Varga Izabella, 12 éves
Mihály dühösen csapta be maga mögött az ajtót. Fejét bikamód előreszegezve, szitkozódva, átkozódva csörtetett végig a folyosón. A kijáratnál álló csendőr vigyázzba vágta magát, de Mihály rá sem hederített. Döngő léptekkel a városháza felé vette az irányt. A járókelők kalapot emelve, meghajolva tértek ki az útjából, ám ő se látott, se hallott, a köszönésekre sem reagált. Az indulat teljesen elvakította. Pontosabban az indulat és a tehetetlenség.
A csendőrparancsnok jó barátja volt. De most elkeseredetten tárta szét a karját. – Nem tehetek semmit – mondta kényszeredetten. – Kicsúsztak a dolgok a kezemből. Te is látod, mi van itt…
Utolsó reménye a belügyminisztérium maradt. Az államtitkárságon dolgozott egy régi cimborája. Még az egyetemi évekből ismerte. Őt fogja felhívni.
– Sárika, kapcsolja nekem a belügyminisztériumot! Kérje Sárosi főtanácsos urat! Sürgős! – adta ki az utasítást a titkárnőnek, és beviharzott a hivatali szobájába.
Sárika riadtan pattant fel, sietve hívta a központot. Sose látta még ilyen izgatottnak a polgármestert. Pedig jó pár éve ismerte már. A központ azonban nehézkesen dolgozott. A negyedik, ötödik próbálkozás is sikertelennek bizonyult.
– Mi lesz már! – tépte föl az ajtót Mihály, Sárika azonban mentegetőzve tárta szét a kezét: – Próbálom, de nem tudják kapcsolni…
Percek teltek el, de Mihály számára beláthatatlanul sok időnek tűnt. Az agya lázasan kattogott, képtelen volt a gondolatait irányítani. Ez a reggel maga volt az őrület! Nem mintha mostanában gondtalanok lettek volna a napjai. Ez azonban más. Ez személyes ügy.
A reggel rémképeit sehogy sem tudta elhessegetni. Minduntalan annak a csendőrnyomozónak az undorító ábrázata bukkant fel előtte, aki szinte megvető pimaszsággal csapta le az asztalra a határozatot. Épp befejezték a reggelit a feleségével. Katus, a konyhai mindenes pont akkor kezdte leszedni a terítéket, amikor becsörtetett az a három csendőr. Semmi kopogás vagy köszönés. A két elől jövő lendületesen belökte az ajtószárnyakat, és oldalra állva, feszes vigyázzban előre engedték az öntelten vigyorgó nyomozót:
– Pénzes Mihályné, született Katzler Aranka, a 6163-as számú belügyminiszteri rendelet értelmében köteles holnap délig a gettóban megjelenni. Magával vihet 10 kilónyi személyes tárgyat. Amennyiben ennek nem tesz eleget, előállítjuk!
– Karcagi! Nem Katzler, hanem Karcagi! – üvöltött vöröslő fejjel Mihály. – A feleségem születési neve Karcagi!… Egyáltalán hogy mer maga ide bejelentés nélkül betörni? Én a város polgármestere vagyok!
– Egyelőre – ezzel a vészjósló mondattal egy civil ruhás férfi lépett be az ajtón. Mihály rögtön felismerte. Május óta ezt az embert bízták meg a felettes hatóságok a városban a zsidó ügyek intézésével. Azóta szabadult el a pokol.
Persze már márciusban elkezdődött, amikor a németek megszállták az országot. Akkor elsőként a politikai ellenállókat kutatták fel bámulatos gyorsasággal. Mire feleszmélt az ország, a felsőbb hivatali adminisztráció is kicserélődött. Mihály maga is megdöbbent, amikor hallotta, hogy a belügyminisztert, Keresztes-Fischert is letartóztatták, és Ausztriába hurcolták.
Májusban aztán jött a határozat, hogy a zsinagóga környékén gettót létesítenek. Minden családot átvizsgáltak. Akinél a zsidó származás kimutatható volt, annak meghatározott időpontban ott kellett jelentkeznie. Mihály közvetlen munkatársának, a hivatal jogi ügyeit intéző Bárczi Jakabnak is.
Jakab a beköltözés előtti utolsó estén még felkereste Mihályékat. Egy csomagot adott át: „Nem tudom, mi lesz velünk, de ezt rád bízom.” A csomagban iratok voltak, némi pénz és ékszerek. Mihály tehetetlenül tárta szét a karját: „Nem tehetek semmit.” Felesége sírva ölelte át Jakabot.
Mihály 1942-ben átélt már egy hasonló traumát. Akkor egy hattagú családot tartóztattak le és hurcoltak el a városból. Jól ismerte őket még gyerekkorából. Apáik együtt katonáskodtak az első háborúban. Egy szakaszban harcoltak. Mindketten odamaradtak. Pár éve, mikor a nagy háború hőseinek szobrot állítottak a helybéliek, a talapzatra az ő nevük is felkerült. Mihály emlékezett rá, hogy egymás mellett álltak a két család tagjai, és a könnyeikkel küszködtek, amikor a hősi halált haltak neveit az ünnepség szónoka felolvasta, s példaként állította az emlékező sokaság elé.
Annak a másik családnak minden megmaradt tagját elvitték ’42-ben. Átadták a németeknek, akik Kamenyec-Podolszkijba hurcolták őket.
Mihály lehorgasztott fejjel állt a szalonban. Nem tudott Jakab szemébe nézni. Szégyellte magát a kimondott szavakért. „Nem tehetek semmit.” Tényleg nem tehet? Jakab a jobb keze volt a hivatalban. Nem jártak ugyan össze, nem voltak barátok, de a kapcsolatuk mindenképpen szoros volt. Több mint egy szimpla munkakapcsolat.
Sajnálta Jakabot. Sajnálta a többieket is. Mégis, valami furcsa beletörődés lett úrrá rajta. Mintha lélekben elfogadta volna, hogy ez a világ rendje. Akkor persze nem sejtette, hogy rövidesen a feleségét is megvádolják majd a gettórendelet megszegésével.
Mihály tudta, hogy az asszony apai ágról a Katzlerekkel rokon. De Aranka ősei még a múlt században kikeresztelkedtek. Reformátusok. A törvény szerint Aranka nem zsidó. Most mégis azzal vádolják, hogy eltagadta származását.
Aranka minden vasárnap ott van véle a templomban. Áldott, jószívű teremtés. A hadiárvák gondozására tette fel az életét. Ha már saját gyermeke nem lehet, legalább az apjukat elvesztő csöppségeken próbál segíteni. Mit akarnak tőle ezek az őrültek?
Aranka sírva, jajveszékelve kapaszkodott a férjébe. Minduntalan azt kérdezte, miért bünteti őt, aki senkinek sem vétett, ilyen igazságtalanul az Úr. Mihály átölelte hitvesét, nyugtatgatta, csitítgatta, s mondta, nem engedi, hogy ez a borzalom megtörténjen. De Arankát nem lehetett lecsillapítani. „Hát nem te hoztad a hírt? Nem ezen sopánkodtunk egész este? Tegnap hirdették ki, hogy egy héten belül elszállítanak mindenkit a gettóból, ki tudja hová… – zokogta. – Azt mondtad, lehet, hogy sose látjuk őket viszont…”
Valóban előző nap jött az értesítés, hogy a gettót hamarosan felszámolják. Lakóit átadják a németeknek. Mihály érezte, hogy most hiábavaló fáradság Arankát vigasztalni. Amúgy sincsenek hihető érvei, hisz ő maga is tudja, hogy itt most minden elveszhet. A sopánkodás, a nyugtatgatás helyett cselekedni kell. Bármennyire nehezére esett is, Katusra bízta a szinte önkívületi állapotban lévő Arankát, és elrohant otthonról.
Először a csendőrségre vezetett az útja. Persze hiába. Be kellett látnia, hogy a csendőrparancsnok keze épp úgy meg van kötve, éppoly kiszolgáltatott, mint ő maga. Ekkor jutott eszébe Sárosi minisztériumi főtanácsos. Ha valaki, akkor ő biztosan tud segíteni. Csak sikerüljön elérni. Ezekben a zavaros időkben az a legijesztőbb, hogy kapaszkodók, támaszok nélkül marad az ember.
Végre megcsörrent az asztalán a telefon. Nyomban felkapta a kagylót.
– Polgármester úr, a belügyminisztérium van a vonalban – hallotta Sárika izgatott hangját. Mihály nagyot sóhajtott. Végre.
– Pénzes Mihály vagyok, Hajdúnánás polgármestere. Sárosi főtanácsos úr őkegyelmességével beszélek? – kérdezte elfúló hangon.
– Raffai tanácsos vagyok. Miben tudok segíteni?
– Bocsánat, de én Sárosi kegyelmes úrral szeretnék beszélni!
– Az lehetetlen. Már nem dolgozik a minisztériumban. Mit tehetek önért? – hallatszott a sürgető kérdés. A háttérből valami furcsa, kattogás-szerű zörej is átszűrődött. Mihály kétségbeesett döbbenettel engedte le a kezét. A kagylóból még hallotta párszor a türelmetlen hangot, majd egy határozott kattanást, és a telefonközpont bejelentkezését: – A vonal szétkapcsolva.
Vége. Nincs tovább. Mihály fejében vadul zakatoltak a gondolatok. Sárosit leváltották. Vagy ki tudja, lehet, hogy még rosszabb történt vele. Meg az a furcsa kattogás. Lehallgatják a hívásokat? De kit érdekel! Abból ugyan semmit sem tudtak meg! Több az annál, hogy külső segítségben már nem reménykedhetnek. Csak egy megoldás maradt. Elbújni, elrejtőzni, elmenekülni!
Ezt észrevétlenül szinte lehetetlen megtenni. Neki legalábbis. De Arankát esetleg el tudja rejteni. A várostól távol, a Csohány-laposban van egy tanya. A gazdát jól ismeri, tisztességes ember. Alkalmanként ő szokta nekik házhoz hozni a frissen vágott disznóhúst, a baromfit, a tojást, a gomolyát. Arankának oda kell kijutnia. Méghozzá egyedül. Valami egyszerű cselédgúnyában. Volt egy szobalányuk még a német megszállás előtt. Maradt itt pár ruhadarabja. Az jó lesz. Egy nagykendőbe burkolózva feltűnés nélkül végigmehet a városon. De nem éjszaka, nem lopakodva, mert az gyanút kelthet. Nappal. Karján valami kosárral. Úgy nem feltűnő. Még jó, hogy piacnap van… De ebbe senkit sem szabad bevonni. Még Katust se. Nem azért, mintha nem bízna benne. Katusért tűzbe merné tenni a kezét. De ha esetleg vallatni kezdenék. Ki tudja, mire képesek ezek!
Kevés az idő. Gyorsan kell cselekedni. Mihály hamar elköszönt a Sárikától: – Sürgős elintéznivalóm van, mennem kell! Dél körül jövök!
Csak pár percnyire lakott a Városházától. Csengeri Imre, az öreg városi hajdú kérdezett rá a kapuban, hogy hívja-e a kocsist. Mihály egy pillanatra elbizonytalanodott. Az utóbbi időben rendszerint gyalog járt. Szerette az utcát. Néha egy-egy szóra megállt valakivel, s ilyenkor többet tudott meg a városi dolgokról, mint akárhány tanácsülésen. Most azonban esze ágában sem volt beszédbe elegyedni bárkivel is. Sietnie kellett. Intett hát, hogy jöhet a kocsi. Nyitott, négykerekű cséza volt. Fürgén felpattant rá. – Hozzánk – hangzott a szófukar utasítás, ami azt is jelezte a kocsis számára, hogy az utas most nem akar diskurálni.
Hazaérve Mihály visszaküldte a csézát, ő pedig szándékolt lassúsággal – a kerti virágok mellett egy pillanatra meg-megállva – baktatott végig az udvaron. Nem volt véletlen ez az óvatosság, mert észrevette, hogy az utca túloldalán két egymással beszélgető alak álldogál, ám viselkedésük valahogy természetellenesnek tűnt. „Ezek a házat figyelik” – villant át rajta a felismerés. És máris beindult az agya, hogyan lehetne kijátszani ezeket a leselkedő spionokat. Kell valami, ami eltereli a figyelmüket…
– Megint itt voltak! – ezzel fogadta Katus a belépőt.
– Kik voltak itt? – értetlenkedett Mihály.
– Hát az a csendőrnyomozó, a H. Szabó. Meg az a másik, a Nyakas nevű!
– Mit akartak?
– Fenyegetőztek. Hogy tudják ám, mit akar a férje, mármint hogy a nagyságos úr, s nehogy azt higgye, hogy bárki is segíteni tud, maga az Atyaúristen se mentheti meg, megkapja, ami jár, meg ilyeneket. Meg hogy majd a nagyságos úr is leszáll a magas lóról nemsokára, kitörik a nyakát, arra mérget vehet… Hát efféléket…
Mihálynak most villant csak eszébe, hogy ezt a Nyakast pár éve az ő javaslatára zárták ki a Kaszinóból, mert viselkedésével és fennen hangoztatott nézeteivel érdemtelenné vált a tagságra. Ez most így akar bosszút állni. A gyalázatos!
– Katus, hol van Aranka? – türelmetlenkedett Mihály.
– Itt sírt-rítt szegénykém. Bekísértem a hálószobába. Próbáltam nyugtatgatni. Adtam neki egy kis teát.
– Bemegyek hozzá.
– Jaj, lelkem, menjen csak, beszéljen vele, ezek a gonosztevők nagyon felzaklatták, hogy a fene esne beléjük! – mondta Katus, és már indult is a konyhába, hogy folytassa a félbehagyott munkát.
Mihály megvárta, míg az asszony elvonul, ő pedig a cselédszoba felé vette az irányt. Nem sokat keresgélt, hamar talált egy kopott szoknyát meg egy réklit, egy agyonhordott papucs is akadt az ágy alatt. Csak kendőt nem lelt. De rájött, hogy ebben a kora nyári időben a nagykendő amúgy is csak gyanút keltene. S idáig jutva a gondolatban, szinte villámként hasított belé a felismerés, hogy egyszer egy szüreti felvonuláson a neje befonatta a haját amolyan parasztosan. Még ő is alig ismert rá. Nevettek is rajta. Hát ezt fogják csinálni most is. Két csurkába fonva, hajadonfőn is kimehet, a kutya se fog ráismerni az utcán.
Szinte megnyugodott, hogy ilyen ügyesen kitalálta a megoldást. A hálószobába sietett. A felesége az ágyon feküdt. Mihály előbb azt hitte, alszik. De a testtartása valahogy furcsa volt. Meg hát sosem szokott ruhástul az ágyra heveredni. Aztán észrevette az ágy melletti éjjeliszekrényen a poharat és mellette az üres gyógyszeres fiolákat.
Kétségbeesetten rohant oda. Megérintette a kihűlt arcot és kezet. Kifutott belőle minden erő. Ájultan zuhant a földre. *
* A hajdúnánási polgármester feleségét, Pénzes Mihálynét H. Szabó csendőrnyomozó meggyanúsította azzal, hogy zsidó származású. A kilátástalannak ítélt helyzetben az asszony öngyilkosságot követett el. A nánási gettót 1944. június 17-én kiürítették, lakóit átirányították Debrecenbe, a Serly-téglagyárba. Június 24-én innen egy csoportot az ausztriai Strasshofba és környékére vittek munkára. A többieket Auschwitzba deportálták. [vissza]
Újrakovácsoljuk a szögeket,
Új köteleket fonnak a műhelyekben.
Fényesek lesznek a szögek,
A kötelek eltéphetetlenek.
Ácsaink cédrussal bíbelődnek,
Tartson örök időkig a művük.
A katonák a módszert gyakorolják,
A nők, ahogyan kell, zokognak.
Másutt verik az újarcú ezüstpénzt,
Kellhet, legalább harminc kell belőle.
Lázasan készül a szent, az átkos város,
Forrongnak a helytartó-tanácsok.
Olajfák közül tétova tavasz jön,
Nyomában testvéreink lopakodnak,
A félelem csillogó hab orcáikon,
Kakasszóig jó szavakat keresnek.
Vidéki cirkusz, legyint a jó lovag,
Rómában selyemfonál, aranyszög járja,
Lándzsákra gondol, berber oroszlánra,
A homok futása: mint az árnyaké.
Betelik-é már a négyarcú Hold?
Maholnap mindenki tengerre száll,
Szögek emlékét visszük magunkkal,
Porviharban hagyjuk az ember fiát.
Adunk majd címet is neki,
S lesz formája, igen derekas,
Csikoroghat, miért ne tenné,
Versünk helyett a vaskakas.
Rákattant már a csend fedele,
Hagyd az üres szó ládikáját!
Tartalma lesz az elmúlásnak,
Mindentudók bárhogy sikálják.
Apró kőmagok gyűlnek köréje,
Még kong belül, de csinos idekint.
Suttogsz-e hozzánk, gépi szél?
Megbontod holnap hantjaink?
Később megjön, aki messze tért,
Ruháját rendben lerakja, sóhajt,
Nem mondja: megjöttem. Megjött.
Mesél majd a hosszú útról,
Biztosan mesél, ha megpihent,
És átadja szerény ajándékait.
Kalifornia tüzét egy mosolyban,
Alaszka aranyát egy szemvillanásban,
A szívébe rejtett új-angliai őszt.
Megjön, de mi már nem üdvözöljük.
Hamvaink egy másik jövőidőben áznak.
Átadja mégis mentett kincseit
A méltó többieknek, akik ma még
Holdfénybe rejtik arcuk, ismeretlenek,
Akiket köszöntésére nem mi küldtünk.
Derekas idő jön utánunk, tudja,
Újra feni az öröklött pengét, bólint,
Új dalba kezd, nem a miénkbe, újba.
Nincs is itt barlang! Istálló sincsen!
Csordapásztorok, menjetek innen!
Királyok jönnek? Keleti bölcsek?
Urak várják fenn őket, meg hölgyek…
Miféle kisded? Istenfi, persze…
Hamis csillag jár, mint mindig, erre.
Senki se megy be, veszélyes hajlék!
Roskadt jászolból szálaz a bak még,
Kihajtjuk azt is, nem lesz benn semmi,
Nem maradt, ki elé le tudnák tenni
Aranyunk, mirhánk, tömjénünk sorba,
Vigyék be tüstént a közvagyonba.
Számlálóbiztos szimatol száz is,
Jött megváltónak? Adózhat máris.
Született szűztől? Ki az a József?
Mindegy, megértjük. Szolgának jó lesz.
Meg kéne ölnünk? Heródes mondta?
Megtudakoljuk, mit szól rá Róma.
Valami angyal kavirnyált erre.
Szolgálati út, épp Betlehembe…
Egyiptom felé! Mentsd a gyermeket!
Őt megmenteném. S a többieket?
Szamárháton jön, érik az idő…
Tízezer szenttel lángol a jövő.
Mit is beszélek? Műfenyő alatt
Műversek szólnak, műanyag szavak.
Egymáshoz szólnak, csikorog havuk.
Mi meg? Jobb lesz, ha csendben maradunk.
Nincs itt barlang, s ki igét hintsen,
Nem velünk van, ha van, az Isten!
Mikor már-már remélnéd a tavaszt,
rádzuhan az igazi, kemény tél!
Aztán mintha mégis kitavaszodna…
Tili-toli, ide-oda tangózik.
Látszat-tavaszra újra tél jön:
a korán kinyílt virágra hó hull,
elfagy korai kikelet magja!
Fagy és zimankó újra visszaköszön.
Visszaköszön, mint kaján cimbora,
kit nem akarsz felismerni valami
ötödosztályú szórakozóhelyen!…
Nem térhetsz ki előle semerre!
Húsodba vájja fagyos karmait
a télvég haragos keselyűje…
Sebzetten várakozol a csodára:
hogy eljön végül mégis a kikelet!
Varga Izabella, 12 éves
Az irodaház fennhéjázó kivagyisággal illeszkedett, illetve éppen az, hogy egyáltalán nem illeszkedett az egyébként nyugodt, békés, kiegyensúlyozott, kicsit talán kétségtelenül lusta, már-már tunyának mondható, de feltétlen biztonságot nyújtó kisvárosi környezetbe.
Bárhonnan, bármelyik irányból érkezett az érdeklődő polgár a Fő úton, busszal, gyalog vagy kerékpáron, Suzukival vagy Mercedesszel, a közlekedési csomóponthoz közeledve, az úgy nevezett központban kikerülhetetlenül tornyosult eléje az új székház beléptető-rendszeres, zümmögő-liftes, légkondicionált, huszonegyedik századi csilivili épülete.
Mint egy hatalmas napóra mutatója, az árnyéka délutánra határozott vonallal osztotta két térfélre a szemközti járdán az oda kitelepült közkedvelt vendéglő-cukrászda asztalait: az árnyékban állókon párásfalú sörösüvegek, a napfényben ragyogókon maszatfátylas fagylaltkelyhek sorakoztak a fölöttük beletörődve ejtőző vendégek orra előtt.
Ez a hazai átlaghőmérsékletnek megfelelően langymeleg délután meglepően sok embert talált az utcán, köztük fiatalokat és öregeket, fegyelmezetteket és hanyagokat, tervezgetőket és reményvesztetteket, hűtleneket és csalódottakat, eladókat és eladottakat, árulókat és elárultakat – de csak ketten voltak, akiknek egy fonálra fűzött sorsa magára vonta a többség figyelmét, egy férfi és egy nő, az ő közeledő lépteiket követte kandikamerás tekintetével a kisváros jeles közvéleménye, s a sandán leselkedő és a leplezetlenül bámuló szemekben, többnyire fele-fele arányban, kíváncsiság és irigység bujkált.
Ellenkező irányból, de szinte egyszerre érkeztek.
Nem biztos, hogy csak a vakszerencsének köszönhetően.
Tán két lépéssel előbb lépett a közepes termetű, választékosan öltözött, határozott, parancsoláshoz szokott mozgású férfi a járdán elkerített terasz dobogólépcsőjéhez, látszólag ügyet sem vetve az őt követő művésznőre, a kisváros közismert és népszerű primadonnájára, akinek hajviseletét, szoknyahosszát még ma is etalonként követték a középiskolás diáklánykák, noha az első premierjének zajos sikerére igazság szerint csak az anyukáik emlékezhettek szemtanúkként.
A férfi, Bánki Csaba apátlanul nőtt fel, mégis tisztelettudó, szavahihető kamasszá cseperedett, s amikor édesanyja inasnak adta a gyermektelen nagybácsihoz, erősen elhatározta, hogy belőle becsületes asztalosmester lesz.
Az említett nagybácsi, Bánki József a település egyetlen faiparosa volt, az amúgy közkedvelt Bánki Dodi, de bizony az ő keze alatt Csabából nem igen lett sem asztalos, sem mester.
A munkanapja nyáron hajnali ötkor, télen hatkor kezdődött, a főnöke egy órával később jött le a műhelybe, addig szertartásosan megreggelizett, s elvárta, hogy inasa az alatt tisztára seperje a műhely előterét és a járdát.
Aki járt már fatelepen, tudja, onnan aztán lehetetlen maradéktalanul eltüntetni a fűrészport, még ha szellő sem rebben, akkor is mindig kavarog belőle valamennyi a levegőben, s amint teheti, leül valahova, vékonyan, de jól láthatóan, s az első lépésre fölkavarodik újra, fátyolosan szitálva a ferdén sugarazó napfényben.
– Ez neked el van takarítva? – kérdezte a főnök úr, s választ nem várva meglengette a markába szorított méteres lécdarabot, s indulat nélkül, de keményen odacsapott az inas lábszárára kettőt-hármat, aki az első alkalommal meglepődve fölkapta a lábát ugyan, de tiltakozni nem mert, s másodszorra még el is mosolyodott, gondolván magában: ennyit igazán ki lehet bírni.
Minden napjuk így kezdődött. A verés után mehetett Csaba is kapkodva befalni reggelijét a konyhába, de igyekeznie kellett, mert Bánki Dodi hajtós munkás volt, nehéz volt a tempóját követni, márpedig elvárta, hogy az inasa minden mozdulatát kövesse. Munka pedig rengeteg volt, leggyakrabban különböző méretű és különféle minőségű parkettát szabtak s kötegeltek, de ha még világosban legyártották az aznapra megrendelt mennyiséget, akkor sötétedésig nekiláttak a másnapra előkészített gerendák, oszlopok, kiváltók fűrészelésének, simításának.
Mégsem gyűlt benne harag a nagybácsi ellen, egyszerűen csak megengedés nélküli emberré vált, valahogy kihűlt, belefagyott az indulat, ha rágondolt, üres volt a lelke, mint egy fenekevesztett vödör, ezért még csak kárörömet sem érzett, amikor egy reggel a gatter kékesen kanyarodó acélfogai meg sem cikkanva, a deszkavéggel együtt tőből levágták Bánki Dodi izmos mutatóujját is, csak nézte Csaba a lába elé hullott, vérző csonkot a fűrészporban, és berögzült mozdulattal a cirokseprő után nyúlt.
Amikor aztán a helyiek nem kis meglepetésére ebbe a kisvárosba is leszivárgott óvatosan az úgy nevezett rendszerváltozás, gyorsan átalakult a családi fatelep, készségesen alkalmazkodva az újonnan megjelenő luxus-vevőkör igényeihez. Aki valamit is adott magára, Bánki Csabától rendelte meg a modern műanyag nyílászárókat, az ő emberei járták sorra felújítani a különféle beosztású fontos emberek szolgálati lakásait, előbb a szalagparketta ment, azután a padlófűtés-szerelés, az import csempék fölrakása a megunt, kopott fehér helyére, a termo-ablaküvegek, a geometriamintás járólapok az erkélyekre, teraszokra, aki különleges zuhanykabint akart, mondjuk programozott vízsugarút vagy színes tálcásat, Csabával hozatta Pestről. Ő jelent meg emberei élén, amikor a fényvisszaverő hólyagos, üvegbetétes bejárati ajtókat állították be az újgazdagok családi házaiban, s aztán már természetesen ők szállították az automata garázskapukat, a klímákat, velük lehetett megbeszélni a kis úszómedencék dolgát, amihez az engedélyeztetést is vállalták, hiszen a szinte baráti közegben könnyedén közlekedett a Csaba fiú – mert akkoriban így emlegették – a régi tanácsházában berendezkedett polgármesteri hivatal újmódi útvesztőiben.
Akárhol, akárkinek dolgoztak, mindenhol akadt „okosban” megoldandó kérés, és mindenhol akadt megjegyezhető, megfigyelhető különlegesség, ami mind bekerült a növekvő tekintélyű vállalkozó legendás menedzsernaptárába, amit állítólag még a vécére is magával vitt. Tudnivaló, hogy azokban az ügyletekben nem volt minden tiszta, nem lehetett minden tiszta, vagy a pénz, vagy az áru eredete mutatott a rövid idejű szabadságvesztés paragrafusai felé. „Mindannyian a piacról élünk!” – volt akkoriban a megállapodások zárómondata.
Így aztán azon már senki sem csodálkozott, hogy közéleti férfiúvá emelkedve hamarosan bekerült a város vezetői közé, s amikor a sikkasztásért leváltott műszaki osztályvezető utódját keresték, már mindenki az ő személyére gondolt. Meg is választották, ellenszavazat nélkül.
Most is úgy érkezett a teraszra, ahogy a győztesek szoktak, a jól ismert „nézzük, ki akar itt megalázkodni” – mosolyával.
Alighanem a pultos valahogy riaszthatta a tulajt, Rózsa urat, mert az személyesen sietett az érkező vendég elé.
– Isten hozta, Bánki úr! – mondta távolabb is jól hallhatóan, s lényegesen visszavett hangerővel folytatta: – Kezeit csókolom, művésznő drága!
– Jó napot, Rózsikám! Megy a bolt?
A vendéglőt különböző titulusokkal évtizedek óta mindenki megelégedésére vezető Rózsa Miklóst csak Csaba merészelte Rózsikámnak szólítani, de ő meg is tette, ha kellett, ha nem, éppen csak azért, hogy éreztesse, kinek hol a helye ebben a kifényesedett, derűs világban.
Különben szeretett a nevekkel szórakozni. Előbb vagy utóbb mindenkire sort kerített. Maga magát sem kímélte: – Csaba vagyok, aki nem mindenkivel bán ki! – harsogta mellére mutogatva, és hátravetett fejjel, az illendőnél egy kicsit hangosabban nevetett, közben cimborái tekintetében a megalázkodás, az alávetettség jeleit ellenőrizve, keresve.
Rózsa úrnak azonban szeme sem rezdül az otrombaságtól, „Ugass, bugris!” – gondolja rutinosan, s derékból kissé a kérdező felé fordulva feleli: – Nem panaszkodunk… – közben háta mögött, takarásban maga mellé inti a jól fésült, fiatal felszolgálót, s attól kezdve ketten celebrálják a rangos vendég fogadását, tisztázzák, hogy nem a teraszon kell helyet teremteni, hanem szokás szerint a különterembe mennek, ételrendelés nem lesz, terítéket leszedni, a művésznőnek a felszolgáló fölsorolta választékból, „fagylalt, parfé, gesztenyepüré, somlói galuska, habroló” semmi sem tetszik, tanácstalan néz föl párjára, aki dönt is helyette: – A hölgynek tonik jéggel, nekem a speciális aperitif betéttel!
Közben beérnek a különterembe, ami amúgy semmi különös, csak egy, a szárazraktár ajtajához vezető folyosóból leválasztott ablaktalan benyíló, a két asztalon-széken kívül más alig fér el benne, a vakablak előtt kalocsai mintás száda a porfogó, az ajtó mellett régimódi légypapír lóg a mennyezetről.
Amíg a főnök tapintatosan megáll az ajtónyílásban, s igyekszik nagyobb presztízsveszteség nélkül kihátrálni a jelenetből, addig a felszolgálófiú szempillantás alatt hozza a rendelést, jobbról kerülve teszi a kedves vendégek elé, előbb a hölgynek a hosszú, kecses pohárban a halványzöld üdítőitalt, benne a kavargó jégkockákkal, mellé teljesen fölöslegesen külön szalvétán a piros szívószálat, mert a művésznő úgyis mindig pohárból issza, még a száját sem töröli meg közben, aztán külön mozdulattal, szertartásosan a férfiú elé a féldecis metszettüveg-pohárkában a szintén előhűtött kóser szilvapálinkát.
– Kedves egészségükre! – mondja üde, megnyerő mosollyal, úgy, hogy feltétlenül kivillanjon hibátlan fogsora, s egyet hátralépve folytatja: – Hozhatok még valamit?
– Rendben van, fiam, ennyi – nyugtázza igyekezetét Bánki Csaba –, egyelőre ennyi. És akaszd be az ajtót, ne zavarjatok, csak ha ég a ház. Azt a szart meg kapcsold ki – mutat a fejük fölött kavargó csillárnyi ventillátorra.
Ahogy lelassulnak a szélkavaró lapátkerekek, megnyugszik, majd függőlegesbe egyenesedik az addig összevissza kavargó enyvsárga légyfogó-papírcsík is.
Ülnek egymással szemben, az irigyelt pár, elnéznek valamerre, percnyi csönd zuhan közéjük. Találkozásaiknak az évek során kialakult valamiféle menetrendje. Már nem sok meglepetést tudnak okozni egymásnak. A férfi végre a pálinkáért nyúl, de mielőtt fölhajtaná, két ujja közé fogja a helyre kis műanyag kardocskát, hegyén a rátűzött, billegő gyümölccsel. – Honnan a picsából van ezeknek mindig friss cseresznyéjük? – mormogja választ nem várva, s unottan a nő szájába tolja a delikáteszt.
A művésznő ajkaival O-betűt formáz, s hálásan elővillantja a megetetett madárfióka csábpillantását, azaz hátrafeszíti a fülét, ettől megemelkedik a szemöldöke, s rögvest kifényesedik a szeme fehérje.
– Uram, Isten, most meg mit bámul ez így? Erről a szemről, nézésről írta valamelyik hülye pesti firkász, hogy „színpadra lépésekor pillantása, mint az éjszakai távolságibuszok messzehatoló reflektorai”? – töpreng a férfi. – Még hogy messzehatoló? Anyja picsája!
Az az igazság ugyanis, hogy a művésznő rövidlátó. Nem nagyon, de ezt is erősen titkolja, mert ennek következtében pupilláját képes az éppen előtte álló akárki emberfiára – ezen természetesen csakis tetterős férfiembert értve – olyan koncentráltan sugarazni, hogy az szentül hiheti, egy testét-lelkét őszintén elébe táró, minden ellenállásra képtelenné lett nőstény készül éppen hódító ölelésébe omlani. (Vagy omolni. Ne szőrözzünk, a nem kívánt törlendő!)
A férfi lenyeli a szeszt, közben a meglebbenő légypapírt nézi, a mézbarna gyantaszerű ragacsban kapirgáló, támaszt nem találó légylábak százait, a kaszáló póklábak céltalan rángását.
– Azt ígérted, kimegyünk a nyaralóba! – szólal meg a művésznő. Csak szemernyi szemrehányást kevert a hangjába, amúgy jókedvű volt, legalábbis annak látszott, tudván, ha valaki eléggé jókedvűnek látszik, az már olyan, mintha jókedvű is lenne.
– Ha ígértem, meg is tartom. Kimegyünk.
A férfiban oktalan indulat támad, ahogy nézi a nő nyakán a pulzáló verőér kék árnyékát.
– Kimegyünk – ismétli meg nyomatékkal –, de nem ma. Valami közbejött. Viszont a pályázatotokat most nyugodtan megbeszélhetjük.
– Úgy készültem, hogy… – a művésznő megemelte a mondathangsúlyt, mint aki szinte maga is unja fölsorolni, mit, hogyan tervezett, ám közben arra gondolt, a fene se kívánkozik ebben a hőségben abba a lepukkant nyaralóba, legutóbb még a medencébe se volt érdemes bemenni, bűzlött a belerohadt falevelektől, a napozóban a kiégett fűcsomók közt hosszú filteres csikkek fehérlettek, a bokor alatt törött pohár üvegszilánkja csillogott a perzselő fényben. Igaz, az ágynemű legalább mindig frissen felhúzott, élére vasalt, hűvös, el kellett ismernie, arra legalább a Csaba is finnyás, de még akkor sem, görcsberándult a gyomra a lehetőségtől, hogy át kellene ölelnie és széttárt combjai közé kellene fogadnia ezt a rázuhanó, csatakosra izzadt, elkényelmesedett férfitestet, minden ellihegett utálatos kívánságával együtt.
A férfi egy hatásosnak szánt mozdulattal kikapcsolja mobiltelefonját, s kettejük közé teszi az asztalra. Papírlapokat vesz elő a villámzáras irattartóból, kiteregeti a nő elé, hadd lássa a fekete filctoll gátlástalan firkálásait, áthúzásait, az ellentmondást nem tűrő felkiáltójeleket.
– Megolvastam a jövő évi műsorterveteket. Már megint öt zenés, és mindet a férjed rendezné? Ne már! Egyet hagyjatok meg a pesti új fiúnak. Úgy mehet. De abból te maradj ki, elég neked négy főszerep egy szezonban, primadonnám – mondja és mereven a szemébe nézve benyúl a nő lába közé, s öklével dörzsölni kezdi a csiklóját.
– De Csaba, kérem! Én nem vagyok…
A férfi válasza akár a baltacsapás.
– De bizony, hogy az vagy, kurva vagy, most az én kurvám! – Nyitott tenyérrel üt, éppen csak miheztartás végett, úgy folytatja: – És most szopni fogsz, az anyád úristenit, mégpedig szorgalmasan, na igyekezz!
A pofon, a kíméletlen, durva rántás készületlenül érte. Közel került az ájuláshoz, iszonyú fájdalmat érzett, összepréselődött bal melle lüktetett a férfi markában, hajtövére, fülére mintha forró olaj ömlött volna, mire levegőhöz jutott, már a férfi előtt térdelt, egyik lába félig az asztal alá csúszva, szájában a férfi megmerevedett faszával úgy bólogatott, mint a dallasi mezők szüntelenül üzemelő olajkútjai a tévében. Látni szinte semmit sem látott, orrát megcsapta a trendi dezodorillat és a bűzlő férfi-izzadság keverékéből összeállt ismerős szag, füléhez a távoli hangok előtt csak a férfi lihegése, elégedett nyögései jutottak el, de csak az egyikhez, mert a másik még mindig csak csengett a rendre szoktató pofon nyomán.
A süket percek múltán fátyolos szemmel, de álmos-alázatos mosollyal került elő az asztal alól.
Lassult, bizonytalan mozdulattal hajolt az elégedetten hátradőlt férfira: – Köszönöm… – súgta az arcába, és a szájára tapadt.
– Na, ugye, a nyalakodó istenit az anyádnak! – gondolta a férfi, és úgy döntött, most már tényleg ideje végleg lezárni ezt a kapcsolatot.
Az emberi neuron még ma is versenyképes a legmodernebb processzorokkal szemben. Már ami az érzékelést és az információáramoltatást illeti. Amiben lemarad, az a visszacsatolás sebessége, a válaszreakciók indítása.
Bánki Csabát most hideglelősen megdöbbenti a felismerés, hogy azt érzékeli, a szenvedélyes csók végeztével hogyan siklik nyelvén feltartóztathatatlanul a torka felé saját megkocsonyásodott ondója.
Egész testét riadóztatja a gyomrába markoló undor, menekülve löki el magától a nőt, görcsbe szoruló mellkasából elemi erővel készül kirobbanni a kiáltás, megcsikordul alatta a karszék, ahogy földobja magát belőle, és állkapocsszakadásig tátja hatalmasra a száját.
Ugyanebben a pillanatban, mintha gondosan megtervezett időhálóban esnének meg a dolgok, több száz leforrázott hátú keselyű kétségbeesett vijjogása hasítva töltötte be a levegőeget, de olyan brutális fizikai erővel, ami nemcsak lehetetlenné tette hosszú másodpercekre a légvédelmi szirénák háborús filmekből jól ismert hangjának azonosítását, de akár csak még a normális lélegzetvételt is az azt követő rémült, fagyos néma csöndben.
„Figyelem, figyelem! A katasztrófavédelmi hivatal közleménye: a csökkentett idejű riasztást hallották. Ez csak próba volt! A próbának vége! A próbának vége!” – zengett aztán a hangrobbanást követően az irodaház felöl, a rejtett hangszórókból.
– A mocskos kurva anyátokkal próbálkozzatok, azzal! – dühöng fülére szorított kézzel a felszolgálófiú, aki már szólt a főnöknek, hogy őszre keressen valakit ide, mert szeptemberben ő már Londonban kezd (ahol fölkeresi majd a Highgate temetőben Marx Károly sírját). Végigfuttatva tekintetét a terasz felbolydult tarkabarka vendégseregén, egész teste megfeszült, farkasmód megcsikorgatta hibátlan fogsorát, s mintha minden izma egyetlen mozdulatra készülne, a lábujjától a sarkáig, föl a lábszárán, a térdén, a combjában, a derekán, a hátán, a vállán, a felkarján lefutva a könyökéig, végül a kézfejében, az ujjaiban gyülekezett az indulat. Jobb térdét megrogyasztotta, ellazította formás farpofáit: – Ezt nektek, gecik! – bökte maga elé elégedetten, és egy egészségeset, amolyan huszárosat belefingott a csodás jövő ígéretével telített levegőbe.
Lehetne szebben is mondani, de az már nem lenne igaz.
Gyöngyösi Zsülike, 9 éves
Ézsaiás éneke
Mintha mondaná a magáét és közben kiépítené
a mellékszálak mentén az egérutat.
A motívum árnyékot vet. Burkot növeszt,
azután egy üreget, le a mondattani növény
gyökerein túlra, ahova nem juthat be szó.
Közben a házban beszélgetnek emlékek.
Héjak húzódnak össze s jelentésrétegek.
S az utógondozást végzi az abszolútum.
Azután a mellé-, s elbeszélés kimenetele
nem lehet más, mint az eltávozás.
Alvásban dolgozik a szív. Kék detektor.
Este hulla az ember. Reggel meg újszülött.
A hallgatás szövetébe beleölti a szó varrótűjét.
Benne a vers-fonál. Jambikus cérna. Vér és Nap.
Egy pohár boldogság hormon van a laptop fedelén.
A paradigma félregombolt egén. Nézd csak!
Ez volna az Én! Egy embrió. Nem diadém.
Most, ötvenen túl kezdődik a lét. A kiszabadult fény.
Levetkőzik a távolság.
Megkívánja a láb. A lomb.
Átkulcsolja álmában a műutat.
Léptek algebrája, ajtóba csukott árny.
Az alkonnyal ölelkezik az autópálya.
Ez nem az mi jelenünk.
Valakinek a múltja, akire emlékezem.
Olyan ember, akit nem ismertem meg,
de szerettem volna beszélgetni vele.
Az ijesztő árnyakat Ő söpri ki.
Felruházza a kopár ágakat.
A kietlen helyébe beül a liget.
Mint az Ige.
A kövek a fáknak evangelizálnak.
Éjjel tülköl a csúszómászó lámpafény.
Dadog a fűszálon, mint beszkennelt harmat.
Az asszony sürgött-forgott. Hajnalban már kivetette az ágy – így volt ez mindenkor, amikor a családját várta, de amúgy sem volt jó alvó: koránál fogva fel-felriadt, az álom gyakran, csalfán hagyta faképnél. Magára kapta a kényelmes mackónadrágot, trikót vett a blúz alá, arra kötött mellényt – az éjszaka felemésztette a házban az előző napi meleget, a hideg gyötörte kopott vállízületeit, sanyargatta csomókba tokosodott hátizmait.
Arcot, fogat mosott, rendet szántott galambszürke, makacsul göndörödő tincsei között, rámosolygott a tükörben a ráncaira. Elzárta a gázt a türelmetlenül fütyülő teafőző alatt; most sem hagyta ki, mélyen beszívta a kicsiny, sárga-gömbű, zizzenősre száradt, fehérszoknyájú kamillavirágok illatát, mielőtt leforrázta volna őket. Elgyújtotta a tüzet, aztán beemelte az ablakpárkányról a lavórral borított-védett, kosárnyi ételt, bort. Mióta térdében a fájdalom alig tűrhetőre fokozódott, már az Úr Angyalára bízta a szentelést – messze volt a templom, messze a család, a falubelieket megkérni pedig… Drága a benzin, nem szeretett tartozni.
Megcsókolta a kalács csücskét, tojásostól-kalácsostól-borostól-sonkástól bevitte a kamrába, a stelázsira.
Lepakolt az asztalról: a hullámos szélű üvegvázát a kissé megfonnyadt, illata vesztett jácintokkal a kredenc sarkába rakta, a ráncos-foltos almákat is száműzte, a kockamintás abroszt a védő-nejlonnal együtt hajtotta össze. Puha rongyot mártott vízbe, alaposan kicsavarta, lassan, óvatosan letörölte az asztallapot. Az asztal bokáig felmosórongy marta lábai libabőrkeltően csikorogtak, ahogyan a konyha közepére húzta. Kicsit megállt mellette, megsimogatta, ujjait végigfuttatta a sötétbarna testen több helyütt megrepedt lakk-sebeken, aztán szétnyitotta – előre örült, hogy még így, óriásira nyílva is szűkösen férnek el majd körülötte – lesz csintalanság, ficergés, kuncogás, kacagás.
A kamrából vasalót hozott, a nagy, halványzöld rongyosládából vasalóruhát, tálacskában vizet. A fényesfehér, apró virágmintákkal ékes damaszt megadóan terült a masina alá; oda-vissza, oda-vissza, fel-le… oda-vissza, oda-vissza, fel le… Időnként belemártogatta csokorba csippentett ujjhegyeit a vízbe, ráfröcskölte a makacsabb gyűrődésekre, egyetlen ráncocskát sem hagyva.
A lobogás már belakta a kandallót, a munka is melegítette, olajozta rozsdás tagjait – a mellény lekívánkozott. Fel-felszökött, szárnyra kapott a gőz, röppent a vasalás-illat…
A már tükörsima terítőt kicsit meglibbentette, hadd kapjon levegőt, és hűlni, pihenni hagyta. A kandalló oldalához ült, elkortyolta a langyosra fáradt kamillateát.
Teríteni kezdett: a pőre asztalt befedte az abrosszal. A kászliból elővette a kőrisfa-tányérakat, az eccájgos-dobozt, a sifonérból a patyolat keszkenőket. Lassan, puhán rakta szét a tányérokat, meg-megcirógatva a véső eltompult harapásnyomait – eszébe jutott apja munkától megvaskosodott, elkérgesedett bőrének simítása az arcán…
Voltak a kendők közt elnyűttebbek, és egészen hamvasak, a sarkukba varrt nevek némelyike halványan, a frissebb hímzések harsányan köszöntek rá. A legrégebbi asztalkendő a sajátja volt, a nevét – kis kunkort kanyarítva az utolsó betűhöz – a nagyanyja öltögette…
Tekintélyes darab, gusztusosra füstölt sódart vett a hentestől; előző nap már megfőzte, egy kisebb, lekanyarított darabot nyersen hagyott – a veje így szereti. Az asztal közepére pakolta, a nagytálra, hadd pöffeszkedjen, míg teheti. Poharat szedett, szétrakta az eccájgot, szelíd és erős reszelt tormát rakott, csatos dunsztosüvegekbe. A kert végéből kecskefűz-vesszőt tört, egy ágat a tűzre vetett, a maradékot a mázas agyagkorsóba rakta.
A tojások maradtak a terítés végére. Sokáig ragaszkodott a hagymahéjjal színezett festéshez, de a kisunokái odáig voltak a tarka-barka tojáshalomtól, a kiscsibés, bárányos matricáktól, hát hagyta magát. Pár darabot azért úgy is…
Egyenként vette kézbe, átsimogatta némi bőrkével, tiszta ronggyal a héjakat. Nőtt a cifra, csillogó rakás, lassultak a mozdulatai, nehezedett a mellkasa. A hagymahéjjal festett tojásokat már nem látta tisztán – levette a szemüvegét: hadd szabaduljanak a könnyek. Elnézett az égig érő nyárfák felett, egyenest bele az égbe.
Kislány volt.
A barka abban az évben még alig pelyhedzett Húsvétkor eldermedtek a rügypikkelyek, szívósan markukban tartva a barkavirágokat – az elerőtlenedettek kibomlás nélkül, alignesszel pottyantak a váza mellé, és csak éjjel, a bamba csendben hallatszottak, a bútorok pengését tompítva.
Papa sem hajnalonta indult az erdőre, gyéríteni – megvárta, míg gyöngül a fagy. Újságpapírkapcát tekert a zoknira, a bekecs sem lóghatta ki a téli munkát magából, előkerült a kamrából újra; apja csak a sűrűben vetette le, ha megmarkolta a fejsze nyelét.
De a sonka szépen füstölődött, és a régi öregek hamarvást érkező jó időt jósoltak. A tojók feneke kiengedett, szaporodott a tojás a szakajtóban…
Tökéletes Húsvét volt, abban az évben is.
A családi kaláris… Szépen, szabott rendben, mint minden nagy ünnepen; egymás mellett, apraja-nagyja, könyök a könyökhöz, térd a térdhez ért – szabálytalan gyöngyök felfűzve, a terített asztal körül.
És ebben az évben tévedt el a Nagyerdőben. Kis, csitri lány volt, jól ismerte az erdő egy részét, hiszen annyit járták a papával… Tudta, merre árválkodnak a cseresznyefák a délceg bükkök, a tömpe vadkörtefák, a kedélyesen terebélyesedő tölgycsaládok között. Ismerte a járást az összekapaszkodó lucfenyők hűvöse alatt, a ropogós-puha tüskéken; a vadcsapások szélességéből, és a lábnyomokból tudta, milyen állat jár a tengerszemhez inni. Nem volt titok előtte a pirosló csészegomba-csokrok, a boszorkánykörök, az erdei szeder és szamóca, a ganajtúrók, nünükék, mókusok, szarvasok, őzek, fakopáncsok, fülemülék, ezernyi növény és állat kedvenc előfordulási helye. Számtalanszor szürcsölte tenyeréből a monostor-rom közelében a mohos kövek közül buggyanó, felszínre szaladó forrás hűvös vízét.
És mégis eltévedt.
Messzebb, beljebb, minden eddiginél közelebb mentek pajtásaival az erdő szívéhez, de bíztak magukban – mindőjük járta az erdőt.
Már hazakészülődtek. Elropogtatták a kekszet, megették az almát, megitták a meggyszörpöt, amit csak a piknik kedvéért vittek magukkal. A kirándulás befejezéseként az öt csitri egy utolsó fogócskába csapott.
Mint a csík: cikáztak a fák között! Röppentek a copfok; kókadtak, bomlottak, szárnyukat vesztették a nagy, színes masnik – a szalagkígyók nem győztek a levegőben úszni gazdáik után; pirultak az arcok; gyöngyöztek a homlokok; pördültek a szoknyák, szaladtak a szemek a harisnyán, a cipőtalpak alig érték a földet. Sivalkodtak, kacagtak, és szaladtak, futottak, szökelltek, mint a szeleburdi őzgidák. Az avar vastaga zizegett, zörgött, elsötétedett dúltságában, ahogy a lábak kíméletlenül gázolták; a rügyek megfényesedtek, duzzadásuk forrásnak indult, ennyi zabolátlanságot látva.
Ő messze szaladt, ravaszul nagy kitérőt tett – fel-felkuncogott a cselen.
És elveszett. Nem voltak ismerősök a fák, bokrok. Az avarban hagyott nyomain indult vissza, de a vadak körös-körül feltúrták a talajt – nem igazodott el. Kétségbeesésében ide-oda szaladgált, nem tudta eldönteni, merre induljon. Kiabált, ordított, de semmi válasz… Próbált emlékezni, merről jött, de ki figyel arra, ha nagy a kedv, és a hév viszi a lábakat… A félelem elsápasztotta, a szíve óriásira puffadt, szűkké vált mellkasából a torkán keresztül akart szabadulni – a levegő se ki, se be. Az agyában a gondolatok elnémultak. Semmi nesz, semmi hang nem hallatszott, csak szívének zakatolását verték vissza a fatörzsek. Pánikba esett – reszketni kezdett. A legközelebbi fához imbolygott, átölelte, arcát a kéreghez nyomta, összeszorította a szemét, kapkodta a levegőt.
Egészen addig állt a fához kövülve, míg valaki meg nem szólalt – benne. Az apját hallotta. „Erzsi! Erzsikém! Ez a tojás a miénk. A te, és az én tojásom. Elfelezzük, megesszük, korty pálinkával öblítjük, de te csak a nyelvedet dughatod bele!” – már látta is…
Húsvétvasárnap reggel: az asztal tömve, a család körötte reggelihez látott. Apja az asztalfőn ült. Halántékán már ősz szálak villogtak a szénfekete hullámok között – a legerősebb, legsűrűbb fésű sem fegyelmezhette azokat a fürtöket. Erős szálú szemöldök, alatta barna szempár, ami olyan szeretettel tudott nézni, hogy az ember lábai elgyengültek. Tudott ez a szempár olyan pillantást is vetni, hogy a vér megjegesedett abban, aki állta, ha állta. Sűrű, büszke bajuszkorona domborodott a szelíd ívű felsőajak felett, az erős gerincű orr alatt. Fehér ingén a legfelső gomb szabadon maradt, az ingujjak könyékig hajtogatva. A kislány apja mellett ült, a Pitralon illata incselkedve csiklandozta az orrát.
A sonkát a családfő szelte, emberes adagokat vágva. A többiek kenyeret szegtek, tormát púpoztak, tojást törtek. Tojást törtek, feleztek, régi szokás szerint, mert a tojásfelek mágikusan vonzzák egymást… Az ő tojásukat apja, „papa”, mindaddig vele osztotta meg, amíg élt… Nagy, kérges tenyerében elveszett még a legméretesebb is… Bicskáját, amit állandóan magánál hordott, kíméletesen nyomta a tojástestbe, mint aki röstelli, hogy kárt tesz benne. Óvatosan választotta ketté, és nyújtotta át, aztán közel hajolt, és huncut mosollyal elmondta a mondókát: „Két fél tojás egy egész, így te mindig hazatérsz.”
A rettegés engedett benne. Lassan, mélyeket sóhajtott, abbamaradt a reszketés, megint öklömnyi lett a szíve. Elengedte a fát, letörölte a könnyeit, elkenve a sötét kéregmorzsákat az arcán. Becsukta a szemét, elkezdett körbeforogni – közben a tojásra gondolt, apja kezében. Semmi másra, csak a tojásra. Pörgött körbe, kitárva karjait, szinte esésig szédítve magát. Akkor megállt, kinyitotta a szemét, tekintetével befogta a szembelévő legmesszebbi tölgyet, megvárta a szédülés végét, és elindult. Kétsége sem volt, hogy az a helyes irány. Sokáig ment, mindig egyenesen, amerre a lába, és a szíve vitte. Aztán kiért az erdőből, a falutól elég távol, de ismerős rétre. Most a megkönnyebbülés ríkatta…
Szél kerekedett. Az égig érő nyárfák dereka szelíden ingani kezdett, éppen csak zöldülő, hosszú karjaik kecsesen követték az áramlatokat. Az asszony megint munkához látott: a maradék tojásokat is kifényesítette, az asztalra tette – a legszebben sikerültet meghagyta, este, ha maga lesz csak megint, kíméletesen apróra vágja, és elszórja a kertben.
A vállfáról leakasztotta az ünnepit – mélységes békéjét babusgatva öltözni kezdett.
Mohácsi Vanda, 12 éves
ferdén álló kanapé
rajtad kockás barna pléd
tavasz van csak
de bátorítón
néz ránk a nyitott francia ablakon
a sas-hegy felől nyarat ígérő kékség
könyvedet magadra hajtod
épp proustot olvasol – mesélsz róla rajongva –
a rigók is erről énekelnek hallod
te vagy az eltűnt idő halálnak döntött szobra
* * *
vasárnap
az asztal megterítve
aranygyűrűkkel díszlő húsleves
meríted a kanalat szádhoz emeled
ezt őrzöm
az egyik utolsó kép
mikor még együtt lehettem veled
a legfontosabb dolgok mellett úgy robogunk el
ahogy nevesemlátszó állomásoknál az intercity
az igazi célok mind messze vannak
ilyen blődségekkel hitegetjük magunkat
míg a leeresztett sorompók mögött
túl a jegenyék takarásán
kis menet halad apró koporsóval
mögötte gyászfehérben a térdharisnyás lány
akit akkor kezdtünk szeretni
mikor már minden semmi lett
rengeteg nyárral azelőtt
Hideg vízzel lep meg a
mosdótál
Felveri a valóságot
bennem
Mintha feldőlt volna
a fény vedre
Kitárom a kedvem
ijedtemben
Két hangvilla moccan a
körtefán
Felszáll az ég kútjába az
ének
Ilyenkor mind kinyílnak
az utcák
Gyönyörű kék szeme van a
létnek
És növekednek az árnyak,
Az égei tetőn tüzet fogott koronája
Egy matuzsálem fának.
Lángol, szikrát, füstöt, üszköt ontva
A tölgy, s elvágódik, bele a horizontba.
Vörösre vált át nyugaton a kék,
S koromként hull az éjszaka fölénk.
Múlt kútjába merítem vedremet
Emlékeim mohó idő issza
Mikor lenn a vízgyűrűk elülnek
Ráncos vén gyermekarcom tekint reám vissza
Ritkábban emlékszem az álmaimra. Meg kell becsüljem, még ha előre nem is látni, mi fog kisülni belőle.
El kell képzelni egy hatalmas macskaköves felületet, mint az Országház eleje. Csak a kövek 1x1 méteresek, a tenger által simára dolgozottak voltak. És az összekötő szurok helyett egy mély vályú volt telítve tengervízzel. Talán az oszlopok, amelyeknek a tetején jártunk, a tenger fenekéig értek. Ha egy mező kiürült, mert elugrottak belőle, akkor mennünk kellett az üres mezőre. És ugrás közben egy olyan szót kellett kiáltani, amit még a tömegben nem mondott senki. Mert volt egy zsűri, és ez nyilvántartotta a bekiabált szavakat, és megítélte, hogy elfogadja-e vagy sem. Aki egy olyan szót mondott, amely már valakinél a korábbiakban szerepelt, az kiesett a tévés játékból.
Nekem ez remekül ment. Esélyes voltam arra, hogy a több száz embert legyőzzem. Mind e közben nem volt szabad vizesnek lenni. De ehhez nem kellett nagy ügyesség, mert a macskakövek között mindössze húsz-huszonöt centiméter köz volt. Egy óra múlva elkezdtek fogyni az emberek. Sajnáltam őket, de végül is nem a pokolra kerültek. Csak egy játékból estek ki.
Most már a macskaköveken csak kis foltokban voltak emberek. És egyre gyakrabban volt lehetőség a szomszéd kőre ugrani, mert némely kocka szomszédjai már minden irányban üresek voltak. Ez kevesebb gondolkodási időt jelentett, de az automatám remekül működött, és szórta az originális szavakat. A kockákon már csak néhány ember lézengett. Egyre fáradtabbak voltak. Én meg igazán most voltam elememben. Ugráltam, mint a béka kőről-kőre, és kiabáltam. Egy-egy szót, mint például empíriokriticizmus, halálfajd, szomatizáció, Büchler, Dürer, Fuller. A következő ugrásra a Cromwell szót szántam.
És akkor egyedül maradtam, már csak egyet kellett ugranom egy sikeres szóval, de valami furcsa dolog történt. Beleégett az agyamba egy idézet a Wikipédiából: „Ekkor Henrik, Cranmer és Cromwell között felmerült az a gondolat, hogy Henrik Annától is elváljon. De 1535 nyarára újra egymásra találtak. Anna októberben ismét állapotos lett. 1536. január 8-án Aragóniai Katalin, a hivatalos feleség meghalt. Másnap Henrik sárgába öltözött (ez a szín Angliában az öröm jelképe, de Spanyolországban a gyászé); tehát angol szemmel nézve Henrik tulajdonképpen volt felesége halálát ünnepelte.”
A sárga szín gyásznál játszott kétféle jelentéséről egy óriási előadást tartottam ahelyett, hogy az amúgy jó Cromwell szót kimondtam volna. A zsűri és a közönség pisszenés nélkül figyelt. Szép volt az előadás. Minden retorikai trükköt bedobtam, hogy tovább fokozzam az érdeklődést. És akkor megszólaltak a fanfárok, és két sorban jöttek felém a díszmagyarba öltözött férfiak és nők. A zsűri elnöke átadta nekem meleg kézszorítás mellett a fődíjat, egy aranyból készült babérkoszorút, amit a súlya miatt a derekamra kötöttem. És hoztak egy trónszéket, amire le kellett üljek. Én a koszorúra ráülve vártam tovább a ceremónia folytatását. A riporter odajött, és gratulált mint a 10 millió forint győztesének. Én pedig a mikrofonba csak annyit mondtam: „A koszorú, mint látják, a fenekemen van. Mindenki ott hordja a babérkoszorút, ahova legjobban illik neki.”
Czupor István, 11 év
fák hajába zúg a szél magánya
a tócsa épp levedli bőr jegét
nap kap sután fázósan kabátra
s a föld szárítja nedves szőrzetét
lompos árkok álmos lomha szája
benyelve mind a piszkos hó levét
sárdagály dagadva nő magába’
kátyúba vetve kocsik kerekét
pára tapad
hideg kanalamra
előttem a levesben
cseresznyék úsznak
felbomló húsukat néhol
szemérmes repedés szeli át
vérbe borult a tányér
mint az a születésnap
kár minden szóért
június van
parkoló; az utca színe kék japán
a bár falán szelíden piszmog az este
elől a lámpák fehéren és keresztbe
parázs vérzik a kocsik fénylő farán
söntés a város: tömeges piszoár
mint árban uszadék fát – kusza sötéten
engem sodor november az esti fényben
s én vagyok a habbal telt söröspohár
száll felfelé ezernyi apróka mák
lazán zsinórra fűzött játékos gyöngyök
fehérlő paplanná felhabzó göröngyök
s megül a pohár száján a sokaság
hullámzó pára fut rá az alkonyatra
sör szagú a gyűrt idő újabb darabja
a vers szövetén matatnak
lágy húsában a szövegnek
elcseszett szövőmadarak
hajnalig itt szövegelnek
ezer és egy szárnycsapással
finomra hangolt tollzörej
vendég szöveg – egy szerte-írt
– mely egybeszőtt és közröhej
egy elmért megcsúszott szöveg
– lehet hogy mégis egy-befőtt?!
két zokni tán két sziámi
szőtt szöveg közt mi egybenőtt?
persze posztmodern – mondjuk ki –
gyémánt; vagy kavics ha bánya
talán: de mégsem írt! – menj hát;
vár a dicsőség magánya!
Anyanyelvünkön,
az édes kis hazában
maradék népem,
teveled hadd maradjak,
ácsorgásban és ballagásban
te maradj velem, s hadd zsibongjunk
kegyes halálból újjászületésig,
és kurta öröklétig.
A Megújuló Halhatatlan
elindul bennünk (előbb az agyban),
tarkótól talpig-combtövig
vígan-vitézül küszködik,
utánunk jövők s valaha voltak
feledik az ostoba voltat,
és megújul a Halhatatlan,
s virágzik tova ezer alakban.
Farsang fele jár,
Vitéz jő, Dorottya-nap,
véle avul
a göthölő garat,
zsebkendőnkkel
a sűrű arcüreg,
s zúgó fülünk, mely
szőrös és öreg.
Helybenjárók:
utánunk-jövők,
dünnyögjetek
valami más jövőt.
2018. február 27-re
Szépidőfelhők futnak,
éledezik a kerted.
Nyílik ibolyás égben,
bíbor napban az elméd;
s kérlel született költőd,
ó, hogy emelkedj véle.
Nyár van illatos ágyadon
nehéz telünkben, kedvesem,
boldog öröm rebben, ha hívsz,
eleven-éber álmodás,
tíz ujjbögyöm forrósodik,
bimbód rózsáll – s kacag a fény.
De az, hogy irka, kinek jutott eszébe? Hiányoznak. Egyik Mohácson, másik Gyermelyen. Én meg itt Veszprémben. Körül fejfák, életművek, szétcibált idegzetű ország. Ez is úgy kezdődött, mint annyi más: tétován, kísértésszerűen. Akkor még sört ittunk. Fenyő (Fenyvesi Feri) és Kovács Józsi ültünk körül asztalt és vasárnap reggelt az Egyetem presszóban. A sör, a poharak, az alátétek, hamutartó, a háromszögletű asztal kék lapja. És a kemény cigarettafüstbe burkolt, télvégi vasárnap reggel. Feri, kit (örök) igazgatóhelyettesnek neveztek ki a város akkori félistenei, Józsi frissen szerzett érettségijével és még frissebb verseivel, más-magam kókadozva és a füstbe bámulón. Szóval mi, szépen és népesen. Folyása az ötleteknek, ha a sör már úgyis fogytán. Költészet napja. Meghívó-terv. Egyikünk mögött egy megyei művelődési központ, másikunk mögött a moziüzemi vállalat nyomdája, Józsi mögött? Nos, ő tisztán állt, állt később is elébe(!) minden kísértésnek. A lapalapításnál, amivel már korábban próbálkoztunk és hiába, most egyszerűbb dolog rajzolódott ki a cigarettafüstben. Van ez a meghívó a költészet napjára, motyog Fenyő. Ezt mindhárman tudjuk, tehát igyekszünk értelmes pofát illeszteni magunkra. Na, oda kellene valami idézet. Oda? Oda. Hová is? A kész meghívóra? Nem, nem, azt el kell még készíteni. Egyikünknél papír, másikunknál golyóstoll. Rajzolgatás, hümmögés, elégedetlenkedés. Papírgyűrés, hamutartó. Újabb írólap. Közben – kedvcsinálóként – József Attila-idézetekkel traktálom kornyadozó kedvüket. Nem megy? Nem. Semmi? Semmi. Pedig sürgős lenne. Józsi néz, ahogy ma mondanák, kifelé a fejéből. Feri feláll áldozni utolsó pénzét újabb sörökre. A füst végre megszül egy szót valamelyikünkben. Amit rögvest ki is mondunk. Szájról szájra adunk. Ízlelgetünk. Aztán Józsi okos, indiánszeme csillogni kezd. Kézzel írjuk a verseket, kétvonalasba, mondja. Négyvonalasba, röhögök fel. Valami szép írású nő kellene. Mondok egy-két nevet. Nem szép seggűt mondtunk, torkollnak le mindketten. Fenyő azért még mond neveket. Legyintünk, kortyolunk. Miért ne legyen olyan kézirathasonmás, mint az Új Írásban? A Juhászéra gondolsz? Aha. A divizeket egyenlőségjellel teszi ki. Vagy a Weöresére, mondom. Vagy Nagy Lászlóéra, teszi rá a maga lapját Józsi. És akkor meg sima ofszet papírra az egész. Semmi fakszni. De saját írással. Feketével, mert az fotózható, teszem mellé hézagos nyomdász-tudásomat. Vagy pirossal toldja meg Józsi, aki éppen anyagmozgató a megyei nyomdában. És kikre gondolsz? Írjuk össze a neveket! Péntek. Imre? Jöhet. Patka Laci. Józsikám, te se szerénykedj, mondja Fenyő Feri. Nagyon ronda az írásom, szabadkozik Kovács Jóska. Meg Szokoly Tomi, ütögeti a homlokát Fenyő. Még elhangzik néhány név. (Hétfőre kilencen leszünk.) És engedélyt kinél kérsz rá? Engedély? Nem kell ide engedély, hangoskodik Fenyő Feri. Ne is kelljen, mert az nem fog menni, ha a pártbizottságon múlik. Ezt lapalapításról álmodó közelmúltunk mondatja egyikünkkel. Hallgatunk, füstölünk. És mi lesz az idézettel? Ha az Irka mégsem üt be? Újabb hallgatás. Végül is József Attila segíti ki kótyagosságunkat. „Viszi a ködöt az idő, s az időt mi hoztuk magunkkal.” Ez a nehézkes cigarettafüsttel kóválygott belénk vagy a kinti ködös-latyakos idő sugallta. Aztán a bevezető szöveghez megkérem Csoórit, jut eszembe. Sanyit nem engedik be a megyébe, morog Feri. Baranyába nem engedik be, okoskodik Józsi. A meghívót az elejére tesszük, aztán a József Attilát. A Csoóri-bevezető utána jön. És legyen kék, piros-fehér vignetta-utánzattal a borító, marháskodunk tovább. Fenyő bólogat, hiszen a lengyelekre is gondolni kell. Veszprémi Irka. Irkafűzéssel. És nem is kell engedély rá, mert ez lesz a költészetnapi meghívó. Fenyőkém, ti lesztek a kiadó. Én meg Nyisztorral beszélek a nyomda dolgában, teszi hozzá más-magam. Hétfőn itt meg ott értekezletek. A nyomda, a Mozirota elvállalta a munkát. Kezdődött a kéziratok gyűjtése. Telefon Sándornak. A meghívó, az Irka körül egyelőre csönd. A pártbizottság zöld háza is néma. És néhány hét múlva nagy borítékban a Keleti Károly utcából megérkezett a Mondóka, Csoóri Sándor bevezetője. Az aláírás-hasonmást pedig ügyes nyomdászkezek a Párbeszéd sötétben verseskötete nekem szóló ajánlásáról varázsolták a kiadványba. A homéroszi eposzok eloszlanak. Nincs happy end, sem katarzis; a kivehető plaszticitás, akár a cigarettánk füstje. Elszállt. Kinyitották az ablakot rá és huss. Néhány évtized múltán megjelent Veszprém Megye Lexikona. Keresgélem benne az Irkát. Sehol. Sic transit gloria mundi. Noha még megjelent néhány utánzata, reminiszcenciája az Irkának, ott már más nemzedék, ettől az elsőtől elütő törekvés mozgatta a kiadást.
Neveket írok még ide, az első Veszprémi Irka „tanulói” névsorát. Mert hátha kidobja valakinek egy itteni-siralomvölgyi vagy túlvilági google kereső.
Balogh Elemér, Bárdossy Pál, Botár Attila, Kovács József, Mojzer Ferenc, Patka László, Péntek Imre, Sarusi Mihály, Szokoly Tamás.
Szeleknek hódoló magyar vidék. Vagy lett volna, ami osztállyá, azaz minősíthető jegyeink által értékké rangosította volna az Irkát, Csoóri Sándor írásán kívül? Maradt, ami volt. Kísértés és kísérlet.
Hát itt ülsz megint
méltó helyeden
a rakodóparton
ha nem is az alsó
kövén
de kellő távolságban
a gótikus háztól
bent fecseg a felszín
lassan elúszik
az ország akár a dinnyehéj
Kezedben üres kalapod
megfáradt hajléktalanok
lógatod
míg ékszereit
fényeit
idegesen
próbálgatja a belvárosi éj
Csontos ökleit emeli rád
szemedbe vág
a hajnal.
A Duna repedezett
tükrébe mered
agyonrúzsozott
öregedő
nő
a Nap
a városon
szétterülnek zilált
hajszálai
a sugarak.
Arcodon
hideg nyál
fény csorog.
Csukd be az ablakot!
Éktelen robajjal
érkező
szemeteskocsi
dübörög füledben
a világ.
Pál Tünde és Bujdosó Gabi, 10 évesek
félig ülök, félig fekszem az ágyon,
pizsamámon ételmaradék, félmarék
gyógyszer, pohár a szájon,
szememben fénytörte életmaradék.
nincs ki cserélné sóverte párnám,
lázam a vártnál sokkal nagyobb,
torkomban nyúlszívű farkasok nyüszögnek,
vagyok még, valahogy megvagyok.
visszahevernék vár az éj varja,
de hátha egy szépszavú álomba botlom,
jó lenne úgy ringani rajta,
mint apró madár a szélfújta bokron.
nem tudom mit hoz a reggel,
valahogy majd csak kitalálom,
talán a Nap cirógat ajándék meleggel,
s ébredek meghalni mosollyal a számon.
ebben az apró országban születtem,
mely élni kevés, de meghalni sok,
itt szállt el ötvenhét év fölöttem,
mi hátra van most bennem vacog.
mi ez? szinte belebutulok,
bár tépte már e tájat annyi féle horda,
s tereltek balra-jobbra izmusok
az ölte az embert, emez kirabolta.
szabadok lettünk, nincs harc,
fakardunk korhad a falon,
kinek szólni kell nem mer, vagy pirul az arc,
mert aranylakat pirszing a szájakon.
alig akad költő ki papirra vésné,
valami fáj, itt bent nagyon
mert nincs rosszabb a csüggedésnél,
ha saját népét köpi a belőlük választott hatalom.
én írok, ez a dolgom,
érte már kötelet sem kapok,
bár önsajnálatunkból tákolt bitókon,
bokázunk vígan, mi magyarok.
ott majd megnyugszunk végre,
egymásra öltve nyelvünk,
és ha ránkszikkad a szél kérge,
a semmibe legalább egyenes derékkal megyünk.
Nekem nappal kormosak a virágok,
vas mar vasat, amerre járok.
Megrettent talpfákon törik a csönd,
szél vág szemembe szikraözönt.
A várótermek porlepte ablakán
megváltott jegyével kiint a magány.
Unottan kérdezi, megint? Megint.
Ásít, majd fáradtan rám legyint.
De ha felborul az éj nagy üstje,
a katlan füstje átcsap színezüstbe.
Alattam földből nőtt apró ördögök,
a huncutul kuncogó zúzott kőrögök.
Odafönn, a hatalmas pályaudvaron,
lerakja terhét néhány csillagvagon.
S ha lenn kiürül minden váróterem,
felgyújtja fényét nekem a végtelen.
– Ideje végiggondolni az ifjú szépítészek politikai, filozófiai képzését – jegyezte meg D. Imre, a Szépítész Szövetség elnöke, miközben reszelővel karistolta gondosan ápolt körmeit. Szavait döbbent csend fogadta. Dolgozószobájában a kis kupaktanácsban ott volt a Baloldali Ifjúsági Szövetség irodalomért felelős instruktora, aki szemrevaló női bájait szívesen vetette be a renitens fiatal váteszek megtérítésében. Váltakozó sikerrel. Ez a vehemencia később nem egy ifjú titán, hanem egy gyakorlott politikai harcos heves válaszával találkozott. Ám ekkor az ifjú mozgalmi hölgy még érintetlen volt – legalábbis a literatúra, a pelyhedző zsenik közegében.
Ivanuska, a Szövetség külügyi előadója amilyen kicsire lehetett, összehúzta magát. Egy szerencsétlen döntéssel Szilárd György, a kultúrpolitika koronázatlan uralkodója átszervezte a szépítészek pártéletét. Feloszlatta egységes szervezetüket, ahol – az alkotó lélek mindig lázongó – örökösen ki volt téve a támadásoknak. Hol balról – mert egyesek úgy érezték, hogy korábbi érdemeiket semmibe véve mellőzik őket, s túl nagy teret kapnak a három „T” (tiltott, megtűrt, támogatott) „megtűrt” kategóriájába tartozó szépítészek –, hol jobbról – mivel mások szerint túl merev volt az irányvonal – már ha volt egyáltalán. Mert élt a szakmában a zsiványbecsület (nevezhetjük akár szakmai összetartásnak is), ami bizony gyakran felülírta a politikai meggondolásokat. Kreáltak fent egy „szabadúszós” szépítész pártos szervezetet. Ez amolyan elfekvő, bölénytemető volt, itt füstölögtek az öreg pártosok. Aktív szépítész pártostársaik amellett, hogy alkottak, szerkesztőségekben, kiadóknál, intézményekben húzták a napi munka igáját. Itt szenvedték el a kultúrpolitika cikk-cakkjait, amit pártos egyenességhez szokott lelkük nehezen viselt el. Hullottak szépen idő előtt, mint ősszel a legyek. Viszont állami temetés és szép búcsúztató járt kettős szorításban felőrlődött életükért. A tisztánlátás végett, nem csak nekik. Még itt sem élveztek előnyt. Ez írói rangjától függetlenül minden szépítésznek járt – államilag. Csak a méltató búcsúztatók tértek el. Pap helyett politikai, centrális bizottsági titkár, apparatcsik, a sor folytatható…
Ivanuska a sors kegye – vagy inkább bosszúja – folytán pártos titkár lett. Na, nem olyan nagyhatalmú, csak apparátusi – a dolgozók ügyeiért felelt. Tipródhatott az ügyvezető és gazdasági igazgatóval, hogyan osszák el a béremelések szerény keretét. Többnyire a káposzta bizonyult kevésnek – a takarítónők, sofőrök pedig csendben morgolódtak. Ezt az elnök ilyenkor szokásos kis fogadása, koccintása és jóízű adomázása enyhítette némileg.
Ivanuskának, mint az elnyomó rendszer képviselőjének sok dolga nem akadt. A családias légkörben nem volt kit elnyomni. A gépkocsivezetők két centrális bizottsági tag főnöküktől minden szaftos pletykáról idejében értesültek, és a drótnélküli telefon áldásos eszközével továbbították azokat a dolgozóknak. A főnökök szervezetileg ugyan közéjük tartoztak, ám fentről, a „központból” kapták az iránymutatást.
Akkoriban már erősen forrongott az ifjú szépítész titánok közössége. Az ifjúsági szervezet támogatásával – és szépítészetben nem túl jártas csinovnyikjaival megküzdve – megjelent egy almanachjuk. Egy derék és őszintén segíteni akaró prózaíró szerkesztette az aktatáskájából – szerkesztőségi szobára neki nem tellett. Családi indíttatása nem erre predesztinálta. Magas rangú katonatiszt édesapja becsülettel részt vett Horthy kiugrási kísérletében. Nem rajta múlt, hogy nem sikerült, viszont fia nagyszerű történelmi kollázs-regényt írt a hamvába fúlt próbálkozásról.
Az ifjú váteszek, ahogy lehetett, felhasználták az ifjúsági szervezet lehetőségeit. Persze nem azért, hogy kövessék a „párt szavát”, a marxizmus még annál is kevésbé érintette meg gondolkodásukat. Szívesen jártak össze a szervezet klubjában, mely az oly sokszor nevet cserélt fasorban volt. Itt gyorsan felöntöttek a garatra, majd együtt szidták a kultúrpolitikát. Még azok is, akik kultúrpolitika kegyének köszönhetően üzemi lapoknál töltöttek be amolyan írói sportoló állást. Onnan kaptak fizetést, és kéthetente megjelenő gyári hírharangokba fabrikáltak cikkeket a vasba öltözött munkásosztály életéről. A szerencsések az egyik lap sakkozó főszerkesztője révén magas szintű sakk-játékosi tudáshoz is jutottak.
Ivanuska, akkor már civilben műferdítő, szívesen volt közöttük. Többnyire megértően bólogatott, lelke feltöltődött a lázadás nemes eszméivel. Sajátos helyzete viszont – egyszerre volt kint és bent –, azt a téveszmét kelthette a szépítész szövetség vezetésében, hogy „bejáratos” oda. Akkorra a szövetség ifjúsági politikai szervezete már elbúcsúztatta első titkárát. Egy vidéki lapnak adott interjújában kiderült, vonzódik egy vallási szekta példamutató közösségi életéhez. Ma felkapná a fejét az olvasó. Első kötetes poétát interjúvolnak vidéki lapban? Bármilyen furcsa, volt idő, hogy az embereket érdekelte a költészet.
Ott „fent” másért kapták fel a fejüket. A vallási áhítat megbocsáthatatlan bűn volt egy elvileg marxista alapokon működő szervezetben. Új vezetőt kellett választaniuk, olyat, akiben érdekesen ötvöződik az őszinte elkötelezettség a nemzet sorsa iránt és a tenni akarás. A marxizmus aligha. A választott amúgy eredeti hangú szépítész volt, akit kissé nyomasztott hasonszőrű édesapja nagysága. Az új titkár látván botcsinálta mentoruk lassúságát, ami voltaképp csak hivatalnoki óvatosság volt, nyomban panaszt tett Ivanuska ellen a kerületi pártos bizottságon. A műszerészből hivatásos forradalmárrá lett instruktor, M. elvtárs tökéletesen járatlan volt az irodalmi életben, ezért együttérző megértéssel gyakorolta a szervezeti irányítást Ivanuskával szemben. Magyarán – békében hagyta. Leginkább az kötötte le, hogyan magyarázza a mezei alapszervezeteknek a néha nehezen értelmezhető pártos politikát.
Szóval Ivanuska fel nem kent mentora lett egy ideig az ifjoncok gyülekezetének. Ám hiába húzta össze magát a lehető legkisebbre a tetemre híváskor, a feladat alól, már elnök iránti emberi rokonszenve okán sem bújhatott ki, marxista képzést kellett szerveznie a serdülő írónemzedéknek.
Szerencséje volt, s ez kacskaringós pályája során később sem hagyta el. A feladatra – a szeminárum vezetésére – rávettek egy derék és nemzetközi hírű tudóst. Ázsiai termelési módról írt könyve a filozófusok, elégia-elmélete a bölcsészek számára volt kötelező.
Ivanuska mind a mai napig nem érti, mazochizmusa vagy a fiatal szépítész generáció iránti őszinte rokonszenve, esetleg kíváncsisága vette-e rá a feladatra. A választás egyébként telitalálat volt. Tanáruk tudásban és emberileg is a lehető legmegfelelőbbnek bizonyult. Egyenrangú partnereknek, nem butuska diákoknak tekintette az amúgy sok zöldséggel előhozakodó szépítész palántákat.
Sokszínű társaság állt össze. Piarista iskolában nevelkedett poéta, aki egy véletlen során nyert országos hírnevet, egy alföldi festőről írt könnyen félreérthető opusszal. Félre is értették, mert a festő nevének kezdőbetűi, akinek emléket állított, egybeestek az 56-os események egyik ikonisztikus áldozatának nevével s ez kiverte a biztosítékot. Volt ott proletár sorsból lázadóvá előlépett pártos lírikus – évtizedekkel később egy jobboldali lap munkatársa lett. Rusztikus bajszos, népnemzeti ihletésű lantos társa eltűnt a rendszerváltás utáni évek zűrzavaros kavalkádjában.
A kis társaság kezdetben a szövetség klubjában gyűlt össze, ám annak szolidan unalmas enterieurje senkinek nem tetszett. Ettől kezdve két éven át akadémikus patrónusuk lakásán képezték magukat.
Ivanuska, aki a bölcsészkar politikai gazdaságtani, filozófiatörténeti és munkásmozgalmi kurzusán nőtt fel, azért reszketett, nehogy az értéktöbblet elmélet rejtelmeiben merüljenek el. Szerencsére szó sem volt erről. A szépítészet esztétikai vonatkozásait tekintették át, és gondosan kerülték a szocialista realizmust. Ez nem kincstári marxizmus volt. S mellékesen – vagy nem is annyira mellékesen – mind gyakrabban beszélgettek a szépítészet aktuális kérdéseiről. Az idő kellemesen telt. Ivanuska pedig szorgalmasan kezelte a vörös leckekönyveket, melyekbe két év elteltével bekerültek a jegyek. Többnyire jelesek. A kurzust baráti piálás zárta le – ezúttal filozófus patrónusuk nélkül.
Később jobboldalivá avanzsált költő barátjuk váratlanul őszinte, ám találó és igaz kijelentést tett:
– A csudába is – ismerte be a ki tudja hányadik pohár fröccs után. – Az a gyanúm, hogy megint a tanár úr járt jól. Töviről hegyire megismerte a fiatal szépítész társadalmat, ami a mi marxista ismereteinkről aligha mondható el.
A kis társaságot szétfújta a rendszerváltás szele. Jónéhányan kiköltöztek a Parnasszus különböző magasságú csúcsaira. Az országos szépítész szervezetnek önálló ifjúsági gyülekezete lett, amely a pártos és minisztériális vezetés számára sok fejtörést okozott. Ezért hol működött, hol éppen felfüggesztették. A rendszerváltás persze itt is mindent megoldott. A szépítészekéhez hasonló szervezetek, mint a többi hozzájuk hasonló, súlyuk vesztették. Szavukra már nem nagyon figyeltek oda, a kultúra szép lassan kikopott a köztudatból. Az egykori szépítészek nagy része eltűnt a bulvár tengerében, másokat az elmúlás vett gondjaiba. A sok botrányt keltett folyóiratot később már nem aktatáskából szerkesztették, igazi és népszerű fórum lett. Ma küszködve létezik, mint minden folyóirat sorstársa, de nem elsősorban a feltörekvő ifjak fóruma.
Ivanuska közben egy németországi barátjától kapott könyvismertetőből megtudta, Marx műveit folyamatosan kiadják, tananyagok nem csak a német, de a világ minden egyetemén.
Azután a véletlen az utcán összehozta tanárukkal.
– Itt soha nem volt marxizmus és most sem igazából marxisták ezek a baloldali pártok – állapította meg keserűen egykori mentoruk. Majd legyintett, és ment tovább, hogy méltó helyet kapjon a modernkori filozófia történetében…
Marxot közben eldugták a közgazdasági egyetem egyik sötét szegletébe. Onnan tekint le ránk bölcs nyugalommal. Megtette a magáét, a folytatás az utókoré lenne. De vajon értik-e őt, megcsapja-e utódait is a marxizmus füstje? Vagy esetleg a lángja is?
Bertalan Alexa, 10 éves
Egy fejfánál, Farkasréten
Félrebeszélne
a lélek, az ész,
félremagyaráz
mindent az idő,
a felesleges –
Látod, fent, alul,
fény ereje fogy,
pedig neked szán
még, most,
őszt hozó vátesz
lombcsillagokat
nap. Nem vársz többet
a temetőtől –
Plátoni testre
cserél csenevész
forma, de a váz
nélkül, hihető
alakot. Jeges
szélben fölborul
majd, de valahogy
megáll a talpán.
Még, most,
tetraéder lesz
egymásra tapadt,
élő színt érlelt
falevelekből.
Ha őszre
belepi repkény
póz
szobortested, szeret
még a nép,
földön, égen,
és várhatsz egy tavaszt.
Szemedbe
origenészfény
hoz
teremtő képeket,
mintha szép
lenne minden,
és várhatsz egy tavaszt
Az se kell, hogy felkeljen a nap,
ha egymásnak átadnak minden éjszakát.
Közelről nyers húsnak, hájnak nem, és vagány
ősnudistáknak, testek alatt
párt keresgélő, összetapadt
sziámiknak látnád őket. Kevés a vád
a szégyenhez. Merthogy kukkolsz. De nézd, magány
ellen is gyógyír. Enyhe tavasz,
szinte nyár van. Mégsem babonáz
meg illat, kéjsóvár méhrajt lenyűgöző
színfrivol szirmok fátyla, tovább
lesed két szutykos, párzó, meztelen csigád.
Élvezethajhászok? S fütyülő,
hazug szél, tűz dél ház nélkül? Ez egy család?
Van egy tér a fejemben, amit szabadon hagytam a gondolkodás számára. Parlagon maradt ugyan, de a Beszéd néhány nap után vetni kezdte a „témákat” az emlékezet számára. Majd az éjszaka a porszívójával leszívta a tematikáról a pókhálókat, így megpillantottam a saját életművem eddig elrejtett lankáit. Egész komoly területeket foglalt el a halogatás. De most elbántam vele. Majd egy tojást törtem fel hajnaltájt. Átöntöttem a sárgáját egyik héjból a másikba. Amíg a világosság el nem vált a sötétségtől.
Újra nappal lett. Első nap. Van olyan pillanat, amikor nem lehet törődni a „test” érdekeivel. Fel kell kelni, le kell írni az elmébe belopakodó, zseniális és virtuóz dallam-foszlányok kottáit. A kis villanyt muszáj felkapcsolni. Ilyenkor éjjeliőr vagyok.
Ellenőrzöm a konvektorokat. Pislákol a remény, kattognak a termosztátok. Egyúttal pisilek. Nappal legyek író vagy álmomban? Hentesként vágom kockára a marhahúst. Majd fodrász vagyok. Fazonra vágom a szakállam. Utána tanítom a mosogatószivacsokat újjászületni. Bemerítem őket. (Baptidzó.)
A hab alatt megérintem a citromfacsarót. Élmény. Egy sárga rostot kihalászok a tengerből. Lazac. Lecsapok egy túlélő szúnyogot. Hóhérként is aposztrofálhat Napló Őkelme. Majd bevásárló futárszolgálat jön. Kiviszem a bakancsom a lépcsőházba, zokniban megyek ki. Én takarítottam. Vigyázok a PVC-re. Vattakorongot veszek, öblítőt és kockacukrot. A túrós béles még meleg. A pénztárnál beleharapok. A biztonsági őr haver. Megkínál rágóval. Időmetafora. Ugyanaz marad, csak az íze „hagyja” faképnél az anyagot. Órigenész érveléséből megtudjuk, hogy a természet gondolkodik. Heidegger szerint a tudomány meg nem képes erre. Önmagával együtt származónak nevezi az alexandriai egyházatya a phűsziszt. Amelynek az anyaga ugyanaz, mint amiből az emberi hús és csont készült. Sár és vörös agyag. Tehát minden az Isten szájából kijött igéből származik.
Amit belelehelt a gyurmabábukba, a hegyekbe, a tengerekbe és az erdőkbe. És lett élő lélekké, megelevenítő szellemmé. Ez által képes önmagát gyógyítani, helyreállítani képes évszakról évszakra. A tej megalszik. A túró megszületik belőle. S van pillanat, amikor megképződik a tej tetején a lefölözés matériája, a tejföl. Nem beszélve a sajtról, ami önmagáért beszél. A tézis az eszme. Antitézis a természet. Szintézis az önmagát megtaláló szellem. (Bennem.) Friedrich Hegel a spájzban tartotta hajnalban az audienciát.
Ott van például a megfagyott aludttej. Szoborrá vált kefir. A tejtermék nürnbergi korszaka. Az abszolút eszme önmozgása. Miért esik jobban reggel a megaludt tej, mint este? Kell a gyomornak a keserűség, hogy lekösse azt a nagy boldogságot, amit az éjszakai olvasás benne hagyott.
Rutinból soha nem ballagok haza. Teszek egy kerülőt a vasipari üzem fel, megnézem mi lesz az ebéd? Ma pulyka raguleves, palacsinta. A menü nyolcszáznegyven forint. A mulandóság fősodrával ellentétes nap, hétfő. Antropológia és lélekfilozófia van a B menüben. Ezek a gesztenyés és a tejszínhabos parfé nevei. Tűzhányók a semmi centrumában.
Szavak, amelyek egymásba csapódnak az ember lelkében. Gyomrában. Az ember szelleme a gyomor tájékán van. Elválik a lélektől, mert több nála. Az érzelmileg megindító hangulatok, akár a legremekebb versekben is legyenek fellelhetők, képtelenek az embert Istenhez közel vinni. Ez illúzió. Mivel a lelki dimenzióban maradnak csupán. A szellemi tevékenység ennél sokkal „idegenebb” az ész számára. Például az önfeledt éneklés. Az Úr dicsőítése már nagyobb eséllyel indulhat a mennyei „közelség” elnyerése címért. Vagy a nyelveken szólás. Teológusok belső terminológiájával szólva a subridubri. (Hablaty.) Aminek a lényege az, hogy a beszéd kikerülje az elmét, a racionalitás frekvenciáit. Olyan folyamatos darálás, apró szótagok, hangfoszlányok egymás után rakosgatása, mondása, amelyek egyfajta szövegfolyammá szövődnek össze a lelkesedés izzó dinamikájában. Időn kívüli beszéd. Mert a nyelv nemcsak az, amit használunk, mint organikus kódot, hanem önálló valóság. Légnemű anyag, gáz! Lehelet és fuvallat. Ugyanakkor abból az anyagból van Ő is, mint a természet. A földből nőtt ki a nyelv. Földnyelv. Populációk szövevénye. Új vers-csíra. Hanzó Ildikó szavaival, vízcsepp-csillagok. Az ágak élein. Mert a bükk gallyai mutáns ágacskák. Ellaposodott, lemez-szerű, pici deszkák. Ámen.
E földön nincsenek narancsligetek,
s égbe vesző hegycsúcsok is alig…
Aki itt magasra nő, azt mondják rá: „beteg”,
és koromsötétek az éjek egészen hajnalig…
Az emberek úgy tesznek,
mintha egymás beszédét értenék…,
de közben szentül hiszik, hogy a börtön
a legbiztosabb menedék…
Az emberek itt nem is próbálnak ölelni,
rögtön, nemritkán visszakézből ölnek…
S a mulatós-muzsika ritmusára
hullámzanak a kiégett búzaföldek…
Dögerős pálinka ébreszti naponta őket,
akár derűs, akár borús az ég…,
legott nyomukba szegődik a börtön:
a legbiztosabb menedék…
Anyámat nem lelem, s apámat sehol sem találom,
ahol lakom, se ablak, se ajtó nincs a házon..
Néha a szél meg én, sétálgatunk kétségbeesve,
s fellélegzünk, amikor ránk zuhan az este…,
s ismét megúsztuk: mégse ment által rajtunk
a félelmetes kerék…
Hiába, no!… itt mégiscsak a börtön
a legbiztosabb menedék…
Aki itt túlélni akar, az mélyen hallgat,
csak pár részeg pipacs dalolgat,
miközben bennfentes varjak figyelik,
melyik kutya, hogy ugatja a holdat…
Nem lelsz olyanokat, kiket az Isten szeretett,
csak akiket megvert…
Hetediziglen deportálták innen
az összes boldog embert.
Itt már csak a hóhér figyelmes,
s az álarcos rabló derék…
E földön nem maradt más,
hiába is próbálnál lenni illedelmes…,
csupán a börtön:
a legbiztosabb menedék…
… jósoltam neked szebb jövőt,
de mindegyikben meg kell halnod…,
szerelmem dús diófája előtt
húsodra éhes varjúcsapat kavargott…
… sorra vettem ezer megoldást,
ezerszer elsötétedett a kék ég…,
nem látok esélyt:… el kell, hogy küldjelek,
mert azt akarom, hogy élj még…
… valamikor, hogy szegődj hozzám,
azért szuggeráltalak,
most meg azért bűvöllek,
hogy magadtól elhagyj…:
… engem újra üldöznek majd,
mint a kiirtandó vadat…,
értsd meg!…, nem tudom elviselni,
hogy hozzám ennyire közel vagy!…
… könnyebb lenne nekem,
ha nem téged féltenélek,
ha úgy vigasztalhatna énekem,
hogy csupán én, egyedül félek…:
… tudod: engem már megvéd e szerelem,
de semmit sem érne már e vélt lét…,
ha nem tudnám biztosan,
hogy te valahol élsz még…
… közelebb vagy, mint szívem
a saját mellkasomban,
nem ismerek ennél édesebb érzést…,
de nem tudom elkerülni,
ha mellettem bomba robban,
sem eltéríteni a halkan surranó kést…
… hallgass meg kérlek!…,
s ne riadozz szavamra!…,
rosszabb ez nekem,
mintha húsomba metélnék…:
… nem látok esélyt,
el kell, hogy küldjelek,
mert azt akarom, hogy élj még…
Lakatos Dzsenifer
a trieszti teherhajók tartályaiba tölteném a női bőr tenger-sós illatát * hogy vigyék el ízét a gondolatok kikötőibe még mindig a legemberibb szeretni és utazni * olyan egyesülés mint mellben úszni a magukat kéken kellető hullámok között
a szobánk ablaka élvezésnyire van a tengertől * ágyunk szivacsos mélységéből egy-egy éjjeli halászhajó fényének „itt vagyok” morzejelzése * kivillantja szemfehérjét a horizont paplanja mögül * az ablakon érthetetlen egzotikus olasz szavakat és sült kalamári-illatot fúj be * az augusztusi szél a haját fésüli * combjára húzott francia-bugyijával pisil és rám tágítja szemeit
a szüntelen csobogó tengervíz egyhangúsága transzba ejt * az éhség ellenére mély zen-béke tölti meg gyomrom és a jóllakottság érzésével öltöztet fel * az óceáni érzést ringatja belém az anyatenger * ez a zúgó állandóság lenget * a folyamatosan zajló olasz élet másnaposan tompa zajai bódítanak
2017.08.20.
Garda * valamiféle szürke tengeri hal, amire cápahoroggal, szigonnyal vadásznak * ami felugrik bent messze Sirmione partjaitól az egymásba érő hegyek árnyékai alatt * elrabolja szentlelkünket * szájába veszi * a víz alá viszi * és szétnyílt kagylóként köpi homokpadjára * nagyon szeretném hogy félmeztelen napozzon * mert itt senkit sem érdekel * az se ha nedves fürdőbugyiján átrajzolódó csiklójába harapok * nem érdekel ha néznék * érdekelt vagyok ebben az érdektelenségben * az idegenek közötti szabadság bátorság nélküli otthonosságában
cipősarkakba akasztott középső és mutatóujjakkal mezítlábazunk vissza * a parthoz láncolt vízibiciklik mögötti test-szeretkezésből * a szőnyegfodor-hullámok melegen kóstolgatják bokánkat * fürdőlépcsőbe csípőcsontba kapaszkodás * a pincérek távoli de közeli zárásának pakolgatása * mozgásunk mint az ütemhangsúlyra érkező egymásba oldódó vízrétegek * mint Baudelaire az Ékszerekben: „… s úgy verte vágyam őt, mint csöndes ár a szirtaljt.” * egyetlen egyesülés * mint a hegyek szilárdan vetettem meg lábam a tóban * a megláthatóságban egymás biztonságai voltunk * a víz végtelen volt a túlpart fényei végesek * kiválasztatlan csillagok alatt választottuk egymást * a természet az ember szimbolizációjért van
állandó magasztos emberi törekvés hogy mindent elménk szamarainak igáiban fogjunk * miközben a szerelem misztikus közhelyében leképezhető a mindenség * az érzések egymásba írt sorai vagyunk
2017.08.21. Itt: Sirmione, Pedovena Birradi tradizionale Italia
és Aperol spritz társaságában.
egyszer biztos hogy én is mediterrán szárítókötelen fogok teregetni – gondoltam még Pesten * itt megtehettem amit eddig csak féltékenyen néztem a felmagasított házak vékony terei között * szemérmetlenül lógó fehérneműket * a kendőzetlenséget hogy kitesszük amit alul magunkon hordunk * ami szem előtt van az senkit sem érdekel
a legjobb street food itt van Riomaggioreban tintahal mix öt euróért * apróra sült snecik pirított hagyma lisztes bundában megforgatott kalamári karikára vágva * citrommal Birra Morrettivel majd eperrel kísérve * a tömzsi házaktól körülölelt aprócska öböl szikláin * az olasz gyöngyhalászok által felszínre hozott város látványával a tarkónk mögött * életem ebédjét itt a maga profanitásában és sajátos romantikájában * nejlonzacskóban tengeri futárként hoztam meg * az éles sziklákon jódlizó kecskeként ugrálva érkezve szőkémhez * mindenkitől és senkitől sem zavartatva adtam szájában az édenkert epreit * majd mosolyogva nézte ahogy fagyit nyaltam kemény mellbimbóinak csúcsáról
az esti Riomaggiore teljesen más * a melles szirének dekoltázsukból húzzák elő a salátaleveleket * mert a lányok itt ilyenek férfijük mellől is tetszeni akarnak és mosolygalambokat * viharjelzésnyi szemvillantásokat küldenek az egyébként szintén párjával sétáló férfinak * hogy éjjel elegendő szimbolikus viszonzottság-skalpot * „tetszettemet” (akkor is ha nem) begyűjtve nőlelkük üvegszekrényébe * feküdhessenek monogám romantikájukban * egyetlen szerelmük mellé
bentről improvizált sziklaéttermünkről nézve az egész város egy hátsó * a két városfal a két tömör tompor az öböl muring kötele a tanga * és én félrehúzva az élet nyílásába akarok hatolni keresztül rajta * részegen próbál kikötni piros bójájára egy gumicsónakos * himbálózva mint puha pénisz a laza boxerban
helyi kisfiúk fociznak az estére kiürült téren * a turistákat lehúzták a huszonöt eurós főételek éttermeinek lefolyói * az egyik kissrác angolul kérdezi az időt hogy haza kell-e már menniük a Mammához * visszabelsőzöm nekik a labdát amivel alighanem szándékosan akartak eltalálni minket * a Mamma Mia zsírszagú konyhájában is zárnak a fekete borostájú férfiak * és a lilahagyma hajú festett szemöldökű pultosasszony az utolsó sorszámokat szólítja * a vörösboros-rekeszektől lesoványodott utcákon apró szemetescsomagok * mint nyári mikulásajándékok próbálják elszagosítani a tengerillatot
sörért mennék be valahová * egy itteni barna pincérlány kirakott melleivel rám-mosolyog * beinvitál vele de nem tud benntartani magával * nincs sör * de van aki mellett nincs szükségem * fent száz apró lépcső canossáját megjárva az emeleti szobánkban összekulcsolom magam * lelke körül * amikor alszik még kisebbre megy össze * napkeltekor a presszóscsészényi harang kanalának nyolcórai csengésére ébredek * ahogy tósztot mond a reggelnek
2017.08.22.
a múlt * a tenger az élet * a hajó-toposz * ezek a fekete-szürke fehér csíkos kavicsok amiket az apály-dagály centrifuga partra mosott * a csíkok bennük az örökkévalóság zen-körei a hit kefires tejútjai * a só végre átmossa az orrom * a légzés tudományát gyakorlom * csak az orrszívásról tudnék leszokni * mindig szipogok ha meglátok egy leborotvált férfi hasat * pedig egymás múltja nem kellene kiszőrösítse a közös jelent
a szobánk márvány cserépkályhás fehér rusztikus fabútorokkal és egy hatalmas tükörrel * mindent láthatok megkettőzött önmagamból benne * a tűzhelyen ezüsttálcában egy kristálypohárnyi víz középkorinak érzem magam tőle * egy régi genovainak ki a világ összes összelopott kincsét élvezheti csak azért mert kikötője * van
a koszos lepukkant utcák az olcsó büdös halsütödékkel az egyenetlen cigarettahamus * kockás abroszos asztalok körül pletykáló emberekkel megtelt terek már jobban esnek most * mert elhagytam a szextánssal csillagokat mérő apai mintát és szárazon autóval utazom * egy igazi óceáni érzésű ember még vízből is sósat iszik és nincs olyan hullám ami * fejére tudná állítani gyomrának hordóját * ha van is betongátak vannak a torkában * nekem nincsenek az én gyomrom egy rossz szóra ürülne * mintha azt hinné megszabadulhat a hallottaktól
egy halász arrébb tessékel az útjából a csónaklapátjaival itt nem lehet úszni * az éttermekből kinevetnek hogy nyolc előtt kora este enni akarok * mindenki hangos sörszájakkal kártyázik homokos lábujjakkal
de az én meteorit-darab kavicsaimban ott van a mindenség a változás és az állandóság * a történések vízmosásainak arcunkba koptatott csíkjai * az élet csak hullámok a parton előretörés és visszahúzódás * az élet csak ez a jelentudatosság ha nem veszed észre ha nem nyúlsz érte * máris elmosta előled valaki * vagy az idő
2017.08.23.
megtalálni téged olyan volt mint hatszáz kilométer vezetés után kiesni végre az autóból * még módosult tudatállapotban kiropogtatni csontjaim és kinyújtózni * lábat vetni a nem száznegyvennel elfolyó aszfalt biztonságában
a Porto Piccolo élettelen eleganciája * a túlzásba vitt öltözködés * de ezt mégis hova veszed fel * a tökéletesség tökéletlen hibája
bezzeg az öreg algától szakállas halászhajók orra a bárszékes matrózkocsmák * a medúzalányok szoknyájuk alól kinyomva szenvedélyüket pulzálnak odébb a sűrű vízzel * egy kétnyelvű kisgyerek ugrik olasz papájának nyakából magyar anyja karjaiba * a vízen továbbkacsáznak köveim ahogyan nekünk is tovább kell kacsáznunk * egy teremtett álomból a hazatérés valósága felé * nem tudok írni mert belép közém és a papír közé a gyakorlat valami baj van az autóval * egymásba font ujjakkal együtt búcsúzunk a tenger vizétől
2017.08.24.
egy utolsó megálló * ahonnan indultunk oda érkezünk * ideköltöznék * kisegítek egy orosz házaspárt két eurónyi parkoló-díjjal a hála körforgása majd visszaadja * egy utolsó séta a tengerpartra * aszfaltporos gatyában lógatom a lábamat a koszos kikötőben * végre köphetek egyet magam elé a vízbe mert idemosta valami szörny szent lábunk elé * Ninivé mocskát * egy víztől kitágult óvszer utaztatja palackpostaként magában valaki megsárgult spermáját * apró medúzatestek leszakadt élettelen darabjai * szivarra gyújtunk egy halálhírre * egy hajléktalan mellettünk itt fogja ki az ebédjét * itt az érzés vége * egy megsárgult terméketlen ondó lennék egy óvszerben * nem * én soha nem vennék fel óvszert * és ordítás helyett beleélvezném a világba mindazt aki vele együtt vagyok * mert egymással körbe értünk öt nap alatt a szerelem öt nap alatt egymás körül * ahonnan indultunk oda érkezünk * ahonnan indultunk oda érkezünk
2017.08.25.
Mohácsi Attila, 14 éves
Újhold bújkál a pálmafa lombja mögött,
foszló felhőkért szolíd szellők csatáznak.
A park felett szokatlan békesség köröz.
Az este nekidől a szemközti háznak,
homlokán száz halvány virág.
A pad, amin ülök, partravetett csónak,
rajongó álmaim mégis ringatóznak,
mert mindenütt, látszón vagy láthatatlanul,
hol könnyed kedéllyel, hol vidáman vadul
türkiz tenger hullámzik át…
Poroszkék felleg duplázza meg a hegyet.
A fák, mint megannyi földbeszúrt halgerinc.
Más felhők őrzik még rőt vergődésedet.
Fáradt föld felett fekete varjú kering.
Szembenézek a szorító szürkeséggel,
mely mohón falja fel evilág színeit.
Nem lát már, ki nem néz egy vak koldus szemével,
áthágva az illúzió törvényeit.
Kóbor felhőket sétáltat a langyos esti szél,
mely engem is pajkosan továbbtaszajt.
A hídon állok meg, a folyó felejtést ígér.
Sóhajtva nézem a hömpölygő kacajt.
Bárcsak a bennem csobogó vér is így mulatna!
Megállna mellettem egy síró gyerek,
s mennyé táguló tekintetével rám mutatna:
„végre egy valaki, akit ismerek!“
Álom az élet? –
kérdeztem. Néha az,
felelte a nővér,
néha pedig az álom
a valóság. A vénámat
tapogatta.
Fertőtlenített. Tűt
vett elő. Csak
egy pillanatig tart
az egész, mondta.
Szétáradt
bennem a nyár.
Odakinn havazott.
A táj törött,
hibás. Dühödt
bárányok
gyülekeznek
az Égben,
a vénámban
elmozdul a tű:
már emlékszem,
milyennek
álmodtalak.
Elérjük a Mennyországot
az első halál
előtt? – kérdeztem.
Társam
reszkető kézzel
kapcsolta be
az arcát. Sokáig
csak nézett maga elé.
Azt hiszem, már
megérkeztünk, szólalt
meg végül.
Mozdulatlanul
álltunk.
A fény hideg volt.
Mesterséges.
Birta Csenge, 9 éves
Gondolod? Igen. Ok, tényleg vannak helyek, ahol nem tudok hallgatni… meg vannak helyek, ahol nem tudok megszólalni… nem mintha ez valami nagy szám lenne, de… Ezt, ezt most miért mondod? Csak úgy, mert tényleg nem nagy szám… és igazából ezek nem is helyek. Hanem mik? Helyzetek. Inkább. Asszem. Például? Például? Igen. Például velem? Például igen. Amikor egyszer, évekkel első szakításunk után, véletlenül összefutottunk egy megnyitón… Igen és akkor furcsán néztél rám és megkérdezted, hogy te dohányzol? És te pedig azt válaszoltad, hogy ott hagytál fél doboz cigarettát. Muszáj volt elszívni. Igen. Aha. Emlékszem.
Nem járt itt egy vékony, barnahajú nő? Nem hagyott valami üzenetet? Akivel…? Igen, régebben… Nem. Sajnálom nem, de magát sem látom régóta.
Halló! Szia. Szia. Hát? Felhívtalak. Bocs, felhívtalak, mert már egy jó ideje, hogy is mondjam, magamban beszélek veled. Igen? Ja. Igen. Beszélgetünk. Jó beszélgetések ezek… és… és azért hívtalak, mert szerintem tudnod kell, hogy miket mondasz. Illetve bocs, nem úgy értem, hanem, hogy én mit mondok helyetted. Szóval, biztosan nem érted, illetve azt szeretném hinni, hogy pontosan érted… Jól vagy? Ja. Persze. Semmi. És mit? Hogy mit? Mit szoktam mondani? Hát, nagyon, nagyon jó mondataid vannak, és hogyha kérdezlek valamiről, többnyire nagyon rendben vannak a válaszaid. Semmi gáz. Többnyire? Ez azért megnyugtat. Ma például arról beszélgettünk, hogy múlt és jövő, illetve, hogy hogyan élnek emberek a múltjukban és a jövő idejükben… úgy, anélkül, hogy a jelenben lennének, illetve, hogy egyáltalán hogyan élhet együtt két ember, hogyha elveszítik az egyik időt? Mindegy, hogy melyiket. Mi ketten? Nem, hanem úgy általában… külön-külön. Illetve, hát persze. Mi ketten. Miért telefonáltál? Mit szeretnél mondani? Nem, nem tudom. Erre most még nem vagyok felkészülve. Annyira megszoktam, hogy te is én vagyok. Akkor? Azt mondanám el például, hogy én még C-től is sokat tanultam. Merthogy erről is sokat beszélünk. Beszélünk? Hát hogy én beszélek és ilyenkor, ahogy mondtam te is beszélsz. Válaszolsz nekem. Illetve én válaszolok magamnak, mintha te mondanád. C-ről? Igen. Róla. És tőle mit tanultál? Nagyon sokat segített abban, hogy megtanuljam elviselni a legszörnyűbb… Egy pillanat. Ezért hívtál? Nem. Nem. Akkor? Azt akartam elmondani, illetve nem is terveztem, csak úgy elindult a kezem a mobilom felé és aztán… Mit akartál elmondani? Nem akartam semmit sem elmondani… csak akartam, hogy majd azt mondod: tessék vagy halló vagy igen, és én ezt halljam a te valódi hangodon, igaziból, de azt is tudtam abban a pillanatban, hogy az a tessék már sok mindennek szól, szólhat, nem spontán, tudhatod, hogy ki hív, hiszen lehet, hogy még benne vagyok a telefonodban és akkor meg kiírja a kijelző, de most, hogy ezt mondom, hirtelen nem is emlékszem a hangod színére, amikor beleszóltál… Te szólaltál meg először… Igen?… De miért hívtál? Miért kellett hívnod, már kezdtem… miért?, miért gondolod, azt, hogy nekem könnyű? Én is kezdtem, de én megőrülni kezdtem, kihullott belőlem minden, ami valamikor hozzám tartozott, ami egyszer régen még én voltam, én szerettem volna lenni… Hogy felhívsz, váratlanul, a semmiből, azt hiszed?… Én nem hiszek semmit, csak egyszerűen nem lehet, hogy ne halljalak, ne érezzem, hogy lélegzel… én nem a semmiből hívlak, hanem egy nagyon is létező, bonyolult masszából… Ne! Kérlek ne. Ezt itt és most hagyjuk abba. Én ezt nem bírom. Hónapok óta. Azt hittem, hogy ez múlik, folyamatosan múlik, átalakul, megváltozik, összecsiszolódnak a valamilyen mittudoménmik, ki tudok menni az utcára, tudok dolgozni, emberekkel beszélni, ezt én most leteszem. Leteszem, és ne hívj. Ne, kérlek! Ne tedd le! El akarom mondani, hogy évek óta, amióta nem vagyunk, nem együtt nem vagyunk, hanem nem vagyunk külön-külön se, én két dologtól rettegek, amikor elmegyek valahová, akárhová, kint az utcán vagy bárhol. Az egyik, hogy találkozom veled. A másik, hogy nem találkozunk. Ettől rettegek évek óta. Nem tudok úgy megmaradni, hogy ne értsek semmit magunkból és minden gondolatomat, mozdulatomat kísérje egy, a szavaid mögé képzelt értelmezés. Mint egy körhintán felejtett bűntudat. Bűntudat?, lenne miért?, nem követtünk el bűnöket, s ha voltak is bűnök, azok nem a mi bűneink voltak.
Elveszítettem a szálakat. Túl sok párhuzamos naplóhelyem van. Elveszek. Ne akarj megérteni. Elfogadni akarj!
Erős, önmagam ellenállását folyamatosan legyőző igyekezetemmel, több nő emlékezetéből akarlak és foglak összerakni, mert úgy érzem, hogy visszavonhatatlanul beégett lenyomatodat, ezzel a szánalmas eljárással tudom csak távolabb tartani a pusztulást és pusztítást vizionáló hétköznapokban. Ki akarom játszani az egyediségedet. Hétköznapok? Nincs értelme ennek a kifejezésnek, mert mindegyik nap egyforma. Próbállak megtöbbszörözni és azt remélem, hogy így, ebben az összezavart és kitalált világban az egyediség, a kizárólagosság és a személyesség már-már felfoghatóságát veszti. Elviselhetőbbé lesz. Teret és időt nyerek. Nagyobb felületen oszlik el a nyomás. Egyszerű fizika.
Szikárosodtam. Megkérgesedett mindenem, de sajnos maradtak rajtam repedések, amelyeken átcsúszik-kúszik lomhán vagy viharral kísérten egy-egy ismerős ízű, mélán esendő, szükségtelen érzés.
A pályaudvaron, amikor elutaztál, nem engedted, hogy megvárjam, amíg elindul a vonat. Nem szeretted a búcsút. Hát, én is inkább megérkezni tudok. De akkor most menj. Megyek én is és nem nézek hátra. Azt hiszem.
Megtaláltam valamit, amit nem is kerestem. El sem veszítettem, mert az még eddig nem volt. És ez a valami itt szorong görcsbe menekülő kezeim közt, mellkasomból a torkomon át a fejembe szédülten, majd vissza a gyomorszájig s aztán ki tudja hogyan, egy alulról felfelé húzódó kéjes fájdalomban és minden félrecsúszott nyakkendőmben. Természetesen.
Nagyon szép ez a kabát. Ügyesen, érzékenyen járatod lassan ringó, odafigyelős mozdulataiddal. Jót tesztek egymásnak. Most bókolsz? Nem. Tájékoztatlak. Mint hiteles megfigyelő. És ezen kívül még azt is el kell mondanom, hogy elbűvöl az a játékos manír, szemérmes elfordulásaid vissza-visszatérő ritmusa, az, ahogyan szemhéjadat engeded ráomlani nézésedre kacéran és színlelt szigorúsággal, és amely azt a szomorú hírt mondja el, hogy vége van az előadásnak, innentől a dolgok már nem láthatók. Ám ez nem csupán egy közlés, hanem műtét is: szívátültetés és alhasi műtét egy időben. Azt érzékelem egy ideje, hogy a szerelemben a legtöbb mondat kérdő. Most máshogyan nézel rám. Egy-egy szemeddel külön-külön. Érzem, az egyikben félelem van, a másikban, a másikban egyelőre nem tudom, hogy mi van. Nézek, de egyszerűen nem látok a szemedtől. Még pislogni sem enged. Összes szemünk egy kivételével érzi, hogy elveszített idő volna az az egy pillanat is, amikor kizárólag egymásra hangolt tekinteteinket beáldozzuk valamiféle fiziológiai kényszernek engedve. Tehát nem pislogunk. De mi van a másik szemeddel? Érzem, mondani készül valamit és az a valami az nem jó. Súlyos, és kettőnkről szól, mint minden. De a szemed nem bírta el a terhet s végül a kezed mondta, fecsegte ki, leplezett le, kezed gyengébbnek bizonyult, nem bírta tovább, feloldoztad a titoktartás alól és ezzel ledöntött valamit, ami igazán még fel sem épült, mert csakis a sejtjeink, mikroorganizmusaink tudnak rólunk, nem keletkeztek tárgyi lenyomatok, nem vonult be környezetünk kollektív emlékezetébe az, hogy mi vagyunk. Egyedül a lélegzésünk tudta megfogalmazni, kimondani egymásból- és egymásbanvalóságunkat.
Gyógyítlak szívemmel, gyógyítlak eszemmel. Egyik hasznos lesz. Meglásd.
De hát miért? Ha jobban lennék, jóban lennénk. Nem, ne mondj nekem ilyeneket. Jól hangzó, könnyeddé játszott mondatokat. Hogy jön ahhoz egy betegség, hogy döntsön sorsunkról? Hogy helyettünk döntsön? Meg sem kérdezve egyikünket sem.
Ugyanazt tudjuk, ugyanazt érezzük. Csak kicsit másképp’. És ez a kicsit, ez egy nagy érték. De minden érték mögött ott van egy veszély. Mellettünk is ólálkodik. Nem elküldeni próbálom, hanem megszelídíteni. Beépíteni, felolvasztani. Tudom is én. Kezdeni vele valamit, hogy ne lebegjen körülöttünk, mert ebbe mindketten belepusztulunk. Ma újra elmentem K-ba. Nem fájt. Próbáltam úgy és olyanokat csinálni, minthogyha indokolt lenne az ott létem. Tudod, nem hittem, hogy lesz erőm ezt itt és most elmondani. Én meg nem gondoltam volna, hogy lesz erőm ezt meghallgatni. Sokra értékelem emberi nagyságodat. Jaj. Ne. Hogy hangzik ez az egész? Mit jelent? Ez borzasztó. Ne vegyünk már el egymástól semmit. A léptékeink, legalább azok maradjanak. Bocsánat, de el kellett mondanom, hogy annak ellenére próbáltál segíteni, hogy, hogy, kimondtam, elárultam, hogy nekünk nincs közös jövőnk. Huh. Különben is mit adtam, ami most elveszhet?… Tudod, a B utcai épület hallja nagyon megváltozott. Tele rakták bútorokkal és egyéb tereptárgyakkal, erős fények lettek és hangosan beszél a személyzet. Nem is ülök le. Csak beleszagolok a levegőbe. Hogy mit adtál? Szerelmet. Mit eszünk? Ezt most komolyan kérdezed? Mindig ugyanazt esszük. Hosszasan lapozod az étlapot és aztán rendelsz egy spagetti carbonarát. Mit csináljak? Szeretem, de te rendelhetsz mást. Igen, persze. Ma megint voltak fájdalmaim. Reggel beszéltem F-fel. Aranyos vagy. Nem vagyok aranyos. Szeretlek. Eddig ezt nem mondtad. Nem kérdezted. Ne menjünk haza? Szeretem, ha a vállamon van a fejed.
A hegyekben, a négyezer méter magasan száguldó vonat ablakában állunk majd, én szorítom a kezedet, arcomat a kabin ablakának üvegéhez nyomom, majd nyakad ívére teszem puhán, hogy hűse lassan terjedjen át testedre. És hallgatunk napokig.
Tudod, én szabadon, szabadon akarok élni a veled való boldogságban és ezen kívül még más, egyéb boldogságra okot adó dolog által. Ez az én repülésem. És hogyha szárnyakat tudunk egymásra növeszteni, akkor ezek közös repülések. De, hogyha csak viasszal tudunk ragasztani szárnyakat, az már nem elég.
Holnap azt tervezem elmondani, hogy a teremtő vagy a teremtés nagyon nekem talált ki. Ha merem, talán el fogom mondani. Nagyon remélem, hogy lesz bátorságom. Addig még alszom rád egyet.
Szeress. Ne engedj gondolkodni.
Kérsz belőle? Én ezt nem nagyon szeretem, de eszem, hogy egyszerre mozogjon a szánk és ugyanazt érezzük abban a pillanatban. Megpróbálom elképzelni, hogyan működnek az ízlelőbimbóid, hogyan oldódik egyre mélyebben szétterülve testedben ez a szirupos sütemény. Hogyha ilyeneket mondasz, nem tudok enni, mert kiröhögöm magamból az egészet. Legalább várd meg, amíg lenyelem. Ok, csak figyelem, hogy ez hogy megy végbe. Micsoda? Figyelem benned az utat, a sütemény útját. Mindent tudnom kell belőled, mert én vagyok az az arab, aki készíti neked, személyre szabottan ezt a sütit. De mért akarsz te arab lenni? Hát, hogy a rabod legyek… Bolond vagy. Azt remélem én is. Tegnap írtam egy hosszú levelet, majd kattintottam és eltűnt. Nem tudom megismételni. Az a lényege, hogy szeretlek.
Neveid egyikén sem tudlak megszólítani. Ez bánt s zavar is, de talán megszólítás nélkül is el tudok hozzád jutni. Legfeljebb a kedves után nem írok nevet. Amit írsz, szavaid, könnyeid fizikailag fájnak. Távolság és tehetetlenség állandósul vágyaim és minden akaratom mögött, hogy valamit is enyhítsek szenvedéseden.
Azokban a pillanatokban és most is azt hiszem, hogy nem a szavak kellenek, el is hallgattam olykor, hanem valami más, ami nem szavaink mögé van elrejtve. Annyi mindent írnék, de legtöbb talán most a hallgatás.
Írod, hogy a holnapi ebéd nem fog menni. És mi lenne, hogyha kétszer reggeliznénk? De messze a holnap. Nem fogok tudni aludni. Nem panasz ez. Öröm. Várlak holnap. Illetve már most.
Tegyünk kísérleteket arra, hogy tegeződünk. Nem félti azt a fátylat, amely az alig érzékelhető fuvallat hatására meglebben s talán eltűnik? Úgy gondolja, hogy ez csak a magázódásból van? Ok., próbáljuk ki. Mit kérsz? Én csak egy limonádét… hát, tényleg nagyon béna.
De elkanyarodtunk nagyon a szemeitől és szükségem van arra, hogy beszéljünk róla, mert akkor az már majdnem olyan, mintha látnám.
Arra gondoltam, hogy vonattal felmegyünk a hegyekbe, onnan Santa Cruz, ott eszünk egy finom steaket és lemegyünk egészen a Tűzföldig és megmutatjuk egymásnak, hogy hol kelt át Magellán. Jó tervnek tűnik. Most elbúcsúzom, mert lezáródik mind jobb, mind bal szemem is. Álmodjunk boldogságot! Legyen így. Álmodjunk.
Először igyék meg velem egy teát szembesülve, hisz eddig csak oldalról látott és leginkább csak a jobb szememet és döntse el, hogy tényleg szívesen látná-e ezen a hosszú úton bal és jobb szememet egyaránt. Ezen a hosszú úton majd mindenféle népekkel találkozunk, kitalálhatatlan eredetű kajákat eszünk. Tudja, arra gondoltam, hogy sok embernek, talán legtöbbnek jól áll, ha szerelmes, de közülük is kiemelkednek azok, akik vonzóan tudnak szerelmesnek lenni. Minden sejtjük átalakul és meghozzák mások szerelmes kedvét is. És hova sorolja magát? Ezt döntse el az idő.
Nagyon élénken tudom elképzelni, hogy ülök magával szemben a vonaton, miközben 4000 méter felett járunk. Honnan tudja, hogy az minden vágyam? Figyelmeztettem, hogy sok mindent tudok. Este várni fogom a Los Toldos-i állomáson.
Érdekes volna kipróbálni, hogy a többszereplős, koedukált klinikai kórtermen túli világban is tudnánk-e ennyi mindenről beszélni? Volna hozzá kedve? Igen. Azt hiszem. Miért ne? Próbáljuk ki. Én még sosem ismerkedtem fekvő helyzetben. Ez most ismerkedés? Mit szeretne hallani? Ezt. De ez több már annál. Igen? Sokat tudok magáról. Nevét ugyan még nem, de sok mindenről tudom, hogy mit gondol, kezdem ismerni szokásait. Úgymint? Tudom például, hogy miket csinál kedden és csütörtökön délutánonként. Igen? Hát persze. Egy négyágyas klinikai kórteremben fekszik, izgalmas színekben összeválogatott ruhában, karjába bekötött infúzióval, ellenállhatatlan, kötött harisnyájával, szabadon maradt kezében egy könyvvel, amelyből ismeretségünk kezdete óta legfeljebb tíz-tizenöt percet olvasott. Igen, ez így van pontosan, mert… Mert egy feltűnően rokonszenves szobatársa, szinte folyamatosan szóval tartja. Mondjuk így. Miért? Nem így van? Nevet. Hát persze, hogy nevetek, mert tréfál, de pontosan így van. Na látja. Érdekes, hogy a kezeiről még nem is szóltam. Pedig talán a második dolog, amit észreveszek valakin. És mi az első? Az változó. Aha. Értem. Szóval a kezei. Finom, arisztokratikus kezei vannak. Ezeknek a kezeknek úgy látom, hogy mindig megfontolt helyük és dolguk van. A szem az valóban más: azok kalandoznak, kíváncsiskodnak, felelőtlenkednek, simogatnak, kérdeznek, még fogom sorolni, csak egyelőre ezeket igyekszem megélni.
Mit meg nem figyelt. Lehet, hogy a bal a kancsal és nem tud uralkodni magán. De. Tud. Úgy érzem tud. Nahát! Én sosem látom magam beszélni és így szemeim hatását sem vélem felfedezni a mások szemében. Azt gondolom, a kíváncsiság és embertársaim iránti nyitottságom az, ami szemeimet élteti. Hát ezt nagyon szépen mondta. Akkurátusan is, meg úgy költőileg is. Most kigúnyol? Isten ments!
Harmadik alkalommal fekszem magával. Igen, így is mondhatjuk. Meg kell, hogy mondjam, jó magával feküdni és elég érdekfeszítő a belőlünk kiálló csövek látványa is. Én nem is látom. Tegnap figyeltem lélegzésének az egyenletességét, ahogyan testén emelkedett és süllyedt a kezében tartott könyv. Maga figyelt engem? Túlságosan nagy a horizontális látásom. Aha. Azt is észrevettem, hogy néhány sor után, egy rövid időre becsukja a szemét. Ilyenkor vizualizálja azt, amit olvasott? Nem. Azt hiszem nem. Én ezt észre sem vettem.
Én viszont nagyon örültem azoknak a pillanatoknak, mert akkor elidőzhettem egy kicsit az arcán. De akkor miért? Biztos, hogy tudni akarja? Most már mindennél jobban. Fájdalmaim vannak.
Jó napot kívánok. Lefekhetek maga mellé? Hát? Ezt nem én osztom be. Persze. Úgy látom, hogy ez az ágy most szabad.
Akkor lefekszem melléd, úgyhogy ne tedd le kérlek a telefont.
Tudom, fel se vetted.
Jó veled.
Ajtai József Márk, 12 éves
Bak Zsófia, 12 éves
(küső borító)
Cosma-Molnár Izabella, 11 éves
(belső borító)
Balogh Balázs, 10 éves
(belső borító)
Herter Nándor, 12 éves
(belső borító)
Miczura Szimonetta, 11 éves
(küső borító)
Pál Tünde és Bujdosó Gabi, 10 évesek
Bertalan Alexa, 10 éves
Varga Izabella, 12 éves
Czupor István, 11 éves
Horváth Jázmin, 13 éves
Birta Csenge, 9 éves
Kiss Bence, 10 éves
Gyöngyösi Zsülike, 9 éves