Növénytanulmány
Gratulálunk alapító főszerkesztőnknek, állandó szerzőnknek, aki az alábbi két versével anonim pályázat keretében 2018 decemberében megnyerte vers kategóriában a Kassák Lajos Irodalmi Díjat
Elefántcsont helyén most hús van s rajta bőr: e
szobor már nem szobor. Sudár lány lett belőle.
Mindene működik: vese, gyomor, belek,
áramlás futja át a véredényeket,
igézőn süt szeme, csókot ígér a szája,
holtig őt látja csak, ki egyszer megcsodálta.
Galatheát az én kezem formálta meg
(abban Aphrodité „ludas”, hogy lelke lett) –
és nőül vettem őt…
Már ötven éve ennek.
Vajon ki menthet át egy lángoló szerelmet
az idő tűz-ölő, jeges folyóvizén?
Sem hozzám vénülő asszonyom, sem én.
Szép lenne most is ő, ha meghagyom szobornak,
ám ennyi év után a bája mind lesorvadt,
s bőre, mely hajdanán lelkének burka lett:
fityeg s mást nem takar, csak gyengült szerveket.
Aki életre kel, halandó lesz legottan:
nincs öröklét, csupán a kőben és a csontban.
Időtlenség a cél, megkövült-mereven?
Vagy véges létezés után a sírverem?
Ó, Galathea volt szobrok között a legszebb,
de értem létre kelt s velem öregedett meg,
mindketten meghalunk, én előbb, ő utóbb.
És ő is tudja már: sorsnak ez volt a jobb.
Az intrikák, az aljas árulások
– melyek priorságomat jégre vitték –
okozták, hogy a sorsom visszaváltott:
politikusból költő lettem ismét.
S nem hódolok a gyáva győzteseknek,
még akkor sem, ha el kell futnom innét.
Most dáridóznak a fekete guelfek,
kifosztják házam, üldözik családom,
s engem – ha nem vigyázok – tűzre vetnek.
Magamra most nem értem kell vigyáznom,
hanem a városért, amely kiátkoz –
miatta még a poklot is bejárom.
Otthonom többé nem lehet a város,
de akkor is hazám marad, ha messze
taszít, s földönfutó leszek, magányos.
Mert nékem nálam fontosabb Firenze.
És távol tőle arra unszolom csak,
hogy rothadó oszlásból visszamentse
virulását a Vörös Liliomnak.
Növénytanulmány
Most meg március jött el. Hirtelen mintha felgyorsult volna az időfolyam: nemrég úgy érezte Thakács, még jócskán a télben járunk, és erre föl – itt a tavasz!
…Amire az aranyesőnyílás is utal. A minap még csak zöldessárga, télszínű bimbóik látszottak, ám március első napjaiban virulván virult, amerre csak haladt a mély-dél-alföldi városban Thakács, mindahány. Ugyanakkor Th. kihallgatott egy utcai beszélgetést: egy diák mesélte társának, kísérletsorozat folyik a fűtés, közlekedés klímamódosító hatásával kapcsolatosan a tanszéken. A hallgatók dolga: mérni, hogy a város különböző területein mikor nyitja szirmait az aranyeső (hivatalos, ám kevéssé találó nevén: aranyfa). A föltételezés: ahol nagy a forgalom, s kellően sokan laknak, hamarabb nyílik – míg a külterületeken pár nappal később. Többek közt az aranyeső szolgálna bizonyítékként az emberi ténykedés klímaváltoztató hatására; ehhez egyébként kétség sem fér. Annyi biztos: az aranyeső tényleg megbízhatóan mutatja az akár csak egy-két fokos hőmérséklet-különbözetet is – húsvétkor, midőn az Alföldön már elnyílt, a Balaton mellékén még virágzása teljében van; a tavasz ott ennyivel később következik el.
Mellesleg – közli magával Thakács –, aki az emberi tevékenység klímaváltoztató hatását kutatja, menjen csak ki hajnalban az Sz.-i Fehér-tóra, és nézzen el a nádasok, az óriási távvezeték-traverzek, s a kerengő hollók világában a város iránt. Szélcsönd idején láthatja: kupolaként borul a vidéki nagyváros fölé a reggeli csúcsforgalomfüst. Kizárt dolog, hogy ez nem keletkeztet mérhető üvegházhatást – lám, a gazdák is füstöléssel védekeznek a veteményeiket fenyegető tavasz-hajnali fagyok ellen. Hány métermázsa kormot, miegyebet ereszthet szélnek egy-egy ilyen, folyvást újratermelődő, reggeli szmog? És hány város terheli a légkört nap mint nap ugyanezzel, meg ennek sokezerszeresével? Ugyanakkor egészen elképesztő hírek sem keltenek érdeklődést az emberekben, olyanok, mint például a Golf-áramlat lassulása, későbbi, föltételezhető leállása. Az üvegházhatás okozta globális fölmelegedés pár tized fokos hőmérsékletnövekedést eredményezett a mérsékelt övi tengereken – mondják a kutatók, idézi Thakács –, s már ez elegendő ahhoz, hogy az Egyenlítő-közeli meleg víz ne jusson el Nyugat-, és Észak-Európáig. Amennyiben a Golf-áram leáll, az fél Európára végzetes lehet. Nem elképzelhetetlen, hogy egyszer majd egészen váratlan irányból indul meg menekülttömeg hozzánk: az egykor (azaz: most még) ködös, de majd fagyba dermedő Albion felől, s Hollandiából, ahol – akkor már – tulipán helyett jégvirág terem. Mit tartogat a jövő? (Kérdezte, ugyancsak magától, Thakács.)
„Engedményes naptárvásár! 20%-kal előrébb hozott határidők!” – olvasta Thakács (lapzártától szorongatott hírlapíró) a föliratot a papír-írószerbolt kirakatában, s valóban: hirtelen minden előrébb ugrott. A kis tér szomorúfűzfája, mely idáig látszólag élettelenül lengette gallyait a hideg szélben – március megérkeztével kirügyezett. A haloványzöld levélkék akkorkák voltak, amekkorát képtelenség egyik napról a másikra nőni, s Thakács egyébként is világosan emlékszik rá: tegnap még hírük sem akadt.
Más jelei szintén akadtak a titokzatos gyorsulásnak. A szemközti szürke, sivár bérházablak, mely egész télen be volt deszkázva, mindazt, ami mögötte lelhető, elszigetelte a külvilágtól – nos, az ablak tárva-nyitva, félrehúzott függönyt lebegtet a szél, az otthonos szobában középkorú nő tesz-vesz önfeledt-elgondolkodva, nagyokat lélegezve, tavasziasan. Mintha csak öt-tízperces szokványszellőztetés esete forogna fenn, holott kizárt, hogy élt volna valaki még csak tegnap is az ablak mögött. Ide mindenekelőtt be kellett költözni, a lakást lakhatóvá tenni, s ez, ugye, folyamat, mely nem megy ripsz-ropszra. De haladjunk tovább. Az útszélesítés, amely eddig mindenekelőtt jövő időben, tervként létezett, mára – észlelte a város határában Thakács – hirtelen előrehaladt. Ahol tegnap még csak szürke, száraz, tél-színtelenítette, tavalyi fű akadt (mennyire más, mint az őszi fű telt sárgája!), ahol csupán szamárkóró fütyült a szélben – terméseit rég kiették a stiglicek – ott mára, ím, félkész az út. Mint mikor nem, nem akar növekedni a számítógép-képernyőn az internetezéskori csík, leragad a rendelkezésre álló tér egyharmadánál – majd hirtelen, egyik pillanatról a másikra, betölti az egész sávot. Továbbá. Egyik nap még kásás jéggel fedett az út menti tavacska – másnap már élénk szél fodrozza tükrét az égtükröző, vadkék víznek, s fehér homlokú szárcsa bólogat-tempóz a túlpartoni nádfal előtt. Valamint. Egyik nap még téli a kert, télibb már nem is lehetne, az embernek az élettől is elmegy a kedve, ha rátekint – s másnapra már élénksárga, lila virágot nyitnak illatozva a krókuszok.
„De hisz akkor… Akkor én nagyon le vagyok maradva”, közölte magával bepánikolva Thakács. Cselekednie kell, amíg lehet! Elhatározta: behatol a papír-írószerboltba – lehetőség szerint mihamarabb, mert, miként emlékszik, a felirat az „amíg a készlet tart” kitételt is magában foglalja –, s megveszi a leárazott naptárakat. Megvesz, igen, minden naptárt, legyen az asztali, fali-, kártya-, örök-, megvesz minden, 20%-kal előrehozott határidőt.
Hisz másképp sosem tudná teljesíteni őket.
Thakácsnak öt perce volt megváltani vonatjegyét. Az állomásépületben zajongás visszhangzott, és időről időre fölhangzott a MÁV-szignál, a „tírara-tárara-táá”, s a mondóka, pl. „… szerelvény indul Kecskemét-Nagykőrös-Kőbánya-Kispesten át a Nyugati pályaudvarra, a vonat minden megállóban és megállóhelyen megáll”. Az indóház előtti térről beszűrődött a verebek hangos, áprilisi csiripelése, s az erdei pinty éneke.
Thakácsot akkoriban sokat foglalkoztatta éneke a pintynek, mely énekről eleinte azt hitte, teljesen mechanikus, egyik pinty ugyanazt „tudja”, mint a másik. Ám később felfigyelt arra: a pintyek éneke, főleg az utolsó néhány hang alkotta sor, képes egyedenként más-más lenni, egyik évről a másikra megváltozni, illetőleg az egyik országrészben kissé másként hangzani, mint amott. Azóta mindig kielemezte magában Th. az adott strófát, számos változatot elkülönítve (sejtelme sem lévén arról: ezt már elvégezték, évszázadokkal ezelőtt, délnémet madarászok).
Duruzsolt a piros mozdony, indulásra készen, az áramszedő a vezetékhez tapadt, fölszikrázott, de nem, nem olyan lagymatagon, mint a karácsonyi csillagszóró, e fehér fényű, pár pillanatig tartó, agresszíven reccsenő villámlásban – érezni lehetett – több az erő, mint a fél városban összesen. A pénztárablakok közül csupán egy üzemelt, csigalassan haladt a sor, „számlát is kérek”, mondja valaki a sor elején, „milyen cégnek lesz?”, kérdi a pénztáros, „hát…így nem is tudom, meg kell nézzem”, és az idős, fáradt ember nekiállt előkeresni táskája mélyéről a papírt, hogy leolvashassa róla, hol dolgozik. – Vagy ötvenen álltak a pénztárnál sorban, teljesen lehetetlennek tűnt: Thakács elérheti a vonatot. „Add fel!”, mondta magában, s haladéktalanuk beállt a sor végére. A sor vánszorgott, piszmogott, mindent csinált, csak épp fogyni nem fogyott. Ekkor hirtelen kinyílt a két szomszédos pénztárablak, függöny félre, fény felgyullad, „ide is lehet jönni!”, hallotta Thakács.
Amikor leszállt a Nyugatiban, a visszhangzó, üvegfalú, hatalmas pályaudvaron, a kéken is füstködös ég, a koromtól elfeketedett törzsű fák, a nyüzsgés, tolakodás közepette rögtön megütötte fülét az erdei pinty éneke: százéves, bádog esőcsatorna pereméről szólt, olyan nyugodalmasan, mintha hullámfodrozta vizű holtág partján, fűz lombjában tartózkodna vörös mellénykékével, palakék sapkájával e fehér szárnycsíkú, verébméretű madár.
Ilyenekre összpontosított Thakács a morajló fővárosban, s az utolsó pillanatban ugrott ki valamely páternoszterből, még mielőtt az átfordult volna vele a legfelső emelet után. Eszébe jutott: komoly dolgokkal kéne foglalkoznia, nem pintyénekkel-vízillattal: lám, ismerőse nemrég írt alá egy homályos, érdektelen, „… és a gályarabság ellen ágálni, agitálni, lázadni és lázítani, szervezkedni nem fogok”-részletű záradékkal ellátott, pecsétes, sok pénzzel járó papírszeletet. Ismét felhangzott a pintyének, Th. ekkor a Balatont látta maga előtt, s a szél arcába fújta a vízpermeteget.
Az özönvíz kezdete
Felismerésre nem vágyom,
mikor kereshetek fákon
elég levélnyomot, számon
se kérsz, Te, rajtam, Ádámon,
kitelt nyarat, csak egy álom
lehetne az, ne csábítson
a lomb virágot ősszel, tél
jön, és a kamra mélyén él
gyümölcs, vagy elrohad, hisz fél
a héj alatt a termés, dél
hideg napot hoz, ostornyél
fagy úgy csap arcon, elmennél
olyan helyekre, hol kígyó
lapulhat ágon, áramló
melegre rügy fakad, nincs hó
belepni szűz időt, jég tó
ölét sosem takarná, jó
Éva almáit látni, jó.
Véletlenek vesztese
volnék bárki szemében
túlélőként, de most már
emlékezetrostákon
átengedett apró kő,
amit sírokra tesznek.
– Hat lányomnak, három fiamnak.
Műtőbe hívnának. Menjek?
Várok a soromra. Csend van.
Még egy utolsót botlani
a hitvány gáncskarakterek
legalsó végtagjaiban?
Más távlati célt, már ami
engem illet, kitűzhetek
persze, csak vegyem komolyan
az életet, mint éteri
ajándékot, mikor gyerek
totyog, s néha földre zuhan.
Én higgadtan elfogadnám
a bukdácsolást, de csonka
lábat szennyes rosszindulat
hogy rúgna ki lelki bálvány,
a test alól. Hős nyomába
nem léphetek, és talpamat
gyávák erénye, megingás
szülte megfutamodás ma
sem óvja. A múlt elfogad.
Várok a soromra. Csend van.
Műtőbe hívnának. Menjek?
– A túlélő katolizáltakért.
Sok minden balról kezdődik,
gyakran balról is olvashatunk,
és most köztetek az emlék
lesz ehhez a legjobb tanunk.
Akár világháború idején, papnál,
a szerény, közös reggelit
megelőzően, életbenmaradásért
eltanulgatott békehit
szerint úgy vetek nálatok
igaz keresztet, bal kezem
viszi végig szentebb jelem
a testemen, tudatlanul
még, vagy talán örökre, mint
kiskoromban, mert egy széderest megérint.
Mostanában én is konkrét, értelmes képekben álmodom. Az egyik utcában felhőkarcolók álldogálnak, a másikban már tenger folydogál. És a kék hegyek közelebbről barnák. A sárga búzatáblák igazából jégcsap-csipkék. Néhány igazán ellazult, sétálgató ember pedig a nonfiguratív tájat hivatott nevetgélő ornamentikává változtatni.
A sarki épület egy emberi szív. S a bal pitvarból ered, a trónszék alól, egy folyó. Innen a néző az égbolton is átlát. Mint az áttetsző kristály. Megnyugtató látvány. Majd a Logosz Negyed jön, a vízesések között. Ott egy aranyból készült híd, és közben zenél, cseng-bong az emlék-üvegpalota. Ott beszélgetnek egy asztalnál: Thomas Mann, Freud és Boris Vian.
A lét másik dimenziójában az aktuális álom egy regény. A kitaláltba bejut a test. Marad tény és tett. Örökre az lesz az „ürge”, aki volt. Csak Isten tudja a titkát, ha lehajol. Hogyan tovább? Lezárult egy korszak! Jöhet egy másik Kor. A léten túli etika. Kicsurran, ha forr. S egy csepp hiba. S oda az egész matematika!
S egyre ízesebb lesz a könyv. Készítem a tízedik kötetem. Itt az ünnepi bor. Kicsit megáll a világ.
Hirtelen a mindenütt lesz egyszerre nappal és éjszaka. Mintha az idő és az örökkévalóság határán időzne a lélek. Ha ezt meg meri tenni a tudat, mire számíthat a tudattalan? Az ember erre ébred. A hajnalt háromszögekből, felhőből és hegyek között folydogáló patakokból varrja össze. Kitalált világokból szövögeti az otthont.
És rádöbbent, hogy a szavak nélküli gondolkodás tulajdonképpen képek általi jelbeszéd. A kép képződése az örökölt fantázia és a valóság egyesülése. A szürmodernitás. Fogjuk rá! De az agy így is mindent korrigál és kontrollál, mint egy makacs helyesírási program. Most kortyonként sötétedik. Ha kinézek az ablakon, egy csalánban fekvő női aktot látok. Perfomance zajlik a Nosztalgia hajón. Boris Vian egy vödör pezsgővel (száraz) rohan a tévé képernyőjéből a partra és ráönti a szoba-rózsámra a mondanivalót. Az első rápillantás után máris dimenziókra bomlik szét a szoba. Emlék omlik be az álom alatt. Az emelkedettség elillan. Látomás helyett mély álom lesz a beszédből. De egy életre kelt spirálfüzet megmenti a nemzetet. A nyitva hagyott ablak miatt: behozza a huzat a pitypang (úgymond) szirmait.
A történő idő egyetlen pontján vagyok. Dús betűszőrzet. Események kontra újraírás. Szövegből kikelt szöveg. Idea és retus. Együttrezgés-ráhangzás. Az írott ember. Demisztifikálja a szöveget, a kontextust. Elutasít mindenféle privilegizált akaratot. Eloszlatja az objektivitás, a fölény és a konszenzus illúzióját. A nyom, amely soha nem vezet önmaga nyomára. Itt van a zenekari árokban. A félreértelmezés kihajt a jelentéssűrűségből. Önelvű kapu.
Beszédbe elegyedik a reggellel a nyelv. Azt súgja a konzisztencia, hogy ő most koherencia. Az ornamentika meg hirtelen architektúra lesz. Végre! Már azt hittem, megváltozott az Intéző. De nem. Egy folyót ültetett a lelkembe, ami éjjel is ontja az „elvékonyodó” illatokat. Jeruzsálem fahéj illatú. Prága grillázs. Frankfurt am Main? Bodza.
Isten nem létezés által létezik. Ezt megjegyeztem. A létnél sokkal több ama entitás, amit használ, mint létformát. S ezért tekinthette a Negatív dialektika Adornója is a „kitörést” a filozófia feladatának: „A világ kimentését a szubjektivitásból” és „visszaadását a tudatnak”. Persze, Miklós Tamás Tengelyi Lászlóról írt esszéjét olvasom. (Na, jó. Nekrológ.)
S az ujjaimmal ölelkezik egy papír. S ezzel még nincs vége. A megértett gond a nyugalom menyasszonya lesz. Menjetek a beszéd után! Imígyen „szól” egy árnyék. A rítus elszenvedője kacag. Viszont, amikor a főhős imádkozni próbál, rögtön behálózza a többiek tekintete. Innen vergődés lesz a monológ. Ebben a kontextusban a hermeneutikáért nem Hermész kapja a jogdíjat, hanem Heimarmené.
Minden bűnös büntetlen előéletű. Az élmény becsapta az ajtót a továbbgondolás előtt. A szavak mélyén ott lappangott egy másik, kimondatlan világ. A megértés gyomra megtelt mellékmondatokkal. Ezek félreütésekként jegyeztettek fel az emlékezés klaviatúráján. Az ösztönös szegmens meg se nyikkant, túlfolyt a panelek melengetése-merengése.
Majd elodázhatatlanná vált a fény felszippantása, tűvel az idegekbe. Ez zajlik, amikor fölkel reggel. A miliő miatti figyelemelterelődés az emberi igazságtalanság reggelire megevett szomorúságából táplálkozik. A hírek rántottája sonka nélkül. Egy pokolgép a tengeralattjáró méhében. Az unalom.
Ott a kép. Az apostol összesűríti a pillanatot. Amikor ráteszi a kezét a matróz fejére, hadat üzen a tisztátalan szellemeknek. A létező ráfonódik a döglődőre. A kiszolgáltatottság kimozdítható a helyéből. Egyszerűen eltörpül a neheztelés, a hangra a test rezonál. A léten túl egy másik történet hallgat. Csak egy törlés kell és a celebrált keserűség eltűnik. Most be lehet csomagolni a BENSŐ gyémántot. Köré építeni az inspirációt. Mintha most a tenger sem zavarná a sziget nyugalmát. Magára hagyja a kérdés a lelket. Becsukja a szemét az intuíció előtt.
A csábítás érzéki csalódás. A nyilvánvaló megdermed. Itt a TRANSZKONTEXTUÁLIS tudás. Harsány rianások. Szerep, reinkarnált dugvány. Ezt kell nyelvi-poetikai magatartásként szemléltetni. Minden egy; csak az ÉN van széthasítva. Csupa száj az individuum, és mégis csak a mélyén nyílik. Csurom beszéd az ész, mint a víz, szétfecseg, fröcsög mindenen a jég, nem marad száraz se ég, se lélek, beömlik az ABLAKON A beszéd. Ettől lukas az ég. Mint ítélet.
Bizarr rend az idő. Megtelsz vele és elsiklasz fölötte. Az égbolt van mögötte. Csak addig létezel, míg túl vagy az IDŐN. Koherencia (Kohinoor-gyémánt). A lét világmagyarázati formája a megszakítottság (fragmentált TITOK).
Cizellált bilincs (gyűrű). Nyakék-szerű eső (lánc). Kis mánia-gyűszűbe gyűjtöd a mézet. Szentesített normaszegés. Este élek! „Magával tesz jót a kegyes férfiú. S ön-testének okoz fájdalmat a kegyetlen.” (Példabeszédek 11. 17.) A természet nem a történelem része. Az elbeszélésen kívül helyezkedik el a kert. Még jó.
Vázlat
„… e küzdés maga”
Ha megtalállak,
nem nézek rád, hogy tovább
kereshesselek.
A megfelelő szerszám
Nem láthatod a
szépet. Szemed csak szól, hogy
lelked figyeljen.
A pillanat megragadása
Haikut írok.
Még nincs kész, de hamarost…
tessék… elkészült.
Ajándék
Azt gondolom egy
adott pillanatról, hogy egy
kapott pillanat.
Amikor kézbe veszem F. Á. kötetét
Csókolom, Isten!
Ákos lejöhetne most
játszani velem?
Áttekintés
Mind így jár, ki e
partra ér: a bölcsőben
sír, a sírban bölcs.
Ha nincs már anyád, sem apád,
csak szeretőt látsz, és nem hazát,
ha nyomják szíved pitvarát,
nosza, menj, győzd le a halált.
Szöllösy úrfi derékig kihajolt az ablakon, sűrűn szívta be a bécsi levegőt. Vártam, hogy öklendezni kezdjen, de mintha utolsó erőtartalékait arra pazarolta volna, hogy visszafogja magát, így inkább csak szellőzött, küzdött a rosszulléttel.
Úgy kell neki! Minek iszik, aki nem bírja! Ezer ilyet láttam már Pesten! Azt hiszik, mint inas, csak kabátokkal, kalapokkal, esernyőkkel foglalkozom, pedig fél fülem mindig ott volt az urak beszélgetésén. Kívülről tudom a menetét minden úri összejövetelnek: előbb a családi köszöntők (gyorsan le is szalad egy pohárkával), aztán rátérnek az üzletre (már a harmadik vagy negyedik kupicánál járnak), aztán következik a politika, a gazdaság, a külhoni helyzet, és ekkor, mintegy varázsütésre, a társaság elszabadul. Az fiúk hevesen gesztikulálnak, az idősek bizonytalan léptekkel róják köreiket a nagy házban, az aggok sírnak. Életre szóló barátságok köttetnek vagy mennek tönkre, vitáznak, énekelnek, kibékülnek. Kezet ráznak egymással, vállakat veregetnek, minden visszaáll a megszokott kerékvágásba.
Láttam már aranyifjakat, akik csak kóstolgatták az italt, épp csak elmaszatolták ajkukon. Forgatták ujjaik közt a poharat, próbáltak lépést tartani az apák és üzlettársak sebes gondolatával, de nem ütötték bele az orrukat semmi szócsatába, inkább csendben meghúzódva hallgattak és tanultak. Idővel megsejtettem, hogy ők engedelmes, de kevésbé talpraesett hajtásai a családnak, kiknek vállát súlyos teher nyomja: örökölniük kell, de örököst nemzeniük annál is hamarabb muszáj. Az öregek nem engedhetik, hogy ezek a mamlaszok gyengék maradjanak, elveszítsék a vagyont. Néha sajnáltam is az esetlen ökröket, olyan ügyetlenül színészkedtek. Túl hangosan nevettek, túl ostobán válaszoltak, valahányszor véleményüket kérdezték. Hálát adhatok az Úrnak, amiért engem annyi kurázsival és tehetséggel áldott meg, hogy saját szerepem mellett mások csapnivaló alakítását is könnyen felügyelhetem. Akárcsak most, ennek a ficsúrnak az esetében.
Szöllösy visszahúzta fejét az ablakból, majd imbolyogva tántorgott el a vetett ágyig, és próbálta kigombolni kétsoros zakóját, de esetlenségében a hamisan felvarrt gombokkal foglalatoskodott, és mérgében, amiért azok nem akarnak engedni, szétszakította az egész varrást. A gombok elpattantak, szétgurultak, ő pedig az ijedtségtől menten orra bukott. Olyan részeg volt, hogy a saját anyját sem ismerte volna fel, és még olyan suta, hogy nem lett volna nehéz fél kézzel legyőznöm, ha birokra kelünk.
Ebben a komikus jelenetben láttam meg az egész éjszaka hasztalan keresett lehetőséget. Hirtelen megszépült a szoba, élesebben égtek a lámpák. Egyre beljebb fészkelte magát belém a gondolat: most, még ma este kell megtennem.
Odamentem a nevetségesen vergődő ifjúhoz.
– Gyula! Gyulám! Hát mondtam, hogy sok lesz már a snapsz, de megint nem hallgattál az idősebbre! – szurkálódtam, tudván, hogy ez felpiszkálja majd az ifjabbik Szöllösyt.
– Haha! Az idősebre, mi? Alig néhány perccel lehetsz idősebb nálam, te… te Isten átka, mégis úgy papolsz, mint egy életunt mágnás bugris! Hát mire való az ital, ha nem arra, hogy felöntsünk a garatra? Vagy tán benned nem úgy jár-kel a szesz, mint levegő a tüdőben?
Az úrfi feltápászkodott, megkapaszkodott a bútor faragott ajtajában, és ismét a gombokkal babrált. Segítettem neki megszabadulni a zakótól, nyakkendőjét is kioldottam. Vállára tettem kezét, másikkal pedig lefejtettem a szekrényről Szöllösy görcsös ujjait.
– Az ital arra való, hogy fogyasztása közben mások nyelvét megeresszük, de sajátunkra úgy ügyeljünk, mintha csak tolvajok kotorásznának a zsebeinkben.
Tettem egy lépést előre, Szöllösy ügyetlenül leutánozta. Tettem még egyet, a félig rám nehezedő test pedig lassan követett. Jó lesz ez! Arra legalábbis mindenképp, hogy kivonszoljam az utcára, minél messzebb a háztól.
– Az ital csupán arra szolgál, hogy mások legbensőbb titkait kifürkésszük, megtudjuk gyengeségeiket, fájdalmaikat. Nem arra, hogy önmagunkat bolondítsuk meg vele! – prédikáltam neki tovább, de úgysem figyelt rám. Utólag belátom, hogy csak magamat nyugtatgattam. A szekrényből elővettem egy tiszta, halványszürke alapon fehér csíkos felöltőt, óvatosan ráadtam a karjait külön-külön átbújtatva, aztán az ajtó felé vezetgettem. Rohadt nehéz volt ez a félnótás!
– Hová terelsz engem Istukám, mint a marhát? Nem látod, hogy részeg vagyok? Aludnék már…
De én, Rónay-Beregszász István, ki országos cimborája ennek a baromnak, csak vezettem tovább, egyenesen a lépcsőforduló felé.
– Megint nem hallgatsz rám, pedig hányszor bizonyítottam már be, hogy illenék? – makacskodtam, hogy lépésre ösztökéljem. – Most megyünk, sétát teszünk az utcán, talán még a Duna zamatos, hajnali illatába is beleszippantunk, hogy emlékeztessen minket az otthonra. Hiszen ha a Duna közel, már Pest is közel!
Így okoskodtam neki, ámbár nem voltam biztos benne, hogy felfogja.
– De én nem akarok sétálni, nem akarok vizet szaglászni! Hát tényleg terelhető marhának nézel te engem? – förmedt rám.
A tekintete homályos volt. Kezét felemelte, hogy megtámaszkodjon, de lábai nehezen engedelmeskedtek.
– Már hogyan is néznélek marhának, Gyulám, ne sértegess! – mondtam, miközben lelkemben felkacagtam. – Azt teszem, amit eddig is, mióta barátságodat magaménak tudhatom: támogatlak.
No hiszen, gondoltam, hát persze, hogy azt teszem! Beilleszkedek a társaságba, kifigyelem az érdekkapcsolatokat, várok. Mire? Valamire. Lehetőségre, jelre, bármire. És most jött el az a valami, csak még egy kicsit kell kitartanom.
A lépcső aljában homály ült, csak az ajtó melletti oldalsó portásszoba tejüveg kockaablakából pislákolt még némi fény. Szöllösy nagyot horkantott, amikor beverte bal lábfejét a lépcső korlátjába, és nyögött, amikor a falnak támasztottam, hogy elmehessek a kalapjainkért. Váratlanul a fény megélénkült, és hálóruhájában Bordás csoszogott elő a fülkéjéből.
Az az átkozott kapus! A szemfüles disznaja, mindig csak a baj van vele!
Visszafelé tartottam a kalapokkal, ránéztem, és elővettem leghatározottabb mosolyomat.
– Mondja Bordás, maga sohasem alszik? – vakkantottam felé fenyegetően, de mozdulataimmal kedélyességet imitáltam.
– Hogyne aludnék, uram, amennyiben tiszta lelkiismerettel bújhatok ágyba, mert tudom, hogy már mindenki nyugovóra tért, és napi feladatomnak végére értem.
Átkozott kapus! Szemfüles, mint egy bagoly, és éber, mint egy kopó!
– Maga egy kincs lehet! – emeltem kalapot előtte szórakozottan. – Bárcsak nálam szolgálna!
Bordás a részegen dülöngélő Szöllösyre nézett, tekintetével méregette. Vizslatta felöltőjét, kalapját, bárgyú mosolyát, homályos tekintetét.
– Némileg későre jár már a sétához, uram! – jegyezte meg résnyire szűkült szemmel. Szöllösy csak bólogatott, majd a lépcső korlátjára támaszkodott, és fejét ingatta. Kénytelen voltam újra átvenni a szót, miközben a részeg grófot a kétszárnyú ajtó felé vonszoltam.
– Korán reggel van, Bordás, menjen csak ki, szagoljon bele a tavaszi hajnalba! Gyógyír ez minden esti dorbézolásra! A séta jót tesz az ereknek, a hűvös szellő az agynak!
Elbotorkáltunk mellette. Állt még egy néma pillanatig, majd úgy döntött, hogy nem helyezkedik szembe az urak szeszélyeivel, hiszen erre nevelték serdülőkorától fogva. Ha a gróf és barátja hajnalban kíván józanító sétát tenni, akkor neki kötelessége gondoskodni az óhajuk teljesüléséről. Már vette is volna sebtében a cipőjét és viseltes kabátját, de leintettem.
– Nem kell felöltöznie, Bordás, térjen nyugovóra, hiszen holnap az egész házat rendbe kell szedetnie a személyzettel. Reggelre, mire a kocsi előáll, meglátja, újjászületve hozom vissza a grófot! Olyan józan és éber lesz, mint aki nem ivott egyetlen kortyot se egész életében!
– De uram, kötelességem támogatni a grófot, és ebben az állapotban…
– Ne nyugtalankodjon, Bordás! A grófot nagyszerűen támogatom, hisz láthatja, hogy elbírok vele! Séta közben esetleg megvitatnánk néhány személyes ügyet is, amellyel igazán nem kellene terhelnie magát, csak untatná az urak szerelmi élete, higgye el…
– Révay kisasszonyt kisgyermek kora óta ismerem, kérem, adja át a grófnak őszinte gratulációmat – emelte meg sebtében fejébe nyomott kalapját, és egy pillanatra mintha eltűnt volna a gyanú mogorva ábrázatáról. Csakugyan szemrevaló kisasszony lehet a menyasszony, ha még ez a szőrös szívű, karvalyképű vénember is ilyen látványosan ellágyul tőle!
Elhatároztam, hogy amint visszatérek – mert bizony visszatérek –, magához is veszem az összes, szalaggal átkötött levelet Szöllösy asztalfiókjából, ahonnan nemrég a kisasszony portréját előhúzta, hogy eldicsekedjen vele. Serdülőkori kép volt, egy félszeg mosolyú gyereklány tekintett ki a mahagóni képkeretből. Vajon az évek mennyire lágyították meg azokat a komolynak tetsző vonásokat? Mennyire nyújtották meg a pufók arcot?
Végre kívül jutottunk az ajtón, ráfordultunk a keskeny utcára, és egyenesen a folyó felé haladtunk. Útközben a menyasszonyáról kérdezgettem Szöllösyt. Még többet akartam tudni róla, mielőtt az emlékezete menthetetlenül elveszne. Mielőtt elérnénk az új hidat.
A híd már majdnem elkészült, elődjéből, a Rudolf főherceg hídból csupán egy megerősített, és két oldalon meghosszabbított pillért hagytak meg. Hamarosan tovább építkeznek, amíg meg nem lesz a két új hídfő. Tudtam, hogy ilyen korán még nem lesznek sem munkások, sem építésvezetők a Reichsbrückén.
Szöllösyvel egészen a híd második ártéri nyílásáig mentünk, itt megtámasztottam a grófot, és körülnéztem; a reggeli, kéken derengő órában jártunk épp.
– István… Istukám, mondd csak… tán szemet vetettél a menyasszonyomra, hogy ennyit kérdezősködsz utána?
Láttam, hogy kezd magához térni, hiszen valóban józanítja a friss, harmatos levegő. Zavarni kezdte, hogy kutatok az emlékeiben.
– Kinek ne fájdulna bele a szíve ilyen szépségbe? – mosolyogtam, majd megadóan válla fölé emeltem mindkét kezem. – Ugyanakkor a barátság és tisztesség szent dolgok nekem, így nem lennék képes lecsapni más asszonyára, amint azt a Szentírás is elvárja.
Így magyarázkodtam, de ő csak morgott valamit, amit nem értettem.
Úgy tűnt, itt az idő. De hogyan csináljam? Egyszerűen csak lökjem bele a folyóba? Vagy fojtsam meg előtte? Pillanatig tétováznom kellett. Valóban megkedveltem kissé ezt a pökhendi alakot, és most, amikor itt lehetőség a cselekvésre, enyhe sajnálatot is éreztem iránta.
De nem, nem is sajnálat volt ez! Szántam a szerencsétlent, ahogy a vágásra szánt állatot is sajnálja az éhes kisgyermek.
Levettem a kabátomat, és a híd kőkorlátjára hajtottam.
– Te meg miért vetkőzöl? Hideg van a fürdőzéshez, te bolond! – nevetett fel őszintén, és a szívem csak még nehezebbé vált ettől a tréfától. Hiszen ez azt jelenti, hogy sokkal józanabb, mint amilyennek látszik!
– Kimelegedtem a sétában, elvégre téged is én vittelek! – lapogattam a vállát, mire ő egy nem várt mozdulattal szintén lekapta kabátját, és ölelésre tárta karjait.
Ilyen egyszerű lenne? Hát ennyi az egész? – gondoltam, miközben elfogadtam a karokat, és csilingelő nevetés közepette paskoltam meg a hátát. Kibuggyant a könnyem, és gyorsan elmorzsoltam az átkozott cseppeket, mielőtt felemeltem a fejem a válláról. Nem akartam belenézni a szemébe, mégis elkerülhetetlen. A tekintete azt súgta: Tedd meg. Tudom, miért vagyunk itt.
Erőt kellett venni magamon. Felidéztem minden egyes sérelmet, az összes keserű pillanatot gyerekkoromból. Amikor az urak gyerekei megkergettek az udvarház mögött, amikor az ablakok alatt éreztem a gőzölgő étel illatát, a húsok aromáját, de nem kaphattam belőle, amikor lopva próbáltam elfogni a kisasszonyok tekintetét, de ők levegőnek néztek, amikor… Ó, mennyi régi sérelem, mennyi keserűség! Nem, és nem! Én nem leszek többé sem szegény, sem éhes, sem Rónay-Beregszász! Mától Szöllösy István a nevem!
Felkorbácsolt dühöm úgy zúdult le, hogy még önmagamnak is nehezemre esett felidézni az eztán történteket. Mintha csalt volna a látásom, és felgyorsult volna a világ. Egyik pillanatról a másikra tűnt el mellőlem a gróf, és csak néhány perccel később vésődött be az emlékkép, hogyan fogtam át derekát, hogyan taszítottam meg az ingatag testet a lábammal, és amikor a gróf már a korláton hasalt, sokkosan a történéstől, reakcióképtelenül, egy utolsót taszítottam hátsó felén valami meglehetősen ügyetlen mozdulattal. Aztán egyetlen, mélyen buggyanó csobbanással a vízben termett a test, és nem bukkant fel többé.
Átszaladtam a híd másik felére, de nem láttam felbukkanó testet tovasodródni, és nem hallottam segélykérő kiáltozást, kapálózást sem. Olyan csendben és diszkréten halt meg, hogy engem, a gyilkosát is meglepett a tapintata.
Ennyi lenne hát egy emberélet? Ily könnyű elvenni, ily könnyű valakit meggyilkolni? Az egyik pillanatban még itt áll előttem, rám nevet, a másikban már csak emlékkép, visszhangzó kacagás, mi szertefoszlik a hajnali párával együtt?
Súlyos bánat ereszkedett ekkor a szívemre. Még hosszú percekig álltam a befejezetlen hídon, simogattam ujjaimmal a kabátokat, aztán mély sóhaj kíséretében sajátom a vízbe vetettem, az övét pedig magamra öltöttem. Felvettem a kalapot is, meggörnyesztettem a hátam, és elindultam. Az ég indigószínből lassan mélykékre, aztán világoskékre váltott, és amikor a házhoz értem, megjelentek az első narancssárga sugarak. A madarak fáradhatatlanul daloltak, az utca forgalma kezdett beindulni. Hol járdát sepertek, hol tejet vittek be, máshol pedig álmos házmesterek szorgoskodtak a kapualjak világításával.
Eszembe jutott Bordás. Vajon alszik már, vagy éberen ül, és várja haza a gazdáját? Gondolatban gyakoroltam a mozdulatot, ahogy a gróf megemeli kalapját, szinte láthatatlanul meghajol, és üdvözli a vele szembe jövő, rangos ismerősöket. Uram! Kisasszony! Örvendek a találkozásnak!
A kapuhoz értem. Csengetnem kellett, mert zárva volt még. Mélyen szemembe húztam a kalapot, enyhe részegséget imitáltam, és a karikás szemű, kialvatlan Bordás felé biccentve egyenesen megcéloztam a lépcsőt, rá se néztem.
– Gróf úr, hát a barátja?
Megfagyott bennem a vér, mozdulatlanná is merevedtem egy kósza pillanatra, majd visszazökkentem a szerepbe, és vállam felett hátrasandítottam.
– Amint kinyitnak a kávéházak, István megrohamozza őket. Él-hal a wiener melange-ért, úgyhogy búcsút vettünk egymástól – szünetet tartottam, felléptem két lépcsőfokot, majd ismét megszólaltam, a begyakorolt, bágyatag hangon. – A kocsi idejében előáll?
– Hogyne uram, a kocsis már felpakolta a csomagokat.
– Átöltözöm úti ruhába. Hamarosan indulok. – Ezzel otthagytam a kapust, és a gróf hálószobájába sietettem. Átöltöztem, előkerestem a fiókból a fényképet és az átkötött levélköteget. Személyes úti kofferomba tettem mind, hogy az úton alaposan tanulmányozhassam. Belenéztem a tükörbe. Megigazítottam a bajszom, kissé fazonra vágtam, aztán ismét kihúztam magam, és megszemléltem az alakot, aki visszanézett rám.
Már nem az a kis koszos, pesti gyerek voltam, nem is Rónay-Beregszász István, aki szörnyethalt egy balesetben, és még csak nem is tudnak róla. Már gróf Szöllösy Gyula voltam, Révay Zsuzsanna Mária kisasszony vőlegénye, és most hazatérek sokéves tanulmányaim végeztével. Itt hagyom ezt az átkozott várost, a bagolyszemű komornyikot, és nem jövök vissza többé.
Vár egy új, egy sokkal jobb élet az orgonaillatú Budapesten.
Az özönvíz tetőzése
Hogyan tovább? kérdeztem magamtól,
de nem hallottam a választ.
Süvített a szél,
habzott a tenger,
elvörösödött a hold,
a madarak megálltak a levegőben,
az emberek
farkasszemet néztek egymással.
No de merre?
No de hogyan?
No de mikor?
No de miért?
Kérdőjellé görnyedtem.
Az utcasarkon
tanácsokat osztogattak.
A tanácstalanok sorban álltak.
A tanácsok után adózni kell,
mondta az Adótanács.
Megadózta már e nép…
felhúzták a zászlót,
amelyikről nem lehetett tudni,
milyen színű és mit ábrázol,
de lengett, amíg a szél ki nem csavarta
nem tudni, kinek a kezéből.
No de, hogyan tovább?
A kérdés ott lebegett
a szmoggal teli levegőben.
A gépipari technikumban asztalosműhelyünk is volt. Itt sertepertéltünk havonta, kéthavonta egyszer. Az idős Fuszek bácsi barátságos tekintetétől kísérve ismerkedtünk faesztergapaddal, gyaluval, fűrészekkel, fúróval. Ez már igen, lelkesedtem, percek kérdése, hogy a fából hengert esztergáljunk. A gyalukés sem tizedmillimétereket hánt le a munkadarabból, mint a vas megmunkálásakor. Az ember hamar megláthatja szorgoskodása eredményét.
Olvastam valahol, hogy nagyságos fejedelmünk, II. Rákóczi Ferenc a rodostói száműzetésben faesztergálással múlatta az időt. Mekkora megtiszteltetés lenne a tekepályán az ő bábjait döntögetni!
Túl sokan voltunk egy-egy gépre. Fuszek bácsi ezért a várakozóknak külön feladatot adott. Negyedíves lapokat osztott szét, hogy rajzoljuk le a szerszámokat. Ez igazán nekem való munka!
Papírra vetettem a reszelő nyelének – rokonszenvesebb az efféle ráspoly, mint a vassal küszködő –, az egykezes, majd a kétkezes fűrészeknek, a fúrónak, a kalapácsnak a képét. Amikor mindezzel elkészültem, modellül választottam a sámlit, a hokedlit. Fuszek bácsi elismerően bólogatott, de az igazi örömöt nem ez szerezte meg nekem.
Egy napon az egyik első osztály tanulóival együtt szöszmötöltünk a műhelyben. Nekik is szerszámokat kellett rajzolniuk. Edit, a szőke, rövid hajú, de azért nem filmcsillag szépségű lány hosszasan nézte a „műveimet”.
– Te, figyuzz! – fordította kék szemét az én zöldesbarna szemem felé. – Megcsinálnád helyettem az enyimét?
Hevesebben dobogó szívvel, enyhén remegő kézzel kanyarítgattam az új lapon a ceruzát. Gyakorlottabb fiúk megkérdezték volna: mit adsz érte? Simogatást? Puszit? Csókot? Nekem ilyesmi eszembe sem jutott.
Lovagi szolgálat ez is. Nem kell a lába elé raknom a szaracén szultán fejét, nem kell fölmutatnom előtte a tornán porba sújtott fekete vitéz sisaktaréját, nem kell a gonosz varázsló őrizte fáról elhoznom neki az aranyalmát. Csak rajzolnom kell, pontosan, mutatósan, a satírozást sem szabad elhagynom.
Ahogy elkészültem, szép, szabályos műszaki írással a lap aljára körmöltem… nem, nem a saját nevemet, hanem azt, hogy Böde Edit I. cé. Karcsú nyakú, majd lejjebb enyhén domborodó, hasasodó reszelőnyelet rajzoltam neki.
Egy pillanatra fölmerült bennem, hogy az esztergapad képével ajándékozom meg, de azonnal rájöttem: Fuszek bácsi nem hinné el, hogy ez a lány munkája.
Editnek szemlátomást tetszett a művem, azaz hogy az aláírás tanúsága szerint az ő alkotása. Köszönöm, mondta halkan, és puszit nyomott a bal orcámra. Ekkor már a jobb arcom is vöröslött. Észrevette-e vagy sem, de mintha hirtelen elhatározással tenné, megpuszilta a jobbot is.
A következő napok szüneteiben több ízben is elsétáltam az I. cé ajtaja előtt. Néha megláttam, de valakivel – fiúval! – beszélgetett éppen.
Gyakran eltöprengtem, miért éppen tőlem kért szívességet. Nem lehet, hogy csak azért, mert az én rajzaim voltak a legélethűbbek? A szerelem, mint hírlik, forrást fakaszt a lélekből, a tizenöt éveséből éppúgy, mint a kilencvenöt éveséből.
És ez a forrás: a líra. Tavasz idején bővebben buzog. Így történhetett meg, hogy április közepén a szakrajz óra mérhetetlen unalmában nyolc soros költeményt róttam a matek füzetem utolsó oldalára.
„Ki voltál nékem? Ismerősöm,
ballonkabátos szőke lány,
akihez jól esett szegődnöm,
ha rám vicsorgott a magány.
Ki voltál nékem? Tudja isten.
Útitárs őszi esteken.
Kis cinkostárs egy diákcsínyben,
mit úgy hívtunk, hogy szerelem.”
A lapot még aznap délben kitéptem, mert hogy F. Magdolna, a szépséggel gyéren megáldott vénkisasszony tanárnő a tanulószobán bele szokott sandítani a füzeteinkbe. Újra leírtam a verset egy kockás papírra, és zsebre vágtam.
A lírai műalkotásból csak annyi volt igaz, hogy „ismerősöm”, meg hogy „szőke lány”. A „ballonkabátos” csak azért volt, hogy kijöjjön a szótagszám.
A keresztrímes, jambikus nyolc sorral, azt hiszem, kiírtam magamból a szerelmet. Ha ugyan az volt. De hát miért ne lett volna az?
A hagyományos visegrádi iskolakiránduláson Edit úgy ment el mellettem a fedélzeten, mint a tengerész az ismeretlen, névtelen sziget mellett. Vagyis hogy nem ismert meg, és a nevemet sem tudta. Ennyit a szerelmi líra és a valóság viszonyáról.
(textriver)
Invokáció: Hozsánna néked, hókarú Erosz,
Ölelésedtől jóra fordul e rossz
Nyolcvan felett a szex…
Ez jó cím, ez alatt bármi eladható
és kötözködő vitáktól sem kell tartani,
csak temetésen ne olvasd fel, oda úgy illene,
mint röpkeszárnyú szmokinghoz tarka ing.
Nyolcvan felett a szex…
Mondom, ez a cím remek,
ez alatt bármit lehet,
komolytalan vagy szívszakajtó,
ahogy tárul a hetedik ajtó,
tulajdonképpen minden mehet.
Nyolcvan felett a szex…
Kitűnő cím egy mai versnek,
idézik majd, akik nem találják nyersnek,
vakító villám bárányfelhők közül,
ócska pátosz, fauni fogócska,
kacagó puttók az ágyam körül.
Nyolcvanból az első húsz volt
bilincslerázó hajnali villámlás fénye,
a második húsz volt
a végső okok szafárija és a végső céloké,
a harmadik húsz volt
a mindenség vállalása, a beismeréseké.
A negyedik húsz?
Nyolcvan felett a szex
delej, drog, mákony,
rászokás és vulkános vágyak,
szenvedélyek, oltár és istenkáromlás,
pogányság bűnkolostora, tántorgó flagellánsok,
csillagrúgó táltosok, Attila ostora,
jaj, csókollak, Attila, befejezéshez a rímedért,
hidd el, nem sekély,
négyszer húszesztendőnyit
élni segítő e kéj.
A szex nyolcvan felett
riasztó szirénaszó helyett
szelíd-szolíd harangkondulás,
de lux sportkupéra napfénytető,
fülledt hazugságokra késztető.
Nyolcvan felett a szex
kalitkából kikerült rabmadár,
idomítóra vagy macskára vár.
Nyolcvan felett a szex
még nem megunt, csak megszokott csoda,
miért a fél karod már nem adnád oda.
Nyolcvan felett a szex
nem párálló teagőz és ánizsos keksz,
hanem, akár a költészet maga!
Nem vízesés, de áradó folyam,
mint második ősrobbanás, olyan,
aritmiás metronóm, és vízesés, katarakta,
oda, lába közé csélcsap Kata rakta,
bergamottos dióolaj és nullafaktoros naptej,
dongó darázs és mézszirup,
mágnesszalag és multi pick up,
afrozodiákum, vákuum, mobile perpetuum,
feketén füstölgő rekortán,
néha Európa- vagy világrekord tán.
Meggyvörösre koptatott ében,
pezsgőtabletta ikrásodó mézben.
Nyolcvan felett a szex?
Nem biológia, nem kémia,
nem zörgő csontzene,
nem cuppogó háj,
nyolcvan felett a szex
inkább esztétika,
gyöngédség, rokokó báj.
Nyolcvan felett a szex…
mindenkit érdekel,
akinek múzsájából nem csak a térde kell,
akit a szellemi kaland vonz,
nem a testi vágy,
de azért jó, ha kéznél van
egy vetett ágy, régi nóta, amit
önfeledten mormolok:
tomboljanak a hormonok!
Nyolcvan felett a szex
hóban lépdelő pávává tesz,
árnyával suhanó sassá,
büszkén ziháló túlkorossá,
kit nem aláz a láz.
(coda)
A nyolcvan feletti szexről, ami, már tudják,
nem harmatos almavermutos hétvégi hakni,
kéretlen tanácsként, végül egyetlen szót,
egy régies, mágikus varázserővel bírót,
egy graciőz és szeriőz, de felette
illedelmest, hadd mondjak ki:
Nyolcvan felett is, rendületlen,
szorgosan gyakni, hölgyeim, uraim,
gyakni, gyakni, gyakni!
Pedig nélkülünk üresen vacog a terasz,
nem halványodik a pirkadó ég alja,
nélkülünk némán unatkoznak a tányérok,
sápadtan ásítoznak a cirádás fülű csészék,
nem csörren össze kés a villával egy sem,
csusszanó szél csiszolja a tétlen kanalakat,
barnultan pattan a rozsda, kivirágzik a drótkerítésen.
Fogynak, apadnak a vágyak, csak a csend vonz,
futtunkban is indázva ragaszkodunk a rajtvonalhoz,
nem Rubik-kocka perdül, ósdi, kegyetlen ördöglakat.
Hiába nyomja a lengő serpenyőt a gravitáció,
szellőben bénán lapul a szorgos oxigén,
minden második szám párjára lel a végtelen sorban,
de nélkülünk nem ikrásodik tovább csuporban a méz.
Telik-múlik az idő, hol lomhán, hol sebesebben,
nélkülünk így sem, úgy sem tud naptárba kerülni,
s nem gyűrődik ráncba a meghűlt ágytakaró sem,
akár a tapasztókemence, fullasztó a levegő itt benn.
Szabadság, függetlenség? Kitől, mitől?
Nélkülünk céltalan a világ, trópusokra hólapát!
Odakint megáll a hulló levél, a hópihe a levegőben.
Hogy legyen ezután, hová is rejtsük el álmainkat?
Gondold meg, kérlek, de ne sokat töprengj, kedvesem,
félő, kifutunk az időből, legfeljebb öt-tíz év még kábé,
szárnyas ifjúságunk dicsfénye egymásba elmentve,
sminkelő bohócnak mosolyogni ideje sincs, meg kedve sem,
de igyekezz, hisz hallod, tréfál(koz)va úgy mondják itt
az amúgy tényleg türelmes ápolók: lefőtt nekünk már a kávé.
Ha ül, ha áll
Ha hűl, ha lál
Én már csak napról napra élek
És csak a félelemtől félek
Nem lett a kábszer jó komám
Maradtam hithű narkomán
Piruló pirulák kicsi karja
Boldogságos álmom kicsikarja
Megváltozott az illatom: öregszagom lett
Ez ám a remek rím pár: öregszag – omlett
S a nótás kedvem is odalett
Budi vár rám itt nem toilette
Nem kopog be a szomszédasszony
Hogy nagy hirtelen félrebasszon
Hol a tiszta szeretet nem trend
S csak tájékoztató a menetrend
Már nem akarok senkit megölelni
Elég lesz elheverni mint egy alufelni
S ha elémterem néha valami ami tessék
Az is csak kérészéltű tökéletesség
Készülhetnek rólam bármilyen jó mémek
Látod már csak halni jár belém a lélek
Szívem helyén a kő kemény
Ez is csak egy vers, nem ………
adieu gracioso
Mi lenne kellemesebb, mint a régi,
jól kikönyökölt kockás flaneling?
Talán hozzá a kopottra mosott farmer,
és ezekbe öltözve vidoran kimondani
a reggeli fényözönben ázó ajtófélfának dőlve:
Csodás éjszaka volt, kedves!
Én már elmúltam nyolcvan,
te, szép kicsi lányka, okos vagy, kezes is,
de még nem elég romlott. Menj hát,
nevem, s mobilszámom töröld ki szívedből…
Növénytanulmány
Az éjszakás nővér azt mondta, az ilyeneket kint kellene hagyni a folyosón, dögöljenek meg ott, nehogy már a tiszta ágyat szarják össze, ha maguk alá csinálnak, főleg ne az én műszakom alatt.
Az öregurat végül az ajtó melletti ágyba fektették, csontsovány volt, s mindenféle csövek lógtak ki a karjából. Az egyik szeme alatt feketés lila folt éktelenkedett, s ott, ahol a könyék hajlatban beszúrták a branült, véraláfutásos volt a bőre.
Az ápolónő durva mozdulatokkal igazította meg az öreg feje alatt a párnát. Ahogy az ágy mellett oldalazott, véletlenül hozzáért az ágyról lecsüngő, vizelettel teli tasakhoz. A kurva anyját, sziszegte a fogai alatt, miért nem döglik meg az ilyen?
Nem kapott választ. A szobában csönd volt. A folyosón egy ócska neonlámpa készült kiégni éppen, pattogó hangot adott ki, ahogyan pislákolt a koszos mennyezeten. A kinti ablakok alatt fehérre mázolt székek álltak. A lábuk már rozsdásodott és a támláikról kezdett lekopni a festék. Az éjszakás nővér leült, elővette a telefonját, és elmerült a villódzó képernyőben.
Az öregúr egyenletesen szuszogott az ágyában. Meg se mozdult. Úgy feküdt, ahogyan a két markos férfi meg a nővér betette az ágyba. A takaró félig lecsúszott a mellkasáról, le egészen a derekáig. Az egyenletes szuszogás perceken belül átváltott tompa horkolásba. Az éjszakás egyszer csak bekiáltott a szobába: – Nem tudsz kussolni? Hogy az Isten… – Majd fölállt, az ajtóhoz lépett, és behajtotta. Lehetett hallani a lépteit, ahogy elsétál a folyosó túlsó felén található nővérpult felé.
Az öregúr zavartalanul horkolt tovább. Lassan lélegzett, megfontoltan, ráérősen, pont úgy, mint akinek igenis számít minden egyes levegővétel. A szoba ablakán bevilágított a hold. A mennyezetre rávetült a szomszéd utca akácosainak ágvillái. Úgy hajladoztak ott fent, mint lassan táncoló, vékony ujjacskák. A folyosóról behallatszott a pislákoló neonpattogás.
Háromágyas szoba volt, kellemesen tágas. Két ágy feküdt az ajtó mellett, egy pedig a penészes zuhanyzóhelyiség szomszédságában, a szoba túlsó felén, az erkélyre nyíló, hatalmas üvegajtónál. Kint a balkonon növényeket tartottak csorbaszélű cserepekben. Valaha rózsák lehettek, de a szárcsonkok alig emlékeztettek korábbi önmagukra. Föld se volt igazán a tövek körül, kifújhatta az őszi szél, ami a hegyek felől érkezik éjszakánként halk süvítéssel.
Az öregúr, Szabó bácsi, sztrókot kapott mialatt a délutáni rangadót nézte. A lánya talált rá, órákkal később, már sötétedés után. Hiába hívta az apját, nem vette fel a telefont, ő meg aggódni kezdett, mi van, ha valami baj történt. A férjével együtt törték rá az ajtót. Szabó bácsi ott feküdt a nappali közepén, mozdulatlanul, tág szemekkel. Légzése szakadozó volt, az arcán valami torz vigyor terült el. A meccset már régen lefújták, a hazai csapat a hosszabbítás alatt fordította meg a rendes játékidőben megszenvedett 1-1-es döntetlent. Az öregúr már nem láthatta, hogy a csapatkapitány, aki balbekket játszik, de néha jobb szélről íveli fel középre a labdát, miképpen emeli magasba a kék-piros szalagokkal ékesített trófeát. Amikor lánya és veje belépett a nappaliba, a tévében már a koraesti kvízműsor alacsonyan kvalifikált játékosai próbáltak szerencsét pármillió forintért. Azonnal hívták a mentőket, akik hangos szirénázás közepette negyed óra alatt meg is érkeztek. Szabó bácsi gyér pulzusát ki tudták tapogatni, így azonnal hordágyra fektették, és a pesti forgalomban araszolva átszállították a budai klinika sürgősségi osztályára, – ahol megfelelő ellátást követően –, stabil állapotban elhelyezték a 112-es kórterem „A” jelzésű ágyában. Lányát és vejét megnyugtatták. Még időben érkeztek a helyszínre, s az azonnali orvosi beavatkozásnak köszönhetően az „alattomosan sarkunkban settenkedő” tragédiát sikerült elkerülni. A hétvége miatt a holnapi napon reggel csak az ügyeletes orvos „vet egy pillantást az édesapjára, egyébiránt kiváló szakember a doktor úr; a hétfőt mindenféleképpen meg kell várni, de ne aggódjon, jó kezekben lesz, különös tekintettel a magas életkorára.” Úgy döntöttek, éjszakára nem maradnak bent, hely sincs, ahol kényelmesen lepihenhetnének. Majd reggel nyolc, félkilenc magasságában, ha Isten is úgy akarja, bejönnek látogatóba.
Az éjszakás nővért bízták meg a katéter fölhelyezésével. Rutinmozdulatokkal dolgozott, gépiesen, akár egy futószalag mellett robotoló munkás, aki azért görnyed hajnaltól napestig éhbérért, hogy eltarthassa a családját. Hamar végzett, a világért sem akart több időt pazarolni az öregúrra, mint amennyi szükséges. Az ilyen szerencsétlenekkel az a baj, mondta mindig, hogy fogalmuk sincs, mekkora hálával tartoznak nekünk. Az hiszik, az ágytálak magukat mossák el, a húgyos lepedő meg valami csoda folytán lesz újra és újra patyolatfehér.
Szabó bácsi nem tudhatta, hogy az éjszakás nővér reménytelenül szerelmes a nála hat évvel fiatalabb rezidenssrácba, aki kedden és csütörtökön van itt ezen az osztályon, a hét többi napján egy másik kórházban teljesít szolgálatot. Az öregúr azt sem tudhatta, hogy ez a vonzalom egyoldalú. Pontosabban: ki nem mondott, be nem vallott szeszély. Az ápolónő mindenki elől titkolta az érzéseit, s csak a szemfülesek láthatták egy-egy odavetett pillantásból, hogy ez mégiscsak több puszta szimpátiánál. Attól félt, visszautasítják, és erről is csak akkor mert beszélni, amikor hajnaltájt végleg elcsendesedett az épület, megszűnt minden nesz, a folyosó falai pedig elnyelhették suttogott szavait. A mély altatásban levők bizonyultak a legjobb hallgatóságnak. Soha nem szóltak közbe, nem fedték meg, nem bírálták. Ő pedig lassan beszélt. Egyedül az idősebbeket hagyta ki. Nekik nem volt hajlandó semmit se mondani. Azoknak már úgy is mindegy.
Gyermekkorában színésznő szeretett volna lenni, arról álmodozott, hogy meghódítja a világot jelentő deszkákat. Szorgalmasan járt szavalóversenyekre, a gimnáziumban még az amatőr társulat is megtűrte játékát, viszont hamarosan kicsapták az iskolából súlyos fegyelmi vétségek elkövetése miatt, ez be is került a személyi anyagába, így közel-távol nem akadt gimnázium, amely hajlandó lett volna tanulói közé fölvenni. A szülei kétségbeesetten próbáltak helyet találni a számára, végül rábukkantak egy egészségügyi szakközépiskolára, ahová azonnal fölvették, hiszen fejkvótára ment a játék, nem volt mese, az igazgatóságot hidegen hagyta a hozott anyag minősége. Ápolónő lett, nagy nehezen el is tudott helyezkedni, és szívből gyűlölte a munkáját.
Szabó bácsinak csak a lánya jött be reggel. Melinda férjét, annak ellenére, hogy szabadnapos volt, behívták az irodába, mert összeomlott a számítógépes rendszer, és nélküle megáll az élet odabent, szóval nem volt sok választása, a kávé után kocsiba ült, s elrobogott otthonról. Melinda kénytelen volt felbuszozni a kórházba, de majdnem eltévesztette a megállót. Ha nem figyelmezteti egy idősebb asszony, továbbmegy a busszal, s akkor pedig várhat negyedórát a másik irányból érkező járatra, vagy gyalogol a reggeli hűvösben.
Az öregúr a vizitre sem ébredt fel, ezért túl sok figyelmet nem fordítottak rá. Annyiban maradtak, hogy az infúziót folytatni kell, jövő héten pedig agyi CT, „A Széplaki doktor úr megcsinálja, s kiderül, milyen mértékű károsodást szenvedett el az édesapja.” Ezt az ügyeletben levő orvos mondta, Melinda meg nem igazán érette, miért alszik még az apja, szerinte ez rossz előjele valami súlyosan közeledőnek. „Nyugodjon meg, nem lesz semmi baj. Szabó úr a legjobb ellátásban részesül, erről kezeskedünk. Amint fölébred, megtesszük a szükséges lépéseket. Türelemmel kell lennünk. Ez most egy ilyen időszak.”
Melinda leült az apja mellé az ágyra, miután elköszönt az orvostól. Nézte az öregúr arcát, a szeme alatti foltokat, az állán kiserkent hófehér borostát. Hirtelenjében nagyon kicsinek tűnt az apja. Mint egy gyermek, akit összenyom a paplan súlya. Alig lehetett hallani a lélegzését. Mióta megözvegyült, elfogyott belőle az élet. Melinda fölállt, odament a csaphoz, az egyik polcról elvett egy érintetlen poharat, vizet eresztett, majd megitta. Jól esett a víz. A második pohárral lassabban végzett, volt ideje a tükörben megnézi magát. Egész végig, míg vissza nem ült az apja mellé, beszélt. Halkan, kimérten. Cseppet sem zavarta, hogy nincs egyedül. Olybá tűnt, mintha fel se fogná, kórházban van látogatási idő alatt, s bármikor bejöhet a szobába bárki. A korkülönbséggel kezdte, és azzal, hogy egy időben szégyellte magát, amiért kései gyermek lett. Az iskolában gúnyolták is érte. „Amikor értem jöttél, az ősz hajad miatt azt hitték, a nagyapám vagy, én meg nem mertem senkinek sem elmondani az igazat, a tanárok persze tudták, a többiek előtt viszont helyeslőn bólogattam, igen, ő a nagypapám, én meg az unokája, és nagyon szeretjük egymást.” Arról is beszélt, hadarva-dagova, Tiborral most nem találják a közös hangot. „Szeretne gyereket, viszont undorodom, amikor megérint. Hónapok óta azt érzem, ég a bőröm, ahogyan megcsókol, és ha le is fekszünk egymással, magamban azon könyörgök, élvezzen el minél hamarabb. Pontosan tudja, nem szeretem a számba venni, mégis hajthatatlan, és azt hiszi, csak megjátszom az öklendezést, amikor lenyelem. Képtelenség erről beszélni. Soha nem hallgat meg, folyton csak rohan, egyik lába itt, a másik ott, és ha előhozakodom a témával, elüti valami viccel. Jobb lenne külön lenni pár napot. Valahogyan csak kikeveredünk ebből a gödörből.” Melinda elhallgatott. Visszaült az apja mellé, megfogta a kezét. Két-három perc is eltelt, mire megmozdult. Fölállt, megigazította nyakán a sálat, és kilépett a folyosóra. Ott szembetalálkozott az ügyeletes orvossal, még egyszer megköszönte a fáradozásait, majd elköszönt a délutáni látogatás ígéretében.
Szabó bácsi két órával később halt meg. Egy ismeretlen lány takarta be az öregurat fehér lepedővel. A gyűrött szövet alatt ki lehetett venni a beesett arc és szemgödör körvonalait.
haláloddal lezáruló tenyérnyi térben
pár álmot ültettél ~ kihajtanak ~ ahol
adókobzók között rinyálsz ma térden
kínvallott város ez, panel-pokol,
kiszórják nulla holmidat
a ház elé… ki itt lakik, biz’ meglakol,
pedig az ördög még nem is hivat,
a bámész csődület eloszlott…
„tisztes szegénység”? pór-divat,
csak csőcseléke koszlott…
a többiek se istenek, magaslesen
~ szakadt a sezlonod? ~ piszkálnak orrot
e lim-lomokra lesve éhesen
~ ily’ sánta sámlikon toporgott! ~
nem jutsz az égbe sohasem
néha elhiszem: valami lecsapódik
mint régi télen a pára
előszobánk ablakára
s egyetlenegy másodpercre tán nem hódít
az épp akkor és ott kortárs imperátor:
egy parányit megpihen és
addig lopva van menekvés
a másmilyenbe ebből az ilyen mából
s mint gyermeki vasárnapok konyhagőze
a fényesre kent falakon
– megül a tespedt nyugalom
olyan ízzel ahogy még nagymama főzte
mert néha hiszem: valami lecsapódik
mi nem kell hogy magyarázza
csak mondja ki: nincs hiába
ha egy villanásra megint jó most jó itt
aztán a következő lecsapódásig
ha megint drága az ingyen
nincs a van – semmi a minden:
kitart ami kitarthat – míg el nem vásik
Molnár Imre fotóművész emlékére
amikor majd az idő a mán túllép
s a jelenné lett jövőből előnéz
néhány elsárgult réges-régi fénykép
míg újat készít az új fotóművész
mesél akkor a vénséges fóti kút
az őszi lombok beszínezte rőt ér
a vadvirágok szegte tavaszi út
templom orma s a kolozsvári főtér
elmúlást tagad majd és kicsúfol a
Kreml tetején a hagymakupola –
ha előtárulkozik az öröklét
amint a hajdan exponáló kezet
megőrzi minden elfakult öreg kép
s a kontúrt kapó halvány emlékezet
(Képaláírás II.)
onnan indultunk – a nyomok elárulják
idáig jutva hogy értünk át mindenen
ha elakadsz felel merre van a tovább
s kérdezni se kell hogy elmondja merre nem
A Mezei és vele szomszédos utcákon naponta elsétált egy kopasz öregember. Mellette vörös szőrű, széles állkapcsú kutya lihegett. Ahogy jöttek, úgy el is tűntek valamelyik utcában. Szokványos látvány, nemde, szinte hozzátartozik a város képéhez, mint a villanyoszlop vagy a polgármesteri hivatal. Budapest utcáin meg másutt is gyakran látni effélét, anélkül, hogy bárki felháborodna emiatt. Régebben, mert manapság… Nos, manapság egyre többen pipásak az ebekre, akiket gazdájukkal együtt a pokolba kívánnak. Élén a médiával, persze civilizáltabb stílusban: Kóbor kutyák a nagykörúton. Kutyaürülék, kiborított kukák, megmart gyerekek. Kik felelősek utcáink tisztaságáért? – virítanak az újságok fejsorai, teszik fel napjaink egyik legégetőbb kérdését. A lakosok egy része a kormány, másik része a polgármester ellen agitál: A miniszterelnök mondjon le! Válasszunk új polgármestert, emberek! Egészséges, tiszta várost akarunk!
Dicséretes, ugye? A higiénia, esztétikum kérdése végre napirendre került. Még néhány interpelláció, törvény, és senkinek sem kell félnie a kóbor kutyáktól, graffititól, szeméthegyektől. A zöldövezetekből kiirtják a parlagfüvet, naponként söprik az utcákat, és a csatornázásnak hála búcsút mondhatunk a bűzös derítőknek. Ezek után állítsa még valaki, hogy csak mi, magyarok lógunk ki az EU-ból.
Az öregember mindebből nem sokat érzékelt, miután soha sem nézett híradót, és – helyes, helytelen –, még újságot sem vett a kezébe.
– De hát miért, Frici, miért? – értetlenkedett hitvese, a hegyes állú Helga. – Azelőtt minden filmet, híradót megnéztél, érdekelt a lottó, az időjárás. Most meg csak üldögélsz, csak meditálsz, legjobb esetben a kutyáddal csatangolsz.
– És? Baj? Ő legalább egyszerű, mondhatnám: idegnyugtató, míg a filmek, híradók… Erőszak, horror, háborúk. Időjárás? Katrina, cunami, szökőár. Politika? Harc a húsos fazékért. Áremelkedések itt, áremelkedések ott, ma bezárnak egy boltot, postát, iskolát, holnap egy kórházat. Kösz, de nem kérek belőlük! Már akkor inkább a Fifivel tekergek.
– Hát… Nem tudom – bizonytalanodott el a ház úrnője. – Lehet, hogy neked van igazad. Azért vigyázz azzal a kutyával! Igaz, hogy kezes, jóindulatú négylábú, de ezt csak mi ketten tudjuk, ugyebár. Nézd meg az állkapcsát, azokat a félelmetes fogakat! Javaslom, tartsd végig pórázon, valahányszor kimentek sétálni.
– Látom, megint reklamáltak Fifi miatt.
– Igenis, reklamáltak.
– Miért? Megharapott valakit?
– Egyelőre nem, de ha továbbra is szabadon sétálhat, előbb-utóbb ezt is megteszi.
– Szerintem nem, de hogy megnyugodj, többé nem engedem szabadon.
– Akkor jó, de még ennél is jobb lenne, ha beérnétek az udvarral. Elég tágas, nem? Nyargalásszon csak birtokon belül és kész.
Az öreg felfortyant.
– De oda vagy ezért a kutyáért! Kíváncsi vagyok, neked hogy esne, ha valaki életed végéig házi őrizetben tartana?
– Én én vagyok, ő meg csak egy kutya, és a kutyák sorsa az…
– Hogy bezárják, láncra verjék, megverjék! – kapta fel a vizet, valahányszor belekötöttek Fifibe. – Helga, Helga legalább te értenél meg bennünket. Tudod, mit mondott II. János Pál pápa ezzel kapcsolatban?
– Nem. Mit mondott?
– Az állatoknak lelkük van.
– Lelkük? – pislogott az öregasszony. – Innen már csak egy lépés, hogy azt higgyed valamelyik ősöd született újjá a kutyádban.
– Á, mit értesz te a kutyákhoz! – robogott ki ingerülten Kis Frici, s csak azért is sétált egyet a környéken.
– Hé, tata, nincs szájkosár a vérebén! – kötött belé azonnal egy fülklipszes tinédzser.
– Az iskoláját az anyjuknak! Még csak te hiányoztál a menüből! – dörmögte Kis Frici.
– Mit karattyol?
– Semmit! Tiszteltetem az őseid.
A fülklipszes arcára fenyegető árny suhant, de közelebb lépni már nemigen merészelt.
– Zacskó és lapát nélkül tilos a kutyasétáltatás – méltatlankodott két utcával arrébb egy platinaszőke hölgyemény. – Pfuj, micsoda bestia! Nem pitbull ez véletlenül, atyafi?
– De jó szeme van, kezit csókolom! Nyilván azt is látja, hogy én ki vagyok.
– Nem, kicsoda?
– Az Egyesült Államok elnöke.
– Brávó! Így kell ezekkel elbánni! – tapsolta meg egy másik pápaszemes úrinő. – Éljenek a kutyák! Jogot a gazdiknak!
– Nono, lejjebb az agyarakkal, naccsága! Kivel akar maga elbánni?
Az öregember lassan, észrevétlenül elslisszolt.
– Mi van öreg, kitiltottak a városból? – csodálkozott rá otthon a felesége.
Kis Frici keserűen legyintett, s attól kezdve kizárólag a város szélén kóricált. Ott akadt bőven hely, fű, bokor. Úgy száz méterre fehérlett ugyan néhány aprócska vályogház, de oda csak nem dugja az orrát ez az intelligens négylábú.
– Jó hely, mi? Parancsolj, nyargald ki magadat! – akasztotta ki a láncot a nyakából. – De aztán vissza gyere ám!
Egy ideig háboríthatatlanul kószáltak a „gyepsoron”, amíg a kutya egy tikkadt nyár végén be nem tévedt a dzsumbujba.
– Vissza! Vissza!
Nem értette, illetve dehogynem, csak esze ágában sem volt szót fogadni az öregnek. Meg is járta csakhamar, mert a kutyáktól, az emberekig mindenki rátámadt.
– Kinyírlak! Állj meg, te bestia! – szaladt utána legelöl egy nagy hasú telepes.
– Gyorsan! Gyorsan! Kerítsétek be, mert eliszkol! – célozta meg egy kővel a mellette loholó üldöző.
A kutya több sebből vérezve sántikált a gazdihoz. A többi eb egyelőre tisztes távolból ugatta.
– Itt a gazdi, emberek! – rikkantotta el magát a nagyhasú.
Az üldözők körbefogták a kutyát és Kis Fricit.
– De hát mi történt? Elárulná végre valaki?
– Elkapta a tyúkomat! – mekegett egy ezüstfogú mitugrász.
– Ráijesztett a gyerekre! – tódította basszus hangon egy apuka.
– Sajnálom. Ennyi vigaszdíj elég lesz? – engesztelte ki az öreg néhány bankjeggyel.
– És én? – hadonászott az ezüstfogú. – Fizesse ki a tyúkom, vagy kihívom a zsarukat – húzta elő maréktelefonját a zsebéből.
– Jézus Mária! – csapta össze kezeit otthon az öregasszony. – Mit tettek ezzel a szegény párával?
A férfi elmesélte, hol s mint jártak.
– Na, mit mondtam! Csoda, hogy nem tángáltak el téged is. Máskor, ha jót akarsz, ne hagyd itthon sem a tasakot, sem a lapátot. Ami pedig a külvárost illeti, felejtsd el, hogy egyáltalán létezik.
– Hallottad? – cirógatta meg a sebeit nyalogató házőrzőt. – Belváros: nuku, külváros: felejtsd el! Hogy ezek után hova mehetnénk, azt elmagyarázza nekünk a ház úrnője.
– Már elmagyaráztam: sehova. De hát te tudod.
Kis Frici ezután sokáig ki sem tette a lábát hazulról. Sem egyedül, sem Fifivel, ehelyett reggeltől estig fúrt-faragott, barkácsolt, és fütyült a világra.
– Sétálnál, mi? – kérdezte meg olykor a kutyáját.
Szegény Fifi bánatosan kullogott az óljába, mintha tudta volna, hogy kérdés ide, sajnálat oda, úgysem mennek sehova. Szép, ablakkal és billenő ajtóval ellátott háza volt, ahova azonban csak télen vagy bújában szokott bemászni.
– Egye fene, sétáljunk, nehogy búskomorságba essél itt miattam! – adta be derekát egy nap a jó öreg.
A kutya szeme megvillant, és hol a kapuhoz, hol a gazdájához viharzott.
– Látod? – hívta ki a konyhából feleségét Kis Frici. – Szerinted így viselkedik egy lélek nélküli teremtmény?
– Várjatok! – hatódott meg Helga asszony, besietett a kamrába és kihozta Fifi nyakláncát, hozzá lapátot, tasakot meg az oltási bizonyítványt. – Aztán ebédre itthon legyetek!
– Lassabban, pajti, lassabban! – figyelmeztette a kutyát Kis Frici. –Tudom, hogy örülsz, de ha így folytatod, utoljára hoztalak magammal.
A kutya rá se hederített, és azután is úgy húzta, rángatta, hogy az öreg alig bírta követni. És ezen nem segített sem jó, sem rossz szó, de még a sógor szöges nyakörve sem. Teltek a napok, hónapok. Egy alkalommal aztán kisurrant a kapun, és elcsavargott otthonról.
– Estig visszajön, hűséges kutya ez – reménykedett Kis Frici.
És csakugyan! Alig múlt el pár óra, Fifi nyakában egy láncdarabbal bekérezkedett az öreghez.
– Valaki befogta ezzel az izével – vizsgálta meg a láncot az öregasszony.
– Be, és jócskán meg is ijedt, úgy tűnik – cirógatta meg a gazdája. – Na, a lényeg az, hogy itt vagy, és tanultál a leckéből.
Hogy tanult-e vagy sem, kérdés, viszont tény, hogy még kétszer elkapták. Utoljára egy teljes hétig oda volt. Aztán ismét felbukkant bevert szemmel, félholtan.
– Fura! – hümmögött Helga asszony. – Vajon mit esznek ezen a korcs házőrzőn!
– Eladják, kiképzik…
– Mire?
– Csak úgy, passzióból. Esetleg viadalokra. Erős kutya ez, meg csinos is. Engem inkább az lep meg, hogy mind a háromszor visszajött.
– Mert hűséges. Szereti a gazdáit – ismerte el meghatódva most már az asszony is, s attól kezdve két gazdája volt Fifinek.
Egyszer megbetegedett a kis kedvenc. Alig evett, hányt, s szemmel láthatólag legyengült.
– Baj van, öreg! Valami nem stimmel ezzel a Fifivel – állapította meg a nő növekvő aggodalommal. – Nem kellene állatorvoshoz vinni?
– De bizony kellene – hagyta jóvá Kis Frici, azért várt még egy napot, hátha magától rendbe jön.
A kutya kedvetlenül feküdt az árnyékban. Már semmi sem érdekelte, néha ivott egy-két kortyot, de már a kekszet, kedvenc csemegéjét sem ette meg.
– Te, ezt a Fifit megmérgezték! – ijesztett az öregre ekkor a felesége.
– Attól tartok, igazad van, bár még egy szomszéd sem panaszkodott rá mostanáig. Olyan szelíd, csöndes teremtés! Mindegy, egy szó, mint száz, most már csakugyan elvisszük az orvoshoz.
– Egyszerű gyomorrontás. Túl sokat evett, nem kell vele törődni – szemrevételezte Fifit a langaléta állatorvos.
– Ezt nevezem rutinnak! Se vizelet-, se vér-, se váladékvizsgálat, csak ránéz, és máris tudja, mi baja – jegyezte meg otthon ironikusan az öregúr; hirtelen elsápadt, és a homlokára csapott.
– Helga, köpj szembe, én… Úristen, megmérgeztem Fifikét!
– Én meg a dalai lámát.
– Ez halálkomoly, ne tréfálj! Volt a kamrában egy doboz patkányméreg, emlékszel?
– Igen, és?
– Nemrég találtam benne egy kis pockot. Még élt, bár biztosan evett már a méregből. Fifi viszont a pocokból, vagyis evett volna, ha nem veszem ki a szájából.
– De kivetted, ezért nem éppen világos, mi itt a probléma.
– Hogyhogy mi? Az egérre rátapadt a méregpor, és ha ezt Fifi lenyalta…
– Hűha, és te ezt csak most mondod?
– Valahogy mindig kiment a fejemből. Pedig már két hete készülök elmesélni, mi történt.
– Két hete? – könnyebbült meg Helga asszony. – Akkor túlélte, mert már rég ki kellett volna múlnia.
Erre a gazdi is fellélegzett némiképp.
– Bárcsak igazad lenne! Na, sétálunk? – kérdezte Fifitől.
Az meg sem moccant. Azelőtt, mint az őrült rohant a kapuhoz, s onnan vissza az öreghez. Most semmi, mit több, leült, és csüggedt tekintettel bámult valahova a semmibe.
– Szegény Fifi! – szánakozott az öregasszony. – Teljesen legyengült. Hova vinnéd ilyen betegen?
Kis Frici nem hallgatott rá, kiballagtak. Alkonyodott. A kutya lassan kullogott az öregember oldalán. Nem nézett ő már sem jobbra, sem balra, csak ment gépiesen, fásultan. Az apó szívébe markolt a szomorúság. Még soha sem látta ilyennek ezt az erős, életvidám állatot.
– Jól van, ne erőltessük! Ha nincs kedved sétálni, menjünk szépen haza, pajtikám.
Helga asszony finom vacsorával fogadta. De a kutya bele sem szagolt az ételbe. Az öregember és öregasszony gondterhelten tért nyugovóra.
– Megnézem, hogy érzi magát a Fifike – kászálódott fel hajnalban Kis Frici, és rossz sejtelmektől gyötörve lesett ki az ablakon.
A kutya kinyújtott lábbal feküdt az ól felé fordulva.
– Fifi! – kocogtatta meg az ablaküveget, s látván, hogy megmozdul, megnyugodva totyogott előbb a vécére, később az udvarra.
A kutya eltűnt az ól elöl. Akkor a teraszon van – sietett oda az öregember, és csak most rémült meg igazán. A házaspár kedvence a teraszon vonaglott. Felemelte a lábát. Visszahullt, szeme kidülledt, és a szájából zöldes lé csordogált.
– Helga! Helga! – szaladt ekkor az asszonyhoz. – Gyere ki gyorsan, haldoklik a kis Fifi!
Mire visszajöttek, a kutya éppen akkor ejtette fejét a betonra, még nyögött egyet-kettőt, azzal örökre elaludt. Az öregember szeméből kigördült egy könnycsepp.
– Hát ez meghalt – rendült meg az asszony. – Megyek, telefonálok, szállítsák el a hulláját.
– Nem kell. Itt akarom eltemetni. Hátul a kertben, ahonnan annyiszor kikergettük a… barátom.
Megásták a gödröt, és belehelyezték a tetemet. Alig hantolták el, megdördült az ég, és eleredt az eső.
– Köszönöm az együttérzésed! – rebegte az öregember az ég felé fordulva. – Csupán egyet nem értek. Te adtad, te vetted vissza. Rendben van! De akkor miért sírsz te is, jó Atyám?
most csak leírom ami eszembe jut,
nézem ahogy a kerítésen a rózsa fut,
s az ablakra gyöngyszürke szálakat szőve,
monoton kopog a tél hideg esője.
amúgy köszönöm megvagyok,
bár a szemem nem úgy ragyog mint rég,
s az ég is oly ólmos fagyott,
azt súgja holnap meghalok.
pedig óriás tüzek égnek bennem,
melytől még a tavasz is megretten,
hogy őrült szívemből ecsetet csinálok,
és vele vörösre festek minden hóvirágot.
belőlük majd egy maréknyi hajnalt szedek,
az sem baj, ha véres leszek,
mert lebírom mosni, csak a sebeket soha,
mik rám tapadnak mint fára a moha.
de ezek nélkül nem lettem volna az aki,
amit szavakkal nem lehet elmondani,
ezért leírom ami eszembe jut,
a kerítésen a rózsa fut,
az eső az ablakon lassan átvált hóra,
holnap elindulok dühösen rászakítva az eget a mindenhatóra.
Stratégiai vázlat
lehettem volna költő esetleg próféta,
a szavak mestere így vagy úgy,
tanító, kinek kezében csikorog a kréta,
néha lágy szemű, néha szigorúbb.
lehettem volna fenyő a hegyoldalban,
mely száz éve szeretkezik a széllel,
de meghalhatnék fejsze dalban,
– csak halkan madaram –
bár acélszárnyad már bekentem gyanta vérrel.
lehettem volna vitorla,
csattogó hófehér vászon,
alatta rumgőzös matróz tivornya,
ha föld bukkan elő a látóhatáron.
lehettem volna az égen felhő,
esőmmel végig verve a tájat,
nem tudtam, hogy rossz lesz az ember mikor felnő,
és anyámnak ez mennyire fájhat.
maradok inkább gyermek,
aminek születtem ötvennyolc éve,
tik-tak, az időm vén herceg,
én meg Isten szép szívű tévedése.
Növénytanulmány
Özvegy Laufner Gusztávné szokásától eltérően későn ért haza. Még elidőzött a csarnokban – elbámészkodott a kofák közt. Milyen élet van itt – gondolta –, szinte fájó ez a zaj, igaz, az otthon némasága sokkal dübörgőbb, az bántja csak igazán a süketségre ítélt füleket. Végigment az utcán a vértől csöpögő szatyorral, melyben a csirkefej olvadozott a korai melegben. Hagyta, hogy blúzába kapjon a Duna felől igyekvő szél – majd megállt egy pillanatra –, állát az égre szegezve mozdulatlan maradt percekig –, mint aki szoborrá akar lenni, apró mosoly jelent meg szája szegletében, és hosszú léptekkel elindult a Mester utca felé. Otthon kipakolta a körmöt, fület és a kocsonyának való zselatint. Rágyújtott. A munkásnők rossz szokásához híven, tenyere felé fordította a cigarettát – mint aki szégyelli gyengeségét, de már olyan régen űzte e káros szenvedélyt, hogy az idejét ő maga sem tudta. Holnap vasárnap – mélázott el egy pillanatra. Vasárnap – az maga a semmi –, a nyugalom. Akkor nem történik semmi… semmi… semmi… Csak kósza járókelők grasszálnak az úton. Egy-egy gyerek visítozik – mert a napsütés kedvet teremt hozzá. Máskülönben… semmi… Kocsonyát főzni… ebben a melegben? – kérdezte tulajdon magától, s felnevetett. Nagy hülye vagy te, özvegy Laufner Gusztávné! De kell… kell a változás. Az nem lehet, hogy mindig minden ugyanúgy van. Mert ugye az ember felkel, többnyire utána ürítkezik, megmosdik… kávé… cigaretta… aztán újabb kávé… még egy cigaretta… És folytatja tovább a mindennapokat. Eszik, hogy dolgozhasson, dolgozik, hogy ehessen.
Egész megsajnálta magát. Merev tekintettel nézte a kályhacsövet s rajta a pókot, mely a stelázsi felé igyekezett. Ez is… hova megy? Rágyújtott. A füstöt a pók felé fújta, mely rezzenéstelenül állt – s nézték egymást.
Rusnya egy jószág vagy hallod-e? Igaz… most már én is. Nem tudsz két lábra állni… most már én sem sokáig. S ahogy nézte azt a szerencsétlen szürkésfekete valamit, azt vette észre, hogy a pók elmosolyodott. Na, nem az a kellemes, jóindulatú mosoly volt ez… Nem. A pók gúnyosan húzta el a száját, mint aki – többet ér.
Özvegy Laufner Gusztávné dühbe gurult. Még ilyet, hogy egy jöttment kis szarházi őt kinevesse! Őt, aki a két fiát a hazának áldozta, és valami ismeretlen szél görgeti a hantot a sírjuk fölött! Őt, aki becsülettel szolgált egy helyen – negyven év kemény munkája állt a háta mögött! Őt, aki eltemette az urát, s bár enni is alig volt mit, Laufner Gusztáv mégis diókoporsóban érkezett a túlvilágra! És ez a szemét! Ez kineveti? Miben vagy különb nálam? Hálókat szövögetsz? Én is tudok kötni! Legyeket ölsz? Hármat lecsapok egy csapásra! Himbálózol egy… nem…, azt nem tudok. A tenyerem nem engedi már a szorítást.
Elgondolkodott. A csirkefejet, mit csak úgy hazacipelt, mert megtetszett neki, s mert élvezte, hogy mindenki a csorgó vért nézte az úton, s persze ezáltal őt is… Szóval, a csirkefejeket betette a frizsiderbe. Mellé a körmöt, a fület. A kocsonyának való zselatint az asztal sarkára tolta, s egy kötelet vett elő. Fellépett a sámlira, onnan az asztalra, a kötelet áthurkolta a lámpán, majd a nyakába akasztotta. Most már én is tudok himbálózni – sziszegte gúnyosan. S mikor az asztalt ellökte a lábával a pókra meredt – s farkasszemet néztek.
Groteszk fejek
Arcomra szürke kencét mázolok,
Szemem lefogja hűs uborka-érme,
Két kezem imádságosan összetéve:
A szépség házioltárán áldozok.
Elmém ürességtől kongjon,
Mint templomok hétköznap délután,
Minden arcvonás ernyedjen el bután,
Szívemben érzelem ne zsongjon.
Arcom legyen egyiptomi vászon,
Torkom legyen carrarai márvány,
Segítsen méz, aloé, uborka, kátrány –
Időtlen ifjúsághoz szól fohászom.
Bár dermedt a szenvedély, fásult az ideg,
Az agy jó rossz gondolatra egyaránt tunya:
Ne szálljon rám a magány alkonya,
Ne öleljen csontokat kocogtató hideg.
Mindaz, mi most enyém, kié lesz majd, kié?
A szépség, ha elhagy, magamban mit érek?
Csak pár esztendő haladékot kérek –
Segítsen citrom, uborka, méz, aloé.
„S ha közérdekű tetteim összevetik,
adósságot nem summáz a mérleg;
az is örökre javam marad, hogy nem el-,
hanem kiidegenítve élek…”
(Földeák János)
Meztelen vagyok csak a ruha rajtam
hej csak egy garbó csak egy kockás zakó rajtam
alatta fehérnemű inkább szürke sokszor mosott
farmernadrág rajtam sosem mosott
rámhányt levelek rajtam kezed rajtam
pelenka hamvveder minden
amit magamon hagytam
meztelen vagyok
bohócsipka fejemen elrepedt szemüvegem
esztelen vagyok csak megyek föl le
zajt csapok miközben
a lábammal matatok
istentelen zajt csapok ahogy a szám
folyvást mozog
rozoga minden körúti padok
ülök fekszem újsággal takarózom egészen jól vagyok
ágyékomon trópusi háború híre
fejemen apróhirdetés-koszorú
nem is szomorú megírták rólam s minek is tagadjam
fiatal vagyok csak a csacskaságokon jár az eszem
lányok után futkosok mint a bolond megtehetem
tágas világos épület az enyém szeretett drága egyetemem
szinte harapni lehet a
Levegőt!
semmi gond
bús bomba barna dalnokon
csak olvasok csak olvasódom
sodor magával a
zajló-haragvó Duma
amerre megyek amerre úszom
kattogó nevetés harangszó
inkább csilingelés
holnap randevú
′az meg
pont egy fizikusba szerelmes szerencse kevés
én pont nem vagyok fizikus
de határozottan lefelé vonz valami
kölcsönösek a súrlódások
íme végül mégis
az anyag megmarad lásd kedvedért fizikus is vagyok búsfejű
felhúzhatós csillogó érdekes
| neked ha kell de szólj azért elégedetten |
kérés nélkül vagy szemeddel méregess |
Ön ki e légi törvényt tartja
s ezer mozdulata hajtja
mélybe
bukfencezve
önmagát kergeti
tudhatja csak
milyen a loccsanás
a végén – ezért szereti
hát csinálja napra nap
ezer halál
egyszer majd
rajtakapja
börtönőre s tette
fejére száll
aki gyilkos
aki apa
aki papja
tilos tanoknak
aki fertőző beteg
aki rabja
szomorú daloknak
levettetik
a föld megremeg
letaszíttatnak
a pondrók kik a férgeket
nevettetik
kiröpülnek
a magamutogató
madárgyilkosok
a költők
a ritmus a végére
szétesik
félelmükben
elrágják láncaikat
neonhajú nőcskék
mi mára tettre készen
új utakat nyitunk
koponyákból és
vörös farkasok
fehér véréből
betont keverünk
teljes sötétségben
egyetlen zseblámpa fényénél
elolvassuk
az utolsó mondatot
a könyvben
s tanácsainak megfelelően
egyesülünk magunkkal
2003
A hanyagul mázolt gömb-búra – körkörösen futó, hol vastagabb, hol vékonyabb, hol hosszabb, hol rövidebb – kék festékcsíkjaival és a negyven wattos villanykörte közöttük kiszökő halvány fénye olyan volt, mint valami túlvilági, sugárzó, izzó kék rózsa. A sötétséget kék, sugárzó rózsaszirmok derengése és halvány fénypászmák színezték. Az ablak függönye meg-meglibbent, a kórteremajtót be-bebillentette a gyenge huzat: egymáshoz koppant a tok és a szár. Függöny és ajtó: egymást soha el nem érő pár tangója.
Aztán az ajtó becsukódott. Halkan, olyan halkan, ahogyan csak betörő tud ajtót csukni. A tangó abbamaradt: az éjszakai égő kéklő rózsája, az ajtó és függöny dermedten figyelt – minden más mélyen aludt.
A keskeny kézfej apránként vált le a kilincsről. A talp és láb lassan emelkedett, majd kicsit odébb ereszkedett. A törzs, fej egyenes maradt haladtában, a kéz ökölbe markolva félt. A fej nem fordult se jobbra, se balra: a tekintet fogva tartotta a félhomályban bújó prédát. Az örök-sóvár gyomor a bordák alatt diónyira zsugorodva, szárazra szikkadtan, csomóba rándulva lapult. Kemény göbe görcsösen kapaszkodott a megnyúlt nyelőcsőbe, folyamatosan szaggatva a mellkast, állkapcsot. Tenni kellett ez ellen az állandó fájdalom ellen…
Az éjjeliszekrényt elérve a tolvaj körülnézett; minden mozdulatlan volt: ez a mozdulatlanság szuszogott, horkolt. Örült a halk neszeknek: tettestársai – elfedik a rozsdás fiókzajt, a nyikorgó szekrényajtó riasztását, a zacskó zörgését.
A kéz lomhán, de megállíthatatlanul nyúlt a zsákmány felé. A test remegett: nagy volt benne a vágy, majd’ szétfeszítette… Szívesebben engedett volna: repedjen szét a bőre, robbanjon elő a vérengző vadász!, de nem tehette – nagy volt a tét… A kis csomagot a nadrágba betűrt pizsama nyakánál pottyantotta be, ahogyan sorban a többi, elemelhető szerzeményt. Így járt ágytól-ágyig, szekrénytől-szekrényig. A sovány testen lötyögő felső kitelt, mire visszaért saját ágyához.
Délután szunyókált egyet – készült az éjszakára. Kizárta füléből a mellette fekvő öreg összefüggéstelen mormolását, szobatársai beszélgetését, a látogatók duruzsolását. Nem vett tudomást az ételek látványáról, illatukról, pedig azok sürgető türelmetlenséggel noszogatták: nehéz volt leküzdenie önmagát, az éhségét. Nem sok tartotta vissza, hogy ne rohanja le az éjjeliszekrényeken pöffeszkedő, átlátszó dobozokba zárt süteményeket, szaftban úszó sülteket, piros zsírkarikákkal koronázott pörkölteket, nem törődve senkivel és semmivel. Nem sok tartotta vissza, hogy ne tépje le a doboztetőket, szaggassa szét az ételt burkoló szalvétákat és tömje pattanásig feszülő pofazacskója mögé, majd tuszkolja le egyben az egészet, fantasztikusra táguló nyelőcsövén keresztül le, egészen le, vékony falú, aprócska gyomrába, hogy egyszer az életben végre jóllakhasson – hogy csitíthassa azt a tépő, maró sajgást a belsejében, ami az őrületbe kergeti…
Az esti gyógyszert is sikerült elsumákolni – minden tökéletesen elő volt készítve. Már csak várni kellett. Rostokolni türelmesen, szelíden, mint a keselyű, hogy az idő jóllakva arrébb álljon, és ő lakmározhasson a maradékon.
Mint aknász, bomba hatástalanításakor, úgy bontotta a takaróra sorakoztatott ételeket. Lágyan hullottak a földre a szalvéták. Megadóan pattantak le a doboztetők. Halkan surrogtak a tépett alufólia csíkok. A lakoma tálalva volt.
Az éjszakai égő kéklő rózsája, az ajtó és a függöny sóváran figyelt.
A tolvaj enni kezdett. Nem válogatott és nem szortírozott. Habzsoltában nem érdekelte mit mivel eszik: édes, sós, savanyú, omlós, kemény, rágós – egyrement. Az számított, hogy haraphasson, rághasson, nyelhessen – folyamatosan, szünet nélkül. Hogy csurig legyen a gyomrába vezető izomból, idegből, érből, porcból álló rendszer. Hogy végtelenül üres, régóta üres, örökéhes gyomra megteljen. Bármennyire sietett, időnként mégis meg kellett pihennie: a szokatlan munkától, megerőltetéstől olykor megtorpant, fulladtra, bénára hökkent a nyelőcsöve, gyomra.
Az éjszakai égő kéklő rózsája kíváncsian felfénylett, megvilágítva az ágyon ülő embert: a kopasz fejen csillant az izzadtság, a fül fejhez kushadt, cimpái reszkettek, a szemek sötét ürege – feneketlen kút –, az orrlyukak kerekre feszültek, a szájszéle nincs ajkak emberfelettire tágultak – félő volt, szétreped a szájzúg –, az állkapcsok sarkai minden összezáruláskor keményen, határozottan, megállíthatatlanul türemkedtek elő a bőr alól – nagy falatokat kellett gyorsan bezabálni. Erős harapásokkal falt; a nyak minden nyeléskor hihetetlen hosszúra nyúlt, izmai szorítva segítették az étel útját; a mellkas aprókat mozdulva járt fel-le, fel-le – nem volt idő mélyebb levegőt venni; a lábak vibráltak – csak ezek adhatták meg magukat a rettegésnek – a test többi része evett, zabált, habzsolt.
Harapott, rágott, nyelt a fej. A nyak. A törzs. A kezek. Féltek a lábak.
Az egész ember egyetlen harapás, rágás, nyelés, reszketés volt. Nem hallatszott más, csak csendes pattanások, surranások, összecsikorduló fogak megkínzott sikkantása; körülötte a mozdulatlanság szuszogott, horkolt.
Az ajtó és függöny, mint tapintatos bajtárs, nem zavart: rezzenéstelenül állt őrt.
A tolvaj nem vette észre, amikor nyílt az ajtó. Csak harapott, rágott, nyelt. Nem létezett más a világon, csak az étel, a gyönyör és ő. A nővér szeme hamar szokta a kéklő félhomályt. Nem mozdult, nem szólt, csak nézte a tolvajt. Aztán halkan, ahogyan csak egy nővér tudja a kórteremajtót nyitni-csukni, behúzta maga mögött.
Az éjszakai égő kéklő rózsája, az ajtó és függöny cinkosan sütötte le szemeit: rögtön virrad, aludni kell, hiszen bármikor nyílhat az ajtó, és betoppanhat a szél, táncra kényszerítve őket.
Tanulmány
A hegy fölött a fény lecsöppent a tájra.
Arany lett a nyírfa egy levele, ága,
törzse, majd lassacskán minden porcikája:
ez a hajnal alkímiája!
Földet érve kúszott fűszálról fűszálra,
mezőről mezőre, bogárról bogárra:
ez a hajnal alkímiája!
Víztükrök villantak fel aranyra válva,
szétfutó szálakat szőtt a vakvilágba,
falakon csorgott le, befolyt a szobákba,
alvó tetemekre, szívre, szemre, szájra:
ez a hajnal alkímiája!
Elmázolt napkorong vetít a földre
óbarokk glóriát,
s az önnön fényében tetszelgő várost
szonetté költi át.
Máskor kendőzetlenül tűz a tájra
s mint pék a kenyeret,
egyformán aranybarnára süt szántót,
folyót, utcát, teret.
Néha nem látszik, mégis dereng az ég
és minden látható;
magát egészen a színeknek adja,
mint mondatnak a szó.
Szelíd szigorral ölel át a lomb.
Belefúrom arcomat a zöldbe,
gyanú és félsz pereg a földre
s mint a pára csapódik le a gond.
Szelíd szigorral ölel át a lomb.
Hervadt hangszálamon rigó zenél.
Derűsen penget egy régi dalt,
tán egy madárét, mely már kihalt
s csupán elfelejtett regékben él.
Hervadt hangszálamon rigó zenél.
Szélcsendben vitorláz a pillanat.
Jó volna mindig itt maradni,
megkövült kérgeim lerakni,
hogy megint áttűzzön rajtam a nap.
Szélcsendben vitorláz a pillanat.
Felnéztél már hosszan az áprilisi kékbe,
reggel, mikor a földkéreg még csöndesebb?
Feltűnt, hogy az ég csak áttetsző fátyol,
s mögötte tényleg ott a menny?
Ha látod az aranyat, mit ikonfestők láttak,
nézz körül itt lent a sűrűségben is.
Vakard le a dolgok rájuk tapadt héját.
(Pillants a magasba, s rögtön menni fog.)
Fedezd fel, hogy nincsen két külön világ,
innen és túl, fent és lent!
Minden lehet menny, még az ember is,
bár tagadja és ellenáll…
A terembe belengett a koraesti béke,
de utálat és félelem fanyar keveréke,
a zsivajgó reggel maradéka,
mint leszakadt, megsárgult tapéta,
ott lógott még a falakon.
Inkább a nyitott ablakon
át nézem az eget,
a fákat, a hegyet,
s várom, hogy múljon,
a csendbe fúljon
ez a nap
s én szabad
legyek.
Megyek
haza.
Komótosan fésüli ki
hosszú hínárját a patak,
tükrére hideg veríték,
hársak holt árnyéka szakad.
Partjára dús csalán vigyáz
s rovarok rezgő serege,
fásult zöld felszíne alatt
húzódik meg behúnyt ege.
Nyitott szemem lomha lángja
ha ellobban vize felett,
mélye mára titok marad
nyitott szemem titka helyett.
1.
Rám nehezedett az ég szeplőtlen kékje,
kipréselt belőlem súlyos könnyeket.
Könnyebb lettem ettől s akkor vettem észre,
sárga pillangó száll néma éneket.
Nem hallgatta senki, az ég csupán meg én
s a kövér szélcsend mely fölöttem kotlott.
Szavak tojásából kibújt e költemény,
s még úgy lucskosan tova csetlett-botlott.
2.
Rózsákról álmodtam, a mellemen nyíltak,
helyük még nem hűlt ki ébredés után;
áttetsző illatuk elnyelte a szobát.
Hajnal szőke szárnya verdesett sután.
3.
Monoton madárdal szeleteli fel a délutánt,
mégis egyben marad.
De a metszésekből, mint fenyőtörzsből a gyanta,
ragadós kedv fakad.
4.
Két elfonnyadt partja közt
duzzadt folyó hömpölyög,
hajlott hátú hídon át
unott kölyök lődörög.
Sirályröptű délelőtt
gúnyolódva felkacag,
a kölyök az égre néz,
kék szemében nincs harag.
Belegyalogolok tömör illatokba,
sápadt, téli testem fülledt zöldbe mártom.
Szétszórt százszorszépek, ők a rokonaim,
felpattanó szemek szunnyadó mezőkön.
Holt fatörzseken a zuzmó felragyog,
madarak ráncolják össze a tavat,
a parti fűz sárga-vörös lángra kap,
szinte tavasz van már, szinte jól vagyok.
Tanulmány
Az erdők messze voltak, soha nem látták a tengert, de minden este elküldték üzenetüket a széllel. A tenger megborzongott az üzenettől, és megborzongtak a hosszú törzsű pineák is, melyek a barátai voltak, és a dombtetőről hajók után kutattak a messzeségben.
Megborzongott ő is a leszállni készülő alkonyat hűvösségétől, és a mozdulat fölébresztette. Nyújtózkodott, átfordult a másik oldalára, azután lassan felült, és értetlen-csodálkozóan körülnézett. Első pillantása a tengerre esett, amely fölött már vörös volt a napkorong, csak azután fordult hátra.
Nem szóltam neki, szerettem volna, ha tovább tart ez a félig öntudatlan ébredés.
– Sokat aludtam?
– Csak néhány percet.
– Miért nem ébresztettél föl?
– Figyeltem, milyen vagy, amikor alszol.
– Milyen vagyok?
– Mint egy… kis macska. Ez akkor jutott eszembe, amikor ébredeztél.
– Mit csináltál, amíg aludtam?
– Néztem a tengert.
A hullámok gerincén fehér tajték jelent meg, mint a hegyek csúcsán a hó.
A karomra tette a kezét.
– Nézd a napot!
Vörösen izzott, fele már a vízbe merült. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy mindent elborító fehér gőzfelhő tör elő, és az izzó korong lassan elfeketedik.
Mozdulatlanul néztük. Mi voltunk a vörös napkorong, a hullámok szabályos loccsanása, a sós ízű szél, és a lehűlt homok bársonyossága. De felriasztott a dideregtető szél, melynek útjából hajlongva próbáltak kitérni a pineák.
Két karját összekulcsolta a mellén.
– Menjünk.
Előreszaladt néhány lépést, ő ért ki először a néptelen országútra. Már félhomály volt.
– Nálatok gyakran esik a hó?
– Igen.
– Én még csak kétszer láttam havat. Öt éve esett nálunk is, de rögtön elolvadt, és tavaly, amikor fölmentünk a családdal a hegyekbe. Ott igazi hó volt, síelni is próbáltam, de majdnem eltört a lábam. Három napig bicegtem utána.
Hirtelen száz meg száz lámpa vöröses fénye villant föl előttünk és a hátunk mögött, végig a parton. Messziről, a móló mögül motorzúgás hallatszott, és halászbárkák kanyarodtak az öböl vizére. Lámpáik a parti fényeknél erősebben világítottak, a hullámverés miatt bizonytalanul bukdácsoltak egymás nyomában. A motorok zaja egy darabig erősödött, azután a bárkák a nyílt tenger felé fordultak, fényük elhalványult, zúgásuk halkabb lett.
– Hallod? – mondta hirtelen. – Énekelnek.
– Nem hallom.
– De igen. Figyeld! Egy dallam.
Dúdolni kezdett, tekintetével a bárkák fényeit követte, amíg olyan messzire nem értek, hogy már nem tudta megkülönböztetni őket a csillagoktól.
Az özönvíz lecsendesülése
Egykor a Hold púderdobozával
szépítkeztél,
rozsdamentes bőrödön
kerestem az anyajegyek GPS-jeleit,
de csak szemed villogott,
lekísértem harisnyádat
lábad aljáig,
bugyid útelágazását
rejtvénynek adtuk az éjszakának…
míg gombjaid lehallgató poloskái
kihallgatták a kezemet,
mikor imádkoztam,
kezem-nyergére ráült a kezed…
Csak a fehér fal,
rajta a csendablak,
csak az üres buszmegálló,
ahol hajléktalanok matatnak,
csak a kint és a bent
lélegzetvételnyi különbsége,
neved érré válik…
a fába belevésve.
Az eső cérnaszálaival összevarrjuk
az eget és a földet,
hogy ne kelljen megfelezni a csöndet,
hogy aminek kell,
végül is összeérjen,
a virágtól a kaptárig
utazunk egy méhen,
az esőszálak: vékony kígyók,
a pásztorok: kígyóbűvölők,
a fázó este, a tábortűz mellett ücsörög.
Először benyitni a kertkapun úgy, hogy édesanyám nem siet elénk…
– Drágám – ölelt meg a feleségem. – Nagyon szeretlek.
A kicsiny, vadszőlőbe öltözött terméskő ház előtt megtorpantam a rózsapergolában. A lepergő, száraz levelek helyett a kacéran kicsattanni kész, hatalmas bordó bimbók és a régi nyarak tűntek elém:
– Negyven évvel ezelőtt egy nyári szünetben az édesanyám négy ágacskát szúrt le a kertben. „Ássál a helyükön fél méter mély és ötven centi átmérőjű gödröket” – kérte. Nem örültem túlságosan, mert aznap Rejtő Az ellopott cirkálóját akartam kiolvasni. Sietve fogtam hát a munkába, az első ásónyomig még csak boldogultam, de lejjebb, a kiszáradt, agyagos talajt sokhelyütt csákányoznom kellett. Az üres gödrök sárgán tátongó szája holdkráterekre emlékeztetett. Másnap azonban megérkeztek a Paul Scarlet Climber futórózsa-tövek.
– Akkor ezt Margaret Mitchell Scarletjéről nevezték el.
– Szerintem inkább Paul Scarletről, aki 1876-ban nemesítette őket. Az Elfújta a szél, ha jól tudom, 1939-ben jelent meg.
– Persze, Paul.
Gyorsan elültettem a töveket, befejezhetem a könyvet. „Itt lesz a pergola” – mutatta édesanyám. Rejtő kötetei, mint a mákony, ejtik rabságba a kamasz lelket. Ám amikor el akartam vonulni a Megkerült cirkálóval, a lécszerkezet összeállítását kaptam feladatul. „De nekem arról fogalmam sincsen” – kerestem a kifogást. „Tessék, a kertészeti könyv, ebből megtanulod. Szerintem sokkal egyszerűbb, mint a kémiai reakcióegyenletek.” Ez célzás volt arra, hogy kémiából megbuktam. „De e néhány tő nem lesz elegendő ahhoz, hogy befussa ezt a lugast.”„Pontosan elég lesz – az is benne áll a kötetben –, nem győzöd majd visszavágni.” Még hogy én? Kiderült, hogy a tartórudakat be is kell betonozni, majd a lécek lefestése következik – kétszer impregnálóval, háromszor pedig lazúrral, hogy elviseljék az időjárás viszontagságait és a növényi karok ölelését. (Egy-egy kenés között persze akkora szünetet tartottam, hogy kivégezhettem a Piszkos Fred közbelépet is.) Végül olyan szépek lettek az ujjam alatt felnövekedett rózsák, hogy öröm lett velük foglalkozni.
– Drágám, nem kínoz itt túlságosan a sok emlék?
Éjjel álmomban egy kicsi, törékeny férfialakot láttam, amint üvegházában szorgoskodik.
– Be kell, vigyem a dracénát – szóltam nem sokkal később a feleségemhez, mielőtt elindultam a kertbe.
– Micsodát?
– Tudod, azok a hosszúkás levelű növények a kőedényekben, a rózsalugas mellett.
– Amelyben csupa Scarlet liheg.
– Pontosan. A fagyot nem bírja, de hűvös helyen átteleltethető. Azért majd oda kell figyelnem a hőmérsékletre, lehet, hogy egyszer-egyszer be is fűtök. Sőt, biztos. Az a háznak is jót tesz.
– Most a ledőlt támfal visszarakása, most a rózsatövek felkupacolása, most a kert felásása. Ásni a huszonegyedik században…
– Elismerem, egy kicsit lassabban haladok, mint ahogy terveztem, de igen sok a tennivaló.
– Talán még boldog is lennék, ha csak feleannyit foglalkoznál velem, mint az anyád kertjével.
– Az anyám kertjével? De hiszen az a mi kertünk.
– Igen? Akkor adjuk el.
– Adjuk el?
– Eladjuk anyád lakását is, amelyben tíz év óta szűkölködünk, és veszünk egy rendes kertes házat, amiben együtt rendezkedünk be.
– Együtt? De hát érted csinálom a telket, hogy odajárhassunk nyaralni.
– Csak nem gondolod, hogy én egy középkori terméskő épületbe kívánkozom, amely penészedik és még nyáron is nyirkos?
– Persze, én megértem, hogy…
– Nem értesz semmit. Ez a rengeteg emlék mind anyádé, apádé, meg még ki tudja kié. Minden és mindenki más fontos neked, csak velem nem törődsz. A Scarlet-rózsák miatt is hogy legorombítottál.
– Édesem…
– Már néztem is ingatlanokat.
Miután behordtam a házba a dracénát, befűtöttem egy kicsit. Utoljára édesanyám rakta meg a kályhát, a gyújtósként használt Népszabadság számaiból még ott hevert néhány a farakás tetején. Kiléptem a pergolába. Csípős levegő keringett, égetett avar kesernyés szaga hullámzott benne. A késő őszi alkonyat végighömpölyögtette a közeli hegyek vonulatait a látóhatáron. Szó, mi szó, kicsi a lakás, és e lankás dombra boruló kertben, ahol mindent az édesanyám álmodott meg, a feleségem idegennek érzi magát. Riaszthatja is e hatalmas tér, ezer négyszögöl, engem is kímélni igyekszik a rengeteg munkától, amely itt az emberre vár. Másfelé tájékozódik, ingatlanokat néz. Akkor én nem is neki szépítgetem a kertet, hanem csak… magamnak. Adjuk el? A Scarletben is igaza van. Ki asszociálna a rózsáról egy férfira?
Annak a napnak éjjelén, amelyen leszállították az új lakásba a konyha- és előszobakövet, Paul Scarlet kilépett üvegházából és így szólt: „A vadrózsa három-négyéves korában erős hajtásokat nevel, vesszői másodéves korban oldalhajtásokat hoznak, amelyek virágba borulnak. A magas törzsű rózsa neveléséhez is ezekre a sudár, egyéves vesszőkre van szükségünk. A fiatal, nem túl nagy törzsű, első tuskójú vadrózsát ősszel, lombhullás után ássuk ki jó gyökérzettel az erdőből vagy cserjésből. Az öregebb részeket éles metszőollóval távolítsuk el, csak a törzsneveléshez szükséges hosszú hajtást hagyjuk meg és ferdén állva vermeljük el. Kora tavasszal a gyökér sebfelületeit megmetszve és pépbe mártva ültessük ki állandó helyére, majd vágjuk vissza, úgy egy méter magasságban. Az elültetett hosszú vesszőt karó mellett neveljük egyenes törzsűre. Mihelyst oldalrügyei kihajtanak és elérik a négy-ötleveles nagyságot, két-három levél fölött körömmel visszacsípve, mint törzserősítőket hagyjuk meg augusztusig, amikor is tőből eltávolítjuk őket. Csupán a felül levő két-három hajtást engedjük növekedni. Augusztusban a törzs végén meghagyott oldalhajtásokat közönséges T alakú szemzéssel alvóra beszemezzük, (egy oldalhajtásba két szemet is tehetünk). Azért nem a törzsbe szemzünk, mert a nemes rész könnyen törhet. A szemzés után két héttel a szem megered.”
Felriadtam. Szemzéssel, bújtatással és utódneveléssel eleinte nem foglalkoztam, csak metszettem és formáztam a rózsalugast. Hanem amikor kipusztult az egyik tő, akkor elővettem édesanyám szakkönyvét. Mintha most is kinyitottam volna, olyan élességgel álltak előttem a Garamond betűkkel szedett oldalak, bekezdések és sorok. Nincs itt semmiféle kísértet, csak az emlékezet. Felkeltem, hogy ellenőrizzem. De hiszen az a könyv a terméskő házban maradt.
– Drágám, mit hásmálódsz? Nem tudok aludni.
A következő percben a feleségem már egyenletes légzéssel vette a levegőt. Én viszont csak feküdtem nyitott szemmel. Végül már alig vártam, hogy a pirkadat vörös ecsetje kiszínezze az éj fekete falát, orromban már éreztem a reggeli kávé illatát, kezem rendezgette a szerszámokat. A bordó márványerezettel futtatott vajszínű kerámialap olyan sokba került, hogy a burkoló munkálatokra már nem futotta, így azok rám vártak. Még soha nem csináltam ilyesmit. A kőműves mellett, aki a telki házban lerakta a kövezetet, én csak inaskodtam. Egy nagy ládában kevertem a maltert (először az oltott meszet kellett eldolgozni a vízben, utána jöhetett bele a homok, végül a cement) és hordtam vödrökben, ő meg zutty, kiöntötte – és beállt a vízszint. Azután lerakosgatta a kőlapokat, és újabb zutty – megtörtént a fugázás, a fölösleges habarcsot pedig felmosóronggyal távolította el. Ma is kivihető lenne e módszer, csak sietni kellene a felmosással, mert a korszerű, előre bekevert anyagok sokkal gyorsabban kötnek, mint a hagyományos malter. Ám eszembe sem volt, hogy megpróbálkozzam vele, és nem elsősorban az anyagveszteség miatt, hanem mert a feleségem hetekig járt ezután a szép, spanyol padlókő után, olykor már fel is adta a reményt, hogy valaha megfelelőt talál, esténként én élesztgettem benne újjá a reményt. Egy ilyen zuttyal teljesen összetörtem volna érzékeny kis világát. Végül oly nagy gyönyörűségét lelte a készülő kövezetben, hogy munka közben teljes átéléssel sürgölődött körülöttem, mintha ő is dolgozott volna.
Úgy szerződtünk „anyám lakására” – amint a feleségem nevezte, holott, abban már mindent az ő ízlésének megfelelően alakítottunk át, amióta édesanyám végképp kiköltözött a kertbe –, hogy eladása után még két hónapig lakhattunk benne. Nagyon rövid határidő egy házrész belső munkálatainak elvégzésére. Ilyenkor ereszkedik meg az ajtózsanér – felkarcolással fenyegetve az újdonatúj, márványos előszobakövet –, nem úgy fog a festék, ahogy kell, lehet rohanni újabb ötven literért (közben megemelték az árát), a konyhabútor nem mérethelyes (pontosabban a mai lakásokban sincs egyetlen derékszög sem), lehet csiszolni, vágni, tömíteni – megy, rohan, száguld tova az idő, és még hátra van a parkettalakkozás.
– Lehetetlenség befejezni – csaknem földhöz vágtam a dekorfűrészt.
– Drágám, tudod, hogy mennyire szeretlek. Jól haladunk. Ha bármivel nem készülünk el időre, majd befejezzük, ha már beköltöztünk. Két szobában összehúzzuk magunkat – most úgysincs sok bútorunk, mert a javát ki kellett dobnunk –, és a harmadikat csinosítjuk.
– De lakkozni nem lehet akkor, amikor itt lakunk. Ráadásul, ha ide-oda pakolgatunk, háromszor annyi ideig fog száradni, mintha egyben lekennénk az összes szobát.
– Most már jó az idő. Majd alszunk a kertben.
– Nagyon hidegek még az éjszakák, és nem azért dolgoztunk ennyit, hogy végül a szabad ég alatt aludjunk.
– Majd veszünk fűthető hálózsákot, abban aludni is új közös élmény lesz.
Végül az új tulajdonossal meg tudtam egyezni abban, hogy három héttel később adjuk át a lakást.
– Drágám, azért ugye fogunk szerelmeskedni a kertben is? – kérdezte a feleségem.
– A kertben? Ilyesmi eddig nem jutott az eszedbe.
– A mi kertünkben.
De a kertben nem lehetett szerelmeskedni – mint kíváncsi szemek bámultak rá a szomszéd házak ablakai. Egyáltalán semmit sem lehetett csinálni benne, hiszen alig volt nagyobb egy lichthofnál.
– Majd ültetünk bele fákat és akkor a lombok elrejtenek a kandi tekintetek elől.
– És a fény elől is.
– Tessék, neked semmi sem jó. Hiába a gyönyörű szép új építésű lakás spanyol padlólapokkal és tükörfényes parkettával, hidromasszázs-sarokkáddal, kerámialapos tűzhellyel, légkeveréses sütővel, kőrisfa ággyal és hálószobabútorral a Pfiffertől (mit jártam azután is), csak a kritikáidat hallgatom.
Elszégyelltem magamat, és megöleltem a feleségemet, akinek minden vágya volt ez a panorámás, kertes, zöldövezeti, luxus házrész, a legdivatosabb negyedben, amelyben végre boldogok lehetünk, és amelyhez máris annyi közös élményünk fűződik. Miért csak azt látom, hogy alig nagyobb „anyám lakásánál”, minden helyisége az öt-öt méterre lévő szomszéd villák falaira néz, és csupán márványtól és üvegtől ragyogó lépcsőháza szolgál két épület között nyíló résen át a közeli hegyekre? Majd oda teszem ki a székemet, ha gyönyörködni akarok bennük.
Egy délután, amikor már nem kellett túlóráznom – rengeteg fizetés nélküli szabadságot vettem ki, amit le kellett dolgozni, mert a masszázskádat és a bútort is hitelből vettük –, gondoltam egyet és elkanyarodtam a régi kert felé. (Egyszerre csak „régi” lesz valami.) A hegyvonulat láttán forróság ömölt el bennem. A tavasznak abban a pillanatában érkeztem, amikor kizsendülnek a levelek, kipattannak a rügyek, minden szín illattá és minden illat színné változik, és a természet e nagy készülődése napszállta után oly jól hallható neszezésben folytatódik. Ám lankás dombunkra nem ismertem rá. Hatalmas gödör tátotta ki benne halott, sárga agyagszáját. A terméskő háznak már nyomát sem láttam, éppen a rózsapergolát kezdte szétszaggatni egy buldózer. Beletapostam a gázba, azután hirtelen lefékeztem. Hátulról majdnem belém szaladtak. Nem is hallottam a sofőr szitkozódását. Félrehúzódtam. De buldózerrel? Szólhatok én annak a munkásnak? Eladtam mindent. Itt már idegen vagyok. Mégis meg kellene menteni a fejlődőképes alanyokat, legalább egy ágacskát…
„Ellapoztad az oldalt a szakkönyvben, és a rózsafa gondozására vonatkozó előírásokat alkalmaztad a futórózsalugasra – suttogta a fülembe Paul Scarlet, miután hosszas hánykolódással álomba zuhantam. – Egy ilyen tudós növénynemesítő, mint én, soha nem követett volna el ekkora baklövést. Te viszont a vadhajtások beoltásával elpusztíthatatlanul életerőssé tetted a Paul Scarlet Climbert.”