Moris Hirshfeld: Elválaszthatatlan barátnők
Nincs mese, meg kell tanulnom rajzolni és festeni.
Tudtam, mi az, hogy autodidakta. Csak hogy a szó a dadogást idézte föl bennem. Nem, semmi esetre sem akarok autodidaktaként hebegni, akadozni. Zeneszerző is csak akkor lehetek, ha ismerem az összhangzattant, tudok szólamokat egymásba fonni és szétfejteni.
Talán Bandi barátom mondta, vagy valaki más, hogy a Kazinczy utcában, korábbi általános iskolámmal átellenben egy ősöreg házban festők és rajzolók munkálkodnak. Megnéztem a táblát: valóban, itt a kerületi munkás képzőművészek köre.
Felkaptattam a sötét lépcsőn, és benyitottam a villanyfényes terembe. Mit pillantottam meg elsőnek? Egy meztelen nőt!
Széktámlára támaszkodva állt, látszólag mozdulatlanul. Barna haját kontyba tűzte föl. Alakja a hasonló látványhoz nemigen, sőt, egyáltalán nem szokott szememben arányosnak tűnt. Szép ívű, duzzadó kebel, telt csípő, ívelő nyak… és a kis szőrpamacs a combok hajlatában…
Húsz másodperc múlva már azt is láttam, hogy hét-nyolc nő és férfi üli körül a modellt, előttük állvány, azon negyedíves rajzlap.
Megtermett, kövérkés, ősz férfiú bukkant elő az egyik állvány mögül.
– Mit keresel? – kérdezte.
Én meg kérdéssel feleltem.
– Tessék mondani, hol lehet itt beiratkozni?
– Hajdu Sándor vagyok – mutatkozott be. Nekem kellett volna előbb megmondanom a nevem, de hát, ami késett, nem sokat múlott. Megmondtam, hogy technikumba járok, most kezdtem a harmadik osztályt.
– Gyere el a jövő kedden! Hozz magaddal egy-két rajzot! Alma, körte, váza, korsó… Alak nem kell.
Észrevette, hogy a szemem szinte rátapad a modellre.
– Ha nemcsak ezért akarsz ide járni…
– Nem, dehogy, dehogy – tiltakoztam rekedten, holott szívem szerint azt feleltem volna, hogy igenis, ezért, ezért.
Hajdu Sándor a vállamra tette húsos kezét, és szelíden kifelé kormányzott a teremből.
A következő keddre alma és korsó ábrájával érkeztem.
Ó, bárcsak hozhattam volna „alakot”, hazulról vagy valami ismeretlen lakásból, igazi, élő pucér nőszemély megrajzolt alakját!
Ha azzal nem is, de a Mirci cica képével előrukkolhattam volna. A macska mindenképpen „alak”, akárhogy vesszük is.
– Jó – bólintott Sándor bácsi. – Ülj le ott a sarokban! Tandíj nincs, hoznod sem kell semmit. Papír, rajzeszköz ingyen van.
A modell kék köpenyben üldögélt az emelvény szélén. Amikor a Mester – így kellett hívnunk Hajdut – azt mondta, tessék, folytassuk, akkor a nő lassan, ráérősen bontakozott ki a ruhadarabból.
Az a mozdulatsor, amivel beállt a széktámla mellé, és megkereste az előző pózt, maga volt a kihívás. A KIHÍVÁS!
Szép Heléna, Kalüpszó, sőt, maga Aphrodité tárhatta ilyeténképpen bájait az imádók elé. De azután szoborrá merevedtek, akárcsak a mi hölgyünk.
A hús-vér test a rajzlapon szinte észrevétlenül változott tárggyá, munkadarabbá. Fantáziám megtorpant a tilalomfánál. Nem, ez a szobor nem rezdül meg, nem hanyatlik le érzékien a kerevetre. Nem, nincs is kerevet.
Két-három összejövetel után hiába vártuk a „munkadarabot”.
Megjelent viszont egy idősebb, hosszú üstökű férfiember. Csak hogy ő nem modell volt, hanem tanár.
Hajdu Sándor helyett jött. Szentiványi Lajos festőművész a színek titkaiba igyekezett minket beavatni.
A pulpituson drapéria, virágcsokor, alma, körte, váza… De hol a női test? Szívdobogva vártam a következő foglalkozást, hátha véget ér a holt tárgyak rémuralma, és újra megjelenik a NŐ.
Néhány hét múlva teljesült a kívánságom. Ismét Hajdu Sándor oktatott. Rajzolnunk kellett, de most másik modellt, jó, alacsonyabbat, hajlékonyabbat, de hál’isten, meztelent.
Több figyelmet fordítottunk az árnyékokra, főként a keblekére. Radírt nem volt szabad használnunk. A rosszul sikerült vonalak mellé újabbakat húztunk, amíg csak rá nem leltünk a megfelelőre.
Anyám tudta, hogy rajztanfolyamra járok, de a pucér hölgyekről nem számoltam be neki. Higgye csak, hogy cserepek, bútordarabok, gyümölcsök képét igyekszünk megörökíteni. Az iskolában sem kérkedtem az élménnyel.
Bandi eljött néhány alkalommal. Hazafelé menet arról képzelgett, hogy mit kezdene a modellel. Nemcsak hogy mit, hanem hogy mi módon.
Környezetünk kimondatlanul is tiltotta, legalább is akadályozta, hogy megismerkedjünk a szexuális élet rejtelmeivel. Ilyen témájú könyvekhez alig jutottunk. Szexlapoknak még a hírét sem hallottuk.
Valamivel később, nem emlékszem már, talán az egyik antikváriumban, beleolvastam Krafft-Ebing könyvébe. Katasztrófák a nemi életben. Ez volt a címe.
A leírt esetek megrémisztettek, elborzasztottak. Hát ennyi veszély leselkedik ránk, ha szeretkezni szándékozunk?
A képzőművész körben is értek meglepetések. A várva várt meztelen nő helyett egy ízben csupacsont, aszott öregember vánszorgott fel az emelvényre. Csalódottan pislogtunk. Még a nőnemű festőtanoncok is csóválták szép fejüket. Titokban olyan férfiról ábrándoztak, mint Michelangelo Dávidja.
A mi öregurunk is pucér volt, mint a leányzó. No de micsoda különbség!
Moris Hirshfeld: Elválaszthatatlan barátnők
Castera Bazile: Család
Már reggelkorán éreztem valamit a gyomrom táján. Hiába, öregszünk. Nem volt ez kifejezett fájdalom, inkább valami bizsergésféle, vagy, tudja isten, mintha egy puha fúróval fúrnának belülről kifelé. Először az esti tonhalkonzervre gyanakodtam: annyi mindent olvas manapság az ember azokról a mérgekről, amelyek a halakban felhalmozódnak, de aztán mocorogni is kezdett valami ugyanott.
Nyilvánvaló, ez csak a lelkiismeretem lehet, hiszen az orvostudomány legújabb állása szerint ez helyezkedik el a gyomorban, amit aztán némelyek a gyomorsavval tévesztenek össze, és isszák a Salvust s vedelik a parádi vizet nyakló nélkül.
No, de mi baja van az én lelkiismeretemnek? Nem öltem, nem loptam, nem csaltam, nem sikkasztottam, a pénzhamisításról régesrég leszoktam – egyszóval, nem csináltam semmit. De ha nem csináltam semmit, akkor ez azt jelenti, hogy semmit se csináltam, vagyis elmulasztottam valamit, amit meg kellett volna tennem. De mit?
S akkor olvasom az újságban, hogy egy fiatalember bicskával levágta apja fülét, mert nem adott neki pénzt italra, majd a fület a megrökönyödött családtagok elé rakta az asztalra.
Az alkohol! – csapott belém a felismerés villáma, hát persze! Hiszen én nem tettem semmit az alkoholizmus ellen! Az országban már legalább két-háromszázezren isznak, s én még egyszer sem írtam meg, hogy az alkohol öl, butít és romlásba dönt. Családok bomlanak föl, s én még egyszer sem háborogtam amiatt, hogy a közértben a pultok roskadoznak az alkoholtól! Életek mennek tönkre, s én hallgattam, pedig láttam, mint isszák a sört a kapualjban! Nyugodtan aludtam hajnalban, amikor némelyek már részegen katyvaringáltak az utcán! Nem kértem a hivatalos szervek közbelépését, és nem fohászkodtam szent Antalhoz! Csoda, hogy mozog és hánytorog bennem a lelkiismeret?
No, de miért voltam ilyen felelőtlen és nemtörődöm? Talán mindegy nekem, hogy hányan isszák el az eszüket, verik agyba-főbe feleségüket-gyermekeiket, s vágják le bicskával apjuk fülét?
Nem mindegy. De nem ám!
Hanem arra gondoltam: ha én inni akarnék, akármilyen magas polcra raknák is a boltban a pálinkásüveget, felmásznék érte. Engem nem lehetne kijátszani azzal sem, ha reggel zárva tartanának a talponállók. Már este beszerezném azt az egy-két féldecit, s reggel talán még örülnék is, hogy nem kell holmi rosszul mosott poharakból magamhoz venni azt a drága nedűt.
Sokan panaszolkodtak az alkohol ellen, s igazán mondom, hogy jól tették, még ha nem is volt foganatja. Csakhogy bennem egyre erősödik az a meggyőződés, hogy nem az alkoholizmus ellen kellene elsősorban küzdeni, hanem az alkoholizmus okai ellen. Nem sorolom föl s nem részletezem ezeket, csak egyre utalok, szerintem a leglényegesebbre: számos élet társadalmi céltalanságára.
Mire gondolok? Arra, hogy ha például én egy kisebb vagy nagyobb közösség részének érzem magamat, ha úgy érzem, hogy a társadalomnak szüksége van rám, ha az életet csak úgy tudom teljes értékű életnek elfogadni, hogy ennek során akár csak egy téglát is elhelyezek a holnap épületében, ha mások ügye az én ügyem is, ha ilyen értelme és tartalma van mindennapjaimnak – akkor saját bajaim szükségképpen a maguk helyére kerülnek.
Lehetek bánatos? Természetesen lehetek. Lehetek csalódott szerelmes. Igen távol lehetek akármilyen szépségeszménytől. Érhetnek kudarcok munkában és magánéletben egyaránt. De ezek a nem rendkívüli boldogtalanságok mégsem tehetik kérdésessé az élet értelmét és lényegét, és nem kényszeríthetnek arra, hogy vigaszt keressek, méghozzá hamis vigaszt, például az alkoholban. Nemcsak magánemberként és konvencionális értelemben lehet az ember boldog. Sőt, alig hiszem, hogy csak magánemberként, elfordulva a közösségtől, a társadalomtól, előbb-utóbb nem szorul rá erre vagy más hamis vigaszra. S meggyőződésem, hogy bár az alkoholizmus, mint társadalmi jelenség sokféle és bonyolult elemből áll össze, az alkoholisták egy részénél mégiscsak a céltalan és értelmetlen élet érzetének a következménye.
S meggyőződésem az is, ha mindannyian többet teszünk az elprivatizálódás, az ember önmagába fordulása ellen, ha több magánérdeket kapcsolunk a közérdekhez, ha beláttatjuk, hogy az egyén boldogulásához és boldogságához a közösség boldogulásán és boldogságán át vezet az út, s ennek elérésére mozgatunk meg ma még céltalanul és értelmetlenül szétfolyó energiákat – az alkoholisták száma is csökken majd, kevesebb tönkrement és tönkretett életről hallunk, levágott fülek pedig egyáltalán nem kerülnek az asztalra.
Magyar Nemzet, 1976. október 2.
Jura Soyfer (1912-1939) kommunista osztrák költő, író, publicista, akinek szatirikus politikai költészetét – amint egy korábbi lapszámunkban már említettük – egyetlen magyar monográfusa, Lichtmann Tamás Gábor Andor szellemiségével és művészetével rokonítja. Ezúttal a Koszorú rovathoz illeszkedő két versével ismertetjük meg olvasóinkat.
Megállj! Elég! Ha magaddal futsz
versenyt: mi az? Halálfutam.
Kék Teofil vagy sárga? Biztos,
hogy nincs különbség, jó uram.
Bár mindkét életet te éled,
egyként hullnak a semmibe.
Végigfuthatsz, de majd megérted:
a vége – salto mortale.
Mert a határnál itt s odaát is
ugyanaz az őr őgyeleg.
Lehetne akár két hazád is:
életed csak egyetlenegy.
Hogyan durrantson át oda,
ha maga is ott ácsorog?
Hogyan durrantson át ide,
ha maga is itt toporog?
Akárhogy forduljon a kocka,
se így, se úgy nem jó neki.
Romolhat, javulhat a sorsa,
a cecchet csak ő fizeti.
Látod, Teofil, hogy mi vagy?
Ki nem játszható kártyalap.
Mert a határon itt s odaát is
ugyanaz az őr őgyeleg.
Lehetne akár két hazád is:
életed csak egyetlenegy.
Isten s a császár előírta,
s én gyilkolásztam szaporán.
Azt mondták, ez az „offenzíva”.
Nem tudtam, van-e oka, célja.
Fő, hogy plecsnit tűztek reám.
De mikor saját szakállamra
öltem, hát megvetett a banda.
Heil Hitler! – üvöltik dühödten.
Száll a sakálhang messzire.
Pénzeli Skoda és Von Thyssen
a népszabadság érdekében.
De népirtás a módszere.
Gyilkoltam én is. Ám Matuskát
nem éltették, hanem becsukták.
Kétféle mészárlás van, hidd el!
Az egyik: szimpla bűneset.
Büntetik. Ám a másik? Ezzel
az ember tábornok lehet.
Ki zakkant meg? Halljuk, ki tudja?
A nagyvilág-e vagy Matuska?
GYÁRFÁS ENDRE fordításai
Friedrich Schröder-Sonnenstern: A furcsán viselkedő házaspár
Oto Bihalji-Merin (1904 Zimony - 1993 Belgrád) Herder-díjas szerb művészettörténész, művészetkritikus, író. Festészeti és művészeti tanulmányait Belgrádban és Berlinben folytatta, de élt Franciaországban és Svájcban is, több művészeti folyóiratot alapított. Tagja volt a német, később a jugoszláv kommunista pártnak, harcolt a köztársaságiak oldalán a spanyol polgárháborúban, a partizánokkal Jugoszláviában. Számos álnevének köszönhetően letartóztatásakor a nácik nem tudták beazonosítani, így élte túl a fogságot. Többnyire német nyelven írt, művészeti érdeklődési területe az expresszionizmus, a Németországban betiltott, ún. „elfajzott művészek” és a naiv festészet.
Visszapillantás és kitekintés
A kultúra hagyományos alkotásain felnőtt ember számára bizonyára nem könnyű belehelyezkedni a modern primitívek képzeletvilágába. Még mindig nincsen semmiféle tökéletesen biztos álláspont, amelyről ezeknek a művészeknek a megközelítése tisztán racionális úton lehetséges lenne. Rokon területeket érint a pszichológia, a pszichiátria, az összehasonlító néprajz. A naivok művészete bizonyos értelemben még mindig terra incognita, pusztán az intellektus nem jogosít fel arra, hogy e területre lépjünk. A modern társadalom kulturális és stílusegységének zavara, amely a tudat egységének felbomlásához hasonlítható, űzöttséghez, a szilárdan megalapozott, hagyományos normák feloszlásához és leépüléséhez vezet. Az embernek a természet erői felett megszerzett, kibővült hatalma, azzal egy időben, hogy emez újonnan hatalma alá vont erőket átengedte az ember természetellenes törekvéseinek, a történelem irányának kitérése a technika gravitációs erőtere felé, a lét fizikai erőinek egyre fokozódó elszegényedése mellett, a művészet tekintetét ismét a prelogikus korai formáira és a neoprimitívek kései formáira irányította.
Vajon ennek a naivok felé fordulásnak, az őseredeti iránti igénynek vannak-e párhuzamai az emberiség történelmében?
A hatalmas városi kultúrák kései korszakaiban, amelyekben a természetet nem tudták közvetlenül felhasználni, a művészet a természetre irányuló szemlélet hordozójává vált. A pásztorok furulyáinak vágyakozó dallama egy letűnt aranykor művészi visszhangja lett.
Noha az egyszerűség és a természetesség iránti igény jelentős lehetett a kultúra fejlődése szempontjából – hiszen a természettől való elidegenedéssel és a dolgok konvencionálissá válásának civilizációs folyamatával szembeszegezte az élőt –, a természethez való visszatérés gyakran csak a kifinomult társalgás eleme, játék és társasági divat maradt.
Az egyiptomi Új Birodalom szerelmi lírájának a természet fiaiként és lányaiként megjelenő alakjai az udvari műköltészet kifejezői voltak; Theokritosz idilljei, Āmelyek komoly művészi érzékről tanúskodnak és a nép hangján szólnak, archaizmusokat idéznek fel. Augustus császár kora római költőinek hellenisztikus pásztorregényeit és bukolikus költészetét a kultúra okozta csömör és a városi létbe való belefáradás eredményének tekinthetjük. A pásztordalok és az Itáliából s az Ibériai félszigetről származó pásztorregények- és játékok egy természetkultusz lovagi formái voltak a feudalizmus természettől idegen tájain. A rokokó udvarok felvilágosult légkörében a pásztoridillek és a remetelét díszletei a játékos társasági kacérkodás mellett egy újfajta érzékenység és transzponált természetesség újjáéledését jelentik. Az antiktól Jean-Jacques Rousseau-ig azonban az érzelmek egyszerűségének és őszinteségének aranykoráról alkotott elképzeléseket a biztos civilizáció szemszögéből nézték. A bőség okozta, hogy az egyszerűség csábítássá vált, a gazdagság és a luxus által kiváltott csömör miatt a természetességre törekedtek. Első ízben léptek színre a legalsó rétegekből származók, mint ahogy a falusi tanító, nyomdász és költő Walt Whitman mondta:
„… A népből lépek elő, saját szelleme szerint,
Ime a korlátozatlan hitnek éneke…”
Vas István fordítása
Rousseau neve Franciaországban és az egész világon háromszorosan jelképezte a természethez való szükségszerű visszatérést:
Jean-Jacques Rousseau arra tanított, hogy csak az a kultúra valódi, amely magának a természetnek a fejlődés egy magasabb fokán való megvalósulása.
Théodore Rousseau elhagyta Párizst és műtermét, és Barbizon faluba költözött, ahol egy csűrben lakva, a természet átélése révén festette azokat az első bensőséges tájképeket, amelyek a szabadban való festészetet megalapozták.
Lehetséges, hogy Henri Rousseau, mint Roger Marx véli, névrokonait, akik újból életre keltették és felvirágoztatták a természetet, nem ismerte. Henri Rousseau, aki iskolázatlan és műveletlen volt, csak ritkán hagyta el Párizst. Mégis meglelte a mélységes, lényegi egységet az eleven természettel. Egy olyan korban, melyben elidegenedett egymástól az emberek és a dolgok individualitása, megajándékozta a világot a „Nagy Realitással”, az ember és a dolgok, az én és a világ összhangjával.
Míg Rousseau mester a Szabadság angyalát állította elénk, aki a Remény borvörös harsonájával szólította fel a művészeket, hogy vegyenek részt a „Függetlenek 22. Szalonján”, ma azt a barátságos védőangyalt pillanthatjuk meg, aki a 20. század naiv művészeit bátorítja és hívja meg, hogy vegyenek részt az őszinte és közvetlen kifejezésnek azon a tartós, zsűrimentes kiállításán, amely minden országban megtalálható.
Feszülten, mozdulatlanul és a fényképezőgép előtt állók mindenkori üres mosolyával néznek az emberre azok az állatok, hegyek, tengerek és csillagzatok, amelyeket a naivok megfestettek. A hétköznapinak és a kigondoltnak egy kicsiny világa: a létezések sokrétűségének számtalan, apró részlete, a felfedezés gyermeki szemüvegén át nézve.
Henri Rousseau közvetlensége, mágikus tárgyiassága és festésmódjának dísztelensége serkentően hatott az avantgarde művészetre; az alvó cigányasszony mellett látható korsó és mandolin Picassót, Braque-ot és Juan Grist is megihlette. A kubizmust és a szürrealizmust is inspirálták Rousseau művei.
A Rousseau-t követő naiv művészek jelentős alkotásai hatottak a mai hivatásos művészetre: a postás Cheval álompalotájának irracionálisan fantasztikus stíluskeveredése, Camille Bombois elementáris népi nyelven ábrázolt kötéltáncosai, atlétái és utcalányai; vagy Nikifor kockás füzetbe, iskolai festékkel festett képi jelei, melyekből egy általa megváltoztatott világ körvonalai rajzolódtak ki.
Az archaikus primitívség betörése a modern művészetbe fontos jelenség volt. A technikai virtuozitáshoz, a felbomláshoz és az absztrakcióhoz mint ellenük ható mozzanat kapcsolódott a közvetlenség vonása. A spontán képszerűség és a tudatos naivitás határterületének ezek a törekvései szintén napjaink művészetének sajátos és említésre méltó impulzusai közé tartoznak.
André Pierre: Éves áldozat Agouénak és Sirenének, a tenger wodu istenségeinek
Néhány festő barátom nem érti, miért ragaszkodom ahhoz, hogy „tudatos naivok”-nak nevezzem őket. A „tudatos” szót ők – igen alaptalanul – valamiféle becsmérlésnek érzik. Miért lenne azonban Picasso vagy Modigliani művészetében értékes, hogy Afrika vagy Óceánia primitív alkotásai ihlették őket, ha a naiv művészetből merített ihletet megengedhetetlennek érezzük?
Dorothea és Gyorgy Stefula „tudatos” naivok, akik olyan sokat megőriztek eredetiségükből, hogy mesterségbeli tudásuk a gyermekek csodálkozó felfedezésével párosul.
Dorothea Stefula képeinek halk álomszerűsége a biedermeier kor érzékeny amatőrjeinek kislányosan idilli családi képeire emlékeztet. Gyorgy Stefula virtuóz együgyűséggel festi áhítatos, bensőséges életintenzitású, szeretetre méltó képeit, melyeknek kifejezési formái közeli rokonai a naiv képszerűségnek.
A festő és alkalmazott grafikus Jan-Balet a rajzos formák fölötti uralmát használja fel ahhoz, hogy a lét tragikusan megrendítő, groteszk-poétikus eseményeit közérthető hangon ábrázolja.
Patrick Byrne-nek a mesemitológia kertjéből érkezett állatokkal ábrázolt fiúalakjai egyszerre régimódiak és szupermodernek, rokonai a trecento és a Vámos képeinek. Aggódó arcaikból és túl nagy, paprikajancsi-szemükből az Alice Csodaországban és Beckett reménytelen elbeszélése, a Godot-ra várva emlékét olvashatjuk ki. Élettelenül és rendíthetetlenül néznek emberek és állatok ebbe a világba, meghatóan és a megrendült bizalom arckifejezésével.
Mind az olasz származású amerikai Oscar de Mejo, mind a spanyol Vallejo-Najera és Isabel Villar jó festő, és a naiv művészettel való alkotói érintkezésből merítenek.
Persze az alapvonalak nem szilárdak, és minden szigorú felosztás vitatható. A népművészet, a naiv művészet és a tudatos naivitás elhatárolása egymástól csak átmenetekkel végezhető el. Alig vannak tiszta kategóriák. A felosztás tehát nem jelent erkölcsi minősítést, inkább a tájékozódást és a tisztázást kell szolgálnia.
Századunk első éveiben elegendő volt a naiv művészek néhány alkotását szembeállítani az akadémikus művészet alkotásaival, hogy definiálni lehessen őket. Később, amikor a hivatásos művészek elhagyták az akadémikus stílust, és új utakra léptek, a hivatásos és a szabad időben gyakorolt művészet között vonták meg a határt. Az idő és a fejlődés azonban ezt a felosztást is meghaladta. Néhány naiv művészt tevékenységének fokozódó intenzitása hivatásossá tett. Haitin és Hlebinében ma sok naiv művészt hivatásosnak tekinthetünk. Ilyen értelemben kell bővítenünk a naivok fogalmának meghatározását. S ez magában rejt néhány megoldatlan és minket még foglalkoztató problémát.
A tudomány korában már nemcsak a hivatásos művészet, hanem a naivok művészete is strukturális válságot él át. Időközben a naivoknak vélt művészek képei, melyeket galériák százai őriznek és dicsérnek, a divat hatása alá kerültek, és a divattal együtt el fognak tűnni. Mégis hiba lenne félreérteni a naiv művészetet, mint valami furcsa, periferikus jelenséget és az ártatlanság rövid életű happeningjét, a kor stílusáramlatainak gyorsan változó folyamatában.
A naiv művészet kibontakozása, amely talán képes lesz túlélni századunk egymást gyorsan váltó stílusformáit, a művészet és a társadalom közötti távolság áthidalásának lehetőségét ígéri.
A naiv művészet, amennyiben valóban naiv és valóban művészet, tovább fog élni. Még hatása is szélesedni fog, hiszen továbbra is fennállnak azok a körülmények, amelyek a naiv művészetet a 20. század embere számára olyan vonzóvá teszik: a naiv művészet hozzájárul ahhoz, hogy az ember leküzdhesse önmagától és a természettől való, egyre fokozódó elidegenedését.
BENDL JÚLIA fordítása
* In.; A naivok művészete (Gondolat, 1984) [vissza]
Horace Pippin: Egyezség
Henri Rousseau: Önarckép, Tájportré
Niko Piroszmanisvili: Margarita
Préfet Duffant: Képzeletbeli város
Vankóné, Dudás Juli: Nyári munkavállalók
Vankóné, Dudás Juli: Pünkösdi májfa állítás
Ivan Generalić: Műtermem
Mokry-Mészáros Dezső: Balkon
Balázs János: Látomás csontvázzal
Ivan Generalić: Cigányünnep
Oya Katoğlu: Tavaszi temetés
Jules Lefranc: A chartres-i katedrális
Jules Lefranc: Vasúti sínek az Eiffel toronnyal
Henri Rousseau: Yadwigha álma
Oly édes volt Yadwigha álma,
Amidőn elszenderedett
S mikor fuvolaszóra ébredt,
Sütött a hold a fák felett.
A lomb a vizek aranyára
Mérgeszöld foltokat vetett,
És a kígyók mind fölfigyeltek
A varázsló bűvös dalára.
HENRI ROUSSEAU verse a képhez;
CSORBA GÉZA fordítása
Henri Rousseau: Az oroszlán éhes és felfalja az antilopot
Préfet Duffaut: A megkoronázott bábeli toronyépítés
Születésének 190. évfordulóján ezzel az elbeszéléssel emlékezünk a világirodalom egyik legnagyobb klasszikusára
Önök tehát azt állítják, hogy az ember magában nem értheti meg, mi a jó, mi a rossz, minden a környezeten múlik, a környezet felőrli az embert. Én pedig azt mondom, hogy minden a véletlenen múlik. Magamról beszélek…
Így szólt a köztiszteletben álló Ivan Vasziljevics, miután jó ideig arról folyt a beszélgetés, hogy az egyéni tökéletesedés érdekében mindenekelőtt az emberek életkörülményeit kell megváltoztatni. Tulajdonképpen senki sem állította, hogy az ember magában nem értheti meg, mi a jó, mi a rossz, de Ivan Vasziljevicsnek megvolt az a szokása, hogy saját gondolataira válaszolt, amelyek a beszélgetés során felbukkantak, és e gondolatokhoz epizódokat fűzött saját életéből. Ilyenkor néha teljesen megfeledkezett arról, ami elbeszélésre alkalmat adott, elragadta a mesélés heve, annál is inkább, mert lelkesen, hitelesen tudott mesélni.
Így történt most is.
– Magamról beszélek. Hogy az egész életem így alakult, és nem másképp, azt nem a környezet okozta, hanem egészen más.
– Ugyan mi? – kérdeztük.
– Hosszú história. Hogy megértsék, sokat kellene mesélnem.
– Meséljen hát!
Ivan Vasziljevics elgondolkozva bólogatott.
– Hát bizony – mondotta –, egyetlen éjszaka, vagy pontosabban, hajnal, az egész életemet megváltoztatta.
– De hát mi történt?
– Az történt, hogy nagyon szerelmes voltam. Sokszor voltam szerelmes életemben, de ez volt a legnagyobb szerelmem. Rég volt: most már a lányai is férjhez mentek. B.-nek hívták, igen, Varenyka B.-nek. – Ivan Vasziljevics megmondta családnevét. – Még ötvenéves korában is feltűnő szépség volt. De fiatalon, tizennyolc éves korában, valósággal elbűvölő volt: magas, karcsú, kecses és fenséges, igen, igen: fenséges. Mindig rendkívül egyenesen tartotta magát, mintha nem is tudná másképpen, fejét kissé hátravetette, s ez a tartás – sovány, csontos alkata ellenére – valósággal királynőivé tette szép, sudár termetét. Tartása talán riasztotta volna az embereket, ha nem lett volna kedves, örökké vidám mosolya: mosolygott a szája, gyönyörű, ragyogó szeme, egész bájos, fiatal lénye.
– Hogy színezi, Ivan Vasziljevics!
– Akárhogyan színezzem, nem színezhetem úgy, hogy el tudják képzelni, milyen volt Varenyka. De nem is erről van szó. Amit el akarok mondani, a negyvenes években történt. Akkoriban egy vidéki egyetemen diákoskodtam. Nem tudom, jó-e vagy rossz, de akkoriban a mi egyetemünkön nem volt semmiféle kör, semmiféle elmélet, egyszerűen fiatalok voltunk, és éltük a fiatalság életét, tanultunk és szórakoztunk. Vidám, talpraesett fickó voltam, s ráadásul jómódú. Volt jó lovam, télen szánkáztam a kisasszonyokkal (a korcsolya akkor még nem volt divatban), mulattam a cimboráimmal; abban az időben nem ittunk mást, csak pezsgőt, ha nem volt pénzünk, inkább semmit sem ittunk, de vodkára nem fanyalodtunk, mint manapság. Legjobban szerettem bálba, estélyekre járni. Jól táncoltam, és nem voltam éppen csúnya.
– Ugyan, mit szerénykedik – szakította félbe a társaság egyik hölgytagja. – Hisz ismerjük az arcképét. Nemcsak hogy csúnya nem volt, határozottan szép férfi volt.
– Szép vagy nem szép, most nem erről van szó. Hanem arról, hogy amikor a legszerelmesebb voltam Varenykába, farsang utolsó napján bálba voltam hivatalos a kormányzóság nemesi marsalljához, egy szívélyes, vendégszerető, dúsgazdag öreg kamaráshoz. Az érkezőket felesége fogadta, aki éppoly szívélyes volt, mint maga a kamarás; briliáns fejékével, vörösbarna bársonyruhájában, amely födetlenül hagyta fehér, öreges vállát, keblét, olyan volt; mint Erzsébet cárnő a képein. A bál csodálatosnak ígérkezett: pompás, erkélyes terem, a muzsikát egy zenekedvelő földbirtokos jobbágyzenekara szolgáltatta, az asztalok roskadoztak a válogatott ételektől, és patakokban folyt a pezsgő. Szerettem a pezsgőt, mégsem ittam, hisz anélkül is részeg voltam a szerelemtől, ellenben végkimerülésig táncoltam – francia négyest, valcert, polkát, persze, amennyire lehetett, mindet Varenykával. Rózsaszín öves fehér ruha volt rajta, fehér atlaszcipellő és fehér glaszékesztyű, amely nem ért fel egészen sovány, négyszögletes könyökéig. A mazurkát elütötte a kezemről az az utálatos Anyiszimov mérnök – a mai napig sem tudom neki megbocsátani; felkérte őt, amint belépett a bálterembe, én pedig a kesztyűmért mentem be a borbélyhoz, és elkéstem. Így hát a mazurkát nem vele táncoltam, hanem egy német lánnyal, akinek azelőtt egy kicsit udvarolgattam. De attól tartok, aznap este figyelmetlen voltam hozzá, nem beszélgettem vele, még csak rá se néztem, nem láttam mást, mint a magas, karcsú, fehér ruhás lányt, sugárzó, kipirult, gödröcskés arcát és gyengéd, kedves szemét. Nemcsak én – mindenki őt nézte, benne gyönyörködött, a nők csakúgy, mint a férfiak, noha Varenyka valamennyiüket elhomályosította szépségével. Lehetetlenség volt nem gyönyörködni benne.
Táncrend szerint, hogy úgy mondjam, nem vele jártam hát a mazurkát, de a valóságban egész idő alatt vele táncoltam. A legkisebb zavar nélkül, az egész termen át egyenesen felém jött, s én felugrottam, meg sem várva felszólítását, ő pedig mosollyal hálálta meg találékonyságomat. Amikor bennünket vezettek oda a hölgyekhez, s ő nem találta el a tulajdonságot, melyet meg kellett játszanom, és másnak nyújtotta kezét, vállat vont és sajnálkozása jeléül vigasztalóan rám mosolygott.
Amikor valcerrel vegyítettük a mazurka figuráit, sokáig keringőztem vele, s ő pihegve, mosolyogva így szólt: „Encore…” És én tovább, tovább forogtam vele, amíg már nem is éreztem a testemet…
– Hogyne érezte volna! Úgy gondolom, nagyon is érezte, amikor átfogta a derekát, nemcsak a saját testét, hanem az övét is, Varenykáét – jegyezte meg az egyik jelenlevő.
Ivan Vasziljevics hirtelen elpirult, és dühösen, majdnem kiabálva válaszolt:
– Ilyen a mai fiatalság! Nem látnak mást, csak a testet. A mi időnkben másképp volt. Minél szerelmesebb voltam, annál testetlenebbé vált számomra a szerelmem tárgya. Maguk, fiatalok, a lábat nézik, a bokát, mit tudom én, mit, maguk levetkőztetik a nőt, akibe szerelmesek; az én számomra pedig, ahogy Alphonse Karr mondja… be nagyszerű író volt… szerelmesem mindig talpig bronzba volt öltözve. Mi nem vetkőztettünk, hanem ellenkezőleg, igyekeztünk eltakarni a mezítelenséget, mint Noé jó fia. De maguk ezt már nem értik…
– Ne törődjék vele. Folytassa! – kérte egyikünk.
– Igen, szóval többnyire vele táncoltam, és észre se vettem az idő múlását. A muzsikusok már valami kétségbeesett fáradtsággal húzták – hisz tudják, hogy szokott ez lenni bál vége felé –, mindig egy és ugyanazt a mazurkamotívumot kezdték elölről, a szalonokban a papák, mamák már felálltak a kártyaasztalok mellől, a szupéra várakozva. A lakájok egyre sűrűbben szaladtak át a termen tálcákkal, tálakkal. Három óra felé járt az idő. Ki kellett használni az utolsó perceket. Még egyszer felkértem Varenykát, s talán századszor lejtettünk végig a termen.
– Tehát szupé után az első négyes az enyém? – kérdeztem, miközben visszavezettem helyére.
– Ha nem visznek haza – válaszolt mosolyogva.
– Nem engedem – mondtam én.
– Adja ide a legyezőmet.
– Sajnálom visszaadni – feleltem, és átnyújtottam neki olcsó, kis fehér legyezőjét.
– Tessék, hogy ne sajnálja – szólt Varenyka, kitépett egy tollat a legyezőből, és odaadta nekem.
Elvettem a tollat, és csak pillantásommal tudtam kifejezni hálámat, elragadtatásomat. Nem elég, hogy jókedvű és elégedett voltam – nem, boldog voltam, átszellemült, csupa jóság –, mintha nem is én volnék, hanem valami földöntúli lény, amely nem ismeri a rosszat, s csupán a jóra képes. Kesztyűmbe rejtettem a tollat, s csak álltam előtte tovább, nem volt hozzá erőm, hogy elmenjek tőle.
– Nézze csak, a papát táncra kérik – mondotta, s egy magas, délceg férfira mutatott, aki ezüst vállrojtos ezredesi egyenruhájában ott állt az ajtóban, s a háziasszonnyal meg néhány más hölggyel beszélgetett.
– Varenyka, jöjjön csak ide – szólalt meg a briliáns fejékes, cárnői vállú háziasszony erős hangja.
Varenyka odalépett az ajtóhoz, s nyomában én is.
– Beszélje rá az édesapját, ma chère, hogy táncoljon magával. Kérem, Pjotr Vlagyiszlavics – fordult az ezredeshez.
Varenyka édesapja magas, délceg, feltűnően piros arcú öregúr volt. Fehér bajszát felfelé pödörte, mint I. Miklós cár, fehér pofaszakálla bajuszáig ért, haját halántékán előrefésülte. Szemét, száját ugyanaz a ragyogó mosoly sugározta be, mint lányáét. Gyönyörű termete volt, széles válla, hosszú, karcsú lába; katonásan kidüllesztett domború mellét csak kevés érdemrend díszítette. Típusa volt a régi, Miklós-korabeli buzgó, öreg katonatisztnek. Amikor odaléptünk az ajtóhoz, az ezredes még szabadkozott, mondván, hogy elfelejtett táncolni, de a végén mégis mosolyogva átnyúlt bal oldalára, lecsatolta kardját, átadta egy szolgálatkész fiatalembernek, s jobb kezére felhúzta szarvasbőr kesztyűjét. „Mindent annak rendje és módja szerint” – jegyezte meg mosolyogva, megfogta leánya kezét, s negyedfordulatba állt, a tánc ütemét figyelve.
Kivárta a mazurkamotívum kezdetét, merészen toppantott az egyik lábával, a másikkal előrelépett, és magas, kissé nehézkes alakja hol nesztelenül és simán, hol meg zajosan, viharosan, dobbantva és bokázva lejtett végig a termen. Varenyka kecsesen ringott körülötte, idejében, észrevétlenül fogta hosszabbra-rövidebbre fehér atlaszcipellős lábacskája lépéseit. Az egész terem némán figyelte minden mozdulatukat. Én is gyönyörködtem bennük, sőt: elragadtatva, meghatottan szemléltem őket. Különösen meghatott az ezredes cipője, amely kilátszott talpallós nadrágja alól: kitűnő borjúbőr cipő volt, de nem divatos, hegyes orrú, hanem régimódi, szegletes orrú és sarkalatlan. Nyilvánvalóan az ezred csizmadiája készítette. „Hogy társaságba járathassa és illően öltöztethesse imádott leányát, nem vesz magának új cipőt, hanem divatjamúlt lábbeliben jár” – gondoltam magamban, s könnyekig meghatott a cipő szögletes orra. Az ezredes valamikor nagyon szépen táncolhatott, de most már elnehezedett, lába már nem volt eléggé rugalmas azokhoz a gyors és szép tánclépésekhez, amelyeket be akart mutatni. De azért ügyesen megtett két kört. Amikor a végén fürgén szétvetette, majd ismét összezárta két lábát, és – bár kissé nehézkesen – fél térdre ereszkedett, Varenyka pedig mosolyogva igazította meg fennakadt szoknyáját, és kecsesen körüllibegte apját – hangosan megtapsolták őket. Az ezredes kissé erőlködve felállt, gyengéden, kedvesen tenyerébe fogta leánya arcát, homlokon csókolta, s odavezette hozzám, abban a hiszemben, hogy én táncolok vele. Megmondtam, hogy nem én vagyok a párja.
– Mindegy, csak táncoljon vele – mondta; barátságosan rám mosolygott, s fölcsatolta kardját.
Mint ahogy az első kicsorduló csepp nyomában az üveg egész tartalma vastag sugárban ömlik, úgy szabadította fel az én lelkemben is szerelmem Varenyka iránt a szeretetnek addig rejtett forrásait. Az egész világot magamhoz öleltem határtalan szeretetemben. Szerettem a briliáns fejékes, hervatag keblű háziasszonyt, szerettem férjét, vendégeit, lakájait, még haragosomat, Anyiszimov mérnököt is. Varenyka apja iránt pedig, ódivatú cipője meg lányáéhoz annyira hasonló kedves mosolya miatt, valósággal rajongó gyengédséget éreztem.
A mazurka véget ért, a háziasszony szupéhoz invitálta a vendégeket, de B. ezredes kimentette magát, s elbúcsúzott, mondván, hogy másnap korán kell kelnie. Megijedtem, hogy Varenykát is hazaviszik, de ott maradt édesanyjával. Vacsora után eltáncoltam vele a megígért négyest. Már azelőtt is határtalanul boldognak éreztem magam, de boldogságom nőttön-nőtt. Nem beszéltünk szerelemről. Nem kérdeztem sem tőle, sem magamtól, hogy szeret-e? Elég volt tudnom, hogy én szeretem őt. Csak attól féltem, nehogy valami elrontsa boldogságomat.
Amikor hazaérkeztem, levetettem köpenyemet, és alvásra gondoltam, láttam, hogy ez teljességgel lehetetlen. Kezemben volt a legyezőjéből kitépett tollacska, meg fél kesztyűje, amelyet elmenet adott, amikor hintóba szállt, s, én felsegítettem előbb édesanyját s azután őt. Elnéztem ezeket a kis emlékeket, és nyitott szemmel is magam előtt láttam őt, abban a pillanatban, amikor két gavallér közül engem választ, eltalálja tulajdonságomat, hallottam kedves hangját, amint ezt mondja: „Büszkeség, ugye?” – és örömmel nyújtja kezét; vagy amikor a vacsoránál ajkához emeli a pezsgőspoharat, és lopva rám néz gyengéd pillantással. De leginkább úgy látom őt, amint apjával táncol, kecsesen lebeg körülötte, boldogan és büszkén, hogy mindenki őbennük gyönyörködik. És akaratlanul is egy közös, gyengéd, meghatott érzésben foglalom össze kettejüket.
Akkoriban megboldogult öcsémmel laktunk együtt. Öcsém nem szerette a társaságot, nem járt bálba, akkortájt meg éppen kandidátusi vizsgára készült, és rendkívül szabályos életmódot folytatott. Aludt. Fejét a párnába fúrta, füléig húzta a flanelltakarót. Elnéztem őt, és szeretetteljes sajnálkozás fogott el: sajnáltam, amiért nem ismeri és nem osztja meg velem boldogságomat.
Petrusa, jobbágyinasunk, gyertyával jött elém, és segíteni akart levetkőzni, de én aludni küldtem. Álmos arca, borzas haja valósággal meghatott. Igyekeztem minél kevesebb lármát csapni, és lábujjhegyen beosontam a szobába. Leültem az ágyra. Nem: túlságosan boldog voltam, semhogy aludni tudjak. Amellett melegem is volt a fűtött szobában; le sem vetettem mundéromat, halkan kilopóztam az előszobába, felvettem köpenyemet, kinyitottam az ajtót, és kiléptem az utcára.
A bálból öt óra tájt jöttem el; amíg hazaértem, ott üldögéltem, eltelt még vagy két óra, s így már világos volt, mikor kiléptem az utcára. Igazi ködös farsangvégi idő volt, a lucskos hó olvadt az utcákon, s az ereszekről csepegett. B.-ék akkoriban a város szélén laktak, egy nagy szabad mező közelében, amelynek egyik végén korzó volt, a másikon pedig leányintézet. Végigmentem kihalt kis utcánkon, s kiértem a főútra; itt már elvétve járókelőkkel is találkoztam, meg fát szállító fuvarosokkal, szánjuk talpa a kövezetet súrolta. A fénylő járomfa alatt vizes fejükkel ütemesen bólogató lovak, a gyékénnyel letakart fuvarosok, akik otromba csizmáikban csoszogtak szánjuk mellett, a ködben valószínűtlenül magasra nyúló házak – mindez mérhetetlenül kedves és jelentős volt nekem.
Amikor kiértem a mezőre, túlsó végén, a korzó felé, valami nagyot, feketét láttam meg, flóta- és dobszó ütötte meg a fülemet. A lelkem egész idő alatt dalolt, néha a mazurka motívuma is felcsendült benne – de ez másfajta, durva, bántó muzsika volt.
„Mi lehet ez?” – gondoltam, s megindultam a hangok felé a mező közepén átvezető síkos úton. Amikor megtettem vagy száz lépést, a ködben már meg tudtam különböztetni sok fekete alakot. Katonák voltak. „Alighanem gyakorlat” – gondoltam, s megindultam feléjük, nyomon követve egy bekecses, kötényes kovácsot, aki valamit vitt a kezében. A fekete egyenruhás katonák két sorban álltak egymással szemben, lábhoz tett fegyverrel, mozdulatlanul. Mögöttük egy fuvolás meg a dobos szüntelenül ugyanazt a fülsértő, sivító dallamot ismételték.
– Mit csinálnak itt? – kérdeztem a kovácstól.
– Egy tatárt futtatnak, mert szökni akart – felelte dühösen a kovács, és a sor túlsó végére pillantott.
Én is arra néztem, és a katonák sorfala közt valami szörnyűséget pillantottam meg, ami felém közeledett. Ez a felém közeledő valami egy övig lemeztelenített ember volt, akit két katona vezetett puskájához kötözve. Mellette magas termetű tiszt lépkedett köpenyben, sapkában; egész alakja valahogy ismerősnek tetszett. A tatár lábaival cuppogva vonszolta magát a kásás hóban, egész teste vonaglott a kétfelől reá zúduló ütések alatt, s ahogy felém közeledett, hol hátrahanyatlott, s akkor a két altiszt, aki puskájához kötözve vezette, előrelökte őt, hol meg előrebukott; és akkor az altisztek hátrahúzták, nehogy elessék. És mögötte peckes, kemény léptekkel haladt a magas tiszt – el nem maradt volna tőle. Varenyka apja volt az pirospozsgás arcával, fehér bajszával, pofaszakállával.
A tatár minden egyes vesszőcsapásnál arra fordította fájdalomtól eltorzult arcát, ahonnan az ütés érte, mintha csodálkoznék; a hófehér fogát kivillantva, ugyanazokat a szavakat ismételte. Csak akkor értettem meg e szavakat, amikor egészen közel ért hozzám. Nem is mondta, hanem zokogta: „Irgalmazzatok, testvéreim. Irgalmazzatok, testvéreim.” De a testvérek nem irgalmaztak, s amikor a menet odaért, láttam, hogy a velem szemben álló katona elszántan előrelép, süvítve meglendíti a vesszőt; és nagy erővel lesújt vele a tatár hátára. A tatár előrebukott, de az altisztek erősen fogták, s ugyanolyan ütés érte a másik oldalról is, majd megint amonnan… Az ezredes mellette lépkedett, hol a lába elé nézett, hol a megvesszőzött emberre, arcát felfújva szívta be a levegőt, s ajkát előrecsücsörítve bocsátotta ki száján. Amikor a menet elhaladt mellettem, egy pillanatra megláttam a tatár katona hátát. Nehéz volt elhinni arról a csíkos, nedves, nyersvörös, természetellenes valamiről, hogy emberi test.
– Szentséges Isten – szólalt meg mellettem a kovács. A menet lassan távolodott. Az ütések továbbra is épp úgy záporoztak a botladozó, vonagló emberre, éppúgy pergett a dob, sivított a fuvola, s a magas, délceg ezredes éppoly peckesen lépkedett. Egyszer csak megállt, s gyorsan odalépett az egyik katonához.
– Majd adok én neked – csattant fel dühösen a hangja. – Fogsz rendesen ütni? Vagy nem?
S láttam, hogy szarvasbőr kesztyűs, erős kezével arcul ütötte a csenevész, gyenge, riadt katonát, amiért az nem elég erősen sújtott le a vesszővel a tatár véres hátára.
– Hozzanak friss vesszőket! – kiáltotta; azután megfordult, és meglátott engem. Úgy tett, mintha nem ismerne, mérgesen, fenyegetőn összerántotta szemöldökét, és gyorsan félrefordult. Én annyira szégyenkeztem, hogy nem tudtam, merre nézzek, mintha valami gyalázatosságon kaptak volna. Lesütöttem szemem, és hazasiettem. Egész úton hallani véltem a dobpergést, a flóta sivítását, a tatár könyörgését: „Irgalmazzatok, testvéreim”, és az ezredes erélyes, mély hangját: „Fogsz rendesen ütni?” És szívemet szinte fizikai fájdalom szorította össze; néhányszor megálltam, és úgy éreztem, mindjárt okádok az iszonyattól, amellyel a látottak eltöltöttek. Nem tudom, hogyan kerültem haza és az ágyba. De mihelyt elnyomott volna az álom, megint ugyanazt hallottam, láttam magam előtt, és kiugrottam ágyamból.
„Nyilván tud valamit az ezredes, amit én nem tudok – gondoltam. – Ha én is tudnám, amit ő, akkor megérteném, amit láttam, és nem gyötörne annyira.” De akármennyit törtem a fejem, nem tudtam megfejteni, hogy mi az, amit az ezredes tud. Csak estefelé aludtam el, akkor is csak úgy, hogy elmentem egy barátomhoz, és vele együtt a sárga földig leittam magam.
Azt hiszik talán, hogy eldöntöttem magamban, hogy amit láttam, gonosz és alávaló? A legkevésbé sem! „Ha olyan önérzetesen végezték a dolgukat, ha mindannyian szükségesnek tartották, hogy ez így legyen, akkor nyilván tudnak valamit, amit én nem tudok” – gondoltam, és igyekeztem megfejteni a talányt. De nem léphettem a katonai pályára, ahogy szándékoztam: nem léptem katonai szolgálatba, sőt semmilyen szolgálatba, és, amint látják, nem lett belőlem semmi.
– Jó, jó, tudjuk mi azt, hogy mi lett magából, Ivan Vasziljevics – mondta egyikünk. – Arra gondoljon inkább, hány emberből nem lett volna semmi maga nélkül!
– Ugyan, badarság – tiltakozott Ivan Vasziljevics.
– És a szerelem? – kérdeztük.
– A szerelem? A szerelem attól a naptól fogva fogyton-fogyott. Valahányszor Varenyka, szokása szerint, mosolygó arccal elrévedezett, mindjárt eszembe jutott az ezredes a gyakorlótéren, feszengő rossz érzés fogott el, s egyre ritkábban mentem fel hozzá. Így aztán semmi sem lett a szerelemből… Hát ilyen véletlen események irányítják az ember életét – fejezte be. – És önök még azt mondják…
SZŐLLŐSY KLÁRA fordítása
Születésének 140. évfordulója alkalmából az alábbi írással idézzük fel a magyar irodalom klasszikusának emlékét.
Közönségesen azt tudjuk, amire a történelem tanít, hogy az utolsó nemesi fölkelés Győr alól futott haza Napóleon gárdistái elől. Csakhogy a történelem se jegyez föl mindent. A történelem a legnagyobb arisztokrata, nem szeret mindenféle kisrendű dolgokkal foglalkozni, csak a nagy eseményeket rója fel. A történelemíró mindennap eltemet egy királyt, megkoronáz egy másik királyt, a hadvezérek, híres államférfiak már éppen misera plebs számba mennek a temérdek koronás úr mellett. Hogyan jutna eszébe a történelemnek, hogy például Nagy Lajos király korában a visegrádi várkastélyon kívül más kastélyok is voltak? Mintha közemberek nem is lettek volna évszázadokon át, csupán királyok és azoknak barátai. Szinte furcsa elgondolni, hogy Mária Terézián kívül más szép asszony is volt a birodalomban. Pedig hát volt, lehetett…
Az utolsó nemesi fölkeléssel is így vagyunk. A történelemírók kimondták, hogy utoljára Napóleon hadai ellen szállott fegyverbe a magyar köznemesség. Az iskolában ezt tanítják, a közvélemény ezt vallja: s nemesi fölkelés ezután már nem volt. Pedig dehogyisnem volt, csak a krónikás diákok nem tartották érdemesnek följegyezni.
Az öreg nyírségi emberek tudják, hogy a nemesség akkor kelt föl utoljára, amikor már voltaképpen nem is volt nemesség.
Egy történelmi álomkép lett a magyar nemesség, mint akár Mátyás fekete serege. Volt, de elmúlt. Szép ábrándképnek, szép regének, de már nincs. A régi kutyabőrök elkoptak, elmállottak, senki sem tudja, hová lett a százezer nemesi família, amelyről még Nagy Iván beszél. Alig egy emberöltő telt el azóta, hogy a kutyabőrt padlásra tették, és ez az egy emberöltő elvégezte évszázadok munkáját: eltüntette a régi Magyarországot úgy, hogy már azok sem emlékeznek rá, akik valamikor még benne éltek. Nagyon korhadt, vén lehetett már ez a fa, amely egyetlen szélviharban, recsegés, ropogás nélkül kidőlve, olyan hamarosan nyomtalanul enyészett el az erdei avarban. Itt-ott még látszott a vén fa maradványa, világítva őszi éjszakákon, mint a korhadt fáknak szokása, aztán ez a foszforeszkáló fény is elenyészett a nagyra nőtt, fiatal csemetefák között, a nemzet erdejében.
De egyszer még föltámadt. Igaz, hogy a történelem erről mit sem tud, de a nagykállói vármegyeházban megőrizték a jegyzőkönyvet ezen feltámadásról.
Történt, hogy elkövetkezett „a kis negyvennyolc”, mint abban az időben a rövid időre beköszöntött alkotmányos világot nevezték. A vármegyék követeket küldtek az országgyűlésre, és Deák Ferenc mindennap megírt egy tucat levelet. Igaz, hogy csak a dunántúli vármegyékkel levelezett az egykori megyei fiskus, akit már fiatal korában se hívtak másképpen, mint „az öregúr”, de azért egy tucat levél még Deák Ferencnél is sok volt. (Őt jól ismerő kortársaktól hallottam, hogy a haza bölcse, akármi egyéb mást fog reá a hazug kegyelet, tulajdonképpen éppen olyan természet volt, mint akármelyik táblabíró társa: kényelmes, lusta, csendesen gondolkozgató. Csak az esze járt messzebb, mint a többi táblabíráké.) Tehát beköszöntött az alkotmány, és a nagykállói vármegyeházán – a megyei közgyűlésen – arról folyt a tanácskozás, hogy kit kellene követnek küldeni az összehívott országgyűlésbe. Kállay Ákos, az egykori híres alispán, nagy, hófehér szakállát simogatta, s így beszélt:
– Hallom, hogy Debrecenben Kossuthot akarják megválasztani, Váradon meg Klapkát, hát én azt mondom, hogy nekünk egyik se kellene. Nekünk olyan ember kell, aki a régi Magyarországot képviseli, a rendi alkotmányt. Aki azon fog munkálkodni, hogy állíttassák vissza a magyar nemesség és vele a régi rendszer. Nekem ugyan nem kell senki az új emberek közül.
Így beszélt a nagy tudományú alispán, és a kállói urak fejében szeget ütöttek a szavai. Igaz, hogy azok a kemény szabolcsi koponyák nehezen hozzáférhetők. Már az ősapáknak olyan kemény koponyájuk volt, mint a Jósa doktor múzeumában látható, a régi magyar sírok koponyái, hogy azokat se kard, se buzogány nem bírta behorpasztani. Egyik-másik ősmagyar koponyán látszik ugyan némi repedés, horpadásféle, de azt nyilvánvalóan az elmúlt ezer esztendő okozta. Mert hiába, az idő mégiscsak erősebb a buzogánynál.
Hát a kemény koponyájú unokák gondolkozóba estek.
– Aztán megint lesznek jobbágyaink? – kérdezte Gencsy Ábrahám.
– Hát az adóval mi lesz? – tódította Mezőssy András.
Kállay csak a szakállát simogatta.
– Azt még én se tudom előre megmondani. Csak annyi bizonyos, hogy nekünk minél régibb, konzervatívabb embert kell fölküldeni, akinek nem kell se a Deák politikája, se a Kossuth politikája. Elég volt a szabadságból. Éretlen ország vagyunk mi még a szabadságra. Apáink se voltak rabok. Jöjjön vissza a régi alkotmány.
A régi alkotmány! Mintha nyikorognának valóban a kapuzárak, és a döngő, mély folyosókon a hajdúk sarkantyúja vígabban csilingelne. A karzatot megtöltő hölgyközönség fehér kendőjét lebegtette a híres alispán felé, és nyomban felállott Turcsányi János, hajdanában több nemes vármegyék táblabírája, és ékes deák dikcióban válaszolt az alispánnak.
– Juventus ventus * – mondta többek között –, részegek voltunk, kijózanodtunk. Térjünk vissza a régi kerékvágásba. Ajánlom követül Dobokay Ferenc tisztelt barátomat.
– Vivát Dobokay! – kiáltották egyhangúan. A szemekben lelkes fény ragyogott, és az arcok kipirosodtak. Az öregebb urak nyomban latinul diskurálgattak egymás között, és a régi asszonyok, ugyancsak deák nyelven, a karzatról bele-beleszóltak a diskurzusba.
– Mulier taceat in ecclesia!** – kiáltotta dörgő hangon az alispán, és az asszonyok elhallgattak.
Tehát Dobokay lesz a követ.
Könnyű volt ezt kimondani, de nehezebb keresztülvinni. Mert Dobokay Ferenc volt az az ember, akit mindennek inkább meg lehetett volna választani, mint követnek. Mondják, hogy nem csupán ő volt az egyedüli, akinek elméjét, lelke harmóniáját meghibbantotta a szabadságharc és a nyomában következő bús időszak. Sok ilyen szegény bolond kóborolt, peregrinált *** akkor az országban. Hiszen a legjózanabb hazafiak is vagy búskomorságba, vagy túlságos vidámságba estek azon elmúlt években. Az öreg Dobokay, hajdanában több nemes vármegye táblabírája, azt a lapszust követte el, hogy mikor verbunkos huszárok járták be a falukat, a verbunkosokat a vasvillás cselédeivel verette ki.
Majd később, mikor Szentpály, a híres pap, aki a reverendája alatt sarkantyús csizmát és piros huszárnadrágot hordott, szónokolt a kállói piacon, mondván, hogy minden embert elhív most a haza, Dobokay uram egy hordót guríttatott a piac túlsó oldalára, és recsegő hangjával túlharsogta a papot:
– Csak a bolondokat és a félkegyelműeket hívja a haza. Okos ember otthon marad és hallgat.
Persze a nagy pap sem volt lusta, és felelt a táblabírónak a maga nyers, dühös modorában. Ott mennydörgött a két szónok a piactéren, amíg a toronyban meghúzták a déli harangszót. Akkor hazament mindenki ebédelni, nem volt érdemes a vitát tovább folytatni. Délutánra pedig, mikor sorozni kezdték a híres zászlóaljat, a felzúdult tömeg lerombolta a Dobokay uram házát; a saját édesfia volt a legelső, aki égő csóvát dobott a zsindelyes tetőre. A fiú elment arra, amerre a nagy pap vezette. Nem is jött többé vissza. Az öreg táblabíró pedig lelke mélyéig megrendülve éldegélt egymagában falusi birtokán. Hazaáruló lett belőle, akit mindenki elkerült, mint a pestisbetegséget. Az emberek kitértek előle az utcán, a cselédei merő szánalomból maradtak meg a tehetetlen öregember mellett, a gyermekeket véle ijesztgették. Ha kopottas, ódivatú ruhájában betévedt a székvárosba, az emberek rámutattak, és azt mondták:
– Aki elárulta a hazát!
Az öregúr eleinte dühösen fordult szembe az emberekkel, és villogtak szürke szemei, később már csak nevetett magában, és értelmetlen szavakat dünnyögött. A mihaszna lengyelek, akik sáskaraj módjára lepték el a vármegyét, gúnyverseiket az öregről faragták, a falusi kálvinista pap, akivel valami miatt összetűzött, megfenyegette, hogy nem fogja eltemetni, ha meghal. Az öreg pedig az emberek gyűlölete alatt mindig lejjebb hajtotta a fejét. Meggörnyedt a háta, megkopott a ruhája, de a sors, ez a nagy színházigazgató, még marasztotta… Azért, hogy végre követnek válasszák az országgyűlésre. Az a szeszélyes, ábrándos kor még nagyobb bolondságokat is elkövetett ennél.
A választás megvolt, egyetlen hang sem emelkedett a vén „hazaáruló” ellen. Csakhogy Dobokay uram a füle botját se mozgatta, mintha nem is őróla volna szó. Egyik küldöttség a másik után ment a nyakára. Csaliton, ahol a vén táblabíró lakott ősi kúriájában, sohasem fordult meg talán annyi úri hintó, homokfutó fogat, mint abban az időben. Az első küldöttséget Turcsányi János hozta. A tekintetes úr a veteményeskertjében ült egy gyeppadon, és meg se mozdult a deputáció láttára. Csak azt a csizmát tette le, amit éppen foltozott, mert nem akadt csizmadia – ezek mindig rebellis emberek voltak –, aki megfoltozta volna a hazaáruló csizmáját.
– Mit csinálsz mindig, tekintetes komám? – kérdezte Turcsányi János, letelepedve az elvadult ember mellé.
A hazaáruló elnevette magát. Olyan volt a nevetése, mintha a föld alól hangzanék.
– Mit csinálnék? Tököt ültetek, és nézem, hogy nő.
Hatalmas, sárga tökök feküdtek szerteszét a kertben. Némelyik akkora volt, hogy ember nem tudta volna fölemelni.
– Tököt? – dünnyögte Turcsányi János. – Igen, olvastam a Vasárnapi Újságban, hogy olyan tök termett nálad, amit ökrös szekéren vittek el.
Az elvadult ember büszkén mosolygott.
– Ej, volt annál már nagyobb is.
Ekkor Turcsányi János szép szóval, csendesen elmagyarázta neki, hogy micsoda nagy elégtétel érte, a vármegye megválasztotta követül az országgyűlésre. Csendesen, apránkint adogatta elő a dolgot, hogy a nagy öröm meg ne ölje a hazaárulót, az üldözöttet. De az cseppet sem látszott örülni a dolognak.
– Ugyan minek bolondoztok velem? – mormogta kedvetlenül. – Vénember vagyok én már. Talán már dikciózni se tudnék. Az ember minden nap felejt egy nótát, mint a vén cigány.
– De Ferenc, a megtiszteltetés kutya?! – kiáltott fel méltatlankodva Turcsányi. – A tisztelet teszi az embert.
– Ilyesmit olvastam éppen Horáciusban minap – felelt az egykori táblabíró. – Csakhogy az amolyan költői hazugság csak. Hagyjatok engem, békén. Hisz nem állok senkinek útjában.
A deputáció tagjai, akik az udvaron várták, mikor kerül rájok a sor, elámulva látták Turcsányi uramat visszajönni a veteményeskertből:
– Nagyon meg van bántva az ember. Haragszik reánk. Nem kell neki a követség sem – mondta lehangoltan, és a deputáció búsan tért vissza.
A vármegyében hamar híre futamodott a vén „hazaáruló” dolgának. Az emberek csóválták a fejüket.
– Talán már teljesen elment az esze. Sohasem is volt meg minden kereke – mondogatták némelyek.
Mások, akik soha sincsenek megelégedve a világ folyásával, azt beszélték:
– Persze, most kellene nekik az öreg bölcsessége, nagy tapasztalata. Annak idején pedig agyon akarták ütni!
Ilyenek az emberek. Így lett előttük egyszerre bölccsé, naggyá a hazaáruló, még a nagyeszű Kállay Ákos is gondolkozóba esett:
– Nem is hittem, hogy ilyen haragtartó az öreg. No, de ha nem akart követ lenni szépszerivel, majd kényszerítjük brachiummal ****. Vagy ő lesz a követ, vagy senki más.
Így forrt, forrongott a közvélemény a vén „hazaáruló” körül. Minduntalan újabb meg újabb hírek keltek szárnyra felőle. Hogy titkon el akarja hagyni a vármegyét, mert semmiképpen sem akar szolgálatot tenni azoknak, akik valamikor oly érzékenyen megbántották. Majd arról regélt a mindent tudó fáma, hogy az öreg táblabíró azzal fenyegette meg a legutoljára nála járt küldöttséget, hogy lepuskázza őket, ha békén nem hagyják. A bölcs Kállay Ákos pedig járt-kelt ezalatt a vármegyeházán, és oroszlánhomlokát nyomogatta bütykös ujjával, míg onnan kinyomogatta a mentő gondolatot…
* * *
Szinte legendának tetszik – lehet, hogy az is –, hogy egyetlen ember ellen fölkeljen egy egész vármegye, mert az nem akarja elfogadni tőle a megtiszteltetést. Hej, bezzeg manapság másfélék a követi levelek, sokkal kapósabbak. A világ változott, vagy a követi levelek változtak? Ki tudná?
A vármegyeház előtt, a nagy, kerek piacon, amely már nagyon sok mindent látott – régi alispánválasztásokat, midőn a kisebbségben maradt párt felgyújtotta a várost, és fokossal döngette a megyeház kapuit, valamint a napóleoni fölkelés is itt gyülekezett –, egymás után vonultak fel a választók. Eljöttek a tabi kurtanemesek, a suba alatt kilógtak a híres fütykösök végei; a süvöltőiek valamennyien lóháton, mert a rossz nyelvek szerint nekik könnyű: lókötő az egész falu; Bodó Emánuel azt a rozsdás kardot kötötte a derekára, amellyel a nagyapja hadakozott Napóleon ellen; Bory György egész kis fegyveres hadsereggel jelent meg, mintha a király táborába indulna. A lóhátas, tarsolyos, farkaskacagányos megyei urak egymás után rúgtattak be a mellékutcákból, gyönyörű volt a szemnek látni ezt a nemes virtuskodást. Mintha a régi idők elevenednének fel egyszerre, Leopoldus hívja-e a magyarokat vagy Rákóczi Ferenc? Fegyvertől zörgő csatlósok vágtatnak jobbra-balra, a díszbe öltözött megyei pandúrok, huszárok kényesen táncoltatják lovaikat a megyeház udvarán. Amott jön éppen Bittó Sámuel a vármegye Rákóczi-korabeli zászlójával, nagy, deres szakállát lengeti a szél, s lengeti a sárga zászlót. Gránátpiros mentében délcegen lépked Kállay Ákos, az egyik csatlósa éppen most segíti elébe a kengyelvasat… A piactér ablakai tömve fehér, színes asszonyi ruhákkal, és a ruhákból a fehérpiros arcok, epekedő szemek gyönyörködve mosolyognak a daliás látványra.
Aztán megindul a menet. Legelöl, a megyei huszárok között, címeres zászló, mögötte sorban a lovasok, gyalogosok. Leghátul meg a cigánybanda húzza a friss indulókat a szekereken.
Késő délután, mikor visszatérnek Csalitból, az elsárgult zászlót egy görbe hátú, ijedt, csodálkozó öreguracska mellett viszi a méltóságteljes Bittó Sámuel. Az öreguracska gyámoltalanul kapaszkodik a táncoló paripa sörényébe, és az arcán a rémület és aggodalom még a kíváncsiságnak sem tud helyet adni. A nagy piacon ezer torokból zúg fel:
– Éljen Dobokay követünk!
A falak visszhangozzák a kiáltást, a hölgyek fehér kendői lobognak az ablakokból, és a nagybőgő túlmormogja a zajt.
… Hát ilyen komédiákat csináltak hajdanában apáink. Még csak annyit, hogy az öreg Dobokay azért mégsem lett sohasem követ. A váratlan események, meglepetések, örömök megrendítették az elvadult, lélekbeteg táblabírót. Ágyba dőlt, amelyből nem kelt föl, vagy meglehet, hogy ezt is csak azért tette, mert szíve fenekén még mindig nem felejtette el a szenvedett sérelmeket?
(1904)
* Ifjúság, bolondság [vissza]
** Az asszony hallgasson a gyülekezetben [vissza]
*** Vándorolt, bolyongott [vissza]
**** Itt: erőszakkal [vissza]
Szafadi Salom: Jákob létrája
Születésének 90. évfordulóján az alábbi írással emlékszünk vissza a Nobel-békedíjjal kitüntetett holokauszt-túlélő amerikai zsidó íróra, politikai aktivistára
Utolsó emlékeink az életút kezdetéről semmi máshoz nem hasonlíthatók, mert akárcsak a kezdet, ez a kép is visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul az ember részévé válik. Maga az Isten se tudja megmásítani a múltunkat, noha az ember megváltoztathatja Istenről alkotott képét. Mindkettőt egyazon kezdet köti.
Elfeledhetem-e valaha is az enyémet? Visszanézek rá, és tudom, hogy utoljára. Többé nem lesz erőm, hogy ezt a múltat még egyszer ugyanígy felidézzem. Emlékét úgy őrzöm, mint egy dallamot, melyet sose fognak újra eldalolni, mint egy titkot, melyet soha, senkivel sem fognak megosztani. Most utoljára emlékezem.
Huszonöt év választja el a tanút tanúságtétele tárgyától: a szülővárosától. Huszonöt esztendeig vándorolt egy atomjaira hullt, gyakran ellenséges, érthetetlen világban, és nyugtalanító kérdésekkel zaklatott másokat és kínozta önmagát. És ez idő alatt állandóan kerestem valamit, anélkül, hogy tudtam volna, mit. Most már tudom. Egy hegyek koszorúzta zsidó városkát. Egy kisvárost, ahová még egyszer, utoljára el akartam jutni, hogy otthagyjam minden földi tulajdonomat: az emlékezetemet.
Az a város. Még mindig látom, mindenütt azt látom. Olyan tisztán látom, hogy sokszor kinevetem és megfeddem magam: folytasd csak így, és bele fogsz bolondulni; az a város nincs többé, soha nem is létezett. De nem tehetek róla, én csak ezt látom. A „cádikjait” és trubadúrjait, a bölcseit és azok lármás gyerekeit, nyomor sújtotta látnokait és csaknem ugyanolyan szegény boltosait: látom őket a főtéren, látom, amint verejtékben ázva sietnek a piacra, az iskolába, az istentiszteletre, a rituális fürdőbe, a temetőbe. Még a temetőt is látom, pedig oda csak egyszer tettem be a lábam.
Szomszédok, ismerősök, barátok: olykor annyira valóságosan jelennek meg előttem, hogy szeretném megállítani egyiküket, bárkit közülük, s rábízni az üzenetet: Menj, és mondd el mindenkinek, társaidnak és az enyéimnek, mondd meg nekik, hogy rossz úton járnak, elfordulnak saját jövőjüktől; mondd meg nekik, hogy veszély leselkedik rájuk, hogy ott van a sarkukban az egész emberiség, vérükre és halálukra szomjazva.
De hallgatok. Félek, hogy azt válaszolja az illető: nem hiszek neked, nem ismerlek. Hogy vállat von, és csak megy tovább azon az úton, mely egyenest felvezet a sírjához, az izzó fellegekbe burkolt sírjához. Kiáltani akarok, ordítani, de félek, hogy felébresztem. Veszedelmes dolog felébreszteni a holtakat, különösképpen ha jobb az emlékezetük, mint a tiéd; veszedelmes, ha meglátnak ezek a holtak, különösképpen ha ők fosztottak meg a városodtól, és a gyermekkorodtól, a kezdettől, amelyre most utoljára emlékezel.
Máramarossziget. Román, magyar, osztrák tartomány. Törökök, oroszok, németek foglalták el, a világ eme tájainak minden törzse mohón megkívánta. De hiába beszéltek ott sokféle nyelven, hiába váltogatták egymást különböző rendszerek, jellegzetesen zsidó város volt, olyan, amilyent százával lehetett találni a Dnyeper és a Kárpátok között. Hála túlnyomórészt zsidó lakosságának a jóm kippúrkor kicsinosította magát, tis’á b’áv napján böjtölt és megsiratta a Szentély lerombolását, szimhát ’órá örömünnepét pedig azzal ülte meg, hogy leitta magát.
Ha szombaton az utcára mentél, megérezted a levegőben a sábbátot. Az üzletek zárva voltak, a kereskedelmi központok nem üzemeltek, a városi hivatalok elnéptelenedtek. Mert ez a nap a zsidóknak csakúgy, mint keresztény szomszédaiknak, a teljes pihenés napja volt. Az öregek a zsinagógákban és a tanulótermekben gyűltek össze, hogy meghallgassák a vándor prédikátorokat, a fiatalok a parkban, az erdőben, a folyóparton sétálgattak. Gondjaidat, aggodalmaidat és bajaidat félretehetted: a sábbát a menedéked volt.
Az előző napon, péntek délután már érezhetted a sábbát közeledtét. Fogadására a férfiak megmerítkeztek a rituális fürdőkben. Az asszonyok a házakat takarították, padlót súroltak, a konyhában sürgölődtek, és kikészítették a legcsinosabb ruhájukat. Az iskolából hazatérő fiúk az Énekek énekét szavalták. Aztán pontosan ugyanabban a pillanatban minden házban felharsant ugyanaz az ének: Sálóm áléchem malaché hasálóm – Legyetek áldottak, ó, áldást hozó hírnökök, lépjetek be és távozzatok békében, ó, béke angyalai…
Rabbi vagy írástudatlan, jómódú kereskedő vagy teherhordó, munkáltató vagy alkalmazott, mind ugyanazokkal a szavakkal fordult a sábbát angyalaihoz, ugyanannak a hálának adtak kifejezést.
– Angyalok? Kik azok? – kérdeztem egyszer nagyapámtól, akinek wischnitzi melódiái mélységesen megrendítettek, oly heves és gyengéd volt az öröm, amit ezek a dallamok kifejeztek.
Válaszul hozzám hajolt, és fülembe súgott egy titkot, melyet megőriztem mind a mai napig.
– Az angyalok, gyermekem, az angyalok azok mi vagyunk mindannyian, mi magunk, akik itt ülünk az asztal és a többi hozzá hasonló asztal körül, melyeket fehér kendővel terítettek és oltárrá alakítottak át. Te, én és minden vendégünk. Ebben rejlik a sábbát ereje és nagysága: lehetővé teszi az embernek, hogy kiteljesítse önmagát azáltal, hogy megújítja a kötelékeket, melyek élete kezdetéhez fűzik.
És akkor a fejem fölött égi szárnycsapásokat hallottam – bizony, esküszöm, hallottam őket. De amióta elhagytalak, nagyapám, amióta nem énekelem többé a te dallamaidat, nem látom többé az angyalokat, erre is megesküszöm. Én azt hiszem, nagyapa, valójában ott maradtak abban a mi hegyek közt elmerült ki városunkban, láthatatlanul, mint te magad és én, mint mi mindannyian.
Hát Leizer – őróla beszéltem-e már nektek? Vezetékneve is volt, de nem jut az eszembe. Még a gúnynevében sem vagyok biztos. Kövér Leizer vagy Fekete Leizer vagy talán a Vihogó Leizer? Ugyanis kövér és piszkos volt, és éjjel-nappal mindig nevetett, véget nem érőn és legfőképpen minden ok nélkül. De hát kinek kellett egyáltalán valamiféle ok arra, hogy kinevesse a világot?
Kerek és sebhelyes arca volt, de a szeme ravaszkásan csillogott. Ormótlan teste himbálózott járás közben, és előre-hátra lóbálta hatalmas karjait. A hitközség menhelyén, a hekdesben aludt, és alamizsnából élt. Különös, de sose lépett be senki otthonába, odakinn várakozott az udvaron vagy a tornác előtt, míg valaki egy olajba mártott kenyérdarabot, néhány szem főtt krumplit, egy pohár friss tejet vagy néhány fillért ki nem hozott neki.
Szeretett eljátszani az iskolából hazatérő gyerekekkel. Arra biztatta őket, hogy dobálják meg kövekkel és birkózzanak vele. Minél jobban csúfolták, annál boldogabb volt.
Az antiszemita csibészek ezzel szemben nem akartak verekedni vele. Ő volt az egyetlen zsidó, aki karácsony éjszakáján végig mert menni az utcán. Puszta tudatlanság vagy provokáló szándék? De tény, hogy sohasem molesztálták. Így aztán én a Gólem újra megtestesülését láttam benne, azon erővel felruházott, de értelemmel nem rendelkező, agyagból gyúrt óriást, amelyet a legenda szerint századokkal ezelőtt találtak ki, hogy megvédelmezze a prágai zsidókat. Akárcsak ők, mi is értelmes lények voltunk, de gyengék, nekünk is szükségünk volt védelmezőre.
A hosszú téli hónapok alatt Leizer elnyúlt a Tálmúd Tórá kályhája előtt, mintha csak valami hívó szóra várna egész idő alatt. Húsvét közeledtével a nevetése ideges és szaggatott lett. Úgy hittem, értem, miért: akárcsak az első Gólemnek, annak a bizonyos prágainak, őneki is készenlétben és résen kellett lennie, hogy megvédhessen ellenségeinktől, akik évszázadok óta gyűlöltek és üldöztek minket, de különösképpen az ünnepeink idején.
Emlékszem, azon a napon láttam utoljára, amikor a gettót likvidálták. Ő az első transzportba került. Aznap komornak és dühösnek látszott: valaki megakadályozta abban, hogy küldetésének eleget tegyen, hogy szemtől szembe megütközhessék a gyilkosokkal, és eltaposhassa a gyűlölet és halál hírnökeit. Nehezen szedte a lélegzetet, mint a megsebzett állat.
Észre kellett volna vennem, hogy már régen abbahagyta a nevetést. És ebben fel kellett volna ismernem a figyelmeztetést.
Egy zsidó térdepel, sírt ás. Bódultnak, szinte eszméletlennek hinnéd. Nehezen kivehető, elfeketült arcát az éjszaka elhomályosítja, félig sötétbe burkolja. Láthatod a szüleit, a testvéreit, összetört, eltorzított agyagmaszkok. A háttérben keresztbe font karral, széles terpeszállásban az egyenruhás gyilkosok szenvtelenül nézik az ásó embert. Nyugodtan és kedélyesen csevegnek. Nevetnek.
Egy öregasszony, sárga csillag a mellén, megfordul, hogy még egy utolsó megrökönyödött pillantást vessen az állomásra, mielőtt eltűnik a már száz egymásba gabalyodó testet szállító vonat belsejében. Még látjuk, amint a lépcsőnek támaszkodik, de már nem őt nézzük; amit látunk, az csak az árnyéka. Nem, még csak az árnyéka sem.
És ez az arc nélküli holttest, melyik országot és milyen tájat választott lemondása színteréül? Diszkréten elfordította a fejét. Embertársai miatt érzett szégyene kényszerítette-e arra, hogy elnyűtt trikójával fedje el a szemét? Elérkezett a véghez, semmi mást nem akart már látni. Mindent látott már, mindent felbecsült. Vakon halt meg. Itt van, élettelenül hever egy kőrakáson, öklét előrelendíti, mintha valami távoli ellenséget akarna elűzni. Nézd meg jobban a lábát: a jobb cipője hiányzik. És a bal láb? Csont, amelyen a bőrnek nyoma sincs.
Ezek a pillanatfelvételek, melyeket német tisztek és katonák, egzotikus emléktárgyak gyűjtői készítettek, megjelentek a holocausttal foglalkozó különböző albumokban. Nézd meg tüzetesen ezeket a képeket, és elfelejted, ki vagy. Nem akarod többé tudni. Semminek sem lesz többé jelentősége. Olyan szakadékba pillantottál, amelyet jobb lett volna nem felfedned. De már késő.
E fényképgyűjteményben lapozgatva úgy érzed, hogy dermedten és szédülten süllyedsz a feneketlen és jeges éjszakába. Mintha eltávolodnának embertársaid, s a hozzájuk fűző kötelékeid mindjobban szakadoznának. De íme, másnap már megint azokat a lapokat nézegeted.
Mélyen a bensőmben tudom, hogy minden egyes szem, amely az enyémbe bámul, levág egy újabb ágat egy fáról, és a napon még egy foltot ejt. Tudom, hogy eggyel kevesebb okom lesz a reményre minden egyes kép után. És az ujjaim mégis forgatják a lapokat, és újra egymást követik az összeaszott testek, a tátogó, elferdült szájak, az űrben elveszett sikolyaik. Aztán a belém markoló, engem fojtogató rémület mind sötétebb és sötétebb lesz, összeroppant: ezekkel a hullákkal a szemem előtt attól tartok, hogy a sajátomba botlom bele.
Minden lapnál, minden egyes kép előtt megállok, hogy újra lélegzethez jussak. És azt mondom magamnak: ez mindennek a teteje, ez már a legvégső határ, ami ezután jön, az már csak kevésbé szörnyű lehet; biztos, hogy ennél rettenetesebb szenvedést, ennél körmönfontabb kegyetlenséget nem lehet kitalálni. De néhány pillanat múlva beismerem, hogy tévedtem: alábecsültem a gyilkosok leleményességét. Az embertelenség fejlődése túlszárnyalja azt, amit az emberiesség kitalálhat. A gonoszság jobban megközelíti a végtelent, mint a jóság. Mivel tudnád megmagyarázni azt a mazochista belső kényszert, amely arra ösztökél, hogy nyitva hagyd magad előtt a halotti lepel borította, de síremlék nélküli múlt könyvét? Mindenekfölött a tudásszomj, a vágy, hogy megértsd. A túlélők azok, akik elolvassák a rémtettekről szóló történeteket. Mintegy azért, hogy megkésve bár, de kibogozzák az igazságot, mely elkerülte őket. Hogy megtudjanak minden megtudhatót arról, ami megcsonkította őket. Mert valójában még mindig nem értik, hogy mi történt. És őket hogyan és miért kímélték meg. Azt remélik, hogy dokumentumok és grafikonok közt kotorászva új távlatból láthatják meg önmagukat, és talán azt is, ami azon túl van. A fényképek még a szavaknál, mindenféle szónál is többet tudnak felidézni; könyörtelenek, határozottak, pontosak. A túlélő, akit a képekbe zárt emlékek megbénítanak, azért tanulmányozza őket, hogy már kimúltnak hitt saját képmását újra felfedezze: ahogy a maga módján a káddist, inkább a szemével, mintsem a szájával. Mert az a száj túl sok bűnben elmarasztalható – ez nem is vitás –: hallgatott, amikor beszélnie kellett volna, és beszélt, amikor már nem volt mit mondani. A szem megbízhatóbb, hívebb tanú: semmit sem felejtett el.
Emlékszem, amikor bár-micvá lettem, egy remek aranyórát kaptam. Ez volt erre az alkalomra a szokásos ajándék, és arra szolgált, hogy emlékeztessen minden fiút: mostantól kezdve a tóra és annak időtlen törvényei előtt kell minden cselekedetéért felelnie.
Én azonban nem tarthattam meg az ajándékomat. Ugyanazon a napon kellett megválnom tőle, amikor szülővárosom a magyar nemzet büszkesége lett, mert kiűzte a zsidókat határai közül. Városunk urai ujjongtak: megszabadultak tőlünk, nem lesznek többé kaftánok az utcákon. A helyi újság tömören és lényegretörőn leszögezte: mostantól kezdve szégyenkezés nélkül vallhatja be mindenki a lakóhelyét.
Ez 1944 áprilisának végén történt.
A gettó annak a bizonyos napnak kora reggeli óráiban, álmatlan éjszaka után, temetővé változott, lakói pedig sírásókká lettek. Lázasan ástunk az udvaron, a kertben, a pincében, a föld őrizetére bízva – mi úgy hittük, hogy ideiglenesen – mindazt, ami számos nemzedék összekuporgatott holmijából megmaradt, hosszú esztendők kemény munkájának minden búbánatát és jutalmát.
Apám vállalta az ékszereket és az értékes iratokat. Lehajtott fejjel, szótlanul ásott a pajta mellett. Nem messze tőle a nyirkos talajra kuporodva temette a földbe anyám az ezüst gyertyatartót, amelyet csak a sábbát előestéjén használt; halkan sóhajtozott, én pedig elkerültem a tekintetét. Lánytestvéreim a pince közelében ástak rejtekhelyet. Cipóra, a legkisebb, a kertet választotta, akárcsak jómagam. Ünnepélyesen ásott, nem hagyta, hogy segítsek neki. Ugyan mi elrejtenivalója lehetett? A játékai? Az iskolai füzetei? Ami engem illet, az én egyetlen vagyontárgyam az órám volt. Nagyon sokat jelentett nekem. Így hát elhatároztam, hogy a kerítéstől háromlépésnyire egy sötét, mély üregbe ásom el a nyárfa alatt, melynek dús és erős lombozata feltehetően biztonságos védelmet nyújt.
Abban reménykedtünk mindnyájan, hogy visszakapjuk kincseinket. A föld visszaadja nekünk, amikor hazatérünk. Addig pedig, a vihar végeztéig, itt biztonságban lesznek.
Bizony, naivak voltunk. Nem láthattuk előre, hogy a barátságos szomszédok jól informált, felizgatott tömege még ugyanazon az estén, még mielőtt az utolsó vonat elhagyhatta volna az állomást, betódul a gettó tárva-nyitva hagyott házaiba és udvaraiba, és egyetlen követ vagy gerendát sem hagyva a helyén, ráveti magát a zsákmányra.
Amikor húsz esztendő múltán ott állok az éjszaka közepén a kertünkben, visszaemlékszem az első és egyben az utolsó ajándékra, melyet a szüleimtől kaptam. Elfog valami értelmetlen, ellenállhatatlan vágy, hogy meglássam, hogy lássam, ott van-e még ugyanazon a helyen, és életben maradt-e – akárcsak én magam – a valószínűség minden törvényét kijátszva, valamilyen véletlen folytán, ki tudja, hogyan és miért. Kíváncsiságom rögeszmévé nő. Nem gondolok sem az apám pénzére, sem az anyám gyertyatartójára. Semmi más nem fontos ebben a városban, csak az aranyórám és ketyegésének a hangja.
Sötét van ugyan, de azért könnyen tájékozódom a kertben. Újra a bármicvá gyerek vagyok; itt a pajta, a kerítés, a fa. Semmi sem változott. Balra tőlem az ösvény a sziatinai rabbi házához vezet. Noha maga a rabbi elváltozott: az égő bokor kiégett, és semmi sem maradt meg belőle, még a füstje sem. Ő vajon mit rejthetett el azon a napon, amikor elmentünk? Az imasziját? Az imakendőjét? A szent tekercseket, amelyeket híres ősétől, a przemyśli Meirl rabbitól örökölt? Nem, bizonyára az ilyesfajta kincseket sem. Mindent magával vitt, meg volt győződve arról, hogy így nemcsak saját magát, hanem a tanítványait is megvédi. Kiderült, hogy tévedett a csodarabbi.
De most nem őrá kell gondolnom. Az órára, most az órára kell gondolnom. Hátha megmaradt. Nézzük csak, három lépés jobbra. Megállni. Két lépés előre. Felismerem a helyet. Ösztönösen. Nekikészülök, hogy újra lejátsszam az emlékezetemben felidézett jelenetet. Térdre borulok. Mivel áshatok? Van egy ásó a pajtában, soha sincs bezárva az ajtaja. De a sötétben tapogatózva megbotolhatok, és felébreszthetem a házban alvókat, azt hihetik, hogy betörő vagyok, tolvaj, és rendőrkézre adhatnak. Még meg is ölhetnek. Nem baj, meg kell oldanom ásó nélkül. Vagy más szerszám nélkül is. A két kezemet, a körmömet kell használnom. De nehéz; a talaj kemény, fagyos, ellenáll, mintha csak elhatározta volna, hogy megőrzi a titkát. Kínos, de megbüntetem úgy, hogy én leszek az erősebb.
A kezem lázasan, dühösen kaparja a földet, meg sem érzi a hideget, a fáradtságot, a fájdalmat. Egy kaparás, aztán még egy. Nem számít. Tovább. Apránként nyomulnak előre a körmeim, az ujjaim bemélyednek a földbe, nem ismerek akadályt, minden porcikám részt vesz a feladat megoldásában. Az üreg lassan-lassan mélyül. Sietnem kell. Homlokom a földet éri. Csaknem. Kiver a hideg verejték, csuromvíz lettem, eszelős vagyok. Gyorsabban, gyorsabban. Felhasítom a földet, egyik végétől a másikig, de meg kell tudnom. Semmi sem állíthat meg, semmi sem riaszthat el. Lehatolok a rettegésem fenekéig, az éjszaka fenekéig, de meg fogom tudni.
Hány óra van? Mióta vagyok itt? Öt perce, öt órája? Húsz éve. Ez az éjszaka legyőzte az időt. Nem azért erőlködöm, hogy egy tárgyat exhumáljak, hanem magát az időt, annak a rég múlt időnek a lelkét és az emlékét. Ennél sürgősebb, ennél életbevágóbb semmi sem lehet.
Hirtelen egész testemben összerázkódom. Éles fájdalom, mint egy harapás. Ujjaim valami keményet, fémeset, szögletest érintenek. Tehát nemhiába ástam. Forog körülöttem, megpördül fölöttem a kert. Felállok, hogy újra lélegzethez jussak. Egy pillanattal később már megint térdepelek. Óvatosan, finoman kiemelem a dobozt a sírjából. Íme, itt van, a tenyeremen: utolsó emléke, egyetlen megmaradt jelképe mindannak, amit szerettem, mindannak, ami voltam. Bensőmben egy hang figyelmeztet: ki ne nyisd, nincs benne semmi, csak üresség, dobd el, és fuss. Nem tudom megfogadni a tanácsot; már késő, nem fordulhatok vissza. Így is, úgy is meg kell tudnom. Hüvelykujjam egyetlen kis nyomása, és a doboz kinyílik. Elfojtom a torkomból feltörő kiáltást: ott az óra! Gyorsan egy gyufát. És még egyet. Egy röpke pillanatra meglátom. Elvakít a fájdalom: ez az izé, ez a tárgy, ez lehetett az én ajándékom, az én büszkeségem? A múltam? Szenny és rozsda lepte el, férgek mászkálnak rajta, felismerhetetlen, visszataszító. Képtelenül arra is, hogy megmoccanjak, s azon töprengve, mit is tegyek, csak rámeredek, azzal az undorral, amit az ember az elárult szerelem vagy egy meggyalázott test láttán érez. Dühös vagyok saját magamra, hogy engedtem a kíváncsiságomnak. De a csalódás mélységes szánalomnak adja át a helyét: az óra is átélte a háborút és a holocaustot, annak azt a válfaját, amely tán az óráknak van fenntartva. A maga módján ő is túlélő, megalázó sérülésekkel és megfakult emlékekkel elborított kísértet. Egyszerre arra ösztökél valami, hogy piszkosan, ahogyan van, az ajkamhoz érintsem, megcsókoljam és könnyeimmel nyugtassam, ahogy az ember egy élőlényt vigasztalna, egy messzi távolból visszatért, sok gyengédséget és pihenést, főként pihenést igénylő beteg barátot.
Megérintem, megsimogatom. Amit érzek, az a részvét mellett valami különös hála. Lám, az emberek, akikről azt hitted, hogy halhatatlanok, eltűntek a tüzes fellegekben. Tanítóim, barátaim, útmutatóim mind elhagytak engem. Ez a holmi pedig, ez a névtelen, élettelen holmi megmaradt, azzal az egyedüli céllal, hogy visszatértemkor üdvözöljön, és gyermekkoromhoz epilógust fűzhessen. És akkor feltámadt bennem a vágy, hogy bizalmamba avassam, hogy elmondjam neki a kalandjaimat, és viszonzásul meghallgassam az övéit. Mi történt a távollétemben: ki vette először birtokába a házamat, az ágyamat? Vagy mégsem; kölcsönös bizalmunk várhat egy másik időpontig, egy másik helyig: lehet ez Párizs, New York, Jeruzsálem. De először a világ legjobb ékszerészének a gondjára bízom, hadd nyerje vissza az óra régi ragyogását és a múlttal kapcsolatos emlékezetét.
Későre jár. Mélyvörösbe fordul a látóhatár. Mennem kell. Nemsokára felébrednek a lakók, lejönnek vízért a kúthoz. Nincs vesztegetni való idő. Zsebre vágom az órát, és átvágok a kerten. Belépek az udvarba. A tornác alól egy kutya ugat. És rögtön abbahagyja: tudja, hogy nem vagyok tolvaj, bármi inkább, mint tolvaj. Kinyitom a kaput. Félig már az utcán vagyok, amikor belém mar a heves lelkiismeret-furdalás: most követtem el életem első lopását.
Megfordulok, visszamegyek ugyanazon az úton az udvaron és a kerten át. És megint azon kapom rajta magam, hogy, mint a jóm kippúri istentiszteleten, most is térdepelek a nyárfa alatt. Lélegzetemet visszafojtva, könnyeket sem ontva visszahelyezem az órát a dobozba, becsukom a fedelét, és az én legelső ajándéktárgyam újra menedékre lel a gödör mélyében. Mindkét kezemet használva töltöm be és simítom el a földet, hogy minden nyomot eltüntessek.
Elfúló lélegzettel és dobogó szívvel érek ki a még mindig néptelen utcára. Megállok és felteszem a kérdést: mi értelme volt annak, amit most tettem? És megmagyarázhatatlannak érzem.
Ha most visszagondolok rá, azt mondom magamnak, valószínűleg egyszerűen jelenlétem visszatükröződését akartam hátrahagyni a föld néma felszíne alatt. Vagy késleltetett bosszú eszközévé akartam változtatni valamiképpen az órámat: egy gyermek játszadozik majd egy szép napon a kertben, ásni kezd a fa közelében, és belebotlik egy fémdobozba. És így majd megtudja, hogy a szülei bitorlók voltak, és hogy a városa lakói közt egyszer réges-régen zsidók és zsidó gyerekek éltek, gyerekek, akiktől elrabolták a jövőjüket.
Felkelt a nap, és én még mindig az üres utcákon és sikátorokban bolyongtam. Egy pillanatra úgy hittem, hogy hallom a talmudot tanuló iskolásfiúk énekét; azt is hittem, hogy hallom a reggeli imájukat egyszerre harminchárom helyen mondó chászidok hangját. De mind e varázslatokon túl mégis világosan hallottam, ám mintha nagyon messziről jönne, az óra ketyegését, az óráét, melyet az imént a zsidó szokásoknak megfelelően eltemettem. Végül is ez volt a legelső ajándék, amit egy zsidó gyerek valaha, a legelső ünnepére kapott.
Ettől a naptól kezdve gyermekkorom városa nem egyszerűen egy a városok közül. Egy óra képét öltötte magára.
NEMES LÁSZLÓ fordítása
Száz évvel ezelőtt, 1918. november 11-én írták alá a Compiègne közelében található erdőben álló vasúti kocsiban a fegyverszüneti egyezményt az antant hatalmak és a Német Birodalom képviselői. Az egyezmény aláírásával a szembenálló felek beszüntették a harci cselekményeket a nyugati fronton. Bár a végleges békeszerződési megállapodást csak fél évvel később írták alá Versailles-ban, a világháború végét a győztes hatalmak a nemzeti ünneppé nyilvánított november 11-én ünneplik.
11.
Nem számláljuk már a heteket. Tél volt, amikor megjöttem, ha gránát csapott be, a megfagyott földkoloncok csaknem olyan veszedelmesek voltak, mint a szilánkok.
Most ismét zöldellnek a fák. Életünk a front és a barakkok közt váltakozik.
Részben megszoktuk már; a háború is éppen olyan oka a halálnak, mint a rák, a tuberkulózis, az influenza és a vérhas. Csak éppen gyakoribbak, változatosabbak és kegyetlenebbek a halálesetek.
A gondolataink mintha agyagból volnának, a napok váltakozása gyúrja őket – jók, hogyha nyugton vagyunk, és halottak, amikor a tűzben fekszünk. Tölcsérmezők odakünn és idebenn.
Mindenki így van ezzel, nemcsak mi; ami azelőtt volt, az nem számít, valójában nem is tudjuk már. A tanulás és nevelés alkotta különbségek szinte teljesen eltörlődtek, s jóformán fölismerhetetlenek. Némelykor előnyt jelentenek valami helyzet kihasználásában; de hátrányokkal is járnak, mert olyan gátlásokat ébresztenek föl, amiket le kell küzdeni. Olyan ez, mintha valamikor régen különböző országok pénzei lettünk volna; ezeket összeolvasztották, s most valamennyi ugyanazt a bélyegzőt viseli. Aki föl akarja ismerni a különbségeket, annak az anyagot kell pontosan megvizsgálnia. Elsősorban katonák vagyunk, s csak azután – valami különös, szégyenlős módon – egyes emberek.
Nagy testvériség ez, sajátságosan egyesíti magában valami nyomát a népdalok bajtársi hangulatának, a fegyencek szolidaritásérzésének s a halálraítéltek kétségbeesett összetartásának – az életnek olyan fokán, amely a veszély közepette kiemelkedik a halál feszültségéből és elhagyatottságából, s a még megnyert órák felületes elfogadásává válik, minden pátosz nélkül. Hősiesnek és hétköznapinak nevezhetné az ember, ha értékelni akarná – de kinek jut ez eszébe?
Benne foglaltatik az is, hogy Tjaden, amikor ellenséges támadást jelentenek, őrült sietséggel kanalazza ki szalonnás borsólevesét, mert hát nem tudhatja, életben lesz-e még egy óra múlva. Soká vitatkoztunk ezen, hogy helyes-e vagy sem. Kat helyteleníti, mert azt mondja, gondolni kell a haslövés lehetőségére is, az pedig teli gyomorral veszedelmesebb, mint üres gyomorral.
Az ilyen dolgok problémák a mi számunkra, komolyan vesszük őket, s ez nem is lehet másként. Itt, a halál határán, szörnyen egyszerű az élet vonala, a legszükségesebbre szorítkozik, minden egyéb tompa álomba merül; ez a mi primitívségünk s ez a menekvésünk. Ha differenciáltabbak volnánk, már rég megőrültünk, megszöktünk vagy elestünk volna. Olyan ez, mint egy északi-sarki expedíció; az élet minden megnyilvánulásának csak a létfenntartást szabad szolgálnia, s szükségszerűen erre is van beállítva. Minden egyebet száműzni kell, mert fölöslegesen fogyasztaná az erőt. Ez az egyetlen módja a megmenekülésnek, s gyakran úgy látom magamat, mint egy idegent, ha az elmúlt idő titokzatos visszfénye csöndes órákban tompa tükör gyanánt kivetíti belőlem mostani életem körvonalait, s aztán csodálkozom, hogy az a megnevezhetetlen aktív dolog, amit életnek neveznek, hogyan tudott még ehhez a formához is alkalmazkodni.
Minden egyéb megnyilvánulás téli álmát alussza, az élet állandóan lesben áll, úgy figyeli a halál fenyegetéseit – gondolkozó állatokká tesz bennünket, hogy megadhassa nekünk az ösztön fegyvereit –, tökéletesen eltompított, hogy össze ne zúzzon bennünket az a borzalom, amely világos, tudatos gondolkozás mellett megrohanna, felébresztette bennünk a bajtársi érzést, hogy az elhagyatottság örvényéből kimeneküljünk, megajándékozott a vademberek közömbösségével, hogy mindennek ellenére megérezzük mindazt, ami pozitívum, s tartalékul raktározzuk fel a Semmi rohama ellen.
Így éljük a legkülső felszín zárt és kemény életét, s ritka eset, hogy valami esemény szikrát csiholjon belőlünk.
Ilyenkor azonban meglepetésszerűen fellobban a súlyos, félelmes vágyakozás lángja. Ezek azok a veszélyes pillanatok, amelyek megmutatják nekünk, hogy az alkalmazkodás mégiscsak mesterséges, hogy nem egyszerűen nyugalom, hanem olyan nyugalom, amelyre a legerősebb feszültséggel kényszerítjük magunkat.
Külső életformánkban alig különbözünk a busman négerektől; de míg ezek mindig ilyenek tudnak lenni, mert hiszen ilyenek, és szellemi erejük megfeszítésével legfeljebb továbbfejlődnek: nálunk megfordítva van a dolog. Mi nem a továbbfejlődés, hanem a visszafejlődés érdekében feszítjük meg benső erőinket. Azok feszültség nélkül, magától értetődő módon ilyenek, mi rendkívüli feszültség árán és mesterségesen.
És éjszaka, ha álomból ébred az ember, a feléje áradó látomások varázsától lenyűgözve, azoknak kiszolgáltatva, rémülten érzi, mily gyönge a támasz, mily vékony a korlát, amely a sötétségtől elválaszt bennünket – kis lángok vagyunk, amelyeket gyönge falak alig-alig védelmeznek a felbomlás és az eszeveszettség vihara ellen, amelyben lobogva égünk, és néha majdnem kialszunk.
Ilyenkor a csata tompa zúgása gyűrűvé válik, amely bezár bennünket, összegörnyedünk, s nagy szemet meresztve bámulunk ki az éjszakába. Egyetlen vigasztalónk alvó bajtársaink lélegzése – s így várjuk a reggelt.
Minden nap és minden óra, minden gránát és minden halott vékonyabbra köszörüli ezt a vékony támaszt, s az évek gyorsan lerombolják. Látom, amint lassanként omladozik már körülöttem.
Itt van az a buta história Deteringgel.
A zárkózott emberek közé tartozott. Az volt a szerencsétlensége, hogy egy kertben megpillantott egy cseresznyefát. Éppen a frontról jöttünk, ez a cseresznyefa az új szállás közelében, egy kanyarodónál hirtelen ott állt előttünk a hajnal derengésében. Levelet nem hajtott még, de telis-tele volt fehér virággal.
Este nem láttuk Deteringet. Végre előkerült, s néhány virágzó cseresznyefaág volt a kezében. Mulattunk rajta s megkérdeztük: talán leánynézőbe indul? Nem felelt, csak végigfeküdt az ágyán. Éjszaka hallottam, hogy mozgolódik: mintha csomagolna. Éreztem, hogy baj lesz, s odamentem hozzá. Úgy tett, mintha nem történt volna semmi, én pedig azt mondtam:
– Nehogy valami ostobaságot csinálj, Detering.
– Eh mit, csak nem tudok aludni.
– Hát minek hoztad azokat a cseresznyefa ágakat?
– Talán csak szabad cseresznyefa ágakat hozni – feleli csökönyösen, aztán kisvártatva: – Odahaza van egy nagy gyümölcsösöm, s abban cseresznyefáim.
Amikor virágzanak, a szénapadlásról olyan az egész, mint egy nagy lepedő, olyan fehér. Most van itt az ideje.
– Meglehet, hogy hamarosan szabadságra mehetsz.
Az is lehet, hogy fölmentenek, mint gazdát.
Bólint, de nem hallgat rám. Ha a parasztnak fölbolydul a lelke, különös az arckifejezése – valami keveréke a tehénnek és a vágyakozó istennek, félig bárgyú, félig magával ragadó. Hogy másfelé tereljem a gondolatait, egy darab kenyeret kérek tőle. Ad, amennyit akarok. Ez gyanús, mert különben fukar. Ezért ébren maradok.
Nem történik semmi, reggel olyan, mint máskor.
Valószínűleg észrevette, hogy megfigyelem. Harmadnap reggelre mégis eltűnt.
Látom, de nem szólok semmit, hogy időt hagyjanak neki, hátha sikerül megszöknie.
Máskor is eljutottak már Hollandiába.
Névsorolvasásnál észreveszik, hogy hiányzik. Egy hét múlva halljuk, hogy elfogták a tábori csendőrök, ezek a megvetett katonai zsaruk. Németország felé indult – ez persze reménytelen dolog volt –, s éppoly természetes is, hogy mindenhez igen ostobán fogott. Ebből mindenki megérthette volna, hogy szökésének csak a honvágy és pillanatnyi megzavarodás az oka. De hát mit értenek meg a haditörvényszék bírái száz kilométernyire a harcvonal mögött?
Sohasem hallottunk többé Deteringről.
De másképpen is kitör némelykor ez a veszedelmes megáporodott víz, akárcsak a túlfűtött gőzkazánból.
Még azt kell elmondanom, Bergernek hogyan lett vége.
Az árkaink már régen szét vannak lőve, a front elasztikussá vált, úgyhogy tulajdonképpen nem is folytatunk már igazi állóharcot. Ha megtörtént a támadás és az ellentámadás, marad egy szétszaggatott vonal, s elkeseredett harc a tölcsérek között. Az első vonalat áttörték, s mindenfelé egyes csoportok vetették meg a lábukat, tölcsérekből folytatják a harcot.
Egy tölcsérben vagyunk, oldalvást angolok, egyik szárnyunkat felgöngyölítik, és hátunk mögé kerülnek.
Körül vagyunk véve. Nehéz megadni magunkat, köd és füst húzódik el fölöttünk, senki sem venné észre, hogy kapitulálni akarunk, talán nem is akarunk, ezt ilyen pillanatokban maga sem tudja az ember. Halljuk közeledni a kézigránátok robbanásait. Géppuskánk beszórja az elülső félkört. A hűtővíz elpárolog, gyorsan sorba adjuk a szekrényeket, megtöltjük a vizeletünkkel, ismét van vizünk, tovább tüzelhetünk. De mögöttünk egyre közeledik a ropogás. Néhány pillanat, és elvesztünk.
Ekkor közvetlen közelünkben egy másik géppuska kezd dolgozni. A szomszéd tölcsérben rejtőzik, Berger hozta oda, ugyanakkor hátulról ellentámadást kezdenek, megszabadulunk és összeköttetést találunk hátrafelé.
Amikor később meglehetősen jó fedezékben vagyunk, egyik ételhordó elmondja, hogy néhány százlépésnyire egy sebesült jelentéshordó kutya hever.
– Hol? – kérdi Berger.
A másik leírja neki a helyet. Berger elindul, hogy az állatot elhozza vagy lelője.
Fél évvel ezelőtt még nem törődött volna vele, józanul viselkedett volna. Megpróbáljuk visszatartani. De amikor komolyan elmegy, csak annyit tudunk mondani: „Őrült!” – s útjára engedjük.
Mert a frontláznak ezek a rohamai veszedelmessé válnak, ha az embert nem lehet azonnal földhöz vágni és lefogni. Berger pedig egy méter nyolcvan centiméter magas, a legerősebb ember a században.
Csakugyan őrült, hiszen keresztül kell hatolnia a tűzfalon; de hát ez az a villám, amely mindnyájunk fölött leskelődik valahol, s most belécsapott és megőrjítette.
Mások tombolni kezdenek, elszaladnak, de volt olyan is, aki kézzel-lábbal, szájjal folyvást a földbe próbálta beásni magát.
Persze sokszor szimulálják is az ilyesmit, de hiszen tulajdonképpen maga a szimulálás is jellemző. Bergert, aki a kutyával akar végezni, medencelövéssel hozzák vissza, s egyik társunk, aki érte ment, még golyót is kap a lábikrájába.
Müller meghalt. Közvetlen közelből világítógolyót lőttek a gyomrába. Félóráig élt még, teljes öntudattal, irtózatos fájdalmak között. Mielőtt meghalt, átadta nekem a tárcáját, s rám hagyta a cipőjét – azt, amit valamikor Kemmerichtől örökölt.
Hordom, mert jó a lábamra.
Utánam Tjaden kapja meg, megígértem neki.
Müllert ugyan el tudtuk temetni, de aligha marad sokáig zavartalanul. Hátrálunk.
Odaát túlságosan sok a friss angol és amerikai ezred. Túlságosan sok a corned beef* és fehér búzaliszt. Túlságosan sok az ágyú. Túlságosan sok a repülőgép.
Mi pedig soványak, kiéhezettek vagyunk. Az ételünk olyan rossz, és annyi pótszerrel szaporítják, hogy megbetegszünk tőle. A német gyárosok meggazdagodtak, nekünk a vérhas szétmarja a beleinket. A latrinák állandóan tele vannak; meg kellene mutatni az otthonlevőknek ezeket a szürke, sárga, nyomorult, mindenbe beletörődött arcokat, ezeket az összegörnyedt alakokat, akiknek testéből a kólika kinyomja a vért, s akik legföljebb rávigyorognak egymásra, eltorzult, fájdalomtól remegő ajkukkal:
– Nem is érdemes megint fölhúzni a nadrágot.
Tüzérségünk a végét járja – nagyon kevés a muníció, az ágyúcsövek annyira kitágultak, hogy a lövések bizonytalanok, és szórásuk minket is ér. Kevés a lovunk.
Friss csapataink vérszegény, üdülésre szoruló fiúk, a borjút nem bírják, de meghalni tudnak. Ezrével. Semmit nem értenek a háborúhoz, csak előremennek, és lelövetik magukat.
Egyetlen repülő tréfából két századot lövöldözött le, mielőtt még fedezékről tudtak volna valamit, azon frissen, ahogy a vonatból kiléptek.
– Németország hamarosan kiürül – mondja Kat.
Nem is reméljük, hogy ennek valamikor vége lehet.
Egyáltalán nem gondolunk olyan messzire. Az ember lövést kaphat és meghalhat; megsebesülhet, akkor a kórház a legközelebbi állomás. Ha nem amputálják, akkor előbb vagy utóbb kezébe kerül valamelyik törzsorvosnak, aki gomblyukában a hadi érdemkereszttel, így szól az emberhez:
– Mit, hogy egy kicsit kurtább az egyik lába? A fronton nem kell szaladni, ha bátor az ember. Alkalmas.
Mehet!
Kat elmond egy történetet, amelyhez hasonlók végigjárják a frontot, a Vogézektől Flandriáig, a törzsorvosról, aki a felülvizsgálaton felolvassa a neveket, s ha az ember előáll, föl sem néz, csak ennyit mond: – Alkalmas. Odakünn katonákra van szükségünk. – Előlép egy falábú ember, a törzsorvos ismét azt mondja: – Alkalmas. – Erre – Kat felemeli hangját – azt feleli az ember:
– Falábam már van; de ha most kimegyek, és lelövik a fejemet, akkor fafejet is csináltatok magamnak, és törzsorvosnak megyek. – Ez a válasz mindnyájunknak nagy gyönyörűséget szerez.
Lehetnek jó orvosok, és vannak is sokan, de száz vizsgálat közül egyszer minden katona a keze közé kerül annak a sok hősfogdosónak, akinek legfőbb gondja, hogy a listáján minél több alkalmatlant vagy segédszolgálatost változtasson alkalmassá.
Sok ilyen história van, s a legtöbbje még sokkal keserűbb. De ezekben sincs lázadó vagy kedvrontó szándék; tisztességesek, és néven nevezik a gyermeket; mert nagyon sok csalás, igazságtalanság és komiszság van a katonaságnál.
Nem nagy dolog az, hogy mégis egyik ezred a másik után indul neki az egyre kilátástalanabb harcnak, s támadás támadást követ, miközben a vonalunk hátrál s széttöredezik?
A tankok gúny tárgyából súlyos fegyverré váltak.
Jönnek páncélozottan, hosszú sorban gördülve, s minden másnál inkább megtestesítik szemünkben a háború borzalmát.
Az ágyúkat, amelyek a pergőtüzet küldik ránk, nem látjuk, az ellenség támadó sorai olyan emberek, mint mi – de ezek a tankok gépek, láncszalagjaik végtelenek, mint a háború, a megsemmisülést jelentik, amikor érzéketlenül begördülnek a tölcsérekbe, és ismét kimásznak, feltartóztathatatlanul; egész flotta bömbölő, füstokádó páncélokból, sebezhetetlen, halottakat és sebesülteket szétlapító acélállatokból, vékony bőrünkben összezsugorodunk előttük, hatalmas erejük szalmaszállá változtatja karunkat, gyufaszállá kézigránátjainkat.
Gránátok, gázfelhők, tankflottillák – széttiprás, szétrágás – halál.
Vérhas, influenza, tífusz – fulladozás, elégés, halál.
Lövészárok, kórház, tömegsír – több lehetőség nincs.
Egy támadásnál elesik Bertinck, a századparancsnokunk. Azok közé a nagyszerű fronttisztek közé tartozott, akik minden nehéz helyzetben elől vannak. Két éve volt már nálunk, sebesülés nélkül – egyszer már történni kellett valaminek. Egy lyukban ülünk, és be vagyunk kerítve. A puskaporfelhők olaj vagy petróleum szagát hozzák magukkal. Fölfedezünk két embert, lángszórót hoznak, egyiknek hátán van a szekrény, másiknak kezében a cső, amelyből tűz freccsen ki. Ha elérnek bennünket, végünk van, mert éppen most nem tudunk visszavonulni.
Tüzelni kezdünk rájuk. De egyre közelebb jönnek, s a dolog aggasztóvá válik.
Bertinck velünk fekszik a lyukban. Amikor észreveszi, hogy nem találunk, mert az erős tűzben nagyon is ügyelnünk kell, hogy fedezve legyünk, felkap egy puskát, kimászik a lyukból, s karjára támaszkodva céloz. Lő – s ugyanabban a pillanatban csattanva becsap mellette egy golyó, visszapattan, eltalálták.
De tovább fekszik és céloz, leengedi a puskát, újra arcához emeli, végre eldördül a lövés. Bertinck elejti a puskát, azt mondja: – Jó – és visszacsúszik. A két lángszórós ember közül a hátulsó megsebesült, elesik, a másiknak kezéből kicsúszik a cső, mindenfelé frecskendez a tűz, s az ember meggyullad.
Bertinck mellébe kapta a lövést. Kisvártatva egy szilánk összezúzza az állát.
Ugyanennek a szilánknak van még annyi ereje, hogy Leernek felszakítsa a csípőjét.
Leer nyög, és karjára támaszkodik, hamarosan elvérzik, senki se tud segíteni rajta. Néhány pillanat múlva összelottyad, mint a kiürülő tömlő. Mit használ most neki, hogy az iskolában olyan jó matematikus volt?
Hónapok telnek el. 1918 nyara a legvéresebb, a legnehezebb. A napok, mint aranyba és kékbe öltözött angyalok, megfoghatatlanul állnak a megsemmisülés gyűrűje fölött. Itt mindenki tudja, hogy elveszítjük a háborút.
Nem sokat beszélnek róla, hátrálunk, nem támadhatunk többé a nagy offenzíva után, nincs már emberünk, nincs muníciónk.
De a hadjárat tovább tart – a halál tovább arat…
1918 nyara – az élet, ebben a sovány alakjában, sohasem tetszett előttünk olyan kívánatosnak, mint most: a piros pipacs a szállásaink előtt elterülő réteken, a sima hátú bogarak a fűszálakon, a meleg esték a félhomályos, hűvös szobákban, a fekete, titokzatos alkonyi fák, a csillagok, a víz folyása, az álmok és a hosszú alvás – ó, élet, élet, élet!
1918 nyara – még sohasem viseltek el némán több szenvedést, mint abban a pillanatban, amikor a frontra indultunk. Fölbukkantak a gazdátlan, izgató híresztelések fegyverszünetről és békéről, megzavarják a szívet, s az indulást nehezebbé teszik, mint valaha!
1918 nyara – sohasem volt keserűbb és szörnyűségesebb az élet; mint a tűz óráiban, amikor a halvány arcok a piszokban hevernek, s a kezek görcsösen összefonódva könyörögnek: „Ne, ne! Ne most! Ne most; az utolsó pillanatban!”
1918 nyara – a remény szele, amely végigzúg a kiégett mezőkön, a türelmetlenség és csalódás őrjöngő láza, a halál legfájdalmasabb borzongása, megfoghatatlan kérdés: miért? Miért nem vetnek már véget ennek? És miért szállong a szóbeszéd, hogy vége van?
Annyi itt a repülő, és oly biztos a dolgában, hogy egyes emberekre is vadásznak, mint a nyúlra. Egy német repülőgépre legalább öt angol és amerikai jut. Egy éhes, fáradt német katonára öt erős, friss másik jut az ellenséges lövészárokban.
Egy német komiszkenyérre ötven húskonzerv odaát.
Néhány esős hét van a hátunk mögött, szürke ég, szürke, szétfolyó föld, szürke halál. Amíg kijutunk az állásokba, a nedvesség már áthatol köpenyünkön, ruhánkon, s így marad az egész idő alatt, amit elől töltünk.
Sohasem száradunk meg. Akinek van még cipője, fölül homokzsákokkal köti be, hogy az agyagos víz ne fusson bele olyan gyorsan. A puskák megkérgesednek, az egyenruhák megkérgesednek, minden szétfolyik, szétolvad, a föld csöpögő, nedves, olajos tömeg, sárga pocsolyákkal, csiga alakú, piros vértócsákkal, amikben halottak, sebesültek és életben maradottak lassanként elmerülnek.
A vihar végigkorbácsol bennünket, a szilánkok jégesője kiszakítja a zűrzavaros, sárga gomolyagból a sebesültek vékony gyermekkiáltásait, s éjnek idején a szétszaggatott élet gyötrő nyögésekkel készül a hallgatásra.
A kezünk: föld, a testünk: agyag, a szemünk: esőpocsolya. Nem tudjuk, élünk-e még.
Aztán a hőség, mint egy medúza, tikkasztóan húzódik be a lyukainkba, s egy ilyen késő nyári napon ételhordás közben összeesik Kat.
Ketten vagyunk. Bekötöm a sebét; úgy látszik, a lábikrája zúzódott össze.
Csontlövés – Kat kétségbeesetten nyög fel:
– Most, éppen most.
Vigasztalom.
– Ki tudja, meddig tart még ez a slamasztika? Fő, hogy meg vagy mentve…
A vér hevesen áttör a kötésen. Kat nem maradhat egyedül, amíg én hordágyat próbálok keríteni. Nem is tudok sehol szanitécállomást a közelben.
Kat nem túlságosan nehéz; hátamra veszem, és visszamegyek vele a kötözőhelyre.
Kétszer megpihenünk. A szállítás nagy fájdalmat okoz neki. Nem sokat beszélünk. Kigomboltam a kabátom gallérját, lihegek, izzadok, arcom megduzzadt a súlyos teher cipelésétől.
Mégis erőszakoskodom, hogy menjünk tovább, mert a terep veszélyes.
– Lehet már, Kat?
– Muszáj, Paul.
– Hát akkor rajta.
Fölállítom, az ép lábán áll, s egy fatörzshöz támaszkodik. Aztán óvatosan megfogom sebesült lábát, ő lódul egyet, s az egészséges láb térdét is karom alá fogom.
Az utunk egyre nehezebb. Némelykor egy gránát fütyül arra. Olyan gyorsan megyek, ahogy csak tudok, mert Kat sebéből a földre csöpög a vér. Nem tudunk védekezni a becsapódás ellen, mert mire fedezéket találnék, már régen megtörtént.
Hogy a nehezét végigvárjuk, egy kis tölcsérbe heverünk le. Teát adok Katnak tábori kulacsomból. Elszívunk egy cigarettát.
– Bizony, Kat – mondom szomorúan –, most mégiscsak elválunk egymástól.
Hallgatva néz rám.
– Emlékszel még, Kat, amikor a libát rekviráltuk? Meg hogy hogyan húztál ki a slamasztikából, amikor kis regruta koromban először sebesültem meg? Akkor még sírtam. Idestova három esztendeje már, Kat.
Bólint.
Föltámad bennem a félelem az egyedül maradástól.
Ha Katot elviszik, nincs itt több barátom.
– Kat, mindenesetre viszont kell látnunk egymást, ha igazán béke lesz, mielőtt visszajönnél a frontra.
– Hát azt hiszed, hogy alkalmas leszek én még egyszer ezzel a csonttal? – kérdi keserűen.
– Szép csöndben meggyógyul majd. Hiszen az ízületnek nem esett baja. Talán csak rendbe jön még.
– Adj még egy cigarettát – mondja.
– Később talán csinálhatunk majd együtt valamit, Kat. – Nagyon szomorú vagyok, lehetetlen, hogy Kat, a barátom, a lelógó vállú, vékony, puha bajszú Kat, akit másként ismerek, mint akárki más embert, Kat, akivel ezeket az éveket megosztottam, lehetetlen, hogy ez a Kat meg én többé ne találkozzunk.
– Mindenesetre add meg az otthoni címedet, Kat. És itt van az enyém, fölírom neked.
A cédulát beteszem a tárcámba. Milyen elhagyatott vagyok máris, pedig még itt ül mellettem. Ne lőjek-e gyorsan a lábamba, hogy vele maradhassak?
Kat hirtelen csuklani kezd, elzöldül, elsárgul.
– Gyerünk tovább – dadogja.
Felugrom, égek a vágytól, hogy segíthessek rajta, fölveszem és nekiiramodom, nyújtott, lassú, kitartó futással, hogy a lábát ne lógázzam túlságosan.
A torkom kiszáradt, szemem előtt vörös és fekete minden, amikor elszántan, könyörtelenül tovább botorkálva, végre elérem a szanitécállomást.
Ott térdre roskadok, de még van annyi erőm, hogy arra az oldalra dőljek, ahol Kat egészséges lába van.
Néhány pillanat múlva fölegyenesedem. Kezem, lábam reszket, nagy nehezen találom meg tábori kulacsomat, hogy egy kortyot igyam. Az ajkam is remeg ivás közben.
De mosolygok – Kat megmenekült.
Kisvártatva kezdem megkülönböztetni azt a zavaros hangtömeget, amit a fülem felfog.
– Ezt megspórolhattad volna – mondja egy szanitéc.
Értetlenül nézek rá.
Katra mutat.
Nem értem.
– A lábikrájába kapott lövést – mondom.
A szanitéc megáll.
– No, oda is.
Megfordulok. Szemem még mindig zavaros, újra ömlik rólam a verejték, befutja a pilláimat. Letörlöm s ránézek Katra. Némán fekszik.
– Elájult – mondom gyorsan.
A szanitéc halkan füttyent:
– Ahhoz már én jobban értek. Meghalt. Minden fogadást állok.
Fejemet rázom:
– Az lehetetlen! Tíz perccel ezelőtt még beszéltem vele. Elájult.
Kat keze meleg, megragadom a vállát, hogy teával ledörzsöljem. Érzem, hogy megnedvesednek az ujjaim.
Amint visszahúzom a feje mögül, véres a kezem. A szanitéc ismét füttyent egyet a foga közt:
– Látod?
Kat, anélkül, hogy észrevettem volna, útközben szilánkot kapott a fejébe. Csak egy kis lyukat látok, egészen kicsi, eltévedt szilánk lehetett. De elég volt. Kat meghalt.
Lassan fölállok.
– El akarod vinni a zsoldkönyvét meg a holmiját? – kérdi a szakaszvezető.
Bólintok, és ideadja.
A szanitéc csodálkozik.
– Hiszen nem is vagytok rokonok?
Nem, nem vagyunk rokonok. Nem, nem vagyunk rokonok.
Járok én most? Van még lábam egyáltalán? Fölemelem a szememet, körüljártatom, s vele együtt körben forgok, amíg csak abba nem hagyom. Minden úgy van, mint eddig. Csak Stanislaus Katczinsky honvéd halt meg.
Aztán semmiről sem tudok többé.
12.
Ősz van. A régiek közül nem sokan vannak már itt. Hét osztálytársam közül én vagyok az utolsó.
Mindenki békéről, fegyverszünetről beszél. Mindenki várakozik. Ha ismét csalódás lesz a vége, összeroskadunk, a reménység túlságosan erős, nem lehet újra elragadni anélkül, hogy kirobbanna. Ha béke nem lesz, forradalom lesz.
Két hétig nyugtom van, mert egy kis gázt nyeltem.
Kis kertben ülök egész nap, künn a napon. Most már hamarosan elkövetkezik a fegyverszünet, magam is hiszem. Aztán hazamegyünk.
Itt elakadnak a gondolataim, s nem jutnak tovább.
Ami nagyobb erővel vonz és vár, mind csupa érzés.
Élnivágyás, honvágy, a vér ösztöne, a megmenekülés mámora. De nem cél.
Ha 1916-ban hazakerülünk, vihart korbácsoltunk volna fel élményeink fájdalmával és erejével. Ha most hazatérünk majd – fáradtak vagyunk, reménytelenek.
Nem tudjuk többé kiismerni magunkat a világban.
Nem is fognak megérteni bennünket – mert előttünk növekedik egy nemzedék, amely ugyan itt közösen töltötte velünk ezeket az éveket, de volt ágya és hivatása, s most visszamegy régi pozíciójába, ahol el fogja felejteni a háborút – utánunk pedig növekedik egy másik nemzedék, a mi korábbi énünkhöz hasonló, ez idegen lesz, és félretol bennünket. Fölöslegesek vagyunk saját magunknak is, nőni fogunk, némelyek alkalmazkodnak, mások meghajolnak, sokan tanácstalanok lesznek – az évek szertefoszlanak, s mi végül is tönkremegyünk.
De talán ez is, amit gondolok, csak rosszkedv és megdöbbenés, ami tüstént elmúlik, ha ismét a nyárfák alatt állok, s hallgatom a levelek susogását.
Hiszen nem lehet, hogy örökre elmúlt az a puhaság, ami vérünket nyugtalanította, az a bizonytalan, megdöbbentő, eljövendő valami, a jövőnek ezer arca, az álmokból és könyvekből szőtt melódia, az asszony susogása és megsejtése – nem lehet, hogy ez mind megsemmisült, pergőtűzben, kétségbeesésben és legénységi bordélyokban.
A fák tarkán, aranyosan csillognak, a madárberkenye bogyói kipiroslanak a lombok közül, országutak fehéren szaladnak a látóhatár felé, s a kantinok méhkasok gyanánt zúgnak a béke hírétől.
Felállok.
Nagyon nyugodt vagyok. Hadd jöjjenek a hónapok, az évek, nem vesznek el tőlem többé semmit, nem vehetnek el. Annyira egyedül vagyok, annyira nem várok semmit, hogy félelem nélkül nézhetek a szemükbe. Az élet, amely átcipelt ezeken az esztendőkön, itt van még kezemben és szememben. Hogy leküzdöttem-e, nem tudom. De amíg itt van, keresni fogja a maga útját, akár akarja a bennem levő „én”, akár nem.
Paul Baumer elesett 1918 októberében, egy napon, amely az egész fronton oly nyugodtan és csöndesen telt el, hogy a hadijelentés mindössze erre a mondatra szorítkozott: nyugaton a helyzet változatlan.
Előreroskadt, s úgy feküdt a földön, mintha aludnék.
Amikor visszafordították, látszott rajta, hogy nem szenvedhetett sokáig – arckifejezése olyan nyugodt volt, mintha szinte örülne annak, hogy így történt.
Vége!!!
BENEDEK MARCELL fordítása
Henri Rousseau: A háború emléke
(1941-2017) Angol költő, színész, drámaíró
Egy macskát kivégeztek árulásért
Az első világháborúban
Afféle közvetítőként ügyködött
Az antant és a tengelyhatalmak arcvonalai között:
Az angol és a német bakák
Egymásnak üzenhettek vele
Apró cetliket tűztek
A macska nyakörvére
És a macska átszaladt a senkiföldjén
Lövészároktól lövészárokig.
Mikor a Hadügyminisztérium az esetről értesült
Az antant tábornokai parancsba adták
Hogy a macskát, akit Félixnek hívtak
Lőjék agyon, mivel hírvivőként
Lehetővé tette, hogy a nyugati fronton
Egymással harcoló csapatok egymással inkább
Barátkozzanak.
Hiszen egy karácsonyi fegyvernyugvás után
Mikor, amolyan csodaként, megkopott a gyűlölködés,
És az egyik német ároklakó rákezdett a „Heilige Nacht”-ra
És az angol árokból a „Silent Night” felelt neki
És a halálos ellenségek
Félve előmásztak a sárból
A szabadba
Kezükben ajándékokat
Rumot és snapszot és mézeskalácsot
És Huntley & Palmer’s gabonakekszet szorongatva
És boldogan mosolyogva csereberéltek;
És mikor spontán focimeccsek kezdődtek
Itt is, ott is a frontvonalak mentén…
A bajtársiasság spontán jelei;
Az összetartozás fegyvernyugvásai;
Akkor a kormány bűncselekménynek nevezte ezeket
Az alá sosem írt fegyverszüneteket;
Bejelentették, hogy az efféle események
A legsúlyosabb árulásnak tekintendőek
És méltó büntetésük, akárcsak a gyáva megfutamodásé,
A kivégző osztag.
De Félix, a macska
(akit a németek Nesztornak hívtak)
Önmaga szabta saját törvényeit.
Türelmesen várt, amíg
Az angol és német nyelvű
Üdvözleteket
A fagytól remegő ujjú bakák
A nyakörvére rögzítették.
„Hello Fritz.” „Guten Tag Tommy”
„Fröhliche Weihnachten, Tommy.”
„Happy Christmas, Fritz.”
És a macska ide-oda szaladt a hóban
A senkiföldje fagyos, könyörtelen rögei között;
Előbb Monsnál jelent meg,
Majd később ott volt Passchendaele-nél is.
Végül Félixet – mint a középkorban
Annyi állatot, akiket köztudottan
Az ördög cimboráiként citáltak bíróság elé –
A vezérkar elítélte, mert
Fenyegetést jelentett
Mert árulást szított
Mert aláaknázta a gyűlöletbűnök sorozatát, ami
Maga volt az első világháború;
A háborús bűnt, ami
Tizenötmillió áldozatot szedett
Köztük egy békés macska:
Alig említik valahol.
De véres mancsnyomai
Magányos macskai hitvallások
A háború abszurditásáról.
KONOK PÉTER fordítása
John McCrae, a Vermonti Egyetem orvosprofesszora, az I. Kanadai gyalogosezred alezredese az 1915-ös tavaszi ypres-i ütközetben veszítette el barátját, korábbi tanítványát. A mocsaras vidék a temetetlen holtak fölött szokatlanul gyorsan vált pipacsmezővé. Az ennek hatására született vers az angol nyelvű sajtóban közismertté vált, s azt követően a pipacs lett Nagy-Britanniában és Észak-Amerikában az elesett hősök iránti tiszteletadás jelképe.
Flandria mezején pipacsok nőnek
Keresztjei közt egy temetőnek
Ez jelöli a mi helyünket, s bár fenn az égen
Még bátran szól a pacsirta ének
Lenn, az ágyúdörgésben nem hallod őket.
Mi vagyunk a halottak, kik pár napja még
Éltünk, elestünk, ragyogott ránk a naplemente
Szerettünk, szerettek minket
Flandria mezején.
Viaskodjatok Ti az ellenséggel,
Átadjuk a fáklyát elhaló kézzel,
Vigyétek Ti azt magasra tartva.
De ha hűtlenek lesztek hozzánk, mélyén a sírnak
Mi nem tudunk aludni, bár pipacsok nyílnak
Flandria mezején.
NIKA GÉZA fordítása
1918 novemberére a háború négy éve teljesen kimerítette a frontkatonákat is, a Német Birodalom és az Osztrák-Magyar Monarchia hátországának gazdaságát is. Számos társadalmi és gazdasági ok együttes hatása idézte elő az imperializmus e szakaszában a nagyhatalmi rendszerek bukását, Oroszországban a cárizmus megdöntését, majd a szovjethatalom megteremtését, Közel-Keleten az Oszmán birodalom feldarabolását-széthullását, Európában az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetállamokra történő szétesését. E folyamatokban jelentős szerepet játszottak a polgári forradalmi erők, a nemzetiségi mozgalmak, a nemzeti felszabadító harcok mindezekben a régiókban. Ezek sorába illeszkedik a magyarországi őszirózsás forradalom is, melynek az alábbiakban állítunk emléket.
Utólszor raktak katonákat,
Pandúrt s vérebeket nyakunkba:
Végig-kacag vidám testünkön
Győzedelmes tervünk: a Munka.
Mi megmunkáltuk, hajh, jól a lelkek,
Rabságok, sebek, búk és keservek
Izzadtságos, rossz, magyar földjét
S ha most támadunk, le nem vernek.
A csúf Halált itt vetették el
Soha-soha ki-nem-kelésre
És ma mégis a Duna-tájon
Legbujább a harag vetése
S itt liheg a Halál virradatban,
Mint szabadulás hite a rabban,
Ez a legkülömb élet-sejtő
Ma nálunk jár-kél legvigabban.
Néztek bármerre, sorsot láttok
És isteni robbantó kedvet,
Élettel-kínáltak aggódnak
S buta haldoklók lelkesednek:
Nép készül az ó selejtes bűnre
S mielőtt a régi mód letűnne,
Már összefogva az új itt áll
Glóriásan és fölkészülve.
Minden a Sorsé, szeressétek,
Őt is, a vad, geszti bolondot,
A gyujtogató, csóvás embert,
Úrnak, magyarnak egyként rongyot.
Mert ő is az Idők kiküldöttje
S gyujtogat, hogy hadd hamvadjon össze
Hunnia úri trágyadombja,
Ez a világnak nem közösse.
Bécs, babona, gróf-gőg, irigység,
Keletiség, zsandár, alázat,
Egy Isten se tudná lefogni
Ereinkben ma már a lázat.
Ma még tán egymást összetévesztjük,
Holnap egy leszünk, észre se vesszük.
Ölés s tisztítás vágya gyult itt,
Tegyünk a tűzre, ébresztgessük.
Hallgassátok az esték zümjét
S friss sóhaját a reggeleknek:
Budapestnek futós utcáin
S falvak csöndjén dühök remegnek
Süpped a föld, ha súlyosat hágunk,
Olyat látunk, amit sohse láttunk:
Oldódik a nyári melegben
Fagyos, keserves, magyar átkunk.
Eljött hát végre a pusztánkba
Isten szent küldöttje: a Sátán.
Szűzek voltunk a forradalmak
Magas, piros, hős nászi-ágyán.
De bőrünk alól kisüt lobogva
Már vérünk, e bús, mindeddig lomha.
Csönd van, mintha nem is rezzennénk
S rohanunk a forradalomba.
„Béke már! Legyen vége már!”
Ha valaki megkérdezné, miről beszéltek legtöbbet az emberek Magyarországon 1918-ban, a válasz igen könnyű lenne. A béke volt az a téma, ami mindenkit foglalkoztatott. Az egész lakosság megelégelte a már több mint négy éve tartó háborút. Politikai pártállásra, társadalmi osztályhelyzetre, foglalkozásra, anyanyelvre, vallásra és műveltségi szintre való tekintet nélkül mindenki úgy vélekedett, hogy a háború folytatásának immár semmi értelme.
„Béke már! Legyen vége már!” – írta Babits két évvel előbb „Húsvét előtt” című versében, s 1918-ban hazánk egész lakossága egyetértett a költővel. Ekkor már úgyszólván mindenki „lélekzetadó, szent, embermegváltó, visszaadó, nemzetmegmentő, kapunyitó, szabadító drága szó”-nak tekintette a békét.
„A békevágy általános” – ez már sztereotip kifejezésnek számított ekkoriban a hatósági jelentésekben. 1918 tavaszától kezdve ezekben a bizalmas tájékoztatásokban egyre több szó esett a lakosság „növekvő nyugtalanságáról”, „érezhetően fokozódó idegességéről” és a háborúval szembeni elégedetlenség „aggasztó mértékű erősödéséről”.
Az uralkodó körök az előző években, sőt még 1918 elején is sokat beszéltek a „győzelemről”, 1918 nyarán és kora őszén azonban erről már szó sem eshetett. Ekkor már nem akadt olyan politikus sem Magyarországon, sem az egész Osztrák-Magyar Monarchiában, aki hitt volna a győzelemben.
Még a legelvakultabbaknak is el kellett ismerniük, hogy az erőviszonyok egyértelműen az ellentábornak kedveznek. 1918 folyamán az Egyesült Államok a maga óriási erőforrásaival Angliát, Franciaországot és Olaszországot segítette. Az antant fölénye mind emberben, mind anyagiakban nyomasztóvá vált.
A központi hatalmak harctéri helyzete egyre kedvezőtlenebbül alakult. A német hadsereg 1918. tavaszi nagy támadása kudarcba fulladt. Ugyancsak csúfos vereség érte a Monarchia hadseregét júniusban az olasz harctéren, a Piave folyónál. Nyáron már az antant ellentámadása bontakozott ki a németekkel szemben. Augusztus 8-án sikerült a front áttörése, ezért ezt a dátumot a német hadsereg „fekete napjának” nevezték a későbbiekben. Ezután a német császári haderő állandó hátrálásra kényszerült.
A Monarchia hadseregének a piavei kudarc után még nem kellett visszavonulnia. Az olaszok támadása még nem kezdődött meg, ezért ezen a fronton pillanatnyilag csend uralkodott. Annál nyugtalanítóbb fejlemények köszöntöttek be a Balkánon. Szeptember közepén az antant csapatai Szalonikitől északra áttörték a bolgárok arcvonalát. Bulgária, amely eddig szilárdan kitartott Berlin mellett, nemsokára fegyverletételre kényszerült.
A vezető körök mind Németországban, mind Ausztria-Magyarországon megértették: a régebben annyira hirdetett győzelem irreális ábránddá vált és a vereség árnya borult a központi hatalmakra. Egy megoldás maradt csak: minél hamarabb véget vetni az ellenségeskedéseknek.
Most már azok is felismerték a béke szükségességét, akik eddig mereven elzárkóztak előle. Ezek után még inkább érthető, hogy 1918 kora őszén hazánkban mindenki a háború befejezését kívánta.
A sajtó cikkei nem mindig tükrözik a közhangulatot; 1918 októberében azonban jól fejezték ki a lakosság egyöntetű békevágyát. „Lázas remegés, kínzó várakozás fárasztja most a még gondolkozni és érezni tudó embert. Nappal nincs pihenés, éjjel nincs nyugalom. Mindenki érzi: a végéhez közeledünk. Nincs tovább! A vérengzésben kifáradt emberiségnek immár csak egy gondolata van: a béke.” Ezeket a sorokat az akkori legbaloldalibb lapból, a Népszavából idéztük. Hasonló fogalmazást találunk azonban a konzervatív-nacionalista jobboldali Budapesti Hírlapban is: „Mindnyájunk hő vágya az, hogy több mint négy esztendei vérontás után fejeződjék be az öldöklés a harctereken… Hisszük, hogy az áldott béke napja nincs már tőlünk távol.”
A kifejezések azonosak. A látszat szerint akkoriban mindenki ugyanazt hirdette. Valójában azonban az álláspontok nagyon is különböztek. Látszólag mindenki békét akart, de a jelszó azonossága más-más tartalmat takart a felső tízezer és a haladásért küzdők körében. Érdemes megvizsgálnunk, milyen kérdésekben mutatkoztak alapvető különbségek.
Az első probléma az időpont volt. A magyar nép széles tömegei a háború azonnali befejezését kívánták, a hatalmon levők viszont még ebben a helyzetben sem riadtak vissza a halogatástól. Mivel hatalmuk megóvását tekintették elsődleges szempontnak, nem csináltak lelkiismereti kérdést abból, hogy a háborút még néhány héttel meghosszabbítsák.
A második kérdés szorosan kapcsolódott az elsőhöz. Milyen feltételekkel kössenek békét? – erre a problémára másképpen reagáltak felülről és alulról. A hatalmon levők 1918 kora őszén is úgy akartak fegyverszünetet kötni, hogy a Monarchia legalább részben megmaradjon. Más szóval: feltételeket akartak szabni akkor is, amikor pedig erre már az erőviszonyok nem adtak módot számukra. Természetes, hogy a magyar demokrácia hívei számára sem volt közömbös az, hogy a háború milyen feltételekkel ér véget. (Ismeretes, hogy a győztes antant 1918/19 telén, majd a rákövetkező tavaszon olyan követelésekkel lépett fel, amelyekkel a magyar baloldal nem érthetett egyet.) 1918 őszén azonban a magyar haladó politikusok a realitásokból indultak ki. Tisztán látták: a Monarchia már nincs abban a helyzetben, hogy feltételeket diktáljon: alkudozásnak tehát nincs helye. A magyar baloldal ekkor az azonnali fegyverszünetre helyezte a hangsúlyt, nem pedig a feltételeken való vitára.
A következő lényeges különbség abban a kérdésben volt: mióta kívánják a békét? Ezért nem árt, ha rövid pillantást vetünk az előző évekre.
Ismeretes tény, hogy a honvédő hangulat 1914 augusztusában a magyar baloldalon is eluralkodott, és a következő egy-másfél év folyamán a demokratikus pártok a „haza megvédését” hirdették. Az ellenséges tábor népei elleni uszítástól azonban tartózkodtak. 1915-ben már bizonyos változás figyelhető meg. A szociáldemokrata sajtóban ekkor már pacifista cikkek láttak napvilágot, s 1915. december 7-i parlamenti felszólalásában Károlyi is hangot adott békevágyának. Ez a háborúellenesség 1916-ban tovább erősödött. (Ezt jelezte Károlyi önálló pártjának megalakulása is.) A magyar demokratikus ellenzék azonban 1915/16-ban még nem fordult nyíltan szembe a kormányzat politikájával, s a „honvédelmet” egyelőre még – kényszerűségből ugyan – kötelességnek tekintette.
Az igazi fordulat 1917-ben következett be. A nyári és őszi népgyűléseken nyíltan követelték a háború befejezését. A szociáldemokraták és a polgári demokratikus ellenzék egyúttal fokozta harcát a kormányzat ellen; annak távozását követelte nemcsak belpolitikai okokból, hanem a békekötés lehetősége érdekében is. Egyre élesebben támadta a Német Birodalommal fennálló szövetséget, s egyre nyíltabban Berlint tette felelőssé a háború elhúzódásáért.
Az oroszországi szocialista forradalom új lendületet adott a küzdelemnek. A szovjet kormány békedekrétuma reális kivezető utat mutatott a háború poklából. Budapest százezer munkása határozatban mondotta ki három héttel a Téli Palota bevétele után, november 25-én: „az orosz forradalmárokat a béke megszerzésére irányuló hősi harcukban támogatni fogjuk”. A szovjet kormány által javasolt „annexió és kárpótlás nélküli béke” a magyar nép számára is rokonszenves megoldást jelentett.
Békét követelt az 1918. januári háromnapos általános sztrájk félmillió résztvevője. Tavasszal a háborúellenes tüntetések és gyűlések egymást követték. Júniusban újabb nagy sztrájk rázkódtatta meg a fennálló rendet. A magyar munkásság megmutatta, hogy kész a legelszántabb harcra is a népgyilkos háború ellen. Küzdelmét támogatta a polgári baloldal is, különösen Károlyi pártja. Később sokan azt állították, hogy hazánkban a háborúellenes mozgalom a harctéri vereség következménye volt. Ez azonban csak részben felel meg a tényeknek. Kétségtelen, hogy a Monarchia hadseregének kudarcai széles körökben keltettek kiábrándulást. Ez a csalódottság is hozzájárult ahhoz, hogy mind többen tartották a háborút értelmetlennek és céltalannak. Az is tény azonban, hogy a baloldal akkor is szervezett békegyűléseket, amikor az osztrák-magyar haderő harctéri helyzete nem volt kedvezőtlen. Az 1917. november 25-i megmozdulás például akkor foglalt állást a háború ellen, amikor a Monarchia hadserege éppen jelentős győzelmet aratott az olaszok felett.
A hatalmon levők háborúellenessége viszont éppenséggel nem mondható régi keletűnek. Ellenkezőleg: az első három évben a Tisza-kormány is, a vele szemben álló parlamenti ellenzék is lelkesen támogatta a háborút. 1914-17 között minden béketörekvést hazaárulásnak minősítettek.
Ez a háború iránti egyértelmű lelkesedés 1917-ig tartott. Ekkor már a vezető politikusok is felismerték, hogy a Monarchia a hosszú hadviselésben végsőkig kimerült. Kezdtek kételyeik támadni: vajon sikerül-e a háborút győzelemmel befejezni? A nyilvánosság előtt azonban még mindig hazafias kötelességnek hirdették a harc folytatását.
A magyar politika hangadói jóval elvakultabbak voltak, mint a bécsi udvar. IV. Károly császár és király 1917-ben tett bizonyos kísérleteket, felemás és félénk béketapogatózásai – a közismert „sixtusi levelek” – azonban nem jártak sikerrel. Mivel a katonai vezetés és a kormánykörök többsége ekkor még hallani sem akart a békéről, 1917 nyarától az udvar kénytelen-kelletlen folytatta a háborút. Az 1918 áprilisában, a franciák indiszkréciója folytán nyilvánosságra került „sixtusi levelek” a magyar jobboldali politikusokat rendkívül felháborították. Szégyenletesnek vélték azt, hogy IV. Károly egyáltalán békét mert kérni az ellenségtől, és ennek érdekében engedményekre is kész lett volna. (Olyan nézetek is felmerültek, hogy a királyt detronizálni kellene…)
1918 nyarán azonban a piavei katasztrófa rádöbbentette a Monarchia vezetőit, hogy immár vereség fenyeget. Most már látták, hogy a háború befejezésére lenne szükség. A béke jelszavát többé nem minősítették hazaárulásnak – hiszen most már önmagukat ítélték volna el ezáltal –, de a néptömegek előtt még mindig elhallgatták az igazságot. A lakosság előtt azt hangoztatták, hogy a kormányzatnak is „leghőbb vágya a béke”, és megtévesztő módon hangsúlyozták, hogy a harc „megszüntetése most már csakis ellenségeinktől függ…”
A baloldali csoportok tehát a háború befejezését immár három év óta őszintén, hátsó gondolatok nélkül, a pillanatnyi harctéri helyzettől függetlenül hirdették. A hatalmon levők viszont csak néhány hónap óta lettek a béke barátai – amióta a harctéri vereség tényét elkésve bár, de felismerték.
Végül, de nem utolsósorban, maradt még egy igen fontos kérdés: milyen célból kössön az ország békét? Más szóval: maradjon-e minden a régiben vagy legyen-e változás a háború után?
Az előbbit a felső tízezer kívánta. Minden áron, körömszakadtáig ragaszkodott pozícióihoz, előjogaihoz, uralmához. Belátta ugyan, hogy bizonyos engedményekre volna szükség; ennek mértékéről azonban megoszlottak a vélemények. Az alapvető kérdésben azonban egyetértettek: magának a fennálló tőkés-földesúri rendszernek fenn kell maradnia. Az eddiginél szélesebb körű választójogról lehet szó, bizonyos reformokra sor kerülhet, de lényeges politikai változásnak – véleményük szerint – a háború befejezése után sem szabad bekövetkeznie.
A magyar haladó politikusok ezzel szemben a békével együtt a demokratikus átalakulást is követelték. Most – látva a fennálló hatalom gyengülését – még határozottabban sürgették a rendszerváltozást, mint régebben. A vélemények eltértek abban, hogy milyen mélyreható legyen az átalakulás, de megegyeztek abban, hogy változásnak lennie kell.
Láthatjuk tehát: nem volt mindegy, hogy mikor, hogyan, mióta és miért kíván valaki békét. A hatalmon levők és az ellentábor álláspontja ezekben a kérdésekben annyira különbözött, hogy a megegyezés lehetetlennek bizonyult.
A béke ügye mellett természetesen más kérdések is megoldásra vártak Magyarországon. Évtizedek óta meglevő ellentmondások sűrűsödtek a háború éveiben, s ezek elkerülhetetlenné tették a robbanást.
„Eljött a tettek ideje”
1918 őszén a magyar demokrácia tábora nagy erőpróba előtt állt. Véget vetni a háborúnak, eltávolítani a fennálló államhatalmat, kiharcolni a demokratikus reformokat – olyan feladatok voltak ezek, amelyek vállalása komoly felelősséggel járt. Mennyire voltak erre alkalmasak? Mennyire tudták e nagy célok érdekében az erőket és az energiát mozgósítani? Vajon helyes taktikát alkalmaztak-e? Nem könnyű ezekre a kérdésekre válaszolni.
A magyar haladás legnagyobb és legszervezettebb ereje a Magyarországi Szociáldemokrata Párt volt. Hatalmas tömegeket tudott mozgósítani, s célkitűzései fejezték ki leginkább a dolgozó nép érdekeit. 1918 előtt ez volt a legbaloldalibb párt hazánkban.
Az MSZDP a kezdeti megingás után 1915-től kezdve egyre határozottabban követelte a békét. 1917/18 folyamán nagyszabású tömegmegmozdulásokat tudott szervezni. Vitathatatlan érdemei mellett azonban magatartásában észrevehető bizonyos felemásság is. A párt vezetői mindig visszariadtak a döntő összecsapásoktól.
Ezt tették az 1918. január 19-21. közötti országos nagy tömegsztrájk idején is. A hatalmas mozgalmat ők irányították, de aztán félúton megálltak. Leszerelték a tömegsztrájkot a kormányzat békeígéreteinek hatására, amelyek betartását aztán hiába várták.
Nagyfokú elégedetlenség támadt a pártvezetőség ellen a januári események nyomán. A február 10-i rendkívüli kongresszuson is sok bíráló megjegyzés hangzott el. A pártvezetőséget azonban végül mégis újraválasztották.
A szervezett munkásság többsége minden kritika ellenére is bízott az MSZDP vezetőiben. Azokat az embereket látta bennük, akik évtizedek óta törődnek velük, szervezik és irányítják harcukat, s ebben komoly érdemeket is szereztek. A párttagság egyelőre még nem látott okot arra, hogy ezeket a kipróbált, tapasztalt vezetőket leváltsa.
De ugyan kiket tudtak volna megválasztani a régi, ismert vezetők helyére? Az igazság az, hogy a hivatalos pártpolitika bírálói között alig találunk tekintélyes és tapasztalt személyeket. (Mindössze két nevet említhetünk. Egyikük, Landler Jenő a vasutasok kitűnő szervezőjének számított. 1918 elején azonban még ő sem látott más alternatívát az általa is bírált pártpolitikával szemben. A másik tekintélyes ellenzéki vezető Szabó Ervin volt. Ő már tudott volna új, a meglevőnél jobb programot kidolgozni. Sajnos, éppen október elején halt meg.)
1918 elején még csak szerveződőben voltak azok a csoportok, amelyek szembenálltak az MSZDP hivatalos irányvonalával. Vezetőik nevét kevesen ismerték: nem is csoda, hiszen elég kevés mozgalmi tapasztalattal rendelkeztek. A Forradalmi Szocialisták csoportja volt a legaktívabb ellenzéki tömörülés. Tevékenysége azonban tavasszal még abban merült ki, hogy lázító röpiratokat adott ki. Az ellenzéki irányzatok ekkor még nem voltak elég erősek ahhoz, hogy a pártvezetőség megkerülésével – még kevésbé annak ellenére – mozgósítani tudják a tömegeket.
A forradalmi szocialista csoportok nem rendelkeztek egységes és határozott programmal sem. 1918 tavaszán és nyarán gyakran hivatkoztak az orosz szocialista forradalomra, de erről nekik maguknak is csak bizonytalan értesüléseik voltak. Hiába állt előttük a nagy példa: tanulságait egyelőre még nem tudták hasznosítani. (Ezen csak később segíthettek azok a hazatért hadifoglyok, akik Oroszországban részt vettek a szocialista forradalom harcaiban.)
Kétségtelen tény, hogy az orosz forradalom ekkor hazánkban nagy népszerűségnek örvendett. Valamit azonban nem szabad szem elől téveszteni. Az embereket elsősorban a szovjet kormány békepolitikája érdekelte. Érthető is, hogy – a sokéves háború szenvedései nyomán – leginkább erre figyeltek fel. Távolról sem értették azonban tisztán az orosz forradalom belpolitikáját, a „szovjethatalom” mibenlétét. Erről a magyar közvéleményben ekkor még elég zavaros fogalmak éltek.
Térjünk vissza a szociáldemokrata párt politikájára. Ennek vezetősége – mint már szó esett róla – ekkor még a párttagság többségének bizalmát bírta. Az MSZDP központja látszólag egységes volt, valójában azonban kétféle irányzat figyelhető meg ezen belül.
Az egyik élén Garami Ernő állt. Kétségtelenül jó szervezőkészséggel rendelkező, rutinos mozgalmi vezető volt. Elméleti képzettsége megfelelőnek mondható. Politikáját azonban túlzott óvatosság jellemezte. Céljának azt tekintette, hogy egyrészt megvédje a szervezeteket és a mozgalom elért vívmányait a hatóságokkal szemben, másrészt pedig kivívja a párt egyik legfőbb követelését: az általános, titkos választójogot. A szociáldemokrácia jövőjét a fennálló rendhez, illetve annak „javított” formájához való alkalmazkodásban látta.
Garami véleménye és taktikája képezte a párt hivatalos irányvonalát a háború első éveiben. 1917/18 folyamán, a tömegmozgalmak fellendülése idején is megőrizte vezető szerepét. Az ellenzéki szocialisták benne látták a párt „rossz szellemét”, s ebben igazuk is volt. Garami politikáját joggal minősítették „megalkuvónak”.
A pártvezetőség másik irányzatát Kunfi Zsigmond neve fémjelezte. Szintén tapasztalt és jó vezetői-szervezői képességekkel rendelkező politikusnak számított. Elméleti képzettsége azonban nagyobb, látóköre pedig szélesebb volt Garamiénál. Őszintén kívánta a rendszerváltozást, a gyökeres demokratikus átalakulást. Gyakorlati politikájában több tettrekészség nyilvánult meg, mint Garamiéban. Míg ez utóbbi szemben állt a forradalmi változással, Kunfi nem zárkózott el ettől a megoldástól.
Az MSZDP vezetőségének nagy része Garami irányzatát követte. 1918 első felében azonban a tömegek növekvő harckészsége már Kunfi politikáját igazolta. A két csoport különbsége azonban nem volt annyira nagyarányú, hogy bármiféle szakadáshoz vezetett volna. A Garami vezette jobbszárny és a Kunfi vezette balszárny ugyanazon párton belül, annak keretei között kívánt más-más taktikát. Az árnyalatnyi különbségeket persze nem kell lebecsülni. Kunfi – bár nem egy esetben kénytelenségből meghátrált a pártvezetőség többsége előtt – sok kérdésben tisztábban látott és helyesebb politikát kívánt, mint Garamiék.
Október elején az MSZDP vezetősége felismerte, hogy – az előző hónapok tétlensége után – most már akciót kell indítania. Október 8-i kiáltványában hangoztatta „a gyors, merész és a régi Magyarország egész világával szakító cselekvés szükségességét”. Tíz pontban foglalta össze követeléseit. A kiáltvány azonnali békét, demokratikus kormány megalakítását, általános választójogot, földreformot, a nemzetiségek jogait, valamint különböző szociálpolitikai és népjóléti intézkedéseket sürgetett.
Ez a felhívás a demokratikus átalakulás minimális programjának tekinthető. Fogalmazása sok bizonytalanságot is tartalmazott. Így a békét „az orosz proletárforradalom és Wilson elvei alapján” hirdette, noha az előbbi a népek érdekei alapján, az utóbbi pedig imperialista alapon kívánt véget vetni a háborúnak, így a két koncepció lényegében kizárta egymást. Tisztázatlanul hagyta a legfontosabb kérdést: hogyan akarja elérni a követelések teljesítését? Más szóval: nem mondta meg, mit kíván a párt cselekedni.
Fogyatékosságai ellenére mégis ez volt akkor az egyedüli program hazánkban, amely kivezető utat mutatott a válságból. Érthető, hogy a kiáltvány kedvező visszhangot keltett. Október 8-án 65 budapesti üzem dolgozói (összesen mintegy százezren) gyűlésükön csatlakoztak a felhíváshoz és megfogadták: „a kiáltványban felsorolt követelések érdekében… a legmesszebbmenő áldozatokra is készen vagyunk… A dolgozó nép… elszántan készen áll arra, hogy a politikai szolgaságnak ezt a rút és tarthatatlan rendszerét, összes politikai képviselőivel együtt elsöpörje”.
A szociáldemokrata párt rendkívüli kongresszusa öt nappal később ült össze. Itt a pártvezetőség olyan egységes programmal lépett fel, amely lényegében az október 8-i kiáltvány követeléseit ismételte meg. A pártegység érdekében sikerült rávenni a Kunfi vezette kisebbséget, hogy alkalmazkodjék Garamiékhoz.
Kunfi október 13-i kongresszusi beszéde ennek a kompromisszumnak a jegyeit viselte. Kezdetben forradalmi hangot ütött meg: „Oda kell vetnünk a fejszét a fának a gyökerére, meg kell indulnunk abban a küzdelemben, amely nem áll meg a felszínen, hanem odanyúl a nyomorúságnak, a szolgaságnak, a tudatlanságnak… a gyökeréhez.” Később azonban már intette a tömegeket az „elhamarkodott akcióktól”. Fontosnak tartotta, hogy „ne csak merészek legyünk, de okosak is”, ne csak a szabadulás tüze égjen a párttagokban, hanem „a nyugodt, mérlegelő számítás is”. Ezekben a megállapításokban már valósággal Garami szólt Kunfi száján keresztül.
Kunfi beszéde végén is a pártvezetőség többségéhez alkalmazkodott. Javasolta, hogy vonják vissza a február 10-i kongresszusnak azt a határozatát, amely megtiltotta az MSZDP és a polgári pártok szövetségét, s együttműködést javasolt az utóbbiakkal. Ez a – Garami által sugalmazott – javaslat azzal a veszéllyel járt, hogy az október 8-i kiáltvány követelései alku tárgyát képezhetik, tehát a minimális programhoz képest is visszalépés történik.
Ez a javaslat általános visszautasításra talált a kongresszuson. Legjobban Landler Jenő fejezte ki a küldöttek ellenvéleményét. Nem ellenezte a valóban demokratikus pártokkal való együttműködést, de hangsúlyozta, hogy az október 8-i kiáltvány „a szociáldemokrata párt programja, senki másé, nem a kompromisszum szülötte, hanem egyenes és nyílt program… a szociáldemokrata párt egész programja ez, amely a maga erejével képes és akar küzdeni, szívesen vesz támogatást mások részéről is, de nem keresi azt, nem kínálkozik föl és nem szállítja magát”.
A pártvezetőség nevében Kunfi Zsigmond visszavonult az ellenzékkel szemben. (Ez ritkaság az MSZDP addigi történetében!) Elfogadta Landler álláspontját: az október 8-i követelések nem képezhetik alku tárgyát, csakis az ezekhez való maradéktalan csatlakozás esetén lehetséges az együttműködés más pártokkal.
A szociáldemokrata párt tehát véleményt nyilvánított, s ehhez azok a polgári demokratikus csoportok csatlakoztak, amelyek már azelőtt is együttműködtek a munkásosztállyal. Vizsgáljuk meg a polgári baloldal magatartását ezekben a hetekben.
Egyik szervezett csoportja, az Országos Radikális Párt október 14-én tartotta kongresszusát (egy nappal a szociáldemokratáké után). Fenntartások nélkül csatlakozott az MSZDP október 8-i kiáltványához.
A radikális párt tömegbefolyása azonban szűk körre: a városi értelmiségre, a diákságra, valamint egyes kispolgári rétegekre terjedt ki. Képzett emberekkel tudta támogatni a baloldal harcát, de széles tömegekkel nem.
A polgári baloldal másik pártját Károlyi Mihály vezette. Széles paraszti, értelmiségi és kispolgári tömegeket tudott mozgósítani. Hivatalosan Egyesült Függetlenségi és 48-as Pártnak hívták. Mivel azonban ugyanezt a nevet használta Apponyi Albert jobboldali csoportja is, ezért ezt a mozgalmat – az egyszerűség kedvéért – Károlyi-pártnak nevezték.
Az elnevezés nem véletlen. A párt többi vezetője ugyanis nem rendelkezett igazán nagy tekintéllyel. Buza Barnát sokan kedvelték ugyan mint szellemes és tehetséges szónokot, de rendkívüli államférfiúi kvalitásokkal nem rendelkezett. Batthyány Tivadar tehetséges politikusnak számított, de sokan intrikus természetű embernek tartották. (Általában sejtették, hogy ő szeretne a párt vezére lenni. Ez így is volt. Batthyány – részben irigységből, részben eltérő felfogása miatt – többször intrikált Károlyi ellen.) Holló Lajost tisztelték komoly ellenzéki múltja miatt, de 1918 nyarán meghalt. Lovászy Márton rutinos és képzett politikusnak tekinthető, de pártvezérnek nem lett volna alkalmas.
Károlyi Mihály messze kimagaslott a párt vezetői közül. Vitathatatlan tekintélynek örvendett. Széles látóköre, nagy műveltsége, humanizmusa, a dolgozó nép iránti szeretete méltán tette őt igen népszerűvé. Helyes elveket hirdetett, s nemcsak pártja, hanem az egész baloldal elismert vezetőjének tekintették. (Még a szociáldemokrata vezérek sem örvendtek ilyen közszeretetnek.)
Ez a kiváló és példamutatóan becsületes politikus azonban nem mindig bizonyult ügyes taktikusnak. Kitűnően látta az általános, nagy feladatokat, de nem mindig igazodott el helyesen a napi politika részletkérdéseiben.
Hibát követett el akkor is, amikor még mindig kapcsolatot tartott fenn a parlamenti úri pártokkal. Apponyi és Andrássy csoportjaival régebben együtt harcolt Tisza ellen. A velük való összefogás azonban már 1914 előtt is hiba volt. A világháború végén pedig már semmiféle összeköttetést nem kellett volna velük fenntartani.
Károlyi és pártja elfogadta az MSZDP október 8-i kiáltványát. Állandó kapcsolatban állt a szociáldemokratákkal és a radikálisokkal. Ugyanakkor azonban Károlyi találkozott felső körök vezető politikusaival is. Megkísérelte a lehetetlent: megpróbálta őket meggyőzni, hogy ne álljanak a nagy átalakulás útjába.
[…] A békés kibontakozás érdekében tárgyalt az Apponyi-féle úri politikai csoportokkal, sőt szóba állt még Wekerlével is, akinek távozását sürgette. A királyi udvar „bölcs belátásában” pedig még bízott. Ugyancsak fontosnak tartotta ekkor még a megegyezést apósával: Andrássyval, akivel – minden politikai ellentéttől függetlenül – jó személyi kapcsolatot tartott fenn. Kár volt pedig az időt ezekre a levitézlett politikusokra vesztegetni.
[…] A magyar demokratikus ellenzék október első három hetében aktívabbá vált, mint az előző hónapokban. Fokozta a háborúellenes agitációt, a gyűlésekre mozgósította a tömegeket. Budapesten nap mint nap sor került valamilyen politikai rendezvényre. A vidék népe is megmozdult. Október 20-án Miskolcon és Temesvárott, 21-én Szabadkán, 23-án Kassán a munkásság és a baloldali polgárság együttes megmozdulásain sokezres sokaság tett hitet a béke és a demokrácia ügye mellett.
A baloldali tömegek nemcsak a hatalmon levő konzervatív uralkodó csoportok ellen harcoltak. Veszélyes ellenfeleik voltak a hatalomra vágyó szélsőjobboldali erők is.
Ez utóbbiak élén nem álltak arisztokraták vagy finánctőkések. Vezetőik többnyire dzsentrik voltak, társadalmi bázisukat pedig a tőkés versenyben lemaradt polgári rétegek és karrierre vágyó hivatalnokok alkották. „Ellenzékiek” voltak, de egészen más okokból, mint a szocialisták vagy a haladó polgári pártok. A szélsőjobboldal túlságosan liberálisnak tartotta a fennálló rendet; a munkássággal szemben önkényuralmat kívánt bevezetni. Olyan kormányzatot akart létrehozni, amely az általuk képviselt nacionalista középosztálynak nagyobb részt juttatott volna a hatalomból. A hagyományosan uralkodó finánctőkés-arisztokrata csoportokat pedig háttérbe kívánták szorítani.
[…] A baloldali tömegek tétlenségre kényszerítették a szélsőjobboldalt. A keresztény-nemzeti csoportok 1918 októberében nem játszhattak komoly politikai szerepet.
Az utca ekkor már azoké volt, akik a haladásért küzdöttek. Ez azonban önmagában még nem biztosította a győzelmet. Fontos lett volna az is, hogy a demokratikus pártok egységesen járjanak el minden kérdésben, s ez nem történt meg október első felében.
Az október 8-i szociáldemokrata kiáltványt mindenki elfogadta, aki a békét és a demokráciát kívánta. A megvalósítás kérdésében azonban különböztek a vélemények.
[…] Október közepén megérett a helyzet arra, hogy a demokratikus baloldal egységes központot hozzon létre. Ez a testület más országokhoz hasonlóan a „nemzeti tanács” nevet viselte volna. A név ellen nem is volt kifogás, de a tanács megalakítása akadályokba ütközött.
Kunfi és többen mások azt javasolták, hogy a létrehozandó Magyar Nemzeti Tanácsban csak a demokratikus haladás hívei kapjanak képviseletet. Más szóval csak a szocialistáknak, a Károlyi-pártnak, a radikálisoknak és a női választójogot követelő Feministák Egyesületének kívántak ebben a testületben helyet biztosítani.
Károlyi viszont azt szerette volna, ha a nemzeti tanácsba bekapcsolják az úri politikusok egyikét-másikát (főként Andrássyt). Ezért arra kérte a baloldal vezetőit: várjanak még, amíg a tárgyalások sikerrel járnak. Andrássy azonban Svájcban volt, s onnan csak október 22-én jött haza; így vele érdemi megbeszélést csak az ezt követő két nap folyamán lehetett folytatni. Ez máris nyolcnapi időveszteséget okozott.
A magyar baloldal vezetői általában úgy vélekedtek, hogy nem szabad sietni és kapkodni. Még mindig „békebeli tempót” követtek. A világháború előtti időkben valóban nem sokat számított egy-két hetes késés a magyar belpolitikában. 1918 őszén azonban az események felgyorsultak, ritmusuk szédületessé vált. A késedelem most már megengedhetetlen volt.
* In.: Az őszirózsás forradalom (Akadémiai Kiadó, 1983) [vissza]
Friedrich Gerlach: Szorongás
A Habsburgok végnapjai
A halogatás és habozás politikája meggyőzte a népet, hogy a király és tanácsadói ellenségesen állnak szemben a magyar Nemzeti Tanáccsal. Ausztriában elismerték a nemzeti tanácsokat – eszerint egyedül Magyarországnak kellett volna továbbra is Európa legmaradibb uralkodó osztályának kormányzata alatt élnie? Az Astoria Szálló előtt, ahol a Nemzeti Tanács működött, minden este nagy tömegek tüntettek. Az esős, ködös őszi időben még éjszaka is órákon át álltak és vártak az emberek.
Az országnak gyakorlatilag nem volt kormánya. A Wekerle-kabinet lemondott, de mivel más kormány nem váltotta fel, felhatalmazás nélkül is tovább vitte az ügyeket. Az államgépezet működése megbénult. Nehéz feladat volt a rend fenntartása és az anarchia elhárítása. Az Astoria Szállóhoz szinte óránként vonultak az újabb és újabb zászlóaljak, amelyek megtagadták az engedelmességet, és hozzánk csatlakoztak. Parancsot vagy utasítást egyre többen csak a Nemzeti Tanácstól voltak hajlandók elfogadni. Minden kéréssel, kívánsággal az Astoriába jöttek. A katonák otthagyták a laktanyákat, szétszéledtek. A tisztek felesküdtek a Nemzeti Tanácsra. A munkások felfegyverkeztek, és a középosztály többsége is mellénk állt.
Közben József főherceg a király megbízásából tárgyalásokat folytatott a parlamenti pártokkal. A már elkedvetlenedett és vonakodó Hadik grófot ismét megbízták a kormányalakítással, ő azonban jól tudta, a Nemzeti Tanács támogatása nélkül semmit sem érhet el, és ezért mindenáron meg akarta szerezni ezt a támogatást.
Mivel még mindig reménykedtem a békés megoldásban és el akartam kerülni a vérontást, tárgyalásba bocsátkoztam a főherceggel és Hadikkal. Ez utóbbi józan, okos ember volt. A tizenkettedik órában már-már megegyezésre jutottunk, amikor egy váratlan esemény minden reményünket halomra döntötte. Miközben én József főherceggel tárgyaltam az ő budai palotájában, Friedrich István, a fékezhetetlen demagóg, felbiztatta az izgatott tömeget, hogy ostromolja meg a főherceg palotáját, és így kényszerítse ki kinevezésemet. A menet, több parlamenti képviselő vezetésével, a Kossuth-nótát énekelve, a Lánchídon át akart feljutni a Várba. A hídnál erős katonai és rendőrkordonba ütköztek. A honvédek utat nyitottak, a mögöttük álló rendőrök azonban tüzet nyitottak, a lovas rendőrök pedig kardlappal rontottak a tüntetőkre. Halottak és sebesültek maradtak a kövezeten: a forradalom első áldozatai.
Ez lehetetlenné tette a további tárgyalásokat. A Nemzeti Tanács felháborodottan elhatározta, a hatóságokkal többé nem szabad tárgyalni. Általános tiltakozó sztrájkot hirdettek meg. Másnap felkeresett a budapesti rendőrség egy képviselője, és kifejezésre juttatta testülete szolidaritását a Nemzeti Tanáccsal. Egymás után csatlakoztak hozzánk a postások, a vasutasok, a különböző katonai alakulatok, a tisztviselők, a kereskedők, az iparosok.
Bécs visszavágott, a gyűlölt Lukachich tábornokot nevezte ki Budapest városparancsnokává. De ő is tehetetlen volt, mert a katonák nem engedelmeskedtek parancsainak. Úgy hírlett, a Budapesten állomásozó bosnyák és egyéb idegen csapatokat akarja felhasználni ellenünk.
Október 28-án este a Dunán horgonyzó monitorflotta parancsnoka egy táviratot hozott, amelyet a polai haditengerészeti hivatal küldött a Nemzeti Tanácsnak, ennek segítségét kérve a flotta hadihajóin kitört lázadás leszereléséhez. A tengerészek csak a Tanács utasításait hajlandók elfogadni, írták. Ugyanilyen segítségkérést intéztek a Monarchia többi nemzeti tanácsához is, annak érdekében, hogy meggátolják a flotta szétesését.
Hajlandók voltunk útnak indítani a Nemzeti Tanács egy kiküldöttjét, tárgyaljon a tengerészekkel, amennyiben erre a miniszterelnök kér fel bennünket. De Wekerle ezt megtagadta. Végül a katasztrófa elkerülése érdekében két kiküldöttet menesztettünk Polába. Október 31-én értek oda, de ott már azzal a hírrel fogadták őket, hogy Horthy ellentengernagy, az osztrák-magyar hajóhad parancsnoka, az egész flottát átadta a zágrábi nemzeti tanácsnak – más szóval a jugoszlávoknak –, méghozzá egy olyan jegyzőkönyv alapján, amelyben „az eddig fennállott Osztrák-Magyar Monarchia” népére történt utalás.
Horthy volt tehát az első, aki nem létezőnek nyilvánította a Monarchiát, mint ahogy négy évvel később, parlamenti határozattal, ő nyilvánította nemlétezőnek a Habsburg-háznak a magyar trónra való jogait is. Az admirálisnak egyetlen nevezetes tette volt, hogy a flottát átadta a jugoszlávoknak. Addig csak arról volt ismert, hogy a haditengerészet soraiban kegyetlenül üldözte a magyar nyelv használatát.
A horvát nemzeti tanács ezután kimondta Horvátország függetlenségét.
A Lánchídnál történt véres események és a Hadikkal folytatott tárgyalások megszakadása után még egy utolsó kísérletet tettem a forradalom elkerülésére. Feleségemet Bécsbe küldtem Andrássyhoz 2, kérje meg, érvényesítse befolyását a királynál, mert a helyzet már olyan, hogy én sem tudok úrrá lenni fölötte. Ez volt az utolsó ütőkártyám. Feleségem 30-án érkezett Bécsbe, és éppen akkor lépett be a Ballhausplatzon3 mostohaapja dolgozószobájába, amikor a király telefonon megkérdezte Andrássytól, fogadja-e el Horthy tanácsát, és adják-e át a császári hadiflottát a jugoszlávoknak. Katus hallotta, amint Andrássy ezt kérdi: „Átadni?”, majd a végső rezignáció hangján azt mondja: „Hát igen, azt hiszem, nem marad más hátra.” Néhány perccel később, reggeli közben, Andrássy táviratot kapott az olasz front főparancsnokságától. Tudomására hozták, hogy a Piavénál bekövetkezett a teljes összeomlás, és a fegyverszünet azonnali megkötését sürgették.
Katus összeszedte minden ékesszólását és meggyőzőképességét, és pontosan, részletesen beszámolt a budapesti eseményekről. Andrássy igen súlyosnak ítélte meg ugyan a helyzetet, de a tömegek megvetése vérévé vált, képtelen volt belátni: vannak a történelemben olyan pillanatok, amikor számolni kell a tömeg akaratával. E százszázalékos arisztokrata szemében a „csőcselék” quantité négligeable 4 volt. Azzal ámította magát, mindent el lehet még békésen rendezni, és vissza lehet szorítani a forradalom árját, ha Hadik átveszi a kormányt, és kellő erélyt tanúsít. Elmondta, hogy 29-én a bécsi nép a Ballhausplatzon tüntetett ellene, és hogy állítólag porosz tisztek akarták elrabolni, és Berlinbe vinni. De mindez a legkevésbé sem befolyásolta eltökéltségét, szerinte a fegyverszünetről az egységes Monarchiának kell tárgyalásokat folytatnia. Az a tény, hogy a Monarchia már nem létezett, és hogy ő senkit sem képviselt, hiszen még az osztrák-németek is tüntettek ellene, mind nem számított. „Az emberek – mondta – teljesen elvesztették a fejüket. Ez a bolond Masaryk még a köztársaságot is kikiáltotta. Mihály is képes lenne erre az őrültségre.” Katus érvelése, hogy a köztársaságot csakis úgy lehet elkerülni, ha most, mielőtt még a forradalom kitör, engem neveznek ki miniszterelnökké, süket fülekre talált. Andrássy azt üzente nekem, csendesítsem le „a holdkórosokat és a hisztérikus zsidókat, várjuk meg Wilson válaszát, és akkor három héten belül megalakulhat a Károlyi-kormány”.
Ugyanezen a napon, október 30-án reggel fél hatkor fölkeltett egy ismeretlen tiszt, aki a Katonatanács elnökének mondta magát. Ez a szerv akkor alakult, és független volt a Nemzeti Tanácstól. A tiszt, Csernyák százados, közölte velem, a katonák el akarják foglalni az összes középületeket, meg akarják szállni a várost, és követelni akarják miniszterelnökké való kinevezésemet. A monitorok matrózai készen állnak, tűz alá veszik a várpalotát. A legnagyobb nehézséggel tudtam csak lebeszélni őt erről a tervről. Nem voltunk még elszánva arra, hogy forradalmi módon vegyük át a hatalmat.
Késő délután hírét vettük: a Katonatanács elfoglalta a városparancsnokságot. Meg voltunk döbbenve. Az események tőlünk függetlenül haladtak előre. Estére a forradalom kibontakozott. Egymás után, a legkisebb ellenállás nélkül szállták meg a parancsnokságokat, a középületeket, a kaszárnyákat, majd a telefonközpontokat és a főpostát.
A felkelő katonák, miután a városparancsnokságot elfoglalták, Várkonyi tábornokot, a városparancsnokot, fogolyként hozták be az Astoriába. A tábornok katonásan szalutált, és színpadias mozdulattal lecsatolta kardját, átadta nekem. Megnyugtattam, nincs erre semmi szükség. Hirtelen nagy dörrenést hallottunk, amelyet még több is követett. A tábornok arca felderült, és vele együtt letartóztatott segédtisztjéhez fordulva mondta: „Közelednek a felmentő csapatok! Az én gyakorlott fülem nem csal meg. Messziről megismerem a géppuska kattogását.” Hamarosan kiderült, a tábornok az ajtócsapkodást hallotta géppuskaropogásnak. Nem sok géppuskatüzelést hallhatott a háború öt éve alatt.
Ha igaz volt a hír, hogy a katonákat nem lehet többé a nép ellen bevetni, akkor megnyertük a csatát; ha nem, akkor elvesztettük, és másnap reggel mindnyájunkat haditörvényszék elé állítanak. A zendülő katonák kezükbe ragadták a kezdeményezést, mi pedig kénytelenek voltunk követni őket. Nekünk nem állt olyan fegyveres erő a rendelkezésünkre, amely fel tudta volna venni a harcot Lukachich reguláris csapataival. A munkásság pedig akkor már szétszéledt a gyárakból és a műhelyekből, tehát reggelig nem számíthattunk a segítségére.
A helyzet súlyosságával még a Nemzeti Tanács legtöbb tagja sem volt tisztában. Többségük hazament, és csak maroknyian maradtunk ott, a kiszámíthatatlan holnapra várva. Éjjel egy óra tájt néhány matrózzal hazamentem az Egyetem utcába, hogy gondoskodjam gyermekeim és Bécsből éppen hazaérkezett feleségem védelméről. A táncterem egyik ablakába géppuskát állítottak. Megkérdeztem a tisztjüktől, vajon a dunai flottilla megbízható-e. A tengerész összecsapta a sarkát, katonásan tisztelgett, és azt mondta: „Igenis, uram. A matrózok mindig a lázadás mellett vannak.”
Két órával később sápadtan, lélekszakadva, riasztó hírrel jött Purjesz Lajos: a telefonközpont kihallgatta Lukachich és a király beszélgetését, amelynek során a tábornok engedélyt kért arra, hogy csapatokat küldhessen az Astoria ellen. Nyomban felhívtam József főherceget, és megkértem, akadályozza meg Lukachichot terve keresztülvitelében. Emlékeztettem rá, szerte a Monarchiában vérontás nélkül alakultak meg az önálló nemzeti államok. A főherceg megígérte, azonnal beszél Lukachich-csal, és értesít az eredményről.
Katussal együtt, aki nem volt hajlandó otthon maradni, visszasiettem az Astoriába. Útközben puskaropogást hallottunk, és ahogy közeledtünk, a tüzelés egyre erősebb lett. Meg voltam győződve róla, a támadás, amitől tartottunk, elkezdődött. A sötétségben és a sűrű ködben nem lehetett látni, mi történik. Kiáltozó, átkozódó emberek tömege tódult teljes pánikban az Astoria bejárata felé. A forgóajtót két oldalról nyomták, senki sem tudott bejutni. Végre felfedeztük, egy zászlóaljnyi katona adott le üdvlövéseket, miután megtagadta a frontra indító parancsot, és az állomásról az Astoria felé menetelt.
Fent az emeleten a Nemzeti Tanács ott maradt tagjai csüggedten ültek, de el voltak szánva, hogy a végsőkig kitartanak. Jászi professzor, Hatvány Lajos és Kéri Pál elveszettnek tekintették a csatát. Szakadatlanul esett az eső – és ami kis őrségünk volt, az is egyre inkább szétszéledt, elszállingózott. Hallgatagon ültünk, várva a hajnalt, október 31-ének hajnalát. Egyszer csak szólt a telefon. A miniszterelnök közölte, tárgyalni szeretne velem, kérte, keressem fel. Fellélegeztünk. Hét óra volt, amikor a miniszterelnökségre értem. Hadik papucsban, hálóköntösben jött elénk, hatalmas alakja mintha összement volna. Úgy, amint volt, jóformán egy hang nélkül kísért át bennünket a szomszédos főhercegi palotába, ahol ott találtuk Apponyit is. Ő, mint mindig, kifogástalanul volt öltözve, arca friss volt és rózsás.
Hadik azzal kezdte, be akarja adni lemondását, amit a főherceg a király nevében el is fogadott, majd felém fordult, és kijelentette, a király megbízásából engem miniszterelnökké nevez ki. Egyéb szó nem esett. Nem tárgyalás volt ez, hanem teljes és feltétel nélküli kapituláció. Biztosítottam a főherceget, hogy a kormányt még aznap, haladéktalanul megalakítjuk, Kunfi megígérte, a szervezett munkásság segítségével fenn fogjuk tartani a rendet. Az egész találkozó nem tartott tovább félóránál.
A forradalom első hete
Kora reggel volt még, amikor a Várkert lépcsőin lesétáltam a városba. Az eső elállt, a köd szétoszlott, a nap is kisütött. Ez a séta egyik legszebb emlékem azokból az izgalommal és szorongással teli napokból. Lent, a háztetők csillogó tengerében, Pest közepén ott láttam az én házamat is. Most is, akárcsak 1848-ban, a forradalom szíve lüktetett benne. Éreztem, eltéphetetlenül ehhez a sokat szenvedett városhoz tartozom, egynek éreztem magam Budapesttel.
Nyílt és derűs arcok tárultak felém, s üdvözöltek. Éneklő, ujjongó, kiáltozó katonákkal megrakott, fehér őszirózsákkal díszített teherautók robogtak el mellettem – a száguldó járművek mindig hozzátartoznak a forradalom képéhez. Sokan menekültek meg az értelmetlen véráldozattól, fiatal embereknek nem kellett többé rokkanttá válniuk a vesztett ügyért. Boldog voltam, hogy ehhez én is hozzájárulhattam. Újra katonák jöttek felém. Soványak voltak, lógott rajtuk a ruha. Mintha mozgó csontvázak lennének. Milyen sors vár rájuk ebben a legyőzött országban? Egyetlen módon lehet megmenteni őket, gondoltam: földet kell osztani, ki kell elégíteni évszázados vágyukat. Mámorító volt a gondolat, hogy most módomban áll olyan országot teremteni a számukra, amelyet a magukénak érezhetnek.
Kinevezésem híre örömujjongást keltett a városban, hiszen ez a békét jelentette. Az emberek örömtáncot jártak, az utcákon idegenek ölelkeztek, és örömkönnyeket ontottak. Mindenfelé fehér őszirózsákat osztogattak, férfiak és nők mellükre tűzték a virágot. Az emberek lelkesedésükben elfelejtették, hogy elvesztették a háborút. Győztesnek érezték magukat, mert győzött a forradalom.
Kilenc óra felé érkeztem a Városházára, ahová a Nemzeti Tanács átköltözött. Lemondtam a Tanács elnökségéről, és helyembe Hock János katolikus papot és szónokot választottuk meg. Valósággal életveszélyes tolongás volt már ekkor a Városháza körül. Emberek, akik tegnap még tajtékoztak ellenünk, siettek elsőként üdvözölni bennünket. A parlamenti pártok képviselői ott tolongtak az előszobában, hogy – kéretlenül – hűségesküt tegyenek nekünk.
A kormányalakítás gyorsan ment. Liberális, szocialista és parasztkoalíció alakult, amelyben a liberálisokat Batthyány és Lovászy, a szociáldemokratákat Garami és Kunfi, a parasztságot Nagyatádi Szabó, a radikálisokat Jászi professzor képviselte. Ez utóbbi a nemzetiségi ügyek minisztere lett.
Délben kerültem haza, 24 órás talponlét és permanencia után. Feleségemet reggel a házunk előtt gyülekező tömeg éljenzése ébresztette fel. Amikor Katus kilépett az erkélyre, legnagyobb meglepetésére mint „a köztársaság elnökének feleségét” éltették. A köztársaságot addig senki sem emlegette.
Ebéd közben meglátogatott Teleki Pál, a későbbi miniszterelnök, és szívélyesen gratulált kinevezésemhez. Rögtön felajánlottam neki a Hadigondozó Hivatal elnökségét, amit az előző kormány alatt is ő töltött be, és ő ezt örömmel el is fogadta.
Gróf Tisza István megüzente: ő maga és pártja hazafias kötelességüknek tekintik, hogy a Nemzeti Tanács köré tömörüljenek és támogassák azt munkájában. Azt feleltük, nem kívánatos, hogy bármily közszerepléshez jusson, és pillanatnyilag a legokosabban teszi, ha csendben visszavonul vidékre. Később majd szó lehet a régi politikusokkal és az általuk képviselt osztályokkal való tárgyalások újrafelvételéről.
A népharag különösen Tisza, Windischgraetz, továbbá Szurmay és Lukachich tábornokok ellen irányult. Amikor az őket fenyegető veszedelemről értesítettek, intézkedtem, a rendőrség gondoskodjon személyes biztonságukról. Bécsből értesítettek, Andrássy életveszélyben van az őt körülvevő gyűlölet miatt. Biztonsága érdekében megtettem a szükséges lépéseket.
Délután megtudtam, Lukachich tábornokot a katonák elfogták, és bevitték a Nemzeti Tanács régi helyiségébe. Amikor ezt a szálló előtt álló tömeg is megtudta, az emberek tombolva követelték, hogy a kegyetlen tábornokot, aki az utóbbi hetekben statáriális úton sok szökött katonát kivégeztetett, szolgáltassák ki nekik. Szerencsére az Astoriában levő vezető emberek nem vesztették el lélekjelenlétüket. Minden tőlük telhetőt megtettek a tömeg lecsillapítására, de miután ezt egymaguk képtelenek voltak elérni, sürgősen odahívattak. A veszélyes helyzet láttán kimentem az erkélyre, és beszélni kezdtem az összegyűlt tömeghez. Megjelenésem riadó éljenzést és tapsot keltett, és a tábornokról szerencsésen elfeledkeztek. Míg beszéltem, utasításomra Lukachichot polgári ruhába öltöztették át, két barátom a szálló hátsó kapuján át kiszöktette az utcára, majd egyikük lakására vitték, ahol napokig rejtőzött.
Ezután a kormány tagjaival együtt felmentem a Várba, hogy József főherceg előtt az esküt letegyük. A palota előcsarnokában kaptuk a hírt, hogy Tisza Istvánt városligeti villájában meggyilkolták. Öt perccel az eskütétel aktusa előtt tudtuk meg ezt a megdöbbentő eseményt, amely kijelölt igazságügyminiszterünket, Szladits Károlyt annyira megrémítette, hogy nyomban sarkon fordult, és elsomfordált. Tisza gyáva meggyilkolása volt az első és egyetlen vérfolt, amely a mi októberi forradalmunkon esett.
Október 31-ének éjszakáját egy tábori ágyon töltöttem a miniszterelnökség egyik szobájában. Hadik, az egynapos miniszterelnök, ekkor már eltűnt a palotából.
A telefon szüntelenül csöngött. Jelentések érkeztek, és utasításokat kértek az ország minden tájáról. Ebből is kitűnt, a forradalom nem korlátozódott Budapestre, hanem átterjedt egész Magyarországra. Az olasz fronton bekövetkezett katasztrófa híre villámgyorsan terjedt el mindenütt. A hadsereghez intézett császári kiáltvány, amely megengedte a katonáknak a hazatérést, felbomlasztotta a közös hadsereget. A Piavénál egyik ezred a másik után adta meg magát. Vittorio Venetónál az olaszok könnyű győzelmet arattak: nem volt harcoló ellenfelük, csupán önkéntes foglyokat kellett ejteniük. Az olaszok azonban még ma is egyik nagy győzelmükként ünnepük ezt az eseményt.
Forradalmunk célja az értelmetlen vérontás megszüntetése és a béke volt. A háborút bármi áron, akár erőszakkal is be kellett fejezni. Minden forradalom egyszerre vég és kezdet. De a mi forradalmunkban, amelyet olyan emberek vezettek, akiket csak a körülmények tettek forradalmárokká, csakis a végnek, a befejezésnek volt jelentősége. Azzal, hogy egy új korszak kezdete is, nem törődtek. Úgy gondolták, a háború befejezése egymagában megoldja az összes problémákat. Súlyos tévedés volt ez, hiszen rengeteg baj és nehézség várt megoldásra.
Mivel tudtuk, hogy az ország többsége békeprogramunk alapján támogatott bennünket, és mivel a magyar „történelmi osztályok” segítségére is számítottunk, nem mertünk forradalmi taktikát követni.
Október 31-én kiadott kiáltványunk szigorúan alkotmányos alapra helyezkedett, és még azt sem merte leszögezni, amit a parasztság kívánt hallani tőlünk – hogy a föld az ő tulajdonába kerül. Ehelyett a kiáltvány azt hangoztatta: „Megnyertük a csatát, mindent, amit akartunk, elértünk, nincs miért tovább folytatnunk a harcot. Kidolgozzuk az általános választójogról szóló törvényt.”
Ez a mentalitás a polgári forradalomra jellemző, amely, amint a hatalom gazdát cserélt, meg akarja állítani a programját még meg sem valósított forradalmat, és vissza akarja állítani a „régi” rendet.
Az októberi forradalom a Károlyi-párt és a szociáldemokraták szövetségén alapult, ez a szövetség azonban nem lehetett tartós, telve volt gyanakvással, mivel csak én magam és néhány hívem igyekeztünk komolyan fenntartani. Amint ez kiderült, amint a belém, pártomba vetett remények szertefoszlottak, a tömegek számára az egyedüli lehetőség az új értékeket és új leitmotiv-ot nyújtó szociáldemokrata program elfogadása volt. Ezen túlmenően, a szervezett munkások – a szakszervezetek – képviselték azt az egyetlen erőt, amely képes volt fenntartani a rendet, és megindítani a termelést. Fegyelmezettek voltak, és követték vezetőik utasításait.
A háborús fáradtsággal párhuzamosan bontakozott ki a népharag azok irányában, akik felelősek voltak a háborúért, és attól kellett tartani, hogy a katonák – a névtelen tömeg – bosszút állnak szenvedéseikért.
Az első héten rémhírek terjedtek el: orosz seregek közelednek a főváros felé; szabadon engedték az elmegyógyintézetek ápoltjait; a börtönökből szabadult rabok fosztogatnak a vidéken. Mindebből egy szó sem volt igaz, ellenben igaz volt, hogy a legyőzött hadsereg éhes és rongyos maradványai hazafelé özönlöttek.
A katonák az utcán letépték a rendfokozatot a tisztek egyenruhájáról, és ezek nem mertek ellenállást kifejteni. Féltünk, hogy általános felfordulás, „Jacquerie” 5 törhet ki, és elveszítjük az események irányítását. Olyan megbízható erőre volt szükségünk, amelynek segítségével működésbe tudjuk hozni az államgépezetet. Az ország szénbányái északon és délen ellenséges megszállás alatt voltak. Mindaddig semmiféle intézkedés nem történt a hazatérő katonák fogadására vagy leszerelésére. Ezek a katonák mezítláb, rongyosán néztek elébe a télnek. Legfőbb ideje volt, hogy a gyárak cipőt és ruhát kezdjenek előállítani. Elsősorban azonban szénre volt szüksége az országnak, ehhez pedig a munkások segítsége és közreműködése kellett.
Az ütőkártyák tehát a szociáldemokraták kezében voltak. A nacionalista Károlyi-pártnak akaratlanul is tudomásul kellett vennie, hogy a siker a szociáldemokraták segítségétől függ. Csak ők fékezhették meg a zendüléseket, csak ők menthették meg a földbirtokosokat, a gyárosokat, a bankigazgatókat. Paradox módon a szociáldemokraták voltak a magántulajdon egyedüli biztosítékai.
Azóta sokszor elgondolkoztam azon, nem lett volna-e okosabb, ha az első hetekben nem próbáljuk megfékezni a szenvedélyeket, hanem szabadjára eresztjük őket, mint ahogy a győztes tábornokok megengedik, hogy katonáik néhány napig kitombolják magukat. Ebben az esetben a parasztok birtokba vették volna a rég áhított földet, mint ahogy később, 1944–45-ben meg is tették, és ezáltal erősen az új rendhez kötődtek volna, így el lehetett volna kerülni mind a Tanácsköztársaságot, mind az ellenforradalmat. Mi azonban nem a társadalmi igazságosság, hanem a törvényesség és a rend útját választottuk. Öt hónappal később a kiábrándult tömegek a kommunisták karjaiba vetették magukat.
Az első hetekben valósággal ostrom alatt tartottak bennünket egykori ellenfeleink, akik mind hűségesküt akartak tenni az új rendszernek. A Városházán, a Nemzeti Tanács előszobájában egymásnak adták a kilincset a volt közéleti méltóságok, akik felesküvési buzgalmukban szinte egymást lökdösték félre, hogy elsők lehessenek.
Vajon mi késztette a püspököket, a bankigazgatókat, a kereskedelmi és gazdatársaságok elnökeit, a grófokat és hercegeket arra, hogy mindenáron hódolni akarjanak a szívük mélyéből gyűlölt új rendszer előtt? A válasz egyetlen szóban megfogalmazható: a FÉLELEM. Mi pedig, akiket lelkesített a hadseregből áradó pacifista szellem, tele voltunk megbocsátással tegnapi és holnapi ellenségeink iránt. Később keservesen kellett megbánnunk ezt a nagylelkűségünket.
A köztársaság kikiáltása
A köztársaságok gyengék,
mert az értelemre apellálnak.
Az első hetekben, súlyos nehézségeink ellenére, még bizakodó hangulatban voltunk. Reméltük, Wilsonnak lesz ereje eszméit érvényre juttatni, és úgy gondoltuk, még a legkedvezőtlenebb körülmények között is beilleszkedhetünk a nemzeteknek abba a testvéri közösségébe, amelynek ő volt a leglelkesebb hirdetője. Szomszédainkat pedig azzal akartuk meggyőzni, hogy a tegnap Magyarországa végérvényesen a múlté, teljesen szakítunk a feudalizmussal.
Eredetileg december 25-ére szándékoztunk összehívni az alkotmányozó nemzetgyűlést, hogy az döntsön a jövendő államforma kérdésében. Ez a testület a különböző nemzeti tanácsok választott képviselőiből állt volna. De amint ez forradalmi időkben gyakran előfordul, a vezetők terveznek, a türelmetlen tömegek pedig felborítják a terveket. Az események arra kényszerítettek bennünket, hogy eltérjünk eredeti elképzeléseinktől.
Valamennyi osztály és csoport a köztársaság azonnali kikiáltását követelte. Féltek, a késedelmeskedést szomszédaink félre fogják érteni, és ellenünk fogják kihasználni: a királyság fenntartását úgy fogják magyarázni, mint az ő frissen szerzett függetlenségük megsemmisítésére irányuló törekvést, és ez ürügyül szolgál majd arra, hogy még erősebben fojtogassák Magyarországot. Sürgősen bizonyítanunk kellett tehát jóhiszeműségünket.
De egy másik ok is a köztársaság kikiáltása mellett szólt. Azt reméltük, ez majd eltéríti a szélsőbaloldali elemeket a bolsevizmustól. Magyarország ekkor még nem volt érett szocialista rendszerre, előbb egy demokratikus fejlődési szakaszon kellett átmennie. Amint láttuk, még a tegnapi megrögzött royalisták is a köztársaság mellett voltak, remélve, hogy így megmenthetik vagyonukat. Úgy látszik, Nietzsche tanácsát követték, hogy túl kell lendülni a holtponton.
Később azt a legendát gyártották, hogy az antant a Habsburg-ház megmaradását kívánta volna. Ha így lett volna, vajon miért nem közölték velünk ezt a kívánságukat? Egyébként ez egyértelmű lett volna azoknak a szövetségeseiknek (a cseheknek, románoknak, jugoszlávoknak) az elejtésével, akik mellett elkötelezték magukat. Hogy mennyire helyesen ítéltük meg akkor a helyzetet, bizonyítja, hogy az antant még Kun Béla bukása után sem tűrte meg József főherceg kormányzói ténykedését, és lemondásra kényszerítette erről a tisztségről. Amikor pedig Károly 1921 áprilisában és októberében meglepetésszerűen Magyarországon termett, és megkísérelte visszaszerezni trónját, a nyugati hatalmak határozottan felléptek ellene, foglyul ejtették, és deportálták az országból.
Nem volt más választásunk, mint ideiglenesen kikiáltani a köztársaságot, utána a választásokon a nép majd kinyilvánítja akaratát.
A Nemzeti Tanács átvette a parlament funkcióját, miután a képviselőház november 16-án feloszlatta önmagát. A főrendiház, bár formailag nem oszlott fel, szintén beszüntette működését, és többször nem is ült össze. Utolsó ülésén egyetlen hang hallatszott csak, gróf Apponyi Henriké, aki a nép köztársaságát éltette.
November 16-án, az első magyar köztársaság kikiáltásának napján inasom gondosan kikészítette az Egyetem utcai házban a „díszmagyart”, azt a nehéz brokátból készített, középkori eredetű viseletet, amely a magyar főnemesek ünnepi öltözéke volt. Nagyon megsértődött, amikor megkértem, tegye vissza a ruhát a molyzsákba, mert én soha többé nem fogom hordani.
A Parlament előtti téren rengeteg ember gyűlt össze az ország minden részéből. Hatalmas volt a tömeg, nagyobb, mint 1894-ben, Kossuth Lajos temetésén, vagy 1896-ban, Magyarország ezeréves fennállásának ünnepén, nem is beszélve Károly király 1916-ban lezajlott koronázásáról. Szinte egész Magyarország jelen akart lenni ezen az eseményen. A demonstráció spontán voltához már csak azért sem férhet kétség, mert egyik közismert fogyatékosságunk éppen a tömegek szervezésére és mozgósítására való képtelenségünk volt. A totalitárius rendszerek hatékony eszközeit ekkor még nem ismertük.
A Parlament épületének kupolacsarnokában a Nemzeti Tanács kikiáltotta a köztársaságot. A jelenlevő parasztok, munkások, rongyos egyenruhába öltözött, vörös szalagokat viselő katonák forradalmi arculatot kölcsönöztek az ülésnek. Szokatlan látvány volt az is, hogy a küldöttek között nők is helyet foglaltak. Feleségem az emelvényre vezető lépcső legalsó fokán kuporgott, a tömeg minden oldalról szorongatta.
Kunfi beszéde dantoni szenvedélytől és meggyőződéstől vibrált, a hallgatóságot a lelkesedés könnyre fakasztotta. Hock János, a Nemzeti Tanács elnöke, aki mindinkább a francia forradalom Siéyes abbéjának szerepét töltötte be, szintén pompás szónok volt. Éles szemével az egyik boltív alatt felfedezett egy öreg 48-as honvédet nyűtt barna atillában és kék sapkában. Odahívta az emelvényhez, és harsányan így szólt hozzá: „Magyarország függetlensége, amiért ti hetven évvel ezelőtt harcoltatok, megvalósult.” A hatás drámai volt.
A térre levezető széles kőlépcső tetejéről én is beszédet intéztem a tömeghez. Hangszórók még nem léteztek, a hangom nem volt elég erős, így nagyon nehezen tudtam megértetni magam. De ennek ellenére is éreztem, egy vagyok a fekete, hullámzó tömeggel, és a kétségbeesés örvényének szélén már csak az maradt meg ezeknek az embereknek, hogy bennem bízhatnak. Felemeltek, erős vállakra ültettek – meglehetősen kényelmetlen helyzet volt – és a lépcsőn levittek a tömeg közé.
A reakció, amely nyolc hónappal később ismét király nélküli királysággá nyilvánította Magyarországot, ekkor még nem merte felemelni a fejét. De facto Magyarország azóta is megmaradt köztársaságnak. Másnap, november 17-én érkezett meg Kun Béla Moszkvából.
1 In.: Tények és tanúk (Magvető Könyvkiadó 1977) [vissza]
2 ifj. Andrássy Gyula, az Osztrák-Magyar Monarchia külügyminisztere [vissza]
3 A Külügyminisztérium székhelye [vissza]
4 Elhanyagolható mennyiség [vissza]
5 Jacquerie: az 1358. évi parasztfelkelés gúnyneve a franciák együgyű Jakabjára történő utalással [vissza]
Győri Elek: Kompátkelés
Csernisevszkij Mi a teendő? című regényének olvasásától 2018-ban elsősorban a baloldal, a marxizmus története rejtett epizódjainak megismerését vártam.
A baloldal egész története, minden alternatív mozgalom valós története lehetőségeket és reményeket kelt, részben olyanokat, hogy talán néhány dolgot másképpen lehet látni, mint eddig (ez a remény annál is erősebben él, mert a baloldal önmaga a baloldal történetének legnagyobb ellensége, ebben az így létrejövő sivatagosodásban pedig még az is elképzelhetővé válhat, hogy akár mindenütt találunk valamit, amit alaposabban szem elé veszünk).
De ennek a megismerési érdekeltségnek van egy másik iránya is, ami régen foglalkoztat, s ami, úgy érzem, másokat is foglalkoztatott, jóllehet ők nem nevezték szakszerű nevén ezt a törekvést. Ez az irány társadalomontológiai, s azt szeretné összefoglalni, hogy melyek azok a jellemzők, amelyek minden társadalomra jellemzőek, amelyek tehát függetlenek az egyes korszakok sajátosságaitól, és ezért kilépnek a történelemből és átnyúlnak a társadalomontológia dimenziójába. Ma is az (az eddig meg nem alapozott) véleményem, hogy Lukács ezért írta meg az Ontológiát (s nem egy eljövendő marxista etika megírásának érdekében, mely szememben egyelőre inkább részleteiben nem tisztázott dezinformáció, s ha már itt tartunk, hadd utaljunk előre már itt Csernisevszkij kamuflázsainak remek hálózataira is).
Ugyanígy függ össze filozófiai világképemben a húszas évek elejének nagy filozófiai-ontológiai divatja (Hartmann, Heidegger, Scheler) azzal az ellenállhatatlan kényszerrel, hogy a nagy összeomlás után egyszerűen félrelökjék az ismeretelméletet és rohamsebességgel megpróbálják felfedezni, meghódítani, újra elnevezni, ami van (s az, hogy még a valóság újrafelfedezésének is lehetséges volt destruktív szándékkal nekilátni, újabb rejtély, aminek sajnos, megvolt a maga rejtélyesnek meg nem maradó történelmi hatása).
Maga a regény, a Mi a teendő? a maga lassú kifejtési módjával (amely elbeszélési stratégia ugyancsak váratlan volt, s számos később megválaszolásra váró problémát is jelentett), meglepetést meglepetésre halmozott.
Egyrészt azzal, amilyen regény volt, s ezt most tisztán regényelméleti szempontból értjük. Más szóval: egy klasszikusan és hírhedten politikai programregényként kezelt mű, amely távolról és kívülről nézve egyenesen még propagandának is tűnhetett, többszörösen is váratlan regényelméleti érdekességként, ha éppen nem egyenesen szenzációként jelent meg.
Másrészt azzal, hogy a mű szerkezete, felépítése a maga teljes tudatosságával (és az ezt a tudatosságát sokszor aláhúzó, közvetlen írói megnyilvánulásokkal) sajátos, az egyéneket lassan egybefűző kollektív fejlődésregényt állít elénk, amelyhez – ha ez a terminus nem lenne kisajátítva – az „elidegenítő”, a „didaktikus” jelzőt kellene illesztenünk (más, ennél konkrétabb jelzőt előzetesen nem illesztenénk a „fejlődésregény” elé, mert az már előzetes és ki nem fejtett értelmezés lenne). Ez, akárhogy is értelmezzük a szavakat, nem propaganda.
Ha visszatérünk a szorosabban regényelméleti terminológiához, a „mindentudó” író ebben az esetben sokszorosan is az; szinte alapos, kriminalisztikai nagyságrendű nyomozás és rekonstrukció lenne szükséges az író mindentudásának és ebből fakadó valóságos szándékainak rekonstrukciójához.
Harmadrészt azzal, hogy mélyebb figyelemmel olvasva ez a fejlődésregény egészen forradalminak tűnik, egy „forradalom” rejtett tankönyvének, mai szóval azt kellene mondanunk, olyan forradalmi önszerveződés tankönyvének, amely nem tűnik fel feltétlenül a cenzúrának (egy finom és bravúros, s egyben nevetségesen szellemes jelenetben még a „hatalom” is megjelenik), ez a titkos réteg nem jelenik meg, irodalomelméletileg szólva, a cselekmény szintjén.
Tisztában vagyunk azzal, hogy ezzel magunknak is ellentmondunk, de a normálisnak tekinthető (azaz egyáltalán nem a „felszínes”) és a mélyebb olvasás valóban ennyire eltérő eredményekhez vezet: a felszínen a regény minden, csak nem propaganda, a rejtett szinten forradalmi, de az nem jelenik meg a cselekmény szintjén.
Ennek a dilemmának az eldöntésére kiváló alkalom lenne a hetvenes évek olvasásszociológiai irányzatának célra irányuló empirikus kutatása.
S negyedrészt – mindezek után – egy újabb titok körvonalaira bukkanunk. A titok annak feltárása lenne, hogy azok, akik ezt a regényt forradalminak tartották, valóban, és ha igen, mennyire amiatt tartották annak, amit az imént mi rejtett forradalmi tankönyvnek neveztük. Más szóval ki mennyire tudta kiolvasni Csernisevszkij nagyszabású kamuflázsának rejtett érv- és utalásrendszerét, s még azt is el tudjuk képzelni, hogy a kamuflázsokra, a sorok közötti olvasásra beállított értő olvasók részben nem értettek meg mindent, részben bizonyos pontoktól maguk is szabadon tovább kamuflálták a szöveget.
A baloldal propagandisztikusnak elképzelt művéről tehát kiderült, hogy regényelméleti szenzáció, sőt, még olyan várakozásokat is kelt, hogy e kivételes regényelméleti sajátosságoknak közük lehet a kamuflázs megtervezéséhez (és kimondhatjuk: sikeréhez) is.
A valóságos regényben szinte semmilyen nyílt propaganda nincsen. Sőt, ha éppen a propaganda szemszögéből szeretnénk olvasni, a Mi a teendő? kínosan az ellentéte egy propagandisztikus regénynek.
A regény tempója, ismételjük, szélsőségesen lassú, tudatosan kisszerű (kisszerű összefüggéseket olyan kisszerűen tárgyal, hogy az nem lehet véletlen). Ezt legalábbis a regény első harmadában kizárólag az írói dikció személyessége töri meg, a be(le)szólások váratlansága, helyenkénti játékossága, leginkább Sterne-re emlékeztető reflexiói, az írói szándék körülményes megfogalmazása, ami arról hivatott meggyőzni az olvasót, hogy az adott részt nem szívesen írta, ő maga nem is ért egyet azzal a jelenséggel, de az sajnos éppen olyan, mint amilyennek megírta. Az író közvetlenül kicsikart kommunikációi, saját szerepének állandó tudatosítása szüntelenül újra magyarázza a kibontakozó cselekmény részleteit, a csikorgóan kisszerű történés és az írói jelenlét irodalmiasító és ezzel a magaskultúra magasabb normáira utaló együttese betöltik a mű univerzumát s bizony (bármilyen problematikus is ezt ennyi idő távolából megállapítani) nagyon nehézzé teszik az olvasónak, hogy túljusson az első harmadon. Ezzel a propagandaregény címke már önmagában is leoldódott, s feltehetjük, hogy a cenzúra is eddigre átesett első kimerültségén, s az író is egyre több, alig érezhetően növekedő mozgásteret érezhet maga körül.
Legalábbis az első harmadnak ez a félelmetesen bátor szürkesége (és az e szürkeségben lassan kirajzolódó másodlagos szerkezetek) adják a mű hasonlóságának szuggesztív képzetét Diderot Fatalista Jakabjával.
Ezt az alapelgondolást a mai képzőművészet egy-két, szinte véletlenül megismert művében viszont is láttam. Egy berlini kiállító-teremben néztem meg egy amerikai kiállítást, az egyik alkotás átlagon felül nagy felületen ezüstös-szürkés felületet dolgozott ki. Kellemesen csillogó volt az összbenyomás, benne kevéssé csillogó, de még mindig kellemes szürke síkok, alig felismerhető alakzatokkal és alig azonosítható formákra emlékeztető vonalakkal. E kellemes, szinte vonzó felülethez fokról-fokra közeledve lassan jelentéseket kezdett magára venni a kép. Lassan kirajzolódott, hogy egy nagyváros pereme jelenhet meg a képen, a szürke felületeken egyes tárgyakat már fel is lehet ismerni, autókat, kis épületek körvonalait, majd embereket is, kisebb csoportokban, de egyedül is. Egy ponton (s ez nem a fizikailag legközelebb eső perspektíva volt) azután minden világossá vált: amerikai stílusú nagyváros szabályos alapterületű kültelkéről volt szó, szegényekről, hajléktalanokról, akik a maguk alakzataiban betöltik azt az üres teret, amelyen azok a tárgyak is olvashatóakká válnak, amelyek egy ilyen térben felbukkannak.
Diderot Fatalista Jakabja és ez a berlini kép lehet a legjobb analógiája a Mi a teendő? közel első harmadának. Ezzel természetesen még az első résznek a regényelméleti konzekvenciái sincsenek teljesen kimerítve, mégis aki átrágja magát ezen az első harmadon, megdöbbenhet az írói bátorságnak ettől a mértékétől (ami természetesen éppen ezen a ponton van lehető legtávolabb a regény legendájától, azaz a lelkesítő propagandától, nem utolsósorban attól a képtől, amit Lenin lelkes és közismert ajánlása tartalmaz).
A tudatos szerkezetben önálló tematikus rész jeleníti meg a kollektív fejlődésregényt. Való igaz, hogy Vera Pavlovna nehéz sorsú, szándékosan illusztratív módon, egyenesen sematikusan ábrázolt fiatal lányokat gyűjtve maga mellé, varró üzemet hoz létre, amely szépen fejlődik, ragyogó a szellem, a lányok szeretik egymást és értékes beszélgetéseket folytatnak. Az illusztráció egy korabeli szocialista elképzelés illusztrációja, az alulról építkező önszerveződés példája, jól megírt, kellemes rész. A műhely fejlődése egyben elegáns folytatása is Vera Pavlovna sikeres házasságának Lopuhov segítségével (amely segítségre még visszatérünk).
A mindentudó és mindenható írói szerep ebben a valóban illusztratív részben úgy mutatkozik meg, hogy az író (ebben a program- és propagandaműben!) egyszerűen megengedi magának, hogy egy ponton elfeledkezzen a sikeres műhelyről, amelynek minden orosz számára becsületesen és hitelesen kellett szimbolizálnia az önsegélyezés értékteremtő útját. Megtörténik, hogy Vera Pavlovna az üzemet egyszerűen másnak engedi át, s bizony az a bizonyos nemlétező empirikus olvasáskutatás azt mutathatná ki, hogy a regény végére az olvasók nagy része később el is feledkezhet erről a valóban szocialisztikus kísérletről, annál is inkább, mert a regény hozzávetőlegesen teljes második részében elő sem fordul.
A szocialisztikus női varróműhely tematikája egyébként két további érdekes vetület felvillantásának lehetőségét is megteremti, amelyek túlmutatnak önmagukon.
Az egyik egy újabb hajmeresztő és közvetlen ideológiai kamuflázs. Kisebb mértékben a műhely-felépítése előtt és némiképp a műhely regénybeli sorsára hagyása után is, intenzíven azonban a műhely felépítésének korszakában a valódi klasszikus ideológiai beszélgetések az egyéni önzésről, a természetes egoizmus jogosultságáról szólnak (az, hogy ez a jogosultság még a szürke jelentéktelenség provokatívan ellenszenves, helyenként szörnyetegszerű alakjainak fehérre sikálásában is megjelenik, az öntörvényű írói beszólások játékához tartozik). Még hangsúlyosabban kifejezve: a kollektív fejlődésregény hordozójának, a varróműhelynek a felépítése az egészséges önzésről szóló dialógusok keretében megy végbe.
A természetes egoizmus az ötvenes-hatvanas évek egyetemes filozófia- és ideológiatörténetének is része. A leghatározottabb véleményünk, hogy a természetes egoizmus lázas védelme éppen azoknak a szereplőknek a részéről, akik a szemünk láttára kizárólag csak áldozatokat hoznak másokért, a legvaskosabb írói félrevezetés, igazi camouflage, másról beszélés és mellébeszélés. A jó sorsra érdemes lányok szemünk láttára megerősödő, klasszikusan önszerveződő, alulról építkező vállalkozását a ravasz Csernisevszkij tehát az egyéni önzés védelmével ideologizálja meg. Ezen a ponton most azt kérdezzük: az rendben van, hogy ennyi önzés láttán a cenzorok megnyugodhatnak, de vajon a forradalmárok is át fognak-e látni a szitán?
Mindenesetre az egészséges önzés elmélete nagy viharokat keltett a későbbi marxista irodalomban. Heller Ágnesí erről írt Lukácsnak disszertációt, Lukács a regény ötvenes évekbeli magyar kiadásának utószavában hosszan értekezik ugyancsak az egészséges önzésről.
Ezeket a vitákat nem ismertethetjük, mert nem felelne meg a Naplóregény műfajának, e vitának bizonyosan megvan a jelentősége a marxista etika fantomjának megszületésében, amivel Lukács azután az Ontológia megszületését legitimálta.
Szerintünk az egészséges önzés tehát egyszerűen mesteri kamuflázs, és ha igazunk van (aminek ellenőrzésére külön is felkérjük olvasónkat, aki lehetőleg ne higgyen nekünk), akkor Heller és Lukács alaposan felültek ennek a mellébeszélésnek (Hermann-nak Litvánról szóló megjegyzésébe takarózva jegyzem meg: egyiküknek sem volt humorérzéke).
A szocialisztikus női varróműhely tematikája azonban még egy, a regény architektóniájában döntő mozzanat megszületését is elősegíti, igaz, ez a döntő mozzanat szinte eltűnik a regény egészében (hasonlóan a szürke-ezüst műalkotáshoz, amelyen a valódi emberi helyzet csak akkor ölt körvonalat, ha elég közel megyünk ahhoz, hogy a maga jelentőségének megfelelően vegyük észre).
Ez a rövid jelenet az igazi hatalommal való rövid beszélgetés (ami szemünkben szinte a Bűn és bűnhődés Porfiríj Petrovicsát, azaz a Raszkolnyikovot vallató rendőrnyomozót idézi).
A műhely hivatalos nevében, amely a már fejlődő üzem neveként a forgalmas sugárúton is olvasható, szerepel egy olyan szó, amely a nyilvánosság számára a munkás közösség szocialisztikus karakterére utalhat (mindebből az is következik, hogy ezt a városi hivatalnokot korántsem vakította el az egészséges egoizmusról szóló számos magasröptű vita, és a lényegre koncentrált). Igazi dosztojevszkiji párbeszéd során veszi rá a gyors felfogású Kirszanovot, hogy változtassák meg az utcára néző cégtáblát. Néhány civilizált pengeváltás után ugyanis kiderül, hogy az „Au bon travail” cégtáblában benne van az a szó, hogy „munka”, ami voltaképpen szocialista jelszó, ami miatt a cégtábla valójában azt akarja sugallni, hogy mostantól kezdve minden üzemnek úgy kellene működnie, mint Vera Pavlovnáénak.
Még most sem tudjuk azonban megpillantani, mitől lenne a Mi a teendő? a forradalom tankönyve. Az üzem, mint láttuk, sokszoros fénytörésben, a figyelem állandó változásában jelenik meg, értelmes és konstruktív utópiája mégis csak erőltetve lenne elhelyezhető a regény középpontjába. Később a szakirodalom előszeretettel emelte ki Rahmetov alakját, aki kétségtelenül elementáris jelenség, megvannak benne egy idealizált és egyben valóságos forradalmár vonásai, perspektivikusan akár még hatalmasra is növelhető alak, mindenképpen epizodikus azonban (erre ugyan lehetne azt mondani, hogy „hát persze, hogy az”, ezt megértve azonban erről az oldalról viszont azt lehetne mondani, hogy az a bizonyos empirikus olvasásszociológiai kutatás igen kérdéses módon mutatná csak ki Rahmetov középponti jelentőségét).
A magunk részéről másban pillantanánk meg a regény valódi forradalmi jelentőségét.
Ez a jelentőség annyira forradalmi, hogy talán nem is válik tételesen érzékelhetővé (ettől azonban még betöltheti forradalmi hatását).
Ezt Leninnél nem találtuk. Ő azt szerette idézni (nem a regényből), hogy „aki fél, hogy poros lesz a csizmája, ne vállalkozzék politikai pályára”, amiből kiderül, hogy a hatalomátvétel örök dilemmájában, a bolsevizmus, mint erkölcsi probléma kérdésében igyekezett támaszkodni Csernisevszkijre. A szerelmi szálnak is megvan egyébként a szakirodalom szerint Leninnél a maga jelentősége, de nem Krupszkája, hanem Inessa Armand összefüggésében 1911-ban vagy 1912-ben.
Az igazi forradalmi szál kifejtése előtt még teljessé kell tennünk a vázlatosan bemutatott regényszerkezetet, amelyet a legnagyobb mérvű írói tudatosság nélkül elképzelni sem lehet.
Egyrészt a cselekmény nemcsak lassú, de epizodikus is, tematikus nagy egységekkel dolgozik, amelyek egymást váltó mozgása maga is árasztja a lassúságot. Ráadásul olyan epizód is hosszan szerepel benne, amelyiknek a regény egyik vélt vagy valóságos fontosabb üzenetéhez sincs kapcsolata (az író önkénye játszik). Nemcsak új nagy egységek (epizódok) lépnek be a maguk ritmusában, de, mint láttuk, korábbiak el is tűnnek.
Másrészt a tartalom-, érték-, és üzenetközpontú értelmezést ennél is durvábban veri keresztbe az író azzal, hogy Vera Pavlovna gyakran álmodik, s álmai intenzíven szakítják meg a cselekményt. Öt vagy hat hosszú álomról van szó, amelyek többsége több számozott epizódra is szétesik. Egry Péter a világirodalom nagy regényeinek álomjeleneteit elemzi, de ilyen álom-dömping értelmezésére ő sem vállalkozna, hiszen a felelőtlenség és az önkényesség csimborasszója lenne, ha valaki 2018-ban (vagy bármikor korábban) belebocsátkozna Vera Pavlovna több felvonásos álmainak üzenetközpontú értelmezésébe.
A nagy tematikus egységek sajátosságainak és az álom-áradatnak e felidézése után értelmeznénk végül azt, hogy mi a valóban forradalmi a regényben.
A tematikus egységek funkciói távolról – amint említettük – Diderot-ra emlékeztetnek. A nagy szürke alapzaton pompás jelenetek rajzolódnak ki majd tűnnek el (akár az ezüstösen csillogó fotógrafikán). Diderot-nál formátlanul hömpölyög az úr és Jakab értelmezhetetlen, kaotikusnak tűnő beszélgetéstömege, amelyből időnként és az olvasó számára véletlenszerűen, a legcizelláltabb, a legsokatmondóbb remekművű történetek nőnek ki, hogy azután elsüllyedve ismét belemerüljenek a végtelen párbeszédbe.
Ha nagyon közel megyünk a Mi a teendő?-höz, egyre jobban meggyőződhetünk arról, hogy akik hivatkoznak rá, vagy valamely más mű párhuzamaként említik, lehet, hogy csak a címet olvasták el, mást nem.
Ha tehát valóban közel megyünk, azzal a meglepő igazsággal konfrontálódhatunk, hogy a regény összes történése „intrika”, egy-egy olyan terv megvalósítása, amelyet a regény nyilvános világában, a társadalomban, nem lehet nyíltan megvalósítani. Így szökteti meg Lopuhov Vera Pavlovnát, így szervezi meg saját ál-öngyilkosságát, majd azt is, hogy ki mondja meg a hírt, így hozza össze Kirszanov és Vera Pavlovna szerelmét, így találja meg ő is a maga párját, így épül fel az üzem és változik meg a cégtábla.
Elenyésző számú kivételtől eltekintve a cselekmény összes eleme egy-egy titkos terv megvalósítása. Merész és szellemes terveké, amelyeket nemcsak az író kísér derűs, ironikus és mellébeszélő beszólásokkal, de ilyenként hajtják végre maguk a protagonisták is. Mindenki túljár mindenki eszén, de azok javára, akik ellen a terv látszólag irányul, és (az egészséges önzés teljes elmélete ellenére) azok kárára, akik a jót titokban megszervezik.
Az egész regény konspiráció. Ha tetszik, összeesküvés.
Ez a Mi a teendő? forradalmisága. S valóban, a regényszerkezetnek a legnagyobb mértékben van köze ehhez a mondanivalóhoz.
A regény nem program, nem propagálja a forradalmat, de maga a forradalom.
Épp úgy, mint Diderot-nál: a Fatalista Jakab nem a felvilágosodásról szól, de maga a felvilágosodás. A regény olvasása a felvilágosodás megvalósulása.
Gérard Valcin: Wodu szertartás
Bevezetés
A természet és a társadalom, azaz a lét, az emberi gondolkodás és megismerés terén érvényesülő legáltalánosabb törvényszerűségeknek a tudománya a filozófia, mint világnézeti tudomány.
Alapkérdésének két oldala van: az egyik: mi az elsődleges, a szellem vagy a természet, a tudat vagy az anyag, a másik: hogyan viszonyul az univerzumról szerzett tudás magához a világhoz. A filozófia, mint tudomány, nem szakítható el a természettudományok összességének történetétől, fejlődésétől és a társadalom történeti gyakorlatától.
Az alapkérdésekre adott válaszok szerint a filozófia két ellentétes irányzatra osztható: materializmusra és idealizmusra, ateizmusra illetve vallási hitre. E két irányzat évezredek óta jelen van. A történelem során hol békésen megvoltak egymás mellett, sőt inspirálták a másikat, hol vitáztak, elvetették a másik nézetét és megvetették képviselőiket.
A Föld lakosságának többsége az idealizmust, istenhitet vallja. Nálunk ezt erősíti, sulykolja a közmédia is. A különböző egyházak részben hatalmi pozícióban is erősítik, terjesztik az istenhitet az országok többségében.
Úgy gondolom, az ember számára nélkülözhetetlen a hit: hit önmagában, a természet adományában, szépségében, empátiában és a jövőben. Ahogyan Lev Tolsztoj, nagy orosz író fogalmazott: „Az életöröm, a boldogság forrása nem rajtunk kívül, hanem bennünk van.”
A hit tehát nem azonos az istenhittel. Miden ember szuverén joga, hogy miben hisz. Ehhez a hithez azonban nincs szükség közvetítő, térítő szervezetekre, egyházakra, szektákra.
„Szeretnék / elhitetni velem, / hogy az én / határtalan / humánus hitem / hiteltelen hitetlen”— írja a költő. Én tisztelek minden istenhívőt, vallásos embert. Joggal elvárható, hogy ők is tiszteletben tartsák a más nézetet vallókat, legyen az materialista, ateista vagy nihilista. Empátia nélkül nincs szeretet, emberség, csak gyűlölet, megvetés.
I. A vallások néhány jellemzőjéről
Az emberiség története során a politikai hatalmak szerepének változása, a tudományok fejlődése mellett fontos szerepet vívtak ki maguknak a különböző vallások és egyházak. Az ősi természeti vallásokat követte a politeizmus és a monoteizmus.
A politeizmus, sokistenhit az ógörög, római, sumer, egyiptomi mitológiában jól megfért egymással, soha nem hirdetett harcot egymás ellen, a más istenhívők ellen. Sok volt közöttük a nő, nemcsak férfiak lehettek istenek, sőt házastársak is találhatók közöttük. A nemek közötti egyenlőség hívei voltak. A különböző istenek hatalma, „feladatuk” megosztott volt, a világ, az élet egy-egy területére terjedt ki, azaz korlátozott volt. A sokféle funkciót betöltő istenek felett megszületett a főisten, vagy a végzet létezése.
A vikingek között is voltak női vallási vezetők, általában érvényesült a női egyenjogúság, lehettek harcosok, sőt tisztek is. A későbbi évszázadok során ez az egyenlőség szélesedett, kiterjedt az oktatásra, stb. Nem véletlen ezért, hogy jelenleg Svédországban a parlament tagjainak 44 %-a nő.
A keleti országok: India, Kína vallásai nem isteni kinyilatkoztatásként jöttek létre, hanem tapasztalatok alapján álltak össze rendszerré. Vonatkozik ez a buddhizmusra, a hinduizmusra, a taoizmusra és a konfucianizmusra. A buddhizmus tagadja pl. az ős-szubsztancia létezését, a világ összes jelensége átmeneti. A hinduizmus nem rendelkezik átfogó rendszert alkotó dogmatikával, az egyénre bízza, hogy teista vagy ateista kíván-e lenni. Noha a két indiai vallás részben társadalmi megosztottságra (kasztrendszer) reagált, a hívek tették később isteni magasságba az említett vallások megalkotóit. A két kínai vallás is erősen filozofikus jellegű, a tudomány és igazság felé tör. A konfucianizmus elsősorban az emberi (családi) és a politikai kapcsolatokra érvényes tanítás, míg a taoizmus az ember belső, szellemi, lelki, érzelmi szükségleteinek kínál összefüggő nézetrendszert.
A négy vallás képviselői és nézetei soha nem tartalmaztak gyűlöletet más népek, más népcsoportok iránt, ellenkezőleg befogadóak voltak, nem erőszakolták hitüket másokra, nem indítottak vallási háborúkat. Ezeket az isteneket, vallási tanokat nem fosztották meg az új ismeretek, a tudás megszerzésének lehetőségeiről.
A monoteizmus, egyistenhit három vallásának a megjelenése, a Tórára, a Bibliára és a Koránra hivatkozás és azok magyarázatai jelentős hatást gyakoroltak a történelem menetére, következményei lényegében sok tekintetben ellentétesek lettek a tanításokkal. Az ókori népek történetét megörökítő-feldolgozó alkotások, eposzok, ősi énekek egy békésebb, együttérzőbb jövő lehetőségét kínálták, azok figyelembevétele, tanulságai más utat hozhattak volna. Tartalmuk nem uszított más felfogások, más népek kirekesztésére, gyűlöletre, a női nem másodrendűvé alacsonyítására. Az emberiség jövőjének alakításában sokkal empatikusabb alternatívát alapozhattak volna meg.
Az istenkinyilatkoztatás három vallásának felfogása akaratot kifejező, követelő lény. A teremtő isten a semmiből hozta létre a világot parancsoló akaratával. Jahve, Allah, Isten-Jézus mind férfi, ezért lettek a nők elkülönítve, leminősítve. Az egymás ellen harcoló három vallás követői évszázadok alatt a népirtó egyistenhitek, gyűlöletkeltések nevében százmilliókat öltek meg, kultúrákat semmisítettek meg.
A zsidókat istenük kiválasztott népként határozta meg, akikre fontos feladat, küldetés vár. Ha azonban az egyiket kiemelem, akkor ezzel a többit eleve lealacsonyítom. Jó példa erre a babilóniai fogságban eltöltött évek minősítése a zsidó próféták részéről. Ott a zsidók jobban éltek, mint Júdeában, de a próféták az asszír-sumer kultúrát lenézték, alsóbbrendűnek minősítették.
Dávid királysága óta nőtt a Jahve kultusz, más népek istenénél hatalmasabbá emelve és magasztalva. Salamon király korától – a sokféle kultuszhely helyett – a gyülekezet, zarándoklat központja a jeruzsálemi templom lett, majd a diaszpóra évezredében a zsinagóga. A „kiválasztott nép” eszméje azonban az ország legnagyobb kiterjedése idején sem valósult meg, ennek ellenére tovább erősödött a zsidók isteni küldetésébe vetett hite.
Az iszlám vallás Allahot tekinti az egyetlen igaz istennek, a többit elveti, pogánynak minősítve. Eredetileg az iszlám tiltotta a fegyverek használatát. A Koránban a dzsihádnak három jelentése van: védelem (22. szúra 35. vers), kellemetlen dolog (2. szúra 212. sor) agresszió (2. szúra 190. sor). Az iszlám létrejötte után sokáig tudomány és művelődéspárti volt. A Korán 750 verse ajánlja a tudományos megismerést és 150 a teológiai tanulmányokat. A középkorban hatalmas kultúrát hoztak létre, amelynek hatása alól a kereszténység sem tudta kivonni magát (mór építészet, egyetemek).
A Mohamed próféta által a 7. század elején alapított iszlám vallás nem térítő vallás. A muszlimok a középkori és későbbi hódítások során nem erőltették rá vallásukat a meghódított terület lakóira. (Lásd pl. a 150 éves magyarországi hódítást.)
A valláson belül kialakult két fő irányzat: a síita és a szunnita, ez utóbbi a legnagyobb, ortodox irányzat, melyeken belül több kisebb ágazat jött létre. A történelem során egymás ellen is vívtak háborúkat és napjainkban is.
A mai szélsőséges csoport, mely az ISIS nevet viseli, részben más irányzatok ellen is harcol, de nem iszlám vallású lakosság ellen is. (Lásd az egyiptomi koptokat!) Eredeti céljuk egy kalifátus kialakítása volt, amely a világ összes muzulmánjának vallási vezetője lett volna. Terroristái a foglyokat, hozzájuk csatlakozókat erőszakkal szerették volna megtéríteni.
A társadalmi megosztottság megtalálható a jézusi katolikus hitben is. A büntetés-bűnhődés megalapozása Isten Ádámnak mondott szavaiból kiolvasható: „Mivelhogy hallgattál a feleséged szavára… átkozott legyen a Föld miattad. Töviset és bogáncsot teremjen tenéked.” Hogyan lehet azonban egy isten jóságos, ha a Földön szenvedni hagyja híveit, csapásokat átélve elpusztulni. Az engedékenység, az ellenség iránti szelídség mellett ott van az ellenfelei iránti szigorú megtorlás: „Nem békét jöttem hozni, hanem kardot… – mondja Jézus –, aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám… Aki nincs velem, ellenem van.” (Máté)
A katolikus vallás papjai, a középkori nemesek illetve a társadalom többsége közötti szakadék a középkort megelőzően nem volt igazán mély, minthogy a kézírásos kódexek és bibliák, amelyeket a kolostorokban másoltak, a nagy többséghez nem jutottak el. Európa szerte mindössze kb. 80 ilyen másolat volt. Gutenberg könyvnyomtatásának feltalálása után egy évszázaddal már 8 millió. 1
II. A vallások hozzájárulása a gyűlölet megalapozásához
Úgy vélem, hogy az istenkinyilatkoztatás három vallása nagyban hozzájárult a gyűlölet megalapozásához.
A hatalma tetőpontján levő pápaság hódító háborúkat indított, három cél érdekében: Palesztina visszaszerzése a muzulmánoktól, a muszlim hódítások megakadályozása, valamint a kettészakadt kereszténység egyesítése. A II. Orbán pápa által kezdeményezett hadjárat 1096 nyarán indult, s a sereg Magyarországon keresztül vonult Jeruzsálem felé. A negyedik hadjárat célja a velencei kereskedők érdekeinek felelt meg, Konstantinápoly meghódításával a bizánci kereskedelem versenyét kívánták korlátozni. Az 1212-ben indított „gyerekek keresztes hadjáratában” ezrével pusztultak el a háborúba vezényelt gyerekek, nagy részük a rabszolga kereskedők kezébe került. A XIII. század végén a keresztes háborúk az érdeklődés hiányában abbamaradtak, s az eredeti hármas célt így nem tudták elérni.
A magyarok a honfoglalás idején hozták magukkal ősi vallásukat. Géza fejedelem koráig a vegyes magyarság tisztelte és használta ősi vallását, de már ismerték és követték a görögkeleti vallást is. István király behozatta a katolikus hittérítőket és e hit felvételét tette kötelezővé, ezzel megszűnt a magyarok saját régi írása is. Az új törvény tilalomfát állított a múltnak. Első királyunk az országot Jézus anyjának, Szűz Máriának ajánlotta fel, akinek gyermeke parteogenezissel, szűznemzéssel fogant. Természetesen a lakosság etnikai összetétele már a honfoglaláskor is vegyes volt, s az évszázadok során még sokszínűbbé vált.
A más világfelfogás elítélése az európai kontinensen már a középkortól markánsan megfigyelhető. Az állam és az egyház összefonódott, összefogott, s börtönnel, halállal büntette az eretnekeket. Az antifeudális eretnek mozgalmak még inkább fokozták üldözésüket. Az inkvizíció intézménye a IV. lateráni zsinaton indult püspöki inkvizícióval, majd IX. Gergely pápa minden országba küldött inkvizítorokat (nyomozókat, bírákat), akik ítélkeztek. Különösen kegyetlennek bizonyult a spanyol inkvizíció, amely a kevés eretnek mellett, az erőszakkal megtérített zsidók és mórok (muszlim vallású arabok) között keresték és büntették a színlelt megtérőket, majd mind a két csoportot kiűzték az országból.
Folytatva a vallási megosztottság témáját, érintenem kell a reformációt. Előzményének tekinthető a Husz János (1369-1415) alapította mozgalom, amely a pápaság kiváltságainak megszüntetését, a prédikáció szabadságát követelte. Kiközösítették és máglyán elégették.
A katolikus vallás és egyház történetének kiemelkedő és visszafordíthatatlan eseménysorának bizonyult a 16. században az éppen ötszáz évvel ezelőtt kezdődött reformáció. A nagy hitszakadás reformtörekvésekkel indult Luther, Kálvin, Zwingli tevékenységében. A korszerűsítési, egyszerűsítési elképzelések, amelyek tartalmi és szervezeti területeket egyaránt érintettek, az európai kontinens nagy részén kedvező visszhangra találtak és gyorsan terjedtek. A pápai katolikus vallás mellett létrejött a református, evangélikus, unitárius, lutheránus és a nemzeti anglikán vallás. A szakadások vallásháborúkhoz vezettek, majd fokozatosan lecsendesedtek. A katolikus egyház vezetői nem vonták meg a reformáció sikerének okait, tanulságait a maguk számára.
Gyűlöletkeltő volt a magyarországi ellenreformáció. Hazánkban is gyorsan terjedtek a reformáció tanai, amelyek a katolikus rendek létét fenyegették létükkel, ezért kegyetlen harcot indítottak ellenük. Élén a jezsuita rend és vezéralakja, Pázmány Péter állt, akinek a katolicizmus megvédése fontosabb volt a hazánál, és az országot a Habsburg dinasztiához igyekezett kapcsolni. A vallásos viszálykodás mérgezte az emberek lelkét és kegyetlenkedést szült. Az erőszakos ellenreformáció a hitükhöz ragaszkodó protestáns prédikátorokat gályarabságra ítélte az esztergomi érsek vezetésével. Az 1525-ös rákosi országgyűlés már előírta a protestánsok máglyán történő elégetését, ugyanakkor Erdélyben az 1556. és 1568. közötti országgyűlések egyenlő jogokat biztosítottak minden vallási felekezet számára.
Magyarországon a zsidóellenesség már erőteljesen jelen volt a 19. század végén. Ennek tragikus példája a tiszaeszlári per. Kegyetlen tragikuma az 1920–30-as években következett be, majd a holokausztban csúcsosodott ki. A zsidóellenesség ideológiai megalapozói a „keresztény faj” és a „keresztény nemzeti állam” megteremtését hangsúlyozták. Ezt valósította meg a Horthy-éra.
A jelenleg hatalmon lévő magyar rezsim vezetői azt hangsúlyozzák, hogy Magyarország csak a keresztényeké és magyaroké lehet. Ezek szerint a más vallású vagy ateista, illetve más nemzetiségű nem élhet az országban? Ez kirekesztés és gyűlöletkeltés! A kormány 2018-ban az egyházi iskolák számára tovább emeli az egy főre eső támogatást. Ezzel az állami iskolákban tanulók 85%-a eleve hátrányosabb helyzetbe kerül, nem valósulhat meg az esélyegyenlőség. Az egyházi iskolákban viszont gyakran érvényesül a szegregáció már az általános iskolákban is, amelyekbe nem kerülnek be roma gyerekek. Pedig az általános iskolákban a tudás megalapozása folyik, ott nem lenne szabad származási alapon különbséget tenni, továbbá semmi nem indokolja a hitoktatás erőltetését. Ez már gyermekkortól megosztás és kirekesztés. 2
A hitleri náci ideológia, fajgyűlölet alapja ugyancsak egy vallási felfogásra, az ógermán mitológiára, okkult tanokra épült. Fő forrása az árja kulturális és faji felsőbbrendűség volt. Hitler 1939 és 1943 között kutatókat küldött Mongóliába illetve Indiába a Himalája vidékére, a Himalájára az árja gyökerek felkutatására, a gonosz istenhegy megkeresésére. Vezetésre hivatott északi fajjal, Agarthi félelmetes, rossz szellemével, démonával keresték a kapcsolatot, nem Sambala jó szellemével. Innen származtatják a náci horogkeresztet is. 3 A hitleristák részben igyekeztek titokban tartani népirtásukat, a koncentrációs táborokat, a holokausztot. A mai szélsőséges iszlamista öngyilkos merénylők nyíltan ölnek a világ megfélemlítésére törekedve, valamint hogy önmaguknak világhírt szerezzenek, s ezzel kivívják Allah elismerését.
A fajgyűlölet – noha ez a fogalom lett általánossá, de tudjuk, hogy az ember egy faj! – pontosabban az egyik nép, vallás gyűlölete a másik iránt akkor vált világot átfogóvá, amikor az európai gyarmatosítók az amerikai kontinensen, Ázsiában, Afrikában, Ausztráliában, stb. irtották az ottani őslakosokat, kultúrájukat, természet közeli ősi vallásukat, amelyek régebbiek és legalább olyan értékesek voltak, mint a gyarmatosítóké, az önmagukat „civilizáltnak” minősítőké.
A történelem során az őskortól kezdődően az egyes törzsek, nemzetségek majd országokká, államokká szerveződő népek maguknak teremtettek isteneket, később istent. Az ősember mozgásterének bővülésével, szellemi felfogásának gyarapodásával, a számára gyakorlati tapasztalás nélküli dolgok magyarázásához fokozatosan kialakította a tárgyi valóságot nélkülöző, annak magyarázatát adó vélt szellemet, majd isteneket.
Az ősi, természeti vallásokra az volt a jellemző, hogy a földi valóság egy-egy tárgyát ruházták fel kivételes tulajdonságokkal, azoktól kaptak jelzést, magyarázatot a számukra érthetetlen jelenségekről, vagy sámánok tették ugyanezt, akikben életre kelt a természetfeletti erő, tudás. A vadásztársadalmak jellemző vallási formájának jelképe volt a totemizmus. Ezek az ún. „primitívnek” minősített vallások a világ számos helyén ma is megtalálhatók a törzsi népcsoportok között Afrikában, Amerikában, Ausztráliában és Óceánia sok szigetén. A törzsi népek és vallásfelfogásaik ma is úgy tartják, hogy életüket a természetnek köszönhetik, az biztosítja a megélhetésük forrását. Ezért becsülik a természetet, minden adományát, csak annyit fogadnak el a természettől, amennyi fennmaradásukhoz szükséges.
A hódító-gyarmatosító katonákat követték-kísérték a hittérítő papok, akik saját vallásukat kényszerítették az ottani lakosokra, és primitív kegyetlenséggel semmisítették meg vagy égették el az ősi kódexeket, eltüntetve az ottani ősi közösségek múltját őrző, megörökítő dokumentumokat. Megsemmisítették az ottani nyelveket, gazdaságokat, ármánykodásokkal verték szét a közösségeket. Az is köztudott, hogy a gyarmatosítók egymás ellen is harcoltak, elgázoltak mindent, ami útjukba esett, hogy minél nagyobb területeket hódítsanak meg.
Ugyanakkor kellett a gyarmatosítóknak az ősi közép- és dél-amerikai burgonya, paradicsom, kukorica, amit az ottani lakosok már több ezer éve termesztettek és fogyasztottak.
Az egyetlen nép, amelyet a spanyol hódítók nem tudtak legyőzni Dél- és Közép-Amerikában, a mapucse törzs volt. V. Fülöp spanyol király 1773-ban függetlenségüket elismerte. A mapucse nép számára ma is ismeretlen a rasszizmus, mondta egy egyetemet és több nyelvet tanult ottani, aki megkapta a legnagyobb irodalmi kitüntetést. 4
A Varázsvágta című könyv szerzője idézi az inka kecsua nép 14. századból való tízparancsolatát. Nem a vallással foglalkozik, hanem a nép, a törzs érdekeit foglalja össze, egyben az egyén és a közösség érdekeit egyesíti, hangsúlyozva a munka, a szükséglet, az állam funkcióit, kiemelve a közösség érdekeit. Idézem én is, mert nagyon elgondolkodtatónak és megszívlelendőnek tartom. Íme:
1. A munka feltétlen kötelesség.
2. Senkinek sincs joga a lustálkodásra.
3. Mindenki mindenkiért dolgozik.
4. A szükséglet szabja meg a juttatásokhoz való jogot.
5. Az adózás legyen méltányos, de kötelező.
6. Az államnak joga van parancsolni, ellenőrizni, de kötelessége figyelembe venni az emberek szükségleteit.
7. A föld nem tulajdona a művelőjének, hanem csak a szükségleteinek megfelelően, azok biztosítására használhatja.
8. Aki dolgozik, azt megilleti az élethez való jog.
9. Mindenki köteles megtermelni a saját és hozzátartozói szükségletét, azon kívül /résznyi/ felesleget a többiek számára.
10. A közös érdek megelőzi az egyéni érdeket. (Lásd a könyv 72.oldalát.)
Az ausztráliai bennszülött wurundjeri törzs tagja, Benala nő így fogalmazott: „Mi sohasem… állítottuk magunkat emberfölöttinek, a világ fejlődése még nem fejeződött be. Esztelen az ember, ha kijelenti, hogy itt ő a legkülönb.” „Elűztek a földjeinkről, de az őslakosok békés emberek… Nekünk sohasem volt börtönünk, nyaktilónk, kivégzőosztagunk, még rendőreink sem. Megtagadták tőlünk az önrendelkezést… idegenek… Egymillió embert nyilvánítottak nem létezőnek.” 5
Az afrikai kenyai Ngugi wa Thiong’o gikuju tonális nyelven írt (de angolul kezdett) Közöttünk a folyó című könyvében 6 a fehérek erőszakos vallási és gazdasági térhódításáról ír. A fehér gyarmatosítók bekebelezték az ottaniak földjét, megrontották a törzs szokásait, keresztény vallásra kényszerítették őket. Egy részük behódolt, másik részük ragaszkodott régi kultúrájukhoz.
A gikuju nyelv része a Föld egyik legnagyobb közös nyelveket tartalmazó nyelvcsoportjának, a bantunak. Kenyában, a 44 milliós országban 7 millió ember beszéli a nyelvet, de csak a szuahéli és az angol a hivatalos nyelv. A Nairobi Egyetem Informatikai Tanszékén dolgoznak a nyelv helyesírásának egyértelműségén, eddig 13 ezer szót gyűjtöttek össze. (A könyv szerzője ma a Kaliforniai Egyetem egyik tanszékének a vezetője.)
Az emberben önkéntelenül felmerül a kérdés, hogy az afrikaiak millióinak rabszolgaságra Amerikába történő szállítása ellen miért nem tiltakoztak a misszionárius keresztény egyházak vezetői, papjai?
III. Új hittérítők, Messiások
A vallási dogmatizmust, miszticizmust egyre erőteljesebben folytatják a mai hittérítők, a különböző szekták, zárt közösségek. Népbutítással, ezotériával, misztikumokkal eltávolodnak a valóságtól, más világban élnek, nem ismerik el a természettudományok eredményeit, magasabb rendű, nem evilági lényektől származtatják magukat. Az embereket demagógiájukkal, kinyilatkoztatásaikkal alárendelik a sarlatánok, népbutítók, messiások akaratának.
A különböző korábbi és mai világvége elméletek vagy a Megváltó eljövetelének jósolt évek mögött talán nem alaptalan az a felfogás, mely szerint – indirekt módon – hatással lehet rájuk a globális világ és válsága, a népesség jelenlegi gyors szaporulata, továbbá bolygónk biodiverzitásának, a faunának és a flórának csökkenése, a klímaváltozás. Egyik szélsőséges „tudományos kutatás” az emberiség kimentését vetette fel a Földről. A Tesla cég vezetője már ilyen rakétákon, űrhajókon töri a fejét. De hová vinnék őket? Újabb pusztítást előidéző bolygóra?
Az elmúlt egy-két évtizedben új, önjelölt Messiások jelentkeztek Földünkön.
Indiában ennek az önjelölt messiásnak már 20 millió követője van, sok közöttük a fiatal. Tüntettek is mellette, mert egy lány megerőszakolása miatt el akarta őt ítélni a bíróság.
Jelentkezett Szibériában Szergej Torup személyében egy újjászületett Krisztus a Szovjetunió szétverése után. Egyházának neve Utolsó Evangélium. Poszlednyij Zavet (Utolsó Testamentum) 16 kötetében olvashatók próféciái.
A zambiai Kitwei félmilliós rézbányászati központban él a 43 éves Bupete Chibve Chistianuba, aki 24 évesen kapta a kinyilatkoztatást.
Japánban Matojosi Jezus mindenáron a parlamentbe szeretne bejutni: a 2016-os választásokon 6114 szavazatot kapott. Ha ő lenne az ENSZ főtitkára, végrehajtaná Isten akaratát a Földön. (Eddig az nem derült ki, hogy melyik isten és milyen akaratáról van szó.)
Megemlítem tovább a brazil főváros, Brazília mellett élő 69 éves nőtlen INRI-t, és a dél-afrikai Johannesburgban élő Moses Illongwane-t, aki néhány tucat hívőt tudhat maga mellett. 7
1 (A mai vallásokról részletesen lásd: Vallások a mai világban c. tanulmányomat. In: „A zsákutcából egy más világ felé” könyvben. Saját kiadás, 2016., továbbá: Helmuth von Glazenapp: Az öt világvallás, Gondolat Kiadó, 1984., Maróth Miklós: Iszlám és politikaelmélet. Akadémiai Kiadó, Pont Könyvek, 2013., Gergely Jenő: A pápaság története. Kossuth Könyvkiadó,1982.) [vissza]
2 Lásd részletsebben: L. Ritók Nóra: Egy helyi deszegregációs kezdeményezés tapasztalatai. Biharkeresztes, Komádi, Berettyóújfalu. In: Ezredvég, 2017. 6. szám [vissza]
3 Részletesen lásd többek között: Varga Csaba Béla: Varázslatos Napkelet és Bitó László: Newton kutyája című műveket. [vissza]
4 Lásd erről és a chilei, perui gyarmatosítás előtti népek kultúrájáról részletesen: Stancsik-Starecz Ervin „Varázsvágta” című könyvét. Napkút Kiadó, Bp., 2016. A szerző lengyel származású, magyar feleségével három éven át járták be a két ország ősi, részben zárt helyeit. [vissza]
5 Lásd Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak. Partvonal Kiadó, 2012., 168. illetve 176-177. oldal.) [vissza]
6 Tarantus Kiadó, 2016. [vissza]
7 Lásd National Geographic, 2017. augusztusi szám, 80-89. oldal. [vissza]
Edmund Monsiel: Istenatya
A centrális politikai erőtér, az illiberális állam, a nemzeti együttműködési rendszer mai urai azt hangoztatják: a fehér európai keresztény embert védelmezik az idegenektől, mindenféle migránsoktól, menekültektől, bevándorlóktól. Megfeledkezve arról, hogy Európát nagyrészt Ázsiából, Afrikából érkezett emberek népesítették be. Európa mai népeiben hellén és szkíta, kelta és avar, vandál és germán, viking és szláv, zsidó és mór, török, tatár, magyar, tót, román, illetve pogány és keresztény, istenhívő és ateista, kavarog. S ez a nép a múlt adósa szelíd jövővel – mai európaiak. Hát még mindig, „alig bír a föld egy zugot, hol legkedvesebb név az emberé, kivéve, aki feketén született, mert azt baromnak tartják e dicsők”. (Vörösmarty)?
Ha 50-100 ezer évvel ezelőtt Európát átjárhatatlan kerítés védte volna a migránsoktól, akkor ma csak a neandervölgyi előember élne Európában, mert a cromagnoni ember is, az első homo sapiens Európában, migráns volt, aki kiszorította a neandervölgyit, de a neandervölgyi sem volt igazán őshonos európai. A tudomány mai állása szerint a majom emberré válása Afrikában ment végbe s onnan rajzott ki Ázsiába és Európába a homo erectus. Ázsia és Európa tehát eleve bevándorló földrész volt, s Európa egész történelme során mindig is bevándorló fölrész volt. A Római Birodalom idején a rabszolgák és gladiátorok jelentős részét Afrikából és Ázsiából szerezték be, a Birodalom segédnépei az afrikai és ázsiai provinciákból Itáliába és az európai provinciákba vándoroltak. A népvándorlás korában egész népek, köztük a magyarok vándoroltak Európába. A nagy földrajzi felfedezések korában az európai hajósok kedvenc foglalatossága volt a rabszolgavadászat, rabszolgák szállítása egyik földrészről egy másikra. A kapitalizmus korában az európai gyarmatosító hatalmak a gyarmatokról importáltak olcsó munkaerőt és szolganépséget. Aki ma Európában migránsmentes övezetről, tiszta nemzeti államról beszél, az vagy álmodik, vagy nem ismeri a történelmet, vagy megrögzött hazudozó.
Honnan került az európai kultúrába a rózsa és a tulipán, a dinnye és a füge, a paprika és a fűszerek, a kávé és a tea, a mák és a dohány, a selyem és a papír, a szekér és a kengyel, az egyistenhit és a fürdőkultúra, a sakk és a bábszínház, a labda és a tűzijáték? Aki ellensége a kultúrák keveredésének, az nem ismeri, nem érti a kultúrát, s ő maga is kulturálatlan, még ha oxfordi is a diplomája.
Európa keresztény identitását, az európai kultúra keresztény gyökereit féltik. Kitől? Hát Démokritosz és Szókratész, Epikurosz és Lucretius, Avicenna és Averroes, Bacon és Spinoza, Erasmus és Montaigne, Giordano Bruno és Galilei, Kopernikusz és Darwin, Voltaire, Holbach és Marx nem meghatározó részei és gyökerei az európai kultúrának? Újra a nagyhatalmú „szent inkvizíció” fogja eldönteni, mi a helyes, és mi a helytelen? Képletesen szólva, már gyűjtik a máglyához a száraz rőzsét és a gyúlékony olajat. Hát megint Lucifernek van igaza: eltűnik a glória és megmarad a vérengző kereszt? Ki fogja ma „eltiporni a gyalázatost”? Ki tapossa el az embereket és könyveket égető máglyákat? Hol késik a hajnalt kukorékoló kakas? Mikor szól újra hozzánk az Új Isten: „Istenek közt új és proletár, kit nem ég szülte, nem mennyben él, nem is a Föld bálványa, kit a véres Földnek vére szült”, hogy „pörölyös kezével boldoggá formálja át sáros, bűnös, ócska bolygónk, mit elrontott sok régi úri Isten”?
A migránsok a jobb élet reményében kerekednek fel és vándorolnak más földrész országaiba. Hát, ne irigykedjenek azokra, akik náluk jobban élnek. A szolga ne akarjon úgy élni, mint az úr, a szegény úgy, mint a gazdag, a munkás, úgy élni, mint a tőkés. A szegény és elmaradott országok népei ne akarjanak úgy élni, mint a gazdagabb és fejlettebb országok népei. Fogadják el, hogy Isten ilyennek teremtette a világot. Isten, Haza, Család – az én istenem, az én hazám, az én családom. Senki ne akarjon abból részesülni, ami másnak van, neki nincs. Csak semmi szolidaritás. Az első az én istenem, az én hazám, az én családom – hirdetik a jelenlegi rendszer urai.
Ha mások éheznek, nyomorognak, háborútól szenvednek, elnyomják, kizsákmányolják, üldözik őket, ez az ő gondjuk. Problémáikat ott kell megoldani, ahol azok keletkeztek és ahol jelenleg élnek. Maradjanak csak ott, ahol vannak. Továbbra is ott szolgálják olcsó munkaerőként a nemzetközi tőkét, hizlalják annak a hasznát, s a kenyérharcban ne akarjanak az európai munkaerő konkurensei lenni. Mi itt Európában jól elleszünk nélkülük is, beérjük az extraprofit nekünk hullatott morzsáival.
Különben is, csak Soros György, ez a kétes származású pénzember, egy nemzetközi bajkeverő uszítja és szervezi őket, hogy terroristákként megfélemlítsék és elfoglalják Európát. Az ő ördögi tervét valósítja meg az Európai Unió is. Soros úr csak jótékonykodjon, ösztöndíjakat osztogasson, egyetemet alapítgasson, ha kedve tartja, a nekünk juttatott adományokat, tőle is, az EU-tól is, eddig is készségesen elfogadtuk, de horgas orrát ne üsse bele a népek sorsába – ne akarjon ő nevetni utoljára. Ellene kell harcolni, nem pedig az istenadta tőkés rendszer ellen, amelyben mindenki annyit ér, amennyije van, s akinek semmije sincs, az semmit sem ér. Erre épül a jelenlegi illiberális politikai rendszer uralma. Hagyjanak bennünket békében építenünk saját nemzeti kapitalizmusunkat, gyarapítani és gazdagítani saját családjainkból és barátainkból verbuvált nemzeti burzsoáziánkat!
Mik az európai kultúra gyökerei? Az Iliász és az Odüsszea, a perzsa kultúra, a középkorban lerombolt és elfelejtett, arab fordítók által átmentett, majd a reneszánsz idején újra felfedezett antik filozófia és tudomány, a keletről importált matematika, algebra és csillagászat, az arab költészet, az ezeregyéjszaka meséi, a sok európai által megcsodált, gondolkodásuknak új impulzusokat nyújtó córdobai könyvtár nem gyökerei az európai kultúrának? A keresztény képrombolások, dogmatikus hitviták, eretneküldözések, az eretnek katarok kiirtása, Jeruzsálem és a Szent Föld nem keresztény lakóinak lemészárlása a keresztes háborúban, a protestánsüldözések, Szent Bertalan éjszakája, az Európa népességét megtizedelő vallásháborúk, a „szent inkvizíció” kínzókamrái és máglyái, a népirtó gyarmati hódítások, az erőszakos hittérítés, az egyházi áldással megszentelt véres európai és világháborúk, igen? A felvilágosodásnak, a társadalmi haladásért vívott harcoknak, a forradalmaknak, az antifeudális parasztfelkeléseknek, a tőkés kizsákmányolás ellen harcoló munkásmozgalomnak nincs helye az európai identitásban és kultúrában? Nehéz ma európainak lenni. Az európaiságot nem bőrszín, nem is a vallási hovatartozás, nem az etnikai és földrajzi származás minősíti, hanem valami más. A rasszizmusnak azonban mélyek a gyökerei Európában, a rasszizmus alattomos és aljas fegyver az osztályharcban.
Amióta az apám nevét is tartalmazó politikai rendészeti rendőrségi kézikönyv egy példánya a birtokomba került, azt könyveim között a könyvespolcomon tartom, igaz kakukktojás a világnézetemet befolyásoló könyvek között. Számomra azonban egy letűnt sötét korszakot idéző és a mát is figyelmeztető dokumentum, személy szerint nekem apámra emlékeztető, származásomat és eredetemet tanúsító nemesi „kutyabőr”.
No, de visszatérek személyes világnézeti fejlődésem alakulására. Világnézeti eszmélésemben fontos szerepet játszott Raffy Ádám könyve: A máglya, Giordano Bruno életregénye, amit születésnapi ajándékként szintén apámtól kaptam. Giordano Bruno életregényében kamaszos izgalommal és átéléssel olvastam a kis nolai kecskepásztor felcseperedéséről, a novícius barát elindulásáról a kételkedés és önálló gondolkodás útján. Tetszett nekem benne az, ahogyan bátran szembeszállt saját kora babonás hitével, lerázta magáról a gondolkodás „rozsdás bilincseit”. „Naponta új világ nyílt meg előtte a könyvek lapjain, nagy és sejtett összefüggések világossága. Feltört benne a világ teljes megismerésének, a nagy ’Hogyan’ és ’Miért’ örökös titkának szenvedélye”
Felfedezéseinek, gondolatainak summáját, a genfi, párizsi, oxfordi egyetemeken hirdetett filozófiai nézeteinek lényegét számomra tömören és érzékletesen egyik verse összegezte:
Nem nyugszik semmi, de forog és rohan,
S mozog az égbolton s az egek alatt;
A magasba tör, majd mélységbe zuhan
Kicsi és nagy
A súlyos, vagy
A könnyű mind egy cél felé szalad.
Egyforma a tér,
És igyekszik így mind, míg céljához nem ér.
Csak úgy, mint háborgó vízben
A hab habra hull,
A mélységbe tűnik, majd feltör újra, vadul
S ami veri, űzi
Állandó az ok,
Semmi sem nyugszik, minden mozog.
(Raffy Ádám fordítása)
Bátran dacolt a „szent inkvizíció” fenyegető hatalmával. Az inkvizíció gyilkos szorításában a számára közömbös teológiai vitában engedett. Eretnekségnek minősített teológiai nézeteit visszavonta, a tudomány függetlenségének és szabadságának kérdésében azonban egy tapodtat sem engedett: Ragaszkodott filozófiai nézeteihez, azokat bátran és kitartóan, élete árán is védelmezte, amiért a nagyhatalmú „szent inkvizíció” halálra ítélte és máglyára küldte. Élete és halála örök mementó a gondolat szabadságának és függetlenségének, mindenkori hívei számára. Rómában járva magam is meghatottan kerestem fel a virágok terét, ahol a máglyán megégették Giordano Brunót, s ahol ma szobra néz le komoran a nyüzsgő piaci népségre.
A 2015. év Ünnepi Könyvhetének valamelyik napján találkoztam utoljára Ferenczi Lászlóval. Új könyvét, a Találkozások és tapasztalatokat adta át és dedikálta nekem. Szusszanva néhányat a fárasztó, mégis jó emlékű könyves ünnep után – jómagam kiadóként is, szerzőként is tüsténkedtem szinte megállás nélkül –, rögtön rávetettem magam a kötetre, s miként általában Ferenczi László minden kötetével és írásával, ami a közelembe került: nagyon gyorsan elolvastam, faltam, gyönyörködtem. Ilyen hideglelősen és forrón nem sok íróval vagyok, talán a húszas-harmincas évek nagyjaival, néhány magyar és külföldi csodával. Az olvasás után – pontosabban a szokásos olvasási örömhullámok után – föl akartam hívni Lacit. Fogalmazódott bennem sok minden, de főleg egy nagyon fontos mondat. Ez a mondat pedig a következő volt, mint egy verssor szakadt föl: „Csak így érdemes élni és írni!”
De a sors döntött: már nem mondhattam el, hibám, a szokásos hibám, hibánk miatt: rohanásainkban, mai divatos szóval élve pörgéseinkben sokszor késő, netán jóvátehetetlen késő ama szó, gesztus, megnyilvánulás. Felejtés, késő bánat, mulasztás és a legsúlyosabb: a váratlan halál a könyörtelen, felmentést nehezen adó okok között.
És ha nem mondhattam el élőben azt a mondatot és persze a hozzá kapcsolódó gondolatokat, most rögzítem, ami kikívánkozik belőlem.
Csak így érdemes élni és írni – így, szabadon, gazdagon, gyűjteni és tékozolni, korlátok nélkül és gyémánttörvényekkel, hűségesen és csapongva, vállalva és elutasítva, tudósi precizitással és lenyűgöző olvasmányossággal, hihetetlen tudással és hihetetlen emberi kedvességgel, olyan ritka nyitottsággal, amely mára már csodaszámba vehető.
1997-ben ismertem meg személyesen egyébként Ferenczi Lászlót, akit egy kiadó megbízásából, szerkesztőként kértem fel, hogy Voltaire Candide-járól írjon elemzést, műelemzést. Hogy bravúros szellemtörténeti tanulmány is lett a vége (Candide vagy az optimizmus címmel), gondolkodást gyújtó tartalmakkal, erről most nem szólnék, hiszen aki ismeri Ferenczi László pontos és örvénylő írásait, tudja, hogy miről beszélek. Inkább azt említem, hogy számára fontos volt, hogy ne arctalan kapcsolat legyen köztünk, ezért hívott meg legendás körúti lakásába, ahol lenyűgöző értelmiségi, könyves rendetlenség és lenyűgöző személyiség fogadott, kezdődött az abbahagyhatatlan beszélgetés könyvekről, irodalomról.
Innen számítható komolyabb kapcsolatunk, nem csupán az irodalmi életnek nevezett nagy faluban való találkozások és kölcsönös baráti látogatások, de munkák is: a mára megszűnt PoLíSz folyóirat szerkesztése, közös könyvügyek, köztük a kiadóm, a Hungarovox által megjelentetett „Még egy kicsit nézni…” esszék és tanulmányok. Ha már ennél a kötetnél vagyunk, hadd szögezzem le hangsúlyosan a véleményemet: Ferenczi László esszéíró munkássága számomra a 20. század legnagyobb esszéíróival egyenrangú Halász Gábortól, Cs. Szabó Lászlótól Németh Lászlón át Csoóri Sándorig. Letehetetlen olvasmányok: a személyesség, netán az emlékek keveredése a tudással, ismerettel, a lényegi pontos megragadása és persze a művek stílusa. Nem véletlen, hogy verseket is írt tudós létére…
Stílus? Messze nem csak az írásban! Az ő közvetlen, természetes emberi stílusa volt még felejthetetlen. Ahogy élt, ahogy beszélt, ahogy kérdezett, ahogy reagált. Ahogy dohányzott. Mondatai, gesztusai. Telefonjai egy-egy elküldött, eljuttatott könyv után. Ünnepnapi telefonjai, jókívánságai. Ahogy odafigyelt. Tegeződése szinte mindenkivel, póz nélkülisége. Úgy inspirált, hogy nem akart inspirálni. És persze a hihetetlen, a sokat emlegetett nyitottsága. Irodalomban, kultúrában, tanításban, a mindennapokban.
Bár hozzá nem a méltóság szó illik, biztos vagyok benne, hogy nem szerette, nem szerethette ezt a kifejezést, hiszen ő maga volt a közvetlenség. De mégis használom ezt a szót, mert ő messze nem méltóságteljesen viselkedett és élt, de visszaadta valamiknek a méltóságát, amik manapság méltatlanul retirálnak…
Visszaadta a beszélgetés, a szavak, a gesztusok, az írás, egyáltalán az élet méltóságát. Szabad ember és szabad alkotó volt, a szabadság igazi embere, aki másban a szabadságot becsülte leginkább.
Csak így érdemes élni és írni!
A honfoglalásunkat leíró Képes Krónika, azaz a 14. századi krónikakompozíció egyik rejtélyes bekezdése sasok támadásáról számol be. „Átkeltek a besenyők, a fehér kunok országán, Szuszdálián és Kijev városán, majd átkeltek a havasokon és egy bizonyos tartományba értek, ahol megszámlálhatatlanul sok sast láttak. Ott azok miatt a sasok miatt nem volt maradásuk, mivel a sasok úgy röpködtek a fákról, mint a legyek, és fölfalva fölélték nyájaikat és lovaikat. Az Isten ugyanis azt akarta, hogy minél hamarabb bevonuljanak Magyarországra” (Ismeretlen szerző 1984: 188).
Ez a bekezdés a 11. századi, Gesta Ungarorumnak nevezett és elveszett őskrónikából való, s átvette nemcsak a Képes Krónika, hanem a Budai Krónika (Chronica Hungarorum, Chronicon Budense, 1473) is. Györffy György a honfoglalást bemutató szöveggyűjteményében, saját fordításában a Budai Krónika alapján közölte a sasok támadásának szinte szóról szóra azonos történetét (Györffy, szerk., 1975: 129–130). Györffy kommentárja szerint: „A sasok elől való menekülés a 895-i bolgár–besenyő támadást követő menekülés jelképes leírása” (1975: 285).
A leírás jelképes értelmét elfogadva is felmerül a kérdés, hogy mi a sasok támadásának reális alapja? A szakirodalom ugyanis a sasokat kimondottan békés természetű, az emberre veszélytelen madaraknak írja le. Ezen felül se a sólymok, se a héják nem támadnak az emberre, ha nem provokálják őket (Caras 1978: 99).
A Gesta Ungarorum által leírt támadó sasok reális alapját valószínűleg elvadulóban levő solymászmadarak képezik. Az elvadult solymászmadár ugyanis kimondottan keresi az ember társaságát. A honfoglaló magyarság éppúgy solymásznép volt, mint a környező népek (törökök, oroszok stb.). Major István a következőképpen foglalta össze az vad életmódra átállítani próbált solymászmadarakkal (sólymokkal, héjákkal, karvalyokkal stb.) megélt tapasztalatot.
„A hetvenes évek elején hazánkban erősen korlátozták a solymászatot. A ragadozó madarak védelmére hozott intézkedés nagyon is indokolt volt. Radikális eszközökhöz kellett folyamodni. A madártulajdonosok felszólítást kaptak, hogy madarukat záros határidőn belül jelentsék be, illetve adják le a Budapesti Állatkertnek. Néhányan eleget tettek a felszólításnak, és összegyűlt egy tucatnyi ragadozó madár. A terv szerint ezeket az ország egy nyugodt, zavartalan helyén szabadon engedték, arra gondolva, hogy az elbocsátott madarak majd szaporítani fogják a vadon élő állományt. Az első kísérletek szerint azonban nem ez történt. A szabadon bocsátás környékéről egymás után érkeztek a kirándulók bejelentései, hogy békés erdei sétájuk közben »sasok támadták meg« őket. Természetesen szó sem volt támadásról. Az önálló vadászatra képtelen, éhező madarak, melyek megszokták, hogy táplálékukat az embertől kapják, élelmet koldulni repültek a mit sem sejtő turisták felé” (1979: 71).
Elképzelhető tehát, hogy a honfoglaló magyarokra támadó sasok egy szomszédos törzs szükségből szabadon eresztett solymászmadarai lehettek. A népvándorlás hullámzásában előfordulhatott, hogy egy vereséget szenvedett, táborhelyét feladni kényszerült törzs nem tudta tovább gondját viselni solymászmadarainak, s azok egy érkező népességhez repültek élelmet koldulni. A krónikában leírt további esemény, a nyájak és lovak fölfalva felélése azonban már mindenképpen a fantázia szüleménye.
FELHASZNÁLT IRODALOM
Caras, Roger A.: Dangerous to Man. The Definitive Story of Wildlife’s Reputed Dangers. Harmondsworth: Penguin 1978.
Györffy György, szerk.: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Bp.: Gondolat 1975.
Ismeretlen szerző: „Képes Krónika.” Fordította Bollók János. In: V. Kovács Sándor, szerk.: A magyar középkor irodalma. Bp.: Szépirodalmi 1984: 164–318.
Major István: Lesz-e sas 2000-ben? Bp.: Natura 1979.
W.H. Brown: Cirkuszi lovasok
Madarász Imre a könyvhéten adta közre ötödik kötetét Vittorio Alfieriről, és további, gyűjteményes kötetekben szentelt tanulmányokat a 18. század olasz költőóriásának. A rendkívül céltudatosan és áttekinthetően szerkesztett könyv, amely részletes bibliográfiával és képekkel együtt is mindössze 130 oldalt számlál, tíz Alfieri-szonett elemzését tartalmazza. A műfordításokat Baranyi Ferenc, Jánosy István és Simon Gyula készítette, de a szerző az eredeti olasz szövegeket is közli.
Már kezdetben fölmerülhet a kérdés a kötettel ismerkedő olvasóban, hogy vajon 5-10, szellősen szedett, kisméretű oldalon lehet-e kellő mélységű elemzést adni egy szonettről? A kérdésre a szerző a maga módján adja meg a választ: nem törekszik az egyes szonettek minden oldalú bemutatására, sem arra, hogy megrajzolja mindegyik történelmi, irodalomtörténeti és magánéleti hátterét. Úgy válogat, hogy a tíz szonettel adhasson képet Alfieri költészetének egészéről. A szonetteket eltérő szempontokból vizsgálja, így minden motívumra ki tud térni, amit fontosnak tart a költő lírájában. Az egyes tanulmányok címe számomra egyértelműen utal erre: az első, az „Igaz önarckép fenséges tükörben”, önmagáról, önmaga értékeléséről szól, a „Szabadnak született” Alfieri olthatatlan szabadságvágyát elemzi, az „’Örök hírnév’ tollal” a dicsőségvágy szonettje, és a felsorolást a „Be van fejezve a nagy mű, igen” című, tizedik szonettig lehetne folytatni. Az ember tragédiájára is utaló cím azt sugallja, hogy a költő az élettől búcsúzik. Sírvers ez a szonett, de mint Madarász Imre megjegyzi, „… nem az enyészet, hanem az öröklét mementója”.
Alfieri öntudatos költő, aki ismeri saját értékeit. Amikor idealizált hősportrét rajzol, mint a szerző írja: „… az eszményi ’ő’ mögött könnyen felismerhető a költői ’én’”. Hősének alaptulajdonsága, mint az egész Alfieri-életmű alapmotívuma is, a szabadságvágy, a zsarnokellenesség. Legfőbb üzenete a „nem szolgálni”. A szabad férfi nem szolgálhatja a zsarnokot, és ha nem adatott meg neki, hogy karddal harcoljon ellene, akkor legalább távol kell tartania magát tőle, hogy megőrizhesse integritását. Ez bizonyos fajta arisztokratizmus, de nem társadalmi-politikai, hanem erkölcsi jellegű.
Alfieri életművének másik fő témája a szerelem, amely sokféle alakban megjelenik ebben a sokoldalú, gazdagon burjánzó költészetben. Megjelenik, mint sóvárgás egy olyan korban, amelyben a férfiak még nem szégyellték a könnyeiket, és megjelenik, mint romantikus „őrült szerelem”, amelyet már, úgy érzi, nem tud méltóképpen szavakba önteni, miközben megírja azokat a költeményeket, amelyeket méltán sorolhat az utókor a világirodalom nagy szerelmes versei közé.
Szinte csak néhány sorban, Madarász Imre kijelöli Alfieri szerelmi lírájának a helyét az olasz, de joggal mondhatjuk, az egész világirodalomban. A költőt Petrarca szellemi örökösének tartja. Petrarca után a „… felvilágosodás észelvűsége ódzkodott a szerelem végleteitől”, Itáliában még inkább, mint például Franciaországban. Nem véletlen, hogy a kor jelentős irodalomkritikusa, Giuseppe Baretti ironikusan „eunuch költészetnek” nevezte a felvilágosodás korának líráját. Alfieri volt az, aki visszatalált a szerelem őszinte kifejezéséhez.
Egész fejezetet szentel a szerző Alfieri és Dante szellemi kapcsolatának is, tudatosítva, hogy a 17. században sokszor formátlannak, barbárbak, bizarrnak tartott Dantéról ő mondta ki, hogy a legnagyobb (sommo) poéta.
Az olasz irodalom egyik nagy paradigmaváltása zajlott le a 18. és a 19. század fordulójának éveiben. Alfieri költészete ennek a paradigmaváltásnak egyik legkitűnőbb tükre, és ösztönzője is egyúttal. Költészete átmenet a klasszicizmus és a romantika között, olyan módon, hogy mindkettő értékeit befogadva új esztétikai minőséget hoz létre, amelyet egyszerre jellemez a klasszicista mértéktudat és a romantikus lelkesültség. Talán nem túlzás leírni: mintha a magyar irodalomban Kazinczy klasszicista formai igényességre törekvése és Petőfi lángoló lelkesültsége forrna össze egyetlen költői életműben.
Madarász Imre a könyv summázataként többek között így ír: „… szabadnak született rendszer méhéből is világra jöhet, szörnyszülöttként, szabadságtipróként diktatórikus, vezérelvű rezsim… Változnak az idők, változik az ízlés és az értékrend, mint minden klasszikus költői életmű, az Alfierié is hol erősebb, hol gyengébb megvilágításba kerül… De immár kétszázötven esztendő tapasztalata szerint szabadságétosza és szabadságpátosza hat legerősebben, legtartósabban és legkiterjedtebben. Zsarnokoknak, diktátorjelölteknek, autokratikus, autoriter vezéreknek, mint meg-megújuló intelem, elnyomott vagy elnyomás által fenyegetett népeknek, szabadságjogaikat visszakövetelő vagy azokért aggódó embereknek, mint mindig újjászülető remény (Hungarovox Kiadó Budapest, 2018)
Válogatott és új vándorok, vérebek, angyalok jelentek meg idén a… Bocsánat, azt hiszem, rosszul fogalmaztam. Tehát helyesbítve: Vándorok, vérebek, angyalok címmel jelent meg az idei könyvhétre Kaiser László válogatott és új verseket tartalmazó kötete, a Hungarovox Kiadó gondozásában, az NKA támogatásával. A bő 150 oldalnyi verseskönyv-válogatás, a szerzőtől (akit tulajdonképpen nem is kell külön bemutatni, hisz ez már a 24. kötete, és aki ebben az esztendőben töltötte be a 65. életévét), a hetvenes évek közepétől írt – és publikált – verseiből ad ízelítőt.
„zűrzavar volt nagyon régen,/ valami már eldőlt akkor,/ a gyermekkor ősködében” (57. old.) – írja Kaiser a Zűrzavar című versében, és láthatjuk, hogy – bár a saját a gyermekkoráról fogalmaz –, de mégis egyszerre megemelkedik, illetve el is mélyül, és az egész valami mitikussá válik, mintegy az emberiség történetének őskorát idézve fel. Mondhatjuk úgy is, hogy a költő kezében másképpen szól a szó – súllyá válik, és erővé.
Minden egyes verssel fogyatkozik a költő (élet)ideje. És ha innen nézzük, akkor Kaiser Lászlóról nyugodtan elmondhatjuk, hogy szívós fajta. „Embernek fia vagyok én,/ arcomon annyi minden látszik,/ eljutottam csapásokon/ ama tölcséres hurrikánig” (5. old.) – írja az Embernek fia vagyok én című versében, mintegy megerősítésül. Mert néha tényleg oda kell csapni, hogy: „(…) hadd lássam tombolni/ önmagam” (Varázsgömb, 46. old.)
Szenvedély, szépség, erő. És ezek nem egymást kioltó, hanem egymást megtámogató szavak, sőt, sokszor: egymás szinonimái a művészetben. Gondoljunk csak Baudelaire-re. Vagy Händel nemes harmóniáira. És – ha nem is hőfokon, de – ilyen Kaiser László költészete is. Forma, rend. Érezzük, ugye?
Vajon mi lehet a költői ihlet? – tehetjük fel a költői kérdést. Égi jelenség lehet? Vagy, valami földhözragadtabb; mondjuk, hogy a tudatalatti működik közre? Lehet, hogy ez is megfejthetetlen, örök „titok, mint csillagásznak/ amaz ősrobbanás” (Hozzád hajnalodtam, 62. old.) És, ha erre nem is tudunk választ kapni (ezt még maguk a költők se tudják), attól még: (…) nincsen csillagász/aki/ megtagadná a Galaktikát” (Megannyi közös, 51. old.) Nyilván. Bár, az is igaz, hogy „Nullponton a Galaxis” (Néma monológ, 151. old.) – állapítja meg Kaiser.
A színes kötet – ez szó szerint is értendő! – sokféle témát ölel át. Színessé teszi például, és ezáltal csöppet sem válik egy-hangúvá, a következő részlet: „Csókolnának kurvák is engem –/ ölelnek inkább mindenségek” (Készülődés, 142. old.) Tehát: Isten, Haza, Szerelem – e hármas egység, fő-gondolat köré szerveződik a kötet anyaga. Kaiser László, a klasszikus értékrendet vallja, sőt ebben él, és ezt akár harcosan védi is: „bárki rombol otthont, hazát,/ nem lehet neki irgalom” (Végső haza, 134. old.)
És, hogy a költő hogyan is érzi magát ebben a világban? Így: „(…) döbbenten ismertem föl: vegyük, hogy én jól vagyok, de a versek hőse és antihőse, aki csak részint én: nagyon nincs jól!” (Utószó helyett, 151. old.) És miért? „(…) mert a világot pásztázva, a világról szólva, benne tendenciákról, egyénekről, életekről, sorsokról, magányokról és szerelmekről és italokról: nincs sok ok a vidámságra, de van ok a szomorúságra” (uo.) Ezzel pedig mindenki egyet tud érteni, aki a valóságban él.
Nos, végül is mi biztatót üzenhet nekünk a költő, mindezzel együtt? „nem hódolunk, száll a vers:/ ha már ez a dolgunk” (Akinek nem inge, 141. old.) Igen, a mi korunk váteszei is ezt vallják. Mintha a tartás felváltotta volna a reményt, de különösképp, mintha enélkül is ugyanazt jelentené – magát a reményt.
Kaiser László fáradhatatlanul küzd az Irodalomért, költőként is, íróként is, továbbá kiadó- és stúdióvezetőként is: felkarolja a tehetségeket, és persze – ír, szinte minden műnemben. Kívánunk neki még hosszú időt, és azt, hogy – Keats szavaival élve – valóra válthassa, mit saját lelke szabott ki neki.
A címben jelzett szavakkal („a verseknek higgyetek”) ajánlja gyűjteményes kötetét az olvasók figyelmébe Kaiser László, akinek válogatott munkáit tartalmazó könyve a 65. születésnapjára jelent meg – ezzel mintegy összegezve is az eddigi életpályát, s kirajzolva a haladási irányt. Persze mit is mondhatna mást a költő, mint hogy az olvasó higgyen a verseknek. Sőt: a verseknek higgyen elsősorban! Kaiser László itt közölt írásait áttekintve pedig egyértelműen kiviláglik, hogy a szerző számára a hitelesség, az őszinteség és a bizalom a legfontosabb irányelv.
A bizalomra utaló hangsúly már a korai verseit felmutató ciklusban (Üdvözlet a vándornak) tetten érhető: „A földről fölemellek / ha van otthonod / hazáig kísérlek / Egy éjszakára / mindig befogadlak / ha nem várnak sehol” – szögezi le Nem tartozol című költeményben. A sehová sem tartozó, helyét kereső vándor számára nincs fontosabb, mint bizalomra és nyitottságra lelni. Ugyanez szűrhető le a következő ciklus címadó verséből is: Összes ajtómat kitárom. A kitárt ajtó a nyitottság és a befogadás nyilvánvaló jelképe.
Persze ahhoz, hogy a befogadott valóban megértő baráti közösségre és otthonra találjon, nélkülözhetetlen feltétel a már említett őszinteség és tisztesség, mert „a barátságban nincs csalódás / csak árulás” (Árulás).
A tévedések beismerése sohasem késő. A lényeg a tiszta lelkiismeret. („Mert akkor ott szólnom kellett / mert akkor ott hallgattam nagyon / nem volt recept nem volt semmi / még az is lehet nem voltam ott” [Mert akkor ott].)
A ciklus talán legszebb bizalom-versét a költő a kislányához írta, hiszen nincs szebb és meghatóbb dolog a gyermeki lélek tisztaságánál és az önzetlen gyermeki szeretetnél: „Adoptálj engem, megteheted, / tegyél gyerekké, gyermekem, / játsszunk együtt csillaghullásig – / hullásomig legyél velem!” (Gyerekszoba).
A kitárt ajtók a célba érkezést, az otthonra találást segítik. A meglelt otthon örömével párhuzamosan azonban nyomban felsejlik a megtartás nehézsége, és az időkorlátok közé szorított élet megannyi fájdalma. Felerősödik a veszteség-tudat: „Halott anyám, én és a hiány: / régóta múlnak együtt az évek, / ki kit nevel és ki kit segít, / nem tudom, de élek, élek.” (Csak néztem). A remélt megnyugvás – amire a harmadik ciklus címe (Álmom a csönd) is utal – épp ezért elmarad. Helyette a kétség növekszik és a bizonytalanság: „Nem is veszik észre, ha / kikopsz a világból? //…// s tornyosodik a kétség” (Visszasírod tegnapod). Mindez csalódást és reménytelenségből fakadó félelmet eredményez. („Semmibe fut az összes gondolat / nincs más csak a tettől az iszonyat //…// Nincs remény és mindig így marad / az Isten nélküli égbolt alatt” [Depresszió].)
Ezért válik fontossá és elkerülhetetlenné a szembenézés múlttal, jelennel és a belátható jövővel. A rendszerváltást átélő nemzedék tagadhatatlanul furcsa dolgokkal szembesült. A tisztánlátást sok minden gátolta. Máig nem tudtuk maradéktalanul tisztába tenni a múltat. A túlélésre játszó ügyeskedők, a megalkuvó politika besározta a tiszta szándékot: „S túl a vízen, túl a parton, / – mindenki onnan érkezett – / egy korszak hordta szennyesét: / hazugságot és végzetet.” (A tó).
A tisztaság iránt vágy diktálja „A gyermekkor vége” című verset is (kimondva, hogy „Akkor talán boldog voltam”), és azokat a költeményeket is, amelyeket Kaiser néhány számára fontosnak tartott személynek (pl. Baranyi Ferencnek, Nagy Gáspárnak, Szabó Lőrincnek, Csernák Árpádnak és Kőrösi Csoma Sándornak) ajánlva tett közzé.
A harc és a béke az emberlét folyamatosan jelenlévő tényezője. Jó ez így című versében a szerző a befejezettség reményében próbál kiegyezni helyzetével: „Talán mégis jó ez így, / jó nekem, mert végleges, / azt hittem, hogy elhagyott, / s mégis mindig megkeres.” A küzdelemnek azonban soha sincs vége. Így maradnak örök kísérői az embernek a galambok és vérebek: „vonz engem a fönt és lent, / tudom én, hogy jó ez így, / s érzem most a végtelent //… / s velem vannak társamul / galambok és vérebek”.
A harc nem csupán a megmaradásért folyik, hanem a teremtés lehetőségéért is. Hiszen az ember alkotni született. Ezért is rendkívül fontos a Vincent van Gogh emlékének szentelt vers kérdésfelvetése: „Azért az egyért érdemes volt, / azért az egyetlen eladottért?” Mert ez nem lehet kérdés. Ahogy Kaiser megfogalmazza: „tenni mást / úgysem lehet”. Az alkotó nem spekulálhat. Az ő dolga a teremtés. Kipréselni magából azt, ami feszíti. Minden más (a hiúság, a siker, az elismerés, a hírnév) csak másodlagos.
A fentiek tükrében különösen visszatetszőnek tűnik mindaz, ami napjainkban is megosztja az írótársadalmat: az izmusokhoz való kötődés felerősítése, túlhangsúlyozása, s ezzel az irodalom szekértáborokra osztása. Kaiser kellő humorral fűszerezett csipkelődéssel, iróniával fordul a két táborhoz – hangsúlyozott szeretettel figyelmeztetve őket e szemléletek torz voltára. Álljanak itt szemléltetésként a két parodisztikus vers egymással feleselő nyitósorai: „Lemondtam a magas lóról / meg a kényes olvasóról” (Vadmagyarok, tartsunk össze). „Nem szállok le magas lóról, / lemondtam az olvasóról” (Posztmodernek, tartsunk össze).
A valódi köteléket, a megbonthatatlan összetartozást – és egyben a támaszt, a menedéket – persze a család jelenti. A korán elhunyt szülők emléke sok év után is mély fájdalommal tölti el a költőt. „Immár harminc éve szorít téged a föld, / engem hiányod” – írja édesanyjára emlékező versében (Nem gyógyít). Megrázó sorokkal emlékezik édesapjára is: „Becsukódott, mint a kagyló, / döntése már egyszemélyes: / eldobott gyöngy, s annyi történt, / utas megtért lakhelyéhez” (Becsukódott).
A veszteség pótolhatatlan, de a fájdalmat enyhíthetik az élők. A gyermek és a hitves jelentik a legfőbb támaszt és a reményt. „Vonz a mélység, s ha nem vagy, / semmi lesz a minden: / maradjunk meg egymásnak / gyönyörű bilincsben” – olvasható a feleségének ajánlott versében (Mondd).
Mindemellett kellenek az egyéb köznapi fogódzók, kapaszkodók is, hiszen komolyak a veszteségek („Maradtak bennem mondatok, / hiányért kiált a némaság, / nélküled többé nem vagyok, / hívő elhagyta templomát.” [Maradtak bennem]), és az elgépiesedő világ maga alá gyötörte a hagyományost, az élhetőt. A változás már-már katasztrofális irányt vett: „ki tudja még, / hány árva keresi Istenét” (Valaki altatja gyermekét), és „nincsenek már sírok kint a temetőben, / s nincsenek ott halottak, s nincsenek emberek” (Vízió).
A fentiekben felsejlő pesszimizmus a következő ciklusban is erőteljesen jelen van. Már a cím is (Elfáradt összes angyalunk) a kudarcra, a tehetetlenségre utal: „Nincsen már hová: jéghegyek, / hajónkkal tovább nem lehet, / fordulni végképp nem tudunk, / elfáradt összes angyalunk.” A teljes kilátástalanság képét felvázoló első versszak után sajátos groteszkséggel a remény kettős arcát villantja fel az olvasó előtt: egyrészt jelzi, hogy a látszat ellenére sincs még veszve minden („Talán majd lesz, ki megtalál”), másrészt fanyar célzással azt is vitatja, hogy bárhogy végződjön is a sors által ránk írt történet, véle szemben csupán elfogadók lehetnénk: „mondják, nem rossz a fagyhalál”.
Ez a kettősség jellemzi a ciklus további darabjait is. Kaiser László a maga ironikus, szarkasztikus modorában beszél a köznapokról, a bennünket körülvevő világ furcsaságairól, és az emberi kapcsolatok elsivárosodásának veszélyével szembesít: „dőlnek az e-mailek és gyorsul a törlés // … // levelek nincsenek postás csak számlát hoz” (Ne!). Riasztó perspektívát tár elénk. Az elektronikus kütyük mocsárvilága elnyeli azt, ami még emberi, és helyét az önmegvalósításnak hazudott álláspont mindenkin áttaposó „szabadsága” veszi át: „üvöltés anyázás nyomulás átnézés” – írja a költő (Ne!). Nemcsak az elszemélytelenedés veszélye fenyeget tehát, hanem a másik semmibevétele: „hajolni kéne: / mások fölé, mellé (…) de jobb most alázni, elfoglalni / vagy semmibe venni, ölni” (XXI).
„Belénk az ördög költözött – szögezi le a szerző: talált magának lakhelyet, / otthonunk végleg elveszett” (Belénk az ördög költözött). Dicstelen világban élünk – magunkra hagyva. Az üzenet-gesztusok jelentősége felerősödött, ám ezek a gesztusok negatív előjelűek, az önzésről, a másik semmibevételéről szólnak („az is köszön, ki nem köszön”). Túl nagy csönd telepedett a lelkekre: „Ez már nem is a csönd /…/ már nem kell elmenni / és már nem kell itt maradni” (Már).
A továbblépéshez és a megmaradáshoz nélkülözhetetlen az önmagunkkal való szembenézés, a viszonyok és felelősségek tisztázása, és annak felismerése, hogy az élet nem lehet önfeladás. Mert az élet nem a halálról szól: „nem várom a feltámadást, //…// valami súg, van még időm, / maradok itt, nem megyek” (Nem várom).
Persze a jövő tele van félelemmel. Mert ami nem látható be, attól alapvetően félünk, attól rettegünk: „Nem vagyok más, / mint rejtett rettegés, /…/ visz tőlem az ég” (Rejtett rettegés).
A jövő azonban nem mi vagyunk, hanem a gyermekeink. Értük és miattuk érdemes mindent kockára tenni. Ez csendül ki a szeretetről valló Őrangyal című versből. „Ha te nem lennél, én sem lennék: / őrangyal nélkül hogy lehetnék / hogy bírtam volna megmaradni, / s annak egyszer életet adni, / aki már születésem óta / (hisz ez az őrangyalok sorsa) / velem volt úgy, hogy még nem is volt”.
A szeretet tehát a megtartó erő. Tudjuk ezt rég. Mégsem közhely. Mi több: kell is az emlékeztetés, mert ez az érzelmileg kiszikkadt 21. századi világ mintha ósdivá, avíttá minősítette volna a legfőbb krisztusi tanítást. Mindemellett fontosak a gyökerek, az emlékek is: mert bár „ami volt, az nem jön vissza. // Mégis itt van, itt van bennem: / múltak élnek szép bilincsben” (Végleg).
A megmaradásról szól a friss verseket tartalmazó záró ciklus is erősítve az elszántságot, a kitartást: „nem adom föl hogy legyek és lehessek / hogy nem kellenek már álcázott szennyek / pofámba hazudott hírek és vad tények / nem vagyok gyáva de gyártóktól félek / miként félek a tegnapi hitektől – / látok már mindent égből és gödörből” (A homogén vándor).
Legyen tehát bármily taszító is a jelenkor érzelmileg elsivárosodott, kibicsaklott világa, talán mégsem menthetetlen. A költő megtette az első lépést: diagnózist készített, s egyúttal tükröt tartott elénk is, minket is szembesített önmagunkkal. A kórkép ismeretében lehetőségünk van a gyógyulásra.
Jól szerkesztett, drámaian sűrített, könyvet tett elénk Kaiser László. Igaz emberi érzések, lelkiismeretre ható kérdések és figyelmeztetések sajdulnak ki a szikrázóan tiszta mondatok mögül. A kötet címválasztása is ragyogó ötleten alapul, hiszen – amellett, hogy az rendkívül plasztikusan utal a tartalomra – a költő három korábbi kötetének címéből elegyítve az olvasó elé vetíti szinte az egész kaiseri életművet.
Nikifor: Épületkép
D. Morill: Bendzsójátékos