediterrán éjszakában számlálják az égfényeket, vagy a trópuson – ők, Á.-val, ott­­hon, a szúnyoghálón. Nézte, nézte Th., miként csillognak az ablakban a lámpavízcsillagok. „Nekünk – mondotta magában –, nekünk ez jutott.”

Lehúzott redőnyök

Vakítófehér napsütés a híres v.-i promenádon. Harsányak a színek, a kon­­tú­­rok élesek, fény-árnyék ellentét mindenütt. Az erkélyeken egyre-másra elsötétítők, napernyők, légkondik kültéri egységei, az ablakokban a redőnyök lehúzvák, a hangulat olyan, mint a valahai Pest-Budán, ahol a polgárok nyáridőn odahagyták a kelkáposzta- s lócitromszagú fő­­vá­­rost, és elvicináltak Ótátrafüredre, Herkulesfürdőre, illetve a kék Adrián li­­beg­­­­tek jachtjukon a kikötőben, mint Herczeg Ferenc. (A legszerencsésebbek, persze, mint Csáth Géza, fürdőorvosként teljesíthettek szolgálatot el­­dugott kis fürdőhelyeken, s tehették a szépet óbarna tekintetű anya-­lánya párosoknak, morfinnal téve teljessé a ki- és beteljesendőket.) A mai kisváros – kisváros? aligha, hisz határa, a tanyavilággal együtt, nagyobb, mint Budapest, mondja magában Thakács –, nem sokban más lénye­­gileg, mint a fő-, nyár van, hőség van, hétvége van, és az emberek, ha nem strandolnak, ha nem utaznak Jesolóba, ha nem dolgoznak ilyenkor is, nos, akkor elsötétített szobák mélyén igyekeznek függetleníteni magukat az idő­­­járástól. Thakács nem tudja, miért (nyilván, mert nem idevalósi), va­­la­­­­miként mindig úgy képzeli, hogy a jellegzetesen v.-i arcberendezésű, az egykori magyarság török rétegének vonásait idéző arcú, arany fülbe­­valós, haloványzöld, halványlila köntösű nők hoznak be háromkaros, ezüst gyer­­tyatartót, libegve libegő fény világánál olvassa a családfő az újságot a lehúzott redőnnyel hűtött, elsötétített szobában, és miközben odakünn tombol a nyár, odabenn hóviharba került négylovas szánt ábrázoló, arany­­füsttel kezelt keretben, a falat betöltő, súlyos olajkép: a kocsis a lovak közé csap, az egyik bundás-kucsmás utas a szán után rohanó farkasfalkába lő…

Igen, ezt képzeli a mezővárosi főutcán Thakács, mint ahogy a Velencében a pisai ferde tornyot (!) kereső konzumturista is zöldessárgás, sápadt arcú olasz hercegivadékokat lát minden, telente Adriával elöntött szoba-konyhában élő, kilátástalanságba és dühbe süllyedt, nyomorgó helybéliben a dózsepaloták táján, illetve a Szent Márk téren, ahol örökéletű galamb száll a fejére; a Danieli szálló portását gondolatban megteszi titkos leánykereskedőnek, a Lloyd Triestino hajózási társulat gazdasági vezetőjét pedig a velencei kalózok leszármazottjának. Miközben itt, a fehér fényű, élesen szürke-lila árnyékos, v.-i promenádon – a redőnyök leeresztve, kifeszítve az erkélyárnyékolók – jönnek-mennek az emberek, a zöldség-gyümölcsös standoknál sorok állnak, érik a ropogós cseresznye, van szóló szőlő a Föld túlsó oldaláról, s szintén akad tényleg görög görögdinnye. Szombat délelőtt, nyár; él, és jaj, de szeretné megtudni Thakács, hogyan él ez a mély-dél-alföldi, poros-palotás város.

Váratlan csattanás

Nyílt már a hibiszkusz, amikor Á. és Thakács lejutott a Balatonra – mégis, igen, teljességgel váratlanul, összejött a nyaralás. A bódultan és bódítóan pompázó, lila s fehér, de mindenképpen bordó belsejű virágokból nagy, acélkék dongó gyűjti a virágport, illetőleg villámsebes röptű, szárnyát kolibriszerűen rezegtető szenderlepke áll meg előttük a légben, kinyújtható-pöndörödő nyelvével gyűjtve a nektárt, végül szemmel alig követhető gyorsasággal, szürke csíkként rebben újabb virágtölcsér elé (illik is rá a kolibri Brazíliában használatos, portugál elnevezése: virágcsókoló – beija-flor!) A fehéren izzó, selymes porral borított utcácskák fölött hamvas-cirmos szárnyú kardoslepkék és fecskefarkú pillangók vitorláznak-lebegnek, a kerítést ellepő trombitavirág narancssárga tölcsérei előtt méhek döngicsélnek. Az ezüstnyárfa – Thakács ültette át még gyerekkorában a feltöltött területről, számtalan veder vízzel mentve meg a szomjhaláltól az átplántálást nehezen viselő, minduntalan lekókadó, alig méteres csemetét – már emberderék vastagságú. Törzsét évekkel ezelőtt vissza kellett vágni, mert a balatoni vihar nem semmi, néha egész fasoro­­kat dönt ki (ellene némely fák úgy védekeznek, hogy eleve hetvenkét fokos – ez pontos szám – dőlésszögben nőnek, mások támaszgyökereket fejlesztenek, törzsük oválissá válik, tengelyük északnyugat-délkelet iránt mutat), így azután koronája nem csúcsos lett, hanem gömb alakban szétterült, árnyékba borítva a fél kertet. A szintén Thakács-honosította rekettyefűz is meghaladja már az embermagasságot – sárgásszürkén bolyhos barkái tavaszonta mézillatba borítják a házkörnyéket; ilyenkor, nyáron csupán hallgatagon zöldell a fa, talán azokról az időkről álmodva, mikor Th. kiásta gyökérzetét a feltöltött terület megszáradt iszapjából, együtt a nagy halkoponyával, amelyből kinőtt. – Ám maradjunk a jelenben! Thakács éppen halat tisztít, törökülésben a teraszon s arra gondol, milyen jó, hogy leakadt a horogról a harmadik, a legnagyobb ­ponty, leg­­alább nem kell megpucolni. („Ez semmi”, hallotta két szembejövő egyi­­ké­­től, hazafelé igyekezve, kezében a súlyos haltartóhálóval, „én már ka­­rosszéket is fogtam a Balatonból.” „Én repülőgéproncsot”, tromfol a másik, „daruval kellett kihúzni”.)

– Csucsukám, itt szállt el egy szarvasbogár – újságolta Thakács Á.-nak, aki épp nyit be a bicikliről leszállva a kertkapun, most jött meg a boltból. – Én meg két mókust is láttam az erdei úton – vágja rá Á. És ekkor… Ekkor csattanás hallatszik fejük fölül, és az áttetsző műanyag terasztetőn keresztül csak annyit látnak: egy kis, sötét árny vergődik szárnyverdesve-kétségbeesetten, s csúszik mind lejjebb a síkos felületen, karmok kaparnak – a hang, mint tányéron megcsikorduló kés – és a bokrok közé zuhan egy madár. A légben izgatott-dühös károgás, „krá-krá”, s egy dolmányos varjú suhog el a kert fölött. – Madárfiókát vitt, de elejtette – mondta Th. A kisrigó megmenekült, láthatatlan lapul a levelek alatt. Thakács tovább pucolja a halat.

Bedő Máté 9 éves

DEBRECZENY GYÖRGY

ezt hordtad

       kollázs Tandori Dezső verscímeiből

te már fuldoklasz
felülsz göröngy-sötétben
egyre jobban belemosódsz
egy koanba a teraszon

tévedhetetlenek a tékozló szobák
két elrepült beteg a kertben
tévedhetetlen
minden hogy kitágult

hát már hogyne véreznél
a kerítés a bokor és a szobor
elrepült aztán visszaérkezett
a mutatványosok is elbúcsúztak

ezt hordtad ezt a töredéket

majd holnap

                            kollázs

fehér vásznamról ma
fáradtan fognak hazatérni
a falevelek
egy jó regényíró most
                              hazaküldené
a kaputelefon-tudóst
a fel-nem-vevő géppel
végül másképp lesz minden
a falevelek maradnak
fehér vásznamon

a kaputelefon tudós pedig
a fel-nem-vevő géppel
ott marad a kapu előtt
ő majd fekete vásznamról
fog holnap fáradtan hazatérni
fehér öltönyben
és a jó regényíró majd megírja
holnap
hogy a vászoncseléd
felsöpri a fáradt faleveleket
aztán meggyújtja
és a tök belsejébe állítja a gyertyát

most csináltassunk valami mást

              kollázs Tandori Dezső: A mennyezet és a padló
              című kötetéből

és most nézzünk valami mást
amíg folytatható (mindig folytatható)
egy vers születése
a sorok elindulnak és elállnak
délelőtt kórházlátogatás
délután fogcsináltatás
és a főszerepet újból Micimackóra osztják
a parkban egy padon ülünk és
közösen tanácskozunk a válaszon
kétszer két deci vörös
most és halálunk óráján
a virágtartók üresek lesznek
az eső elindul a versbe és eláll
eredeti szándékától és ellenáll
megint sétálunk majd egyet
és hiányolhatnám egy-két gombomat
folytatjuk beszélgetésünket valami mással
elindulnak és elállnak a sorok
örökké játszunk a kártyacsomaggal
nem mulatságos neked ez az egész?
a válaszon közösen tanácskozunk
az eső megérkezik a versbe és eláll
váratlanul ki fog sütni a nap
és újból Micimackóra osztják
a délelőtti kórházlátogatást
és a délutáni fogcsináltatást
de most csináltassunk valami mást
pocsolyákat személyeket kerülget
a mindig folytatható főszereplő

DINÓK ZOLTÁN

Szerelmesek

A költő Zoli és a modell Klári a padon ücsörögtek. Jól érezték magukat. Aki elhaladt mellettük, mind irigy volt a párra. Boldogok voltak a szerelemtől. Amikor csókolóztak az emberek először elfordították a fejüket, majd utána csak őket bámulták. Ám Zoli nem akart sokáig mások szeme előtt csókolózni. Klári mellei feszesek voltak és karcsú volt az egész teste. Zoli egy irodában dolgozott egyébként. Sok szerelmes verset írt Klárinak. Ezek meg is jelentek újságokban. Klári büszke volt fiújára. Ő nem is volt olyan nagy durranás. Csak a teste miatt modellkedett, de olvasni is szeretett. Főleg a saját szerelme verseit. De Zoltán írt prózát is. Irigylésre méltó pár valóban.

Mikor fáradtan hazatértek, Zoli leheveredett. Klári csinált egy feketét ma­­gának. Zoli ki nem állhatta a kávét. Legfeljebb a tejeskávét itta meg. Klári egyébként mosni soha nem szeretett, mosogatni jobban. A ház körüli ügyintézéseket is mindig Zoli végezte. A számlák befizetését. Elég jól tu­­dott főzni. Milyen finom lecsót! Még Klári is az utolsó cseppig kikente a kenyérrel. De kevés nézeteltéréseik is voltak. Igazi álompár. Egyszer tör­­tént, hogy Klári épp dolgozni ment, amikor egy nála öt-hat évvel idősebb fia­­talember udvarolni kezdett neki.

– Hagyjon engem békén! – mondta a lány.

Aztán a fiú lelépett. De így ment ez mindennap. A lány már nagyon utálta a dolgot. Egyszer arra gondolt, hogy Zoli kíséretében megy dolgozni. Úgy is lett. A „szerencsétlen” udvarló megint megjelent. Béla – így hívták a srácot – most nem mert egy szót sem szólni, csak ott állt a pár előtt.

– No, mit akarsz? – kérdezte Zoli.

– Én? Semmit! Nem tudtam, hogy Klárinak van fiúja!

– Nem tudtad?

– Hiszen mondtam! – mondta Klári.

– Elfelejtettem! – hazudta Béla.

– No, most pedig engedd Klárit dolgozni menni!

Béla ment a dolgára.

– No, most már menj dolgozni! – mondta Zoli kedvesének.

Este, aznap jót szeretkeztek. Klári boldog volt, hogy ilyen fiúja van, aki mindentől és mindenkitől megvédi. Igyekezett is mindig a kedvében járni, hiszen Zoli azt vallotta: a nők tiszteletet érdemelnek.

Zoli valójában sokkal szerelmesebb volt Kláriba, mint fordítva. Zoli talán nem is véletlenül nagyon féltékeny volt.

Egy szombati nap moziba mentek. Este hét órakor kezdődött a film. Egy akciófilm. Klári végtelenül unalmasnak találta. Alig várta, hogy vége legyen.

Hazafelé menet, a film után panaszkodott is a lány:

– Jobb lenne, ha valami idegeimnek nyugtatóbb filmet néznénk máskor!

– Nem tetszett? – kérdezte Zoli.

– Nem tetszett-e? – kérdezte cinikusan a lány. Alig vártam, hogy vége legyen.

– Ha tudtam volna, el sem viszlek – mondta Zoli.

– Mindegy, jót fogok aludni – mondta a lány.

– Az biztos. De én is.

Mikor hazaérkeztek, már tiszta sötét volt. Fáradtan bújtak ágyba. Klári hamar elaludt, Zoli még egy könyvet vett a kezébe, de pár percnél tovább nem olvasta. Ő is elaludt. Aztán hajnali háromkor Klári hirtelen felriadt.

– Segítség! – üvöltötte.

– Mi baj van? – kérdezte gyors aggódással Zoli.

Klári nagyokat lihegett.

– Nagyon rosszat álmodtam! – mondta.

– Nincs semmi baj! – mondta a férje.

Majd átkarolta.

– Biztos ez az átkozott film! – mondta Zoli.

– Igen. Meg is jelent néhány szereplő.

– Te jó ég! Ha tudtam volna, hogy ennyire rossz hatással van rád…

– Aludjunk. Még csak három óra.

Így hát visszaaludtak. Reggel sápadtan kelt Klári. Zoli szokása szerint egy pohár tejet ivott, míg Klári egy fél csészényi kávét. Reggeliztek. Zoli nagyon magába mélyedt. Klári azt mondta:

– Azért nincs semmi baj!

– Máskor romantikus filmet nézünk!

Klári nem válaszolva evett tovább. Zolinak meg egy ragyogó ötlet jutott eszébe. Evés után Zoli most nem verset, hanem prózát írt. Leírta Klári történetét. Ő addig mosogatni kezdett, miközben jókedvűen fütyörészett. Mikor készen lett a novellával, Klári is elolvasta. Neki egyes dolgok nem tetszettek benne.

– Ezt ugye nem akarod kiadni? – kérdezte.

Zoli hirtelen elgondolkodott.

– De hát nem a fióknak akartam írni!

Klári is hallgatott, de azt mondta:

– Inkább ne add ki a kezedből! Ez ostobaság! Inkább maradj a ver­­sek­­nél!

Zoli mély hallgatással beleegyezett. Fogta magát s visszaült verset írni. Méghozzá egy szerelmes verset. Ezt aztán öt perc alatt megírta. Klári orra elé dugta, aki elolvasva azt mondta:

– Ez gyönyörű!

– És ezt ki is adom!

– De biztos, hogy megjelenik?

– Hát… Az nem én rajtam múlik.

– Nem tudod?! Akkor nem is vagy befutott költő.

– Talán az orrod elé mutassam a Nobel-díjat? – kérdezte Zoli felháborodottan.

– Én nem erre utaltam – mondta Klári komoly hangszínben.

– Hidd el, magamfélét még sokakat elutasítanak. Akik annyi idősek, mint én…

– Jól van, na, ennyi eszem nekem is van.

– De a puding próbája az evés.

– Jobb, ha csak számítógépben tárolod a verset.

– Nem. Világ elé állok vele. Hadd tudja meg az egész világ, mennyire szerelmes vagyok beléd.

Klári fásultan, de beleérzően mosolygott. Így hát a fiatal költő neten kiválasztott egy lapot s elküldte a verset. Másnap reggel mindketten dolgozni mentek. Klári ért hamarabb haza. Nem volt szokása, de megnyitotta Zoli e-mail rendszerét. S azt látja: Küldött versét közöljük!

Az ő szívét is elöntötte az öröm, mi több a boldogság. Mikor Zoli haza­­jött, Klári mutatja neki a monitort kezével, hogy nézze meg.

– Ez igen! – de Zoli számított is erre.

Megcsókolták egymást, és Klári azt mondta: – Menjünk el vacsorázni egy étterembe!

Zoli bólogatott s mindketten készülődni kezdtek. Természetesen nem a munkába járó ruhájukban akartak menni. Átöltöztek. Majd hamarosan kezüket egymásba fogva indultak éhes hassal az étterembe, úgy, mint akiknek a világon semmi gondjuk nincs, habár ez nem volt igaz…

SZILAS ANTAL

A szabadságról

Megírta, kinyomtatta már
sok költő, tudós és tanár,
művelt fők, filozófusok hada,
hogy milyen bűvös illata,
hogy mennyi hit, tudás és értelem –
s ne korlátozhassa senki sem,
hogy kényszer, erőszak nélkül élj,
igazat szólni sose félj,
olyan szép, oly jó, oly nemes,
érte élni, meghalni érdemes…

Kijártunk ezer iskolát,
próbáltuk száz változatát,
aztán mégis…
de hát
ki merte közben azt kimondani,
hogy a szabadság csak annyi,
mint zárva lenni olyan kalitkába,
amelynek egy másik ember szabadsága
épül rá mindegyik falára!

Mohácsi Rebeka 13 éves

ZIMONYI ZITA

Ugrásra készen

Péntek délután bevackolódtam a padlás limlomai közé kotorászni. Ha egy másodikos csitri minden házi feladaton túlvan, és esti misére se ebrudalja ki az anyja a házból, akkor ez megengedhető naplopás. A szenes vasaló, forrasztópáka, szódás üveg és a falra szegezett 1964-es új naptár után felfedeztem egy pincuri-cincogi zenedobozt.

Ó, egek, micsoda ajándék! Lehúztam a ládikó fedelét.

Láss csodát: öt izgő-mozgó, ficánkoló rózsaszín egérke próbált cérnahangon szóba elegyedni velem. Kopasz volt mind, kisebbek a kisujjam első percénél.

Megtapogattam valamennyit, pedig féltem tőlük, én, a nagy óriás. Vissza­­raktam a fedelet, majd a dobozt is oda, ahol találtam, és rohantam meg­­osztani új lakótársainkról az örömhírt anyámmal, apámmal.

Amikor a szobába léptem, megszólalt a szolgálati telefon. Apám felvette. Dúvadábrázatot öltve figyelt. Egy mukkot sem válaszolt. Magára kapta egyenruháját, dirrel-dúrral ki az ajtón, irány a vasút.

– Legkésőbb kilencre itthon vagyok – kiabált vissza a kapuból.

Alighogy kitette a lábát, anyám lecibálta rólam a tunikát, rám aggatott egy ruhát. Ő csak cipőt húzott a papucs helyett.

– Gyere, siessünk, Sziporka, még elérjük az esti misét!

– Hagyjál, nem megyek, reggel már voltunk! – ellenkeztem.

– Ne vitatkozzál, fogadj szót! Ritkaság, hogy épp ilyenkor hívják apádat!

Lóhalálában végigtrappoltuk az utcát.

Épp akkor értünk a templomba, amikor a pap belépett a szentélybe, és a ministráns megrázta a csengőt.

Anyám reggel áldozott már, még egyszer akart, pedig ez bűnös telhe­­tet­­len­­ség, főként pénteken, böjti napon! Ám idejében észbe kapott. Egy órán belül elmajszolt egy kenyérhéjat, de az oltári szentséget kizárólag üres gyo­­mor­­ral szabad magunkhoz venni! Ezért letett a szándékáról, sőt en­­gem is békén hagyott. Nem volt, aki meggyóntasson. Szerinte pedig anél­­kül nem áldozhatok, mert bűnös vagyok, az előbb visszafeleseltem neki.

Nyargaltunk haza. Tízpercnyi vágtázás után megláttuk apámat, amint az utca végén rázza az öklét.

– Tudtam, megérzetem! Baj lesz! – suttogta anyám.

Szipogott, csúszkáló szemüvegét tologatni kezdte az orrán. A hajához kapkodott.

– A kutya úristenit, most letöröm a derekadat! – üvöltött apám.

Megijedtem, nem tudtam, melyikünknek töri le a derekát. Talán mindkettőnknek? Ha már belelendül, miért állna meg az egyikünknél?

– Nem megmondtam? Elég legyen a kurva papokból! A nyavalya üssön a szélhámos naplopókba! – vicsorgott. – Épp az én feleségem csúszik-mászik a kövön a csuhások előtt?! Majd megnézheted magad, ha valaki feljelent! Raportra hívatnak, fegyelmit kapok, áthelyeznek, elbocsátanak miattad, aztán nem telik kenyérre. Éhen döglünk mind! A büdös betyár mindenségit, nem értesz a szóból?! – emelte fel a kezét, és arcon vágta anyámat.

Anyámból, mint aki túlvan a várható büntetésen, kitört a felszabadító sírás. Biztos örült, mivel nem a derekát törte le apám, és engem nem ütött, csak lehordott. Nekem az épp elég volt, hogy megorroljak anyámra.

Másnap hajnalban anyám szokatlanul serény lett. Elővette apám sötét öltönyét, nyakkendőjét, fehér ingét. Kibokszolta az ünneplő cipőjét. Ki­­vit­­te az udvarra, és porolni kezdte a szőnyeget, majd a hatalmas csipkefüggönyt, amit ő horgolt egy éven át.

Aztán magával kezdett foglalkozni: kiszedegette a szemöldökét, sza­­káll­­szőrét, kisikálta szénportól, salaktól lekoptatott gyászkeretes körmeit, re­­pedezett sarkát, és vizet melegített a sparhelten hajmosáshoz.

– Mama, nem adsz reggelit? A héten délutános voltam, de ma szombat van, délelőtt megyünk iskolába. Háromnegyed nyolcra ott kell lennem. Elkések, ha nem indulok! – méltatlankodtam.

– Egyél, amit találsz – motyogta.

Kényszerűségből kiszolgáltam magam.

Az iskolában csak egy órát tartottak meg, biztos szombatolni kerekedett kedvük a tanítóknak, szélnek eresztették azokat, akik nem jártak napközibe.

Nyakam közé kaptam a lábam, mert eszembe jutott: fontos dolgom van otthon a padláson. Vár a pincuri-cincogi varázsdoboz.

Ügyes besurranóként bedugtam a drótkapun a kezem, kinyitottam a zárat. Ledobtam a hátitáskámat a lépcsőre, és irány az egérbölcsőde!

Ahogy hátraérek, látom: anyám fekete ruhában fehér arccal áll a padlás­­aj­­tó­­ba keretezve. Nem is fogódzkodik, pedig ott fönn, az egy szál deszkán, ez borzasztó vakmerőség.

No, ilyet se pipáltam még, amióta élek!

Az ember, ha sokáig él, mindig olyat lát, amilyet nem látott még!

– Mama, mit csinálsz?! Leesel, összetöröd magad!

– Hát te mit keresel itt ilyenkor, Sziporka?

– Csak az első órát tartották meg, szerencsére hazaengedtek.

Felszaladtam anyám mellé, megfogtam a kezét, és húztam magam után a pincuri-cincogi zenedobozhoz.

Kinyitottam a ládikát, és megmutattam neki a cérnahangú kórust.

– Szerinted hogy kerültek bele, mama? Nincs a dobozon egy lyuk se. Az anyjuk nyitogatja-csukogatja? Vagy miután világra hozta őket, véletlenül rácsapódott a tető?

– Jaj, mit akarsz ezekkel a ronda egerekkel? Összeszarnak itt mindent!

Kikapta a kezemből az egérbölcsőt. Leszaladt a padláslépcsőn, be a konyhába. Lángolt a sparheltben a szén.

Tudtam, rögtön tudtam, mit akar. Rángatni kezdtem az ünneplő ruháját, leszakítottam a mandzsettáját. Anyám nem törődött a ruhával, és tűznek adta az egérporontyokat.

– Mit csináltál, anyám?! Hogy lehetsz ilyen gonosz?! – sikítottam. – Miért nem tetted ki az utcára a dobozt? Keresi őket az anyjuk!

– Ott nem találta volna meg ezeket, a padláson meg semmi helyük! – válaszolta.

Miután lenyeltem a könnyeimet megkérdeztem:

– Miért van rajtad ünneplő ruha? Hová készültél? A mennyországba, vagy megint megyünk a templomba?

– Ma nem, majd holnap reggel – válaszolta.

Amikor betöltöttem a tizenkettőt, a felnőttek közé sorolva magam, felbátorodva megkérdeztem anyámtól.

– Azért akartál leugrani a padlásról négy éve, mert apám megpofozott, amikor hazaértünk a templomból?

– Igen, eldöntöttem: a tízedik pofonnál befejezem…

– A tízedik pofonnál?! Szörnyű! Ahelyett, hogy elválnál tőle?! – mérgelődtem.

– Nincs hová mennem, nincs semmim! Miből élnénk? Miből tartanálak el téged? Jobb egy biztos rossz, mint egy bizonytalan jó.

– Rá akartál bízni erre a dúvadra!? Árvaságra akartál juttatni! Nem tudnál inkább valamilyen munkát keresni?

– Nem olyan egyszerű az! Menjek takarítani, vagy a kocsmába a rossznők közé kiszolgálni? Most ötvenöt évesen kezdjek bele?

– Nem! Az első pofonnál kellett volna belekezdeni, mama! Miért maradtál apámmal?

– Elhagytam én, de térden állva könyörgött, a ruhám szélét is megcsókolta, mindenhová követett az utcán, hogy béküljünk ki. Áttért katolikusnak is a reformátusról miattam. Mindent megígért.

– Fogadjunk, már akkor is a vallás miatt veszekedtetek?

– Nem. Fiatal házasok voltunk. Kolozsváron a bálban felkért egy fiú a varrodából. Együtt dolgoztunk. A tánc után vissza kellett volna kísérnie apádhoz, de ehelyett járkáltunk körbe-körbe a teremben.

– Micsoda?! Miért nem mondtad neki, hogy tágítson!? Sétálgatsz vele édes-kettesben, miközben apám álldogált, mint a bálám szamara?!

– Mondtam már, az volt a szokás, hogy a férfiak megköszönik a táncot, és visszakísérik a nőket a párjukhoz. Nem tehetek róla, hogy nem így alakult.

– Mama, valld be őszintén! Tetszett neked ez a fiú?

– Nem, dehogy! Apád nagyon jóképű volt.

– Ha ez a fiú nem tartotta be az illemet, miért nem hagytad faképnél?

– Mert nem tudtam, mit csináljak. Könnyű innen, utólag okosnak lenni! Más az a helyszínen!

– Miért adta apám a második pofont?

– Megint bálba mentünk. Kaptam a varrodából ajándékba fizetés he­­lyett egy fekete taft estélyit piros selyempipacsokkal.

Akkor jött divatba, ’36 tájékán a hideghullám. Sütővassal készítették a fodrászok. Én is ilyet csináltattam. Amikor apád meglátta, kiabálni kezdett, hogy azonnal bontsam ki, mert efféle frizurát csak a szajhák hordanak.

Féltékeny volt. Nem bontottam ki. Ezért pofozott meg másodszor.

– Ez rettenetes! Sajnállak, mama.

– Csak úgy bírom ki, Sziporka, hogy megyek a templomba és áldozok.

– Akkor imádkozzunk, hogy távozzon a másvilágra! Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod… Mama, miért nem imádkozol velem?

– Nem tudom én, szabad-e ilyet? Nem akarok a pokolba jutni!

– Furcsákat beszélsz, mama! Ha öngyilkos leszel, a vallás szerint, akkor is a pokolba jutsz. Nem mindegy?

A tízedik pofon után nem csattant el több, de volt kartörés, orrcsavarás, hajhúzás, rúgás, tányértörés, székdobálás. Anyám nem próbált eztán öngyilkosságba menekülni. Azt kérte csak Istentől, hogy egy évig élje túl apámat. Jó sokat kellett várnia, mire megadatott. Nyolcvanhat évesen mentek el mindketten egy év különbséggel. Anyám egy éven át nyugodtan járhatott templomba, akár naponta többször is, vagy oda is költözhetett volna, ha a papok engedik.

Olykor felvillan anyám alakja fekete ruhában fehér arccal a padlásajtóba keretezve, pedig lebontották a házunkat is régen.

Mohácsi István Rajmund 10 éves

SISKA PÉTER

Ellenfény

1.

A napkorong
keletre hanyatlik.
Félbehagyott építkezés a táj.

Ecetfák vesztegelnek
a sűrű, nehéz
csöndben. Indulnának.

Bárhová.


2.

Az emlékezet
összemossa
a tenger és a temető
határait –

neveket rajzol a víz
a fövenyre, majd
letörli őket.

Egy kisfiú szalad kacagva
valahová. Kezében apró
kavics a világ.

Lyuk a falon

Figyelnek.
Számontartják minden
szavad, mozdulatod –
az vagy, aminek szánnak.
Néha azért nevetsz,
hogy ne sikolts
rémületedben:

a vers sohasem ér véget.
Csak nem mozdul
már többé.

Beit Lahm

Isten
a napok közti
résen át
nézi
a férfit:

az udvaron áll.
Rágyújt,

tétován
zuhanó kő
most benne
minden

ki nem mondott
szó.

Az ágyra gondol,
a vetetlen
ágyra.

Egy másik
nőre.

A mezők
illatára
eső után.

Farkas Bálint 12 éves

Gyöngyösi Rebeka 13 éves

Kaba Nóra 13 éves

GYÁRFÁS ENDRE

Verset lopni is vétek

Gyárban dolgozni, pláne három műszakban, decemberben még sokkal nyomasztóbb, mint máskor. A motorkerékpár alkatrészeit már nézni sem szerettem, nemhogy rutinmozdulatokkal ellenőrizni a méreteiket. Kiveszem hát, gondoltam, életem első fizetett szabadságát.

Otthon töltsem-e a két hetet, otthon, a zajos, vircsaftos négyes társbérletben? Még csak az kéne! Jöjjön a Természet, azaz hogy én menjek a Természetbe!

Befizettem a bükkszentkereszti turistaházba. Vonat, busz, és már ott is toporogtam a hegytetőn a ház előtt, amelynek, mint kiderült, én leszek az egyetlen vendége. A gondnokék éppen disznót vágtak, segítettem nekik, és az ínyencfalatokat együtt figyeltem a növendék németjuhásszal, Sajóval. Hiába vittem sílécet, csak sóhajtozhattam, hogy „hol van a tavalyi hó”.

A hajdani poéta, Francois Villon fölmerülő emléke arra ösztökélt, hogy magam is nekiveselkedjem a versírásnak. Ihletet nem a koca halálhörgéséből nyertem, nem is a gyújtósnak való fa aprításából, nem is a sistergő máj, a barnuló töpörtyű, az olvadó szalonna illatából.

Hosszú, pihentető alvásból az ébredés utáni percek szülték meg a vers első szavait, teremtették meg a sorok hullámzását. A völgyből felszállt a pára, látható lett a kis hegyi falu, életre kelt a turistaház környéke. Agyamról is felgomolygott a köd, és kibontakozott valami, amit – joggal vagy jogtalanul – költeménynek hittem. Már a címe is meglett: ÉBREDÜNK.

Először kelt a Nap. Hiába, ő köztünk a legöregebb.
És sorra ébredtek utána a kakasok, a tehenek,
Sajó kutya, a kopasz csirke, s a háphápoló társaság.
S hogy én is keltem, a szemembe nevettek: mi van, lustaság?
Ébredt a táj, bontotta csöndjét a harang, s nyújtózott a rét.
Az úton hozta már a rőzsét egy kis szamár és két kerék.
A villanydrót futott a háztól, messze zavarta a ködöt,
s piacra indult kosarával Zsuzsi néni a fák között.
Úgy jött a reggel, mint a postás: csak betért, s továbbsietett.
Levélként hozott új napot, s már bontogattam, mit rejteget.
De lám, csak egy üres papír volt. Sebaj, majd én írom tele!
S míg mentem, a palánkon szétfolyt a fények friss, fehér teje.

Manapság ezt a befejezést „pozitív életérzésnek” neveznék a szakemberek.

De hát miért ne lett volna pozitív? Tizenkilenc éves voltam, a kor gyermeke, a koré, melyet tudathasadás jellemzett. Láttuk, hogy panaszra, felháborodásra, szomorúságra épp elég okunk lenne. De kifejeznünk, mások elé vetítenünk, nem ezt kell, tanultuk, hanem a hitet, hogy bizakodnunk nagyon is érdemes. Versemben a műveltség terjesztésére céloztam azzal, hogy „a villanydrót futott a háztól, messze zavarta a ködöt”, és az önbizalom diktálta, hogy lesz mivel „teleírnom” az új lapot, az új napot.

Egy évvel az után, hogy a vers az egyik hetilapban megjelent, barátom jelentette, hogy olvasta a Borsodi Szemle című folyóiratban is. Rohantam a könyvtárba.

A két vers kis híján azonos volt. Ébredünk helyett azonban a Szemlében a Reggel cím szerepelt. Sajó kutya Bodri kutyává lényegült át. Ja, és költőnek pedig nem engem tüntettek föl, hanem Kiss Károlyt.

A szerzői jogvédők hamar kiderítették, hogy egy miskolci fiatalember volt a tolvaj, szakkifejezéssel plagizátor. Azt is megtudtuk, hogy Garai Gábor egyik versét is eltulajdonította. Ebben azt a sort, hogy „veled merülök el”, így toldotta meg: „veled merülök el, Irén”. A költemény fölé a Tavaszy Sándor nevet írta.

Volt valami bírósági tárgyalás, de nem mentem el. Szegény fiút pénz­­bün­­tetésre ítélték. Csakhogy a templom egere hozzá képest tőkepénzes volt. Mi mást tehetett volna? „Leülte”. Negyven nap fogházat kapott.

Cikkek jelentek meg az esetről, Garai meg a jogvédő ügyvéd is beszélt róla a rádióban.

Nem tudom, hogyan alakult a balfék Karcsi további sorsa. Ha a megkezdett gyakorlatot jövedelmezőbb területen folytatta, akár milliomos is lehetett volna. A poézistól biztosan elment a kedve. Rosszkor, ügyetlenül nyúlkált a költészet lángjába.

Nekem meg nemcsak az szerzett örömöt, hogy érdemesnek tartotta versemet az ellopásra.

Az is, hogy csupán az én művemet vállalta a saját nevével.

EGRY ARTÚR

belőlem készült lélek

(újság és tejesüveg)
ajtóm előtt újság és tejes üveg
ott állva a lépcsőházban – egy béna alkalom –
nyitott ablak
és a tegnap kihűlt reggel hevert előttem
– mint halott a téltől kopasz ravatalon
és a kulcsaimmal babráltam kissé bután
majd a zöldre festett kereten és a záron
ott feszengtem mint kínos kaland után
pedig tudtam: csak a macskát nem találom.

(a hiány)
a szobában éjsötét volt
araszoltam mint Mirci a réten
még egy kicsit − nyújtózkodtam
hogy a kapcsolót mégis elérjem
s a fény mely felömlött körben
− örvénye: végtelenné áradt vágyam −
a falakról a földre lecsorgott
oda ahol éppen a macskára vártam
még vak voltam de hallottam
amint a szál volframit hangja pengett
kiégett az izzólámpa
az üresség ismét sötét elegy lett

(depresszió)
árnyad hiánya idebenn
meghozták tested − hidegen
nem segít
nem hallja meg az Örök
halkan csak eső
és vér csöpög
a szád körül egy torz vigyor
− sikoly hevert rá
hanyag halott vagy így
belőlem készült lélek

remélj

egy kéz mi tenni képes
vagy tenni merne most is
– mint lóg holmi rossz kötél –
tenni nem tesz
csak néha koccan
ha moccan akármi szél

függő viszonyban
rabja valami mának
– lyukas garast sem ér
a szép jövőd; eladnak
örökre proletárnak!
koplalj tanulj remélj!

Tartuffe haláláról

groteszk fehérje zsák „Dzsabba” alteregó
és valóban „a hülyék irányítják a világot!”

kesztyűt ölt és demokratikus öltözetet
a filantróp a „jó öreg”, a víz felett lebeg

bildenbergek emelik magasba a díszleteket
mert vakmerő a választott nép önhitt fia

más öröme nincs − merevedni képtelen már
torz igéket mantráz mint összeesküvő

titokban kilóra vesz meg életet-halált
a pénz beteg bája; a milliókat uralni vágya!

ájtatos szavait villás nyelvével együtt tépi ki
a majd újra szabad és szívós Közép-Európa!

MAGÉN ISTVÁN

Kutyasétáltatás

A hibás dolgokról kiderült, hogy tönkre mentek. Az is kiderült, hogy vibrálnak, esedeznek, visszaverik a fényt. A hidraulikai berendezések sem voltak gazdaságosak. Tetten értem a mögöttük nyitva maradt ajtót. A hiba érzékelés kérdése. Már véglegesen ellenségemmé tettem az embereket. Előfordult, hogy katapultálás közben az ülés pörögni kezdett. A kékszeműek kiteljesítik „szépségüket”, gondoltam. Nem akarják, hogy azt mondják rájuk, hogy gyilkosok. Lőnek rám, pedig én szívesebben utaznék tovább. Azzal gyanúsítanak, hogy a nyelvem hegyén tartom származásom forrásait: a csodálkozást, a feledékenységet, és a hazugságot.

Hosszas és rendszeres gyakorlás során a hiba fejleszti a látást és a hallást. Hibás vagyok, mert nem engedem belekeverni magam semmiféle küzdelembe. Aki tovább áll, az vagy gyorsan visszafordul, vagy a föld alá süllyed. A lények jönnek, megállnak, piszkos és rendetlen beszédeket húznak ki a szájukból. Figyelmesen nézem a csigákat, amint a földön csúsznak, másznak. Szolgák ők, amikor kimondom a szót, felröhögnek. A hang megáll a levegőben, valami fényes, zöld és kicsiny tárgyat rágcsál. A szó intenzitásának megfelelően rezeg, életet teremt, vagy váratlan esetekben megbénítja az életet. A hiba egy hang, melyet a lelkünkkel érzékelünk. Hajlam kérdése. Nem tudok róla lemondani. Sűrű bokrok nőnek, akkorák, mint a fák.

Hibázni szabad, mert a hiba magára irányítja a figyelmet. Nem aka­­rom birtokba venni, mert megölhet, ránőhet az agyamra, miközben a leg­­na­­gyobb távolságot tartva ül, olvas, egy régi festményt szemlél. Átgya­­lo­­golok hozzá a túloldalra, ahol harangszót hallani, meg furulyát. A festő mosolyogva fest, idegen csizmák, meg bakancsok kopognak a jár­­dán. Benne vagyok a festményében, az imént még játék volt, most már mozgok benne. Fészkelődöm, ügyetlenkedem, a testem befogadja a látványt. Elégedetlen vagyok, a játék maradékai ingerelnek. Lassan elöntik az arcomat és a bőrömet a hibák, és a halálos tévedések. Kijátszom a festő éberségét, feltűnően aránytalan, a válláról a mellére hanyatló kerek, gye­­rekes orrát. A hangja természetesebb, lassan ejti a szavakat, olyan a be­­szé­­de, mint egy vigasztalás.

Én és Bogi, a kutyám, fulladozunk az érzelmektől. Szeretjük egymást, kérdezgetjük egymást, de a kérdéseket nem merjük kimondani. Egyszerűen örülünk, hogy vagyunk. Szóvá teszem zavaros előéletemet. Az érzékelés, amit eddig összegyűjtöttem, sajátos beállítottságával hibaforrássá válhat.

A kutyám Bogi, saját, külön kis világának énekel. Máskülönben zavartalan, teljes operákat ad elő azért, hogy higgyem el, nincs kivétel, minden az ő tapasztalata, az ő kísérletezése. A szájzugán keresztül fütyül. A fogain át látom, amint jól ismert kutyanyelvét összetekeri, mint egy sípot. Olyat tesz, amit nem volna szabad, az egész torkát átalakítja, mint a lépcsőn, szaladgálnak rajta le és fel a hangok.

Egyelőre tanul, kerüli az embereket. Az emberek lusták, és mindenki elől akar ülni. Az agy rendszerezi az érzékelés hosszú, és öntudatlan pillanatait. Az emberek élénkek, maguk előtt tolják a történelmet, legalábbis a titkait. Az emberek egymásba tapadnak, gyorsan és kitartóan beszélnek. Gyengén, majd erőszakosan, később szemtelenül egymás torzképét mutogatják. Aligha épeszűek, felforrósított érzelmeik táplálják a bennük zaj­­ló folyamatokat.

Egy bombasorozat rettegést vált ki. Bogi a tekintetével megerősíti a véleményemet. A fák átlátszóak, a törzsükből nedv csorog. A magasabb fákat verejték lepi el. A bokrok békésen dohányoznak. A jövendölés ellenére rángatják és vonszolják egymást, hátukon felborzolódik a szőr. Bogi egy mohával benőtt hullát kapar ki a földből.

Birta Anna Rózsa 11 éves

SZTASKÓ RICHARD

Ha kedved úgy tartja

S mond – jó éjszakát.
A csillagok: pillanat
hevében fölizzó gyermekek álmai,
ártatlan-szapora csókok,
peronon váltott búcsú
az ölelésbe fojtva.
Kedvedért fenntartom
az egésznek látszatát, bár széthull
ez az est is,
emészt, fölfal, pestis,
vidék és Pest is,
tudom, a szánalom…
De ne aggódj,
maradok már nélküled
a gondolatjel, melyre fölfeküdhetsz,
ha kedved úgy tartja.

Zörejek

#15
mikor önmagát
a közepébe vonja
megszűnik a csend

#28
közös reggelek
állandó ütemére
mozdul csak a csend

#29
voltidőben jött
és nem hozta el a fényt
amit megígért

TÚRI BERTALAN

Nagyságos asszony

Akkor már két éve munka nélkül voltam. Alkalmi munkák filléres jövedelmeiből tengődtem. A sorsom másként alakul, ha nálam a gépész- és a villamosmérnöki diplomám. De az idegen nyelv iránti érzékem fabatkát sem ért, így azok a főiskola páncélszekrényében pihentek. Valahányszor jelentkeztem végzettségeimnek megfelelő munkára, bizonyítvány híján mindenkor az ajtón kívül rekedtem.

Végül egy birtokra meghirdetett karbantartó munkakörhöz, a pá­­lyá­­zat­­ban rögzített magas szintű szakmai ismeretem bemutatása ele­­gen­­dő­­nek bi­­zo­­nyult. A leendő munkahelyemre induláskor megfogadtam ma­­gam­­nak, a munkámat mindenkor az elvárásoknak megfelelően végzem. A mun­­kaviszonyomat az új területen hosszútávra terveztem. Eleget ettem a munkanélküliség keserű kenyerét.

Június napfényes, meleg délutánján öreg Skodámon érkeztem a nagy­­fa­­lu­­ba. Községbeli férfi útbaigazításával leltem a nagybirtokos otthonára, a mellékutcában álló kastélyra. Az autómmal behajtottam a kavicsos fö­­ve­­nyű, rendezett hatalmas udvarba. Egy félreeső helyre parkoltam. Mire a kocsiból kikászálódtam, s terepszemlézésbe kezdtem, merre induljak, egy elég magas, szikár férfi lépett hozzám.

– Szende Károly úr? – érdeklődött. Bólintottam. – Isten hozta – üdvözölt kellemes mély hangon.

– Jó napot kívánok – viszonoztam a jókívánságot.

– Kurucz Lajos – mutatkozott be, és kezet fogtunk. – A gazdához kísérem – mondta, és elindult a kastély felé. Én követtem.

Az egykori uradalmi főépület bejáratához tíz lépcső vezetett fölfelé. A hatalmas tölgyfaajtón át bejutva, a hatalmas társalgó két oldalán fi­­no­­man megmunkált, cseresznye színben pompázó ajtók sorakoztak. Már az első ajtó előtt jobbra megálltunk. Lajos mielőtt kopogott volna, egy pillan­­tást vetett rám. Látva az elfoglaltságomat, halkan megjegyezte:

– A jövőben tartózkodjék az efféle megnyilvánulásoktól – és rosszallón csóvált a fején.

Az történt ugyanis, hogy a harmadik ajtón fiatal nő lépett ki, s anélkül, hogy minket figyelembe venne, ellenkező irányba távozott. A karcsú nő testének finom, érzéki, már-már erotikusan ható mozgása megragadta a figyelmemet. A testnek e különös játékát valakinél mintha már láttam volna.

– Ki ez a hölgy? – kérdeztem.

– Az úr kedvese. A nagyságos asszony – suttogta a kísérőm.

– Kicsoda? – értetlenkedtem. De magyarázatot nem kaptam. Az őszülő halántékú férfi addigra már kopogott az ajtón, és benyitott a tulajdonos irodájába. Érkezésem előtt esküdni mertem volna, hogy a hatszáz holdas birtok gazdájának irodája pazar bútorzattal berendezve. És fellelhetők benne a legújabb technikai eszközök. Meglepett a helyiség szerény be­­ren­­de­­zése. Íróasztal, mögötte párnázott támlás szék, jobbra üvegezett szek­­rény. Ránézésre az aktáknak. Baloldalon, a fal mentén néhány szék.

– Jó napot kívánok – köszöntem a benn lévő úrnak, aki az íróasztal mellől elindult felénk.

– Üdvözlöm – mondta. Kezet fogtunk, miközben bemutatkoztunk.

– Szende Károly.

– Szarka János.

Az egészséges, telt, piros arc és a tiszta kék szemek ellenére is, a kö­­zép­­ter­­metűnél alig magasabb férfi már áthajlott a hatvanon. Szerintem. A fehér inget, szürke nadrágot viselő, kissé hízásnak indult gazda tájékoztatott a terület létesítményeiről, melyek gépészeti, villamossági javítása, va­­lamint tervszerű karbantartása lesz a feladatom. A munkámat a fele­­sé­­ge irányítja majd. A szükséges feltételeket is ő biztosítja a számomra. A bokros teendői miatt neki nem lesz ideje velem foglalkoznia. A felvételt követően Szarka úr megkérte Lajost, a gazdaság személyzetisét, hogy kísérjen a szállásomra, melyet az alagsorban a konyha szomszédságában jelölt ki.

Útban a szobám felé kísérőmet megkérdeztem.

– Az iménti nagyságos asszony megszólítás nyelvbotlásnak tudható?

Lajos a fejét ingatta, és elmondta, a nagyasszony úgy tartja, egy nagybirtok gazdasszonya e megtisztelő címet megérdemli. Ezt meg is követeli valamennyi alkalmazottól.

Mi ez? – vetődött fel bennem. – Rég letűnt kor feltámasztása?

A szobámban volt egy asztal két székkel, egy heverő, egy ruhásszek­­rény. Hűtő, vagy más alkalmatosság az élelmiszer tárolására, hiányzott. Ét­­kez­­tetésem ugyanis a személyzet többi tagjával a konyhára volt tervezve.

A csomagomért a kocsihoz menet találkoztam a kastély úrnőjével.

– Kezét csókolom – köszöntem neki.

Ő megállt, felém fordult.

– Jó napot – mondta azután. Szép volt. Rövidre nyírt sötétbarna haj alatt enyhén domború homlok, zöldesbarna, élénk szemek. Az arca halovány rózsaszínben. Az ajka akár az érett eper. A mellei lányosan gömbölyűek. Az arca ismerősnek tűnt. Valahol mi már találkoztunk. De hol?…

– Az új karbantartónk? – érdeklődött egykedvűen.

– Igen, asszonyom. A nevem Szende Károly – mutatkoztam be enyhe meghajlással. A tekintetéből következtetve, neki nem voltam ismerős.

– A férjem a munkakapcsolatunkról tájékoztatta?

– Igen, asszonyom.

– Az irodám fönn, jobbra a harmadik ajtó.

– Megjegyeztem, asszonyom.

– Reggel nyolcra várom.

– Értettem, asszonyom – mondtam, és folytattam az utam.

Igen, asszonyom. Értettem, asszonyom – hallatszott mögülem a nő gunyoros hangja, ami belőlem kuncogást váltott ki.

Ahogy csomagom tartalmát rakosgattam a szekrényben, egyszer csak fény derült a találkozásunkra.

Hat évvel korábban történt.

Főiskolai hallgatóként a tanulmányaim kiadásainak fedezésére, no meg a megélhetéshez, esténként felszolgáló voltam Miskolc egyik éttermében. Egy nős pincértársam kölcsön kérte a bérelt lakásomat egy estére. Színházi ruhatáros nővel lenne találkája. A megbeszélt időben ő távozna, a hölgy azonban reggelig maradna. Késő éjjel nincs autóbuszjárat a vidéki otthona felé.

Üsse kő, megegyeztünk.

Hazatértemkor a szobában huszonöt év körüli nő fogadott. Jöttömre a fotelból fölállt, s rövid bemutatkozás után a konyhába invitált teára. Indultunk. Ő elől, én utána. A fehér blúzban, drapp színű nadrágban a karcsú test különös mozgása kellemes látványt nyújtott. Az éjszakát ő a heverőmön, én a szőnyegpadlóra helyezett matracon töltöttem. Fáradt voltam, rögvest elaludtam.

Reggelre a hölgynek nyoma veszett. Egy levelet hagyott hátra az asztalon, a következő szöveggel: „Az utóbbi hetekben csupán csóró férfiakkal volt dolgom, akik az eset előtt egy szerény vacsorát fizettek, és kész. A pénzem elfogyott. A tárcádból elemeltem tízezer forintot. De ne aggódj, kölcsönnek tekintem. Megadom, ha lesz miből. Kérlek, ne rohanj a rendőrségre. Üdv.: Katyi.”

Ő azonban nem jelentkezett a pénzzel e napig. A levelet a fénymásolat­­tal együtt a levéltárcámba helyeztem, azt a felöltőm belső zsebébe süllyesz­­tet­­tem. Erős vágyat érezte hogy a pénzemet visszakapjam. Az asszony gaz­­dálkodik a pénzzel. Nyílhat rá mód, hogy a férj tudta nélkül megtérítse a káromat.

Másnap reggel, pontban nyolckor megjelentem a ház asszonyának irodájában. A helyiség pazarul berendezve. Cseresznye színű pompás bútorzat. Az asztalon számítógép, mellyel Katyi foglalatoskodott. De volt benne még a technika számos más újdonsága is.

– Kezét csókolom – köszöntem.

– Jó reggelt – fogadta az asszony a köszönésemet, és máris rátért a munkára.

Elmondta, hogy akadozik a kastély ivóvízellátása. Derítsem fel az okot, és a hibát szüntessem meg. Segítségnek egy fiatal gépkocsivezetőt, Ta­­mást adta mellém.

Már indulóban voltam, amikor a kérdésével megakasztott.

– Maga honnan jött?

– Miskolcról, asszonyom. Arra gondoltam, kezd felismerni. De igen­­csak tévedtem, mert néhány pillanattal később intett, hogy távozzam.

Tamásra a konyhán leltem. A hiba felderítését a főépülettől kezdtük, majd eljutottunk a szivattyúházhoz, ami a kastély mögötti hatalmas park szomszédságában volt. A gyér téli csapadék, és az aszályos tavasz eredményeként a kút kimerülni készült. Hajdan a tervező azonban gondoskodott tartalék vízforrásról. Tolózárváltással megcseréltük a vízkivétel helyét.

Vártunk, hogy a szivattyú teljes üzemmódban dolgozzék.

Tamás egyszer csak azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy a nagyságos asszonyról hogyan vélekedek. A válaszom csupán egy vállrándítás volt. Ő azonban véleményt nyilvánított.

– Nem helyénvaló, hogy fiatal nőt vénember birtokoljon.

– Miért? – kérdeztem egykedvűen.

– Több mint harminc év a korkülönbség.

– A szerelemben a korkülönbség nem akadály.

– Köztük érdekházasságról van szó. Szerintem.

– Lehet. Sok minden meglehet.

– Az is, hogy a nagyságos asszony barátot tartson?

Néztem a huszonhat év körüli fiatalember barna képét, s azt állapítottam meg róla, készséggel vállalná a barát szerepét. Mert cinkosa nem kívántam lenni, elindultam a kastély felé.

– Az úr évekig élt özvegyként – tájékoztatott menetközben Tamás. – Utazgatott. Egyszer csak megjelent ezzel a nővel a kastélyban. Úgy hírlett, az esküvőt valahol megtartották. Hogy hol, ma sem tudjuk, miként azt sem, hogy a hölgy honnan érkezett.

Én tudom, gondoltam magamban.

A közelgő aratáshoz készülve, a közeli magtározó szellőző berendezését kellett ellenőriznem. Az egyik nagy teljesítményű ventilátor meghajtó motorjának tekercse szálszakadásos volt. A motort a megye székhelyére szállítottuk áttekercselésre. Egy hét múlva mehetünk érte, közölték.

A közbenső napokat kisebb-nagyobb javításokkal töltöttem. ­Egyik dél­­előtt a társalgóból nyíló ajtó zárját reparáltam, amikor Lajos, a személy­­ze­­tis megállt a közelemben. Éreztem, közlendője van felém, a tekintetemet rá­­emeltem. Az iránt érdeklődött, az úr nejét én miért nem nagyságosnak szólítom.

– Nekem az a szó idegen – feleltem.

– Meg lehet szokni.

– Nem áll rá a szám.

– Ez baj. Nagy baj – sajnálkozott a személyzetis. – Az alkalmazottaink már firtatják az okát. Az ügy nehogy rendbontáshoz vezessen – figyelmeztetett, majd távozott.

Kedvem lett volna utána kiáltani, hogy tolvajnőt nem tudok nagyságosnak szólítani.

Másnap Tamás gépkocsin meghozta a ventilátor motorját. Együtt emeltük a helyére, majd csavarokkal rögzítettük. A további műveletekhez segítségre már nem volt szükségem. A villamos csatlakozást végeztem, amikor valaki megállt a közelemben. Oldalra sandítottam, a főnökasszony volt.

– Mikor végez a munkával? – kérdezte egykedvűen.

– A csatlakozást befejezve próbaüzemre kell kapcsolnom – felel­­tem, és tettem tovább a dolgom. Ő némán ácsorgott. Egyszer aztán újra meg­­szólalt:

– Maga miért tesz kivételt velem?

– Mire gondol, asszonyom?

– Tudja azt maga.

Én hallgattam. Erre ő emelt a hangján:

– Én magának is nagyságos asszony vagyok! – továbbra sem szóltam.

– Megértette?! – förmedt rám.

– Hallom – böktem feléje.

– Akkor a jövőben szíveskedjék alkalmazni – vett le a hangból.

– Ezt ne várja tőlem.

– Miért?

– Régi ügy.

– Az engem nem érdekel.

– Pedig érdekelhetné. Érintett benne.

– Én?… – mosolygott megvetőn.

– Emlékszik Kupcsik Lajosra?

– Miért kellene rá emlékeznem?

– Hat évvel ezelőtt légyottja volt vele. A bérelt lakásomat kölcsön adtam hozzá. Lajos távozása után maga nálam maradt éjszakára. Későre járt, nem volt hová mennie.

– Hancúr is volt együtt. Igaz? – jegyezte meg cinikusan.

– Olyan előzmény után? – mondtam némi undorral.

– Miket zagyvál maga össze?! – szólt ingerülten a nő.

– Az igazat állítom… Akkor szakállam, s loboncos hajam volt. ,,Ezek nélkül jó fej lehetne.” Teázás közben mondta ezt nekem. Így sem emlékszik rám?… Nem baj… Azon az éjszakán ön engem meglopott tízezer forinttal.

– Mit csináltam?! – ráncolta össze a homlokát.

– Írás van róla – mondtam, és a levéltárcámból a levél fénymásolt példányát átadtam neki.

A szöveget olvasva, az arca elsápadt egy pillanatra, majd vörösleni kezdett. Felnézett rám. A szemeiben gyűlölet izzott.

– Ez hazugság! – csattant a hangja. – Belegázol a becsületembe! Maga szánalmas alak!… Maga aljas, gazember! Távozzon azonnal a birtokunkról, különben a férjemmel dobatom ki!

– Kit kell kidobni? – lépett be a gazda a nyitott ajtón át. Az asszonyt meglepte az ura váratlan látogatása.

Na, kisanyám – mondtam magamban kárörvendőn –, ha ellenemre mersz szólni, én föltárom a szennyesed. Véle megkeserítem az életed.

Katyi hamar túltett a zavarán.

– Ez az ember – mutatott rám remegő kézzel – veszélyes lett a számomra! Ez az ember azt akarja…, azt mondta, hogy legyek a szeretője!

– És nem akarsz? – mosolygott Szarka úr.

– Én?… – hökkent meg a hölgy. – Mért tenném?… Tőled mindent megkapok, amire szükségem van. És… és szeretjük egymást.

– Akkor minden rendben – mondta elégedetten a férj.

– Nem! Nincs rendben, amíg ezt az embert a közelemben tudom! – tiltakozott a másik. – Ez az ember engem rágalmazással zsarol. Olvasd! – adta át a levélmásolatot a férfinak.

Mit akar ez a szuka?! – döfte át a tekintetem.

A levelet olvasva, Szarka úr homloka fokozatosan felhősödött.

– Te írtad?! – reccsentett asszonyára. Ennek a szemei kikerekedtek.

– Én nem… – rebegte ijedten.

– Lehet, elfeledted. – legyintett a kezével.

– Nem! – kelt ki a nő magából. – Már te is?!

– Uram – szólaltam meg –, hat évvel korábbi ügyről van szó.

– Mi a bizonyíték rá? – nézegette a papír mindkét oldalát. – Dátum sehol. Lehet, mostanság írta ön. Ügyes trükk.

– Nem trükk.

– Szerintem az. E levél alapján perbe foghatnám becsületsértésért.

A fenébe. Mért nem tartottam a szám. Néztem az asszonyt. Támadt egy ötletem. Azt mondtam neki:

– Maga ismeri a levél eredetét.

– Én?!… – szólalt flegmatikusan. – Minek néz maga engem?

Ha én azt kimondhatnám.

– Kérem a levél eredeti példányát – nyújtotta a kezét az úr.

– Mire az? – ütköztem meg a szavain.

– Elszámoláshoz.

Azt lehet. Joggal fizethet a felesége helyett. A számomra ez kedvező fordulat lehetett volna. De nem volt az.

A levéltárcámból elővettem a levél eredeti példányát, s nyújtottam az úr felé, de ő nem fogadta el. Egy tollat tartott elém, és kérte, hogy a levél aljára írjam azt, hogy fizetve, és kézjegyemmel lássam el. Megtettem. Ezután a levelet átvette tőlem, s kifizette a tízezer forintot.

No, kvittek vagyunk, gondoltam. Folytathatom a megkezdett munkám. De az úr másként határozott.

– Máris jelentkezzék Lajosnál a papírokért.

– No de uram! – hördültem fel.

– Nem engedem, hogy a feleségem közelében maradjon. Jó napot! – és a zsebéből elővéve a mobiltelefont, indult a tározó túlsó vége felé.

A felesége miután gunyoros grimaszt vágott felém, a férfiba karolt, s fejét annak vállára hajtva, s fenekét riszálva ellépkedett.

A látvány a véremet forralta. A tenyerem ökölbe szorult. – Ringyó! – mordultam vadul magamban.

Markomban a bankjegy megrepedt.

SUMONYI ZOLTÁN

Jegyezd meg ezt a versemet

                                (Parafrázis № 33.)

Jegyezd meg ezt a versemet,
ha olvasol még verseket
Interneten, vagy könyvlapon,
ha sétálsz még a körúton,
vagy a budai kék hegyek
ösvényein, mert teheted,
mert mögötted a városod,
majdnem hibátlan házsorok,
se romok, se lótetemek –
jegyezd meg ezt a versemet!

Jegyezd meg ezt a versemet,
egyszer már elmondtam neked,
hogy Pesten nyár van, béke van
ma még, na, amilyen, olyan,
de állnak még a házfalak,
eltűrik a plakátokat,
plakáton „állat-hős igék”
szidják a testté lett Igét,
s hibáztatsz majd más népeket –
jegyezd meg ezt a versemet!

Jegyezd meg, s makogd el, ha már
bezárul mindegyik határ,
fagyott üresség vesz körül,
s gyászkönny helyett csak közöny ül
a körbeállóknak szemén,
„hol nemzet süllyed el”, s remény –
mert a tető is rád szakad,
s kaparsz a törmelék alatt
fagyott répát, lótetemet –
motyogd el ezt a versemet!

OLÁH ANDRÁS

Kell valaki

Zsuzsa még bele sem tudta élni magát, hogy szeptembertől nyugdíjas lesz, épp csak elkezdte a felmentési idejét kitölteni, amikor először érzékelte a furcsa tüneteket. Fáradékonyság, levertség, álmatlanság, súlycsökkenés. Persze ez így nem teljesen igaz. Jelentkeztek ezek a tünetek már korábban is, csak nem törődött velük. Betudta a zaklatott körülményeknek, a munkahelyi stressznek. Így azonban valóban villámcsapásként hatott a diagnózis. Daganat. Áttétekkel.

De Zsuzsa erős lélek. Nem saját sorsának kilátástalansága foglalkoztatta. A fia miatt volt kétségbeesve. Zolika maholnap negyvenéves. De egyedül képtelen ellátni magát. Születése óta vak. A lakásban remekül elközlekedik. Bottal az utcán is. Persze csak a megszokott útvonalon. A múltkor csatornázás miatt le volt zárva egy járdaszakasz, az teljesen felborította az arányérzékét. Segítség kellett hozzá, hogy a boltba eljusson. De ha egyedül marad, ki gondoskodik majd róla, ki fog rá mosni, főzni, ki tartja benne a lelket?

Negyven év alatt egymáshoz csiszolódtak. Zolika tündéri gyermeknek bizonyult. Fogyatékossága miatt kortársainál lényegesen erősebb volt a ragaszkodása az édesanyjához. Az apját egyáltalán nem ismerte. János ugyanis disszidált. Még a hetvenes évek elején történt. Zsuzsa terhesen nem merte vállalni a határon való átszökés kockázatát. János viszont nem akarta megvárni, hogy letartóztassák. Akkor úgy búcsúztak el egymástól, hogy Zsuzsa a gyerekkel majd utána megy. Nem így történt. Az első évben nem kapott útlevelet. Aztán pedig csak ő kapott, s a gyerek nem. Márpedig Zolikát semmiképp sem hagyhatta magára. Zsuzsa szülei akkor még éltek, édesanyja vállalta volna a kicsiről való gondoskodást, abban a reményben, hogy pár év múlva esetleg engedélyezik a hivatalos szervek a családegyesítést. De Zsuzsa azt mondta, szó se lehet róla. Ő egyetlen napot sem tud elképzelni a gyermeke nélkül.

János egy ideig Németországban várt rájuk. Aztán feladta. Ausztráliába ment. Egy farmon kezdett el dolgozni. Pár év múlva érkezett egy hiva­­ta­­los levél, amelyben kérelmezte a házasságuk felbontását. Zsuzsa semmit sem hallott róla azóta.

Megszokta, hogy a fiával ketten vannak. Ismerték egymás minden rezdülését. Számíthattak egymásra. Pedig az első évek iszonyú nehéznek bizonyultak. Míg Zolika iskoláskorú nem lett, Zsuzsának egész nap a gyerek mellett kellett maradnia. Akkor még nem olyan volt a szociális ellátó rendszer, hogy az államtól kapott pénzből meg tudtak volna élni. Zsuzsa szülei segítettek.

Amikor elérkeztek az iskolás évek, Zolika egy fogyatékosokat nevelő intézménybe került. Ott egész napos felügyeletet kapott, így Zsuzsa már tudott 8 órás munkát vállalni. Onnantól viszont folyamatos verseny lett az élete az idővel. Mindez azt eredményezte, hogy magánéletre, új kap­­cso­­latra már nem maradt ereje. Pedig volt egy-két férfi a munkahelyén is, aki bepróbálkozott nála. Lerázta őket. Minden idejét Zolikának szentelte.

Csak amikor a szüleit elvesztette – gyors egymásutánban mentek el egy éven belül –, szembesült vele, hogy bizony teljesen magukra maradtak. Zolika ekkor már középiskolába járt. A bentlakást is biztosították volna. Zolika azonban csak a napközbeni foglalkozásokon vett részt, s így nem csoda, hogy egy idő múlva némiképp kirekesztettnek érezte magát. Végigküszködte az első évet, de valójában nem szerette ezt az iskolát. Zsuzsa tartotta benne a lelket egy darabig, de aztán megsajnálta, és kivette a fiút, nem hagyta tovább őrlődni, gyötrődni ebben a nemszeretem hely­­zetben.

Néha felsejlett benne, hogy rosszul döntött, és a kényelmesebb meg­­ol­­dást választotta, s hogy mégis azt kellett volna csinálnia, amit az is­­ko­­lapszichológus javasolt már az első pillanatban: beíratni a gyereket a bentlakásosba, hogy megtapasztalja az együttélés szabályait, hogy szembesüljön a problémákkal, s hogy tanulja meg kezelni azokat. De nem így történt.

Mivel Zolikát 18 éves korában leszázalékolták, rokkantnyugdíjasként teljesen az otthonhoz kötődött. Ennek viszont az lett az eredménye, hogy a társas kapcsolata kizárólag a legszűkebb környezetre korlátozódott. Az édesanyja, a szomszédok, utcabeliek, a közértben dolgozók adták az ismeretségi kört.

Zsuzsa csak most szembesült a helyzettel, hogy a fiának rajta kívül valójában senkije sincs. Sem egy igazi barát, sem egy olyan partner, aki mellett leélhetné az életét. Furcsa módon Zolikában sem ébredt fel az ösztön, hogy családot akarjon. Talán mert az apahiány miatt nem látott maga előtt mintát.

„Istenem” – sóhajtott fel Zsuzsa, mikor fészket ütött benne a fenti gondolat. – „Mik jutnak eszembe!”

De már nem tudta elhessegetni a dolgot. Ott motoszkált az agyában. S ezt elmondta az orvosának is. Betegsége óta ő volt az egyetlen, akivel a legbensőbb dolgait is megbeszélte. Elmondta, hogy nem szeretné, ha a fia valami otthonba kerülne. Az megtörné a gyermeket. Nincs az ilyesmihez hozzászokva. Mellette mindig ott volt támaszként ő. Kell valaki, aki pótolja majd, ha már nem lesz. Balogh doktor értette a helyzetet, s mindjárt egy remek ötlettel rukkolt elő. „Hát miért nem viszi azt a fiút a klubba?”

Így tudta meg Zsuzsa, hogy van egy helyi szervezet, amely a fogya­­té­­kosok számára rendszeres összejöveteleket szervez. Zsuzsa már azon a hé­­ten elvitte oda Zolikát. Először persze jól körbejárta a dolgokat. Utá­­na­­nézett a klubnak, beszélt a szervezőkkel. Tetszett neki, amit hallott. Zoli­­kának persze nem mondta meg a valós okot. Csak azt, hogy meghívást kaptak aznapra.

Az este jól telt. A szervezők ügyesen állították össze a programot. És ami a legfontosabb: Zsuzsa észrevett a foglalkozáson résztvevők között egy asszonyt, aki pár évvel talán idősebb volt Zolikánál, tolókocsiban köz­­lekedett, meg mankóval is, ha a helyzet úgy kívánta, de látott! És Zoli­­kának pont erre van szüksége. Hogy valaki lásson helyette. Kifaggatta az alkalmazottakat, kiderült, hogy a hölgy egyedülálló. Évának hívják. Bal­­eset­­ben veszítette el részlegesen a mozgásképességét.

Aznap este csak Éváról áradozott Zolikának.

– Ugye, neked is feltűnt az a kis asszonyka? – kérdezte, de választ sem várva zúdította rá a dicsérő szavakat. – Észrevettem, hogy gyakran rajtad felejtette a tekintetét. Pedig volt ott még pár hasonló korú férfi, de azokkal egyáltalán nem foglalkozott. Egyébként szemrevaló teremtés. Kék szeme van és rövidre vágott, szőke haja…

Itt elsírta magát.

Zolika tétován átölelte. – Ne sírj – mondta bátorítón. – Én nem foglak elhagyni senki kedvéért…

Zsuzsa megpróbálta összeszedni magát. Nem értette, hogy történhetett ez a hirtelen elgyengülés. Idejét sem tudja, mikor sírt utoljára. Talán amikor aláírta a válási papírokat… És pont most, amikor a legjobban kellene erősnek lennie, egyszer csak elhagyja az ereje. Őrület. De ki ne sírna az ő helyében? Itt a fia, aki vak. S ő úgy kommendálja neki a lányt, hogy „Kék szeme van és rövidre vágott, szőke haja…” Hát honnan is tudhatná Zolika, hogy mi az a kék, s hogy mi az a szőke?

Csávás Renáta 14 éves

Dávidku Dóra 13 éves

Bujdosó Zoé 9 éves

Pap Szimonetta 9 éves

Groza Zsófia 11 éves

Far Panni 8 éves

Erdei Véda 11 éves

Magyari Dávid 14 éves

Vadász Krisztofer 9 éves

Tapaszi Zsanett 12 éves

Rácz Rozália 14 éves

Csávás Renáta

Sachetto Vittoria

Dajka Dániel 14 éves