Süli András: A család ebédel a szobában
Süli András: A család ebédel a szobában
Hittem a nagy Senecának, ezért
Nádfödeles, vén házba születtem.
Véltem: itt lehetek nagyszerű férfi, ha hagyják.
Hajdan a jó szemű pap, vagy a bölcs tanító
Átvezetett volna a fényre, de hagyjuk…
Nincs ma esélyem sem: bősz barbár csapatok
Földbe tiporják még a mosolygós álmaim is.
Lángol a völgyben a kunyhónk, elmenekültek az élők,
Várom a császárt, megszabadíthat a kvádtól,
Hű szolgája leszek, tán még enni is ad,
Megtűr, épp kicsiségem az ára a megmaradásnak.
Ne félj, a tél ma véget ér,
a szürkesége szétszakad,
a jégszilánk sem ér szívet,
tavasz repes vak ág csúcsán,
a nyár rügyekben álmodik.
Tiéd a reggel, és a többi nap,
az Isten őrzi gondjaid,
a napsütésben új mosoly
ígér kemény, de szép jövőt,
merész reményt, mi mást akarsz!
Az indulat találja meg a verset?
A vers kiáltja: az nem lesz elég…
Ki más dühökben él, belénk mar,
s a két düh épp kioltja oktalan,
külön-külön igaz szavunkat!
Ne félj, a tél ma véget ér,
a pengeélű törmelék se ér el.
A tiszta vers a csend királya,
üzen, de néma, mint az Űr maga,
tavasz repes, de vár a nyár, az ősz is.
(A 36. Magyar Sajtófotó Kiállítás egyik képén a Város Mindenkié újpesti aktivistái, hogy megakadályozzanak egy kilakoltatást, vascsővel láncolták össze magukat).
Mióta elköltöztem a házból, nem találkoztam Margóval. Most is csak a piacon futottunk össze, a zöldséges standja előtt.
– Van egy kis időd? – kérdezte rezzenetlen arccal, sárgarépa-válogatás közben.
– Nincs – hazudtam, mert egy sürgős kéziraton dolgoztam –, fő a levesem a gázon.
– Hadd főjön – mondta ő, mert átlátott rajtam. Aztán már az újpesti panellakás kis konyhájában ültünk. Előttünk az abroszon piros galambokat ábrázoló, hímzett asztali áldás: „Hol szeretet, ott béke.” A szöveg a galambok csőréből bugyogott elő, mint a filléres képregényekben. Margó kitöltötte a teát két műanyag-csészébe. Jó adag mézet kevert hozzá s mialatt ittuk, a falon egy olcsó reprodukciót bámultam, valami prospektusból kivágottat.
– Az angyalokat nézed? Ugye, aranyosak?
Ráismertem a képre. Egy freskó részlete volt, egy firenzei templomból: két angyal lángpallossal védelmezi rajta a mennyország kapuját a Sátán veres sipkás, páncélos szolgáival – egy piknikus kövérrel, egy szálkásvigyorú sovánnyal és egy komor hóhérarcúval – szemben. (Igen, a hófehér angyali szárnyak lebegése a kék ég alatt azt sugallta: az igazság vagy a szeretet hatalma végül mindig győzedelmeskedik.)
– Vedd le a cipőd – figyelmeztetett Margó. – Ott a csuszka, mielőtt a szobába lépsz. Most készült el a parketta. – A lakk, mintha valahonnan alulról, a mélyből jönne a fénye, tükörként ragyogott.
A falak friss festékszaga megcsapta az orrom s felismertem a régi bútorokat. A kétszárnyú paraszt barokk szekrényt s a hozzávaló garnitúrát: a kecskelábúra faragott székeket, meg a kihúzható sezlont, a nyikorgó rugókkal.
– A nyikorgó rugók! Hányszor csücsültünk rajtuk, emlékszel?
– Már nem nyikorognak – mondta Margó büszkén –, felújíttattam a bútorokat is… Sikerült elkapnom egy jópofa banki kölcsönt. Hihetetlen alacsony kamattal! Egyszer az életben lehet nekem is szerencsém, nem igaz? Próbáld csak ki!
Tényleg nem nyikorogtak. Ott ettük meg, egy nagy bádog tepsin – az elcsomagolt evőeszközök híján puszta kézzel – az ünnepi diótortát, Margó remekét a megfiatalodott sezlonon. Almabort ittunk hozzá. Sokat és kuncogva nevettünk. Egészen úgy, mintha boldogok lennénk.
Egy éve sincs ennek. Egy kéziraton bíbelődtem épp, amikor felcsörrent a mobilom.
Margó hívott. A hangjába valami furcsa szörcsögés vegyült, ebből jöttem rá, hogy zokog.
– Van egy kis időd? Most, azonnal? „Nincs”, akartam volna mondani, de magamba fojtottam a kelletlenséget. Aztán már ott ültem a hímzett asztali áldás fölött és szürcsöltem Margóval a teát: ugyanabból a műanyag pohárból, mint egy éve.
Margó keze alig észre vehetően remegett, poharából a tea a csempepadlóra csurgott. Már nem sírt: mosolygott. Vöröslő szemét furcsán összecsippentette. Egészen úgy, mintha kacsintani akarna. (Pedig csak a szempillafesték kezdett lefolyni róla: olyan volt az arca, akár egy keserű bohócnak a cirkuszban).
– Fél éve nem fizettem a lakbért – és még mindig mosolygott –, kilakoltat az önkormányzat.
– Ne törődj vele – próbáltam nyugtatni. – Évekbe telhet, mire az efféle határozatnak érvényt szereznek…
– Félóra múlva itt vannak a végrehajtók. Mindent elvisznek. Segítened kell.
– Segíteni? Hogyan?
– Elbarikádozzuk a bejáratot.
– Mi?
– A testünkkel. Összeláncoljuk magunkat. Élőbarikád.
Margó két rozsdás vascsövet – egyik végükön dróttal voltak összekötve – húzott elő a konyhaszekrény alól. – Próbáljuk ki.
Belebújtattuk a kezünk a cső szabad végébe – épp, hogy belefért az öklöm.
– Így nem tudják majd kicsavarni a kezünk. És nehezek a csövek, ha ketten jönnek, fel se bírnak emelni – érted, ugye?
Vitatkozni akartam, mentegetődzni, miért nem érek én erre rá. De az udvarról már hangok közeledtek. Három rendőr, veres sapkában és páncélmellényben. Egy piknikus kövér, egy szálkásan vigyorgó sovány és egy komor hóhérarcú.
Egy sajtós is ott volt és lefotózta, ahogy csövestül együtt felpakolnak minket a járőr-kocsira. Úgy lebegünk a képen, verdesve nehéz vas-szárnyunkkal az igazság szolgáinak szorításában, akár a freskón az angyalok.
– Az egész közeli Normandiának
üzenve angol világítótoronyból
Megszokta már, amit lát,
többre úgyse nézne rá még,
hullám a pára hídját
tőle nem vehette el, rég
fölrakta víz fölé, szem
csapja majd be azt, akit tud,
ő elhihette, minden
ép maradna itt, a vasrúd
korlátot óvja sótól,
festi, és csak új, sirálynép
száll rá, előtte bókol
reggelente, grogja gőzöl
társként, ha kontinenskép
hívja innen, egy szigetről.
Lelkünk?
Apória?
Gyenge érvek,
ellenérvek –
A láthatatlanságban
ott van minden, jól föl nem
fogott alaptételként
sugalmazott kétségünk,
kevésnek érzünk téged,
apória.
Lelkünk.
– A Decameron írójának,
Boccaccio mesternek.
Van, ami elég bármire?
Mert nem fulladtunk bele
önmagunk dicséretébe,
szentképtablók vesztese
lett a városunk. Felélte
jóhírét? Azt kellene
helyrehozni? Szépszerébe
dómot húznánk fel. Vele
ékesítve főterünk, de
úgy gondoljuk, csak fele
részben intse lelki rendre
polgárságunk, szívcsere
nélkül tér majd abba, be,
hálaszóra. Hátha görbe
úton jár. (Nincs bűn.) Hite
van, ami elég bármire.
Henri Rousseau: Alvó cigánylány
Üres, romos váróépület. Felhagyott üzlet, koszos kirakat. Egy madártetem. Feleslegessé vált hirdetőtábla nyikorog a szélben.
Hajnal van. A váró előtt egy padon ülök. Összehúzom a kabátomat: éjjel nagyon lehűlt a levegő. A falu: Esperanza *, egyetlen utcából áll. Nincs benne mozgás. Fények sem látszanak.
A sivatagot kell átszelnem, hogy eljussak a Rio Ancho ** torkolatáig, Porvenirbe ***. Ez a legrövidebb út: a sivatag igen széles, óriási kitérő lenne megkerülni.
A kalapom az államon: elbóbiskoltam. Feltolom a kalapot. Látom, még hárman érkeztek a váróhoz: egy idősebb, ötvenes üzletember, és két fiatalabb társa. Az öreg – kezében elnyűtt aktatáska, hátán kopott, fekete zakó – a váró előtti másik padon ül. Kerek kalapja alól ősz tincsek kunkorodnak. Arca petyhüdt, tokás. Egyik társa kövér, pirospozsgás, szemüveges, mellette foglal helyet. A másik vékony, magas, pofaszakállas, kicsit odébb álldogál.
– Régóta vár itt?
Az öreg szólhatott. Engem néz.
– Már egy ideje… – mondom neki.
– Szintén a Rio Ancho felé tart?
Bólintok.
Sértetten megingatja fejét szűkszavúságom miatt.
A pad mellett álló férfi szólal meg:
– Azt mondják, a sivatag félelmetes hely…
Az öreg a szavába vág:
– Hallottam, hogy sokszor éri támadás a járatot, az utasokat holtan találják. A gyilkosok nem kerülnek kézre.
Hallgatunk. Mozdulatlan a táj.
Az öreg lopva rám pillant.
– Persze lesz velünk kocsikísérő is…
Azt mondom:
– Persze.
Hosszan hallgatunk.
A kövér férfi töri meg a csendet.
– Úgy tudom, a sivatag tele van sakálhordákkal…
Sunyin néz rám, elkapja a tekintetét.
A mellette ülő fiatalember idegesen mocorogni kezd. Hogy önmagát nyugtassa, azt leheli:
– De a kocsikísérők el vannak látva fegyverrel. Szerencsére.
Az öreg veszi át a szót.
– Ne aggódj, a sakálok csak táborokat támadnak meg. Mi nem fogunk megállni, táborozni… Átvágunk a sivatagon.
Kérdőn néz rám.
– Ön is így tudja, nem?
Sóhajtok.
– Ha jól tudom, igen. Még nem jártam ezen az úton.
Az álló férfi felemeli a mutatóujját, pisszeg.
– Közeleg a járat. Hallom a motorhangot. Mindjárt indulunk.
De a járat csak nem érkezik meg.
Az öreg előveszi a zsebóráját.
– Már fél kilenc és még semmi. Egy óra késés… Már réges-rég el kellett volna indulnunk.
Hallgatunk. A nap már lángol az égen. Feltámadt a szél, bele-belekap a porba, felemeli, kavarja, továbbviszi, lerakja. Ezt figyelem. Megoldom a sálamat, kabátomat a hátam mögé ejtem.
Az öreg láthatóan nyugtalan.
– Ennyit nem szokott késni a busz, gondolom… – így ő.
– Nem ismerem a járatot… – mondom.
Az öreg az álló férfi felé fordul. Láthatóan ő az értelmesebb két társa közül.
– James, meg kéne kérdezni valakit.
– Rendben. Körbenézek.
Hosszú idő telik el. Napsütés, meleg, kavargó por.
A vékony férfi visszatér.
– Egy átkozott lélekkel nem találkoztam. Teljesen kihalt a falu.
Az öreg megingatja a fejét.
– Fölösleges itt várnunk…
– De hogyan jutunk el akkor Porvenirbe? – kérdezi a kövér fiatalember.
– Látod, fiam, ez az, amit én sem tudok.
Az öreg az órájára pillant.
– Mindjárt dél. Eszünk valamit.
A táskájába nyúl, kis csomagot vesz ki.
A por egyre jobban kavarog.
– Lehet, hogy vihar közeleg – mondja a kövér fiatalember. – Menjünk be a váróba. Kellemetlen itt ülni…
Az öreg visszateszi a csomagot a táskájába. Elindulnak. A kövér fiatalember az ajtóból visszafordul.
– Ön nem jön?
Bólintok, felkelek.
– De…
A váró teljesen üres. Sem asztal, sem szék nincs benne. Az egyik ablak kitört, be van fóliázva a nyílás. A másik nyíláson koszos üveg.
Az öreg hangját hallom:
– Micsoda lerobbant hely! Még egy szék sincs benne…
Leülök a földre, a hátamat a falnak támasztom. Gyűlölettel figyelnek.
– Méltánytalan ez az utazás… – mondja az öreg. – Sokba fog ez kerülni Vargaséknak…
A két fiatal megfogja az öreg karját, segít neki leülni. Az öreg nyög, szuszog, láthatóan nehezére esik leereszkedni a padlóra. A fiatalok mellé ülnek. Az öreg ismét kinyitja a táskáját, kiveszi az elemózsiát. Falatozni kezdenek, én behunyom a szemem.
Arra ébredek, hogy tombol a vihar. Sötét van, az utcai lámpából kevés világosság szűrődik a helyiségbe. Feltápászkodok, az ép üvegű ablakhoz botorkálok. Búra nélküli izzó világít a szemben lévő vasoszlop tetején. Fúj a szél, egy nejlonzacskóval játszik, felemeli, leejti, viszi tovább. Kavarog a por.
Hátam mögül az öreg hangját hallom:
– Felébredt végre!
Hangjában szemrehányás van.
– Nem jött a busz!
– Úgy látszik megszűnt ez a járat – mondom. – Vagy a vihar az oka.
– Na, ne szórakozzon!
Hangja fenyegető.
– Nézze, ez egy ilyen hely… – mondom halkan.
– Jobban tesszük, ha alszunk reggelig – szól a vékony fiatalember. – Aztán meglátjuk, mit tehetünk.
A vihar egyre durvábban ostromolja a váró falát. Ki kell mennem a váró mellé vizelni. Aztán visszafekszem, és elalszom.
Hajnali derengésre ébredek.
A három férfi eltűnt.
Látom, nekem is más megoldást kell keresnem.
* Remény [vissza]
** Széles folyó [vissza]
*** Jövő [vissza]
A kitépett lapokat már
nem olvasom, gyűjteményem
mély gödörbe zárva szinte
alig mozog, ritka a visszakeresés
a Nagy Könyvtárban, sok az
adat, s Napfogyatkozás után
már nehezen fakaszt forrást
a képzelet, elvesztette az örömhelyet.
Ha ott kotorászok a
polcokon sötét szemüvegben,
rosszul rakom össze a sokszor
játszott részleteket, elmosódnak
az oldalszámok, a keresésben
nem segít a szimat, nem látom
melyik fejezetben álmodoztam,
hol vesztettem el tömeghalálomban
tömegiszonyomat, mikor tartottam
esőbe arcomat, hol feküdtem neki
a szélnek, mikor nyitottam új
fejezetet egyszemélyes történetemben,
mikor volt fölöttem hatalomátvétel,
megváltoztatta-e a stílus a ritmust.
Nem akarok éjjel-nappal őrködni az
olvasóteremben, nem akarom átrendezni
a polcokon a játszóteret, ahol győzött
a kiszorítósdi, csak a rendező elvet akarom
újra megkeresni, el akarom tüntetni
a bűnjelet – félek, hogy elveszítem
megmaradt részeimben az Egészet.
(Ultrahang, a hangok egy olyan tartománya, amely az emberi fül számára nem érzékelhető. Tehát tudjuk, hogy van, de képtelenek vagyunk azt felfogni)
– 8:30 Kórház – regisztráció a két hónappal korábban kiírt műtéthez
– 8:40 III. em. Sebészeti Osztály
– 8:55 I. em. Műtő. Újratervezés
– 10:15 másik épület fsz. Műtő
– 10:50 műtéti előkészítés
– 11:05 beöltöztetés, karomat folyamatosan locsolják valami szúrós szagú folyadékkal
– 11:10 karomat lekötik, és részben elszorítják
– 11:45 érkezik az orvos (az osztály vezetője), beöltözik
– 11:50 párbeszéd:
– Ez érdekes.
– Mire gondol?
– Ez nem az a probléma, mint amire gondoltam.
– Nem?
– Itt valami másról lehet szó.
– Mégis, miről?
– Hát! – nem is tudom. Mit szólna hozzá, hogyha ezt most nem műtenénk meg?
– Ezt át kell gondolnom. Már úgy értem szakmailag. Kicsit szoros a szíj.
– Ja, pardon. Mert, hogyha megműtjük és nem azt kellett volna, az ugye már nem visszafordítható.
– Ebben igaza lehet. Akkor talán kötözzenek ki.
– Próbáljunk meg egy intenzív fizikoterápiás kezelést és nézzük meg újra.
– Jó ötletnek tűnik. Ezek a levek elpárolognak rólam?
– Az már nincs is ott, csak úgy érzi.
– Nézze! Hoztam egy grafikát. Ez képzőművésznél olykor előfordul, hogy van nála. Ezt már nem vinném vissza.
– Úú! De szép. Köszönöm.
– Használja egészséggel.
A cím megtévesztő. A „p” néma. De hol van itt „p”? „Sz” talán?! Jó legyen. És a cím? Térképmelléklet? Útiterv? A nyitva tartás? Most mit izél? Akadékoskodik folyton. Ne görcsöljön. Ha dolga van ott, oda talál. Ha meg nincs, akkor meg nem mindegy? Egy darabig amúgy is el kell, hogy menjek magával. Egyedül nem kószálhat itt senki. Egyébként meg pofon egyszerű. Parnasszus 2/b., félemelet balra, zöld ajtó, a „Kérjük ne kopogjon! Tessék várakozni. Az itt dolgozókat soron kívül fogadjuk. Hogyha nem éri fel a kilincset, kérjen segítséget” – feliratú tábla mögött. Beutaló szükséges? Maga most bolondoz. Ez nem gyógyászati intézmény. Ide egészségesen érkeznek. Legalább is azt hiszem. A távozásban már nem vagyok olyan biztos. Ezt hogy érti? Nem. Nem érdekes. De előre mondom: ne alkosson elhamarkodott véleményt. Kívülről nem fog látni semmit, illetve, amit lát, az nem az, ami. És ha meg már azt hiszi, hogy bent van, még akkor sincs bent, mert csakis úgy fog megérteni bármit is, hogyha elegyül. Elegyülök? Mint amikor a nátriumklorid és a kálisalétrom oldatot alkotnak? Nem pont erre gondoltam. A bentiekkel. De ez hosszú. Nézze! Biztos, hogy oda akar menni? Különben mindegy. Maga tudja. Hát! – nem az a rábeszélős típus, az már biztos, de sokat segített. Eddig azt hittem, hogy nem értem ezt az egész bejutás-dolgot, most meg már tudom, hogy nem értem. Pedig én azért jöttem, ez a munkám, hogy megértsem őket, mert ez sokunk hasznára lehet… Sokuk hasznára? Igen, másrészt – már bocsánat a kifejezésért – azt gondolom, van takargatni valójuk. Már a bentiek egy részének. De, hogyha ezt én itten most jól értem, azt mondja nekem, hogy előbb lépjek be és utána érteni fogom? Ez azért egy kissé hazárd. Nem? Takargatni valójuk? Nézze! Hogyan mondjam? Hogyan mondjam, hogy értse? Ez nem egy gőzfürdő. Fogalma sincs, hogy mire vállalkozik, de maga tudja. Mindennek ára van. Először is, lépjen ki az időből. Az időből?! Csak átmenetileg. A 2/b. szám alatt nincsen idő. Nincsen idő? Most viccel ugye? Úgy nézek ki, mint aki viccel? Lépjek ki egyszerűen, mint egy ajtón? A magam részéről az ablakot, mint hasonlat, ezúttal helyénvalóbbnak találnám. Nem is értem, hogy miket beszél. De és, hogyha ott maradok, mint egy sci-fi-ben? Nem tudok visszajönni?! Akkor az nem sci-fi lesz. Egyéb iránt, benne van a pakliban. Na jó. Elmondom magának. Tudja mennyien voltak már itt azzal, hogy szeretnének bejutni oda? Óistenem! Aztán, legtöbben, amikor megcsapta őket egy gyenge fuvallata annak, hogy ez talán a saját bőrükre mehet, úgy védekeztek, hogy felháborodást színlelve elmenekültek. Hallhatóan és látványosan elkezdték gyűlölni a helyet. Becsmérelték, összeesküvésekről beszéltek, hazugnak mondták, szóval mindent megtettek annak érdekében, hogy néhány szemtanú társaságában belássák, eljussanak egy logikusnak és kizárólagosan jó döntésnek számító felismerésre: az egyetlen jó megoldás, hogyha nagy ívben elkerülik ezt a helyet, mint egy lepratelepet. És ilyenkor mit csinált? Én? Én csak egy túravezető vagyok. Néha mondok olyanokat, mint például attól, hogy Istennek láthatóan van füle, vélhetően az nem szokott begyulladni, nem okozva ezzel neki sem átmeneti sem hosszantartó problémát, tehát igyekezzenek valamiképpen máshogyan felfogni az egészet. És ilyenkor… harag van? Dühödten elvonulnak? Harag? Miért lenne? Ezek a legjobb, legtisztább megoldások. Kiderül még időben, hogy nincs ott semmi dolga, elmondta, amit akart és visszatér megszokott és megnyugtató önmagához. Ebben nincs semmiféle lázadás. Elfogadás van. Annak elfogadása, hogy ott mindenki őrült s lám én, érthetetlenül ugyan, de még mindig normális vagyok. Pedig azok, ott bent mindent megtesznek annak érdekében, hogy ez ne így legyen. Ezek szerint vannak lázadók is? Persze. Az ő haragjuk más természetű. Az ő haragjuk megteremti a cselekvést, a programot, a jóvátétel kikényszerítését. És ez működik? Ritkán, de igen. Sűrűn nincs is rá szükség. Százvalahány évvel ezelőtt is volt egy ilyen. Akkor volt itt egy kis fennforgás. Mennyien lehetnek bent? Ezt csakis az tudja, aki már bent van. Látja? – most mélyen a szemembe nézek és bizonytalanul bár, de megkérdezem magától: az ott bent nem a Kánaán ugye? Most nevet. Hát persze. Biztos lehetett benne, hogy erre nem kap választ. De nem azért, ill. nem csak azért, mert fogalmam sincs, hanem mert ez nem kérdés. Mi a kérdés? Az talán, hogy magának mi a Kánaán. Hm. Egy kezelhetetlen szorongás egész életünk során? Ha ezt gondolja?! A lázadás, a lázadások segítenek? Hát! A hiány fájdalmát ki kell vetíteni valahogyan.
FÖLD! FÖLD!… Miket beszél ember? Ez nem a Föld!… Ez nem a Föld?… Nem… Akkor tévedtem. Bocs’.
H jobb karja lassan, alig érezhetően fonódott át M teljes felsőtestén, bal kezével vállmagasságba emelte e felsőtest elágazásaiból M harmatossá lazult csuklóján kinyíló, tétova és vágyakozó tenyerét és izzón lüktetni kezdtek e megállított Univerzumban, közös domborzattá formálódott mellkasaik együtt járták be sóhajként emelkedő és süllyedő szintjeiket, s amikor már levegő sem kellett lélegzésükhöz, kitartottak ebben a feszítő mozdulatlanságban egészen addig, amíg a zene már nem hallható volt, hanem vérkeringésükké válva, apró redőket rajzolt testük szöveteinek borzongó felszínére, és akkor, abban a pillanatban H bal lábával, a legnagyobb harcosok visszavonhatatlan határozottságával, szilajul elindított, de visszafogottan befejezett mozdulattal oldalra lépett, arcuk egymásba tapadt, egy alig észrevehető pillanatra megtorpantak, a harcos helyét és szerepét átvette a gyengéd szerető beteljesítő mutatványa, combjaik íve kitöltötte a tér teljes körét és e mindent elsodró, érzékeny vágyakozásban M belezuhant H testet öltött biztonságába.
Toppan lobban s olvad sokára
lángot gyűjt a gyér hamuban
hajlong szélnek bornak illatára
s látja áll egy vendég a kapuban
Oya Katoğlu: Ankara-Óváros piacutcája
Fogantál ember ágyékából,
születtél asszony jajszavából,
Rabszolga sorsa: nincs gyerekkor,
eladtak este, alkonyatkor.
Tudja az újszülött, s az agg is,
ezt zúgja a halálharang is.
Egy törvény van csak: maradj élve,
rabszolgának halál a bére.
Eredj mezőre, rézbányába,
szolgának urak otthonába,
Lehetsz halált nem félő bátor,
barátot ölő gladiátor,
Nyakadon gazdagok igája,
ha vétesz, vár a gyilkos gálya.
Nincs otthonod saját szívedben,
a fákról is a halál lebben,
poros felhőként lélegezve,
mérget dörzsölnek nyílt sebedbe.
Nincsen jövőd, és nincs reményed,
egy törvény van csak, amely éltet:
élned kell, törvényed az élet.
Ha hittél valaha, feledd el,
aki remélhet, szabad ember.
Legyen szelíd, mohó vagy véres
kezű zsarnok, húsodra éhes,
védjed magad, el ne eltiporjon.
Lábad alatt a kő zokogjon,
homokra sírva buzog véred,
helyén többé már fű nem éled,
mert egy törvény van csak: az élet.
Rabszolga sorsod nem ereszt el,
élni akarsz nehéz teherrel.
Keresztre feszítve, felszögezve,
ájultan élni, megsebezve,
a rabszolgának nincs esélye,
hiába hullott könnye, vére.
Kezed átszúrva vert szögekkel,
eszméletre térít a reggel.
Kínok között alvad már véred.
Kardod, késed, láncod nem véd meg.
Az élet lángja összeomlott,
Betelt örökre szolga sorsod.
Csak egy tál gyümölcs,
letört rőt faág,
lehullt piros bogyó.
Csak sápadt napkorong,
ónszürke felhők az égen,
kergetőző avar a réten.
Csak az ősz, a nyár múlása
köszönt be reggelente
az ablakrésen.
Csak a haj ezüstje,
bús szarkaláb mosoly,
zengését vesztett hang,
térden heverésző könyv,
elmorzsolt harmat az arcon.
Csak az élet kondulása
az elhaló estharangban:
csak ennyi vagy.
Nézd: ott a dér ezüstje
mögött az út vége
beletűnik a kéklő messzeségbe.
Az 1970-es évek derekán egyik szocialista vállalatunknál gyermeke betegsége okán szabadságot jelentett a titkárnő. A személyzeti vezető utasítást kapott, hogy haladéktalanul gondoskodjék a helyettesítésről. Az igazgató fejében éppen csak átvillant, hogy „kit küldtek ezek ide?”, midőn megpillantotta a belépő asszonykát. Az oldalt fésült, lesimított hajú, teknőckeretes szemüvegű, tövig nyírott körmű, lapos, vasalt orrú cipőjével még szerény külsejűnek is alig mondható alak sovány lábikráin kávéfőzés közben bizony aligha időzne el a szovjet elvtársak tekintete – vagy éppen az övé. Vállat vont, majd, mint (társadalmi) céltudatos ember, akinek mindig ég a keze alatt a munka, már arra sem figyelve, hogy a nőt Pirikének, Terikének vagy Marikának szólítsa-e, gyorsan rázúdította a feladatokat. A legfontosabb az új fővonal bekötése volt.
Fővonal: amelyet csak egy előfizető használt. Tudniillik a Kádár-rendszerben, amikor mindenből hiány volt, már egy ikervonallal is boldog lehetett az, aki telefonigénylését a postán benyújtotta. Igen, a postán. És várt a sorára. Volt aki, egy-két évig, de akadt olyan is, aki tíz-húszig. Mások szívós harcba kezdtek, kapcsolatokat mozgattak meg, kenőpénzeket fizettek, vagy bekapcsolódtak a szívességcsere rendszerébe. Mármost egy felejthetetlen szervezési megoldással meg lehetett felezni az igénylők számát, ha ketten kaptak meg egy vonalat. Ők lettek az „ikrek”. A jelenség abban manifesztálódott, hogy amikor az ember felemelte a kagylót, nem a tárcsahangot hallotta a membránon keresztül, hanem csak egy búgást, amelyen távoli, érthetetlen társalgás szűrődött át. Ilyenkor az iker csevegett, és annak befejezéséig türelemmel kellett lenni. Az ikervonal tehát azt a mesebeli helyzetet jelentette, amelyben az embernek van is telefonja, meg nincs is.
Persze a kor – szovjet standardra alapozott technológiai színvonalán – a fővonalon folytatott beszélgetést is különféle mellékzörejek kísérték, leggyakrabban holmi tücsökciripelés, tompa búgás vagy kattogás. Utóbbit a köznyelv a lehallgató-készülékek ki-bekapcsolásával azonosította, noha az összes beszélgetés lehallgatása gyakorlatilag lehetetlen volt (nem úgy, mint manapság). Lényegében tehát telefonbeszélgetés során nem csupán hangokat, szavakat, sokszor fél mondatokat sem lehetett helyesen kivenni.
– Már megbeszéltem a pártbizottsággal, a tanáccsal és a postán még mindig vacakolnak valamivel – dühöngött az igazgató. – Megőrülök tőlük.
– Akkor ezzel az üggyel kezdem, igazgató elvtárs.
– Helyes, helyes, de egy kávét is tegyen oda nekem. Maga is ihat.
Azzal az igazgató heves mozdulattal becsapta az ajtaját. Vagyis becsapta volna, ha a fémszögekkel felerősített, piros bőrpárna el nem nyeli a zajt. A helyettesítő titkárnő pedig odakészítette a kávét (Omniából), és felhívta a postát. Amikor bemutatkozott, a vonal másik végén zavart csönd támadt, majd súgás-búgás, végül kapcsoltak egy felelős vezetőt, aki rendkívül szívélyesen soron kívüli intézkedést ígért.
– Persze, mindig azt ígérik – szürcsölte a kávéját az igazgató.
Másnap azonban már húzták is be a telefonkábelt. A munkavezető elnézést kért amiatt, hogy amikor telefonáltak (itt tiszteletteljesen biccentett és rövid szünetet tartott) nem tudtak azonnal kiszállni, de még meg kellett igényelniük az anyagot, és különben is minden kocsi fuvarban volt, képtelenség lett volna bármelyiket visszahívni. A brigád sürgött-forgott, a kezek alatt égett a munka. Alig hogy elmentek a technikusok, megcsörrent az új fővonal. Az igazgató elképedt. A szabadságról visszatért titkárnő holtsápadtan lépett be az irodába, miután a főnöki telefonban várakozóra tette a bejövő hívást.
Főnöki telefon: egy lefelé fordított kenyérdagasztó teknő aljára emlékeztető, dohánybarna készülék, amelyet különféle színű lámpácskák borítottak, és amelyből fel-letolható kapcsolók merednek ki. Nem csöngött, csak búgott, ám a hozzátartozó telefonkagyló – formára, mint a többi telefonkagyló, csak nagyobb méretű – süket maradt addig, amíg vételkor a pirosra festett körmű ujjak fel nem billentik a megfelelő kapcsolót, vagy odabent a főnök vaskos mutatóujja. Merthogy nála található a készülék párja. Egy kattintás: várakozik a városi hívás, villog a sárga lámpa. Ha a főnök beszél a fővonalon, folyamatosan ég a piros. Közben megszólal a mellék, másik billentéssel az várakoztatható, ilyenkor a zöld kijelző villog. Nyilvánvaló, hogy egy ebből a három hívás várakoztatására is alkalmas kommunikációs rendszerből mennyire hiányozhatott egy második fővonal.
– Kádárnét keresik…
– Kicsodát? – az igazgató a homlokára csapott. – Nos, akkor mondja meg, hogy várjanak.
– De hát…
– Mondja meg, és sürgősen küldjék be hozzám azt a kolleginát, aki magát helyettesítette.
Izgatottságában kisietett a titkárságra. A teknőckeretes szemüvegű elvtársnő ijedten lépett be.
– Hogy is hívják önt?
– Pádárné.
– Akkor legyen szíves és vegye föl a telefont. Az új vonal miatt keresik.
– És mit mondjak?
– Azt, hogy rendben van.
– És megköszönöm.
– Nem köszöni meg. Leteszi a kagylót.
Az igazgató hosszasan nézett a távozó alak után – fejedelmi szépségeknek, szépség fejedelmeinek, esetleg díjnyertes lovaknak kijáró elismeréssel – majd amikor a lapos cipő orrvasának kopogása elhalt a folyosón, haladéktalanul hívatta a párttitkárt és a személyzeti vezetőt. Utóbbi Pádárné kartonjával érkezett.
– A férje is János – lelkendezett. – Jobb lenne, ha azt is elmondva mutatkozna be a telefonba.
– Gyerekek, legyen eszetek – hurrogta le őket az igazgató. – Teljesen hiteles, amit csinál. Én azért hívattalak benneteket, hogy megtaláljuk neki a lehető legmagasabb státust.
– Főtanácsadó – lapozgatott a kartonban a személyzetis.
– Ez a tiszt eddig csak nyugdíjazott igazgatóknak járt – ágált a javaslat ellen a párttitkár.
– Járt, vagy eddig csak ők kapták? – kérdezte az igazgató.
– Semmilyen előírás nem tiltja, hogy Pádárné is főtanácsadó legyen – válaszolta a személyzeti vezető.
– Haladéktalanul meg kell teremtenünk az ehhez szükséges munkakörülményeket is. Ezt a pártalapszervezet költségvetésének átcsoportosításával tudjuk megoldani.
– De ez lehetetlen – morgott a párttitkár.
– Az is lehetetlennek tűnt, hogy fővonalat kapjunk.
Az igazgatói folyosóról nyíló kis tárgyalót Pádárné irodájává alakították át. Munkaköre az igazgató kétlépcsős stratégiájába illeszkedett. Ha a titkárnő elutasító választ kapott, mondjuk, új gépjármű, irodabútor vagy éppen tüzelőolaj igénylésére, akkor így fejezte be a beszélgetést: „Ez esetben kapcsolom Pádárnét.” A vonal másik végén többnyire: „Nem, nem szükséges.” Ha esetleg mégis kapcsolták, bemutatkozott és megismételte a kérést, amely mindig teljesült, esetleg némi késedelemmel, amelyért előre is megértését és bocsánatát kérték.
Az igazgató vérszemet kapott. Pádárné irodáját dohányzóasztallal, bőrfotelekkel, bárszekrénnyel, párnázott ajtóval, főnöki telefonnal látták el és saját fővonalat igényelhetett magának. Az igazgató fontosabb személyiségekkel folytatott tárgyalásait részben nála tartotta. A népgazdasági tervvel, hiteligényléssel, devizaszámla nyitással kapcsolatos telefonjai esetében egyenesen Pádárnéval kapcsoltatta magát. Folyamatosan villogtak a lámpák és kattogtak a kapcsolók a főnöki telefonokon. Pádárné körül is valósággal forrni kezdett a vállalat. Mindenki vele akarta intéztetni személyes ügyeit, úgymint ikervonal igénylést, lakáskiutalást és soron kívüli nyugati vízumot. A titkárnő ellenben azt javasolta, hogyha Pádárné önálló státus lett a vállalatnál, festessék szőkére a haját, csináltassanak neki Gatsby vagy Sasson frizurát, Chanel szabású kosztümöt, bújtassák a lábait lakkozott körömcipőbe és, főleg, küldjék el kozmetikushoz és manikűrre.
– Nem érti, Pirike – válaszolt az igazgató. – Pártunkra és főleg vezéreire a szerénység és a puritanizmus jellemző. Az Öreg is Symphoniát szív, cseresznyepálinkát iszik és az öltönyei viseltesek. Ha most mi Pádárnét megcsinálnánk valami színésznőnek, azzal nagyon kilógna a lóláb. Ő a szerepére így kész, ahogy van, maszk és jelmez nélkül.
Hanem egyszer csak a kerületi pártbizottság első titkára jelentkezett be látogatásra. A párttitkár és a személyzeti vezető izgatottan siettek fel az igazgatóhoz.
– Mi lesz, ha rájönnek? – kérdezte a párttitkár.
– Mire? Hogy Pádárné a saját nevében telefonál? Mindenki így tesz.
Míg a párttitkár és a személyzetis a lebukástól féltek, az igazgató attól tartott, hogy éppen ők feljelentik a pártbizottságnál, és a lehetséges ellenlépéseket fontolgatta. Például a vállalati alapszervezet taggyűléseit alig-alig tartották meg, Pirikétől pedig kellőképp informálódott arról, hogy Pádárnével éppen a személyzeti vezető intéztette el a legtöbb személyes ügyét.
A kerületi pártbizottság első titkára az elvtársi kézfogás után rögtön Kádárné felől érdeklődött.
– Kádárné? – ráncolta a homlokát az igazgató.
– Feltétlenül szeretném kifejezni előtte a nagyrabecsülésemet.
– De hát nekünk nincs Kádárné nevű munkatársunk. Viszont Pádár Jánosné a főtanácsadónk.
– Pádárné?
– Pádárné.
– Vagy úgy.
Hatalmas elvtársi nevetés, amelyről nem lehet megállapítani, hogy pártfegyelmi vagy kitüntetés lesz a következménye. Végigjárták a vállalatot. A fiatal munkatársnők mindenhol virággal köszöntötték az első titkár elvtársat. Végül már a csokrok úgy beborították, mint egy halottat, egyszerűen nem fértek el a kezében. „Miért kell így túlszervezni a dolgokat? – dühöngött magában az igazgató. – Biztosan feljelentett a párttitkár.” Természetesen ezeket a bokrétákat, amelyek nem csupán a kart késztették ölelésre, de már a kilátást is elfogták, át lehetett adni a hűséges kísérőnek, a munkatársnak, aki egyszer majd maga is pártvezető szeretne lenni. Az 5. áruosztályon a kerületi pártbizottság titkára azt a kérdést tette fel az osztályvezetőnek, hogy ugye kiemelése előtt itt dolgozott Pádárné. Az igazgató, a párttitkár és a személyzeti vezető egyaránt falfehérré váltak. „Részletesen informálta a párttitkár” – remegett át az igazgatón, miközben szélesen mosolygott a kerületi funkcionárius felé. „Az igazgató biztosan bemártott a taggyűlések miatt – morfondírozott a párttitkár. – De kinek állt érdekében Pádárnét besározni?” „Ha ezeket leváltják, akkor én leszek az egyedüli esélyes a vállalatigazgatói posztra” – merengett el a személyzetis.
Ebéd az üzemi étkezdében. Minden dolgozónak bélszínt szolgáltak fel, mint a magas vendégnek.
– Mindig bélszín az ebéd? – érdeklődött a kerületi pártbizottság titkára.
– Megesik, hogy szűzérme kerül az asztalra – tódította barátságosan az igazgató.
– És főzelék, néhanapján? Én nagyon szeretem a főzeléket. A tököt, ha rácsurgatják a pörköltöt. Én azt mindig össze szoktam keverni. Azután kenyérrel mártogatom. És maga, igazgató elvtárs?
– Én is, sőt.
– Meg hát, egészséges is a főzelék.
– Igen, mi is szeretjük.
– De miért nem tegeződünk? Hát, szervusz.
– Szervusz. A kávét már készítik odafönt.
– Pádárné titkárságán?
„Hogy-hogy Pádárné titkárságán?” – ütött szöget az igazgató fejében a megfogalmazás.
„Csak nem Pádárné lesz az új igazgató?” – rémüldözött a személyzeti vezető.
– Nagyon, nagyon finom volt a kávé – mondta a kerületi pártbizottság első titkára sokat sejtetőn Pádárnénak. Majd átmenet nélkül: – Három fővonaluk van?
„Ebből vizsgálat lesz” – remegett meg az igazgató térde. „De hisz nem Pádárné főzte a kávét, hanem én” – gondolta sértődötten Pirike. „Pádárné még csak nem is párttag” – ötlött eszébe a pártitkárnak.
Feszült várakozással teli napok következtek. Mindenkin átremegett az idegesség, minden kéz alatt ropogott és eltörött a munka. Gyakorivá váltak az összeszólalkozások a folyosókon, az akták elfojtott káromkodásokat és szidalmakat hallgattak végig. Az egész vállalat egy hatalmas füllé változott, amikor két hét múlva a kerületi pártbizottság első titkára végre telefonált az igazgatónak:
– Egy kis szívességet szeretnék kérni tőled.
– Parancsolj velem.
– Két hét szabadságra megy a titkárnőm. Arra gondoltam, Pádárné helyettesíthetné.
Emerik Feješ: A kert
A képzelet zuhanyozik. De a reflektálás átdöfi. (Egy liliom van a lexikonba préselve.) Design. Kiált fel az ágyában Helga. Hajnalban egy könyvgerincet nézett. Hrabal sörgyári regényének díszes élét. Majd belelapozott. Az élet értelmét látta meg benne, mint egy parkot. Valaminek minden mondattal vége. Erre jött rá reggel. A gondolat csukódik, a závárzat kattan. Aztán egy másik látószögből lő rá a jelenségre a szem. Új nézőpont folyvást; jottányit se enged a „bekerítés”. És így sincs befejezés. Csak zenit. Folytonos merengés, izzás. „A meghívás fennáll.” Látta meg Tandori könyvét. Szenvedéllyel megírt esszé: ess szét! Azután szedd össze magad, mű! És te is, Helga! Mondta magának és felkelt a paplan alól. Frenetikusan csinos Madonna, állította rólam a vállalati fényképész. Jó, hogy eszembe jut. Jobban megy a fölkelés. Lángoló smaragdzöld a fogkefém. A medálom is megborzong, ahogy szappanozom magam. Cifra törölközők között járkálok, stukkók alatt, szecessziós homályban. Egy kastélyról álmodozom a zuhany alatt. Ahogy mosom a melleimet, eszembe jut, mennyire beszédesek voltak pirkadatkor a művek a szobámban. Egy könyvben beszélgetni szoktak a papírlapok. Az oldalszámok navigálnak, moderálnak. Hogy minden hajó a kikötőbe érjen, mire kézbe veszi a skanzent az olvasó. mert minden regény egy szó-skanzen. Egyes lények már születésük előtt üzentek a nemlétből, előzetes dominancia létükből, a sejt-kifutópályájukról. (A peregzisztencia kulisszái közül.) S azt sugallják minden rezdülésükkel, hogy nem kívánják a létezésbe való belépést. És mégis! Megszületnek. Majd éldegélve-beágyazódva elbeszélik a másik szájukkal, a belsővel: „szinte” ugyanazt. Miért élnél örökké? És a válasz: csak! A boldogság konstituál: a lét megérett arra, hogy! És végképp. Nézd csak! A vázában egy (drót-szobrocska) ín-spirál! Ez az, ami írásra inspirál. És Helga kiszáll a fürdőkádból, mint egy űrkabinból, rálép a Holdra.
Emmanuel Levinas emlékére
Szó és a száj összenéznek, mielőtt lepetéznek.
Majd lesz a lárvákból sok, okos idézet.
Egyik mézízű szitakötő, másik pillangó-csat.
És minden ma történik. Hiába örökkévaló a holnap.
Egy életmentő ötletet az időbe betolnak.
Hirtelen leesett. Meg kell műteni. Kiolvadt.
Szívet markolásznak mélyhűtött kezek.
Kopaszra nyírnák a virtuóz lelkeket. De nem lehet.
A hajuk alatt is hajat növesztettek a Jó Fejek.
S szájukból az Ige, mint virágsziromról a nektár.
Mihelyst landol a vers, a Tervek Szigetén, beissza egy naptár.
Jáspisként konstituálódik a rúzsos ajakon
a megálmodott nyál.
A hang és a szájak? Bőséggel detektálnak.
Észlelnek, felfedeznek a szerint, amit épp várnak.
S a végére összemennek.
És a hiány megint szent lesz.
A gondolat-embriókat meg hizlalja az alázat.
Linton Park: Kendertörő ünnep
– Egy cseppet sem irigylem a conquistadorokat. Hogyan bírták ki ebben az őrületes hőségben – hebegte G. G., a Szépítész Műegylet főtitoknoka. Egyik kezében elmaradhatatlan szopókás cigarettáját, a másikban egy koktélos poharat tartott a hidegen gyöngyöző itallal. – Pedig ez még csak a tél, mi lehet itt nyáron…
A harmincfokos mandangai télben a demokratikus-teuton nagykövetség fogadásán álldogált és izzadt többi szépítész kollégájával. A keleti kisközösség országainak műegyletei tartották szokásos összejövetelüket a nyugati civilizáció igáját kemény harcban levetett, csöndes lepusztulásnak indult szigetországban. A következő találkozó országának nagykövete adta a fogadást. – Akkor már inkább a hőség, mint a teuton műítész-teória taplószerűen rágós és emészthetetlen előadásai – fohászkodott magában G. G, nehogy jövőre is részt kelljen vennie egy ilyen konferencián. Átizzadt hónaljú zakók, verítéktől is csatakos kézelők és gallérok, kopasz és izzadtságtól ragyogó koponyák vették körül. Igaz, ő nem izzadt. Deklasszálódott arisztokrata költő édesapja ereiben elődei egy véletlen eltévelyedése folytán némi indián vér is csörgedezett, tűrte az időjárás viszontagságait.
– No nézd csak, ez aztán a karakán legény – mutatott vékony, sebész kezével egy rokonszenves, idősebb férfiúra, aki fesztelen eleganciával viselte enyhén hízásnak indult testén a makulátlan fehérségű kivinget. – Valamennyien bárgyún bedőltünk a protokollnak és izzadunk. Szaladj Ivanuska, tudd meg, ki ez a karakán férfiú – nyúlt melegtől bágyadtan a második pohár rikító színű nedű után.
Ivanuska pedig, aki – G. G. nemesen érzékletes és tömör meghatározásával – szakmáját tekintve külügyér volt, ment, hogy tegye a dolgát. A fogadásokat kedvelte. Nem kizárólag az ingyen pia és a finom falatok miatt, értékes fülesekhez is jutott. Ezúttal azonban őt sem fűtötte, pontosabban hűtötte különösebb lelkesedés. Kissé fáradtnak érezte magát. S nem csak azért, mert a Mandanga Liberta Szálló légkondicionáló berendezése elromlott. Lelki szeme előtt megjelent a tolmácsnő alaposan elhízott, délvidéki naptól előkelően érintetlen, fehér teste. Az ösztöndíjas teremtés haját hosszan hordta, finom hullámok bodrozták s ez a csodálatos szőke korona – unikális ritkaság a fekete és barna összes változatát felmutató etnikumban – még fenségesebbé tette telt mellét és görögösen metszett arcát.
– Tudod Ivanuskám – közölte első találkozásukkor, miközben karjával végigsimította rakoncátlan sörényét, s melle földrengésszerűen heves hullámokban rebegett – az itteni lányok, megszabadulván a gyarmatosítók szexuális elnyomásától, a forradalmi tanításoknak köszönhetően ráébredtek emberi értékeikre. S amellett hogy forradalmárok, a spanyol etikett legszigorúbb szabályai szerint őrzik érintetlenségüket…
– Szörnyű lehet ez a legényeknek – jegyezte meg akkor Ivanuska, nagyot hörpölve a rettenetes, fagifor ízű üdítőből, melynek minőségén alig javított az egyébként kiváló helybéli rum. S megértette, itt neki nem terem babér.
– Mi viszont aratunk – sóhajtotta bágyadtan Zsófia s megrázta tömör gyönyör testét. Ivanuska felmérte, hogy a fenti okok következtében férfiakban nem szenvedett hiányt. Macskásan puha mozdulatai, lusta kielégítettsége arról tanúskodott, haszonélvezője a sajátos mandangai helyzetnek.
Ivanuska a követség fogadótermében téblábolva kétségbeesetten érezte, hogyan tapad nyirkosan hátához a fehér ing, hogyan folyik a füle mögött patakokban a verítéke, ám tudta, mi a kötelessége. Lucskos testek között tört a célszemély felé. Szerencsére jó füle volt s néhány lépés távolságról felismerte, az illető a nagy keleti szomszéd nyelvén beszél, akcentus nélkül, magabiztosan.
– Embajador ruso – súgta a fülébe tisztelettől rebegő hangon Elpidio a derűs kedélyű mandangai költő, aki az elmúlt néhány nap alatt szerény, de jól alkalmazott nyelvtudásának köszönhetően a barátja lett.
– Na igen – állapította meg Ivanuska irigységgel elegyes elégedettséggel –, lám, egy nagyhatalom képviselőjének mindent szabad. A gázokat kilehelő testek érintésétől undorodva, visszatülekedett főnökéhez.
– Van mit tanulnunk tőlük – nyugtázta G. G. Pártos hitét megerősítve látta a nagy szövetséges rugalmas és korszerű viselkedése által. – Bárcsak mindenben ilyen modernül gondolkodnának – sóhajtotta, ám gyorsan lerázta magáról az emlékezetében feltoluló hazai gondokat, a széptani élet viszályait, belterjes iszapbirkózását és megmerevedett lövészárok harcát.
Izzadtak tovább, testvéri közösségben szépítész kollégáikkal, mígnem az éjfél utáni pocsolya meleg szellő kisöpörte őket az épületből, hogy a szállóban egy szál lepedő alatt, saját levükben forgolódva folytassák küzdelmüket a klímával és élményeiket sebesen feldolgozó, pihenni nem akaró agyukkal.
A reggel sem hozott igazi enyhülést. A hőség ugyan szárazabb lett, a fátyolos égboltot vakító kék kupola váltotta fel. De mint tüzes kemence, várta őket a jobb időket látott autóbusz, hogy eldöcögjenek rajta Vinal del Rióba, a gyíkfarmra és az uszodába.
Csak ketten voltak. A helyiek biztosította tolmácsukat, Orlandót már napok óta nem látták. Talán így volt jó, mert sok hasznát aligha vették. A nyurga fekete bőrű legény két esztendőt töltött egy szakmunkásképző intézet tanulójaként nálunk. Segítségével a társalgás a mandangai alkotó értelmiség képviselőivel süketek és némák párbeszédére emlékeztetett. Ivanuska ezt szerény nyelvtudásával is fel tudta mérni.
Orlandó eltűnése egyébként példaértékű volt. Két napja éppen a szálló forgóajtajával vesződött, amikor vele szemben megjelent egy feszes fenekén miniszoknyát ringató szépség, amolyan igazi bombázó. A látvány azonnal felforrósította a botcsinálta tolmács szívét. A kötelességérzet, mint vékony máz foszlott le róla. Villámgyorsan sarkon fordult, és mint nyomot fogott vadászkutya loholt az ígéretes zsákmány után.
Ezúttal nem volt velük delegációjuk másik tagja, a mandangai irodalom jeles szakértője és költő-fordítója, akit megérkezésétől helybéli barátai adtak kézről kézre s jóformán csak ruhát váltani tért vissza a hotelbe.
Az út poros és zötyögős, a táj tikkasztóan bágyadt, a kis hispán városok kihaltak és kopottak, a gyíkok nagyok és lusták voltak. Üdítően hatott viszont az uszoda hűvös vize, a hideg italok s a helybeli nevelő kolónia visítva fürdőző leányserege. Fiatal és nyúlánk testek kavarták a medence vizét. Izmos legények kapkodtak a halként ficánkoló lányok után, csengő kacagásuk elemi életörömmel töltötte meg a trópusi levegőt.
Ivanuska a legszívesebben beugrott volna közéjük, ha nem feszélyezi a küldetés-tudat, hogy ő most valakit képvisel. A csatlakozás hasonlóan eretnek gondolata kavaroghatott főnöke fejében is.
– Forradalom ide, forradalom oda, a lányok gyönyörűek – sóhajtotta a napernyő alatt. – És semmi dekadencia – tette hozzá a sokat megélt férfi nosztalgikus vágyával.
Ivanuska is kénytelen volt elismerni, talán a sziget fekvésének, klímájának, a különböző fajok és nemzetek keveredésének következtében a természet itt csodálatos emberpéldányokat produkált. Amikor üres félnapjait a milliós főváros utcáit járva verte el, neki is feltűnt a bőrszín változatossága, a grundok porában baseballt játszó, szutykos gyerekhad eleven szépsége.
A főváros egyébként alaposan megtréfálta Ivanuskát. Büszke volt tájékozódó képességére, arra, hogy sem Hanoi földszintes sikátorai, sem Moszkva kőrengetege, de még Prága girbegurba macskaköves utcácskái sem jelentettek számára akadályt, mindenütt megtalálta a legrövidebb utat, ami céljához vezetett. Az Óváros azonban alaposan megtréfálta. A gyarmatosító stílusban épült, egy- és kétemeletes villák között sétálva kíváncsian kukucskált be a redőnyök résein s lassan elfelejtette, hogy merre jár. A gyerekzsivaj, a konyhaszag, a kékesen világító képernyők fényében lezajló családi jelenetek, egy más világ varázsa annyira hatalmába kerítette, hogy egyszer csak azt vette észre, végérvényesen belegabalyodott a látszatra négyzethálós szabályossággal kiképzett utcák rengetegébe. A tenger sós illata, a blokádot áttörő teherhajók olajbűze és a rothadó déligyümölcs szeszes aromája térítette magához. A kikötőbe jutott. Nyögve leült egy kötélcsomóra s lehúzta cipőjét. Az egyébként otthon puha bőr itt szigorú kalodaként tartotta rabigában hőségben megduzzadt lábát. Kényelmes és könnyű szandálja ott lapult bőröndje mélyén.
Amikor az első nap felhúzta, hogy sétáljon egyet a tengerparton, Orlando lóhalálában vágtatott utána, s a szálló bejáratánál kapta el.
– Szandál… férfinak veszélyes… – hebegte. Rémült tekintetén látszott, kétségbeesetten keresi a szavakat, hogy valami rettenetes dologtól tartsa vissza a rábízott európai vendéget.
Ivanuska meglepve mérte végig világosbarna bőrdarabokból készített lábbelijét, majd vállat vont s indult volna tovább. Orlandó könyörgőre fogta a dolgot.
– Ne menni szandálban ki… főleg nem a partra… sok-sok fiú… csúnya fiú… – sötétbarna bőre sem leplezte, hogy a füle is belepirult az izgalomba.
– Miféle fiúk? Semmi bajom a helybéli férfiakkal… – értetlenkedett Ivanuska.
– Igen, de a szandál…
– Mit akarsz a szandálommal? Azért vettem, hogy itt hordjam.
– Azt ne… csak azt ne… nagy baj lehet…
„Uramisten, csak nem mérgeskígyók tekeregnek a parti mellvéd réseiben, vagy, talán tarantella pókok halálos csípése fenyeget a szandál résein át” – futott végig Ivanuskán a gondolat.
– Szandál lenni jel… Azt hiszik ¬ hogy te is…
– Mi vagyok én is… – állt meg végre Ivanuska a szálló előtti buszmegállónál.
– Hát hogy maga is… lenni olyan… fiús fiú…
Ivanuska körbepillantott a buszmegállóban. Ezúttal nem a formás és izmos női lábakat leste. – Lehet, hogy mégis igaza van ennek a fickónak – összegezte statisztikai felmérését a férfiak lábbelijeiről. Fehér, kék, sárga szövet és vászoncipők, fonott és teljes bőr lábbelik, ám sehol egy szandál.
– Kis butám, nagy bajtól mentett meg az a jóságos Orlandó – kacarászott este a szálló erkélyén Zsófia, miközben együtt bámulták az öböl fényeit. – Ha az azonos nemű szerelemben is olyan vehemensek, mint a heteroszexben, akkor szép kis élményben lehetett volna részed. Jobban teszed, ha hallgatsz rá és elfelejted a szandálodat – gurgulázott, s rumos kólától hűvös ajka könnyű puszit nyomott Ivanuska bőven verítékező, szégyenteljesen kopaszodó fejére.
A cipő gyorsan visszakerült izzadó lábára. Orlandó tanácsáról elfeledkezve – akit maguk között Orlando Furiósónak tituláltak –, ismét a tanácstalanság mély vermében találta magát. Az utat nem találva felpillantott a sötétkék esti égboltra. Távolról, az óváros házdzsungele felett megvillantak a szálló neonfényei.
– Megvagy – ismert rá szállásukra. Ha óriás lett volna, keresztirányban, az alacsony villaépületek dzsungelén átvágva, néhány perces gyaloglás után eléri a biztonságot nyújtó épületet. Így nem maradt más számára, mint a városlakók ösztönét követve, az egymást keresztező utcákban hol jobbra, hol balra fordulva haladjon előre – srévizavé, azaz átlós irányban.
Minden elmélet próbaköve a gyakorlat. A percek teltek-múltak, ám a szálló épülete nem került közelebb. Hol eltűnt, hol ismét felbukkant a magasabb épületek mögül, ám egyszer jobbról, egyszer balról került a közben lépteit pánikszerűen megszaporázó Ivanuska elé. Fasorokon és sétányokon vágott át, kóbor kutyák követték, barna szépségek és milicista ruhás lányok méregették fehér bőrét, ám érdeklődésük most nem csiklandozta kalandvágyát. – Haza, csak minél előbb haza – űzte az ösztön. Balra fordult, majd megint jobbra, amikor ismét egy sétányra tért ki. – José Barti – olvasta a táblát.
– Uramisten, akárcsak Budapest, ahol a huszonkét kerületben huszonhét Kisfaludy utca van – törölte meg izzadó arcát, miközben a kopott tábláról leolvasta a mandangai irodalom halhatatlan költőjének nevét, aki egyben forradalmár is volt. Néhány nap elég volt hozzá, hogy rájöjjön, itt mindenki, aki valamit is tett a nemzetért, egyszerre volt nagy férfi, tudós, művész és forradalmár.
Néhány perc múlva újabb Jose Barti sétány került elé. Kétségbeesetten lezökkent az egyik rozoga padra, amikor egy újságosbódéból pajkos szempár villant ki rá. – Már valahol láttam – állapította meg. A leányzó bájos mosollyal mérte végig.
– Svejk… én marha! – üvöltött fel. A homlokára csapott s felidézte a derék katona budejovicei kálváriáját. A fekete fürtös leányfej rémülten visszabújt a színes újságlapok barikádja mögé. – Csak járok körbe-körbe, s ki tudja, hányadszor megyek át ezen a fasoron...
Ivanuska akkor tudta csak igazából értékelni az irodalom hatalmát, amikor az – escritor, encuentro, varázsszavak elmormolása után egy taxis néhány pezóért visszaszállította oda, ahonnan végzetes sétáját elkezdte. Ebből megértette, hogy olvassa a párt központi lapját, amelyben a szálló halljában az újságtartóban meglátta: első oldalon közölték a nagy eseményt, amire érkeztek. Az irodalom és az egypártrendszer hatalmának köszönhetően békében hazatért.
Ábrándozásából egy kar érintése térítette magához az uszoda mellett.
– Tonight… reception… embajador sovietico… – közölte az angol és spanyol sajátos keverékén a kirándulás egyik szervezője s három szép borítékot nyomott a kezébe. Ivanuska, miután egyetlen ruhadarabja a fürdő nadrágja volt s az is nedves – a borítékokat átadta főnökének, aki unott mozdulattal süllyesztette azokat kis táskája mélyére.
– Megint egy fogadás… ebben a pokoli hőségben…
– Mi lenne, ha kihagynánk?
G. G. szemrehányó pillantást vetett rá.
– A nagy keleti szomszéd fogadását elmulasztani…
– Tudod főnök, a meleg… – hebegte Ivanuska, s elbújt egy nagy pohár rumos kóla mögé.
Amikor a forró autóbusz kiköpte őket s szobáikba indultak, hogy belebújjanak fekete öltönyeik izzasztó páncéljába, G. G. Ivanuska kétségbeesett tekintetét látva elnevette magát. Szíve megenyhült.
– Szaladj fel a kelet-szláv küldöttség vezetőjéhez s próbáld kifürkészni, miféle protokolláris kötelezettségeink lesznek ma este.
Ivanuska belebújt könnyű, téglavörös nadrágjába, felhúzta vörös csíkos vászoningét s a villogó szemű mesztic liftes kisasszony a hetedik mennyországból – a szálló nyolcadik emeletéről, ahol laktak – még feljebb röpítette.
Szergej Nyikolajevics artisztikusan elegáns ősz fejét csüggedten lógatva üldögélt Ivanuskáénál háromszorta nagyobb lakosztályának egyik fonott karosszékében. Könnyű vászon trópusi öltönyében úgy nézett ki, mint egy darab visszamaradt történelem: angol gyarmatosító a századelő Indiájában. A meleg nem viselte meg, miként a nagy keleti szomszéd elmúlt hetven esztendejének viharos történelme sem. Főtitkárok jöttek és mentek, ő azonban maradt a legfontosabb köztársasági írószervezet első embere. Mérsékelt művelője volt a hatalom körülnyalásának, kellő és arisztokratikus távolságtartással hízelgett titkároknak és minisztereknek. S noha vele született dadogása meggátolta abban, hogy szónokként igazából érvényesüljön, minden fontosabb évfordulót ő nyitott és zárt, kitüntetéseket adott át – kivéve azt a gyakori esetet, amikor neki adtak. Több világnyelven egyformán jól dadogott, ezért rendszeresen képviselte nagy hazáját – odaát, a földgolyó másik, komfortosabban berendezett felén. A hatalom elnézte bizonyos botlásait: hogy unokáival azonos korú barátnőt tartott, hogy évente díjakkal és kitüntetésekkel jutalmaztatta magát, hogy magánszámláján szép kis summa gyűlt össze a devizás napidíjakból. Volt ugyanis egy elévülhetetlen érdeme, Ő írta a haza legfontosabb tizenhat soros költeményét, a himnusz szövegét. Gyermekei bölcsen és távollátón nem örökölték atyjuk konformizmusát, renitensek és tehetségesek voltak. Zseniális filmrendező fiáinak alkotásait többnyire csak nyugati filmfesztiválokon láthattuk, ahonnan mindig díjakkal megrakodva tért haza.
Szergej Nyikolajevics ezúttal is jóindulatú és készséges volt.
– Kedves Ivanuska, öltözzetek úgy, ahogy nektek tetszik. Tudjátok, csak semmi protokoll, már nem azokban az években élünk. Én ugyan felveszek egy zakót, de csontjaim már öregek…
Ivanuska lelkesen loholt haza s a főnök nyomban könnyű farmeröltönyt húzott. A mandangai irodalom jeles szakértője volt a legelegánsabb: kék nadrágban és rövid ujjú fehér ingben várt rájuk, viszont a hóna alatt hatalmas rozsdabarna aktatáskát szorongatott. A fogadás kötelező ötven perce után barátai vártak rá, a táska dugig volt ajándékkal.
A kocsi előállt s Ivanuska strandhangulatot árasztó öltözékében a vezető mellett foglalt helyet. Villanegyedben suhantak, széles sugárúton. A sofőr némán vezetett. Nemsokára eléjük is, mögéjük is fekete limuzinok soroltak be. Zord, hivatali csillogásuk gyanút ébresztett a főnökben.
– Ivanuska, ott a meghívó, próbáld kideríteni, mire hívtak bennünket.
A betűk összefolytak hősünk szeme előtt. – Tisztelettel meghívjuk a Bíborszínű Hadsereg megalakulása 55. évfordulója alkalmából rendezett fogadásra…
– Vissza, vissza kellene fordulni – nyögte kétségbeesetten, de a kocsi már befordult egy kapun s hatalmas villa lépcsőfeljárójához gördült. A lépcsők tetején ott állt az előző napi kivinges férfi – makulátlan fehér szmokingban. Felesége nyakában a délvidéki tenger teljes gyöngyválasztéka csillogott. A katonai attasé mellét kitüntetések és rendjelek ékkövei tarkították. A tengerészeti attasé gombjai vakítóan szikráztak a lépcsősort megvilágító fényben.
Ivanuska kétségbeesetten markolta az ajtót és próbálta rávenni a sofőrt, hogy hajtson tovább. Elkésett. A nagykövet kétméteres, marcona testőre határozott mozdulattal, keletiesen kemény előzékenységgel feltépte az ajtót s nem volt mit tennie, kilépett az ismeretlenbe. Nyomban megbújt G. G. farmer fedte, korántsem öles vállai mögött.
A nagykövet fagyosan udvariasan, felesége megvető biccentéssel üdvözölte G. G.-t. Ivanuska vörös nadrágjánál csak a feje volt vörösebb. A kétméteres testőr sanda pillantásokkal méregette költő kollégájuk dagadó aktatáskáját. A nagykövet lemondóan legyintett s ment, hogy üdvözölje fekete Rolls Royce-ból kilépő angol kollégáját. A gorilla vállat vont, hogy zakója hátvarrása is belereccsent s többé nem törődött a három fura alakkal.
A hall közepét három méter átmérőjű, kerek tölgyfaasztal foglalta el. Felületét a világ hadseregeiben rendszeresített tábornoki sapkák teljes választéka díszítette. Ivanuska elhaló szívvel mérte végig vörös csíkos ingjét. A frakkban diszkréten elsuhanó pincérek rosszalló pillantásaitól űzve átvágtak az előtéren.
A neheze még hátra volt. A fogadást a palota kertjében, az uszoda körül rendezték. Szmokingos, frakkos, tábornoki egyenruhás tömeg kavargott a kékesen csillogó vízfelület körül. A kertbe levezető lépcsőt lámpák vakító fénye árasztotta el.
„Akár egy nagyoperettben vagy a párizsi Lido színpadán, ám én nem vagyok bonviván, csupán egy ügyefogyott kulturcsinovnyik.” Ivanuska maga sem tudta, hogyan botorkált le rozsdavörös nyári nadrágjában a hullámzó tömeghez s hogyan merült bele annak jótékony, feketén eltakaró habjaiba. Már-már eltűnt volna a jól nyírt bokrok labirintusában, ám főnöke nem engedte.
– Ivanuskám, keressük meg a követünket, ez így illik – ragadta karon, miközben elkapott egy whiskys poharat az egyik elsuhanó pincér tálcájáról.
Kakukk Vilmos, akit a sors és a párt Mandangába vetett nagykövetként, a munkásmozgalom jeles és aktív harcosa volt. Mint hű, fegyelmezett párttagot a sors sohasem a kellemes helyekre vetette, ám mindenütt derekasan megállta a helyét. A mozgalomból, pontosabban alulról hozott józan esze és találékonysága átsegítette a legnehezebb helyzeteken is.
– Derék ember a mi Vilmosunk – hörpölgetett G. G. egy pohár Martinit s szeme elevenen járt a tömegen. – Volt még a Nemzeti igazgatója is… Akkor kapta az első infarktust…
– A sportuszié? – Ivanuskánknak a nyirkosan párás mandangai éjszakában más jobb nem jutott eszébe.
– A csudát, a Nemzeti Színházé. Szó szerint vette a párt utasítását… A közösségi erkölcsöt… A színésznők erkölcsével kezdte s az intenzív osztályon fejezte be… Itt talán összeszedi magát.
Kakukk Vilmos éppen a mandangai diplomáciai testület legbárgyúbb képviselőjével, az ide amolyan gyógypedagógiai száműzetésbe küldött flamand nagykövettel csevegett a horgászás fortélyairól. Partnere természetellenesen széles mozdulatai arra utaltak, hogy horgászkalandjai mesélése közben nem mentes a túlzásoktól. Kakukk Vilmos lelkesen bólogatott, ám feje egyszeriben lekókadt, szája félig nyitva maradt s megkövülve bámulta a felé közeledő két férfit, a kopaszodó ifjút vörös vászongatyában és csíkos ingben s farmeröltönyös, ősz hajú társát. Tekintetében a felismerés lángja gyúlt ki, melyet nyomban döbbenet és kétségbeesés váltott fel.
Ivanuska, akit a felszolgált italok még nem bódítottak el, jól látta a szmoking páncéljában vergődő férfi arcán, miféle vívódás játszódhat le lelkében. Már fordította volna el a fejét, mint aki észre sem veszi G. G. nyájas mosolyát, amit a tömegen át felé villantott. – Nem akarja megismerni –– állapította meg Ivanuska. Ám ekkor Kakukk Vilmos computerként működő mozgalmi agyának képernyőjén megjelent a Centrális Bizottság tagjainak névsora, melyben előkelő helyet foglalt el G. G., mint az alkotó értelmiség képviselője. Ráadásul az is közismert volt, hogy jó barátja Szilárd Györgynek. Innentől már minden világos volt a derék káder számára. Felvette ismét legnyájasabb mosolyát, karon ragadta s védőpajzsul maga elé vonta a flamand nagykövetet s elindult Ivanuskáék felé.
Lidércnyomásos álomként maradt meg az este Ivanuska emlékezetében. A flamand nagykövet tört angolsággal kiselőadást tartott a lepényhal elkészítésének módjairól, majd viháncolva elmesélte a tengeri ugorkák nemi életét. Aztán prominens személyiségek jöttek s mentek. Kakukk Vilmos valahányszor bemutatta G. G.-t, kezével félreérthetetlen mozdulatot téve közölte az illetőkkel, hogy – „művészekkel” van dolguk s a helyzet meg volt mentve. Hurcolta a főnököt, mint a véres kardot s megígérte neki, hogy utána még elviszi valami jó kis helyre. Ebből Ivanuskánk megértette, hogy végre szabad. Aktatáskás kollégájuk már valahol egy kellemes tengerparti erkélyen vedelte a jobbnál jobb koktélokat. Ivanuska a ki tudja hányadik utolsó pohár felhajtása után lerogyott a kert egyik mellékútjának padjára, s már majdnem elnyomta az álom, amikor kemény kéz ragadta vállon.
– Sto szpis, biri! – marcona szmokingos alak nagy kosarat nyomott a kezébe. Üres üvegek és kólás dobozok voltak benne, s Ivanuska, mint a keleti kisközösség engedelmes tagja, automatikusan elindult – a hátsó kijárathoz. A kosarat letette a szeméttároló mellé, kisurrant a parkolóba, felköltötte a hortyogó sofőrt, kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy a főnökre nem kell várni s negyedóra múlva már az erkélyről bámulta a város éjszakai fényeit. Vörös nadrágja s verítéktől lucskos inge a szállodai szoba padlóján hevert, zoknija és alsónadrágja az erkély sarkában párolgott. Széttárt karokkal mellét nekifeszítette az öböl felől érkező langyos esti szélnek, mely gyengéd szeretőként körülbabusgatta izzadt testét.
– Hi! Cheerio! – kuncogó női hangok köszöntötték. A kanadai turistacsoport két hölgytagja emelte magasba rumos kóláját a szomszéd erkélyen. A gyíkfarmon találkoztak délelőtt. Ivanuska is megemelte poharát. Végigpillantott magán s már ment volna vissza a szobájába, amikor eszébe jutottak a fogadás kínos percei. Most semmi hasonlót nem érzett. – Túl vagyok öltözve – állapította meg s elindult a szomszéd erkélyt elválasztó ritkás korlát felé, hogy egy kis társasági életet éljen…
Felicindo Iglesias Acevedo: Kolumbusz Kristóf felfedezi Kubát
Eljön az idő, amikor íróként voltaképpen már csak arra vársz, hogy elfelejtsenek. Az írói szerepek közül a leggyakoribb az elfeledett íróé, a temérdek munka jutalma végül is az, hogy szépen besorolnak az elfeledett írók közé, annak minden jellemvonásával. Családod majd büszkén emlegeti, hogy voltál közöttük, az ősök között, mint elfeledett író, a kéziratok a padláson még megtalálhatóak, sőt kinyomtatott könyvek is hevernek a fiókban, senki sem olvassa őket, csak ők, de ők is csak belenézegetnek, időnként előveszik a furcsa példányokat, majd ismét a fiók mélyére süllyesztik. Bár hallottak róla, hogy a pesti egyetemen néhány naplopó bölcsész a könyvtárban kerestette a műveidet, sőt, olyan is előfordult, hogy szakdolgozat témájául választott téged. De az ilyesmi igen-igen ritka. Nem emlegetnek már, senkit sem érdekel, mit akartál, ha akartál egyáltalán valamit. Nem mintha ez különleges dolog lenne, a legtöbb ember nevére már a halála után egy héttel sem emlékszik senki. Fogyasztóként, dolgozóként számítottak rád, fogyasztóként, dolgozóként megbecsültek vagy legalábbis eltűrtek. Ha viszont eljárt feletted az idő, egyedül dühönghetsz a rendelők és kórházak várótermeiben, ügyet se vetnek rád. Ha megéred egyáltalán azt az időt, amikor orvostól orvosig téblábolhatsz. Az elfeledett írók ritkán érik meg ezt a kort. Valljuk be, nem vigyáztál az egészségedre, ott voltak a fölényes szerkesztők, akik eleinte utálkozva adták vissza az írásaidat, később már dühöngtek, mikor némi, meglehetősen szerény súlyra tettél szert, akkor már nem lebiggyesztett ajakkal beszéltek rólad, hanem mint súlyos alkoholistáról és nőcsábászról. Mert hát szeretted a bort és a nők sem mindig kerültek el. Mindezzel és azzal, hogy mindenről megvolt a magad véleménye, kiváltottad a magas klérum interficirum rosszallását, az egyetem papjai elítéltek, emlegették, hogy sosem tisztelted eléggé a Szent Péterek orákulumait és szónoklatait, holott a Péter és Pál apostolok köpönyegét sem csókolhattad volna meg tisztátalan szájaddal, amivel korábban egy kasszírnőcskét csókoltál. Az irodalom szent dolog, vallás, tömjén és öntömjén – dörögtek a felkent papok, akik úgy viszonyultak hozzád, mint maja kőobeliszkek az apró, faragott áldozati szoborhoz. Föléd magasodtak, kőkezükben ott volt az obszidián tőr, ami hatalmukat jelképezi. Ezek az obeliszkemberek bármikor leszúrhattak, kifolyathatták a véred, de valójában erre se volt szükség. Elég, ha ki sem mondták a neved. Bizonyos redakciókban a nevedet is tilos volt kimondani... No de hát csak nem várjuk el, hogy a szerkesztő urak mindenkivel egyenlő módon bánjanak. Hiszen a Nyugat egyik obeliszkje már korábban is előírta, hogy teszem azt, Czóbel Minka nevét nem szabad kimondani. Ma pediglen a kimondás tilalmát előíró szerkesztő egy obeliszk, egy Napisten monolit, egy tankönyvi szentség. Neked, elfeledett írónak legfeljebb az lehet a feladatod, hogy Czóbel Minkát előásd a semmiből, és igazságot szolgáltass neki. Ő még szerencsés, mert a családján kívül mások is emlékeznek rá. Legalább ki lehet ásni, „mint avar lófejet”.
Egyébként is, az elfeledett íróról a legtöbben egybehangzóan állítják, hogy rendkívül antipatikus ember volt. Hogy miért volt antipatikus, azt inkább hagyjuk, borítsa fátyol a múlt homályát, halottakról vagy jót vagy semmit. De hidd el nekem Ágikám, Jucikám vagy Kingácskám, nem szívesen töltöttél volna vele egy hétvégét egy elhagyatott erdei faházban. Az ilyenekkel az ember nem árul egy gyékényen. Alkoholisták vagy félalkoholisták: és persze tudjuk, hogy a villanyszerelő Feri is iszik, na meg a trafikos Béla na jó meg a bártulajdonos Géza is, ő még talán többet is, de ők legalább nem mondanak semmit. Legalább kussolnak és nem törnek babérokra. Különben is, én már azt is rühelltem, amikor az iskolában arról a rengeteg alkoholista vagy kábítószeres költőről tanultunk, akik ráadásul mindig kiszemeltek valami luvnyát maguknak és még a luvnyák neveit is meg kellett tanulni. Minek ilyenekkel a gyerekeket kínozni?
Másként dörög a kritikus korifeus, aki szintén leteszi a nagyesküt arra, milyen ellenszenves alaknak ismert meg téged. Na persze a Péterek! Azok mindig olyan kedves fiúk voltak. Az irodalom szentség és hogy ki a szent, azt én döntöm el. Az semmiképp sem szent, aki együtt iszik a kocsmában a Ferivel, a Bélával és a Gézával. Az irodalom szent és én vagyok az egyik papja.
Na szóval, az elfeledett író ül a kocsmában és várja, hogy elfelejtsék. Magában már bánja, hogy nem a megfelelő csapatban futballozott. A szó átvitt és szoros értelmében. Hisz tudja, aki Péter apostol kispályás csapatában együtt futballozott az apostoli szentséggel, az csodálatos módon befutott író lett. Ilyen egyszerű ez. A futball: minden – nyilatkozta egyszer a posztmodern írópápa, Péter apostol egykori csapattársa. Továbbá biztos befutó, akinek valahol kocsmája van, ahova meghívhatja a nagyokat és a terebélyeseket. De a sármőrnek, aki sorra döntögeti az oszloptestű nőket, annak is odapasszolják a labdát. Te meg csak futsz a pályán, mint egy megbokrosodott bika, de hát a többieknek „meg lett mondva tisztán, magyarul”, hogy neked nem szabad labdát kapnod. Összetartó kis társaság ez. Mármint ebben.
Persze az elfeledett író sem mindig elfeledett írónak készült. Emlékszik még azokra az időkre, amikor majdnem ziccerbe került, s úgy nézett ki, eldöntheti élete meccsét, de eztán mégsem.
Sőt, több ilyen majdnem-helyzet adódott az életében, amikor majdnem… de aztán mégse. Akkortájt határozott jeleket kapott arra, hogy most aztán tényleg és visszavonhatatlanul, de aztán mégse, de aztán mégis csak ő maradt a majdnem-ember, aki majdnem megcsinálta, de hát mégsem. Valószínűleg egész hátralévő életét ebben fogja leélni, a végén talán megszánják egy díjjal, amiért szerényen kibotorkál egy botra támaszkodva, kissé görnyedt testtartással, és mielőtt átvenné az emlékplakettet, kicsit köhint egyet, mire a háta mögött ülők összekacsintanak, aha, hát nem kellett volna annyit inni, meg dohányozni, meg nőzni, akkor most nem itt tartanál, barátom, hát mi mindig mondtuk neked, hogy rossz vége lesz. Az is lett.
Enrico Benassi: A régi rómaiak múzsája
Haladt az ősz, ment beljebb, beljebb. – Hallasz valamit? – kérdezte Á. egy éjjel Thakácstól. Egyszerre riadtak föl.
– Valami zaj volt, de biztos semmi – mondta Thakács; nem bízott érzékszerveiben. Felesége azonban tudta: a zaj, ha van, nem magától van, hanem valami okozza. Ekkor már mindketten tisztán hallották, locsog az eső. Valóban, az ablakon túl fénylett a járda, táguló-megszűnő, táguló-megszűnő vízkarikák a kiterjedt tócsák felszínén, a sarki bolt éjszaka is világító, fehér reklámfénye és a narancsszín fényű utcalámpák előtt ferde vonalkákat alkottak az eső szálai. – Ezt érezte a térdem – mondta Á. – Ezt érezte a hátam – így Thakács. – Látod, milyen jó, Csucsukám, hogy nem hagytuk kinn éjjelre a ruhákat? – kérdezte Á. – Látom, Csucsukám – mondta Th. (ugyanúgy szólítják mindketten egymást.) Az esőzaj megnyugtatóan sustorgott, s Thakács egyáltalán nem volt benne biztos, hogy ez keltette őket föl. Különösen, amikor a plafon felől újrakezdődött valami kopogás.
– Valami jár a padláson – jelentette be.
– Vagy valaki – mondta Á. Pedig be van zárva. itt a kulcs.
Thakács előtt fölrémlettek esetek, mikor éjféltájban ért haza a másik városban levő szerkesztőségből, és ilyenkor csaknem mindig (ez a „csaknem mindig” annyit jelentett, hogy tízből, mondjuk, kétszer, ám e kettő súlya volt akkora, mint a maradék nyolcé), szóval, csaknem mindig találkozott nyesttel: jellegzetes, hátát felpúposító ugrásokkal szaladt a járdán, illetőleg vágott át az úttesten. – Nyest – suttogta Th. –, nyest van a padláson. – Maga is érezte hangjában a bizonytalanságot. A nyest, ugye, föl tud menni a padlásra, de nem egy négyemeletes bérház padlására. Vagy mégis? Végül is urbanizálódó élőlényről van szó, a szakirodalom szerint ún. kultúrakövető faj (az emberiség, hm, egy bizonyos hányadával ellentétben), s az sem elképzelhetetlen, hogy patkányok költöztek a padlásra (Th. patkányt szintén látott, éji órán) az esőcsatornán keresztül, és ha a patkány fel tudott jutni a tetőtérbe, följut utána az azt zsákmányállatnak tekintő nyest is. Elég, ha odafönn csak elmozdul egy tetőcserép, máris szabad a bejárás az ereszcsatornából a padlásra (majdnem úgy mondta, azaz gondolta Thakács, mint nagymamája mondta annak idején, Ferencszálláson). – Vagy galambok költöztek be a padlásra, akkor meg miattuk vállalkozott magassági turizmusra a nyest. Vagy denevérek (korai?, kései?, hosszúfülű?, patkósorrú – ilyen is van, az orrával hall) találták telelésre alkalmasnak a tetőt, és már jó előre beköltöztek, őszidőn. Vagy… De Thakácsnak nem maradt ideje végiggondolni a további variációkat, mert hirtelen olyat döndült valami odafönt, mintha elefánt csúszott volna el számtalan, szerteszórt vasgolyón, vagy egy rém kelt volna életre a Nyolcadik utas…-ból.)
– Hallottad ezt? – rezzent fel Á.
– Hogyne hallottam volna. Ezt – mondta Thakács – még a földszinten is meghallották. Majd nappal megnézzük. Seprűt fogunk és zseblámpát. A zseblámpával fejbeverjük, a seprűvel kisöprűzzük. Aludjunk.
… Megjött a reggel, kialvatlanul ébredt Á. és Thakács. Első útjuk a padlásra vezetett. Hidegen állt a levegő, minden katonás rendben, évtizedek poros pókhálói. Sem nyest, sem denevér, sem elefánt, sem rém. Sem nem-rém. Félhomályos, néma, közömbös volt a padlás.
– Anya tegnap egeret látott a fürdőszobában. Húzódnak be a szabadból, jön a tél – mondta Thakácsnak Bogi, a költőnő (legalábbis három verse megjelent az N.-i Néplapban, Th. jóvoltából). Siettek, nagy iramban, a piactérrel egybekötött buszpályaudvar felé. B. buszra szállt, Th. maradt. Megcsípte magát, gondolatban: „Ébren vagyok, vagy álmodom? Nappal is látom ezt a várost, nemcsak éjjel? Ez nyilván büntetendő”. (Thakács nap mint nap egy másik városba utazott, tudósítói státust betöltve, kora reggel ment, késő este meg jött, így lakóhelye megpillantására csak éjjelente mutatkozott ideje.)
Csapkolódzott az eső, szürke volt, egyetemlegesen, az ég. „Ehhez már hideg van”, hallatszott a mondat a trécselő cigiárusok felől, miközben haladt Thakács, „mihez?”, kérdezte a másik, „utcán ricázni”, így a válasz, s röpült – csaknem vízszintesen, a szél szárnyán – a kiköpött napraforgóhéj. Reggel óta veszedelmesen lehűlt a levegő, megfelelően a belgrádi időjárás-előrejelzésnek (Thakács mindig ezt veszi alapul, a Mély-Dél-Alföld időjárása ezzel sokkal jobban egyezik, mint a pestivel.) Th. szülei a minap már elhelyezték a madárodúkat fél országgal arrébb, a balatonsz.-i kertben (jól jön télire a cinkéknek, telelésre, nemcsak tavasszal, a fészekrakáshoz), és Th. is felfüggeszt egyet, a négyemeletes bérház szakadékmély udvarában levő, fölnyurgult diófára. „Le kell hozni a padlásról a létrát, gondolta Th. a diófa küszöbön álló megmászása kapcsán, és jóleső télrekészülődés-érzet fogta el. Az ősmagyarok egykor úgy készültek a télre, hogy nyári szállásterületükről a folyók mellé húzódtak – Thakács meg úgy készül, hogy kihelyezi a fára az odút. (Közben az ablakszigetelőkre vár, akik déli 12-ben határozták meg érkezésük időpontját, majd kettőkor telefonáltak: várhatóan késni fognak, s fél négy, mire megjőnek [„mint amikor leesik az asztalról egy tányér, és azt mondjuk, le fog esni”, reflektált magában Th.], mindez azonban az őszi készülődés kevéssé bukolikus pillanatai közé tartozik.)
Szóval, haladt egyre beljebb az ősz, a seregélyek eltűntek, legalábbis nem észlelni hajnalonta jellegzetes csörgését egy, valahol a környékben egzisztáló seregélynek a tévéantennáról (ám lehet, csak azért nem hallja Th., mert számára alvásból minden kevés), „múlik az idő”, vélte Thakács; úgy tűnt neki, nem hónapokkal, csak két pillanattal történt korábban, hogy meglátta a tétován szállást keresgélő, a város fölött keringő seregélycsapatot azon a koratavaszi szürke égboltozaton. Egyébiránt pedig, ha már itt tartunk, eltűntek a molnárfecskék is; tegnapelőtt-előtt – kánikulai volt az idő, délről fújt a szél, félméteres, helyben állónak tűnő hullámok torlódtak föl folyással szemben a Tiszán – még látni lehetett őket, tegnapelőtt viszont, mire bejött a hidegfront (északról fújt, folyásirányban, immár a szél, alig tudott apró, a sodrásnál is sebesebben futó hullámfodrokat kelteni), már nem; na végre, mondja magának Th., most az egyszer sikerült napra pontosan regisztrálnia, mikor kezdődik a fecskeköltözködés – a népi megfigyelés, mely szerint fecskehajtó Kisasszony napján kelnek útra e madarak, néha bejön, néha nem. Mindinkább csapkolódzott a csapadék; kezdett fényleni a járda, porral kevert esőszagban úszott a lég.
– Csucsukám, esik – mondta Á.-nak Thakács, miután a lehúzott redőnyű, esti konyhaablakon kihallgatózva susogásra lett figyelmes: mintha eső verné az udvari nagy diófa, illetve a két udvarral arrébb álló jegenye leveleit. Aztán – már a szobából – lenézett Th. a narancssárga közvilágításfényben úszó utcára az ablak reluxa-rései között. Az utca fölött feszülő, láthatatlan kábelre erősített világítótest enyhén ingott, fénykörében azonban nem voltak láthatók megvilágított, szapora esőcsöppek; nem fénylett feketén: halványszürke-narancsszín volt továbbra is a járda. Szárazon zörögtek a kis utca mindkét járdaszegélyét végigkísérő csörgőfasor termései. Még nem olyan egyértelműen, még nem oly élesen zörögtek, mint majd télen fognak zörögni: még a fákon a borvörös-napsárga-őzbarna levélzet, susogása tompítja a száraz térbeliháromszög-burkokba zárt magok hangját.
– Csak a szél fúj – adott közre helyreigazítást Thakács, mert Á. már indult volna, beszedni a szárítókötélről a ruhákat. Biztonság kedvéért mégis kiment Th. a folyosóra – elvégre nem lehetetlen: a háznak a szoba felőli oldalán ugyan nem esik, folyosói oldalán azonban esik; ilyenre ugyan nem akadt példa, mióta világ a világ, de hátha most mégis – mint ahogy Thakácsékkal számos lehetetlen megtörtént már, közös történelmük során. Kiment tehát Thakács a folyosóra, tüzetesen ellenőrizte az ég állapotát – felhős, azaz világos volt: a felhőzet alsó felülete visszaveri a közvilágításfényt –, karját kitartotta az ereszen túlra, arra sem cseppentek csöppek, és Thakács többszörösen megbizonyosodott róla (már csak a kettős vakpróba hiányzott): a folyosó felől sem esik. Másnap reggel – Á. akkorra már elment otthonról – későn ébredt Thakács. Kapkodva öltözött, kirontott a folyosóra, s megállt, mintha orrba vágták volna. Valami megváltozott tegnap óta. – Th. dermedten állt a reggelben. A két udvarral odébbi, csúcsos jegenyenyár, mely az előző nap még tele volt aranysárga levéllel – jól emlékezett rá Thakács: kivételesen napvilágnál tért haza – kopaszon állt. „Ezt hallottam én az este: hullajtotta le a leveleit a jegenye”, mondta magában. A nem túl erős, mégis folyamatos esti szél elég volt ahhoz, hogy az utolsó darabig leszedje a jegenyéről a sárgult levéltömeget. Ez susogott, mintha eső esne, ez okozta a titokzatos zajt. – Állt, állt a folyosókanyarban Thakács; nem mozdult semmi. Sütött a reggeli nap, szél sem moccant – nincs mozzanat –, a derült-kopasz jegenyenyár: maga a némaság. Az udvari diófa levelei citromszínűek voltak, néha megzörrent valami a lombok között: elrúgta magát az ágról, és az alatta levő gallyakat érintve földre esett egy-egy szem dió. Hirtelen kopácsolás hangzott föl a fa sárga lombkoronájából. „Varjú akarja feltörni a diót”, suttogta Th. Nem látta ugyan a ragyogóan fekete-fémeszöld-lila tollazatú, északról érkezett madarat, de tudta: ott ül a fán, egyik lábával az ágat markolja (madárfogással), másikkal a diót szorítja az ághoz, s csontszín csőrével kopogtatja; van rá esély, hogy megreped, s tartalma élvezhetővé válik. „Haladjunk, idő van”, közölte magával, órájára nézve, és nekiindulva a napnak Thakács. Tovább kopácsolt, láthatatlan, a varjú a fán.
A napsütötte padot csörgőfák árnyéka ostromolja,
gyerekzsivaj tömörít körém kőkemény csendet.
Mondataim morzsáiért nyakas galamb udvarol.
Szelíd kavalkádban metsző magányom vág rendet.
Egy másik padon férfi hajtja fejét puha női vállra.
Arcuk összevonja s kifényesíti a béke.
Csöndes csókjukban kívülállók ők is. Saját, külön egük
borítja őket s nem hétköznapok üledéke.
Kopasz fa rácsa mögött, koromsötét égen,
kerek padlásablak a hold.
Csupa derűs csöndességgel csüggök e képen,
mert van egy világ valahol,
honnét e hosszú, hajléktalan éjszakába
valami fény szüremlik át,
s az egyik fagyott arc, a villamosra várva,
beragyogja a másikát.
A járda-szigeten hajótörött lettem.
Épphogy partra kúsztam; egy padra roskadok.
Vad hullámokat vet a város köröttem;
Nyugalmam halálos, az erőm elhagyott.
Mint rég várt messiás, a villamos jön el.
Felszállok és elvisz, hol dolgom van, oda.
Bent kedélyes lárma s olcsó plüss ölel:
Bágyadt, bolygó lelkek röpke otthona.
Csupaszürke ég alatt
szilaj szelek dúlnak,
gúzsbakötnek házakat,
lányhajakba túrnak.
Térdrerogyott fák között
vadul kergetőznek,
tépetthangú madarat
vetnek a mezőknek.
Gyökértelen sorsomat
magasba ragadják,
csupaszürke ég alatt
kézről kézre adják.
Éjjel tócsája tükrözi az erőtlen napot.
Tegnapi álmok hálójában éppen hogy vagyok.
De arcom felderíti a hunyorgó horizont,
s halál helyett újra az élettel kezdek viszonyt
Morris Hirshfield: Tigris
ha a halállal találkozunk
első pillanatban
nem tudunk mit kezdeni magunkkal
vérrák mondja az orvos
és megértem a szó jelentését
(rák halálos betegség
fájdalom temetés stb.)
de még nem fogom fel hogy végleges
hogy nincs visszaút ebből
más lesz az élet de csak nekem
és a társnak aki itt marad
születik majd ezer újabb ember
azt is hihetem
a lelkem valamelyikükbe
beleköltözik
ez kicsit megnyugtató
hogy becsaphatom önmagam
maguk is ezt teszik
minden nap
hölgyeim és uraim
máshogy nem megy
ideje nyíltan beszélni
mindenről
mert nincs időnk
a hazugságra
A Martian Pioneer Mars-kutató űrhajó kikapcsolt hajtóművel száguldott az égi mechanika által megszabott pályán, amelynek végén találkozni fog a Marssal, és megkezdi a leszállási manővert. Nem sok tennivaló akadt az utazásnak ezen szakaszán, mert minden automatikusan folyt. A rend kedvéért azonban mindig volt ügyelet az irányító fülkében. Jelenleg Wilson parancsnok adta az ügyeletet, a legénység többi tagja pedig vagy pihent, vagy pedig rendes napi tevékenységét végezte.
A parancsnok unottan nézte a műszerfalon a mozdulatlan kijelzőket és a képernyőt, amely mindig ugyanazokat a csillagokat mutatta. Bekapcsolta a masszírozó szolgáltatást, hogy segítse izmait karbantartani. Ellazult az ülésben és a derekán átvetette az övet, amely megakadályozta, hogy egy hirtelen mozdulat hatására kirepüljön az ülésből a súlytalanság következtében.
Kellemes zsibbadtságot érzett tagjaiban és a fejében is. Egyre inkább úgy érezte, mintha az agya is kezdene kissé zsibbadni. Ez meglepte, mert ilyet még nem tapasztalt. Hirtelen egy hangot hallott, amely őt szólította:
– Wilson parancsnok figyelj rám! – Wilson körülnézett és várta hogy valamelyik társa lesz a vezérlőpultnál. De nem látott senkit. A Hang újra megszólalt:
– Wilson parancsnok figyelj rám, nem a barátaid szólítanak, hanem én!
– Ki az az én? – kérdezte Wilson. A Hang újra megszólalt a fejében:
– Ne a szádat mozgasd, hanem koncentrálj arra, hogy hang nélkül válaszolj nekem, csak gondolatban! Wilson csodálkozva nézegetett, de megpróbált engedelmeskedni. A Hang ismét megszólalt:
– Jól van, látom érted, miről van szó. Az előbb azt kérdezted, ki vagyok én? Hunyd be a szemed, most elküldöm neked a képet, amely engem ábrázol.
Wilson behunyta a szemét és a fejében egy spirálgalaxis képe jelent meg. Felismerte a Tejutat.
– Szóval te egy idegen lény vagy valahonnan a Galaxisból? – kérdezte.
– Nem a Galaxisból vagyok – felelte a Hang. – Én magam vagyok a galaxis.
Wilson először fel sem fogta, mit közölt vele a Hang.
– Te vagy a Galaxis? – kérdezte vissza, miután magához tért a meglepetéstől.
– Ne tátogj, hanem gondolatban kommunikálj velem, Parancsnok! Tudom, hogy megfelelő szerveitekkel rezgésbe tudjátok hozni a levegőt és így kommunikáltok egymással. Azt is tudom, hogy ehhez sok ezer féle kódrendszert használtok, amit nyelveknek hívtok. Ezért aztán nem is értitek meg azt, aki más kódrendszert használ. Nem kívánok ezzel foglalkozni.
–Te nem lehetsz a Galaxis, mert az csupán élettelen égitestek halmaza, és ezért nem gondolkodó élőlény – felelte Wilson, immár gondolatban.
– Nincs szükségem arra, hogy meggyőzzelek, de a ti érdeketekben el kell magyaráznom néhány dolgot. Nagyon leegyszerűsítve, mert az agyatok kapacitása és az ismereteitek nem teszik lehetővé, hogy mindent megtudjatok és megértsetek. Ha ezt megpróbálnám, az idegrendszered összeomlana, és meglehet, anyagi léted is megszűnne.
– Ennyire ostoba és gyenge lennék? – kérdezte Wilson.
– Nem erről van szó. Te az én részem vagy, mint ahogy a testedet alkotó sejtek a te részedet képezik. A gondolataid, bármilyen egyszerűek is, az én gondolataim parányi részét képezik. Miközben veled kommunikálok, észlelem például, hogy tőled 70.000 fényévre kigyúlt egy új szupernóva. De ti ezt csak 70.000 év múlva fogjátok észlelni, ha még egyáltalán létezni fogtok. Én viszont még sok milliárd évig létezni fogok. Ti csak találgatjátok, hogyan keletkezett a bolygótok és mi történt vele azóta, én viszont tudom. Számomra a tér és az idő egészen mást jelent, mint neked. Olyan vagy nekem, mint neked egy sejted a testedben. El tudnád magyarázni valamelyik sejtednek, hogy te hogy működsz? Akár egy agysejtednek?
– Azt hiszem, nem – gondolta Wilson –, de mégis hihetetlen, hogy létezel.
– Amit ti a Galaxisból észleltek, az csak egy rész belőle, még csak nem is legfontosabb rész. A tudósaitok csak mostanában kezdik ezt sejteni. Biztosan hallottál már sötét anyagról és sötét energiáról. Ezek még mindig rejtélyt jelentenek számotokra, de ez még csak a felszín. Gondolj arra, hogy hideg kozmikus por és törmelék egyesülésekor megfelelő feltételek mellett megindulhat egy radioaktív folyamat és kigyullad egy forró csillag. Az én tömegem és energiám ezermilliárdszor nagyobb ennél, és az Értelem megszületéséhez szükséges feltételek is milliárd évek óta rendelkezésemre állnak.
Wilson sokáig hallgatott, emésztette a hallottakat. A gondolati kommunikáció is szokatlan volt számára, kicsit pihennie kellett. A Hang közben hallgatott, nyilván észlelte, mi történik a kapitány fejében. Végül Wilson megkérdezte:
– Eddig miért nem jelentkeztél és most miért jelentkezel? Miért pont engem kerestél meg?
– Csak lassan, kapitány, egyiket a másik után. Pontosan azért választottalak téged, mert a gondolataid rendezettek, nem ugrálnak össze-vissza. Továbbá most kiszakadtál a Földön levő társaid gondolatainak káoszából és így egyszerűbben tudunk kommunikálni. Már korábban is észleltem, hogy a bolygótokon fehérje alapú élet fejlődik, de ez nem érdekelt különösebben. Akkor figyeltem fel rátok, amikor rádiójeleket kezdtetek küldözgetni, nukleáris robbantásokat végeztetek és szondákat küldözgettetek a Naprendszeretek más égitestjeire. A lényeg azonban az, hogy most kell üzennem nektek, mert veszélyes útra léptetek.
– Azért, mert elindultunk a Marsra?
– Többről van szó. Elkezdtétek az űrutazást, holott erre teljesen alkalmatlanok vagytok. A Föld védőburkában fejlődtetek ki, a testetek puha és sérülékeny. A kozmosz alapvető sajátosságai, mint a vákuum, a nagy hőmérsékleti ingadozások, gyorsulások és sugárzások számotokra védelem nélkül halálosak. Az anyagcserétek hihetetlenül komplikált, más élőlényeket kell különféle formában elfogyasztanotok ahhoz, hogy életben maradhassatok, és rengeteg salakanyagot bocsátotok ki. A kozmosz, amelybe törekedtek, ellenséges közeg számotokra. Most is mesterséges kapszulában vagytok, amely védelmez benneteket. Ha kiszálltok ebből a rakétának nevezett kapszulából, egy másik, kisebb kapszulába kell préselődnötök, majd pedig ha kiléptek a Mars felszínére, még kisebbe, amit űrruhának neveztek. Hónapokba telik, amíg ezzel a rakétával elvánszorogtok a Marsra. Ilyen feltételek mellett legfeljebb a Naprendszer néhány égitestjén tudjátok megvetni a lábatokat, de mindenhol idegenek maradtok, állandó veszélyeknek kitéve. A csillagokat soha nem éritek így el. Viszont be fogjátok szennyezni a Naprendszert, ahogyan a Földdel és környezetével tettétek, majd pedig kozmikus háborúkat fogtok vívni egymás ellen. Ez az a pont, amely már zavarni fog engem.
– És akkor mit fogsz csinálni? – kérdezte Wilson.
– Megszüntetem a zavar forrását – mondta a Hang.
– Megsemmisítesz minket?
– Tudhatnád, hogy semmit nem lehet megsemmisíteni, legfeljebb átalakítani.
– De ez az emberiség pusztulását jelenti!
A Hang hallgatott és Wilsonon átfutott a borzongás a szenvtelen ítélet hallatán. Ismét szünetre volt szüksége, hogy magához térjen. Rápillantott a vezérlőpult kijelzőire, amelyek változatlanul nyugalomban voltak. – Semmi szokatlan – gondolta –, csak közben kimondták a halálos ítéletünket.
– Két lehetőségetek van – folytatta a Hang. Az első, hogy megmaradtok a Földön és háborítatlanul pusztítjátok tovább egymást és a bolygótokat. Értelmes faj vagytok, de kőbaltás őseitektől örökölt ösztönökkel, amelyek a mostani eszközeitek mellett önveszélyessé tesznek benneteket. A másik lehetőség: ültessétek át a tudatotokat olyan testekbe, amelyek számára a világűr feltételei természetesek, és suhanjatok a csillagok között, ahogyan azt más, nálatok fejlettebb civilizációk már régóta teszik. De hagyjátok el ősi, káros ösztöneiteket.
– Váljunk lélektelen robotokká?
– Ezek a „lélektelen robotok” nem ártanak senkinek, csak utaznak, tapasztalnak, információkat cserélnek, fejlődnek. Ti viszont, akiknek lelke van, állandóan öldösitek egymást és rengeteg gonoszságot műveltek.
– Ezek a derék, csillagok közt suhanó robotok miért nem kommunikálnak velünk is? Hiszen régóta kutatjuk az értelem jeleit és küldözgetjük magunkról az információkat a világűr minden irányába.
– Először is, az, hogy „régóta”, a csillagok világában értelmetlen. Itt az időt évmilliókban, évmilliárdokban mérjük. Ti csak egy szempillantás vagytok ehhez képest. Másodszor, ha vették is a jeleiteket, nem fognak rá válaszolni, mert nincs mondanivalójuk a számotokra, amit pedig ti közölnétek, nem érdekli őket, mert már rég túl vannak mindazon, ami még előttetek áll.
Wilson elgondolkodott. Végül is a kezdeti lépések már megtörténtek ebben az irányban. Egyre több szervet lehet mesterségesen pótolni, a gépi intelligencia pedig már a legtöbb területen meghaladja az emberekét. – Lehet, hogy ha nem indulunk el ebbe az irányba, akkor a gépeink teszik meg ezt, de nélkülünk – gondolta.
– Jól gondolod, Wilson kapitány – szólt a Hang.
Wilsonnak megint meg kellett tapasztalnia, amit a Hang már elmondott neki: az ő gondolatai egyben a Galaxis gondolatvilágának részei.
– Kapitány, pihenj egyet, gondold át, amit most átadtam neked, és foglald össze a lényegét egy jelentésben, amit elküldesz az Irányító Központodnak. Ott természetesen azt fogják hinni, hogy megőrültél az űrben, és nem hisznek majd neked. Ezért ha elküldted a jelentésedet, teszek valamit az űrhajótokkal, hogy lássák, nem álmodtál, és amit leírtál, az valóság. Ezt is írd be a jelentésedbe, és szólj a legénység tagjainak, hogy álljanak készen.
– Jó, de mire? – kérdezte a döbbent kapitány.
– Majd meglátjátok. Most megszakítom a kapcsolatot és várom a jelentésedet.
Wilson hátradőlt az ülésben és tétován bámult maga elé. Majd magához húzta a mikrofont és diktálni kezdett a számítógépnek. Amikor készen lett, átolvasta, itt-ott belejavított.
Az irányító központnak
Az irányító központ ideje szerint ma 03.14-kor a tudatommal kapcsolatba lépett egy ismeretlen lény, aki azt állította magáról, hogy ő a galaxis, amely értelemmel, méghozzá sokkal felsőbbrendű értelemmel rendelkezik. Figyelmeztetett, hogy az űrutazással veszélyes útra léptünk, mert testünk a csillagközi utazásokra alkalmatlan, a naprendszert pedig be fogjuk szennyezni, ahogyan azt a földdel és környezetével tesszük. Ez őt zavarja és burkoltan kilátásba helyezte az emberiség, vagy a naprendszer elpusztítását. Két lehetőséget adott nekünk: vagy maradunk a földön, vagy átalakulunk csillagközi utazásokra alkalmas értelmes robotokká. Annak bizonyítására, hogy a most elmondottak megfelelnek a valóságnak, az üzenet továbbítása után valamit tenni fog az űrhajónkkal.
Az üzenet az ismételt átolvasás után is annyira bizarr volt, hogy Wilson biztos volt abban, őrültnek fogják tartani. Ezért még hozzáírta:
Amennyiben az űrhajóval 24 órán belül nem történik semmi rendkívüli, lemondok kapitányi tisztségemről.
J. Wilson kapitány
Martian Pioneer
Átkapcsolt a belső interkomra és beleszólt:
– Figyelem, itt a kapitány beszél. Belátható időn belül valami szokatlan dolog történhet az űrhajóval, ezért azonnali riadókészültséget rendelek el. Mindenki foglalja el a helyét és helyezze magát biztonságba.
Figyelte, ahogy egymás után gyulladnak ki a jelzőfények, amelyek jelzik, hogy a legénység a parancsot végrehajtotta. Amikor a legutolsó fény is kigyulladt, ismét ránézett a képernyőn látható üzenetre és nagyot sóhajtva megnyomta a „Küldés” gombot. – Nemsokára kiderül, hogy őrült vagyok-e, vagy pedig az emberiség legnagyobb felfedezését tettem – gondolta.
Egy darabig nem történt semmi. Aztán a vezérlőpult és az űrhajó falai kezdtek meghajlani és egyre átlátszóbbá váltak, míg végül Wilson úgy érezte, hogy egyedül lebeg a világűrben, körülötte pedig elmosódnak a csillagok addig fénylő pontjai. Csodálatos és félelmetes érzés volt. Elvesztette időérzékét, nem tudta, mennyi ideig tartott ez az állapot, amely fokozatosan kezdett megszűnni. Az űrhajó falai és a vezérlőpult ismét megjelentek, csak a kijelzők villogtak eszeveszett összevisszaságban. Majd azok is fokozatosan megállapodtak.
Nem törődve a riadókészültséggel, az űrhajósok egymás után rontottak be az irányítófülkébe, egymást lökdösve, izgatottan kiabáltak, kérdezgették a kapitányt, hogy mi történt? Wilson végignézett a feldúlt, döbbent arcokon. Határtalan fáradtságot és végtelen megkönnyebbülést érzett. Szó nélkül rámutatott a központi képernyőre, amelyet csaknem teljesen betöltött a Mars lassan forgó gömbje. A Marsé, amely nemrég csak egy vörös pont volt rajta! Mindössze annyit mondott:
– Üzent a Galaxis. Készüljünk a leszálláshoz.
Patrick J. Sullivan: Negyedik dimenzió
a fészer deszkaoldalán
kicsinyke résen bámulok
– ujjnyi ez a képtelen világ –
a fény egy zöld szőlő levélen át
mint obskulán rezegve ejt meg
– vetítve fordított a kép –
csalán ez itt épp fuldokol a porban
és eperfa árnyán ittas kiskacsák
– puhán terülnek el ha talpuk összeér
hamar fejükbe száll a szesz
ha földre huppan életem
s zizegő sátorfám
megfed majd az Isten is
csak foghegyén morog rám
nem árulom el; két életem van
és egy halálom!
csak fájdalommal telt edény
voltam én – a bársony
Ha kutyát sétáltattam, rám öntött farmerben, nem nagyon kellett produkálnom magam, hogy a férfi szemek széles fókuszába valahogy beférjek. Többnyire magányos, negyvenes férfiak szokták figyelgetni ringó lépteimet. Aranyos vagy, bébi, látom a szemekben. Ha nem éreznek rögtön kellő visszajelzést, a kedélyes c-moll sötétebb tercek fogságába süllyed: nyugodj meg, gyermekem, a cizellált jelzőket nem a formás lábnak, a csepp kutyádnak szántuk! Persze, hogyne, tudom, nyugtáztam magamban, s hogy ne sértsek meg senkit, vékony mosolyt küldtem. S bár sose voltam hiú, ám hogyha tehettem, négy és fél centivel a járda fölött léptem. Ezzel együtt, persze, láttam és éreztem. Az ismert fazonokat mindig észrevettem. Szakállas Thomas is (régebben Tamás volt) azonnal bevillant, ha a belvárosban mászkált vázlatfüzetével. Sejteni véltem, ő se a kis uszkárt, engemet méreget a Vörösmarty téren. Fura szürreál volt, lentről ment felfele, a vádlimnál kezdte, csak később ment felfelé hangyányi léptekkel. Mikor a popsim oázisába merítette szomjazó szemeit, úgy gondoltam, szólok: ne strapálja magát, mert éppen foglalt vagyok. Tudom, édes lányom, somolygott keveset, nem vártam csodákat, de azért nem árt, ha a tényekkel is számolsz: a fiatalság egyszeri állapot. Akár a habzó tej, holnapra alvadt lesz. Meglepett a festő, nem tudtam, mit mondjak. Látva zavaromat, feltette az apró, ötforintos kérdést: ismerkednél velem, próbáljam vázolni saját szózatomat?
Nem nagyon biztattam, szorított az idő. Különben hallottam keveset az avantgárd festőről. Amikor hazajön néhány kurta napra, rózsadombi villájában kiállítást rendez a régi barátoknak. Ha nem túl nagy a nyüzsgés, reggel hattól estig Pest utcáit járja vázlatfüzetével. Mikor fáradni kezd, nyitott kocsit bérel. Ha beakad valami a kutató blendébe, azonnal kiszáll, s a járda szélén ülve hosszasan skiccel.
Megállnál, Annabell? Eszem ágába sincs, üzentem azonnal gyorsuló léptekkel. Különben is, öreg, motyogtam magamban, Bernadettnek hívnak! Semmi kifogásom, aranyos kislányom, de amíg velem vagy, Annabell a neved! Ez a vén pingáló, duzzogok legbelül, akár a főnököm, választékos hangon gyártja parancsait. Ne érts félre, kislány, úgy mertem gondolni, picit jobban ismersz. A nevéről hallottam, akartam mondani, állítólag festő… Jófelé kapiskálsz, Munkácsy szelleme rajzolt palettára. Korán költögetett, akár az inasát. Mindig álmodoztam, nagyokat ásítva. Nagyapám, ha hívott a hat unoka közül, Ásítónak mondott: gyere gyorsan, Tamás, találtam egy témát!
Lassítottam picit: elárulná, Mester, mit szeretne tőlem? Engem mintázna meg vagy csak a csepp kutyát? Mind a kettőtöket, az ötletet te adtad: Annabell kutyával! Ha lenne egy kislányom, vagyis egy nagy lányom a francia riviérán, sose jönnék haza, mindig ott várna rám egy hófehér uszkárral…
Térj a tárgyra, öreg, akartam mondani, különben ez a kis szőrcsomó nem hozzám tartozik. A főnököm kibelez, ha nem viszem időre. Dél múlt három perccel, azonnal rám csenget: elengedted megint, lement a járdáról, látott egy nagy ebet?
Mint róka a veremben, topogtam körötte vacogó térdekkel. Nem tudtam, hogy kezdjem, köszönjek el tőle? Ég áldja, Mester, örülök, hogy láttam, de mint már említettem önnek… Ne siess, Annabell, hívok egy taxit, s viszlek a kutyával! Forró tűz égetett negyvenhárom fokon. Egyéb se hiányzik, minthogy eltüntessél! Ha nem érek vissza tizenkettőtízre, repülni fogok, fasírt lesz belőlem! Melyik cégnél firkálsz, kérdezte nevetve, s miközben guvadt szemmel figyelt, rendezte a bajszát. Demeter Alfonz, divatguru Pesten. Nyugodj meg, ismerem Dögkeselyű urat. Az a huncut bohóc száztizenkét évre le van kötelezve. Még mindig nem fizetett azért a vásznamért, melyre hatszáz kilós nejét karcsúra festettem. Ha eljössz a villámba, küldöm veled reggel, biztos örülni fog, s ahogy én ismerem, ügyvezető lehetsz!
Az udvaron festettem, amikor odabent élénken szólt a kapucsengő. A mindenes csajunk, ki az apámat „kezelte” bénasága ágyán, kijött a tornácra, s csendesen kérdezte: vársz valakit, Péter? Halvány fogalmam sincs, kinek, mit ígértem az esti dáridózás után, így aztán, szokásomhoz híven, felhúztam a vállam.
– Nyissam ki az ajtót?
– Ha nagyon erőszakos, majd én beengedem.
Többször csengethetett, mert ismét kijött Irma s törölgetni kezdte nagyon vékony kezét. Biztos a doki jött, apám fizetett orvosa. Tévedtem, rossz volt a megérzés. Az egyik modellem volt, ki az este is járt nálam. Színésznő-jelölt. Amíg felvételt nyer, a tánckarban rázza, igyekszik mutatni hibátlan alakját. Nekem egyből bejött, többször is meghívtam. Üde volt, fiatal. Olyan, mint Réka, akit Zamárdiban festettem, skicceltem egy nyáron. S aki még mindig emlékszik rám, ha elapad a pénze.
– Mi történt, Szilvia, itt hagytál valamit?
– Beszélnünk kellene.
– Sürgős?
– Nekem, talán, igen. Gondolom, tudod, holnapután reggel felvételiznem kell…
– Úgy, ahogy Rékának a Balaton partján?
– Én nem vagyok vidéki!
– Igazad van, bébi, Szeged, akár csak Debrecen, fővárosnak számít.
Miután nyelvet öltött, nem éppen lelkesen, éreztem, szólnom kell: ha nincsen albérleted, mi nálunk ellehetsz, van pár üres szobánk.
– A színházban is akad, míg a musicalt próbáljuk.
Beljebb invitáltam, a rózsalugas alá. – Ha jobbra lépsz kettőt, találsz egy nyugágyat.
– Ha leülök, nem biztos, hogy ki tudom mondani, amiért jöttem.
– Akkor mondjad állva.
– Te viszont, azt hiszem, jobban jársz, ha leülsz.
– Mi a vétkem, Szilvi? Amint látod, festek. Azt a japán rózsát próbálom színezni, amíg meg nem szólal.
– Tedd le az ecsetet.
Letettem. – Akarsz még valamit?
Nem akart, elkezdte: – Úgy érzem, Pubi…
– A rendes nevem Péter.
– Teherbe estem.
– Tőlem?
– Ha lenne egy bátyád, akkor biztos tőle.
Haragosan nézett, nem olyan harsányan, mint mikor az első Johnnie Walkert ittunk. Igazán sajnálom, akartam mondani. Mikor nálam laktál, modellben utaztál…
– Nem utaztam, ültem.
– Olykor feküdtél is.
– Jól emlékszel, Péter, minek ellenkezni?
– Akkor? Megint gumidefekt?
– Miért, hányról szóltam eddig?
Két szélső ujjal szurkáltam az eget. Gondolom, ez lesz a harmadik.
– Hülye vagy, barom, akár a barátod, aki bemutatott!
– Hány hete kopogott az apró pocaklakó?
– Tíz… vagy tizenkettő.
– Miért nem szóltál eddig?
– Féltem, hogy kipörgetsz pezsgő életedből.
– Most is megtehetem.
„Azt csak te képzeled, égig érő majom!” Kuncogott keveset, majd csont keményre váltott, s nyúlt a táskájáért.
– Mennyi zsozsót kaptál az előző pasiktól?
Akár a forgószél, rám csapta az ajtót, csak világoskék szemét hagyta a képemben.
– Mért kellett kidobnod? – kérdezte neheztelő hangon fél béna apám, miután benyitottam hozzá vérvörös pofával.
– Nem nagy szám, ne aggódj, csak egy piti táncos.
– Nem bízol meg benne?
– Te megbíztál anyámban, mikor elárulta, hogy rúgkapálok benne?
Csukvumma és Rose tragikus története. Cégtábla Nigériából
1
Az intuíció könyve kartonált mutáció. Szépiapor és kalcium foszforikum van benne. Plusz Tandori átmásolt rajza a telefirkált tojásokról. Egy majdnem üres határidőnapló. Télapótól kaptam. Abszolútum Apó, a lelkész, aki tényleg hasonlít a Mikulásra, tudta rólam, hogy inspirálnak a szép füzetek.
Bár liliom hervadozott a pianínón, az illata beköltözött a billentyűzetbe. És a könyvbe is. Érezni lehetett, ahogy brillíroz Adél, hogy jönnek ki a szirmok a dallamokból és ráfekszenek az idegeinkre. És betölti a szívünket a békesség.
A karmazsin bordója sárgával keveredett az égen. Ón került elő, a függönyön lógott. Kék erek pulzáltak a szoba falán, mintha egy női csípő lenne a tér síkjaira kiragasztva. Boris Vian orchideái a konyhából kiabáltak be, ahogy írtam a szonettem. „Vigyetek be minket is.”
Adél belélegezte, becézgette őket. „Rezignáció és Melankólia! Maradjatok veszteg!”
A halak ugrabugráltak, pikkely ömlött a hegedűkre az akváriumból. „Minden gond elmúlik, az álom könnyen lecsúszik.” Dudorászta Adél.
„Újra átforrósodott a kenyér teste. Csak álldogálunk az időben, mint egy szám. Utazás, fény, távollét kerül a tűnődés filmjébe. És pátosz! Az emlékek lakatlan szigetén kicsit fázok. A burleszk foszforeszkál. Bár a színpadon a horizont felpöndörödik és belelóg a mimózák ágyásába. Egy ecset a szemhéjadra írja a születésed dátumát. Itt van a RÉBUSZOK sziget Gigantikus táj (a burkolat). Az emberi test. Belül foszforeszkál, délibáb-szerűen hívogat. Most nyugalom van, volt áldozat.”
2
Adél folyamatosan szavakat álmodik. De átmegy egy éber szakaszon is éjjel. Akkor rögtön leírja, amit álmodott. „A zéró vonzó. (Szentkuthy Miklós mondata) Szénsavtestű harisnyák, ömlő pezsgők estélye zajlik épp, a politika lovasát Artisztikum bástyája kiüti. A hipokrízis nagy pályája ez. A MÚLT SZILUETTKÉNT VETÜL AZ ORSZÁGRA. Amulett és egyensúly.” Dulcinea vagyok, gondolja Adél, ágyam (a víz). A gyönyörű mellébeszélés. És ketyeg a történelem szívében a Don Quijote-idő. Ars enciklika. Frusztrált ikonok támadnak fel, még mielőtt lecövekelne a pesszimista szobrok között a harag. Nézz bele a lemondás-felkínálás aranyketrecébe! Szólítja fel Adélt Artisztikum. Téged is megigéz a tűrés-támogatás-tiltás trianguluma? Magnetikus cellák nyílnak Artisztikum ölében. Belső sűrűsödések keletkeznek benne. Homokfúvás-indigók. Egy strand hátlapja. Göcsörtös henger és sima síkok. Imák egymásra hatása. Tér-csapdák. (Miniatűr copf lóg a képbe.) Metszetek, ikonok, bárkák. Ókori keretben egy színes bőrű lány (kék hajjal). Bimbózgató bűnök (etűdök) között alszik. A díványra dőlt cselló. Szertefoszlik Adél álmában.
3
Mi ez a fogalom-kavalkád? Kérdezi az antitest Adéltól? Szólamszövés Ligeti Györgynek, a Musica ricercata dallamára. A motívumok elmosódnak ugyan, de a leplezetlenül mimetikus gesztusokat mégis csak erőteljes akcentussal ellentételezi a hegedű és a gordonka. Az áttetsző és érzéki csembaló viszont túl korán abbahagyja. A platóni emlékezet-paradigma elmúlásként definiálja az időt. Persze a beláthatatlan temporalitás roppant tömege egyetlen axiómát sem tesz semmissé, sem súlyossá. A mondatok úgy közlekednek a levegőég pontjai között, mint a madarak vagy a láthatatlan porszemek. Útjukat csak a fátyolkészítők és a csipkeverőnők értik. S aki délután lefekszik szunyókálni rendszeresen.
4
Adél fürdik Erudíció kádjában. Rögtön szemügyre veszi a párkányon hagyott kis, fedeles kancsókat. Nemességük és mívességük mellett még szóra is bírhatók. Az egyik azt mondja: Proust! Ha megbillentjük a tetejüket, dallammal örvendeztetnek meg. Az asztal mégsem zsibbasztóan teljességre törő, nem zsúfoltságot sugall, nincs benne az elegancia mindentudó tolakodása. Csak töredékek, apró nüánszok jelzik, az ünnepi asztal megalkotója nem amatőr. Sőt, ínyenc. Hiszen a sásliliom díszítésű halkések mellett ott a miniatűr tormatartó. A zsúrkocsin pedig természetesen szamovár. Mellette Csehov szivardoboza. Nyitva. Az ember leülne legszívesebben a bordó székek bársonyos párnáira, de a teremőr mögöttünk áll. Tilos az ízlelés, a fogdosás. Csak a fantázia bújhat be a teáscsészék alá, hogy megérezze a fehér terítő titkos redőit.
5
Adél megérzi egy simogatásba zárt pillanatban, hogy az álom megköt, mint a cement. És utána nem lesz mozgatható az emlék. Lényében s lényegében itatódik át szubsztanciával. A megszűnést kiiktatja az ima. Történetek gyülekeznek az ima házában. A víz az igei s tiszta lencse. „A látvány olyan, mint egy belül viselt amulett.” Esteban Montejo mondata. Az élet egy Nagy Tó. Zimankós viszonyok között: űr.
Balladák, májusok. Sápadt pincérnők, spicces bányászok. Országút. A térdig érő ERŐ. Fű a lábak között. A feddés egy szobor. Elégia = melltű. A pozdorja egy tévedés. Adél kinéz az ablakon. Hárfa fürdik a tengerben. A Geometria gyümölcse. Analízis. Forró gravitáció. Belevonzz zárójeleibe az antitestet. Ott fekszik benne, mint egy eltékozolt szám. És szövegösszefüggés őriz őket. Az ige testté lett. Mert kezdetben is volt. Istennél lakott egy darabig majd kijött. S megkereste a szóra szomjas lelkek szigetét. Adél elalél.
6
Birtokol Konzisztencia. Koherencia csak nézni képes. Ő a másik énje. Mondogatja Adél a párnának. „Éjjeli szavak szállnak a rítus peremére, hogy megértsék a vágyakat.” Szólal meg végül Artisztikum, de mintha a szívéből jönnének a hangok, olyan áttetszőek. Itt a szájba bedobott mondat. Válaszol Adél. Bíbelődés-figurák. FRAGMENTUM és véletlen-szilánk. Apró szeminárium, agyi élvezés. A hiány figyelme irántunk. A praxis csak egy alternatíva. Görbe tér.
Kő, sárgaréz, selyem, barackmagból faragott szobor. A kép után a képtelenben találod meg. Ahol nincs végesség, a nemlét egy gyűrű, ami a vízben elmerül. „Az idő elveszi tőlünk a kérdéseket.” Jegyzi meg Adél és leveszi magáról az almazöld hálóinget. Itt kezdődik a történetünk, jelenti ki a vendég, most ragadjuk meg az elbeszélést, mint egy betévedt madarat. S kalitkába zárjuk a múltat.
7
Adél egy sálat horgolt nekem. Kék-sárga. Azt szereti, ha énekelek neki esténként. „Szívem kincse, lelkem támasza. Erőt adsz a megfáradottnak. Elfedezed minden vétkemet. Ellenség fölé fejem fölemeled.” Németh Judit verse. A Nincs Hasonló Hozzád – ciklus. Valaki pecsétet tett az Adéllal való szövetségemre. És erős!
Camill Bombois: Nő felemelt karral