A „Város” sorozatból
Az én düheim? Eget repesztenek.
Ettől válnak verssé? Még az is meglehet.
Pedig én szelíd szavú lennék – ez az alap.
Madarak szállnak vállaimra, gyenge madarak.
Ordítok a félkegyelműekre: ma még hagyjanak.
Verekszem a mindig okosabbal: hátha nem is az…
De megadom magam, ha végre ő mond igazat.
De hát hazudik egyre, s (hidd el) egyre nagyobbakat,
döglenek is tőle vállaimról a szelíd madarak.
Ettől lesz a versem verssé? Ugye, nem igaz?!
Az én düheim? Nem is dühök immár.
Medvedörmögés, vaddisznó-patvar, szarka-zaj.
Ülök a semmi peremén, és bosszant a zsivaj.
Zsivajgok én is, mást mit is tehetnék,
vendég vagyok az erdőn, sőt: tétova vendég.
Az indulat bánatot érlel, nem ihletett imát.
Várok szép hiteim ellenében valami harmóniát,
hogy rájuk önthessem (vissza!) mindazt, ami hergel,
hogy megbéküljek saját szikrát hányó szememmel,
s őrizzem tovább, amire hívtak: szellemetek a szellememmel.
Hirtelen eltűnt az emlékezet. Ujjai görcsbe szorultak. Dühödten belemarkolt a semmibe. Pedig annyi történetet mesélt az unokájának. A szőke csöppség angyali üdvözlet volt öregedő mindennapjaiban. „Meséld el, Nagyapa! Azt meséld el, hogy…” De mit? Amikor felvette az elbeszélés fonalát, mintha mindent ő cselekedett volna. Nekivágott a nagyvilágnak, bajba keveredett és feltalálta magát. Az ember élete mesék gyöngyfüzére. Mindaddig, amíg el nem szakad a fonál, és szét nem peregnek a színek. „Ez tényleg így történt, Nagyapa?” Minden kalandból haza hozott egy kedves tárgyat, amely ott pihent a kandallópárkányon. „Itt van, kicsi fiam, fogd a kezedbe. A tárgyak soha nem hazudnak. Csak épp mindig másképpen mondják el a történetüket.” De mik voltak azok a tárgyak és a kalandok? Ki volt ő?
A legnagyobb erőfeszítéssel egyenesítette ki az ujjait. A görcs előérzete és az ellene való harc talán még szörnyűbb, mint maga a görcs. Egészen elfáradt. Zihált. Szemeit lehunyta. Majd felpattintotta. Ha nappal is szunyókál, még kevésbé tud majd aludni az éjjel. A plafonra meresztette szemét. Micsoda fehérség! A múlt, az élet kavargó filmjeiből egy sem akart elindulni. Csak nézte a plafont, mint egy üres mozivásznat. A szoba falán felszikrázó napsugár – ez lett a nyárból. A fényözönben káprázni kezdett a szeme. Le-lehunyta a szemhéját. Küzdenie kellett az ébren maradásért. Ekkor a fehérre meszelt plafon alatt körözni kezdett egy légy. Első látásra csak úgy össze-vissza. Ugyan ki figyel meg egy legyet? Ha csak meghalljuk a zümmögését, már idegesen a légycsapóért nyúlunk. (Tessék, egy tárgy, amellyel még az ő nagyapja osztogatta az igazságot légből érkező hívatlan vendégeinek a meleg ájultságában lebegő ámbituson. „Ne, pimasz” – dörmögte minden csapáskor.) Hová lett a kandallópárkány? A valóságot csak a mindent elárasztó fény, a vánszorgó idő és persze a légy testesítette meg.
A légy korántsem összevissza repdesett. Tett néhány kört a helyiség közepén, majd – mintha zsinórt húzott volna magával – kimérte a négy sarkát. Azután a falak mentén repült szinte egyenes vonalban. Ezután ismét körözgetett, de mind lassabban. Végül éktelen zümmögéssel zuhanórepülésbe kezdett és leszállt egyenesen nagyapa orrára. Az öreg megdermedt. Látta már ezt a mozaikszempárt. Rábandzsított. Igen, ismerős. Honnan és milyen régről? Családtagjai, barátai, ismerősei mindig csodálták emlékezőtehetségét. Régmúltban és közelmúltban egyforma biztonsággal kalandozott. „Ez tényleg így volt” – erősítették meg szavait a sógorok és a komák. „Hogy lehet az, hogy te mindenre emlékszel?” És ő ilyenkor szerényen bevallotta, hogy maga sem tudja. Megrázkódott. A légy tovarebbent.
– Megigazítom a párnáját, Sinka bácsi. Üljön csak fel egy kicsit! – A nővér köpenye láttatni engedte a finom csipkefehérneműt. – Jól van, minden rendben?
– Köszönöm, jól – felelte nagyapa, miközben a nő nyakából kihullámzó illatos hajcsigák végigsúrolták az arcát.
Ekkor jelent meg az unoka. A távozó nővér harisnyája lépés közben hozzásúrlódott a köpenyéhez.
– Szervusz nagyapa.
– Szervusz – az öreg visszaemelte a tekintetét a plafonra. Ki ez az alak, aki letegezi, és hová tűnt a nővér áttört melltartója?
A légy ismét röpködni kezdett.
– Az előbb az orromra szállt.
– Na mindjárt megfogom ezt a legyet – mondta az unoka felpattanva.
– Ne, ne fogja meg – rémüldözött az öreg.
– Ugyan miért ne?
– Mert nem látta a szemeit.
– Mint a légykirálynak?
– Kicsoda maga?
– Az unokád vagyok, nagyapa – azzal megsimogatta az öreget.
– Az unokám?
Nem ismerte meg az arcát, de megismerte az érintését.
– Édes kisfiam, Jancsikám.
A fiúnak a nyelvén volt, hogy megmondja a valódi nevét, de rájött, hogy az már nem fontos. Hogy már semmi sem fontos, csak az élet. A nagyapáé. És mindaz, ami azt fellobogtatja.
– Mert amikor a madagaszkári utazásod során nélküled indult tovább a busz és te egyedül maradtál a dzsungelben, ott egyenesen a légykirállyal kerültél szembe – mesélte az unoka.
– Igen, lehet.
– A légykirály akkora volt, mint egy ember, sőt, talán nagyobb is (a vész pillanataiban tovaillan az ítélőkészség, mondtad). Farkasszemet néztetek.
– Farkasszemet néztünk.
– Ha lehet egyáltalán farkasszemnet nézni egy léggyel. És akkor eldobatta veled a kézigránátot. Ám az nem robbant fel.
– De mivel az ÁVH-nál szolgáltam, érte kellett menjek. Ott nem volt mese. Az őrmester hatalmas, foncsorozott napszemüveget viselt, mozaikszerűen széttöredezett benne a világ.
– Te, nagyapa, ávós voltál?
– Sorkatonaként. Sok fiatalt, akit behívtak, az államvédelemhez irányítottak. Ott azután rengeteg fura szerzet kóválygott. A fegyvermester százados állandóan azt magyarázta, hogy ő kitalált egy finomolajozási módszert, amelynek alkalmazásával mínusz negyven fokban is tökéletesen működnek a lőfegyverek. Senki nem merte megkérdezni tőle, hogy Magyarországon mikor van mínusz negyven fok? Mosolygott, paskolgatta az arcunkat, és ez sokkal félelmetesebbnek hatott, mint a foncsorozott szemüvegű őrmester üvöltözése: „Ezért lecsukatom!” A parancsnok százötven centi magas volt, és amikor levette a tányérsapkáját, mintha a feje tetejét is levette volna, a koponyáját olyan laposra gyalulta a természet. „Ez csak egy leánynevelde – magyarázta –, a határőrségnél, ahová kiképzés után kerülnek, ott lesz ám fegyelem.” Hanem egyszer behívatott, civil ruhát utalt ki nekem, és felvezényelt Salgótarjánba bányásznak.
– És neked is volt fúród, meg csilléd?
– Én, mivel nem volt bányászati tapasztalatom, csillét rakodtam.
– De miért kellett egy ávós a bányába?
– 1956. október elején jártunk, a Rajk-temetés után forrongott az ország.
– És akkor neked ott kémkedned kellett a bányában, meg jelentéseket írnod? Juj, de izgalmas!
– Semmit nem mondtak, csak hogy jelentkezzem a bányaművek pártbizottságán. Alighanem mindenféle üzemekbe vezényelték az embereket, hogy szükség esetén, a helyszínen adják meg nekik az utasításokat.
– És mire utasítottak?
– Nem került sor ilyesmire. Október 24-én a fővájár a vállamra tette a kezét, kivezetett a bányából és azt mondta, menjek haza békével.
A nővér érkezett a hőmérővel.
– Hamarosan kiveszem, addig tessék nyugodtan feküdni.
Fekete harisnyanadrágja áttetszett fehér köpenyén. Az első bálozók ruhája, harisnyája egyaránt fehér, suhant át nagyapa fejében. Persze az alsószoknyák garmadáján nem tűnt át semmi, az ember örült, ha egyáltalán a karcsú bokákról felszöktek a tüllök a keringő hullámain. A csinos lány teste hátulról két, csúcsában találkozó V betű. Percekkel azelőtt becsukódott a kórterem ajtaja, de még a szeme előtt lebegett a nőalak.
– Szóval, október huszonnegyedikén… – sürgette az unoka.
– A katonaságtól való hazatérés minden ünneppel felér. Mintha börtönből szakadt volna ki az ember, a szabad világban minden felnagyítódik. A füstölt szalonna illata hétfogásos lakomának, az árva pipacs teli virágkosárnak, a virágáruslány a várva várt végzetes szerelemnek tetszik. Persze virágáruslány akkor nem volt. Általános káosz és fejetlenség uralkodott, amely felett azonban valami szent lelkesedés lebegett. A közhangulatból mindenki a maga világa szerint merített: „Ennek vége…”, „Nekünk aztán ne mondják meg…”, „Most majd mi…” Több napig vergődtem, mire Kaposvárra értem, hiszen sem a vonatok nem közlekedtek, sem a buszok, néha egy-egy teherautóra felkapaszkodhatott az ember, de az is mind zsúfolásig megtelt. Hát egyszer csak az egyik hágcsón a legjobb barátom segített fel, akivel együtt jártuk ki a gimnáziumot. „Miért haza igyekszel? – kérdezte, miután kibontakoztam az öleléséből. – Nyitva van az osztrák határ.” „Mit csinálnék én odakint?” – nyitottam tágra a szememet. „Vár a szabad élet.” „Engem a menyasszonyom vár.” „Hozd őt is.” „És a szülővárosom.” „Te szerencsétlen.”
Az egymáson súrlódó anyagok sejtelmességével megérkezett a nővér, és kivette a lázmérőt. Az érintése szinte áramütésként érte az öreget.
– Harminchét, ez rendben van.
A térde is karcsú. Látni engedi a térdét. És mindenén, a köpenyén, a fehérneműjén, a harisnyáján, a haján átlélegzik valami. Nem, nem a parfümje – bár az is andalító – a bőre illata. Itt lebeg a szobában, vagyis a kórteremben, akkor is, amikor már tovaszökkent. Tegnap nem ez a nővér volt.
– Csodálatos lehetett újra otthon – lelkendezett az unoka.
– Majdnem meglincseltek – törte le a kedvét nagyapa. – Ráadásul egy másik volt osztálytársam vezetésével. „Rohadt ávós!” – kiabálta, miközben fenyegetően közeledett felém a bandájával. Fogalmam sincs, honnan tudhatta meg a besorolásomat. Átlagos civil ruhát viseltem, korántsem a hírhedt bőrkabátot. Amikor a fővájár rám tette súlyos karjait, nyugtalan lettem, de nem féltem igazán. Azt hittem, hogy jól megver. Ez a fiatal társaság azonban láncukról elengedett szelindekek hordájának tűnt, amely űzhető vadat látott bennem és azt ízekre tépni készült. Mi lesz ebből? De már akkor a házunk közelében jártam, és édesanyám repült felém – valóban a kendője sarka szárnyként lobogott a válla felett –, magába ölelt, a „felkelőket” pedig szétrebbentette: „Nem szégyellitek magatokat? Tegnap még fapuskával hadakoztatok a homokozóban, most pedig bíróságot játszotok és osztogatjátok az igazságot?”
Nagyapa csöngetett. A nővér csakhamar belépett és kérdőn tekintett rá. Istenem, milyen szép a szeme. Csillagként ragyog, mint a megmunkált zafírkristály.
– Hölgyem, végtelenül boldog lennék, ha a táncrendjében a nyitókeringőre venne fel ezen a csodálatos bálon.
A nővérnek már az ajkára tolult, hogy minek zaklatják ilyen szamárságokkal? Ám eszébe jutott idős, szellemileg elfáradt édesapja. A folyosón megtorpant. Nem is szamárság, talán az volt az élet: nyitókeringő, táncrend, bál – báli ruha selyemszaténból, fazonja két egymásnak fordított V betű, fodrok, szalagok, könyékig érő kesztyű. Az urak felkérték a hölgyeket. Mert ma a diszkóban a barátnőivel táncol, miközben a srácok – mert ezek nem férfiak – szesztől véreres szemmel, össze-összeröhögve bámulják őket.) Lehet, hogy nem is Sinka bácsi szenved amnéziában? De nem volt idő mindezt végiggondolni, hiszen új beteget hoztak a tizenkettesbe.
– Ezt az emlékedet nem is mesélted, nagyapa.
A kórteremben még egyre ott lengedezett a nő illata. Fahéj, rózsa, ibolya, jácint és gyöngyvirág sugároztak egymásba. Nagyapa behunyt szemmel lebegett az estélyi forgatagban első bálozó táncpartnere nyakából, hajából érkező léghullámokban. Az összesúrlódó anyagokon keresztül hirtelen összeért a térdük, és mindkettőjükön átremegett egy ujjongó érzés.
A „Város” sorozatból
1823. január 1.
Nem szólnak arról, ma lehetne
születésének ünnepe,
a szoros rend lám elfeledte,
múltunk is messze száll vele;
Százkilencvenöt esztendeje
született a költőzseni,
ereje, hite ma kellene
egy új világért küzdeni,
mert sújt a balsors, és az átok
hozzánk tapadva megmaradt,
nem élünk boldogabb világot,
nem vagyunk igazán szabad;
Lánglelkéből csupán ha résznyit
adj nekünk sors, ó, légy kegyes
hazát vigyázni, akik féltik,
s hinni, amit még érdemes.
2018
Az „Egy ember szenvedései” sorozatból
Varga Lajos azon a reggelen ugyanúgy átevickélt a szokásos teendőkön, mint máskor: kikelt az ágyból, megmosdott, felöltözött, a konyhában kávét főzött magának, leszelt egy darab kenyeret, megvajazta. Felesége már jóval korábban dolgozni ment, ő leült kávéjával az asztalhoz és az ott heverő reggeli lapra pillantott. Ahogy a kávét kavargatta, másik kezével szórakozottan lapozta az újságot. Már éppen behajtotta volna, amikor tekintete az „Elhalálozások” rovatra esett. Az egyik halálhíren nemhogy megakadt, de jóformán fennakadt a szeme. A hír arról tudósított, hogy Varga Lajos nyugalmazott nyomdai alkalmazott, született 1947. június 4-én Budapesten, visszaadta nemes lelkét a Teremtőnek.
Felnézett a lapból és megtapogatta magát. A szolgáltatott adatok pontosak voltak: teljes név, születési dátum és hely, foglalkozás és jelenlegi státusz – minden egyezett. Ez valami ugratás – futott át agyán – vagy fenomenális véletlen: egy halandó – most már halott – akinek ugyanaz a neve mint az övé, és aki ugyanakkor és ugyanott született mint ő, mi több: ugyanaz volt a szakmája is! Hát ez azért igen valószínűtlen. Olyan ez, mint egy Örkény-egyperces – és elmosolyodott.
Vette kabátját, kihalászta zsebéből a lakáskulcsot, bezárta maga mögött az ajtót. A lépcsőház zajai ugyanolyan familiárisan hangzottak: a házkapun kilépők hátrahagyott léptei és a folyosókon fogódzót kereső hangfoszlányok kakofóniája. Ahogy kilépett a kapun, az éppen érkező postásba ütközött. – Van nekem valami? – kérdezte, de a máskor barátságos férfi szó nélkül elment mellette, be a házba. Varga megcsörrentette zsebében a kulcscsomót.
Hirtelen ötlettel belépett egy telefonfülkébe. A telefonkönyv egy része hiányzott, de szerencséjére a lapok szerkesztőségi telefonszámainak jegyzéke még épségben volt. Kikereste a halálhírt közlő újság számát és tárcsázott. Automata hang közölte, hogy milyen problémával milyen számot nyomjon meg, az apróhirdetések és halálozások vonala a 3-as alatt volt. Lenyomta.
– Tessék diktálni – hangzott egy közönyös női hang. Varga hozzákezdett mondókájához. Nem apróhirdetésről van szó – mondta –, hanem halálozásról… és arról érdeklődött volna, hogy ki volt a halálhír közlője, amikor a hang érezhető türelmetlenséggel közbeszakította: – Beszéljen, kérem. Nem várhatok órákig. Halló…
– Hiszen mondom – fújt a telefonba Varga. – Talán a vonallal van valami?
– Na, ez is egy néma levente! – hallotta a nő hangját és megszakadt a vonal.
Kilépett a fülkéből és átadta magát az utcának. Minden a helyén volt: a villanyrendőr-lámpák váltakozó piros-sárga-zöldje, a sínek fémvonulatai, az elhaladó járókelők ruhája és hangfoszlányai a megszokottság érzetével telítették. Megbizonyosodott, hogy része a mindannapoknak, e napnak is. Köhintett, krákogott. Érezte a tüdejéből szabaduló levegőt. Azért kíváncsiság bizsergett a bőre alatt, ki a fene járatja vele a bolondját – elhatározta, hogy utána jár. Ideje volt bőven; két éve, hogy nyugdíjba ment a cégtől, a Kereskedelmi Nyomtatványok Rt-től, ahol gépmesterként dolgozott már tizenöt éve. Beleunt a szakmába. Ő még a régi nyomdászatot tanulta, az érdekes volt, a kézi- és gépszedés ritmikája, a mélynyomás, az ólom kézközelisége, a tördelés. Aztán egyszerre minden folyamat modernizálódott, automatikus lett. Nyugdíjaztatása úgyszólván kapóra jött, noha azt jelentette, hogy jónéhány élvezetről le kellett mondaniuk, és az amúgy szerény háztartást még szerényebbé kellett tenni. Irma, a felesége, egy kerületi kórház adminisztrációjának vezetőjeként szépen keresett, és még négy-öt éve volt a nyugdíjazásig. Úgy gondolták, hogy ezzel az anyagi háttérrel és életmódjuk módosításával még jó ideig semlegesíthetik az inflációt.
Régi munkahelye, a nyomda felé vette útját. Az épület alagsori termeiben működtek a rotációs gépek, az utcára nyíló ablakok a járdával egyvonalban nyíltak. Gondolta, belátogat a vállalathoz, ahol már elég régen járt. Az utcába érve meghallotta a nyomdagépek jólismert ritmikus dobogását. Előzőleg – gondolta – benéz az ablakokon, lát-e ismerős arcokat a gépkezelők és tördelők között. A pincetermekben mozgó, hajladozó munkások azonban idegennek tűntek, közömbösen néztek vissza az arcukat vizsgáló alakra az utcán. Úgy határozott, hogy mégse megy be. E helyett Bazsóék lakása felé indult, jóbarátjához, Bazsó Mikihez, akiről nyilvánvaló, hogy ezt a tréfát kieszelte. Nem is lehetett más! Miki, a vén örökfiatal – ahogy azt mondani szokták – sohasem nőtt fel, széles körben híres volt néha valóban merész ugratásairól. Egy alkalommal például állatkerti kirándulásra vitte a családot, Vargáékkal együtt. Ott egy idő után kicsit elmaradt tőlük, egy bokor mögött felöltött egy kölcsönzőből bérelt szőrös majomjelmezt és ebben kiugrott a sétányra, jobbra-balra szökellve, ugrálva, izgatottan makogva. A látogatók segítségért kiáltoztak: „Kiszabadult egy majom!”, „Fogják el!!” Néhány idomító utána eredt, Bazsó azonban felkapaszkodott egy fára, ott lefejtette magáról a jelmezt és értetlen arccal, emberként ereszkedett alá, mint aki nem érti, hogy mit akarnak tőle.
Varga befelé mosolygott az emléken, ami elvezette Tibinek egy másik ugratásához. Ez Bazsóék családi sztorija volt. Tibit fiatal korában szenvedélyes horgász nagybátyja elvitte a Dunakanyarba, ahol bizonyos évszakban „jól harapnak a halak”. Egy hajnalban kezdődő pecázás után dél fele a nagybátyó valóban kifogott egy megtermett tükörpontyot, lehetett vagy háromkilós, és ragyogva csomagolta be a tetemet vastag újságpapírokba. Hazafelé helyiérdekűvel utaztak, de a bátyó nem eresztette ki kezéből a halcsomagot, becézte-szorongatta és fénylő arccal ecsetelte Tibinek, hogy Zelma néni, a felesége, mekkora halászlét főz majd este a friss halból, melynél jobb étel nemigen létezik a világon. Már Békásmegyer után járt a vonat, amikor a bácsi a vécére indulván letette ülésére a halat, Tibi lelkére kötve, hogy úgy vigyázzon rá, mint a szeme fényére, aztán eltűnt egy lengőajtó mögött, Tibi fogta a halat, az ülés alá tette és ugyancsak újságpapírokból egy hasonló csomagot formált, amit az ülésre tett. Amint a nagybátyó visszaért és leülőben volt, Tibi előzékenyen felkapta a csomagot és kihajította a vonatablakon. A bátyó hatalmasat ordított és megrántotta a vészféket. A dolognak bírságolás lett a vége, de a nagybácsi végül megbocsátott Tibinek, mert a ponttyal értek haza.
Varga magában kuncogott ezeken a sztorikon Bazsóék felé menet. Közben a stratégián gondolkodott: valami hasonló trükkel akart Tibornak válaszolni, de hiába törte a fejét, nem jutott eszébe semmi érdemleges bolondság. Ő nem az az ugratós típus volt, vele inkább megtörténtek a dolgok, mintsem tőle eredtek. Mondható, hogy általában ő volt a célszemély és bölcsen belenyugodott eme státuszába. Ugyanúgy tudott aztán nevetni a személyét ért jóindulatú sérelmen, mintha az valaki mást ért volna.
Ezért is vette biztosra, hogy Bazsó Tibi járatja vele ismét a bolondját. Hát jó –, villant fel agyában egy logikusnak látszó szcenárió – úgy fogok viselkedni, mint egy szellem, aki visszatért a sírból és látogatóba jött. Erre újból felgyűlt benne a nevethetnék, alig tudta legyűrni azt a csiklandós örömöt, nehogy az utcán bolondnak nézzék, amint magában nevetgél. Közben kabátgallérja mögé rejtve száját, vélt szellemhangokat próbálgatott, azt a színtelen, monoton tónust, melyen a telefonautomaták adnak utasítást, hová forduljon az ember válaszért.
Bazsó éppen a földszinti lakás előtti falatnyi kertjét gondozta, amikor odaért. A lakás konyhaajtaja mögötte tárva volt, ételszag és edényzaj áramlott a térben. – Jolán valami jót főz – gondolta Varga, és kabátját füléig húzva megpróbált afféle szellemalakot ölteni, hogy szinkronban legyen a tervezett síri hanggal. Bazsó egy rövid nyelű kiskapával kaparta az ágyás szélét, az udvarból kihasított földdarabba váltakozva dugott le veteményt és virágokat, ahogy felesége az arányt kiharcolta. A kapu felé fordulva dolgozott, úgyhogy észrevehette a közeledőket, akik beléptek a kapun az udvarrészbe. Vargának gyorsan kellett cselekednie. Táncolva, egy szellem súlytalanságát utánozva szállt barátja felé és már félútról kieresztette a felhúzott kabátgallérból a sípoló hangot: – A sír-om-bóól jö-vök-ebé-delni-hozzá-tok, huuú!…
Megállt Bazsó előtt. A férfi továbbra is guggolva maradt, rá se hederített. – Hát jó – gondolta Varga –, játsszunk tovább. Tibi valószínűleg már meglátta a kapuban, és vette a lapot. Közömbösen ellépett a még guggoló, ásogató férfi mellett és bement a konyhába. Bazsó Joli valóban főzött, a gázrezsó két égője feletti alacsony fazekakban, Vargának háttal. – Milyen jó alakja van – mélázott el Varga néhány pillanatra, de igyekezett elnyomni magában az éveken át feltolakodó vágyát Bazsó Joli felé… Az asszony most fordult egyet, felnyúlt valamiért egy faliszekrénybe. Varga melléje szökellt és az imént beállított síri hangon nyakába huhogott. Joli leemelte a polcról a bögrét, visszafordult, és a tűzhely melletti asztalkára tette. Varga Lajos megdermedt. Abban a pillanatban tétova villámként átszaladt agyán a nevetséges és érthetetlen lehetségesség; hogy ő valóban esetleg láthatatlanná vált, hiszen a konyhában főző Jolán és az udvaron kertészkedő Tibor egyszerűen nem beszélhettek össze az ő további ugratására, amint megjelent. Minthogy azonban a villámlás is csak másodpercekig tarthat, az ő agyából is ennyi idő alatt elszabadult a megvillant lehetségesség. Majdhogynem szégyenkezve kihátrált a konyhából és a továbbra is kint guggoló Tibi fenekébe rúgva az utca felé ment. A kapuból válla mögül még vissza nézett. Bazsó ugyanúgy görnyedt a palánták fölé, mintha semmi nem érte volna.
* * *
Továbbra is Irma mellett élt, mint annak előtte. Némely dolog azonban érthetetlen volt számára és aggasztotta. A memória. Egyszerűen nem emlékezett arra, hogy mit és mikor étkezett, hogyan öltözködött, borotválkozott. Valahogy mégis minden a helyére került körülötte és rajta, járt-kelt a lakásban, utcákon, tette dolgát. Felesége este hazajött a munkából, nekiállt főzni, ugyancsak tett-vett, dúdolgatott, mint máskor. A legnyugtalanítóbb azonban az volt, hogy levegőnek tekintette őt, kérdéseire nem válaszolt. Időnként Varga észrevette, hogy az asszony a házimunka közben hirtelen megáll, felegyenesedik és az ablakhoz megy, hosszan tekint az elvonuló felhőkre, majd visszafordul és kezébe temeti arcát. Olykor pedig lehuppan egy fotelbe egy könyvvel, olvas, de csakhamar térdére ejti a könyvet és sír. Azt is tapasztalta, hogy ilyenkor ő maga nem érez különösebb részvétet vagy sajnálatot. Mozgásokra és hangokra figyel, igyekszik megfejteni azt a különös létezést, ami történik vele.
Egy késő este, miután felesége már elaludt az ő külön ágyában, maga is lefeküdni készült. Mielőtt azonban átadta volna magát az éjszakának, az asszony ágyához lépett, óvatosan fellebbentette a takarót. Hosszan nézte a jólismert testet, a hálóing friss gyűrődésű kanyarai helyenként lomhán hulltak az idomok mellé, ahogy oldalára fordulva feküdt. Ösztönszerűen becsúszott az ágyba felesége mellé, gyengéden átölelte, lábaival is köré fonódott. Az asszony megmozdult, nyújtózott, és lassan felé fordulva visszaölelte. Aztán fojtott sóhajokkal és lassú, ritmikus vonaglásokkal, hosszan szeretkeztek.
* * *
Vasárnap lehetett a nap, mert Irma még otthon volt, amikor felébredt. Az asszony átment a szobán és kinyitotta az ablakot. Rózsaszín virágmintás könnyű pongyola volt rajta, ebből Varga arra következtetett, hogy kitavaszodott. Az ablaktárás és a könnyű pongyola látványa így összegezve emlékeztette valamire, de képtelen volt ösvényt találni, amely elvezette volna valamely helyszínhez. Amíg próbálgatta agyát, a konyhaaszton fekvő telefonjuk megcsörrent. Felesége ellökte magát a párkánytól és a konyhába szaladt, felvette a kagylót. Ahogy Varga következtette, Bazsó Joli volt a vonal másik végén, ez derült ki felesége válaszaiból. Egyszerre csak felfigyelt az asszony beszédére.
– … te angyal. Képzeld, pár napja Lalával álmodtam. Igen… Azt, hogy itt van… velem. Neem. És azt, hogy bejött az ágyamba… .mit szólsz? – Irma hangja csuklás-szerű kuncogásba fulladt. Aztán csend. Varga közelebb lépett a félig tárt konyhaajtóhoz. – Olyan volt, mint régen – komolyodott el Irma hangja. – Mint amikor fiatalok voltunk… igen… de hát csak álom. Hogy’ mondod? Neem… nem vagyok kíváncsi senkire. Noha a kórházban az egyik főorvos… igen, azon az osztályon… nagyon érdeklődik. De hát furcsa egy fej, képzeld, naponta jár gőzfürdőbe… mintha otthon nem volna melegvíz… Majd meglátom…
* * *
Hónapok vagy évek teltek így, nem tudta megmondani. A Múlt jelenetekben idéződött fel, villanásokban, de nem tudta összekötni a jelennel. Jövőképe sem volt, terv, elképzelés arról, hogy mi lesz. Csak a Jelen létezett – lélegzetvétel, mozdulatok, a való élet kavalkádjának megfigyelése, öröklött gesztusok újrajátszása, ösztönlét. Kóborolt, egy parkban leült egy padra, faág hajolt a pad fölé, fényes levelén egy kukac gyűrűzött, láthatóan a levél széle felé araszolva. Vargának eltűnt a park, a pad a fa, ellenben a falevél vitorlányira nőtt, a kukac nagyító alá került, ő hosszan és ámulattal követte az élőlény gyűrkőzését a fényes, erezett zöld felületen. Egy kutya érkezett a térbe, lompos, sárga szőrű. Megugatta a falevélre meredő férfit, emberszagot érezhetett. Varga magára hagyta a kukacot, és a már távolabb baktató kutya után nézett. Hirtelen azt érezte, hogy ez az állat észrevette őt. Nyilvánvaló, ha egyszer megugatta. Tenyerével tölcsért formálva néhány vakkantást eresztett a távolodó állat irányába. A kutya nagy lendülettel megfordult, fejét magasra emelve mérges ugatássorozatot lövellt felé. Varga visszaugatott. A kutya hörgésszerű röffenésekkel-morgásokkal válaszolt és lassan elkotródott.
Az, hogy egy állat nemcsak hogy felismerte mint élőlényt, de reagált is rögtönzött és artikulálatlan hangjára, melegséggel töltötte el. Valami olyasmit érzett, hogy rés keletkezett egy börtönfalon ahová bezáródott, és azon belül is levegőemberként létezett. Kapcsolat teremtődött. Játékos, gyermekkori csintalanságok ötlöttek fel, állathangok utánzása, nyávogás és brekegés, tyúkok kottyantásai. Mosolyogva sétált ki a parkból, forgalmas városrészbe ért. Egy bisztró előtt asztaloknál ülő embereket látott, színes gyümölcsszörpöket ittak, beszélgettek. Letelepedett egy üres asztalhoz, a mellette levő asztalnál hárman ültek, láthatóan apa, anya és tíz-tizenkét év körüli kislányuk. Derűsen szörpölték műanyag szalmaszállal a narancslét, a nyeldeklés szüneteiben valami olyan témáról löktek félmondatokat egymásnak, amit bensőségesen ismerhettek. Varga megreszelte hangszálait és hangját legalább két oktávval lejjebb eresztve hosszan mekegett. Az anya az asztalra csapta poharát és a kislányra szólt: – „Marika!”
Marika: Nem én voltam!
Apa: Hát, nem látok kecskét seholsem.
Marika: Akkor sem én voltam!
Varga ismét mekegett: Meeeeek. Most már mindhárman felemelkedtek székeikből és riadtan körülnéztek. Varga a már kipróbált ugatásba váltott. A család tagjai szinte egyszerre asztaluk alá néztek, majd fejüket forgatták a szomszéd asztalok felé. Varga tovább ugatott.
– Itt valaki ugrat minket. – Az anya tágra nyitott szemmel fülelt.
– Innen jön valahonnan – mondta az apa és Varga irányába mutatott.
– Egy frászt! – kötözködött az asszony. – Hisz ott senki sincs!
Marika: Nem ugrat hanem ugat…
Varga gondolatban elősorakoztatta az állathangokat. Egy lónál kötött ki. Hosszan nyerített, elnyújtva, mint amikor egy énekes a crescendo végére ér. Az apa most már nyugalmat erőltetve magára, kiintette a bisztróból a pincért.
– Tessék parancsolni.
– Mondja, tartanak itt állatokat?
A föléjük hajoló pincér homlokán elmélyültek a ráncok. – Nemigen… – mondta bizonytalanul. – Néha van élőhalunk, ponty például. De ma nincs az étlapon, csak csütörtökön…
Apa: Nem úgy gondoltam… Kecske, ló, kutya… ilyesmik.
Pincér: Viccel?
– Vagy kismacska? – kuncogott Marika
Varga felállt és búcsúzóul kettőt nyávogott. Távoztában még visszanézett. A négy alak szoborcsoportként meredt egymásra és a levegőbe.
Táncos kedvvel folytatta útját, néha megperdült maga körül, mint a táncparketten piruettező. Olykor-olykor elvakkantotta magát ha kutya tűnt fel az utcákon, ilyenkor jólesően nyugtázta, hogy az eb fölszegi fejét és gazdája meglepetésére vonítani kezd egy bizonyos irányba. Felötlött, hogy elmegy az Állatkertbe különböző nyelveket tanulni, állatnyelveket, aztán lesz kikkel elbeszélgetnie az időjárásról, miegymás. És egyszer talán fény derül erre az egészre, valamilyen módon: Bazsóék, Irma és a postás is felismerik, hogy van…
Aztán hirtelen sötét lett.
* * *
Az ágy körül megszűnt az állandó sziszegés, az infúziókat és oxigént adagoló műszerek diszkrét zaja. Egy ápolónő a párnán nyugvó fejre húzta a fehérvászon takarót. A főorvos is lejött az irodából, nem akarta, hogy az asszony egyedül legyen, noha naponta úgy ment haza, hogy ez talán az utolsó este. Kiléptek a kórházi különszobából, a főorvos úgy érezte, hogy valamit kell mondania az asszonynak. Egyik karjával átfogta az asszony vállát és ahogy a folyosón haladtak, halk hangon, kissé esetlenül magyarázott: – Nézze, Irmuska, így a legjobb… maga is tudja. Két évig feküdt kómában, egy olyan súlyos sztrók után. Nem volt remény. Még évekig így maradhatott volna, de hát magára is gondolni kell, miután tudta, hogy nincs segítség. Mindent megtettünk… Ne tegyen magának szemrehányást. Orvosilag mindent megtettünk…
A kórházkapunál elváltak, az asszony átment az úttesten a buszmegállóhoz. Közben arra gondolt, hogy vesz egy kutyát – mégse legyen annyira egyedül.
Anyu klasszikus csirkehúslevese megnyugtat vasárnap.
Egy ampulla intuíció.
Láttam, ahogy pucolta a zöldségeket.
Frenetikus illata volt.
Már forralta a fazékban a vizet,
amikor a répákból vékonyka korongokat szeletelt.
Fantasztikus gyorsasággal vágta össze a fokhagymát.
Odakerült végül a vágódeszkára a meztelen karalábé is.
Nem kerülhette el a sorsát a friss csirkemell sem.
Megfőtt.
A felforrt egésznek szintézis szaga lett –
Egybekeltek a színek s az ízek.
Tudtam, a nézelődés elvisz egy másik irányba.
Mit nekem kompozíciós elvek.
Ha nem megy, előveszek a hűtőből
egy nagy elbeszélést.
A „Város” sorozatból
A poétika építészének [1]
Még külön optika se kell s groteszk lesz –
Magától a test, ahogy öregszik: érik.
Bájosabb nekem egy szép ötvenes nő,
Mint a hibátlan, „szeplőtelen” fétis.
Mint az aszú szőlő, gyűrött, de finom.
Kicsit elnyomta az álom. Annyira bírom.
Mintás lett az arca, ahogy nyomta a párna.
Paradigmaként tekintek rá, s ő cizellálja.
Nem tökéletes, aminek nincs hibája.
A félreütés nekem szellemi kanyon.
Nem retusálom, hanem meghagyom.
Akár a fotográfus, kicsit a lelkébe bújok.
Minden ráncot és szeplőt megáldok.
Mert a deformált Lét Istenhez kiáltott.
(Hibátlanul nem méltó a kegyelemre.)
[1] Hanzó Ildikónak [vissza]
A „Város” sorozatból
Az utcazenész az aluljáró feljáratánál állt. Előtte egy kopott kalap hevert az aluljáró mozaikkövekkel kirakott padlóján. Volt már benne némi aprópénz, de azt ő tette bele. Kapott ma már nagyobb összegeket is a járókelőktől, de azokat elrejtette a zsebébe. Fordult már elő olyan eset, hogy valaki meglátva, a nagyobb összeget a kalapban, felkapta és elfutott vele. Az utcazenész azóta elteszi a nagyobb pénzeket. A kalapot pedig egy alig látható vékony damillal mindig odaköti a bokájához. Az az ő tulajdona! Senkinek nincs joga elvenni tőle!
Egy olcsó gitáron játszott. Nem egyszer megkapta már néhány okoskodó járókelőtől, hogy miért nem adja el a gitárt? Annak az árából tudna magának ételt venni. Abba nem gondoltak bele, hogy másnap nem lenne mivel keresnie a kenyerét.
Egy turistacsoport közeledett felé. Engedélyezni akart ugyan saját magának egy kis szünetet, de a turisták mindig sokan vannak. Elég sűrűn akad olyan közöttük, aki értékeli a jó zenét. Elkezdett hangosan játszani. Eleinte, amikor elkezdett játszani itt, a lépcső alján, énekelt is, de hamar rájött, hogy az énekhangjával elriasztja az adakozó kedvű embereket. Zenélni szeretett, de énekelni soha nem tudott normálisan megtanulni.
A turisták közeledtek hozzá, de a legtöbb ügyet se vetett rá. Néhányan megbámulták, az egyik még meg is jegyezte, hogy inkább vállalna el valamilyen tisztességes munkát, minthogy ricsajt csap itt, az amúgy is zajos aluljáróban.
Az utcazenész halk szitkokat szórt a megjegyzést tevő idős úr felé. Most, hogy jobban végignézett a csoporton, döbbent rá, hogy egy nyugdíjas klub tagjai sétálgatnak előtte. Az ilyen társaságoktól ritkán csurrant-cseppent valami a színhagyott kalapba.
Ahogy a csoport elhaladt, az aluljáró másik végében a koldus tapsolást imitált és nevetett az utcazenészen. Az utcazenész morcosan legyintett.
A koldus előtt egy műanyag jégkrémes doboz árválkodott. Ez is tartalmazott némi aprót, mint az utcazenész elnyűtt kalapja. Ezzel se tudtak volna elszaladni az esetleges tolvajok, mert a padlóból kiállt egy csavar, amelyen alátét volt. A koldus vágott egy lyukat a doboz aljára és úgy tette az alátét alá, a lyuknál a dobozt, hogy az lefogassa a padlóhoz.
A koldus mocskos kabátja legalább öt számmal nagyobb volt, mint amilyet egyébként viselnie kellene. A nadrágja szintén. Ha az arcán hamuszürke por helyett krumpliorrot viselt volna, bármelyik cirkusz alkalmazta volna bohócnak. Egy napon kezdte a koldulást az aluljáróban az utcazenésszel.
Egy német társaság ballagott el előtte. Nevetgéltek valamin. Az egyik a zsebébe nyúlt és egy ötven euróst dobott a jégkrémes dobozba. Amint továbbmentek, a koldus eltette, de arra nagyon figyelt, hogy az utcazenész is jól lássa, mennyi pénzt kapott. Úgy tűnt, az utcazenész nem irigykedett, hanem örült a koldus sikerének. Mosolyogva bólintott felé.
Jehova egyik tanúja, aki szemben állt az utcazenésszel és egyik társával újságokat osztogatott, odalépett a zenészhez.
– Megint incselkedik veled a koldus?
– Az utcazenész legyintett.
– Ő úgy keresi a kenyerét, hogy keservesen néz, én pedig úgy, hogy szépen zenélek. Úgy látszik, a szerencsétleneken még mindig jobb érzés segíteni, mint a tehetségeken. De ez jól is van így!
Jehova tanúja papírzsebkendőt vett elő és kifújta az orrát. Ahogy az orrát fújta, egybefüggő szoknyája alatt a feszes melle megemelkedett. Az utcazenész egy pillanatra odafigyelt, de gyorsan el is kapta onnan a tekintetét. Inkább a tanú ráncos arcát nézte, amelyet kiszárított a láncdohányosság, amelyről Jehova tanúja elmondása szerint Istennek köszönhetően szabadult meg.
– Ettől az átkozott huzattól mindig megfázok! Ha végeztünk itt, a társammal beülünk egy kávézóba. Van kedved velünk tartani?
– Sajnálom, ma nem lehet! Sietek!
Elutasítását egy fejrázással még jobban nyomatékosította. Közben szeme a koldust kereste, aki eltűnt az aluljáróból. Csak a kiálló csavar árválkodott ott, ahol az előbb még a koldus üldögélt. Az utcazenész a háta mögé nyúlt a gitár tokjáért. Búcsút vett Jehova tanújától és elindult haza. Ma nem voltak hozzá bőkezűek az emberek.
A villamos csörögve-csattogva, nyikorogva vitte ki a belvárosból külvárosi albérletéhez. Kinyitotta a harmadik emeleti lakás ajtaját. A gitárt letámasztotta egy sarokba és cipőjét az otthoni papucsára cserélte. A lakás egy cseppet sem emlékeztetett arra, hogy tulajdonosa egész nap egy aluljáróban zenél. A hálószobában az ágy előtt hatalmas plazmatévé. Mellette egy kétszáz literes akváriumban halak úszkáltak. A konyha berendezése nem volt a legmodernebb, de funkcióját a tűzhely, a hűtő és a mikrohullámú sütő is remekül ellátta. A célnak megfeleltek. Az utcazenész barátai mindig ledöbbentek, ha elmesélte nekik, hogy a lakás minden egyes berendezését az utcán szedte össze lomtalanítások alkalmával. Kivéve a fürdőszobába való dolgokat, mert a higiénia mégis fontos.
A fürdőszobában éppen a felesége zuhanyozott. Az ajtó nyitva volt. Az utcazenész bement és végignézett a gyönyörű felesége meztelen testén. Még mindig olyan szép volt, mint amikor megismerte. A nő is észrevette, hogy megjött a férje. Kiugrott a zuhany alól és magára kapott egy törölközőt.
– Minek a törölköző? Ezerszer láttalak már így!
– Hogy gyorsabban megszáradjak, mert igyekezni kell a gyerekért az óvodába!
A nő megtörölközött és sminkelni kezdte magát a tükör előtt. Az utcazenész az ajtófélfának támaszkodott.
– Jehova tanúja meghívott kávézni!
– Ki fogom kaparni a szemét annak a szipirtyónak!
– Csak óvatosan! Megbeszéltük, hogy titokban tartjuk, hogy házasok vagyunk! A koldus nagyon feltűnően rakott el ma ötven eurót!
A felesége abbahagyta a sminkelést és egy csókot nyomott az utcazenész arcára.
– Biztosan azt akarta, hogy az utcazenész lássa, milyen jól keresett ma!
– Otthon, Magyarországon legalább egy hétig hajtottam ezért a pénzért, itt meg egy perc alatt meg lehet keresni!
A felesége villámgyorsan felöltözött és elindult a kijárati ajtó felé.
– Tényleg rohanok az óvodába! Tiéd a fürdőszoba!
Az ajtóból még visszafordult.
– A munkaruhámat a fürdőszobában felejtettem! Eltennéd, hogy a gyerek ne lássa meg?
Váltottak még egy búcsúcsókot. A feleség mögött becsapódott az ajtó. Az utcazenész besietett a fürdőszobába és felnyalábolta a felesége munkaruháját. Egy mocskos kabátot és egy nadrágot, amely legalább öt számmal nagyobb volt, mint amit a hitvese egyébként visel és egy jégkrémes dobozt, aminek az alja ki volt lyukasztva.
Messze minden szögletestől,
szúrós, durva képzetektől
karjaimba bújok.
Itt jó, minden pillanatban
édes hárfahúrok
hangja bújtja érzékeim,
lágy tavaszi illat
gömbölyíti rám a teret,
kézenfog és megszabadít,
önmagamba visszavezet.
Szövegkavernában kék szavak,
megrázom, hadd vegyüljenek
sárgával, barnával, zölddel,
sötétben elveszett csengő pohárban
pörögve épül a cseppköves mondat,
a csak nekem élő kristálysetétben
s boldogság mámora izzik,
hogy én értem, én tudom,
nem baj, ha senki nem látja,
kék szavak körül szürke szikla
a megértés tétova-ostoba gátja,
föld alatt, szív alatt áttör mégis
testtelen gáton a kék szópatak,
napfényt kutatna, innia adna
zöldeket, sárgákat, barnákat értő,
szégyenét vonszoló mezei vadnak.
Hullott a hó, nem maradt meg, tél eleje volt. Feketék-vizesek a járdák, éles-nyirkos a levegő. Áll, áll Thakács az utcán, hamburgeresbódé-pultra támaszkodva, talponállói pózban, és ásványvizet iszik üvegből. Ötfelé ágazik a tér, ötfelé irányulnak az utcák, jön-megy a forgalom, a tér közepén lévő háromszögszigeten ódon szökőkút (vize ugyan most nem „szökik”, ehhez már túlontúl tél van, ám a kút, mint olyan, magában rejti e lehetőséget). Templom a tér sarkán, csúcsán patinás bronzlobogó. Ez sem moccan, mégis, mintha szél szaggatná. Körülötte galambcsapat kering a téleleji levegőben, még a szárnyak csattogásának zaját is hallani. (A galamb azon ritka madarak közé tartozik, melyeknek tényleg „csattog” a szárnyuk időnként: alul-fölül összeverődik a két szárnyfelület.) Minden mozog.
Thakács nem vesz részt az általános sürgés-forgásban, csak nézelődik. Szereti ezt a helyet, okkal-oknélkül elvándorol ide. „Néhol, lásd itt, kiterjedett szabadságfok érvényesül, néhol kevesebb”, mondja magában, hisz régóta észleli: bizonyos helyeken nagyobb lélegzetet tud venni az ember, szűnik a mellkast szorító nyomás, úgy érzi az egyén magát mint a futó, aki leküzdötte az adott kilométereket, az oxigénadósságot is pótolta, s már csupán a jóleső-tettrekész fáradtság maradt. (Th. számos elméletet dolgozott ki az átlagnál intenzívebb szabadságérzést látszólag ok nélkül kiváltó helyszínekkel kapcsolatban. Talán léteznek valamiféle szabadságionok, amelyek, miközben át- meg átjárják az embert, kifejtik boldogító hatásukat? Talán előző létünkben itt éltünk át oly mértékű boldogságot, hogy hatása, leárnyékolt derengésként, átsugárzik jelenünkre is? Talán, először járva erre, kicsattanó állapotban leledzettünk, és megint, újra itt lévén, ezt az elmúlt jó-állapotot vetítjük a helyszínre, tudat alatt? Talán „energiakapu”-ban állongunk, léleklépcső lelhető itt, jákoblajtorja, spirituális ezmegaz? Talán csupán tetszik a hely? Talán hozzá hasonló környezetben szocializálódtunk, s most otthonosnak, kvázi nagyobb szabadságfokot lehetővé tevőnek találjuk?…)
Egyik elméletet sem találta meggyőzőnek Thakács – sőt vigyorgott rajtuk, miután kapásból bebizonyította ellenkezőjüket, aztán azok ellenkezőjét –, ám ekkor, önmagának is váratlan módon, hirtelen emelkedni kezdett, fel a légbe. – Héló, az ásványvíz itt maradt! – kiabált utána egy hamburgerre váró fószer. „Nem tesz semmit”, akarta mondani az éles-nyirkos, téli levegőben Thakács, és suhant, suhant a víztől csillogó, ódon tetők alatt.
A mustárszínű ház, az utca elején, magába fordultan, dermedten állt. „Hol hagytam el a pénztárcám?” – kérdezte magától Thakács. A koratéli Kossuth tér fölött, hamuszürke égbolt alatt hamuszürke karvaly kering, kis szögben kanyarodó oválisokkal; minden ovális jóval arrébb íródik, mint az előző. Vissza-visszapördülő egyenes, így halad a karvalymadár. Nemcsak távolodik, emelkedik is egyszersmind, már csupán pont a messzimagas égben. – Arrébb galambok köröznek, megnyugvófélben, aztán, fékezéskor zajosan össze-összecsapódó szárnyakkal, leereszkednek a pirosfekete tetőre. Nincs fejszeéles fagy, mint tegnap ugyanilyentájt, mikor bőven áradó, északi szélben kéklett az ég, szikrázott a nap. Kicsorbult a vágófelület az éjjel, felhők érkeztek dél-délnyugat felől, neki-nekidörgölőztek, macska módján, a villogó fejszének, élén rozsda ütközik ki, megroskadt hirtelen a tél, de még így is zérus alatt lapul a hőmérőben a higany. Enyhe, ugyanakkor párás, így a tegnapinál kellemetlenebb az idő; az életlen késsel ejtett vágás rosszabb, mint amikor szinte észrevétlenül szalad a húsban a kés. Fáj a szemnek a néptelen, rideg, hétvégi tél, a fülnek a csönd, a némaság, amit csak nagy néha szakít meg bankautomata-pittyegés, léptkoppanás.
„Hol hagytam el a pénztárcám?” – kérdi magától százhuszonötödszörre Thakács (pénztárcár ilyenkor kell elhagyni, karácsony és a nagybevásárlások előtt. Különben semmi értelme). Megint – és természetesen: utólag – fölfigyelt bizonyos, erőtlenül, de világosan jelentkező figyelmeztetésre, mely éppúgy megelőzte a pénztárcavesztést, mint máskor más bajokat. Thakács, racionálisan gondolkozó egyén, nem hisz holmi előjelekben, ám mikor az előjelek minduntalan megmutatkoznak, mégis tudomást kell vennie létezésükről. Emlékszik rá: tegnap a városban járva határozottan az az érzése támadt, jó lesz vigyázni a pénztárcára. Sőt arra is emlékszik, derűs elnézéssel fogadta a belső figyelmeztetést: „persze, hogy vigyázok, nem kell nekem ezért külön szólni”. (Egyébként Th. messzemenőkig tudja: utólag könnyen előjelnek minősít bármit az ember. A gondolat – miszerint vigyázzunk a pénztárcánkra –, nap mint nap fölmerül bennünk, ám mert nem történik semmi, az egész az érdektelenség ködébe merül. Azonban ha mégis elvész a bugyelláris, az eset körülményein rágódva rögvest beugrik az elvesztés előtti, banális önfelszólítás, és azonmód ómenné léptetjük elő.)
Thakács, tüzetesen végiggondolva tegnapi útvonalát, az utolsó pontot, amikor még megvolt a pénztárca, s az elsőt, amikor már nem, rálelt egy rövidke idő- és térszakaszra, mellyel nem tudott elszámolni, Este, elalvás előtti félálomban, viszont bevillant neki egy kép: megy a téren, eléri a mustárszín házat, kéregető toppan elé, tenyerét tartja, mormol, Th. lazán előveszi pénztárcáját, átnyújtja, s folytatja útját, pim-pam. Ám ez akkora képtelenség, hogy – úgyszintén félálomban – el is mosolyodott rajta Th., és aludt, immár teljes álomban, tovább.
Igazán kér: nem sütheti el Thakács a megbízható, régi poént, amely szerint nálunk télen hófúvások helyett sófúvások keletkeznek, ugyanis – kivételesen – leesett a hó. Sőt meg is maradt. (Tegnap legalábbis még megvolt.) Hogy bizonnyal félreértés folytán, esetleg totális mellészervezésből adódóan következett be a téli hóesés, az – amint mondani szokás – „egy dolog”. Az viszont egy másik dolog: amikor az apukák elő akarják húzni a színből a szánkót („na, gyermekek, így néz ki az úgynevezett szánkó”), az évtizedes, hó nélküli telekből adódó álmában megzavart jármű nagyot reccsen, és nem, nem akar elszakadni a talajtól, mert odafagyott. Az apukák enyhén ebadtáznak, s a rozsdásodó szántalp és a fagyott talaj közé szekercét illesztve igyekeznek elválasztani egymástól a két felületet. S: hó-rukk!
Ám hordozzuk tekintetünket arrébb: a holtágon, észleli Thakács, nagy az élet. Ki korcsolyázik (inkább csak csúszkál, kori nélkül), ki lékhorgászatot folytat – befejeztével nem mulasztja el a jégdugót a lékbe visszahelyezni, és a lék helyét nádszárral is megjelölni, embertársai védelmében –, hiszen csak hozzá nem értő, városi ember hiszi: télen a hal nem mozog. Ha fémdobozban lelhető, fűszeres paradicsommártástól körülvéve, és makrélafilének hívják, akkor persze nem, egyébként viszont…
Tekintsünk ismét másfelé! Télen havas a határ – azaz nem havas, de most furcsa, különleges telet írunk –, az óriási csöndben kékesfehér lepel alatt szunnyad a táj, csak a mi lépteink ropognak hangosan, rup, rup, rup…, s miután elhaladtunk egy behavazott csipkebokor mellett – vércsöppekként csillognak a bogyók –, hirtelen fölburran mögöttünk egy rőt-lobogó fácánkakas. „Ka-kat… Ta-kat…” – kiáltja, és mi elképzelni sem tudjuk, miért rebbent föl, hiszen már elhagytuk jócskán. Az ok: kabátunk hátán két, gyárilag odaszerkesztett, ún. macskaszem észlelhető, csak úgy villog a lemenő nap fényében – s ez ugye, még egy fácánkakasnak is sok. Nyilván ezt mondta magában a díszes madár: „Minő forgalmas nap, alig haladt el egy ember, máris közeleg egy éhes kóbor macska; veszélyes. És úgy jön, mintha menne. De rajtam nem fog ki. Tűzés!” – Nézünk, nézünk a ragyogó fácán után (ne feledjük: néz Thakács), szívünk dobog, dödöm-dödöm – olyan zajjal járt felröpte, mint amikor vágnak egy fél erdőt –, egyenest a láthatárba kapaszkodó napba száll. Holnapra újabb havazás várható.
(2011. július 20-án)
na vajon jövőre mit kapok majd
céloztál örök gyermeki ártatlanságoddal
az eljövendő kerek évfordulóra
pezsgő kupakjával babrálva
tavaly ilyenkor még
a frissen felállított kerti pavilon alatt
mi pedig kenyérre kent rajongóként
agyaltunk már jó előre
hogyan lepjünk meg
ha majd hatvanéves leszel
tudod-e drága kisöreg
hát eltelt az esztendő
eljött az el nem jött hatvanadik
s most úgy gyűlünk
a frissen felállított sírkő körül
mintha azt vizslatnánk feszengve
megleptünk-e annyira
mint te bennünket
pedig ha látnád
biztos örülnél neki
lőjük el ezerszer hallott poénodat
tessék újabban tréfálkozni is tudunk
majdnem mosollyá is torzul fanyar grimaszunk
már-már születésnapi a hangulat –
még tán a nevetés is kitörne
ha nem csapna
torokköszörülésünk diszkrét köhécselése
fuldokló krákogásba
hogy garatunk felgyűrt gombócaként
pökjük magunk elé végül
veszett vidámságunkat
hát ilyen haláli viccesek vagyunk mostanság
így a hatvanadikon
szemébe vigyorgunk mi már mindennek
– látod-e drága kisöreg:
most is könnyesre röhögtük magunkat
mai napig is gyakorta álmodom veled
utcán jössz vagy kaput nyitsz vagy indulsz felém
s ahogy édesapjához az aprócska gyerek
a rajongóként felnéző srácocska mehet
eléd pont olyan örömmel sietek én
szarkalábbal negyven év és száz kiló felett
mindörökre megmaradt kicsinyke legény
megjelensz: és a nyomasztó képek lezárva
happy end leszel mit egy új valóság vall
– s másmilyen már sosem lesz jövő idők álma
látom magam pápaszemmel hajlott háttal
őszülten görbe bottal hozzád botorkálva
feledvén aki lettem nemléted által:
örökösen örökké nem múlóan árva
A „Nap” sorozatból
Egy volt önkormányzati lakásban, pontosabban szuterénben lakott. Azért „volt”-ban, mert Illésnek sikerült megvennie, így az már az övé volt, egyedül az övé, amiből már az úristen sem teheti ki. Állítólag, mert mi biztos ebben a csodálatos világban?
– Na, milyen érzés tulajnak lenni? – érdeklődött udvariasan a lakáshivatali tisztviselő, amikor aláíratta vele a tulajdon átruházási szerződést.
Az öreg vállat vont, és köszönés nélkül távozott.
– Bunkó paraszt! – hangzott fel maga mögött, erre visszafordult, és cuppanós csókot nyomott a köztisztviselő arcára.
– De uram! – hápogott a vizenyős szemű, kopasz hivatalnok.
– Boldog karácsonyt!
Odakint nagy fehér pelyhekben hullt a hó.
– Nesze, legyen neked is karácsonyod! – dobott ezer forintot egy hajléktalan kalapjába.
– Köszönöm, uram, isten fizesse meg!
Hanem az öreg gyorsan meggondolta magát, és kikapta a pénzt a kalapból.
– Elég lesz neked egy százas is.
Vásárolt magának egy kis kalácsot meg bejglit. Az ebédet meg majd kihozza az ételfutár. Istenem, de szépen hull a hó, egész megnyugtatja.
Otthon már várta valaki: a fia. A fotelben ült és pipázott. De hogy juthatott a szuterénbe, így kulcs nélkül? Persze sperhaknival. Végül is tolvaj előtt nincsen zár, és Nepomuk már kölyökkorában igen-igen értett a zárakhoz.
– Csakhogy előkerültél, már két órája várok rád.
– Mit akarsz?
– Honnan tudod, hogy akarok valamit? Te már el se tudott képzelni, hogy a családtagok meglátogatják egymást ünnepkor?
– Hát rólad biztos nem, tehát ki vele! Essünk túl rajta minél hamarabb! A fenébe, de meleg van! – araszolt Illés úr a radiátorhoz, és lejjebb kapcsolta. – Így ni! Pénzbe van ez, fiatalúr.
– Te aztán semmit sem változtál.
– Miért, te igen? Dolgozol, kitanultál valamilyen szakmát, mióta utoljára itt jártál?
– Ilyen korban? Azért ne búsulj, enélkül is megéltem, és ez a lényeg szerintem.
– Látom – nézett végig a meglehetősen toprongyos, borostás állú vendégén.
– Egyelőre ez van, de biztosítalak, volt ez másképp is – értette el apja pillantását Nepomuk. – Tudod, mennyit kerestem akkoriban havonként? Ötszáz lepedőt, és olyan kocsim volt, mint a polgármesternek, úgy bizony.
– Gratulálok, ezek után pláne nem értem, mit akarsz még szegény apádtól.
– Nono, nem vagy te azért olyan szegény, még ha ilyen büdös albérletben is tengeted az életed.
– Először is nem büdös. Nekem épp megfelel, és egész jól érzem benne magamat. Másodszor nem albérlet, mert már az enyém, megvettem.
– Ugye, megmondtam! Van itt pénz, az istenit!
– Ki mint vet, úgy arat. Én veled ellentétben mindig szolid életet folytattam. Nem ittam, bűnöztem, kártya nuku, kurvák törölve.
– Pfuj, szép kis élet mondhatom! Nem csoda, hogy senki sem bírta ki melletted. Az anyámat elmartad, ugyanígy engem meg a húgom is.
– Remélem, nem azért jöttél, hogy ezt újból és újból a szememre hányd.
– Nem, tényleg nem ezért, csak egy kis kölcsönt kérnék, és már itt sem vagyok.
– Csakhogy kibökted! Mennyit kérsz? Ezer forint elég lesz?
– Te viccelsz velem? Mit lehet manapság egy ronggyal kezdeni?
– Sajnálom. Ennyim van, többel nem szolgálhatok. Mellesleg az unokám azért elhozhattad volna magaddal. Mire kell a pénz?
– Hogy mire? – zavarodott meg egy pillanatra a vékonypénzű férfi, hirtelen felállt, és elkezdett fel-alá sétálni; sétálgatott úgy öt percet, majd visszarogyott az asztalhoz.
Illés úr szívét furcsa szorongás fogta el. Csak nézte a fiát, és sehogy sem tudta, mire gondoljon. Kezdte sejteni, hogy ezúttal nem akármire kér kölcsönt tőle ez a csirkefogó. De ha nem árulja el, mire, az sem baj. Tőle ugyan ki nem húz egy fillérrel sem többet kerek ezer forintnál.
Egy darabig komoran hallgattak.
– Jaj, jaj, jaj, jaj! – törte meg a csendet végül Nepomuk, s csak bőgött, üvöltött, mint aki megőrült, és többször belevágta fejét az asztalba.
Az öreg odacsoszogott a fiához, és tanácstalanul pislogott.
– Jól van, Muki, csillapodj le! – mozdult meg a keze önkénytelenül, és megsimogatta torzonborz vendégét.
A férfi apja mellére hajtotta fejét, és el kezdett szívszaggatóan zokogni. Illés úr elérzékenyült. Még soha életében nem látta ilyen elesettnek a fiát.
– Látom, nagy bajban vagy. Áruld el, mit tettél, aztán majd csak kisütünk együtt valamit.
– Nem tettem én semmit, legalábbis semmi olyasmit, ami főbenjáró bűn lenne – tiltakozott Nepomuk. – De te azért segíthetsz. Igen, egyedül te, különben örökre búcsút mondhatsz a fiadnak.
– Ezt hogy érted? – döbbent meg az ösztövér, hajlott hátú öregember.
– Hát csak így – húzta el a kezét a nyaka előtt Nepomuk.
– Te jó ég, te… te fel akarod akasztani magadat?
– Akarja a nyavalya! Nincs is rá szükségem, amíg mások is megteszik helyettem.
– Ettől féltem! – kiáltott fel Illés úr. – Már megint a biznisz, a haverok. Hiába, aki korpa közé keveredik, előbb-utóbb megeszik a disznók. Bizonyára tartozol nekik. Eltaláltam?
– El.
– Mennyivel?
– Három millával.
– Mennyivel?
– Tudom, hogy sok, de ha nem tejelek holnapig, kiterekik a nyakamat. Jaj, anyám, anyám, miért szültél erre a világra! – vágta fejét Nepomuk ismét az asztalhoz.
– Elég, még kárt teszel magadban! – mordult rá az öregúr. – Megértettem a helyzetet, és hogy lásd, milyen apád van, most az egyszer kihúzlak a csávából.
A férfi arcát elfutotta a pirosság. Ilyen könnyű győzelemre nem számított.
– Megtennéd?
– A fiam vagy, és ezzel mindent megmondtam. No, nézzük, hol van az a fránya betétkönyv!
– Köszönöm – csókolt kezet az apjának. – Ezt sohasem felejtem el neked.
– De van egy feltételem: mától fogva nem seftelsz többé senkivel, szakítasz a skacokkal, és minden vasárnap eljársz a templomba.
– Szakítok, csak az a kérdés vajon ők is kiengednek a markukból, mert aki egyszer beépül egy bandába…
– Hát próbáld meg, különben nincs alku.
– No de miből fogok akkor megélni?
– A két kezed munkájából, vagyis beállsz segédmunkásnak, fiacskám. Ez is csak munka, és újabban kezdik is normálisan megfizetni. Jó, nem normálisan, de egyelőre ez van, aztán majd meglátjuk – próbálta előkeríteni betétkönyvét Illés úr.
Csakhogy hasztalan. Bármerre kereste, azt bizony sehol sem találta.
– Nem értem. Hova a fenébe rejthettem?
– Oké, elég a kotorászásból! – unta el a keresgélést végül Nepomuk. – Ha nincs, nincs, gondolhattam volna, hogy így alakul. Naná, pont egy ilyen zsugori adna nekem három milliót.
– De én igazán szívesen… Esetleg ha segítenél, ketten hamarabb rábukkannánk.
Nem bukkantak rá. Pedig jó alaposan feltúrták ám az alagsort. Megkopogtatták a falakat, a padlót, kirámolták a szekrényt, ágyat. Mindhiába.
– Ej, de sajnálom. Az az igazság, hogy mostanában ki-kihagy a memóriám.
– És ezt én higgyem is el neked?
– Nem hiszed?
– Nem. Valld csak be nyugodtan, hogy inkább hagysz engem kinyírni, minthogy egy fillért is adj a kölyködnek.
– Dehogy vallom, ezt… ez teljességgel abszurdum. Csak nem áldozom fel az életed néhány milla kedvéért – tiltakozott Illés úr hevesen. – Nepomuk, Nepomuk, hogy feltételezel te rólam ilyesmit?
– Megmotozhatlak?
– És ha igen, hiszel nekem?
– Akkor… talán.
– Tessék, parancsolj!
A férfinak nem kellett kétszer mondani, és gondosan megmotozta az öreget, hanem a betétkönyv így sem, úgy sem került meg.
– Rendben van, hagyjuk! – adta fel ekkor sóhajtva. – Majd holnap folytatjuk. Addig is igyuk meg ezt az üveg bort kettesben – halászott elő kabátja zsebéből egy palackot. – Nesze, húzd meg te előbb!
– Köszi szépen, de én már réges-rég felhagytam az ivással. Idd meg te egyedül az egészet!
– Szó se lehet róla! Karácsony van, innod kell. Na, ne kéresd magad, húzd már meg! Jézuska és az én egészségemre!
– Boldog karácsonyt! – adta be a derekát Illés úr, és jókorát kortyolt a butykosból.
Nepomuk szeme felvillant.
– Jó slukkod van. Az unokád egészségére nem iszol?
– Ám legyen, de ezzel pont, tudod, megtiltotta az orvosom.
– Ízlett?
– Kicsit fura íze van.
– Mást nem érzel? Émelygést, szédülést?
– Miért, kellene?
– Föltétlenül, ugyanis ünnepélyesen jelentem, hogy mérget kevertem a borodba – kacsintott pajkosan.
– Miiiit?
– Mérget, de ne izgulj, nem halsz bele, itt az ellenméreg a zsebemben.
Illés úr megdermedve bámult a fiára.
– Ugye, csak viccelsz velem?
– Eszemben sincs. Te átadod a könyvecskét, én az ellenmérget, és megy ki-ki a dolgára. Na, kavarog már a gyomrod, apuci? – kapta ki Nepomuk apja kezéből a mobilját, amikor az öregúr fel akarta hívni a mentőket.
– Hülye. Míg a mentők ideérnek, te már rég alulról szagolod az ibolyát.
– Gyilkos! Segítség! Nem félsz istentől, te átkozott?
– Adod már a könyvet, vagy nem adod?
– Istenem, ez az ember megőrült! Hányszor mondjam már, hogy elfelejtettem, hova a francba pakoltam. Jaj, a gyomrom! Kérlek, könyörgöm, add ide az ellenmérget, nem akarok meghalni.
– Én sem, ezért utoljára kérlek: add ide a könyvet és mindketten életben maradunk.
Az öreg nem felelt, ehelyett el kezdett irtómód rókázni, és mindent kihányt, amit aznap megevett, megivott. Amint úgy-ahogy magához tért, eszébe jutott, hova rejtette a könyvecskét. A Biblia! Benne van a Szentkönyvben, az meg végig ott feküdt előttük az asztalon.
– Megtaláltam! Ide az ellenszerrel! – Lobogtatta meg az ominózus könyvecskét.
De már nem volt kinek, ugyanis Nepomuk időközben odébbállt. Ez a vég, hagyott fel ekkor minden reménnyel, amikor megakadt a szeme a mobilján.
– Halló, mentőszolgálat!
Tíz perccel később már a kórházban vizsgálgatták, mi baja.
Kiderült, hogy makkegészséges, Nepomuk csupán hashajtót kevert a borába.
Tél volt. Az ablak előtt álltam.
Kinn csendben, halálraváltan
szitált a köd s arrább,
az állomás fölött
réssé szűkült a látóhatár
ég és föld között.
S megkérdeztem: mivégre vagyok?
Elvisznek majd az angyalok
s csak halomnyi kézirat marad
itt az asztalon előttem,
sorokba sokasult gondolat-
köteg, talán még az sem,
csak csont, DNS-töredék,
zárványba rekedt emlék.
S nem fájt. Semmiképpen.
Nem jobban, mint reméltem.
És hullani kezdett akkor
a hó, s a resti ajtajából
puhán, mintha félve tenné,
gőz szállt a sínek felé.
A „Nap” sorozatból
Fél éve dolgoztam a Rákosi Mátyás Művek motorkerékpár gyárában mint az idegen áru raktár műszaki ellenőre. Világosbarna köpenyemben ide-oda sétálgattam. A polcokon Bosch-gyertyák, lámpák, akkumulátorok, sebességmérő órák sorakoztak, csupa olyan termék, amit nem a mi trösztünk gyártott. Egy-egy szériából nekem csupán három-négy darab méretét kellett megmérnem. Selejtet szinte soha nem találtam, hiszen az árut már a beszállító meózta.
Délutános voltam, amikor a kisördög belém bújt. Tizenkilenc éves korban ez nem ritkaság
Amikor késő este hazaindultam, a nagyvállalat Hármas Kapujában az egyenruhás portás minden alkalommal megmotozott. Beleturkált a táskámba, megtapogatta a zsebeimet…
Szükség van erre, értettem én, kilopnak a gyárból mindent, amit csak lehet. Főleg kéziszerszámokat, hiszen martinkemencével, gőzkalapáccsal, horizontál esztergával odahaza viszonylag keveset kezdhetnek.
De hiába éreztem jogosnak a kutakodást, a gyanúsítás „személyemben” sértett. A gyári őrség szemében itt mindenki tolvaj. Tehát én is.
Munkatársaim kilencvenöt százaléka, gondoltam, sőt tudtam, természetesnek veszi a bizalmatlanságot. Ugyanakkor ezer módját, csínját-bínját gyakorolják a lopkodásnak. Gyári szarkák, így hívják a megrögzött fosztogatókat, akik nemcsak otthoni szerszámkészletüket gyarapítják, hanem, úgymond, piacra dolgoznak. A teherutó sofőrök és kocsikísérőik hektószámra csempészik ki a benzint, a gépolajat. Meglehet, nem is mindig az őrség tudta nélkül.
Önérzetem tiltakozott. Még az is bosszantott, hogy a motozással a kisstílű tolvajok, a csóringer csórók közé sorolnak. Majd én megmutatom nektek!
Valamiféle bátorságpróbára is gyürkőztem.
Egyik délután az idegenáru raktárban kiemeltem a dobozból egy Bosch-gyertyát. Ez az apró, fémből és kerámiából készült tárgy volt hivatva a motorban a keveréket berobbantani. Nem tudtam, mennyiért kapható a városi üzletekben. Mindegy is. Nem az érték számít, hanem a tett.
Este fél tizenegy körül értem a Hármas Kapuhoz. Tíz perccel korábban már a bal markomba fogtam a gyertyát. Úgy szorongattam, mint a dél-afrikai Nagy Gödörben – olvastam erről – a néger bányász a különösen nagy gyémántot, amelyet el akar rejteni a hajcsár vizsgaszeme elől.
Két karomat magamtól kissé eltartva – táskám nem volt – léptem a portásfülkébe. Az őr megtapogatta a zsebeimet, aztán meglegyintette a hátamat, mintha azt akarná mondani, eredj már tovább, ne tarts fel, látod, hogy toporognak mögötted a gyanúsítottak.
A kaputól mintegy tíz-tizenöt lépésre lassítottam, és drapp lemberdzsekem bal felső zsebébe csúsztattam a „bűnjelet”.
Még a csepeli gyorsvasúton is élveztem a diadalt. Hát hogyne! Kijátszottam a Hatalmat.
Másnap is délutános voltam. Utcai ruhámat az öltözőben hagytam, felöltöttem a köpenyemet. Műszak végeztével újra átöltöztem, és könnyedén, szorongástól szabadultan baktattam a Kapuhoz. Szerettem volna hőstettemmel valakinek eldicsekedni. De hát kinek?
S főleg – minek?
Tenyerem széttárva, fejem fölszegve, már-már mosolyogva álltam meg a magas, csontos, szemüveges őr előtt. Unottan, rutinosan, gépiesen fogta meg a csípőmet, majd a derekamat. Aztán feljebb nyúlt, és csápszerű, hosszú ujjai rátapadtak a mellemre. A lemberdzsek bal felső zsebére.
Valami kemény tárgy nyomódott a bordámhoz.
– Mi ez itt?
Kérdése nem vallatásnak, hanem ítéletnek hangzott.
– Gyertya – mondtam. Nem éreztem, hogy remegne a hangom. – Véletlenül a zsebemben felejtettem.
Ami igaz is volt. Csak azzal nem bővítettem a mondatot, hogy a gyáron kívül.
Jegyzőkönyv, munkahelyem pontos megnevezése, beosztásom és a többi.
A gyertya a portásnál maradt.
Hazafelé utaztomban azt hallottam ki a gyorsvasút zakatolásából, hogy a tolvajkodásra születni kell. Én, hálisten, nem születtem arra.
A rendelkezés szerint másnap jelentkeztem a tröszt egyik nyomozójának irodájában. A savanyú képű, fiatal férfi félkarú volt. Talán balesetet szenvedett, azért helyezték ide.
Nem tagadtam a bűncselekményt, de persze nem szóltam az elkövetés szándékáról. Azt akkorra már gyerekes dacoskodásnak éreztem.
Van-e motorkerékpárom? Dehogy van! Még biciklim sincs. Rokonom, haverom, aki motorozik? Már a számon volt, hogy „sem utódom, sem boldog ősöm, sem rokonom, sem ismerősöm”, de a nagyüzemi Sherlock Holmes gúnyolódásnak, pökhendiségnek vette volna, akár ismeri az Ady-verset, akár nem.
Ha el akarom lopni a gyertyát, érveltem, nem a mellső zsebembe teszem. Tudom én, hogy naponta megmotoznak.
– Hát hová dugná? – kérdezte az emberem.
– Fogalmam sincs – feleltem. – Nincs rá okom, hogy ilyesmin tornáztassam az agyam. Az eset egyszerű. Az idegenáru raktárból – tegnap – elvittem egy gyertyát, hogy a MEO másik részlegében ellenőrizzem a méreteit. Hogy megfelel-e a szabványnak. Miután megmértem, becsúsztattam a zsebembe. Aztán elfelejtkeztem róla. Ennyi.
Elhihette, mert az „ügynek” nem lett következménye.
Eszembe jutott a gyerekkoromban unos-untalan hallott, igazságtalan tanulság: aki hazudik, az lop is. Itt most fordítva történt.
Loptam, tehát kénytelen voltam hazudni. Akárcsak a többi szarka.
A „Nap” sorozatból
(Úton Bözödújfalu fele a falutalálkozóra,
2017. augusztus első szombatján.)
1. Sem ajtó, sem kapu, csak könnyes szemek vannak,
az ablak alatt törött virágcserép, egy rozsdamarta ásó,
véső, kalapács, maréknyi görbe szeg, kettétört szabó olló,
nicsak! a veranda korhadó deszkái között nagyapa ezüst óralánca.
2. Az udvaron sár, emlékszem, előbb térdig ért, aztán derékig,
míg el nem lepett emberfeletti magasságig mindent az ár,
ami nem omlott össze, azt elbontotta a jó nép,
mint ahogy a házakat, lassan az emlékeket is.
3. És a boltot, az istállókat, csak a templomok maradtak
tanúk kellenek, mert ott vannak a temetők,
ott nyugszanak mindazok, akik itt laktak, éltek-haltak,
de sosem hittek volna ilyen aljasságnak.
4. A dolgokat nevén kellene nevezni,
semmit a feledésnek, senkit hátrahagyni,
többé soha, de soha nem szabad,
történeted, az utódoknak ezerszer elmondani.
5. A világnak tudnia kell ki vagy, honnan jöttél,
tudnia kell, te nem egy turista látványosság vagy,
s akik elpusztították lakóhelyed, annyival tartoznak neked,
hogy amikor a faluhelyen őseidről megemlékezel,
öt percnyi néma csönddel, hallgassanak tisztelettel.
A falunkban még ma is emlékeznek arra az esetre, amely a Bagoly tanyán történt. A községtől három kilométerre levő tanyán a nyolcvanas években még tizenkét lakóház volt. A rendszerváltást követően a település sorvadni kezdett. Fogytak a házak. A helyüket szántóföld váltotta fel. Úgy hírlett, a telkeket egyvalaki vásárolgatta fel. Tíz évvel ezelőtt már csak egy családi ház volt a tanyán. A hosszú parasztház tulajdonosa a hetvenhat esztendős Keserű János volt. A faluban rebesgették, hogy hamarosan ő is túlad a birtokán. E híresztelésre az öreg gazda csupán ennyit mondott: – No, no, vigyázzunk a föltevéssel. – A megjegyzést azzal indokolta, hogy a telkén a ház az ő otthona. Benne született, s élte le eddigi életét. És amíg ő él, a telkére a fogát senki ne fenje. E kijelentése igen indokolt volt. Ugyanis gyakran zargatták vételi ajánlattal. A két holdas parcellát valaki megáhította. Valamilyen igazgató.
Egy március végi reggelen is mi történt.
A középmagas, szikár öregember, nyűtt, vastag felöltőben, viseltes fekete kalappal a fején, kezében szelet zsíros kenyérrel lépett ki a ház ajtaján. A porta túl oldalára tartott. A fáskamra deszkafalánál várakozó keverék ebhez ment.
– Jó étvágyat – mondta a kutyának, és eléje tette a reggelijét.
A ház végén, a kamrából szakajtóban morzsolt kukoricát hozott ki, s a köréje gyűlt aprójószág közé szórta. Ezután a kert gyümölcsfáit szemlélte, s már azon gondolkozott, a metszéshez kiket fogadjon fel, amikor motorzúgás érintette meg a fülét. Megfordult, a rácsos kapu elé akkor gördült egy fekete személyautó. A motorzúgás abbamaradt, egy jól öltözött, testes férfi szállt ki a kocsiból és a nagykapuhoz ment. A hátrafésült, sötétszőke, dús hajat meglebbentette a szellő.
– Jó reggelt! – köszönt nagy hangon az udvar túlsó felén tartózkodó gazdának. Az feléje fordult, a rézsút világító, sárgás napfény ellen a tenyeréből a szeme fölé ernyőt formált, s tekintetével tapogatta a jövevény arcát. Ismerős vonásokat fölfedezve, a hamuhodó bajusza alatt valamit mordult, aztán elindult a kapu irányába. A kiskapu nyitásakor fogadta a látogató jó kívánságát, és az udvarába invitálta a férfit, aki ezt készséggel elfogadta.
– Soká nem tartom fel – közölte az ötvenes éveiben járó vendég, aki a már említett igazgató úr volt.
– Ezt köszönettel veszem – mondta egykedvűen a gazda. – Sok munka vár ma rám.
– A megegyezés reményében jöttem – állt meg néhány lépés megtétele után az igazgató.
Keserű János szembe állt a másikkal, s rosszallással jelentette ki: – Maga, uram, nem tanulékony. – A látogató kérdően nézett rá. – Már többször mondtam magának, az otthonom nem eladó.
– Megemelem a vételárat.
– Feleslegesen vesztegeti rám az idejét.
– Komolyan gondolja?
– A legkomolyabban.
– Én többé nem zargatom.
– Ez okos beszéd.
– Az ügyünk még nem zárult le.
– Én befejezettnek tekintem.
A két tekintet egy pillanatra egymásba kapaszkodott, majd az idegen elköszönt. Az öregember a kapun kívülre kísérte a vendégét. Megvárta, míg az a kocsijába beszáll, és a dűlőúton elindul a Fő út irányába. Közben azon töprengett, az igazgató ezután mivel árthat neki. A villamos energiát már megvonatta tőle azzal, hogy leszereltette a birtokán áthaladó villamos-távvezetéket.
Az idős ember a fején a kalapot megigazította. Nem mintha csálén állt volna, csupán szokásból billentett rajta, aztán bement az udvarba. Onnan a házba. Pénzt, szatyrot vett magához. Kijőve, az ajtót kulcsra zárta, a kulcsot a zsebébe tette, és a kamra mellől előhozta a kerékpárt. A kapun kívül felült rá, és a Fő út felé hajtott.
A faluban egy mellékútra fordult, egy tömbház kapuja előtt leszállt a bicikliről. A portán tevékenykedő középkorú férfival megegyezett, hogy az ember a fiával délben megjelenik nála fametszés dolgában. Ezzel elváltak.
Keserű János ezt követően az élelmiszer-boltba ment. Tejet, kenyeret, s miegymást vásárolt. Az üzletből kijövet a hajdani szomszédjába botlott.
– Hát te? – derült fel az arca.
– Meglátogattam a sógoromat – felelte a véle egykorú, köpcös férfi.
– Hogy van a Miska?
– Nem húzza soká. Nagyon odavan.
– Szegény…
– Nálad mi újság?
– Vagyok.
– Szálka vagy valaki szemében. Mondják.
– Már ma is agitált az új szomszéd. Hiába. De nem adja fel. Úgy sejdítem.
– Kérd a fiad támogatását.
– Megtettem. Levélben. Azt írta, hogy Angliában jólétben él. Nem szándékozik haza költözni. Csupán látogatóba érkezik. Valamikor.
– A fene a jó dolgát.
– Hadd el, Sándor – legyintett a kezével Keserű János. – Ő legalább jólétben, s nyugalomban él.
– A gazemberek megtörnek, János.
– Engem? Soha! – mondta büszkén az idős ember.
– Pénzen bárkit megvesznek.
– Nálam falba ütköznek… Az igazgató, vagy micsoda, már a fél határt fölvásárolta. Honnan van neki ez a temérdek pénz?
– Hát kintről… Úgy hallottam.
– Ne mondd! – hűlt meg a vér Keserű Jánosban. – Akkor ez egy kerítő.
– Olyasféle.
– A szentségét!… De nálam keményfára talált. Na, szervusz – köszönt, és továbbállt.
Kerékpárra ült, és indult hazafelé. Az otthonához vezető dűlőút elején azonban sorompó állította meg. Rajta a következő figyelmeztetés: ,,Magánterület, idegeneknek belépni tilos!”
Az idős ember indult, hogy kikerülje a szerkezetet, amikor a két munkás egyike, lapátja tisztogatása közben ráförmedt: – Nem tud olvasni?!
– Már mért ne tudnék? – állt meg az öreg. – De az írás rám nem vonatkozik. Az otthonomhoz ez az út vezet.
– Van más út is a házához.
– Hagyd, Tamás – intette le a társát a fiatalabb férfi. – Bátyám – szólott barátságos hangon Keserű Jánoshoz –, most még hazamehet az úton. A későbbiekben azonban, sajnos, tiltva lesz.
Az idős ember a sorompót megkerülve folytatta az útját. Az otthona közelében újabb sorompóba botlott.
– A szentségit! – csúszott ki a száján, s leszállt a bicikliről. A sorompó után a rövid távot már gyalog tette meg a kapuig. – Ez jogtalanság, igazgató úr! – dohogott magában. – Engem kitiltani az utamról? Hallatlan! Ez önkény!… Na, majd holnap, a polgármester úr helyére teszi a dolgot – gondolta bizakodón.
A fametszéshez készülve, megélezett két metszőollót, két gallyfűrészt. Délebédre az előző napról maradt paprikás krumplit fogyasztotta el, aztán ledőlt pihenni a konyhai heverőre. A szándéka ellenére elszunnyadt. Felébredve a vekkerre pillantott.
– A keservét! – ugrott fel fektéből. Az óra fél négyet mutatott. A bajuszán a hüvelykujjával egyet jobbra, egyet balra simított, és az udvarra ment. Az emberek bizonyára künn várakoznak reá. De bármely irányba tekergette a nyakát, egy embert sem lelt a széles portán. Miután a jószágait megetette, azzal az elhatározással ment éji nyugovóra, másnap reggel újfent fölkeresi az emberét, s oda mondja a magáét, amiért lóvá tette.
A következő nap reggelén, miként azt eltervezte, indult a faluba. Csakhogy ezt már körülményesebben tehette meg. A kerékpárt a kertjén végig tolva eljutott a hátsó dűlőúthoz, amelyen végül a kerékpárra ülve folytathatta útját.
A faluban a Fő útról a Mátyás utcába tért, s a munkások rozzant háza előtt a bicikliről leszállott. Otthon csak a gazda felesége volt, akinek épp az udvaron akadt dolga. A sötétbőrű asszonyság a jövevénnyel fennhangon közölte:
– Keserű úr, az uramnak, meg a fiamnak hagyjon békét! Ne akarjon velük büntetést fizettetni!
– Miféle büntetésről beszél maga? – értetlenkedett János.
– Nagy összegűről. A feketemunkáért! – vágta durván Jánoshoz a némber.
– Feketemunkáért? – kérdezett vissza az idős ember, mint aki a szavak értelmét nehezen fogja fel.
– Úgy ám! – mondta oktatólag az asszony. – És maga is büntetést fizet, ha ezentúl bejelentés nélkül foglalkoztat embereket.
– Miféle bejelentést darál nekem?
– Tennap, úgy dél körül – vett le a hangmagasságból a szélehossza asszonyság –, egy jól öltözött úr érkezett hozzánk, aki kioktatta az enyéimet a törvényes munkavállalás szabályára. Ma meg már az uramékat autón elvitte jól fizető munkára…
– Tudja az úr nevét?
– Honnét tudnám? Nem mutatkozott be.
János keserű szájízzel távozott. Sejtette, merről fúj a szél. Megállt az utcasarkon, és gondolkozott. A fák metszését nem végezheti akárki. Ahhoz értő kéz kell. A szakszerű metszés meghatározhatja a gyümölcstermés mennyiségét. Eszébe jutott, hogy a szomszéd faluban ismer embereket, akikben megbízhat, s tán fittyet hánynak a törvénynek. (Akadjon keresztbe a lába, aki ezt a törvényt kifundálta.) Mielőtt újabb munkásokért indulna, igen fontos dolgot kell elrendeznie. Az otthonába nem járhat a kerten át, akár a tolvaj. A sorompókat kell felszedetnie. Kerékpárra ült, és ment a polgármesterhez a Községházára. Az efféle kérést a falu feje a lakó érdekében köteles teljesíteni. Meg aztán a Pali gyerek apjával hajdan együtt cimborált.
A Hivatal épülete előtt a tárolóban a kerékpárt lakatra zárta, s a titkárságra ment. A polgármester ügyféllel tárgyalt. Várakoznia kellett.
Pár perccel később megnyílt a főnöki iroda ajtaja, és a helyiségből elég magas, barna hajú, jól öltözött férfi lépett ki. Mögötte a középmagas, hízásnak indult, szőke hajú polgármester, aki az idegent a kijárati ajtóig kísérte. Visszafelé jövet megpillantotta a falnak támaszkodó öregembert.
– Rám vár, János bácsi? – érdeklődött.
– Kérésem lenne hozzád – vette le a kalapját az idősember. A polgármester az irodájába invitálta az öreget, akit aztán hellyel kínált.
– Inkább állok – mondta Keserű János.
– Miben segíthetek?
– Jogtalanság ért engem, Pali – kesergett a gazda.
– Micsoda?
– Sorompó zárja el a házamhoz vezető utat.
– Tudom.
– Ez nagyszerű – derült fel a mélyen barázdált arc. – Ugye, már intézkedtél a felnyitásról?
– Sajnos, nem tehetem – tárta szét karjait a falu feje.
– Nem?… – kerekedtek ki a megfakult kék szemek. – Aztán mért nem?
A falu első embere az íróasztalához ment, s háttal neki támaszkodott. Elgondolkozva nézte az öregembert, majd szólott:
– A dűlőút két oldalán levő táblaföldek egyazon ember tulajdonában vannak. Ebből kifolyólag az úttal is rendelkezik.
– Ezt jól elrendezte, a szentségét! – csóvált a fején az öreg. – Eztán a megtermelt javaimat mely úton szállítsam a piacra?
– A kertje felől a következő dűlőút megközelíthető.
– Tolvaj vagyok én, polgármester, hogy a kert alján közlekedjek?! – zördült a másikra Keserű János. – Majd a rendőrség – vágta ki büszkén. – Az rendet tesz körültem!
– Ne bizakodjék – szólott nyugodt hangon a szőke férfi. – Nem történt szabálytalanság.
– Korlátoznak a mozgásomban – erősítette a maga igazát a másik. – Kell, hogy valaki segítsen.
– Az új szomszéd. De erre ő nem hajlandó. Sőt, tovább terjeszkedik. Megoldás lenne, ha a telkét néki eladná.
– Mit?! – csattant fel az öreg. – Az otthonomat eladjam?! Soha!… Önérdekből körbezárhatnak, az otthonomból börtönt csinálhatnak! Ezt tehetik büntetlenül!? Milyen világ ez, polgármester úr?! – kelt ki magából az idős ember, s dühödten kirohant a helyiségből. Köszönni is elfelejtett.
A középület előtt remegő kézzel oldotta le a lakatot a bicikliről, majd teljes erőből hajtott a két kilométerre lévő szomszéd falu felé vezető úton. A düh lassan elpárolgott belőle, s már az járt a fejében: a falu feje valóban nem segíthet neki, vagy valamely oknál fogva nem akar.
– Hej, Pali, csak tudnám, a kutya hol van elásva! – mordult a bajusza alatt.
A szomszéd községben azt az embert kereste fel, aki korábban már dolgozgatott neki napszámban.
– Pista, hé! – kiáltott a palánk fölött a jobb napokat látott tömbház felé. A hívásra válasz nem érkezett. – Tóth Pista, hé! – hallatta a hangját újra. Erre egy középkorú, hajlott hátú férfi lépett ki a házból.
– Mi tetszik?! – küldte a kérdést a kerítés felé. – Ja, maga az, János bácsi? – ismert a látogatóra.
– Én, meg a bajom jöttünk! – szólott fennhangon az öregember. – Munka lenne! – tette hozzá.
– Fametszés, ugye? – lépegetett feléje az udvaron a másik.
– Úgy, úgy, Pista, mert a magoknak a föld hideg még. Hanem egy társra is szükség van.
– Hívom az öcsémet. Úgyis csak az asszonya szoknyáját őrzi.
– Közöld vele, mára is egész napra fizetek. Nálam találkozunk. A kert felőli úton jertek. A másik út sorompóval zárva.
– Mi végett?
– Úri passzió, vagy mi – bökte még a másik felé, s távozott kerékpáron az idős ember.
Otthon a kamrából a szerszámokat meg a két létrát a gyümölcsösbe hordta. Az emberek az időt ne vesztegessék előkészülettel. Várakozás közben a gyümölcsfákat nézdegélte, mennyi elszáradt ág kerül levágásra, vagy éppen hol kell az ágakat ritkítani.
Már végzett a számvetéssel, de az emberei még mindig nem jelentkeztek munkára. Így aztán újabb foglalatosságba kezdett. Az elburjánzott cserjét baltával tőben vagdosta ki.
Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a kertkapunál egy kék személyautó áll meg, s jól öltözött, elég magas, barna hajú férfi száll ki belőle. A gazda rögvest ráismert a polgármesternél látott emberre. A jövevény anélkül, hogy bemutatkozna, vagy egy köszönést böffentene, a jötte értelmét közölte, miszerint Keserű úr ne várjon a napszámosaira.
– Ne?… – ütközött meg az idősember. – Aztán mért ne?
– Nincs szándékukban törvényt sérteni.
– Mivel tennék azt?
– Magánál, feketemunkával.
Az öregben hirtelen lobbant a láng.
– Rájuk ijesztett. Igaz?! – förmedt a másikra.
A jövevény ajka enyhe gúnyra húzódott. A gazda szemei sötétet villantak.
– Szóval maga koslat utánam! – szólott eréllyel. – Maga gáncsoskodik nekem! Mért? Vétettem én magának?!
– Nekem ugyan nem – felelte egykedvűen az idegen.
– Akkor mért avatkozik a dolgomba?!
– Pénzért.
– Tudja azt maga, hogy mért törnek a telkemre!
– Engem nem érdekel.
– Csak a júdáspénz. Igaz?!
– Nevezze, aminek akarja. A csökönyössége a hasznomra van.
– Miféle csökönyösség?
– Mellyel akadályozza a fejlődést.
– Fejlődés, ha a telkem már külföldi kézben?
– Akkor a számítógéppel vezérelt gépek útjából eltűnhet a vityillója.
– Micsoda?! – hördült fel a vénember. – Az én házam vityilló?!… Na ide figyeljen uraság. Közölje a megbízójával, hogy belém törik a bicskája. Most pedig hordja el az irháját – fogta kétmarokra a baltát – míg egészben tudhatja!
– Ezt nem gondolja komolyan – szólalt meg mögötte egy hang.
Az öregember szobormereven állt. Fel nem fogta ésszel, valaki hogyan kerülhetett a háta mögé anélkül, hogy felfigyelt volna rá. Köszörült a torkán, majd ólomnehezen megfordult. Magas, sportos férfi állt a kert hátsó kapujában.
– Maga hogyan került ide?! – szúrt feléje a kérdéssel.
– A telkén át – felelte színtelen hangon a fekete, kefefrizurás férfi. Kezei a barna bőrdzseki oldalzsebeiben.
– A portámon is?
– Természetesen.
– És a kutyám?! – emelt a gazda a hangján. – Mért nem ugatott?!
– Elszenderült – tett néhány lépést előre az idegen.
– Mit tett vele?
– Megetettem.
– Mivel?
– Finom falattal.
– Megölte?!… – fojtogatta a düh az idősembert. – Az egyetlen társamat megölte?!…
– Csak úgy érthettem véle szót – felelte flegmán a másik.
Jánosnál betelt a pohár. Érezte, hamarosan a torkát szorongatják.
– Gyilkos! – förmedt az idegenre, és lendítette a baltát a magasba, s fenyegető mozdulatot tett az idegen felé. Ez meg az egyik kezét a zsebből előrántva hangtompítóval ellátott pisztolyt szegezett a támadójára, aki megtorpant. De csak egy pillanatra.
– Mit?!… Rám fegyvert?!… Te féreg! – ordította vadul a gazda. – Ide lőjj, szarházi! – mutatott a szívére, s újra támadt. A sportos férfi oldalra billent, és a lábával gáncsot vetett. Az idős ember hasra vágódott, kalapja lerepült a fejéről, a balta kicsúszott kezéből. Ez borzasztóan felingerelte az öreget. Fortyogott benne a düh. – A szentségedet! – tápászkodott fel a földről – Széthasítlak! – ordította tajtékozva. A baltát fölkapta. – Kapcarongya! – fordult, hogy újra célba vegye a férfit, de az a társával már a kocsiban ült: teljes gázzal menekültek a nagyhatár felé. – Árulók! – ordította, és repült a balta, ami azonban már csak az autó mögött, az út porába landolhatott. – Gazemberek!… Alja nép!… – fuldoklott az öregember a kimerültségtől. Az arca szederjes színre váltott.
Ekkor egy újabb, Taxi feliratú személyautó állt meg előtte. A hátsó ajtó kinyílt: negyvenes éveiben járó, szép szál férfi szállt ki belőle sötétszürke felöltőben, s lépegetett a gazda felé.
Az öregember mintha szellemet látna, kikerekedett szemekkel meredt rá.
– Csókolom, édesapám – köszönt a jövevény kellemes, mély hangon, s nyújtotta a jobbját.
Keserű János arca lassan pírba vált.
– Fiam!… – tört fel a melléből a fáradt sóhaj, s két kézzel ragadta meg a feléje nyújtott kezet. – Pistukám… – rebegte.
– Mért oly feldúlt, kedves apám?
– A két kutyaütő – intett fejével a távozók felé.
– Hajtsunk utánuk? – készségeskedett a fiatalabb férfi.
– Hagyd – legyintett a kezével az apa, s a kalapját fölvette a földről. – Nem fontos – törölgette tenyerével a kalap karimáját. – Már semmi baj – tette fejére a kalapot, igazított egyet rajta, s újra szólt: – De a baltát az útról elhozhatnád – s már mosolyogni is tudott hozzá.
István indult. Elsőként a taxihoz vette az irányt. A gépkocsi csomagtartójából a bőröndjét kiemelte, a fuvardíjat a sofőrnek átadta, majd az autó távozott.
– A sorompó az út végén mire való, édesapám? – érdeklődött István a baltával megtérve.
– Később, fiam, később… – válaszolt komoran az apja, és a gyalogösvényen elindult a ház felé. A fia követte, kezében a bőrönddel.
Az idős ember komótosan lépkedett, s közben morfondírozott magában. Azon töprengett, hogy fia visszautazása előtt – ha egyáltalán visszamegy Angliába – mivel segíthetné, hogy a további zaklatásoktól mentesüljön.
Végül abban állapodott meg, hogy a telket a házzal a fia nevére íratja. És amint azt eltervezte, úgyis cselekedett.
Magának csak a haszonélvezeti jogot tartotta meg.
A „Nap” sorozatból
Bíbor-alkony köd lepelbe bújva száll az ének:
Álom-űző feltüzelt dala az éber éjnek;
Borban gőzös, ősi táncban Bacchus nők éneke;
Választ dörgő férfi kórus visszhang zengő dala;
Búban remegő, részeg-álmos, síró versike;
Erdők zord zúgásában kövek csattogó szava.
Mámor, furcsa fájdalom, rejtélyes szürke fények –
Bíbor-alkony köd lepelbe bújva száll az ének:
„Most szeress, ha rég szerettél! – Nem szerettél? Most szeress!”
Bíbor-alkony köd lepelbe bújva száll az ének,
Elhagyottan, bércek néma bús csúcsán megremeg. –
Hófödte, hideg tájakon, égben álmodozva
Virraszt Venus társtalan: felejtést, hűst remélve.
Kisírt szeme kéklő íriszéből könny csorogna,
S megvadulva verekedne lehanyatló két keze…
Gyönge ajka árva szerelmet suttog az éjnek,
Bíbor-alkony köd lepelbe bújva száll az ének:
„Most szeress, ha rég szerettél! – Nem szerettél? Most Szeress!”
Bíbor-alkony köd lepelbe bújva száll az ének,
Hegyre fut, majd völgybe szalad hírnöke az égnek:
Dalban úszik, borban ázott csók-ölelő ajka;
Reszket kabátjában, hóban lépked, jeget tördel;
Száz Szivárványt virít az égen vágya virága;
Bánatot kever fehér, átlátszó édes mézzel
Venus arcán könny ragyog - felvirrad már a hajnal,
Völgy mélyén, hegyek ormán elhalkul a furcsa dal:
„Most szeress, ha rég szerettél! – Nem szerettél? Most szeress!”
Úgy tűnt, hogy a szerencse kóbor kutyaként szegődik a nyomába: a bölcsész-diplomás Zénó elsőre elnyerte a kisváros pályázatát a Harsona felelős szerkesztésére. Ennél jobbat pályakezdőként nem is remélhetett volna.
Odautaztában a vonaton érdekes krimit olvasott – egy gyilkosság elkövetőjét a lelkiismeret-furdalás buktatta le: mintegy élővé testesülve, véresre harapdálta a gyilkos oldalát. „Csacska kis mese”, gondolta Zénó, s ahogy felnézett a könyvből, egy lobogó szőkeségű, de szomorú szemű lányra lett figyelmes. Vele szemben ült s egy képeslapot lapozgatott. Mikor a tekintetük találkozott, Zénónak az a furcsa érzése támadt, hogy a saját szeme néz vissza rá. A lány is ugyanott szállt le, tökéletesebben nem is kezdődhetett volna ez a nap. Hát még a folytatás!
– Kihez jöttél a városban? – kérdezte a szépség,
– A polgármesterhez.
– Nahát, én is! Én vagyok Sanyi bácsi titkárnője.
– Én meg az új sajtósa.
– Akkor te vagy a Zénó. Én meg a Klárika.
Egymásra néztek, szinte ijedten, hogy milyen jól van elrendezve a világ.
Aztán a főtérre értek, amely a timpanonos Városháza és a pannon-sárga katolikus templom között terül el. Egy kifeszített molinó ugrott a szembe, rajta élénkvörös felirat: „Hová dugtad a bérünk, Sanyi bácsi?” Alatta bekormozott arcú emberek kiabáltak.– De furcsa – álmélkodott Zénó –, épp olyanok, mintha kéményseprők lennének. – Merthogy azok is – kacagott fel Klárika. – Évek óta csinálják itt a felhajtást, szorongatják szegény Sanyi bácsit, épp a kéményseprő-munkák idején. „Mondjon le, mondjon le!” – hallatszott innen is, onnan is. Ablakokban, kapualjakban kíváncsi fejek jelentek meg. Az izgalom, mint hegyekben a főn szél, egy percre végigsöpört az álmos kisvároson.
Aztán – mint holmi óriásira nőtt erünniszek – néhány fekete bakancsos biztonsági őr bukkant fel valahonnan és egy-kettőre kiszorította a kormos arcúakat a térről. Épp csak annyi ideje volt Zénónak, hogy a mobiljával lekapjon egy futó alakot, a feje felett megsuhogtatott gumibottal. – Mit csinálsz? – nézett rá szemrehányóan Klárika. – Újságíró vagyok. Ez a foglalkozásom – felelte öntudatosan hősünk, és a megtépázott molinót nézte, amint immár döglött kígyóként tekereg a patinás macskaköveken.
– Gyere, bemutatlak Sanyi bácsinak! – És máris a városháza lépcsőházában caplattak felfelé a kopott márványlépcsőkön. Legfelül, a polgármesteri iroda előtt két óriási buja fikusz állt őrt. – Csókolom, Sanyi bácsi, nézze csak, kit hoztam magának! – tolta befelé Zénót a bolyhos piros szőnyegen Klárika. Odabent, a parasztbarokk íróasztal mellett kerek képű, tömött bajszú, zömök emberke ült, s apró szemével Zénóra csippentett.
– Isten hozott, édes fiam! – Zsíros kolbászbáj, hurkaszagú kedélyesség, ám a mélyen ülő szemekben valami távoli fenyegetés is derengett.
– Tetszik a bemutatkozó leveled, fiam, azt hiszem, jól kijövünk majd egymással… Itt a kinevezésed, a többit elmondja majd az a trotyák Bubó… A Fekete Kecskében keresd… No, hess, hess, munkára fel!
A Fekete Kecske savanyúszagú, sötét helyiség volt, tele párás tekintetű, hallgatag ivókkal. Bubó bácsi, aki hatalmas, ősz üstökével, szőrös állával bagolyra hasonlított, egy nagyfröccs társaságában kéziratot javított, mintegy éreztetve, hogy a fontosabb dolgokat legjobb sötétben csinálni.
Vele szemben fehér sapkás, pisze fiatalember ült és élénk mozdulatokkal magyarázott valamit a vén szerkesztőnek. Zénó bemutatkozott s akkor látta csak, hogy a fiatalember fején a sapka nem sapka, hanem vastag gézkötés. A pisze orráról ismerte meg: az egyik molinót tartó kéményseprő volt.
– Mi történt a fejével? – kérdezte, kissé ügyetlenül.
– Gumibot – motyogta amaz – szúnyoggal a hegyében.
– Mármint vasszeggel – fordított Bubó. – Ezek a fiúk szúnyoggal meg viperával mászkálnak a városban. Hátha valaki nem szereti eléggé Sanyi bácsit.
– Sanyi bácsi aranyember – szólt közbe a csapos, lapát-kezében fél tucat sörös korsót egyensúlyozva –, mindig meghosszabbítja a működési engedélyünk, első szóra.
– Ahogy mondod, földi – bólintott rá Bubó. – Nekem meg a kutyatartási engedélyem… Még oltási papírt se kért hozzá!
– Ha annyira jó ember, miért lopja a pénzünk? Három éve már, hogy megkaptuk a béremelést, mégse akaródzik neki kifizetni… Juj, de hasogat! – kapott a fejéhez a sebesült – miért fáj ez ennyire??
– Azért, mert hülyéket kérdezel – oktatta ki Bubó. – Ilyen kis stikliket ma minden városvezető megcsinál. Nem szabad rossz néven venni. Valami más fontosra kellett neki az a pár milkó, nem gondolod, Gyurikám?
Gyuri kéményseprő még sziszegve fájlalta a fejét, amikor az addig hallgatag Zénó odavetette:
– Holnap reggel várom a Harsonában, megcsináljuk a riportot! – és elviharzott.
– Fura egy krapek – bámult utána a csapos, rettentő tenyerébe fogva fél tucat söröskorsót –, afféle tekergő, aki elfelejt fizetni, ismerem ezt a típust.
– Ne sírjon Antikám – nézett fel Bubó a kéziratból – csak egy pikolónyit fogyasztott a fiú, írja fel a számlámra azt is… – Pikolónyit? Hát az meg miféle újságíró? – röhögött a csapos, két sercintés között.
Ami Zénót illeti, már az egyetemen arról ábrándozott, hogy korunk hőse lesz: oknyomozó. Az a bátor fajta, aki a hamu alól is előkaparja az igazságot. Ezt a szerencse is nyilván megérezte, ezért nem hagyta el ily sokáig. Mintegy alkalmat adva neki, hogy bebizonyítsa: olykor az álmok is engedelmeskednek az akaratnak… Szívdobogva gondolt erre, miközben Klárika lakásához menet, a madárfüttyös kiserdőben sétált. A boldogság dallamát vélte kihallani a tavaszi szél zúgásából. Párszáz méter után rátalált a takaros házra, ahol Klárika lakott. Fönt, a harmadik emeleten a lány már a nyitott ajtóban várta. Az első csók is ott csattant el, jócskán belefeledkeztek az ízébe. Odabent a csupasz, frissen fehérlő falak s a gyér bútorzat jelezte: a lány nem régóta lakik a vadonatúj lakásban. A nagy franciaágy ruganyos puhaságában a szerencse Klárika arcát viselte. Ez az arc hősünk ideáljához képest nem volt igazán szép, de a mosolyának csibészes bájt kölcsönzött hajszálnyit előreálló fogsora, meg az arcának két kigyúló gödröcskéje.
Annyira belefeledkeztek egymásba, hogy Zénó későn érkezett be a szerkesztőségbe: Gyuri, a begipszelt fejű kéményseprő már órák óta várta, hogy elmondhassa neki, mi háborítja fel annyira a kémények őreit. Vagyis, hogy Sanyi bácsi sáros a városi pénzek kezelésében. Ideje, hogy végre valaki, akinek – ahogy Gyuri kifejezte magát – „nem spongya van a szíve helyén”, hangot adjon ennek a Harsonában. „Az emberek azt suttogják, Sanyi bácsi egy rokonának vett lakást a bérünkre szánt pénzből. Évek óta folyik ez, de mindenki kussol, akinek itt szava van. Maga szerint, Zénó úr, rendben van ez így?”
– Nagyon nincs rendben! – kiáltotta ő, érezve fiatal izmai megfeszülését – És biztos lehet benne, én leszek az, aki helyre teszi ezt a dolgot! (Apjára gondolt hirtelen, a kis öregre a tolószékben. Aki mindig csak keserűn legyintett, ha a fiáról volt szó: „Ugyan már, a Zénó?” Ez az „ugyan már”, ez elkísérte egész gyermekkorát. A rokonság is úgy könyvelte el: a fiú egyedül az olvasáshoz ért, sose lesz belőle ember… Hát most rájuk olvashatja, hogy igenis, az lett! Mielőtt végleg ráég a lelkére a sikertelenség. Titkon azért érezte: valami hiányzik a kormos arcúak igazából, valahogy a levegőben lebeg az egész. De hajtotta a csapzott, éhes vágy, meg az apja szomorú arca. – Fel a fejjel, barátom! – és leereszkedőn veregette meg a fejbe kólintott Gyuri vállát – Ne féljen, amíg engem lát! Már a holnapi számban benne lesz a leleplező cikk!
Nem sokat töprengett, egy óra múlva megvolt vele. Kéményseprő-ballada, ezt a címet adta neki, mert az egészet ballada-stílusban írta meg. Az első oldalra tette be, vezércikknek. Alig, hogy kész lett az újság (a helyi reklámok meg a családi hírek a terjedelem felét elfoglalták), rohant a kézirattal a nyomdába, Bubóhoz. A vén újságbagoly percek alatt átfutotta az első két hasábot. Vastag dioptriás szemüvege, mint egy górcső, szigorú, fehér csillogással pásztázta Zénót.
– Tetszik?
– Hát hogyne!
– Jó a stílusa, ugye?
– Annyira jó, hogy ha ezt hozzuk le, holnap már nem fogunk ebédelni se.
– Hogyhogy?
– Látszik, hogy maga sose dolgozott még kisvárosi lapnál. Superior stabat lupus – tudja, Zénó úr, mit jelent ez?
– „Feljebb állt a farkas”, azt hiszem.
– Jól tudja. És mégse tudja igazán. Hogy a farkas mindig feljebb áll! A farkasok már csak Ilyenek. Farkastörvényre hallgatnak.
Zénó Klárikára gondolt: milyen büszke lesz őrá, ha belebukik a polgármester… Hogy nem hagyta magát eltéríteni!
– Maga még fiatal, Zénó úr – okította kétségbeesetten az öreg Bubó. – Nem tudhatja, hogy az emberi lelkekkel mifelénk nem lehet ugyanúgy bánni, mint a marhahússal. Puhára főzni, tetszés szerint… Húsz éve vagyok itt, ahol mindenki mindenkit ismer. Megtanultam…
– Elég! – csapott hősünk büszke dölyffel az asztalra – Most már elég! Maga ne oktasson engem! Estére kiszedi az újságot, így, ahogy odaadtam! Világos? – és kirohant az izzadságszagú helységből. Egyenest a madárfüttyös kiserdőbe. A jól végzett munka érzése szárnyakat adott, szökellve ért ahhoz a tölgyhöz, ahol találkozniuk kellett. Behunyt szemmel hallgatta, ahogy az óriásfa lomborgonája zenél a szélben. Kamaszkorának ideálja, Sárkányölő Szent György bukkant fel hirtelen a fák között és rámosolygott. Aztán meg az apját látta: vézna gnómtestével előregurul a tolószékben és csontkezével a győzelem V-jelét mutatja.
Egy kéz fogta át a vállát. Aztán már csak a gyönyör percei következtek a magas elefántfűben. Amelyek, úgy tűnt, nehezen akarnak véget érni. Mert hősünk még aznap este otthagyta sötét, koszlott albérletét és beköltözött Klárika napfényes, erdőillatú lakásába.
Csak a másnap reggel indult nehezen. Miért érezte úgy, hogy mindenki őt bámulja a főtéren? Hogy a sarki péksütemény-árus, meg az utcaseprő szemében is gyanakvást lát? Szédült, talán mert keveset aludt az éjjel Klárikánál. Valami szorongatta a torkát. Az automatából megitta második reggeli kávéját, majd a harmadikat is. Akkor megszólalt asztalán a régi vezetékes telefon: Klárika hívta:
– Keresztapa látni akar. Most, azonnal.
– Keresztapa? Miféle keresztapa?
– Sanyi bácsi a keresztapám… Nem mondtam még?
Zénó hallgatott. Túl hirtelen jött a felismerés, hogy honnan is lehet Klárikának az a szép napfényes lakása.
Aztán már ott ült a vörös szőnyegre tett íróasztal előtt, a két őrt álló fikusz között. Sanyi bácsi előtt kiterítve a Harsona. Friss betűszagára hősünk – furcsamód – enyhe émelygést érzett. Sanyi bácsi felnézett az újságból, a szeme olyan kicsi volt, hogy alig látszott. A feje meg vörös, akár egy luftballon.
– Még hogy Kéményseprő ballada! Eszem megáll, mit merészelt az a vén hernyó! Kihasználta a tapasztalatlanságodat, igaz? Csakis így történhetett! Mondj már valamit, te zseboroszlán! – Mennydörögte a városvezető. – Mi van veled, fiam? Rosszul vagy? Egy csapzott varjú ült az ablakpárkányon, Zénó megbabonázva nézte. „Valahol hasonlítunk egymásra, madaram” gondolta, miközben a szoba felemelkedett vele s hullámzani kezdett.
– Nem vagyok jól, Sanyi bácsi – motyogta – Azt hiszem, sétálnom kéne egyet.
– Bizony – és Sanyi bácsi immár megjuhászodva csippentett megint a véreres, apró szemével –, sétáld csak ki magad. Az jót tesz ilyenkor. Közben megírhatod a helyreigazító cikket is a holnapi számba. A te remek stílusodban… Rendben, édes fiam? Na, menj, levegőzz egyet, holtsápadt vagy. Klárika elkísér.
Mialatt az erdei úton sétáltak, az oldalában szúró fájdalmat érzett: mintha a bőre alatt megharapta volna valami. Pontosabban: amikor öreg Bubó elárvult számítógépére gondolt. De reggelre kutya baja lett, Klárika rántottát csinált öt tojásból, padlizsánnal, azt mind befalta.
Csak a szerkesztőségben, miközben a helyreigazító cikket írta: „Mindannyiunkat felháborít ez a durva provokáció” –, tért vissza valami enyhe, furdaló fájdalom.
De már tudta: meg fogja szokni. Nem vár rá több meglepetés. Ma megismerte önmagát.
Szépen, módszeresen öltem.
Egyik érzést a másik után.
Mígnem kongani kezdett az űr.
Téged nem érdekelt a pusztítás,
pedig érted tettem,
mert mindig téged láttalak,
téged értettelek.
Idomultam, hagytam, elfogadtam.
Vártam, hiszen hittem.
Majd hitevesztetten
bevákuumoztam a csendet.
És te, feltépted a fóliát.
Baranyi Ferencnek, január 24-én
Ezen a napon, sok-sok évvel ezelőtt
útjára indult egy kis élet.
Egy kis herceg a földre szállt…
Milyen világ várt itt akkor téged
én kicsi társam?
Milyen sokára találkoztunk mi ketten!
Mennyi minden történt veled itt
a földi létben!
S most is itt vagy testi valódban.
Hajad már hófehér, de lelkedben
újra és újra fiatalság tüze lobban,
ha írod verseid, melyek nekünk fontosak,
s ritka fényű kincsek, s nem hagy el
téged az ihlet és a szándék, hogy
jobbá igézd a világot, mely oly
sokszor változott már életed során,
és mindig más arcát mutatta a rontó erőknek.
Eljöttél, hogy az embereknek segíthess.
Szeretlek amíg élek, s még azon túl is.
Egy kis bolygón majd együtt leszünk,
és újra születünk.
Somfai megjátszotta, hogy boldog és elégedett, és békésen él a hazájában. Egy napon nagyon izgatottnak látszott, de nem tudta, miért. Hűvös volt, és megszállta a mély álom, és valami készülő fájdalomnak érezte az előszelét. A füle zúgott, és a szemében fénycsíkok szaladgáltak. Arra gondolt, hogy felmászik a mennyezetre, és lassan körbe jár rajta, mint ahogy bizonyos élőlények szoktak. Egy kicsit érthetetlen volt számára a gravitáció hatalma. Leírhatatlan izgalom támadt benne, amikor engedélyt kért az Úristentől. Imát szerkesztett néhány szóból. Haszontalannak érezte magát, a lélegzetét, az apró hörgéseket, melyek alig hallatszottak el néhány kőhajításnál tovább. Kérését betette egy borítékba, leragasztotta, lepecsételte, és arra gondolt, hogy jól tudja-e, amit tud, és hogy kiváló harcos-e, és hogy válhat-e belőle még kiválóbb, és válhat-e belőle olyan tiszta ember, mint amilyen tiszta például egy pohár víz, melyet gyalázatosan kitettek a napra elpárologni?
Az iskolában megtanulta, hogy ha értelmesnek mutatja magát, azt is elhiszik, hogy kiváló. És akkor esetleg megpofozzák, vagy megbecstelenítik. Esetleg kinevetik, ha az örökkévaló Úristennél igényel egy nőt. Egy olyan nőt, aki nem hasonlít senkire, legkevésbé a szüleire, akik elesettek és nyomorultak voltak, és akikről megszületése óta szeretett mesélni, mintha ismerte volna őket. Egész egyszerűen azt akarta, hogy visszajöjjenek.
Mielőtt felmászott volna a mennyezetre, megivott egy pohár vizet. Hevesen dobogott a szíve. A legszívesebben leroskadt volna, el sem indult volna, fel sem állt volna. Attól tartott, hogy később, ha visszajön, üldözni fogják, ő pedig remegni fog, és félni, és el fogja hinni, hogy léteznek kísértetek. A vére megfagy, a képzeletvilága elszegényedik, butasággá változik az okossága. Begörbítette a hátát, kócos volt, rettegéssel tele, mint amikor az emberben megszűnik minden zörgés, dobogás és figyelem, és csak azon töpreng, miért magasabbak mások? Lassan, erélytelenül, bicegve, most olyan volt, mint egy lefejezett ember, mászott a falon. Kendőt kötött a nyakába, kígyózó mozdulatokkal mászott a fal széléig. Egészen mulatságos volt, ahogy vastag nyaka le akart esni a válláról. Kihasználta a saját gyengeségét, és megtagadta azt, hogy helyzetéről bárkit is tájékoztasson. Későn kezdett járni, akkor is egyedül, és szakszavakat használt.
Mintha a vesztébe rohant volna. Arra a nőre gondolt, aki nem hasonlít senkire. Egy nő, aki nem olyan, mint az anyja, akit nem ismert, és akivel egy testet alkottak egykor. Egy nő, aki egyenes derékkal, és heves mozdulatokkal gyorsabban táncol, mint bárki. Akin meglátszik minden, amit átélt, és amit át fog élni nemzedékről nemzedékre, a végtelenségig.
Magasan volt, már látta a csillagokat, melyek eltűntek az ablak függönye mögött. Az ablak, melyből nézte őket, nyitva volt, és madarak keringtek körülötte. Körülbelül fél méteres repedés húzódott rajta, és valami próféta ült ott, fáradt, terpeszkedő, legyezőszerű pózban. Ezekben a házakban próféták laktak, akik jót mulattak az embereken. Hasznavehetetlen, vén százévesek voltak. Fül híján nem hallottak, és nem jegyezték meg az adatokat. Ez az a hely, gondolta Somfai, ahol némaság veszi körül nemcsak a testet, de a lelket is. Mászik és görnyed, sántít és figyel, és az egész olyan, mint egy gép, mely átváltozott emberré, és egészen sajátos módon kapaszkodik, vagy mozdulatlanul ül. Amikor a mennyezet közelében járt, rájött arra, hogy annál nincs borzalmasabb. Szép volt ott fent, de mégis úgy tűnt, mintha egy szörnyeteg bújna meg a felhők alatt.
Olyan képességekre tett szert, melyek révén egyszer még valóban találkozhat azzal a nővel, aki nem hasonlít senkire, aki egy reménytelen lélek, és akit megfosztottak a fiatalságától. Ez a nő felfelé összeszűkült, lefelé pedig kiszélesedett. Somfai úgy látta maga előtt, mint egy hegyet; néhány csonka kúp, meg viharoktól megfaragott szikla.
Amikor a sztratoszférából visszatért, könnyezett, és azt mondta, hogy az anyjának, meg az apjának igaza volt. Buzgón imádkozott, és ez megindította benne a gondolkodás gépezetét. Eszébe jutott az apja, aki egész életében azt várta, hogy felcsendüljenek a dalok. Gazdag volt, de úgy élt, mint egy szegény ember. Testgyakorlatokat végzett, hol észak felé fordult, hol meg délnek, de hamarosan rá kellett jönnie, hogy minden reménysége füstbe ment.
Somfai elnémította magát, és a mennyezeten sétált. Tompa hangok csiklandozták a bőrét. Körülzárta a kényelmetlenség, a félelem, és a homályból kibontakozó vakító világ. Egész magatartásáról lerítt, hogy végre megtalálta a fedetlen keblű nőt. Tényleg nem hasonlított senkire, hacsak az utcai lámpákra nem. Kétrét görnyedve ültek egymás mellett a mennyezeten. A nőnek a füle lehajlott, cigarettázott, majd’ megfojtotta a füst.
„Az igazat megvallva”, mondta a nő, „megöltek valakit a világűrben. Odafutottam hozzá, kérdezgettem, de nehezére esett a válaszadás. Azonnal láttam, hogy bűnügyről van szó.”
Micsoda mámorító boldogság volt így a mennyezeten ülni! A nő átölelte Somfai fejét. Somfai nem gondolt semmire, csak arra, hogy olyan zugra bukkant, amely megigézi. Fejjel lefelé lógva cirógatták egymást. Somfai vidámabb lett, de félénkebb is, és ahelyett, hogy beszélgetett volna, ezt kiáltotta: „Dehogyis, dehogy is! Agyon kell ütni! Fel kell kérni, és meg kell csavarni! Kifejezetten ínyencség lehetne. Micsoda élet! Megreped a kő. Ragyogó fehérek a fogak. Szegény kelet-európai Isten…”
Legyőzte a gravitációt. Úgy van jól minden, ahogy a részletek követik egymást, gondolta. Egy percre megpihent. Csend volt a mennyezeten, mint amikor megfagy az eső, és elcsigázott, fáradt férfiak könyörögnek a nőknek szerelemért. Úgy látszott, mintha összekapaszkodnának, de csak az árnyékaik keveredtek. „Kisasszony”, mondta Somfai, ne tegye ezt. „Az Úristen, maga, meg én olyanok leszünk, mint az összekötözött faág. Meghalunk, pedig jóformán még meg sem pihentünk. Még azt a sejtelmes, alig érzékelhető imát se raktuk össze, még azt a lila sújtásos, fekete kabátot se vettük fel, melyet azon a vonaton viselnek…
A nő, aki senkire sem hasonlított, akinek nem voltak fogai, melyekkel mosolyoghatott volna, akibe az emberek beleszaladtak, mert nem vették észre, hogy ott áll, aki hosszú, tempós, hintázó léptekkel jár a mennyezeten, vetkőzni kezdett. A ruháját leterítette a földre, mint aki elfoglalja a mások helyét. Először a kabátját vette le, aztán a trikóját, majd a melltartóját. Somfai reszketett, de uralkodott magán. Kinyitotta az ablakot, és nézte, ahogy a nő, akinek meg sem kellett volna mutatkoznia, lassan eltűnik az éjszakában.
A „Nap” sorozatból
Kollázs Birtalan Ferenc verseiből
magam miatt írtam magamnak
még nem halál nem elmúlás
Csibész pulink mintha tudta volna
a stukkókat rozettákat
a szép szikrázó havas decembert
ne mondd hogy nem hoztam virágot
a percek nyüszítve jönnek
azt se látnánk ha minden csillag égne
vers visz csapódok mintha szélben
kezem ügyében toll papír
nem gondolunk hát semmire
a balkonpárkány töredezett betonján
járok öregen elveszetten
a sírkövedhez nem adtak vázát
mondta a főorvos a sleppnek
pedig ősz van temetőjárások ideje
jönnek mennek a holnapok
Ilonka néni hozza-viszi őket a ridikülben
díszruhába bújtatott szonettek
mentek a temetőkbe virággal hegedűvel
pedig nem gondoltunk elmúlásra
vettem egy műanyag vázát
és abba tettem végül a virágot
mondtam a főorvosnak
de nem hallotta
mondja meg nyugodtan
ha behunyta a szemét
vagy ha úgy érzi teljesen normális ön
ha a takarón üti az órát
akkor amikor üt
a faliórát
mondja meg nyugodtan
ha csak légy zümmögött
vagy csak az ajtó csukódott
ön teljesen normális
ha csukott ajtónál
a faliórával üti a legyet
Az „Egy ember szenvedései” sorozatból
„Istent nem a logikában és az elvonatkoztatásokban
kell keresnünk, hanem a művészetben”
(Hans Urs von Balhasar, svájci teológus)
A tudatlanság és a félelem nemzették a vallást
szűzen fogant idea
az emberek a hideg lélekűrbe isteneket formáztak
a titokzatos tragikus lét magyarázatára
gyógyír gyakori mellékhatásokkal
sok kis isten helyett egyesek egy nagyot akartak
akkorát hogy azt már sehogy sem lehet elképzelni
álom az álomban ébredéskor elillan
a tudomány áramlatai aztán cafatokra szaggatták
emberi tapasztalás profán forradalma
bár néhány poéta és teológus még
babusgatja e gondolati konstrukciót
az élet könnyebb útja gyáva gyülekezeteknek
a tudósok és filozófusok már hirdetik:
Isten fölösleges s olykor káros is
valójában már halott
A „Breviáriumom” sorozatból