görbe tükör

SEBESTYÉN JÓZSEF

A borbély

Egy korai őszi reggelen Szentesi Aurél, nyugalmazott királyi vadász épp a puskáját tisztogatta. Szép, fényes reggel volt. Kiült az erkélyre és közben a szemben lévő borbélyüzletbe térőket figyelte. Lassú mozdulatokkal fényesítette a puskacsövet, s egy hirtelen pillanatában, megörülve a reggel harmóniájának, feltekerte a gramofont, és meggyújtotta hosszú egyiptomi cigarettáját, majd újra dolgához kezdett. Eközben a borbélyüzletbe lépett Kállai Béla ügyész, aki egész éjszaka vádbeszédjén dolgozott a kegyetlen sváb ellen, ki orvul kirabolta és megölte főbérlőjét, egy szerencsétlen, nyolcvan körüli asszonyt. A borbély mindig örömmel fogadta az ügyészt, mert vele legalább nem kellett beszélgetni, és szép borravalót adott. Az ügyész rendszerint korán érkezett. Ilyenkor álmos volt és rosszkedvű. Ma különösen, hisz egy szemet sem aludt az éjjel, mert a gyilkos sváb járt a fejében. Halál! Nem lehet más, csakis halálbüntetés. S most, hogy arcát borotválták, ökölbe szorult a keze, ha csak a gyilkosra gondolt. Mindent megkapott szinte ingyen, koszt, szállás, ez a gazember meg egyszerűen elvágta a jóakaró torkát egy pengével! Feldúlt volt, de egy pillanat alatt elálmosodott. Olykor-olykor el is bóbiskolt, már a fejét sem tudta tartani. Ilyenkor a borbély rántott egyet a vendég vállán, s az ügyész felkapta a tekintetét. Megint a gyilkos svábra gondolt. Fiatal ember és ilyen dologra vetemedik. Mert ezek a fiatalok könnyű életet akarnak, nem robotolnak naphosszat a Lampart gyárban, de nem is tanulnak élethosszan, hogy becsülettel kitöltsenek egy hivatást. Egyre fogytak a gondolatai. Elaludt. S ebben a pillanatban puskalövés hallatszott. A borbély, aki épp a toka alatt járt a borotválásban, megijedt, s keresztülvágta az ügyész zsíros nyakát. Az hörgött és rábukott az asztalkára. Meghalt. Mindez a Király utcában történt, vagy száz éve. De ha aggastyánok sétálnak arra, mindnek eszébe jut az erkély, meg a borbély, ki azzal védekezett: Az ügyész a halál pillanatában nem szenvedett, épp elaludt…

DEZSŐ ANNA

Hetes pult

– Üdvözlöm!

– Hol vagyok? Hol vagyok???

– Ez itt a Kapu.

– Milyen kapu?

– Az Új Élet Kapuja.

– Akkor nemcsak álmodtam, hogy meghaltam?

– Nem.

– Baromság! Hiszen élek! Beszélek, lélegzem…

– Azt maga csak hiszi. Kérem, nézzen végig magán. Látja magát?

– Nem! Úristen!

– Nem, ez egyáltalán nem az Úristen.

(a halott térdre rogy)

– Meghaltam…

(a halott hangosan jajveszékel, ököllel üti a fejét és eldől, mint a zsák)

– Kérem! Helló! Halkabban kérem, megijeszti a kicsiket! Hisztizni ráér a végtelenségig!

(a halott határozottan halkul, már csak nyüszög)

– Meghaltam…

– Kérem. Ha lehet, kicsit gyorsabban, nagyon sokan várnak…

(a halott lassan, vontatottan feláll, megadóan a kapusra néz)

– Mit kell tennem?

– Az első, döntse el: az Atya jobbján akar ülni, vagy új életet akar kezdeni.

– Új életet is lehet?

– Lehet.

– Akkor ugyanaz szeretnék lenni, aki voltam.

– Az nem lehet.

– Miért?

– Hiába lenne ugyanaz, nem emlékezne rá – feleslegesen nem adunk új esélyt.

– Akkor őz akarok lenni.

– Hogy mi? Őz?

– Őz. Igen, őz.

– Akkor menjen a hetes pulthoz. Ott adnak Őzzé Válási sorszámot.

(a halott beáll a végtelen sorba)

GAJDOS LÁSZLÓ

Három egyfelvonásos

Rossz álom

Két férfi beszélget, az egyik jól öltözött, városi, a másik szakállas, vidéki.

Városi: Maga tudja, hogy hol van?

Vidéki: Tudom. (A nem messze lévő magas hegyre mutat). Ott, fenn, a hegyen.

Városi: Mit csinál ott?

Vidéki: Ő a hegy.

Városi: Jézusom, ez lehetetlen! Alig egy hete láttam.

Vidéki: Talán az ikertestvérét látta.

Városi: És azt tudja, hogy ő hol van?

Vidéki: (Megsimítja a szakállát). Igen. Fenn a hegyen.

Sajtótájékoztató

(A parlament mintegy háromszor három méteres sajtószobája zsúfolásig megtelt bel- és külföldi újságírókkal. Mozdulni alig lehet a tömegben. A falak mentén titkosszolgálat ügynökök állnak, fülükben a szokásos dróttal. A terem végén, az asztalnál áll a kormány szóvivője)

Szóvivő

Tisztelt hölgyeim és uraim, a miniszterelnök úr tudomásul vette a sajtó panaszát arra nézve, hogy nem válaszol az önök kérdéseire. Ezentúl minden hétfő reggel kilenc órakor a miniszterelnök úr tizenöt perces sajtótájékoztatót tart, és válaszol a kérdéseikre.

(Zúgás a teremben, egy-két tenyér összecsattan).

Fel kell azonban hívnom szíves figyelmüket, hogy bizonyos kérdéseket nem tehetnek fel. Ezt indokolják egyrészt az alkotmány bizonyos döntései, melyek védik bizonyos személyek magánéletének sérthetetlenségét, másrészt az Európai Unió megszigorított adatvédelmi előírásai, továbbá a jóérzésű emberek belülről fakadó visszafogottsága más emberek magánéletében való kutakodással szemben.

(A teremben erőteljes hangzavar)

Most részletezem, hogy mire vonatkoznak a tiltott – akarom mondani nem kívánatos – kérdések.

(A teremben mély csönd, előkerülnek az okos telefonok, illetve néhány jegyzetfüzet)

Tehát: A miniszterelnök úr családja, rokonsága, baráti köre anyagi helyzete – a miniszterelnök úr saját anyagi helyzete egyébként se érdekes, minthogy a vagyon nyilatkozata nyilvános. A miniszterelnök úr és családtagjai egészségi állapota. A miniszterelnök úr és családja nyilvánossá nem tett külföldi utazásai.

(Enyhe zúgás a teremben.)

A miniszterelnök úr stratégiai fontosságú tervei.

(Bekiabálás: honnan tudjuk, hogy mi fontos neki stratégiailag?)

Megtudják, ha nem kapnak választ.

(A szóvivő nevet, a tömeg nem.)

Az oktatás, az egészségügy, az igazságszolgáltatás, a gazdaság fejlesztése, a költségvetés (a szóvivő néhány másodpercig tanulmányozza az előtte lévő papirost), a nyugdíjpolitika és a külkapcsolatok részletkérdései (hangos bekiabálások), mivel – habár a miniszterelnök úr ezeket összefogóan ismeri – ezeket a kérdéseket az illetékes tárcák vezetőihez szíveskedjenek intézni.

(Ismét az asztalra néz)

No és természetesen a nemzetbiztonságot érintő kérdések.

(Bekiabálás: például?)

Például a migráció kérdése.

(Óriási hangzavar tör ki, kemény – itt-ott obszcén – bekiabálások hangzanak el, majd hirtelen az ajtóhoz legközelebb álló riporter elhagyja a termet, amely lassanként üresebb és üresebb lesz).

Az újságírók láthatólag nem fogadják el az elhangzottakat. Ekkor belép a miniszterelnök. Egymásra néznek a szóvivővel, pillantásuk egyértelmű: ezt elintéztük. Ám ekkor észreveszik, hogy a terem mégsem üres. A közepén áll egy vékony kis nő, divatosan leengedett hosszú hajjal, feje tetejére csúsztatott napszemüveggel, kezében telefonjával, nyakában fényképezőgéppel.

Újságírónő

Akkor tehát az elmondottak szerint kérdezhetek?

Szóvivő (kissé zavartan):

Persze – persze, tessék csak. Egyébként megtudhatjuk, hogy ön kicsoda?

Újságírónő

Claire Parker, a New York Timestól.

Szóvivő

Hogy-hogy ilyen jól beszéli a nyelvünket?

Újságírónő

Anyám és apám itt született. Nos, akkor kérdezhetek?

Miniszterelnök (láthatólag jól szórakozik)

Parancsoljon, Miss Parker.

Újságírónő

Miniszterelnök úr, tud ön biciklizni?

(A miniszterelnök ránéz a szóvivőre, aki alig láthatóan vállat von).

Miniszterelnök

Igen tudok. Sőt, kifejezetten nagyon szeretek biciklizni.

(Claire valamit beír a telefonjába. Ezt a titkos szolgálat – bluetooth technikával – azonnal látja. A beírás: tud.)

Újságírónő

Miniszterelnök úr, tud ön autót vezetni?

Miniszterelnök

Ó, hogyne. Bár mostanában a gépkocsi utazásaim alatt is ki kell használnom az időt, ezért gyakran vagyok kénytelen sofőrt alkalmazni.

(Claire ismét beírja: tud.)

Újságírónő

Miniszterelnök úr, tud ön lovagolni?

(A miniszterelnök fel van dobva.)

Miniszterelnök

Tudok, hát! Vidéki gyerek voltam, a szüleim egy nagy gazdaság – a szóvivő enyhén meglöki az asztalt, a miniszterelnök köhint, majd folytatja – egy nagy gazdaságban szolgáltak, és ott voltak lovak. Nagyon sokat lovagoltunk, de csak úgy, szőrin ám!

(Claire ismét beírja: tud. )

Újságírónő

Még egy kérdést engedjen meg. Úszni tud?

Miniszterelnök (hirtelen kedvét vesztve)

Sajnos azt nem tudok. Félek a víztől. Persze, néha előfordul, hogy protokolláris okokból fel kell szállnom egy yachtra, például az idén (a szóvivő meglöki az asztalt) sincs ez kizárva, de sosem érzem jól magam.

(Caire beírja: nem tud.)

Újságírónő

Miniszterelnök úr, köszönöm az interjút. Megengedi, hogy egy fényképet készítsek önről?

(Abban a pillanatban ez egyik titkosügynök odaugrik hozzá).

Ügynök

Először saját magát fényképezze!

Újságírónő (Pillanatra meglepődik, aztán elmosolyodik)

Na persze, a biztonság.

(Készít magáról egy szelfit, azután hármat kattint a miniszterelnökre. Bólint egyet, és elindul kifelé.)

A egyik ügynök udvariasan kinyitja előtte a nehéz kaput. Claire rámosolyog, az ügynök vissza. Claire ezután kilép a napfényre, felveszi a napszemüvegét, és a parlamentet körülvevő parkban leül egy üres padra. Előveszi a telefonját, tárcsáz. Mikor egy férfihang jelentkezik, csak annyit mond: Vízbe dobjátok!

A villamoson (1943)

(Megtörtént esemény nyomán)

Abban az időben a villamoskocsik berendezése más volt: az egyik oldalon a kocsi hosszában végigfutó pad, a másik oldalon pedig egymással szemben 2-2 üléses padok voltak. Egy ilyen „páholyban” ült egy anya, szemben egy apa, közöttük pedig hatéves kisfiú állt az ablaknál. És kinézett, már ahogy a hatéves kisfiúk szoktak.

Egyszer csak a kisfiú az anyja felé fordult.

Kisfiú

Anyuka, te zsidó vagy?

Anya (nyakig elvörösödve)

Ugyan kisfiam, dehogy vagyok zsidó.

(A kisfiú visszafordult az ablakhoz, ám hamarosan az apját támadta meg.)

Kisfiú

Apuka, te zsidó vagy?

Apa (gyorsan körbenézett)

Nem, én sem vagyok zsidó.

Kisfiú (mintegy fél perc gondolkodás után):

Akkor csak én vagyok zsidó.

GYÖRE IMRE

A ló kérdez

Annak hírére, hogy bármely természetes vagy jogi
személy, hazai és külföldi, futtatási szerződés
alapján idomításba adhatja lovait versenypályáinkon

                                „Felüti néha fejét a lovam
                                És megkérdi, míg szép feje kigyúl:
                                Hát mi lesz ebből tekintetes úr?”
                                                        (Ady: A ló kérdez)

Természetes és jogi személynek
idegét eddig ette a méreg,
már kölyökkorában svábbogarakra
fogadott, lóval mért ne futtatna?

Ha ez kell, meglesz, zárt kapunk tárva:
keblére várja a lóversenypálya,
kinek cseléd volt apja és anyja,
saját lovával mért ne futtatna?

Futtatni fog majd, ki ad magára,
bányász, s a kohók sok olvasztára,
tehenész, mérnök, s még számos szakma
képviselője, mért ne futtatna?

Mi kell mindehhez? Ló kell és zabla,
idomárját is megválaszthatja,
s mivel pénze van lóra és zabra,
Prinz Esterhazy mért ne futtatna?

S vele a többi? X őfelsége,
s őfelségének őfelesége,
nem teszi többé pénzét a bankba,
lovat vesz, futtat. S mért ne futtatna?

S ha már nincs szükség lovasrohamra,
jó csatalovunk hova rohanna?
Lovasa úgy sincs, s lovasán szablya,
ha egyszer futna, mért ne futhatna?

Lovam az árkok kóróját rágja,
szakadtan csüng rajt nyerge, kantárja,
de még megkérdi, mielőtt kimúl:
hát ön nem futtat, tekintetes úr?

A „Nap” sorozatból

évforduló

Száz éve, 1919. január 27-én halt meg Ady Endre a magyar forradalmi költészet kiemelkedő alakja, aki máig érvényes módon ostorozta az elmaradott, nacionalizmustól áthatott Magyarországot, s várta a megváltó forradalmat. Költészete mellett fontos publicisztikai tevékenységet is folytatott és kiváló elbeszéléseket is írt. Alakját különböző műfaji alkotásaival idézzük fel, nagysága előtt kortársai tisztelegnek műveikkel. Aktualitására való tekintettel későbbi számainkban is megidézzük szellemét. (S. J.)

ADY ENDRE

Midász király sarja

Susogó nádak mezejében járok,
Királyi bottal csapkodok kevélyen
És zúg a nádas csúfondáros mélyen,
Királyi bottal valamerre járok.

Értem a titkot, a nádi beszédet,
Susog a nádas s én messzekiáltok:
Nádi világ, ím, megjött a királyod,
Midásznak sarja szállott, ím, elébed.
S bármint kacagtok, léha, lenge nádak,
Hódolni fogtok új Midász királynak,
Hódolni fogtok bizonyosan nékem.
Mert szent az ősöm, szent királyi trónom:
Ősömet áldom, trónomat megóvom
Itt, a susogó nádak mezejében.
Hallod-e, nádas? Be szép a világ itt.

Áldalak, nádas, óh, áldalak, Élet,
Szépségedért, mely a vaknak világít,
Nyugalmadért, mely keresi a harcot,
Igazadért, mely süket fülbe harsog.
Áldom én mindazt, amit te adsz, Élet,
Nagy gyávaságod, mely kifog a hősön
S áldom Midászt: én szamárfüles ősöm.
Óh, király-ősöm, be szép dolog élni
Szamárfüllel és ős királyi bottal,

Lelkendező, bolond, részeg robottal.
Óh, király-ősöm, be érdemes élni
Itt, a susogó nádak mezejében.
Áldalak újra, hálásan, kevélyen
Minden kis percért, amelyben örültem
És kacaghat itt a nádas körültem:
Úr és vidám lesz Midász sarja itten,
Kacagj csak, nádas, én hiszek a hitben.

Akárhogy is, de gyönyörű a reggel,
Mely jönni fog majd hírrel, győzelemmel,
Szépek a dalok, melyek fognak zengni
És érdemes lesz őrjöngve szeretni
A csókos asszonyt, ki majd eljön értem.
Szépek a vágyak, az álmok, a tettek,
A csókok, melyek ezután születnek
S szent vagyok én e részeg mámor-vértben.

Az el nem dalolt csodaszép daloknak,
A sohsem csókolt csókos asszonyoknak,
A csak álomban élő, büszke tettnek,
A szép holnapnak, meg nem érkezettnek
Vagyok királya, vagyok büszke hőse,
Aki útálja a mát, ezt a holtat,
Kinek az álma a szent, titkos Holnap
S a szamárfüles Midász volt az őse.

KENYERES ZOLTÁN

Igazi ars poetica ^*

A Midasz király sarja Ady első nagy ars poeticája: nagy csinnadrattás versszakok után, igazi verstrópusként, versfordulatként a záró versszakban a vers narrátora bejelenti, hogy a kinevettetést, a nevetségessé válást, más szóval a bántalmazást is vállalja, ha az igazság kimondásának ez az ára. Alighanem Ady első szerepvállalásának megnyilatkozása ez a vers: mégpedig nagyralátó, elszánt, hősi szerepé. Nem a nevettetőt, nem a clownt, hanem a kinevetett, megbántott ember példaszerepét vállalta. Mi volt e póz (és nem kevés kimódoltság) mögött? Valami költészet felé forduló, igazi ars poetica? Bizonyára. Ha a póz mögé nézünk, látnunk kell a szubverzió komoly mozdulatát. Ady a szamárfülű Midaszra hivatkozva költői irányt is választott, és határozottan szembefordult más irányokkal, félreérthetetlenül elutasította a szépség kertjébe húzódás esztétista szerepeit. Az európai és magyar esztétizmus hullámának kellős közepén nem kért az esztétizmus nyugodalmas, szép, sima költőéletéből, és inkább visszafordult a megelőző korszak, a romantika nagy és kockázatos mozdulataihoz. A korai Ady ebből a szempontból (és sok más szempontból is) nem a modern költészet megalapítója, ahogy irodalomtörténészek sokáig tanították, hanem a nagyszerű (és manapság lenézett) romantika lezáró költője.

Filológiai kérdés: honnan ismerte Ady 1904-ben Midasz „szamárfüles” történetét? A másik Midasz-történet, amikor minden arannyá válik, amihez hozzáér, közkeletű volt. De a Marszüasz és Apollón véres párviadaláról szóló nem. Vezér Erzsébet arra gondolt, hogy Baudelaire Les paradis artificiels című könyvecskéjében találkozhatott Ady Midasz nevével. Csakhogy ott éppen nem a szamárfüles Midaszról van szó, hanem az „aranyosról”. Kétséges az is, tudott-e Ady annyira franciául, hogy könnyedén olvasgatta Baudelaire prózáját. Gondolhatunk másra is. Ady tanult görögül, akkor még nemcsak a latin, hanem a görög is kötelező volt a középiskolákban. Zilahon volt egy kiváló klasszika-filológus: Kincs Gyula. Ő tanította Adyt görögre. „Az ő érdeme – írja Bóka László –, hogy Ady szimbólum-világában olyan elevenek a görög jelképek.” A középiskolai görögórák mellett egy operett is hathatott. Akkoriban nagy sikerrel játszották szerte Európában Suppé Szép Galatheáját. Az egyik szereplőt itt Midasznak hívják, igaz, ez sem a bátor, igazmondó király, hanem egy haszonleső műgyűjtő, aki nevetségesen szaladgál fel-alá a színen. De a darabot 1900-ban Nagyváradon is előadták, s Ady elismerő hangon írt a darabról is, az előadásról is a Szabadság hasábjain, sőt, 1901-ben újra megemlítette.

A „szamár” mondái, mitológiai, vallási szimbólumképző potenciálja rendkívül széles körben bontakozott ki a világ legkülönbözőbb kultúráiban. Szamár vitte a ládát, mely Dionüszosz bölcsőjéül szolgált, Kínában a halhatatlanok fehér szamáron ülnek, Egyiptomban a vörös szamár a legveszedelmesebb lények egyike volt, az ördögi Széth állata, Jézus viszont szamárháton lovagolt be Jeruzsálembe, sok helyen a szamár az együgyűség és az alázatosság, sőt megaláztatás jelképe, Bálám szamara viszont okos. Lukianosznál a Lukiosz nevű főszereplő változik szamárrá, Apuleiusnál a sajtárus Lucius lesz szamárrá önnön balgaságából eredően. A francia földművesek gyakran nevezik szamarukat Mártonnak, mert úgy tartják, Szent Márton védett állata. A téli karneválokon szamáron ül a bolondkirály.

Ady verseiben nem tartozik a szamár a tudatosan vissza-visszatérő és már állandó jelentéssel feldúsuló szavak közé. Néhányszor mégis előfordul, először 1900-ban, az Éles szemmel című versben.

(…)
Szamár hitben, dús hangulatban
Másoknak lelke, teste épül,
Minket vad kherubok űztek ki
A hazugságok édenéből,
Hitünk nincsen, hogy szebbnek várjuk
A jövő percet, mint a tüntet (…)

A vers 1900. augusztus 12-én jelent meg Mi nyomorékok címmel a nagyváradi Szabadságban, azóta ismert címét kötetbe rendezve a Még egyszer lapjain kapta. A szakirodalom megállapította, hogy a vers tartalmilag ahhoz a vitához kanyarodik vissza, amely néhány hónappal korábban, 1900 márciusában zajlott Rádl Ödön egyik nyilatkozata körül, s amelyhez Ady is hozzászólt az új irodalom, a „fiatal irodalom” védelmében.

A szóhasználat modulációjára kell figyelnünk, arra a sajátos ironizáló beszédmódra, amely Ady korai publicisztikai írásaiban formálódott, s a nagyváradi években már át-átszüremkedett verseibe is. Paul de Man nevezi az iróniát az eredeti görög szó jelentése alapján trópusnak: elfordulásnak. Mitől fordul el az irónia? A komolyan mondástól. A „szamár hit” nem biztos, hogy a butaságot jelenti a versben, hanem jelentheti az ellenkezőjét is, ha nem is értelmes, okos hitet, mert olyan nincsen, de jótékony, jótevő hitet. Valószínűbb azonban, hogy Bóka Lászlónak van igaza, s a szókapcsolat itt még azt jelenti, amit az első sor intonál: „izmos buták”. Bizonyos azonban, hogy a „szamár” változik a későbbi versekben, és nyomban bekövetkezik az ironikus fordulat. Egy évvel később, Az első dal című versben olvassuk: „Hejh, primadonnák, karleányok, / Csak egyszer volnék még szamár…” A szamár itt nem elutasítandó negatívum, nem valami, ami elől menekülni kell, amitől meg kell szabadulni. Ez a jelentésárnyalat a Midasz-vers jelentésköre felé mutat, a szamár-megjelölés nemcsak vállalható értékminőséget jelent a maga ironikus formájában, hanem olyasmit, amit nemcsak lehet, de erkölcsileg kell is vállalni. A motívum lezáró, nagy verse 1914-ben A szamaras ember is ehhez az ironikus fordulathoz tér vissza „(…) úgy kell, kell a szamárság”.

Ez a szamárság sem az ostobaság szinonimája, hanem az önhitt, gőgös, tudálékos, erőszakos világmagyarázatok ellentéte. Valami nagy dolog, amire szüksége lenne a világnak.

^* Részlet az Egy Ady-vers körül című tanulmányból [vissza]

ADY ENDRE

Az Értől az Oceánig

Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,
Pocsolyás víz, sás, káka lakják.
De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna
Oceánig hordják a habját.

S ha rám dől a szittya magasság,
Ha száz átok fogja a vérem,
Ha gátat túr föl ezer vakond,
Az Oceánt mégis elérem.

Akarom, mert ez bús merészség,
Akarom, mert világ csodája:
Valaki az Értől indul el
S befut a szent, nagy Oceánba.

LUKÁCS GYÖRGY ¹

Ady Endre ²

(Részlet)

Ady Endre… ha csak róla lenne szó, minden egyszerűbb lenne. Szinte csak variálni kellene az ő szavait:

Míg nem jöttem, koldusok voltak,
Még sírni sem sírhattak szépen.
Én siratom magam s a népem…

Nem volna túlzás ezt mondani: ha Ady Endre nem volna, ki kellene találni. Nem lenne… mert megtették már (nem kell neveket írni, úgyis tudja őket mindenki). Mert hiába minden, Ady mégis elsősorban a magyar versek Adyja, a forradalom nélküli magyar forradalmárok poétája. Siratnivalóan groteszk ez az Ady Endre publikuma. Olyan emberekből áll, akik úgy érzik: nincsen segítség, csak a forradalom. Akik ezt látják: ami van, az nem volt új és jó sohasem, csak elnyelője mindig minden újnak és jónak; rossz, amin nem lehet toldani, amit el kell pusztítani, hogy helyet adjon új lehetőségeknek. Forradalom kellene, de még megkísérelésének távoli lehetőségeit sem lehet remélni. Csak vezetők lennének; olyan emberek, akiket – talán – nagy emberekké tehetne egy csak álmokban létező forradalom és a forradalom utáni Magyarország.

És mindenben így van. Mindenütt a magyarok a „legmodernebbek”. Sírnivalóan groteszkül járnak elöl a legradikálisabban minden új művészi és filozófiai mozgalomban; minél becsületesebbek és minél magyarabbak, annál inkább. Mert nincs magyar kultúra, ahová bekapcsolódni lehetne, és mert a régi európai ilyen szempontból semmit sem jelent, csak a messze jövő hozhatja meg a megálmodott közösséget számukra. Ilyen az orosz entellektüelek helyzete is, de azoknak legalább van forradalmuk, és így van miben formát találnia a kultúra után való vágyódásaiknak, és ez a „teljesülés” formát és súlyt ad minden, nem direkt szociális és politikai alkotásuknak is: a magyarok vágyódásai meddők kell hogy maradjanak örökre. Mert Magyarországon a forradalom csak lelkiállapot, csak az egyetlen pozitív, formai lehetősége annak, hogy a végtelen izoláltság okozta kétségbeesés csak kifejezést is bírjon kapni. Csak lelkiállapot, csak vágyódás, és annyira és oly kizárólag az, hogy nemcsak nem felel meg neki a valóságban semmi, de még mint képzelődésben sincsen benne semmi igazán megfogható, semmi – egy bár utópisztikus realitásba – belekapcsolódó.

Ennek a forradalomtól megfosztott forradalmiságnak világából valók az Ady Endre magyar versei. Már egy régebbi versében (Vízió a lápon az Új versekben) tiszta kifejezést kap ezen érzés: kell a forradalom neki, Ady Endrének, a mai magyar embernek. Kell, nem mert megjött az ideje, nem mert hasznos volna, mert új értékeket hozna és elpusztítana régi hitványságokat, de mert neki kell, neki, hogy tovább bírjon élni, hogy gyökértelen szeretetét legyen hol elültetnie, hogy benne elpusztuló gazdagságait legyen kinek és hová adnia. Kell, hogy élete formát találjon valahol.

Sokáig lesz, sokáig tart még
A régi sors, a régi átok?
Késlekedő, tunya, vörös Nap
Hozzád kiáltok.

Nem akarok dühvel meghalni.
Ajzott és visszatartott ívvel,
Remény nélkül, fekete gyásszal,
Fekete szívvel.

Kelj föl, óh, kelj föl, szent, vörös Nap…

Ez az Ady Endre (és minden magyar entellektüel) viszonya a proletársághoz: a leglégiesebb, a leggyávább, leghalkabb és alig tudatossá tehető vágyódások egyedüli konkrét kézzelfogható formát öltése. Ha Gorkij szocialista lesz: egy nagy vágyódás kap egész teljesülést; ha Shaw – egy gondolkodó – levonja társadalomfilozófiájának minden konzekvenciáját. Az Ady Endre szocializmusa: vallás (kisebbeknél csak narkotikum); kiáltó szó a pusztában, segélyért ordítása egy megfulladónak, görcsös belekapaszkodás az egyetlen lehetőségbe, ami még van, csak imádva (vagy néha káromolva) azt; ismeretlennek, titokzatosnak és mégis közelinek, mégis az egyetlen igazán reálisnak érezvén azt.

Nyakatokon vad, úri tatárok
S mégis büszke a ti fejetek.
Frissek a vérben, nagyok a hitben,
Csák Máté földjén ti vagytok az Isten.
Előre, magyar proletárok.

Meddő dolog arról beszélni, milyen viszonyban van Ady a szocializmussal; a szocializmus csak forma itt, amelyben érzései formára találnak. Ha ezeknek a forradalmi daloknak vannak stílusban rokonaik, akkor a Baudelaire istengyalázó költeményei azok vagy Verlaine Mária-versei és leginkább talán Brentano katolikus litániái. Nem is kell olyan versekre hivatkozni, ahol összeolvad vallás és forradalom (például Az Isten harsonája) vagy csak olyanok számára, akiknek az Isten nevet kell látniok, hogy valamiben felismerjék a vallásosat; Adynak minden verse vallásos vers. Ha egész röviden akarnám formulázni azt, ami a legmélyebben közös valamennyiben, azt kellene mondanom: vallásos versek, egy nagy, misztikus, vallásos érzés kiáradása mindenfelé és mindenhová. Egy olyan erős vallásos potencia, egy oly végtelenül heves megkívánása a vallásnak van itt, hogy mitológia lesz ezeknek a verseknek világában mindenből, Isten vagy ördög az élet minden megnyilvánulásából, zsoltár minden versből, ami róluk íródott. (És itt is – felesleges dokumentumnak – rendelkezésünkre állanak az ő szavai: „Korcs hegyi beszéd minden dalom”.)

Mitológia lesz az egész életből Ady verseiben. Egy egészen új magyar mitológia jött létre már a magyar versekben is. A messze távolban Párizs, a csábító, a gyönyörű, a mindennek anyja, az új Heszperidák szigete, és a közelben a Magyar Ugar, a purgatórium és az infernó sok válogatott kínokat termő köre és odúja. És félelmes árnyékokat vető erőt kapnak itt Pusztaszer és Dévény, Csák Máté és Debrecen város. És megindul ellenük a küzdelem: a kurucok régi küzdelme, a Dózsa Györgyök örök harca és a Vazulok és a Szent Margitok megölt lelkei sírnak kíséretet a nagy viadalhoz.

És a még nagyobbak, a még mélyebbek: az Ős Kaján mítosza és az Ond vezéré és még sok másé. És egy lépést sem kell kifelé tenni ebből a világból, és ott vannak a Baál-Isten himnuszai, a Pénz-Isten litániái, a rejtelmekkel teli bihari legendák Csend hercegről, a Nyár elégiái és a nagy körtánc a Léda arany szobra körül. És csak nyílt kifejezést kapott, csak egészen tiszta kifejezést, minden közbeeső állomás, minden „élmény” és „szimbólum” elhagyásával ez a mindig meglévő érzés a legújabb versekben, az Isten-versekben.

Ady Endre misztikus, mi az értelme ennek a kifejezésnek? Talán ez: a misztikusnak (csak az érzésformát veszem és nem megnyilvánulásait) nincsen distancia-problémája. Tehát ez: a misztikus számára nincsenek ellentmondások, nincsen különbség a „nézetek” között; ő minden és mindennek az ellenkezője is egyszersmind. Ezt jelenti: a misztikus számára nincsenek nagy dolgok és nincsenek kicsinyek, nincsenek szent dolgok és nincsenek profánok, nincsenek „valóságok” és nincsenek álmok és nem léteznek azok a különbségek, amelyeket mi a konkrét és az absztrakt, a szubjektív és az objektív között meg szoktunk tenni. Ez a középkorban igen egyszerű és igen könnyen átlátható volt: a misztikus az volt, akiben minden vallássá lett vagy talán így inkább: akiben a vallás, a vallásnak érzésesszenciája a mindenné lett. De ez ma éppen ilyen egyszerű, ha talán nem is olyan könnyen átlátható és az egész különbség egy régi és egy mai misztikus között csak az, hogy a réginek voltak formái és a mainak már nincsenek. A réginek biztos és megingathatatlan formákat adott az egyház, a hivatalos vallás, a biblia, formákat, amelyeknek szilárd falai közé bátran ömölhettek az extázisok forró lávapatakjai. A mai misztikusnak nincs hol formát találnia, neki magának kell magából megteremtenie mindent: az istent és az ördögöt, a földet és a túlvilágot, a megváltót és az antikrisztust, a szenteket és az elkárhozottakat; neki magának kell megírnia a bibliát és mindazt, aminek kedvéért aztán elolvasná. Így a lényeg minden azonossága mellett elveszti a típus tisztaságát: költészetnek látszik csupán. Mert felületes látás számára nincs különbség a költői „motívum” vagy „tárgy” és a misztikus életegzegézis között; ami egészen tisztán elválasztotta őket egymástól akkor, az egyiknek játék-, a másiknak pozitív, igazság-jellege, ma megszűnt már, és ma csak mint érzésforma létezik a misztikusság mindenütt és mindenfelé elszóródva. Így ma minden igazi költő többé-kevésbé misztikus, sokkal inkább és sokkal erősebben, mint a középkorban; talán azért, mert ma – kényszerűségből – költő lesz a misztikusok legnagyobb részéből.

Próbáljuk meg most már innen meghatározni Ady stílusát. Talán legegyszerűbben a végletek által lehetne. Mondhatnám: Ady lírája a legtisztábban fogalmi líra és ezt: Ady lírája a legérzékibb líra valamennyi között. És összefoglalásképpen: Ady lírájában nincsen különbség közel és távol között. Nem abban az értelemben, mintha a distanciálás művészi problémája lenne megoldva, közel és távol artisztikusan kiegyenlítve (ez minden jó versben így van), de egészen szó szerint. Úgy, hogy nincsen különbség közel és távol, konkrét és absztrakt, Én és világ, élmény és szimbólum között (és ezt a párhuzamossági sort a végtelenig lehetne folytatni). Ady versei alig személyesek már. Nem a szemeink előtt nő egy élmény a szimbólumig, a végtelenségig, a mindent magábafoglalásig, de úgy hat valahogy, mintha a két legszélső pólus, az, ami a dolgok és ami a lélek legmélyén szunnyad, mind a kettőnél mindig eltakarva attól, amit egyéniségnek vagy hangulatnak, vagy pillanatnyiságnak szoktunk nevezni – mintha csak ezek a végső ponton léteznének és pattannának össze oly vehemenciával, hogy eggyéválásuk tüze elválaszthatatlan egységgé olvasztja őket. Ady képeinek érzékisége szinte fájdalmasan erős és közvetlen, de az, ami képpé válik bennük, a leghidegebb biztonsággal és a legcélbatalálóbb absztraktsággal fogalmi, megállapító, minden pusztán egyénin messze túllévő. Csak egypár példát írok ide:

Ilyen bánat-folt nincsen fölvarrva
E kerek földön senkire,
Csak fajából kinőtt magyarra.

vagy:

Éreztem az Isten-szagot
S kerestem akkor valakit.

vagy:

Két rohanó lábam egykoron
Térdig gázolt a vérben
S most nézd, Uram, nincs nekem lábam,
Csak térdem van, csak térdem.

Minden Ady-vers villámgyors precizitással világít meg és végleges erővel fejez ki egy helyzetet: a hatás legfőbb titka mindenütt abban a semmi más módon meg sem közelíthető súlyos és tömör pontosságban van, amivel egy-egy definíció (hiába, nincs más szó erre!) magába foglal mindent. Ilyenekre gondolok főleg: „Rossz a világ itt: dacos Hunnia / Álmodva vívja a régi csatát. / Veri a Jövőt…” Talán így van: az Ady-versekben minden kérdés metafizikává lesz, minden hang valahonnan túlról, a dolgokon túlról jön; minél érzékenyebb és fájóbb közelségből hangzik el, annál erősebben. Ezért lehet mitológiát-alkotó az ő költői látása: mert szimbólumai a legmegfoghatóbb érzéki erővel élnek és mégis olyan mélyről megfogottak, olyan „általánosak”, hogy semmi egyéni, semmi, még a legjobb értelemben vett, mesteremberi megcsináltságnak sem látszik rajtuk nyoma. Úgy hatnak még a legvadabb fantáziák is, mintha valahonnan a földből nőttek volna ki, eredet nélkül, ősök nélkül, alkotó nélkül.

Mondottuk: Ady versei szinte személytelenek már, pedig alig írtak mélyebb és tisztább konfessziókat; és mégsem lehetne belőlük Ady „imaginary portrait”-ját megrajzolni. Ady minden és mindennek az ellenkezője: az ő lírája minden hangulatnak örökkévalósággá merevítése. Úgy hat verseinek összessége, mintha lelke egy nagy tükör lenne csak, amelyben tökéletes szépséggel és mélységben tükröződik minden, de minden tükröződik, amit a pillanatok hoznak. Ady misztikus, és a misztikus számára nincsen különbség nagy dolog és kicsiny, pillanat és örökkévalóság között, még annyi sem, mintha az egyik emanációja lenne a másiknak. Mindent ki lehetne olvasni ezekből a versekből, de minden egyes dolognak vagy nézőpontnak az ellenkezőjét is egyszersmind. A misztikusnak minden egyformán nagy, és csak a vallás volt az, ami formát adott a régieknek; a mainak csak pillanatai vannak, a mainak megnyilvánulásai millió, külön, magában befejezett és egymásnak ellentmondó hangulat-atom egymásmellettiségéből állanak. Csak mint ilyen versek kaphatnak formát, de egy misztikusnak sohasem lehet elég, ha megír egypár vagy akár egy egész nagy sor „szép” verset.

Itt van a magyar versek jelentősége Ady számára: bennük találnak először formát misztikus vágyódásai, verseken, esztétikai hatásokon túlmenő jelentőséget; beleérnek az életbe, belenőnek abba, formálják, átgyúrják, újrateremtik azt; szavakat találnak ezrek még dadogásig sem érett panaszai és fájdalmai számára, imakönyveket adnak istenkeresőknek, és harci zsoltárokkal ráznak fel álmaikból évszázadok óta szunnyadókat. Adynak kellettek a magyar versek, hogy ne csak poéta legyen, mert ő, mint poéta, nem bírta volna el soha az életet, mert neki nem lehetett volna formája az, hogy költő legyen, akinek verseit finom kezek tapogatják körül, mintha karcsú vázák lennének, vagy akinek halk szavait szégyenlős lelkűek suttogják csendes szobákban, hogy maguk elől is elrejtsék, amit éreznek.

Rám néznek és minden rendben van:
„Nagy valaki ez, vagy nagy senki”.
Csupán azt nem kérdi senki sem:
Gyűlölni kell-e vagy szeretni?

Úgy bánnak velem, mint kisdeddel,
Hol elaltatnak, hol fölráznak.
Minek születtem: valakinek,
Prófétának vagy zsigorásnak? ³

Itt találkozik az Ady centrális élménye az Adyt olvasók centrális élményével. Mert bizonyos: ez az ő igazi jelentősége a mai Magyarország számára; a lelkiismeret, a harci dal, a harsona, a lobogó, amely köré minden csoportosulhat, ha harc lesz valamikor, a jelszó, amelyet este a tábortüzeknél virrasztók váltanak. De szinte azt lehetne mondani: véletlen így az Ady hatása, mert nála mégiscsak epizódok a magyar versek; az ő lelke mindent egyformán és egyforma erővel tükröz, hát tükrözi ezt is, ezt, éppen azt, ami mai magyaroknak olyan nagyon, olyan pótolhatatlan mélységgel kell. És ezt kellene mondanunk, ha csak költőt látnánk Adyban; ha az ő abnormisan intenzív, mély és spontán átélő képességét tipikusan költőinek, aeolhárfaszerűnek látnók, olyannak, amelyet minden szél egyformán bír szólaltatni. A magyar versekben egyfelől fúj csak a szél, csak egy lehetőség van, és nincs annak ellenkezője; itt ki vannak osztva a szerepek előre és örökidőkre, szigorú kizárólagossággal van elválasztva a jó a gonosztól és kemény, rikító, plakátszerűen éles színezéssel vakító fehérre festve az egyik és ragyogó feketére a másik. Igaz: a régi misztikus nem tesz különbségeket, de azért nem tesz, mert a vallás megteszi helyette; Adynak itt magának kell megteremtenie a kereteket, és ezen belül minden úgy alakul aztán, mint bárhol másutt.

Mindez már csodálatos gazdagsággal és sokszínűséggel ígérkezett, és részben meg is volt a régi kötetekben, de a legtisztább stílust mégiscsak az újban találta meg. Ady Endre nyelve folyton zengőbben egyszerű, nagyobb vonalú és többet átfogó lesz; miután a Vér és arany egypár versében elérte az „érdekesség”, a sok színben ragyogás tetőpontját, most mindig egyszerűbb, kevés, nagy folttal és egypár erős vonallal dolgozó lesz; közelebb ahhoz az egyszerűség felé menő fejlődéshez, amin a mai festők legjobbjai és egypár igen nagy költő (Kipling, Verhaeren, Stefan George stb.) dolgoznak. Nem veszt ezáltal érzéki erejéből, de tüze – ha talán hevesebb is, mint volt – most már fékezettebb, színei, ha ragyogóbbak is a régieknél, mégis erősebb kompozíciókba szigorúbb erővel belefoglaltak.

Az Isten-versekben szublimálódik ez az érzés a legerősebben, a metafizikának kézzel tapintható kizárólagosságában, a csak végső érzéseket, csak a végső pontokon való megállásokat kifejező, sziklaszerű súlyossággal gördülő szavakban. Ady lírája egy szép és nagy, az egyetlen igaz értelemben folyton primitívebb lesz. Minden vágyról, minden gondolatról, minden látásról mindig erősebben foszlik le minden véletlen, minden kísérő, minden impresszionisztikus elem, és egypár nagy érzés kizárólagos és felséges monotóniájával hömpölyögnek a legutolsó versek áradatai. Régebben minden vers egy tájék, vagy egy ember, vagy egy nagy szituáció volt, ma mindegyik csak egy nagy, egyszerű, mindent magába foglaló, nagyvonalú gesztus.

Így áll a harmincesztendős Ady Endre a mai magyar lírában mint a fiatalok legfiatalabbika. Valamikor megcsinálta az első nagy felfordulást a magyar lírában, színeket és hangokat adván az utánajövőknek és boldogságot, lehetőségeket és utakat az újhoz, merészhez, színeshez és érdekeshez. Ma azon a ponton van, hogy megcsinálja az új átalakulást: a küzdelmet az „érdekes” ellen, azt, ami ma még csak a képzőművészekben vált tudatossá, ami ellen a leghevesebben tiltakoznék és fog is tiltakozni, a hivatalosan „új” magyar irodalom, ami – írók között – csak egypár egészen fiatal íróban kezd a legtöbbször alig tudatosan megszólalni, ami talán csak egypár év múlva fog (ha fog) teljes erővel megnyilatkozni ott.

Így áll előttünk a harmincéves Ady Endre, mint a legerősebben, legbiztosabban a jövőbe mutató magyar író valamennyi között. Az ő – a legmélyén – egészen időtlen lírája mint szociális hatásaiban az egyedül számba jövő, mint az emberileg a legmélyebben megrázó, mint a formailag legizgatóbban aktuális mai magyar költészet.

1909

¹ In.: Lukács György: Ady Endréről, Magvető Kiadó, 1977 [vissza]

² A tanulmány az Illés szekerén c. kötet után íródott. [vissza]

³ székely tájszó, jelentése: nyavalyás [vissza]

ADY ENDRE

Magyar jakobinus dala

Ujjunk begyéből vér serken ki,
Mikor téged tapogatunk,
Te álmos, szegény Magyarország,
Vajjon vagy-e és mink vagyunk?

Vajjon lehet-e jobbra várni?
Szemünk és lelkünk fáj bele,
Vajjon fölébred valahára
A szolga-népek Bábele?

Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.

Hiszen gyalázatunk, keservünk
Már ezer év óta rokon.
Mért nem találkozunk süvöltve
Az eszme-barrikádokon?

Dunának, Oltnak egy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang.
Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.

Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot,
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem-magyarok?

Meddig lesz még úr a betyárság
És pulya had mi, milliók?
Magyarország népe meddig lesz
Kalitkás seregély-fiók?

Bús koldusok Magyarországa,
Ma se hitünk, se kenyerünk.
Holnap már minden a mienk lesz,
Hogyha akarunk, ha merünk.

                                                1908

BÖLÖNI GYÖRGY

Ady nem alkuszik ^*

Hiteket tépni? nem, ezt az Adyt
Nem fogja látni se barát, sem ellen,
Itt, lelkeim, itt ti előttetek,
Szivetekben, e bátorságos helyen,
Nem lehetek, míg élek, bátortalan

A forradalmak után lényegesen megváltozott Ady régi Magyarországa.

A háború előtti és háború alatti Magyarországon Adyval szemben teljes egészében sorakozott fel a magyar reakció. Ady-ellenességükben egyek voltak a politikai racionalizmus, a klerikalizmus és a magyar feudalizmus. Velük szemben mindenfajta elégületlenség és forradalmi vágyakozás Adyra esküdött. S csak természetes, hogy teátrálisan élte ki magát ez az Ady-láz a polgári és szociális Magyarország forradalmi próbájában, az októberi forradalomban. A márciusi proletárforradalom vágta ketté először az Ady-hívek táborát. Amint a polgári elemek lehámlottak erről a forradalomról, maguknak követelték fájdalomdíjul Adyt. S ekkor vált tulajdonképpen először ketté Ady: polgári költővé és forradalmi harcossá. Irodalmi csoportok, baráti körök, politikai pártok után most már osztályok kezdték kitűzni a maguk Ady-zászlaját.

A magyar ellenforradalom, ha meg is hagyta változatlanul az ország szociális struktúráját, új uralkodó rétegeket emelt be a régi feudális alkotmány sáncaiba. Az egyháznak, nagybirtoknak, tőkének új testőröket hozott. Amint Budapestet és az országot kiürítették a román csapatok, úgy nyomult előre az őszirózsás és proletárforradalom résein az ellenforradalom új fekete serege. A Habsburg-militarizmus bukásával katonatiszti állásokból kikopottak, a trianoni béke folytán és Kis-Magyarországra özönlött állami, megyei és városi tisztviselők hada volt ez, megspékelve egyébfajta menekülőkkel, kiknek élén a két forradalom által egyénileg háttérbe szorultak csoportja vitézkedett.

A hadsereg és az elszakadt állami területek és vármegyék földönfutói vágtak maguknak utat az új Magyarországon a kenyérhez és érvényesüléshez. Föld nélkül maradt urak, pozíciójukból kicseppent kurtanemesek, háborút átnyomorgott hivatalnokok, kalandor-egzisztenciák s vidékies, kicsiny műveltségű emberek szabad prédájává lett az ország. Éhesek voltak ezek, önzők, elégedetlenek, álforradalmárok. Ahelyett hogy a két forradalom után az elnyomottak sorsán javítottak volna, nemzeti konstruktív diadalként saját magukat ültették be pozíciókba. Amint kicsavarták az igazi forradalmi rétegek kezéből a forradalmi országot, épp úgy kicsavarták a forradalom zászlaját, Ady Endrét is. Amint a fajvédők, ébredők és egyéb ellenforradalmi csoportosulások programjába becsempészték a két forradalomnak – a proletárforradalomnak is – valamelyes demagógiává változtatott követelményét, így vált az övék Ady, a forradalom költője is. Ellenforradalmi taktika lett Adyt kiütni a forradalmárok, proletárok s a zsidók kezéből. Negyvennyolc után az urak sajátították ki a maguk számára így Petőfit, mint ahogy most kisajátították maguknak Ady Endrét. Petőfiből lett a szerelem dalnoka, Adyból az összeomlott Magyarország tragédiájának lantosa. Eltitkolták mindkettőjük igazi forradalmiságát.

Míg az ellenforradalom kebelén megindult Ady fölött az osztozkodás, a magyar uralkodó osztályok művelt vezetői között voltak olyanok is, akiknek fájt Adyt prédául dobni, és igyekeztek a zseni értékét megmenteni a magyar kultúra új honfoglalóitól, másrészt a torz írásmagyarázóktól. Ady ilyen jóakaratú kritikusai közül való Makkai Sándor püspök (Magyar fa sorsa), de ő is összetéveszti Adynál a formát a lényeggel csak azért, hogy Adyt megtarthassa a nemzeti költőként az uralkodó osztályok számára. Makkai abban látja Ady szerepét, hogy „egy sötéten látó tragikus nemzedék lelkének kiáltó szava volt és néma, elnémított, kifejezésre jutni nem tudó vészsikoltásnak adott rettentő és megrázó hangot egy boldog nemzedék önfeledt és vak uralmának közepette”. Igaz, hogy Ady egy tragikus nemzedék vészsikoltása volt, de ez a forma. A lényeg, a tartalom az, amiért Ady sikoltott. Ez pedig a magyar népi elnyomatás volt, Ady sirály volt, de tudta, hogy miért sikoltoz. Jelezte a vihart, de tudta, hogy miért jön ez a vihar. Makkai ezt mondja: „A születési és vagyoni alapon való nemzetvezetés lassanként a szellemi középszerűség, sőt kisszerűség uralmát rögzítette meg és elzárta a haladás útját, ami kicsiny és ütközőpontban álló nemzet számára, melynek egyedüli életlehetősége a szellemi rugékonyság, befogadóképesség, progresszivitás és egyetemességre törekvés, végzetes hiba. Ezt a hibát azonban sem akkor, sem ma, a mai viszonyaink között s a mai viszonyok között azon a szociális forradalmi úton, amiről Ady is, bár csak lényétől idegenül, beszélt, helyrehozni nem lehet”.

Ha a magyar feudalizmus százados rémuralmának bűneit ilyen enyhe szavakba öltözteti valaki, akkor természetes, hogy tagadja a szociális forradalom jogosultságát, s meghamisítja Ady forradalmi lényegét. S ugyanabba a hibába esik, mint csaknem száz év óta a mindenkor magyar progresszió: meglátja a hibákat, elismeri a tényeket, de nem tud s nem is akar változtatni rajtuk. Álmodozik, de nem cselekszik. A haladó magyaroknak, a magyar reformereknek, a nyugati magyaroknak, ez volt mindig az átka. Ez az a magyar betegség vagy magyar bánat, amiről Ady ezt írta:

Itt valahol, ott valahol
Esett, szép, szomorú fejekkel
Négy-öt magyar összehajol
S kicsordul gúnyos fájdalmukból
Egy ifjú-ősi könny, magyar könny:
Miért is?
…
És csöpög a könny:
Miért is, miért is, miért is?
És hömpölyög fönt a hahota,
Hogy soha, soha, soha.

Ennyi búsulással fényesen
Nyílnék meg az Ég,
Ahol csak Ég és okos üdvösség van
S itt nem elég.
Itt nem kell csak a könny
S itt valahol, ott valahol
Esett, szép, szomorú fejekkel
Négy-öt magyar összehajol.
Miért is, miért is, miért is?

„Szomorú fejekkel négy-öt magyar összehajol”, s forgatja tovább a magyar földgömböt, forgatja most már a bús magyarok számára meggazdagítva Adyval, mert hiszen, ha Ady lényétől idegen volt a szociális forradalom, amint a bús magyarok állítják, Ady is beletartozik e speciális magyar földgömbbe, mely forog a világűrben magára hagyottan, társ nélkül, oktalanul és céltalanul.

Szerencsére Ady nem volt ilyen, mint amilyennek jóindulatú magyarázói igyekeznek megrajzolni. Leegyszerűsítem Ady forradalmiságát, hogy ez a forradalmiság kézzelfogható legyen azok számára is, akik Ady szociális ízű verseit, proletár verseit, mondjuk nem magyar, de kimondottan proletárköltészetét, nem akarják Adyénak elismerni, s idegen portékaként lehámlasztják „nemzeti”, „úri”, „fajmagyar” lényéről. Igaz hogy Ady nem ír verset a nyolcórai munkaidőért, az általános titkos választói jogért, szakszervezeteknek sem lesz házi költője, még azt sem énekli, hogy „világ proletárjai egyesüljetek”. Ő megelégszik a magyar Helikon szegény szegfűjével, s megelégszik azzal a szerény forradalommal, amit számára Magyarország adhat, ha felgyújtotta az ódon vármegyeházat, az úri szérűket, Hunnia úri trágyadombját.

Adynak ezt a forradalmiságát nem látni s ezt lényétől idegennek találni annyi, mint megtagadni Ady igazi lényét, a lázadó, bocskoros kisnemest, aki sarkaiból akarja kiforgatni az egész magyar úri világot. Ha azt, amit Ady magyar verseiben hirdet, tudatosan és programosan megvalósítom: kész földosztás, szekularizáció, úri javak elkobzása. Hiába rugdalóznak Ady új barátai: Ady magyar verseiben benne az induló osztályharc. S mindaddig, míg ez a harc élesedik, míg célt nem ért, addig ennek a forradalmi harcnak Ady a költője. Ezért érthető az ellenforradalmi Magyarország vitustánca Ady körül.

Érdemes a magyar uralkodó osztályok gondolkozásmódját Makkaiban figyelemmel kísérni, mert hiszen ő a jóakaratú Ady-magyarázó és Ady-megértő, az első, aki az újabb generációból Ady védelmére sietett azokkal szemben, akik magyarságát és hazafiságát kétségbe vonták, és igyekeztek így ledorongolni. Makkai Adyt túl magyarrá, túl hazafivá keni fel, hogy az egyetemes magyarság költőjévé tegye, de ezzel tulajdonképp az uralkodó osztályok magyarságának költőjévé avatja. Nagyon tévednek azok, akik Ady énjétől, egyéni búsongásától s panaszaitól megkülönböztetik Adynak azokat a verseit, melyekben a magyarságot ostorozza, s a magyarság tragikumát jajongja, s újként különveszik „forradalmi” verseit, melyekben a magyar uralkodó osztályok ellen fordul. Makkai is azok közé tartozik, akik számára van a saját sorsát, a magyarság sorsát, s az elnyomottak sorsát külön-külön sirató Ady. Ady lelkének ilyen széttagoltsága csak komplikálja azt az Adyt, kinek lelkivilága, gondolatköre, kifejezési módja, nyelve, képei, szimbólumai, szavai, illatai, ízei, Istenfohászai és sátáni káromkodásai úgy is eléggé nehezen megközelíthetők a tőle messze állók számára. De az ilyen Ady feldarabolásokra semmi szükség sincs, mert Adyban nincs külön-külön Ady-sors és külön nemzet-sors, Adyban együtt van az egyéni és nemzeti, az emberi és az osztálytragikum, amint azt verseinek szakadatlan összefüggő láncolata megmagyarázza:

Mert gyáva volt és szolga volt
S életét élni sohse merte,
A Sors, a sorsa
Hajh, be megverte, be megverte.

Most itt várhatja a Pokolt
Szórva, megtépetten, ritkulva
S a Sors, a sorsa
A sorsa búsabb, mint a multja.

És most a múltja bünteti
Fekete korbáccsal, keményen,
…
Rossz, drága fajta, ki felé
Kerekedtek mindig a latrok,
… Jajj, vajjon mit akar vele
Ezredek bűne, súlya, átka,
A Sors, a sorsa:
A sorsom nagy tragédiája?

Csak nem kell félreérteni vagy meghamisítani Ady tételeit. Akiknek fülük van az Ady-versekre, ezt kell megérteniük Ady verseiből: A Duna-Tisza között egy Keletről jött, kicsiny nemzet él sok erénnyel, de még több hibával. Ennek a nemzetnek ezer esztendő sem volt elég arra, hogy beilleszkedjék a haladásba, a nyugati világba, s Komp-országnak maradt meg Kelet és Nyugat közt. Ez a fél-keleti, fél-nyugati voltos vergődés magyar tragikum, de nem abban, amit Adyval akarnak erősítgetni, hogy „Kelet népe, a magyar nemzet eltévesztette az útját akkor, amikor idejött és itt hazát teremtett magának”, s ezért a „lelkek temetője”, s ezért:

Hiába minden, mind lehullunk,
Húz a Halál-tó: elveszünk.
Hiába lelkünk, lángolásunk,
Szerelmünk, jóságunk, eszünk.
Erőt mi rajta nem veszünk:
Halál-tó marad Magyarország.

Ady szerint nem abban van a magyar tragikum, hogy a magyarság a Duna-Tisza közé került, hanem abban, hogy itt nem tudott magának európai s nyugati államot alakítani. Ezért van még mindig „gémeskút, malomalja, fokos”, ezért a „halálszagú, bús, magyar róna”, és ezért „boldogok itt, kik nem éltek, a legkülönbek sohse éltek, itt meddő a nagy gerjedés s százszor boldogok a vetéltek”. Ady nem azt sikongja, hogy „nemzetünk a Kárpátok koszorújába jutott: ez egy szörnyű, helyrehozhatatlan, végzetes tévedés”, Ady azt sikongja, hogy ezt a földrajzilag sem megfelelő s kezdeti átokban is leledző országot a magyar urak elherdálták s ezer év alatt nem tudták az itt lakók hazájává tenni. A forradalom, a parasztforradalom emlegetése és újbóli felírása Dózsa György nevének a magyar égboltra nem költői keresettség, hanem Ady legbensőbb, legigazibb hitének örökkön emlegetése a magyarság megváltásáról:

Dózsa György, Dózsa György
Csak Dózsa Györgynek
Vörös póri szekerét tolják
Ma minden vallott nagy motollák,
Vallások, ritusok, hitek.

Akármennyire szentségtörően hangzik is irodalmi s hazafias füleknek, Ady Endre egy kiadós, véres magyar parasztforradalommal látta volna elintézettnek a magyarság sorsát. Ezer évig vártak a magyar urak s az ország átalakítását ezer évig meg nem csinálták: ezen már csak hegyesre köszörült kaszák segíthetnek:

Egyszer volt itt lakodalom,
Nagy, igazi lakodalom,
Mikor ez ország vőlegénye
Dózsa György volt
S egy-egy hős tavasz-hajnalon
Ezer helyütt lángolt öröm-tűz.
…
Egyszer volt itt forradalom,
Hites igaz forradalom,
Rendet, igazságot csináló…
…
Egyszer volt itt egy kis remény,
De véres és tüzes remény.
Jönnie kell új Dózsa Györgynek
S fog is jönni.

Ady egyéni, költői s magyar bússágainak mindenütt ugyanaz a szociális gyökere van, Ady mindenfajta elégületlenségeinek egy az oka: a magyar állapotok ellen ő az örök lázadó, s ha káromkodásainak poharát kiürítette, békétlenkedéseiben ezt a tragikumot sirató. Adynak ezt a mindenütt jelenvaló lázongását száz és száz Ady-verssel, félredobott, megvetett, de gyönyörű s legigazibb Ady-verssel lehet bizonyítani azokkal szemben is, akik az uralkodó osztálybeli öntudattól fűtve, túlnemzeti búsongással telítve, félreteszik Ady forradalmi verseit s gyászmagyarrá festik át Ady forradalmi, piros arcát.

Le kell már számolni azzal, mintha Ady azt hirdette volna, hogy ez a komp-országos magyar sors, a magyar bánat, a magyar átok, azért volna, mintha valami különös magyar végzet, külön magyar rendeltetés ülne a magyarság nyakán. Ady, akármennyire elhomályosítják is ezeket a verseket, a magyar tragikumot abban látta, hogy a grófokkal, papokkal, urakkal, vagyis az egész feudális és klerikális uralommal szemben az elszolgaiasodott, eltespedt és vezetőiben elbúsult magyarság nem tudja kivívni uraival szemben a felszabadulást. Ady ezt írja:

Jöttünk rossz erkölccsel rossz helyre,
Volt utonállók új utbanállóknak
S míg úrfajtánk egymást s a népet falta,
Tunya álmainkat jég verte
S még a Templomot sem épitettük föl.

Helyünkön meg nem tudtunk állani
S ide kerültünk, ez kezdeti átkunk.
Ma már nem mienk paráznás vérünk sem,
Jöhet a helyünkre akármi:
Megöltük és kibűnöztük magunkat.

És mi nem leszünk majd szétszóródva
Árvult, de mégis győzedelmes fajta:
Minket korszakok tűz-dühe nem edzett
S fölolvaszt a világ kohója
S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.

Az új magyar értelmiség bús, tragikus nacionalista költőt termelt Adyból, olyat, akinek semmi köze sem volt a világ járásához, akinek egész lénye „őszinte, élő-eleven képe és megtestesítője egy tényleg létező, szomorú, de szükségszerű magyar öntudatnak, a Kelet és Nyugat között meghasonlott, többé nem keleti és még mindig nem nyugati, magyar meghasonlással teli lelkének”. Ady magyarsága, fajisága, nemzeti volta hirdette csakugyan, hogy van „bús kipányvázott magyar lélek”, de abban van Ady tragikussága, hogy ezt hirdette, s nem abban nagysága, hogy ezt meglátta, s nem abban, hogy az úgynevezett magyar tragédiát megérezte és megjósolta. Ha Ady mást nem tesz, akkor bármilyen szépen is magyarázzák, csak „bús magyar” költő lett volna. Ady jelentősége abban áll, hogy azt hirdette: le kell rombolni a magyar mát, a feudalizmus kezéből ki kell venni az uralmat, nyugati országot kell teremteni az elmaradt, az urak bűnei miatt lemaradt magyar földből, mert másként a magyarság elpusztul. Ezért nem lehet félredobni lázongó, ostorozó, elégületlenkedő, magyar maradiságot perzselő verseit, mert ezekben van Ady szociális forradalmisága. S abban van Ady tragikuma, hogy az általa hirdetett magyar tragédia az általa hirdetett okokból a magyar úri osztály évszázados önzéséből be is következett.

Érthető, hogy a magyar uralkodó osztályok, akiknek bűneiből és önzéséből az összeomlás beteljesedett, máig sincsenek emiatt beismerésben. Ezzel már uralmuk és osztályrendszerük alapjait támadnák meg, s így máig sincs elég lelkierejük elviselni az immár nemzetivé kent költőnek verseit, s azokat, mint kellemetlen forradalmi ballasztot elsüllyesztik, s még meg is bélyegzik, mint „a költő lelkétől és természetétől idegen területre való tévedés szülötteit”, mert „nagyon sokszor mesterkéltek, erőltetettek, nagyhangúak, sőt ízléstelenek”.

Hogy mennyire csak osztályérdekből fakadó az ilyen Ady-esztétizálás, ideiktatok egy nagyszerű Ady-verset, a bizonyára megtagadott „mesterkéltek” közül:

Ki egyetlen, bús vaksi szemmé
Teszed a testünk,
Szent festék, mellyel az egekre
Lázadó, nagy képeket festünk:
Áldassál, emberi Verejték.

Ez a teremtés s Isten-erőnek
Emberi mása.
Minden izzadt ember egy könny-csepp,
A Végzet könnyitő sirása:
Áldassál, alkotó Verejték.

Íme egy másik a lenézett „erőltetettek” fajtájából:

Vánnyadt domb-oldalon,
Régi domb-oldalon,
Kapák dühösödnek
S a föld, ős oltalom,
Rég nem ad oltalmat,
Föl-fölnevet mélyéből.

Itt tiporni fognak,
Hamarosan fognak,
Éhes a magyar föld,
Éhese csókoknak,
Vagy mi adjuk néki
Vagy megy idegenekhöz.

Íme egy forradalmisága miatt „nagyhangú”:

Az egész világgal
Rendünk egyszerre úgyse leszen,
De itthon: félelmetesen.

Minden árulókkal
Számoltunk volna előbb
Mi, a híres kérkedők.

Lopó nagy urakkal
Kik nyakunkon tartják jármokat,
Beszéltünk volna sokat.
…
Előbb itthon rendet
Csinálnánk kuruc csapatok
Ütvén grófot és nagy papot.

Vagy egy másik az indexre tett „ízléstelenek” közül:

Talán holnap
Valahol deszkákba pakolnak,
De ti, fiatal Magyarország,
Akárhogy osszák
Méltán szét földedet,

Mutasd meg, hogy
Nem te vagy beteg
S vagy több lesz, mint a mai bánat,
Vagy éljen a régi Magyarország
Magának s a kutyáknak.

Aki ezt a könyvet végigolvasta, annak magyarázni sem kell, hogy Adynál nem esetleges, pillanatnyi ez a forradalmiság, ezek a lenézett és megtagadott magyar és forradalmi versei nem „alkalmi költemények”, amint írásmagyarázói szeretik emlegetni, hanem egy élete folytáig öntudatosan makacsul és sorsdöntően folytatott harc látomásai és riadói.

Ady verseiből pontosan követni lehet a magyar Pokol ellen indított, a szociális forradalomért folyó nehéz, itt-ott ellanyhuló s néha reménytelennek tűnő harc szakaszait. E harc igen csüggesztő óráiban írta ezeket:

Zászlónk lehanyatlik untan,
Fáradtan biztatjuk egymást,
Bízunk még, de nem magunkban,
Be gazdátlan, be keserves bizodalom.
…
Öreg vitézeink ühmögnek,
Ifju bajtársak lázadnak
S így megy a had, megy a ködnek:
Siker utját kedvetlenül keresgeti.

Valahol utat vesztettünk,
Várat, tüzet, bizodalmat,
Valamiben késlegettünk
S most harcolunk kedvet vallva kedvtelenül,

Hogy ez a harc állandó volt s Ady az örök, forradalmi-tránsz megnyilvánulása a megtagadott versekben, nem Ady igazolására, mint inkább a kicirkalmazott nemzeti és osztályzárkózottság megcsúfolására idéztem Adynak e néhány élete hajló szakaszában írt versét. De akikkel tizenkét kötetnyi Ady-vers sem tudja elhitetni Ady forradalmi voltát, azok osztályönzését éppen azért, mert osztályérdekből fakad, az Ady-idézetek egész sora nem tudja megváltoztatni. Önmaguknak esik jól, ha dacosan, szilajon és keményen újra és újra felcsendül az elnémított és megtagadott Ady:

Hiteket tépni? nem, ezt az Adyt
Nem fogja látni se barát, sem ellen…
…
Lázíts, keresztrevonszolt Március,
Lázíts, szörnyű szava a némaságnak,
Üzenj harcot, fojtott, gyászos dühünk
A tomboló, a hajrázó brigádnak:
Még magyar Tavasz sem préda, latroké.
…
A vért, a kínt, a gyászt tartogassátok.
Ki fog csordulni a magyar kehely
És negyvennyolc óta is fog az átok:
Jól átkozzatok és jól készüljetek.

Álomba ringatós, hazug s a trianoni sebekre áfium tehát az az Ady-magyarázás, mely külön magyar tragikum költőjévé akarja avatni Adyt, hogy ezzel is megszabadítsa magát az összeomlás felelőssége alól. Ahelyett, hogy azt mondták volna: a költő megjósolta, hogy elpusztulunk, ha kaszára nem hányjuk a nagyurakat, ezt mondják: a költő megjósolta, hogy elpusztulunk, mert mi különös, keleti, krizantém nemzet vagyunk, s itt a Duna-Tisza között nincs is igazi hazánk. Ahelyett hogy igyekeznének meglátni a forradalmi költő nagy tanulságait, melyeket a korral haladni nem tudó, elmaradt nemzetről mond, egy társadalomról, ahol a 20. század elején a nyugati kapitalizmus bűnein túl még mindig ott szorít a feudalizmus parasztnyúzó csontkeze, új nemzeti hímet varrnak, s megfejelik a csodaszarvas romantikus regéjét.

Róluk írta meg előre Ady:

Sokan sírnak majd még miattam
S elsiratják, amit sirattam.
Alkonyulnak, mire virradtam
S igazaimat majd riadtan
Érzik majd egy véres piacban,
Hova befutottak inatlan:
Sokan sírnak majd még miattam.

Akármilyen szárnyalós, megértő is akar lenni az uralkodó osztályos Ady-magyarázat: hamis Ady-legenda s Ady igazi arcának eltorzítója. Adyt meg akarja tenni elefántcsont-toronyban székelő arisztokratikus léleknek, aki „annyira történeti öntudatú nemes és annyira uralkodásra és bámultatásra termett zseni volt”, annyira „született úr”, hogy a „szociális kategóriák, osztálytagolódások és szocialista ideológia szerinti emberszemlélet ránézve teljesen idegen és mélyebb értelemmel nem bíró jelszó maradt”, s „ez az akkor nálunk még újszerű, meglehetősen éretlen fanyarságú, vad és idegenszerű proletárképződmény őszinte érdeklődésre, de pláne szenvedélyes rajongásra és szeretetre ezt a magyar úri költőt, ezt a fejedelmi individualitású szellemi arisztokratát nem indíthatta”. Igazi „fajvédő”, azaz osztály-védő szemlélet ez, mely ugyanakkor, amikor elismeri Ady vallásos voltát önmagával viaskodó istenverseiben annak dacára, hogy Ady nem dogmatikus s nem teológus, visszautasítja Ady lényének szociális forradalmiságát azon az alapon, hogy ez az Ady rettentő távol élt a vad proletárképződményű szocializmustól, mert hiányzik verseiből a szocializmus dogmatikus hirdetése.

Adynak, ennek a differenciálódott léleknek minden szava, gondolata együtt van a többi emberrel. Ha kimélyíti és északfokká teszi magát, ha emberi valójában gyötrődik, ha embervoltának istenségét, azaz teljességét keresi, magában a többi embert tükrözi vissza, és zordan, hidegen nem zárkózik el fellegvárába, Ady nem a „született úr”, hanem a született úrhatnám bocskoros nemes. S embersége, forrongása, lázadozása, amellett hogy a magyaré és az elnyomotté: az örök emberé, aki soha sem találja meg sem a bérét, sem királyságát. Ady az emberi, a sátáni lázongás, a soha nem elégedettség, a soha be nem teltség, a soha meg nem nyugodás. Ő ne lenne tehát forradalmi? S ő ne lehetne mindenkié, aki verseivel beveti magát az emberségbe? Utolsó verseiből veszem ki ezt a csöndes vallomást:

Örömöm a szenvedőké
S mindenkié szenvedésem:
Mégsem
Hamar támad ilyen valaki.

Ki úgy szeretek vallani
S gyermekesült szájammal itten
Beszél hozzátok,
Ha bármilyen káromkodás is:
A Harc,
Az Isten.

De nem kell tovább demonstrálnom: az Ady-kérdésben a magyar uralkodó osztálynak még emelkedett és világnézetileg haladottabb rétege is a magáénak s a maga képére teremtettnek akarja megtartani Adyt akkor is, amikor az úgynevezett egyetemes magyarság költőjének hirdeti. De ebből az „egyetemességből” azzal, hogy Ady forradalmiságát elferdítik, eleve kizárják a proletárt, a munkást és a parasztot. Szomorú szegénységi bizonyítványt állít ki fajtájáról ez az ország, mert el sem akarja hinni, hogy valaki, aki belőle ered, fenntartásnélküli forradalmi volt. Megteszik polgári kritikusai Adyt úrnak, nemesnek, fajmagyarnak, arisztokratának, csakhogy ne érződjék rajta a Dózsa György-ivadék a hatalmából és a földből kisemmizett és örökké éhes bocskoros nemes. Számukra Adynak nem lehetett csak magyar világszemlélete, mert – mondják – a „kor szociális forrongásaitól nagyon távol állott”. De Ady csak gunnyasztani vagy pihenni járt haza a sáros érmelléki faluba. Ha ott él, akkor csakugyan távol esett volna a világ járásától. De Ady már 1904-től fogva megszakításokkal csaknem állandóan Párizsban élt, s innen s idekint igen jól látta a szocializmus kiformálódó hatalmát és erejét. És mi nem kényszerből, mert „csalogattak”, dolgoztunk annak idején a Népszavának, s nem azért kerültünk mind elválaszthatatlanabb láncokkal kapcsolva azokhoz, akik a magyar „Sors” megváltoztatását akarták, mintha Adyt „hívták” volna s ahol „ügyesen ki is használták zászló gyanánt”. Egyáltalában nem azért. Hanem azért, mert egyedül és megdönthetetlenül a szociális haladásban és legelébb is a paraszti tömegek felszabadításában láttuk Magyarország jövendő sorsát.

Mindezeken túl az Ady-magyarázókat le kell szállítani a magas lóról, az úri paripáról, amelyre Adyval együtt magukat felültették. Nem keresztényeknél, s nem fajtabelieknél ez csetlős-botlós tévedés. De csodálatos, hogy azok is arisztokrata gőggé fújják Ady paraszti dölyfét, akiknek folyvást magyarságukkal van teli a szájuk. Igaz: Ady különleges költő. Ady a differenciált, finom lélek, Ady a zseni, egy elkülönbözött valaki, akinek semmi közössége – sem a költőnek, sem a polgárnak – a magyar ugarral, de közössége van azokkal, akiket a magyar ugarból teremtődni akar látni. Az „úr” Adynál személyére vonatkoztatva nem az uralkodó osztálybeli úr, az ő urasága nem Csák-Mátés uraságot jelent, hanem mindenkitől való különbözőséget, mint ahogy a „szolga” sem a szolga nála, hanem a behódoló, alacsony, lelki senki.

És még valamit. Ez a polgári és nemzeti Ady-magyarázás mindig megértő igyekszik lenni, ha Ady sátáni, isteni, szerelmi vagy fekete zongorás verseinek finomságairól esik szó, de azonnal leengedi az értelem vas-sorompóját, ha a forradalmi Ady piros és véres arca tűnik fel a magyar mezők felett, mint egy éjszakánként világító telihold. Adyval – mondja ugyanaz a Makkai – „az a tévedés történt, hogy az uralkodó szűklátókörűség törpeség és bornírtság elleni vádjaival nem oda fordult és nem azokat hívta harcra és nem arra a harcra hívta őket, ahová, akiket és amire hívnia kellett volna”. Kérdem, hol voltak és kik voltak ezek a sehol fel nem található magyarok? Ady tizenöt éven át írt, zokogott, káromolt, lázított kint a magyar fórumon, és szava mindenkihez eljutott. El a haladó középosztályhoz, az életbe induló diáksághoz, az egyetemek s középiskolák tanulóihoz, a hajnalhasadást érezni kezdő proletársághoz, a jobb indulatú történelmi osztályokhoz, a városi és merkantil zsidósághoz, az érzékenyebb asszony-olvasókhoz s az egész fiatal leánysereghez. Hol voltak tehát azok a magyarok, „akiket hívnia kellett volna”? A Tisza oldalán? Apponyi elesett, reakciós környezetében? Parlamenti politikai pártoknál vagy társadalmi tömörüléseknél? Vastagnyakú kálvinistáknál, akik ellene fordultak, vagy Rákosi Jenős svábos magyaroknál, akik eleitől fogvást máglyára tették? Avagy talán a fél-városi, fél-falusi cíviseknél? Hiábavaló szellemet idézni a múltból, amikor még a jelenben is kifacsart értelmezéssel vállalják magukénak a magyar középosztálybeliek az Ady igéit. Egyszerűen csoda volt, hogy Adyt annyira is magukénak vallották bizonyos rétegek, mint ahogyan vallották, de egyszersmind egy újabb fejezet a magyar átokból, hogy annyian vallották magukénak, mint ahogyan vallották. Hiszen ma hajdani, közvetlen irodalmi küzdőtársai (Fenyő Miksától Schöpflin Aladárig) is elfordulnak attól az Adytól, kinek eszméivel a közösséget veszedelmesnek találják. Osztályérdekük erősebb esztéta voltuknál. E múlthamisító barátok magyarázatainak kompromittáló légköréből Hatvany igyekezett szóban és írásban kiragadni Adyt. De lehet-e eredményes az ilyen küzdelem? Meggyőzők, térítők és hitetők-e a mondatok és szavak, ha az, aki a múlt meghamisítását veti szemükre, nemrég még viviszekciót végzett saját magán, és e közvélemény előtt önmaga tépte meg saját múltját szerencsétlen, opportunus gesztussal? Adyt nem lehet úgy magyarázni, hogy forradalmiságát csak ellenfelei és hamisítói felé lobogtatjuk meg. Az Ady-tanulságot le is kell vonni.

Az Ady-vitákban szokás lett, hogy állandóan a magyar „ifjúsághoz” fordulnak. (Értsd ez alatt az egyetemi és főiskolai ifjúságot.) Vagyis azokhoz, akikből a leendő magyar uralkodó osztályok tagjai erednek. Mindenütt a világon lejárt az ideje, hogy a jövendő hordozójának kizárólag a főiskolai ifjúságot tekintsék. A tanulás és képzettség válaszfalai már nagyon régen leomlottak, s nincs ország, nincsen világ, ahol az egyetemi ifjúságot speciális kultúrhordozónak vallanák. Olyan országban pedig, ahol azt az ifjúságot még numerus klauzussal meg is szorítják, fajmagyaros gesztus, kifejezetten az egyetemi ifjúsághoz fordulni Ady-hívésért, amikor lejjebb ágyazva a feltörekvő dolgozók ifjúságának soraiban, a proletárok, ifjúmunkások közt sokkal fogékonyabb és el nem múlóbb Ady-hívőkre találunk, ha Adyt meg nem hamisítjuk. A magyar szellemi vezetők azonban még mindig azt hiszik, hogy az uralkodó osztályok egyetemi kaszt-pillérjein s nem a dolgozókon épül a világ. Az ilyen felfogás nemcsak az Ady-kérdés alaptételeit állapítja meg, de megmagyaráz mindent. Nem a költőhöz emelik fel szabadon magukat, de a költőt gombolják oda torz, hazugságban és szolgaságban fogant politikai rendjükhöz.

A Petőfi nem alkuszikban írta Ady: „Ördögbe is, a kapitalista civilizáció nem a non-plus-ultra, s egy társadalmat nem az tesz lelkessé és megállapodottá, hogy például a mai Franciaország vagy Németország nyomában jár-e. Kína se kutya, s a sanyargatott India olyan mélységes, hatalmas erejű, hogy ma talán még nem is sejtjük.” És ugyancsak Ady írta: „Petőfi nem alkudott, Petőfi nem alkuszik, s Petőfi a forradalomé volt… Nem szabadság kell nekünk, romantikus, szilaj, pusztai szabadság, de az a szabadság, amelyet Petőfi csak sejtett… Ütni, vágni, fiatalságot teremteni az öregségével dicsekvő országban: »az én kardom nem fűzfa…« »a lobogómmal még találkoztok«” – ezt mondta Petőfi.

Ady nem alkudott…

Ady nem alkuszik…

Ady a forradalomé…

1934

^* In.: Bölöni György: Az igazi Ady Szépirodalmi Könyvkiadó, 1966 [vissza]

ADY ENDRE

Dózsa György unokája

Dózsa György unokája vagyok én,
Népért síró, bús, bocskoros nemes.
Hé, nagyurak, jó lesz tán szóba állni
Kaszás népemmel, mert a Nyár heves.

A Nyár heves s a kasza egyenes.
Hé, nagyurak: sok rossz, fehér ököl,
Mi lesz, hogyha Dózsa György kósza népe
Rettenetes, nagy dühvel özönöl?

Ha jön a nép, hé, nagyurak, mi lesz?
Rabló váraitokból merre fut
Hitvány hadatok? Ha majd csörömpöléssel
Lecsukjuk a kaput?

BARANYI FERENC

Ady-idéző

                                    Dr. Faragó Ambrusnak

Kortársunk lettél, Dózsa unokája,
népedért síró, bocskoros nemes, te
lázongó kálvinista, ki az Istent
bajtársának érezte, nem urának.
Kortársunk vagy, mert régi verssorokkal
a perc ma támadt emberkéit épp úgy
idegesíted, mint sok év előtt a
vén huncutokat, gonosz ostobákat.
És lásd, az öreg Kúnnék százezerszám
készülnek halni újra, mert a gyógyszert
– mely életükhöz hozzátenne néhány
hónapot még – nem tudják megfizetni.
Újpesten, elcsapott legények vackán
megint a nyomor álmodik s a disznó-
fejű Nagyúrral nincs, aki kiálljon,
mert már a böllérkést is rozsda marja.
Korcsok, cifrálkodók és félig élő
magyarkodók ítélkeznek fölötted,
kitépnének e földből, mint a dudvát,
hiába vagy millió gyökerű.
Néped megint minden igának barma,
mert harcot végig – tudjuk – sose harcolt,
verőt játszik a vertnek született most
s közben fejét, jussát, szívét kobozzák,
őrzői rég cserben hagyták a strázsán
a hitet, mit az ember Szépbe-szőtt itt.

És Komp-ország – szennyes hullámot szántván –
a semmitől a semmihez verődik.

BÖLÖNI GYÖRGY

Ady, az újságíró

(Részletek) ^*

Ady, az újságíró, akiről írni fogok, nem választható külön a költőtől. Ady a maga idejében az volt, aminek ma az írónak lennie kell: a közé, mindenkié, akinek érdeklődése, kíváncsisága, kritikája és ítélete ott munkál az élet minden területén. Ady politikai állásfoglalása és világfelfogása miatt kapta életében és halála után is a támadásokat. Minden írásában személyisége teljességét dobta ki magából szenvedélyesen, és a költő ennek a szenvedélyes személyiségnek csak egyik megnyilatkozási formája volt. A költő Ady csak egyik része volt hatalmas mindenségének. A másik Ady a publicista.

Az újságíró Adyt kevéssé ismerik. Ha értékelik is jelentőségét abban a forradalmi harcban, melyet a magyar nép legjobbjai a maradi úri Magyarország felszámolásáért folytattak, elsősorban a költő Adyt látják mindig, pedig Ady prózai írásai a verseinél is tisztábban, dokumentumszerűen bizonyítják, milyen lankadatlan, évről évre fokozódó harc volt Ady küzdelme az úri Magyarország felszámolásáért. És volt mi ellen küzdenie!

Ady Magyarországa a Habsburg-birodalom nemzetileg láncravert, szociálisan elmaradt Magyarországa volt, ott vergődött a feudalizmus és a fejlődni kezdő kíméletlen kapitalizmus kereszttüzében. A polgári megalkuvások, a politikai és erkölcsi esettségek kora volt ez, a Ferenc József-i politikai, társadalmi és irodalmi züllöttség kora. Nemzedéke igen elégedett volt önmagával, elmerült a viszonylagos fellendülés örömeibe, és nem is látta a veszedelmes szakadékot, mely a felületen úszó uralkodó osztályt a parasztok és a munkások tömegétől, a nemzet-fenntartó dolgozóktól elválasztotta. Még bűntudat sem furdalta, mert bűnös voltát nem is érezte. Az ország írástudói a mindenbe belenyugvást, a polgári elégedettség lagymatag emésztését űzték és hirdették.

E megalkuvó, konformista nemzedék ellen kezdett harcot Ady, egy olyan nemzedék ellen, melynek vezető uralkodó osztálya a kiváltságos ezerholdasok és a tőkések szövetsége volt, százezrek pedig ennek a rendnek ispánjai és kasznárjai, s ha nem azok, akkor életvágyuk kimerült abban, hogy a kapitalizmus morzsáiból maguknak napi jólétet biztosítsanak.

[…] Ady szembefordult a gyávasággal, sőt cikkeiben fordult szembe igazán, és valósággal új jelmondatot tűzött ki a magyar publicisztika s az egész magyar közélet felé: harcolni, és nem megalkudni. Ady megadta az írott szó kimondásának jelentőségét. Nincs írása, mely ne lenne állásfoglalás, ne lenne vallomás, melynek aktualitásai ne nőnének lényeges problémákká, nincs cikke, melyből ne csengene ki a napi eseményekből azok eszmei jelentősége, és nincs – bármily apró cikkecske legyen az –, mely ne szárnyalna világnézeti magasságba, ami cikkeit maradandókká, kortörténeti dokumentumokká emeli, a maga idejében pedig harcos erejűekké tette.

Ady cikkei lírai jellegűek, lírai módon, az írón átitatódva fogják meg az eseményeket és mondanak ítéletet. Adynál nincs tárgyilagosság, nincs semlegesség, és nincs közömbösség, hanem ehelyett lírai szenvedély és pártos állásfoglalás. Ady sehol sem titkolja véleményét, mindig nyíltan és őszintén kimondja. Szubjektivitása – ha végignézzük kora politikai és társadalmi eseményeit s a magyar közélet jelenségeit – helytálló, ítélete találó és jogos. Jogos, mert mindent alárendel ki nem elégülő vágyának: a forradalmi átalakulásnak. Ady azért írt, hogy kritizáljon, irányítson, javítson és forradalmasítson. A külföldi események összehasonlítása a magyar valósággal alkalom volt arra, hogy az itthoni viszonyokat kritizálja… Az újságíró Ady kritikája a magyar társadalomról lesújtó. Kíméletlen, kegyetlen, megsemmisítő. Adynál nincs pardon. Minden szava támadás, minden sora harc. Ezért szerfölött izgalmasak és élvezetesek írásai.

* * *

[…] Ady, a harcos publicista, nem rendelkezett lappal mondanivalói számára. Itt-ott jelentek meg cikkei a Népszavában vagy a Világban, de szociáldemokratáknak, radikálisoknak nem volt bátorságuk arra, hogy Adyt, a tömény forradalmat kitűzzék zászlónak. Óvatosak voltak a szociáldemokraták éppen úgy, mint a polgári reformerek. Adyt, a költőt, olvasni divat volt már, az európaiasság jele, de a forradalmi Adyt igyekezett távol tartani magától a párt is, meg az olvasó is. Így történt, hogy míg ezekben a zivataros időkben szaporodtak Ady forradalmi versei, ritkák voltak publicisztikai írásai.

[…] Helytelen úgy beállítani Adyt, hogy „csatlakozott” radikális barátai politikájához. Ady már akkor volt harcias, forradalmi, amikor a radikálisok még nem jelentek meg a politikai porondon. Ady már jóval előbb, a „nemzeti ellenállás” idején vívta legelkeseredettebb harcait a reakció ellen. Hatottak rá a Huszadik Század körül csoportosult szabadgondolkozók, akik annak idején a Budapesti Napló Szabadgondolat mellékletét szerkesztették (Szabó Ervin, Pikler Gyula, Somló Bódog, Jászi Oszkár stb.), de hatott rá elsősorban az orosz forradalom, mert ennek hatásában a proletariátus világot átformáló hatalmas erejét látta, és annál lesújtóbb volt számára az igazi tespedés magyar valósága, ahol a néppel soha eggyé nem forrt burzsoázia légüres térben, teoretikus programmal kezdett harcot a magyar társadalom reformjáért. Amikor pedig 1910-ben megindult a Világ, a szabadkőművességnek ez az orgánuma, ez sem volt mindjárt a kezdetben „radikális”. Harcot kellett vívni, míg a lapot fenntartó konzervatív és merkantil szellemű tulajdonosok helyet adtak a földosztást, az egyházi birtok felszámolását, a nemzetiségekkel való megegyezést hirdető politikának. Igaz, hogy ennél a lapnál aztán mindinkább a radikálisok vették át a kommandót, de Ady forradalmi hitvallása igen sokszor került összeütközésbe barátai doktriner politikájával. És ha hatásról beszélhetünk: politikai barátaira sokkal mélyebben hatott Ady, mint ahogy ezek hatottak Ady Endrére.

[…] Ady nem „ellenzéki” volt, mint körülötte sokan a szájasok, Ady forradalmi volt. Amint a költő Adyval szemben állott egy írósokadalom, publicisztikájával is szemben állottak a toll mocskos üzérei, akik csaknem naponta bérbe adták lelkiismeretüket, tollukat, és változtatták véleményüket.

[…] A világháborúban aztán, amikor Ady szabad versírási lehetősége megszűnt, puszta mondanivalóit is belefojtotta a cenzúra. A háborúnak, a monarchia hivatalos háborús céljainak behódoltak a szociáldemokraták, Ady radikális barátai és írótársai is. Valójában Ady volt az, aki elejétől végig állást foglalt a háború ellen, nem vált háborús uszítóvá, és kihívta maga ellen a reakciós nemzeti sajtó, elsősorban Rákosi Jenő támadásait. Hívei is elfordultak tőle, a radikális polgárságot magával sodorta a mesterségesen is felgerjesztett sovinizmus és elkápráztatta a csalóka győzelmi jövő, mely a német fegyverek ideiglenes sikerei folytán feltünedezett. Míg Ady verseiben magára hagyatottan megőrzi emberségét és nem veti be magát a hazaias árba, Távol a csatától címmel indított rovatában kis jegyzetszerű cikkekben magyarázza az írói hivatás feladatait, és bírálja fegyvertársai eléggé meg nem róható nyilatkozatait és akcióit.

[…] Nem csoda, ha néha pesszimisztikus érzések hatalmasodtak el Adyban, amikor látta a hozzá közelállók tévelygéseit, tapasztalnia kellett a szociálpatrióták újabb és újabb megalkuvásait. Mert míg a munkásság a szociáldemokrata pártvezetőség ellenére merészen forradalmasodott és a harctereken szenvedett vereségek hatása alatt kezdte kiszabadítani magát a megalkuvás gyűrűjéből, addig a pártvezetőség mind mélyebbre süllyedt az árulás mocsarába.

[…] De nemcsak a kiuzsorázott munkást, és a jegyzőtől, a földesúrtól kirabolt parasztot forradalmasította a háború, hanem Ady Endrét is. Most az októberi forradalom hullámait érezte végigszállani katonákon, munkásokon és parasztokon. Hiszen Budapesten már gyárközi bizottság alakul, kezdetleges, bátortalan lépéssel itt-ott tanácsok, szovjetek születnek, sokasodnak a katonai lázadások, sztrájkok, tüntetések. „Le a háborúval! Békét akarunk! Éljen az orosz proletariátus!” – forradalmi feliratok tűntek fel a budapesti utcákon.

[…] Ha nem is volt az az eleven, harcra kész fiatal író, mint 1905-ben, de a fáradt, az életből kifelé menő Ady is Ady Endre maradt: a hazafi, az úri betyárság ellensége, a forradalmi haladás harcosa, aki Petőfit vallotta ősének, aki a megbocsátó és mindennel kiegyező korszellem ellenében is „árulónak” hirdeti Görgeyt, hatalmas forradalmi erőnek a Kossuth-kultuszt, aki szobrot követel a tüzes trónra ültetett Dózsa Györgynek. Ez az Ady ne fogta volna fel az októberi forradalom emberiség-megváltó, új világot teremtő szellemét? Régen megírta, hogy „a kapitalista civilizáció nem non-plus-ultra”, s bevallotta, hogy a demokráciát egyáltalában nem tartja „túlságosan gyönyörűnek”, hanem „okvetlen és elkerülhetetlen lépésnek a haladás felé”.

^* In.: Bölöni György: Ady az újságíró, Magvető Könyvkiadó, 1956 [vissza]

Az „Egy ember szenvedései” sorozatból

ADY ENDRE

A Galilei Kör ünnepén

Barátaim, szívemnek ifjú testvérei, de semmiképpen se jöttem én azért tihozzátok, hogy rekedt és sírós hangommal kiabáló, harsány szózatot mondjak. Csak egyszerűen eljöttem, eljöttem, itt vagyok azért, mert már régen itt vagyok, s ha eddig betegségekkel tértem ki hívásaitok elől, mára azt gondoltam, hogy talán ezután már csak betegebb lehetek, s mi nem foghatjuk soha ilyen közelről egymást látni. Pedig, talán, egymást és így látni inkább szerelemrontó, mint frigy-erősítő, hiszen a mi heves, nem közönséges, lelki és harci összetartozásunknak csak árthat a szemek olcsó nézés-akciója.

Igaz, hogy ünnepetekre senkinek és nekem sincs jogom még a legvalóbb és legfájóbb betegség muszáj-ürügyét sem előrángatni: ti vagytok, és csak ti tartoztok lenni az Egészség. Mégis, engesztelt szívvel gondolnotok kell arra, hogy hozhat valaki faji múltjából s még a tieteknél is vigasztalanabb generációból olyan akaratlan törékenységet s ön-törő hajlamot, mely a vissza-visszatérő betegségnek is magyarázatot adhat.

De miért jöttem bárhogyan és mégis el, miért küzdöttem úgy-ahogy le irtózásomat a cégéres szerepléstől? – erről, csak erről és csak nagyon röviden fogok szólni.

Szívemnek ifjú testvérei, elhoztam hozzátok a szívemet, melyet megöregedéstől féltek, s melynek ma kiváltképpen nem szabad megöregednie, s melynek az eltaplósodás ellen szinte tartozó orvosai csak ti lehettek.

Szörnyű idők ezek, de szép idők, s bánataimnak legbánatosabbja az, hogy nem most és veletek vagyok olyan ifjú, amilyennek ma lenni illik, s amilyenek, hiszem, hogy vagytok.

Magyar reménységeim fogynak, de elegek még mindig arra, hogy a megváltó fiatalság csodatetteiben Herkules elvénhedt, elfinomodott, harmadrendű bajtársaként bízzak.

A Galilei Kör, bocsánat, alakulásakor talán nem is sejtette, hogy olyan grandiózus föladatot vállalt, amelyhez képest talán még az orosz diákifjúságé is vigalom vagy beteg kétségbeesés. Egy megváltás lehetséges még csak e különös, szomorú Magyarország számára: az úgynevezett vezető intelligenciának üdvös és frissítő kicserélődése. Tudom, hogy ma ezt a félt és vágyott titkot a legnagyobb vakmerőség kimondani, de én nem vagyok gyakorlati politikus, s az a hitem, hogy az életnek varázsírja a vakmerőség. (Közben engedtessék meg nekem, hogy azt a politikát, mely a ti szátokban és tollatokban tagadja a politikát, megtagadjam: igenis politikát csinálunk mindnyájan, kik termettünk valamire, még szabad tudománnyal, filantrópiával és művészettel is, sőt ezekkel talán leginkább.) De azt mondtam az előbb, vakmerőség: nem állítom, hogy teljes száz percentjében vált használhatatlanná, bűnössé és rosszá a históriai, vezető magyarság. De a java mégis olyan kevés, s ez ország ezerszínű társadalmát annyira milliónyi baj és veszély fenyegeti, hogy talpra kell állniok azoknak, akik kinézetten és letagadottan is az igazi, kultúrás, magyar gondolatot reprezentálják: friss energiájú polgárnak és parasztnak. Az orosz diák válhat pogromistává vagy nihilistává, az olasz készülhet hódításra vagy korrupt érvényesülésre, a francia minden lehet, a német sörözhet és hódíthat, az angol gőgösködhetik és sportolhat, a román harcolhat a minden-románok egyesüléséért: – nem folytatom. Az új magyar diáknak, az új magyar ifjúságnak, a Galilei Körnek száz letiport szabadság s száz szép életlehetőség szabja meg mennyeien útját és célját. De érezzék ám azt is, ha érdemesnek tartják – mert érdemes –, hogy nem sötét, hencegő, ősködő, magyarkodó ellenfeleink Magyarország és a magyarság, nem ők, hanem mi vagyunk.

És most, szívemnek ifjú testvérei, bocsássátok meg régi és örökös embereteknek, hogy ma nem tud többet szólni – hiszen a több se volna szeretőbb és több –, s bocsássátok el őt békével. Ifjú szívetek öreg testvére most fiatalon dobog, s azt akarja, hogy ne szakadjon el soha tőletek, a fiatalságtól, az igazságtól, a forradalomtól.

Szabadgondolat 1913. november

ADY ENDRE

Ifjú szivekben élek

Ifjú szivekben élek s mindig tovább,
Hiába törnek életemre
Vén huncutok és gonosz ostobák,
Mert életem millió gyökerű.

Szent lázadások, vágyak s ifju hitek
Örökös urának maradni:
Nem adatik meg ez mindenkinek,
Csak aki véres, igaz életű.

Igen, én élni s hóditani fogok
Egy fájdalmas, nagy élet jussán,
Nem ér föl már szitkozódás, piszok:
Lyányok s ifjak szivei védenek.

Örök virágzás sorsa már az enyém,
Hiába törnek életemre,
Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény,
De virágzás, de Élet és örök.

WIRTH ÁDÁM

Adyt mai szemmel olvasva

– anno 2018

Ady Endre ma is, száz esztendővel halála után, kísértetiesen, fájdalmasan aktuális. Mintha a mai Magyarországról szólnának és nekünk üzennének több mint száz évvel ezelőtt a „csaholó hazafiságról” leírt szavai: „Ennek a tengernyi bajjal küzdő kicsiny országunknak nem a legkisebb fátuma, hogy hazug szájakra s mindig a szájakra ad legtöbbet Egy ügyesen csaholó száj már szédíteni tud nálunk. Vannak here osztályaink, pártjaink, nagyságaink, kiknek minden jogcímük a szájuk, s kik a szájukkal nemcsak élni, de ölni is tudnak.

Romantikára hajló nép vagyunk. Frázisimádásunknak is ez az oka. S ez az oka annak is, hogy keleti módon szeretjük a tömjént. Faji büszkeségünk, patrióta képzelgéseink üstökénél lehet bennünket legjobban megfogni. Ez a bűnünk burjánoztatta föl a csaholó hazafiságot. Ezért utazik reánk minden csalás, ámítás, hazugság és cselvetés a hazafiság nevében. Ez a húr mindig meghat és megfog bennünket. A lényeget és a valóságot nem keressük, mihelyst hazafisággal csaholják tele a fülünket!” (Csaholó hazafiság.)

A nacionalizmus „a legförtelmesebb hazugság s a legveszedelmesebb nyavaja” – írta figyelmeztetően Ady. Kiaknázza a tömegek vad butaságát, a félműveltek szenvedélyeit. „A nacionalizmus voltaképpen internacionális szövetkezete a sötétségnek, butaságnak, s a gonosz tekintélyek önzésének”. (Nacionalisták) „A nacionalizmusnál nagyobb hazugság nem állott még ki a harci porondra. A nacionalizmus maga ezer arc. Megzavarja a legbiztosabb szemű embert. Lefoglal magának minden emberi gyöngeséget. Utazik tradícióra, kegyeletre, fajbüszkeségre, kenyéririgységre, minden erényre és bűnre”. (A magyar kétfejű sas)

Ma is megszívlelendő érvényes igazság: „A nacionalizmus nem hazafiság. A hazafiság valami olyan sine qua non-ja az embernek és a társadalomnak, hogy még fogalommá sem kell sűríteni, s szót sem kell keresni hozzá. A közös kultúrában s közös társadalmi munkában álló becsületes munkásemberek mind azok. Hazafiak, ha úgy tetszik. Aki ellensége a haladásnak, a jobbra törésnek, az emberi szellem feltétlen szabadságának, hazaáruló, ha örökösen nem tesz is egyebet, mint a nemzeti himnuszt énekli”. (A nacionalizmus alkonya)

A csaholó hazafisággal Ady a közös kultúrában és közös munkában álló becsületes munkásemberek igazi hazafiságát állította szembe. „Jöjjenek a szabad, messzelátó, büszke szemek, a halló fülek, az értő és hasonlító elmék. Ne ordítsuk mindig a hazát, de szeressük s legyünk számára olyan értékesek, olyan jók, amilyenek csak lehetnek-e nagyszerű világosodó korszakban fejlett kultúremberek.” (A hazafiság revíziója)

„Egy francia líceum évzáró ünnepén voltam – írta. – A líceum igazgatója búcsúztatta a diáksereget. Az isten, király, haza nem volt ebben a beszédben, de istenesebb, királyibb és hazafiasabb beszédet nem hallottam soha. Egy művelt társadalom gyermeke miként hevüljön, éljen, dolgozzon: ezt tanította a beszéd. Föl, föl a kultúra csúcsára s közben törölgessük egymás könnyeit. Ó, be szép is lesz, mikor a magyar ifjúságot ilyen beszédekkel eresztik majd haza vakációra. Mert bizonyos, hogy így lesz. A hazafiság revíziója elérkezik majd hozzánk is. Milyen keveset fogunk akkor a hazáról beszélni. Milyen bátran fogjuk magunkat hasonlítgatni. Milyen elfogulatlanok, műveltek, világjárók, dolgosak és magyarok fogunk lenni. Ugye? Jaj volna, ha nem hinnők ezt így”.

„Íme az új hazafiság: az emberi, a populáris, a szociális hazafiság. A 20. század emberéhez illő. Nem a régi, az üres, a sallangos. És nincs más útja a társadalmi haladásnak, csak ez: új tanítók és új iskolák. Mindenekelőtt pedig: a hazaszeretet reformja s szent háború az álhazafiság ellen”. (A hazaszeretet reformja) A hazaszeretet Ady által szorgalmazott reformja s a szent háború az álhazafiság ellen ma is időszerű.

Ennek jegyében Ady hadat üzent a nacionalizmusnak. „Ma az embernek Magyarországon fokos kell, nemzeti rojt és bojt, hely, hova az ember a legújabb parlamenti módon küldheti az ellenfelét s fej, amelyet be lehet verni. Ez a nemzeti harc a reakcióra végérvényesen rákapat minden magyar fejet. A katonaság rendelkezik fiaink szabadságával, a miniszterek rendeleteznek, a parlamenti hazafiak s pecsovicsok terrorizálnak, a szólás és gyülekezés szabadságát irtják mindenütt és minden módon, a sajtót is gyomrozzák kegyetlenül… Itt megálljunk ám keresztyén, zsidó és pogány atyafiaink. Protestálunk. Protestálunk, hogy a nemzeti harc leple alatt bevezessék az emberség, a gondolat, a szabadság vakmerő irtását.” Ady hozzáteszi: „protestálunk, ha mindjár honkupecnek neveznek is el bennünket.” (Protestálunk.) Ady protestáló szavai ma is időszerűen hangzanak.

„A népek összefolyásának nagy epochája ime megkezdődött” – állapítja meg a költő, hivatkozva arra, hogy a New Yorkban élők közül alig hétszázezer úgynevezett igazi jenki, ellenben New Yorknak sokkal nagyobb német lakossága van, mint Münchennek, hogy Budapest után nem Szeged a legnagyobb magyar város, hanem New York, Párizsban minden ötödik vagy hatodik ember nem francia, Berlin pedig tíz év múlva kozmopolitább lesz Párizsnál is. (Napjainkban a „népek összefonódása” még nagyobb méreteket ölt.) Keserűen jegyzi meg: „ezt az újféle nagy valóságot nem akarják látni és belátni Magyarországon. Mert, ha látják és belátják, nyomban be kellene látniuk azt is hogy Vörösmarty szobra – (»A nagy világon e kívül nincsen számodra hely, áldjon vagy verjen sors keze itt élned, halnod kell«) – anakronizmus. Legalábbis az emberek élni akarnak bárhol, de halni csak a végső esetben.” Százezrek hagyják el eredeti hazájukat és rajzanak szét más országokba és városokba, ahol esetleg mentesebbek tudnak lenni az éhhaláltól, mint otthon. „A népek összefolyásának epochája íme megkezdődött. A ’haza’ mindenütt csak édes gyermekeit tartja el. A jóval számosabb mostoha gyermekek menjenek akár a pokolba. Ha pedig az idegennek több hasznát veheti a vagyon, a tőke akkor jöjjön a kivándorló compatrióták, honfitársak helyett a hasznosabb idegenek csapata.”

[…] „Ahol csak kultúra van ott elháríthatatlan ez a népcsere, s ahol kultúra van, ez a kultúra természetszerűleg vonja magához minden országból az élni és dolgozni akaró ember-seregeket. Ne féljen azért senki, nem fog megismétlődni, miként azt a szentimentális professzor urak vallják, a pusztuló Athén vagy Róma példája. Lassan-lassan, de föltartóztathatás nélkül a munka, az együttes munka nagy diadala következik. Nő, nagyszerűen gyarapszik, izmosodik az összetartozódás gondolata a Földön. A népek összefolynak a munka, a közös sors és az élet-szépség gondolatában – akaratlanul, de egy nagy törvény szerint.” (A népek összefolynak)

A népek összefolyásával, a kultúrák keveredésével szemben a csaholó hazafiság mai képviselői idegengyűlölettel, bevándorló- és menekültellenességgel védik az „európai fehér ember” szent ősi hazáját és a keresztény kultúrát. Az idegeneket, a migránsokat a nemzetet és a keresztény európai kultúrát fenyegető ellenségnek kiáltják ki. Politikai ellenfeleiket pedig a nemzeten belül idegenszívűeknek, hazaárulóknak bélyegzik, akik – úgymond – ha csak tehetik, genetikailag rárontanak a nemzetre.

1905-ben Ady a nacionalizmus alkonyáról írt cikket. „Nem kell, hogy Matuzsálem legyen valaki: megérhet egy gyönyörű földi dolgot, egy örvendetes elmúlást. Öregnek csúfolt, de egyre fiatalodó Európánk lehesseget végre egy utálatos lidércet melléről: a nacionalizmust.

Lidércnek mondjuk, de több mint lidérc. Egyik boldogtalansága az emberiségnek. Valami csodálatos élősdi növénye az emberi kultúrának, mely gyökereit mélyre ereszti hírhedt bagolyvárak földjén, Rómában, Tibetben, Moszkvában, Isztambulban és más helyeken. Fojt és öl milliom karjával. Mennyi históriai gazság történt már általa. Népek összeuszítása, világosság oltás, szabadságtiprás. Csoda, hogy addig eljutott az emberiség, ameddig eljutott. Beszédes, hatalmas jelek, most azt hirdetik, hogy itt a leszámolás ideje. Ahol csak nem frázis a haladás, ott már mindenütt erős marokkal készül a lelkében világosulni kezdő nép, hogy az emberiség herbáriumából kitépje ezt a mérges, élősdi növényt.”

[…] „A népek kezdenek látni, s ha Európát itt-ott néha elfogja egy-egy nacionalista rángatózás, ez vitustánc. Az elmúlás ellen rúgkapál a nacionalizmus. Talán már nemsokára nem lesz szégyen igazi hazafinak lenni sehol a világon. Még Oroszországban is megindult a leszámolás.” (A nacionalizmus alkonya)

Ady reménye a nacionalizmus alkonyáról és áhított közeli elmúlásáról történelmileg nem igazolódott. A nacionalizmus élősdi, mérgező növénye még mélyebb gyökereket eresztett, még szorosabban fonja be fojtogató gyilkos karjaival az emberiséget: még több históriai gazság történt általa, népek összeuszítása, világosságoltás, szabadságtiprás. A nacionalizmus Ady által emlegetett vitustánca az emberiség öngyilkos haláltáncába csapott át. „Ahogy különbözően fejlődtek az egyes embertársadalmak, úgy változtatta arcát a nacionalizmus. Allah nevében bolondítja az ottománt, gloire-ral részegíti a franciát, svéd-gyűlöletet gerjeszt a norvégben, pángermán álmokkal traktálná a németet. S amely társadalmakban esetleg többféle náció él, gondoskodnak külön-külön a nacionalizmusról azok, kiknek érdekük, hogy régi tekintélyben, módban virágozzék az oligarchia. Mert a nacionalizmus arra jó mindenek felett, hogy a vele megmámorosodott tömeg ne vegye észre, mi hiányzik neki és mihez van joga… Minden nacionalizmus közös gyökerű. És ha gúnyolódni kedvünk volna, a nacionalizmusnál internacionálisabb erő és idea nincs.” A nacionalizmus ma is fajbüszkeségre, kenyéririgységre utazik, kiaknáz minden emberi gyengeséget, a tömegek vad butaságát, a félműveltek szenvedélyeit. Csak arra jó ma is, hogy igazolja a here osztályok, pártok, az oligarchia uralmát. A nacionalizmus készített elő és robbantott ki két világháborút. Alig egy évtizeddel A nacionalizmus alkonyáról írott cikkének megjelenése után a költő borzadva írta:

Iszonyú dolgok mostan történűlnek,
Népek népekkel egymás ellen gyűlnek,
Bűnösök és jók egykén keserűlnek
S ember hitei kivált meggyöngűlnek.
…
Itt most vér-folyók partból kitérűlnek,
Itt most már minden leendők gyérűlnek,
Itt régi átkok mélyesre mélyűlnek:
Jaj, mik készülnek, jaj, mik is készűlnek?
…
Szegény emberek ölnek és csak ölnek
S láz-álmaikban boldogan békűlnek.
S reggelre kelvén megint megdühűlnek,
Kárhoznak, halnak, vadakká törpűlnek.

                                (Krónikás ének 1918-ból)

A mai világban, így hazánkban is, a nacionalizmus „az emberiségnek ez a legförtelmesebb hazugsága és legveszedelmesebb nyavajája”, újabb és újabb formákban, de közös régi tartalommal születik újjá és tobzódik. Ártó lidércként nehezedik rá az emberi lelkekre, fojt és öl milliom karjával. Ezért fokozottan aktuális ma is Ady Endre sürgető kérdése: „Hol késik a nacionalizmussal való leszámolás a mi hazánkban? A hazafiasság revíziója mikor jut el hozzánk? A régi, az üres, a sallangos hazafiasságot mikor váltja fel az új hazafiasság? Amikor kevesebbet fogunk a hazáról beszélni, ám elfogulatlanok, világjárók, dolgosak és magyarok fogunk lenni.”

Ady Endre borzadva látta hazája állapotának és hírnevének romlását. „Borzasztó, ha magyar intelligens ember külföldön él, s hazai lapokon keresztül hazatekint… s ha távolról jobban, mint közelebbről figyeli azt a nép-gyilkosságot és kultúra-ölést, ami otthon folyik. Ami elfogja, az már több mint düh és más, mint csömör. Valami olyan érzés, amilyet a biblia-író a Jehovának adott Sodoma elpusztításakor. Itt már vége van hitnek, megértésnek, filozofálásnak. Csak azt érzi az ember, hogy van egy ország Európában, melyet néhány ezer ember hatalma s buta gonoszsága Koreánál aljasabbá tesz” (Megszerettetik a hazát).

Ha százszor is elfordulnék
Tőled, okkal vagy nem okkal,
Míg bírtomban tart az Élet,
Nem mehetek a gazokkal,
S melléd kell állnom csalfa nációm
…
Tenni, ha csak írott szóval,
S mégis nyugtalanul tenni,
Dacos és fölhajott fővel
Szólni, hogy itt nem lesz semmi,
Míg marad egyetlen tiltakozás.
…
Ha százszor is elfordulnék
Csaló tánc ez véges-végig:
Baj van ma Magyarországban
S meg fogom várni a végit,
Utálatos, szerelmes nációm.

                (Utálatos, szerelmes nációm)

ADY ENDRE

A varróleányok ^*

A varróleányok között asszonyok is vannak, beesett mellű, négy-öt gyermekes asszonyok. A sztrájktanyán a múlt este voltak vagy kétszázötvenen a varróleányok, de szomorúak csak néhányan voltak. A többiek zajongóak, tereferélők, nevetgélők, kíváncsian vidámak s mi úgy szerettük volna, hogy szomorúak legyenek mind. Hanem persze ők még sokáig vidámak lesznek, mint az a napszámos polgártárs, ki a Szt. László-templom sarkán a múlt napokban így vidámította éhes pajtásait:

– Hát jó dolog volna cucilistának lenni százhúsz pengő hónapi fizetéssel.

A proletárság öntudatlansága, a nyomorúság fatalizmusa sokkal megrendítőbb és szívetfacsaróbb, mint a kioktatott, lármás agitátorok szónokolása a hitvány polgári rend s a kiszipolyozó tőke ellen.

Láttára a varróleányok gyülekezetének megértettük Károlyi Sándor urat, kit aggaszt a paraszt kóborló ösztöne s ki ott akarja látni a szegény embert a túlvilági kárpótlást hirdető pap szájtátó nyájában. Kongregációk, bürokrata jegyzők, istenes papok, katekizmus és nyomorúságos megpróbáltatások elintéznek minden dolgot szépen.

A Szent László-templom sarkán a korgó gyomrú proletár gúnyolja a kenyérért és jogért ordítót s a kis varróleányok közül is nem egynek juthat eszébe, hogy pénzt nem csak varrással lehet szerezni.

Kicsi és nagy, gyermek és vén, férjetlen és férjes varróleányok nem is tudhatjátok ti azt, hogy a ti félkomoly sztrájkotok mégis csak az időknek az igazsága s mégis csak méltóbb ilyen cicerobetűs írásokra a lengyelzoltánok komédiázásánál. Még ha vihogtak is sokan ott a sztrájktanyán, egy világra nehezedő, szíveket emésztő, nagy kérdésnek a fölcsukló zokogása ez. A ti sztrájkotokban is a nő követel helyet az elhelyezkedésre, kenyeret és jogot.

Hogy egészen igaza van Bebelnek, nem mondom. De bizony a férfi proletárnál szánandóbb a nő, ha nem proletár is. Akár a feleségi pályán, akár a doktori diplomával a kezében, akár a telefonnál. Mindenütt. Akár a varróműhelyben. Fel nem ismerése önön rabszolgahelyzetének teszi a nőt a mai társadalomban a legszánandóbbá s Bebelnek igaza van, amikor valamennyi nő közt a pezsgőző, gumirádlerező, a mámorosan élő színésznőt tartja a legszánandóbbnak, aki nem látja, hogy milyen lealázó rabszolgaélet az övé. Hol van mindnyájunknál az emberhez méltó élet posztulátuma: szabadon, hajlandóság és kedv szerint dolgozni, élni és szeretni? A férfiak sok-sok milliója néhányak jómódjáért s kedvteléséért él, de a nők csaknem mindannyian. Ez az ő nagyobb, századok dogmáival jobban helybenhagyott leigázásuk nehezebbé teszi, hogy ők erről megvilágosodjanak. Ha feljajdulnak, annyi komolysággal teszik ezt csak, mint a nagyváradi varróleányok. És a jövendő az ő számukra még messzebbre van, mint a férfi proletárok számára.

A varróleányok sztrájkja azonban mégis csak az idő igazsága, ha ők erről nem is tudnak semmit. Mint ahogy az idők igazsága az is, hogy mikor a társadalom növekedő egyenlőtlensége még az uralkodó néhányak számát is redukálja s az élet kényelme mind kevesebb kézbe kerül, egyre sűrűbb lesz a tömegek vétója. Magyarországon is már néhány esztendő óta sztrájk sztrájkot ér és most is vagy hat nagy magyar város munkás proletársága háborog.

A nagyváradi varróleányok sztrájkja eseménynek is a nagyobbak közül való. Arról nem szólva, hogy pikantériája van a léhák előtt. Ám a szociológusnak a legérdekesebb. Nagy szimptómája a társadalom súlyos betegségének. És kiválóképpen foglalkozhatnak vele a szociológia feminista specialistái.

E szegény kis olcsószoknyás leánysereg szánalmas serege a mai társadalomnak. Az a szegény kis lány, kiből varróleány lesz, emberiesen és önérzetesen csak két út között választhat. Az egyik nehezebb. Az tudniillik, hogy férjet kaparinthasson. Szegény munkást és iparost legjobb esetben. S ekkor életre hozhat egy féltucat gyermeket és lesoványodva, száraz kenyéren, rongyokban – el is agyabugyálja esetleg a durva, vagy italos férj – végig élvezheti az életet. Vagy dolgozhat. Téglát hordhat s ismét legjobb esetben megtanulhat varrni. Csoda-e, ha nagyon sok közülök a két út helyett a harmadikat választja, melynek non plus ultra eredménye: bejutás egy színházi kórusba. Ha nem is nagyon komoly a varróleányok sztrájkja – jelenti, hogy a nő gondolkozni kezd és fog. Munkát és jogot akar. Ez a jövendő muzsikája szintén. Zavaros még és léha egy kicsit, de nagyszerű szimfónia lesz belőle egyszer!

Nagyváradi Napló 1903. április 1.

Az „Egy ember szenvedései” sorozatból

^* In.: Ady: Jóslások Magyarországról. Atheneum Irodalmi és Nyomdai Rt. kiadása, Budapest [vissza]

SZARKA ISTVÁN

Kései

                  (Ady Endrének, 1957-ben)

Mindenféle Dereglyén
és Holdnak Vágtatáson
s Menton felé s a talján
kisasszonyoknál és ahol
Dózsa-trón s Bottyán-sátor áll
s a himalájás kvadrigán

csak térdünk van, csak térdünk;

van hát mit betakarjon
a méhesbeli álom.

Jöhettek mindig, győzők.

A „Breviáriumom” sorozatból

GYÖRE IMRE

A kezdet

              „De siratlak, szent Kezdet –:
              Most nem vagy sehol-sehol.”
                            (Ady: A Kezdet siratása)

Most barlangokban
lakik a Kezdet,
csak éjjel búvik elő,
görnyedten oson
a bokrok alatt,
félig-érett,
őrletlen gabonán él,
s kővel leütött
madarak húsa
sem veri el éhét.

Látsz-e tüzet,
honnan parazsat
hozhatsz tüzednek,
megpörkölni a magvat,
s gőzölgő rongyaidat
szárítgatni fölötte?

Tétova füst-szag
szürődik át
néha a lombon,
ki tudja, honnan?

Fogd a reves fakérget,
maréknyi mohát
keríts köribe,
tusa-tört puskád
csövét ütögesd kőhöz,
tán pattan szikra,
s majd megtanulod,
mit tudtak már valaha,
s lehet, hogy egy nap
elindul valaki
valahonnan a füstszag után
kezében ágdarabbal,
s éppen tenyérnyi
tüzeddel szemben
tétova mozdulattal
széthajtja a lombot.

A „Város” sorozatból

KICSI SÁNDOR ANDRÁS

Ady becenévadása

Ady Endre beceneve általában Bandi volt, s érdekesek az életében becenevet érdemlő nők, akik közt voltak futó kalandok („kis női csukák”) és levelezőpartnerek, de meghatározó szerepet játszó személyek (Léda, Csinszka) is. A legfőbb forrás Dénes Zsófia, aki jól ismerte Adyt, Lédát, Csinszkát, Bölöniéket és Ady Lajosékat is (állítólag Ady Lajosné 1942-es könyvének, Az ismeretlen Adynak tényleges szerzője), valamint Benedek István, aki átfogóan igyekezte tárgyalni Ady szerelmeit (1992).

A szerelmek között első Kíváncsi Illi: Varga Ilona (Benedek 1992: 87-95).

Léda: Brüll Adél, Diósy Ödön felesége; Léda férje Dodó, akinek „kellett a harmadik” (Dénes 1967: 241), 1904-1912 között tartott Ady életében a Léda-korszak.

Zsuka: Dénes Zsófia, egy özvegyasszony; Ady által adott beceneve azonban Andrea (Franyó 1969: 427). A Zsuka „becenevet nem Adytól kapta, hanem önmagától hároméves korában” (Benedek 1992: 167).

Margita: Vészi Margit, Vészi Józsefnek, a Budapesti Napló szerkesztőjének a lánya, Molnár Ferenc későbbi felesége, akihez 1912-ben a Margita-ciklust írta.

Ada: egy aradi férjes asszony a Városmajor-szanatóriumból, akihez Az ismeretlen Ada (1912) című versét írta.

Mylitta: Machlup Henrikné Zwach Mici, kétgyermekes pesti fiatalasszony Mariagrünből (1913). „E babiloni termékenység-istennőhöz kapcsolja Hérodotosz azt az ősi előírást, hogy minden szűz egyszer adja át magát egy idegennek, s az ezért kapott pénzt a templomnak ajánlja fel; föltehetőleg erre az őspajzánságra célzott Ady névválasztása”. (Benedek 1992: 164).

Kicsi: egy temesvári asszony, akivel Ady levelezett.

Nyanyuci: Sándor Lászlóné, egy bihari földbirtokos morfinista felesége (Dénes 1967: 288), „aki anyáskodó jóságáról kapta ezt a nevet” (Benedek 1992: 164).

Arany: Bőhm Aranka, aki később Karinthy Frigyesnek lett a felesége.

Csinszka: Boncza Berta csucsai földbirtokoslány, Ady felesége. Csinszka az írói neve is. Ady környezetében néha mint Bertuska szerepel (Dénes 1967: 256-9). Egykori udvarlójának: Bébé, Boncza Bertuka (Tabéry 1990). Csinszka az aláírása egy levélen, amihez hozzátette zárójelben: annyi mint Bandiné (Hatvany 1959, 2: 293). Névfelidéző szókapcsolattal a csucsai kastély kisasszonya (Tabéry 1990).

Állítólag Ady Lédát mindig Adélnak, Csinszkát pedig Bertuskának szólította, s a beceneveket csak költészetében használta (Dénes 1967: 294). A hölgyek egymás között is használták beceneveiket, ráadásul további becéző elemekkel megtoldva, például „Írjál nekem, Zsukicám […]. Csókol Csinszkásod.” (Állítólag egy 1915-ös levélben, Dénes 1967: 218, a névadásról Dénes 1967: 294).

Más fontos hölgyek közé tartozik Édes – Ady édesanyja, akihez Érmindszentre lejárt; Öcsémné – Ady Lajosné (Dénes 1967: 165); Itóka – Bölöni György („Gyurka”) felesége. Ottilia volt valójában, Itóka azért lett a beceneve, mert Ady nem tudta rávenni Bölönit, hogy megcsalja a feleségét, s nyilván azért nem, mert „megitatták valamivel” (Dénes 1967: 70); Vojnyica – Adynak Csinszkával való együttlétekor a román cselédlány, szobalány (Dénes 1967: 270, 274, 304).

Az „Egy ember szenvedései” sorozatból

KASSAI FRANCISKA

A legszebb halott

                                   „Milyen szép halott leszek”
                                                        (Ady Endre)

Elnézem ezt a fényképet: Ady Endrét holtan,
a kórházi ágyán…
Oly átszellemült, megboldogult valóban.
Elaludt szelíd, gyermeki álommal.
A fáradtság, betegség és a kicsapongás
árkait felcsókolta a halál.

– A Halál-asszony csókja –
Ez akár egy Ady-vers címe lehetett volna,
ha feltámad álmából a költő,
melyből halandó meg nem ébred.
Mily megifjult lett az arca,
s a vonásai milyen megbékéltek!

„Én a Halál rokona vagyok”
– vallotta ő egykoron.
És talán akkor, az utolsó élet-napon
így szólt hozzá a megidézett: Eljöttem hozzád, kedves, hű rokon.
                                                  Eleget szenvedtél az életedben,
                                                  én azt jól tudom.
                                                  Sok volt a jaj, sok volt a baj,
                                                  sok volt a fájdalom.
                                                  Most hát pihenj! Úgy ringatlak
                                                  mint gyermekem.
                                                  Sugárzóbb vagy, mint húsz évesen.
                                                  Bár mindig úgy hitted: öreg vagy,
                                                  már ifjan is erről írtál.
                                                  Istenem, beh sokszor hívtál!
                                                  Most láss meg engem: itt vagyok.
                                                  És lezárom a szemedet, ifjú ember,
                                                  és te leszel a legszebb halott.

FÖLDEÁK IVÁN

Ady nyomában

Az autó megállt a kertkapu előtt. Ajtaja kinyílt, egy pulikutya ugrott ki. Végigrohant a kerítés mentén, majd megjelölte a sarki villanypóznát. Máris otthon érezte magát.

A Topolinóból szemüveges, kerekarcú úriember lépett elő, a szó legnemesebb értelmében – tartása tiszteletet és tekintélyt sugallt.

Akkor még nem tudtam ki ő. S azt sem tudtam, hogy mi köze van Ady Endréhez. Tíz éves voltam. Verne és May Károly, Móra és Jókai töltötte be az életemet. Harry Potternek se híre, se hamva nem volt, de jött már felém a „kis herceg” és ott derengett a „távolban egy fehér vitorla”.

Később minden a helyére került. Bölöni György – ő volt erzsébeti látogatónk – vezetett be Ady világába, korán és visszavonhatatlanul. Apám révén, akinek főnöke volt az Irodalmi Alapnál. Az ő elbeszéléseiből tudtam meg, hogy ki volt ő Adynak. Párizsban mentora, tolmácsa, társa örömeiben és bánatában. Ő vitte el Adyt – Léda megértő és igazi nagypolgár férje társaságában – az orvoshoz, hogy megpróbálják kigyógyítani egy halálos csók következményeiből. Titokzatos és rejtélyes volt a költő élete s még inkább annak tetszett, amikor végigolvastam, milyen is volt „az igazi Ady”. Hogy utána végigbarangolva Párizsban az utcákat, ahol járt, megnézzem a szállót ahol lakott. Reggel sör, délután vörös bor, este pezsgő… S az elmaradhatatlan Biblia az éjjeli szekrényen. Persze kedvenc pincérét, Ferdinándot már hiába kerestem…

Vajon mit szólnának most a közerkölcs prűd őrzői, a tízparancsolat lelkes ajánlói és magyarázói, a nincstelenek iránti keresztény kötelességüket meghazudtolók ehhez? Megtagadnák őt, mint erkölcstelent, aki tiszta ágyat és tiszta asszonyt kért a nyomorgónak, kicsit több bért, egy jó tál ételt, folttalan ruhát, tisztességet s emberibb szavakat. Nem zsigeri gyűlöletet, lélektelen törvényhozást és szolgalelkű bíróságot, megalázó tragikus komédiát csinálva a megértésből és szolidaritásból.

* * *

Nagyvárad, Körös part. Estébe hajlik az idő. Fiatal pár bújik egymáshoz. A Gozsdu kollégium épülete előtt a parton. Hányan tudják ma, ki volt Gozsdu Manó? Talán a róla elnevezett, szórakoztató és kultúrnegyeddé alakított belvárosi udvar egyeseknek eszébe juttatja a magyar-román együttműködésért küzdő jogász és milliomos mecénás nevét. A fiú helybéli volt, a lány hazánk idegenbe szakadt gyermeke, egy a hatszázezer közül, akit a megélhetés migránssá tett. Egymásra találtak Ady városában.

A túlparttól nem messze az EMKE szálló kávézója, ahol a kétszobás apartman neokoloniál berendezésén kívül semmi nem maradt meg a századelőből, csak az emléktábla: itt találkozott először Ady és Léda. A szálló előtti tér házainak földszintjén egykori kávéházak ablakai helyett bankok üveg vitrinjei csalogatnak. A jól vasalt öltönybe bújt tisztviselők nem ülnek az aranyon, kedvesen kínálják portékájukat a betévedőknek.

A korzó előtt a négy váradi „Holnapos”: Ady, Juhász Gyula, Dutka Ákos és Emőd Tamás szobra, s mögöttük és köröttük a város, a költő városa. A Sas palotával, a székesegyházzal, villanegyedével, parkjaival, Körös parti kis palotáival, szépen restaurált várával kiérdemli a Pece-parti Párizs nevet. Párizs közép-európai lenyomata. Ugyanezt a ragyogást éreztem az aradi főutca évszázados fasorában sétálva, gyönyörködve a párizsi Hotel de Ville-re emlékeztető városházában, a csodálatos Szapáry palotában. S másutt is, ott, ahol Ady korában otthon lehettünk. Temesvár terein. A századfordulót idéző szecessziós korzón, a 18. század hangulatát árasztó főtéren, ahol békésen áll egymással szemben a katolikus és pravoszláv püspöki palota. Micsoda gazdagság, élet volt itt! Hány nagyszerű elme indult el innen! Színes és soknemzetiségű vidék, magyar, szerb, szász, román, zsidó együtt épített fel egy kis Európát. Találóan jegyezte meg az Adynak hatalmas monográfiát szentelő professzorom az egyetemen, hogy a századfordulón az izgalmas dolgok a végeken történtek, ahol pezsgő volt az élet, erjedő a művészet, mert nem ért le idáig a fővárosok monarchikus drillje és gőgje.

* * *

Mindez a múlt ködébe veszett. Búsonghatunk, pártok politikai tőkét kovácsolhatnak abból, aminek elvesztése törvényszerű volt, s ezt Ady látta. Mit látta, megélte, megírta. Hitt benne, hogy Dunának, Oltnak egy a hangja. De azt is tudta, érezte, a saját bőrén, hogy Árpád hazájában jaj annak, aki nem úr és nem bitang. Jajongva hívott fel az összefogásra az elnyomottak, összetörtek, a magyarok és nem magyarok között. Nem sajnálta a letűnő kort, amelyet ma sokan visszasírnak: hadd hamvadjon össze Hunnia úri trágyadombja.

Ez a világ óhatatlanul a múlté, s ha nem vonjuk le belőle a tanulságokat, akkor megtagadjuk Adyt. Őt, aki igazán tudott gyűlölni, s pontosan tudta, kiket kell. Nem az életfeltételeitől megfosztott koldust, a hazája elhagyására kényszerített hontalant, de az igazi bűnösöket, a vad, geszti bolondot, a gyujtogató, csóvás embert, úrnak, magyarnak egyként rongyot. Azt, akinek nagyhatalmi gőgtől feszülő, de provinciális ízléssel megformázott emlékművét visszaállítottuk a törvényhozás szentnek hitt épülete előtt. Eltakarítva onnan igazi harcostársának, az első köztársasági elnöknek zseniálisan sokat mondó szobrát, mely a megtört boltívvel jelezte reménytelen küzdelmét. S nem csak az övét.

Ott áll az épület másik oldalán az életét Kossuth híveként kezdő, de végül más irányba fordító gróf szobra is. Tehetségesen szolgálta azt a világot, ami ellen Ady szavát felemelte, így akaratlanul is részese volt összeomlásának. Most, mint kiöregedett műlovar ül nemes paripáján a híresen szép, arisztokrata férfi, emigrációjában a párizsi dámák kedvence. S hogy lovát táncoltathassa, odébb toltuk annak a költőnknek az emlékművét, akinek versein nemzedékek nevelkedtek. S akire talán még Adynál is kevesebbet emlékezünk. Sajnos igaza volt, jelentéktelen gumicsontokon rágódik a megvezetett közvélekedés, a közpénzen megvásárolt felszínes állami média sikeresen működik: fecseg a felszín, s hallgat a mély.

* * *

Irigye volt garmadával, még akkor is, amikor a hivatalos kultúrpolitika elfogadta, ha nem is lengette lobogóként, mint Petőfit. Egy költőtárs, a francia irodalom hazai szerelmese és lelkes fordítója – maga is költő – esszéjében finoman próbálta letaszítani trónjáról. Jó szándékba öltöztetve az irigységet. Talán ha száz verse nagy, a többi selejt, volt a kolléga sommás, áldicséret ostyájába bújtatott ítélete. Sokan kiegyeznének ennek a száznak az egy tizedével. Publicistának jobb volt – jelentette ki. Csak részint volt igaza. Annak is zseniális volt. Több száz cikke igazolja, világosabban látta korát az akkori slapajok hadánál. Már 1905-ben sejtette, mi fog elhamvadni a fellobbanó mukdeni lángokban. S pontosan tudta, milyen nagy hatalom a sajtó, ha tiszta a szó. Pert veszített a nagyváradi káptalannal szemben, de nem adta fel. Nem kívánta az eszét csöndes sutra tenni, sem tisztességesebb országba kivándorolni. Megvoltak a maga törvényei, s ezek kedvéért kiállta a dicsőséges magyar államét is. Vajon a kivásárolt média mostani gurujai olvasták cikkeit? Kétlem. Verseit esetleg az iskolai tananyagban. Ahonnan most száműzni szeretnék. Értjük, hogy miért. Kellemetlen ember. Szépség, tisztaság és igazság, neki nem lekacagott szavak, mint napjaink prófétáinak. Magyar volt, nagyon is az. Még ha kellemetlenül fájdalmas igazságokat vágott is korához és néphez. Küldött az álmosaknak, piszkosaknak, korcsoknak és cifrálkodóknak, félig-élőknek, habzó-szájuaknak, magyarkodóknak, köd-evőknek. Igéi nem falragaszok reklámszövegei, bennünk kell, hogy visszacsengjenek. Éljünk úgy, ahogy ő szeretett volna. Próbáljuk megalkotni az ő Magyarországát, mindennél keserűbb, mindennél igazabb magyarságára figyelve. Ahonnan elvágyik s nem menekülhet, vágyaival, melyek elülnek s fölhorgadnak megint. És ne feledjük, a művész, aki egy kicsit zseni és magyar… ezer métermázsával súlyosabb teherként cipeli lelkén az átkot.

* * *

Ady a miénk, nagyon is a miénk. Ezért nem lehet igazából része a világirodalom gazdag folyamának. Nemzetközi költő és fordító találkozó valamikor a hetvenes években. Tegyük világméretű közkinccsé azt, ami nekünk oly drága. Ady a téma. De hogyan lehetne átadni más nyelven? Mit jelent nekik hogy Verecke útján jöttünk s fülünkben ősmagyar dal rivall? És ugyan mit mond egy francia irodalombarátnak, aki Charles Baudelaire mindenki számára világos albatrosz szimbolikáján nevelkedett az új, az énekes Vazul kifejezés. Csak mi tudjuk, mit mond, jelentését csak mi érezzük, csak nekünk szól igazából. Orosz fordítója – egyébként hozzá méltó lírikus – sok fordító társához hasonlóan a magyar ugar kifejezéssel nem boldogult. Nincs rá szó az oroszban, az ugar más jelzővel a Nobel-díjas Solohov regénye okán már foglalt. Maradt a sztyeppe a címben is. S megmaradt a titok, miért olyan fontos és nagy nekünk Ady. Higgyetek nekünk, külföldi barátaink, Adynak ott a helye a nagyok között.

* * *

Sokáig szöveggyűjtemények magasából nézett le rám. Kissé titokzatos dölyffel, az igazi zseni gőgjével. Nem haragudtam rá. Azután már a hetedik x-en túl megjártam Érmindszentet, a kis házat, ahol született. Ablakán a kutya is be tudna nézni. Hát innen jutott el az óceánig. Jártam Nagykároly és Zilah utcáit. Emléktáblák, szobrok köszöntek rám. S egyszeriben sok mindent megértettem. Mert jöttek az egyre zűrzavarosabb idők s deresedő fejjel rájöttem, szükségünk van rá. Szükségünk van az igazi Adyra. Most és mindörökké. Még akkor is, ha úgy érezzük, napjainkban a perc-emberkék dáridója tart. Talán lesz, ki jöjjön majd nagyot végezni. Addig pedig marad a kortársi dadogó szó…

SIMOR ANDRÁS

Kétsoros

Szükségünk van kendre,
jöjjön Ady Endre!

Ismét Adyval

Elmegy a kútágas,
marad csak a kútja,
körülötte dölyföl
úri pereputtya
Werbőczi uramnak,
törvénybe kiket hí,
van-e még, kit lehet
törvény elé híni?

Száradóban a föld,
maholnap kiszárad,
béka se kuruttyol,
egy madár se lázad.
Zselénszky gulyása,
Tisza urak csősze,
mintha ők szöknének
innét messzi földre.

Szájtáti legények,
parlamenti hősök,
ágálnak, beszélnek,
csuda ijedősök,
hol vagy, Ady Endre,
van-e, ki kiáltson,
minden veszendőben
magyari világon?

Nem hihetem, megvan,
még él ez az ország,
lesz, ki igazítja
szebbre, jobbra sorsát,
mert, ha nem lesz, elvész,
kiszárad, mint földje,
bár mást érdemelne,
hivatva volt többre.

TABÁK ANDRÁS

(Ady-variációk, 2011)

„Fölszállott a páva a vármegyeházra,
Sok szegény legénynek szabadulására.”

Fölszáll majd a páva az Ország Házára
Szegény magyari nép szabadítására.

Költők a háború ellen

in memoriam

Születése 135. évfordulója alkalmából egy novellájával és versével idézzük meg a pártos irodalom képviselője, az antifasiszta író, publicista alakját.

GÁBOR ANDOR

Osztályharc az ötödik osztályban

Mielőtt kiment volna a tanteremből, Stube tanító úr mereven, mintha botot nyelt volna, megállt a katedra mellett a dobogón, és rendkívül fontoskodó képpel azt mondta:

– Klara Häuberle jelentkezzék a szünetben az igazgató úrnál.

Aztán előre lendítette a karját, a rendkívül fontoskodás helyett rendkívüli lelkesedés jelent meg az arcán, ami abban jutott kifejezésre, hogy apró disznószemei merevek és kemények lettek, mint a mogyoró, és felfelé bámultak, amerre az előrelendített kar mutatott. Így, a mozdulatlan mogyorószemével előre bámulva, megadta az osztálynak a német köszöntést:

– Heil Hitler!

Az osztály visszaharsogta a kiáltást, és minden copfos fejecskében ez a kérdés motoszkált:

– Miért hívatja az igazgató Klärchent?

A kislányok alaposan megbeszélték volna vele ezt a szenzációt, ha Klara azonnal el nem tűnik az osztályból Stube úr mögött, hogy eleget tegyen a parancsnak.

Miközben a hatalmas úr szobája felé tartott, a kislány arcán csodálatosképp nem látszott félelem, de még szorongás se. Aztán pedig Klara felemelte szőke fejét, amely nem alkalmazkodott a fasiszta copf-divathoz, hanem megtartotta hetyke bubifrizuráját, és valószínűtlenül világoskék szemével olyan egyenesen nézett az igazgató szemüvegébe, mintha semmilyen veszély nem fenyegetné onnét. Az igazgató egészen sajátos szemüveget viselt. Az üveg alsó fele, ami olvasásra szolgált, egészen másként volt csiszolva, mint a felső rész, amelyen keresztül a világot vette szemügyre. Ily módon az igazgató szemüvege két emeletből állott, és csak akkor lehetett neki a szemébe nézni, ha felvitte a szemét a felső emeletre. Különben csak üres üvegbe bámult az ember, mint például most a copftalan Klara, a legnagyobb lelkinyugalommal.

Amikor az igazgató szeme mégis megjelent a felső emeleten, Klara előrehajtotta egy kicsit a bubifrizurás fejét, köszönt – addig nem lett volna érdemes – és várta a kérdést:

– Ki vagy te, kislány?

– Klara Häuberle az ötödik osztályból.

Az igazgató szemei alásiklottak a felső félholdból. Egy papírlap hevert előtte. Amikor a szemek ismét feljöttek, barátságtalanság tükröződött bennük.

– Úgy, úgy… Te vagy az, aki?… Aki nem növeszt copfot?…

A kis Klara bólintott a copftalan fejével. Csalódott. Hogyhogy? Ezért?… De nem, az igazgató tovább kérdezett:

– Mondd csak, kislány, igaz-e, hogy tegnapelőtt és tegnap elkiáltottad magad az osztályban: »Akinek van fölösleges kenyere, adja nekem, mert éhes vagyok«?

Klara azt mondta:

– Igenis, igazgató úr, úgy volt.

Az igazgató feltette a következő kérdést, miközben a szeme a felső emeletről meredt a kislányra:

– És mondd csak, miért tetted ezt?

– Mert éhes voltam, igazgató úr kérem.

– Tegnapelőtt?

– Igenis, igazgató úr.

– És tegnap is?

– Igenis, igazgató úr.

– Hát nem hozol magaddal tízórait az iskolába?

– Nem, igazgató úr.

– Nem szeret az anyukád? De őszintén felelj…

– De szeret, igazgató úr kérem.

– Akkor mért nem ad neked tízórait?

– Mert nincs neki, igazgató úr kérem.

Az igazgató feje fölött egy villanyóra függött. Nem ketyegett. De az igazgató szobájában olyan csend lett, hogy hallatszott, amint a mutató ugrik egyet a számlapon, jelezve az elmúlt percet.

– Hm – mondta az igazgató, és nem kérdezett tovább, érezte, hogy veszélyes vidék határára érkezett. De azért tovább kellett kérdeznie:

– Az apád lakatos?

– Igenis, igazgató úr.

– Munka nélkül van?

– Nem, van munkája, igazgató úr.

– Hol?

– A Wirsingnél, igazgató úr kérem, a mozdonygyárban.

– Hm – mondta az igazgató, és nem kérdezett tovább. De a szeme odafönt a felső emeleten, maga is egy nagy kérdés volt. És Klara megfelelt a néma kérdésre:

– Nem tudunk kijönni a béréből, igazgató úr. Öten vagyunk. Apuka, anyuka, két kisöcsém és én. Apuka mindig kevesebbet keres, minden egyre drágább lesz, igazgató úr…

– Ki meséli ezt neked? Az apád? – De mielőtt még Klara válaszolhatott volna, elhangzott a következő kérdés: – Kommunista a te apád?

Klara tágrameresztette a szemét, mintha életében most hallaná először ezt a szót:

– Tessék mondani, igazgató úr kérem, mi az, hogy kommu?…

– A kommunisták rossz emberek, kislányom.

– Az én apukám jó.

– Nem is akarom azt mondani, hogy…

A kislány makacsul megismételte:

– Az én apukám jó… Nagyon kevés pénzt kap a Wirsing-gyárban… – majd bővebben is megmagyarázta: – A főnököknek autójuk van, nekünk meg kenyerünk sincs elég… Csak krumpli, azt pedig nem hozhatom az iskolába, igazgató úr kérem.

Az igazgató szeme megint alámerült. Már-már elfogta az ijedtség.

– Hagyd ezt, kislányom, hagyd ezt… Ezt te még nem érted. A nemzeti kormány elegendő kenyeret biztosít mindenkinek, aki dolgozik. Ezt jól jegyezd meg magadnak, kislányom…

– Igenis, igazgató úr kérem, és el fogom mondani az Eschen Sittingnek is, meg a Trudchen Weilernek, meg a Mariechen Greilingernek, meg a többieknek.

– Megállj, megállj! Kik azok?

– Az osztálytársaim, igazgató úr kérem… Nekik sincs tízóraijuk.

Az igazgató úr eleresztette a füle mellett ezt a választ, s megkérdezte:

– Nekik munkanélküli az apukájuk, ugye?

– Nem, igazgató úr kérem. Az ő apukájuk is a Wirsing-gyárban dolgozik. Ott nagyon rosszul fizetnek, igazgató úr kérem.

– Hagyjuk ezt, kislányom… mondtam, hogy ehhez még nem értesz. No, mondj meg nekem még valamit: beszéltél erről az osztályban is?

– Igenis, igazgató úr kérem. Mert tízórait kértem a gazdag kislányoktól a szegényeknek. Meg kell mondanom nekik, hogy miért nincs tízóraim.

Az igazgató úr úgy felszisszent a szája szögletéből, mintha a tyúkszemére léptek volna. A szeme egy pillanatig felugrott a felső emeletre, hogy átdöfje a kislányt egy pillantással, de aztán mindjárt alábukott, mert a nagy világoskék gyerekszem visszaverte a támadást.

– Hm, kislányom… szóval te éhség-propagandát űzöl az osztályban? Meg akarod bontani a nemzeti összefogást? Belülről akarod felbomlasztani a népközösséget? Pánikot akarsz kelteni Németország mostani nehéz gazdasági helyzetében?

A kis Klara határozottan érdeklődő arccal nézett az igazgató úrra. Miket beszél ez a láthatatlan szemű? Meg is kérdezte:

– Kérem szépen?

És az igazgató úr türelmetlenül ráförmedt:

– Nem érted, amit mondtam?

– Nem, igazgató úr kérem.

– Hát akkor mit akarsz?

– Tízórait, igazgató úr kérem.

– Hagyd abba, te Klara Zetkin, te…

A kis Klara meghajtotta egy kicsit a fejét, mint ahogy bemutatkozáskor szokták:

– Én Häuberle vagyok, igazgató úr kérem…

Valaki halkan, tiszteletteljesen kopogott a szoba ajtaján, és Stube tanító úr hórihorgas alakja besiklott a résen. Merev szem-mogyoróit felfelé meresztve, megint elkiáltotta a német köszöntést. Érdeklődni kívánt, hogy mi van a Häuberle-üggyel.

Az igazgató szeme villámokat lövellt felé a felső emeletről:

– Szép kis dolgok ezek, Stube úr, mondhatom!

A hosszú tanító egyszeriben nagyon kicsi lett:

– Parancsol, igazgató úr?

Mintha sziklákat görgetne, úgy lökte ki a szavakat az igazgató:

– Materializmus! Tiszta materializmus az ön osztályában, Stube úr.

Stube úrnak tátva maradt a szája, mintha belerepült volna az a szó, és olyan nagy volna, hogy most nem tudja összecsukni az állkapcsát.

A kis Klara szerényen megkérdezte:

– Elmehetek, igazgató úr kérem?

Az igazgató felemelte a kezét, s egy elhárító, kifelé mutató mozdulatot tett, majd utánakiáltott a kislánynak:

– Nem szabad többet az éhségről beszélned, Häuberle!

A kislány visszafordult, és megkérdezte:

– És ha éhes vagyok, igazgató úr kérem?

Stube úr rémülten kituszkolta a kislányt a szobából, és maga is el akart tűnni. De az igazgató hangja utána kiáltott:

– Maradjon, Stube úr…

A kis Klara még megállt egy pillanatra az ajtó előtt, és hallotta belülről az igazgató mennydörgő hangját:

– Stube úr, mi ez, ha szabad kérdeznem? Hiszen a maga osztályában kimondottan osz-tály-harc folyik! Igenis osztályharc, kolléga úr!

Klara apró, elégedett léptekkel visszasietett az osztályba.

S ott a maga módján közölte, hogy az éhségről nem szabad beszélni, mert aki beszél róla, az egy Klara Zetkin…

És arra a kérdésre, hogy ki az a Klara Zetkin, nyugodtan azt felelte:

– Holnap majd megmondom nektek.

Este Klara elment Traute Peschkéhez, aki már tizenhat éves volt, a Karstadt-áruház fehérneműosztályán dolgozott, és a nagy, piros szája olyan volt, mint egy kerek, piros pecsét. Rúzs nélkül! És ezzel a piros szájával olyan jóízűen szokott nevetni, hogy a kislányok minden ok nélkül mindig vele nevettek.

– Na, Klara, nem féltél? – kérdezte a piros pecsétszáj.

– Nem, Traute, hiszen mondtad, hogy az igazgató hívatni fog. De most biztosan berendeli anyukámat. Vele is beszélned kell, különben félni fog és sírni… és az nem lenne szép.

Traute jót nevetett az igazgató kétemeletes szemén, amelyről a kislány szintén beszámolt.

– És a Klara Zetkin? – kérdezte végül Klara. – Róla miért nem meséltél semmit?

Traute belefúrta a mutatóujját a kislány hajába és csavargatni kezdte:

– Türelem, türelem, kis úttörő! Hány este voltunk eddig együtt összesen?

– Két este, Traute!

– Na látod, csípje meg a macska! Nem értem még rá, hogy Klara Zetkinről beszéljek. De most aztán nagyon kell vigyáznod az iskolában… de nagyon… Különben lebuksz!

– Lebukok?… Mi az?

Erre Traute két dolgot is megmagyarázott: hogy mi a lebukás, és hogy ki volt Klara Zetkin.

A kislány egy pillanatra sem vette le a világoskék szemét Traute nagy piros szájáról, és minden szót belevésett mindent-tudni-akaró agyába.

GÁBOR ANDOR

Proletárnak, rossz napokra

Magamnak ezt a dalt, s mindenkinek,
Ki néha csügged, mint szegény magam,
Lesznek még édes hangok és szinek,
S fogunk mi még ragyogni boldogan!
Megkapjuk még a sorsot és javat,
Mi embernek, ha született, kijár,
Az élőnek lesz élni még szabad:
Nem! Minket nem lehet legyőzni már!

Mi szenvedünk, mert szörnyen bántanak,
Mert ellenünk már minden jó nekik;
Véres vassal szívünkön szántanak,
Mi szent nekünk: kutyák elé vetik:
Mi nem vagyunk számukra emberek,
Számunkra nincsen törvény és határ,
Övék a lég, az ég, a föld-kerek,
De nem lehet minket legyőzni már!

Testvér, mondom magamnak és neked.
Testvér, ne félj, nagyon sokan vagyunk,
Zendítsünk bátorító éneket,
Víg gondolatra szikrázzék agyunk,
Ha emberben van szép, jó és derék:
Mi lelkünk az, melyben bimbóra vár;
Ha jobb az ember, mint párzó veréb.
Bennünket nem lehet legyőzni már.

Fakóra festeni a kék eget,
Kiszívni föld körül a levegőt,
A rögre húzni szálló felleget,
S használni, mint halotti lepedőt,
Tűzhányó méhét vízzel oltani,
Bár volna hozzá még-oly-nagy pohár,
A tengert gyűszüvel kihordani:
Nem! nem lehet minket legyőzni már.

Nincs rá elég korbács, lánc és kötél,
S magunk ellen hiába vétkezünk;
Hugunk és nénénk rúgástól vetél,
S mi mégis egyre-csak többen leszünk,
Mi sokszor botlunk és sokszor bukunk,
A homlokunkat sokszor éri sár,
És mégis mind előbbre dong utunk:
Nem! Minket nem lehet legyőzni már!

Mi ágra kötve: élünk, mint előbb;
Él, kit közülünk trágyadomb temet.
S látón haladnak táborunk előtt
A gödrükből késsel kivájt szemek.
Heréken nemzünk harcoló hadat,
S köztünk az is, kit börtön rácsa zár.
Nincs gát! Mi duzzadunk, mint áradat,
Nem! Minket nem lehet legyőzni már!

Magamnak ezt a dalt s mindenkinek,
Ki néha sír, mert ásít rá a sír,
Mert búsítják bús hangok és színek,
Mert már kibírhatatlan, mit kibír,
Mert csüggedés bocsátna rá ködöt,
Amely sűrű és sárga és sivár…
Halld ezt a dalt, mely napfénnyel szövött!
Nem! Minket nem lehet legyőzni már!

A „Város” sorozatból

képzőművészet

HEVESY IVÁN

Frans Masereel ¹

1. Politikai rajzok

Frans Masereel, a belga grafikus ma harmincnyolc esztendős, de az igazi elismertetéshez, az internacionális népszerűséghez csak az utóbbi évek során jutott el. Akik kezdettől fogva figyelik érdekes és értékes munkásságát, azok tudják, hogy a háború előtt és a háború első évei alatt tűnt fel Verhaeren, Jouve, Duhamel, Romain Rolland és Ch. L. Philippe-kötetek illusztrálásával. Rögtön megmutatta ezekben az illusztrációkban, hogy az igazi művészek örök hivatását akarja beteljesíteni: nemcsak gyönyörködtetni, hanem harcolni az ember életének és szellemének felszabadulásáért. Jött a világháború és a vulkanikus társadalmi mozgalmak. Masereelnek egyre több alkalma nyílott bebizonyítani, hogy a toll, a ceruza, a fametsző-kés milyen éles fegyverek az ágyúval, a karddal, a gépfegyverrel szemben, az emberért a háború ellen.

Termékenyen, harcos kedvvel ontja eleven fametszeteit a genfi «Feuille» (Napilap) lapjain az imperializmus és kapitalizmus világháborúja ellen. Minden rajza kétségbeesett, fájdalmas szatíra a világtörténelem legszörnyűbb színjátékainak rendezőiről. És hogy minél pőrébbre vetkőztessen, minél kíméletlenebbül sújthasson Masereel, nem marad a gúnykép általánosságainál, hanem a háborús politikusoknak, Poincarénak, Wilsonnak, Clemenceaunak, Bonar Law-nak és a többinek hipokrita frázisait pécézi ki és fordítja ki valódi színére. Illusztrátor marad most is, de képeihez már a tébolyult élet írja a szöveget: a háborús uszítók szószátyár szólamai mellett idézetek röpködnek fametszetei alatt világlapokból, az Agence Havas ² híreiből és más hasonló szövegekből kiszakítva. Minden fametszet egy-egy mondatnak véres gúnyú, leleplező illusztrálása. És ez az illusztrálás mindig egy-egy hazugságnak leterítése, maguk a szereplők, a szónokok és cikkírók sohasem szerepelnek, nem úgy, mint a régi politikai gúnyrajzokon.

Harcának művészi eszköze a fametszés, ennek a hálás technikának minden új lehetőségével. Mint grafika, mint sokszorosító eljárás kitűnő anyag egy művésznek, aki nem egy-két ember házának falára akar képet, hanem ezrekhez és százezrekhez szólni. Masereel a fametszésben néhány esztendő alatt virtuozitásig küzdötte fel magát. Fürge, rugalmas előadási nyelvet teremt a fában, egyformán kihasználja annak lineáris és foltszerű formalehetőségét, amelyek váltogatását mindig a témához szabja. Mindig világosan és mindig tömören beszél, mindent egy-két nagyon erőteljes vonással jellemez: éppen ezért elég neki a fametszés kemény és határozott vonalzása, tónust nem adó fekete-fehérje. Nincs szüksége finomabb, vékonyabb vonalakra, lágyabb foltokra, hiszen a típust, a karaktert akarja, nem az egyénit és a véletlent.

Tendencia-művészet tehát Masereel művészetének ez az első szakasza, és mindjárt leszögezhetjük azt is, hogy a rajzok művészi értéke annál nagyobb, minél általánosabb az eszme, melyet kifejeznek és annál kevesebb, minél inkább aktuális részletkérdéshez szólnak hozzá. Így azoknak az antimilitarista lapoknak, amelyeket Kasimir Edschmid Tribüne der Kunst und Zeit ³ sorozatában egy Politische Zeichnungen ⁴ című gyűjtemény tett legjobban hozzáférhetővé, legszebb színvonalát az a széria jelenti, amelynek címe: Les Hommes et la Guerre ⁵.

E sorozaton kívül még egy lap képviseli a kis kötet legmegragadóbb eredményeit. Az idézet Bourgeoisnak ⁶ egy beszédéből, amelyet a Nemzetek szövetsége (Népszövetség) küldöttjeinek bankettjén tartott: Ceux qui sont morts, sont morts pour qu’une abominable guerre ne recompence pas. Nous sommes, non des reveurs, mais des réalisateurs de la paix. ⁷ Skeletonfigurák végtelen erdőként zsúfolt tömege, közöttük nyílt csapáson, a vázak sorfala között szemét eltakarva női figura tántorog felénk, rajz alatt a cím: Ce n’est pas un reve! ⁸

2. Passion ⁹

Masereel munkásságának első korszaka tehát kivétel nélkül illusztrációkat termett. Az illusztráció pedig sohasem jelenthet tiszta művészetet, homogén stílust, mert hiszen hatásához elengedhetetlenül szükséges az irodalmi textus, amelyből megszületik, és amelytől elszakadni, a saját lábán megállani nem tud. Olyan az illusztrációművészet, mint a mai film: a képek legjobb esetben is csak egyenrangú tényezők a közéjük ékelt képközi felírásokkal.

Ez nem álom!

Masereel fametszeteivel a háború utáni években elszakad az illusztrálástól és azokat önálló grafikai művészetté fejleszti. Rajzol most is igen sok illusztrációt is különböző könyvekhez, azonban ezek is érettebb munkák, mert bennük lazul a kapcsolat az irodalmi gondolattal, tulajdonképpen nem illusztrálják, nem kiegészítik azt, hanem újra elmondják egy más művészet formanyelvén. Új illusztrációi önállóbbak, mint a régiek, önmagukban is teljesebb és zártabb hatásúak. Közben megtörténik a teljes elszakadás is a szótól, és megszületnek Masereelnek azok a fametszetsorozatai, a modern grafikai művészetnek legszebb és legteljesebb alkotásai, amelyeket legragyogóbb értékeiben az Európa-szerte óriási népszerűséggel elterjedt sorozat, a Passion reprezentál. Huszonöt szebbnél-szebb lap mutatja be egy munkás életét, születésétől haláláig. Egy ember életének örömei és szomorúságai, könnyű és tragikus sorsfordulatai vonulnak el előttünk erőteljes és szuggesztív képekben, a fekete-fehéreknek néhol izgatott vonalvibrálásaiban, néha tompa és súlyos folt-melankóliájában. Minden hatás tiszta képhatás, egyetlen cím, egyetlen segítő szó nélkül.

Masereel rajzművészete, amint már láttuk, abban az irányban fejlődött, hogy csak az egyetemes és általános emberi érzések kifejezését keresse. Ennek a fejlődési törekvésnek lehetett csak eredménye, hogy történetfolyamatokat ennyire határozott egyértelműséggel tudjon megérzékeltetni képsorozatokon keresztül. Magában ebben a törekvésben kétségtelen, hogy nem áll ősök nélkül. A régi fametszők Haláltáncai és erkölcsi tendenciájú sorozatai többnyire néhány soros szöveghez kapcsolódtak ugyan, lényegében azonban ugyanezt akarták, és a drámai grafikában – egész bátran így nevezhetjük Masereel művészetét – az ő előkészítői voltak. Azt sem szabad elfelednünk, hogy a modern karikatúra és a gyermekújságok tréfás rajzsorozatai igen gyakran hasonló célúak: történeteket adni képek váltakozásában. A modern művészek között sem áll egészen egyedül Masereel epikus és drámai tendenciáival, azonban éppen olyan kétségtelen az is, hogy ennek a tisztaságában most alakult műfajnak ő a legelső munkása és újjáteremtője.

A Passion lapjai annyira szerves kapcsolatban állanak egymással, hogy egyet-kettőt, mint kivételt leszámítva, alig lehet azokat egyenkint értékelni. Úgy témafelfogás, mint festői érték szempontjából rendkívül nagy egyenetlenségeket találunk az egyes fametszetek között. Téma szempontjából: egyesek, ezek a legszebbek és legmélyebbek, a munkás életének alapvető sorsfordulatait éreztetik, más lapok pedig, amelyek ezeket a fordulópontokat összekötik, inkább csak az életkörülmények külső változásait hozzák. Nincs ezekhez sem kötve egyetlen szó sem, mégis azt lehet mondani, hogy ezek illusztratívak, kiegészítő jelentőségűek, amelyek a drámai folytonosságot, a mese érthetőségét szolgálva, átmenetet adnak a súlyosabb és mélyebb sorskeresztmetszetek között. Művészi mérték szempontjából mérve: pontosan egybeesik a határvonal az előbbi határvonallal. A fordulatot jelentő lapok expresszionisztikus erejű víziók. Ezekben a fókuszpontokban feszül a drámaiság, gyászol a tehetetlenség a végzettel szemben, a többi pedig csak elbeszél.

Az előbbiek közül emlékezzünk néhány megragadó példára. Mindjárt az első. Az anya, a kis cseléd, fájdalmas egyedüliségben szédülve tántorodik, támaszkodik a cselédszoba asztalához. A szoba árnyékokba van burkolva, a fény sugárzása hasának nagy kerek halma felé áramlik, szinte onnan sugárzik, ahonnan az új élet születni fog. Különös véletlen talán nem is az, hogy a sugárzó fény mindig a sorozat leghatalmasabb, legsorsfordulatosabb lapjain jut domináló szerephez. Amikor a fiatal munkás megtalálja igazi asszonyát, a háttérben, mögöttük a völgyben, meseszerű fényében ragyog a jövendő élet boldog reményének színtere: a Város. Mikor megszomjazza a tudást, és utcai gázlámpához támaszkodva falja a betűket, a lámpa körben hullámzó világossága a tudás fényének anyagokon keresztültörő világossága lesz. És amikor jön a nagy befejezés, ül szuronyok közt bírái előtt, a fal magas feszületéről süt rá az örök fény, hogy kívüle mindent sötét árnyékban hagyjon, mikor pedig a fal előtt áll, a halált hozó golyót várva, mintha reflektor fénykévéje szikrázna feléje onnan, ahol hóhérai állnak.

A fametszet feketéi és fehérei számítás nélkül, akarattalanul is szimbólumok lesznek. A fehérek, különösen az előbb említett öt metszetben, az album öt kis remekművében, a gondolatnak, az új és új életre döbbenésnek megszületését jelzik. Egy hatodikon a legszebbek közül, fehéret alig látunk egy körömhegynyit: néhány fehér vonal, csakhogy sejtesse a fogház tátongó fekete ürességét, kietlen, sivár szomorúságát, a szabadság halálát.

3. Romans en images ¹⁰

A Passion-kötet, ha művészibb formában is és művészibb eredményekkel, éppen úgy tendencia-művészetet jelent, a szó kimondott értelmében, mint az előző korszak agitációs, pacifista rajzai. A Passionnal egy időben és az azóta keletkező Masereel-rajzok elszakadnak ettől a határozott agitációs felfogástól, anélkül, hogy megtagadnák a haladásnak azt a világszemléletét, amelyből ezek megszülettek. Az itt-ott felbukkanó illusztrációkon kívül pedig most már általánossá válik a drámai témájú sorozat. Tiszta grafika ez és legfeljebb csak úgy távolodik el az abszolút festészettől, mint a programzene az abszolút zenétől.

Egy más hasonlat talán még jobban vág ide, hogy egyben rámutasson Masereel grafikai művészetének korszerű analógiáira is: a film, mely képszerűen érzékelteti a történetfolyamatokat. A film, igaz, mozgást ad, a fametszetsorozat pedig nem. Mégis közös marad mindkettőben a szerkezet, a drámai előadásmód: minden kép a változást, az új eseményfordulatot hozza, hogy egymáshoz kapcsolódva nem képszerű, hanem időbeli folytonosságot és egységet teremtsenek.

Legismertebbek ezek közül a fametszetsorozatok közül: A Város, A Nap, Az Eszme, a Történet szöveg nélkül és a Naplóm ¹¹. Az elsők inkább líraiak, szerkezetük szabad, a fantázia bennük korlátlanabb, külső témájuk, a szó irodalmi értelmében vett meséjük alig van, az utolsók bonyodalmas, epikus képmesék, bennük történet, elbeszélés, dramatikus értelemben. Az elsőkre talán legjellegzetesebb A Nap, amely 63 metszetben beszéli el egy napimádó álmát, álmának fantasztikus kalandjait.

A fény bolondja, aki mindig a világosság felé tör, újra és újra lezuhan, megbámulják, kinevetik, gúnyt űznek belőle, üldözik és ő mindig újra kezdi: természetesen az igazságot, a tiszta életet kereső ember szimbóluma. Kúszik mindenre, ami magasra tör, gyárkéményre, villámhárítóra, árbocra, hajóhintára, templomtoronyra, elevátor-darura, utak magas fáira, világítótoronyra, hogy közelebb érje a fényt, a Napot. Szinte szárnyakon repül utána, ernyőn, sárkányon, repülőgépen, mindhiába: őrültnek nézik, leráncigálják, lázadónak tartják, lepuffantják, bíró elé állítják. De ő fáradhatatlan nagy keresésében: néha azt hiszi, hogy az az igazi fény, amelyet a mélységek tükröznek. Utána bukik, hogy újra csalódjon. Élete egyetlen Nap-sóvárgó rohanás: mint a lidérc játszik az vele, ragyog a könyvekből, feszületről, az asszony és a bor mámorából.

Az epikus képrejtvények legjellegzetesebb sorozata a Mon livre d’ heures ¹² 165 fametszete. Német kiadása Mein Stundenbuch címen terjedt el. Teljes élettörténet, egy ember életének gyorsan pergő látomásai. Megérkezik a Városba, telve a fiatalság mohó életvágyával, álmélkodva sodródik a metropolis életének csodái között, megbámulja az utcák forgatagát, a gyárakat és gépeket, amelyek bekapják életét. Jönnek gyors egymásutánban életének képei: megismerkedik a művészettel és mindenfajta szerelemmel, a köznapi élet minden szórakozásával, örömével, kisebb és nagyobb bajával. És közben keresi a szabadságot, az egyszerű és bensőséges életet: barátja lesz a madaraknak, a koldusoknak és a gyámoltalanoknak, beszélget a konflis-lóval és mindenekfölött: rajongással szereti a gyerekeket. (Ő is gyerekké lesz értük, ezernyi mókával mulattatja őket. Keresi a tudományt, a zenét, a táncot, előadásra, könyvtárba jár, hasal a napsütésben, szánt-vet, túrja a földet. Jön a szerelem, nagy pillanatokkal és nagy kiábrándulásokkal. Leánygyereket fogad örökbe, felneveli, a leány meghal, ő keresi a feledést, természetben, művészetben, a magány szomorú áhitatában. Szűknek érzi régi életének börtönét: itt a tenger, az utazás, az élet új arcai. Megérzi, hogy ez az élet, bölcs lesz és fölényes. Hazatér. Tele van szeretettel és bátorsággal, de cinizmussal és türelmetlenséggel az emberi butaság ellen. Minden tette lázadás és provokálás, kötekedés és botrányokozás. A társadalomból kiűzve, az élettől elfáradva roskad az útszéli keresztfa alá. Megbékél és felmagasztosul: nem akar már más társakat, mint az erdő vadjait, fáit, virágait, az égbolt csillagait. Ott hal meg és csontvázarccal mosolyog az ég felé a virágok között, ahová utolsó pihenésre leheveredett. Végső akkordoknak váz-alakja táncol a kozmosz üstököseinek és csillagképeinek sodrában.

A Mon livre d’heures, ha az egyes lapok piktori értékét nézzük, talán nem a legértékesebb gyűjteménye Masereelnek, de mindenesetre a legjellegzetesebb, legegyénibb és így legreprezentálóbb. A képregény maga már olyan eredeti kompozíció, amely szükségképpen megköveteli, hogy vele szemben ne csak képzőművészeti szempontból mondjunk véleményt. Valami olyasmit ad a síkművészet nyelvén, ami eddig kívül esett annak hatáslehetőségein. Nem illene azonban rá a Malerpoet ¹³ kétes értékű titulusa. Művészetében nem hibrid és heterogén művészi elemeket, grafikát és irodalmat gyúr össze, hanem a képből kiindulva teremti meg a dramatikusan felfűzött képek sorát. Így éppen olyan abszolút művészet az övé, egységes és tiszta stíluseszközökkel, mint lesz a film, amely nem irodalmat illusztrál, hanem a képből és mozgásból teremt új művészetet.

Itt gyökeredzik Masereel talentumának úttörő ereje.

¹ Megjelent a Nyugat 1927/8. számában (Jegyzetekkel ellátta: Striker Judit) [vissza]

² Havas-Hírügynökség [vissza]

³ A művészet és az idő emelvénye [vissza]

⁴ Politikai rajzok [vissza]

⁵ A férfiak és a háború [vissza]

⁶ Leon Victor Auguste Bourgeois, a Népszövetség Közgyűlésének egyik francia küldöttje [vissza]

⁷ Azok, akik elmentek, azért haltak meg, hogy egy rettenetes háború ne szedje újra áldozatait. Nem álmodozók - a béke megalkotói vagyunk [vissza]

⁸ Ez nem álom! [vissza]

⁹ A sorozat címe magyarul: Egy ember szenvedései [vissza]

¹⁰ Történet szöveg nélkül (Szó szerint: Történet képekben) [vissza]

¹¹ A sorozat német elnevezése: Mein Stundenbuch, ami tartalmilag a Breviárium és nem a Napló megfelelője. [vissza]

¹² ld. az előző lábjegyzet magyarázatát [vissza]

¹³ Festő-költő [vissza]

Az „Egy ember szenvedései” sorozatból

koszorú

Száz évvel ezelőtt, 1919. január 15-én Friedrich Ebert szélsőjobboldali szabadcsapata, a Freikorps tagjai orvul gyilkolták meg Rosa Luxemburgot és Karl Liebknechtet a Németországi Szociáldemokrata Párt majd a Spartakus-Szövetség, és a Német Kommunista Párt teoretikusait és politikai vezetőit. Összeállításunkkal felidézzük tevékenységüket és emléket állítunk a nemzetközi munkásmozgalom kiemelkedő alakjainak. (S. J.)

EGON ERWIN KISCH

Mentőöv egy kis hídon ^*

A berlini Állatkert hátsó bejáratát a Tiergartennal összekötő kicsinyke híd, a Liechtenstein híd korlátjára egy mentőöv volt felerősítve. A gondosan feltekercselt, erős kötél segítségével a mentőövet le lehetett hajítani egészen a Landwehrkanal vízszintjéig. A környék jellemzésére az idilli a legtalálóbb meghatározás.

A kandeláber, melyhez a mentőövet rögzítették, tartóoszlopul szolgált egy kartontáblának is, mely illusztrált útmutatást tartalmazott a vízbe fúlók újjáélesztéséhez. Mellette zománctábla hirdette, hogy a legközelebbi mentőállomás a Budapester Strasse 9-es számú házban van.

Figyelembe véve azonban, hogy azok, akik életüket megunván véglegesen elhatározott öngyilkosságuk végrehajtására többnyire oly órát választanak, melyen a közelben egy lélek sem tartózkodik, s meglehetősen ritkán kiáltanak segítségért, figyelembe véve nemkülönben, hogy rendkívül kevés a valószínűsége annak, hogy itt valaki váratlanul beleessen a vízbe – még egy részegnek sincs túl sok esélye erre –, figyelembe véve továbbá, hogy éjnek idején Berlinben, a Tiergarten tájékán meglehetősen ritkán látni önkéntes szamaritánusokat, és még ha valakiben meg is lenne a segítőszándék, feltehetőleg megfeledkezne a mentőövről, és hogy a vízbe fúló, a mentőöv leoldozása közben, a vízbe hajításának előkészítésére fordított idő alatt már olyannyira kimerül, hogy nem marad ereje elkapni a feléje hajított tárgyat – figyelembe véve tehát mindezt, alapos okunk van feltételezni, hogy a csendes hidacskán gondosan elhelyezett mentőöv még soha senki életét sem mentette meg.

Ám a mentőöv nem minden előzmény nélkül került éppen erre a helyre. Mivel annak a lehetősége, hogy valaki beleessen a csatornába, mindig fennáll (erre figyelmeztet egy 1904-ben, életmentés közben a vízbe fúlt lövész bronzból, kőből és borostyánnal befuttatott fából kifaragott emlékműve is), éppúgy fennáll annak a lehetősége is, hogy néhány évtizedenként egyszer sikerül kimenteni egy-egy embert a vízhalál karmaiból, hogy a kartonpapírra nyomtatott újjáélesztési utasítás alkalmazása sikerrel jár, hogy a Budapester Strasse 9 alatti mentőállomást sikerül idejében értesíteni, és hogy a segítség idejében megérkezik a tett színhelyére.

Nincs semmi, mi magasztosabb volna az emberéletnél!

A mentőövtől csupán egy hajításnyira volt az a hely, ahol egyenruhás férfiak épp egy női tetemet hajítottak be a vízbe.

A kisegítő alakulat egy csoportja a lakhelyéről ragadta el Rosa Luxemburgot, és valami mondvacsinált indokkal egyenesen az Eden Szállóba hurcolta, a gárdalovasság lövészhadosztályának vezérkara elé. A karakán, monoklis, orrhangon beszélő urak most egészen egyszerűen abból a célból gyűltek ott össze, hogy a „galíciai nőszemélyt” eltegyék láb alól.

A házban tisztaságnak kell uralkodnia, ez minden derék polgár alapelve, ám az, hogy mit tesz a házon kívül, az más lapra tartozik. A házban tisztaságnak kell lennie – így hát a különítményes urak megvárták azt a pillanatot, míg Rosa Luxemburg az érte küldött halálbrigád kíséretében kiteszi lábát a szálloda kapuján, s csak akkor vágták fejbe hátulról puskatussal, s hajították be az autóba. Vogel hadnagy úr is velük tartott – hátra fordulva a vezető melletti ülésről, pisztolyának csövét a félholt Rosa Luxemburg homlokába nyomta. Elsütötte a fegyvert. A töltény azonban nem hagyta el a tárat, mivel a pisztolyt elfelejtette kibiztosítani. Kibiztosította, majd csövét ismét Rosa Luxemburg homlokára szorította, és másodszor is elsütötte.

Az autó eközben egyenesen haladt előre az utcán, mely azelőtt a Régi Kurfürstendamm nevet viselte, és amelyet most Budapester Strassénak hívnak, míg helyette a korábbi Budapester Strassét Friedrich Ebert elnökről nevezték el, ami egyaránt méltó megtiszteltetés Horthy Budapestje és Németország Ebertje számára. A kocsi azután nem egyenesen haladt tovább, hogy áthajtson a Cornelius hídon, hanem bekanyarodott balra, hogy ott szabaduljon meg kényelmetlen utasától.

A Régi Kurfürstendammtól az első sarokra már sötét volt a környék. Az egyik oldalon az Állatkert gazdasági épületei húzódtak, a másik oldalon a Landwehrkanal. A Liechtenstein híd közelében az út és a csatorna között még bokrok is voltak, itt állt meg az autó. Ily késői órán már teremtett lélek sem jár erre, így volt ez ma is, csak a géppisztolyos gárdatisztek álltak ott, akik a mentőövvel ellátott kis hidat őrizték.

– Állj! Ki vagy?

– Az istenért, ne lőjenek! – hangzott a válasz.

Vogel hadnagy csak annyit mondott a hozzá lépő tisztnek: – Kérem, ne avatkozzék közbe! Luxemburg hulláját hozom.

– Hála Istennek! – sóhajtott fel a tiszt.

Azután Rosa Luxemburgot behajították a vízbe. Később a holt vagy félholt tetemet, miután a víz felhozta a felszínre, valószínűleg kifogták, dróttal összekötözték, és egy súlyos kővel elsüllyesztették. Hogy honnan vehették hirtelenjében a drótot? Minden bizonnyal a mentőöv rögzítéséről. (A részletekre pontosan soha sem derült fény, mivel az orgyilkossággal vádolt különítményesek felelősségre vonását saját gárdahadosztályuk bíróságára bízták.)

Elnök: – Nem emlékszik, hogy Röpke hadnagy, kezét a sapkájához emelve jelentette magának: „Rosa Luxemburg tetemét épp most dobták a folyóba, nem akarja megnézni, százados úr, ahogy ott úszik?”

Weller százados: – Amint a hídon álltam, láttam, hogy egy sötét tárgy sodródik a vízben. Meglehet, valaki úgy mondta: „Ott úszik.”

Ez a sötét tárgy volt Rosa Luxemburg.

Ott úszik ő, egy sötét tárgy. A különítményes urak pedig, akik eltették őt láb alól, visszamennek a sarkon túlra, dicsekszenek egymásnak a tettükkel, megkapják a jutalmukat, bort rendelnek, és csoportképet csináltatnak magukról: Runge vadásznak, aki puskatussal az első csapást mérte, megengedik, hogy a tiszt urak mellé álljon a fényképezkedéskor. Hatalmas győzelem.

Nincs semmi, mi magasztosabb volna az emberéletnél!

A kis hídnak, melyen gondoskodón ott csüng a mentőöv, az egyik végében az Állatkert Liechtenstein-bejárata van. A másik végénél kezdődik a Neue See; Vogel hadnagy bajtársai tizenkét perccel ezelőtt itt tették el láb alól Rosa Luxemburg bajtársát.

Pontosan ott, a Tiergartenban, ahol évszázadokkal ezelőtt a nagyurak méltóztattak elejteni a vadakat. A legközelebb eső sötét helyen, ahol egy mellékút ágazott le, kiráncigálták az autóból az Eden Szálló bejáratánál ugyancsak félholtra vert Kari Liebknechtet, kényszerítették, hogy talpra álljon, és menjen. Mégpedig balra kellett mennie, és nem egyenesen előre, holott állítólag a Moabit fogház volt az úticél. Valójában azonban meg kellett szabadulni tőle is.

Hat tiszt, Horst von Pflugk-Hartung főhadnagy, Stiege hadnagy, von Ritgen hadnagy, Schulze tengerész hadnagy, Heinz von Pflugk-Hartung százados és Liepmann tartalékos hadnagy, a bölcsészettudományok kandidátusa, egy charlottenburgi igazságügyi tanácsos fia, akit egyetlen gárdatiszt sem vádolhatott azzal, hogy hiányt szenvedett volna vakmerő bestialitásokban, továbbá Clemens Friedrich lovasvadász vezette, vagy inkább hurcolta Karl Liebknechtet.

Horst von Pflugk-Hartung főhadnagy adta le hátulról az első lövést, ez volt a jeladás Liebknecht lemészárlására. Amikor az holtan esett össze, holtbiztosán holtan, akkor aztán már elvihették a mentőállomásra, melynek címe ott függött a kis hídon, a mentőöv szomszédságában.

„Biztos valami ismeretlen spartakista” – mondták. Később aztán, hogy eltitkolják mind a két orgyilkosságot, azt a magyarázatot ötölték ki, hogy dr. Liebknechtet a szálloda előtt összegyűlt tömeg súlyosan bántalmazta, ő a Tiergarten felé menekült, többszöri felszólítás ellenére sem állt meg, majd az egyik üldözőjét egy késszúrással megsebesítette, s erre utánalőttek. Hogy Rosa Luxemburg hová lett, azt nem tudni pontosan, hangoztatták mindegyre a gyilkosai; a spartakisták „Hisz ez Rosa!” felkiáltással a Cornelius hídon (azaz nem a sarkon túl, világos?) kirángatták a kocsiból és eltűntek vele a sötétben.

Ezeket a hamis állításokat még a bajtársi bíróság sem fogadta el, hiszen azok hazug volta már rég kitudódott; a szálloda előtt nem voltak semmiféle civilek, akik Karl Liebknechtet spartakista-ellenességtől vezéreltetve meglincselték volna, és olyan civilek sem, akik Rosa Luxemburgot spartakista elveiknél fogva a Cornelius hídon az éj leple alatt elmenekítették volna. Egyetlen civil sem tudhatott kettejük letartóztatásáról, még kevésbé arról, hogy a hotelből elszállították őket, egyetlen civil sem követte a kocsit, mely befordult a sarkon.

A gárdalovasság lövészhadosztályának Eden szállóbeli különítményét ugyan a bajtársi bíróság elé citálták – mely előtt a gyilkos uraknak eleve nem eshetett semmi bántódásuk –, el kell ismerni: valamennyien derekasan letagadták férfias cselekedeteiket, meghúzták magukat, nem vártak el semmiféle nyilvános elismerést főnöküktől, Noskétól, és legfőbb főnöküktől, Eberttől azért, hogy ők heten a túlvilágra juttatták Liebknechtet, és lemondtak minden kitüntetésről és dicsőségről, hogy az állam és a társadalom érdekében titokban maradjanak halálának körülményei.

Nincs semmi, mi magasztosabb volna az emberéletnél!

Mindez csak véletlenül jut az ember eszébe, amint az idilli kis hídon áll, melyen gondoskodóan ott csüng a mentőöv.

1924
STRIKER JUDIT fordítása

^* In: E. E. Kisch: Ciánkáli a vezérkarnak. Zrínyi Katonai Kiadó, 1987 [vissza]

ROSA LUXEMBURG

Miért harcolt Liebknecht, és miért ítélték fegyházra? ^*

3. A proletariátus osztályszervezetének súly­pontja az Inter­nacionáléban van…
4. Az Internacionálé által hozott határozatok végre­haj­tá­sá­nak kötelessége megelőz minden egyéb szervezeti kötelességet…

(Irányelvek)

November 4-én tárgyalja a bíróság utolsó fokon Liebknecht ügyét. Liebknechtet augusztus 23-án ítélték el másodfokon. Az első fokú bíróság két és félévi fegyházra szóló ítéletét, amely világszerte felháborodást keltett, a felső haditörvényszék négyévi fegyházra emelte, és még megtoldotta hatévi politikai jogfosztással, hogy Liebknechtet ilyen módon tíz évre távol tartsa a Reichstagtól meg a Landtagtól! Amióta Németországban van szociáldemokrácia, ilyen szörnyű ítéletet még nem szabtak ki szociáldemokratára politikai tevékenység miatt. A polgári társadalom bosszúálló osztálybírósága olyan dühvel ront Liebknechtre, amilyenre nincs példa a német munkásmozgalom történetében. És miért? Csupán azért, mert szavaiban és tetteiben hű maradt a szocializmus tanaihoz és a munkásosztály érdekeihez.

A szociáldemokráciának mindenkor legfőbb elve volt az osztályharc és a proletariátus nemzetközi szolidaritása. Ebben az elvben gyökerezik a munkásosztály egész politikai és gazdasági hatalma, ebben gyökerezik jövendő felszabadulása, a szocializmus győzelme is. Valójában minden országban két nemzetiség van: a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak. A német proletárnak saját német tőkésünk az ellensége, az idegen proletár viszont, akár francia, angol vagy orosz, a testvére. Kíméletlen harc amazok ellen, hű szolidaritás ezekkel – ez volt a mi evangéliumunk.

És ennek az evangéliumnak érvényesülnie kellett volna békében, de még inkább háborúban. A német szociáldemokrácia nemzetközi kongresszusokon más országokból való elvtársakkal együtt megfogadta, hogy utolsó csepp véréig küzd a militarizmus és a háború ellen. A burzsoázia „hazafias” frázisain csak gúnyolódni tudtunk. Gyűléseinken, sajtónkban ezerszer elhangzott: a tőkésállamok által most előkészített világháború csak az imperialista profitéhség rablóhadjárata, véres marakodás a zsákmányért. Szembeszegülünk az ilyen háborúval, egész erőnket latba vetjük a régi jelszóval: Világ proletárjai, egyesüljetek!

Így beszélt a szociáldemokrácia. És így hódította meg a kizsákmányoltak és elnyomottak millióinak eszét és szívét, akik tőle, a „népszabadítótól” várták üdvüket.

Aztán elkövetkezett 1914. augusztus 4. és minden összeomlott. A munkásosztály egyes legfőbb vezetői és képviselői semmibe vették saját tanaikat, elárulták az osztályharcot és a nemzetközi szolidaritást. A Reichstag-frakció egy váratlan fordulattal átállt a kormány és a polgári pártok táborába, s az imperializmus és a militarizmus szolgálatába szegődött.

Liebknecht azonban ama kevesek közé tartozott, akik hívek maradtak a régi zászlóhoz. Már 1914 decemberében megvolt benne a férfiúi bátorság, hogy az egész Reichstagban egyedül megtagadja a hadihiteleket, és még kétszer elutasította őket, míg 1915 decemberében végül többen – ha habozva is – követték példáját.

Ugyancsak Liebknecht volt az, aki elsőnek és az egész idő alatt a legerélyesebben meghiúsította a Reichstag és a Landtag pártközi megállapodásának egész komédiáját, lerántotta az álarcot az imperialista táborban levő hamis testvérekről és ország-világ előtt felfedte az imperializmus bűntetteit. Tudta, hogyan kell a „Kis Interpellációkat” az osztályharc fegyverévé kovácsolni, s ezzel aztán mindig zavart keltett és sebeket ütött a kormány táborában. Leleplezte a „hazafias hadikölcsönökkel” való ócska félhivatalos mesterkedést. Napfényre hozta a német-osztrák militarizmusnak a gyönge népek ellen alattomban elkövetett bűntetteit és jogtiprásait. Ugyanilyen irgalmatlanul ronggyá tépte a militarizmusnak a „felszabadításról” hangoztatott frázisait.

Mindig fekete napja volt a kormánynak és csatlósainak, amikor Liebknecht a Reichstagban vagy a Landtagban a szószékre lépett. És amellett a parlament csupán az a hely volt számára, amelynek szószékét felhasználva a proletárok tömegeihez apellált, a nemzetközi szolidaritásból folyó kötelességekre intette és harcra buzdította őket a népgyilkolás, az imperializmus ellen.

Egyszóval, Liebknecht megtestesítette a régi szociáldemokráciát, amilyen az 1914. augusztus 4-ig volt, ahogy a tömegek szívében élt: büszke, dacos, kíméletlen az uralmon levők elleni harcban, rendületlenül az elnyomottak iránti hűségben. Mint az öreg Bebel kiáltotta egyszer Drezdában: A polgári társadalom halálos ellensége vagyok és maradok! – az volt és maradt Liebknecht. És mivel szilárdan meg volt győződve arról, hogy csakis a munkások tömegének határozott akciója vethet véget a háborúnak, május elsején a munkásság nemzetközi szolidaritásáért rendezett berlini tüntetés élén haladt, és az utcán rendőrkardok és -öklök közepette ugyanolyan bátran kiáltotta, mint a Reichstag szószékén: Le a háborúval! Le a kormánnyal!

Ebből fakad a kormány és a polgári pártok halálos gyűlölete Liebknecht iránt. Ezért tapasztalhattunk már a Reichstagban és a Landtagban is tomboló dühkitöréseket, ha Liebknecht szólni akart. Ordítozással, az ügyrend megerőszakolásával akarták elnémítani, brutális erőszakkal ráncigálták le a szónoki emelvényről. Aztán kiszolgáltatták a katonai igazságszolgáltatásnak, most pedig, végül, a drákói ítélettel meg akarják semmisíteni.

Most azonban a munkásság megítélheti, hogy az uralmon levőknek Liebknecht iránti gyűlölete indokolt volt-e, hogy Liebknecht helyes úton járt-e, hogy intelmei és küzdelmei a tömegek javát célozták-e.

Mi a következménye annak az árulásnak, amelyet a szociáldemokrácia hivatalos vezetői a nemzetközi szocializmus ellen elkövettek, és mi a következménye a tömegek néma engedelmességének? Mire jutottunk? A szörnyű népgyilkolás változatlanul folyik tovább, és egyre újabb országokra terjed át. A világ proletárjai ahelyett, hogy egyesülnének a nemzetközi tőke elleni harcra, egymást gyilkolják, a tőkések parancsára egymás torkát vágják el. Legalább öt-hat millió ember szállt már eddig a hideg sírba, ennek négyötöde proletár. Milliók fognak nyomorékon senyvedni életük végéig. Asszonyaik, gyermekeik félig éhen halnak, s az uzsoraárak és az élelmiszerhiány közepette keserves nyomorban tengődnek. A munkásság egész jövő nemzedékének egészségét és életerejét gyökerében ássa alá a hallatlanul rossz táplálkozás. Eközben a hadiszállítók és az uzsorások mesés üzleteket csinálnak, földbirtokokat, nyaralókat, briliánsokat vásárolnak, azt sem tudják, hová tegyék a pénzüket. És az ostromállapot korbácsa egyre őrjöngőbben suhog a néptömegek fölött: a sajtó gúzsba van kötve, egyre újabb letartóztatások, egyre újabb házkutatások, vádak és pörök. És ha a szerencsétlen asszonyok esetleg az utcán akarnának panaszkodni az ínség, a nélkülözés és az uzsoraárak miatt, akkor ízelítőt kapnak a rendőrpribékek durva ökléből vagy kardlapjából.

Most a vak is láthatja, ki képviselte a munkásosztály igazi érdekeit és jövőjét: Liebknecht-e, aki minden erejével, lépten-nyomon szembeszegült a népgyilkolással, az uralkodó osztályokkal, vagy a többi „szociáldemokrata”, akik meghajolnak a kormány előtt, békét akarnak kötni az imperialista burzsoáziával, és „ki akarnak tartani”. Most minden munkás láthatja, kinek volt igaza: Liebknechtnek-e, akit megbilincseltek, kiátkoztak, fegyházra ítéltek, vagy a többieknek, akik a birodalmi kancellár előszobáiban sündörögnek, és a kormány kegyeiben sütkéreznek. Egy Göhre kitüntetéseket kap, mint tiszt. Egy Südekum kormánymegbízottként utazgat. A Scheidemannokat, Eberteket, Davidokat, Schöpflineket megvendégelik a császári főhadiszálláson. Legienék és Robert Schmidték a szakszervezeti főbizottság nevében, a szakszervezetek házában minisztereket fogadnak. A Haenischeket, Lenscheket, Heinemannokat a polgári sajtó agyonmagasztalja és mintagyerekeknek tünteti fel. Mindezek az emberek, éppen azért, mert a kormány és a burzsoázia engedelmes gyermekei, magukon viselik a népérdekek elárulásának bélyegét. Liebknecht fegyencruhája becsületének legjobb bizonyítéka, bizonyítéka annak, hogy híven szolgálta a népet, harcolt a nép igazi érdekeiért és a szocializmus jövőjéért.

Nagy bátorság és vasakarat, áldozatkészség és nagyfokú idealizmus nélkül a munkásügy nem győzhet. Aki ma ki akarja ragadni a munkástömegeket a nyomorúságból, aki véget akar vetni a népgyilkolásnak, és újjá akarja építeni a szocialista Internacionálét, annak egy egész világ, az ellenségek egész világa ellen kell felfegyverkeznie, vagyis minden polgári osztály ellen, a katonai diktatúra ellen s a saját sorainkban levő kötelességmulasztók, denunciánsok és júdások ellen is.

Liebknecht ezt tudta. Ezért akart példát mutatni, ezért akarta feláldozni magát, hogy magával ragadja a tömegeket, hogy bátorságot öntsön beléjük a saját megmentésükért folyó harchoz. Mint azelőtt a Reichstag és a Landtag szószékéről szavával, úgy most pörével akarta felrázni a tömegeket.

Kétszer ítélték el Liebknechtet, de ügye ezzel még nem ért véget. Még hátravan a harmadik fórum. Még a birodalmi haditörvényszék is hallatja szavát. És most még van beleszólása a népnek.

Ha a munkásság idejében megmozdul, tömegtiltakozásokat, tüntetéseket, tömegsztrájkokat rendez, amelyek leginkább éreztetik a katonai önkényuralommal a proletariátus jelentőségét és hatalmát, akkor nyomására a Liebknecht ellen eddig hozott ítéletet megsemmisíthetik, elrendelhetik pörének újrafelvételét, és akkor Karl Liebknecht börtönének kapui megnyílhatnak. A pribékeket csak a tömegtiltakozás nyomása és az országban, a lövészárkokban egyre fokozódó izgalom lehetőségétől való félelem kényszerítheti arra, hogy kiengedjék karmaik közül gyűlölt áldozatukat. De ha a munkásság csendben, nyugton marad, ha nem emeli fel hangos szavát a gyalázatos ítélet ellen, akkor a birodalmi haditörvényszék nemcsak Liebknecht felett fog ítélkezni, hanem a németországi munkásosztály legközelebbi jövője felett is. Akkor a német proletár tömeg megmutatja, hogy mindent eltűr, bármit tehetnek vele. És ennek megfelelően fognak vele bánni a háború alatt és a háború után. És ha az ágyútöltelék szerepét mindvégig jól eljátszotta, utána aztán málhás szamárként cipelheti a háború minden költségét és terhét, s azonfelül még a reakció rúgásait is megkaphatja.

Ha tehát most a munkások megmozdulnak és tiltakoznak a Liebknecht elleni justizmord ellen, akkor ezt nem Liebknechtért teszik. Nem az ő személyéről van szó. Liebknecht neve csupán a munkások ügyének és a nemzetközi szocializmus iránti hűségnek jelképe lett.

A munkások saját bőréről van szó.

Agyongyötört asszonyaiknak, éhező gyermekeiknek, saját jövőjüknek tartoznak azzal, hogy végre talpra álljanak, és hangosan tiltakozzanak a vértől csöpögő imperializmus önkényuralma és gaztettei ellen.

A Reichstagtól és fecsegéseitől mit sem remélhetünk a béke és a proletár tömegek nyomorának enyhítése ügyében. A Reichstag eddigi viselkedése után, nevezetesen, miután Liebknecht kiszolgáltatásával és saját immunitásának feladásával prostituálta magát, a kormány már semmibe sem veszi ezt a lakájtestületet, már csak hadihitelt megszavazó gépezetnek tekinti, és eszközül használja fel időnként, amikor egy kissé fel kell frissíteni a patriotikus uszítást.

A munkásság most csak önmagától várhat valamit, saját tömegakciójától, az erélyes tiltakozástól, az ismételt tömegsztrájktól, amelyben megmutatja igazi erejét. Ahogy a Liebknecht elleni gyalázatos ítélettel a népgyilkolás ellen ágaskodó német munkásosztályt akarták sújtani, úgy az ítélet elleni tiltakozással, a Liebknecht kiszabadításáért folyó harccal a német munkásosztály saját ügyét és saját becsületét védelmezi.

A Liebknecht elítélése elleni tiltakozás – tiltakozás a háború, az ostromállapot, a tömegéhség ellen. A Liebknechtért folyó harc – harc a békéért, a népek nemzetközi testvériségéért, a szocialista felszabadulásért.

Németországban minden proletárnak és minden proletárasszonynak kutya kötelessége, hogy megemberelje magát, és nekilendüljön ennek az akciónak. S ennek itt van már a legfőbb ideje. Aki most, a tizenkettedik órában, csaknem két és fél évi gyilkolás után, akkora nyomorúság s az egyre nagyobb méreteket öltő letartóztatások láttán sem mozdul, attól nem sok remélhető, de az a maga számára sem remélhet sokat a jövőtől. Mennél békésebben tűrnek el mindent a tömegek, annál dühödtebben tombol a reakció, és annál komiszabbul folytatja a kizsákmányolást. Most tehát ideje, hogy a német munkások kijelentsék: vagy-vagy! Minden munkásnak és minden munkásasszonynak tudnia kell most, mit választ: elszántan, bátran harcol-e a munkások felszabadításáért és a békéért, ahogyan Liebknecht harcolt értük, vagy türelmesen görnyeszti hátát az imperializmus jármában, szolgaságban él, és elárulja a szocializmust, saját felszabadulását, saját osztálybecsületét.

Megrettenhetnek-e bennünket azok az áldozatok, amelyeket a tüntetések, a politikai tömegsztrájkok megkövetelhetnek? A „kenyérkereset” elvesztése, vagy a lövészárok, vagy a börtön? Liebknecht nem riadt vissza a lövészároktól, a börtöntől s a fegyháztól sem! Nem riadtak vissza az áldozatoktól más elvtársak százai sem, akik Stuttgartban, Ulmban, Lipcsében, Berlinben, Braunschweigben hónapok óta ülnek a börtönrács mögött, és különféle „hazaárulási” pörökben várnak ítéletet. Vajon nem áldozzák-e milliók életüket, egészségüket a lövészárkokban – idegen érdekekért, saját szolgaságba döntésükért? A német proletár csak a tőke parancsára kockáztathatja életét, saját becsülete nem éri meg az áldozatot?

Ez nem lehet így, ennek nem szabad így lennie!

Ha azt akarjuk, hogy a szociáldemokrácia egész ötvenéves munkája, Lassalle, Bebel és az öreg Liebknecht hagyatéka ne vesszen kárba, hogy a népfelszabadító szocializmus evangéliuma ne legyen holt betű a német munkások számára, akkor legyen vége a népgyilkolás rémségeibe, a katonai diktatúra gaztetteibe való csöndes belenyugvásnak! Akkor fel tömegtiltakozásra, fel a harcra saját felszabadulásunkért, Liebknecht kiszabadításáért, ajkunkon Liebknecht kiáltásával:

Le a háborúval!

Le a kormánnyal!

NYILAS VERA fordítása

^* In.: Rosa Luxemburg: Marxizmus, szocializmus, demokrácia, Gondolat Budapest, 1983 [vissza]

Käthe Kollwitz: Karl Liebknecht emlékére – Az élők a holtnak.
Emlékezzünk 1919. január 15-re.

SZÉKELY GÁBOR

Rosa Luxemburg forradalmai – gondolatok egy évfordulón

1919. január 15-én este 9 órakor tartóztatták le Rosa Luxemburgot és Karl Liebknechtet, Németország Kommunista Pártja akkor már illegalitásba kényszerített vezetőit. Rosát a Hotel Edenbe Waldemar Pabst kapitány elé vezették. Pabst azonosította a foglyot, akit leültettek az egyik sarokba. Eközben Pabst több telefont bonyolított le, egyet bizonyosan a Birodalmi Miniszterelnökséggel, ahol vagy magával a kancellárral, Friedrich Eberttel, vagy a felkelők leverésével megbízott Gustav Noskéval beszélhetett. ¹ Ezt követően, tanúk előtt Pabst parancsot adott, hogy a foglyot kísérjék a Moabit fogházba – majd tanúk nélkül utasítást adott Rosa Luxemburg likvidálására. A foglyot a hotelból kilépve súlyosan bántalmazták, majd gépkocsiba ültették, és a mintegy 500 méterre levő Landwehrkanalnál kivégezték. Karl Liebknecht ekkor már egy órája halott volt.

Rosa Luxemburg és a forradalom

A szociáldemokrácia előtt két perspektíva nyílt meg 1918–1919-ben Közép-Európa vesztes országaiban, amelyek más-más stratégiát követeltek. Az első perspektíva a világháború végén kirobbant polgári forradalom lezárása, a másik a polgári forradalom meghaladása, továbbfejlesztése szocialista irányba. Mindkét stratégiának voltak hívei Németországban, Ausztriában és Magyarországon egyaránt. A történetírásban, nemkülönben 1918–1919 politikai emlékezetében az a kép él, hogy a szocialista/kommunista kísérletek eleve bukásra voltak ítélve, a polgári demokratikus forradalom lezárásának pedig a Weimari Köztársaság volt sikeres példája – legalábbis Hitler hatalomra jutásáig. Rosa Luxemburg ezt bizonyosan nem így látta, s nem is így remélte a kibontakozást.

Rosa Luxemburg ekkor már évtizedek óta foglalkozott a térség sajátos viszonyaival – tapasztalatai alapján és a forradalom elméleti-történeti irodalmának ismeretében. Elméletének legismertebb – Leninétől, és persze sok más kortárs szociáldemokratától eltérő – vonása az volt, hogy két fogalmat illesztett Marx proletárdiktatúra fogalma mellé – és nem helyére: a demokráciáét és a köztársaságét. És másképpen gondolkodott a forradalom politikai pártjáról is: az élcsapat párttal szemben a munkásosztály tömegpártját tartotta a forradalom előfeltételének. Sokoldalú politikus és gondolkodó volt, Oroszországból és Lengyelországból indult, Svájcban élt, majd a német munkásmozgalom mellé állt. Viták kirobbantójaként barátokra és ellenfelekre egyaránt talált a szociáldemokrata pártokban és a II. Internacionálé fórumain. A kettő gyakran nem vált szét nála: legközelebbi barátja és szellemi partnere Clara Zetkin volt, s ugyancsak barát, de már vitapartner is Vlagyimir Lenin. A mozgalomban és a forradalomban Karl Liebknecht és Leo Jogiches volt társa a Spartacus Szövetség, majd 1918 decemberében Németország Kommunista Pártja megalapításában.

A Leipziger Volkszeintung ² 1898. szeptemberi, majd 1899. áprilisi számaiban folytatásban, később több kiadásban ³ megjelent Társadalmi reform vagy forradalom? Rosa Luxemburg egyik legismertebb korai írása. Eduard Bernsteinnel, a revizionizmus „atyjával” vitatkozva fejti ki gondolatait a forradalmi változás lényegéről, mintegy megidézve Marxot: „Teljesen téves és teljesen történelmietlen elképzelés, hogy a törvényes reformmunka csupán elnyújtott forradalom, a forradalom pedig sűrített reform. Társadalmi forradalmi átalakulás és törvényes reform nem időtartamuknál, hanem lényegüknél fogva különböző mozzanatok. A politikai hatalom felhasználásával véghezvitt történelmi forradalmi átalakulások egész titka éppen abban rejlik, hogy a merőben mennyiségi változások új minőségbe csapnak át; konkrétan: egy történelmi korszak, egy társadalmi rend átfordul egy másikba.”

Forradalomelméletének szerves része a demokrácia, amelynek értelmezése lényegében tér el nem csupán Bernstein és Kautsky, de Vlagyimir Lenin felfogásától is: „Míg a burzsoázia számára a demokrácia részben fölöslegessé, részben terhessé vált, a munkásosztály számára szükséges és nélkülözhetetlen. Először, szükséges, mert olyan politikai formákat (önkormányzat, választójog stb.) hoz létre, amelyek a proletariátusnak kiindulópontul és támaszpontul szolgálnak majd a polgári társadalom átalakítása során. De másodszor, nélkülözhetetlen, mert csak a demokráciában, az érte vívott harcban, a demokratikus jogok gyakorlása során ébredhet a proletariátus osztályérdekeinek és történelmi feladatainak tudatára.”

Válaszol arra a felvetésre, ami majd az oroszországi forradalmakkal kapcsolatban ismét hangsúlyossá válik a nemzetközi munkásmozgalom vitáiban: mikor alkalmas a kapitalizmus fejlettsége ahhoz, hogy a munkásosztály megragadja a hatalmat. „Ha tehát a társadalmi előfeltételek szempontjából a politikai hatalom meghódítása a munkásosztály által sohasem történhet ’idő előtt’, másfelől a politikai hatás, a hatalom megtartása szempontjából ennek szükségképpen ’idő előtt’ kell történnie. Az idő előtti forradalom, mely Bernsteint nem hagyja aludni, Damoklesz kardjaként lóg fejünk felett, s ezen nem segít sem kérés és rimánkodás, sem aggodalom és rettegés.” Vagyis ebben a Lenin által képviselt véleménnyel ért egyet.

Írásának végén összefoglalja mondandóját: „De mivel a proletariátus eszerint az államhatalmat csak ’idő előtt’ hódíthatja meg, vagy más szóval, mivel egyszer vagy többször okvetlenül ’idő előtt’ kell meghódítania, hogy aztán véglegesen meghódíthassa, az ’idő előtti’ hatalomátvétellel való szembehelyezkedés nem egyéb, mint szembehelyezkedés a proletariátusnak általában azzal a törekvésével, hogy megszerezze az államhatalmat.”

Az 1905-ben kirobbant oroszországi forradalom Berlinben találja Rosa Luxemburgot, aki Lengyelország és Litvánia Szociáldemokráciája (SDKPiL) képviseletében szervezi az SPD (Németországi Szociáldemokrata Párt) és az Internacionálé támogatását az orosz forradalmároknak – míg élettársa Leo Jogiches Varsóba utazik.

Rosa Luxemburg és Leo Jogiches magán esküvői képe.
1890-től 1907-ig voltak élettársak, halálukig
harcostársak – Jogichest a gyilkosok utáni nyomozás
közben „ismeretlenek” agyonlőtték.

Ebben az időben, a Petrográdi megmozdulások hatására egészül ki forradalomelmélete a tömegsztrájkkal. Ekkor lép be a Vorwärts, a szociáldemokrata párt napilapja szerkesztőségébe, s közli szinte naponta írásait az orosz forradalomról, mindjárt összevetve a helyzetet a német monarchiáéval. Majd decemberben maga is az orosz forradalom támogatására Varsóba utazik. Forradalmi tevékenységért három alkalommal börtönzik be. Berlinbe visszatérve a szociáldemokrata párt iskolájában tanít közgazdaságtant – hallgatói között van Friedrich Ebert.

A világháború kirobbanása után, 1915. áprilisában írja Luxemburg A szociáldemokrácia válsága című írását, amelyet Junius fedőnéven publikál. A precíz Lenin 1916 júliusában olvassa a brosúrát, s kitalálja, kik között kell keresni a szerzőt: Luxemburg neve mellett megemlítve az Internacionálé csoport más tagjait is. (Ártani nem árt a leleplezés Luxemburgnak, mert már 1918 júniusában két és fél év börtönre ítélték a háború elleni, általános sztrájkot követelő propagandáért.) Lenin „nagyjában és egészében kitűnő marxista munkának” ítéli az írást, észrevételeit „önkritikusnak” nevezi, vagyis saját tévedéseiknek is tartja, amit figyelembe kell venni a „III. Internacionálé ideológiai alapjainál”. ⁴ Vitájuk a forradalmi pártról ekkor kezdődik. A Lenin által legfontosabbként említett hiányosság, hogy Junius nem teszi világossá, hogy a szociáldemokrácia árulása mögött, amely kifejezést használja, a szociálsovinizmus, továbbá a „nyílt (Legien és David) valamint a rejtett opportunizmus (Kautsky)” rejlik. Itt nem pusztán elméleti vitáról, kifejezések használatáról, vagy elkerüléséről van szó, hanem az egyértelmű szakításról, a forradalmi mozgalmakat (Luxemburg), illetve a forradalmi mozgalmakat vezető párt szükségességét képviselő (Lenin) álláspontjának különbözőségéről.

Lenin a másik hibát abban látja, hogy Junius minden háborút imperialista háborúnak lát, s hogy a „nemzeti” csak ennek leplezésére szolgál. Lenin úgy véli, hogy fontos a nemzeti háborúk lehetősége az imperializmus ellen, s előbb a francia forradalom kezdeteivel, majd a gyarmatok és Kína leendő felszabadító „nemzeti” háborúival érvel, de Európában sem tartja elképzelhetetlennek e háborúkat. S végül Kautsky hatásának véli e „tévedést”, s annak, hogy Juniusnak „egyetlen elvtársa sincs az illegális szervezetben”. Ez utóbbiban azonban Lenin persze tévedett. Vitájuk az októberi forradalom után folytatódik, az oroszországi forradalmat is súlyosan veszélyeztető történések elemzésekor.

A Spartacus levelek ⁵ – és a forradalom esélyei

Luxemburg első írásai Lenin forradalmáról az úgynevezett Spartacus levelekben találhatók. Ezekben korántsem vélekedik optimistán a német és az oroszországi forradalom kilátásairól. „Németország nemhiába a forradalmi tradíciók nélküli ország, a porosz kaszárnyadrill országa. A szociáldemokrácia is 50 éven át csak azt tette, hogy a munkástömegeket a kaszárnyadrillel, a „szervezeti fegyelemmel” hülyítette (verblöden). ⁶

A Spartacus levelek utolsó száma

Az ugyanebben a számban található Az orosz tragédia című írása szinte temeti az orosz forradalmat. Véleménye szerint Lenin tévedett, amikor azt hitte, hogy a Breszt-Litovszkban megkötött békével a forradalom lélegzetvételnyi szünethez jutott. „Nem vették figyelembe a tényt, hogy Oroszország kapitulációja Breszt-Litovszkban az imperialista nagynémet politika hihetetlen megerősödését, s ezzel Németországban a forradalmi fellendülés esélyét csökkentette, és nem a Németországgal folytatott háború befejezésével fog járni, hanem csupán e háború újabb fejezetét nyitja meg.” Majd folytatja: „Ez először is a forradalom lefojtását és az ellenforradalom győzelmét jelenti Oroszország valamennyi forradalmi fellegvárában. Hiszen Finnország, a Baltikum, Ukrajna, a Kaukázus, a Fekete-tenger mind Oroszország, az orosz forradalom térségei.” (454. o.)

Ennél is keményebben fogalmaz később. Írása ugyanis még a német tavaszi-nyári offenzíva kifulladása előtt íródott, amikor a győzelmi jelentésekből akár arra is lehetett következtetni, hogy a német csapatok átcsoportosítása a keleti frontról fordulatot hozhat a háborúban. Lenin és Trockij tévedett – írja Luxemburg –, amikor a német imperializmussal szövetkezve vélte megvédeni a forradalmat. „Mindez tiszta utópia. Teljesen eltekintve attól, hogy a bolsevikok morális tekintélye az országban megsemmisül, el fogják veszíteni minden mozgásszabadságukat és minden függetlenségüket a belpolitikában, és a legrövidebb időn belül – el fognak tűnni a színpadról.” ⁷

Luxemburg e helyzetből egyetlen kiutat lát: a németországi forradalom győzelmét. „A tragédiának, amelybe Oroszország belesodródott csak egy megoldása van: a felkelés a német imperializmus hátában, a német tömegek felkelése, amely jelt ad a népirtás forradalmi lezárására. Az orosz forradalom becsületének megmentése ebben a sorsdöntő órában egyet jelent a német proletariátus és a nemzetközi szocializmus becsületének megmentésével.” ⁸

A Spartacus levelek utolsó száma 1918 októberében jelent meg, már a német katonai vereség árnyékában és egy felforrósodottabb forradalmi környezetben. Közben kedvezőbb hírek érkeztek Szovjet-Oroszországból is. A hangulat megváltozott, amit tükrözött a Spartacus Gruppe országos konferenciájáról megjelentetett ismertető záró mondata: „A vitában a nemzetközi helyzetről megállapítottuk azt a tényt, hogy a mozgalom Németországban jelentős morális támogatást kapott az orosz forradalomtól.” ⁹

Rosa Luxemburg: Az orosz forradalom

Az itt következő részben nem kívánok foglalkozni azzal az igen lényeges, szinte az egész irodalomban joggal az első helyre tett vitára, amely Luxemburg és Lenin között folyt a forradalom pártjáról, arról, hogy hova vezet, ha a proletariátus diktatúráját a párt és állam apparátusának diktatúrája váltja fel. E vitát a történelem megválaszolta, eldöntötte: a kísérlet a Szovjetunióban a sztálinizmus eluralkodásával vereséget szenvedett, majd a befolyása alá került térségekben is, s lejáratta az emberibb társadalom, a szocializmus eszméjét – amitől Rosa Luxemburg már a breszt-litovszki béke idején tartott. De lépjünk vissza 100 évvel.

1918-ban Az orosz forradalom című dolgozatában – még a börtönben – Rosa Luxemburg az Oroszországban történteket, s a Németországban lehetséges következményeket a világforradalom, konkrétabban a közép-európai térség forradalmi mozgalmai esélyeit már egy kedvezőbb időszakban elemezhette. Ekkor így írt: „Az orosz forradalom hatalmas mérete, megrendítő hatása – amely megrázkódtatta az osztályviszonyokat és felszínre hozta az összes társadalmi és gazdasági problémát, ahogyan következetesen, a belső logika fatalitásával haladt előre a polgári köztársaság első szakaszából a további fázisokba, melyek sorában a cárizmus megdöntése csupán jelentéktelen epizód, csaknem semmiség maradt – egyértelműen bizonyítja, hogy Oroszország felszabadulása nem a háború és a cárizmus katonai vereségének következménye, nem ’a német öklökben levő német szuronyok’ érdeme volt, amint ezt a Kautsky szerkesztette Neue Zeit vezércikke ígérte, hanem arra vall, hogy a forradalom Oroszországban mély gyökerekkel rendelkezett és belsőleg teljesen érett volt.” ¹⁰

Tanulmányában az elismerés és az éles kritika egyaránt megtalálható, amint az a későbbi részek elméleti megállapításainál is: „Bizonyos, hogy az orosz forradalom élén álló bölcs koponyák, Lenin és Trockij, minden egyes döntő lépést csak nagy belső kétségekkel és heves belső vonakodással tesznek meg a tövises, buktatókkal teli úton. Semmi sem állhat tőlük távolabb, mint az, hogy a keserű kényszer és sürgetés nyomása alatt, az események kavargó sodrában minden tettüket a szocializmus kiemelkedő példájaként fogadtassák el az Internacionáléval, mint olyanokat, amelyekkel kapcsolatban csak kritikátlan csodálatnak és buzgó utánzásnak van helye.”

Azt ezt követő történeti áttekintés után állítja: „Az orosz forradalom valóságos helyzete néhány hónap elteltével a következő alternatívához vezetett: az ellenforradalom győzelme vagy a proletariátus diktatúrája; Kalegyin vagy Lenin. Ez volt az objektív helyzet, amely minden forradalomban nagyon hamar bekövetkezik az első mámor elszállta után. Oroszországban ez a béke és a föld konkrét, égető kérdéseiből adódott, amelyekre a „polgári” forradalom keretében nem volt megoldás.”

Majd következik a két pont, amelyben Luxemburg már nem ért egyet Leninnel: a földkérdés, illetve a nemzetek/nemzetiségek elszakadásának biztosítása. Az előbbi az egyszerűbb: „A lenini agrárreform a szocializmus ellenségeinek új, hatalmas néprétegét teremtette meg vidéken, amelynek ellenállása veszélyesebb és szívósabb lesz, mint amilyen a nemesi nagybirtokosoké volt.” Erről nem volt más Lenin véleménye sem, de a tanácshatalom fennmaradása érdekében vállalhatónak vélte a kis- és középparasztság gazdaságait, amelyek, mint írta, „napról napra termelik újra a kapitalizmust”.

A másik vita bonyolultabb volt. Mint korábbi írásaiban, Luxemburg itt is elhibázottnak tartotta Finnország, Lengyelország és a Balti államok elengedését. „Míg az Alkotmányozó Gyűlésről tartott szavazás – a világ legdemokratikusabb választójoga alapján, egy népköztársaságban lezajlott népszavazás – a legkevésbé sem hatott rájuk, és nagyon józan kritikai megfontolások vezették őket, amikor a népszavazás eredményeit semmisnek nyilvánították, Bresztben ugyanakkor úgy védelmezték Oroszország idegen nemzetiségeinek „népszavazását” állami hovatartozásukról, mint minden szabadság és demokrácia igazi palládiumát.” Majd, hogy egyértelműbb legyen, hozzátette: „a híres ’nemzetek önrendelkezési joga’ semmi más, mint üres kispolgári frazeológia és humbug.”

Luxemburg arra a tényre hivatkozott, hogy a breszti béke kiszolgáltatta a volt oroszországi területeket az ellenforradalomnak, lehetőséget teremtve az ottani forradalmárok elűzésére, bebörtönzésre – ami Lenin várakozásával ellentétben történt, ő ugyanis új szovjetköztársaságok alakulásában reménykedett.

Súlyosabb volt kritikája, szintén az Alkotmányozó Nemzetgyűlés kapcsán, a szabadságjogok korlátozását illetően, jelezve annak következményét, amit nemsokára Németországban is megtapasztalhatott: „Közismert és vitathatatlan tény viszont, hogy szabad, nem korlátozott sajtó, akadálytalan egyesülési és gyülekezési élet nélkül a széles néptömegek uralmában nincs sok köszönet.”

Az elvi vita legsúlyosabbika azonban az állam jellegéről tett megállapítása volt: „Lenin azt mondja: a polgári állam a munkásosztály elnyomásának eszköze, a szocialista a burzsoázia elnyomásáé. A szocialista állam mintegy a feje tetejére állított kapitalista állam. Ez a leegyszerűsített felfogás eltekint a leglényegesebbtől: a polgári osztályuralomnak nincs szüksége a néptömegek politikai iskolázására és nevelésére, legalábbis bizonyos, szűken megvont határokon túl. A proletárdiktatúra számára azonban ez lételem, a levegő, amely nélkül nem képes fennmaradni.”

Elmélet és valóság – menekülés a forradalom elől versus a forradalom hangja

1918. november 8-án este értesült a három részre szakadt szociáldemokrata párt Ebert vezette többségi irányzata arról, hogy a kibontakozó forradalmat támogató független szociáldemokraták és a velük egyetértő, Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht vezette Spartacus Szövetség másnapra tömegtüntetést szervez a császár lemondatása és a köztársaság kikiáltása mellett. Ekkor Ebert követelte a császár utolsó miniszterelnökétől, Max von Badentől, hogy jelentse be II. Vilmos lemondását, aki a császár beleegyezését meg sem várva ezt megtette. A közlemény azonban nem érte el célját.

A tömeg délre ellepte Berlin központját. Ekkor két köztársaságot kiáltanak ki Berlinben. Philipp Scheidemann a császári kormány egyetlen szociáldemokrata államtitkára most Ebert és a pártvezetés megkérdezése nélkül lépett: ebédjét félbeszakítva állt ki a Birodalmi Gyűlés erkélyére: „A teljes vonalon győztünk, a múltat eltöröltük. Ebertet kinevezték birodalmi kancellárnak… A Hohenzollernek lemondtak. Gondoskodjatok arról, hogy ezt a büszke napot, semmi se szennyezze be. Németország történetében ez mindörökké ünnepnap lesz. Éljen a német köztársaság!”

Néhány órával később, délután a berlini Stadtschloss előtt összegyűlt tömegnek egy teherautó platójáról Karl Liebknecht kiáltotta ki „Németország szabad szocialista köztársaságát.” Első mondata így szól: „Eljött a forradalom napja. Mi kikényszerítettük a békét.” Majd miután a tömeg egy része beözönlött a császári palotába, annak erkélyéről is szólt a kintiekhez: „Elvtársak!… Minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy létrehozzuk a munkások és a katonák kormányát és megvalósítsuk a proletariátus új államrendjét, a békét, a boldogságot és a szabadságot német testvéreinknek, és testvéreinknek az egész világon. Mi kezet nyújtunk nektek és felszólítunk benneteket, vigyétek végig a világforradalmat.” ¹¹

A „látszatforradalom”

November 10-én úgy tűnt, hogy Rosa Luxemburg és Liebknecht szocialista forradalma elcsitul. A független szociáldemokraták és a többségiek alakítottak közös, ideiglenesnek tekintett kormányt, amelynek neve forradalmi volt: Népbiztosok Tanácsa ¹². Hat „egyenlő” tagja közül azonban Ebert befolyása dominált. Formális feladata a fegyverszünet megkötése volt, amelyet Hindenburggal konzultálva teljesített november 11-én, illetve a kormányzás a birodalmi választásokat követő kormányalakításig. Tényleges, és Ebert által még a császár lemondatásakor vállalt feladata azonban a forradalom felszámolása volt, erről szólt az Ebert és a hadsereg vezetését képviselő Wilhelm Groener megegyezése. ¹³ Ezt követően megindult a forradalomban létrejött munkás- és katonatanácsok szervezeti és a forradalom berlini katonai erőinek a felszámolása.

1918. december 16 és 20 között ült össze a Munkás- és Katona Tanácsok első kongresszusa. A küldöttek több mint felét adták a reformista többségi szociáldemokraták, a függetlenek 88 küldöttel voltak jelen, a Spartacus 10 fővel képviseltette magát. Így a szavazáskor elutasították a tanácsrendszer bevezetését 344:88 arányban. Az újabb manőver a kormány ellenőrzésére létrehozott, forradalminak tűnő „Német Szocialista Köztársaság Központi Tanácsa” szervezet volt, abból azonban hamarosan az Ebert által eluralt, s nevéből a szocialista és a köztársaság kifejezést is elhagyó szervezetet lett.

A fegyveres forradalom leszerelésének első manővere az úgynevezett Volksmarinendivision, a forradalmár tengerészek kivonása volt. A Népbiztosok Tanácsa december 23-án elrendelte, hogy az egység távozzon Berlinből, s nem fizették ki javadalmazásukat sem. A tengerészek nem engedelmeskedtek és fegyverrel verték vissza az Ebert által oda parancsolt kormánycsapatokat. A kormány meghátrált. Teljesítette a matrózok követeléseit. Azonban hamarosan újabb lépésre szánta el magát: a hadsereggel egyeztetve készítette elő az ellencsapást. Ezt megkönnyítette, hogy a független szociáldemokraták a matrózok elleni fellépést elítélték és december kiléptek a Népbiztosok Tanácsából. Helyükre Ebert három párttársa került, közöttük Noske. Az új népbiztos első intézkedése volt szélsőjobboldali tiszti különítmények Berlinbe rendelése.

A „Spartacus felkelés”

Az 1919. januári Spartacus felkelésnek elnevezett, de a szövetségtől függetlenül, spontán kezdődött harcok idején Rosa Luxemburg látta az Ebert kormány taktikáját, a provokációt. A kormánysajtó és a Vorwärts a Spartacust vádolta a „vérontással”, amit valójában a hadsereg és a tiszti különítmények követtek el, amikor január 4-én a katonák, matrózok és civilek megszállták Berlin sajtó negyedét, majd a túlerőt látva megadták magukat. ¹⁴

Luxemburg a felkelést esélytelennek tartotta, de ismerve Marx és Engels álláspontját a hasonló helyzetben levő Párizsi Kommün idején, nem hagyta cserben a harcolókat. „Spartacus” az ellenség neve, és Berlin az a hely, ahol tisztjeink győzni tudnak; Noske, a „munkás” – ez a neve annak a tábornoknak, aki győzelmeket tud szervezni ott, ahol Ludendorff kudarcot vallott. Kinek ne jutna itt eszébe a párizsi „rend” banda győzelmi mámora…” ¹⁵ – Berlinben rend van volt a címe a kommunista párt Die Rothe Fahne lapjában január 14-én megjelent írásának.

Ebert kancellár üdvözli a Hindenburg által hazavezényelt katonákat. 1918. december

Willy Brandt, az SPD és a Szocialista Internacionálé elnöke 1978-ban, a német forradalom 60. évfordulóján nemmel válaszolt költői kérdésére, amelyet a német szociáldemokraták napilapjában, a Vorwärtsben tett fel magának: vajon a német októberi forradalom „a kezdetektől vereségre volt-e kárhoztatva?” A vereségen Hitler hatalomra jutását értette. Brandt egyértelmű nemmel válaszolt. Tette ezt azzal érvelve, hogy a vereséghez vezető út már 1918 novemberében elkezdődött: Az embereknek elegük volt a háborúból – írta Brandt –, békét, kenyeret és demokráciát követeltek, „sokan szocialista tartalommal is.” A forradalom eredményeinek visszavétele akkor kezdődött, amikor Ebert, november 9-én a „nyugalom és a rend” érdekében felemelte a telefont és Groener tábornoktól kérte a hadsereg jóindulatát. „A forradalom és a weimari köztársaság további sorsára nézve az egyik legsúlyosabb tehertétel volt, hogy Ebert és társai, akik a novemberi viharos napokban a hatalmat birtokolták, nem tudták rászánni magukat az önálló fegyveres hatalom megteremtésére.” ¹⁶

Utóhang

1920 márciusában Erich Ludendorff és Walter von Lüttwitz tábornok a hadsereg és a különítmények, Waldemar Pabst támogatásával elűzte a kormányt Berlinből. Ebert és Noske Drezdába menekült. A hadsereg vezetése félreállt: „A hadsereg nem lő a hadseregre!” A demokratikus köztársaságot a szakszervezetek általános sztrájkja mentette meg. A puccsistáknak nem esett bántódásuk – Lüttwitz tábornok Magyarországon talált menedéket.

¹ Ebert és Noske a vizsgálat során tagadta a vádat. A katonai bíróság enyhe, illetve felmentő ítéleteket hozott. Waldemar Pabst viszont később írásban állította, hogy „Az akciót nem hajthattam volna végre Noske - és a háttérben Ebert – jóváhagyása nélkül… De nagyon kevesen tudták, hogy engem miért nem vettek elő, miért nem vádoltak meg. Lovagiasan kiegyenlítettem a számlát az akkori SPD magatartásáért, amikor 50 éven át tartottam a számat együttműködésünkről.” Klaus Gietinger: Der Konterrevolutionär. Waldemar Pabst. Eine deutsche Karriere. Edition Nautilus, Hamburg 2009. 394. [vissza]

² A lap mintegy 50 000 példányban jelent meg ekkor, Rosa Luxemburg rövid ideig maga is tagja volt a szerkesztőségnek. [vissza]

³ Utoljára talán „Marxizmus, szocializmus, demokrácia”, Gondolat Kiadó, Budapest, 1983. Magyarul olvasható a neten: www.marxists.org/magyar/archive/luxemburg/1908/tarsadalmi-reform-vagy-forradalom/index.htm [vissza]

⁴ A III. Internacionálét 1919. március 4-én hozták létre, a jelenlevő német küldött Hugo Eberlein fenntartásai ellenére. A Kommunista Internacionálé válogatott dokumentumai. Kossuth Könyvkiadó, 1975. Szerk. Csonka Rózsa, Harsányi Iván, Székely Gábor), 19. o. [vissza]

⁵ Az 1916 szeptembere és 1918 októbere között megjelent 12 szám német nyelven, de a korabeli tipográfiát a mai német (latin) betűkre átírva teljes terjedelemben hozzáférhető: ciml.250x.com/sections/german_section/rosa_karl_spartakusbund/spartacusbrief.html [vissza]

⁶ Spartacus 1918. szeptember 11. 451. o. [vissza]

⁷ „… sie würden jede Bewegungsfreiheit und jede Unabhängigkeit auch in der inneren Politik verlieren, um in kürzester Zeit – von der Bühne überhaupt zu verschwinden. Uo. 458. [vissza]

⁸ Spartacus… 460. o. [vissza]

⁹ Spartacus… 471. o. [vissza]

¹⁰ Rosa Luxemburg és az Orosz Forradalom, ELTE, 1983, teljes terjedelemben olvasható: www.marxists.org/magyar/archive/luxemburg/of.htm [vissza]

¹¹ Mindkettő a Vossischen Zeitung november 9-i kiadása alapján. [vissza]

¹² A der Volksbeauftragter elnevezést magyarra általában Népi Megbízottnak fordítják, ellentétben a Magyarországi Tanácsköztársaság népbiztos kifejezésével, holott mindkettő azonos tartalmat takart – a miniszter megfelelője volt a kormányban. [vissza]

¹³ Az Ebert-Groener paktum a Népbiztosok Tanácsa, a kormány megalakulásakor keletkezett. Ebert telefonon állapodott meg a hadsereg parancsnokával, Wilhelm Groenerrel, hogy elismeri a hadsereg vezetését, őt és Hindenburgot a hadsereg egyedüli parancsnokának. Groener vállalta, hogy a hadsereg támogatja a kormányt és fellép a „baloldali radikális forradalmárokkal” szemben. [vissza]

¹⁴ A berlini harcok mintegy 5000 áldozattal jártak, ide sorolták a politikai gyilkosságokat, köztük Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht meggyilkolását is. A matrózfelkelők által letartóztatott szociáldemokrata városparancsnok, Otto Wels, az SPD társelnöke viszont némi verés után szabadult – hogy pártelnökként élesen felszólaljon a Hitler ellen, a már behódoló parlamentben. [vissza]

¹⁵ Berlinben rend van! Die Rothe Fahne, 1919, január 14. [vissza]

¹⁶ Geschichte als Auftrag. Willy Brands Reden zur Geschichte der Arbeiterbewegung. Hrsg. Iring Fetscher. Verlag J.H.W. Dietz Nachf. Berkin–Bonn, 1981. 133. o. [vissza]

Az „Egy ember szenvedései” sorozatból

ROSA LUXEMBURG

A tőkefelhalmozás.
A nemzetközi kölcsön

(Részletek) ¹

A tőkefelhalmozás imperialista fázisa, avagy a tőke világkonkurenciájának fázisa (a 19. század második felében. A szerk.) a tőke azon korábbi hátországainak iparosítását és tőkés emancipációját is magában foglalja, amelyekben az értéktöbblet realizálása végbement. Ennek a fázisnak a jellegzetes ügyletei a külföldi kölcsönök, a vasútépítés, a forradalmak és háborúk.

[…]

A vasúthálózat fejlődése nagyjából visszatükrözi a tőke előrenyomulását. A vasúthálózat a negyvenes években Európában, az ötvenes években Amerikában, a hatvanas években Ázsiában, a hetvenes, nyolcvanas években Ausztráliában, a kilencvenes években pedig Afrikában nőtt a leggyorsabban.

A vasútépítéssel és a fegyverkezéssel összefüggő állami kölcsön a tőkefelhalmozás valamennyi szakaszát végigkíséri: az árugazdaság bevezetését, az országok iparosítását és a mezőgazdaság tőkés forradalmasítását ugyanúgy, mint a fiatal tőkésállamok emancipációját. A kölcsön funkciója a tőkefelhalmozásban különféle lehet: a nem-tőkés rétegek pénzének, a pénznek mint áruegyenértéknek (a kis középosztály megtakarításainak) vagy pedig a pénznek mint a tőkésosztály függeléke fogyasztási alapjának tőkévé való átalakítása, a pénztőke átalakítása termelőtőkévé állami vasútépítés és hadiszállítás segítségével, a felhalmozott tőke átvitele régi tőkés országokból fiatalabbakba. A 16. és 17. században a kölcsön vitte át a tőkét az olasz városokból Angliába, a 18. században Hollandiából Angliába, a 19. században Angliából az amerikai köztársaságokba és Ausztráliába, Franciaországból, Németországból és Belgiumból Oroszországba, jelenleg Németországból Törökországba, Angliából, Németországból, Franciaországból Kínába és Oroszország közvetítésével Perzsiába.

Az imperializmus időszakában a külső (külföldi) kölcsön játssza a legkiemelkedőbb szerepet a fiatal tőkésállamok önállósodásának eszközeként. Az imperialista fázis ellentmondásossága kézzelfoghatóan nyilvánul meg a külső (külföldi) kölcsönök modern rendszerének ellentmondásaiban. Ezek a kölcsönök nélkülözhetetlenek a feltörekvő tőkésállamok emancipációjához, és egyúttal a régi tőkésállamok számára ez a legbiztosabb eszköze a fiatalabbak fölötti gyámkodásnak, pénzügyeik ellenőrzésének és a külpolitikájukra, vám- és kereskedelmi politikájukra gyakorlandó nyomásnak. Ez a legkiválóbb eszköz arra is, hogy új befektetési szférákat nyissanak meg a régi országok felhalmozott tőkéje számára, és hogy egyúttal új versenytársakat teremtsenek ezeknek az országoknak, hogy a tőkefelhalmozás játékterét egészében véve bővítsék, de ugyanakkor szűkítsék is.

A nemzetközi hitelrendszernek ezek az ellentmondásai klasszikus bizonyítékai annak, hogy időben és térben mennyire szétválnak az értéktöbblet realizálásának és tőkésítésének feltételei. Az értéktöbblet realizálásához csupán az árutermelés általános elterjedésére van szükség, ezzel szemben tőkésítése megköveteli az egyszerű árutermelésnek a tőketermelés általi fokozódó kiszorítását, aminek következtében az értéktöbbletnek mind a realizálása, mind pedig a tőkésítése egyre szűkebb korlátok közé kényszerül. Ezt a változást tükrözi, hogy nemzetközi tőkét használnak fel a világ vasúthálózatának kiépítéséhez. A 19. század harmincas éveitől a hatvanas évekig a vasúti építkezések és az e célra összegyűjtött kölcsönök főleg a naturális gazdálkodás kiszorítására és az árugazdálkodás kiterjesztésére szolgáltak. Így volt ez az európai tőkével létrehozott észak-amerikai vasutak és a hatvanas évek orosz vasúti kölcsönei esetében is. Ezzel szemben az ázsiai vasútépítkezések mintegy 20 év óta, valamint az afrikai vasúti vállalkozások majdnem kizárólag az imperialista politikát, a hátországok gazdasági monopolizálásának és politikai leigázásának célját szolgálják. Például Oroszország kelet- és közép-ázsiai vasútépítése. Mint tudjuk, Mandzsúriának Oroszország általi katonai megszállását ² azok a csapatszállítások készítették elő, amelyek a mandzsúriai vasúton dolgozó orosz mérnökök biztonságát szolgálták. Hasonló jellegűek az Oroszországnak nyújtott perzsa vasúti koncessziók, a kisázsiai és mezopotámiai német vasúti vállalkozások, az afrikai angol és német vasútépítések.

[…] Igen jó példát nyújtanak erre a közelmúltból a német tőke üzletei az ázsiai Törökországban. Az európai, elsősorban az angol tőke már régen hatalmába akarta keríteni ezt a területet, amely az Európa és Ázsia közötti világkereskedelem ősrégi útvonalán fekszik.

[…]

Itt egészen világosan megmutatkozik a tőkefelhalmozás alapja. A német tőke Törökországban vasutakat, kikötőket, öntözőberendezéseket épít. Mindezen vállalkozások során a munkaerőként alkalmazott ázsiaiakból értéktöbbletet sajtol ki. Ezt az értéktöbbletet azonban, a hozzá tartozó, a termelésben felhasznált Németországból származó termelési eszközökkel (vasúti anyagok, gépek stb.) együtt kell realizálni. Ki segít a realizálásban? Részben a vasutak, kikötői berendezések stb. révén létrehozott áruforgalom, amely Kisázsia naturális gazdálkodási viszonyai közepette növekszik naggyá. Részben, amennyiben az áruforgalom nem növekszik elég gyorsan a tőke realizálási szükségleteihez képest, a lakosság természeti jövedelmeit az államgépezet erőszakosan áruvá változtatja, pénzzé teszi és a tőke (meg az értéktöbblet) realizálására használja. Ez az értelme a bruttó jövedelmek „kilométer-garantálásának” az idegen tőke önálló vállalkozásai esetén, valamint a zálogkezességnek a kölcsönök esetén. A mindkét esetben számtalan változatban elzálogosított tizedek („üsür”) a török parasztok természetbeni adói, amelyeket újra meg újra kb. 12–12,5%-kal emeltek. Az ázsiai vilajetek parasztja kénytelen „tizedet” fizetni, különben a csendőrök, az állami és a helyi hivatalnokok segítségével egyszerűen kisajtolnák belőle. A „tized”-et, amely itt egyszerűen a naturális gazdálkodáson alapuló ázsiai despotizmus ősrégi megnyilvánulása, a török kormány nem közvetlenül hajtja be, hanem az ancien régime adószedőire emlékeztető adóbérlők révén, akiktől az állam a természetbeni adók várható jövedelmét vilajetekként (tartományokként) aukció útján felvásárolja. Ha egy tartomány tizedeit egy spekuláns vagy egy konzorcium szerzi meg, akkor ezek minden egyes szandzsák (járás) tizedeit más spekulánsnak adják el, akik a maguk részét ugyanígy átengedik egy sor kisebb ügynöknek. Mivel mindegyik azt szeretné, hogy megtérüljenek a költségei, és mindegyik lehetőleg minél nagyobb nyereséget szeretne behajtani, ezért a tized lavinaszerűen nő, ahogyan a parasztokhoz közeledik. Ha a bérlő csalódott számításaiban, akkor a parasztok rovására próbálja kárpótolni magát. A paraszt pedig – majdnem mindig eladósodva – türelmetlenül várja a pillanatot, amikor termését eladhatja; miután azonban gabonáját learatta, gyakran hetekig kell várnia a csépléssel, mire a tizedbérlő kegyeskedik elvenni az őt megillető részt. A tizedbérlő, aki rendszerint gabonakereskedő is, a parasztnak ezt a helyzetét, tehát azt, hogy földjén a gabonát az elrothadás veszélye fenyegeti, arra használja ki, hogy rákényszerítse őt: adja el neki olcsón a termését, és érti a módját, miképpen biztosítsa magát az elégedetlenek panaszai ellen a hivatalnokok, mindenekelőtt a mukhtárok (helyi elöljárók) segítségével.

A nemzetközi Conseil d’Administration de la Dette Publique Ottomane számára, amely közvetlenül igazgatja egyebek között a só-, a szesz-, a dohányadót, a selyemtizedet és a halászati adókat, azzal a mindenkori záradékkal adják a tizedet, mint kilométer-garanciát vagy kölcsönbiztosítékot, hogy az igazgatósági tanács részt vesz a tizedekkel kapcsolatos szerződések megkötésében, és hogy a tizedek bevétele a bérlőktől egyenesen a Conseil vilajeti pénztáraiba vagy irodáiba folynak-e be. Ha nem tudnak tizedbérlőt találni, akkor a tizedeket a török kormány természetbeni formában raktározza el, a raktár kulcsát a Conseil kezébe helyezik, és az saját számlájára átveszi a tizedek eladását.

A kisázsiai, szíriai és mezopotámiai parasztság gazdasági anyagcseréje a német tőkével tehát a következő módon megy végbe. A gabona Konya, Bagdad, Basra vilajetek szántóföldjein a primitív parasztgazdaság egyszerű használati termékeként termelődik meg, és állami adóként nyomban az adóbérlő kezébe vándorol. Csak az ő kezében válik a gabona áruvá, és mint áru, pénzzé, amely az állam kezébe kerül. Ez a pénz, amely csupán a paraszti gabona átalakult formája, amelyet még csak nem is áruként termeltek, most arra szolgál, hogy állami garanciaként részben fedezze a vasútépítést és üzemeltetést, vagyis, hogy az abban felhasznált termelési eszközök értékét, továbbá a vasutak építése és üzemeltetése során az ázsiai parasztból és proletárból kisajtolt értéktöbbletet realizálja. Mivel pedig a vasútépítéshez Németországban megtermelt termelési eszközöket használnak, ezért a pénzzé átalakított ázsiai, paraszti gabona arra is szolgál, hogy arannyá változtassa azt az értéktöbbletet, amelyet ezeknek a termelési eszközöknek az előállításakor a német munkásokból sajtolnak ki. Ebbeli funkciójának betöltése közben a pénz a török állam kezéből átvándorol a Deutsche Bank kasszáiba, hogy itt mint alapítói haszon, jutalék, osztalék és kamat, vagyis mint tőkés értéktöbblet halmozódjék fel Gwinner és Siemens urak, igazgatótársaik, a Deutsche Bank részvényesei és ügyfelei zsebében, valamint a bank leányvállalatainak egész kúszónövényrendszerében. Ha – amivel a koncesszió is számol – nem akad bérlő, akkor a metamorfózisok bonyolult sora a legegyszerűbb és legvilágosabb formára redukálódik: a paraszt gabonája közvetlenül a de la Dette Publique Ottomane kezébe vándorol, tehát az európai tőke képviselőjének kezébe, és itt már természeti formában a német és egyéb külföldi tőke bevételévé válik, és így az európai tőke felhalmozása előbb megy végbe, semmint az levedlené saját paraszti-ázsiai használati alakját, előbb realizálja a tőkés értéktöbbletet, semmint áruvá válna és a saját értékét realizálná. Az anyagcsere itt brutális és leplezetlen formában közvetlenül az európai tőke és az ázsiai parasztgazdaság között megy végbe, míg a török állam már csupán tényleges szerepét játssza: apparátus, amely a parasztgazdaságot a tőke érdekében kizsarolja – mellesleg minden keleti államnak ez a tulajdonképpeni funkciója a tőkés imperializmus korában. Az ügylet, amely látszólag ízetlen tautológia: német áruk német tőkével való megfizetése Ázsiában, amikor is a derék németek a ravasz törökökre csupán a nagy kultúrművek „élvezetét” hagyják, alapjában véve a német tőke és az ázsiai parasztgazdaság közötti csere, mégpedig az állam kényszerítő eszközeivel lebonyolított csere. Az ügylet eredménye: egyik oldalon a fokozódó tőkefelhalmozás és a növekvő „érdekszféra” mint ürügy a német tőke további törökországi politikai és gazdasági terjeszkedésére, a másik oldalon vasút és áruforgalom, amely az ázsiai parasztgazdaságnak az állam általi gyors felbomlasztásán, lerombolásán és kiszipolyozásán, továbbá a török államnak az európai tőkétől való növekvő pénzügyi és politikai függésén alapszik.

DALOS GYÖRGY fordítása

¹ In.: A tőkefelhalmozás. Kossuth Könyvkiadó, 1979 [vissza]

² 1900 júliusában és augusztusában, az antiimperialista Ji-ho-tuan („boxer”) felkelés leverésének folyamán egész Mandzsúriát orosz csapatok szállták meg. [vissza]

A „Város” sorozatból

Rosa Luxemburg és eszméi: az elkötelezett baloldali hatása a világra

A berlini székhelyű Rosa Luxemburg Alapítvány a fenti címmel szervezett 2018. április 9-29. között Chicagóban nemzetközi konferenciát. Az alábbiakban ismertetjük a konferencia célkitűzését és megosztjuk olvasóinkkal az egyik elhangzott előadás szövegét.

A lengyel származású kiemelkedő német szocialista, Rosa Luxemburg (1871–1919) egész életét a háború, az erőszak, a kizsákmányolás és mindennemű elnyomás ellen folytatott harcnak szentelte. Napjainkban a neoliberalizmus korában ugyanazokkal a problémákkal kell szembenéznünk, mint Rosa Luxemburgnak a 20. század elején. A sokoldalú Rosa Luxemburg egyszerre volt marxista teoretikus, kiváló újságíró és hatékony agitátor. Jelentős szellemi hagyatéka komoly támogatást és iránymutatást adhat a mai baloldal számára. A konferencián a nemzetközi tudományos élet képviselői osztották meg nézeteiket Rosa Luxemburg és közvetlen harcostársai élete és munkássága aktualitásáról.

A konferencia meghirdetése után olyan mennyiségű jelentkezés érkezett be, hogy nem lehetett valamennyi előadást befogadni. Ez azt mutatja, hogy szerte a világban ma is jelentős számú kutató érdeklődik Rosa Luxemburg tevékenysége iránt. A kongresszus igyekezett lehetőséget biztosítani a lehető legváltozatosabb megközelítések bemutatása számára, melyek akár a gender kérdésre, vagy éppen a közgazdasági vonatkozásokra fókuszálva kutatják Rosa Luxemburg tevékenységét és hatását. A résztvevők között kiemelkedően jelentős volt egyrészt a fiatalok, másrészt a női kutatók aránya, akik előadásaikban bizonyos értelemben új perspektívákat nyitottak a további Rosa Luxemburg-kutatások előtt.

MICHAEL LÖWY

Rosa Luxemburg és az internacionalizmus

Kevés marxista gondolkodó volt annyira elkötelezett a szocialista internacionalizmus programja mellett, mint Rosa Luxemburg. Zsidó származású lengyel és német állampolgárként egyetlen valódi hazája a Szocialista Internacionálé volt. Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy radikális internacionalizmusa következtében vitatható nézeteket vallott a nemzeti kérdéssel kapcsolatban. Szülőhazájával, Lengyelországgal kapcsolatban – azon túlmenően, hogy nem állt ki a Piłsudsky vezette PPS (Lengyel Szocialista Párt) „szociálpatriotizmusa” jegyében hirdetett lengyel nemzeti függetlenség mellett –, elutasította azt is, hogy a bolsevikok támogassák a lengyel önrendelkezési jog kérdését (beleértve Lengyelország jogát az Oroszországtól való különválásra). 1914-ig álláspontját „közgazdasági” érvrendszerrel támasztotta alá, mondván a lengyel gazdasági élet olyannyira integrálódott az orosz gazdaságba, hogy bármiféle lengyel függetlenség nem több utópisztikus elképzelésnél – e nézetét azonban kizárólag a reakciós arisztokrata és jelentéktelen burzsoá réteg osztotta. Álláspontja szerint a nemzet fogalma valójában csak kulturális jelenség, ezért a nemzeti kérdés megoldására a „kulturális autonómia” megvalósítását képviselte. Lenin az önrendelkezés demokratikus jogának kérdéséről írva úgy véli, Luxemburg megközelítéséből hiányzik a nemzeti kérdés politikai dimenziója.

Mindazonáltal van Rosa Luxemburgnak legalább egy tanulmánya, melyben a kérdést lényegesen nyitottabb és dialektikusabb módon közelíti meg: A lengyel kérdés és a szocialista mozgalom című tanulmánykötet 1905. évi kiadásához írott előszavában élesen elhatárolja az egyes nemzetek önrendelkezési jogát – „amely a szocializmus alapvető elveiből következik” –, Lengyelország függetlenségi vágyától, amit elutasít. Állítása szerint a nemzeti elnyomás „barbársága révén a legelviselhetetlenebb elnyomás”, mely csak „gyűlöletet és lázadást” válthat ki.

Ugyanakkor a későbbiekben Az orosz forradalomról készített jegyzeteiben (1918) – melyek éles kritikát tartalmaznak a demokrácia és szabadságjogok bolsevik értelmezésű megkurtítása miatt –, így fogalmaz: „a nemzetek híres »önrendelkezési joga« nem más, mint üres kispolgári frázis és humbug.” ¹

A Rosa Luxemburg internacionalizmusáról folyó viták – beleértve a hasonló álláspontot képviselő szerzők tanulmányait is –, részben vagy egészében kizárólag Luxemburgnak a nemzeti önrendelkezési joggal kapcsolatos – egyébként vitatható – nézeteivel foglalkoznak. Ezek figyelmen kívül hagyják pozitív nézeteit: Marx proletár internacionalizmusról alkotott koncepciójának jelentős mértékű továbbfejlesztését, valamint azt, hogy Luxemburg következetesen elutasít mindennemű nacionalista és soviniszta ideológiát. A következőkben megpróbáljuk röviden összefoglalni mit adott hozzá Luxemburg az internacionalizmus marxi értelmezéséhez.

Lukács Györgynek a Történelem és osztálytudat című kötet Rosa Luxemburg marxizmusa fejezetében (1923) kifejtett érvelése szerint: „A tudományban a totalitás kategóriájának uralkodó jellege a forradalmi elv hordozója” ². Rosa Luxemburg művei, mindenek előtt A tőkefelhamozás (1913) a dialektikus megközelítés nyilvánvaló példája. Ugyanez mondható el az internacionalizmusról alkotott nézeteivel kapcsolatban: minden társadalmi és politikai kérdést a totalitás szemszögéből – azaz a nemzetközi munkásmozgalom érdekeinek perspektívájából – vizsgál, elemez és ítél meg. Ez a dialektikus totalitás nála nem absztrakció, üres általánosítás, vagy differenciálatlan dolgok halmaza: Luxemburg tisztában van vele, hogy a nemzetközi proletáriátus saját kultúrával, nyelvvel és történelemmel rendelkező, ám eltérő élet- és munkafeltételek között élő nemzetek képviselőinek többsége. A tőkefelhalmozás című munkában részletes leírást találunk a dél-afrikai bányákban és ültetvényeken folyó olyan kimerítő és megerőltető munkavégzésről, amelyhez hasonló távolról sem volt tapasztalható német gyárakban. Ám ez az eltérés nem lehet akadálya a közös akciónak: más szóval, Luxemburg számára az internacionalizmus ugyanazt jelenti, mint Marx és Engels számára: Világ proletárjai, egyesüljetek! – azaz valamennyi ország proletárjainak egységét a közös ellenség, a kapitalista rendszer, az imperializmus, az imperialista háborúk ellen.

E nézetének következménye, hogy Németországba érkezése után, majd azt követően, hogy belépett a német szociáldemokrácia soraiba, következetesen elutasított a militarizmusnak, a hadikiadásoknak, a hadihiteleknek, a tengeri hadjáratnak tett bármiféle engedményt, és miközben az NSZP (Németországi Szociáldemokrata Párt) jobbszárnya – Heine és Schippel – kész volt e kérdésekben tárgyalásba bocsátkozni a császári kormánnyal, ő nyilvánosan kapitulációnak ítélte a kilátásba helyezett „új munkahelyek létesítésével” megalapozott magatartásukat. Peter Nettle, egy hasznos, bár tudományos szempontból korlátozott megközelítésű tanulmány szerzője igencsak téved azt állítva, hogy Rosa Luxemburg internacionalista álláspontja az efféle engedményeket illetően nem több „száraz és formális próbálkozásnál”, – Nettle szerint ugyanis a munkanélküliség jelentős mértékben serkenti az osztályharcot. ³

Rosa Luxemburg számára – a Szociáldemokrata Párt számos neves képviselőjével ellentétben – az internacionalizmus nem korlátozódott az európai kontinensre. Már igen korai tevékenységében aktívan fellépett az európai hatalmak gyarmatosító politikája ellen, és nem titkolta a gyarmati országok népeinek harca iránti szimpátiáját. Bűnösnek ítélte Németország észak-afrikai imperialista törekvéseit – az 1911-es úgynevezett Marokkó-incidenst –, amikor Németország hadihajókat küldött Agadírba, de rávilágított arra is, hogy milyen brutális eszközökkel szereztek tőkés magántulajdont a francia gyarmatosítók Algériában az őslakosok nagycsaládi kommunizmusban élő közösségei rovására. ⁴ A Szociáldemokrata Párt iskolájában 1907–1908-ban tartott politikai gazdaságtani óráin rámutatott a kapcsolatra a fejlett tőkés országokban élő proletártömegek modern kommunista törekvései, valamint az ősi kommunisztikus társadalomban élők mozgalma között, melynek révén a túlélők igyekeznek makacsul ellenállni a gyarmatosító hatalmak profitéhes előretörésének. ⁵ Legjelentősebb tanulmányában, A tőkefelhalmozásban (1913) kifejti, hogy a globális méretű tőkefelhalmozás nem csupán korai fázisú jelenség, hanem az erőszakos elsajátítás megállíthatatlan folyamata.

„Minél erőszakosabban számol le a tőke a militarizmus segítségével a külvilágban és odahaza a nem-tőkés rétegek létezésével, és minél inkább korlátozza minden dolgozó réteg létfeltételeit, annál inkább válik a tőkefelhalmozásának a világszínpadon zajló napi története olyan politikai és szociális katasztrófák és konvulziók folytatólagos láncává, amelyek a periodikusan ismétlődő gazdasági katasztrófák, a válságok formájában a felhalmozás folytatását lehetetlenné, a nemzetközi munkásosztálynak a tőkés uralom ellen lázadását pedig szükségszerűvé fogják tenni, mielőtt még az gazdaságilag a saját maga alkotta természetes korlátokba ütközne. ⁶

Rosa Luxemburg idején a szocialisták között igen kevesen voltak, akik azon túlmenően, hogy elítélték a gyarmatosító törekvéseket elismerték volna a gyarmati népek jogát az ellenállásra és a harcra. Az ő álláspontja élő bizonyítéka annak, hogy internacionalizmusa valóban világméretű, akkor is, ha – érthető módon – érdeklődése középpontjában Európa állt.

Rosa Luxemburg világosan látta a küszöbön álló európai háború fenyegetését, és egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy elítélje a német birodalom háborús készülődését. 1913. szeptember 26-án beszédet mondott a Frankfurt-közeli Bockheimben, amit ünnepélyes internacionalista kijelentéssel zárt: „Ha azt kívánják tőlünk, hogy gyilkos fegyvereinket francia vagy más külföldi testvéreink ellen fordítsuk, akkor kijelentjük: nem, ezt nem tesszük!” ⁷ E megnyilvánulásáért az ügyész azonnal vádat emelt ellene „tömeges jogsértésre irányuló felhívás” címén. A tárgyalásra 1914 februárjában került sor, melynek során Luxemburg félelmet nem ismerő hangon támadta a militarizmust és a háborús politikát, és az I. Internacionálé brüsszeli konferenciájának határozatára (1868) hivatkozott: háború esetén a munkásoknak általános sztrájkot kell hirdetniük. Védőbeszéde megjelent a szocialista sajtóban, és a háborúellenes irodalom klasszikusává vált. Luxemburgot egy évi börtönbüntetésre ítélték, de az imperialista hatóságok csak a világháború megindítása után, 1915-ben merték letartóztatni.

Miközben 1914 augusztusában „a haza védelme jegyében”számos neves európai szocialista és marxista személyiség támogatta országa kormányát a világháború megkezdése előtt, Luxemburg azonnal hozzálátott, hogy háborúellenes ellenállást szervezzen. A háború kezdeti, döntő fontosságú hónapjaiban született írásai a legcsekélyebb mértékben sem hódoltak be az agresszív „hazafias” ideológiának, és egyre hevesebb kritikával illették a Szociáldemokrata Párt vezetőségét, mely szánalmasan elárulta a proletár internacionalizmus elveit.

Nettl azon igyekezve, hogy magyarázatot találjon Luxemburgnak az NSZP politikájával szembeni állítólagos „egyre növekvő gyűlölködésére”, Luxemburg „erős személyiségi vonásaira”, úgymond „a Rosa Luxemburghoz hasonló bevándorlóknak a nehézkes és „valódi” németekkel szembeni szüntelen rosszul elfojtott türelmetlenségére és frusztrációjára” hivatkozik. Úgy vélem, ez a magyarázat nem helytálló. Nettl is kénytelen hozzáfűzni, hogy a háborúellenes megnyilvánulások nemcsak külföldi „bevándorlókra” voltak jellemzőek, hanem számos hiteles német személyiségre is, mint Karl Liebknecht, Franz Mehring vagy Clara Zetkin. Rosa Luxemburg felháborodása a szociáldemokraták 1914. augusztusi kapitulációja miatt nem „emigráns türelmetlenség” volt, hanem az internacionalizmus iránti életre szóló elkötelezettség.

Elvi állásfoglalását – antimilitarista és nacionalizmus ellenes tevékenysége miatti többszöri bebörtönzése alatt – az 1916-ban írott Az Internacionálé újjáépítése című tanulmányában fektette le: „A proletárok hazája, amelynek védelmét minden más cél fölé kell helyezni, a szocialista Internacionálé.” ⁸ A II. Internacionálé összeomlott – Rosa Luxemburg szavaival – a szociálimperializmus alatt, mely a Világ proletárjai egyesüljetek! jelszavát így egészítette ki: „Világ proletárjai egyesüljetek a békében és vágjátok el egymás torkát a háborúban!, ⁹ s minden erejével egy új Internacionálé létrehozásáért harcolt. Az új Internacionálé alapelveire tett javaslatai megfogalmazása során rámutatott: „Nincs szocializmus, ha nincs meg a proletariátus nemzetközi szolidaritása, és nincs szó szocializmusról, ha nem folyik osztályharc. A szocialista proletariátus nem mondhat le sem békében, sem háborúban az osztályharcról és a nemzetközi szolidaritásról, mert ezzel öngyilkosságot követne el.” ¹⁰

Ez természetesen válasz volt Karl Kautsky azon kemény érvelésére, miszerint az Internacionálé a béke időszakának eszköze volt, ám a háborús körülmények között nem tekinthető adekvátnak. Ez az új elmélet képezte a jogalapot Kautsky számára, hogy támogassa 1914-ben a német „nemzeti védelmet”.

A Vagy-vagy című írás személyes vallomást is tartalmaz, legdédelgetettebb erkölcsi és politikai értékeinek megrendítő hitvallását: „A világ munkásainak testvérisége számomra a világon a legszentebb és legmagasztosabb dolog, ez vezérlő csillagom, eszményem, hazám; inkább feláldozom életemet, semhogy ehhez az eszményhez hűtlen legyek!” ¹¹

Rosa Luxemburgnak az imperializmus, nacionalizmus és militarizmus veszedelmével szembeni figyelmeztetései jövőbelátóknak bizonyultak. A próféta nem olyasvalaki, aki csodás módon jósolja meg a jövőt, hanem olyan, mint Ámós és Ézsaiás, aki figyelmeztette népét a közeledő katasztrófára, hacsak… hacsak a közös cselekvés nem hárítja el azt.

Luxemburg leszögezi, hogy háborúk mindaddig újra meg újra lesznek, ameddig a kapitalizmus és imperializmus rendszere fennáll.

„A világbékét nem lehet biztosítani sem tőkés diplomaták nemzetközi döntőbírósága által, sem »leszerelésről« a »tengerek szabadságáról« szóló diplomáciai megállapodásokkal, sem »európai államszövetségekkel«, „a közép-európai vámegyesületekkel”, »a nemzeti ütköző államokkal« és hasonló utópikus vagy alapjában véve reakciós tervekkel. Imperializmust, militarizmust és háborúkat nem lehet kiküszöbölni vagy megfékezni mindaddig, amíg a tőkésosztályok akadálytalanul gyakorolják osztályuralmukat”. ¹²

Óvott a nacionalizmustól, amit a munkásosztály és a szocialista mozgalom halálos ellenségének tartott, mivel táptalaja a militarizmusnak és a háborús előkészületeknek. „A szocializmus elsődleges feladata – írta 1916-ban –, hogy szellemileg felszabadítsa a proletariátust a burzsoázia uralma alól, mely a nacionalista ideológia terjesztésének megtestesítője. 1918-ban kelt írásában (Töredékek a háborúról, nacionalizmusról és forradalomról) mélységes aggodalmának ad hangot a háború utóbbi éveiben fellángolt nacionalista mozgalmak láttán, mondván: a nacionalista Blockberg Walpurgis éjjel fenyeget (utalva a német mitológia boszorkányszombatjára). A nacionalista mozgalmak eltérő jellegűek, fejti ki: némelyik az alig fejlett burzsoázia törekvéseinek megnyilvánulása (például a Balkánon), míg például az olasz nacionalizmus tisztán imperialista-gyarmatosító típusú. A napjainkban világszerte előretörő nacionalizmusok számos eltérő nemzeti sajátosságot mutatnak, azonban az 1917 októberében kialakult egészen kivételes történelmi helyzet egységbe kovácsolja őket a világforradalom előretörésével szembeni harcban.

Rosa Luxemburg természetesen elhatárolta egymástól a „nemzet” és a „nacionalizmus” kategóriáját, nem tagadva meg egy nemzet jogát saját kultúrájára és nemzeti identitására, de elutasítva azt a nemzeti ideológiát, mely elsődleges politikai értékké alakulva önmagát mások fölébe helyezi (ld. Deutschland, Deutschland über alles), s mindenkit alárendeltségbe kényszerít.

Figyelmeztetései profetikusoknak bizonyultak: az elsőtől a második világháborúig (Auschwitz, Hiroshima), melyek bűncselekményeit a nemzeti öntudat, nemzeti hegemónia, a nemzet megvédése, a nemzeti erőtér és hasonló ideológiai eszmék jegyében hajtották végre.

Rosa Luxemburgnak a nemzeti kérdésről írott nézeteit természetesen lehet bírálni, de az vitathatatlan, hogy pontosan rámutatott a térségi konfliktusokkal, nemzeti tisztogatással, a kisebbségek elnyomásával fenyegető, nemzeti államot hirdető politika veszélyére. Kétségtelen: a tömeggyilkosságokat nem tudta megjósolni.

Napjainkban megint előtérbe került az internacionalizmus kérdése. A tőke globalizációja bizonyos mértékben példa nélküli módon világméretekben fejti ki hatását, és soha nem látott mértékű egyenlőtlenséget, katasztrofális környezeti következményeket (klímaváltozás) idéz elő. Intézményein keresztül – IMF, Világbank, WTO, G-8 stb. – a neoliberalizmus és a dereguláció eszközeivel a tőke egységbe kovácsolta az uralkodó kapitalista osztályokat. Az uralmuk alá hajtott osztályok lemaradnak, szétszóródva, magukra maradva mindennemű hatékony nemzetközi szervezet nélkül.

A remény legjelentősebb megnyilvánulása korunkban a globális igazságosságért folyó harc, mely egy új nemzetközi kultúra magvait hinti el. Fontos előremutató jel a szocialisták, a szakszervezetek, a feministák, a zöld szervezetek, a munkások, parasztok, a bennszülött közösségek, az ifjúsági hálózatok konkrét akcióinak konvergenciája az egész világot átfogó globalizáció – azaz a tőkés rendszer – elleni közös harcban.

E mozgalmak számára több szempontból is hasznos lehet Rosa Luxemburg hagyatéka:

1. Az ellenség nem a „globalizáció”, még csak nem is a „neoliberalizmus”, hanem maga a kapitalista világrend;

2. A kapitalista világuralomnak nem a „nemzeti szuverenitás”, a nemzeti érdekek védelme az alternatívája, hanem a vele szembeni ellenállás globalizációja, azaz az internacionalizmus;

3. Világszerte erősödik a nacionalizmus, az idegengyűlölet, a rasszizmus a különféle színezetű „hazafias” fasiszta vagy félfasiszta ideológiák szellemében, ami halálos fenyegetést jelent a demokrácia és a szocializmus számára;

4. A világuralomnak nem a kapitalizmus „szabályozott”, „humanizált” formája az alternatívája, hanem egy új demokratikus és szocialista világrend.

STRIKER JUDIT fordítása

¹ Rosa Luxemburg: Az orosz forradalomról. In.: Marxizmus, szocializmus, demokrácia, Bevezetés; Gondolat Kiadó Budapest, 1983, p 484.
Rosa Luxemburg állásfoglalása korlátozottan az Oroszország körüli nem-orosz nemzetek önrendelkezésének kérdésére vonatkozik az alábbi érveléssel: „Az orosz Ukrajna a század elején… az orosz forradalmi mozgalom fellegvára volt. […] Lengyelország és a balti országok 1905-től kezdve a forradalom leghatalmasabb és legmegbízhatóbb gócai voltak, ahol a szocialista proletariátus uralkodó szerepet játszott. […] A bolsevikok… „az állami különválásig terjedő önrendelkezési jog” dörgedelmes, nacionalista frázisával épp ellenkezőleg, minden peremországban a burzsoáziának a legjobban óhajtott, legragyogóbb ürügyet, egyenest a zászlót szolgáltatták ellenforradalmi törekvéseihez.” (Uo. p. 487) A fordító megjegyzése [vissza]

² Lukács György: Történelem és osztálytudat. Rosa Luxemburg, a marxista, Magvető Kiadó Budapest, 1971, p. 246. [vissza]

³ Peter Nettl, Rosa Luxemburg, London, Oxford University Press, 1966, vol. I, pp. 296-297. [vissza]

⁴ Rosa Luxemburg: A tőkefelhalmozás. Adalékok az imperializmus gazdasági magyarázatához, Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1979. p. 314 [vissza]

⁵ Rosa Luxemburg: Bevezetés a közgazdaságtanba, In,: Válogatott beszédek és írások I., Kossuth Könyvkiadó, 1958. p. 392 [vissza]

⁶ Rosa Luxemburg: A tőkefelhalmozás. Adalékok az imperializmus gazdasági magyarázatához, Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1979. p. 385 [vissza]

⁷ Rosa Luxemburg: Marxizmus, szocializmus, demokrácia, Bevezetés; Gondolat Kiadó Budapest, 1983, p. 41. [vissza]

⁸ A Junius-tézisek tervezete In: Marxizmus, szocializmus, demokrácia, p.429. [vissza]

⁹ Rosa Luxemburg: Az Internacionálé újjáépítése. In.: Marxizmus, szocializmus, demokrácia, Bevezetés; Gondolat Kiadó Budapest, 1983, p. 415. [vissza]

¹⁰ A Junius-tézisek tervezete In: Marxizmus, szocializmus, demokrácia, p.428. [vissza]

¹¹ Rosa Luxemburg: Vagy – vagy. In.:Válogatott beszédek és írások II., Kossuth Könyvkiadó, 1958.p. 401. [vissza]

¹² A Junius-téziek tervezete, In.: Marxizmus, szocializmus, demokrácia, p. 427 [vissza]

A „Város” sorozatból

olvasólámpa

CSOKONAI ATTILA

Ez egy újabb ünnep

Gyimesi László: Sárkánytorkú ősz

Ennek a könyvnek története van, amint Gyimesi László a kötet elején le is írja, mint ahogy a kötet premierjén és a költő születésnapi köszöntőjén elmondta, létrejöttének, kiadásának rövid, vázlatos históriáját, köszönő és – sajnos – elköszönő sorokkal, a sokoldalú szerzőnek eme huszonkettediket megelőző, a szerzői előhangban többségében lírai műveit összegző könyveinek felemlítésével, hogy aztán a tartalomjegyzéket követően pedig eddigi összes kiadott művének felsorolásával szembesülhessünk.

Válogatott és új versekről van szó, egy igazán szép kivitelű, elegáns, a kemény táblán elől remekül eltalált (kigondolt), ihletett borítóképpel, hátul az ősz és („citoyenként” valamint „költőként”) őszinte szerző barátságos, nyílt tekintetét megörökítő (nyilván friss) fotóval és egyszerű, természetes szavaival. Itt közli: „Hetvenéves vagyok…” és mintha igazolni akarná előbbeni mondatomat, hozzáteszi: „… s ez a kor visszatart a csillogó, nagyképű vagy álszerény szavaktól.”

S még mindig a körülményekről: jó értelemben jócskán aránytalan ez a könyv (nem hiba, talán kényszerű adottságnak mondható), hiszen mindössze 27 versből áll a válogatás, és jóval több az újdonság, 93 vers követi a Sárkánytorkú szél fejezet címet, amely ennek a résznek első, kétszer négy sornyi verséből való (Ha nem vigyázok), mint ahogy a kötet címe is, a Sárkánytorkú ősz. De hát, aki akarja, elkészítheti a maga válogatását, kibővítve, módosítva az itteni kínálatot, az Őrtűz vitézeire fejezet cím alá rendelt „szemelgetést”, hiszen Gyimesi László szövegei olvashatók a Magyar Elektronikus Könyvtárban (megspórolhatjuk a régebbi kötetei utáni – úgyis hiábavaló – kajtatást a zsúfolt antikváriumokban.)

Kezdődik a válogatott rész Gyimesi egyik fontos, jellemző versével, az Ez egy másik folyóval (kötetcím is 2013-ból), az Aquincumi ősz a klasszikus formákat mesterien használó költőről vall, váltják egymást a négysorosok (Miatyánk, Este), villanásnyi etűdök (Etűd, Tenyerén, Horatius-apokrif, stb.), versciklusokból kiragadott rövid részletek (Kláris 13., Visszatérés Na’Conxipánba – 1., Visszatérés Na’Conxipánba – 100., Visszatérés Na’Conxipánba 101., Táviratok Na’Conxipánból – 58.), több részes kompozíciók (M-Oratórium, Az idegen asszony I-VII., Füredi elégia 1-8., Pannon triptichon) és az olyan sodró erejű vers, amelyikben Nagy László emléke előtt tiszteleg (Őrtűz vitézeire, rongyosokra).

A kötetcím egyik szava, a jelzős szerkezet meghatározó eleme az ősz főnév. Akkor nyilván fontos, netán át- meg átjárja a kötet textúráját. Találkozunk vele a Zalán Tibornak ajánlott Eltévedt pirókban: „Vezérek, katonák, diktátorok: mind az ősz fiai,/ Nem a szüretes, csak a foltos őszé, jól tudod.” Aztán a Dylan Thomastól vett mottójú Szemlesütvében: „… örömöm az őszé.” A Törött tükörben karcsú sorai közt áll: „Enyém az ősz is…”. A metszően illúziótlan Vas vason első versszaka így hangzik:

A parancsszó elhalt,
Hull utána lomb, kóró, szemét.
Dögkutak koraőszi költészete,
Szétfutó seregek zaja.

A Dobszó a sötétben című öt versszakos, páros rímű, „csakazértis-hitet” megfogalmazó versében „őszökbe gyűlt reménység”-ről beszél. Nem szimbolikus, konkrét időszakot jelez a Rosszkedvű vagy című (és kezdetű) versben a „förtelmes” jelzővel ellátott ősz szó. (És a „tisztafényű télbe” telepedés valamiféle vigaszt mutat ugyanitt.) A Fehér betűk Cseh Tamást idéző negyedik, utolsó versszakában különös jelzőt kap az ősz: „szikkasztó”. A három évtizednyi múltat és V. A-t (recenzens tippje szerint a fiatalon elhunyt Verbőczy Antalt) megidéző Se nyár, se télben ellenben „szilánkos”. Az őszt néha szembeállítja más évszakkal, de a Kertben első versszaka arra is jó példa, milyen egyszerűen (kevés szóval), tisztán (dísztelenül) lehet egy jó verset indítani, és erre számos más példát is idézhetnék ezen kívül:

A nyár – az nyár volt.

Az ősz: macskajaj.
A téllel ápolom magam.

A Balatoni őszt mint egyfajta jellegzetes Gyimesi verset legjobb volna egészében fölmutatnom; íme a költő „egyik arca” – a kevés szóból és mindenekelőtt valós, realista képekből építkezőé, az önmaga felelősségével elszámoló emberé. A Tajtékok ugyancsak jó példa a költő szavakkal festő ábrázolásmódjára. „Késik az ősz idén” – olvashatjuk a költőnek megint kedves tartózkodási helyét (a Balatont) idéző versében (Nyárvég, térzene). „Vártuk-e az őszt, már nem is tudom” – írja egyik szép tájleíró, ugyanakkor a múló időt a maradó vízzel és hegyekkel szembe állító versében (Szél fut fölöttünk). Ha van tanulsága ennek a szemlének, az nem lehet több: Gyimesi nem koptatja el egy számára fontos szó jelentését, az ősz például sokféle helyzetben bukkan föl, és gazdagítja verseinek hangulatát, képvilágát, jelentését. Másként: megállapíthatjuk, ez a kötet nincs tele „őszikékkel”. (S ezt a kísérletet persze elvégezhettük volna például a „szél” szóval, vagy a „tavasz”-szal is. A kötet figyelmet érdemlő motívuma a csönd és az idő. Külön elemzést érdemelne a kötet színvilága. Csakúgy, mint Gyimesi erkölcsi normáinak behatóbb vizsgálata!)

Általában megállapíthatjuk: a költő sokféle formát használ. Jól megfér egymás mellett (röviden vagy hosszabban) a rímes dalforma és a koan, az antik versforma és a rímtelen négysoros szakaszokból álló vers, a szakaszolatlan szabadversre (SIC!) csakúgy találunk példát, mint a három vagy éppen öt soros versszakokból felépített költeményre. A humor sem hiányzik ebből a kötetből: limerick és játékos sírvers ugyanúgy van a kilencvenhárom új mű között, mint nagy ívű vagy éppen tömör, gondolati-közéleti vers. Vállalja a (legközelebbi elv-) barátainak ajánlott alkalmi verset, pl. (előbbiek ajánlások) Simor Andrásnak a hetvenötödikre, In memoriam Gy[urkovics]. T[ibor]., A hetvenéves Szarka Istvánnak, Bella Istvánnak, K[ardos G.] Gy[örgy]. halálára, V. A. halálának harmincadik évfordulójára, K[ántás]. B[alázs]. könyvére, (a következő kettő verscím:) Alkalmi vers B[aranyi]. F[erenc].-nek, Rigó Béla emlékkönyvébe (utóbbi kettő verscím). Mindez a Bűnbánó episztolában szellemesen, önironikusan megfogalmazott gondolat jegyében történik.

Kellene dolgozni ezen a versen
Mások mind dolgoznak a versen
Én meg csak úgy írom
Hallatlan pimaszság
[…]

Előszeretettel indít egyszerű mondattal egy-egy verset, hogy aztán a végére egy hatásos lezárást helyezzen el, ilyen látszólag „lazára vett” jelenet megidézése után:

Ez a vers önmagát olvassa
Nem folyvást csak estelente
Én meg addig nézem a meccset
Vagy a gyilkolózós valamit

Persze ez a vers a (költő-)barátságról, a közös törekvésekről is, és éppen hogy a gondos költői működésről szól. Befejezése:

Meglátod elküldöm neked
Összeillesztheted a tieiddel
Hiszen úgy jó olvassák egymást
Egy gonddal megint kevesebb

Gyimesi témáira rátérve, a gazdag kínálatból a fentiek után rögtön ki lehet emelni a költészetet, az alkotó munkát, vagyis a versekről szóló verseket. A (mindig valamennyi titkot rejtő) vers (megmagyarázhatatlan) születését jeleníti meg a Beavatás. Következik a Széljegyzet a mesterségről, benne a kiszolgáltatottságban (veszendőségben) is erőt mutató két utolsó sorral:

Állok a semmi peremén
Hiszed-e nem gyöngén

Ide sorolandó, szerintem, a Pályázzatok! is, benne ezzel az örömre derítő négy sorral:

A dolgok mélyét csak a vers,
A vers deríti fel,
Majd mindig, ha jól kérdez,
Nagyritkán, ha felel.

Csakúgy, mint az Anakreónt megszólító Mi kéne még?, a Képeslap, melyet mintegy szembeállíthatunk az oldalpár másik versével, a Menni készülökkel. Előbbiben olvasható, és az ilyen alig rejtett, cseles ellentmondásokat is nagyon lehet élvezni nála:

[…] csak arról írok, ami nincs:
Könnyű nyarunkról, friss szerelemről, hímes esőről.
Mért ne hazudnék?[…]

Utóbbi, egyik (különösen a most következő negyedik sor miatt) kedvenc Gyimesi-versem így indul:

Nem áll össze a vers, ne is biztassatok,
Rossz vakszöveg lesz, még talán az se,
Vaddisznók elé egyelt kukorica-sarjú,
Kilenc pofon a transzcendenciának.

És még mindig nincs vége! Micsoda pompás önirónia és az (irodalomban kötelező) igazodási pontok játékosan komoly megadása játszik össze a Varjak, alkonyat című versben?! A Könyvsátor rezignált indítása érthető, vádló indulatba csap át – jogosan. S itt a kötetet lezáró Különóra, a maga különös jelenetével, két szereplőjével: a két vén tanár kukkerével vizsgál „egy verset”. Az elgondolkodtató mű így indul (s megint annyira természetesnek hat, hogy groteszkségét csak utóbb vesszük észre):

A móló végén vers ácsorog
Magányos
Semmi sem közvetíti
Semmit sem közvetít
Nem is vers már
Csak százhatvan betű…

A befejezés értelmezése, megértése, tulajdonképpen „csak” tudomásul vétele, azért fontos, mert ez a lezárásra abszolúte alkalmatlan vers az utolsó az újak közül, az egész kötetben, amelynek egésze – ahogy a költő hangsúlyozza – az ars poeticája. Ha lezáratlan, akkor pedig várható a folytatás!

Lehet, sőt kell írni a természeti képekkel operáló „gondolati költeményekről”. Persze ezeknek sem csupán két rétegük van, s kényes dolog a kategorizálás. Az Itt a völgyben, a Szél fut fölöttünk, a Sok nyár lesz elolvasása győzheti meg leginkább az olvasót e kijelentésem jogosságáról. A tiszta változatban a természet (a Földdé,) világunkká tágul, amelybe ahogy a nagy német filozófus mondja, s most Gyimesi is, „belévettettünk” (in die Welt geworfen sind wir). A „Porviharban hagyjuk az ember fiát” befejezésű Tétova tavasz jönben Gyimesi írhatta volna azt is: „az Isten fiát”, de az már erősen a transzcendencia felé billentené el a verset, amely a kötet egyik kiemelkedő darabja. S én nála az evilág-központúságot becsülöm a legtöbbre. Egy nagyszerű ötlet (gondolat) keserűen pontos kibontása, így leginkább A kísérletben látom a párját, mely így indul:

A dolgok szigorúan titkosak,
A kísérlet célja ismeretlen
Zakatolunk egy rossz sínen
Közel és távol minden

és így zárul:

Kerek a világ, körbejárunk,
Ébrednek antik adomák,
Nem zuhanunk le a szélén,
Mindig marad sín, van tovább…

A „közérzeti” versek közül való apró(bb) remeklés a Közérzet, nagyobb ívű a Rosszkedvű vagy. További színt ad a kötetnek a Kénkő a lakodalomban, amelynek rövid („istenkísértő”) összefoglalása ez lehetne: „Nekem a tizenkilencedik század tetszett, […] Nekem a huszadik század csak a hazám volt, […] A huszonegyedik korán kezdődött, de másnak…” Hatalmas ív feszül, úgy érzem, A gyöngysor „tiszta költészetet” képviselő háromsorosai és a Nagyanyám törvénye mindenféle külső költői eszközt nélkülöző, mégis érzelmi töltettel teli, lényegében egy háztartás (éléskamra) legfontosabb kellékeit felsoroló sorai között! Ugyancsak „szélső pontokat” jelöl ki a mellbevágó, kegyetlen pillanatképet megörökítő 2012 és a „mesében élünk” állítás hitelességét, csalafintaságát nekünk szegező Két alkalmi vers valamint az Ez is mese (melyben „Fúj a sárkányszagú szél/ Szirmot forró homokot/ Avart szilánkos havat sodor/ Söpri besöpri az időt/ A tűre táruló szakadékba”).

A kötet kiemelkedő darabja a Fehér kendőt terítesz a maga logikus felépítésével („A líra logika…”), az ehhez passzoló konkrét képekkel, kellő elvontsággal és kegyetlenül józan lezárással (mert ugyan miféle ladikot várhatunk mi, halandók?):

Most még itt ülsz a neked szánt parton,
Gyártod a gyűrűket, s a ladikot várod,
Fehér kendőt terítesz a remélt nyár elé,
De tudod, már a túlparton érsz haza.

Mondom: ki-ki más verscsoportokat is találhat e kötetben, más-más összetartozásokra is rácsodálkozhat. Csak idő kell hozzá, s olvas(gat)ásának meglesz az eredménye.

Tartalmi és formai sokszínűség kínálata egyenletesen magas színvonalon, egy evilági értékeket őrző, ugyanilyen hiányokkal küzdő, önmagával és a világgal őszintén szembenéző költő ajándéka 70 éves önmagának, és nekünk, lelkes és igényes olvasóinak – röviden ez Gyimesi László Sárkánytorkú ősz című kötete. S ha szabad egészen szubjektívnak lennem a végén: nem egy „öreg költő” gyűjteménye, komorabb színei mellett sem nyomasztó, lehangoló, szorongást fokozó folytatása eddigi, leginkább csiszolt, árnyalatos, precíz, itt-ott érdesebb költészetének. Azaz: egy ünnep elmúltán várjuk e folytatás folytatását. (Hungarovox Kiadó, 192 oldal)

Az „Egy ember szenvedései” sorozatból

JAHODA SÁNDOR

A történelem regénye

Ballai László: Bottyán János szabadságharca – történelmi tudatregény

Ballai László új (történelmi) regénnyel jelentkezett, a Bottyán János szabadságharca cíművel, melyet a Hungarovox Kiadó adott ki, ismét, akárcsak nyolc korábbi történelmi művét. „Ballai László (…) több mint egy évtizede foglalkozik a szabadság arculataival. Olvasói most e tárgykört szélesítő történelmi tudatregényét vehetik kezükbe.” (Hátsó borító szöveg.)

A történelmi tudatregényhez szükségeltetik a történelmi tudat – és a regényírói művészet. Ballai ennek a kritériumnak igyekezett megfelelni. Ezt a kritériumot önmaga állította fel – magának. Bár az sem kizárt, hogy ezzel egy új műfajt teremtett, és a jövőben más, mások is inspirációt meríthet(nek) ebből. Ezt nem tudhatjuk. Az biztos, hogy az író kedveli a történelmet. És ez egy nagyon enyhe megfogalmazás. Sőt, nem csak, hogy kedveli – ismeri is.

Ha hősöket keresünk, a (messzi) múltba kell értük visszanyúlni, mondhatni, alászállni. Ballai, már előzőleg – a regényeiben –, többször is felhozta néhányukat. Jelen esetben például Bottyán Jánost. Vagy, közismertebb nevén: Vak Bottyán generálist. Íme, itt is van: „– Hazajöttem – dörögte Bottyán. – De hol van a haza? – A karjaimban – felelte sírva Judit asszony.” (VIII., 152. old.)

Az író egyedi módon oldotta meg – és nem joyce-i értelemben – a tudatfolyamot, a főhős belső monológjának alkalmazását, a regényében. Például, egy esszéisztikus gondolatmenet lezárásaként, a következőképpen: „[…] – gondolta át Bottyán János.” (III., 56. old.) Vagy így: „Mit érez az ember, midőn egy élet – sőt akár több nemzedék – munkája válik a lángok martalékává? Azt, amit János…” (I., 26. old.)

Ám sokszor lehet az az érzésünk, mintha nem is egy regényt, hanem egy (regénynyi) történelmi esszét olvasnánk. Bottyán János gondolatmeneteit kevéssé „korhűeknek”, inkább maiaknak érezhetjük. Bár ez sincs teljesen így. Ezt például bátran kivételnek tekinthetjük: „Vajon adnak-e még a mosolyáért egy cseber savanyú ugorkalevet a terebélyes derekú kofák?” (III., 44-45. old.) De többnyire azért így van. Ha Móricz Erdély trilógiáját vesszük, az abban található beszédek és eszmefuttatások, jobban „fedik” azt a kort, mint Ballai regény-nyelvezete. Gondolok itt elsősorban a következő – evilági – részletre: „– Máskor fogyni nem akart a zsírtól csillogó ajakról a dicséret, mintha az urak nem is hivatalos ülésen, hanem egy gasztronómiai konferencián vettek volna részt.” (VIII:, 145. old.)

Az író erénye épp ez a maiság. Hiszen a ma tekintete idézi fel igazán a múltat. Egyik kedvenc részletem például ez: „– Hogy szolgál… – Bottyán egy mozdulattal elvágja a beszélgetést. A torkot metszik el így.” (XI., 215. old.) Tehát a költőiség is helyet kapott Ballai regényében. Olyannyira, hogy: „Még a fűszálak is napszikrákban fürdenek.” (I., 21.) És volt, hogy: „Lángoló tekintetek forralták a csendet.” (VI., 110. old.)

A mai kor nem a hősök kora. Sőt, korunkat mondhatnánk történelmietlennek is. Mintha az internet felszámolta volna a valóságot. Olyan rengeteg minden történik egyszerre (pontosabban: olyan rengeteg információnk van a „világról”), hogy feldolgozni képtelenség. Talán ezért lehet érdekes – az irodalmilag – hús-vér valóságában megjelenített Bottyán János. Mint a régi kor régi embere, hőse. Hiszen, ha csak a neten keresünk rá, vagy tanulmányainkban, munkánkban, ünnepeinken, vagy kedvtelésből, találkozunk vele, sosem lesz, sosem lehet, olyan eleven a „figura”. A regénybeli hős érez, gondolkodik, cselekszik – vagyis, mondjuk meg magyarán: él és mozog. Ennél többet mit tehet egy író?

Ballai László – nyilván – alaposan tanulmányozta a kort, és rajzolt aztán a főhőse köré egy olyan történelmi és szociológiai hátteret, amelybe könnyen bele tudja élni magát az olvasó – így lett a Bottyán János szabadságharca hiteles mű. A feladat nem lehetett egyszerű, de állíthatjuk, hogy Ballainak sikerült megoldania.

Fenntartani, sőt egyáltalán életben tartani a múltat, a hagyományokat – és persze a nyelvet: a nemzet jövője múlik ezen. Kívánjuk, hogy Ballai László továbbra is ilyen felkészültséggel és elszántsággal munkálkodjon majd a művein. Én azt hiszem, már készül is a következő regény… (Hungarovox Kiadó, 2018)

BISTEY ANDRÁS

Két könyvről

Időjáték
Jenei Gyula: Mindig más

Az első néhány sor után olyan érzése támadhat az olvasónak, mintha verssorokba tördelt prózát olvasna, de hamarosan rájön, hogy nagyon is versekről van szó, bár kötött ritmust, hagyományos gondolatritmust, rímeket nem talál. Talál viszont valami mást, ami újszerűnek hat Jenei Gyula költészetében.

A költő már az előző könyvében, a Mintha ugyanazban is közölt néhány ilyen verset a kötet végén olvasható Gyónás ciklusban, de abban a könyvben még a hagyományosabb formák domináltak, nem lehetett tudni, hogy az újszerű versek fordulatot jeleznek-e .

De miben is áll ezeknek a költeményeknek az újszerűsége? Elsősorban az időhöz való viszonyukban. Jenei Gyula új versei egyszerre vannak jelen és múlt időben, úgy szól régi dolgokról, főleg a gyermekkor világáról, hogy állandóan visszautal a jelenre. Mintha a jelen volna a kiindulópont, ugyanakkor a múltból is nézné a jelent, azaz megfordítja az időt. Ez a párhuzamosság, az állandó visszacsatolás folyamatos feszültséget teremt. Elmond valamit, és kommentálja is, de nem lineárisan, nem a hagyományos elbeszélések időkezelésével. A feszültséget növeli, hogy gyakran feltételes módot használ, mintha az emlékezés évtizedek múlva már nem lenne egészen megbízható. Az újszerű időkezelés és a feltételes mód bizonytalanságot, homályt eredményez, maga a költő-főszereplő sem mindig biztos abban, hogy amit lát, érez, az valóban valóság-e.

Íme, néhány sor az Ahol állnék című versből, amely még a korábbi, 2014-es Mintha ugyanaz kötetben jelent meg, és néhány apró változtatással a Mindig más nyitóverse lett.

negyven év múlva alig lenne ismerős az utca

– lépkednék rajta ultraviola-sugárzásban

a keréknyomok barázdálta földutat addigra befednék

aszfalttal, traktorok és lovas kocsik helyett autók

járnának rajta:…

Egyértelmű, hogy a költő a jelenből néz vissza a múltba, de úgy, mintha negyven évvel azelőtti önmaga álmodná meg (feltételes módban) a négy évtizeddel későbbi utcaképet.

Az új kötet, a Mindig más valamennyi verse ebben a stílusban íródott, és mind visszatekintés a múltba, a gyermekkor világába. Ettől rendkívül egységes a könyv.

Ez a fajta múltidézés a versek lényege, a költő nemcsak az évtizedekkel ezelőtti világot teremti újjá az emlékezésben, hanem önmagát is, miközben mai énje is mindig jelen van. A versek felvázolják a költő gyermekkorának sok-sok epizódját. Nem véletlen, hogy egy bizonyos életkorban az emberek gyakrabban emlékeznek vissza a gyermek- és fiatalkorukra, számvetést készítenek, hogy tisztába jöjjenek önmagukkal. Ebben segít az életet nagyban meghatározó gyermekkori hatások felidézése. Számtalan ilyen számvetésszerű verset lehetne idézni a magyar költészetből, Petőfitől, Arany Jánostól kezdve egészen a maiakig, de a prózairodalomból is, elegendő például Karinthy Találkozás egy fiatalemberrel című elbeszélésére utalni.

Jenei Gyula emlékeit hitelesíti az emlékezésnek az az általános tulajdonsága, hogy egyes, látszólag jelentéktelen epizódok rendkívül élesen megmaradnak, felidézhetők, mások viszont, bár lehetnek meghatározóbbak, kihullnak a rostán.

A versek végén gyakran logikai ugrás van, nem összefoglalás, korántsem valamilyen „tanulság” levonása, inkább direkt kapcsolat a jelennel, a költő jelenlegi önmagával. A Tyúkszaros című versben például felidézi a gyerekkorában utált tyúkudvart, majd a vers így fejeződik be:

különben egyre kevesebbet

járok majd haza. arról meg fogalmam sem lesz,

hogy a hiányhoz, amely bennem kapirgál, a tyúkoknak

van-e bármi köze.

Az Apák című versben apja alakját idézi föl, de a befejezésben önmagáról szól:

… néha

majd szégyellem apámat. néha büszke

leszek rá. és hamar rájövök, hogy

hasonlítani fogok hozzá.

Néha mintha utólag maga is alakítaná az emlékeket, dönt a lehetséges változatok között, mint a Rét című versben, amelyben több évszakban is történhetett, ami történt, végül így vágja ketté a gordiuszi csomót: „na, jó, legyen mégis/ atlétatrikós nyár!”

A könyvben megidézett gyermekkorban nincsenek nagy megrázkódtatások sem tragédiák, sem nagy örömök formájában. Az önarcképszerűen megjelenített főhős a hatvanas évekbeli falusi gyerekek hagyományos természetközeli életét éli. Jenei Gyula ábrázolásmódja kiválóan alkalmas ilyen témák megjelenítésére. Azt nem tudhatjuk, hogy másfélék megjelenítésére is alkalmas-e. Izgalmas kísérlet lenne, ha a költő kipróbálná. (Tiszatáj Könyvek Szeged, 2018)

Évkönyv 2018
A nemzetközi munkásmozgalom történetéből

Negyvennegyedik kötetéhez érkezett 2018-ban ez a könyvsorozat, amely a nemzetközi munkásmozgalom elmúlt viharos évtizedeinek megkerülhetetlen krónikása a jövendő korszakok kutatói és a téma iránt érdeklődő olvasók számára. A szerkesztőbizottságban és a nemzetközi tanácsadó testületben kitűnő történészek foglalnak-foglaltak helyet, akik közül például Mészáros István, Harsányi Iván vagy J. Nagy László írásaival az Ezredvég olvasói is találkozhattak az elmúlt években a folyóirat hasábjain. A könyv olyan sokszínű, olyan változatos megközelítésben foglalkozik a témájával, hogy lehetetlen akár csak egy-egy említés erejéig is kitérni valamennyi közleményére. Így kénytelen vagyok némileg szubjektív módon válogatni.

A kötet első közleményében a szerkesztők életútja és tudományos munkássága bemutatásával, valamint dokumentumok és levelek közlésével búcsúznak egykori szerkesztőtársuktól, Harsányi Ivántól.

A Tanulmányok című blokkban az idén elhunyt orosz akadémikus, Robert Jevzerov Rosa Luxemburg, a parlamentarizmus és a mai Oroszország címmel írt izgalmas és időszerű téziseket, amelyekben nálunk szinte ismeretlen jelenségeket említ a mai Oroszországról. Ilyen például, hogy a Tatár Köztársaságban „… a fennmaradt szovjeteket sikeresen használják föl a néphatalom megvalósítására.” Egyébként az egész kötetre jellemző, hogy olykor meghökkentő újdonságokkal is szolgál, amelyekről a többnyire egyoldalú tömegkommunikáció miatt a magyar „hírfogyasztó” nem, vagy csak alig-alig értesülhet.

Szilágyi Ágnes Judit tanulmánya azt mutatja be, hogy Brazília gazdaságának, művelődésének és munkásmozgalmának fejlődésére milyen pozitív hatást gyakorolt a nagyszámú bevándorló megjelenése a 19. században és a 20. század elején.

A pedagógusok, de még inkább a pedagógiatörténészek számára izgalmas olvasmány lehet a fiatal pécsi tanárnak, Poór Péternek a Liberter pedagógia Spanyolországban című tanulmánya, amely a spanyol baloldal körében született pedagógiai elméletekkel foglalkozik, illetve azokat a kísérleteket vizsgálja, amelyek ezeket az elméleteket a polgárháború körülményei között megkísérelték átültetni a gyakorlatba.

Egy, a maga idejében világpolitikai jelentőségű esemény, az 1958-as libanoni válság nemzetközi vonatkozásairól szól Ferwagner Péter Ákos tanulmánya. A forrongó arab világ egyik viszonylag csendes országáról, Tunéziáról a tuniszi egyetemi tanár, Habib Kazdaghli tanulmánya olvasható a könyvben. A tanulmány azt vizsgálja, milyen lehetőségei vannak a politikai iszlámnak az országban.

Az Események blokkban a müncheni egyezményről, az 1958-as iraki forradalomról és főbb szereplőiről, az olasz baloldal történelmi útjáról és útvesztéséről, az amerikai munkavállalók helyzetéről és a tőke ellentámadásáról, az 1918-19-es németországi és magyarországi forradalmakról, a kieli matrózlázadásról, a Szovjetunió megalakulásáról és szétesésének okairól szóló tanulmányok olvashatók.

A Választások szerzői több, az utóbbi néhány évben lezajlott, meghatározó jelentőségű európai választás eredményeit értékelik, többnyire a baloldali pártok szemszögéből. Vizsgálják a spanyol baloldal választási eredményeit és esélyeit, írnak a franciaországi Macron-jelenségről, és három tanulmány is foglalkozik a brit Munkáspárt baloldali fordulatáról, amely Jeremy Corbin pártvezetővé választásával lepte meg a nemzetközi közvéleményt. A választások tanulságát így foglalja össze a szerző, az amerikai Bhaskar Sunkara: „a Labor baloldala emlékezetébe véste, hogy nem lehet győzni egy képzelt centrum felé lavírozással. Győzni lehet, ha az emberek tudják, hogy érezhető a haragjuk, és kapnak egy konstruktív célt, amely felé haladhatnak.” Az említettek mellett a németországi és az ausztriai választásokról is olvasható alapos elemzés a kötetben.

A könyv foglalkozik a szakszervezeti mozgalom néhány előző évi eseményével, egy másik írásban pedig azzal, hogy a szakszervezetek milyen szerepet játszhatnak a menekültek integrációjában.

Az Életutak blokk a nemzetközi munkásmozgalom néhány, régebben és a közelmúltban elhunyt kiemelkedő személyiségének életével és tevékenységével foglalkozik.

A könyv megemlékezik a nemzetközi munkásmozgalomnak az elmúlt néhány évben elhunyt kutatóiról, közöttük a világhírű marxista tudósról, Mészáros Istvánról.

A könyv további részében könyvismertetések, valamint beszámolók olvashatók a Május Elseje Társaság 27. országos gyűléséről, a Baloldali Sziget Fesztiválról, a munkásmozgalom-történészek közgyűléséről. A kötetet angol és német nyelvű International supplement (rövid összefoglaló) egészíti ki. (Magyar Lajos Alapítvány 2018)

A „Város” sorozatból

A „Város” sorozatból

Uitz Béla: Gyárrészlet (borító)

Uitz Béla: Ülő nő (borító)

Uitz Béla: Halászok (borító)

Uitz Béla: Sorozás (borító)