nekrológ

SZEPES ERIKA

Búcsú Nemes Lászlótól

Megadatott neki a hosszú élet: húsz év híján végigélte a 20. századot, és ebből a csábítóan sokat ígérő, de csaknem semmit be nem váltó 21.-ből is már egy negyedet. Életéből több kalandregény kitelnék, de azzal a lelki finomsággal, ahogyan ő leírta élményeit többször, a sok helyszínt, a sok feladatot, sok veszélyt, nem lehet kalandregényt írni. Pontosan, élesre állított optikával figyelt meg mindent, és ugyanezzel a pontossággal adta is vissza. Nem heroizálta önmagát: elbeszélte, az elbeszélés realista hagyományai szerint, miképpen távozott az akkor már nem édes hazából a vészkorszakban Palesztinába, állt be az angol haderőhöz s került el közlegényeként a legkalandosabban többek között a döntő csata idején El-Alameinbe, később Olaszországba. Ő, aki orvos szeretett volna lenni és nem katona. Hazakerülése után se orvos, se katona nem lett: a harmadik választás vált hivatássá: a betű művelője lett. Kezdetben újságíró, majd fordító, majd önálló regények alkotója. A negyedik választás is beépült a hivatásba: élettársa, felesége lett Fehér Klára, akivel az alkotó munka mellett nagy szenvedélyének hódolhatott: az utazásnak. Útikönyveik nemcsak útikönyvek lettek, hanem útmutatók is: így élhetett egy magyar értelmiségi házaspár, aki azt az egyetlen dolgot gyűjtötte, amit érdemes, mert nem lehet elvenni az embertől: az élményeket.

És élményként élte meg az élet adományait is: a szerelmeket, a barátságokat, a jó ételeket, italokat, művészi alkotásokat – mindenben tudott gyönyörködni. Valószínűleg ez is hozzájárult a hosszú élethez: a gyönyörködés tudománya és igénye. Fontosnak tartotta a barátságokat, a baráti társaságokat, ezért volt igénye arra, hogy szakmai körökhöz tartozzék: tagja volt a nemzetközi Pen-klubnak, a Szépírók Társaságának és a Nagy Lajos Társaságnak.

Legteljesebb önéletrajzi regénye az 1994-ben megjelent Légüres tér. Már a cím is beszédes: a szép új világban megélt közérzetről tanúskodik, és az amúgy is sérülésekkel, megbántottsággal, bánattal teli kötet legmegrázóbb mondata az utolsó: – Katikám – préseltem ki végre –, nyisd ki az ablakot. Úgy érzem, megfulladok.

Sok embert ismert és őt is sokan ismerték. Soha, senkitől nem hallottam róla egyetlen rossz szót sem. Ez a mai, széttagolt, gyűlölködésre szoktatott világunkban a legnagyobb dolog, amit valakiről el lehet mondani. De hiszen már úgy született, hogy nevével hozta a világra jellemét: sok nép, köztük a magyar is, szereti a beszélő neveket, az övé is beszédes: NEMES. Igen, minden tekintetben nemes ember volt. Még élete utolsó szakaszában is barátaira gondolt, nekik küldte utolsó írásos üzenetét, ami megerősíti fentebbi szavaimat: szeretett élni, és az életből, bármilyen nehéz is volt, bármilyen rendkívüli helyzeteket kellett is átélnie, elmondhatta, hogy non numero horas nisi serenas, azaz „csak a derű óráit számolta”. Utolsó soraival, amelyeket barátainak és általában minden embernek küldött, megvallotta hosszú életének titkát, ami bölcs és szép útmutató is egyben:

Gyönyörűszép fiatalság, munka, megértés, sikerek, meg mindenek fölött a boldogság csúcsa: az őszintén viszonzott szerelem.

Aki mindezekkel vesz búcsút, már inkább előbb, mint utóbb, oly sikeres és gyönyörű, néha mégis szidalmazott életétől, az méltán elmondhatja: bajok, betegségek, tévedések, munkában és szerelemben, ha voltak is olykor ezen az oly sokat kárhoztatott világon, Istennek ebben a feltehetően egyedüli világában, az nem élt hiába.

BARANYI FERENC

Búcsú Nemes Lacitól

Idézettel kezdem. Verssorokkal, amelyeket Voltaire egyik költeményéből ragadtam ki. Barátját, Génonville-t siratja el a versben. Néhány sorát lefordítottam, Laci bátyámnak szánva:

Ha van, mi ép maradt, kietlen, éji, zord
parton sóhaj ha kél vagy láng lobban szelíden:
a szellemed, amely a tested rabja volt,
a gravitációt most győzte le szerintem –
már nem nekünk lobog, az érti csak, ki holt.
Ha bárhol bárhogyan lobogsz s elér a szó ott
nyitott szívű barát, úgy kérlek, hogy fogadd
el halk szavaimat, miket sírodra szórok,
honnét valahová követnek e szavak.

Igen. Nemes László a barátom volt, nyitott szívű barátom. Pedig volt, hogy hosszú ideig nem találkoztunk, telefonon se társalogtunk, csak éppen mindig tudtuk egymásról, hogy – Garai Gáborral szólva – a sivatagba is elmennénk egymással egyetlen közös kulaccsal.

Dedikált könyvet először 1970-ben kaptam tőlük. Mármint Lacitól és Kláritól, mert a Mecsetek, basák, efendik közös munka volt. Ferinek, régi barátsággal – írták mind a ketten. Tehát 1970-ben már réginek volt mondható a barátságunk. Bizony, akkor már csaknem egy évtizedes múltra tekinthetett vissza. A hatvanas évek elején szinte sihederként pottyantam bele a nagy magyar irodalmi életbe, de csak ők kezeltek rögtön úgy, mintha már évek óta egyenértékű pályatársuk lennék. A többiek leereszkedő jóindulattal méregettek csupán. Aztán Klári is, Laci is minden könyvét megküldte nekem. Laci dedikációiból sohasem hiányzott az, hogy „régi barátsággal”. A Menekültek című – immár Katinak ajánlott – regényében ez így fokozódott: „régi-régi barátsággal”.

Barátságunk tehát csak erősödött a találkozások ritkulásával. Többek között azért is, mert sosem riválist láttunk a másikban, hanem szövetségest, sőt bajtársat. Nem emlékszem arra, hogy valaha is irodalomról csevegtünk volna, az élet dolgai előbbre valók voltak. Fordulatokban, eseményekben bővelkedő életének tanulságaival írásban és szóban egyaránt gazdagított. Példaadó élet volt az övé, amelynek lényegét már a halálos ágyán ő maga fogalmazta meg: „… az igazság, pontosabban az igazságnak keresése. Ez legyen csak az én életemnek a szerelem mellett az igaz és szép emléke.”

Lacikám, a Te példád arra ösztönzött mindig, hogy ez legyen az én életem lényege is.

Varga Izabella, 12 éves

Ian Lindsay

A Brit Birodalom tisztje, IAIN LINDSAY nagykövet úr búcsúbeszéde

Kedves Nemes Katalin,

nagy szomorúsággal töltött el Nemes László úr halálhíre. Mélyen megérintett, milyen büszke volt arra, hogy katonai szolgálatban állt VI. György uralkodása alatt. Az Egyesült Királyság hasonlóképpen büszke arra, és egyben hálás is, hogy sorainkban harcolt a második világháború legsötétebb napjaiban a szabadságért és az európai értékekért. Szeretnék köszönetet mondani a Brit Hadsereg katonájaként 1941 és 1946 között mutatott bátorságáért.

Köszönetemet legszebben Robert Burns halhatatlan soraival juttathatom kifejezésre.

Sírfelirat barátomnak

Egy tiszta ember nyugszik itt,
Kit Isten lelke áthevít,
Ki hű barát, igaz barát,
Kövesse kor vagy ifjuság,
Kevés szívnek jut íly erény,
Kevés fejben él ennyi fény,
Ha van menny, boldogan lebeg,
Ha nincs, itt lenn találta meg.

                            (Gergely Ágnes fordítása)

Ahogy az Emlékezés napján az Egyesült Királyságban mondani szoktuk: „emléküket örökre megőrizzük.”

NEMES LÁSZLÓ

Nevét csak az Isten tudja

Harminchat évvel a háború befejezése, kereken negyven esztendővel az El Alamein-i csata után jártam a feleségemmel Egyiptomban. Társasutazáson vettünk részt, a program a szokványos volt: Kairó, a világhírű múzeum az ókori Egyiptom csodálatos kincseivel, a mecsetek, a bazár, a gizehi piramisok és a Szfinx, kirándulás a szakkarai lépcsős piramishoz, Luxor, Karnak, a Királyok völgye, Asszuán, Alexandria, sivatagi utazás és tengeri fürdőzés – de énnekem mindez mást is jelentett, elsősorban mást: Érzelmes utazást, látogatást a múltba, ifjúságom egyik, időtartamánál is jelentősebb, sorsomat meghatározó szakaszába. Kairóban úgy éreztem magam, mintha lázas lennék – talán valóban az is voltam –, szegény Katit csak rángattam magammal a zsúfolt, koszos utcákon, tudtam, hogy az egyiptomi főváros lakossága a háború óta csaknem tízszeresére nőtt, de megérteni, valójában felfogni mégsem akartam a változás jeleit; a lárma, lökdösődés, az elhanyagolt, mocskos, olykor omladozó épületek mögött én azt a régi Kairót kerestem, a Keletnek azt a mesés varázsát, amely valamikor még a külvárosok nyomorúságos sikátorait is belengte, hát még a bazár megelevenedett Ezeregyéjszaka-világát; kerestem azt a régi, elegáns belvárost, amely valamikor nekünk, szabadnapjainkon, szolgálat után itt csatangoló katonáknak a barakk-táborok, sivatagi homokban felvert sátrak sivársága után a kényelem, a polgári, sőt: nagyvilági élet illúzióját kínálta. Az egyiptomi királyság bukása óta számos utcanevet is megváltoztattak, én mégis megpróbáltam tájékozódni: erre jöttünk be annak idején a központba a Bab el Luk állomásról… de hiszen ez az a széles út, ez volt a Fuad el Awal utca… itt volt az a nagyszerű cukrászda, azt hiszem, görög cukrászda, ahol azokat a csodálatos süteményeket ettük… Talán ez az… Egy üzlet mélyéről szirupos, émelyítő illat árad, odabenn tömeg tolong, legyek milliói, Kati elhúzza az orrát, a küszöbről visszafordulunk. De hiszen itt, az utca torkolatával szemközt, a téren, itt állt a világhírű Operaház, szép, klasszicizáló épület, amelyet a Szuezi csatorna megnyitásakor, az Aida bemutatására építettek… hát hová lett? Persze, persze, tudom, azóta leégett… mint ahogyan nincs már ott, a közelben a Shepherd’s Hotel, a Közel-Kelet legelegánsabb, patinás szállodája, ahová mi, közkatonák, természetesen be se tehettük a lábunkat, de azért hozzátartozott az életünkhöz, mint azok a világhírességek is, akik ott megszálltak, talán Josephine Baker is… – Felgyújtották – mondom Katinak. – Valamilyen zavargás idején a feldühödött tömeg.

– Mit gyújtottak fel? – kérdi Kati.

– A Sheperd’s Hotelt.

– Ott is laktál? – Nem válaszolok. Hát ő sem érti? Még ő sem értheti? Hogy mit jelent, hogy csak elmentem a Shepherd’s Hotel előtt?

És ott, az utca másik végén, ott ittam mindig azt a finom tejturmixot – mutatom. És igen, ez, persze, hogy ez a Szolimán pasa utca. Nicsak, a Metró mozi, ahová gyakran… és ott, ott volt az a nagyszerű katonaklub, a Music for All, ahol gyönyörű gramofonkoncerteket hallgattunk, és izgalmas vitaestek voltak… és az a katonaparlament… ott, de nem, talán feljebb… talán lejjebb néhány házzal… nem tudom… Megint lázasnak érzem magam, fel-le rohanok, nézem a házakat.

– Olyan fontos ez? – kérdi Kati.

Hát mi fontos? Gyerünk tovább! A Groppi cukrászda. Mint a pesti Gerbeaud – mondtuk mindig; ez volt talán az egyetlen igazán elegáns hely, ahová a közlegények is bemehettek; ültünk a márványasztaloknál, finom csészékből ittuk a kávét, a kertben zene szólt, néha táncoltunk a katonalányokkal… olykor még kairói polgárlányokat is felkértünk, mint valamikor a pesti ötórai teákon.

– Hát persze, hogy ide bemegyünk – mondja Kati, és megszorítja a kezem. Hiszen erről a helyről annyit hallott tőlem. Egyik könyvemben írtam is róla…

Benn zsúfoltság, sivár hodály, gyatra bútorok, barátságtalan kiszolgálás. Kerthelyiségnek nyoma sincs.

– Hát igen – mondom Katinak, hiszen hallottam, egyszer ez is leégett…

Ott, azon a téren… vagy nem is ott, csak egy hasonló kerek téren? – ott volt az a könyvkereskedés… az a különös, antifasiszta találkozóhely… izgalmas, titkos szellemi központ, amelyről nemrégiben, legnagyobb meglepetésemre, az olasz író, Stefano Terra regényében is olvastam…

Itt, talán nem is itt… és húzom magam után Katit. – Giustizia e Libertà – mondom neki. – Igazság és Szabadság. Az volt a kiadó neve.

Alexandriában szabad délután. A társaság szétszéledt. Az idegenvezető elmagyarázta, merre lehet a legjobb cipőket és a legolcsóbb bőrkabátot venni. Mi egy taxit béreltünk, hogy kimenjünk az alig nyolcvan kilométerre levő El Alameinbe, a brit katonai temetőhöz, az egykori nagy csata színhelyére. Mondtuk útitársainknak, hogy van két szabad hely a kocsiban – természetesen ingyen –, senki sem jelentkezett. Ragyogott, tüzelt az afrikai nap, ezen az őszön is, mint annak idején, negyven éve; jobbra tőlünk valami földöntúlian békés, mennyei kék színben ragyogott a tenger, a part mentén szikrázott a kicsapódott só fehér sávja, s az út bal oldalán a végtelen, sárga homoksivatag. Aztán a tábla: El Alamein; oly szívszorítóan világtörténelmi név, oly sorsfordítóan nagy, oly döntő eseményre emlékeztető, mint alig valamivel később Sztálingrád – és meglehet, nemzedékek számára semmitmondó ma már. Hősök? Egy kis, vidéki múzeum, szinte összekeverve, egybemosva az El Alameini csata és a meglepő módon arab győzelemnek feltüntetett 1973-as arab-izraeli háború emlékei; fényképek, néhány kiállított ágyú és tank, Montgomery és Rommel jellegtelen szobrai. És a közelben a temetők. A német is, az olasz is, az angol is. A győzteseké és a legyőzötteké. A győztes brit sereg sírkertjében, zöld cserjék, virágok, ápolt utak rendjében az ezer és ezer sír beláthatatlan sorai: angolok, ausztrálok, új-zélandiak; a keresztek mellett itt is, ott is Dávid csillagok, alattuk németesen, lengyelesen, héberesen hangzó nevek, de láttunk magyarokat is, mint Sergeant Kovács, Corporal Molnár… és láttuk a szívbe- markoló feliratokat: „Itt nyugszik az antifasiszta háború egyik hőse. Nevét csak az Isten tudja.” Nevek, nevek és névtelenek, azok a katonák, azok a fiúk… azok a nevetősek, azok az izgágák és verekedők, azok a fiatal kölykök, akik voltunk… látom őket, amint rövid eltávozásukkor, bőrük pórusaiban még a sivatag porával, átszellemülten hallgatják a Music for All-ban Beethovent, amint a kantinban nyakalják a sört és verik az asztalt, néha ökölre mennek, aztán összeölelkezve éneklik: After the war is over… Ha majd a háborúnak vége lesz… Érzem a tenyeremben a kézfogásukat, látom, amint üvöltve, nevetve felgyújtják Shafto rozoga tábori moziját; látom az arcokat, a szemeket, ezeket a fiúkat, a sírokat, a sírokat…

És rajtunk kívül a végtelen temető néptelen. Senki, sehol. Ugyan ki jön már ide négy évtized után? Halottak a holtak szülei, öregek vagy meghaltak a hozzátartozóik is. Döntő csata? Hősök? Áldozatok? Történelem? Ki jön ezért ilyen messzire?

Átkarolom Kati vállát. Gyerünk. Megiszunk egy rossz kávét a koszos kis büfében a múzeum mellett, aztán robog az ócska taxi; a szállodában megnézzük az útitársaink új bőrkabátjait.

Majd vissza, Kairóba. Ott is egy szabad délután; mondom Katinak, gyerünk ki Túrába.

– Hová?

– Túrába. A Bab el Luk állomásról indul a vonat. Maadi és Heluán között van Túra és Masszara; ott, a barlangoknál volt a táborunk… tudod, azok a barlangok, ahonnan a legenda szerint a kivájt köveket szállították a túlsó parton épülő piramisokhoz.

De a Bab el Luk állomáson is elképesztő tömeg. Nyomják, préselik egymást az emberek a kocsikba. Bűz, piszok, forróság. Többen a tetőre kapaszkodnak. Kati majdnem elsírja magát: – Csak nem akarsz ide felszállni?

– Nem – mondom.

Nem fontos. Nem fogom többé látni se Túrát, se Maadit, se Heluánt…

* * *

Ott álltam a sziklafalba vájt, kiürített turai és masszarai barlangok előtt. A villanyfényes labirintusok mélyéből már kihordták, részben el is szállították a rengeteg hadianyagot, teherautókra rakták a nem is olyan régen alakult térképész század – a mi századunk – nyomdagépeit, rajzasztalait, teodolitjait. Még éreztem a füst, a pernye szagát. Elégettünk minden fölösleges térképet, iratot. Menetkészen állt az alakulatunk, vártuk a parancsot az indulásra. Alattunk, a mélyben a száraz árterület szürke kövei, poros buckái meg a nyomorúságos falu, Masszara viskói eltakarták szemünk elől a Nílust, amelyen túl nem is láthattuk, inkább csak sejthettük a piramisok körvonalait. A kövek közt, a kiszikkadt, hepehupás földön meg-megcsillant a napfény a vasúti síneken, ahol a helyiérdekű motoros vonat járt a kairói Bab el Luk állomás és Heluán között. A síneken túl, a folyóval párhuzamosan az országút, délre Luxor, Asszuán, Szudán, az afrikai kontinens közepe felé.

Ezen az úton vonult északról dél felé napok óta, véget nem érő menetben a brit hadsereg. Úgy rémlett, vége hát a második éve tartó észak-afrikai hadjáratnak, a váltakozó hadiszerencsével folyó keserves, sivatagi harcoknak. Hiába voltak az emberfölötti erőfeszítések, hiába Tobruk kitartó védelme, a sok áldozat, a sok halott: a létszámban sokkal nagyobb olasz haderő, és mindenek fölött Rommel félelmetes hírű Afrikai Korpsa végül megtört minden ellenállást. Itt vannak Egyiptomban, alig száz kilométerre Alexandriától. Mussolini már kétszer is átjött Líbiába, áthozatta fehér lovát, hogy azon vonuljon be Kairóba. Az olasz és a német propagandagépezet most már együtt harsogta szólamait Egyiptom közeli felszabadításáról. Faruk egyiptomi király és környezete – miközben a brit haderők közel-keleti főhadiszállása még Kairóban volt – alig leplezte rokonszenvét a közeledő fasiszta hatalmak iránt.

Hivatalosan senki sem beszélt vereségről, visszavonulásról, kiürítésről, de minden jel arra vallott.

– Mi még csak visszavonulunk valahová, és nekünk legalább fegyver van a kezünkben, de mi lesz az otthoniakkal? – mondta Lantos Péter barátom, akivel annak idején együtt utaztunk el Budapestről, majd Palesztinában együtt jelentkeztünk a hadseregbe, s akivel alig néhány héttel azelőtt (ez is a háború és a hadsereg kiszámíthatatlan csodái közé tartozott) újra összekerültünk.

Nem ő volt az egyedüli, akit akkoriban a Nyugati Sivatagban harcoló egységekből a mi új és még nem teljes létszámú századunkhoz vezényeltek. Csodálattal, a fellobbanó virtus, az önként vállalt áldozat és tenni akarás, valamint a természetes emberi félelem százalékban meg nem határozható keverékével olykor kissé irigykedve, máskor lúdbőrző háttal hallgattuk ezeknek a fiúknak a történeteit. Legendás hírűvé lett helységneveket emlegettek, El-Agheiláról, Bengáziról, Szidi Barraniról, Marsza-Matruhról beszéltek, a körülzárt Tobrukról, ahol éjjel-nappal szakadatlanul támadták a sivatag felől és bombázták őket a levegőből a németek meg az olaszok, tankcsatákról, szuronyrohamokról, elkeseredett kézitusákról – akárcsak a régi idők háborúiban –, a sivatag hideg éjszakáiról és gyilkos hőségéről. Hittük is nem is az olyan történeteket, hogy csak ráütötték a nyers tojást a napon áttüzesedett tankra, és készen volt a tükörtojás, meg azt, hogy az ostromlott Tobruk kikötőjében, a légitámadások rövid szüneteiben, ha nem éppen hadianyag- és élelmiszer-utánpótlást rakodtak ki a hajókból, még futballoztak is, meg úsztak a tenger vízében. Meg elmondták ezek a fiúk, hogy hónapokig nem került fedél, természetesen még sátorponyva sem a fejük fölé, a poshadt, megmelegedett vizet is szűkösen tudták csak beosztani.

Na, majd meglátjátok ti is, ha innen egyszer tovább megyünk, mondták. Sok volt az újonc is a századunkban, a nemrég bevonultak, egyenesen a palesztiniai, kiképzőtáborból érkezettek.

Ott álltunk hát mi, a szíriai sivatagot már megjárt, meg ezek a Nyugati Sivatagból ide vezényelt „öreg katonák” és a zöldfülű újoncok – valamennyien önkéntesek, de lelkük mélyén javíthatatlan civilek – a turai és masszarai barlangok előtt, várva a parancsot, a csatlakozást a menethez. Vajon hová? Szudánba? Etiópiába? Kenyába?

Mind gyakrabban jelentek meg fölöttünk a nem is olyan messziről felszálló német repülőgépek; az egyik éjszaka pontosan a fejem fölött ütöttek lyukakat a barakkunk hullámbádog tetejébe – mintha perforálták volna – a géppuskagolyók. Vártuk, lestük a német ejtőernyősöket, hátha innen akarják elvágni a visszavonuló brit erők útját. Hetek óta nem kaphattunk eltávozást – akik szolgálatban, hivatalosan bementek Kairóba, elmondták, hogy a város sikátoraiban hátulról leszúrva, átvágott torokkal találták a sötétedés után oda betévedt angol katonákat. Az egyik motoros küldöncünk, tagbaszakadt, kemény, verekedős fiú, egykori varsói vagány, szolgálati úton Alexandriában járt. Virágot akart venni egy lánynak, ám a milliós nagyváros boltjaiban egyetlen szál virágot sem lehetett kapni. Mindet felvásárolták, hogy virágesővel fogadják a bevonuló német és olasz csapatokat.

Álltunk a megrakott háromtonnás teherautóink mellett, forró szél hordta az afrikai port és homokot a piramisok meg a kontinens belseje felől, néztük az autók, harckocsik, gépesített lövegek véget nem érő menetét, néztem, s olyan furcsán szürkének és elgyötörtnek láttam Lantos Péter sivatagi naptól barnára cserzett arcát.

Aztán talán még azon a napon, vagy egy-két nappal később, ott lenn, az úton egyszerre csak megállt a menet. Majd megfordult, mintha hátra arcot vezényeltek volna az egész seregnek; porfelhő borította el a tolató, forgolódó járműveket, a felbomló, egy helyben topogó sorokat, és lassan-lassan elindult az egész oszlop visszafelé. A következő napon mi is leraktuk a századunk teherautóiról a nyomdagépeket, a teodolitokat, a lőszeres ládákat, a hadsereg lapja, a Union Jack közölte, hogy Churchill Egyiptomban járt, személyesen megszemlélt számos egységet; azt is megírták, hogy az egész közel-keleti hadsereg új főparancsnoka Alexander tábornagy, a nyolcadik hadsereg parancsnoka pedig egy Montgomery nevű tábornok lett. Újabb ausztráliai és új-zélandi csapatok is érkeztek – én már a szíriai bevonulásnál találkoztam velük, de azért még mindig ámulva tekintettem ezekre a rendet, fegyelmet alig-alig tűrő, tekintélyt, rangot csak nehezen tisztelő fiúkra –, közvetlenül a mi századunk barakkjai mellett betonállványokra csörlővel felhúzott új repülőgépmotorokat próbáltak ki; éjjel-nappal zúgtak, berregtek iszonyú lármával ezek a motorok; mondták, hogy nagy részüket Amerikából hozták, ritkultak a német légitámadások és berepülések, úgy tetszett, megszűnt a légi fölényük – és nemsokára elkezdődött az a véres, nagy csata El Alameinnél, ahol Rommel elszenvedte Afrikában az első és döntő vereséget.

Akkor, ha kimentünk az árnyékszékre, már a barakkunk fegyverállványán hagyhattuk a puskánkat; szolgálat után először csak a rozoga tábori moziba, de később már a városba is bemehettünk. Mondták, hogy a Mena House Hotelben, a piramisok melletti luxusszállodában megtalálták Hitler és Mussolini tervezett győzelmi bankettjének előre megrendelt étlapját…

Fél évszázad múltán összekeveredik az emlékezetben az időpontok sorrendje, még a fontosságuké is; csak foszlányok maradnak meg, helyszínek, szagok, ízek, szavak, arcok, gesztusok, félelmek és remények. El Alamein előtt és El Alamein után. Az a szúrós szag: por, szemét, napon száradó állati és emberi ürülék, veríték, füst és fűszerek keveréke, amelyet szinte meg is szoktam már a masszarai állomáson és Kairó külvárosi utcáiban. A helyiérdekű vonatot megrohanó katonák lármája a Bab el Luk állomáson, amint félrelökik, kiszorítják a kocsikból a riadt, vagy némán, olykor dühösen tiltakozó hazai utasokat, a „koszos bennszülötteket”, de beugrik a felidézett képbe a dél-afrikai katonák csoportja is, azoké a maguknak hangosan, ököllel, rúgásokkal helyet teremtő fehér katonáké, akik a saját hazájuk fekete bőrű katonáit – ebben a háborúban mégiscsak harcostársaikat – sem hagyták maguk mellé ülni, azokat is kilökték a vagonból, az a nyolc-tízévesnél nem idősebb, szurtos arab kislány, aki az állomás mellett köldökéig emelte szoknyáját, s az ujjaival mutatta, hogy csak öt piaszter az ára, az a nem kevésbé mocskos kisfiú, aki captainnek, kapitánynak szólított minden katonát, és az állomástól csaknem az Operaházig loholva utánam, valami vacak zoknit akart eladni nekem, majd látva, hogy ebből nem lesz üzlet, a fülemhez ágaskodott, és úgy mondta: „Kapitány úr, nem akarja a nővéremet? Nagyon olcsó, nagyon tiszta.”

És emlékszem a sütemények mézédes ízére a Fuad utcai görög cukrászdában, és az elegáns Zamalek negyed árnyas kertekben megbúvó villáira, és a Kairó és Túra közti helység, Maadi még elegánsabb parkjaira, a gazdag egyiptomi polgárok palotáira, és eszembe jut egy kairói görkorcsolyapálya, ahová csak azért mentem el, mert odahaza, Pesten, gimnazista koromban a barátaimmal meg a lányokkal, azokkal a szép vagy csúnyácska pesti diáklányokkal, örök vagy gyorsan kihunyt, de mindenképpen oly ártatlan, nagy szerelmeimmel korcsolyáztam minden télen a városligeti tó műjegén – de ez a forró és sivár betonpálya ott, a kairói Bab el Luk közelében olyan más volt, olyan magányosan rohangáltam körbe-körbe a néhány piaszterért bérelt görkorcsolyán; és ma is megvan a fiókom mélyén egy véletlenül megmaradt fénykép egy szép uszodáról, ha jól emlékszem, Littoriának hívták, talán az olasz kolóniáé lehetett a háború előtt, de akkor a katonaság tulajdonába került; szép volt, tiszta és kellemes, s én egyszerűen tudomásul vettem, legyűrve szégyenkezésemet, hogy az nem mindenkié, hogy a brit és amerikai hadsereg színes bőrű katonái nem vehetik igénybe.

És elevenen él emlékezetemben a Music for All nevű katonaklub, ahol a szabad estéinken oly sokszor vacsoráztunk, s az étterem melletti helyiségben, kényelmes fotelekben ülve, a kitűnő villanygramofon hangszórójából Bachot, Beethovent és Vivaldit hallgattunk; egyszer egy idős angol énekesnő – inkább amolyan jótékonykodó, a frontról szabadságra érkezett katonák, „azok a szegény fiúk” szellemi-kulturális szükségleteit kielégíteni akaró, lelkesedésében is kissé leereszkedő, inkább műkedvelő hölgy, mintsem igazi művész – zongorakísérettel Schubert dalokat énekelt, természetesen németül, hiszen Goethe és Heine nyelvének semmi köze sincs az ezekkel a „szegény fiúkkal” holnap vagy holnapután véres, élethalálharcot vívó fasiszta hadsereghez; és emlékszem a Szolimán pasa utcában a nálunk, otthon talán még nem is ismert légkondicionáló berendezéssel ellátott, kellemesen hűs Metró mozira, ahol a legújabb angol és amerikai filmeket vetítették; és sohase fogom elfelejteni azt az estét a turai barlangok előtt, abban a rozoga tábori moziban – egy Shafto nevű egyiptomi vállalkozó (arab, örmény, görög, zsidó vagy kopt?) kapott engedélyt a hadsereg ki tudja, hány tucat vagy hány száz táborában mozik építésére és üzemeltetésére –; valamilyen régi, amerikai zenés filmet hirdettek azon az estén, főleg ausztrál katonákkal telt meg a nagy hodály, de már az első jelenetek után elszakadt a film, a közönség kórusban kiabálta: „Gyerünk, Shafto! Mi lesz Shafto!”, aztán folytatódott a vetítés, majd megint megszakadt; így ment ez négyszer-ötször, jelenetek kimaradtak, vibrált a kép, recsegett a hang, aztán újra elsötétedett a vászon, végül a hangszórón át valaki bejelentette: „A mai vetítés technikai okokból elmarad. A holnapi előadáson…” A folytatást már nem lehetett hallani, a közönség fütyült, dobogott, ordított: „Come on Shafto! Gyerünk, Shafto! Rajta, Shafto! Disznó Shafto! Tolvaj Shafto! Vissza a pénzünket, Shafto!” De már ezt a hangzavart is elnyomta az összetört padok recsegése, az ausztrál fiúk a mozivászon elé vitték, hajigálták a padokat, valaki meggyújtotta a száraz fát, ropogott, lángolt a máglya, sípjukat fújva ott termettek a már tüzet fogott épület ajtajában a piros sapkás katonai rendőrök, de azok a rendetlen öltözékű, harsányan nevető ausztrál fickók egyszerűen félrelökték, elsodorták őket, néhány pofon, ökölcsapás is hallatszott; rohadt disznók, szarházi zsaruk, lógósok, kiabálták túl a tűz ropogását az ausztrálok, amíg mi a fronton verekedtünk, ti itt a seggeteket riszáltátok ebben a kikent-kifent egyenruhátokban, a francba veletek! Kinn voltunk már a moziból, én is futottam a sötétben a mi körletünk felé.

És emlékszem még egy előadásra ott, a turai táborban: a gyorsan felépített szabadtéri színpadon maga a világhírű énekes-táncos csoda, Josephine Baker jött el hozzánk. Néztem, amint egy köpcös kopasz angol ezredes virágcsokorral és kézcsókkal köszönti a színes bőrű, nyúlánk, magas művésznőt, hallgattam a népszerű angol és francia dalokat, Párizs, szerelmem, Párizs, énekelte, amikor utoljára láttalak… és könnyes lett a szeme, és mindenki a maga Párizsára, a maga régen látott otthonára gondolt, Londonra, Manchesterre, Sydney-re, Tel Avivra, és nekem is könnyes lett a szemem, nekem Josephine Baker személyesen is az otthonomat jelentette, Budapestet, a gyerekkoromat. Egészen kisfiú voltam még, amikor Josephine Baker Budapesten fellépett, engem is elvittek a szüleim a Royal Orfeumba, akkor énekelték Pesten, hogy Az én babám egy fekete nő… Fekete testén csak a banán…

Csak erre tudtam gondolni ott, azon az egyiptomi szabadtéri előadáson… mint ahogy mindig és mindenütt azt kerestem, ami a múltammal, az otthonommal összeköt. Boldogan szálltam fel mindig arra a zsúfolt és büdös helyiérdekű motorosvonatra is, mert egyszer felfedeztem az egyik kocsiban egy táblát: Made in Hungary. Ganz waggon- és gépgyár, Budapest. És elképzeltem, hogy ez a Ganz vonat most nem a masszarai, hanem a Margit hídi helyiérdekű állomásra visz, mint annak idején, az óbudai gépgyárból hazafelé menet. És a katonazsákomban két könyvet cipeltem magammal véges-végig a háborúban, Szíriában, Egyiptomban és később Olaszországban is: Thomas Mann Varázshegyének magyar fordítását, de nem is Hans Castorp sorsa érdekelt igazán, nem is Naphta és Settembrini vitái, csak az, hogy magyarul olvashatom; a másik, testes kötet Horváth János válogatása volt, a Magyar versek könyve, szinte mazochista, önkínzó gyönyöreim forrása: Egész úton – hazafelé – Azon gondolkodám…

És emlékszem az izgalmamra, amikor egy kairói antikvárium polcán egy kis könyv keskeny gerincén megpillantottam az arany betűket: Hunyadi János. És a csalódásra, amikor a könyvecskét kinyitottam. A Hunyadi János keserűvíz francia nyelvű ismertetője volt. De azért azt is megvettem.

Átyim Noémi, 14 éves

anyák napja

Zahava Stessel (született Szász Kati) húgával együtt túlélte a deportálást, azonban szülei, nagyszülei valamennyien elpusztultak a náci koncentrációs táborokban, így a magukra maradt gyermekek család nélkül nőttek fel. Élettörténetét folyóiratunk 2016/2. számából ismerhetik olvasóink. (S. J.)

ZAHAVA STESSEL

Óda az anyához: egy megcsonkított gyermekkor dala

Az anya alakjához általában jól felidézhető arcvonások kapcsolódnak, meg mindenféle elfoglaltság emlékképe. De mi a helyzet az elárvult holokauszt áldozatokkal, akik kamaszkorukban veszítették el szüleiket? Hogyan emlékeznek ők vissza édesanyjukra?

Ennek többféle módozatával találkoztam. Egy magyar asszony gondosan őriz egy száraz keksz darabot abból a csomagból, melyet utoljára kapott anyjától a deportálás előtt. Mostanra, negyvenhárom év múltán, az egykor nagydarab kekszből csupán egy kupac morzsa maradt. Már teljesen megsemmisült volna, ha nem ilyen éberen és óvó tekintettel őrizné. Az értékes emlék kis bádog dobozkában, különféle rejtekhelyekre gondosan eldugva tulajdonosával együtt túlélte a háborút. Amikor átlépték a határt, hogy nyugatra meneküljenek, az asszony erősen fogta kisfia aprócska kezét, miközben a másikban magához szorította az értékeit – közte a kis bádogdobozt – tartalmazó kézitáskát.

Más fiatal túlélők, akiknek még ennyi kézzelfogható emlékük sem maradt, gyermekkoruk legfontosabb emlékképeit hordozzák magukban. A szülőktől való hirtelen és váratlan elszakítás az utolsó napokat és perceket kitörölhetetlen benyomássá, feledhetetlen ki nem mondott búcsúszóvá rögzítette emlékezetükben.

Azokból az utolsó napokból a legkedvesebb emlékem, ahogy anyámat látom a zsúfolt vasúti kocsiban amint arcomat simogatja miközben a lábán ülve pihenek. A cipője teteje volt az egyetlen ülésre alkalmas hely az Auschwitz felé tartó levegőtlen, agyonzsúfolt marhavagonban. Mozdulata olyan természetes és magától értetődő volt, hogy negyven évre és a boldogtalan időszakra történő szakadatlan visszaemlékezésre volt szükségem ahhoz, hogy megértsem az anyai odaadás egyszerű gesztusát.

Egy síron túli néma emlékkép rázott meg azokban az első auschwitzi napokban. Hűvös májusi nap volt. Elcsigázottan, szédelegve a hosszú várakoztatás után a mosdó felé menve egy nő ment el mellettem anyám ruhájában. Földbe gyökerezett a lábam, és teljesen összezavarodtam, időre volt szükségem, hogy elhagyjam a helyemet, és a ruha nyomába szegődjek.

Távolról csábított a finom anyag szabása, mely anyám báját idézte fel, ám amint közelebb kerültem, minden egyes lépéssel csökkent a reményem és fokozódott a csalódásom. Az egykor gyönyörű, színes pettyes selyemruha koszos, gyűrött, elnyűtt rongyként lógott egy alacsony, csontsovány, didergő, gyengécske lánykán.

Különös lelkiállapotomban nem tudtam rávenni magam, hogy megkérdezzem, hogy került hozzá anyám ruhája. Csak álltam reszketve, fájdalommal a szívemben. Amikor már nem tudtam visszatartani a zokogásomat, tovább mentem. A ruha egyre csak kísértett. Ahogy láttam, mint megy egyre jobban tönkre, úgy éreztem, mintha anyám lassan-lassan haldoklott volna. Amikor pár hét múlva beteges viselőjével együtt eltűnt, nem mertem utána járni, hogy hová is lett.

Amikor a háború után azzal szembesültem, hogy családunknak, házunknak, gyermekkori emlékeimnek nyoma sincs, kétségbeesett sóvárgás fogott el valamiféle kézzelfogható, konkrét emlék után. Kutatni kezdtem, hogy találjak olyan pöttyös anyagot, amilyenből anyám balsorsú ruhája készült. Ha megláttam egy pöttyös mintát, azonnal szívdobogást kaptam. De pontosan olyat, amilyen az ő ruhája volt, nem sikerült találnom.

Manapság már feladtam a kutatást. Az emlékezetünk erősebb, mint amit emléktárgyaink nyújthatnak számunkra. Őrzök egy titkot a múltból. Egy olyan kincset, melyet még az igen hatékony német kutatási gépezet sem talált meg, s az SS brutalitása sem tudott elpusztítani. Ez pedig az anyám és köztem levő titkos kapocs – a kódolt üzenet, mely nemzedékről nemzedékre száll. Erre akkor jöttem rá, amikor karomban tartottam csecsemő lányomat, aki anyám kifejező, mosolygós szemével tekintett rám. Az évek múlásával ez a tekintet egyre erősödött bennem.

* * *

Még ma is sokan vannak a kamasz holokauszt túlélők közül, akik számára szenvedést jelent, hogy édesanya nélkül nőttek fel. Valamennyiük szomorúan idézi fel, milyen kevés emléke is maradt; nincsenek emlékeik anyjuk álmatlan éjszakáiról és fárasztó nappalairól, melyeket ott töltött a betegágy mellett, sem a gondoskodásról, az ételekről, a biztonságról, melyet nyújtott. Már arcának körvonalai is elhalványultak. Csupán neve, a feltorlódó érzések, a homályos emlékképek, a soha ki nem mondott szavak visszhangja tör fel bennük arra az érzelem gazdag szóra: „anya.”

Az öröm vagy a fájdalom pillanataiban automatikusan anyanyelvemen, magyarul jön ajkamra a szó: anyuka, anyukám. Ha nem is emlékszem az apró részletekre, s a helyre sem pontosan, azt biztosan tudom, hogy anyuka volt a legfontosabb számomra az életben. Neve számomra dal, szöveg nélkül, megcsonkított gyermekkorom melódiája.

Striker Judit fordítása

Mohácsi Diána, 13 éves

L. RITÓK NÓRA

Gyerekvállalás ^*

Az asszonyok, még ha az eszükkel tudják is, kellene, reménykednek, hogy nem esnek teherbe, és túllépnek rajta. A családtervezés, a fogamzásgátlás is azok közé a területek közé tartozik, amiben segítségre van szükségük. És amit meg is kell tanulniuk.

A munkánk e területén két fontos dologra fókuszáltunk. Az egyik, hogy a lányok ne essenek túl korán teherbe. Hogy tudatosuljon bennük, mennyire fontos az iskola befejezése, és húzzuk az időt, ameddig lehet. A megtörtént esetek, a példák megbeszélése szülőkkel és a lányokkal is, általában elgondolkodtatja őket. Persze vannak kivételek, de összességében kevesebb most nálunk a 16 évesen vagy hamarabb anyává váló.

A rendszer erre furcsán reagál, talán már írtam is róluk, emlékszem a tizennégy éves lányra, aki végig terhesgondozás alatt volt, ám mikor a kilencedik hónap végén megszült, rögtön megjelent a rendőrség, keresve az apát, aki megrontotta… no nem akkor történt, hanem kilenc hónappal hamarabb, de akkor senkit sem érdekelt… vagy az állami gondozottra, aki szökésben esett teherbe, majd az abortusz után próbált fogamzásgátlót kérni, de az ugye nem megengedett abban az életkorban ott, „aki b….. tud, az gondoskodjon arról is, hogy ne essen teherbe”, hangzott a kérésre a válasz… Igazából nincs megoldás a fiatal lányoknak a fogamzásgátlásra, legalábbis azoknak nincs, akik nyomorban élnek.

Mert ők nem tudják megfizetni. És nem is értik… ugyanúgy csodálkoznak rá a dolgokra, mint ma egy vendég lányka fogszabályozójára, hiszen ilyet sosem láttak, használtak, nem értik, nem érik el sosem az effélét.

A másik, hogy ahol már van sok gyermek, és a körülmények nem adottak egy újszülött érkezéséhez, ott ne szülessen újabb baba. Pláne nem, ha maga a család sem akarja. Ha mindannyian pontosan tudjuk, hogy már a fogantatás pillanatában eldöntetett a sorsa, ha végigizguljuk a terhességet, mert tudjuk, nem lesz, nem lehet egészséges a kicsi.

Sokan kerestek bennünket, hogy meg akarják szakítani a terhességet, nem akarják az újabb gyereket. De nincs pénzük a beavatkozásra. Sokaknak segítettünk. De a feltétele az volt, hogy utána együtt meg kell beszéljük a fogamzásgátlást, és alkalmazniuk is kell. A mi segítségünkkel.

Már régen nem jött hozzánk abortuszt kérő. Pár támogatónk segítségével ugyanis megkezdhettünk egy programot, és ma már öt faluban keresnek meg bennünket lányok, asszonyok, hogy segítséget kérjenek a tudatos családtervezéshez, vagyis hogy ne legyen nem kívánt terhesség. És mi segítünk. Mert minden nőnek joga van ehhez. És minden gyermeknek is. Hogy akkor jöjjön a világra, amikor a szülők felkészültek rá.

Most is sok persze a kismama.

Segítünk mindegyiküknek, mert mi is az élet pártján vagyunk. Egyiküknél vissza kellene köttetni a villanyt, mire megszül, mert a sötét házba nem fogják kiadni a babát; a másik egyedül van, párja börtönben, jövedelme semmi, élelemre sincs pénze, és a nyolcadik hónapban van; és igen, itt van ő is, aki már életet adott első babájának, de kellene még sok minden oda is: mosógép, keverőtárcsás persze, mert a víz nincs bent, meg babakocsi – kiságy nem is férne a csöppnyi szobában, ahol sokan alszanak, laknak együtt.

És kellene egy jobb világ. Mert nem bírom feledni annak a mondatát sem, aki felhívott a szülés után, és mikor a kicsiről mesélt, lelkendezve mondta: „olyan fehér a bőre… majd meg tetszik látni… egyáltalán nem látszik rajta…”

Igen, egy jobb világ kellene. Ahol boldogok lehetnek a nők, mert akkor szülhetnek, amikor felkészültek rá. És nem az okozna örömöt, ha nem látszik a babán, hogy cigány.

^* Részlet a mélyszegénységben élőket segítő Igazgyöngy Alapítvány vezetőjének Láthatatlan Magyarország című kötetéből [vissza]

Kiss Bence, 10 éves

FÖVÉNYI SÁNDOR

akkor is, ha nincs

fekszem az ágyon, szinte agyonnyom a plafon,
mellkasom a szív is szaggatja,
ha ez az élet akkor inkább abba hagyom,
peregnek a percek, múlnak az órák,
az elmúlás tart ilyenkor főpróbát,
nyár nélkül jött az ősz eső szemez.

hallgatom, ahogy neszez a rozsdás bádogon,
ez a ház az otthonom, akkor is, ha nincs,
kútja rég’ kiapadt, félszáraz mandulafák,
álmomban apám metszőollója tavaszt csattog,
újra gyerek vagyok, halomba hordom a gallyakat,
néhány sebén könny fakad, tudom helyettem sírnak.

hiányzol apa, a zsebedbe ragadt selyemcukorkák
dohánytörmelékkel keveredett meglepetése,
a falusi kocsmák nyomorult zsivaja,
hol valamit felejteni akartál, tán’ anyám szemét,
pedig csak bele kellett volna nézned az enyémbe,
és láttad volna, hogy itt van velünk, akkor is, ha nincs.

valaki azt mondta a mama a legtávolabbi rokonom,
akkor még nem értettem cinikus röhögését,
csak jöttek a nyú jorki képeslapok, hogy jól vagyok,
de szavai sósak lettek míg átértek az óceánon,
és anyáknapján tanácstalanul álltam egy szál virággal
az óvodában, apa azt mondta, neki add, akkor is, ha nincs.

koszorú

Kétszáz éve született Karl Marx német filozófus, köz­gaz­dász, szo­cio­ló­gus, a kom­mu­nis­ta munkás­mozgalom teo­re­ti­kusa és a marxiz­mus név­adója, a modern tár­sa­da­lom­tu­do­mány és a szo­cio­ló­gia meg­al­ko­tó­ja.

KŐRÖSI FERENC

Az élő Karl Marx

„Igazság, jog és erkölcs!”

Kant és Fichte az űrben kószál
Ott kutat egy távoli földet;
Míg én próbálom megérteni
Amit az utcán föllelek…

                                   (Karl Marx)

Elfelejtettük – elfelejttették – Marx nevét. S nem csak nevét, de történetét is. Hát nem az a felejtés legrosszabb fajtája – amikor tudatosan formáljuk át – vagy formálják át – emlékeinket, hogy eltávolodjunk tőle!? Pedig milyen nagy kár, talán soha nem is létezett nála nagyobb ember. – De álljunk itt meg: ő, aki életében mindig gyűlölködve fordult el a kultuszteremtéstől, a dicsőségkereséstől, halála után sem kívánja, hogy fényképe arany-keretben lógjon a falon… De azt talán mégis megengedi nekünk, hogy jellemét bemutassuk a mai olvasónak – a világnak.

Karl Marx 1818. május 5-én született, 200 évvel ezelőtt Trierben, a Porosz Királyságban. Gyermekkoráról keveset tudunk, azt is főként lánya Eleanor Marx emlékirataiból; így például tőle tudjuk, hogy Marx már gyermekkorában rendkívüli elbeszélő tehetséggel rendelkezett, s egy-egy történetért cserébe, testvérei boldogan vállalták az ifjú zsarnokoskodásait.

A gimnáziumban nem volt osztályelső, de jó jegyekkel érettségizett; s ami még fontosabb: az 1835-ös érettségi dolgozatában már megmutatkozik egész életét meghatározó szociális érzékenysége. Egy ifjú elmélkedése pályaválasztáskor, ez volt a dolgozat címe, s dolgozata végső következtetése: A fő irányító azonban, amelynek a pályaválasztásban vezetnie kell bennünket, az emberiség java, önmagunk tökéletesítése. Ne vélje senki, hogy ez a két érdek ellenségként hadakozik egymás ellen, hogy az egyiknek meg kell semmisítenie a másikat; olyan az ember természete, hogy csak akkor érheti el tökéletesedését, ha embertársai tökéletesedéséért, javáért tevékenykedik.

1836-tól a bonni majd 1837-től a berlini egyetem jogi hallgatója volt, doktori fokozatát a jénai egyetemen szerezte meg 1841. április 15-én. Diplomája birtokában Trierbe utazott, hogy gyermekkori játszótársát, Jenny von Westphalent, aki már 4 éve jegyese volt, feleségül vegye; ezt azonban Marx anyja –, az apai örökség kifizetésének megtagadásával – megakadályozta. Az ezt követő években egyre több nehézség támadt az egybekeléssel kapcsolatban; akik támogatták a házasságot, meghaltak, mások viszont ellenezték a kereset nélküli jogász és egy nemesi család tagja közötti kapcsolatot. Végül, szerelmük kitartó lángja mégis meglágyította a szíveket, s 1843-ban összeházasodtak. Jenny és Marx kapcsolata a legnagyobb megpróbáltatásokat is átvészelte. Jenny csak férjének, s gyermekeinek élt: a nélkülözéseket szó nélkül tűrte azért, hogy férje nyugodtan dolgozhasson gazdaságtudományi, s filozófiai munkáin. Házasságuk alatt hét gyermekük született, de csak három lány maradt életben: Jenny, Laura, és Eleanor.

Hosszú könyveket lehetne teleírni Marx életrajzával, de abból még nem ismernénk őt meg. Ezért ahelyett, hogy folytatnám a tárgyilagos adatok, számok halmazának ismertetését, áttérnék arra, hogy bemutassam az élő Karl Marxot.

Először is egy kérdést szeretnék feltenni az olvasóknak: tudták-e, hogy Karl Marx, az ironikus, ellenségeivel könyörtelenül bánó közgazdász verseket is írt? Nem? Pedig elég sokat írt, sőt, gimnáziumi, s egyetemi éveiben költő szeretett volna lenni. (Egyébként nem csodálkozom e tudatlanságon, hisz verseinek magyar fordítása nincs. Illetőleg én egyetlen könyvet találtam, egy 1975-ben kiadott kötetet, abban is csak egy versét, A hegedűs címűt: „Az embert játszom! Mért zúg a vihar? / Törje a sziklát hullámaival! / Hogy szem vakuljon, szív szakadjon, / Pokolig zúgjon a lélek, a hangom!” (Székely Magda fordítása.) Hadd mutassam meg egy másik versét is a Három vers Jenny-nek sorozatból, melyet már én fordítottam le. ^*

3. Én világom!

Óh! Mikor ajkad súgott
Csak egy meleg szót is:
Elmerültem a bolond révületben,
S magával ragadott a végtelen…

Sebzett testem, sebzett lelkem
Lesújtott mélyében
Mint démon küzd egy bűvész:
A villám-verte ígéret, s a szó.

Miért próbálják meghamisítani a szavakat? –
Hangos és mocskos fáradság
Ami végtelen: mint a vágyakozó fájdalom,
Mint te magad, és mint minden…

Jenny von Westphalen

Marx e művészi ambíciójáról Paul Lafargue, Laura Marx férje a következőképen emlékezik meg: „Marxnak páratlanul gazdag költői fantáziája volt; első irodalmi kísérletei költemények voltak. […] Marx megígérte leányainak, hogy drámát ír nekik a Gracchusokról. Sajnos, nem tarthatta meg szavát; érdekes lett volna látni, hogy Marx, akit „az osztályharc lovagjának” neveztek, hogyan dolgozza fel az ókori osztályharc e rettenetes és nagyszerű epizódját. […] Száz évig kellett volna élnie, hogy írói terveit megvalósíthassa és az agyában rejlő kincsek legalább egy részével megajándékozhassa a világot.”

De ha leírni nem is írta le ezeket a történeteket, annál többet mesélt el. Londoni életük alatt rendszeres programmá váltak a hétvégi kirándulások. E séták alkalmával nem csak a család, de jó ismerősök is részt vettek, s míg haladt a menet a Hampstead Health park felé Marx mesélt, de ezek nem fejezetekre, hanem mérföldekre voltak bontva, s ha egy-egy részt befejezett, gyermekei így kiáltottak fel: „mesélj még egy mérföldet!” Eleanor Marx emlékezéseiben azt is leírja, melyik történet volt a kedvence: „Hans Röckléét szerettem legjobban. Ez hónapokig eltartott, igen hosszú mese volt, és nem is fejeződött be soha. Hans Röckle […] varázsló volt, […] volt egy játékboltja […] de hiába volt varázsló Hans, mindig szűkében volt a pénznek, s ezért egymás után minden szép holmiját el kellett adnia az ördögnek. Sok-sok kaland és viszontagság után azonban ezek a dolgok mindig visszakerültek Hans Röckle boltjába…”

A hétvégi sétákra Wilhelm Liebknecht a következő sorok szerint emlékszik vissza: „Rendszerint énekre zendítettünk. Politikai dalokat csak ritkán énekeltünk, többnyire népdalokat, túlnyomóan érzelmes dalokat […] vagy a gyerekek néger dalokat énekeltek és táncoltak hozzá […] Politikáról éppoly kevéssé volt szabad menet közben beszélni, mint az emigrációs nyomorúságról. Sokat beszélgettünk azonban irodalomról és művészetről, s Marxnak itt volt alkalma, hogy megmutassa hatalmas emlékezőtehetségét. Hosszú részleteket szavalt el Dante Isteni színjátékából, amelyet csaknem betéve tudott; azután jeleneteket Shakespeare-től, s ebben gyakran felesége is felváltotta […] Amikor különösen jó hangulatban volt, előadta nekünk, hogyan játssza Seydelmann Mefisztót.”

„Marxot gyermekei körében kellett látni ahhoz, hogy teljes képet kapjunk a tudomány e hősének érzelmi mélységéről és gyermeki kedélyéről. Szabad perceiben vagy sétáin felkapta őket és a legvadabb, a legjókedvűbb játékokat játszotta velük – szóval gyermek volt a gyermekek között. […] Megható és egyben mulatságos is volt olykor, hogy Marx, aki politikai és gazdasági beszélgetésekben nem riadt vissza a legkeményebb, sőt cinikus kifejezésektől és fordulatoktól sem, gyermekek és nők jelenlétében olyan tapintatosan fejezte ki magát, hogy egy angol nevelőnő is megirigyelhette volna. Ha ilyenkor valami kínos témára fordult a szó, ideges nyugtalanság vett erőt rajta, zavartan fészkelődött a székén, és úgy el tudott pirulni, mint egy hatéves kislány.” – Így folytatja visszaemlékezéseit Wilhelm Liebknecht.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy egyszer minden véget ér… Jenny, Marx felesége 1881-ben meghalt, majd ’83 elején legidősebb lánya is. Marx nem sokkal felesége halála előtt mellhártyagyulladást kapott, s e betegség kisebb-nagyobb szünetekkel, más betegségekkel együtt egészen 1883 márciusáig elkísérte. Friedrich Engels így ír haláláról: „… félálomban […] úgy feküdt, mint aki alszik, de többé nem ébredt fel. […] két perc alatt nyugodtan és fájdalom nélkül elszenderült…”

Karl Marx tiszteletére 1956-ban, a Highgate-i temetőben emlékművet állítottak. Ezt az emlékművet, úgy, mint az élő Marxot hajdanán, sok viszontagság érte: Egy alkalommal sósavas palackot vágtak hozzá; de mocskos, trágár feliratokkal is összepiszkolták, horogkereszteket mázoltak rá; s egyszer még időzített bombát is helyeztek el tövében, mely megrongálta a gránitalapzatot. – Ha ezt összevetjük az előbb elhangzottakkal talán arra a következtetésre juthatunk, hogy nem a politika tesz agresszívvá; hanem egyes emberek változtatják a politikát saját gyilkos eszközükké…

^* Ezt csak azért emelem ki, hogy elnézzék a fordításban ejtett esetleges hibákat. [vissza]

SZARKA ISTVÁN

A nyitott rendszer

London, Highgate temető

Népek tavasza lobbant,
másnap
sortűz az utcabálba,
neveli máig
s díjazza vastagon
hazudós bölcselőit
a gyűlölet, hogy
csaholnák semmivé
műved, mely őrzi
a múltak igazát,
hullatja az avultat
és sejteti
a holnapot, hogy
megmeneküljünk.

Horváth Jázmin, 13 éves

MILLOK ÉVA

„Nyomatott 1848 februárjában, Londonban…” ^*

„Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete. Szent hajszára szövetkezett a kísértet ellen a régi Európának minden hatalma: a pápa és a cár, Metternich és Guizot, francia radikálisok és német rendőrök.”

Így kezdődik a Kommunista Párt Kiáltványa, melynek megírásával a Kommunisták Szövetsége 1847-es második kongresszusa bízta meg Marxot és Engelst.

Engels tanúsága szerint, bár a Kiáltvány kettőjük közös munkája, alapgondolata, mely az egésznek magva, Marxé. És Marx műve a végső megfogalmazás, az egésznek végleges formába öntése is.

„A kommunizmust immár az összes európai hatalmak hatalomnak ismerik el.

Legfőbb ideje, hogy a kommunisták az egész világ előtt nyíltan kifejtsék nézeteiket, céljaikat, törekvéseiket, és a kommunizmus kísértetéről szóló mesékkel magának a pártnak a kiáltványát állítsák szembe.”

Marx először fogalmaz írásban tömegek számára. Olyan nézeteket, tudományos megállapításokat hirdet meg, amilyeneket eddig még senki sem hallott, úgy világítja meg a történelmet, ahogyan eddig senki se látta, olyan harcra szólít fel, olyan cél érdekében, amilyet álmodozók nem képzelhettek el, a társadalom olyan osztályának mutatja meg világtörténelmi szerepét, amelyikre eddig mint páriák hadára tekintettek.

S mindezt kristálytiszta egyszerűséggel, a harci riadó felrázó erejével.

„A kommunisták elméleti tételei korántsem egyik vagy másik világboldogító által kitalált vagy felfedezett eszméken, elveken nyugszanak.

E tételek csupán általános kifejezései a meglévő osztályharc, a szemünk láttára végbemenő történelmi mozgalom tényleges viszonyainak.

… A modern polgári magántulajdon az utolsó és legtökéletesebb kifejezése a termékek olyan előállításának és elsajátításának, amely osztályellentéteken alapul, azon, hogy egyik ember a másikat kizsákmányolja.

Ilyen értelemben a kommunisták ebben az egyetlen kifejezésben foglalhatják össze elméletüket: a magántulajdon megszüntetése.

… A proletariátus arra használja majd fel politikai uralmát, hogy a burzsoáziától fokról fokra elragadjon minden tőkét, hogy az állam, azaz az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus kezében centralizáljon minden termelési szerszámot, és a lehető leggyorsabban növelje a termelőerők tömegét.

A Kommunista Kiáltvány eredeti kiadásának fakszimiléje

… Ha a proletariátus a burzsoázia elleni harcában szükségszerűen osztállyá egyesül, a forradalom útján uralkodó osztállyá teszi magát, és mint uralkodó osztály a régi termelési viszonyokat erőszakkal megszünteti, akkor e termelési viszonyokkal együtt megszünteti az osztályellentétnek, egyáltalán az osztályoknak a létfeltételeit é ezzel saját magának mint osztálynak az uralmát is.”

A Kiáltvány kéziratos szövege 1848 elején érkezik meg Londonba, Friedrich Lessner német szabómunkást, a Szövetség tagját bízzák meg, hogy vigye nyomdába. Az Office nevű kis nyomda, melynek a német Burghard a vezetője, a Kommunista Munkás Művelődési Egylet tagjai által összeadott 25 fontból jött létre 1847-ben, azzal a céllal, hogy a Szövetség és a Művelődési Egylet belső anyagait kinyomtassa.

A Kiáltvány első kiadásának címlapján ez áll: Nyomatott 1848 februárjában, Londonba, a Munkás Művelődési Társaság J. E. Burghard-féle nyomdájában, 46, Liverpool Street, Bishopsgate.

A gazdasági, társadalmi, politikai, nemzeti ellentétek egész Európában robbanásig feszülnek. A fejlődő polgárság és a sokféle módon elnyomott néptömegek nem óhajtják tovább tűrni a kontinens nagy részén még uralkodó abszolút monarchiákat, a feudális földtulajdont, a nemzeti szétforgácsoltságot, az idegen uralmat.

Franciaországban a burzsoázia leggazdagabb rétege, a bankárok és tőzsdespekulánsok hatalmi fölénye áll útjukban a gyárosoknak, hajózási vállalkozóknak, közép- és kisburzsoáknak, polgári értelmiségieknek.

1848. február 22-24. között, elsősorban a munkások jóvoltából – akik nem elégszenek meg különböző tiltakozásokkal, hanem barikádokat emelnek, őrszobákat rohamoznak meg, fegyvereket szereznek, harcolnak – Párizsban kitör és győz a forradalom. Lajos Fülöp király elmenekül, kikiáltják a köztársaságot.

Marxot nem éri meglepetés. Párizsban már négy évvel ezelőtt beszélt a „küszöbönálló forradalomról”.

A brüsszeli vasútállomáson február 25-re virradó éjjel hatalmas tömeg várja a Párizsból érkező híreket. Éjjel ½ 1-kor fut be a vonat, amely a győzelmes forradalom hírét hozza. Az emberek lelkes kiáltásban törnek ki: Éljen a köztársaság!

Február 27-én a Demokrata Társaság nyilvános gyűlést tart, amelyen nagyszámú munkás is részt vesz. Elhatározzák, hogy a községtanácstól olyan fegyveres erők szervezését követelik, amelyekbe a polgári civilgárda mellett munkások és kézművesek is beléphetnek. Egyidejűleg megkezdik a munkások és demokraták felfegyverzését.

Marx, kínos huzavona után, ezekben a napokban kapja meg anyjától apai örökségének egy részét, 6000 frankot. Ebből 5000 frankot azonnal átad a munkások felfegyverzésére.

A Kommunisták Szövetsége londoni vezetősége úgy dönt, hogy a brüsszeli körzeti vezetőségre ruházza át hatáskörét.

1848. március 1-i keltezéssel a francia ideiglenes kormány visszahívja Marxot Párizsba.

„… A zsarnokság száműzte Önt, a szabad Franciaország újra megnyitja Ön előtt kapuit…”

A belga kormány azt a hírt terjeszti, hogy Lipót király kész lemondani a trónról, ha a nép úgy kívánja. Azt azonban nem várják meg, hogy a nép szervezetten véleményét nyilváníthassa. A király, a kormány és híveik el akarják hitetni, mint Marx megírja, hogy „minden demokratikus agitáció, mely e pillanatban Belgiumban észlelhető, csakis egzaltált németek bujtogatásának következménye.

A németek korántsem tagadják, hogy őszintén csatlakoztak a belga demokratákhoz, s ezt minden egzaltáció nélkül tették…”

1848. március 3-án délután 5 órakor Marxnak kiutasító végzést kézbesítenek, miszerint 24 órán belül el kell hagynia Belgiumot.

Lakásán aznap este összeül a Szövetség brüsszeli Központi Vezetősége, és megbízza őt, hogy Párizsban alakítson új Központi Vezetőséget.

Az ülés résztvevői éppen csak elhagyják a lakást, amikor késő éjjel megjelenik egy rendőrtiszt, tíz közrendőr kíséretében, feltúrják a házat, majd azzal az ürüggyel, hogy nincsenek iratai, Marxot elhurcolják.

Jenny utánasiet, hogy megtudja, mi a tervük vele. A sötét éjszakában elfogja egy őrjárat, őt is börtönbe viszik, olyan helyiségbe zárják, ahol „a hajléktalan koldusokat, hazátlan vándorokat, szerencsétlen, elzüllött asszonyokat” tartják fogva. Jenny csak másnap estefelé szabadul. Az ügy nagy feltűnést kelt, minden újság beszámol róla.

Mire Marx kiszabadul, már lejárt a kiutasításban megszabott 24 órája, azonnal vonatra kell szállnia. Jenny, akinek csekély idő még rendelkezésére áll, nagy sietve összecsomagolja holmijukat. „Eladtam, ami eladható volt – írja feljegyzéseiben –, de azokat a bőröndjeimet, amelyek összes ezüstömet és jobb fehérneműimet tartalmazták, Brüsszelben hagytam, Vogler könyvkereskedő gondjaira bízva… Így utaztunk el háromévi ott-tartózkodás után Brüsszelből. Nagyon borús, hideg nap volt… s csak nagyon nehezen tudtuk melengetni a kisgyermekeket, akik közül a legkisebb éppen egyéves volt.”

Marx Párizsban ezúttal a St. Antoine negyedben száll meg, a munkáslakta híres külvárosban, amely 1789 óta számtalan forradalmi megmozdulás színhelye. Kb. húszezer német lakója is van.

Meg van győződve róla, hogy a februári forradalom csak kezdet, rövidesen sor kerül a francia proletariátus és a burzsoázia nagy összecsapására, melynek kimenetele rá fogja nyomni bélyegét egész Európa forradalmi mozgalmaira.

Március 8-án a Kommunisták Szövetsége párizsi csoportja Marx kezdeményezésére elhatározza a Német Munkások Klubjának megalapítását.

10-én megalakul a Szövetség új központi vezetősége, Marxot elnökké, Engelst a vezetőség tagjává választja.

Március 13-án Bécsben tör ki és győz a forradalom, 15-én Pesten.

Németországot is forradalmi hullám önti el. Több államban a parasztok megrohanják a kastélyokat, megtagadják az adók fizetését, elkergetik a hivatalnokokat. Liberális kormányok alakulnak. Berlinben tüntetések zajlanak, általános amnesztiát, sajtószabadságot, az Egyesített Országgyűlés összehívását, a katonaság kivonását követelik. A Rajna-vidéken demokratikus klubok és munkásegyesületek jönnek létre.

Március 18-án Berlinben a porosz gárdaezred rátámad a királyi palotánál összegyűlt tömegre, amely, ahelyett hogy elmenekülne, szembeszáll a katonákkal. 16 órás kemény utcai harcban a nép győz. IV. Frigyes Vilmos kénytelen parancsot adni, hogy a katonaság hagyja el Berlint.

A Kommunista Kiáltvány leszögezte, hogy „Németországban a kommunista párt, mihelyt a burzsoázia forradalmi módon lép fel, együtt küzd a burzsoáziával az abszolút monarchia, a feudális földtulajdon és a kispolgáriság ellen”.

Úgy tűnik, elérkezett a pillanat.

Marx – s Engels nem kevésbé – szükségesnek tartja egy burzsoá forradalom teljes győzelmét Németországban. Tudja, hogy a burzsoák dolga eltakarítani az útból a középkor maradványait, az abszolút monarchiát, a feudális rendeket és feudális tulajdonviszonyokat. Ugyanis „a polgári tulajdonviszonyok eltörlése nem idézhető elő a feudális tulajdonviszonyok fenntartása útján”. Tehát a munkások burzsoáziával való saját harcának „csak azon a napon hajnalodhat, amelyen már győzelmet aratott a burzsoázia”. A polgári forradalom a munkásforradalom egyik előfeltétele. Tehát aki a munkásosztály oldalán áll, annak támogatnia kell a polgári forradalmat, anélkül hogy azt tekintené végcélnak.

Sőt nem egyszerűen támogatnia kell, hanem sarkantyúznia, ostoroznia, előrehajtania.

A burzsoák ugyanis „tudják, hogy a plebs a forradalmakban elszemtelenedik, és nekilát a dolgoknak – írta Marx 1847-ben. – A burzsoá urak ezért igyekeznek az abszolút királyságot lehetőleg forradalom nélkül, szépszerével polgárivá átváltoztatni.”

Ámde a porosz abszolút királyság, csakúgy, mint korábban az angol és a francia, nem köszön le szépszerével. A fejedelmek kezét személyes előítéleteiken kívül megköti az egész civil, katonai és papi bürokrácia és a feudális rendek, amelyeknél létről vagy nemlétről van szó, azaz tulajdonról vagy kisajátításról. Az abszolút uralkodó pedig a burzsoázia minden szolgai hódolatnyilvánítása ellenére igazi érdekét ezeknek a rendeknek az oldalán látja.

A franciaországi terroruralom 1793-ban hatalmas pörölycsapásaival eltüntette francia földről a feudális romokat, megtisztította a burzsoáziának az utat.

Kérdés, hogy Németországban hogyan birkóznak meg ezzel a feladattal.

^* Részlet az Így élt Marx Károly című könyvből (1985, Móra Könyvkiadó) [vissza]

Miczura Szimonetta, 11 éves

VAS ISTVÁN

Marx

Hogy nem érvényes többé? Elavult?
Hiszi a piszi. Én ugyan nem értem,
Hogy mi történt a világpiacon,
Sem azt, hogy miért éppen ott, miért nem
Amott lett győztes az a Valami,
Ahogy kezdetben megjósoltatott,
És azt sem, hogy e két-három fokos
Eltolódás miért is okozott
Itt ilyen, ott olyan okozatot –
Már amilyeneket. De azt tudom,
Azazhogy látom, hallom, hogy megint egy
Kísértet járja nem is Európát,
De a világot. Vagy mitől remegnek
Ott meg amott? Gondolod, az atom-
Vagy neutronbombától? Nem bizony!
A földgolyót féltik tán? Van eszükben!
Védje meg odafent az atyaisten
– Ha szüksége van rá – a széteséstől!
No mondd meg hát, mitől e félelem?
Talán az általános pusztulástól?
A rakéták robbanó töltetétől?
Az űrbeli mesés lézersugártól?
Hisz félhetnének ettől is. De nem!
Csak a kommunizmus kísértetétől.

                                                               1983

SZIGETI PÉTER

Karl Marx aktualitása a globális kapitalizmusban

A marxi alapozású kritikai társadalomelmélet – politökonómiai elemzés, társadalom- és történelemfelfogás, dialektikus filozófiai módszertan együtt és egységben alkalmazása – a 19. századi klasszikus, szabad versenyes kapitalizmusban alakult ki. Azóta ez a társadalmi-gazdasági alakulat számtalan egyedi és különös változatot produkált és produkál a világ több mint száz országában, változatos helyi adottságok és nemzeti és kulturális tradíciók közegében. Akiket a kapitalizmus alak- és formagazdagsága, fejlettségi szintjeinek különböző fokai meglepnek, nos, azok feltehetően elmulasztották megérteni azt is, hogy minden konkrét társadalmi-gazdasági alakulatot több termelési mód és forma együttese jellemez, miközben a tőkés termelési mód átfogja és maga alá rendelten integrálja a mellette létezőket. A sokféleség ezen egységébe generalizáló és áttekintő rendszerezést visz lentebbi periodizációnk. Ma a tőke új mozgásformájában – a globális kapitalizmusban – élünk. ¹ (ábra a kövekező oldalon.) (Szigeti, 2005, 28.)

Hogyan lehetséges, hogy az alapító atya életműve 130 év után is érvényes gondolati alap?

Ezen kérdés megválaszolásához járulunk itt hozzá két nézőpontból. Előbb az állandóság és a változás perspektívájából felvetett néhány adalékkal, tudva-tudván, hogy a történelem nem állt meg, és a társadalomtudományi megismerés sok-sok szakága fejlődött ki a 19. századi helyzethez képest. Majd a gondolati alapok perspektívájából elemzünk.

A kapitalizmus korszakainak sémája

Marx a 19. századi tőkés minta-ország Anglia példáján vizsgálta „A tőké”-t, amikor is akkori mozgásformájának leírása, megértése és összefüggéseinek magyarázata tovább vezette olyan mozgási-fejlődési törvényszerűségek feltárásához, amelyben a tőkefelhalmozásnak, a tőke koncentrációjának és centralizációjának segítségével sok mindent anticipált, éppen a globális kapitalizmusból is. Ez a törvény a tőkeviszony mindenen áttörő egyetemes tendenciájában, a még nem kapitalizált térségek és a szabadidő kapitalizálásában, a média- és információs birodalmak megjelenésében, a kultúra, a sport, az oktatás elpiacosításának (marchandisation) jelenségeiben ölt ma testet.

Az információs technológiai forradalmat (M. Castels), a Money-Driven Economy-t, a pénz irányította gazdaságot vagy „a kaszinókapitalizmust”, a társadalom strukturálódásának új fejleményeit, a hatalomgyakorlás némi, pluralisztikus civilizálódását a centrumban persze nem láthatta és nem látta előre. Mindezek a társadalmi érintkezési viszonyok lényeges változását hozták magukkal. A polgárság mint osztály azonban ma is virágzóan egzisztál, ha egyenesen nem triumfál. ² Az uralkodó osztály eszméi, értékrendje, eljárásai a társadalom uralkodó eszméi, s intézményei ezen uralkodó eszmék intézményesülései. A szellemi és fizikai munkaerejét áruba bocsátani kényszerülő bérmunkásság viszont képtelenné vált önmagát – szerves értelmiségével (Gramsci) – munkatársadalommá szervezni. Széttöredezett, megosztott, atomizálódott állapotban egzisztál. Száz év után eltűnt az autonóm munkáskultúra, s azt a kultúripar által előállított tömegkultúra és fogyasztói attitűd – részben egyenesen a fogyasztói kretenizmus váltotta fel. Ahol egyáltalán létezik, ott is gyenge a munkásmozgalom. Sok értékes társadalmi mozgalom született ugyan a baloldalon – környezetvédők, feministák, szociális fórumok –, ezek azonban parciális problémákra szerveződve nem képesek egyenértékű választ találni a globálisan működő, a szuperstruktúra hatalmával szabályozó transznacionális tőke uralmára (Szigeti, 2005, 129-135), és nem alkalmasak a nacionalista, vallási fundamentalista, okkult szektarianista jobboldali mozgalmak befolyásának ellensúlyozására.

Azonban a valós változások ellenére az érték ma sem a forgalomban ³, az elosztásban, a pénzügyi ügyletekben keletkezik, hanem az ember szellemi és fizikai munkavégző képességének mozgásba hozásával, alkalmazásával és alkotásával. A munka-érték elmélet és az értéktöbblet marxi elmélete nem helyettesíthető mással a reprodukálható javak vonatkozásában. Emellett az elmélet a szellemi munkára is érvényes, minthogy a munkára, mint olyanra, és nem a fizikai munkára alapozott. (Más kérdés, hogy az újító szellemi munka értéke nehezebben visszavezethető előállítójának társadalmilag szükséges ráfordításokra történő lebontásával, mint a fizikai áruk vagy szolgáltatások). Lehet továbbá, hogy az átlagprofit ráta kiegyenlítő tendenciája a mai egyenlőtlen és hierarchikus világgazdaságban ahol egyes ágazatok vagy területek néha csak rövidebb ideig, máskor tartósan válnak extraprofitot hozóan monopolizálttá – kevésbé érvényesül, mint a 19. században. Ekkor az átlagos profitráta kialakulását szabályozó értéktörvényt korlátozottabb érvénnyel kell felfognunk, mint Marx korában. Bizonyos, hogy a munkabérek a globalizált munkaerőpiacon nem egyenlítődnek ki, hiszen a termelés áthelyezés (délocalisation) egyik oka gyakran éppen az, hogy az azonos minőségű és mennyiségi munkáért ugyanazon autógyár 5 $-t fizet mondjuk a magyarországi összeszerelő üzemben, amiért Németországban ugyanennek a hatszorosát kellene, miközben ugyanazt az autót azonos áron adják el mindenütt. A munkásmozgalom sikeres elve volt évtizedeken át az „egyenlő munkáért egyenlő bér” követelménye, ez szétglobalizálódott, s az atipikus munkaviszonyokkal, a legyengített társadalmi ellenhatalmak mellett, feledésbe merült. Általánosítva: egyenérték cserénél azonos termék előállítása a félperifériákon és a perifériákon ugyanazon eleven munka ráfordítás mellett lényegesen olcsóbb, mint a világgazdaság centrumaiban. Mivel így a kizsákmányolás rátája (m/v) magas, ezen keresztül nő a profit rátája (m/c+v) is. Ezért (is) élnek a termelés kihelyezés gyakorlatával a TNC-k (transznacionális korporációk). Az extraprofitnak és a monopolárak képződésének egyéb okaira nem kitérve is állítható, hogy a glóbus erőforrásainak egyenlőtlen és hierarchizált megoszlása imperialista járadékhoz vezet, ha csak ezt a két kiemelt, Samir Amin elemezte tényezőt vizsgáljuk. (Lásd S. Amin elemzését: 2011, 111-135.). Hasonlóan az átlagprofitráta és az értéktörvény szabályozó szerepéhez, a saját belső értékkel nem bíró, aranyalapra vissza nem vezethető pénz módosult funkcióit nézve is van új a nap alatt. Hiába épül be az összfolyamatba egyre több közvetítés az ún. szakértői rendszerekkel, vagy a biztonsági magánszemélyzetek erőszakszerveivel, vagy éppen a strukturalista-funkcionalista társadalomelméletek kedvenc és valós témájával, az alrendszerek differenciálódásával a mai társadalom létezési módjába, – mindezek a bérmunka-tőke meghatározott társadalmi viszonyán alapuló reprodukció fejleményei maradnak.

A történelmi kapitalizmus állandóságának és változásainak perspektívája felőli vizsgálat mellett rá kell mutatnunk a gondolati alapokat (vezérlő eszmét) érintő szempontokra. Arra, hogy a Karl Marx által megalapozott, marxi indíttatású társadalomelmélet önálló kutatási tárgyat, módszert és a történelem értékelésének eredeti mércéjét dolgozta ki, – amely eltér a polgári tudományosságétól. ⁴

A 19. században kifejlődött a nemzetállami elemzési egységhez kötött main stream társadalomtudományi felfogás, értékrendjével, módszertani elveivel. Mindez jelentősen kötődött a polgári társadalmak stabilitás-igényéhez és a gyarmatosításon keresztül a meghódítottak igazgatásához. Akár a „rend és haladás” Comte féle összebékítő szociológiáját, akár a kiváló polgári nemzetgazdászok (Smith, Ricardo) klasszikus, általános egyensúlyelméletét, akár Maine és az antropológusok haladó Nyugat–stagnáló Kelet szembeállítását vesszük alapul, ez a stabilitás és biztonság igény, ezek a mércék: a nem mindenkire, de igencsak sokakra jellemző Európa-centrikus fölénytudat, élesen különbözik Marx perspektíva választásától. Ő a „munka társadalmi felszabadítása” és az „elidegenedéssel terhelt társadalmi viszonyok meghaladása” értékrendje alapján, és nem az egyensúly őrzés és a polgári uralom fenntartása jegyében tanulmányozta kora európai és Európán kívüli világát. Ugyanis felfogásában az emberi-társadalmi lét alapja a munka, amely feltételezi a társadalmi munkamegosztást, kommunikációt és kooperációt, illetőleg a társadalom strukturális tagozódását. A társadalmi létréteg ezen nóvuma persze nem zárja ki, hogy a mindenkori társadalmi létezést történeti terméknek vegyük, s ekként fogjuk fel, hiszen a munkamegosztás szakadatlanul differenciálódik és a társadalmak átstrukturálódnak. A történeti társadalomtudományok (Historische Sozialwissenschaft) éppen erre, a történelmi és társadalmi oldal egységes megismerésére törekednek, eltérően a közgazdaságtan cselekvéselméleti és mikroökonómiai fordulatától (an action and micro-theoretical turn), amely az ember időtlen fogalmával dolgozik (J. Kocka, 2011, 92.) s tegyük hozzá, antropológiai adottságnak veszi az értelmes önzést. Továbbá eltérően a modern politikaelmélet behaviorista fordulatától is, amely szintén a rational choise (ésszerű választás, az értelmes önzés jegyében) magyarázó sémáját veszi át.

A történeti társadalomtudomány ⁵ eredendően német találmány volt. Göran Therborn a marxizmusnak mint izmusnak a sajátos szerkezetét vizsgáló munkájában maga is ebből indul ki, amikor azt három különálló terület összefüggésrendszereként fogja fel: a történeti társadalomtudomány, a dialektikus filozófia és a szocialista politika háromszögeként. ⁶ „Szellemileg a marxizmus mindenekelőtt történeti társadalomtudomány volt, a német Wissenschaft szó átfogó értelmében ⁷, amely a kapitalizmus működésére összpontosított, általánosabban véve a történelmi fejlődésre, amelyet „végső soron” a termelőerők és a termelési viszonyok dinamikája határoz meg” – írja (2010, 148.).

Marx pedig nemcsak Hegel etatista megoldásával szakított, hanem ami döntő: a polgári társadalom felfogását materializálta, amikor a nemzetgazdaságtant továbbfejlesztve annak polit-ökonómiai elemzését dolgozta ki. A polgári társadalom elemzésének és megértésének kulcsa a modern kapitalista tulajdoni-, munkamegosztási és elosztási viszonyokban van. A döntő fordulat megtételéhez azonban az is kellett – s itt vannak jelentős szellemi hatások, melyek a skót felvilágosodásból jöttek –, hogy az embert antropológiailag döntően társadalmi létébe ágyazott szükségletkielégítő lénynek tekintse, s ezzel elutasítsa az ezzel szemben látszólagos alternatívát kínáló kontraktualizmust, amely elsősorban akarati, tehát jogi- és politikai – az individuumokat tudatosan teremtett intézményekkel összekötő – lényt lát és láttat az emberben. A viszonyokat akaratlagosan szabályozó intézményteremtést nem lehet összekeverni az alapviszonyokkal, a változatos és változó szabályozási formákat felcserélni az alapviszonyok dinamikájával. Adam Smith, David Ricardo klasszikus közgazdaságtani felfogása, vagy az államkeletkezés szerződéselméleti magyarázatának (Th. Hobbes, J. Locke, stb.) D. Hume féle kritikája, vagy Adam Fergusonnak az An Essay on the History of Civil Society-je (1767) nélkül aligha jöhetett volna létre a történetiség marxi felfogása, s aligha dolgozhatta volna ki saját, eredeti tudományos teljesítményét, a materialista társadalom felfogáson nyugvó kritikai társadalomelméletet. Ennek minden más társadalomelmélettől megkülönböztető sui generis tárgya: az emberi emancipáció lehetőségeinek, adott fejlettségi fokon elért szabadságfokának vizsgálata az értéktöbblet-termelésen nyugvó modernitásban, a polgári társadalom és a politikai állam strukturális elválasztottságán és intézményi összekapcsoltságán nyugvó tőkés termelési mód alapzatán. Mindazon társadalomelméletek, amelyek Marx eredeti megközelítésének absztrakciós szintje alatt maradnak, azt megkerülik, vagy egyszerűen csak nem érdekli szerzőit, irrelevánsak a saját kutatási tárggyal, módszerrel és mércével rendelkező kritikai elmélet nézőpontjából.

Az újkorig nyúló történeti mozgásig, a polgári társadalomnak az államtól való elkülönüléséig nem volt lehetőség a termelő erőket megsokszorozó értéktöbblet termeléshez való áttérésre, a személyi szabadság és a gazdasági függés dologi kényszerének egybekapcsolódására, a modern osztályviszonyok (bérmunka – tőke) kialakulására, s ezért létre sem jöhettek ezen megközelítés elméleti alapjai. ⁸ A keletkezés után, másik pólusáról, mai oldaláról tekintve a történelmi kapitalizmusra: semmi szükség sem volna a kritikai elméletre, ha ez a kolosszális termelőerőket kifejlesztett társadalmi-gazdasági alakulat biztosítani tudná az emberiség számára a méltó vagy legalábbis tisztes megélhetést. Azonban erre csak nagyon részlegesen, elsősorban a centrum országaiban, s nem az egész emberiség vonatkozásában képes. Ma is érvényes mérték, sőt fokozottan érvényes Marx Értéktöbblet-elméletekben kifejtett – akkor Ricardót védő – elvi álláspontja az emberi nem termelőerőinek helyzetéről: „termelés a termelés végett nem egyéb, mint az emberi termelőerő kifejlődése, tehát az emberi természet gazdagságának kifejlődése mint öncél… Hogy az emberi nem képességeinek ez a kifejlődése, bár eleinte az emberi egyedek, sőt emberosztályok többségének rovására megy végbe, végül áttöri ezt az antagonizmust és egybeesik az egyes egyed kifejlődésével, hogy tehát az egyéniség magasabb kifejlődése csak olyan történelmi folyamat árán vásárolható meg, amelyben az egyedeket feláldozzák” (MEM, 26/II. 100-101.). Az emberosztályok feláldozása és az egyéniség magasabb kifejlődésének tőkés korlátja, az antagonizmus ma is fennáll, mert például miközben az emberiség termelő erői 12 milliárd embert volnának képesek ellátni, a glóbuszunkon élő 6, 7 milliárdos össznépességből „minden nap 37 000 ember hal éhen; közel egymilliárd ember (826 millió) folyamatosan, súlyosan alultáplált, az éhség által megnyomorított rokkant, nincs semmilyen foglalatossága. Minden negyedik percben elveszíti látását egy ember az A-vitamin hiányától. És így tovább.” – bizonyítja állításunkat Jean Ziegler kitűnő genfi szociológus, az ENSZ szakosított szervének, a FAO-nak a jelentése alapján (2012, 57.). Ez a tőkés világgazdaságot terhelő felelősség akkor is igaz, ha a világ nem minden szegmensében létezik tőkés termelési mód, viszont a világgazdaságot, annak értékviszonyait ennek a termelési módnak a dominancia viszonyai jellemzik és determinálják legátfogóbban.

Bizonyos, hogy a kritikai társadalomtudomány itt kezdődik: a mindenkori „egész” fejlettségi szintjén elérhető emberi szabadságfok a kor megítélésének mértéke, amelyet az élenjáró teljesítményekhez viszonyít. Nem elégszik meg a survival szociológiában széleskörűen elfogadottá vált mércéjével, amely a túlélés biológiai mércéjét viszi át az emberi, társadalmi létre, megfosztottan annak értékvonatkozásaitól. A túlélés persze előfeltétele a nembeli lényeg történetileg adott fokán kibontakoztatható szabadságnak, de túlzottan alacsonyra tett mérték. A társadalmi-történelmi jelenségek, események értékelésétől tartózkodó, leíró társadalomtudomány ugyan nyújthat fontos információkat, azonban az értékelés kikerülésével eleve nem lehet kritikai. Az apologetikus tudomány a fennálló állapotok inherens összefüggéseit nem vizsgálja az ezen állapotok közben keletkező objektív lehetőségek kihasználása perspektívájából. A kriticizmus pedig nem a valóság szerkezetében benne levő, abból kibomló modalitások, lehetőségek alapján kritizál, hanem ad hoc szubjektív felvetései, értékérzetei felől. Mintegy fordított mikszáthi mamelukként: „nincs az a rendszer, nincs az a kormány, amelyiket én támogatnék” – érték-közömbös elméleti anarchizmusával, a kritikai társadalom elmélet ellenben kritikus tárgyával, a modern tőkés gazdaságban és társadalomban elérhető, osztályszempontból roppantul korlátozott emberi emancipációval szemben, és azt nem gondolja a történelem végének. A nembeli lényeg kibontása történelmi folyamat, melynek megértése dialektikus és történelmi fogalomalkotást implikál. Nemcsak a tárgya, hanem a történeti társadalomtudomány sajátos módszere is elválasztja ezt a törekvést az egyéb társadalomtudományi orientációktól: kontraktualizmustól, funkcionalizmustól, organikus-konzervatív módszertanoktól, stb. Ma és ameddig kapitalizmusban élünk.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Göran Therborn 2010 A marxizmustól a posztmarxizmus felé? L’ Harmattan, Eszmélet Alapítvány, Budapest (fordította: Bozsó Péter)

Göran Therborn 2013 Osztály a XXI. században. Eszmélet (97)

Kocka, Jürgen 2011 A történelem és a társadalomtudományok ma. Eszmélet (92)

Rozsnyai Ervin 2002 Az imperializmus korszakváltásai. Budapest, szerzői kiadás

Samir Amin 2011 La loi de la valeur mondialisée pour un Marx sans rivages. Le Temps des Cerises, Paris

Stiglitz Joseph 2003 A globalizáció visszásságai. Napvilág, Budapest

Szigeti Péter 1991 Szervezett kapitalizmus. Mediant Könyvek, Budapest

Szigeti Péter 2005 Világrendszernézőben. Napvilág kiadó, Budapest

Wallerstein Immanuel 2010 Bevezetés a világrendszer elemzésbe. Eszmélet kiskönyvtár (fordította: Koltai Mihály Bence)

Ziegler Jean 2012 Globális válság és élelmezési válság transform! magyar kiadás, 3. szám

¹ A természetes kiindulópontot képező szabadversenyt követően hozzánk hasonlóan 3 fázist különít el Rozsnyai Ervin (2002) is értékes, gondolatgazdag elemzésében: magánmonopolistát, állam-monopolistát és transznacionális monopolkapitalizmust. Az én felfogásom szerint eltérően megnevezendőek a centrumban és a világ többi részén, a félperifériákon és perifériákon lejátszódott, egymással összefüggő fejlemények: ami a centrumban magánmonopolkapitalizmus, az a periférián imperializmus; ami ott a szervezett kapitalizmus 2. foka a jóléti állammal, az itt, a periférián neokolonializmus; a globális kapitalizmus pedig a kölcsönös, erősen aszimmetrikus függés – kizsákmányolás nemzetközivé válása, egyenlőtlen csere, stb. – következtében éppen közel hozza, egyesíti a két perspektívát, amit a TNC-k (transznacionális korporációk) jeletősége miatt – bár némileg az ökonómiai mozzanatra leszűkítően – transznacionális kapitalizmusnak is nevezhetnénk. Teoretikus megalapozottságuk szerint a lényeges különbség közöttünk a középső fázis leírását és értelmezését illetően van, ahol én az ÁMK elmélet megoldásait nem tartottam kielégítőnek és ezért is dolgoztam ki a szervezett kapitalista fejlettségi fokot monográfiámban (1991), majd egészítettem ki a jóléti államok jellemzésével. [vissza]

² Egy friss adalék az egyenlőtlenségek dimenziójáról és a gazdagság hierarchiájáról a csúcsokon: a Forbes magazin 2012. márciusi száma annak örvendezett, hogy „a dollármilliárdosok osztálya soha nem látott méretűvé növekedett: 1226-an tartoztak ide, köztük 425 amerikai, 95 kínai és 96 orosz, vagyonuk összesen 4,6 billió dollár volt, ami felülmúlta Németország GDP-jét” (G. Therborn, 2013, 24.). [vissza]

³ Az egyenlőtlen csere persze lényegesen befolyásolja a differenciálódást. Egyik bizonyítéka: a terms of trade, a kereskedelmi cserearányok – különös módon – mindig a centrum országok javára alakul kedvezően. Empirikusan bizonyítja mások mellett Stiglitz 2003, 26-27. [vissza]

⁴ Innentől a szerző kivonatolja „A kritikai társadalomtudományi megismerés specifikumai” című munkáját, amely a JOG - ÁLLAM – POLITIKA 2013/1, 39-70. jelent meg. [vissza]

⁵ Ahol a történelmi és a társadalmi oldal ugyan közvetlenül nem esik egybe, azonban erős kapcsolat van közöttük: a történelmi megalapozza és a továbbadással áthatja a társadalmit, a társadalmi pedig maga írja át a mindenkori készen kapott történelmit. [vissza]

⁶ Retrospektív munkája – A marxizmustól a posztmarxizmus felé? – megkerülhetetlen lesz a mi témánk szempontjából is. A feladatot mégsem egy „poszt-”, inkább „neomarxista” ars poeticával látjuk megoldhatónak. [vissza]

⁷ A Wissenschaft „módszeres tudást” jelent, amelyet a latin nyelvre épülő terminológiákban science-nek neveznek, megkülönböztetve a „lágy” társadalom­tudományoktól, a bölcsészeti karok humán tudományaitól (humanities). Gyakori, de vulgáris törekvés, hogy a természettudósok megpróbálják a science terminust a maguk számára monopolizálni, s ezzel a társadalomtudományokat explicite vagy implicite a tudományon kívülre száműzni. Itt jegyzem meg, hogy a világrendszer-elmélet (VRE) történelmi gyökereként Wallerstein is beszél a társadalomtudományi diszciplínáktól a történeti társadalomtudományokig vezető útról (2010, 15-55.). Utóbbit azonban nem alapozta meg, vezette le és jellemezte, hanem áttért a társadalomtudományon belüli azon négy vitára, amelyek felfogásában a VRE előzményei voltak (2010, 30-55.). [vissza]

⁸ A társadalmi feltételek oldaláról világította meg a kérdést Engels Frigyes tanulmánya, A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig (/1880/ 1969). [vissza]

Balogh Balázs, 10 éves

SIMOR ANDRÁS

Marx a szakállába somolyog

Hogy nem valósult meg
hetven vagy negyven év alatt,
ezért temetni? történelmileg?
Az emberhangya bolyra vágyik,
ha az nincs,
össze-vissza futkos.
Nézzétek éjjel a holdat,
nappal a napot,
mosolyognak.
Az Univerzumban
bujdokol a csillag.

Otthonra
hol talál?
Ha a Föld
nevű égitestnek
őt befogadni nem akaródzik,
keres másikat.
Mi került válságba?
Véglegesbe?
Hangyabeszéd ez,
mintha
összezsugorodott volna
a homo sapiens.
Marx a szakállába somolyog,
igaza van.

TÓTH ZSOLT

Marx oktatási koncepciója

Karl Marx életművében az oktatási kérdések meglehetősen hangsúlyosak. Gondolataira egyfelől izgalmas – bár mára többé-kevésbé háttérbe szorult – marxista pedagógiai hagyomány épül, másfelől Marx hatással volt a különböző baloldali irányzatok oktatáspolitikájára. A marxista pedagógiai felfogás rendkívül változatos, a dolgozat keretei között akár vázlatos bemutatása is lehetetlen. Viszont érdemes legalább – alapvetően a marxi szövegekre és nem az interpretációkra támaszkodva –, a legfontosabb marxi oktatáspolitikai alapvetéseket felvázolni, hiszen ezek a pedagógiai megközelítések kereteit is kijelölik.

Marx oktatási elképzelései gyakran megdöbbentően „modernek”, de esetenként ambivalens érzéseket kelthetnek a mai olvasóban. Problémafelvetései azonban szinte minden esetben aktuálisak.

Termelőmunka és oktatás

Marx az 1860-as évek derekán nemcsak a Tőke első kötetének utolsó simításait végezte, hanem politikailag is egyre aktívabbá vált. Nagy intenzitással vetette bele magát a Nemzetközi Munkásszövetség (későbbi, közismert nevén I. Internacionálé) programjának kidolgozásába.

A Munkásszövetség első, 1866-os genfi kongresszusán elfogadott programja jelentős részben Marx javaslataira (Marx, 1866/1964) épült. A javaslatok közül mai szemmel talán az egyik legérdekesebb és egyben legzavarbaejtőbb az oktatásról szóló „instrukció”.

Marx csaknem két évtizeddel korábban a Kommunista Kiáltványban már kitűzte az akkori fejlett országoknak szánt oktatási program fő célpontjait: „Minden gyermek nyilvános és ingyenes nevelése. A gyermekek mai formában való gyári munkájának eltörlése. A nevelés egyesítése az anyagi termeléssel (…)” (Marx, 1848/1959:460). Marx tehát – miközben demokratikus és gyermekbarát elvek mellett szállt síkra – a gyermekmunkát nem (csak annak konkrét, pusztító formáját) ellenezte, s úgy vélte, hogy az oktatást a termelési folyamatokba kell integrálni.

A Nemzetközi Munkásszövetségnek írt tervezet lényegében ezt az oktatási koncepciót részletezi. Az oktatásról szóló javaslat első bekezdése – „Fiatalkorúak és gyermekek, munkája (mindkét nem)” – meglehetősen zordnak tűnhet a mai olvasónak: „A modern iparnak azt a tendenciáját, hogy a mindkét nembeli gyermekeket és fiatalkorúakat bekapcsolja a társadalmi termelés nagy munkájába, haladó, egészséges és jogos tendenciának tekintjük, jóllehet a tőke uralma alatt ez a tendencia förtelemmé torzult. A társadalom ésszerű állapotában 9 éves korától kezdve minden egyes gyermeknek termelő munkássá kellene válnia.” (Marx, 1866/1964:174)

Később azonban Marx világossá teszi, hogy „sem szülő, sem munkáltató számára nem szabad megengedni fiatalkorúak munkájának felhasználását, hacsak nincs összekapcsolva neveléssel”. (Marx, 1866/1964:175)

Marx a Tőke I. kötetében is megerősítette a termelés és az oktatás összekapcsolásának szükségességét. A gyárfelügyelők jelentései nyomán hivatkozik John Bellersre, aki „egy igazi tünemény a politikai gazdaságtan történetében, már a XVII. század végén teljesen világosan megértette a szükségszerűségét a mostani nevelés és munkamegosztás megszüntetésének, amelyek a társadalom két végpontján — ha ellentétes irányban is — hipertrófiát [túlfejlődést] és atrófiát [sorvadást] hoznak létre. Szépen mondja többek között: (…) «A gyerekesen buta foglalatosság» (…) «bután hagyja a gyermekek szellemét»”. (Marx, 1867/1967:456)

Marx Bellers elképzelései mellett Nassau William Senior — más kérdésekben munkásellenes nézetei miatt gyakran éles kritikával illetett — álláspontját is osztotta, aki szintén az oktatás és a gyári, fizikai munka összekapcsolását hirdette.

„Bármennyire szegényesek a gyári törvény nevelési záradékai egészben véve, az elemi oktatást a munka kényszerfeltételének nyilvánították. Sikerük bizonyította be először, hogy lehetséges az oktatást és a tornát kétkezi munkával (…) összekapcsolni. A gyárfelügyelők csakhamar felfedezték az iskolamesterek tanúkihallgatásaiból, hogy a gyári gyermekek, bár csak feleannyi oktatásban részesülnek, mint a rendes nappali tanulók, ugyanannyit, sőt gyakran többet tanulnak. A dolog egyszerű. Azok, akik csak fél napot tartózkodnak az iskolában, állandóan frissek és csaknem mindig képesek és készek oktatás befogadására. A fele munka, fele iskola rendszere mind a két foglalatosságot pihenéssé és felüdüléssé teszi a másik után és következésképp sokkal megfelelőbb a gyermek számára, mintha valamelyikük szakadatlanul folynék. (…) További bizonyító adatok találhatók Seniornak az Edinburgh-i szociológiai kongresszuson 1863-ban mondott beszédében. Itt többek között még azt is megmutatja, hogy a felső- és középosztályok gyermekeinek egyoldalú, improduktív és hosszúra nyújtott iskolai napja hogyan szaporítja haszontalanul a tanítók munkáját, «miközben a gyermekek idejét, egészségét és energiáját nemként csak terméketlenül, hanem abszolúte károsan pocsékolja».” (Marx, 1867/1967:456)

Marx a kérdésre később A gothai program kritikájában (1875) tér vissza. Miközben a legtöbb korabeli szociáldemokrata egyre inkább a gyermekmunka teljes eltörlése mellett foglalt állást, Marx úgy gondolta, hogy a termelőmunka és az oktatás összekapcsolása nemcsak praktikus, hanem a tőkerendszer meghaladásának távlati céljai miatt is hasznos: „A «gyermekmunka eltiltása»! Itt feltétlenül szükséges lett volna a korhatárt megjelölni. / A gyermekmunka általános eltiltása Összeférhetetlen a nagyipar létezésével, s ezért puszta jámbor óhaj. / Megvalósítása — ha lehetséges — reakciós volna, mert a munkaidőnek a különböző korcsoportok szerinti szigorú szabályozása és a gyermekek védelmére szolgáló egyéb óvintézkedések esetén a termelő munkának a tanítással való korai egybekötése a mai társadalom átalakításának egyik leghatalmasabb eszköze.” (Marx, 1875/1969:29)

Marx „üzemi iskoláról” és munkapedagógiáról alkotott nézetei szemben állnak a mai pedagógiai iskolák többségével, s a korszak szocialistái között sem vívtak ki általános elismerést. A gyermekmunka radikális felszámolása a fejlett országokban – részben a szociáldemokrácia nyomására – már Marx életében megkezdődött.

Marx koncepciójának azonban volt némi hatása pl. a szocialista országok gyakorlatára. Bár a Szovjetunió 1922-ben betiltotta a gyermekmunkát, a munkapedagógia az építőtáborokban, iskolai politechnika-foglalkozásokon, szüretelésen stb. békeidőben is megjelent, bár főként a hatékonysági problémák miatt folyamatosan csökkent a jelentősége. Ha nem is kilenc éves gyerekek, de 14 évesnél idősebb szakiskolai tanulók gyakorlati oktatása, a szakiskolák gyári gyakorlattal való kiegészítése, a gyárakban oktatási műhelyek működtetése ma is teljesen általános szerte a világon, bár népszerűségük folyamatosan csökken.

Marx konkrét oktatási elképzelései mindig a konkrét termelési viszonyokat tükrözték, miközben Marx a munkásmozgalom általános céljait sosem tévesztette szem elől.

Marx nézeteinek a kapitalizmus korábbi fejlődési szakaszaiban – a technológiai fejlettség valamint a bérmunka részleges fennmaradása alapján formailag a szocialista-átmeneti korszak egyes fejlődési szakaszai is alapvetően ide tartoznak – volt létjogosultsága. A mai technológiai változások mellett azonban Marx üzemi iskoláról alkotott elképzelései konkrét formájukban első ránézésre avíttnak tűnhetnek. A fejlett országok gazdasága egyre összetettebb információs-kommunikációs technológiát használ, s emellett igen gyorsan változó termelési struktúrára épül. A dolgozók részéről ez elsősorban általános műveltséget, rugalmasságot, az állandó tanulásra való készségeket, módszeresen és meglehetősen lassú, kitartó munkával felépített, bármikor kiegészíthető-módosítható, erős informatikai alapokra épülő szaktudást igényel. Ezek „gyári” (hivatali, irodai, labor- stb.) körülmények között, a termelési eljárásokat közelről, a maguk konkrétságukban tanulmányozva az általános felfogás szerint ma már nem feltétlenül sajátíthatók el zsenge korban, s nincs is elég kapacitás a képzések színvonalas biztosítására. Másfelől pl. az ún. duális képzések elterjedése a felsőoktatásban ellentmond ennek. (Harteis, 2018)

Az ellentmondás azonban könnyen feloldható. Hiszen valójában csak arról van szó, hogy az üzemi tanulás koncepciója ma már nem a gyerekkorban, hanem a korai felnőttkorban érvényes. A rendkívül összetett és gyorsan átalakuló technológia az élet minden területén sokkal szélesebb alapokat, tehát hosszabb ideig tartó tanulást kíván.

A gyermekmunka „humánus” formájának eltűnését (vagy a perifériákra való visszaszorulását) azonban Marxhoz hasonlóan nemcsak a technológiai fejlettségi szint által meghatározott jellemzőkkel leírható munkaerő-szükséglet, hanem a munkásmozgalom általános céljai felől is érdemes szemlélni.

A ’70-es évek vége óta a régi nagyüzemi termelés gyorsuló ütemben adja át a helyét a termelés új formáinak. Ennek az összetett folyamatnak egyik legdrámaibb következménye a nagy alkuerejű, szervezett, baloldali ipari munkásság szétforgácsolódása. A hagyományos nagyüzemek visszaszorulása, a baloldalnak (szakszervezeteknek) a munkahelyekről való kiszorulása, valamint a tanműhelyekben tanulók számának csökkenése miatt/mellett a baloldal szerte a világon folyamatosan veszíti el politikai és kulturális pozícióit. Ráadásul a megváltozott információs-kommunikációs környezet egyre hatékonyabb manipulációs technikákat tesz lehetővé, s ezek jellemzően nem balra térítik el a fiatalokat. A fiatal korosztályok ezért számos országban a politikai identitást meghatározó életszakaszban baloldalellenes szocializáción mennek keresztül.

Állami vagy önkormányzati iskola?

A Nemzetközi Munkásszövetség 1867-es lausanne-i kongresszusán az oktatás kérdése háttérbe szorult. Marx és hívei Proudhon és Lassalle követőivel éles vitákat folytattak ugyan az oktatás egyes kérdéseiről, azonban a többségi álláspont szerint az aktuális helyzetben felesleges lett volna az oktatáspolitikai kérdésekkel foglalkozni. Az 1868-as brüsszeli kongresszus egyenesen azt deklarálta, hogy az oktatás racionális megszervezése az akkori viszonyok mellett képtelenség lett volna. (IWMA, 1964a)

Az 1869-es baseli kongresszus előtt az oktatás kérdése újra napirendre került, s a vita elsősorban „az állami szerepvállalás az oktatásban” kérdéskör körül csoportosult. A korszak szocialistáinak többsége alapvetően olyannyira bizalmatlanul tekintett az államra, hogy még az oktatást sem bízta volna rá. (IWMA, 1964b)

Marx ezt a politikai passzivitást elvetette, s úgy vélte, hogy éppen a későbbi társadalmi átalakulás érdekében a munkásosztálynak rá kell szorítania a burzsoá államot a megfelelő oktatási rendszer kialakítására már a fennálló viszonyok között. „Meg kell védeni a gyermekek és a fiatalkorúak jogát. Ők maguk nem képesek cselekedni önmaguk érdekében. A társadalom kötelessége tehát, hogy helyettük cselekedjék. / Ha a közép- és felsőbb osztályok elhanyagolják ivadékaik iránti kötelességeiket, az az ő vétkük. Az a gyermek, aki részesül ezeknek az osztályoknak a kiváltságaiban, arra van kárhoztatva, hogy szenvedjen előítéleteiktől. / A munkásosztály esete egészen más. A munkás nem szabadon cselekvő személy. Nagyon sok esetben túlságosan tudatlan is ahhoz, hogy megértse gyermekének igazi érdekét vagy az emberi fejlődés normális feltételeit. Mégis a munkásosztály felvilágosultabb része teljes mértékben megérti, hogy osztályának, és ennélfogva az emberiségnek a jövője teljességgel a felnövekvő munkásnemzedék képzésétől függ. Tudják, hogy a gyermekeket és fiatal munkásokat mindenekelőtt meg kell menteni a jelenlegi rendszer megsemmisítő hatásától. Ez csak a társadalmi ésszerűségnek társadalmi erővé változtatásával vihető véghez, ennek pedig az adott körülmények között nincs más módszere, mint általános törvények, amelyeket az állam hatalmával kényszerítenek ki. A munkásosztály ilyen törvények kikényszerítésével nem erősíti a kormányhatalmat. Ellenkezőleg, ezt a hatalmat, amelyet most ellene használnak fel, saját hatóerejévé alakítja át. Egy általános törvénnyel véghezviszi azt, amire számos elszigetelt egyéni erőfeszítéssel hiába törekedett volna.” (Marx, 1866/1964:174-175)

Marx azonban egyáltalán nem gondolta, hogy az oktatásnak a korabeli viszonyok között – de akár a szocialista átalakulás körülményei között – államilag centralizáltnak kellett volna lennie. Az állami szerepvállalás és felügyelet biztosítása mellett Marx egyértelműen az önkormányzati iskolák mellett tette le a voksot, ami későbbi követői számára nem mindig szolgált mintaként…

„Marx polgártárs azt mondta, hogy (…) egyfelől a társadalmi körülmények megváltoztatására van szükség a megfelelő művelődési rendszer megteremtéséhez, másfelől pedig megfelelő művelődési rendszerre van szükség a társadalmi körülmények megváltoztatásához; ezért a fennálló helyzetből kell kiindulnunk. / (…) Az állami oktatást a kormány ellenőrzése alatt álló oktatásnak tekintik, de ez nem szükségszerűen van így. Massachusettsban minden községtanács köteles valamennyi gyermek számára biztosítani az elemi iskolai oktatást. A több mint 5000 lakosú városoknak műszaki oktatást nyújtó középiskolákat, a nagyobb városoknak még magasabb fokú iskolákat kell fenntartaniok. Az állam hozzájárul valamivel, de nem sokkal. Massachusetts-ban a helyi adók 1/8-át, New Yorkban 1/5-ét oktatásra fordítják. Az iskolákat igazgató iskolabizottságok helyi szervezetek; ezek nevezik ki az oktatókat és választják ki a tankönyveket. Az amerikai rendszer hibája az, hogy túlságosan helyi jellegű, hogy az oktatás az egyes kerületek kulturális állapotától függ. Ezért felmerült a központi felügyelet követelése. Az iskola-adó kötelező, a gyermekek iskolába járása azonban nem. (…) / Az oktatás lehet állami, anélkül hogy a kormánytól függne. A kormány kinevezhet felügyelőket, akiknek kötelességük, hogy ügyeljenek a törvények betartására – ahogyan a gyárfelügyelők ügyelnek a gyári törvények betartására –, anélkül hogy joguk lenne beavatkozni magába az oktatásba.” (Marx, 1869/1964:524)

Marx elutasítóan reagált az anarchisták – elsősorban Mihail Bakunyin – kritikájára, miszerint a korabeli állami struktúrákban semmilyen módon nem szabad részt venni, még az állami oktatást is el kell vetni. Marx metsző gúnnyal figurázta ki az ilyen antidialektikus gondolkodást. „Még kevésbé szabad a munkásoknak arra törekedniük, hogy – mint az amerikai köztársaságban – az állam, amelynek költségvetése a munkásosztályt terheli, köteles legyen a munkásgyermekeknek elemi oktatást adni; mert az elemi oktatás nem teljes oktatás. Jobb, ha a munkások és a munkásnők nem tudnak olvasni, írni, számolni, mint ha állami iskolai tanító oktatja őket erre. Sokkal jobb, ha a tudatlanság és a napi 16 órás munka eltompítja a munkásosztályt, mint ha megsértjük az örök elveket!” (Marx, 1872/1969:284)

Marx lelkesen fogadta a párizsi kommün (1871) oktatási reformjait, amelyek nemcsak az oktatás demokratizálására és „vallástalanítására”, hanem az állami és az önkormányzati szerepvállalás közötti helyes egyensúly kialakítására is kísérletet tettek, a kommün bukása miatt természetesen nagyon kevés gyakorlati eredménnyel és tapasztalattal.

„A közoktatás (nevelésügy) újjászervezésére persze nem volt még idő; a Kommün azonban azzal, hogy eltávolította innen a vallásos és klerikális elemet, kezdeményező lépést tett a nép szellemi felszabadulása érdekében. / Bizottságot nevezett ki az oktatásügy (mind az alapfokú (elemi), mind a szakoktatás) megszervezésére (…). Elrendelte, hogy minden tanszert (…) ingyenesen osszanak szét a tanítók, akik viszont attól az elöljáróságtól kapják őket, amelyhez tartoznak. Semelyik tanító semmilyen ürüggyel pénzt nem kérhet tanítványaitól ezekért a tanszerekért (…). (Marx, 1871/1968b:488-489)

A kommün iskolai reformjai természetesen távlati célokat, ezen belül a tudomány felszabadítását is szolgálták. „Az összes tanintézeteket ingyenesen megnyitották a nép előtt, és ugyanakkor megtisztították az egyház és az állam minden beavatkozásától. Ezzel nemcsak az iskolai képzés vált hozzáférhetővé mindenki számára, de maga a tudomány is megszabadult azoktól a béklyóktól, melyeket az osztályelőítélet és a kormányhatalom rakott rá.” (Marx, 1871/1968a:310)

A német szociáldemokraták gothai kongresszusa előtt Engels élesen bírálta a szabad népállam koncepcióját. „Minthogy pedig az állam csupán átmeneti intézmény, amelyet a harcban, a forradalomban felhasználunk ellenfeleink erőszakos féken tartására, ezért «szabad népállamról» beszélni merő értelmetlenség: amíg a proletariátusnak még szüksége van az államra, nem a szabadság érdekében, hanem ellenfeleinek féken tartására használja fel, és mihelyt szó lehet szabadságról, az állam, mint olyan, megszűnik. Ezért mi azt javasolnánk, hogy az «állam» szót mindenütt a «közösség» [«Gemeinwesen»] szóval helyettesítsük, ezzel a régi jó német szóval, mely igen jól képviselheti a francia «commune»-t.” (Engels, 1875/1969:4-5)

Ennek ugyan első ránézésre kevés köze van az oktatáshoz, azonban előkészítette Marx állami oktatással és általában véve a túlzott államközpontúsággal szemben újra papírra vetett kritikáját, amely pl. a szocialista-átmeneti rendszerek bürokratáinak nem feltétlenül volt a legkedvesebb marxi gondolata.

„Egészen elvetendő az „állami népnevelés”. Általános törvénnyel meghatározni a népiskolák anyagi kereteit, az oktató személyzet képesítését, a tanítási ágakat stb., és, ahogy az Egyesült Államokban történik, e törvényes előírások megtartását állami felügyelőkkel ellenőriztetni — egészen más valami, mint az államot népnevelővé kinevezni! Ellenkezőleg, a kormány és az egyház befolyását egyaránt teljesen ki kell rekeszteni az iskolából. Kivált a porosz-német birodalomban (és ne hozakodjanak elő azzal az üres kifogással, hogy a „jövő-államáról” van szó; láttuk már, hányadán vagyunk ezzel) inkább az államnak volna szüksége rá, hogy a nép nagyon keményen megnevelje.” (Marx, 1875/1969:28)

Tananyag

Marx a Nemzetközi Munkásszövetség 1866-os genfi kongresszusán az új, „üzemi iskola” tananyagának alapjait is meghatározta.

„Nevelésen három dolgot értünk. / Először: Szellemi nevelést. / Másodszor: Testi nevelést, amelyet gimnasztikai iskolákban és katonai gyakorlatokkal nyújtanak. / Harmadszor: Technológiai képzést, amely közli valamennyi termelési folyamat általános alapelveit, és egyúttal bevezeti a gyermeket és az ifjút valamennyi szakma elemi szerszámainak gyakorlati használatába és kezelésébe. / A szellemi, gimnasztikai és technológiai képzés fokozatos és progresszív menete meg kell, hogy feleljen a fiatal dolgozók korcsoportokra osztásának. A technológiai iskolák költségeit részben termékeik eladásából kell fedezni. / A fizetett termelőmunka, a szellemi nevelés, a testgyakorlás és a politechnikai képzés összekapcsolása a munkásosztályt jóval a felsőbb és a közép- osztályok színvonala fölé fogja emelni.” (Marx, 1866/1964:175)

A Munkásszövetség későbbi vitái elsősorban a „szellemi nevelés” részének tekintett világnézeti nevelés körül csoportosultak. Kongresszusról kongresszusra fellángolt a vita arról, hogy az egyház és a burzsoá állam korai propagandájával szemben az iskola – különösen a szocialista átmenet során – közvetítsen-e szocialista és ateista világnézetet. Marx mereven elzárkózott bármilyen ideológiai neveléstől, úgy gondolta, hogy ezt meg kell hagyni az idősebb korosztálynak. Marx tehát – követőinek és azok ellenfeleinek későbbi, általános gyakorlatától eltérően – a világnézetileg valóban semleges oktatást támogatta gyerekkorban. Az „üzemi iskola” csak a termelő munkára való nevelést és a korai, munkáslétbe való szocializációt szolgálta volna. Az ideológiai meggyőzés-nevelés időszaka pedig a felnőttkor.

„Ezt a fajta nevelést a fiataloknak a felnőttektől kell megkapniok a létért való mindennapi küzdelemben. (…) Hozzátehetnők, hogy ezt a nevelést az iskola nem adhatja, azt a felnőtteknek kell megadniok. Sem az elemi, sem a felsőbb iskolákban nem lehet bevezetni semmit, ami párt- vagy osztályjellegű értelmezést tesz lehetővé. Iskolai oktatásra csak olyan tárgyak alkalmasak, mint a természettudományok, a nyelvtan stb. A nyelvtani szabályok például nem lehetnek eltérőek, akár egy vallásos tory, akár egy szabadgondolkodó magyarázza őket. Az eltérő következtetéseket lehetővé tevő tárgyakat ki kell zárni és meg kell hagyni a felnőttek számára.” (Marx, 1869/1964:525)

Bár Marx igen alapos, klasszikus műveltségre épülő oktatásban részesült, s ez minden írásából átsugárzik, alapvetően a széles, gyakorlatias szaktudás átadását célzó politechnikai képzés híve volt. Ebben nem nagyon különbözött a korszak szocialistáitól. Ez a felfogás alapvetően Hegel Jogfilozófiájának (1820) hatását tükrözi. „Művelt embereken mindenekelőtt az olyanok érthetők, akik mindent meg tudnak csinálni, amit mások tesznek” (Hegel, 1820/1971; idézi: Marx, 1867/1967:341)

Marx a hangsúlyt legalább annyira a sokoldalúságra, mint a szaktudásra helyezte, különösen a jövő utópikus társadalmában, ahol az ember kiszabadulhat korlátozott társadalmi szerepeiből.

„A kommunista társadalomban (…), ahol mindenkinek nem csak egy kizárólagos tevékenységi köre van, hanem bármely tetszőleges tevékenységi ágban kiképezheti magát, a társadalom szabályozza az általános termelést és éppen ezáltal lehetővé teszi számomra, hogy ma ezt, holnap azt tegyem, reggel vadásszam, délután halásszam, este állattenyésztéssel foglalkozzam, ebéd után kritizáljak, ahogy éppen kedvem tartja – anélkül, hogy valaha vadásszá, halásszá, pásztorrá vagy kritikussá válnék.” (Marx, 1932/1960:34)

A sokféle szaktudás megszerzésének és hatékony alkalmazásának – s egyben a társadalmi transzformációnak – egyik legfőbb akadálya a termelőerőkön belül a technológia nem megfelelő fejlettsége és a hierarchikus munkamegosztás. Bár történelmi és tudati okokból úgy tűnhet, hogy a szocialista átmenettől igen távol vagyunk, a technológiai változás egyik általános eleme adhat okot a bizakodásra. Az információs-kommunikációs technológia, s azon belül a számítógép ugyanis egyre inkább standard termelőeszközzé válik, s emellett a munka is standardizálódik. Ez a hagyományos munkamegosztás felszámolása felé mutathat. (Hardt-Negri, 2000)

Marx Adam Smith-szel vitázva úgy gondolta, hogy a jövő társadalma az automatizálás révén – amelyre a 19. század derekán még nem nagyon volt példa – kiküszöbölheti az emberi személyiséget leépítő szélsőséges specializációt. Az automatizálás a mai információs-kommunikációs technológia egyik alapvető eleme…

„Ami az automatikus gyáron belüli munkamegosztást jellemzi, az az, hogy a munka elvesztette minden speciális jellegét. De mihelyt mindenfajta speciális fejlődés megszűnik, érezhetővé kezd válni az egyetemesség iránti szükséglet, az egyén integrális fejlődésére irányuló törekvés. Az automatikus gyár kiküszöböli a specialistákat és a szakmai korlátoltságot.” (Marx, 1847/1959:150)

A túlzott specializáció már tőkés viszonyok között is gátja lehet a hatékony munkavégzésnek. A mai magyar közoktatásban újra hangsúlyossá vált szakmunkásképzési irányok már Marx idején is idejétmúltnak tűnhettek. „A technológiai képzést (…) arra szántuk, hogy kiegyenlítse a munkamegosztás okozta hiányosságokat; a munkamegosztás megakadályozza a tanoncokat abban, hogy alapos ismereteket szerezzenek szakmájukban. Ezt abban az értelemben ragadták meg és magyarázták félre, ahogyan a burzsoázia értelmezi a technikai oktatást.” (Marx, 1869/1964:525)

A specializáció ráadásul veszélyes is a munkás számára, Marx erre a mai, gyorsan változó termelési eljárások és munkakörök előtt 150 évvel jól ráérzett. „A filantróp közgazdászoknál a nevelés voltaképpeni értelme ez: minden munkással lehetőleg sok munkaágat megismertetni, úgy, hogy ha új gépek alkalmazása vagy a munkamegosztás megváltoztatása folytán az egyik ágból kidobják, lehetőleg könnyen találjon elhelyezkedést egy másikban.” (Marx, 1925/1962:528)

* * *

Marx oktatáspolitikai elképzelései természetesen a fentieknél sokkal több témát érintenek, s igazán érdekessé akkor válnak, ha a korszak szocialistáinak rendkívül élénk vitáit, s a hivatkozott irodalmat is átolvassuk. Azonban az talán ebből a rövid vázlatból is kiderül, hogy Marx gondolatai számos témában nagyon is aktuálisak. Marx életművét nem szabad az utódok adott történelmi körülmények között talán érvényes, de a mai körülmények között nem feltétlenül releváns gyakorlatából és azok többnyire minden korrektséget nélkülöző bírálatából kiindulva megítélni.

FELHASZNÁLT IRODALOM

Engels, Friedrich (1875/1969): [Levél Bebelhez] In: MEM 19. 1-7.

Hardt, Michael - Negri, Antonio (2000): Empire. Harvard University Press

Harteis, Christian (2018): The Impact of Digitalization in the Workplace. Springer

Hegel, Georg Wilhelm Friedrich (1820/1971): A jogfilozófia alapvonalai. Akadémiai Kiadó

IWMA (1964a): Documents of the First International - The General Council of the First International, 1864-1866 - The London Conference 1865. Minutes. Foreign Languages Publishing House, Moszkva

IWMA (1964b): The General Council of the First International 1866-1868. Minutes. Progress Publishers, Moszkva

Marx, Karl (1847/1959): A filozófia nyomorúsága - Válasz Proudhon úmak „A nyomorúság filozófiájá”-ra. MEM 4. 59-147.

Marx, Karl (1848/1959): A Kommunista Párt kiáltványa. In: MEM 4. 437-470.

Marx, Karl (1866/1964): Instrukciók az Ideiglenes Központi Tanács küldöttei számára. In: MEM 16. 171-179.

Marx, Karl (1867/1967): A tőke - A politikai gazdaságtan bírálata. I. kötet In: MEM 23. 1-821.

Marx, Karl (1869/1964): [Feljegyzés Marxnak a művelődéssel foglalkozó két beszédéről.] [A Főtanács 1869. augusztus 10-i és augusztus 17-i ülésének jegyzőkönyvéből.] [Eccarius feljegyzése alapján.] In: MEM 16. 524-525.

Marx, Karl (1871/1968a): A polgárháború Franciaországban - A Nemzetközi Munkásszövetség Főtanácsának üzenete. In: MEM 17. 285-335.

Marx, Karl (1871/1968b): A polgárháború Franciaországban - Fogalmazványok / Első fogalmazvány. In: MEM 17. 455-526.

Marx, Karl (1872/1969): A politikai közömbösség. In: MEM 18. 284-289.

Marx, Karl (1875/1969): Széljegyzetek a német munkáspárt programjához. In: MEM 19. 13-30.

Marx, Karl (1925/1962): Munkabér. In: MEM 6. 517-538.

Marx, Karl (1932/1960): A német ideológia. In: MEM 3. 11-538.

Bak Zsófia, 12 éves

TABÁK ANDRÁS

(Egy akasztásról)

Marx nyakára kötelet hurkoltak,
Amikor Engelsszel együtt szobrát
Rendeletileg ledöntötték Budapesten
A Margit híd tövében, a pesti oldalon.
A drótkötelet munkanélküliségtől rettegő
Munkások vetették engedelmesen a munkásság
Tanítójának és fölszabadítójának a nyakába.
Képletesen felakasztották tehát.
S tenni kényszerültek mindezt
A „kereszténység kétezer éves értékeinek
Nevében, érdekében és védelmében” –
Ahogy egy kormánypárti szónok másnap
Napirend előtt a parlamentben kifejtette.

A marxisták soha sehol a világon
Nem döntötték le a Názáreti útmenti feszületeit,
És nem vetettek hurkot szobrai nyakába se.
Igaz, hogy mindig is tudták:
Az Ács fia leginkább hozzájuk tartozik.

                                                                      1992

Herter Nándor, 12 éves

ROZSNYAI ERVIN

Marx Károly születésnapjára

Az osztály, mely fiává
fogadta és nevelte,
nem kényeztette drága
ruhákkal, ételekkel,
jó szóval is csak ritkán.
Mogorva volt az osztály,
érdes, nehéz beszédű,
s ha némelykor dühében
szétcsapott, mint a tűzvész,
bizony, nem tudta mindig,
hogyan s hová kell ütni.
De ő átlátta rögtön,
hogy érettebb időkben
a célzás pontosabb lesz;
hogy látszatot s valódit,
igazat a hamistól
csak úgy tudsz szétcsomózni,
ha az osztállyal egy vagy;
hogy emberség ha van még
az elbitangult földön,
a munkásság szívében
időzik el leginkább.

Ezt tudni nem csekélység,
sőt, minden titkok nyitja,
így nyíltak meg előtte
alig sejtett világok,
csillagok, társadalmak,
így lett egyből a másik:
a mozgalom tudássá,
a tudás mozgalommá,
s a horkanó időket
markos, merész fogalmak
feszes gyeplőre fogták.
A munka és a tőke
végső, halálos harcát
kendőzze bár idillé
sok lenyalt hajú frázis:
túl sorsok áradásán,
túl ágáló egyének
rekedt retorikáján,
az éber fül kihallja
a lármából a Törvényt,
és a kéz dolga nem több,
mint hűséggel jegyezni,
amit a Törvény diktál.

S hol harci kürtje zendül
a dialektikának,
és hajnalok lobognak
kibontva, mint a zászlók,
ledől babona, vakhit,
fut fejvesztve a barbár,
s a sárba taposottak
jaja, vakon csapongó
dühe, káromkodása,
mint ökölben az ujjak,
elszántan összezárul
egyetlen akarattá.

Ki járt a forradalmak
kanyargó, szűk csapásán,
küszködve árulókkal,
gyávákkal, ostobákkal?
Ki éhezett a néppel,
hogy az ötéves tervek
nagy álma teljesüljön?
Ki osztozott a hóban
láz verte katonákkal
a dobozból kirázott,
összekapart mahorkán,
ki vitte botladozva,
elbukva, talpra szökve
az összevérzett zászlót
a sztálingrádi fronttól
a Reichstag homlokáig?

Sok itt a buktató ma,
gödrök, kelepcék, csapdák,
nehéz talpon maradni,
az irányt megtalálni.

Kezedet keresgélve
tanulunk újra járni.

Balogh Jázmin, 8 éves

FARKAS PÉTER

Marx és a globalizáció

„A burzsoázia a világpiac kiaknázása által va­la­mennyi ország termelését és fogyasztását kozmopolitává for­mál­ta. A reakciósok nagy bánatára kihúzta az ipar lába alól a nemzeti talajt… Egyszóval: a burzsoázia a saját kép­má­sá­ra formált világot teremt magának.”

(A Kommunista Párt Kiáltványa)

A 200 éve született Karl Marx (1818-1883) munkásságának időszerűségéről, mai használhatóságáról fel-fel lángol a vita. Az egyik fő érv ellene – az időtávolság mellett –, hogy állítólag zárt nemzetgazdaságokra fejtette ki társadalomelméletét, és azon belül gazdasági koncepcióját. A kritikusok is kénytelenek megemlíteni, hogy A tőke című alapművének megjelent három kötete mellett további hármat tervezett írni az államról, a nemzetközi kereskedelemről, és külön a „világpiacról” (értsd: világgazdaságról) is. Mégis sokan azt állítják, hogy Marx megrekedt azoknál a XIX. századi viszonyoknál, melyeket akkoriban a nemzetgazdaságok domináltak. ¹ Vajon igaz ez az állítás? Egyértelmű, hogy ilyet csak az mondhat a nevében magyarított Marx Károlyunkról, aki nem ismeri elég mélyen gondolatait, nem olvasta műveit. A jelen írás célja éppen az, hogy marxi és engelsi szövegrészletekkel bizonyítsa: koncepciójuk alapvető, lényegi eleme a nemzeti és a nemzetközi folyamatok egyidejűsége, dialektikus viszonya (harca és egysége). Sőt, nem csupán arról van szó, hogy a gazdasági globalizáció (világméretű tőkekoncentráció és centralizáció) előrehaladó folyamatát kimutatták, hanem arról, hogy a nemzetközi tőkeviszonyokat (kereskedelmet, tőkeáramlást) a kapitalizmus születésének előfeltételeként mutatták ki.

A bizonyítékul szolgáló eredeti szövegek nem bonyolultak, többségük a nem közgazdászok részére is könnyen érthető. A jeles Marx-évfordulón a nem szakemberek is meggyőződhetnek arról, hogy ma is aktuálisak, érvényesek Marx gondolatai.

Közbevetőleg kiemelem, hogy a 2008-as Nagy Válság nyomán Marxnak egyfajta reneszánsza van. Elsősorban a neokeynesiánus ² közgazdák (pl. Krugman, Stiglitz stb.) szóltak elismerően Marx válságmagyarázatáról (bár pontatlanul ismertették azt). Az érdeklődés növekedését mutatja, hogy Németországban és Nagy-Britanniában új Marx kiadások jelentek meg. ³ Az elmúlt években sok olyan könyvet, folyóiratcikket jelentettek meg világszerte, melyek a korunkban kiteljesedő globalizációt a marxi-engelsi felfogás szellemében próbálják értelmezni. ⁴ E művek azonban nem az eredeti marxi szövegekre koncentrálnak, hanem a mai helyzetet értelmezik, s helyenként ehhez keresnek – és találnak – magyarázatokat Marx és Engels műveiben. A jelen rövid dolgozatban a marxi és engelsi eredeti idézetekre koncentrálunk.

A globalizáció és a kapitalizmus törvényei

A gazdasági viszonyok nemzetköziesedésének legnépszerűbb, legérthetőbb, egyben egyik legkorábbi megfogalmazása az 1848-ban született Kommunista Kiáltványban található, mely Marx és Engels közös műve. Olvassuk el a jelen cikk mottójául szolgáló szöveg további részét. „A burzsoázia a világpiac kiaknázása által valamennyi ország termelését és fogyasztását kozmopolitává formálta. A reakciósok nagy bánatára kihúzta az ipar lába alól a nemzeti talajt. Az ősi nemzeti iparok elpusztultak és napról napra pusztulnak. Új iparok szorítják ki őket…, amelyeknek gyártmányait nemcsak magában az országban, hanem a világ minden részén fogyasztják… (A burzsoázia F. P.) minden nemzetet rákényszerít, hogy, hacsak nem akarnak tönkremenni, elsajátítsák a burzsoázia termelési módját; rákényszeríti őket, hogy meghonosítsák maguknál az úgynevezett civilizációt, azaz váljanak burzsoává. Egyszóval: a burzsoázia a saját képmására formált világot teremt magának” (A Kommunista Párt Kiáltványa, 445. o.).

Hát nem a máról, nem a mai világunk viszonyairól (is) szól ez az értékelés 170 év múltán!? Hiszen minden országban Coca Colát isznak, ugyanazon autókat árulják stb. A nem legfejlettebb országokban eltorzult az ipari szerkezet, sokfelé, így hazánkban is dezindusztrializációs (ipar-leépülési) folyamat zajlott le a piacnyitás, a legnagyobb társaságok árudömpingje és piacszerzési manőverei miatt. Igaz, ma a méretek mások, mint Marxék korában. Az általuk leírt folyamatok kiteljesedésének korát éljük, amikor Földünkön az egyes iparágakban 3-5 nagy transznacionális társaság állítja elő a termelési érték több mint felét, egyes esetekben a kétharmadát. Ma már – sokkal inkább, mint Marxék idején – a világcégek világméretekben optimalizálják a termelésük kitelepítését Földünk egyes országaiba, így igyekeznek növelni nyereségüket, profitrátájukat. A tőkeviszony, így a tőkés tulajdonviszonyok nemzetköziesedése, egyre jobban kiteljesedik.

Marxék szerint már a XIX. század közepén is a piacok és a tőkekapcsolatok (tőkeviszonyok) nemzetköziesedése volt a meghatározó, ami „kihúzta az ipar lába alól a nemzeti talajt”. Nyilván nem azt sugallták, hogy egyes országokban az ipari tevékenység teljesen megszűnt (bár pl. az indiai textilipar a brit gyáripari termelés folytán nagyrészt tönkrement), hanem azt – alább még szó lesz erről –, hogy a nemzeti iparok helyzetét is nagymértékben a nemzetközi folyamatok határozzák meg.

Elméletibb megközelítésben éppen azt emeli ki Marx, hogy a kapitalizmus törvényei – legalábbis a fejlett világban – egységesednek a világpiaci közvetítés, a tőkemozgás és a világméretű tőkecentralizáció révén. Ezt írja: „A tőke centralizációjának romboló hatása a világpiacra csupán óriási arányokban fedi fel a politikai gazdaságtan azon organikus belső törvényeit, amelyek ma minden civilizált városban hatnak” (Marx: Az indiai brit uralom…, 209–212. o.). Tehát már a XIX. századi világpiacon is a tőke törvényei váltak általánossá. Marx egyik Engelshez írt levelében még egyértelműbben hangoztatja: „A polgári társadalom tulajdonképpeni feladata, hogy létrehozza, legalábbis körvonalaiban a világpiacot és egy ennek bázisán nyugvó termelést”. (Marx: Levél Engelsnek…, 339. o.) Ez önmagában teljesen igaz megállapítás, még akkor is, ha máshol az is kiderül, hogy nem egyszerűen a polgári társadalom feladata a világpiac létrehozása, hanem a világpiac létrejötte egyben előfeltétele a polgári társadalom megszületésének. A kapitalizmus és a világpiac egymás feltételei. Sőt, a világpiac inkább az előfeltétel, a kapitalizmus inkább a következmény, bár egymás nélkül nem létezhetnek. Nézzük Marx eredeti gondolatait erről.

A világpiac (globalizáció) szerepéről az elméletileg legáltalánosabb, legfilozofikusabb megfogalmazás a Grundrisseben (1858) szerepel. Itt Marx előbb az árucsere logikai és történeti lépcsőfokait tárgyalja 1. a feleslegek egyszerű faluközösségi cseréjétől 2. a rendszeres helyi árucserén (rendszeres munkamegosztáson) keresztül 3. a nemzeti keretek között zajló kereskedelemig, majd 4. a „nemzetközi viszonyokig”, mely alatt Marx az akkori terminológiának megfelelően elsősorban a nemzetközi kereskedelmet érti. E négy lépcsővel azonban nem zárul le a (logikai) sor. Idézem: „A világpiac jelenti a lezárást, amelyben a termelés mint totalitás van tételezve és éppígy mint mindegyik mozzanata; ebben azonban egyszersmind az összes ellentmondások folyamatba lépnek. A világpiac azután megint éppúgy az előfeltétele és hordozója az egésznek”. (Kiemelés tőlem F. P. Marx, A politikai gazdaságtan…, I. k., 135. o.). Az utolsó mondat világosan bizonyítja, hogy bár formállogikai sorrendben utolsó helyre került a „világpiac”, azonban egyáltalában nem az utolsó, hanem „előfeltétele és hordozója az egésznek”, legalábbis a kapitalista árutermelés születése és léte tekintetében. Hozzátehetjük: korunkban, a XXI. században, a „világpiac” hatványozottan előfeltétele „az egésznek”, a globális kapitalizmusnak. A technikai fejlődés és a profithajsza által is hajtott tőkekoncentráció immár véglegesen globális dimenzióban zajlik.

A terminológiai tisztázás érdekében megismétlem: világpiacon nem azt értette Marx, mint amit ma értünk alatta (tehát nem egyszerűen árucserét), hanem a világpiaci termelés és munkamegosztás összességét, amelynek keretében világméretű tőkefelhalmozás zajlik. A világpiac nála a termelési (tulajdoni és osztály-) viszonyok globális összessége. Számunkra – a mai terminológiával – ez maga a globalizáció, melynek a leglényege tehát a világméretű termelési viszonyok összessége. A marxi „világpiac” és a mai világgazdaság, vagy globalizáció kifejezés tartalma egybehajlik.

Hogy ez utóbbi nem belemagyarázás, azt bizonyítsa egy további idézet. A tőke II. kötetében ezt írja Marx. „…A XVI. – és részben még a XVII. században is – a kereskedelem hirtelen tágulása s egy új világpiac megteremtése döntő befolyást gyakorolt a régi termelési mód pusztulására… Maga a világpiac a bázisa ennek a termelési módnak”. (Marx: A tőke III. k., 314. o.) – Tehát a kapitalista termelési mód Marxnál is – lényegét tekintve – mint uralkodó globális termelési mód, mint világrend, mint világrendszer van tételezve. ⁵ Szájbarágós talán, de hangsúlyozni kell: Marx nem áll meg a nemzetköziesedés mozzanatánál, mint egyetlen mozgató tényezőnél, hanem egyidejűleg a kapitalista termelési mód belső hajtóerőiből (pl. ipari expanzióból) is magyarázza a világpiac folyamatos tágulását, tehát felmutatja a folyamat kettős dialektikáját is (lásd u. o.). Ez a második, belső (nemzeti) mozzanat az említett világrendszer szemléletben gyakran elhomályosul.

S íme, még egy fontos idézet, mely már nem elvontan, hanem a mindennapos gazdasági gyakorlat szintjén („a valósághoz felemelkedve”) egyszerre mutatja fel és hangsúlyozza a totalitást, az egységet, a világméretet, egyben a nemzeti és a világméretű folyamatok kölcsönös, de aszimmetrikus egymásra hatását. „Az ipari tőkés előtt mindig a világpiac áll, saját költségárait nemcsak hazája, hanem az egész világ piaci áraival hasonlítja össze, és kell állandóan összehasonlítania”. (Kiemelés tőlem F. P. Marx: A tőke III. k., 317. o.) Hol volt még a világpiac egységesülése a maihoz képest, s Marx már látta a nemzetközi áruforgalomban kialakuló világpiaci árat, sőt termelési árat, ⁶ ami mellett a tőkésnek persze a saját hazája költségáraival is számolnia kell.

Elmaradottság, nemzetközi kizsákmányolás

Arról már hangsúlyosan szóltunk, hogy a kapitalizmus törvényei Marx szerint – legalábbis a fejlett országokban – nemzetközileg egységesednek, érvényesülnek. Mi a helyzet azonban a fejlett (gyarmattartó, imperialista, neoimperialista) és az elmaradott (gyarmati, neogyarmati) országok viszonyával? Tudjuk, sokat foglakozott ezzel pl. az indiai textilipar kapcsán. Marx egyértelműen bemutatta – s ezt mai tapasztalatunk is megerősíti –, hogy a perifériák (a világrendszer szemlélet szóhasználata) gazdasági-társadalmi helyzetére meghatározó erővel hat a legfejlettebb tőkés országok (a centrum) tőkéjének érdekérvényesítése.

A globális viszonyok értelmezése tekintetében azonban annak van a legnagyobb jelentősége, hogy Marx már a XIX. századi viszonyok között megfogalmazta a nemzetközi kizsákmányolás, nemzetközi „jövedelemlecsapolás”, „egyenlőtlen csere” tudományos magyarázatát. Az egyenlőtlen cseréről ez olvasható A tőke III. kötetében egy hosszabb elemzés konklúziójaként: „A kedvezőbb helyzetben levő ország a cserében több munkát kap vissza kevesebb munkáért, ámbár ezt a különbséget, ezt a többletet – mint egyáltalán a tőke és a munka közötti cserénél –, egy bizonyos osztály zsebeli be”. (Marx: A tőke, III. k., 227. o.) – Na de miért kap többletet a cserében a „kedvezőbb helyzetű” gyarmattartó vagy napjainkban a külföldi befektető cég vagy neoimperialista ország? A többlet azért keletkezik, mert az elmaradott országokban a bérek és általában a termelési költségek alacsonyabbak. „Az alacsonyabb fejlettség miatt magasabb a profitráta, és rabszolgák, kulik, stb. alkalmazása mellett ugyancsak magasabb a kizsákmányolási ráta.” Más megfogalmazásban: „ami a gyarmatokon stb. befektetett tőkéket illeti, ezek magasabb profitrátát hozhatnak, mert ott egyáltalában az alacsony fejlettség miatt magasabb a profitráta…, magasabb a munka kizsákmányolása”. (Kiemelés tőlem F. P. Marx: A tőke, III. k., 226. o.)

A filozófia nyomora című művében pedig ez áll: „Ma is van néhány iparág, amely valamennyi felett uralkodik, és leginkább ebben az iparágban tevékenykedő népeknek biztosítja az uralmat a világpiacon”. A XXI. században pedig ehhez hozzá kell tenni, hogy az említett iparágakat ma már hatalmas transznacionális konglomerátumok uralják, melyeknek igen erős az érdekérvényesítő képességük, az uralmi viszony erősebb, mint valaha. Marx így zárja előbbi gondolatát: „Ha a szabadkereskedelem hívei nem tudják megérteni, hogy hogyan gazdagodhat meg egy ország a másik rovására, nem csodálkozhatunk azon, hogy ugyanezek az urak még kevésbé akarják megérteni, hogyan gazdagodhat meg egy adott országon belül egyik osztály a másik rovására”. (Marx: A filozófia nyomora, 193-194. o.)

És hogyan érvényesülnek a globális kapitalizmus általános törvényei a perifériákon? Nyilván a termelésben és az értékelosztásban ott is közvetlenül hatnak az általános törvények, ahol a kapitalista érdekviszonyok határozzák meg a modern városi gazdálkodást, és a fejlett országokat ellátó bányászatot, nyersanyagtermelést. Fontos ugyanakkor azt is hangsúlyozni, hogy az ázsiai, afrikai, latin-amerikai perifériaországokban, ahol a centrumtőkének nem érdeke a közvetlen és teljes alávetés, ott mind a mai napig megmaradtak az előző, fejletlenebb termelési módok maradványai. Az alábbi idézetekből egyértelmű lesz, hogy Marx is számot vetett a kapitalizmus által uralt világon belüli nem kapitalista viszonyokkal, az alulfejlettséggel. Számára az alulfejlettség a modellalkotás szempontjából volt előtérben: elsősorban mint a kapitalista és prekapitalista termelési módok harca és együttélése (egysége) merült fel.

Többek között azt a leglényegesebb, ma is érvényes összefüggést elemezte, miszerint a relatív túlnépesedés fékezi a kapitalizmus előtti viszonyok bomlását, és a bérek leszorítása révén növeli a profitot, fékezi a profitráta süllyedő tendenciáját. Szó szerint ezt írta: „E túlnépesedés viszont oka annak…, hogy sok termelési ágban tovább tart a munka többé-kevésbé nem teljes alávetése a tőkének… Ez a rendelkezésre álló vagy szabaddá tett bérmunkások olcsóságának és tömegének, valamint annak a nagyobb ellenállásnak a következménye, amit némely termelési ág természeténél fogva kifejt a kézi munkának gépi munkával való átváltoztatásával szemben”. Ráadásul itt nem is a gyengébben fejlett országokról ír, sőt azt állítja, hogy „a viszonylagos túlnépesedés annál feltűnőbben mutatkozik meg valamely országban, minél fejlettebb ott a tőkés termelési mód”. (Marx: A tőke, III. k., 225. o.) Itt nyilvánvalóan arról van szó, hogy a prekapitalista termelési módok népesség eltartó képessége csökken, ha ezek többé-kevésbé bomlani kezdenek.

A prekapitalista működési módok tehát a marxi modell szerves részét képezik. Marx még azt is megmagyarázza, hogy a kapitalizmus előtti maradványok megléte „a történelmi fejlettségi foktól és az ezzel adott körülményektől függ”, s a vele kapcsolatba lépő tőkésnek (itt uzsorásnak) érdeke is e helyzet fenntartása. Az uzsorás – írja – „valóban a közvetlen termelők (termelési kiseszközökkel rendelkező önálló termelők F. P.) egész többletmunkáját elsajátítja, anélkül, hogy a termelési módot megváltoztatná…, megörökíti ezeket a siralmas állapotokat, amelyek között a munka társadalmi termelékenysége nem fejlődik, mint a tőkés termelésben, magának a munkának a rovására… „A termelési módot nem változtatja meg, hanem mint élősdi rátapad és nyomorúságossá teszi”. (Kiemelés tőlem F. P., Marx: A tőke, III. k., 566-568. o.) Másutt az írja, hogy a kapitalista viszonyok alakulása „nagyobb akadályokba ütközik, ha a kapitalista üzemek közé nagyszámú és tömeges, nem kapitalista módon űzött termelési szféra (például kisparaszti földművelés) ékelődik be és fonódik össze a tőkés üzemekkel”. (U. o. 188. o.) Arról is szól, hogy az áruk értékének (ezzel árának) kialakulásában a kapitalizmus korszakában is van szerepe a nemkapitalista viszonyoknak, például a saját foglalkoztatású kisárutermelésnek. (U. o. 171. o.)

A tőke III. kötetének különböző oldalain az „alulfejlettség”, a prekapitalista viszonyok széles skálája nagyon is földhözragadt, konkrét példái is megjelennek. Ráadásul e valóságból merített esetek egyaránt származnak a fejlett és az elmaradott országokból. Marx többek között szól az uzsorásnak önkéntes ingyenmunkát végző kisparasztról, akivel munkabért spórol és ugyanakkor „egyre jobban befonja az uzsora pókhálójával” (u. o. 41. o.); a nők végtelen kizsákmányolásáról és a varrónők otthon végzett bedolgozói munkája során az önkizsákmányolásról (u. o. 94. o.); a női és gyermekmunkáról (u. o. 222. o.); a földjáradék naturális formájáról, mely „az egyesült mezőgazdasági-ipari családi munkának a terméke”, s ugyancsak konzerválja a prekapitalista termelési formát (u. o. 749. o.); az angliai és franciaországi textilipari, takács és bútor kisárutermelő bedolgozókról (kistermelőkről), akik „rosszabb körülmények között dolgoznak, mint a közvetlenül a tőke alá soroltak, többletmunkájukat a régi termelési mód bázisán sajátítják el” (u. o. 315-316. o.); arról, hogy Kínában és Indiában a földközösségi formák, a kisüzemű földművelés és a háziipar ellenáll a nagyipari termékeknek, csak lassan bomlanak, és lassan adnak teret a kapitalista termelési módnak (u. o. 315. o.) stb.

S ha jól belegondolunk, a különböző termelési módok itt felsorolt konkrét együttélési formái ma is jelen vannak a centrumországokban, illetve a félperifériákon és a perifériákon. Korszakunkban más, hasonló szerepet betöltő jelenségek is felszínre kerültek. Gondoljunk a rendszerváltást követően az önkizsákmányoló kisárutermelés visszatérésére, vagy világméretekben a munkaintenzív termelés kitelepítésére a félfeudális, olcsóbérű országokba (pl. a Bangladesben működő elektronikai összeszerelő üzemekre), s nem utolsósorban a legális és illegális migrációra.

Összefoglalás

Összefoglalóan bátran állíthatjuk, hogy a marxi gazdasági és társadalomelmélet szemlélet – minden ellenkező híresztelés ellenére – eleve globális. A legáltalánosabb elméleti megállapításai a „nemzetközi viszonyokról” és a „világpiacról” a mai kapitalizmus idején is érvényesek. Marxék a polgári társadalomelméleti irányzatoknál jóval korábban és jóval mélyebben mutatták be, hogy a nemzetközi kereskedelem és a termelés a kapitalizmus által vált szerves egésszé. Ezzel együtt a nemzeti keretek is fontosak voltak Marxék korában, s ez részben még ma is így van. Ahogy megfogalmazták, a nemzeti tőkés a hazai mellett a nemzetközi árakat és egyéb feltételeket is figyelembe kénytelen venni. Nyilván korunkban erősebben hatnak a nemzetközi tényezők, mint Marx életében, de ő már saját korában a tőkés termelési mód előfeltételeként értelmezte a „világpiacot”. A tőkés termelési mód maga alá gyűri az egész világot, a korábbi termelő módok maradványait is. Utóbbiak – pl. olcsó munkaerővel – csökkentik a tőke költségeit, növelik profitját. Ma is érvényes, amit erről Marx állított: mivel a tőkének érdekében áll, ha teheti, nem szünteti meg a kapitalizmus előtti gazdálkodási formákat (termelő módokat).

Nagy kár, hogy Marx már nem tudta megírni A tőke V. és VI. kötetét. Ezekben – mint említettük – a nemzetközi kereskedelem („nemzetközi viszonyok”), illetve a „világpiac”, azaz a világgazdaság, a globalizáció, a világméretekben fejlődő kapitalista termelési mód működését akarta részletezni. E hiányérzetünk ellenére, a jelen írásban szereplő idézetek alapján bizton állítható, hogy a marxi életmű mozaikjai alapján a globalizációra, a tőkés termelési viszonyok nemzetköziesedésére vonatkozó marxi alapvetés rekonstruálható, és valóban irányadó korunk nemzetközi viszonyainak magyarázatában.

HIVATKOZÁSOK

Marx, Karl: A filozófia nyomora. Szikra, Budapest, 1952.

Marx, Karl: Grundrisse. A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. I. k. Marx és Engels Művei (MEM) 46/I k. Budapest, 1972.

Marx, Karl: Az indiai brit uralom várható eredményei. Marx és Engels Művei (MEM) 9. k. Budapest, 1964.

Marx, Karl, Friedrich Engels: A Kommunista Párt kiáltványa. I. fejezet: Marx Engels Művei (MEM) 4. k. Budapest, 1959. Lásd még: http://www.marxists.org/magyar/archive/marx/1848/communist-manifesto/ch01.htm#s1

Marx, Karl: Levél Engelsnek, 1858. okt. 8. Marx és Engels Művei (MEM) 1972. 29. k.

Marx, Karl: A tőke III. k. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1978.

Wallerstein, Immanuel: Bevezetés a világrendszer-elméletbe. Eszmélet kiskönyvtár. L’Harmattan, Budapest, 2010.

¹ Többek között e vitákról ad képet művében Lucia Pradella (2015): Globalization and the Critique of Political Economy: New Insights from Marx’s writings. Routledge, NY, pp. 217. (Globalizáció és a politikai gazdaságtan kritikája: új intuíció Marx írásai alapján.) [vissza]

² John Maynard Keynes (1883-1946) elméleti művei alapozták meg a Roosevelt amerikai elnök nevével fémjelzett állami keresletösztönző gazdaságpolitikát, mely az 1929-33-as Nagy Válságból kivezető utat jelentette. Ugyanez a koncepció – a II. Világháború után – az állami beavatkozásos kapitalista modell vezérfonala lett egészen a hetvenes évekig, amikor a neoliberalizmus váltotta fel. [vissza]

³ Lásd a The Guardian és a New Yorker beszámolóit a marxizmus erősödő hatásáról: Stuart Jeffries: Why Marxism is on the rise again. Guardian, 2012. július 4. (Miért erősödik újra a marxizmus?); Bhaskar Sunkara: Why the ideas of Karl Marx are more relevant than ever in the 21st century. The Guardian, 2013. január 25. (Karl Marx gondolatai a XXI. században miért relevánsabbak, mint valaha?); Louis Menand: Karl Marx, Yesterday and Today. The nineteenth-century philosopher’s ideas may help us to understand the economic and political inequality of our time. New Yorker, 2016. október 10. (Karl Marx tegnap és ma. A XIX. századi filozófus gondolatai segíthetnek korunk gazdasági és politikai egyenlőtlenségeinek megértésében.) [vissza]

⁴ Íme néhány olyan írás, amely címében is a globalizáció és Marx kapcsolatát említi.
Simon Bromley (1999): Marxism and Globalisation. In: Ed.: Andrew Gamble David MarshTony Tant: Marxism and Social Science. Palgrave, London.
Paresh Chattopadhyay (2002): Marx on Capital’s Globalisation: The Dialectic of Negativity. Economic and Political Weekly Vol. 37, No. 19 (May 11-17), pp. 1839-1842.
Tamaga Tairako (2003): Marx on Capitalist Globalization. Hitotsubashi Journal of Social Studies 35, pp.11-16.
Renton, Dave (2005): Marx on Globalisation. London: Lawrence & Wishart, pp. 185.
Jellissen, Susan. M., Gottheil, Fred M. (2009): Marx and Engels: In Praise of Globalization. Contributions to Political Economy , Volume 28 (1) – Jul 1,.
Miguel D. Ramirez (2014): Is Capitalist Globalization Inevitable in the Marxian Paradigm? Journal of the History of Economic Thought / Volume 36 / Issue 01 / March, pp. 83 – 95. [vissza]

⁵ A világrendszer fogalmát (a világrendszer elméletet) a II. Világháború után született nyugati neomarxista újbalos irányzat vezette be, ennek egyik legfontosabb vezéregyénisége Emmanuel Wallerstein. Most nem részletezhetjük azt, hogy a nemzetközi méretekben értelmezett marxi termelési mód fogalom mennyire azonosítható a wallersteini világrendszerrel (lásd: Wallerstein, 2010.), de az azért világos, hogy a marxi világpiac és a wallersteini világgazdaság fogalom sok tekintetben és lényegét tekintve szintén egybehajlik. [vissza]

⁶ Ágazatonként eltérően alakuló árcentrumot, mely körül az árak ingadoznak. [vissza]

Rózsa Eszter, 14 éves

GYÖRE IMRE

Felmérés

Igen. A britek szerint
Karl Marx volt az évezred
legnagyobb gondolkodója.
Meghibbantak? Ezren és ezren,
százezren akár, hogy ezt a
boltozatos mellkasú zsidót
elébe tették Aquinói Tamásnak,
Newtonnak, a tépett hajzatú
Einsteinnek meg a többinek,
mindnek elébe? Csak úgy?
Mostan, a múló évezred utóján,
s a jövendő évezred küszöbén
csakhogynem átalesve?
Mit se törődve azzal a ténnyel,
hogy erre, mifelénk, itt, dugdossák,
áthelyezik, rejtik a mását,
nehogy bárki járókelőnek vagy ülőnek
eszébe jusson a róla, valamint
Engelsről megformált
szoborról valami. Na, micsoda?
Éppen. Épp ugyanaz, mint a briteknek
eszébe jutott hallva a kérdést,
sőt, olvasva a BBC internetjén:
hogy kicsoda volt (lehetett) eme
időszámításunk utáni második
évezrednek a legnagyobb gondolkodója?
S eszükbe jutott, vagy már eleve ott volt,
hogy ez a Karl Marx nevű mister
egy életen által nem tett egyebet, mint
éhezett, fázott és gondolkodott.
S miről vagy kiről? Róluk.
És létükről. Arról: lehetne más is,
sőt, lennie kell, hogy elkezdődjék
az előtörténet utáni történetük ezzel,
s árucikk helyett emberré tehessék, tegyék
önmagukat már.

Így hát jó okuk volt arra, hogy a képzelt
dobogó legfelső fokára,
még a jövendő ezred közepéről-végéről is
jól látható magasokba,
ezt a bizonyos Karl Marxot
ledönthetetlenül fölemeljék.

                                                                        2000

Rácz Vivien, 13 éves

WIRTH ÁDÁM

„Neve és műve élni fog századokon át!”

Gondolatok Marx születésének 200. évfordulóján

Az országunkban hivatalosan uralkodó ideológia Marxot ma döglött kutyaként kezeli. Nevét, tendenciózus politikai éllel, gyakran emlegetik ugyan, de ki olvas itt ma Marxot? A mai fiatalokhoz tanításai egyáltalán nem jutnak el. Sokak fejében a marxizmus leegyszerűsített frázisokkal, a marxizmus torz karikatúrájával azonosult. Ott és akkor, ahol, és amikor a marxizmust döglött kutyaként kezelik, elhallgatják, rágalmazzák és meghamisítják, különösen fontos, hogy a marxizmust eredeti forrásból – a klasszikusainak műveiből – ismerjük meg és tanulmányozzuk. Csak tiszta forrásból!

Karl Marx, a marxizmus alapítója, 200 éve született. Elmélkedések pályaválasztáskor címmel gimnáziumi dolgozatában írta: „Ha azt a pályát választjuk, amelyben leginkább munkálkodhatunk az emberiségért, a terhek nem törhetnek meg bennünket, mert ez csupán mindenkiért hozott áldozat, amikor nem szegényes, korlátolt, egoista örömöket élvezünk majd, hanem boldogságunk milliók boldogsága lesz, tetteink örökre hatva tovább élnek.”

Részlet Marx doktori okleveléből: „A filozófiai kar a Trierből való Heinrich Karl Marxot a filozófia doktorának rangjával, jogával és privilégiumaival, valamint a képzettség, tudományos kiválóság és elismerten kiemelkedő teljesítmények külső jeleivel ruházza fel.” Kortársi vélemények az ifjú filozófia doktorról: „Megveszekedett forradalmár, a legélesebb elme, akit ismerek […] készülj fel arra, hogy a legnagyobb, talán az egyetlen élő filozófust fogod megismerni.” Marx filozófiai téziseiből: „A filozófusok a világot csak különböző képen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk.”

Az elmélet kidolgozásában Marx társa egy német pamutgyáros fia, Friedrich Engels volt. Részlet az ifjú Engels angliai kereskedelmi gyakorló évei idején írott írásából: „Szabad óráimat szinte kizárólag annak szenteltem, hogy egyszerű munkásokkal érintkezzem. Boldog és büszke vagyok, hogy így tettem… Ez alkalmat adott arra, hogy igazságot szolgáltassak ennek a kizsákmányolt és elnyomott osztálynak. […] Megpróbálkoztam a kalmárkodással, de torkig voltam az egésszel, túl undorító dolog lenne, ha gyáros, a proletariátus ellen aktívan fellépő burzsoá maradnék. […] Amikor 1844 nyarán, Párizsban Marxot meglátogattam, kiderült, hogy az elmélet minden területén teljesen egyetértünk, ekkor kezdődött el közös munkánk.”

Közös munkájuk négy évtizede alatt ez a két férfi „sohasem volt csupán szellemi vezér, tanító, filozófus, aki távol áll a mindennapi munkától, mindig is harcosok voltak, katonái és egyben tisztjei a forradalmi mozgalomnak” – írta életük és munkásságuk egyik legközelebbi ismerője, Marx leánya, Eleanor Marx. Legendás volt szoros barátságuk. „A proletariátus tudományát két olyan tudós és forradalmár teremtette meg, akiknek a barátsága a barátságról szóló legmeghatóbb legendákat is felülmúlta” – írta ügyük legnagyobb folytatója, tanításaik legkiválóbb továbbfejlesztője és alkalmazója a huszadik században: Lenin.

Ami az elmélet kidolgozását és kifejtését illeti, Engels így fogalmazott: „A Marxszal való együttműködésem előtt és alatt az elméletnek mind a megalapozásában, mind kidolgozásában bizonyos önálló részem volt, de a vezető alapgondolatok legnagyobb része, különösen gazdasági és történelmi területen, sajátlag pedig a végső éles megfogalmazásuk Marx műve volt. Amivel én járultam hozzá, azt Marx – néhány speciális szak kivételével – alkalmasint véghez tudta volna vinni. Amit Marx teljesített, azt én nem vittem volna véghez. Marx magasabban állott, messzebbre látott, többet és gyorsabban tekintett át, mint mi többiek valamennyien. Marx lángész volt. Mi többiek legfeljebb tehetségek. Nélküle az elmélet távolról sem volna az, ami, joggal viseli tehát Marx nevét.” (Marx-Engels Művei, 21. kötet, 279. old.)

Marx és Engels dolgozta ki a tudományos szocializmus elméleti alapjait. A szocializmus Engels szerint, amióta tudománnyá lett, híveitől, harcosaitól megköveteli, hogy tudományként is űzzék, azaz, hogy tanulmányozzák és fejlesszék, elméletileg felkészüljenek gyakorlati megvalósítására.

„Annak az ellenállhatatlan erőnek, amely az egész világ szocialistáit ehhez az elmélethez vonzza, az a titka – jegyezte meg Lenin – hogy a marxizmus a szigorú és legmagasabb rendű tudományosságot (mint a társadalomtudomány legfejlettebb foka) egyesíti a forradalmisággal, és nem véletlenül egyesíti, nemcsak azért, mert e tanítás alapítója egyesítette magában a tudós és a forradalmár tulajdonságait, hanem mert magában az elméletben egyesíti belsőleg és elválaszthatatlanul.”

Marx az elmélet közvetlen feladatának tekintette, hogy feltárja „az antagonizmus és a kizsákmányolás valamennyi formáját a társadalomban, figyelemmel kísérje fejlődésüket, bebizonyítsa átmeneti jellegüket, bebizonyítsa annak elkerülhetetlenségét, hogy más formává alakuljanak át, és ily módon segítségére legyen a proletariátusnak abban, hogy minél gyorsabban és könnyebben végezzen minden féle kizsákmányolással.” (LÖM 1. kötet, 313. oldal)

Marx élethivatása volt, hogy közreműködjön a tőkés rendszer megdöntésében és a proletariátus felszabadításában. Mindenekelőtt forradalmár volt, életeleme volt a harc. Ezért volt saját korának leggyűlöltebb és legtöbbet rágalmazott embere. Az uralkodó rend csahosai rágalomözönt szórtak rá, spicliket és provokátorokat küldtek rá. A munkásságával foglalkozó irományok tele voltak rágalommal és legendával. Ez történik napjainkban is. A proletárok milliói ugyanakkor barátjuknak, tanítómesterüknek tartották, akitől harcukhoz bátorítást, tanácsokat és útmutatást kaptak, amiért tiszteletükkel és szeretetükkel árasztották el.

A kapitalizmus elemző bírálatához Marx számára a minta-ország elsősorban Anglia volt. Az angol kapitalizmus kialakulásának és fejlődésének példáján vizsgálta és elemezte a kapitalizmus ellentmondásait, pusztulásának elkerülhetetlenségét, meghaladásának történelmi szükségszerűségét. Érdeklődése és figyelme azonban más térségekre is kiterjedt. Erősen foglalkoztatták Németország problémái, ahol a munkásmozgalom feladatai összefonódtak a polgári forradalom végigvitelének feladataival. Részletesen feldolgozta és elemezte az osztályharc tapasztalatait Franciaországban. Kiemelt figyelemmel tanulmányozta a földtulajdon formáinak fejlődését a germán népeknél és Oroszországban. Megfigyelte és elemezte az „ázsiai termelési mód” és a történelmi fejlődés ázsiai útjának sajátszerűségeit. Figyelemmel kísérte a kapitalizmus kialakulását és fejlődését Amerikában. Figyelemmel kísérte és értékelte az 1848–49-es magyar forradalmat.

„A történelem dialektikája olyan, hogy a marxizmus elméleti győzelme arra kényszeríti a marxizmus ellenségeit, hogy a marxizmus köntösébe öltözzenek” – mutatott rá Lenin. Ez a 19. és a 20. század fordulóján a revizionizmus zászlóbontásában fejeződött ki.

Lenin szerint az ortodoxia és a revizionizmus közötti különbség lényege abban foglalható össze, hogy ezek meg amazok különböző irányokba akarnak menni: egyesek következetes marxisták akarnak maradni és a változó feltételeknek, a különböző országok sajátosságainak megfelelően akarják továbbfejleszteni a marxizmus alapvető tételeit, mások pedig a marxizmus lényeges részeit elvetik. Az előbbiek az utóbbiakat revizionizmussal és renegátsággal vádolják – jogosan. Az utóbbiak pedig az ortodoxia bélyegét sütik az előbbiekre.” (LÖM 3. kötet, 591. oldal)

A mozgalom növekedése és kiszélesedése során sokan felületesen, egyoldalúan, torzítva sajátították el a marxizmust, bemagoltak bizonyos jelszavakat, taktikai kérdésekre adott válaszokat, a nélkül, hogy megértették volna ezek marxista kritériumait.” (LÖM 20. kötet, 79. oldal) Engels fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy a munkás tömegeknek minden országban időre van szükségük, hogy saját tapasztalataik alapján tanulják az elméletet. „Mint mindenki másnak, időt és lehetőséget kell adni, hogy saját tapasztalataikból, hibáik következményeiből tanulják a szocializmust.” (MEM 37. kötet, 310. oldal) Elhatárolódott az olyan „marxistáktól”, akik a marxizmust nem voltak képesek másképpen felfogni, mint „dogmák gyűjteményét, amelyet betéve meg kell tanulni és fel kell mondani, mint valami varázsigét vagy katolikus imádságot. A mi tanításunk nem dogma, hanem a fejlődés elmélete és a cselekvés vezérfonala” – hangsúlyozta Engels. (MEM 36. kötet, 574, 593. oldal)

Marx nem próbálta elméletileg megkonstruálni a jövő társadalmának kész modelljét. Nem adott receptet a szocializmus bevezetésére, nem dolgozott ki pontos és részletes menetrendet a kapitalizmustól a szocializmushoz vezető átmenethez. „Mi nem akarjuk dogmatikusan anticipálni a világot, hanem csak a régi világ kritikája útján akarjuk megtalálni az újat… A jövőt megkonstruálni és egyszer s mindenkorra elintézni mindent nem a mi dolgunk, de annál bizonyosabb az, amit jelenleg el kell végeznünk – minden fennálló kíméletlen kritikájára gondolok, kíméletlen kritikára abban az értelemben, hogy nem fél eredményeitől, és éppoly kevéssé a meglevő hatalmakkal való konfliktusoktól” – írta Marx a maga elé tűzött célról és feladatról. (MEM 1. kötet, 346. oldal)

A szocialista forradalom kezdetekor nem lehetett tudni, milyen lesz a szocializmus, amikor eléri kész formáját. 1918-ban mondta Lenin a párt programjáról: „Hogy milyen lesz a kiforrott szocializmus, ezt nem tudjuk megmondani, […] jellemzéséhez nincs elég anyagunk, még nem gyártottuk le azokat a téglákat, amelyekből a szocializmus összetevődik… Ha mi a legkisebb igényt is támasztjuk arra, amit nem tudunk megadni – ezzel csökkentjük programunk erejét. Az embereknek gyanús lesz, hogy a programunk csak fantázia. A programunk annak jellemzése, amit elkezdtünk, és azoké a következő lépéseké, amelyeket tenni akarunk”. (LÖM 36. kötet, 62. oldal)

A 20. század évtizedeiben a Szovjetunió és a szocializmust építő többi ország a szocializmus hiányzó tégláinak legyártásában számos, történelmi mércével mérhető eredményt, sikert és győzelmet ért el, de voltak vereségek és kudarcok, megtorpanások és visszaesések is.

A második világháborúban a német fasizmus feletti győzelemben döntő szerepe volt a Szovjetuniónak. A szocializmust építő országok örökölt gazdasági elmaradottságukat viszonylag gyors ütemben számolták fel. A szocializmus irányába mutató lépések történtek. A tőkés magántulajdont a közösségi tulajdon formái (állami tulajdon, szövetkezetek) váltották fel. A kapitalista piacgazdaságról tervgazdálkodásra tértek át. A dolgozók nagy tömegének életkörülményei javultak, életszínvonaluk növekedett. A kirívó társadalmi különbségek csökkentek, a társadalmi mobilitás nőtt. Javult az egészségügyi ellátás, a szociális ellátás. A kulturális értékek széles néptömegekhez jutottak el. A munkás és paraszt fiatalok előtt szélesre tárult a tanulás és érvényesülés lehetősége.

A háborúban és a polgárháborúban elszenvedett iszonyatos vérveszteség, a hatalmas háborús kár, a háború után romokban heverő ország újjáépítése, a hidegháború és az eszeveszett fegyverkezési verseny rettenetesen sok erőforrást és energiát emésztett fel, vont el a szocialista építőmunka feladatainak megoldásától. A szocializmus végleges győzelme és a kapitalizmus meghaladása tekintetében döntő területen, a munka termelékenységének növelésében, az önkéntes és tudatos munkafegyelem érvényesülésében, a termelés valóságos, gyakorlati társadalmasításában, az elosztás ellenőrzésében és szabályozásában nem sikerült áttörést elérni. Ennek hiányában a szocialista vívmányok nem voltak sem szilárdak, sem véglegesek. A nehéz körülmények között épülő szocializmust súlyosan torzították a kíméletlen harc és megfeszített munka közben elkövetett hibák és bűnök, megtorlások és törvénysértések, antidemokratikus, bürokratikus vezetési módszerek, politikai voluntarizmus. A szocializmus első nagy történelmi kísérlete, a huszadik században a szocialista országokban létrejött „létező szocializmus” szükségképpen egyoldalú és sok tekintetben diszharmonikus volt.

A múlt század 80-as éveiben a nemzetközi imperialista erők „keresztes háborút” hirdettek és indítottak a „gonosz birodalmának” kikiáltott szocializmus ellen. Ebben minden lehetséges fegyvert bevetettek: a fegyverkezési verseny fokozását, a háborúval való fenyegetést, az adósságcsapdát, az embargót és gazdasági blokádot, a fellazítási taktikát, a politikai provokációt, az ideológiai diverziót, a szocialista országokban aktivizálódó belső ellenzék bátorítását és támogatását. A Szovjetunióban és más szocialista országokban az adósságcsapdába besétáló, kétes kimenetelű reformokba, politikai belharcokba bonyolódó vezetés hosszabb stagnálás után, súlyos válságba sodródott. A szovjet vezetés „peresztrojkának” álcázott kapitulációja, a Szovjetunió felbomlása, a szocialista világrendszer szétesése, a kelet-európai országokban végbement, a szocializmust likvidáló, a kapitalizmust restauráló rendszerváltás, az egykor „létező szocializmus” bukásához vezetett.

A globális kapitalizmus világuralmának kiteljesedését diadalittasan ünneplő ideológusok és politikusok a szocialista forradalom emlékét is ki akarják törölni a történelemből, végleg el akarják temetni a szocializmust. A világtörténelem első szocialista forradalmának, a szocializmus első nagy történelmi kísérletének eredményei, tapasztalatai és tanulságai azonban nem tűntek el, nem tűnhetnek el nyomtalanul. A mai kapitalista világban tovább léteznek és hatnak azok az okok, melyek száz évvel korábban a forradalom kirobbanásához vezettek. Miként Marx mondaná: „vén barátunk, a pajkos Robin pajtás, a forradalom vakondja, ott lenn, mélyen a föld alatt, tovább áskál és szorgalmasan dolgozik”. Pusztán idő kérdése, mikor tör fel újra a felszínre, hogy elvégezze és befejezze a munkáját.

„Egyfelől olyan ipari és tudományos erők keltek életre, aminőkről az emberi történelem egyetlen előző korszakának még csak sejtelme sem volt. Másfelől olyan hanyatlás jelei mutatkoznak, amelyek messze meghaladják a Római Birodalom utolsó századáról feljegyzett szörnyűségeit is.

Napjainkban úgy látszik, hogy minden a maga ellentétét hordja méhében. Látjuk, hogy a gép, melynek az a csodatevő ereje van, hogy az emberi munkát csökkentse és termelékenyebbé tegye, ehelyett éhezteti és túlterheli. A gazdaság újkeletű forrásai valami különös, érthetetlen varázslat folytán a nélkülözés forrásaivá válnak. A technika győzelmeinek ára, úgy látszik, a jellem lesüllyedése. Amilyen mértékben az ember úrrá lesz a természet fölött, olyan mértékben válik az ember más embereknek vagy a saját aljasságának rabjává. Úgy látszik, még a tudomány tiszta fénye sem ragyoghat másként, csak a tudatlanság sötét hátterén. Minden találmányunk, minden haladásunk eredménye nyilván az, hogy az anyagi erők szellemi életre tesznek szert, az emberi élet viszont anyagi erővé tompul. Az ellentét egyfelől a modern ipar és tudomány, másfelől a modern nyomor és romlás között, ez az ellentét korunk termelőerői és társadalmi viszonyai között: kézzelfogható, uralkodó és vitathatatlan tény… Bennünket nem téveszt meg annak a fortélyos szellemnek az alakja, amely mindezeket az ellentmondásokat továbbra is jellemzi. Mi tudjuk, hogy a társadalom újkeletű erőinek jó működéséhez csak az kell, hogy újfajta emberek úrrá legyenek rajtuk – és ilyen emberek a munkások.

A munkás is a jelenkor találmánya, mint maga a gép… A munkások a modern ipar elsőszülött fiai, tehát bizonyára nem lesznek az utolsók annak a szociális forradalomnak elősegítésében, amelyet ez az ipar létrehozott; amely világszerte osztályuk felszabadítását jelenti, s amely éppoly egyetemes, mint a tőke uralma és a bérrabszolgaság… Az ítélőbíró a történelem, végrehajtója a proletariátus.” (Marx Engels válogatott művek, I. kötet, 363-364. oldal)

Marx 1856-ban jellemezte így a kapitalizmust. Ennek a lényege: „ellentét egyfelől a modern ipar és tudomány, másfelől a modern nyomor és bomlás között […] ellentét korunk termelőerői és társadalmi viszonyai között, […] amilyen mértékben az ember úrrá lesz a természet fölött, olyan mértékben válik az ember más embereknek vagy saját aljasságának rabjává”, ebben a században is „kézzelfogható, uralkodó, vitathatatlan tény”. Ma is érvényes igazság: a társadalom újkeletű erőinek jó működéséhez szociális forradalomra van szükség, olyan forradalomra, amely világszerte felszabadítja a tőkés rendszerben elnyomott és kizsákmányolt munkásosztályt, s amely éppoly egyetemes, mint a tőke uralma és a bérrabszolgaság.

Elvitathatatlan tény, hogy a korunkban kibontakozó tudományos-technikai forradalommal a tudomány és technika új vívmányai születtek és születnek, a társadalom „újkeletű erői” jöttek létre és fejlődnek (atomtechnika, elektronika, űrkutatás, robottechnika, génsebészet, informatika stb.) Ennek gyümölcsét azonban csak kevesen élvezhetik. Az egész világon felhalmozódott vagyon több mint felét a népesség alig egy százaléka birtokolja. Kevesek pazarló luxusfogyasztása az egyik oldalon, néptömegek elszegényedése és nélkülözése, nyomor és éhezés a másikon. A kizsákmányoló tőke globális uralma az egyik oldalon, a dolgozók kiszolgáltatottsága és kizsákmányoltsága a másikon.

A kapitalista rendszerben a tudományos és technikai vívmányok hasznosítása az emberi élet elsivárosodásával, elembertelenedésével jár. Az anyagi és szellemi erőforrások jelentős részét a tőkés államok az emberiséget létében veszélyeztető gyilkos tömegpusztító fegyverek gyártására és felhalmozására, háborúkra fordítják. A technikai vívmányok tömeges fogyasztásának elterjedése kapitalista piaci viszonyok között a tőke uralmát növeli, a tőkés „fogyasztói társadalmat” szolgálja és a társadalom manipulálásának eszközévé vált.

Amilyen mértékben a tudományos-technikai forradalom növeli az ember uralmát a természet fölött, olyan mértékben válik ma is az ember más emberek vagy saját aljassága rabjává. A profitéhes tőkés gazdálkodás ökológiai katasztrófához, a természeti környezet, a vizek és a levegő rohamos elszennyeződéséhez, a termőtalaj és a természeti erőforrások kizsigereléséhez, növekvő területek elsivatagosodásához vezet.

A kapitalizmus csak átfogó szociális forradalom révén győzhető le és haladható meg. A történelem ítéletének végrehajtója ma is a proletariátus. „A proletárok e forradalomban csak láncaikat veszíthetik. Cserében egy egész világot nyerhetnek.” (Kommunista kiáltvány, MEM 4. kötet, 470. oldal) „Ha a proletariátus a burzsoázia elleni harcában szükségszerűen osztállyá egyesül, forradalom útján uralkodó osztállyá teszi magát, és mint uralkodó osztály a régi termelő viszonyokat erőszakkal megszünteti, akkor… a régi polgári társadalom s a vele járó osztályok és osztályellentétek helyébe olyan társulás lép, amelyben minden ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele.” (MEM 4. kötet, 460. oldal)

A munkások, a „modern ipari termelés elsőszülött fiai” ma is a tőkés termelés és a polgári társadalom egyik alapvető elemét képezik. Tőkés termelési viszonyok között a termelőeszközök tulajdonától megfosztott munkások, ahhoz, hogy dolgozzanak, munkaerejüket ma is kénytelenek eladni a tőkés tulajdonosnak. A munkás a tőkésnek termel értéktöbbletet. Az uralkodó tőkésosztály kizsákmányolja és elnyomja a munkásosztályt. A globalizálódó és modernizálódó kapitalizmusban a tőkés kizsákmányolás hagyományos formái mellett ma a világon a kizsákmányolásnak és az osztályelnyomásnak, extraprofit kisajtolásának számos újabb formája terjedt el.

Ma is érvényes igazság: forradalmi elmélet nélkül nem lehetséges forradalmi mozgalom. Fontos feladat a mozgalom tudatosságának megteremtése és erősítése, a forradalmi elmélet elsajátítása és terjesztése, a tömegek meggyőzése. „Mindig és állandóan végeznünk kell ezt a marxista munkát, nem engedve meg semmilyen, egyáltalán semmilyen politikai viharnak – még kevésbé politikai díszletváltozásnak, – hogy elvonjon bennünket ettől az égetően fontos munkától. A politikai tevékenység e munka nélkül elkerülhetetlenül játszadozássá fajulna… Ez a munka mindig szükséges; minden vereség után hangsúlyoznunk kell, mert e munka gyengesége mindig egyik oka a proletariátus vereségének. Minden győzelem után ugyancsak hangsúlyoznunk kell jelentőségét, mert különben a győzelem látszólagos lesz” (LÖM 10. kötet 333. oldal).

A marxizmus nem egy minden tekintetben kész, befejezett és lezárt, holt elméletet jelent, aminek megvalósításához azt gépiesen be kell magolni és imamalomszerűen ismételgetni. Nem csodatevő varázsszer a szocializmus bevezetéséhez. A marxizmus Lenin szerint mindig és minden kérdésben „a tapasztalatoknak mély filozófiai világnézettel és gazdag történelmi ismeretekkel megvilágított összegezése.” (LÖM 33. kötet 26. oldal) Marxizmus = tapasztalatok + mély filozófiai világnézet + gazdag történelmi ismeretek.

A marxizmus minden korban elmélet és gyakorlat kölcsönhatásában fejlődik. „Ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, a marxizmust egyoldalúvá, torzzá, holttá tesszük, kiöljük eleven lelkét, megingatjuk legmélyebb elméleti alapját – a dialektikát, a sokoldalú és ellentmondásokkal teli történelmi fejlődés tanát; megbontjuk a korszak adott feladataival való kapcsolatát, melyek minden új történelmi fordulattal megváltoznak.” (LÖM 20. kötet 76. oldal)

A 20. és 21. század fordulóján végbement történelmi fordulat után a mostani korszak marxistáinak feladata és felelőssége, hogy felismerjék és megoldják az adott korszak adott feladatait.

Marxot halála után barátja és harcostársa, Engels búcsúztatta. „Fel sem fogható – mondotta Engels Marx sírjánál – mit vesztett ebben a férfiúban az európai és amerikai harcos proletariátus, mit vesztett benne a történelem tudománya. Nagyon is hamar érezhető lesz az űr, amelyet ennek az óriásnak halála hátrahagyott… Halálakor a szibériai bányáktól egész Európán és Amerikán át a forradalmi munkatársak milliói tisztelik, szeretik, gyászolják. Neve és műve élni fog századokon át!” – fejezte be beszédét.

Marx munkái nem könnyű olvasmányok. A vizsgálatnak és kifejtésnek Marx által alkalmazott módja, szerteágazó és alapos elemzései, bizonyítási eljárásai nem könnyítik meg az olvasók dolgát. A Tőke francia kiadásához írt elő- és utószóban maga Marx hívta fel a figyelmet a nehézségekre. „Ez hátrány, amely ellen nem tehetek egyebet, mint hogy figyelmeztetem és előkészítem rá az igazságot kereső olvasókat. A tudományhoz nem visz széles országút, s csak azok remélhetik, hogy elérik napsütötte ormait, akik nem riadnak vissza attól, hogy meredek ösvényeinek megmászása fáradságos”.

Igazságot kereső olvasóit csak az vigasztalja, hogy megéri a fáradságot. Az eredmény, melyet Marx segítségével érnek el, kárpótol a tudomány meredek ösvényeinek megmászásával járó fáradságért.

évforduló

Fernando António Nogueira Pessoa (Lisszabon,1888. június 13.– uo.1935.) a portugál „modernismo” legkiemelkedőbb egyénisége. Legalább nyolcvanhat álnéven és stílusban írt, valamint saját neve alatt is publikált különböző nyelveken, vélhetőleg az énkeresés sajátos formáját jelentette nála a személyiség megtöbbszörözése. Születésének 130. évfordulója alkalmából közöljük az alábbi írásokat.

GULYÁS MIKLÓS CSABA

(Fernando Pessoához)

Kiáltásod létünk fonákján meghasad:
már csorba mérce csak a tetteink piacán;
… de minden létezés legutolsó fonákján
vonatunk áthalad – szellemed állomásán!

GULYÁS MIKLÓS CSABA

Kísértés

Tegnap kerültek kezébe először versek egy portugál költőtől, Fernando Pessoa-tól. Furcsa érzés volt, mintha saját lelkének kötetét nyitotta volna fel, amibe végre belepillanthatott! … Csupasz lelkének tükörképében olvasott, és narcisztikus módon tetszett magának, amit látott, szép volt, mert lelkének csúnyaságai is megszépültek nyers őszinteségükben, akár Lautrec prostituáltjai a vásznakon, gyarlóságuk vakolat nélküliségében.

Milyen bús is vagy, te boldog!
Élsz, csak mert tart életed.
Lelkedben csak földbetorlott
gyökerek leckéjét hordod-
élted csupán sírhelyed.

              (Fernando Pessoa: Ötödik birodalom) ^*

Isteni kinyilatkoztatást jelentettek számára e szavak, vagy inkább sorsunk kifordított egzisztencialista dörgedelmei… Mindegy, hisz mi teremtjük Istent, hogy majd Ő is megteremthessen bennünket! – nyugtatta elő-előbukkanó kételyeit.

Ahogy evickélt sorról sorra a költő gondolatai között, felismerte, hogy életének fényén is hasonló léten túli éteriség hologramja tetszik át, az Igazság, a dolgok mögül előtűnő végső megmérettetés:

Eső hullt a múltra, mi lettem én…
Hó s ég alacsony síkja volt csak itt lenn
e lélekszerűség, amely enyém.

                            (Fernando Pessoa: Kálvária. X) ^**

Megrágta a szavakat, ízlelte… Szinte felfoghatatlannak találta ezt a képzelt, rideg világot, amely személyének mégis csak a valódi volt, ami körvonalazza létezésével, hogy amit eddig élt, az volt az árnyék, és amiről ezen sorok mesélnek rejtik életének saját, hibátlan ideáit! Igaz, nem hitt Platón idea fantazmagóriájában, de valahogy ennek az egésznek tartalma, hangulata mégis az ókori író filozófiarendszerének szellemiségét idézte fel benne…

Miként lehet elemezni e sort: „Hó és jég alacsony síkja”?! – törte a fejét.

Megdöbbentette: ilyen kép, hogy pattanhat ki egy ember agyából!!! Csakis úgy – győzte meg csodálkozását – hogy Pessoa a hétköznapjait a valóságtól elrugaszkodott, fejében születő, ugyanakkor a lelkét és igényeit teljességgel betöltő fantáziavilággal jeleníti meg! … Ebből a szempontból az abszurd irodalomhoz hasonlította, amiben abszurd képek, tettek, gondolatok, és a francia szimbolizmushoz, ahol olyan költők szimbólumai, mint Baudelaire, vagy Rainbow a túlzásokkal érzékeltetik, keltik életre a nyers valóságot, hatásosabban, mint a realizmus lényegre törése, ahogy egy jó karikatúra is valószerűbb lehet a fényképnél, élethű másolatnál! …

Teljes mértékben csak érezni lehet a „Hó s jég alacsony síkját”, de ez az érzés maradéktalanul betölti a Világmindenség titkos zugait! – bizseregtette szellemtagjait a mindenható felismerés.

Alkotnia kell!! – fakadt ki önmaga előtt. Meg kell szólalnia a luzitán költőóriás nyomdokain, de nyilvánvalóan nem utánozva őt! … Ó, végre megtalálta belső labirintusának átjárható folyosóit – könnyebbült meg – Minotaurusza már nem tarthatja féken, Adriadné szerelme pedig az élet lett a maga szeplőtelen valóságában!

A foteljében ült, ott szeretett olvasni, zenét hallgatni és írni is. Lábait keresztbe rakva egy mappára helyezte füzetét, abba körmölte legújabb zsengéit. Pessoa szavai adtak hát lökő erőt mindehhez, intenzív ingert a fogalmazáshoz, hogy ő is megpróbáljon valami jelentőset az utókorra hagyni:

Ég és Föld között szabadon
a létezés felderítetlen,
levegő tömör éterében
remények sugarától vakon

vagyok talán hűtlen sorsom,
és hűtlenségem is én lettem,
… hol képzetemben a telhetetlen
bűneimben bogozódom.

Benne van Pessoa, de nem az. Érezte, hogy magával ragadta saját lendülete, gondolatai áramlottak ihlete eddig fel nem derített újvilágából:

Csak Életem maradt, az egyetlen
szemlélődőn, hittel közömbösen,
titkos lényegemtől örökkön távol…

Fáj a sötét, bántanak a fények.
… Valós énem, lám, meg sem született:
az idő rejti, mint halotti fátyol.

* * *

Napok múltak, és egyre jobban, őrült hevülettel ásta bele magát Pessoa költészetébe. Varázslatos, már-már földöntúli utazásban volt része, mialatt a költemények a mindennapokba emelték lelkének eddig az időtlenségben kallódó énjét:

Megtört a varázs, amelyért szerettek.
Nem vagyok már élet formája, célja –
nekik, kik keresve engem kerestek.
Partot, karok tengere már nem önt el.
Nem nyújtózom már fel a nap felé s a
mélységek mámora sem lát alélva
a hold alatt a barlangszáji csöndben.

                     (Fernando Pessoa: Az utolsó varázslat) ^***

Újra és újra végigpásztázta felfedezettje döbbenetes verssorait, naponta többször velejéig átböngészte – függővé vált elméjének e kábítószerétől! … És megragadta az a merészség, ahogy tabuk nélkül taglalja az embert és Istent egyaránt, akár Luis Buñuel a filmművészetben:

A vak Tudomány földje puszta parlag.
A balga hit önimádatra vár.
Minden új isten egy szót avat csak.
Ne kutass és ne higgy: minden homály.

                     (Fernando Pessoa: Karácsony) ^****

Már küszöbön sorakoztak saját versei, nem győzte ontani őket. Minél többször olvasta a portugált, annál több műve született:

Ölelésem szétporladt kesztyű:
óvásom posztumusz emlék,
szeretetem lepracsengettyű;
de halálom majd bor és derű…

Pessoa-i világtagadó, mélyből feltörő, igaz hangulat burkolta körbe az ő poétikáját is, és ez elmondhatatlan elégedettséggel töltötte el:

Létezésem magára hagyott tarló,
felperzselt csonkok üszkös térsége,
puszta, ami nem fizikai való,
csak titkos akarat észlelése…

Én, soha-nem-volt országom polgára
az életet így nem is élem meg,
csupán a Teremtés örök hulláma
rezgi be szellemével létemet;

miben kérdés lettem
… s a hallgatás ős talánya.

Pessoa lélek-öltönyébe bújt, és élvezte, ahogy ez az idegen, egyben kellemes simulású” szövet” lényévé tapad!

* * *

Először nem értette, miért szerepelnek egyéb költők versei egy Fernando Pessoa kötetben, aztán felfogta, hogy ezek a személyek alteregók, ezek is mind „Pessoa”-k, eltérő poetizmussal, eltérő énnel!

Ilyet még nem hallott, nem olvasott – teljesen egyedinek találta a világirodalomban!

A költőnek néhány fő alteregója létezett, és több jelentősebb, jelentéktelenebb egyaránt. Hétköznapjaiban is hol ebbe, hol abba az énjébe bújt, szerepeiket a színész őszinteségével átélve – bizonyosodott meg róla.

Hogy miként értékelte az alteregók verseit?! Habár öröm járta át, hogy példaképének különálló létezései is vannak külön-külön költői arculattal, véleménye szerint alteregóinak alkotásai nem jutottak fel a klasszikus Pessoa-költészet parnasszusi magasába meg sem közelítvén azt, így imádott költeményei tovább sugározhatják szét vetélytárs nélküli, páratlan tanításukat, ugyanakkor érthető módon csalódást jelentettek számára e meghökkentő „személyhasadás” gyengébb erejű megnyilvánulásai! … Később, ahogy teltek a napok, s egyre többet rágta át magát e gyökeresen más stílusú verseken „rájuk talált”, és saját meglepetésére is fokozatosan együtt érzett, sőt megbarátkozott velük!

Alberto Caiero a természet egyszerűségének nagyságát hangsúlyozza – állapította meg – a fizikai érzékelés mindenhatóságát; a filozófia, az öncélú elmélkedés csak összetöri a belőlük származó harmóniát. Pontosan ellentétje Pessoa megteremtett, filozofikus valóságának. Egyszerű a stílusa, szép, de nem eget rengetően katartikus! Nem is célja a katarzis, ő a nyugodt felszínen marad:

Szent Iván éj a kertem falán túl.
Errőlfelől énnekem nincsen Szent Iván éj.
Mert Szent Iván éj csak ott van, ahol ünneplik.
Nekem csak egy máglya fényének árnya van az éjben,
nevetések és dobogó szökdelés.
S egy kósza kiáltás, valakié, aki azt se tudja, hogy élek.

                                          (Alberto Caiero: Szent Iván éj) ^*****

Inkább jópofának vélte… És kevésnek!

Ricardo Reist is az egyszerűség hívének nyugtázta, akinél az érzékelés fontossága ugyancsak mindennél előbbre való, csak nála Caiero szkepticizmusát pátosz váltja fel, a jó értelemben vett igénytelenség pátosza:

Oly szépek az Adónisz-kerti rózsák,
szeretem, Lídia, e szárnyvetőket,
akik meghalnak aznap,
amikor megszületnek.
Nekik örök a fény, megszületett már
a nap, mikor ők születnek, s lehullnak,
még mielőtt Apollón
befejezné futását.
Tegyük mi is egy nappá életünket,
s ne tudjunk róla, Lídia, hogy éj van
előtte és utána
a kevésnek, míg élünk.

                     (Ricardo Reis: Oly szépek)

Ezt felemelőnek találta! Átlátszó, hófehér gondolatnak.

De leggazdagabb alteregói stílusnak az Alvaro de Camposét értékelte, aki „ teremtőjét” egész életében elkísérte, a legtöbb rokon vonással rendelkezett vele, még az életpályájával is – mert Pessoa életrajzukat is megalkotta – és költészetére szintén a szkepticizmus jellemző, az a valóság tagadás, ami Pessoánál a saját „ realitás” megteremtésébe torkollott:

Nem vagyok semmi.
Sose leszek semmi.
Nem is akarok lenni semmi.

De azért a világ minden álma belém szorult.

                            (Alvaro de Campos: Trafik) ^******

E sorait szerette a legjobban, amelyekben – állapította meg – néhány mondat összefoglalja a kétkedő Humanista Ember gyengeségét, ugyanakkor örök, egyetemes nagyságát!

A teljesség kedvéért az alteregók költészeti világába fészkelve magát is írt poémákat: epizódok voltak ezek, a pessoa-i kandalló melege nem járva be igényelt irodalmának távolabbi szobasarkait. Mégis lényegesnek tartotta őket, kibontakozó, új egyénisége fontos állomásának, állomásainak:

A hóesés monotonsága elringat.
Elemzések nélkül,
lélekben olvadva a fehér tájba
vezérli most minden gondolatom;
a „havas tájba olvadás” paradoxonával,
hogy az igazi olvadás kijózanítson!………
……………………………………………………

Ezen egy versszakosában Alberto Caierót és Ricardo Reist gyúrta egybe, másik versében inkább Alvaro de Campos szólalt meg:

Nincsen munkám, se pénzem,
céltalanul vagyok boldog,
szívem a semmiért dobog,
kincsem: sztoikus énem.

Nem fázom szörnyű télen,
a napfény sem melegít,
az étel rajtam nem segít, –
öröm érzet az éhem.

Igen, Alvaro de Campos stílusa állt szívéhez a legközelebb persze a nagy Pessoáéhoz képest közel sem olyan jelentős helyet foglalva el értékrendjében.

Egyre inkább megértette, mért születtek ezek az alteregók: Pessoának volt bátorsága tudatalattijából előhívni azokat a személyiségeket, akik amúgy csak panganak a Lélekben, hisz az ember az életében kialakult, látható énjét nem cserélheti le, úgy, mint a ruháit. Ő ebbe nem nyugodott bele, a „ruháknak” embereket teremtett, „akiket” cserélgetett: ezeket a test nélküli lelkeket! – lúdbőrözött megvilágosodására.

* * *

Míg a költő versei porvihart kavartak ódon, kisöpretlenül tengődő bensőjében, filozófiai, vagy egyszerűen az Élet nagy kérdéseit boncolgató írásai mást is elindítottak benne, amit már „lélekrengésnek” nevezhetünk, és életmódja megváltoztatásának szükségességét sugallták… Katarzist érzett, amikor tehát felfedezte Pessoa újabb alteregóját, Bernardo Soarest, aki író volt, filozófus, és versírással soha nem törte magát. Nagy műve a „Kétségek könyve” egy bogaras elme a valóságtól elrugaszkodott életszemléletét tárja elénk, de Salvador Dalí filozófiáját követve jól átlátta, inkább a világ az őrült, és őrült merészséggel az élet mélyére tekintő Soares ebben a kifordult világban az, aki a legjózanabb:

„Az élet csak árt az élet megmutatásának. Ha megélnék egy nagy szerelmet, soha nem tudnék a szerelemről írni.”

„… azért nem igyekszem élni, sürögni-forogni, érezni, mert – ezt tényleg elhihetik nekem – nem akarom megzavarni feltételezett személyiségem kimunkált vonásait. Olyan szeretnék lenni, amilyen lenni szerettem volna valaha, de amilyen nem vagyok.” (Bernardo Soares: Kétségek könyve)*

Végiggondolva életét – egyéb életeket is hasonlóaknak vélt – arra a következtetésre jutott, hogy évei vonulatának legfőbb motívumai a menekülés és az elfojtás. Alberto Moravia novellájában egy pincérnek munkája során nem voltak valamirevaló gondolatai, aztán egyszer csak! … Azonnal kirúgták az étteremből, mert gejzírként feltört véleményét ki is mondta a vendégekről, nem tanulta meg gyermekkorától elfojtani! Egy hős volt, a földre szállt marslakó; mi bezzeg az elfojtást elsajátítjuk már kisgyerekkorunktól fogva. Ez a pincér csodásan szemlélteti életünket: ha nem hallgatsz és hazudsz, nem maradhatsz fenn a társadalom hánykolódó bárkáján! – járta át a felismerés.

„Ha kívülről nézem magam, és csaknem mindig így nézem magamat, alkalmatlan vagyok arra, hogy cselekedjek, megzavarodom, ha valamit meg kell tennem, és el kell végeznem, képtelen vagyok arra, hogy másokkal beszéljek, nincs bennem belső világosság ahhoz, hogy bármilyen puszta szórakoztatási mechanizmushoz munka révén igazítsam magam.” (Bernardo Soares: Kétségek könyve)*

Pessoa versei is meghökkenést váltottak ki belőle, de Soares szavai!!! … Megzavarodott, talajvesztetté vált, és öngyilkos bizsergést érzett, hogy abból a hánykolódó hajóból vakmerőn az óceánba vesse magát!

Azért mégsem a semmiből bukkant fel filozófiai rendszere Soaresnek, vagy a világirodalom és filozófia titokzatos éteréből! A görög sztoikusok érzelemmentessége, Camus társadalom közönye, hidegsége, vagy Thomas Mann írói hitvallása a banalitást hozó napfénytől való menekülésről, és arról, hogy „aki dolgozik, nem él” – mindezek itt vannak, jelen vannak Soares világnézetében egybe gyúrva, a kiválasztott öntudat magabiztosságának kényelmével- fogalmazta meg magában.

„Műalkotás szeretnék lenni, legalábbis lélekben, ha már testben nem lehetek. Ezért alakítgattam magamat nyugalomban és elvonultságban, és állítottam be magamat egy üvegházba, távol a friss levegőtől és a kendőzetlen fényektől, ahol mesterséges lényem, ez az abszurd virág elzárt szépségében bontakozhat ki.” (Bernardo Soares: Kétségek könyve)

Bernardo Soares ezen eszmefuttatása volt az, ami végül döntő elhatározásra jutatta, hogy gyökerestől felforgatja élete megszokott ritmusát kilépve a mindennapokból egy mesterséges, mégis számára a legideálisabb közeg irányába. Földöntúli érzés hatotta át merész döntése következtében, a lehetőség borzongása lelkének járatait megtisztulásban zubogtatta…

Sokat járt az agya azon, hogy a munka, a baráti és szerelmi megfelelni vágyás, a társadalmi előírások, konvenciók töltik és töltötték be egész életét, repítve az évtizedeket, mialatt hamisítatlan, benső világegyeteme soha nem vehette őt kívülről is körbe bent rekedve ősrobbanás előtti állapotában.

Élek, anélkül, hogy lelkem megszületett volna! – gondolta és keserítette el e gondolatfoszlány!

De hát hogy valósítsa meg merész ötletét?! – elmélkedett szüntelen. Mert Pessoanak könnyebb volt Lisszabonban, egyedül, munkahely nélkül, abban a virágzó, kávéházi környezetben! Lisszabon egyes városrészei, mint az Alfama, a Bairo Alto vagy a Belém negyed ma is őrzi ősi báját, hangulatát, és az emberek mintha a régi időkből csöppentek volna oda; Budapesten ezt az óvárosi, kávéházas miliőt ma sehol nem találja, lakói már a nyugati kultúra gyermekei. Mi, magyarok mindig is kapaszkodtunk Nyugat-Európa és Amerika után, a portugálok meg féltették magukat az ilyetén uniformizálódás leselkedő veszélyeitől!

Dino Buzatti egyik elbeszélésének főszereplője jutott eszébe, egy szerzetes, aki a nagyváros zsúfolt forgatagában ütötte fel tanyáját, mert – az volt a kihívás, nem az erdő mélyén elbújni!

Igen, itt, lélektelenül modern környezetben kell magának megfelelnie, helytállnia, úgy, hogy észrevétlenül felszívódjon a látszat valóságból, megingás nélkül kísértések süvítő szélviharában!

* * *

És egyik napról a másikra felmondott. Főnökének fogalma sem volt arról, mit is akar ez az ember, miért teszi, amit tesz, s mivel magyarázatot nem kapott tőle, habár faggatta, elengedte hát, s titokban irigyelte a hétköznapokat elhagyó lépéseit… a megtisztító szegénységbe.

És szakított barátnőjével szent céljáért, a barátnője szemében oktalanul, hiába könyörgött zokogva, hogy maradjon! … Rálépett az aszkéta élet szöges mezejére.

És félrevonult, kirekesztette magát a társadalomból, a sürgés-forgásból a boldog szenvedésért, amely önmaga Krisztusává feszítette égből rendeltetett golgotáján…

És végre meglátta magában a VILÁGOT: ami már régóta a felszínre vágyott léttől megkérgesedett lelkének sejtjei közül kitörve oly mohó kontrolálatlanságában! …

        ^* Somlyó György fordítása [vissza]

      ^** Somlyó György fordítása [vissza]

     ^*** Somlyó György fordítása [vissza]

   ^**** Somlyó György fordítása [vissza]

  ^***** Somlyó György fordítása [vissza]

^****** Somlyó György fordítása [vissza]

GULYÁS MIKLÓS CSABA

Pessoa emlékezetére

Nem értettem létem lényegét soha!
Pillanatok ködbevesző földjén jártam,
s a tovatűnő pillanatra nem találtam,
át nem élt boldogságom elorozta

démon ellene ki nem forrt lényemnek –
bennem él… Én magam vagyok jó-sorsom fékje,
messzi tengerem megátalkodott szirénje,
bús szörnye Ariadné szerelmének.

Mintha út lennék Isten kezdetektől
örök, de elvesztett birodalmában,
hol sírva botolnak a Teremtésből

alámaradt, ügyetlen angyalok.
… Csak sorsom párhuzamos világában
telnek nyugton e kárhozott napok!

Krúdy Gyula születésének 140.,
halálának 85. évfordulója tiszteletére

BOTOS FERENC

Szindbád reminiszcenciák

                                             (Krúdy Gyula emlékezetére)

egy tündérkönnycsepp
téli ágról, reszketve
arcomra hullott
–
nézem arcodat
nem hervadó nőszirom
közelítő télben
–
ahol mosoly van
ott semmi más nem fér el
az árnyékodban
–
ó, asszony, asszony
kitartásod keresztje
vízre íratott
–
pohár boromban
bokád borostyánfénye
táncoló emlék
–
hold süt szobádba
miben reménykedhetsz még
megbotló árnyék

Mohácsi Vanda, 12 éves

vallomás

WIRTH ÁDÁM

A könyvek bennünk tovább élnek

I. RÉSZ

Apám emlékének ajánlom

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.

                        (József Attila: A Dunánál)

Életemben mindig nagy szerepet játszottak a könyvek. Már gyermekkoromtól kezdve, mióta egyáltalán megtanultam olvasni, sokat és mohón olvastam. Elolvastam mindent, ami eljutott hozzám, amire ráleltem itt-ott, ismerősök otthonának könyvespolcain, padlások zugaiban. Olvastam Benedek Eleket, Herman Ottót, Jókai Mórt, Gárdonyi Gézát, Molnár Ferencet, Móricz Zsigmondot, Cervantest és Dickenst, Mark Twaint és Jack Londont, May Károlyt és Verne Gyulát. Egy kis papírboltban fillérekért lehetett kölcsönözni olcsó ponyvairodalmat, vadnyugati „kovboj” könyveket, krimiket, P. Howard alias Rejtő Jenő idegenlégiós regényeit, amelyek megmozgatták szabadon engedett gyermeki fantáziámat.

Ifjúságom olvasmányaiból maradandó nyomokat hagytak bennem Az utolsó mohikán, Tamás bátya kunyhója, Koldus és királyfi, Monte Cristo, Nyomorultak, Robin Hood, Ludas Matyi, Háry János, Kakuk Marci, A Pál utcai fiúk, Így írtok ti, Svejk a derék katona.

A legfontosabbak azonban azok a könyvek voltak, amelyeket kamasz koromban apám adott a kezembe, amelyek nagymértékben meghatározták gondolkodásomat és értelmi fejlődésemet. A múlt század 30-as éveiben a Vasasok Magdolna utcai székházának alagsorában, közel ahhoz a helyhez, ahol akkoriban laktunk, baloldali szervezett munkások (vasasok, famunkások, szabók, cipészek) kis csoportja öntevékeny munkáskönyvtárat szervezett és működtetett. Ennek egyik szervezője és kezelője, önkéntes amatőr könyvtárosa, autodidakta munkás apám volt, aki a könyves-szekrény kulcsát őrizte, az olvasóknak a könyveket ajánlotta, a kikölcsönzött könyvek listáját vezette, az elolvasott könyvekről elbeszélgetett és a könyvállomány felfrissítéséről gondoskodott.

Könyvtárukat apámék Stromfeld Aurélról nevezték el, aki a Tanácsköztársaság idején egy ideig a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke, a felvidéki hadjárat egyik vezetője volt. A Tanácsköztársaság bukása után egy gyárban magántisztviselőként helyezkedett el. Támogatta a munkásmozgalmat, részt vett a legális Magyarországi Szocialista Munkáspárt megszervezésének kísérletében. Halála után könyveit apámék munkáskönyvtára örökölte.

Otthon, józsefvárosi, egyszoba-konyhás, komfort nélküli kis lakásunkban (áram és gáz nincs, vízcsap és WC az udvaron) semmiféle könyvszekrény, vagy könyvespolc nem volt, csupán néhány, valaki által éppen olvasott könyv hevert az éjjeliszekrényen, az asztalon, az ágyon, itt-ott. Állandó „berendezési tárgy” csak Veres Péter apámnak dedikált két könyve: a Gyepsor és a Számadás, Molière kétkötetes drámáinak egyik valahonnét visszamaradt kötete, valamint Derkovits Gyula Dózsa-sorozatából egy szintén apámnak dedikált fametszet, a Rácstörő képe volt, amelyen a kaszával felfegyverkezett parasztok élén egy micisapkás munkás figura tépi szét a rácsot. Dedikálását az magyarázza, hogy a Magdolna utcai kis öntevékeny munkáskönyvtár aktívan részt vett a Dózsa-sorozat terjesztésében és népszerűsítésében. Egyébként Derkovits festményeiből apám kedvence volt a Három nemzedék, amelyen Marx fotója alatt egy olvasó munkás ül a fiával. Veres Péter, a Balmazújvároson élő parasztíró Budapesten volt a Szociáldemokrata Párt tagja és személyes kapcsolatban volt a kis munkáskönyvtárat létrehozó és működtető baloldali munkásokkal. A fővárosban járva náluk vendégeskedett, ők segítették első könyveinek kiadását, családjaik körében is gyakran megfordult. Péter bácsi, a csizmában járó parasztíró volt az első élő író, akit személyesen is megismertem, bölcselkedő eszmefuttatásait élőszóban is hallgathattam. Képekkel illusztrált könyvekben, képes naptári évkönyvekben szívesen nézegettem a karikatúrákat, a társadalmi élet visszásságait kifigurázó torzképeket, Brueghel, Hogarth, Daumier képeinek reprodukcióit.

Az öntevékeny munkáskönyvtárba apám sokszor magával vitt. Míg apám és elvtársai könyvekkel voltak elfoglalva, és az azokban olvasottakról vitatkoztak, én a vitatkozók között lábatlankodtam és játszogattam. Itt figyelt fel rám, az eleven érdeklődésű kisfiúra Ágoston Péterné, a Tanácsköztársaság egykori népbiztosának, Marx és Engels egyik első magyar fordítójának özvegye, aki megkedvelt és pártfogásába vett, hetente egyszer vagy kétszer francia nyelvleckét adott nekem, Anatole France meséjét olvastatta és egy könyvvel is megajándékozott. Ez a könyv Maxim Gorkij Gyermekkorom című könyve volt. Ez volt a kiindulópontja és egyik alapköve kamaszkorom személyes házi könyvtárának. Tízéves születésnapomon apám elvitt egy Nagyfuvaros utcai antikváriumba, amellyel önkéntes amatőr könyvtárosként már korábban kapcsolatban volt, ahol együtt, közösen választottuk ki azt a pár könyvet, amelyet apám születésnapi ajándéknak szánt. Ezt születésnapjaimon a következő években is megismételtük.

Kamaszkori olvasmányaim jelentős részét szépirodalom tette ki. A Magdolna utcai Vasas székház alagsorában működő kis munkáskönyvtár a munkás- és parasztirodalom népszerűsítését és terjesztését tekintette hivatásának. Az én irodalmi érdeklődésemnek fő irányát is ez határozta meg. Lelkem főleg azokra az irodalmi alkotásokra reagált, amelyek az engem közvetlenül körülvevő világot, a szegény emberek, proletárok, szervezkedő és harcoló munkások világát ábrázolták, az ő érzéseiket és vágyaikat fejezték ki.

A szegénység szószólóját láttam Petőfiben, ifjúságom legkedveltebb költőjében.

S te kis kunyhó a magas palota
Szomszédságában, mért szerénykedel?
Miért bújtál a lombos fák mögé,
Azért-e, hogy inséged födjed el?
Fogadj be, kis sötét szoba;
Nekem nem kell szép öltözet,
De szép szív... s a sötét szobákban
Találni fényes szíveket.
-------------------------------------
Ne féljetek, szegény jó emberek,
Jön rátok is még boldogabb idő:
Ha a mult s jelen nem a tiétek is,
Tiétek lesz a végtelen jövő. –

                (Petőfi Sándor: Palota és kunyhó)

Saját sorsomra ismertem Ady Endre versében:

Duhaj kedvek Eldorádója,
Száz tivornyás hely, ne bomolj.
Csitt, most valahol, tán Ujpesten,
Húsz esztendős legénynek vackán
Álmodik a Nyomor.
----------------------------------
Tiszta ágyat és tiszta asszonyt
Álmodik s vígan felkacag,
Kicsit több bért, egy jó tál ételt,
Foltatlan ruhát, tisztességet
S emberibb szavakat.

        (Ady Endre: Álmodik a nyomor)

Apámra gondoltam Ady versének olvasása közben:

Az én apám reggeltől estig
Izzadva lót-fut, robotol,
Az én apámnál nincs jobb ember,
Nincs, nincs sehol.

Az én apám kopott kabátu,
De nekem új ruhát veszen
S beszél nekem egy szép jövőről
Szerelmesen.

        (Ady Endre: Proletár fiú verse)

A Népszavában és annak mellékleteiben együttérzéssel olvastam a munkásokról szóló verseket (József Attila: Mondd, mit érlel…, Kassák Lajos: Munkások).

Nem isten, nem is az ész, hanem
a szén, vas és olaj,

a való anyag teremtett minket
e szörnyű társadalom
öntőformáiba löttyintve
forrón és szilajon,
hogy helyt álljunk az emberiségért
az örök talajon.

Papok, katonák, polgárok után
így lettünk végre mi hű
meghallói a törvényeknek;
minden emberi mű
értelme ezért búg mibennünk,
mint a mélyhegedű.

        (József Attila: A város peremén)

A népi írók könyveiből azok jutottak el hozzám, azokat olvastam, amelyek a szegényparasztság helyzetét mutatták be. (Veres Péter: Gyepsor, Darvas József: Vízkereszttől Szilveszterig, Illyés Gyula: Puszták Népe). Mélyen megérintett Illyés Gyula verse:

A korlátnak dőlve vivódtam
s úgy éreztem, mintha apám
fűtene lent, mint rég fűtött is
napszámra szegény a gróf birtokán.
Mintha apám és minden ősöm
dohogott volna ott alant,
jajongott volna föl a sírból –
Verte a rengő padló talpamat.

Néztem kapkodva a vizet, a
futó tájat, mintha velem
már nem is ez a hajó futna,
hanem a dohogó történelem.
Mintha dühöngve, hányingerlőn
az rázna, könyörtelenül
tagolva a szót: nem feledhetsz,
nem menekülhetsz – bárhova kerülj!

                (Illyés Gyula: Nem menekülhetsz)

Kedvenc olvasmányom volt Tamási Áron könyve: Ábel a rengetegben. Megkedveltem a székely góbé csavaros észjárását, ízes beszédét, talpraesett replikáit az őt érő bajokra és bántalmakra. A végén, amikor a Hargita rengetegből Ábel hazatért, édesanyja sírjánál megfogadta: „A szegények és az elnyomottak zászlaját fogom örökké hordozni, bármerre vezéreljen is az utam”. Úgy éreztem, nekem is Ábel zászlaja alá kell felsorakoznom.

Nyiladozó világnézetemet könyvek olvasása mellett, nem mellékesen aktívan befolyásolták a gyermekbarátok matinéi, szünidei nyári tábor a Hűvösvölgyben, a munkásmozgalmi szavalókórusok és énekkarok, mozgalmi kirándulások a budai hegyekben, vadkempingezés Csepel szigeten.

Rácz Vivien, 13 éves

napjaink

A szerző az Igazgyöngy Alapfokú Művészetoktatási Intézmény igazgatója, a mélyszegénységben élő családok támogatását segítő Igazgyöngy Alapítvány alapítója. Csaknem húszéves tevékenységük küzdelmeit, kudarcait és eredményeit folyamatosan vezetett blogokban rögzíti. Ezekből jelent meg terjedelmes válogatás 2017 végén Láthatatlan Magyarország címmel a Tea Kiadó gondozásában. Az alábbiakban a címadó írást, és további két általános érvényű bejegyzést adunk közre.

L. RITÓK NÓRA

Láthatatlan Magyarország

Olyan területről írok, ami valahogy nem jelenik meg a látható Magyarországon. Amiről sosem volt illendő írni, és manapság sem az. Amit takargatni kell. Amit nem lehet látni az újságokban, tv-ben, néha szól csak róla egy-egy híradás, valahogy a görcsös „minden rendben” bizonyítgatásában van minden. És ez abba nem fér bele.

Sokszor belegondolok azoknak a településeknek a helyzetébe, ahol dolgozunk. Nem lehet egyszerű kibírni minket, engem pl. a polgármestereknek. Mert ők, nyilván mindannyian azt szeretnék, hogy jó, szép, pozitív kép menjen ki a településükről, legalábbis míg ők a vezetők. Én meg azt hangosítom ki, hogy mi nem megy jól. A bajokat. A nyomort. Az intézményrendszer hiányosságait. Az meg külön ciki, ha még az állami döntések helyi levetüléseit is. Amit aztán végképp nem illendő kritizálni. Amit sikeresnek kell mutatni, még akkor is, ha fogcsikorgatva megy. Vagy úgy sem.

Eleinte nagy konfliktusaim voltak ebből. Intézményvezetőkkel és polgármesterekkel is. Mert kényelmetlen ezekről beszélni. Senki sem szereti, pláne a nyilvánosság előtt. A reakciók ennek megfelelők voltak. Próbáltak engem úgy feltüntetni, mint akinek nincs realitásérzéke, aki valamiféle ismeretlen perverzió miatt foglalkozik azokkal, akikkel úgysem lehet semmit kezdeni. Mások sajnálattal beszéltek rólam, mint valami szerencsétlen hülyéről, akit jól megvezetnek azok a semmirekellők, én meg, a jó szívemmel minden beveszek. Mások támadtak, hazugnak, vélt sérelmek miatt bosszúállónak nevezve. Vagy dilettáns bajkeverőnek, aki beleszól abba, amiről egyébként fogalma sincs. Szóval voltam itt már minden, csak normális ember nem.

Ma már kevesebb a konfliktusom. Azt hiszem, a lelke mélyén mindegyikük érzi, nem jól van így. De a helyzet nehéz, így a legtöbben kegyesen elviselnek, de már vannak olyan polgármesterek is, akik örömmel veszik a segítségünket. Sőt egyszer már az is előfordult, hogy a megyei sajtóban megemlítettek bennünket egy riportban, mint segítő szervezetet.

Persze más helyileg, ahol mindenki tudja, látja, és más ott, ahol messze vannak tőle. És elképzelni sem nagyon tudják, milyen lehet ez.

Beszélek hát róla előadásokon, mutatok fotókat, írok erről itt-ott, mondom, bizonygatom: itt van, itt és most, csak nem látszik eléggé, de ha lemennek a főutcákról, a kis falvak utolsó utcáiba, a nagyobb települések félreeső részeibe, látják majd, bárki láthatja. Mondom, hogy nem ott vannak, ahol a szépen felújított szökőkutas főterek láthatók, a mozgáskorlátozott feljáróval ellátott kultúrházak mellett, amitől egészen az az érzésünk lehetne, hogy Európában vagyunk, hanem ott, ahol sokszor még szilárd burkolatú út sincs, ahol csak az utcai kutak adnak vizet, és a villany sincs már minden házban. Ott élnek úgy, ahogy az nem a 21. század Európájára jellemző. És oda jutnak egyre többen – mondják, talán már a lakosság harmada így él. Gyerekek ezrei.

Nemrég, egy rendezvény után egy hölgy odajött hozzám és azt kérdezte: ugye nem mondom komolyan, hogy ezeket én itt, Magyarországon fotóztam?! Nem is értettem, mit akar. Kétségbe vonja a fotók hitelességét? Azt hiszi, kamuzok? Hogy ilyen nincs is?

Azért elgondolkodtam azon, amit mondott. Lehet, nem elég leírni ezeket, meg kell mutatni fotókon is. Mindenkinek. Persze ez sem egyszerű. Sokat fotózunk a munkánk során, elsősorban azért, hogy a támogatóinknak tudjunk képes beszámolóval szolgálni, megköszönve segítségüket. Ezek privát levelezésben maradnak, nem kerülnek ki az internetre. Mert nem ez a céljuk.

Amikor az előadásaimhoz használom szakmai körökben, bizonyos problémák, jelenségek, élethelyzetek illusztrálására, újra zárt körben marad, és nem is személyesen hozzájuk kötődik, hanem az ügyhöz. Ám minden szöveges leírásnál pontosabban mutatja a valós helyzetet.

Sokáig hezitáltam azon, a szegénységet mutató fotókból tegyek-e fel a honlapunkra. Nem akartam afféle „szegény oldalt”. És tudtam azt is, sérti az önérzetüket, ha negatív élethelyzetben látják magukat vagy a gyermekeiket. Éreztem, és mondták is, nem szeretik ezeket a fotókat látni. Megértem őket.

Most mégis azt gondolom, nem elég írni erről. Meg kell mutatni fotókon ezt a Magyarországot is. Muszáj. Hogy elhiggyék végre.

A honlapunkon új oldalt nyitottunk hát. A problémát mutatva, több településről, inkább személy nélküli fotókkal vagy nem felismerhető személyekkel. Igyekszünk majd ezután így is fotózni, ezzel a szemponttal. Mert úgy szeretnénk bemutatni a problémát, hogy közben tiszteletben tartjuk a személyiségi jogait mindenkinek. Hogy ne lehessenek céltáblái azoknak, akiket csak a gyűlölet éltet.

Bízom benne, hogy így is érezhető lesz valami, beazonosítható gyerekek, személyek nélkül. A házaikban, tárgyaikban, utcáikban. Nézzék úgy, hogy itt gyerekek nőnek fel. Gondolják végig, mivel töltődhetnek itt fel? Hogyan tudnak innen megfelelni az iskola elvárásainak? Talán jobban érezhető lesz, hogy nem jól van így. Jobban elhihető, mint ha csak leírom.

Gyógyszer nélkül

Az összes hónap közül a január a legnehezebb. Ha ilyenkor lesz beteg a gyerek, az a legrosszabb. És ilyenkor szinte mind beteg.

A kis falvakban hetente egyszer rendel az orvos. Így aztán húzzák a betegséget, amíg a rendelés napja el nem jön. Mert pénzük nincs bevinni a közeli településre, ahol naponta van orvos. Amikor azt kérdezem, miért nem hívják ki az ügyeletet, csak legyintenek: mert mindig kiabálnak velük, hogy miért nem viszik be a gyereket a rendelőbe.

Aztán az orvos felírja a gyógyszert a gyereknek. Van, hogy háromfélét is. Mert arcüreggyulladása van, hörghurutja, vagy rosszabb esetben tüdőgyulladása. A recepttel lehet távozni. Lehet menni kiváltani. Arra nem tudnak megoldást találni, ha nincs miből. Arra senki sem tud. És sok családnál már nincs. Január végére már semmi.

Ha nem a füle fáj, csak köhög, lehet húzni pár napig. És lehet, meggyógyul magától. Ha a füle fáj, az kibírhatatlan. Mert ordít. És annak is rossz, aki befullad. Hörög, elkékül, nézni is rossz. Meg ha nagyon lázas. Az ijesztő. Van, hogy a fél falut be kell járni egy-egy szem gyógyszerért, és van, hogy így sincs.

Akinek marad az előző betegségből, néha ad annak, akinél beteg van. Nagyjából tudják, mi mire jó, próbálnak egy-két szemet, kúpot legalább. Kúraszerű szedés, az szóba sem jöhet.

Amíg nem kap igazolást, hogy meggyógyult, nem mehet oviba, iskolába. De gyógyszer nélkül nehezen megy. Aztán általában kimásznak belőle. Néhol sokáig megmarad a hurutos köhögés vagy az orrvérzés. De ha már nincs láz, nem sokáig maradnak otthon.

Ebben a hónapban szinte naponta szólnak. Hogy nem bírják kiváltani a gyereknek a gyógyszereket. Tegnap öt receptet kaptunk. Három a négyévesnek, kettő a hatévesnek. Erős antibiotikumok. Az egyik recept 8 napja, a másik 6 napja íródott… azóta várják, ki tudják-e majd váltani. Nem tudták. Ma egy két nappal ezelőtti érkezett, középfülgyulladásra.

Sokszor segítettünk már így. Ha nem tesszük, sokkal többen kerülnek kórházba. Az idén kevesebben. Persze csak ott, ahol jelen vagyunk.

A gyógyulás más okok miatt is várat magára. A tüdőgyulladásos mezítláb jön ki elénk a hóba. És bent sincs az a kimondott gyógyító meleg. Az ágyban nem lehet őket tartani. Ha már fekszik, tényleg nagy a baj. Játék nincs, amivel hosszan elvolna. Mesélni? Ahhoz mesekönyv kellene, no meg valakinek folyékonyan tudni kellene olvasni.

Azt hiszem, itt és ilyenkor, a gyerekeket nézve érti meg leginkább az ember azt, hogy a nyomorban élők egészségi állapota mennyire rossz. Nem látunk csontig lesoványodott gyerekeket, mint Afrikában, de egyoldalúan tápláltakat, vitaminhiányosokat igen. Ilyenkor lehangoló a helyzet. Itt nagyon nehéz az immunrendszert szinten tartani… Mindnek csorog az orra, köhög, és az a meleg hónapokig így van, van, akinél tovább is. Aki állami gondozásba kerül, sokszor hetekig kúrálják, mire kigyógyul. És sokaknál marad valami. Szinte minden családban van tartósan beteg gyerek. Mindenféle. Szívbeteg, epilepsziás, asztmás. És még sokféle más is.

Ma órán hozzám bújt egy kicsi, és suttogva mondta: „tudod, voltunk orvosnál – mondja –, és azt mondta, be kell mennünk a kórházba. Mert nagyon fáj a lábam belül, és nem tudjuk, mitől. Reggel anyunak kellett segíteni, hogy fel tudjak állni az ágyból.” Sajnálkozom, majd kérdezem, mikor mennek be. „Hát mikor mennénk? Majd ha anyu megkapja a pénzt. Addig ki kell bírni…” – mondja olyan természetességgel, ahogy azt csak egy 8 éves, mélyszegénységben élő gyerek képes kimondani.

Igen, Ki kell bírni ezt is. Meg kell tanulni tűrni. Mindent.

Egészséges lelkületű gyerekek

Amikor új táborozási meghívást kapunk a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek számára, mindig izgulunk: vajon a meghívók tudják-e, mit vállalnak? Tudjuk-e mi megfelelően kezelni a felmerülő problémákat, melyek, bár sok tapasztalatunk van már ezen a téren, még mindig képesek nekünk is meglepetést okozni.

Próbálunk rendesen felkészülni, felkészíteni a fogadókat, és persze a gyerekeket és családjaikat is, hogy kevesebb félreértés, konfliktus legyen. És drukkolunk, hogy mellénk szegődjön a szerencse is, ne legyen baja senkinek, és az időjárás is kedvező legyen.

A tábor után persze mindkét irányban van mindig visszacsatolás, a gyerekekben megerősíteni az élmény varázsát, hogy hasson, ameddig csak lehet, motiválja őket a lehetőség, hogy talán újra megismétlődik a közösen átélt élmény. A fogadókat is hívjuk, kérjük, véleményezzék a tábort, mit vártak, hogyan teljesültek az elvárásaik, mit javasolnak, hogy legközelebb jobb legyen, és persze, hogy megerősítsük őket is: a lehetőség, amit adtak, hosszú időre szóló élményt jelent a gyerekeknek, akik nélkülük nem jutnának efféle lehetőséghez.

A legutóbbi tábor után, ami remekül sikerült, most is beszélgettem telefonon az egyik meghívóval. Elmondta, mennyit jelentett nekik is megismerni és megérteni ezeket a gyerekeket, milyen nagyszerűek voltak a kollégáim, ahogy minden helyzetet kezelni tudtak, és sztorizott is, elmondta, hogyan köszöntötték fel azt a 13 éves cigány fiút, akinek még sosem volt születésnapi tortája. Az egyik mondata így hangzott:

– Tudod, én azt látom, hogy ezek a gyerekek egészséges lelkületűek.

Ezen a mondatán hosszan elgondolkodtam. Mert igen, én is így gondolom. De mi történik velük, mire felnőnek? Kik a felelősek, hogy nem lesz belőlük az, ami lehetne? Hogy már gyerekkorban is biztosan lehet látni a sorsukat? Az egyik faluban, ahonnan a gyerekek zöme jött, most két 14 év alatti lány is terhes. A fiúk között pedig többnek is akadt már dolga a rendőrséggel. Már általános iskolás korukban.

Persze mondhatjuk, az ok bizonyára a családi minta. És igen, igaz ez is, hiszen volt fiúcska a táborban, akinek az apja börtönben van. A gyerekek mind halmozottan hátrányos helyzetűek, 90%-ban romák voltak, a szülők maximum közmunkáig jutottak a munkaerőpiacon. Képzetlenek, nem tudnak átörökíteni munka, tanulás iránti motivációt, az anyagi biztonság érzését, a legális jövedelemszerzés és a jogkövető magatartás értékét, semmit, ami a gyerekeiknek más, az övékétől eltérő jövőképet adna.

De vajon mi a helyzet a többi tényezővel, amely harcolhatna a kedvezőtlen hatások ellen?

Az iskola? Az oktatásba begyűrűző problémákkal szemben tehetetlen. A pedagógusok eszköztelenek, kiégettek, eddig csak a szőnyeg alá söpörték a gondokat, túlélésre játszottak, átengedni őket, hogy minél hamarabb szabaduljanak tőlük. Azt hiszem, az őket tanítók pedagógiai motivációi, céljai, stratégiái átértékelődtek. Jövőre majd, ha már a tanfelügyelő elől nem lehet eldugni a hetedikesen olvasni nem tudót, kétségbeesetten próbálják majd bizonyítani: nem tehetnek róla. Hibás a gyerek, a szülő, az alsós nevelő, mindenki, csak ők nem.

Az intézményrendszer? Mindenki teszi továbbra is, mint eddig, amit a rendszer előír neki. Mindegy, hogy sokszor meghasonlanak. Az állás kell, csinálják tovább azt, amivel megbízzák őket. Amiben egyre kevésbé fontos az ember, sokkal inkább a protokoll betartása, hogy védve legyenek, ha baj lesz, és a felelősség kizárólag azokra tolható legyen, akikkel kapcsolatban azt a szót, hogy prevenció, legutóbb a főiskolán hallották. Mert a napi gyakorlatban erre már nincs idő, figyelem, és sokszor szándék sem.

A közösség? Az már nincsen. Szétesett, egymás gondjaiban vájkáló, egymás nyomorúságából élő emberek, akiket már nem érdekel semmi. Akit meg érdekelne még valami, azt ez az átpolitizált világ felosztja, ellenséggé teszi, megakadályozva azt is, hogy némi szerveződés elinduljon közöttük.

Az állam? A döntések, az új szabályok nem érzékenyek a szociális problémákra. Vállaltan és kihangosítottan ők csupán gondot jelentenek azoknak, akik a „vállukon viszik az országot”. Nem érnek semmit, hiszen „mindenki annyit ér, amennyije van”. Bűnbakokká váltak, a közhangulatot a média is viszi ebbe az irányba, és a jövőképükben a középiskolát végzett gyerek nyugdíjba számításától a szociális temetésig egyetlen üzenettel szembesülhetnek.

Azt hiszem, a társadalom minden szintjén ott a felelősség, hogy ezek az egyébként egészséges lelkületű gyerekek a szüleik nyomorát termelik újjá. A családtól az intézményrendszeren át az állami szintig. Pedig ezen a problémán nagyon sok múlik. Belebukhat a jövőnk. Kicsit nagyobb a tétje ennek az egésznek, mint a futballstadionokkal és fociakadémiákkal tuningolt magyar futball jövőnkre gyakorolt hatásának.

Cosma-Molnár Izabella, 11 éves

olvasólámpa

BISTEY ANDRÁS

„Testközelből” a kubai forradalomról

Ernesto Che Guevara: Fejezetek a forradalmi háború történetéből

A Granma nevű hajón érkező néhány tucatnyi forradalmár kubai partraszállása és a gerillák havannai bevonulása, azaz a forradalom 1959. január elsejei győzelme között két év és 29 nap telt el. A forradalom Fidel Castróhoz hasonlóan világhírű alakja „comandante” Che Guevara többször is írt a Sierra Maestra hegyei között vívott harcokról. Ezekből az írásokból született meg a kötet, amelyről az alábbiakban szó lesz.

A könyv első része, a Fejezetek a forradalmi háborúból összefüggő egész, a partraszállástól kezdve időrendi sorrendben mutatja be a forradalom első, nehezebb időszakát. Szól azokról az időkről, amikor a még döntő fölényben lévő kubai hadsereg űzte, hajtotta és állandóan megsemmisítéssel fenyegette az olykor csak néhány tucatnyi harcost számláló csapatot, egészen addig, amíg a gerillák szilárdan megvetették a lábukat a hegyek között, és egyre hatásosabban álltak ellen a hadsereg támadásainak. A második rész újságcikkekből állt össze, amelyek ugyan nem időrendben követik az eseményeket, de a két részből végül az olvasó a maga számára rekonstruálhatja, akár időrendbe is állítva a forradalmi háború történetét, egészen a győztesek fővárosi bevonulásáig.

Guevara maga is harcol, sokszor van közvetlen életveszélyben, ezért tudja szemléletesen megjeleníteni a harc eseményeit. Ugyanakkor nem csupán egy a harcosok közül. Parancsnok, a legfelsőbb vezetés tagja, aki távolabbra lát, nagyobb összefüggéseket ismer, be tud számolni a fegyveres harcot a városokból segítő illegális szervezetekről, a különböző politikai színezetű csoportokból álló ellenzékében zajló vitákról, ellentétekről, tárgyalásokról és árulásokról.

Emberközelbe hozza a harcosokat erényeikkel és hibáikkal, hősiességükkel és gyengeségeikkel együtt. Például rendkívül szemléletesen ábrázolja, hogy milyen az emberek idegállapota az összecsapások előtti percekben. „… az ember úgy érzi, a harc kirobbanása maga lesz a megváltás. Ezekben a percekben a leghiggadtabb résztvevőnek is enyhén remeg a térde, és szorongva várja a háború vitathatatlanul leglényegesebb mozzanatát: az első puskalövést.”

Rengeteg egyszerű társa nevére emlékszik, parasztokéra, mesteremberekére, a városból érkezett diákokéra, és kitűnően ábrázolja őket egy-egy lényeges vonásuk kiemelésével. Bár a harc kegyetlen és embert próbáló, Guevara az emberiesség megnyilvánulásainak sok megható pillanatát is bemutatja. A dezertálást és az árulást, mint minden harcoló egységben, a gerillák csapatában is súlyosan megtorolják, de ha valamelyik harcos nem bírja a fizikai és idegi megpróbáltatásokat, visszajuttatják valamelyik városba, ahol képességeinek megfelelő formában folytathatja a harcot az illegális szervezetekben.

Minden gerillamozgalom alapvető feltétele a fegyveresek és a lakosság kapcsolata. Ha a lakosság nem támogatja a felkelőket, a harc szinte bizonyosan bukásra van ítélve. Guevara bemutatja ezt a bonyolult kapcsolatot. Ugyanis a lakosság szintén nehéz helyzetben van. A hadsereg megfélemlítéssel igyekszik elérni, hogy ne merje támogatni a felkelőket, és ezért a legbrutálisabb terrortól sem riad vissza. „A parasztság körében érdekes folyamat játszódott le… Az Alegría del Píó-i katasztrófát követően csapatunkat bajtársias légkör, spontán segítőkészség vette körül, később, amikor ismét megerősödtünk, végrehajtottuk első támadásainkat, s eközben a hadsereg megtorló tevékenysége is felerősödött, a parasztokon úrrá lett a félelem, s bennünket is hidegebbem fogadtak. Az alapvető gondot az okozta: ha meglátnak, kötelesek feljelenteni bennünket, mert ha a hadsereg más forrásból értesül a hollétünkről, jaj nekik, ha viszont följelentenek bennünket, saját lelkiismeretük parancsa ellen cselekszenek, de veszélybe is sodorják magukat, mert a forradalmi igazságszolgáltatás szigora előbb-utóbb eléri őket.” A parasztok tehát két malomkő között őrlődtek, de valódi érzelmeiket az mutatta, hogy amikor a gerillahadsereg összefüggő felszabadított területeket hozott létre, és a lakosságnak kevésbé kellett tartania a hadsereg megtorlásától, nemcsak támogatták a felkelőket, de sokan csatlakoztak is hozzájuk.

Ez már a forradalmi háború második szakasza volt. Az első, a „nomád” azaz állandóan mozgó egységek harcát követően a gerillák stabilizálták a helyzetüket, nagyobb területeket birtokoltak, ahol már nem kellett állandóan számítaniuk a hadsereg támadására. Bizonyos fajta erőegyensúly jött létre: a hadsereg már csak ritkán és nagyobb erők összpontosítása után volt képes támadást indítani a felszabadított területek ellen, a gerillák pedig még nem tudták eredményesen támadni a nagyobb városok megerősített helyőrségeit.

A háborúnak ez a szakasza újabb követelményeket támasztott a forradalmárokkal szemben. Meg kellett szervezniük a felszabadított körzetek életét, az ott folyó termelést és árucserét, a közigazgatást, az egészségügyi ellátást, biztosítaniuk kellett a közrendet és a közbiztonságot. Ez utóbbi azért sem volt könnyű, mert néha a körzetekben magukat forradalmároknak álcázó rablóbandák jelentek meg, amelyek fosztogatták a parasztokat, és amelyekkel a gerilláknak olykor szabályos ütközetet kellett vívniuk. Az élet azonban egyre rendezettebbé vált. Kórházakat alakítottak ki, ahol a sebesült gerillák mellett a lakosságot is ellátták a városokból titkos utakon érkezett gyógyszerekkel, rádióállomást állítottak föl, újságot nyomtattak, így közvetlenül szólhattak a lakossághoz, sőt a győzelem előtti időszakban már repülőterek is működtek a felszabadított területeken, ahol kisebb sportrepülőgépek leszállhattak. Az újonnan csatlakozókat már nem kellett azonnal harcba vetni, kiképzőtáborokat hoztak létre.

Amilyen ütemben nőtt a gerillamozgalom ereje és befolyása, úgy romlott a hadsereg morálja. katonai lázadások törtek ki, a városokban sztrájkok és kisebb fegyveres akciók kezdődtek.

Guevara ír a többi, Batista ellenes ellenzéki erő és a gerillaharc mögött álló politikai szervezet, a Július 26-a Mozgalom közötti vitákról, különösen a harc utolsó szakaszában, amikor már minden politikai csoportosulás, akár Kubában, akár emigrációban működött, a diktatúra utáni időszakra készült, és igyekezett részt kapni a gerillák által kivívott győzelem eredményeiből, sőt lehetőség szerint kisajátítani azokat.

A könyv utolsó része már arról a küzdelemről szól, amelyben a Július 26-a Mozgalomnak politikai eszközökkel kellett megvédenie a fegyveres harcban kivívott eredményeket a polgári politikai csoportosulásokkal szemben, amelyek ugyan szemben álltak a terrorisztikus diktatúrát fenntartó Batista-rezsimmel, de nem akartak gyökeres társadalmi változásokat. A kubai forradalmárok ezt a harcot is sikerrel megvívták.

„Fidel… parancsot adott, hogy vonuljunk Havanna ellen. Barquin ezredes – miután kiszabadult az Isla de Pinos-i börtönből – elfoglalta a hadsereg vezérkari főnöki tisztét, majd pedig Camilo Cienfuegos felszabadította Havannában a Columbia katonai városrészt, a mi 8. számú Harccsoportunk pedig a Cabana erődjét, és végül néhány nap múltán Fidel Castro az ország ideiglenes kormányának miniszterelnöke lett.” (Z-könyvek 2017)

JAHODA SÁNDOR

Az „ismeretlenség” feloldása

Viczai Péter: Gennyagyij Nord, avagy az „Ismeretlen Viszockij…” – Versek, dalok, anekdoták

Különös találkozások azok, amikor dalszövegekkel találkozunk, kinyomtatva. Valljuk be, ez sokszor igen kiábrándító élmény, valósággal illúzióromboló hatású. Mintha ének-zene nélkül, így, csupaszon mutatkozva előttünk, már alig-alig ismernénk rá arra (az élményre), amiről nemrégiben még szilárdan meg voltunk győződve, hogy – „tiszta költészet”.

Nos, Viczai Péter, Viszockij-kutató új kötete, a Gennagyij Nord, avagy az „Ismeretlen Viszockij…” ennek a cáfolataként mutatkozik meg, mint a ritka kivételek egyike. Hasznos és egyben fontos könyv ez, hiszen aki – esetleg – még nem hallott e két orosz alkotóról, annak a számára a felfedezés izgalmát adja, aki pedig – már – ismeri őket, annak is sok újjal szolgálhat.

„A Vlagyimir Viszockij stílusában, szellemében írott művek Gennagyij Nord orosz kortárs költő, színész, zeneszerző, avagy egy mai bárd tollából, akárcsak a Viszockij-alkotások, nagy hatással voltak a fordítóra, Viczai Péter Viszockij-kutatóra, akinek e könyvet is köszönhetjük” (Előszó, 9. old.) – írja Dr. Nanofszky György, és ezen, mi csöppet sem csodálkozhatunk, főleg, ha ilyen versek kerülnek az ember szeme elé, például Viszockijtól: „Templom se, kocsma se szent,/ Nem szent, fiúk, semmi!/ Nem úgy van se lent, se fent,/ Mint kellene lenni!” (15. old.) Ez vérbeli költészet, nincs is mit hozzáfűzni.

És, hogy Nordtól is idézzünk egy szép versrészletet: „Elég csak lehunyni szemünk,/ S kinyitni, hogy feljöjjön a nap” (Versek és dalok/ Elég csak lehunyni szemünk, 35. old.). De Nordnak egyéb kis „gyöngyei” is szerepelnek e vékonyságában is komplex, eleven, és színes válogatásban. Például ez a kis ékszer: „Nem vagyok papucs! Azt csinálok, amit akarok. Ha akarom, mosok, ha akarom, takarítok! (Versek és aforizmák / Emberi kapcsolatok, 57. old.) – hogy a könnyedségnek, szellemességnek is adjunk némi teret.

Ha, mondjuk, Viszockij – igen rövid életű – sorsát tekintjük, mely sors abszolút költő-sors volt, ez kétségek nélkül való, akkor el kell gondolkodnunk nekünk, maiaknak is. Ha valaki netán azt gondolja, hogy a mai kor mentes minden elnyomástól, meg egyebektől, hogy az, ami most van, maga a demokráciai Kánaán; ha valaki úgy véli, hogy „na, azért az a korszak az a korszak volt, nem, az nem ismétlődhet meg” – nos, az ilyen ember súlyos – történelmi – tévedésben van. Az mindenesetre bátran kijelenthető, hogy bizonyos rossz korszakok – jelentékenyen – kedveznek, sőt fel is virágoztathatják a művészetet; míg mások, mondjuk, hogy: a jobbak – éppen, hogy nem. És ennek fényében, ha azt gondoljuk, hogy most virágzik a művészet, akkor – logikusan – következik ebből az, hogy milyen kort élünk, ma. Például a mai Oroszországban, vagy – mondjuk, nálunk. Az is milyen érdekes, hogy: „Vlagyimir Viszockij gitárral kísért dalai és versei csak halála után jelenhettek meg nyomtatásban…” (Vlagyimir Szemjonovics Viszockij, 97. old.); és, ami még érdekesebb: „A szovjet-orosz tragikus hősként számon tartott költőt az orosz fővárosban helyezték örök nyugalomra, 1980 nyarán, a moszkvai olimpia idején. Halála után Posztumusz Állami Díjjal tüntették ki és csillagot neveztek el róla Vladviszockij néven” (uo., 98. old.)

Így megy ez. – írta Vonnegut.

„Gennagyij Nord Vlagyimir Viszockijhoz hasonlóan a vízöntő jegyében született” (Gennagyij Eduardovics Nord, 99. old.); mi több: „Néhány évvel ezelőtt csillagot neveztek el róla Gennyagyij Nord néven” (uo., 100. old.) Tehát ő is megkapta – ám ő még életében.

Hogy egy nem kevésbé elgondolkodtató, hazai példával is szolgáljak a végén, eszembe jut, hogy a nem kisebb kaliberű író, Tar Sándor, utolsó éveiben, egy nagy szupermarketbe járt ki ebédelni, egy olcsó kifőzdébe, ahol is főtt rizst evett, üres szósszal. Pár éve meghalt már. Viszont halála után Debrecenben szobrot állítottak az emlékére. Ki tudja, mit gondolhat erről – odafent. (Hungarovox Kiadó, Budapest, 2018)

Átyim Noémi, 14 éves

KICSI SÁNDOR ANDRÁS

Régi magyar kulturális szótár

Daniss Győző: Mit jelent? Diákszótár

A kulturális szótárak sorában Magyarországon az első Bart Istvánnak a brit életet és életformát bemutató műve volt (1998), majd az angolt sorra követték – elsősorban a Corvina jóvoltából – a más nyelveket és kultúrákat bemutatók. Az elsősorban újságíróként ismert Daniss Győző arra vállalkozott, hogy összegyűjtse az egykori magyar életforma jellegzetes szókincsét, bemutassa az ezekhez tartozó tárgyakat, személyeket, fogalmakat, különös tekintettel azokra, amelyek ma furcsának tűnnek.

Daniss 3200 szó magyarázatát adja 40 tematikus csoportban. Értelmező szótára elsősorban a mai tanulóifjúság szól. A szócikkek könnyed, közérthető stílusban készültek, kerülve a körülményes magyarázatot.

Az alábbiakban a katonaélelmezés szócikkeit és a jeges foglalkozását bemutatva értékelem a diákszótárt.

Katonaélelmezésnek a hadsereg élelmezését nevezzük. E feladatot egykor a markotányosok látták el, később a kantinoknak is jelentős szerepe lett. A napi fejadagot porciónak nevezték. A konzerv eredetileg a katonaélelmezés céljára készült, fontos ételkészítő eszköz volt a gulyáságyú, s jellegzetes katonaétel volt a bableves (cakompakk) és a köménymagleves (zupa). A XIX. század végére alakultak ki a laktanyai, folyamatos ételkészítés feltételei, s a katonaélelmezést osztrák hagyományok uralták. Több, német eredetű vagy közvetetésű, élelmezéssel kapcsolatos magyar szó meghonosodását a katonaságnak köszönhetjük (pl. cvibak, grenadírmars, komisz ’a katonaság számára készített [tárgy, élelem]; katonakenyér’, menázsi, prófunt). A korabeli étrend fél évszázadon át alig változott. A reggeli rántott leves vagy feketekávé volt kenyérrel. Az ebéd levesből, húsból és főzelékből vagy tésztából állt. A vacsora kevés hússal vagy hús nélkül készült főzelék vagy tészta volt feketekávéval. 1949-től számítható a katonaélelmezés kalorikus (mennyiségi) kielégítettségi korszak, s az 1960-as évektől az étkeztetés gyakorlatát korszerű elvekre helyezték. Átfogóan, a hadsereg szükséges anyagi eszközökkel való ellátását (leszűkítve: élelmezés, ruházat, üzemanyag-ellátás) hadtápnak, újabban a rezsimváltástól katonai logisztikának nevezik.

Egy jobb gasztronómiai lexikonnak vagy kulturális szótárnak a katonaélelmezés köréből az alábbi szócikkeket kell tartalmaznia.

cakompakk <németből>; cakumpak: a XIX–XX. század fordulóján népszerű sűrű levesféleség. Eredetileg a katonaságnál szokásos csipetkés bableves, amelybe burgonyát és húst is főztek.

cvibak <németből>; Zwieback <német>; cibak: 1. tartósított katonakenyér. 2. kétszersült.

csajka; sálka <német–szlovák>: hordozható, füllel ellátott, étkezésre szolgáló fémedény, amelyet elsősorban a katonaságnál rendszeresítettek. Kanonizáltan egy alsó, mélyebb és egy felső, laposabb részből áll, fogantyúval van ellátva. Kirándulók is használták evésre, ivásra, melegítésre. A szovjetektől érkező tömegesítés, közös tulajdon megnevezése ~rendszer.

gránátoskocka; grenadírmars <német Grenadiermarsch ’gránátosok indulója’>: krumplistészta. Összetört, paprikás burgonyával elkevert, esetleg vöröshagymával ízesített, főtt kockatészta.

gulyáságyú: a katonáknak hadjárat közben is meleg ételt főző, zárt fűtőterű üst. Ha kereke volt, lóval vagy gépkocsival vontatták. Ha nem, teherautóval szállították a csapatok után. ~nak nevezik tréfásan általában a szabadtéri főzéshez alkalmazott üstöket.

kantin <olasz–francia–német>; cantine <francia>: eredetileg markotányosbódé, majd vegyeskereskedői iparigazolvánnyal vezetett, italméréssel is foglalkozó, nem nyilvános üzlet, mely laktanyákban, katonai intézményekben működik. A tábori konyhák rendszeresítése előtt háborúban →markotányosok pótolták a ~okat. Vulgárisan a gyári, üzemi büféket is gyakran ~nak nevezik.

katona: kenyérből kocka alakúra vágott és szalonnával vagy kolbásszal fedett kis falat, illetve ezek sora.

komiszkenyér: →prófunt

köménymagleves; köménymagos leves; zupa <németből>: köménymagos rántott leves, amely pusztán lisztből, disznózsírból és köménymagból állt, s a katonaélelmezésben volt jelentős. Egyes változatai száraz vagy pirított kenyérkockákkal készültek.

markotányos <olasz–német>: katonai táborban ételt, italt, használati cikkeket árusító személy. Utódintézménye a →kantin.

menázsi <francia–osztrák>: 1. katonai étkezés, ellátás. 2. a katonáknak kiosztott étel, főképpen ebéd és vacsora.

porció <latin>: adag, fejadag, ami különösen a katonaélelmezésben nyert jelentőséget. A ~ a Habsburg uralom alatt az állami hadiadónak terményben (esetleg pénzben) fizetett része volt (latin portio militaris, ‘a katonai rész’).

prófunt <olasz–német>; komiszkenyér: a legénység számára készített barna kenyér.

trén <francia–német>: hadtáp, mozgásban levő csapatokat élelemmel, utánpótlással ellátó egykor szekerekből, később gépkocsikból álló szállítóoszlop.

zupa: →köménymagleves.

Daniss könyvében a katonaélelmezésnek egy oldalt szentelt (206–207. o.), s elfogadható gulyáságyú, hadtáp, markotányosnő, menázsi, prófunt, trén szócikkeket közöl, ami egy diákszótár követelményeinek meg is felel. A köménymagos leves és a cibak (40. o.), a grenadírmars (41. o.) szócikkeket máshol találhatja meg a könyvben az olvasó. (A gulyáságyú annyira jól sikerült, hogy a fenti meghatározást erre alapoztam.)

További példaként érdemes megvizsgálni miként emlékezik meg a szerző az egykori jeges foglalkozásáról. A jéggyártás, a hűtésre szolgáló jég mesterséges előállítása ugyanis valaha külön iparág volt. A hűtőcellákban lehűtött, fagyasztandó vizet sólébe merítették és megfagyasztották, ez lett a tömbjég, táblajég.

A jeges a jéggyártó üzemből a felhasználás helyére, a jeges hűtőket használó háztartásokhoz kiszállítást végző munkás volt, aki az utcasarkon harsány „JEGEES!” kiáltással jelezte érkezését. Egyes igényesebb XX. századi városi lakásokban és a henteseknél gyakran ún. jégszekrények voltak, amelyekhez néhány naponként jeget vásároltak. A jegesek kezdetben lovak vontatta, később motorizált kocsival dolgoztak. A jéghasábot a jeges csákánnyal emelte ki a kocsiból. Nyakában vastag, zsákanyagból varrt zsebes kötény volt, ebbe helyezte a kiszállítandó jéghasábot. Ezt az utcasarokról, a ház elől a vásárlók vederben vitték haza, a jégszekrény rekeszeibe került, lassan olvadt el. A többi rekeszben több napig is elállt a hús, a tej és más élelmiszerek. A vizet egy kihúzható bádogfiók fogta fel. E foglalkozásnak az elektromos hűtőszekrények tömeges elterjedése vetett véget az 1960-as években. A jeges foglalkozása gyakran más szakmához kapcsolódott, pl. az 1940-es években a jeget Angliában halkereskedők, az Egyesült Államokban szénkereskedők, Dániában tejboltok, Argentínában sörfőzdék árulták.

A jégszekrény tehát jól szigetelt konyhai, éléskamrai szekrényféle volt, akkora, mint egy mai közepes hűtőszekrény. A henteseknél ruhásszekrény méretű, fehér szekrény biztosította a húsok hidegen tartását. Daniss szótárából hiányzik a „jeges” szócikk, a „jégszekrény” (76. o.) azonban röviden, de bemutatja az egykori szokást.

Összegezésképpen megállapítható, hogy az egykori magyar életforma főbb jellegzetességeit a diákok számára is elérhető szinten jól bemutatja Daniss Győző új könyve. (Tinta Könyvkiadó, 2016)

Rózsa Eszter, 14 éves