Ezzel az írással köszöntjük 80. születésnapján
Simor Andrást, az Ezredvég főszerkesztőjét
Harminc évvel ezelőtt Személyes megtámogattatás címmel cikket írtam Simor Andrásról, amely az Élet és Irodalom 1988. október 7-i számában jelent meg. Akkor már bő három hónap telt el születésének fél évszázados évfordulója óta. Ebből a cikkből szeretnék most néhány bekezdést idézni:
„Szépen fordítasz – dicsért meg 1957-ben egyik évfolyamtársam, aki általában mindenhez értett, tartottam is tőle, s valahol mélyen egy kicsit gyűlöltem is ezért.
Nos, több mint egy negyed évszázad után bevallhatom: ez az évfolyamtársam Simor András volt. És azt is bevallom, hogy nemcsak ezért gyűlöltem őt. Úgy éreztem, azért dicséri a fordításaimat, hogy annál könnyebb szívvel szólhassa le a verseimet. És gyűlöltem kötelező, elbocsátó közegem által szinte előírt gyűlölettel is: aki faluról jön, annak ab ovo utálnia kell az úgynevezett polgárokat. És most is pirulok, ha felidézem: vagy harminc éve egy bölcsészkari KISZ-gyűlésen kimondottan káröröm volt az, amit éreztem, amikor Simort kegyetlenül meggyötörték valami életrajzi pontatlanság miatt. (Bár azt is el kell mondanom, hogy először ott lepett meg: megszégyenítő méltósággal védte az édesapját.)
Aztán, jó néhány év múltán, már az egyetemi sajtó dolgozójaként egyszer csak azon kaptam magam, hogy szenvedélyesen védelmezem Simor Andrást. Személyes megtámadtatás érte ugyanis: a fejét követelte az egyik legsztálinistább filozófiaprofesszor, aki tagja volt a szerkesztő bizottságnak. Egy vers miatt kelt ki a költő ellen, egy kemény költemény miatt, amely az Egyetemi Lapokban látott napvilágot, és amelyben vasárnapi kommunistáknak neveztettek mindazok, akik inkább vámszedői, mintsem őszinte, veszekedő hívei voltak a tápászkodó rendnek.
Aztán vagy húsz évig nem láttuk egymást. A verseit, persze, utálkozó érdeklődéssel mindig elolvastam a lapokban. És egyszer csak azon kaptam magam, hogy kiveszett belőlem az utálat. Művei olvasásakor egyre többször biccent bólintásra a fejem, míg végül – valamikor a hetvenes évek közepén – feltettem magamnak a kérdést: ez az ember nekem elvtársam, a lelkemből beszél, mit utálok hát rajta? Amit ír, az megtámogat a személyes vállalásaimban.
És most itt állok megfürödve: Simor András a legjobb barátaim egyike. Azt hiszem, elvhűsége szerelt le elsősorban. Harminc éve azt hittem, hogy helyezkedésből veszi bolsevikre a figurát. Az elmúlt – igencsak próbára tévő – évtizedben vált végérvényesen bizonyossá számomra: ha két kommunista marad a földgolyón, az egyik Simor András lesz. A másik – merem remélni – én.”
Az a helyzet, hogy mindehhez nincs mit most, harminc év eltelte után sem hozzátenni. Ugyanazt gondolom róla most is, mint akkor. Legfeljebb annyi változás történt, hogy a „szép új világban” barátokból bajtársak lettünk, hiszen 1990-ben igencsak megváltozott a harci helyzet. Ezt 1997-ben, Simor Andris hatvanadik születésnapjára írt versemben így fejeztem ki:
„Már összeroskadsz, – végre mondd:
mit is akarsz hát, te bolond?”
(Váci Mihály: Te bolond)
Ki mondja el, ha nem te, hogy
nem az bolond, ki összerogy,
hanem ki fölkél s újra lép,
bár tudja: Abda vár odébb?
Ki mondja el, hogy nem terem
fenyőtoboz szőlőhegyen,
s beléndekből csak ostobák
próbálnak főzni gyógyteát?
Ki mondja el, hogy verebet
fogni dobbal ma sem lehet,
és hogy a légy ma sem darázs,
a krumpli meg nem záptojás?
Tanár úr, mindig kell, aki
a kézenfekvőt mondja ki,
bár únja kis- és nagydiák
a zsáknyi evidenciát.
Nekünk ma sincs más munka itt,
mint eldarálni azt, amit
régen tud már bölcs és hülye,
csak sohasem gondolt bele.
Megértük, jó, a hatvanat,
de kis időnk talán marad
arra, hogy járjon még a szánk,
míg érdemes figyelni ránk.
Ehhez sincs mit hozzátenni. Legfeljebb az utolsó strófát módosítanám. Így:
Megértük hát a nyolcvanat –
s nem hagytak cserben a szavak.
S míg van, aki kíváncsi ránk:
bűn volna befogni a szánk.
Nem fogjuk be. Se ő, se én. S ez barátságunkat még szorosabbá teszi.
Laura olcsó napszemüvegének keretén megcsillant a Duna vizéről a Margit híd felé tükröződő napfény. Érezte a mellette nyugodtan ülő labrador kutyájának, Joe-nak a leheletét ott, ahol a térdig érő szoknyája már nem takarta el a formás lábát, amire kényelmes vászoncipőt húzott. Orrában táncot járt a mellette ülő nő parfümjének illata. A fahéj és az ánizs különleges keveréke lehetett. Mosolyogva hallgatta, hogy fecsegnek a mellette álló lányok a mobiltelefonjukba arról, hogy milyen jóképű az új srác az iskolában. A villamos nyitott ablakán keresztül beáramló huzat miatt egyikük selyemblúzának bő ujja folyton Laura arcához ért. A lány észre se vette, de Laura se bánta. A blúz ujjának kellemes tapintása miatt Laura úgy érezte, mintha simogatnák.
A Laurával szemben ülő bácsi valami nagyon fűszereset ehetett reggelire. Talán füstölt kolbászt vagy fokhagymás lángost, esetleg csak egy jó nagy karéj zsíros kenyeret hagymával. Laura is szerette ezeket az ételeket és összefutott a nyál a szájában, amikor rájuk gondolt.
– Margit híd! Budai hídfő! – recsegte egy öblös férfihang a villamos mikrofonjába.
Laura felállt. Joe is követte a példáját és kényelmesen, de mégis határozott léptekkel elindult Laura előtt.
A villamos ajtaja nyikorogva, szuszogva tárta az utasok elé Budapest egyik legszebb panorámáját. Laurának és Joe-nak utat nyitottak a villamosra felszállni kívánó tömegközlekedők. Laura ilyenkor elképzelte, hogy ő egy királynő, aki előtt szétnyílik a tömeg.
Joe és Laura átsétáltak a Margit hídnak arra a felére, ahol középen a Szigeti bejáró található, és komótosan elindultak Budáról Pest felé. Körülöttük lüktetett a város, elnyomva a lány lépteinek zaját. Laura érezte, ahogy a szél próbálja a levegőt az arcára kenni, mint egy túlbuzgó sminkes. Pár méterenként megálltak és megkapaszkodott a híd robosztus, kissé hűvös korlátjában. Néha meg is simogatta annak óriási méretű, félgömb formájú szegecseit. Fogai között érezte, hogy recseg a nagyváros pora.
Odaértek a Margitsziget bejáratához, ahová halkan kihallatszott a zenélő szökőkút egyik dallama. Johann Strauss Kék Duna keringőjét játszotta.
Laura mellett megszólalt egy körülbelül vele egyidős, húsz év körüli lány. Kicsit selypített és valamilyen olcsó dezodort fújt magára, ami bántotta Laura orrát.
– Ha ezt a zenét hallom, akkor mindig becsukom a szemem és elképzelem, hogy a barátommal táncolok rá.
– Én csak azt tudom, hogy este hat óra van. Este hat órakor szokta ezt a dallamot játszani a szökőkút.
– Bocsáss meg! Nem neked mondtam, hanem a barátnőmnek itt, mellettem!
Laura elmosolyodott.
– Te bocsáss meg! Nem figyeltem!
A lány belekarolt Laurába, és amikor a lámpa zöldre váltott, átsétált vele a kijelölt gyalogátkelőhelyen. Laura érezte, ahogy a haját az ő arcába fújja a szél. Zsíros töredezett haj volt, amelyet nem ápolnak rendszeresen. A dezodor illata intenzívebben csapódott Laura orra felé. Egy kicsit émelyegni is kezdett tőle.
–Tudunk még valamiben segíteni? – kérdezte a lány.
Laura magát a kérdést se értette. Ő nem kért semmiféle segítséget.
– Van segítségem, köszönöm!
Hogy megerősítse szavait, megsimogatta Joe puha bundáját.
A lány – aki sokkal jobban járt volna, ha nem használja a dezodorját – és a barátnője elköszöntek tőle. Ő pedig Joe társaságában folytatta útját a hídon keresztül a Jászai Mari térig. Itt leült egy padra a parkban a szökőkút mellett. Hallgatta a víz ütemes csobogását. Pontosan meg tudta mondani, hogy milyen időközönként hullnak vissza a vízsugarak a földre.
Egy turistacsoport haladt el mellette. Az idegenvezetőjük éppen a Margitszigetről mesélt nekik. Az egyik, a hangjából ítélve idősebb turista megszólalt.
– Gyönyörű ez a város!
Laura felsóhajtott.
– Érzem, hogy gyönyörű! Bárcsak egyszer láthatnám is!
Megigazította a napszemüveget az orrán, megmarkolta a fehér botját és a vakvezető kutyájával, Joe-val együtt elindult hazafelé.
Csabika az angyalt nézte a hét vezér között magasodó obeliszk tetején. A hősök szobrai félkör alakban néztek vissza a tíz éves kisfiúra, aki égszínkék széldzsekit viselt, amely kapucnijának a belseje pirosan virított a nyakában. Apja, az idősebb Csaba, aki huszonhat évvel volt öregebb a fiánál, megtörölte a rossz időtől bepárásodott szemüvegét. Így már szemügyre tudta ő is venni a szobrokat, a Műcsarnokot és a Szépművészeti Múzeumot.
– Apa! Mi az, hogy hős? – kérdezte Csabika.
Csaba nagy levegőt vett. Asztmájának nem tett jót a Hősök terén szinte mindennapos szélmozgás. Az épületek annyira messzire voltak a tér közepén álló bronzszobroktól, hogy semmiféle széltől nem védték se a kíváncsiskodó turistákat, se az éppen a téren áthaladó helyieket.
– Hős az az ember, aki az élete árán jobbá teszi mások életét vagy megmenti azt.
Az idősebb Csaba elégedetten nyalta meg a szája szélét. Egy szótárban se lehetett volna jobban megfogalmazni.
Csabika felnézett az apjára.
– Most is élnek közöttünk hősök?
– Igen. Csak ők most nem páncélban járnak, hanem fehér kórházi köpenyben, piros-sárga mentős kabátban vagy tűzoltó egyenruhában.
Csabika büszkén állt az apja mellett. Az osztálytársai mesélték neki, ha bonyolult dolgokat kérdeznek a szüleiktől, akkor nem felelnek nekik, hanem letorkollják őket. Olyankor kell rendet rakniuk a szobájukban vagy elhallgatniuk. Olyan viszont még soha nem fordult elő, hogy Csaba ne tudjon válaszolni a fia által feltett kérdésekre. Csaba a mai napig emlegeti azt a napot, amikor kisebb korában a fia és közte a következő párbeszéd zajlott le.
– Apa! Mi az?
– Villamos.
– Miért?
Csaba büszkén emlékszik rá, hogy el tudta magyarázni a fiának, hogy miért villamos a villamos. Már maga se emlékezett rá, hogy miket mondott. Lényeg, hogy a fantáziájának a segítségével kielégítő választ tudott adni a kérdésre. Remélte, hogy a másik fiának, Gergőnek, aki ma töltötte be a hatodik hónapot, szintén minden kérdésére megfelelő választ tud majd adni. Csabika minden egyes közös programjuk után lelkendezve szokta mesélni az édesanyjának, Katalinnak, hogy apa megint minden kérdésre tudta a választ. Tehát apa nagyon okos. Csaba és Kati ilyenkor összemosolyognak a fiuk feje fölött.
Csaba elővette a telefonját és megnézte rajta, hány óra van. Nem szeretett karórát hordani.
– Ideje hazamenni.
Elindultak a földalatti megállója felé a Dózsa György út irányába. Félig előre kellett dőlniük, hogy tudjanak menni a nagy szélben. Csaba a fia előtt ment, hogy felfogja előtte a szelet, de vékony testalkata miatt ez a cselekedete nem sokat ért. Megálltak a piros lámpánál. Mögöttük egy fiatal lány érkezett. Mobiltelefonját teljesen az arcához nyomta és hevesen gesztikulált a kezével, miközben beszélt. Lépteit egyre jobban szaporázta, nem is nézte, milyen színű a közlekedési lámpa fénye. Lelépett a gyalogátkelőhelyre és elindult rajta. Az autók sofőrjei, amelyeknek éppen zöldre váltott a lámpájuk és tovább akartak gurulni, fék és gumicsikorgásokkal jelezték a lánynak, hogy rossz időben van rossz helyen. A lány először fel se fogta mi történt. Csaba megfogta a vállánál fogva és visszarántotta az úttestről. Az autók tovább haladtak, mintha semmi se történt volna. Páran csóválták a fejüket az autó üvegje mögött, néhányan mondták a magukét, de két perc múlva minden úgy ment tovább, mintha az imént nem lett volna ebben a kereszteződésben egy lány életveszélyben. A lány köszönetképpen motyogott valamit és továbbállt, amikor zöldre váltott a lámpa.
Apa és fia felültek a földalattira. Csabika az apja felé fordult.
– Apa! Te most hős lettél!
– Miért lettem volna az? Csak segítettem egy ifjú hölgynek, aki nem figyelt oda a helyes közlekedésre.
– Akkor is hős vagy. Mert tudod ki a hős? Hős az az ember, aki az élete árán jobbá teszi mások életét vagy megmenti azt. Te most éppen ezt csináltad.
A földalatti csikorgó kerekekkel elindult a Bajza utca felé, magával cipelve egy hőst és a fiát.
Tudom róluk, hová temették
tudom a népmeséiket,
mi hozta rájuk ezt az estét
tudom, ti feledhetitek,
s felejtsétek is a homályos
borongások eredetét:
az örökzöldön túli város
romokban nem áll: hagyaték.
Füst és harangszó ismerős még
korom s kenyérgyár illata:
mintha a szomszédnak köszönnék
ki puszta árnyék, s éjszaka
kikötőbe ért csillagoknak
koldul fényes előterén,
amíg a léptek s lépcsők fogynak
érvek nélkül és lefelé –
Fáj a kezük, s diófát ültet,
a félig-meddig itt lakó
megérzi: a jövő nem ünnep,
s hívatlan az örökhagyó.
Hívatlan az emlékezés is!
tapogatom a fokokat:
csupa jelen, múlt, csupa tézis,
okok árvája okozat.
Bevonva úszó törmelékkel
eláramló tekintetük,
szilárdul az ég, komoly ékszer
a mederből szemükbe süt,
tudom: a gőgös koronából
egy-egy hamis kő kivillan
vonulásukba orvul gázol,
s visszajajdul dalaikban.
Hová temették, tudom róluk
kereszteződésük dacos
irányát: napba-olvadó út,
szélrózsát összeharmatoz.
Suhog vérükkel vérem fája.
Fejsze nincs, vagy csorbul tövén.
Kinyargal alóluk a pálya –
Zuhanásuk is költemény.
Zugok, utcák, terek és álmok,
fasorok. Meghitt görbület:
asszonyaik tolatnak, áldott
fény érleli gyümölcsüket.
Gyöngéd piheként a pilládon
egy hópehely énekbe fog,
a percet örökzöldbe mártom –
Evoé, végső grádicsok!
Dunával szembe a Margit-sziget
mellett a 41-es húz zsúfoltan.
Feszeng a fém, ismer. Valami múltban
egy orgonista-lányt kísérgetek.
Szabin volt. „Élia!” – zúg száz rekedt
katonahang a dal végén. De hol van
a kísérő már? Új álomba toppan.
Tatár-szemű asszonnyal itt siet
ebédelni áttetsző sokaságba
teátrum és urnasírok szegélyén
a halászkert félhomályába térvén
szemközt plakát, rájuk révedezve
fakó betűk: „Víziorgona várja!”
„Ma Aelia Sabina játszik este!”
II
Határaidra révedek: színek.
Hogy értselek, a szemem nyitva tartom,
s nem futnak össze, tatár-szemű asszony,
a kék, a zöld szegélyét őrized,
ahogy a férfiből a nő kitörve,
de inkább ketté váltan az egész,
s határaikat kínlódva... örökre
csak szomjazzák a boldog reszketés
elérkezését – És nem lesz határunk.
Az éjbe hulló végső szinekig
időtlen és erős tengelyen járunk:
mint jóslat, amely majd emlékezik.
(Budapest 2006. május)
richárd híveid
egyenruhában
fekete öltönyben
kiskosztümben
és közülünk állástalan
kisemberek
bicikliző bérgyilkosok
– hálás feladat
nem depressziós
ahogy nyilatkozol
nem őrült
újra és újra
unalomból
ahogy túljátszod
– mi-az-hogy!
ájtatos ősrovar
rágóid közt vergődik
az ifjú s az agg
ó hogy remélem
őszre megterem
bennünk a harag!
a ló mint végső sansz
pergőre száradt ajánlat
e szanált ország porhüvelyére
mégis a nagy William
reménye tart
bízom tehát
vagy aki vagy
táncos talán
vagy rómeó?
bikfic tanácsolom:
kotródj amíg lehet
és óvd az alfeled
mert aki itt él
nem mind seggnyaló!
Mindenképpen egyetemet akartam végezni.
Családunkban még senki nem járt egyetemre. Zsuzsa unokanővéremet épp ezidőtájt képezték gépészmérnökké.
Valahogy az volt az érzésem, hogy az én famíliámnak értelmiségivé kellett volna válnia. Sem a felmenőim, sem az oldalágiak nem mutatkoztak nehézfejűeknek. Csak hát a Horthy-kormányzat zsidóellenes törvénye, a numerus clausus kizárta őket a felsőoktatásból.
Maradjanak, amik évszázadokon át voltak: szatócsok, mint dédapám, vigécek, mint nagyapám, könyvelők, mint apám, a nők pedig háztartásbeliek, mint nagyanyáim, varróleányok, mint anyám.
Nem tudtam magamat elképzelni, hogy boltban, áruházban kínálgatom a portékát, vagy hogy vonatról vonatra szállva nyakkendőt, pertlit, könyvet árulok, vagy hogy irodában görnyedek számviteli papírok fölé. Még úgy sem, sőt, úgy a legkevésbé, hogy satuk, esztergapadok, fúrógépek szigorú rendjében forgolódom.
A katonaságtól sok minden eltántorított, főleg, hogy ott parancsszóra kell kiállni, pihenni, feküdni, padlót sikálni, latrinát pucolni, fegyvert zsírozni.
Ezen a nyáron a siófoki úttörőtáborban voltam, mint rajvezető. Az utolsó turnus egy nappal az előtt ért véget, hogy nekem jelentkeznem kellett Miskolcon, a bánya-és kohóipari egyetemen. Újabb felvételi vizsga! A pesti műegyetemen már próbálkoztam. „Nem nyert felvételt.”
A tábor gondnokától megkaptuk sovány bérünket – tiszteletdíjnak nevezték –, elbúcsúztunk a gyerekektől, akiket aztán erre meg arra vittek különböző vonatok, bort ittunk a táborvezető szobájában, kisétáltunk a partra, hogy még egy pillantást vessünk a Balatonra, a kikötőből éppen induló Beloiannisz hajóra, Tihany, Füred távoli kékjére, a móló időjárásjelző kosarára.
Ma már nem várható vihar.
Pesten, Dob utcai négyes társbérletünkben épp csak megmosdottam, fölvettem az érettségi öltönyömet, és már mentem is a Keleti pályaudvarra.
Próbáltam aludni az éjszakai személyvonaton, de fejemben fizikai törvények, matematikai képletek kavarodtak-keveredtek a bágyadt érvekkel, hogy miért is érdekel engem a bányaművelés meg a kohósítás témaköre. Azt mégsem mondhatom, hogy ha két éven belül nem vesznek fel, akkor besoroznak a Néphadseregbe. Három év katonáskodás után már reménytelen az egyetem.
Percekre szundítottam csak el. A hajnali derengés nem a derűt keltegette bennem, hanem a szorongást fokozta. Már nem is a vizsgától féltem, hanem a homálytól, amely közeli s talán távolabbi jövőmet burkolta.
Miskolc, ahol még soha nem jártam, unott gesztusokkal ébredezett. Fáradtan aludtak ki az utcai lámpák, idegesen csikordult az első villamos kereke, bosszúsan harákolt egy-egy redőny. Írhatnék én is olyan hajnali verset, mint Tóth Árpád a pesti körútról. De hát írnak-e, olvasnak-e itt a Pesttől messze eső iparvárosban verset?
Görömbölytapolcán már sütött a nap. Az egyetem téglaépületeinek terrakotta színe, hál’isten, nem nyomasztott. Szörnyű lett volna, ha szürke vagy barna házak fogadnak.
Egyetemi város? Miért nem nyüzsögnek diákok a bejárat körül? Hát persze, vakáció van, a boldogok nyaralnak, sportolnak, táboroznak, élik az életüket, az életet, amelyről tudják, milyen lesz holnap, holnapután és azután.
Jó órát ácsorogtam, amíg végre kinyílt a kapu. Ekkorra már összegyűltünk vagy kéttucatnyian, fiúk és csak három lány. A felvételizők.
Némán fürkésztük egymást: kiből lesz a tárnák tudósa, kiből a Martin-kemence belső folyamatainak szakértője.
Kilencre túljutottunk az adminisztráción. Egyenként léptünk be a tanterembe, ahol már várt ránk a bizottság: három tekintélyes, középkorú férfiú és egy fiatal lány. Nyilván ő az intézmény DISZ-titkára. Kérdezget ő is?
Ha igen, megvan rá a válaszom. Persze, tagja vagyok a Dolgozó Ifjúság Szövetségének. De hát van-e, aki nem? Talán már párttag vagy tagjelölt is akad közöttünk. Őt biztosan felveszik.
A középen ülő tanár, ő lehet az elnök, az iránt érdeklődik, milyen tárgyakat tanultam a technikumban. Résen kell lennem, érzem, mert ha túlontúl hangsúlyozom a mezőgépszerkezettant, a malomipari ismereteket, ráadásul előhozakodom a cséplőgépgyári nyári gyakorlattal és a mezőhegyesi kombájnkísérletekkel, azt tanácsolhatják, hogy próbálkozzam a felsőoktatásban a magam szakterületén.
Mit mondjak? Hogy már megtettem, de nem sikerült? Akkor itt még csekélyebb az esélyem.
Sorolom hát a nem-mezőgépes tárgyakat: a gépelemeket, a szakrajzot, az erősáramú elektrotechnikát, az anyag-és gyártásismeretet.
– Jártál-e már bányában? – kérdezi a DISZ-titkár.
Felelhetnék, hogy igen, de tudom, a következő kérdésre nem adhatok jó választ.
– Bányában nem, de kohóban igen – mondom. – Az ajkai timföldgyár után megnéztük az alumíniumkohót.
Ecsetelnem kell, persze röviden, az életkörülményeimet. Megköszönik, hogy ide fáradtam – fáradtam, bizony! –, és kiküldenek. Majd levélben értesítenek.
Vizsga volt ez egyáltalán? Tudásomról nem kellett számot adnom. Alkalmasságomat sem bizonyíthattam. Mit vesznek figyelembe, ha döntenek?
Döntenek, méghozzá a sorsomról!
Nem emlékszem, hogyan, de végül is visszajutottam Miskolcra. Bandukoltam a Szinva partján. A réten, a pataktól kissé távolabb, lobogó tüzet láttam. Cigányok ültek, táncoltak körülötte.
Arra gondoltam, hogy nekem még nem jósolt senki.
Ismerőseim megmosolyogták, gúnyolták a jövendőmondókat. Jómagam is egyetértettem a Latabár-filmmel – Péntek 13. volt a címe –, amelyben Latyi leleplezi a csaló jósnőt. Átverés, szélhámosság, népbutítás,
Azért mégis csak jó lenne tudni, milyen jövőt fantáziál nekem ott az a tarka szoknyás cigányasszony. Megmondja-e, amit én utólag már tudok: hogy az idén sem, és jövőre sem vesznek fel az egyetemre, pedig akkor már a bölcsészkarra jelentkezem? És hogy csupán két év múlva sikerül bejutnom az ELTE-re, a magyar-angol szakra? Hogy addig Csepelen, a Rákosi Mátyás Vas-és Fémművek motorkerékpárgyárában dolgozom három műszakban mint műszaki ellenőr, időnként pedig mint fogaskerékkoptató gépmunkás, két hónapon át pedig mint szerelő? Hogy amikor szabad a délutánom, eljárok az Arany János Nyelviskolába, és igyekszem bővíteni a Gizi és Zelma tanárnők jóvoltából megszerzett gyér angoltudásomat? Hogy a „felnőtt” irodalmi lapok is kezdik már közölgetni „felnőtt” verseimet?
Nem, nem, nincs a világon jósnő, aki az elkövetkező esztendőket borító homályt elfújná. De még ha kíváncsi lennék is a „jövőképre”, nem tudnám megfizetni az árát.
Még dél sincs. A vonat csak este indul.
Tettem néhány lépést a patakhoz ereszkedő lejtőn. Érettségi öltönyöm zakóját levetettem, meglehetősen gyűrött volt már, fejem alá terítettem, mint a népdalbeli juhász a subáját, és vártam, hogy elaludjam. Két percet sem kellett várnom.
Felébredtem. A patakot észre sem vettem. Hónom alá csaptam a zakót, és felkaptattam a füves rézsű tetejére.
Az utca túloldalán kisebb családi házak, szerényebb villák sorakoznak. Kiskert van körülöttük. Tudom, hogy két utcával arrébb kijutok a Balatonhoz.
Az nyilvánvaló, hogy úttörőrajom már előre ment. Biztosan a strandon vannak, sürgősen utol kell őket érnem, ott kell lennem, én vagyok értük, egészségükért, életükért a felelős.
Süt a nap, strandolásra eszményi az idő.
Megkérdezem az idős asszonyt, aki épp a kertkapujával bajmolódik.
– Kezicsókolom. Nem tetszett látni itt egy gyerektársaságot? Tíz-tizenegy éves fiúk. Nem?
Köszönöm szépen.
Merre mehettek? A következő keresztutca, tudom, a tóhoz vezet.
A sarkon kis ház – nyaraló? – kertjében furcsa látvány fogad. Betonból készült fürdőmedencében öt-hat éves kisfiú pancsol, fröcskölőzik.
Miféle népek ezek? Ide, macskaugrásnyira a Balatontól, medencét építenek?
Az ő dolguk. Az enyém meg az, hogy a srácaimat megtaláljam. Az az érzésem, hogy a Sió csatorna felé, a hajókikötő irányába kell mennem. Megyek is.
Az utca végén valami sárgát pillantok meg. Még néhány lépés…
De hiszen ez villamos! Két kocsi…
Úristen! Hát én nem is Siófokon vagyok?
Nem bizony. Hanem Pesten. A Keleti pályaudvar előtt.
Újabb lépések… A memória már ébredezik Csipkerózsika-álmából. Száz esztendeje szendereg? Egy napja? Egy órája? Tíz perce? Igen, tíz perce.
A pesti villamos, a „tuja” nem ilyen. Persze, hogy nem ilyen. Ez a miskolci vonal szerelvénye.
Miskolcon vagyok. Reggel az egyetemen voltam, felvételiztem. Azután a Szinva, a rézsű…
És a kertvárosi utcák!
Az az úszómedence jogosan jár a kiskölyöknek.
Kronosz lenyelt végül engem is,
de ott maradtam a szíve alatt,
ott maradt a leláncolt szenvedély,
mint pólyába burkolt túlélő kődarab.
Önmagamnak vagyok méltó ellenfele,
a térfélen játszik velem az Isten,
a kocka most már végleg el van vetve,
tapsikol köröttem a világegyetem.
Beszerkesztem a múltat a jelenbe,
nem marad más, csak az emlékek helye,
kedvező az áramlás a valóság fele,
de pillangó vagyok csapdába szegezve.
Öngyilkos csillagot fogadtam örökbe,
most szaporítom magamban a fényt,
s homokórába zárt reménnyel
átszűröm a megfertőzött televényt.
Berda József Barátom arca üzen
című versének soraira.
Arcát a távol lebbenti hozzám,
szomorú maradék, mely ott
bujkál a fák között, s benéz
az ablakon, hogy gyönyörködjön
bennem, nézhesse porosodó
virágaim a felszálló melegben,
s arra a napra gondol, mikor
a sötét éjszakában fáradtan
mentünk az út porában, ahol
követtek bennünket meztelen
csillagok az angyal-szőke fényben,
ahol gyűjtöttük a letört lepkeszárnyakat,
kiszíneztük a táncoló
árnyakat, ahol vándorlásunk lázas
tavaszi futás volt, ahol a tiszta
étertől lettünk másnaposak, s a réten
mint zölden lobogó gyertyák
világítottak felénk a szentjánosbogarak.
Belőled már kiszáradtak a könnyek,
csak álmomban szólsz hozzám.
Nincs többé találkozási pont;
én itt vagyok vénülő amazon,
Te ott vagy halált szelídítő Gyermek.
Éjfélre jár. Hosszú sóhajú
vonatán befut a csend.
Az állomás tétován mereng,
lopva fényét oltja, s
mellékvágányra tolja zaját.
Eső készül. Valami konok,
monoton, éj illatú.
A villanydrótokon szomorú
song zsong, talán blues búsong –
lágy húrjain ring, szorong a dal.
Acélszálak zúzott kőölén
karnyújtás a végtelen.
(Halkan röhögő váróterem)
Egy jegy fülébe súgja:
nem létezik oda-vissza út.
Felriadok. Számban borom
keserű íze hever.
(Aludj, aludj a szél énekel.)
Hiszen utazni jöttél,
sorsod megváltott jegyén,oda.
Éjfélre jár. Hosszú sóhajú
vonatán befut a csend,
az állomás tétován mereng
majd lopva fényét oltja,
s mellékvágányra tolja zaját.
Szétszórva, jóllakottan hevertek. Visszhangzott a hangjuk. Egymással szemben álltak, ültek, guggoltak karnyi távolságban. Átlátszó arcuk némi naivitással kevert ravaszságról tanúskodott. Bőrük alatt lobogva vonult a vér. Sodrásában apró sejtek, kőtömbök, kitépett fák. Homlokuk szürke volt és felhős. A szemük nagy és fényes, mint egy szerszám. Érzelmesen elmerülő tekintetük mögött sejtelmesen áttetsző üvegtest. Hosszú fejük forgott, mozgott. Magasba lendültek, mintha szökni akarnának a lehetőségek elől. Pofákat vágtak, a halál szagát sejtették valahol, ahol még soha sem jártak. Elméleti fejtegetéseik is meglepőek voltak. Lemondtak önmagukról és a vágyaikról. Lemondtak arról, hogy bizonyítékokat szerezzenek.
Somfai még ráadásul cukorbeteg is volt. Különösen értő, és erős jellem. Arcára kiült a rítus, a váratlanság. Szerepet vállalt abban, hogy senki se legyen kalandos elbeszéléseinek hőse. Ismerősei közül legalábbis. Betegsége valamennyi érzékszervét felsorakoztatta, menetoszlopba kényszerítette. Amikor a cukrát mérte a vércukormérőn, mintha hangszeren játszott volna, felszabadító áriákat hallott. Ügyesen, visszagondolt olyan jelenetekre, melyek megtörténtek vele. Nemcsak produkálta magát, hanem egészen rendkívüli módon a szavakkal is üzérkedett. Adta-vette őket, rájuk vigyorgott, és válaszra várt. Csíkokat, kockákat, vonalhálókat nyomott beléjük, meg vörös bogyókat, melyek a szőlőre hasonlítottak. Megmérte mindegyiknek az orrát. Megfigyelte, hogy ilyenkor a vércukormérő felbátorodik, magához tér. Zenél. Az iránt érdeklődik hogy ki kicsoda és micsoda. Ki az, aki következetesen mindig felfedezi a helyzet működési elvét? Ki az, aki beleszeret abba a nőbe, akitől a köszönésen kívül egyebet sem kap. Ebből következik, hogy olyan ez, mint a nemzetség. A cukorbetegek nemzetségéhez tartozni bizonyos előnyöket jelent. Kiváltságokat, melyek télen, fűtetlen szobákban is érvényesíthetők.
Havas, esős időben a házakra felszerelt világítótestek szakszerűen világítottak. A fények találkoztak, keresztezték egymást, azon kívül másról nem is vettek tudomást. A lámpák között látható volt egy test, mely megőrjítette Somfait. Kiszolgáltatott, kirángatott test volt, tépett, hányingerkeltő, Somfai úgy érezte, hogy félelmében bepisil tőle. Ez a test két kerek, meg egy hosszúkás izomcsoportból állt. A vastag, megkövesedett vádlik a háborúban keletkeztek. Az izmok a csontokhoz tapadtak. A csontok ostobaságnak találták azt, hogy bizonyíték hiányában felőrlődjenek.
– Figyeljétek ezeket a szenvedélyes bűnözőket – kiabálta Somfai. – Figyeljétek meg, hogyan esznek meg minket. Hogyan építenek járdákat, és úttesteket, hogyan ülnek ki porosan a törmelékekre. Hogyan szagolgatják egymást, és közben azt kérdezik, bántott-e valaki. Ha gondolkodtak volna, fellázadtak volna az eljátszás, az átélés ilyen elborzasztó foka ellen.
Amikor Somfai keresésébe kezdtek, körülményes személyleírásokat függesztettek ki az oszlopokra. Somfai azzal emelkedett ki rokonainak népes gyülekezetéből, hogy négy füle volt. Ebből csak három volt valódi, erre az arcán megjelenő jelekből lehetett következtetni. Szép, kényelmes fülek voltak, bőrdarabokból és direkt erre a célra megformált porcokból. Voltak kisebbek és nagyobbak, az egyik például akkora volt, mint egy asztal. Zakatolt, mint a vonat. Csak egy volt köztük, ami rossz helyre került, és semmit sem változtatott Somfai csodálatos, ujjongó arckifejezésén. Nem volt nevetséges, és ízléstelen sem. Papírból készült, személyre szabottan, a személyes igények szerint. Néma sziget volt Somfai arcképében. Somfai felsírt, amikor a nők a tenyerükbe fogták a fejét, amit ő szeretett, és arcjátékával viszonozta a finom ujjak mozdulatait. Egyébként nem jött zavarba, és nem is heveskedett. Az emlékeit kotorta elő.
A többi három fül egymáson feküdt összetapadva. Szimmetrikusak voltak, és girbegurbák, és egy apró emberke lakott bennük. Pici antennák sötétlettek rajtuk, és kísértették éjjel-nappal Somfait. Felfogtak bizonyos hangokat, más hangokat meg átcsempésztek az agyán, a körökön, a belső tájakon, mindenen, ami állandó.
A határt öt civil ruhás határőr védte. Az egyik nagyon korán kelt, és egy vörös sörényű lóra hasonlított. Ezt a lovat csókokkal illették az emberek. Patái szürke port kavartak. A vörös ló emberi nyelven beszélt. A másik vasból volt, szikrázott, és elektromágneses hullámokat keltett. A harmadiknak csipkés, hegyes fogai voltak. Minden figyelmét saját tükörképének szentelte. Ha rászóltak, fejen állt és elvigyorodott. Egy ügyefogyott lény állt az emberek előtt. A negyedik volt a legérdekesebb. Félig nyitott szájában forrás csörgedezett. Hasonlatfüzéreket morzsolgatott, és kacagott.
A lovászok mind kerek fejűek voltak, hatalmas orrokkal, melyek, profilból láthatatlanok voltak. Somfait ismeretlen érzés kerítette hatalmába, ha jelen volt köztük. Türelmesen végighallgatta őket, közben elszigetelt maradt. Arra gondolt, hogy a hóna alá gyűri őket, a lábukat beleakasztja a mellkasukba, a kezüket pedig megcsomózza, az egészet meg cigarettafüstbe meríti. Aztán a nyitott szájukon keresztül beléjük nyúl, és meglazítja a szívüket. Egy csavarintás az egész. Liberálisan gondolkodva kivenné az agyukat, és bélyeget sütne rá. Hallaná a testtani szempontból lejátszódó folyamatokat. Ülne a lépcsőn, és hallgatná az agy szégyenkező suttogását.
A cukorbetegsége megakadályozta ebben. Azért nem sírt, mert visszaemlékezett ifjúkorára, az elitisták társaságára. Ezért nem nyúlt bele a lovászok szívébe. Ezért lazított meg pár apró csavart. A test szervei arra kényszerítették, hogy tisztázzon néhány kérdést. Nem lett elitista, de megpróbálta beosztani az idő ráeső részét. Megtanítani a lovászoknak, hogy hogyan menjenek haza. Vagy, hogy hogyan kell lehelet közelségből az emberek szemébe nézni. Vagy, hogy hogyan kell mindenféle nótákat dalolni a forradalomhoz.
Somfainak magasra szökött a cukra. A cukor áramlása a vér áramlásával teljesen ellentétes volt. Menetoszlopokba verődve haragosan sétáltak a határőrök. Fogalmazhatnám úgy is, hogy felnőttek. A határ tele volt bogarakkal, meg vérrel. Ez a vér már nem reagált a gyógyszerekre. Vérrögök is keletkeztek. Csak a mosolya maradt személytelen.
Ha elviszik – gondolta Somfai –, egy szűk folyosón fogják keresztülvonszolni. Minden országból, és minden városból, minden nőből, és minden férfiból előhívható a szerelem – gondolta még.
Türelmesen és némán viselkedett. Semmit sem árult el azoknak a leveleknek a tartalmából, sem a kapcsolatokról, melyeket meg akart szakítani, nem árulta el a reggeli köszönéseket sem. Az nem lehet, gondolta Somfai, hogy Ő, aki van, azért büntetne valakit, hogy él.
Azt álmodta, hogy anyja és apja van, és találkoznak. Az értelem elsötétül. Jó lenne, ha így lenne!
– Ez egy cukorbeteg ország – kiáltozta. – Ezek elherdálják a nép inzulinját – kiabálta. Apró lerakódások keletkeztek az ereiben.
Amikor az idő értelméről olvasott, elhatározta, hogy lerombolja az időt. Az idő, egy téveszme, gondolta. Az idő egy csontváz, melyből nem lehetséges kikecmeregni. Az erek és az inak az időbeliséget biztosítják, gondolta. A sejtek mindennapos történeteket tartalmaznak. Vagy még ennél is többet. Megteremtik a folyamatosságot.
Somfai diétázott. Széndarabokat evett. Esztelen játékot talált ki. Érezte a furcsa vágyat, hogy a szörny patájának ujjai böködik. Káoszra emlékeztető folyamatok határozták meg a mozdulatait. Úgy helyezkedett el, hogy a középpontban legyen. Persze kereste a saját helyét, és vitatta a másokét. Fejjel lefelé a lépcső rideg falához kötözték, olyan pózban, melyben minden pillanatban végezhettek vele. Talán végeztek is. Lógott, mert arra volt kíváncsi, mi van a föld alatt? Mire képes egy vakond? Mire képes egy szörny? Talán a leghelyesebb lenne azt mondani, hogy egy szörny mozgatja az egészet? A föld legkényelmesebb tájai közül választhatott. Csakhogy ez nem volt megengedett. A tanítás ugyanis, ehhez a tételhez túl sok magyarázatot fűzött. Adatszerű bizonyítékok vannak az alkotással járó szorongásról. Somfai azon gondolkodott, hogy mivel egészíthetné ki a szövegmagyarázatot. És, hogy ez megengedett-e, vagy egy másik szempontból nézve talán erkölcstelen?
A föld alatt lakó szörny éhes volt, olyannyira, hogy jobban már nem is lehetett volna. Somfai követte a mozgását, mely földrengést váltott ki, betegségeket és járványokat. A föld alatt másképp van, gondolta Somfai, ott a lények nem keresztezik egymást. Felfedezte a lényegi kapcsolatot a szörny és a föld alatti rétegek között. A szörny és a furcsa kis nevetések közt. A szörny és a kitaposott ösvények között. Amikor felfedezte a szörnyet, és ebben az értelemben tanulmányozta a Kinyilatkoztatást, megtörténtek a dolgok.
A történet tele volt valószínűtlen eseményekkel.
Thomas Bernhard nyomán
kikanalazták levesüket
védelmükbe vettek
egy járókelőt
aki megharapott egy kutyát
amely megharapott
egy járókelőt
egy későn kelőt
mert délben történt az eset
déli harangszó idején
történt a történet
remélhetőleg nem történt baja
a levesüknek
szerencsésen kikanalazták
aztán védelmükbe vették
az éppen érkező
második fogást
Thomas Bernhard nyomán
az ember nem tud
egy nadrággombot venni
és ezért nem tud
elégtételt venni
nem tudja megmondani nekik
hogy micsoda egy üzlet ez
itt van százezer nadrággomb
és egyetlen normális nadrággomb
sincsen
és akkor még itt van
ez a két hülye paraszt
aki bámulja az embert
nézzék az édesanyjukat
Thomas Bernhard nyomán
képeink idővel maguktól
leestek a falról
képeink idővel maguktól
kiestek az emlékezetből
éveken át ugyanabban
a kirojtosodott nadrágaszárban
ki az utcára
be a képtárba
mindennap azt mondom magamnak
nekem abszolút látásom van
mindennap abszolút látásom
abszolút látásom mindennap
mindennap ki az utcára
be a képtárba mindennap
kirojtosodott nadrágszárban
mindennap be a képtárba
mindennap
kiesni a képtár ablakán
mindennap
kiesni az emlékezetből
Thomas Bernhard nyomán
a galád alantas ember
fontoskodva jár
és tésztát akar nyújtani
akarom mondani kezet
de a keze a zsebében van
a pénzt markolássza
vagy épp valami mást
milyen örömteli a világ
kezét senki nem fogadja el
őt magát senki nem fogatja el
az emberek tapsolnak
és kiköpnek
a kórtörténet előterében
és a kórtörténet hátterében
birkanyájakat terelnek
a szavazóhídra
cseppnyi hatalmat adnak
a hatalomra éhezőnek
a hatalmat szomjazónak
megtapsolják a tésztaképűt
aki majd őket összegyúrja
kinyújtja aztán megtapossa
örülnek vígadnak
tapsolnak és kiköpnek
A múlt soha nem volt jelen. Mondja egy szkeptikus lelkész. Egy Szkrjabin-prelűd bombasztikus ihletettsége váltotta ki nála azt a fölfoghatatlanul eksztatikus érzést, amikor az abszolútum belépett a tudatába. Legalább is úgy érezte, tapasztalta? Hogy a végtelen kiömlik a nyelvére. A teljesség elhódítja a sorsát, természetét és a lelkét a múlandóságtól az időtlenség számára. Az örökkévalóság állt ott az ágya mellett meztelenül, de ő megrettent.
Nem volt képes még megérinteni s megérteni sem. De ez csak egy pillanatig tartott, mármint a zavarodottság, utána rögtön elengedte a kételyt, eldobta a kezéből a konkrét világot és élvezni kezdte az új realitást. Amikor az ember a befogadásnak egy magasabb szintjére kerül, más személyiséggé lesz.
Ebben az állapotban jutnak az eszébe Isten szavai. Az Úr szájából jöttek az igeversek. Amiket ő maga is szeretett volna a szájába venni és megízlelni. Hogy megduplázza az örömöt, amivel megajándékozta a perc. „Beszélj a földdel és az megtanít téged. A tengernek halai elbeszélik neked.” (Jób 12. 8.) „A Mindenható lehelete a szellem az emberben. Ami értelmet ad neki.” (Jób 32. 8.) „Az Isten Szelleme teremtett engem. A Mindenható lehelete adott életet nekem.” (Jób 33. 4.) Vagy: „Dicsérjétek Őt, egeknek egei, és ti vizek, amelyek az ég felett vagytok.” Igen. A bűnbeesés előtt egy plasztikus vízburok vette körül a glóbuszt. Pára-búra. S ettől volt a klíma mennyei. Ami a bűn bejövetele miatt eltűnt. S lett helyette verejték. Vér. És forróság.
Teológia nélkül nincs gondolkodás. A bibliai hermeneutikából nőtt ki a világi szövegmagyarázat. Az exegézis kivezetést jelent. Kivezeti a szöveg megértése az olvasót a sűrű homályból. Kiviszi a világosságra a látás, a „megvilágosodás”. Az interpretáció pedig nem más, mint egy elutazás. „Mind a halál, mind az élet a nyelv hatalmában van. És amiképp ki-ki szeret azzal élni, úgy eszi annak a gyümölcsét.” (Példabeszédek 18. 21.) A Jakab levél szerint a nyelv kicsiny kormány, de ettől van nagy jelentősége, mert a beszéd által oda fordíttatik az emberi sors, ahová a „megvallások” sodorják. (Jakab 3. 4.)
Az érzéki világtól függetlenedve eszünkbe juthat Thomka Beáta mondata Pálinkás Györgyről. „Egyik vagy a másik logikát követve is eljuthatunk a felismerésig, hogy a meghatározó jelentőségű életélmények kezdete és vége nem feltétlenül mérhető és nem lokalizálható a kiterjedésekről alkotott elképzeléseink szerint.” *
A megérzések kiterjedés nélküliek. Mintha a fején kívül gondolkodna. Mindig vissza akar menni a Kitaláltba. És persze a szakrális, a monumentális és az olykor távoliként megtapasztalt ihletettség közel jön ezekben az időkben az emberhez, és mintha az olvasót is belevinné a megszokott körülmények átgondolásába. „Levés és vanás. A Mallarmé féle kockadobás. Amikor egy motívum átszivárog az időn, mint árnyék. Két szívószállal a pohárban. Nem érdekelte, mi van a világban.” ** (Kántor Zsolt: Karakter: Vanás.) Magamtól idézek. Ez álmomban elég érdekes. A kontextusnak is van memóriája. És a szövegkörnyezet mint metafora. Kibomlanak a szirmai, mint egy liliom húsos bolyhai.
„A partra érve valamennyi sáv megtorpant és felpúposodott, megtört, s vízcseppjei finom fátylát terítette a homokra. A hullám várt, majd újra kinyújtózott, sóhajtva, mint egy alvó, aki öntudatlanul szívja magába és bocsátja ki a levegőt.” Így ír Virginia Woolf a Hullámok című könyvében a megtapasztalásról.
Igen. A múlt valóban nincs jelen, amikor jelenként belefolyik az idő tengerébe. Csak beszélünk valamiről, ami volt. S akkor, amikor megtörtént, nem múltnak neveztük. Örök jelen? Nem, lefényképezett pillanat.
* Jelenkor. 2016. november. 1102. o. [vissza]
** Császári Pillanat Művek dalszöveg. [vissza]
Vízcsepp-kölcsönfényben
megsokszorozódva
a visszaverődés foglya,
játszi formákban hintál
a fűszál csúcsán
egy tükörképnyi kert;
Azon a helyen, akkor
árnyékból válik létté
térből teret szakít magának,
háromdimenziós
megismételhetetlen tárlat,
hajnali nyitány;
Látvány. Átküzdi magát
szemem labirintusán
tudatomig hatol egészen,
élményén túl
titkát is megélem :
képzeletszülemény a világ…
De nézd a többit,
megannyi más, hasonló
alkalmi féltekén
megsokszorozódva élsz
ott akkor te is,
sok vízcsepp galaxis
ellipszisfénykörén.
H. S.-nek
Nyilván az auratérkép, az idegdúcok
koreográfiájának
hasonlósága gerjeszthetett
impulzushullámot, hogy
megszólítsalak természetes
közvetlenséggel, holott sosem
láttalak, nem is hallottam rólad,
csak épp odahívtak a mellettem
álló üres székhez, mikor hirtelen
rákérdeztem – hát te ki vagy –,
a név ismeretlenül csengett,
mondtam az enyémet, ennyi,
egész este egy szóval se több;
bosszantott, hogy a név később
ok nélkül többször bevillant,
mígnem rákerestem a neten
s megtudtam ami tudható;
az én tájam, az én hársam,
gesztenyésem, fennsíkom,
örökzöldem, az én csöndem,
kristálytiszta téli éjszakáim
emberközeliségét zártad ott
rég magadba, ahogyan én is
Irányított fényben vaspallón lebeg,
plakátragasztó esti hangulat;
neki nem fontos a kép mit mutat,
elolvassák-e vagy sem az emberek,
izzad, nyújtózik, ragasztgat, hajol,
míg fent virít a csillogó ígéret,
hirdeti, ma könnyedebb az élet
ha nem is erre – hát másutt valahol –
s nem e késő télesten, Óbudán;
a sáros hólé, mint gyűrött cédulán
széthordott, lucskos ákombákomot
őrzi a belerótt friss lépésnyomot
ki merre indul védett hely felé;
Az égi plakáthely joga: Istené.
Apuka olyan, mint a Hold,
nem alszik éjszaka,
lába: mint a lefordult út,
ez a fájdalom-évszaka.
Apuka olyan, mint a csillag,
egyszerre sokat mond – és keveset,
most is, fűszál-kardokkal őrzi
az alvó kerteket.
Apuka olyan, mint a szentek,
ha nem is hisz bennük, ha nem is tudja,
mert magára az alázat – a tűrés –
a fegyelem ruháját húzza.
„Ez már eset” – mondta Thakács, miután mindenről folyamatosan a Balaton jutott eszébe, „ez az”, mondta Á., akinek szintén. A nyár telt; vajfehéren virágzottak a pagodafák, világoszölden csüngtek a csörgőfák térbeliháromszög-termései, nyersek voltak még, némák egyelőre, ám szárazon csörögnek majd a szélben az esztendő elkövetkező telén. Estelente hangsor-, dallamzárványok úsztak be pár utcával odébbról, a Dóm tér felől, a tárt-nyitott ablakon, gépfegyver ropogott hetek óta éjfélkor (az Evita ment a szabadtéri játékokon). Egy hónap is eltelt, mióta visszajött a Balatonról Á. & Thakács, és nem, nem bírtak másra gondolni, csak a nagy tóra csupán. Ha ránéztek az óra számlapjára, s tapasztalták, délután fél hat, e tény nem a puszta időpontot jelezte számukra, hanem, hogy most ér be a balatonsz.-i kikötőbe Keszthelyről a menetrend szerinti hajó. Thakács éjjel négykor kinézve az ablakon, miközben csak a vigasztalan közvilágítást látta, tudván tudta, a Balatonon már virrad, marhajó. Amikor (hajnali fél öt) kukáskocsi zörgött Talácsék ablaka alatt, Th.-éknak a Mistral expressz jutott eszébe, amely mindig ilyenkor fut be az aprócska, balatoni állomásra, házuktól nem túl messzire. Amidőn a hőmérőben negyven fokra kúszott a higany, Á. és Thakács rámutatott: a Balatonon ilyen hőség nincsen, mégis terem a mandula, s a füge mélyarany. Végigpillantva az árvízi emlékműnél a Tiszán, a folyó sokkal keskenyebbnek tűnt az emlékeikben élőhöz képest, és valahogy sűrűbbnek is, a tó átlátszó kék-zöldje után. Akár a folyékony sár. Gondolhattak akármire, észlelhettek bármit, az hívódott elő bennük: ugyanez a Balatonon mennyivel szebb (amennyiben jó dologról adódott szó), illetve ott fel sem merül (föltéve, hogy negatív a megmutatkozó). Honvágyuk volt a Balaton után, súlyos, bár a Mély-Dél-Alföld, Sz, az otthonuk, s függetlenül attól: ha mindentől eltekintünk, szeretik városuk. Körülbelül azt érezték, mint amit egy jó könyv után érzünk, mely kötetnek olvasását – ez van – abba kell hagyni, mert vége lett. Hiába költözne be az ember a lapok közé, folytatni a történetet. „Ez már eset”, mondta tehát Thakács, tudatosítva magában a tünetet, „ez az”, mondta Á.
Egyszer aztán… „Maga szerint maga most hol van?”, kérdezték valakik Thakácstól, miután visszanyerte eszméletét; ment vele egy ismeretlen gépjármű, „Balatonsz.-en”, válaszolt Th., magától értetődő módban, megfellebbezhetetlen. A kérdezők összenéztek: „Nem teljesen. A Mély-Dél-Alföldön. Mentőben.”
A lovasszobor fehér műmárványépület előtt állt, talapzaton. Amikor Thakács a nyári, késő este (kora éjjel) erre haladt hazafelé, az sz.-i belvárosban, mindig vetett rá pár pillantást. Nemcsak a szoborra: árnyékára is, amit a hold- és közvilágításfény rajzolt ki az éjszakai házfalon. Thakácsnak feltűnt: az árnyék időről időre más és más alakot ölt. Akárhányszor a szobornál járt Th., az árnyék folyton új formában vetült a falra – miközben a műalkotás, annak formája, tartása, elhelyezkedése, persze semmit (mit sem) változott.
Alapesetben a szobornak (a házfalra merőlegesen helyezkedik el) csak rövidített árnyéka látszódik a függőleges felületen. Ehhez képest, mikor Thakács legközelebb arra tévedt, oldalt rajzolódott az épületre az árnyék, ismét máskor pedig a ló-plusz-lovas árnya teljes hosszában a falra vetült. „Nyilván a hold… Mindig más-más irányból, más-más szögből éri a szobrot és a falat a holdsugár”, mondta magában Thakács, Ez elképzelhetőnek tetszett, hisz bizonytalan, változó időegységenként került Thakács erre, s közben a hold hol itt volt, hol ott. „Lehet: kiégett a szoborhoz legközelebbi lámpa, és még nem szerelt bele új világítótestet a szolgáltató. Helyette a szomszéd ház kapualjfénye veti az árnyékot.”
De pár nap múlva már vágtató lovast mutatott az árny, a lovon ülő alak előredőlt, úgyszólván a ló nyakára, hogy minél kisebb legyen a légellenállás, ne akadályozza semmi a száguldást – holott a bronzparipa nyugodt-peckesen léptet a talapzaton, bronzlovasa szálegyenesen ül. Ismét máskor – És Takács megdörzsölte szemét, jól látja-e, amit lát – ágaskodó lóárnyék tűnt föl a falon (miközben a szobor korábbi önmagához képest egy centit sem mozdult el), a lovas is fölemelkedik a nyeregben, amint karja – benne szablya, pedig a szoborkézben nincsen semmi – lesújt… S egyszer aztán – bujkálós holdvilág volt – miközben a lovasszobor szokott mozdulatlanságában silbakolt az éjszakában, az árnyék azt ábrázolta: levegőbe ugrik, az ég felé; legközelebb pedig (Thakács végképp nem hitt a szemének), bár teljes fénnyel világított a telihold, a házfalon csak a talapzat-árnyék, a ló és lovasa árnyéka – sehol.
Thakács… „Még mindig jobb”, vélte, „amennyiben az árny változik időről időre a falon, mintha, igen, maga a szobor szakadna el talapzatától, s zengő bronzléptekkel léptetne a nyár-éjféli városban, harangszóra emlékeztető hang jelezné, mikor a bronzpatkó villamossínt érint, föl-fölbongna-csengne a bronznyerítés; még mindig jobb, még mindig jobb.”
Aludt, aludt Sz., a város, hétköznap volt, nyári, éjfél felé. Sötét minden – eltekintve a közvilágítástól –, az ablakok mögül nem szivárgott ki lámpafény, nem villogott a tévé-ki-ki nyugalomban: csak pár óra, és ismét teljesíteni kell, szemüvege fölött vizslat a controller. Thakács, hazafelé igyekezve a buszpályaudvarról, egyszer csak kivilágított, fényes, üveg mögötti teremre lett figyelmes, a teremben valaki írt.
Megtorpant Thakács, bámulta bűvölten a termet. Azaz szobát, amely: teremméretű? Berendezése lakótérré, ami egyszersmind munkahely – vagy inkább iroda, ami egyben otthon is? Egyik fala, hol belátott Thakács, s beláthat minden arra járó, üveg. Sehol, sehol elfüggönyzés, még mindössze félrehúzott drapéria sem észlelhető. Óriási kirakat az egész, mögötte polcok, polcrendszerek, rengeteg könyvvel, inogó-magas mappatornyokkal, burjánzó növények a sarkokban és az ablak előtt, a fényforrás fehéren villogó neon (az íróasztal külön is megvilágítva, sárga fényű, barátságos olvasólámpával). A falon képek, az asztalon – mert már ezt is érzékelte a kinti sötétségben mind közelebb óvakodó Thakács – tollak-ceruzák-füzetek, ám aki dolgozott az asztalnál, középkorú nő, hol papírlapokat igazított maga elé, rajtuk végezve rejtélyes műveleteket, hol – féloldalasan a kéken sugárzó képernyő felé fordulva – klaviatúrán kopogott.
Ki lehet ez a nő, nyári, forró éjjel szorgoskodik komputeren, kivilágított magányban? Egyszemélyes könyvelőcég főnöke és beosztottja is egyszersmind, nanovállalkozás, kisegzisztencia, összead-kivon, oszt-szoroz, emel négyzetre, von köbgyököt? Kutató tölt le OTKA-pályázati kiírásokat? Tanítónő javít dolgozatot; diplomahalmozó céduláz? Itt és így készül a nagy magyar regény? –Thakács nem bírt elszakadni a látványtól. Mindentől s mindenkitől függetlennek tűnt a helyiség, és aki benne ült, tértől, időtől, teg- s holnaptól, a kül- és belvilágtól, le- s fölmenőktől egyaránt. A középkorú nő nem úgy festett, mint aki hajszolja magát, hogy mielőbb túl legyen a túlleendőkön, látszott: a világ legtermészetesebb dolga számára éjfélkor róni sort sor alá, komputerén bonyolult programokat futtatni miközben mindenki alszik odakünn, a gályába fogott város igyekezve újjáépülni a teljesítménykövetelő holnaphoz. Néha-néha maga elé nézett a titokzatos teremlakó, és adatrögzített, írt tovább, ám e maga elé nézés nem az volt, mint amikor az ember pár pillanatra elfordítja szemét a képernyőtől, mert latin betűk helyett immár csillagokat lát – hanem jóleső-konstruktív tűnődés. Feladata, amin dolgozik, meg lesz oldva, biztosan.
„Tűzzünk innét”, indítványozta magának Thakács, miután továbbra sem tudta magában hová tenni az észlelvényt. Látta magát, gyanús alak az éji utcán, amint a fénylő helyiségbe tekintget a sötétség védelmében („Tessék továbbhaladni!”, szólítja fel, ha meglátja, az ilyeneket, a yard). Th. továbbment, s egyszer csak… „Megvan”, suttogta. Igen, a szabadság sugárzik a világló helyiségből, a benn ülőből, akkor is, amennyiben e terem számára börtön, s ő maga: fogoly; a szabadság, a szabadság.
Nincsenek nagy szavak, halotti korpusz,
sem égzengés vagy földkéreg robaja,
de hát nem is volt láncfűrész, se golyószóró,
atom meg kiváltképpen nem.
Papírok zizegésével jött el
a múlt
s mi maradt, az a fáradtság és a szék.
Sírtak, mondják,
sírtak a csalódottak, akik értették,
és még éjjel megindult a keresés
ezerszeresen a google oldalán.
Hazát vagy csendet keresni
egyre megy,
a végén csak a csend marad úgyis,
némán észrevétlen.
Mondanám, hogy hazám bolondjai,
kiáltanék is, ha a megfázás nem ültet
sárga slejmet torkomra,
de hát marad a csend, és az ablakok bezárása.
Nem, nem azoké a ház falán
hanem a notebookon,
a gépen, hogy csend legyen.
Kint tavasz van,
az hadd jöjjön be felmelegíteni.
Nem akarom feladni,
mégis, csak a széket markolom,
és kapaszkodom a csendbe.
Megfog, mint bogarat a borostyán,
és érzem, hogy ez a válasz.
Most süllyedünk a zavaros mázgába,
mely évtizedek múlva megkeményedik,
fényes lesz és átlátszó.
A dermedt csend fog kiabálni
majd és mindörökké.
Ülök és kapaszkodom valamibe
ami nemléténél fogva akkor lesz hangos
mikor én már nem hallhatom.
i have a dream
a nagykörúton
ne feszüljön a gyűlölet
plakátállványok oldalán
a szivárványos kalapra
ne tojáseső hulljon
az ember színes legyen
ne fehér egyedül
és kit érdekel
honnan ered lábnyoma
one small step
nekünk
csak ezt a kicsit lépjük meg
mert vagyunk akik
kimondani sem
merem
csak halkan
a
homo sapiens
és akkor
we choose to go to the
moon
sikátor éj e csaj, a húga hold a sarkon,
csípőjük csillagpázsit, pingált pálmagally,
pár drachma csak, a mellüket, ha tartom,
velünk hálj, hívnak, addig meg ne halj,
s a hajnal kőköpenyt terít
alánk, ölelj, ne félj, megóv e kapualj…
erkölcsrendészet? razziák… szelíd
dokkok vizébe mártogatja
kárminvöröske körmeit
a tenger nyári napja
~ virrad ~ a kikötő hajóin sok ezer
sirály ribancodik, kacag, mulatja,
na, hogy a pitymallat még siheder
homály, mulattka fény a fattya,
de már a rakparton hever
Korán kelek, pedig nincsen okom rá. Megszokásból, amióta nem dolgozom. Ez az én szakmámban azt jelenti, hogy nincs már mit mondanom.
A szokásaim összetartanak. Mire világosodik, készen állok. Hogy mire, azt persze nem tudom. A konyhában egy pillanatra megállok. Tejet forralok, kiviszem. Megetetem a macskáimat. Vígan lefetyelnek. Megsimogatom a hátukat.
Magamra csak ezután gondolok. Kávét főzök, kenyeret pirítok. A lekvárról már letettem. Egyiket a másik után, elhagyom a régi dolgaimat.
Mire megreggelizek, végez a három macska is. Mert hárman vannak, mióta a kis kócos ideszokott. Ezen a vidéken szabadon élnek az ilyen – félig-meddig – háziállatok. Tehetik: errefelé nincsenek évszakok. Kint, a lábtörlő mellett alszanak.
Hogy hová tűnnek el reggeli után, nem tudom. Később, amikor már árnyékot keresnek, itt nyújtózkodnak újra az ablak alatt. Én meg bent. Nézzük egymást. Rakosgatok az íróasztalon. Mióta nem írok, így telnek a napok.
Az első macskám egy Tigris nevű volt. Ennek ma már húsz éve van. Ő választott ki magának, sokáig csak követett a bokrok alatt. Akkoriban még dolgoztam, és járkáltam, amikor befejeztem egy adagot. Talán tíz évig élt itt velem. Aztán hoztak nekem egy másikat.
Egy sziámit, Osamát, így neveztem el, mert lépten-nyomon megtámadott. Ez háziasabb volt, mint a másik. Órákig elnézte, amint a ceruzám kapirgált a papíron. Néha odanyúlt, lustán, álmosan. Mintha azt mondta volna, hogy na, ebből elég. Fejezzem be a mondatot.
Ez is eltöltött velem egy évtizedet. Háziállat volt, nem vadászott. Éjjel végignyúlt rajtam, velem – rajtam – aludt.
Aztán ennek is vége lett. Hogy hogyan, azt az ő esetében sem tudom. Elutaztam minden évben, ez is a munkámhoz tartozott. Lett egy könyvem, bemutattam, felvettem a honoráriumot. Eleinte még várt rám a Tigrisem. De aztán megöregedett. Itt időről-időre összefogdossák a csavargó állatokat. Hazajöttem, és ő nem ült már az ablak alatt.
A másik, a sziámi is akkor tűnt el, amikor valahol az Óvilágban dedikáltam. Nem volt időm bánkódni: már várt rám egy másik, egy koromfekete. A Negro. Sovány és keskeny pofájú, mint az egyiptomiak.
Nincsenek már könyveim, nem utazom és nem dedikálok. Ennek nem kell már vadásznia, egész évben vele maradok.
* * *
Hogy hogyan lett belőle három? Negro jószívű jószág. Először csak egy öreg kandúrt engedett maga mellé. Ami macskák között nem szokás, megosztotta vele a reggelijét. Igaz, hogy amikor láttam, hogy mi folyik itt, én is felemeltem az adagot.
A harmadik, egy kis kócos – ez is koromfekete – valamivel később érkezett. Őt már nem fogadtuk olyan szívesen. Végülis ez itt egy nem egy macskafarm. De hát gyengébb volt két társánál. És félénk. Odakint, a nagyvilágban, mindig megvédtem az elnyomottakat.
Ezek hárman különben sem maradtak együtt. Reggeli után eltűnt először a Kócos, utána pedig az Öreg. Tényleg, hová mentek? Mivel töltik a napot? Ma, ami nem szokásom, kimegyek én is utánuk. És elszégyellem magam, mert ezek itt sorban állnak a kerti csapnál. Isznak. Vizet én sosem adok.
Leülök a szabadban, nézem őket. Az enyém észrevesz, felugrik az ölembe. A másik kettőnek ilyesmi eszébe se jut.
Mióta velem él, Negro megváltozott. Megjött még a hangja is. Az első években sosem nyávogott. Meg az is, hogy belenéz a szemembe. Ha beszélek, hozzám dörgöli az orrát. Az állát pedig a kezemre fekteti.
Mert én beszélek. Ha nem hozzá, kihez! Utánozom a madárvijjogást, nézzük a fejük felett keringő sirályokat. Ha így megy, még dorombolni is megtanítom.
Ez az életem. Három macska. Amikor rájövök, néha dühbe gurulok. Régen nem voltam ilyen. De hogy régen mi volt, azt ma már nem tudom. Rémlik, hogy volt valaki, akit magára hagytam. Be kellett fejeznem egy regényt, és nekem mindig a munkám volt a legfontosabb.
Most emelgethetem a kéziratokat. Hogy anno akartam valamit? Valami fontosat? Másfél mázsa könyv. Ez a Negro legalább hozzám dörgöli az orrát. És van a szemében valami vadság. Valami bizalom.
* * *
Szóval, együtt öregszünk. Sárgulok, mint a kéziratok. Már a postás sem ismer, amikor egyszer csak jön egy távirat.
Elfelejtettek, megszoktam. Most visszahívnak, csak úgy, hirtelen. Ha nincsen más, előhúznak egy ártalmatlan öreget.
Leporolom a vulkánfíber kofferomat. Negro némán figyelmi minden mozdulatomat. Éjjel ráfekszik az öltönyömre. Sír. Hallgatok.
Ki fogja megetetni őket? Ezek hárman már nem vadásznak. És Negro, az enyém, már ősöreg. Nem éli túl, ha én – úgy, mint régen – fogom magam, és elmegyek.
Mit tegyek? Végülis, mi közöm ehhez az egészhez? Hogy volt valaha egy nagyvilág? Itt legalább nem felejtenek el. És nem fedez fel senki sem.
Táviratoznak! Menjek? Maradjak? Mi a fontosabb?
Elindulok. Aztán megállok kint a kapuban.
Irénnek
Botorkáltam a magány aknamezején.
Homlokom mögött fekete hó hullt.
Rikácsolt a menny.
Veszekedett velem.
Halk zúgással hívott a Léthé;
Tiszta, hűs vizét úgy
Megáhítottam!
Már-már elindultam,
De te mellém léptél,
Karon fogtál,
Küszöbétől elvezettél,
És bevágtad az értem rimánkodó,
Bömbölő,
Engem követelő,
Nyerítő, röhögő, sivalkodó
Zárt osztály,
Az alvilág rozsdás vasajtaját.
Hajnal Gábor emlékének
Üres kórtermekben
kong a léptem.
Itt felejtett csupasz vaságyon
fekszik
a
tél.
Az ablak vasrácsához
eltorzult arcú falevél
tapad.
Kapaszkodik
egyre erőtlenebbül
azután
lehull.
Irénnek
Átadod az osztályt a nappalosoknak
Forró páragőzben dideregsz a zuhany alatt
Az alagsori öltözőben
Fehér ruhádat gondosan összehajtogatva
Elzárod a szekrényedbe
Ülsz a buszon
A Moszkván átszállsz a villamosra
Margit híd budai hídfő
A HÉV-re vársz
Tímár utca
Leszállsz
Apró lépteiddel igyekszel át a parkon
Ahol a múltkor elestél
Oldaladon táska vergődik, karodat szatyor húzza
Arra ébredek, ott állsz a szoba közepén
Megjöttem apa nevetsz és én
Hunyorogva
Csak nézlek
Az ablakon beúsznak
Arcod előtt lebegnek
A reggel aranyhalai
Irénnek
Mélyen alszol a falnak fordulva, csak hajad látszik a paplan alól,
mozdulatlan lángcsóva a félhomályban. Az ablaknál állok. Lent,
kilencemeletnyi mélyben a park csapzott lombjai, az üres megálló.
Hányszor tévedhetett fel ide szórakozott tekintetem a HÉV ablakából az
elmúlt harminc év alatt. Hiszen láthattalak is, talán egy viharos tavaszi
reggelen; hálóingben épp kikönyököltél, a hideg, éles napsütésben
hunyorogva néztél az elrobogó szerelvény után; hajadat szél kuszálta,
mögötted vetetlenül derengett az ágy, a rádióból halk zene szólt.
Aztán visszakucorodtál a fotelba, fellapoztál valami albumot, ásítva
félredobtad. Erre gondolok, míg lábujjhegyen szobánkba lopózik a kávé
illata. Mocorogni kezdesz, szemed még csukva, de már karod nyújtod
felém. Hozzád lépek, s lassan felhajtom válladról a hajnali fényt.
Játszani nehéz,
nem játszani is. Színész
mégsem választhat.
Ha megszólalsz,
nem értem: Ha csak rám nézel,
elmagyaráztad.
Forog a világ.
Ma már a szög veri be
a kalapácsot.
Életem titok,
halálom nyitott könyv. Én
még titkolóznék.
Kedves tévedés,
enyém vagy. Szeretlek, mert
én tévedtelek.
Ha nem tudnám, hogy
el fogom téveszteni,
célba se venném.
Sokáig azt hittem Dóri lesz a legjobb barátnőm. Amikor az év elején mellém ült, nagyon örültem neki. Éppen akkor vesztem össze Katával, így kapóra jött az új lány, aki mellém kéredzkedett. Dóri nagyon kedves és barátságos volt, sokat kérdezett a suliról én pedig magabiztosan felelgettem neki. A papája a nagykövetségen dolgozott, így Dóri minden héten új cuccokkal dicsekedett, hol egy divatos hajcsat, hol egy színes sál, hol egy színjátszó notesz miatt irigykedett az egész osztály. A mi osztályunkba nem jártak igazán gazdag lányok, így Dóri nemsokára sok ellenséget szerzett megának.
Egy nap suli után titokzatos mosollyal egy Mercédeszbe tuszkolt. Most meglátod hol lakunk! – kiáltotta. A kocsi puhán suhant az aszfalton, míg egy magasabb domb tetején álló villához érkezett. A kertből be lehetett látni az egész várost. Az úszómedence akkora volt, mint a lakásunk. Dóri amiatt panaszkodott, hogy a lányok ellenségesek vele, az előző suliban sokkal jobb fejek voltak, többször partiztak is a kertben hétvégenként. Egy csinos, fiatal, szőke nő pudingokat szolgált fel nekünk. Dóri mondta, hogy a bejárónőjük, Magdi. Mikor megettük a pudingot Dóri bekiabált a konyhába: még egyet! Már dugig voltam, de ő még újabb adagokat kért. A nő egyre dühösebben tette le elé az édességet, végül közölte ez az utolsó. Mi az, hogy ez az utolsó? – háborgott Dóri. – Csinálj újat!
– Nem azért fizet neki az apám egy csomó pénzt, hogy lustálkodjon, hanem, hogy dolgozzon! – fordult felém. A nő becsapta az ajtót, én meg majdnem elsüllyedtem szégyenemben.
Ezután már nem szerettem Dóri mellett ülni. Ekkor lettünk jóba Jutkával, legszívesebben mellette ültem volna, de nem mertem szólni Dórinak. Dóri már nem volt az az aranyos, jótanuló kislány, mint régebben. Egyre többet késett, mondván elaludt, a szülei igazolták a késéseket és a hiányzásokat. Órán nem figyelt, unatkozott, engem piszkált… Örökösen a hétvégi programjaival hencegett…
Először a radírom tűnt el. Ez még nem volt feltűnő, mindig rendetlen voltam, örökösen elhagytam mindent. Aztán elveszett az új ceruzám, a bizsu fülbevalóm és végül az anya bátyjától, Rudi bácsitól kapott Parker toll. Anya ekkor már üvöltött, azt kiabálta olyan a szobám, mint egy disznóól, de a toll nem lett meg. Mikor utoljára Dóriéknál voltam, a papucsomat berúgtam az ágy alá. Ahogy a poros padlón tapogatództam, kezembe akadt az egyik fülbevaló… Nem szóltam senkinek.
Egy tavaszi napon osztályfőnöki óra után a tanár megállt Dóri előtt. – Beszélni szeretnék a szüleiddel – mondta.
Dóri másnap nem jött iskolába. Azt mondták elutazott, aztán azt, hogy beteg, végül, hogy másik iskolába ment. A lányok azt pletykálták, hogy lopott Vivientől és megtalálták Vivien gyűrűjét a holmija között.
Évekkel később az állás ajánlatokat nézegettem. Váltani akartam. Ekkor láttam meg az ügynökség hirdetését, egyszerre két pozícióra is kerestek munkatársakat. Az első fordulóban az írásbeli résznél a nagyteremben az egyik kollégámat is láttam. Ő betegszabadságon volt, én szabadnapot vettem ki. Úgy tettünk, mintha nem ismernénk egymást. Az interjúk szakmai része jól sikerült, magas pontszámokat kaptam. Úgy éreztem van esélyem. A személyiségteszt nehéz volt. A feladatsor hosszúnak tűnt, és kevés időt adtak rá. Borzalmas kérdések voltak, például: földrengés idején az apámat vagy a testvéremet menteném-e ki?
Az egyik kérdés így szólt: Kollégája lop Öntől. Mit tesz ebben az esetben?
a) Szól főnökének az esetről.
b) Megbeszéli kollégájával négyszemközt az esetet.
Ezt a kérdést kihagytam… Az utolsó körben már csak a személyiségteszt kiértékelése maradt.
Az interjúztató nő mozdulata, ahogy a haját a füle mögé dugta, ahogy a tollat tartotta, ismerősnek tűnt. Nagyon ismerősnek… Sokáig nézegette a tesztemet mielőtt megszólalt.
– Beszéljen a 28-as kérdésről! Ön mit tenne, ha egy kollégája lopna Öntől?
Ekkor ismertem fel.
Dóri rám mosolygott…
1.
A szél, mely egy hulló gesztenyevirágot felkapott,
kihajtott belőlem minden télen felgyűlt bánatot.
Ijesztő könnyűség maradt mellkasomban utána.
A virág földet ért, s helyébe fény röppent a fára.
2.
Sirályok lebegnek így a komp fölött,
friss gyanta szór ilyen meleg fényeket,
pesti kapualjban kopog így a kő,
tó hajnala tükröz ennyi életet.
Cseréptetőn csurog így le az eső,
éppen kisült kenyér illata ilyen,
alvó kisded fölött ekkora a menny,
nyíló nárciszajkán ilyen dal pihen.
3.
Templomtoronyra tűzött pillangó az ég;
elengedném, de már halott.
Testét nap tüze veri, mindkét szárnya ég
s fellobbantja a holnapot.
Ághegyen csüngő vízcsepp tétováz,
(egyre nő, mint rémült gyermek szeme)
lehulljon-e, s vak föld igya fel, vagy
a világot tovább tükrözze-e.
1.
Lila csillagképek gyulladnak a fűben,
köztük dong az idő fátyolszárnyakon.
Az út mellé ülök s hunyorogva nézem,
szerelmes pár lép át hosszú árnyakon.
Szemhéjam redőnyét lehúzom egészen,
nem eresztek mást be, csak az aranyat.
Mint pillangó párját, könnyed öröm kerget,
megérint majd otthagy, mint az alkonyat.
2.
Megszédült bennem a keserű nyugalom,
amibe fogódzott, a magány, szétesett.
Málló romjai közt madarak keringnek,
szellők szítanak fel kihűlt színeket.
3.
Felnyalábolta a temető árnyékait a tojássárga nap.
Simára csiszolt márvány sírkövek fürödnek földöntúli fényben.
Kinek jutna itt a halál eszébe, madárzengésű fák alatt,
melyik vergődő vándor ne vágyna ma hemperegni a reményben…
Két erdő közt a város,
két ima közt a templom,
két szempár közt a magány,
két nappal közt az éj.
De
két város közt a fűszál,
két templom közt az ima,
két magány közt a csók,
két árnyék közt az élet.
A hajnal, bokorban bújkáló sápadt madár.
Ha rátalál a véres nap,
s a reggelnek hatalmat ad,
tán verdes még, majd szárnyra kap.
Nem tartja vissza se város, se látóhatár.
Ha éppen jelen vagy, amint felinná az ég,
lélegezz, lélegezz nagyot!
Ha van lelked, megfoghatod,
s neked is lehet hajnalod,
mely tested bokrában bújkál sápadtan ma még…
Az egyik barátommal történt az alábbi eset.
– Vacsora után a feleségemmel voltunk a konyhában – kezdett bele a történetbe. – Gyermekünk, az ötéves Lacika már aludt a szobájában. A nyitott ablakon át a júniusi est langymelege áramlott be, a mennyezeti lámpa villanyfényében ültem az asztal mellett. Néztem a vízcsapnál mosogatással foglalatoskodó feleségemet. Étkezés közben említette, hogy fontos közlendője van a számomra, és már vártam, hogy végre megszólaljon. Néztem, amint a testhez simuló rózsaszín köntös kidomborítja széles csípőjét. Erre mondják azt, hogy alkalmas a bő gyermekáldásra. No persze, ha… De ezt hagyjuk. Sötétszőke hullámos hajára tévedt a tekintetem, amely a vállára omlott.
A munka végeztével megfordult, az asztal túloldalán, vélem szemben, helyet foglalt. Melegtől hevült ovális, pirosló arcát igen szépnek láttam. Sötétkék szemeit a fehér abroszra szegezte, homlokán a bőrt kissé ráncba szedve elgondolkodott.
– A korkülönbség köztünk tíz esztendő – szólalt meg nyugodt, kellemes hangon. – Városi voltál. Harminckét éves korodra már érett férfi. Emlékezned kell, hogyan léptem véled házasságra. És rajtad kívül más férfi eddig nem is volt az életemben.
A fejét fölemelte, farkasszemet néztünk.
– Bevallom – szólalt meg újra egy idő után, én téged nem szerettelek soha. A házasságunk kezdetén valahányszor kezdeményeztél, én mindannyiszor undort éreztem irántad. Később megszoktalak… De mostanra ebből elegem lett… Én tőled elválok.
Megütközve meresztettem rá a szememet. Afelől bizonyos voltam, a mi házasságunk nem szerelemből köttetett. De a dolgos falusi kislányt még az esküvőnk előtt megkedveltem. Nem túlzok, ha azt állítom, egy kicsit meg is szerettem. És ez az érzés az évek során csak erősödött bennem.
Az együttlétünk tíz esztendejében képtelen voltam fölmérni, érzelmileg a feleségem hogyan is viszonyul hozzám. Annak idején, amikor megkérdeztem, lenne-e a feleségem, gondokozás nélkül mondott igent. A szeretetét azonban nem mutatta ki soha. Ezt magamnak azzal magyaráztam, hogy falun nem nyílt lehetősége olyan társaságban lennie, amelyben megtanulhatta volna az érzelmek tolmácsolását. Furcsállottam, hogy nem fogadta el tőlem a simogatást, kedveskedést. Az efféle kezdeményezéseimet kezdettől azzal hárítgatta el, hogy majomszeretetre nincs szüksége. És ehhez tartottam magamat.
A szakítási szándéka igen mellbe vágott.
– Szeretet nélkül miért lettél a feleségem? – kérdeztem elfúló hangon.
– Te is tudod – felelte –, hogy nagy család volt a miénk. Hat gyermek közül a legidősebb voltam. Földműveléssel foglalkoztunk. Sokat dolgoztunk, mégis szegények voltunk.
A vízcsap felé fordult, s nézelődött kicsinykét. Bizonyára azt ellenőrizte, rendet hagyott-e körülte. Aztán rám tekintett.
– A legények nem kapkodtak értem. Volt néhány udvarlóm, de egyik sem feleségnek akart. Végül jöttél te, mint városi legény. Elfogadható életet ígértél. Egyáltalán nem tetszettél, de nem tehettem mást. Húsz éves elmúltam, és falun már vénlánynak számítottam. Az álmomat nem adtam fel, hogy egyszer olyan férfié legyek, akit megszeretek szívből, igazán. Végre a csoda megtörtént. Olyan férfival szeretjük egymást, akiről leánykoromtól ábrándoztam.
– Hogyan tovább? – tört fel belőlem a kérdés.
– Minél előbb költözz el a lakásból.
– Én?! – hökkentem meg.
– Igen – felelte a világ legtermészetesebb hangján.
– Abból a lakásból, melyet én szereztem?!
– Ami már a kettőnké. A gyermekünk még kiskorú, és törvény szerint az anyánál a helye. Őt hajléktalanná nem teheted. Törvény van rá. Véle a lakásban maradni én vagyok jogosult.
– Márpedig én is maradok a lakásunkban! – jegyeztem meg flegmatikusan.
– Erről ne is ábrándozz – gúnyolódott a párom.
– Indok nélkül a törvény nem kötelez az otthonom elhagyására.
– No, de ilyet! – csattant fel. – Maradnál kukkolni?
– Kukkolna az öregisten! – fortyantam fel. – Ha túladsz rajtam, engem már nem érdekel, melyik baknak veted alá magad. De hajléktalan nem leszek!
– Gondolj a gyermekünkre. Két szobából az egyikben ő alszik.
– Egy helyiségben is megfér majd veletek.
– Ezt ugye nem gondolod komolyan?
– A gyermekkel költözhetsz a szerelmedhez. A törvény nem tiltja.
– Az albérletébe?
– Fogadjon titeket, ha már magába bolondított.
– Jenővel tiszta szerelemmel szeretjük egymást.
– Aha. És hálából lakáshoz juttatod.
– Ne légy cinikus! – mondta felpaprikázva a feleségem. A további vitának nem láttam értelmét. Ha egyszer ki akar lépni a közös életünkből, ám tegye. De megmondtam, amíg megfelelő albérletre nem találok, a lakásunkat megosztva használjuk.
A döntésemtől persze vöröslött az arca, de nem tehetett ellene.
Másnap reggel én dolgozni mentem, a feleségem pedig a városi bíróságra, beadni a válókeresetet. Aztán napokon át csak járogattunk, ki-ki a munkahelyére. Úgy éltünk a feleségemmel, akár a társbérlők. Esténként némán kerülgettük egymást a lakásban. A gyermekünk az ügyből annyit érzékelt, hogy a szülei külön szobában alszanak. Abban reménykedtem, hogy kellő indok nélkül, és a gyermek érdekét szem előtt tartva, a bíróság nem választ el a feleségemtől, és marad minden a régiben. Bár ez nem valószínű. Egy jó ügyvéd révbe viszi a feleségem szándékát.
Egyik nap a párom estefelé jött meg. Az arcáról lerítt: fel van dúlva. A köszönésemet sem fogadta. Érdeklődtem: valami bánt? Haragos tekintetet vetve rám sziszegte:
– De még mennyire! – aztán lélegzetet véve tette hozzá: – Keresztbe tettél nekem.
– Én?!… – kérdeztem meglepve. – Mivel?
– Terhes vagyok.
– Tőlem? – néztem rá bárgyú tekintettel.
– Ki mástól, te szerencsétlen! – förmedt rám. Aztán alábbhagyott a hangja. – Jenővel még úgy nem voltam. És nem is leszek, míg véled élek egy fedél alatt. Ehhez tartom magamat. – Az erkölcseit ismerve hittem neki.
– Bizonyítva a terhesség?
– Kétség nem fér hozzá. Orvosnál voltam terhességi teszten. Az eredmény: pozitív.
– Ez nagyszerű! – lelkesedtem, mert már korábbtól vágytam másik gyermekre is. De a feleségem a lehetőséget mindig elodázta. – Ez örvendetes hír a számomra. Végre teljesül a…
– Tévedsz, drágám – szakított félbe a kedvesem. – Még egy gyermeket néked nem szülök.
– No de…
– Semmi de! – vágott a szavamba asszonyom. – A gyermeket elvétetem. Jenővel a kapcsolatomat nem kockáztatom másik gyermekkel.
– Jenő, ha szeret… ha igazán szeret téged, emiatt nem szakít veled… És nyugtasd meg, én két gyermek után is fizetem a tartásdíjat… Remélem leány lesz a kis jövevény. De ha fiú, én annak is fogok örülni.
– Ne ábrándozz! – szólott ridegen a feleségem. – Ha még szeretsz, segítesz nekem. – Érdeklődve néztem rá. – A terhesség megszakításhoz szükséges a másik fél beleegyezése is.
– Ezt megtagadom! – jelentettem ki határozottan.
– Az utamba állsz?! – nézett rám, akár egy tolvajra.
– Én? – mosolyogtam gúnyosan. – Ugyan kérlek. Az ajtó nyitva áll.
Az asszonykám ekkor gyűlölködő tekintettel meredt rám. – Eredj a fenébe! – fakadt ki dühödten, és szapora léptekkel bement a szobájába.
Miközben a megbántott nőm után néztem, a férfiasságomat hétpróbás bűnözőnek tekintettem.
Nem akartam tovább feszíteni a húrt, ezért elhatároztam, hogy a kérését teljesítem. Már másnap szóltam az egyik munkatársamnak, aki mellesleg igen jó barátom volt, hogy legyen segítségemre megfelelő albérlet felkutatásában. A város egyik szomszédos községében lakott. Úgy gondoltam a városon kívüli szálláson könnyebb lesz a szakítás elviselése.
Megfordult a fejemben, hogy azt a bizonyos Jenőt fölkutatom, és közlöm vele a feleségemmel történt változást. A két gyermek az két gyermek, talán kiábrándul a nőmből. De az ötletet végül elvetettem gondolván, ha Jenő mégsem szakít, magatartásom a hátrányomra lesz. Aztán meg, ha a titok föltárása a feleségem tudomására jut, válásunk után akadályt gördíthet a fiam láthatásának gyakorlásában. És azzal is rontanék a helyzetünkön, ha nem segítem a gyermek elvételét. A tervet megvalósítja nélkülem. Mert amit a fejébe vesz…
És már azon az este a párommal közöltem hozzájárulásomat az abortuszhoz. Másnap megjelentem a kórházban. A nyilatkozatot aláírtam.
Két nappal később a munkatársam közölte vélem, hogy náluk a padlásszobában ellakhatok, amíg szükséges. És átadta a szobához vezető ajtók kulcsait.
A műtét előtti este a feleségem szólt, hogy másnap délután menjek a gyermekért az óvodába, mert ő a kórházban marad éjszakára megfigyelésen. Megnyugtatásul közöltem, itthon minden rendben lesz, ne aggódjék.
Éjjel alig aludtam. Az istenért se jött álom a szememre sokáig. Csak forgolódtam. Ráeszméltem a félresikerült házasságomra. Meg egy újabb elkövetett hibámra. Mert ha nem járulok az abortuszhoz, meglehet, az elegendő lett volna a műtét meghiúsításához. De a döntésemen változtatni már nem lehetett.
Másnap délután munkából hazaérve, második emeleti lakásunk ajtajának zárjába illesztem a kulcsot, és fordítok rajta. Azaz csak fordítanék, de nem megy. Az újabb próbálkozás is hiábavaló. A kilincset lenyomom, enged, az ajtó kinyílik. Megijedtem, mert az ötlött az agyamba, tolvaj van a lakásban. Óvatosan megyek az előszobán végig a nagyszoba ajtajához. Az értékesebb tárgyakat ugyanis abban a helyiségben tároltuk. A lélegzetemet visszatartva lesek be a nyitott ajtón át. A látvány meghökkentett. Az ajtóval szemben az egyik fotelben ott ül a feleségem.
– Hát te?! – kérdeztem rekedten.
– Itthon vagyok – felelte mosolyogva.
– Azt látom – mondtam a meglepetésből lassan fölengedve. – És?
– Nem jelentem meg a műtéten – komolyodott el. Én meg csak néztem rá. Nem tudtam mire véljem a dolgot. – A kórházkapu előtt valami megfogott – magyarázta az indokot –, és nem bírtam belépni. Kutattam az okát. Több lehetőséget felsorakoztattam magamban, de egyik sem volt helyénvaló. Végül föltettem magamnak a kérdést: helyes-e, ha egy ideálért a törvényes párkapcsolatból származó gyermekem gyilkosa leszek? Felbukkantál az emlékeimből. Évek óta vágysz másik gyermekre, aminek az akadálya gondolom már megvilágosodott előtted. És a kudarcért mégsem fizettél bosszúval. Tetted, amire kértelek. – A fotelből fölállt, és mosolyogva indult felém. – Aki önzetlenül ilyen cselekedetre képes – mondta, és megállt előttem –, azt az embert nem megvetni, hanem szeretni kell. És én úgy éreztem, hogy megszerettelek… egy kicsit.
– Csak kicsit? – kérdeztem fitymálón.
Farkasszemet néztünk. A szemében különös fény vibrált, majd mosolyogva szólott: – Kicsit nagyon, na. – és karjaival átfonta a nyakamat, s készült megcsókolni. Én azonban eltoltam magamtól, mondván: – Nincs szükségem majomszeretetre.
A mosoly eltűnt az arcáról.
– Én igazán szeretlek – bizonygatta.
– Késő – szólottam ridegen.
A szemei kikerekedtek, s kérdőn nézett rám.
– Másik kérésed is teljesítettem… Találtam albérletet.
– Merre? Kinél? – peregtek a kérdései.
– Szomszéd faluban egy özvegynél – füllentettem. – Jóravaló fiatalasszony.
– Úgy?! – buggyant ki belőle ingerülten.
– Egy négyéves kisleánya van.
– Aha! – rebbent a szeme.
– Kaptam kulcsokat a lakáshoz. Bármikor beköltözhetek. – És mutattam a barátom lakásának kulcsait. Elhűlve nézett rájuk.
– Én naiv! – fordult meg, és a fotelhoz ment, melynek támlájába támaszkodott. – Elhitettem magammal, csak tőlem függ, hogy folytassuk a közös életünket… Nem mentem el a műtétre, Jenővel szakítottam, a válókeresetet visszavontam… Mitévő legyek?… – kérdezte inkább önmagától. Úgy érezhette magát, mint aki két szék közé esett. És én magamban élveztem a tépelődését. Röviddel később rám emelte fáradt tekintetét: – Megpróbáljuk? – kérdezte félénken.
– Nem tudom, bízhatom-e még benned – feleltem közömbösen.
– Tedd meg, kérlek. Nem fogsz csalódni. Erre…
– Ezt ne! – szakítottam félbe. – A pap előtt is hamisan esküdtél.
Erre lesütötte a gyönyörű kék szemeit. Megsajnáltam. Őszintén mondom. A szavai igaznak tűntek.
– Egye fene – jelentettem ki nagyvonalúan –, adok egy esélyt – és elmosolyodtam.
– Köszönöm – rebegte. S már bátrabb hangon kérdezte: – A kulcsokat ugye visszaadod annak a nőnek?
– Megígérem.
– Már holnap.
De sürgős, kuncogtam magamban. – Már holnap – ígértem meg könnyedén. Hiszen egy nem létező dologról kellett lemondanom.
A barátom lakásának kulcsait azonban néhány hétig még magamnál tartottam – biztosítéknak.
Lehetnél, nekem,
utcáról beszűrődő világosság,
akkor is, ha itt vagy mellettem, és nem
tarthat vissza közeledő éjszakát
a félhomály ereje. Az enyémhez
tapadó testednek szikrázó bőröd
kísértetvalóságot keresni már
kevés. Mi, ketten, csak évtizedeket
kaptunk a szobánktól, megingó lelkek
hasznavehetetlen támaszát, fogyó
időt a magány ellen. A közös csend
elől menekülve. Ajándék a múlt?
Most, alig észrevehetően, lassan
kibontakozom álmodban is éber
ölelésedből. Vakító villanytól
kérhetek segítséget. A kapcsolónk
megérintve, aztán életre keltve,
mint hűséget féltő ígéretektől,
a csillárkáprázattól biztosan, de
azonnal lehunyod a szemed, hogy majd
az ablakon túli, tapintatosabb
külső, meg a belső fény ellentétes
irányú árnyékaink megszülhesse.
Tekinteted erejüktől nem foszt meg
hozzád korán jött sugárnyalábokat.
Látom, közelítenek a fekete
foltjaink, annyira, összemosódnak
egyetlen egy sötét szerelemjellé.
(Talán így, amíg téged megóvhatna
tőlem az átfedett, esti közös tér,
addig a pupilláim eszköze nem
lehetnél. Nekem.)
Velem vacognak az utasgyér
villamoson, ők, hárman, a nyár
szeretetburok mögött is húst
rejtő gyümölcsei. Hirtelen
fordult fakóhűvösre, de nekik,
sok lemondással éretté váló
novíciáknak, figyelniük sem
kell a testükre. Isten láza
lobog bennük, az élet héja
minek takarná az egymásra
találás feltűnőbb jeleit.
Egyszerre nézhetem a tűzvér
szemparazsaként mindet, akár
arany ízeket megőrző must
szőlőszemekben a meztelen
bort. Mámorító, hogy közeledik
szájhoz, elnémult nyelvhez, és nincs szó
a gyönyörűségre? Majd elérem
férfiálomban. Ott nem fázva
fogad rámmeredő bimbó, ma
vékony, szürketestvér szövetruhán
átütve. Keresi az ujjaim,
simogatásom. Csókjaimra vár.
Ha már a szégyen se osztozna
velem, tisztán őrizne a hit.
– Ha valaki érti, hogyan kerülhettünk Budapestről Zamárdiba, mind a hárman, testvérek, az tegye fel a kezét! – mondta egyszer mogorván, Árpi.
Bevallom, ezt én sem értem, úgyhogy természetesen nem tettem fel a kezemet. Azt azonban tudtam, hogy Árpi nővére, Ági, egy osztállyal lejjebb volt, mint Árpi, és ő érkezett elsőnek a Zamárdi Nevelőotthonba, hogy megkezdje általános iskolai tanulmányait. Egy évre rá, mellé zsuppolták Árpit is, míg a kicsi Ubul, kicsivel később óvodásként kötött ki ott. Árpiék szülei ezt természetesen nagyon nehezményezték, hiszen – pestiesen szólva –, mindig is Budapestiek voltak.
– Na és, mire emlékszel honnan? – kérdeztem Árpitól, tudásra, megismerésre szomjazva.
– Hogy mire? – kérdezett vissza meglepetten.
– Mm, igen. Mire?
– Ó, Kinga – vigyorodott el, egy széles, nagy-ívű mozdulatot téve karjaival, mintegy demonstrálva emlékezetének beláthatatlan terét –, ha tudná, mi mindenre!
– Hát akkor, Árpi, gyerünk, csapjunk a lecsóba! – tapsikoltam boldogan.
– Lecsót főz, Kinga? Jaj, de jó! – csapta össze a tenyereit, nagy örömében.
Én meg, erre hirtelen elkomorodtam.
– Izé – mondtam halkan –, Árpi, nézd, az élet nem mindig azt adja, amit várunk… Sőt, olykor valami egészen mást, mint amit…
Egyre jobban összezavarodtam, miközben Árpi egyre csalódottabb tekintettel nézett rám.
– Hogy is mondjam – folytattam kínkeservesen, és rendkívül ügyelnem kellett, nehogy megbántsam őt. – Ö… Szóval pizzát gondoltam mára, és…
Árpi arca váratlanul kigyúlt.
– Pizza? Kinga, hisz ez szuper!…
Hatalmas kő esett le a szívemről.
– Na és, mire emlékszel onnan? – ismételtem meg a fentebbi kérdést, immáron megkönnyebbült szívvel.
– Már az első napon olyasvalami történt, amit sohasem tudok elfelejteni.
– Olyan felejthetetlen volt?
– Igen. Olyan felejthetetlen volt az, hogy az elsősök és a másodikosok egy hálóteremben voltak, fiúk és lányok vegyesen (úgy kb. húszan-harmincan lehettünk), és már az első nap estéjén felsorakoztattak minket a szekrényünk előtt, a nevelőnő meg benézett mindegyikbe, és ha valamit talált… Szóval egy hatéves, kicsi szöszke lányt, aki közben a padlón kegyelemért könyörgött és sikoltozott, úgy megrugdosott, úgy ütötte és verte, mindenki szeme láttára, hogy ezt a „leckét” jól megtanultuk, az biztos. Mindez pedig amiatt történt, mert szegény lányka benne hagyott a szekrényében egy piszkos bugyit. Ezt a szadista nevelőnőt (volt ott pár hozzá hasonló), persze senki sem szerette, és mikor egy-két év múlva megbetegedett, egy emberként sóhajtottunk fel, és kárörvendően vigyorogtunk össze – sokunkat gyepált rendesen. Az történt ugyanis, hogy ő biciklivel járt be az intézetbe, és a legenda szerint az egyik reggelen a bicikli nyerge becsúszott a valagába (mely segg akkora volt, hogy még), és szabályszerűen ki kellett műteni belőle. Hát, az biztos, hogy utána már senki se látta, és senki sem is hallott felőle. Mindenesetre ezt a kínos balesetet egy, a sors általi jól megérdemelt büntetésként fogtuk fel mindannyian.
– Mit lehet erre mondani?
– Semmit. Mint ahogy az ének-zene tanárnőre sem.
– Miért, ő mit csinált?
– Ő is megvert.
– Megvert?
– Meg. Mert nem énekeltem. Utána meg azért nem énekeltem, mert megvert, érti? A-tyúk-vagy-a-tojás? örök dilemmája. Vagy a 22-es csapdája. Szóval harminc évig nem énekeltem. Csakazértse.
– És, harminc év után mi történt, hogy…?
– Szerelmes lettem egy kántor-hölgybe. Pár hónapig tartott a kapcsolat, aztán…
– Aztán?
– Aztán újra elhallgatott bennem az énekes…
Nem is folytatta, és én láttam rajta, hogy ezt a témát nem kívánja folytatni. Én meg egy hirtelen ötlettől vezérelve fölálltam az asztaltól, és.
– Mit szól a művész úr egy kis pizzához? – kérdeztem mosolyogva.
– Azt, hogy elsőrangú ötlet, Kinga! – virult fel az arca.
Az örömtől valósággal levitálva, indultam a hűtő felé, ahol már elő volt készítve minden, ami kell. Árpi pedig kinyitotta az ablakot, és rágyújtott.
* * *
Körülbelül fél óra múlva folytattuk a félbe maradt Zamárdi-sztorit.
– Hát igen – mondta Árpi, megtörölve a száját, miután befejezte a pizza-evést –, voltak azért még érdekes jelenségek ott. Ja, és köszönöm, Kinga, felséges volt, igazán!
– Ugyan, Árpi – hárítottam el szerényen a jól megérdemelt dicséretet –, tudod, hogy van az, az ember próbálja egyre jobban csinálni a dolgát, ennyi az egész!
Árpi hátradőlt a székén, és kezeivel átfonva a tarkóját, kinézett az ablakon, úgy mesélte.
– Harmadikos voltam már, igazi árpilisi nap volt, épp, mint ez; napos, de szeles, mikor is minket, fiúkat, egyen ruhában kivezényeltek a Balatonhoz…
– Egyenruhában?
– Dehogy, úgy értem ezt, hogy mindenki ugyanazt viselte akkor az intézetekben, ebből könnyű volt rájönniük a puszta szemlélőknek, hogy „hová is tartozunk”. Szóval, komor menetben, kettesével masíroztunk a tóhoz. A tónál meg kellett állnunk, és alsógatyára kellett vetkőznünk. Mindenkinek pontosan ugyanolyan fehér alsónadrágja volt. Aztán vezényszóra: Most bemehettek! Bementünk. Derékig megmártóztunk a(z akkor még) jéghideg vízben, aztán dideregve, ki. Majd felöltöztünk. Máig nem értem, mi a rosseb volt ez: a fürdési idény megnyitásának mágikus ceremóniája; netán egyszeri jutalom-pancsolás; vagy – esetleg büntetés? Mindenesetre elég abszurd volt.
– Akkor ez már az utolsó évedben volt.
– Igen. Ági azt a tanévet már Budapesten töltötte, Budán, egy lányintézetben. Ubullal aztán, 85’ szeptemberében mi is Budapestre kerültünk, és szintén Budára. Igaz, két külön helyre. Vagyis a három testvért háromfelé szórták szét.
– És Te jöttél a Szondiba.
Árpi bólintott.
– Szeptember harmadikán, egy keddi napon, tele sebekkel: mentálisan és fizikálisan egyaránt – hogy ilyen sportolósan fejezzem ki magam.
amilyen
mértékben pillanatnyilag
befolyásolja
:
nemigen
lehet érdekérvényesítési
tanmodell
:
ellenben
érdemes
:
kockázatmentessé
bőséges szájkosárválasztékkal
parádézik
fagyoskodó szendvicsembere
:
kirakatmelletti törlőrongyával
tusfoltjait
következetesen szétmaszatolja
:
kármentésül
bútorfénnyel
:
átabotában
gátlás nélkül megteheti
amennyiben
alaptőkével rendelkezik
:
munkanélküli juttatását
éppenséggel
kocsmapultnál aprózza
:
hétvégén
komázva
:
mézeskalácsszívvel
Attila író volt, az apjával élt együtt. Ő maga könyvkereskedésben dolgozott, apja meg a vízműveknél. Imre, az apa nagyon büszke volt fiára. Kicsit talán szánta is, nem egészen értette mit eszik azokon a könyveken. De hát tudta, hogy író, ezért elfogadta.
Attila tehát gyűjtötte is a könyveket. Egy alkalommal egy fasizmusról szóló könyvet vett. Éppen olvasta, miközben kiment a konyhába rágyújtani. Apja meg szokta nézni, mit olvas. Amikor bement a szobájába s megpillantotta a könyvet, igen elszomorodott.
– Fasizmus? – kérdezte magában Imre. De hát miért olvas az én fiam ilyen könyveket? Majd úgy tett, mintha semmit észre sem vett volna, s olvasta tovább az újságot, a tévé előtt.
Attila gyorsan haladt a könyv olvasásával, fél nap alatt csaknem kiolvasta. Majd nekiült írni. Másnap egész nap írt estére be is fejezte a novellát. Az apja agyafúrt volt, ki akarta lesni a gépen, hogy vajon mit ír fia e könyv hatására. Miután Attila lefeküdt és elaludt, bekapcsolta a számítógépet. A novellában meglepődve olvasta ezt a mondatot:
„Hitler megátalkodott gazember volt, nem nemzeti, hanem világméretű tudathasadást hozott létre. Nem az a felsőbbrendű, aki uralkodni akar, hanem az, aki a szabadság híve.”
– Tehát csak tisztában akart lenni a fasizmus ideológiájával. Büszke vagyok. – S kikapcsolta a számítógépet. Attila nem vett észre semmit, aludt tovább.
Másnap reggel Attila már e-mailen küldte is a novellát a lapoknak. Attilának feltűnt, hogy apja kíváncsian lesi. A novella elküldése után nem volt kedve újra írni.
Fél órával később Attila a fasizmusról szóló könyvet feltette a polcára. Apja nem állta meg szó nélkül:
– Szóval gyűlölöd a fasizmust?
– Igen. A legtöbb író szerintem gyűlöli is. Persze vannak kivételek.
– Igen, biztosan.
Attila nem is értette, hogy apja miért kérdezi ezt.
– Miért kérded? Odaadom a könyvet, ha akarod. A fasizmust tárgyalja tudományosan.
– Nem. Nem akarom elolvasni, fiam.
Aztán nagyot hallgatott. Attilának valami gyanús volt.
– Apa, valamit elhallgatsz?
– Olvastam a novelládat. S büszke vagyok rád.
– Amit most küldtem fel? – kérdezte Attila.
– Igen. A legújabbat.
– Ja, már értem. A fasizmusról írtam benne és Hitlerről.
– Igen. És gratulálok.
Majd kimentek kettesben a konyhába, s rágyújtottak.
– Tudod, az én nemzedékem még jobban gyűlöli a háborút, a fasizmust. Nyilván nemcsak a könyv miatt írtad meg azt a novellát, hanem a nevelésem miatt is.
– Igen, apa, ez valószínűleg így van. De maga a novella a lényeg, legalábbis a szerkesztőket ez érdekli. Hogy milyen előzményei vannak? – hát az Isten tudja! Az őket nem feltétlenül érdekli. Igen, a te nevelésed műve, ez tény, és kétségtelen.
– Ha megjelenik az a novella, akkor kettesben bulizunk egyet, jó? – kérdezte Imre
– Annak nagyon örülnék, úgyis keveset beszélgettünk egymással az utóbbi időben.
Imre megveregette vállát Atillának aztán azt mondta:
– Menj és játssz, ne mindig csak írj!
– A kisautókat tologassam? – kérdezte Attila.
– Úgy gondoltam, a számítógépen. Én most elmegyek a hivatalba, elintéznivalóm van.
– Jól van. Akkor ma lazítok.
– Na, megyek is.
Imre elment, becsukta maga mögött az ajtót. Attila meg elgondolkodott apja szavain. Mert hiszen tudta, hogy apjának voltak rokonai, akik annak idején a háború alatt a lágerben vesztek oda. Megpróbált kicsit lazítani, és könnyebb témákra gondolni…
Eljött az a fajta idő, ami nem tartózkodik itt.
Beszédként telik, mint a napok.
Leveszi a könyv az eget s belelapoz.
Mint cimcum: a kis helyen is elférő
megalománia egy-egy sejtést kioszt.
És a kezdetre apellál, akár a vég.
S bölcsnek kezd mutatkozni az ég.
Sok teória és stílus lesz egy testté.
Azt mondják majd: terápia. Plusz meggylé.
A szellem továbbra is a vizek felett kotlik.
Majd hang hallik, mint helyes olvasat.
A szelídek megöröklik a javakat.
A szárítókötélen megfagynak a zoknik.
És a tenger paranormális mappaként –
Egy új azonosságra irányítja át az Én-t.
S a felmosórongy a nikkel szamovárral ordít.
Ne lepődj meg! Újraírt történelem. Már volt így!
Egy porcelán hegedűtok feküdt az éjjeliszekrényen. Mellette egy hárfa, kis nipp. A falon lógó festményen egy fűzfa, rajta egy üres vállfa. Távolabb egy hattyú és egy öszvér. A kép sarkában egy kiköpött szilvamag volt látható, mint amulett (a legó templom oltárán). Egy marék gemkapocs tetején. Kint épp nyírták a füvet, fönt meg mosták az égboltot, egy felleg épp violinkulcs alakú szökőkúttá változott. Nem lágy, messzire-zengő, rezgő dallamok, hanem szaxofon és vadul vert cintányér hallatszott a távolból. Garbarek majd Kurtág. A dzsessz és a toporgás elegye. Benyitottam a dialógusba, ami a Rejtjel Hegy és a Konstelláció Félsziget között folyt. Igazzá vált a mondás, hogy az erősebb lét közelében ujjonganak a szelídek. Egy fiatal lány megérintette a homlokom az ujjával. Ő volt Ruth, citromsárga blúzban érkezett, egy tiszta kosárral a kezében. Jött a mezőről. Sétáltatta az emlékeket, amiket nagy műgonddal ápolt. Tüsszentettem. Basszus. Jegyezte meg Ruth és felébresztett álmomból.
Szent Ágoston ihletése
Nemcsak az idő, az időtlenség is telik. A pillanat benne az ajtó. A láthatatlan meg permanensen történik. Ha jobban meggondoljuk, ennek a hang az oka. Mintha egy kis szigetet csinált volna magának az örökkévalóságban. Megalkotta a világosságot és az időt. Mindezt azért cselekedte meg, hogy láthatóvá váljon a lét. A száj dolgokat akar teremteni. (A beszéd hátsó szándéka rendszerint, hogy anyaggá váljon.) Egeket rajzolt a sziget fölé. Tengert kreált. A jelek áramlása vette körül. Mindenkit a saját rendetlensége övezett – minden rend határán. És így kezdetét vehette az elbeszélés.
Ezermester permetez. Jó érzékre vall –
Sok szállal köti önmagához az Eget.
Imát mormol, ahogy műveli a kertet.
Háza egy dagerrotípia. Antik, ódon keret.
Egy tüchtig kőrakást rejtenek a zárójelek.
Bent a munkanapló, a régi hangszerek.
És belebotlik a reggelbe. Ahogy hajnaltájt ténfereg.
Hálát ad a borospincében. Utána a manzárdba megy.
Megvolt. Elkapta. De nem telibe!
Áramként futott végig rajta a hideg.
Ahogy imádkozott, mennydörgés érintette meg.
Majd újra a csönd. S szájában megképződött a méz.
És láss csodát! Megfogant a kevés.
Szívéből egy dal tört fel. És énekkel dicsérte istenét.
Vergilius Kleió és Melpomené társaságában
Kígyós istennő
Római villa falfestménye
Ariadné esküvője