Johannes Gutenberg (1400 körül – 1468)
Gratia sit tibi et gloria magnoperose Johannes,
Essemus sine te alii, non qui sumus.
Hála, dicsőség jár teneked, nagyművű Johannes,
Nélküled másmilyenek lennénk, mint ma vagyunk.
Johannes Gutenberg (1400 körül – 1468)
Halála 550. évfordulója tiszteletére
Az emberi művelődéstörténet új korszaka kezdődött a XV. század közepén Gutenberg találmányával. A fölfedezés lényege a betűk sorozatgyártása azaz az azonos betűk sokszorosítása , ami lehetővé teszi szövegek kiszedését, majd a sajtó felhasználásával több azonos példány készítését. Gutenberg igazi jelentősége abban rejlik, hogy a modern könyvnyomtatáshoz szükséges négy alapvető összetevőt: a mozgatható betűmintát, a nyomógépet, a megfelelő nyomdafestéket és a papírt egy gyártási folyamatban tudta összehangolni. A könyvnyomtatás fölénye kézzel írott társával, a kódexszel szemben a tömegtermelésben van: Gutenberg találmányának fontossága ebben mutatkozik meg.
Johannes Gutenberg bibliájának lapja (borító)
Johannes Gutenberg bibliájának lapja (borító)
A kellemetlen kerékcsikordulásra, lánctalpcsörgésre
a pultoslány derékból szinte kitekeredve
fordított hirtelen hátat, s a falitükörben,
a kitámasztott baljába szorított csatakos konyharuhára dőlve,
csak a reklámpalackok között lesve tartott szemmel,
míg én meg a laptopomon bámultam
a WiFi-kapcsolat jelét követő feliratot
a hideg kéken villódzó képernyő közepén,
hogy azt mondja, ill. írja: várjon a frissítésre,
hosszabb időt vehet igénybe,
ne kapcsolja ki addig a gépet, többször is újraindul majd!
Így frissültünk ott hárman egy ütemre, egymásra lesve
ezen a kora tavaszi, szokatlanul napfényes téren,
a néma pultoslány, a zümmögő laptop, a köhécselő költő
az árnyékba húzódott, rejtőzőmintázatú páncélosok között,
s egy egész pengetaréjok karéjozta stadion-ország is
frissült körülöttünk, mint aki nagyon igyekszik.
A lány ekkor rezzenéstelen arccal hozta,
s tette elém a békebeli kapucsínót, mint máskor,
szeme sem rebbent, ugyan frissüljek már, rajta ne múljon,
haladjunk már, kérem, legyen valami,
s mintha csak erre várt volna a Word is,
egy hunyorítás után újraindult a program, jelezte, hogy rendben,
majdcsak föláll ez a rendszer, hogy bepötyöghessem végre:
várj, szívem, érdemes, indulok mindjárt,
mienk ez a nap, ez a világ. Ez jutott nekünk.
Tél van, rosszkedvünkkel tele.
A letepert őszön taknyos torát üli.
Igazodunk, hogy alig-alig látsszunk.
A rend semleges, osztálytartalom nélküli.
Ha alákerülsz, iszonyú súlya van,
ha kitérsz előle, szabadsággal komázó,
könnyelmű suhanc Don Juan, világfi.
Egy jó fülű, szerethető világban,
hol a madárfütty is döntő érv lehet,
és jó móka egy bokázó szinkópa,
csak magunkért érdemes kiállni,
de magunkért érdemes kiállni,
különben életünk nyomtalan suhan,
maradt itt elég elvégzetlen,
ha van még rá idő,
fejezzük be legalább ezt a verset,
aztán, ha elfogy: adieu!
Árnyéktalan kék háttér feszül fejünk fölé,
élő-helyszínkapcsolásra kész, átlátszó, csábító ég.
A napfénytől bódult városi galambraj alakzatban rója a tájat:
tömörülve kereng, némán, surrogva fölvág a magasba,
majd egyetlen szárnnyá simulva suhan vissza a kockakövekre,
s fel újra. Dülledt szemük mélyén vörös riadalom ragyog,
úgy tesznek, mintha nem, de jól tudják, sőt, érzik,
hogy a mozgásérzékelő regisztrációs műszerek
már őrjöngve bemérték önfeledt röptüket.
Lent, a célkeresztben vénemberek botra kapaszkodó keze reszket.
Ők még biztonságra vágynak. Bizonyosságra.
Sehogy sem találnak vissza magabiztosságuk egyensúlyához.
Állnak a földomlás rengette világvárosok terein,
fölgyülemlő haragjuk gyámoltalan.
Kézfejükön a kesztyű alatt sárga májfoltok nődögélnek.
Ami elmúlt, történet. Szükségképpen közös.
Tanulsága tovaterjed, aki akar, okulhat belőle.
De a jövő, a közös, nem kötelező. Csak ráadás.
Nincs már sehol az ökörnyál, pitypang, árvalányhaj.
Fiatalság, bolondság. Fenjétek csak, fiúk, fényes késeitek…
Mész az utcán. Előtted, melletted emberek húznak el. Többségük ruházata olcsó kínai, esetleg félkínai. Vannak egyedi darabok. Ezek inkább elbeszélők, olykor egyediek, provokálók, de még így is beleférnek egy városi eklektikába. Összességében jellegtelenek. Nem is biztos, hogy nézed, de látod, vagy talán csak felfogod a pillanatnyi fő- és mellékszereplők besorolhatatlan karaktereit vagy éppen karakternélküli tömegét. Ez a pillanatnyi szerep és pozíció el is tart egészen addig, amíg egyikük-másikuk például le nem megy néhány lépcsőn, annak alján egy elegáns női fodrászathoz s ott, már az ajtónyitás előtti, egyértelmű, otthonos/takarítós mozdulataiból ítélve nem vendégként, hanem alkalmazottként érkezik. Vagy meg nem áll egy autónál és az az autó mondjuk huszonéves és roncsszerű, de még éppen használati tárgy, vagy az az autó huszonmillás, vörös cabrio és akkor ennyi. Kész. Levedlik utcai viseletüket és visszalépnek a magánéletükbe, egy védett vagy érdektelen zónába, ahonnan te már kiszorulsz vagy ahova nem is akarsz belépni. Hirtelen megszűnik a néhány pillanattal korábbi közösséghez tartozás. Ő már nem az utca embere, az általános alany. Egyeddé válik. Definiálhatóvá.
Rohanok. Mindig rohanok. Rohanok hétévesen is a szemközti ház körfolyosóján, szokás szerint benézve minden ablakon és akkor ott, az egyik ablak mögött egy sötétre politúrozott doboz. Állj! Visszarohantam. Döbbenet. Még mindig ott volt. Mozgott, mint egy vetített film. Egy férfi volt benne és beszélt valamit. Elállt a lélegzetem. Addig csak diafilmet vetítettünk egy lepedőre, mert a falra nem lehetett. Hengerelt minta volt a falakon. Hengerelt. Rohantam haza, saját szavaimba vágtam, próbáltam egy levegővel, egy mondatba zsúfoltan, egyszerre elmondani az egészet. Apám rám nézett és azt mondta: – Ja! Tudom. Televízió. Ilyenkor, ezekben a helyzetekben mindig szégyent éreztem. Mintha lepisiltem volna a nadrágomat. Később is azt éreztem. Nem mást. Szégyent. Nem féltékenységet, kirekesztettséget, amiért nem beszélt nekem arról a csodáról, nem a felsőbbrendűségéből kibiggyesztett evidencia súlyának a nyomását éreztem. Nem. Szégyent. Hova tartozom? Gyerekkoromban mindig azt hallottam: honnan jött? Engem pedig már akkor is az érdekelt és izgatott, hogy hova megy. Apám kijött az első focimeccsemre. Borzasztó volt. Érezték társaim is, így nemcsak levegőt, de labdát sem kaptam és úgy éreztem, hogy képes vagyok a saját lábamban hasra esni. – Miért nem rúgtad szét?! Á! Nem. A foci az nem ez. Amit te csinálsz… nem. Lazán, trükkösen, egy-egy-egy, de tedd oda magad, harcosan, keményen… dirr. Élvezd, de ne hagyd, hogy a másik… – De nekem a foci nem a szétrúgásról szól, Apu. Hol vagyok én?
Hatalom, amitől félni lehetett. Nem lehetett. Kellett. Mert a hatalom azt is elvárja. Természete szerint. Félelem és szégyen összekötődtek bennem. Szégyelltem magam azért, amiért félnem kellett és féltem, amiért a szégyen, dac formájában kiült az arcomra és ettől láthatóvá vált. Igen. Láthatóvá és tapinthatóvá. Ez volt az egyetlen, bevállalt ellenállásom. Ostoba és reménytelen körforgás. Maradt tehát a belső száműzetés, egy lehetséges, fennkölt formája a dacnak, és az egyetlen játéktér, az ablak. És annak műfaja, a könyökölés az ablakban. A kikönyöklés művészete. Könyökölni az ablakban és figyelni a színházat, ami alattam nap, mint nap fortyogott. Ismertem minden szereplőjét. Ismertem forgatókönyveit, s hogyha attól időnként eltértek, az külön izgalom volt. Este aztán átírtam vagy éppen folytattam a történetüket. Volt, hogy csak fejben. Nem írtam le. Azokban is előfordultak gyakran brutális dolgok, de nem zavartak, azok csak egy komédia, egy népszínmű elemei, a hitelesség látszatai voltak. Még ha olykor véresek is. Az Irénék egy üzlethelyiség-lakásban laktak. Tulajdonképpen az utcán. Irén nem volt szép lány, de viszont csúnya volt, én meg nem mehettem le az utcára. Úgy beszélgettünk, mint egy Júlia és egy Rómeó. Tizenkét éves voltam. Irén a földön, mint egy reális, valóságos lény, én az emeleten, olykor az erkélyen, de többnyire az ablakban, mint egy lebegő, légi Némo kapitány. Fölemelve, kiemelve, elszakítva, eltiltva a színpadtól. A mindennapoktól. A valóságtól. Maradt a képzelet, amelyet erről a szcenikai emelvényről tápláltam. Egyszer, krétával felírtam a klinker-téglás homlokzat egyik téglájára, hogy Irén. Úgy, kalligrafikusan. Élvezve minden kanyarulatát, hajlatát. A másikra pedig, kicsit később és kevésbé kalligrafikusan, mint inkább szenvedéllyel azt, hogy szeretlek. Nem szerettem, de dramaturgiai érzékenységem megkívánta a bonyodalmat: nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy itt most valami fordulópontnak, valami fontos dolognak kell történnie. Történt is. Nagyi, apai nagyanyám, mesterem és nevelőm, kegyetlenül és nyilvánosan leszidott, Irén meg jól belém szeretett. Nagyi dühe talán nem azért zúdult rám, mert bimbódzó szerelmem a rangon és gangon aluli Irén felé fordult, hanem mert az a köztulajdont rongálta. És erre nagyon kényesek voltunk. A magántulajdont nem vigyáztuk annyira. Hogy hogyan is volt ez a félelemmel?
Irén mindenesetre nagyon megindító természetességgel reagálta ezt az egészet, a mi, immáron legitim, kőbe vésett/írt szerelmünket, hiszen egészséges lány volt, akinek ha valaki azt mondja, hát még le is írja tanúk előtt, hogy szereti, akkor ő, minimum viszont szereti. El van boronálva. Az utcai történetírás sem tűr ellentmondást. Az főleg nem! Gyors, szigorú és nem feltétlenül analitikus. Hamar bekönyvelte a dolgot: onnantól kezdve mi összetartoztunk Irénnel és így, érezhetően kevesebbszer vertek meg ezután, ha kiléptem a házunk kapuján, hiszen benne voltam a sztorijukban. Megcsináltak. Övék lettem. Hozzájuk tartoztam. Kaptam egy szerepet. Kell egy csapat. A baj csak az volt, hogy a már jelzett dramaturgiai érzékenységem egyidejűleg más nők számára fenntartott nevet is imába foglalt. Fontossá vált számomra, hogy egyre több nőnemű embert biztosítsak szeretetemről és szerelmemről. Ha jól emlékszem, ez a két dolog elég szorosan összefüggött akkoriban. Különösebben nem is érzékeltem a kettő közötti különbséget. Mindenesetre, ezek a részletek átmeneti, olykor tartós zavarokat okoztak a helyi történetírásban. Hogy miért is gondoltam ezt így, hogy nekem… hát? Talán, akkor… igazából most sem tudom. D-vel azért lettünk barátok, mert közös álmaink voltak. Tengerésznek megyünk, rengeteg kalandunk lesz, újra felfedezzük a kontinenseket, a hajón sok verset fogunk írni, azokat megzenésítjük és megszerezzük az összes, számításba jöhető csajt. Ez a terv nagyjából le is fedte az elkövetkező tíz-tizenöt évet. Ehhez a projekthez, rendelkeztünk egy hiányos húrozatú, öreg mandolinnal. A hangszer D nagyapai öröksége volt. Mi legyen a festői Józsefváros sűrűjében, ami megmarad egy nagyapától? Nagy szerencsénk volt ezzel a mandolinnal. Azt gondoltuk, hogy méltányos volt velünk a sors. És amikor ez tudatosodott bennünk, elhatároztuk, hogy már a tengerész-karrier előtt megtanulunk rajta játszani, és aztán – némileg előre hozva a terv további részét – jól kiénekeljük a lányokat a bokorból. Már, akik ott voltak. Énekeltünk is sokat egy Orfeusz nevű elődünkről. Körülbelül az volt a koncepciónk akkoriban megismert és idézett lényege, hogy „Ne háborúzz! Szeretkezz!” Persze. Éreztük. Értettük is az üzenetet. Nem háborúztunk. Később pótoltuk a húrokat, de lényegileg nem változott semmi. Később, a tengerészeti akadémia fiumei épülete felé már nem volt dolgunk. Valahogyan elkezdtünk a már meglevő utcákon kószálni, azokhoz kötődni. Friss darabokat, forgatókönyveket sodort felénk a szél s aztán gyanús lett, hogy mi már régen nem építünk utcákat, azok csak úgy lesznek. A házak által. Az utcanévtáblák által. Szolgáltatási rendszereink által, amelyek ugyan cserélődnek, de az utca, ez az absztrakció, az marad. Talán a neve is.
Elvetünk és újakat hozunk. És megint elvetünk. Most már az újakat. Ez a mi dinamikus életünk. De az utca marad. Emberi játszmáink is ilyenek. Elvetünk és kitalálunk újabb és újabb embereket. Ezeket időnként barátnak, házastársnak, szerelmemnek, gyermeknek, munkatársnak, szomszédnak hívjuk. Valahogyan nevesítjük őket. Igazán, már a szerepük, funkciójuk sem fontos. Rutin. Megszokás. Jószerivel, semmit sem tudunk egymásról, mindössze annyit talán, amennyit különböző érzékenységeinkkel le tudunk tapogatni a másikról. A tévedés borítékolva, hiszen a bevásárló központban is azt veszem le a polcról, amire szükségem van. Benned is azt fogom keresni, és ha szerencsém van, valószínűleg megtalálni is, amire szükségem van. És ameddig szükségem van. A dolog itt és most érdekes. Hogy mi lesz két év múlva? Az nem számít. Nem érdekes. Ha mellé nyúltam, a saláta-dresszingről hamar kiderül, hogy bútorápoló. Ha máshogyan nem, ízéből. Talán már a vacsoránál. Ne akarj megérteni. Elfogadni akarj. Tudom, nem fog sikerülni. De próbáld. Én önmagammal szemben is védelemre szorulok.
De mi van a többiekkel? Az embereinkkel? Itt és most. Ha nem megy, lefordulunk egymásról. Van másik. Vakrepülésben. Hiszen nem ismerjük egymást. Egymást? Magunkat sem. Talán, nem is akarjuk megismerni. Hiszen akkor összekötődnek valamilyen szinten a dolgaink, amire oda kell figyelni, valami felelősség-féle is kialakul. Munka, bizonytalanság, csalódás. Szóval nem éri meg. Alkut persze kötnünk kell, mert anélkül nem megy, és az alku lényege az, hogy mennyire járok jól vagy rosszul. Az már fel sem merül, hogy ne legyen vesztes. Erő és pozíció. Üléspontom határozza meg az álláspontomat. R szeret, mert szeretni akar. Talán: egyébként is. Én megpróbáltam vele repülni időtöredékeink céltáblái fölött. Olykor sikerült. Azok jó részek voltak. Távoli tengeröblök átmenetileg kisajátítható és áttetsző szegleteivel, egymás fantáziájába varázsoltuk a napi boldogságot. Egyébként meg elfogyhatatlan részünk van a fájdalomból, s miközben kikerüljük a robbanásokat vagy robbantásokat, a csendet nem tudjuk megszerezni magunknak. Azt hiszem, hogy az ember már végleg elveszítette a csendet. A belső csendjét mindenképpen. A józsefvárosi utcán, az elviselhetetlen hangzavarban még volt csend. Úgy hívták: szünet. Hőseink elfáradtak, megpihentek, töltekeztek, szerettek, talán gyűjtötték az erőt a következő rohamra. Alkottak, és olyankor hallgatás volt. Az előadás folytatódik.
harangok szólnak még szárnyas hangú félrevert imák
köd térdel a mellkasunkra ahogy a kő növeszti
bennem s benned kihajtva hatalmas szirmú bánatát
az egész ránk telepszik befon szétárad és dagad
jobbágy-daróctól nyomort izzad velünk ez a kocsma
s december szégyenétől bárhová száműznéd magad!
ahogy engem bámult
a testet nagyon lassan
megtisztítottam a nyálkától
és a pikkelyektől
igen azt hiszem
a fehér has tapintásra puhábbnak tűnt
izmos kis test volt áramvonalas
ha illik ezt kimondani ilyenkor
amint átszakadtak a kötőszövetek
egy mozdulattal kitártam
mint egy erszényt
kézzel téptem ki az egészet
és felszeltem
azonos méretű darabokra
nem akartam erre gondolni
ma megérintett a láthatatlan,
tisztán éreztem s nem tudtam mi volt
mert értetlenül és megriadtan
tág pupillámban ég egy fénylő folt
talán a tenger hullámzó tenyér
ringatom magam segítsen álom
remél az ember mégis; hova ér?
kifeslő virág egy meggyfaágon
szabaddá csak a harc
a küzdelem tud tenni
tétlen kezeket senki sem
látott még láncot leverni
köpj a padlóra talán
ahogyan vélekedem én is
ugyan nem vettem magamra
bár tettem volna meg mégis
mert nem öltem én
nem lettem a hatalomért hentes
mégsem maradtam meg
e mocsoktól bűntől mentes
tiszta akartam maradni
ment a szennytől és vértelen
mégis én vagyok ma itt
ki szemedbe nézni képtelen.
A zene papírjai most elázott kéziratlapok. Éjjel hatalmas hurrikán rázta meg a teátrum épületét. De megjött az édes hétfő, a kosztümös téboly, él a szorgalom színháza. Üde dió, gesztenye, málna a díszlet-asztalkán.
Kis erotikus növényzet. A színpad bal oldalán egy kővederben hatalmas fikusz. A tövében apró jácintok. S kék füvek. Mintha leszálltak volna a fellegek a földre. S egy árva margaréta sárgája is ott bujkál.
S a szubrett melltartója lelóg a virágcserép ajkáról. Tegnap hagyta ott Edina, a dizőz. Édeni sírkert (sár). Cizellált bilincs (gyűrű). A háttér egy üveggyöngy-függöny. Nyakékszerű eső (lánc).
Jön a karmester, akár egy méhecske, fölszedi a kottákat a padozatról. Ez is a tegnapi előadás romjaiból van. Tunika és flashdance legging. Dargay Emília színműve. Vígjáték egy magyartanárnő és egy gimnazista fiú plátói szerelméről. De szomorú a vége. Semmi nem történik. Mégis szeretik a nézők. Nagy párbeszédek dübörögnek benne.
Ilyenek: „Gyűszűbe gyűjtöd a mézet. Mint egy porondon kiállított gyémánt. Mitől leszel hatalmas?” „Elsuttogod, ami alantas, aljas. Hallgass, altass, így létedbe beleszólhatsz.”
Most érezzük igazándiból, hogy a forma: élet. Szentesített normaszegés. A jó titka az, hogy gonosz. Ezek már a mai gondolatok. Új előadáshoz rendezzük át a Pazar kulisszát. (Mit akar a kongresszus?)
A telt idő (mánia-akt). Jut a dirigens eszébe. Föl is írja a noteszbe. A vonaglás, mint ereklye. Bíborló ÁLOMVITORLÁK. Egész jól megy ma neki a versszövegek fölidézése. Kívülről tud sok darab-fregmentumot.
„Görbe tükrök. TÖPRENGÉS FÁKLYÁJA, libidó. Pubertás herceg, pátosz! Restaurált improvizációk. Felcserek, kuruzslók, prédikátorok, apácák, gyóntatópapok, bohócok, gyilkosok, korifeusok, próféták, farizeusok, indiánok, sellők, krampuszok, madárijesztők, koldusok, tündérek, hercegek, bárók, féleszűek, részegek, szellemek, mind: csúszó-mászó ÁRNYAK.”
Az első hegedűs berohan. És eljátssza a h-moll mise elejét. Vagy valami olyat, ami ahhoz a szellemiséghez hasonlít. A karmester kiveszi a hegedűt egy gyors mozdulattal a kezei közül és leteszi a földre. Átölelik egymást. Beront a primadonna (Edit) és nevet.
– ELJÁRÁS és MÓDSZER? Modellalkotás. Vigyázzatok ma velem, mert zsúfolt vagyok, de sokat tisztultam éjszaka. A sérülékenység most sűrűség a lelkemben. (MÉZ) Távoli csalitnak hiszed, s benned terül el. Tele vagy vele. Hierarchikusan tűnődsz megmámorosodva. Csupa késztetés a SÁR. Olyan közel nézel, hogy belefájdul a szemed a nézésbe. KELETKEZÉS-VARIÁCIÓK. Egyenrangú prelűdök. Fúgák. Fragmentumok, fundamentumok.
– Na, elég. – Állítja le az első hegedűs. – A léten túli lét. Arról szavalj nekünk. A tét az időérzékelés. A tiszta élet léptéket vált-e az óraketyegések szünetében?
– Balzsam és szecesszió. – Teszi hozzá a dirigens. – A torreádor egy tojásban gubbaszt és vár. (Magzati zongorák, tavirózsa-szirmokba pólyálva.) Lásd: koncert obeliszkre és violinkulcsra. Lokomotív-hangok és gong. Sáry László kitűnő menüett-szimfóniái.
– A figyelem bezöldül, elborítja a klorofill – kiáltja Edit. – A LEVÉLZÖLD BÚ, ónos esőben gázolsz, fölnyitod az éjszakát, mint egy kagylót, romjaink, ti dübörgő ezrek. Benövi a hárfa a színfalakat, sok zöld hínár (húr) feszül a tóra, mint egy kolosszális háló. Csillagok potyognak a rácsra, egy aranygyűrű a nádasba gurul. S ott, a sűrűben egy Szörny biflázza a mondattant. Amíg az égbolt csuklóján kattan. A lényegszerűség teszi azzá, ami. Bárki vagy, VAGY valaki. Vagy-vagy. Egyetlen mozzanat jelent előnyszerzést, a mélyen befelé figyelő hallgatás.
A misztikum archeológiája. A bensőségesség tereket bővít. A szellemnek és a léleknek nemcsak állapota, hanem formája is van. Megérzés és megértés egybesimulásában realizálja önmagát. (Thomka Beáta) Én vagyok a tér, amelyben vagyok. (Noel Armand) A dialógus egy tér. Esszé. Anélkül nincs jó mű, ha a mű világa úgy tér vissza saját csendjébe, hogy nem egészül ki a mi bensőnk csendjével. Ez a befogadás záloga, teljessége. Interpretáció, prófécia.
Az individuális szint (szent) eluralkodása. Szerves szindikátus, a személyiség selyemgubója elgurul a látszat (FÉTIS) tövébe. Adekváció (FÁRAÓ) megmakkolja a teorémát, így anatéma lesz. (Egyetemes, történeti, személyes.)
A tradicionális irodalmi modellek statikussá váltak. Veszítettek valóságos súlyukból. A szemléletváltozás megtörtént. A szenvedés-történet, a váteszi „katarzis” múmiáját kibányászták a mauzóleumból.
– Az ortodox, kánon-szerű líra hamvai már csak öniróniával használhatók fel. – Állapította meg az első hegedűs. – Az értékminőségek drámai ütköztetése (látványosan) ma már kevés az eredményes mű megszületéséhez.
– A neoavantgárd képviselői is elvétették az arányt, a hagyomány-összefüggésben való benne állástól tekintettek el. – Darálta a dirigens. – Nem lebeghetünk anyagtalanul a tények (a meglévő mű-egészek) fölött. Figyelembe kell vennünk a megteremtett ballasztokat (BOMBASZTOKAT) is. A prózában végbement elementáris nyitás hatására a líra is szakított az ideologikus magatartással.
– A mohóság egy árok – folytatja Edit. – Suttogás, settenkedés, sötét somolygás. Gomoly, homály. Frenetikus dac, SZŐTT IDENTITÁS. Egy tubus plüss. Gyapot papír, prűd, érdes orákulum. Hárfa-akcentus. Gél, mondatokból. Egy holló emlékezete. Hóhullás. Hegedű alakú kastély. Csipketerítők ideje. Tintába mártott légy. Ikonosztáz, a Szűz portréja tükörlapra festve. Kristályterem, gyémánttű, a keletkezés hanglemeze. Drogok, drill. ENIGMA az ODÚ. Megfelelni készül és a szavak között turkál. Rejtett édesség. A lüktetés firkál.
– Csendkonzerv. Kancsó és háncs – szól a dirigens. – A fohász foszlása. A nem lineáris tér, ami titkok nélkül is enigmatikus. Krízis és mű. ÁRIA a Test nélküli hatalmakról. Opera a Szellemiségről. Szoprán erotika. A hang mániája.
– Emlékek törékeny ábrándja: Lét – lép be Edina a brokátok mögül. – Az absztrakt és az abszurd. Abszolútum a pirulában. Lét nélküli létezés. Reccsen a „rákérdezés”. Dekonstrukció. Adódik, feltalálódik. A múlt módosítható-e visszamenőleg a jelenből átnyúlva?
– A melankólia forrása a géniusz – egészíti ki a dirigens. – A nem történő van, de nem létezik. Létre kell hívni. Minden, ami valaha is bekövetkezett, állandóan történésben van, s csak annyiban létezik, amennyiben történik még. Mindannyian a történőben élünk, de sokféle történetben. Egyetlen bekövetkezésnek végtelen számú történés felel meg. Minden jelen új múltat növeszt magának az időben, miközben fogyasztja a jövőt.
– Melodikus FONÁL – sikítja Edit. – Mégis, pikkelyek ömlenek a hegedűre. Lám, az idő megint elveszi tőlünk a félelmet. Soha nem tekinthetsz ÉN-ként magadra, csak másikként. Főnix. Széttört, rongyolt galaxis. A hiány látványa: tangó.
– Az óraketyegésben meg lehet találni a szívverést – mondja Edina. – A ritmikus koppanások elvezetnek, megint csak a testen túl. Nagy idődarabok szakadnak fel az éjszakából, és lebegve szertefoszlanak.
– Mennyi évgyűrű pörög le egyetlen szívdobbanás alatt? - vág közbe a dirigens türelmetlenül. – Az ékszíj leesik, az idő szétharapja a varrást. (Feslik minden.) Cérnaszálak röpködnek apró fogaskerekek között. Valami összeáll, valami lebegő massza, poentilista távollét. És ez így marad. Esőcseppeken át: látvány. Mint egy diagram. Meg egy bozót. Gallyak, megannyi remegés. Egy matt papír. Guruló mágnes vasgolyók között. Íróasztal roppanása az erőd mélyén. Recsegés, ropogás, forgácsok sírása, buldózerek szeánszán. Szirmokból cirmos terasz. Kéziratok tépkedéséből: tea. Cserjék a sakktáblán. „Nehéz függönyökben lóg le az ég és nincs sehol a függönyökhöz ablak.” (Gál Éva Emese) „A mai műalkotások nagy része arról szól, hogyan lehet még esztétikusabban megszervezni a parázna életet.” (Németh Sándor) Van igazság benne.
– Nietzsche írja – olvassa fel Edina –: „A számtalan villódzó naprendszerbe szétporciózott Világmindenség egyik félreeső szegletében volt egyszer egy égitest, amelyen bizonyos okos állatok kitalálták a megismerést. Ez volt a legelbizakodottabb és leghazugabb pillanata a »világtörténelemnek«, de éppenséggel nem volt több egy pillanatnál.”
– Személyiségvesztés? – kérdezi a dirigens. – Világhiány, összefüggések sokrétűsége. Palaszürke.
– A testnek semmije nincs – intonálja az első hegedűs. – A szövetséges szövegtest. Nem tarthat örökké. A testem egyelőre jól manőverez. Bukfencek nélkül is moccanatlan a lelkem. Mást akar az agy, mint amit érdekeink kívánnak. Az új esztétikai elképzelés szerint a műalkotás eredete a nyelv összjátékaiból fakad, nem a valóság világszerű realitásából.
– A dolog egy helyben áll – állapítja meg Edina. – A hagyománytörténés és a hatástörténet belesül szerepébe. A kutyák megugatják a metaforát. A legmegfelelőbb metonímia a kvantumfizika. Próteuszi kánon-nélküliség. A sok elvárás-típus között kiszökni valahogy az értelmezői közösségek nyüzsgéséből.
– Így azután egy olyan világ jön létre, amelyikben éppen az lesz a legkiszolgáltatottabb, akinek egyes-egyedül esélye volna a szembehelyezkedésre és az ellenállásra – jegyzi meg fáradtan Edit. – Hiába ment el bárhova, csak magával ment szembe. (T. D. írta) Gondolatok megmentettek-e a továbbiaktól? (Szintén T. D.) Látjátok, Tandori tud a legtöbbet az üvegszálas teológiáról.
– Igen. A meghívás fennáll – zárja le a lezárhatatlan dialógusok balettjét a dirigens. – Én érzek egyébként. De nem nagyon érzem.
És mind a négyen egymásba ölelkeznek a színpad közepén. Akár egy oltár. És elsötétül a Szó-Száj.
Mindig ugyanúgy és ugyanazt
mondjuk el. Belső terekben a
gyenge térerő miatt nehezen
vehető az egyszólamú keserűség.
Közelebb nem jutunk magunkhoz,
motyogásunkat csak az olvadó
viaszbabák érzékelik.
S ha mégis kicsit jól vagyunk,
álmodunk ágyunkba megvágott
nyakú fehér galambot.
Először diópácba mártom tollam,
de rájövök, az elmúláshoz túl
finom a barna szín, vonzó, mint
az őszt hozó rozsdás levelek.
Fekete kendő kell ide, éles
kontúrok, merev száj, temetőből
szökő szárító szél, éjbe mártható
ecset. Nyelv alá kökény.
Tusrajz készül az elmúlásról,
az égből koromeső hullik,
feszes vonalakat húznak a varjak.
Kezdődik a túlvilági tárlatvezetés.
Két rézpénz csillog két szemeden,
sötétben vadászik egy bagoly,
egyre ridegebbek a rézfelhős éjszakák.
Szépítkezel: uborkaszeletek takarják
két szemed. Mégis elfolyik a fiatalság,
nehezen éred el a szalma-kaspót.
Rosszabb változatban: szódásüveg
alja nagyítja két szemed, buborék szalad
arcodon. Viharlámpa imbolyog.
Lassan mozog a szembogár, törmelék
között egyre haloványabb a fény,
betemethető a pislákoló érzés.
Történt pedig, hogy amikor meglátta Somfait, ezt mondta: bizony ő az Úr felkentje.
(Apokrif)
Hunyorogva pislogott, mert az alkalmat szerette volna kihasználni, hogy a ház életébe betekinthessen. A ház elszakította a köves, agyagos utcáktól. A közepén lovak legelésztek, lassan fordították a fejüket dél felé. Észrevették Somfait, rúgtak a lábukkal, miközben a hátukra szállt egy légy. Somfai egy üveges forgóajtón át lépett be a házba. Mindenféle gondolatok megfordultak benne. Fáradtsággal és önfegyelemmel alakította ki őket azokból a gondolatokból, melyeket már korábban megteremtett. Ritmusosan lebegett a föld fölött, egyszerre gyorsan és lassan, és közben az óráját nézte.
Somfai enyhén kopaszodó férfiember volt. Elképzelte, hogy Szilvia belép az ajtón, és lehunyt szemmel elindul a belső udvar felé. Csípője minden kétséget kizáróan tökéletes, meredek és ívelt, mint egy sátor. Minden mozdulata annak felismerése, hogy szép a hasa, a dereka lágyan omló, mint a simára koptatott kövek. Körülnéz, a szemébe süt a nap. Autót vezet, kicsit műkedvelő módon. Az autó felfoghatatlanul brummog, mintha üldöznék. Gázt ad. Készségesen és pontosan halad az úton, olyan határokat lép át, melyeken át egyszerű halandó nem is merészkedne. Az útvonal előre megszabott, nincs mit tennie, ül közömbösen. Az autó gondolkodik, eltervelte, hogy végrehajtja elképzeléseit. Válogatás nélkül üti el az embereket. A nő szép, magas, gyengéd. Kivételes szépség, olyan, mint egy pók, melynek hálójában tapasztalatlan bogarak vergődni szoktak. Használhatatlan szépség, mely falba, padlóba, házfalba, sikolyba ütközik. Pihenhetne, levetkőzhetne meztelenre, lábait kinyújthatná, kicsi, kemény, szétmeredő emlőit felfedhetné.
De dörrenések hallatszanak.
Az elütött emberek a kíváncsiskodók tudomására hozták, hogy amit éreznek, az nem tartozik senkire. Fetrengenek, késsel vagdalják, husángokkal ütlegelik egymást. Némi megfontolás után megválnak elroncsolódott testrészeiktől. Szilvia a szájában tart valamit, amit felkínál nekik. Egy emberi fej – valakinek az unokája lehet – letették az út szélére. Szilvia gondosan elkülöníti magát a sebesültektől. Beül az autóba, maga mellé teszi a fejet, és elhajt.
Az emberek kíváncsiak voltak a ház udvaraira. Víz csobogott valamennyiben, és villanylámpák égtek. Kitérőik is voltak, melyeknek moccanatlansága Somfait a lélegzete visszatartására kényszerítette. Fuldoklott, nyugtalanul lépdelt a falak mentén. Kellemetlen játék volt. Szilvia Somfaira vetette kereső tekintetét, mosolygott. Somfai úgy látta, hogy a nő öregebb nála, és válaszra vár. A bogarakat figyelte a nő szemében, aki lágyan lihegett, és az ajka csillogó volt. Hátrafeszült, és megmutatta magát. Közben érezte, hogy ez nem tartozik senkire, de ha visszafogottan hallgat, az sem tisztességes. Ez a mozdulat nem nagyon illett hozzá. Szilvia elment, majd visszajött és leült. Felfedte a mellét és a derekát, melyen edények lógtak, tányérok, lábasok, fazekak, főzőkanalak.
Somfai dühös volt, hogy álomból ébresztették, azon töprengett, miként aludjon vissza. A végtagjai olyan hosszúak lettek, mint az ereszcsatorna, és árnyékot vetettek. Az árnyékok összeadódtak, és az egész ember egy sötét márványcsarnokra hasonlított, melyben szétvert arcú férfiak imádkoznak. A hangjuk a felhőkig elhallatszik. Az ima szeretetet, haragot, vonzódást és taszítást fejezett ki, meg azt, hogy az ember megveti a másik embert, miközben az arcán érzelmesség és gyöngédség ül.
Az ablakok peremén, a párkányokon, a villámhárítón, a vízcsöveken és a gázcsöveken mindenütt ültek. Egyensúlyoztak, szédelegtek a változás reményében, de a kérdéseket válasz nélkül hagyták. Egyik kiugrott a harmadik emeletről, de nem zuhant le. Felindultságát leküzdve repülni kezdett. Az égen volt egy ablakocska, azt nyitogatta. Nem rendezett magának nagy búcsút. A felhőket kikerülve az ég közepén nyíló ablak felé szállt, mert ott feltételezte a boldogságot. Hallani lehetett a diadalt, mely a következő pillanatban morajjá erősödött. Megfordítva történtek a dolgok, a ház lakói lóbálták a lábukat, a fákra másztak, és a fegyverüket maguk elé tartva elállták a madarak útját. Akik az ég felé néztek, ami nagyon jól volt megvilágítva, azok láthatták az ablakocskán keresztül a Trónt, mely egy kissé oldalt csúszott. Somfai szerette volna megérinteni a látásával és a szaglásával. A Trón körül brokátokból és selymekből összetákolt ruhákban angyalok toporogtak.
Somfai páncélt viselt, és mosolygott a lezárt sisakrostély mögött. Egy fotót csinált magáról. Éppen kilógott a nyelve, biccentett, és alig tudta az indulatait visszatartani. A páncél eltakarta, mintha burok fedné, pedig kíváncsi volt rá, meddig képes elviselni a Trón közelségét. Egyébként is mosolygós volt, és szerette leplezni a furcsaságokat. A Trón mulatságosabbnak tűnt, mint gondolta, bár nem láthatta jól, mert a szemébe sütött a nap. Jelentkezett a háborúba, felkínálta önmagát lehetőségként. Azt gondolta, hogy ő egy angyal – ami a legnagyobb képtelenség volt –, és ezért nem történhet semmi baja.
Nem is háború volt ez, csak utcai gerillaharc. Végigszaladt az udvarokon, és lövöldözött egy kicsit, bár lövöldözése senkire sem jelentett veszélyt. Megnyomott egy gombot a testén, hogy óvatosabban mozogjon. Sikerült pontosan beállítania a gombot, hogy az utcára is kimerészkedhessen, ha kell. Azt gondolta, hogy az emberek túloznak, az utca olyan, mint egy csuka, nem hall semmit, nem ért semmit, és hallgat.
Ki kellett ugrania egy helikopterből, mely széles volt és rugalmas, és az ablakai bepárásodtak. Amikor repült, puhán ékelődött az éjszakába. Akik látták, a látásától megremegtek és kimelegedtek. Somfai számolt azzal is, hogy a távollétében elárulják. Voltak bizonyos tisztségviselők, akik szívesen ráerőszakolták volna az akaratukat. Ezek szétpukkanásig röhögtek azon, amin egyébként sírni lehet. Somfai látta csaholva rohanni a kutyákat az udvaron. Vadul kergetőztek, de a kibéküléshez már nem fűlött a foguk. Bizonyos mértékig zavarta ez a helyzetváltozás. Hogy ne haragudjon önmagára, hogy megértő legyen és tettre kész, nevetett, röhögött, hogy kicsordult a könnye. A könnycseppek, melyek lecsorogtak az arcán, arra emlékeztették, hogy el van telve szellemi fölényével. Ő is csak egy ember, gondolta, igyekszik tudását kiegészíteni zavaros történetekkel. Csavarok állnak ki belőle is, mint másokból, meg mindenféle kezek, meg lábak. Kinézve azt látta, hogy az utcákon vadnyulak szaladgálnak. Ő Somfai, sem egyéb, mint egy kísérleti nyúl.
A helikopter hasában ülő katonák a ráncaik mögé bújtak. Harcosok voltak csákóban meg szemüvegben. Egyik-másik hümmögött, és úgy tett, mintha semmi különbség nem lenne közte és a társai között. Pontosan tudták, hogy a helikopter mit akar. Csak a helikopter akarhatott tőlük valamit, meg a csiszológép, melyet a vállukon viseltek. Ha csiszoltak vele, szálkás alakok úsztak az égen. A légtömegek csendesen nyomultak a tenger felé, és úgy látszott, mintha a vihar veszélye csak felfoghatatlan rögeszme lenne. Meghatározó volt a csiszológépek jelenléte. Amikor a katonákat zokogás rázta, bekapcsolták, és hallgatták a furcsa hangot. Somfai bizonytalankodott. Élettartamát szerette volna kiterjeszteni olyan hosszúra, amely már nem nevezhető hétköznapinak. Ha csupán a túlvilág iránti fékezhetetlen kíváncsiság miatt hal meg, gondolta, és elveszíti önmagát, és belső céljait, melyekkel élete során telítődött, ha céltalan és reménytelen lesz, és képtelen lesz összehasonlítani magát másokkal, akkor örökre halott marad. De ha repülni fog hidegben és hóesésben, és elképzeli a vasárnap délutánokat a szülői házban, és a sziklából vizet fakaszt… Akkor talán feltámad. És ha mást sem tesz, csak megfigyeli a helikopter röppályáját, mely szilárd pontokat keres a levegőben, akkor is.
A helikopter nemcsak megfigyelni, hanem felrobbantani is akarta az utcákon csatangolókat. Az is lehet, hogy mást nem is akart.
A helikopternek kifejezetten elállatiasodott nyílásai voltak. Kloakája volt, és füle. Vaginája is volt, amit a katonák megmosolyogtak. Az orrát a feje tetején viselte, az erősen kidomborodó homlokcsont alatt. Az emésztésének a hangja olyan volt, mintha egy fiókot löknének ki vagy be, vagy vissza, vagy ajtót csapnának be. A szíve ritmusosan dobogott, mintha megtalálta volna a végleges beállítást. A hasa alatt hímvessző himbálódzott. Legalábbis arra emlékeztetett az a valami, ami lehet, hogy nem is hímvessző volt, csak egy csatorna, melyen keresztül betöltötték az üzemanyagot.
A helikopter nyakán összezárt térdekkel, kicsavart karokkal, naptól vörösre égetett testtel, rángatódzva, mint akiket csiklandoznak, hadifoglyok lógtak. Kötél volt a nyakukon, a ruha alól kivillant izzadt testük, mint az ezüst. Forgolódtak, hogy egymás fülébe súghassanak. Kiáltoztak és nyöszörögtek. Nevettek, és a fejüket a helikopter falába verték. Egyébként csendben, fáradtan viselkedtek. Nem működtek közre, mert várták a küzdelem kimenetelét. Közömbösen és rezignáltan tárgyaltak egymással. Csukott szemmel…
Somfai azt érezte, hogy a dolgok szélére került. Miközben a levegőben szállt, mint egy madár, maga mögött hagyta a helikoptert, és már a Trónt sem látta a felhők között. Szerencsés módon semmi baja nem történt, csak szállt egyre feljebb, nem zuhant le, nem sodródott el sehová, ahová egyébként holmi ügyetlenkedéssel könnyen eljuthatott volna. Ugyanis csak azok juthattak el oda, akik széthullottak, felrobbantak, porrá égtek. Meg akiket darabokra tépett a robbanás minden érzéstelenítés nélkül. Akik megszédültek, és élettelen tárgyakká lettek.
Somfai csukott szemmel és csukott orral négykézláb kapaszkodott. A levegőt fogta, elszakíthatatlan kötelék fűzte a levegőhöz. Félúton megállt, mert a páncélját kellett megigazítania. Fényes bogarak szokták így bevárni egymást. Ahogy repülnek, eggyé forrnak a körülöttük zajló folyamatokkal. Vörösek lesznek az agyukba tóduló vértől. Ugrásra készülődnek, de közben figyelembe vesznek mindenféle érzelmi szempontokat is. Illetve lehet, hogy ez így nem igaz, mert inkább csak megállnak az ablakoknál és bebámulnak.
A szobában Szilvia vetkőzött. Kényesen hajolgatott, hajtogatta a ruháit, majd sétára indult, aztán megállt, illegette magát, belebújt valami csőbe, annak elsötétülő nyílásaiba, illetve az is lehet, hogy nem is cső volt, hanem háló. Egyszerű halászháló, nagyon feszes, éles zsinórból fonva.
Somfainak kinyílt a szája, és a keskeny ajkai megremegtek. Leplezni tudta a kíváncsiságát. A terve, hogy Szilviát hason csúszva megközelíti, ízléstelenségeket tartalmazott. Ugyanis, ha elkúszott volna Szilvia lábai között, meglátta volna a testnyílásait. Szilviának nagy feneke volt, és a feje egy sziklatömbre emlékeztetett, melyet faoszlopok támasztanak alá. A hangja kissé természetellenes volt, bizonyára a háború miatt. Egyébként, ha a szemeit összezárta, magától értetődő természetességgel beszélt. Szép nő volt. Már akkor is nevetett, ha egyébként még egyetlen szájmozdulatot sem tett. A fogait sem villogtatta. Jól kivehetők voltak fákkal és növényekkel fedett mellei. Formás, szorosan egymásra zárt karjaival takarta el őket. Somfaira nagy hatással voltak hosszú, szőke szempillái. Álcázásnak használta szorosan összesimuló haját, melynek alsóbb rétegeit az emberek már nem láthatták. Óvatosan beállt egy fatörzs mögé. Szerette az alkalmakat kihasználni. Nő volt, ezért elkülönítette magát. Illetve nem különítette el magát, csak felbátorodott. Boldogan csivitelt a madarakkal, és a világ összes lakójával, meg azokkal, akik a figyelmét felkeltették. Leguggolt, és idegen anyagokat engedett ki magából. Mikor megkönnyebbült, eltűnt, hogy ne kelljen csalódnia. Készült a háborúba. Mosolygott, ijedtségét leplezte. Az volt a tapasztalata, hogy ha átkel a folyón, és csak megy és megy, és rá se hederít az útra, akkor is odaér. Alig várta, hogy felindultságát leküzdve közszemlére tehesse magát. Meglátott valakit, aki a fegyvereket osztogatta. Egy ágyút cipelt a vállán. Felvette és letette, aztán újra felvette és közben mulatságosan szuszogott.
Somfai tudta, hogy Szilvia parancsnoksága alá fogják beosztani. Gyakran látta az embereket Szilvia boncasztalán feküdni. Az árnyékuk megnőtt, és a hangfoszlányaik melegek voltak. A figyelmük kiterjedt, és meghitt viszonyba kerültek Szilviával, aki elásta őket a földbe. Úgy gondolta, hogy ezzel a lelküket is elássa.
„Bizalmat kérek – kiabálta Szilvia –, mert a küzdelem gyötrelmes lesz, és hosszú. Ártatlanok fognak elesni ezen az őszi délutánon, és amikor haza mennek, és bekukkantanak a konyhájukba, a fürdőszobájukba, a hálószobájukba, csak egy érzés parancsol majd nekik: gyilkolni. A játék sötét és élvezetes. És mintha mindenki meg lenne sértődve. A halottak is. Azok is, akiket felrobbantottak, és keresik a dolgok magyarázatát.”
Szilvia akkor vette észre, hogy letört a melle, a karja, és az orra. Mindettől függetlenül még csábító volt. Felvágta az emberek ágyékát, és beléjük bújt. Levágta a hajukat és kalapot tett a fejükre. Beletúrt a fanszőrzetükbe, és kiabált indulattól rekedt hangon. Szilvia az adott pillanatnak megfelelően kommentálta a dolgokat. Folytatta azokat, amik a legcsodálatosabbak voltak. Választania kellett a tettetés és a látszat között. Volt úgy, hogy reszketett a gyűlölettől, és a reszkető arcát mutogatta. Maradni akart, annak ellenére, hogy hiperaktív volt. Azzal a fegyverrel hadonászott, melyet még a nagyanyja hagyott rá. Az emberek, akiket már eltemetett, könyörögtek neki, hogy hadd menjenek harcba. Kihantolta őket, kérdéseket tett fel, de egy se válaszolt. A sír széléről lökte őket előre, amikor megjelent a fejük felett a helikopter. Ünnepélyesen repült, egyrészt a jó levegő miatt, másrészt, mert úgy gondolta, hogy most már az egész világon este van.
Somfai feltámadása, összeszűkülő nyelőcsöve miatt, és mert fel akart állni, és emiatt csak tapogatta a talajt, és mintha valami erő marasztalta volna, mindig visszaesett, és a teste annyira összesűrűsödött, hogy a lélegzete elakadt, szóval Somfai feltámadása visszafojtott üvöltéssé élesedett. Táncolt és szaladgált a saját hullája körül. Megragadta a saját fejét, fuldoklott a nevetéstől, gurult jobbra-balra, mintha önmagával szeretkezne. Az volt a kérdés, hogy működnek-e még olyan erők, melyek Somfait feltámasztották? És hogy Somfai elveti-e a feltámadást, vagy erőfitogtatásnak tekinti-e csupán?
A halál volt a legmagasztosabb pillanat Somfai életében. Az a pillanat, amikor az ember nem mérlegel többé, hanem fékeveszetten rohan a világűrbe. És mindezt a saját fennmaradása érdekében teszi. Megérti a célzást, és a szándékot, és ízlelgeti azt. Csak az emlékezés figyelmeztet. Ami most jön, az már a játék. Somfai a nála lévő elemlámpával bevilágított a saját fejébe. Fekete, sárga és mélyzöld színeket látott, és szögletesre nyírt fagyalbokrokat, melyeknek levelei fanyar, álmosító illatot árasztottak. A makadámút kellős közepén a lába előtt hevert egy miniszterelnöki bársonyszék. Istálló szaga volt egy kicsit. De a vonalai pont olyan hangsúlyosak voltak, mint annak a Trónnak ott fenn. Somfai meztelensége a válláról indult, és futott le egyenesen a bokájáig. Időnként sötétségbe torkollott, mely olyan volt, mint a végállomás. Szilviát enyhe szédület fogta el, mikor ezt látta. Sírt, hogy szeretni tudjon. Elszállt a hideg, és a pillanat is.
Somfai tátott szájjal figyelte a Trónt. Felsóhajtott, mert elfogta az öröm. Az időtlenség látványától kinyílt a szája. Gondosan csiszolt, karcsú pohárból ivott. Ürügyet kellett találnia, hogy eltüntesse magát a magas fűben. A lépések és a zörejek sorsa az, hogy egyre közelebb vigyen a meneküléshez. Somfai választékosan fogalmazott, ezzel is igyekezett ellenségeit távol tartani magától. Azokat, akiket nem szeretett az elhallgatások birodalmába küldte. Ha ő vezeti az országot, mondta, a változás növekedésként fog megjelenni. Somfaihoz olyan ügyek tartoztak, melyek megbocsáthatóak voltak, és a nép sokáig nélkülözni kényszerült azokat. A nép valami megoldhatatlan leckén törte a fejét. Együgyű ceremóniákat rendezett. Bámészkodott, nekilátott, játszott. Géppuska fészkeket állított fel a ház tengertől védett oldalán. Kiterítette magát, megpróbálta az illemet betartani. Piócákat tett a hasára, és incselkedett a katonákkal.
ha eltűnődöm, minden énekem
rég sutba dobnám, nem kellenek nekem;
míg versem víg volt, kerülte a gondot,
tollamra vettem balgát és bolondot
amit ma bánok, szégyellek talán,
csak forgolódom késő éjszakán
nem hagy aludni zaklatott szívem,
megfélemlítve vonszolom, viszem
az idő keresztjét görnyedt vállamon
ahogy a sors int és az alkalom
íratlan szabálya élni kényszerít,
ha nyer a képzelet, de tétet veszít
a gondolat, rá kormos ég borul,
göthös fattyúként hirtelen kimúl,
s vele együtt sok józan indulat;
való csupán e groteszk hangulat.
Eddig nem tudta, miért hívják a Duna fehér szellemeit sirálynak. Azon a decemberi éjszakán a parton kellett hazasétálnia, mert elment az utolsó busza is. Házak bámultak rá fekete szemüregükkel. Ásítva kapták be árnyékát. Nemrég költözött a fővárosba, alig ismert valakit. Úgy érezte, senkije sincs. Anyja a föld alatt, apja kétszáz kilométerre. Az utcán senki, csak a fagyos szél mardosott mosástól kinyúlt sapkája alá. Csak azért nem fakadt sírva, mert a könnycsatornája is befagyott. A csöndnél is rémisztőbb dolog verődött vissza a műemlékek faláról. Mintha vagy száz abortált gyerek sírna egyszerre a hideg fém műtőasztalon. Szirénák voltak, fehér reklámszatyrok a csontfájdítóan hideg halászhajón. Közelebb ment a vízhez. Bólya bólogatott, akár egy vízbefúlt ember feje. Sirályok keringtek fölötte. Röptük egyszerre lendületesen kaotikus volt, amilyen a bolygók mozgását bemutató makett. A madarakat is, mintha zsinórokról lógatták volna alá az égből.
A fiú némán állt a parton, még sima, gyerekes arcára jégvirágokat hímzett az égi varrónő. Egy sirály szállt a vállára.
– Au, ez fáj! Karmolsz! – jajdult fel.
– Ne félj! – mondta a madár.
Meglepődni sem volt ideje, hirtelen vagy két tucat sirály vette körül, és ruhájánál fogva felröppentek vele az égbe. A kórház emeleti ablakán kinézve sem látta ilyen közelről a csillagokat. De a káprázat nem tartott sokáig, üstökösként zuhantak lefelé. Becsapódásuk a vízbe puha és hangtalan volt, mint egy párnába fejelés. Krisztián – így hívták a fiút – csodálkozására a víz nem tűnt hidegnek. A ruhája sem ázott át.
– Hé, az az enyém! – méltatlankodott, mikor a sirályok lecibálták pulóverét, ingét, nadrágját, és fehér tollkabátot terítettek rá.
– Nem vagyok én kisasszony, hogy tollboát akasszatok a nyakamba! Egyáltalán, hol vagyok, és kik vagytok ti?
– Ez itt a Halvár. Mi pedig Halvár őrzői vagyunk – szólalt meg az egyik sirály.
– Mióta tudnak az állatok beszélni? Csak a mesékben…
– Mi nem állatok vagyunk, hanem a vízbefúlt emberek lelkei. Az a dolgunk, hogy szabályozzuk a Duna hal-állományát.
– Miért fulladnak vízbe? Nem tudnak úszni? És minek azt szabályozni? Kifogják őket és kész.
– Egyszerre egyet kérdezz! – rivallt rá Valér, aki úgy tűnik, vezető pozíciót tölt be Halvár lakói között. (Ki hinné, hogy a szellemek társadalma is hierarchikus.) – Leugranak a hídról, mert megunták az életüket, elhagyta őket a szerelmük, megbuktak a szigorlaton, vagy ilyesmi. És persze ott vannak az felelőtlen részegek, akiket úgy szippant magába az örvény, mint a WC-lefolyó a belevalót.
– De hogy jönnek ide a halak? – kérdezte Krisztián.
– Halakat eszünk mi is, és az élő emberek is. Mi szükségből ejtjük el őket, az élők szórakozásból. Mi tiszteljük a halakat, ők is lelkek.
– Azt akarod mondani, hogy ha rendelek a Vizafogadóban egy halászlét, szellemeket eszem? – sápadt el a fiú.
– Pontosan.
– De hisz ez kannibalizmus! Esküszöm, vegetáriánus leszek.
– Hiába. A zöldségek, gyümölcsök is emberek voltak valaha.
– De hogy…? – kérdezi szemét dörzsölgetve Krisztián, aki azt hiszi, álmodik.
– Nagyon egyszerű – mondja a vezérsirály – Egy lélek sem vész el a világegyetemben. Miután elválik a testtől, új testet keres.
– Reinkarnáció?
– Olyasmi, de nem úgy, ahogy a közhiedelemben él. Egy vallás sem tanítja a teljes igazságot. Mert azt csak az állatok és növények tudják, akik pedig hallgatnak.
– Te miért beszélsz mégis?
– Kis butus, hát még mindig nem jöttél rá?
– Mire?
– Hogy a két part között állsz. Máskülönben nem értenéd a szavaim.
A fiú próbálja felfogni, amit hallott, de fél megérteni.
Valér bemutatja Halvár központját, és körbevezeti Krisztiánt a birodalmon. Minden áttetsző, kékeszöld és hófehér. Mint a Jégkirálynő palotája. Narniába csöppent volna?
– Hol vannak a barátaim? – kérdezi kétségbeesetten.
– Ahol lenniük kell. A világon minden ott van, ahol a helye van.
– Mi ez a titokzatoskodás? Ki nem állhatom, ha ködösítenek!
– Rettegsz attól, hogy valamit nem értesz. De még inkább attól, hogy nem értenek. Mi értünk, nagyon is.
– Ki az a „mi”? Miért beszélsz mindig többes számban, mikor csak ketten társalgunk?
– Ketten? Heh?! Önerőből aligha juthattál volna idáig. És én sem bírtalak volna el.
– Emlékszem, sokan voltatok. De hova tűntek a többiek?
– Teszik a dolguk – felelte Valér. – De ide hívom őket, ha ez a kívánságod.
Azzal kitárta szárnyait, körözött velük, mint egy felszállni készülő helikopter. Szárnycsapásai nyomán ezernyi színben játszó jégkristályok repültek minden égtáj felé. Pillanatokon belül átláthatatlan madárraj lepte el termet. Vijjogásuk berobbant a gyerek fejébe, és belülről csiklandozta a dobhártyáját. Egyszerre értette meg mindannyiuk szavát. A sok információba beleszédült. Elnyúlt a földön. Lágy, tengerben mosott ruha-illatú víztakaró ereszkedett rá, mintha egy velencei anyuka terítené le szelíden alvó kisfiát.
– Ezt még nem szabad! – fortyant fel Valér, szárnyaival józanra csapkodva Krisztián arcát – Nem jött el az ideje! Valamit még mutatnom kell.
Egy hatalmas medencéhez vezette. Több millió ponty, busa, keszeg és harcsa fickándozott benne.
– Ők itt a várakozók – mondta jelentőségteljesen Valér – Őket ma kifogják. – Mikor egy ember pikkelyük tükrébe néz, látja a jövőjét. Vagyis láthatná. Ha belenézne. De csak halomra hányják, élve lefagyasztják őket. Késsel lekaparják a pikkelyeiket.
– Én láthatom? – kérdezte izgatottan a fiú.
– Igen. Neked látnod kell, csak úgy menthetsz meg minket. Minden pikkely egy sirály, azaz egy holt ember könnye. Mivel senki nem néz bele a tükrükbe, nem látja a jövőjét, azt hogy egyszer állat lesz, kíméletlenül pusztítja az élővilágot. Fogynak a készleteink. Már csak ez a medencényi hal rendelkezik sors-pikkelyekkel. Már egy ideje nem tudunk pikkelyt sírni. Pedig sírunk, egyre többet, hidd el.
– Miért nem tudtok pikkelyeket sírni?
– Mert az égiek nem szeretnek pazarolni. Ha senki nem veszi a fáradságot, hogy szembe nézzen a jövőjével, felesleges.
– És ha én megteszem? – ajánlkozott Krisztián.
– Azért hoztunk ide! Tudtuk, hogy megteszed, te vagy az utolsó reményünk! – kiáltott a sirálykórus.
– Adjatok egy halat!
– Biztos vagy benne?
– Egészen biztos.
A ponty szép formás, úgy két kilós lehet. A fiú koncentrál, de még mindig egyszerre látja az összes tükröt. Élete különböző epizódjai elevenednek meg előtte: bölcsőben fekszik, mondaná hogy fázik, anya alszik, nem veszi észre, hogy elromlott a kazán, anyára pánikroham tör, hálóingben rohan ki a téli éjszakába, apa éjjeli ügyeletes, iskolapadban ül, állandó tüsszögése miatt heptikásnak csúfolják, minden délután bogarakat és szőrme játékokat kínoz, meséket olvas a fogtündérről, reméli hogy elviszi, kórházban van, kiderül, hogy szívbeteg, bármikor szétrobbanhat az aortája, anyja kemoterápiára jár, nem lehet cicizni esténként, mert nincs cici, a temetésén Chopin nocturne szól, hihetetlen, hogy befér egy olyan kicsi urnába, kék, mert az volt a kedvenc színe, az egész lakás kékségben úszik, kellemes meleg, mint a kandalló, ami a családi házukban lett volna, de nem lett családi házuk, kint hó van, nehéz csomagokat cipel darabját ötszáz forintért, rossz buszra száll, eltéved, egy néniről álmodik, aki befogadja, de csak ritkán fogadják be, akkor is csak egy éjszakára, azt mondják, szép fiú, vékony, fekete hajú, barna szemű. Tizenhárom éves lett, a torta odaégett, anya kiabál és meg akarja ölni magát, de akkor legalább még élt, most belepte a hó a koszorút a sírján, olyan, mint egy citromos túrótorta, varjak kárognak, és csak kárognak, kárognak…
Végre sikerül belemélyednie egy ezüstpikkelybe. Önmagát látja, amint kezében egy halat tart. A hal kitátja száját, a fiú azt hiszi, súg valamit, ezért közelebb hajol. A hal hirtelen a százszorosára puffad, mint egy légballon, beszippantja a fiút, és az égbe röpülnek. Szülők állnak a parton, gyerekeiket kézen fogva mutatják a különös égi jelenséget. A halak csillagkép minden eddiginél felismerhetőbben rajzolódik ki. Sirályok rajzanak a vízből, mint egy méhkasból, csőrükben halakkal. Apró, színjátszós lemezek hullnak alá, akár a konfetti. Elvégre szilveszter éjszakája van.
– Apu, ezek tiszavirágok? – kérdezi egy hatéves forma kislány.
– Nem. A Dunán vagyunk! – mondja a horgász.
– Dunavirágok?
– Lehet kicsim, lehet.
Nem vallja be, hogy nem tudja. Egy keszeg pikkelyében megpillantotta magát, és gyorsan vissza is dobta, amit látott azt pedig elfelejtette. Jól van ez így.
Az újesztendő első napján egy kamasz fiú holttestét fogják ki a Dunából.
– Szegényke, még élhetett volna – mondja a halász, és csónakjába emeli.
Mikor legközelebb hátranéz, már nincs ott. Csak egy fürge kis halacska fickándozik a helyén. Hümmög egyet, majd behajítja a vízbe. Az meg vígan elúszik.
Walt Whitman Ti gonosztevők a bíróság előtt című
verse után szabadon
Ti drogosok, alkoholisták, ti borderline szindrómások, kóros
hazudozók, a figyelmet kikövetelő, gyermeteg hisztériások. Miért is
lennének nálatok különbek a kamerák előtt pózoló, a siker
Olimposzáról csókot dobó sztárok, kiknek torz tetoválásait, idétlen
makogását, vihorászását milliók csodálják, utánozzák? Ugyan miért
jobbak a Dubajban nemzetek vagyonát pornószínésznők,
fotómodellek szeszélyeire pazarló paraziták, e haszonfüggők, a karrier
idültjei, akik reszketnek, ha nem kaphatnak még egy kortyot, ó, csak
egyetlen kortyocskát a hatalomból?
És ti, paranoiások, szkizofréniások, ártotok-e annyit, mint a
politikusok? A ti világmegváltó irományaitokat páncélszekrényébe
zárja el az orvos, míg ők, ha a demokráciáról, békéről szónokolnak,
meg az azt fenyegető mindenféle veszélyről, az ellenségről hajtogatják
makacs téves eszméiket a konferenciákon, tapsot kapnak nyugtató
injekció helyett, szavaikat címoldalon hozzák a nagy világlapok.
Benneteket fáradt mosollyal hallgat a nővér az esti gyógyszerosztás
közben, mikor ott toporogtok előtte papucsban, szakadt köntösben,
szorongatva poharatokat, s egymás szavába vágva csak mondjátok,
mondjátok, mondjátok– – –
A szél megdönti a csöppeket.
Állva szeretkeznek a fák.
Homlokuknál érek össze
a félresimított lomb-estében.
Kezet emelni – a csöndre sem.
Emberszemlátta szépséged
van és cseppkőnyugalmad.
Embertűz melege vetne hom-
lokodra keresztet, ha
követnéd a barlangpatakot.
Ritmushízelgők,
sztyeppe-támasztók
és harangkirályok,
a napra hallgatók
csintalan végszavai.
Vacsorámhoz hívlak – –
emelkedj földemig!
Itt most gitárcsönd van,
és melegen öltözött madarak
rögtönöznek.
Tavasszal hirtelen közel kerül minden. A feldarabolt, különálló részek összefüggővé válnak újra. Beesnek a nyitott ablakon a kinti zajok, a szagok. A tél csukott ablakú, hangtompított, szigetelt, mozdulatlan, burával fedett világa felrobban. Mint mikor az ember csak úszik, úszik a víz alatt az uszodában, nem hall mást, mint egyhangú zsongást, dobhártyának pattogását, a csöndet – aztán kibukkan a víz fölé, és abban a pillanatban százfelé repül a némaság, összetörik a csönd, harsogás hallik, kacagás, kiáltás, zsibongás. Északi, hűvös, távolságtartó országból mintha fél-tropikus vidékre kerülne az egyén, ahol egyazon térben él mindenki, mint egy nagy család. A szomszéd, a két hete ideköltözött alacsony asszony, akiről eddig azt sem lehetett tudni, a világon van – csak a vastag szigetelés miatt nehezen záródó ajtó ismételt, tompa csapódása (lágyak ezek a hangok, nem is csapódás, hanem dzsabódázs) tudatta a külvilággal, hogy él –, nos, a szomszédról kiderült: sütni is szokott, bő zsírban, és a vastag, égett szag kiáramlik az ablakon, s egyenesen behúz Thakácsékhoz, a „Jó ebédhez szól a nóta” dallamaival vegyesen. A lassú, lengő hang- és szagszalagok egymásba kulcsolódva járják be Th.-ék konyháját, két egymásba fonódott óriáskígyó, s Á. hiába akarja szellőztetéssel kiűzni, lehetetlen, hisz eleve kívülről jön.
Jön és jön, s betölti az egész konyhát, halk sóhajjal kitölti a terepet. Igen, Thakácsék tavasz jöttével egy légtérben élnek a szomszéddal. S ha kinyitják a szobai ablakot is, egy légtérben élnek a sugárút egészével, a villamos az ő (Á. & Thakács) hallójáratuk fokozott igénybevételével közlekedik tízpercenként, belerezeg az egész ház, a reggeli-délutáni csúcsforgalom benzingőze-füstje éppúgy része lakókörnyezetüknek, mint a sarkon álldogáló részegek emelt hangú párbeszéde („te, én úgy nyakon váglak, hogy…”), a kukadöntögetés robaja, esetenként a folyóról beúszó édeskés, áttetsző vízillat. A feketerigók mélykék-narancsszín, kanyargóselyem füttye éppúgy, mint a kovácsolt mintázatú galambok halványzöld búgása, a balkáni gerlék szavának vaníliaporral kevert mézhangja, az erdei pinty nyitvahagyottvízcsap-csöpögő éneke, a seregély ezüstcsörgése hajnalok hajnalán. Éjjel a kigúvadt szemű, láthatatlan, párzó macskák csecsemő- és pávahangú vernyákolása, letekert ablakú púpos Merdzsóból kihangzó, pufogó diszkóritmus, halkan beszélgető-kuncogó pár, tűsarkú cipellő kopogása, s aztán, egy idő múlva, hallatszani kezd a házfalnak döntött nő sóhajtozása, mozdulatlanok a még levéltelen, tavalyi termésekkel telt csörgőfák, szél nem moccan, csönd. Ám ez a csönd nem kulccsal kizárt, idegen csönd, mint volt télen, ez a csönd a tárva-nyitva hagyott ablakon beáramlik, szerves része a szobának, ahol Á. és Thakács; aztán mégis zörögni kezdenek a csörgőfák, ugyanakkor megrebben a foltos levélzetű szobafikusz is az asztalon. – E csönd összeköt mindenkit, ennek a csöndnek a szárnyán láthatatlan idáig repül a blokkháznegyedi panellég, a gumírozottlépcsőház-szag, a belvárosi bérházak utcainál hidegebb levegőjű, macskaszagú kapualjainak tűnődő, sötét némasága, az alsóvárosi, napsugaras, parasztbarokk oromzatú, vastag vályogfalú házak csöndje – amely csöndben halkan mormog a cserépkályha, pattog a tuskó, korai még a tavasz –, erre a csöndre felfűzve az egész város.
Megy Thakács a huzatos, száraz márciusban, port kavar lábánál a szél. Utcahosszat zizegnek a kistermetű, szeszélyesen kanyargó, olykor dugóhúzószerűen csavart törzsű csörgőfák pergamenfalú térbeliháromszög-termései. Elvarázsolt erdőbe valók ezek a fácskák. Dzsungelbéli dzsinnek, különös koboldok lakják üreg nélküli, törhetetlen-szívós törzsüket – szellemlények, nincs szükségük térre –, éppúgy hozzátartozói ezeknek a fáknak, akár mediterrán fügének a fügedarázs; mint fenyőnek a vele együtt élő, gyökérkapcsolt gombák, föld alatti fonalaik végén, a fa körül, kibukkannak a kalapos sem növény-, sem állatok, boszorkánykörben; mint saguaro-kaktusznak a sivatagi pók, amely a kaktuszba rakja petéit. (Megesett – értesül Th. a világhálóról –, a yankee turista hazavitt New Yorkba, a Mojave-sivatagbeli útjáról, hopi indiánok készítette földalapú festékkel színezett takarókon és a mennydörgésmadáron kívül, egy-egy saguarót is. Az éjszakai tévé vibráló-színes fényében aztán észlelte: mintha mozogna a tüskés növény, mintha láthatatlan erők működnének benne, mintha kitörés készülne – és egyszer csak szétrobban a kaktusz, elárasztják a szobát a frissen kelt pókok ezrei, a lakók visongva rohannak kifelé…)
Tehát a csörgőfák. Néptelen a kis utca, pszichedelikus a tér, a csörgőfák zizegése kimondottan telet idéz, épp csak langy a lég. Rommá bontott ház előtt megy Thakács, az épületet, amíg ép volt, észre sem vette; most, mikor bontják, azonnal. Teteje már nincs, a belső falak sehol, s Th. az utcáról, a valahai ablak helyén tátongó ürességből belát az egykori szobákba. Téglarakások, az egykori válaszfalak tégláinak halmai, malterszínű, szürke téglák, és közöttük – itt is, ott is – némelyek őrzik még a volt szobának kékjét, a festékréteget. „Égdarabok” – mondja (magában) Thakács. Téglák között az ég. – Th. műalkotásként szemléli a félig bontott épületet, környezetével, és az igazi – ottjártakor épp félfényes oxidáltalumínium-színű – éggel együtt. Fénylik az ég, átszivárog a felhőrétegen a napfény. „Kész absztrakt mű” – közli önmagával Thakács, s állva a rom előtt (holott sietnie kéne, minden perce megszámlálva, indul mindjárt a másik városba a busz).
És egyszerre daruszót hall. Az előbb még némaság volt, a sugárútról idáig kúszó, halk forgalomzaj, semmi egyéb, s hirtelen elkezdtek krúgatni a darvak – mikor máskor tennék, mint most, március van, jönnek Afrikából hazafelé. Tekergeti nyakát Thakács, néz, néz az utcaszűk égbe, még a túloldalra is átközlekedik, hátha onnét meglátja a madarakat, ámde semmi. A darvak sehol. Vissza a bontott ház elé, hátha mégis onnan. Hiába minden. Az ég üres. És ekkor… Igen, ekkor apró, örvénylő pontokat vesz észre Th. egy égkék tégla-felfelületen! A festett égen krúgnak a darvak! Örvénylőn forognak, sodorja őket oldalvást a szél. Egyre hangosabbak, visszhangzik a csöndes utca, s ekkor az igazi, a fenti égben is meglátja Thakács a madarakat. Mozdulatlan szárnnyal, körözve vitorláznak – ahogy haladnak, a kör közepe mindig másutt, mint ahol volt az elébb –, megy, forog a darukerék, örvénylik a kör, szállnak a darvak, haladnak északnak az egyenletesen lassú, déli széllel.
„Napról napra zöldebbek” – érzékelte Thakács, a Tisza-parti füzekre pillantva, napokkal ezelőtt, holott még szürke-téli volt az idő. A folyamatok, ha egyszer beindultak, akkor be vannak indulva. Nyers-hideg a levegő, a Bakonyban hó is esett (tudta meg Th. a tévéből), ám a füzek rendületlen, egyre zöldülnek. Magasan a partok között iramlott a folyó, ágat-bogot, műanyagflakon-szigeteket sodorva örvényesen, közeledett márciusvég, s az egyén mégis határozott téli hangulattal rendelkezett, valamint előkotorta a szekrény mélyből a tél végén Á. által már elrakott sapkát-sálat-miegyebet. De a füzek a hideg-vizes folyóvölgyben, félig elöntötten az áradástól, napról napra zöldebbek lettek. Először valamily megfoghatatlan „mintha-zöld-lenne” érzés fogta el a párahomályos buszablakon (ingázva a két város közt) kitekintőt, ám mire ellenőrizhette volna a látottakat, már el is hagyta a busz a parti galériaerdőt, s következett a mező; másnap a „mintha” és a „lenne” szócskákat bízvást el lehetett hagyni, s a szemlélő jól láthatta, kibontódófélben a levelek; harmadnapra egyértelmű üdezöldbe öltözött a folyómente. Ellenére annak, hogy az idő ugyanolyan, mint volt télen, illetőleg még télibb. A kopasz aranyesőbokrok (melyek igazi neve aranyfa, ennek ellenére senki sem hívja őket akként) kinyitották hidegsárga szirmaikat, a belvárosi téren halványrózsaszín virágot bontott a bordó levélzetű – azaz: most még levéltelen – vérszilva, az erdei pinty pedig úgy, de úgy énekelt, mintha tényleg tavasz lenne, és nem téli március. (Ismeretes ugyan, kivételes esetekben, másodvirágzás is, őszi madárdal – ősszel újra virágot hoz a fa, territóriumvédő-énekbe kezd a madár –, de ez csupán akkor következik be, ha a hőmérséklet az adott időben szokásosnál nagyságrendekkel melegebb.)
És most, tavasszal, a didergésre késztető hidegben: napról napra mind zöldebb a folyópart. A halfigurás, víztelen szökőkút melletti palacsintázó-pavilon tövében, a légben citromsárga gallyakat úsztató szomorúfűz szintén zöld-üde. Bár mintha megállt volna az időkerék, hiába telik március, itt ragadt a tél, ez a füveket-fákat nem érdekli. Még a lassan reagáló, halványezüst diórügyek is duzzadozni kezdtek a Thakácsék lakhelyéül szolgáló bérház udvarán; a szürke macska – számára Th. felesége, Á. a télen napról napra különféle ételmaradékokat helyezett el a lépcső mellett, és helyez most is – napok alatt kigömbölyödött, kisvártatva legkülönbözőbb színezetű kismacskák keletkezése várható. Még ha visszatér is néhány félórára-percre a hidegfronthozta, rögtön elolvadó, egyszer-sem-használatos hó, lehet akármily pseudo-tél, itt, igen, itt a tavasz.
E tavaszias, szelídült januárban
költőnk fölneszel. Szemet mos. Hajnalodik,
ablaknyi résben reménylik a vasárnap,
tiszta tüdejét jó kispárnán
lélegzi át a távoli kedves.
Igen-igen: karcsú derékkal
lebbensz majd a meleg zuhany felé!
Sellő agyad talán a legszebb!
(Szerelem ez, mely, mint többen hiszik,
legyőzhetetlen.)
– Imádok én
fetrengeni a hóban! –
így a kislány.
Bizony, hogy jól van, jól van.
Járdás-utcás
ónos eső jön,
gyöngék vagyunk már,
elzuhannánk,
belém kapaszkodj
a téli ég alatt,
mert bennünk nyár van:
szellős meleg nap, cigányeső;
a délutáni holdból ölelésünk
bűvös jószaga árad.
Hidegmeleg
rekordok dülöngélnek.
Élnék veled
még valameddig, élet.
Az éjszakát
nagyvitézül kivárva
napszak csap át
talányos láthatárba.
Boldogtalan
vagyok most. Ez a lényeg.
Boldog szavam
fölordít hozzád. Élek.
Mezőgépgyártó tagozaton tanultam a technikumban, ahol a hagyományok szerint nyaranta „üzemi gyakorlatra” kellett mennünk. A harmadik tanév végén engem – egyelőre egyedül – a mezőhegyesi állami gazdaságba küldtek.
Az lesz a feladatom, hogy figyeljem a Szovjetunióból vásárolt aratócséplőgépek működését, műszaki „viselkedését”, jegyezzem föl a hibákat, s végül jelentsem a mezőgépkísérleti intézetnek.
Az állam már a 18. század óta gazdálkodott Mezőhegyesen. Elsősorban lovakat tenyésztettek itt. A Habsburg-dinasztia örömmel állította hadrendbe a jól futó, jó kiállású, huszárnyereg alá való nóniuszt és gidránt. A súlyos mecklenburgiak és muraköziek nem itt nevelődtek, hogy majd sörös kocsikat, ágyúkat vontassanak.
Ha sikerült egy kis szabadidőhöz jutnom, megálltam az istállók előtt, és gyönyörködve bámultam, hogyan futják a köröket ezek a büszke állatok, „akiket” Isten és a Természet nyilván jókedvében teremtett.
A kombájnok látványa nem szerzett ennyi örömet. Porfelhő lebegett körülöttük, zajosak voltak, és rázkódtatták, aki rajtuk utazott.
Én napi kilenc-tíz órát álltam a vezetőülés mellett. Az ernyő csak ritkán vetett rám árnyékot. A negyvenes, szikár, higgadt, jó humorú Podina Iván bácsi kormányozta a kolosszust.
A szovjet gyártmányú masinák – öt volt belőlük – ekkor, 1953 nyarán főként búzát arattak.
Három középkorú férfival aludtam a gazdasági épületben. Béla, Ernő és István ellenőr volt, gondolom, pénzügyi. Valami rejtélyes okból Lalinak kezdtek nevezni. Nem tiltakoztam. Lali, Lajos még úgysem voltam eddigi, tizenhét évnyi életemben.
Elcsodálkoztak, amikor két hét múltán kiderült a valódi nevem. Miért nem szóltál, Lali? – faggattak. Miért szóltam volna? Kossuth-nak megfelelt. Kilencvenkét éven át viselte.
Három-négy hetet akár Taszilóként is kibírtam volna.
A mi kombájnunk elég gyakran romlott el. A négyméteres vágószélesség, tehát a „harapás”, amivel a gép a gabonába belekap, túlontúl nagynak bizonyult. Sima orosz vagy ukrán talajhoz méretezték, a mienk viszont hepehupás, „puklis” volt.
Nem csoda, hogy két óránként legalább egyszer elakadtunk. Ilyenkor, hogy tovább mehessünk, föl kellett emelni a gép aratóegységét.
Típushibának számított, hogy elszakadt az ékszíj, amivel a motor a cséplődobot hajtotta. Szerencsére hoztunk magunkkal pótszíjat.
Ha egy táblával végeztünk, átvonultunk a gazdaság másik dűlőjébe. Az ebédet furgon hozta ki a mező szélére.
„Kocsikísérőnk”, Gyuszi, a fiatal szőke legény néhány óránként zsákokba eresztette a tartályban felgyűlő, kicsépelt szemet. Olyankor a szalmakocsit is kiürítette. Formás kis kazlakat hagytunk a tarlón.
A román határhoz egészen közel eső táblában a mi szovjet behemótjaink mellett – Dávid a Góliátok között – egy Austin márkájú angol kombájn falta a gabonát. Falta, mondom, mert a két méter vágószélességű – ez a mieinkének a fele – piros gép háromszor olyan gyorsan haladt, mint a mi szovjetjeink. Úgy láttam, egyszer sem állt meg, hogy javítsanak rajta valamit.
Ebédidőben Iván bácsi és a nyurga Karcsi egyszerre fordította tekintetét a kis piros bajnok felé. Aztán összenéztek, és szótlanul bólintottak.
Szókincsem nem csupán műszaki kifejezésekkel gazdagodott.
Gyuszi, a mi zsákoló suhancunk egyik reggel ezt kiáltotta a másik gép szalmakocsijával bajmolódó cimborájának.
– Hé! Gratulálhatsz. Éjjel meghevertem a Lujzát.
Olyannyira megőriztem magamban a furcsa, de érthető igét, hogy jó huszonöt év múlva be tudtam illeszteni egyik versembe.
Megheveri a tavasz a földet, kigyújtja erogén pontjait.
Megduzzadnak a dombok, s a völgyek mélyülő kelyhe megtelik.
Kirügyezik a nyakigláb-erdő, dárdavirág mutogatja magát.
Fehérizzású szerelemtől őrjöngenek a mandulafák.
De hogy visszatérjek a mezőhegyesi mezőkre: ebédidőben történt, hogy a fűben feküdtem a kerekeskút közelében. Négy lány, amolyan tizenkét-tizenhárom éves fruska hordta bádogkannákban az aratóknak az ivóvizet. Egyetlen ágba font, hosszú szőke haja volt annak a leányzónak, aki hozzám lépett, és töltött nekem a kanna fedelébe.
Mormoltam valami köszönetfélét. Ekkor leült mellém, és fejét az ölembe hajtotta. Egy árva szót sem szólt. Szemét lehunyva pihent így, jó öt percen át.
Aztán felkelt, és ment tovább, vitte a kannát a következő szomjazónak.
Nem tudtam, elkövettem-e valami maflaságot. És ha igen, mit? Meg kellett volna simogatnom? Esetleg – de ez már alig volt elképzelhető – meg is csókolnom?
A rejtélyre akkor derült fény, amikor feltápászkodtam, és körülnéztem. Tíz-tizenöt lépésre egy bokor alján üldögélt a másik három lány. Sutyorogtak, pillantgattak felém.
Ahá! Az én copfosom tehát nekik rendezte a rövid idilli színjátékot. Mintha azt akarta volna mondani – mondta is, de csak mozdulatokkal –, hogy nézzétek, van ám nekem szeretőm, ölébe hajthatom a fejem, és megpukkadnátok az irigységtől, ha látnátok, mire vagyunk képesek, ha nincs körülöttünk ez a sereg ember meg a széles határ!
A női rafinéria, kezdtem rájönni, nem csupán a férfiakat célozza meg. Legalább annyira használható a saját nembeliek manipulálására.
Amikor a peregi major közelében arattunk, meglátogattam a magtári őrként szolgáló Ventúr bácsit. Fura keresztneve a Bonaventúra rövidítése volt. Katonáskodását még Ferencjóska hadseregében kezdte, bakaként harcolt az első világháborúban – amit, akárcsak nagyanyám, sorszám nélkül „a” háborúnak titulált –, a gorlicei áttörésnél meg is sebesült.
Ha beszélhetnékje támadt, én nem hagytam faképnél, mint mások. Leültem, és hegyeztem a fülem.
Megtudtam, hogy a boldogult Rudolf trónörökös nem is boldogult meg. Nem lőtte magát főbe, hanem álruhát öltött – királyfiak, királyok kedvenc manővere ez –, és beállt a német császár, a Vilmos ármádiájába. Milyen rangot kapott, milyet sem, az az igazság, Ventúr bácsi megesküszik rá, hogy hamarosan megjelent a császári hadvezetésben. Méghozzá Hindenburg néven!
Gúnynak érezhette volna a derék magyar obsitos, ha megkérdezem: vajon Hindenburg halála, vagy csupán nyilvánosságra hozott halála után kinek az alakjában bukkant fel újra.
Ez is folklór, tudtam én már ott és akkor. Későbbi olvasmányaim elárulták, hogy ez a „lélekvándorlás” nemcsak Rudolffal kapcsolatos. Napóleont megszöktették Szent Ilona szigetéről, és hol itt, hol ott jelent meg. A berlini bunkerben szénné égett szőnyeg nem Hitler hamvait tartalmazta. A náci kancellár „tovább élt”, aggodalmat csepegtetve a többségbe, reményt táplálva a kisebbségbe. Na és Petőfi Barguzinban?
Nincs az a varázserő, amelyik erősebb lenne a nép képzeleténél, ha arról van szó, hogy valakit – félelemtől vagy bizakodástól indíttatva – halottaiból kell föltámasztani.
* * *
Javában benne jártunk a júliusban, amikor egy alkonyi órán – épp az istálló előtt ácsorogtam, és gyönyörködtem a nyergeletlen nóniuszok nyargalásában – előjött a házból a ménes igazgatója, nagydarab, bajszos ember, és mindnyájunkhoz szólva bejelentette:
– Hallották már, emberek? Rákosit leváltották. Nagy Imre lett a miniszterelnök.
Néhányan tapsoltak, egyesek a tarkójukat vakargatták. Valamiképpen mindenki reagált a hírre, csak a lovak futottak ugyanúgy, kecsesen, öntudatosan, mint öt perccel azelőtt.
Szállásunk felé menet figyelmesen hallgattam az engem Lajosozó, Lalizó ellenőrök beszélgetését.
– Ez a Nagy Imre, amikor begyűjtési miniszter volt, lesöpörtette a sógorom padlását – mondta egyikük, a Béla.
– Barátaim – szólalt meg a kövér Ernő –, azért ez mégis csak nagy változás. Lássuk be! Az a gyanúm, hogy keresztapámék, akik malomtulajdonosok voltak, és akiket a Hortobágyra telepítettek, már pakolják a cókmókjukat. Hazamehetnek a többiek is.
Béla bizonytalankodva simogatta borotválatlan állát.
– Gondoljátok – kérdezte –, hogy felszámolják a büntetőtáborokat is?
– Hát persze – bólogatott Ernő. – A börtönkapuk is nyiladoznak.
A szemüveges István azt kezdte fejtegetni, hogy a politikai fordulat nyilván gazdasági változásokkal jár.
Eltörlik a kötelező beszolgáltatást, lazítják a hurkot a téeszek nyakán, lehet majd gépeket vásárolni Nyugatról is, olyanokat, mint az a fürge kis Austin kombájn.
Hallgattak egy darabig. Aztán István hozzátette:
– Talán engem is visszavesznek a minisztériumba.
Másnap a mezőn hosszabb ideig tartott az ebédszünet. Sem a sárgaborsó főzelék nem lett ízletesebb, sem a kásából, ahogy itt nevezték, a prószából nem kaptunk nagyobb adagot. De a levegőben már nemcsak az aratás kavarta por szállongott. Valami, amit a mérőműszerek még nem tudtak mérni.
Vajon a változások, ha lesznek, mi újat hozhatnak az én életembe? Anyám több fizetést kap, és a Közért bérosztályán többet számolhat a kollégáinak is? Ha leérettségiztem, biztosabban fölvesznek a műegyetemre? Azonos tanulmányi eredménnyel ugyanannyi esélyem lesz, mint a munkás, a paraszt, az értelmiségi szülők gyerekeinek? Mert én nem M, nem P, nem É, hanem csak A betűs, vagyis alkalmazott apát mondhatok a magaménak. Tanulhatok-e megint angolul? Amit a hetedik meg a nyolcadik általánosban Polgár Gizella és Alexander Zelma nagy-nagy türelemmel belém táplált, már olyannyira megfogyatkozott, hogy öt percig sem tudnék társalogni egy angol vagy amerikai vendéggel.
Arról nem is beszélve, hogy csupán tátognék, mint a hal, ha valamikor, évek múlva, angolok vagy amerikaiak között egyszer én lehetnék a vendég.
Valaki szürkét ragasztott az égre,
s elmozdította helyéről a Napot,
leakasztotta a fákról a leveleket,
felhőket vágott ki a homályból,
s beszögelte a templomablakot.
Torzók néztek át a kerítésen,
a körvonalakba beköltöztek a férgek.
Elrettent az új nemzedék önmagától,
s a borostás, másnapos kedvetlenségben
leálltak a tilosba tévedt számítógépek.
Bíróság elé idézték a bölcsességet,
lemaradt az alázat, letörtek az angyalszárnyak.
Most meg kell osztanod hálózsákod
messziről sodródó vándormadarakkal,
fejed fölül levágták a fészket, s a cseresznyeágat.
Valaki rosszul kezelte az ecsetet,
s egyszínűre uniformizálta a világot.
Szobrokat öntött sárból a térre,
az arcokon a festéket szétkente, s fel-
díszítette az inkognitóból jött nyomorúságot.
A hangokat már nem hallani,
az árnyékokat is kiszögezték,
nincs távolság jelölés a menetlevélben.
Itt ülnek melletted álmaid a körhintán,
ahol húz a messzeség, vonz a kiterjedés,
s már annyira szédülsz a sokadik kör
után – kísért az elélvezett mennybéli üresség.
A képek alatt gyertyaláng táncol,
az arcok magánzárkák rácsaiból néznek.
Már halhatatlanságod is zálogba
tették, s a cédulát nem kaptad meg.
Fárad a képzelet, egyszerűen nyomaszt
a súlytalanság – nincs újabb szituáció,
beintettek a sivatagba ültetett testiségnek.
Csak bolyongsz a kalandok térfelén,
nincs kapcsolat, nincs összekapaszkodás.
A félelem homokbarlangjában sok a
muzeális értéktelenség, s te nem akarsz
befulladni a mélység mocsarába, ahol
féregként rejt el a szent balzsamozás.
Hát megszáradt lásd, a festék is,
kiszöktek a színek a képből,
lomtárba kerültek a fegyverek –
az istenek kőedénybe bújtak,
a szél felszárította a vért,
megégett az oltáron a fény;
elűzte az Úr a lázadó bárányokat.
Új vászont feszítesz a vázra,
a zöldben térdig gázolva próbálsz
erdőt szülni az éteri füstgomoly
alatt, szádban megolvadnak a
rossz ízű, harmatba fúlt szavak,
lábad alatt exhumált, kiürített homok;
fölötted kóbor, birkahangú madarak.
Már minden összekevertél a palettán,
a halált hozó fű zöldjébe belekeverted
az oszlás-sárga szétszóródó cseppjeit.
Itt ül a legenda a falakon,
ezüst szirmok, árnyak – s a föld pora,
halott nimfák papír-koporsóban,
a fényből kilóg Zeusz homloka.
Szelíd homály, megtört üveglapok,
kint a tengert vödrözi Posszeidon,
a sárga föveny hatalmas foltján
Árész dúl merengve, hallgatagon.
Szapphó strófáit megbontja a szél,
virágokon táncolnak a sorok,
odalent, Hádész mosott kövein
Anakreón múzsák közt üldögél.
Platón csillagokat gyűjt az égről,
szaladó árnyék-szekér a távol,
égnek az erdők a horizonton,
Prométeusz ajkán a szó lángol.
Aphrodité magot szór a rétre,
nyomában zöldül a fű öle.
Párisz pánsípot fúj Trója alatt,
vérzik a csatában holt fák levele.
Ovidius versel a kék ködben,
a szikla-résen Androméda-fény csorog.
Galamb-szárnyú istennőnek dalol –
mindenütt megszelídült angyalok.
Erősek és hősök marakodnak.
Vérfertőzés és transzcendencia?
Héliosz fényében sok a torzó,
elhamvadt a képzelet máglyája.
Először egy hűvös, borús áprilisi reggelen jöttek guberálni a városba. Ütött-kopott női kerékpáron a folyó gátja felől közeledtek. A harminc év körüli, barna bőrű legény bakancsos lábbal taposta a pedált. Mögötte, a csomagtartón a fiatal nő oldalvást ült.
A városban a legény az első útba eső hulladéktárolóhoz irányította a biciklit, és leszállott róla, melyet aztán az edénynek támasztott, rajta a nővel. A középmagas, fekete, göndörhajú fiatalember háromnegyedes, fakult fekete kabátban, viseltes szürke nadrágban volt. A kezében levő seprűnyéllel turkálásba kezdett a szeméttárolóban. A nő, aki huszonöt éves lehetett, kissé oldalra fordulva, színehagyott cérnakesztyűs kezével az edény felső peremébe kapaszkodva nézte társa munkáját. A viseltes barna hosszúkabát alól kikandikáltak fekete zoknis lábfejei. A nő ovális arcát vörösre marta a csípős levegő. A sötétbarna szemöldökök alatt sötétkék szemek. A sima homlokot gesztenyebarna, hullámos haj övezte.
Az egyik közeli faluból jöttek. Nagyon szerették egymást. Már az esküvőjüket tervezték, amikor a baj megtörtént. Napfényes, meleg nyári napon a leány a szüleivel a Trabantban utazott. A megengedett sebességgel haladtak a műúton, amikor a bal első kerék defektes lett. A kocsi sávot váltott, és egy szemközt érkező kamionnal ütközött. A leányt a kórházba, a szüleit a hullaházba szállították. A leány gyógyításának költségeit kezdetben a három testvér, no meg a vőlegény fedezte. A testvérek a támogatásukat hamarosan megvonták, mondván, nekik is kevés van. A szülők szerény hajlékát azonban a beteg leánynak hagyták, akinek már csak a vőlegény volt a támasza. A fiatalember a kedveséhez költözött, hogy éjjel-nappal kiszolgálhassa. A fiatal nő, a gondos orvosi kezelés ellenére is, deréktól lefelé megbénult. Az ápolás a legény egész napját igénybe vette, ezért a munkáját fel kellett adnia. A segély gyógyszerekre, meg a ház fenntartására kellett. Valamennyi hasznosítható tárgyat pénzzé tettek, hogy némi élelemre szert tegyenek. Ez a forrás lassan kimerült. Más megélhetés után kellett nézni.
Ismerőseik újságolták, hogy engedélyezett a kukázás. A város hulladéktárolóiban mindig lelni annyi élelmet, amennyi a létfenntartáshoz elegendő. Nem tehettek mást, mint útnak indulni a város felé.
– Kisvirág – nyújtotta a legény a bot végére akadt műanyagtasakot.
– Kenyér! – lelkendezett a fiatal nő, a tasak tartalmát megpillantva.
– Nézd át, mennyi ehető belőle.
Kisvirág átvette a tasakot, a kenyérszeleteket egyenként vizsgálgatta. Amikor végzett velük, a legénnyel közölte: – Két szelet penészfoltos.
– Azokat is tedd el. A bicskámmal megtisztogatom a penésztől.
– Tulipán – derült fel a nő arca, miközben a kenyeret a tasakkal a szatyrába rakta –, ugye jól kezdődik a napunk?
– Aha – nyugtázta kelletlenül a fiatalember, majd a kerékpárhoz lépett. – Kapaszkodj – szólott, és tolta a biciklit, rajta Kisvirággal, a következő kukához. A járművet nekitámasztotta, majd a tároló fölé hajolva, kutakodni kezdett benne.
– Hé! Tulipán! – szólította meg egy szőke, nyurga legény, az út szélén kerékpárra támaszkodva.
– Mi van? – nézett rá egykedvűen a megszólított.
– Miért cipeled magaddal a nyomorék nőt?
– Mert mellettem a helye – felelte Tulipán. – Ő az én feleségem.
– Hites? – kérdezte a nyűtt ruhás.
– Miért menni a paphoz? – rántott a vállán a férfi. – Mi egymásnak esküdtünk hűséget.
– Úgy?… – nevetett furcsán a pisze orrú – Az csak arra való, hogy…
– Nálunk szent kötelék – szakította félbe a másik.
– Tudod-e, ő mekkora púp lesz a hátadon?
– Nincs közöd hozzá! – mondta eréllyel Tulipán.
– Bolond cigány – legyintett becsmérlőn amaz, és távozott a kerékpáron.
Tulipán pillantása Kisvirágra tévedt, az meg vöröslő arccal sütötte le a szemét. A férfi sejtette, mi zavarhatja a kedvesét. Hozzálépett, megsimogatta a szomorú szép arcot, és kedélyesen mondta:
– Jártatja a száját, feleslegesen.
– Ismered? – nézett a szemébe a felesége.
– Szutyok a szomszédfaluból – felelte a párja. – Kötekedő alak – tette hozzá közömbösen, és folytatta a turkálást a seprűnyéllel.
– Tulipán! Hé! – térült meg Szutyok, és leszállt a kerékpárról. Várakozott az útszélén, hogy a megszólított figyeljen rá. De az csak turkált és turkált a szemétben. – Javasolnék valamit neked – unta meg a várakozást a legény.
– Eredj a fenébe! – förmedt rá Tulipán. A másik azonban nem tágított.
– Segíteni akarok – mondta. – Otthon gondoskodnék az asszonyodról, amíg te guberálsz.
– Megmondtam!
– Nem nyúlok hozzá. Megígérem.
– Takarodj! – kiáltott rá mérgesen Tulipán.
– Lehet, arra se jó – jegyezte meg gúnyosan Szutyok.
– A szentségedet! – lendült feléje vadul a másik.
– Egyszer kipróbálom! – röhögött gonoszkodva amaz, majd kerékpárra pattant, és gyorsan elhajtott, mielőtt az üldözője utolérné.
– Az isten némítson meg! – fortyogott visszatérőben Tulipán.
Most még hagyd az istent, te legény. Hamarosan nagyobb szükséged lesz rá.
A fiatalember dúlt-fúlt magában, miközben tovább turkált a szemétben. Üres fémdobozokat forgatott ki a seprűnyél. Azokat sorban adogatta hallgatag asszonyának. Az meg gépiesen rakodott a szatyorba.
Tulipán úgy látta, a párja kesereg.
– Ne bánkódj, kedvesem – mondta együttérzőn. – Általa nem lesz bántódásod, mert melletted vagyok. Én elbánok a gazemberrel… Láttad ugye – erőltetett mosolyt az arcára – most is, hogy megugrott előlem?
Az asszonyka alig észrevehetően biccentett a fejével, majd halkan így szólt: – Éhes vagyok.
– Én is – mosolygott a legény.
– Csak kenyerünk van.
– Elütjük vele az éhünket.
Kisvirág elővette kenyérrel a tasakot, és az emberének nyújtotta, aki egy penészes kenyérszeletet emelt ki. A nadrágzsebéből előhúzta a bicskáját. A nyélen levő gombot megnyomva a fényes penge előugrott, ezzel kapargatta le a kenyérről a szürke foltokat.
A falatozás közben figyeltek fel a közelükben elhaladó Szutyokra, aki odakiáltotta:
– Megteszem, cigány! – és röhögve továbbhajtott.
– A kutyával! – gyúlt haragra Tulipán. A sötét szemek, mint két izzó zsarátnok.
Kisvirág kikerekedett szemekkel lesett a távozó után.
– Ez gonosz ember – rebegte. Az arca sápadozott.
– Hagyd a fenébe – gyűrte le haragját a legény. – Egyél.
– Nem vagyok éhes – tette a kenyeret a tasakba az asszonyka.
Tulipán sem érzett már éhséget, és visszaadta a maradék kenyeret.
– Megyünk haza! – szólott ingerülten.
Az úton egyre erősödött benne a felismerés, hogy a felesége aggodalmát komolyan kell vennie. Arra a megállapodásra jutott, hogy kerülniük kell a Szutyokkal való találkozást. Úgy vélte, jobb lesz, ha otthonról korábban indulnak útra, és a guberálást a város túlsó felében végzik.
Ahogy eltervezte, úgy is cselekedtek. Két napig zavartalanul gyűjtögettek. A pisze orrú legény a közelükben egyszer sem bukkant fel. A harmadik napon is csupán elhaladt kerékpáron a mellettük húzódó széles aszfaltozott úton. Mindössze egy futó pillantást vetett a kukázó párra. A következő napon az úton Szutyok Tulipánékat egy fiatal ember társaságában előzte meg, akivel önfeledten diskurálhattak, mert nem méltatták egyetlen pillantásra sem a fiatal párt.
Az elmúlt néhány nap eseményén elgondolkozva Tulipán arra következtetett, hogy a pisze orrú a fenyegetését csak ijesztésnek szánta. Ha ez így volna (márpedig miért ne lehetne igaz), akkor Kisvirágért felesleges aggódnia. Sőt, úgy vélte, hiábavaló az asszonya félelme is. A dologról a kedvese is hasonlóan gondolkozhatott, mert második napja végre egy-egy mosolyt is felfedezett a szép arcán.
A megnyugvás azonban korainak bizonyult.
A következő nap hideg hajnalán Tulipán egyenletes tempóban taposta a pedált a gát aszfaltozott keskeny útján. A felesége mögötte a csomagtartón kucorogva a folyó felé nézegetett, de csak a víz csobogását hallhatta, a medret ugyanis megülte a sűrű pára. Egyszer csak hallja az embere meglepett hangját:
– Ezek honnan a fenéből másznak elő!?
Kisvirág Tulipán mögül előre lesett. A hajnali derengésben már tisztán kivehető volt, hogy úgy száz méterre előttük, négy férfi jön fölfelé a gát meredek oldalán. Az úton aztán egymás mellett haladtak. Elfoglalva az utat, teljes szélességben. Mivel a város felé vették az irányt, nem láthatták a mögöttük közeledő kerékpárost, aki a továbbhaladás érdekében rájuk csengetett. Úgy tűnt, a csengő hangja süket fülekre talál. Sőt az újabb jelzésre sem figyelt fel egyikőjük sem. A társaságot megközelítve a fiatalembernek le kellett szállnia a bicikliről.
– Szíveskedjenek nekünk… – a folytatás a torkán akadt. Mintha vezényszóra tennék, valamennyien egyszerre fordultak feléjük. Tulipán egyikükben Szutyokot ismerte fel. Baljós sejtelme támadt. Menekülésre azonban már nem nyílt lehetőség. Kéjes röhögéssel vetették rájuk magukat.
Tulipánt Szutyok és egy erős, vállas, tömött legény ragadta meg. A másik két markos fiatalember Kisvirágot emelte le a csomagtartóról.
– A biciklim! – hördült fel a gazdája. Az bizony csörömpölve elfeküdt az aszfalton. A rémülten sikoltozó nyomorék nőt otromba szavak kíséretében cipelték a töltésaljba. Egy bodzabokor mögött eltűntek vele a férj elől, aki kegyetlenül fájó érzéssel mellében tehetetlenül szemlélte az asszonyszöktetést.
– Mi a szándékuk a feleségemmel? – szakadt fel a melléből.
– Na mire gondolsz? – vigyorgott Szutyok.
– Tulipán! Segíts!… Segítség! – tört fel a mélyből a kétségbeesett nő sikoltozása.
– Ne!… Ezt ne tegyétek vele! – vergődött fogva tartói között Tulipán. – Egy újabb szenvedést! Ne!… Megölitek!
– Inkább éltetni fogja, amit nyújtunk neki. – büszkélkedett röhögcsélve Szutyok.
– Valamennyien a sitten rohadtok meg, patkányok! – toporzékolt a férj.
– Tulipán!… Ments meg!… Jajj! Ó!… – hallatszott a velőtrázó női sikoly.
A bokor ritkás ágai közti résen Tulipán megpillantotta az asszonya meztelen testét. Éktelen haragra gerjedve felüvöltözött:
– Állatok! – és az egyik bakancsa vasalt sarkával hatalmasat rúgott hátra, mire Szutyok egyik társa feljajdulva összecsuklott.
Ezt borzalmas esemény követte.
Tulipán a felszabadult kezével a zsebéből előkapta a rugós kést, rajta a gombot megnyomta és: – Nesze, kutya! – ordítással a kipattanó fényes pengét a még mindig a karjába kapaszkodó Szutyokba döfte markolatig. A kést kirántotta, s vadul támadt vele a másik legényre, aki gyilkost kiáltozva szapora bicegéssel menekült. Tulipán más irányt vett. Rohant a parton lefelé a felesége segítségére, akinek a támadói közben kereket oldottak. Kisvirág magányosan feküdt a nedves, hideg gyepen, és zokogott.
– Édes kicsikém… – rogyott le könnyezve asszonya mellé a férfi, és takargatta annak meztelenségét.
Arra járó halőr mobiltelefonon kért mentőt a sérült Szutyokhoz.
A támadók méltó büntetésben részesültek.
Gyilkossági kísérletért a bíróság Tulipánt négy évre ítélte el. A börtönbe vonulását követő negyedik hónapban Kisvirág meghalt. Egyesek úgy vélték, az embere iránt érzett mélységes fájdalom ölte meg. De terjedt az a hír is, hogy a nyomorék nő éhen halt.
Az Urat aki felbosszantja,
mert más istennek áldozva gonoszul cselekedék,
azt és az ő maradékait — ha városlakó — az ebek
eszik meg, és madarak tápláléka lesz, kinek
hona mező, erdő, hegyek, vizek;
s lőn sáskajárás, szárazság, setétség mindenekre.
Sugallta ezt igaz, avagy hamis próféták által
nem csak Izrael Istene, oh nem! de az ezer évek
során felbukkanó újabb s újabb „isten” —
áldozni csak neki, csak ő részére lehet.
„Egy az isten” — mondotta minden időkben —
„egy, és az Én vagyok! Nincs más választásotok!
Cselekedni csak nékem tetszőt lehet, mert ki más
istennek áldozva gonoszul cselekedék, azt…”
Így szól az Úr, a mindenkori. Emberek —
jól véssétek az eszetekbe ezt!
„A lélek nyugtalansága nem a nagyság jele. Az összhang hiánya a lény és a dolgok, az élet és törvényei között még a nagy embereknél sem függ össze a nagyságukkal, inkább a gyengeségükkel.”
(Romain Rolland)
Ne magasztalj, Világ, ne emelj engem az istenségek fölé. Sohase lettem volna az, aki, ha a Dávid szobrot nem kezdi előttem formálni valaki, ha nem engem kérnek fel: álmodd tovább, Buonarroti, találj neki csillogóbb formát, melyben minden műélvező örömét lelheti! A rossz nyelvek, hallottam, azt is állították, hogy Dávidot azért álmodtam olyanná, amilyen, hogy „intim” barát legyen. A sötétebb lelkűek – nem kevesen voltak –, azt a bélyeget is rám próbálták sütni, hogy ha a szép testű férfiról beszélek, rögvest bepöccenek, és csúnya, ferde lelkű, nőgyűlölő leszek. Ha az lettem volna, gondoljátok, festek, álmodok márványba szebbnél szebb nőket, szárnyas angyalokat, lépcsős madonnákat, könnyező Máriát, aki fiáért könyörgött imákat? Igaz, egyedül éltem, magányos voltam, akár a kisujjam, de percig se pihentem, huszonnégy órából huszonötöt az ecset és a véső társaságában töltöttem. Festettem, faragtam, ember és ember közt sose tettem különbséget. Akkor se, ha tornyot, vagy kápolnát festettem. Bármerre jártam, bárkinek dolgoztam, a sikító nyomort, a könyörgő szemeket mindig észrevettem. Gyenge embereknek, önmagamon kívül, azokat éreztem, akik nagy ívben kerülték a fülledt szegénységet, akik kizárták magukból a kínok jajongását, akik nem hittek Istenben, nem mentek szembe sohase az árral. Nálam, feleim, az öröm és fájdalom, mindig a valóság vizeiben jártak, sose volt pénzfüggő, aranyban mérhető. Az öröm és fájdalom, akár a testvérek, kézen fogva mentek. Mint a sorskovácsok, ütötték a vasat, formálták a lelket, hogy akkor se sorvadjon, lobogva éghessen, ha véget ér a kanóc, ha nem kerül új gyertya a szobánk asztalára.
Köszönöm, Ludwig, nem csak a zongora leckéket, a virtuóz technikát, a csodálatos gesztust, amit hozzá tettél, ahogy ránk figyeltél (önző kutya voltam, rögtön észrevettem, hogy a nővérem is nézed), mikor órákat vettünk tőled Bécsben. Szavak nélkül, keményen üzented, csak így érdemes élni zongora közelben, csak így érdemes verni a színes billentyűket, csak így lehet a Bösendorfer a karcsú Stradivari igazi testvére.
A négykezesnek is határtalanul örülni tudtam, melyet Goethe verse kapcsán hangszereltél nekünk. Bár Teréznek is szikrázott a szeme, bizonyosra vettem, hogy az apró remekművet csakis nekem küldted. Miközben játszottunk, szikráztam és égtem, mint bármelyik szonátád, mely lobogott és csengett, glóriázott bennem. Sőt, ne tagadd, Ludwig, biztos vagyok benne, hogy az Appassionatát is nekem komponáltad, csak azért ajánlottad végül a bátyámnak, hogy a Brunszvik család ne érezzen törést, miután nemesi tartásunk Deym grófhoz kötött. Minden hang és akkord a szíved dobbánását röpítette felém, amit két szerelmes ember akkor is érez, ha távolabb egymástól, lobogó arccal és szemmel ringatja a reményt. Gondolom, mondtam már – vagy magad is sejtetted? – valahányszor este öleltem a férjem, a te neved suttogtam a Holdfényszonátában. Ahogy rád gondoltam, megannyi máglya, lobogtam a fényben. Úgy éreztem magam, mint a viharos óceán, ha megfeneklett hajót vesz a tenyerére. Akár a magas C, énekelt a szívem, ha lobbant a kandalló, ha bámultam a fénybe, őz lábakon szaladt minden gondolatom bécsi házad felé. Egyvégben éreztem forró csókjaidat. Úgy perzselt, égetett, amilyet egy Brunszvik lány csak Te tőled kaphatott. Ahhoz, hogy igazán megérthessem magam, érezni kezdtem, hogyan szerethetlek, hogy ugyanúgy érezhess, mikor a grófi cím egy gróf ágyába kerget. Gondolom, érezted, talán a grófom is, hogy csakis rád gondolok, mikor ölelkezünk, ahogy te is rám gondoltál minden szonátádban, talán még abban is, mely az egekig ért, melyet őrült zavarodban Ferencnek címeztél. Úgy látom, hugi, somolygott a bátyám, a családi béke érdekében lépett felém Ludwig. Ahogy a zongorához ültem és játszani kezdtem, megcsókolt helyetted, s nem túl derűs arccal a te hangodon mondta: ne add fel, Jozefin, a rang és a távolság sose vesz el tőle!
Ha egy-egy ismerősöm rám köszön még olykor, mindig megkérdezi, hová mész Tivadar? Mire én, ha nem érzem gúnyosnak, felhúzom a vállam, s ezt-azt válaszolok: halászok a zavarosban, cédrus erdőket álmodok. Ámítod még magad, festesz még aktokat, csengetnek a vének egy-egy csendéletért? Mondjam, hogy nincs házam, eladta a nejem? Hiába jártam a budai hegyeket, a Pilist, a Mátrát, Kék Tibi maradtam, nem lettem soha a festők Beethovenje.
Akár a zeneköltő, Kosztka Tivadar, imádott mesterem is újítani próbált, nem akart tartozni irányzatok közé. Ludwig avantgárdját romló hallásával, míg Csontváry képeit pszichopatológiás ficamával kezdték magyarázni. Melyik vonulathoz soroljuk, kérdezte egymástól az akkori szakma, legyen expresszionista, vagy posztimpresszionista? Elárulnád, piktor, kérdezhették tőle, miért dobtad el az eredeti munkád? Miért nem a patikádban kevergetted tovább városod mérgeit? Vagy azt merted remélni híres festő lehetsz?
Azt hiszem, feleim, mióta megvénült bolygónkon keringünk, mindenki szeretné tudni, ki honnan jött, meddig ért, s meddig érhetett volna, ha a nehezebb után nyúl a könnyebb csomag helyett. Aki még nem ismer (Krisztus szakállt hordok, segélyek nyúltak girhes hónom alá, gyakorta kezelnek gyanús elfekvőkben), szánakozón nevet. Én mégis azt mondanám, Csontváry stílusát, a kortársaim közül, senki se bírná igazán kezelni. Ő egyedi fa volt. Magányos cédrus. Talán csak azért ment Libanon csúcsára, hogy ne érje el senki. Ott lett ő csodafa. Nem kicsi, nem nagy, inkább óriási. Örökzöld, sokszínű. Hiába ültetnek belőle erdőnyit, olyan, mint ő volt, több soha nem fog nőni.
túlzsúfolt ez a szoba,
mindenütt szétdobált ruha,
a polcon sosem olvasott könyvek,
csak Ady nyitva, véres csókok, könnyek,
kellene néhány rőzsedal,
perzselő, hogy megolvadjon minden fal,
pusztuljon rajta Dali Folyó Idője,
mert nincs egy nyugodt percem tőle,
megint tavasz, nyár, ősz, tél,
az ember fél, hogy pár év és véget ér,
alig használt élete.
s mintha bérlete lenne Szárszóra,
valami űzi, hajszolja, átölelni a vasat,
szólnék, de számon nehéz öreg lakat,
és mindegy kulcs vagy kerék csikordul,
az egyik törik, a másik csorbul,
de ha mégis nyílna e rozsdás test kalitka,
üvöltsön fel, és ölelje vonatszikra.
Majd ha végleg összeomlik alattunk hitvesi ágyunk,
és a bontásra ítélt házból csak a falak maradnak,
az ablakokon befúvó szél a törmelékben matat,
kibontva az újságpapírokba csomagolt nippeket,
a nagymama sárga ronggyá fakult csipketerítőit.
Apád bólogató kutyája kicsavart nyakkal hever,
amit gúnyból hagytál itt, hogy torzómként lássam:
akkor én, az udvarra hordott keserű emlékek
között kutatva hallgatom, a tépett szélű tapéták
száraz nyelvükkel hogyan lefetyelnek egy másik időt.
És mint valami elaggott guberáló rájövök,
hogy tán’ semmit sem érdemes magammal vinnem,
már csak az elmaradt ölelkezéseinkről sohasem
készített képeket keresem egyre eszelősebben
törött fiókok, tátongó szekrények ásító mélyén
a puha port tapogatva, ami valamikor én voltam.
nincs barátom se ellenségem,
a város ölel éjjelente,
vackom a Blaha Lujza téren,
esőben fürdök négyhetente,
gyalog járok nem villamossal,
így nem baszogat az ellenőr,
nejlonbor asszony néhány csókkal,
puha ágyat vet a lépcsőkből,
műanyagpoharam sosem mohó,
ha nem adtok, akkor köpjetek,
csóró szívem hiszékeny holló,
riadtan hall rókalépteket.
rőzsedalokból rakok tüzet,
mert itt legbelül mindig fázok,
szerelmet, álmot, isteneket,
a nincs savó szemében látok,
nagykabátom a körúti szél,
könnyemből lesz a dunai pára,
cipőm becézi járdaszegély,
majd talpát éhesen megzabálja,
kirakati fényeket rugdosok,
csörömpöl sárga félhomálya,
és egy vaksi bérházablakból,
rám nyit a bent rettegett magánya.
áldjon az Isten Karczagi Sándor,
mert megmentettél az éhhaláltól,
pedig azt hittem én csóró poéta,
hogy hiába kopik a toll a kréta,
hiába üvöltök nem hallja senki,
nehéz mostanában embernek lenni.
Te az vagy, de csak az avatott látja,
hogyan kell? e titok szívemet rágja,
lennék én is a jóság furcsa fattya,
nem kell mindig, csak egy pillanatra,
míg fényt csalok a szemek szegletébe,
mely kicsordul, s mielőtt földet érne,
tova illan mint a hajnali harmat,
ez a titok, amiről mindenki hallgat,
erre születni kell, nem lehet tanulni,
érzem, elkezd lassan könnyem hullni,
de jó is ez rég’ mosta arcom zápor,
ismered az utam, de óvlak sarától.
lassan kialszanak a pesti fények,
bár Budán itt-ott még pislog néhány,
a Duna, mint valami sötét kérget
az éjszakát himbálja hideg hasán.
a körúti bérházakon neonférgek,
üvegcsőbábjuk perceg ahogy rágják,
álmukkal befestik a hópihéket,
így tarka latyak lődörög a járdán.
szürke cipő, sárga félhomályt rugdos,
csálé redőnyrésen szökik a meleg,
egy házmester nyugtatót szed a rumhoz,
nikotint krákog, nyakán dagadt erek.
istene új világot ígért neki,
csak érje meg mája a kora tavaszt,
asszonyát is egyre ritkábban veri,
ez a foghíjas szájú buta paraszt.
a város, mint heveny vakbélgyulladás,
lapul, akár költő a kocsma mélyén,
az ég vén marionett-színházpadlás,
én, te ő, vergődünk csillagrojtok végén.
Már az egyetemen is csak röhögtem a hippokratészi eskün. A szent gyógyítás, a nemes cél! Van, aki ezt még komolyan veszi? Persze volt ott néhány stréber, aki azt hitte ő lesz az új Pasteur, de a többség reálisan látta a helyzetet. Én különösen. Mindig utáltam a gyerekeket, azokat a nyáladzó, síró kis taknyosokat, de amikor a nőgyógyászok magánrendeléseinek árait megláttam, már tudtam mire fogok szakosodni.
Nem is volt nehéz… Persze először én is egy állami kórházban kezdtem, de arra azért ügyeltem, hogy az intézmény valami jobb környéken legyen. Ment is minden, mint a karikacsapás. A betegek a régi, öreg orvos helyett egy fiatal jóképű dokit kaptak, akivel még viccelődni is lehetett. Eleinte csak néhány nő jött, aztán egyre többen lettek a váróteremben… A sor meg csak nőtt és nőtt… Néha direkt lassabban végeztem a vizsgálatokat és jó bő lére eresztettem a tanácsadást, hogy aztán egy-két jobban öltözött, elszántabb, vagy netán kétségbeesettebb páciensnek felajánljam gyorsabban is sorra lehet kerülni, és kezébe nyomjam a névjegyet a magánrendelésem címével és telefonszámával. Először egy haverommal közösen béreltem egy helyet egy körúti bérház tágas, ám kissé lepukkant lakását, de amikor ő más helyet talált, egyedül dolgoztam ott tovább. Bár béreltem a helyet, azt gondoltam ideje lenne egy kis felújításnak. Festettem, vettem egy-két új bútort, beszereztem néhány süppedős szőnyeget, és egy jobb hangberendezést, amiből éjjel-nappal klasszikus muzsika szólt, plusz felvettem egy fiatal, csinos, barátságos és mosolygós recepcióst, Editet. A befektetés hamar megtérült: egyrészt a bérbeadó is csökkentette a bérleti díjat, mert mint mondta tisztában van vele, ha később újra kiadja a lakást, az többet ér majd, mint régebben, másrészt tódultak a betegek.
Itt aztán olyan gyorsan dolgoztam, ahogy csak tudtam – a laborvizsgálatokat és a bonyolultabb kezeléseket meg a kórházzal végeztettem el – Edit pedig csak kisebb összegeket írt a számlára, a komolyabb tételek nálam landoltak…
Imádtam a helyzetet. A nők nem okoskodtak, fizettek rendesen és hálásan csillogó szemmel vártak minden rendelésnél. Alig várták, hogy kinyithassák a pénztárcájukat, szemük előtt csak egy pufók, rózsás kisded arca lebegett. Persze azért voltak az egésznek árnyoldalai: az első gyermeküket váró kismamák különösen sokat aggodalmaskodtak, volt olyan, aki egy külföldi internetes oldalon látott speciális vizsgálatra akart rávenni, és alig lehetett megnyugtatni, hogy anélkül is minden rendben lesz. Nemsokára fel is szereltem egy parafatáblát ahol az én babáim mosolyogtak szélesen. A fotókat a hálás anyukáktól kaptam. Ebben az időben már felső kategóriás autóval jártam és befizettem egy lakóparki lakásba is. Nyaralni Thaiföldre, Hawaiira és a Maldív szigetekre jártam és elkezdtem golfozni tanulni.
Minden rendben ment, csak az egyik kórházi betegemnek valami komplikációja támadt a szülés után. Akkor már túl voltunk az anyagiakon, érdekelt is engem, mit sír-rí összevissza! A nő azonban csak nem nyugodott, követett az utcán, telefonon hívogatott (Doktor úr mit csináljak? Segítsen!), tapadt, mint a pióca, egyszer még a magánrendelőmbe is eljött, és csak Edit ügyességének köszönhettem, hogy nem lett belőle botrány… Szerencsére azért őt is hamar sikerült leszerelnem, egy régi osztálytársam, Józsi a rendőrségnél dolgozott, elég volt egy telefon, meg egy jókor átnyújtott boríték és végleg eltűnt az életemből az az őrült nő…
Hamar visszatért minden a régi kerékvágásba. Már egy nagyobb rendelőn törtem a fejem, (ekkor már szombaton is rendeltem, Edit húzta a száját, de aztán az új fizetése után már nem volt kifogása…) Kati néni, anyám szomszédja hívott fel. Anya összeesett a lakásban, még isteni szerencse, hogy szombaton szoktak kártyázni és az ajtó nyitva volt… – A Rózsi nénit a közeli kórházba vitték, menjek azonnal – zokogta a telefonba. Jó vicc! Még elláttam az utolsó beteget, közben pedig a makacs anyámat szidtam, aki ahelyett, hogy a jó kis park melletti idősek otthonába költözött volna, amiről hónapokig győzködtem, ahol aztán lesték volna minden kívánságát, csak abban a rozoga házban akart élni a gyönge szívével, ahol a nyomorult lift is mindig elromlik… mert ott van a Katika, a fűszeresné, meg a virágjai!
A kórházban nagy volt a csend. A betegek sokágyas kórtermekben feküdtek, anya pedig a folyosón volt a hordágyon és úgy tűnt ott is marad. Ahogy elnéztem a pókhálós, koszos, penészes falakat, a kiégett villanykörtéket, a fullasztó levegőjű szobákat csak arra tudtam gondolni: úristen micsoda lepratelep, azonnal elviszem innen!
Csak egy nővért láttam, az éppen ágytálazott, gondoltam keresek egy orvost. Sorra kopogtattam az ajtókat, míg végre találtam egy, éppen a műtőből kitántorgó dokit. Üveges szemekkel nézett rám, szerintem már egy napja nem aludt, fel sem fogta, amit mondtam. Éreztem itt másra van szükség és elővettem az előkészített borítékot. Arca megrándult és a borítékot hozzám vágta. Sokáig tartott, míg összeszedtem az összes pénzt a koszos linóleumról…
Thomas Bernhard nyomán
ahogy az ajtóhoz értem
rögtön visszafordultam
és visszamentem
az ablakhoz
ahogy az ablakhoz odaértem
rögtön visszafordultam
és visszamentem
az ajtóhoz
gyakran elég ha az ember
odamegy az ajtóhoz
kinyitja az ajtót
aztán becsukja
gyakran elég ha az ember
odamegy az ablakhoz
kinyitja az ablakot
kiugrik rajta
aztán becsukja
Thomas Bernhard nyomán
mintha csak csírázó
burgonyákkal lennénk együtt
mintha csak szögesdrótot ennénk
burgonyapürével
mintha csak új cipőfűzőt vásároltunk volna
hogy azzal kössük föl magunkat
mintha csak fehér frakkunkat
kényszerzubbonyra cseréltük volna
mintha csak lerohantuk volna
az utcán az idegen embereket
hogy szorosan átöleljük őket
és megfulladjanak ettől az öleléstől
mintha csak e megboldogultak vállán
sírhattuk volna ki magunkat
mintha csak szögesdrótot hánynánk
burgonyapürével
Thomas Bernhard nyomán
először támaszkodik a botjára
amellyel mindaddig
ütött csupán
embereket és kutyákat
most támaszkodik először
a botjára amellyel mindig
embereket és kutyákat
ütött csupán ezidáig
most támaszkodik rá
első alkalommal a botjára
amellyel az embereket és a kutyákat
ütötte ütlegelte mostanáig
eljátszotta a legmagasztosabb
és a legalantasabb szerepeket
lassan járt tovább ért
és serényen járt a kezében a bot
az embereket és a kutyákat
ütlegelte csupán az ő botjával
amelyre most első alkalommal
rátámaszkodik
Thomas Bernhard nyomán
beszélt egy gesztenyefáról
amely ilyenkor
szeptember végén virágzik
most fedezte fel
alatta ott volt a kocsi
a bádogkocsi
a bádog kórbonctani kocsi
előfordul ilyesmi vidéken
a bádog kórbonctani kocsin
ott volt a megboldogult
rajta ott volt a lábcédula
vidéken előfordul az ilyesmi
a városi kórbonctan semmi
a vidéken létezőhöz képest
a városi lábcédula semmi
a vidéken létezőhöz képest
mondta apám
a félcédula semmi
a lábcédulához képest
mondtam apámnak
aki most fedezte fel
hogy a gesztenyefa ilyenkor
szeptember végén virágzik
erről beszélt
a gesztenyefa most fedezte fel
hogy apám ilyenkor virágzik
ilyenkor szeptember végén
de erről hallgatott
Szingapúrban elámul az odalátogató, hogy az ázsiai színes forgatag és kavalkád helyett egy hihetetlenül fegyelmezett, olajozottan működő és funkcionálisan kifogástalan rendszerben találja magát. A közlekedés jól szervezett, az irányító táblák és tájékoztató feliratok a városállam 4 hivatalos nyelvén (betűrendben: angol, mandarin kínai, maláj és tamil) világosan és érthetően megfogalmazva segítenek a tájékozódásban. A busz és metró menetrendeket percre pontosan betartják, a kocsik tiszták és tágasak, arról nem is beszélve, hogy a trópusi melegben kész felüdülést jelentenek a légkondicionálókkal alaposan lehűtött utasterek.
A kitűnően szervezett tömegközlekedés mellett tucatszámra köröznek a taxik, amelyek címre-hívással is, de még inkább köztéri leintéssel is a nap 24 órájában rendelkezésre állnak – megfizethető áron. Szállásadó panziónk tulajdonosnője egy délután gondterheltnek és szórakozottnak tűnt. Rákérdeztünk, hogy mi bántja.
– Aggódom… a férjemet kiemelték a forgalomból…
– ???
– A taxizásból élünk már 13 éve, de vele még nem fordult elő ilyesmi… Egy csapat fiatal utas – az uram szerint ausztrálok lehettek – a fuvart követően a cég-felügyeletnél negatív értékelést adott a szolgáltatás színvonaláról. Úgyhogy itteni szokás szerint ilyenkor a sofőrt kiállítják, és leültetik a központban egy helyiségben gondolkodni. Addig marad, amíg magától rá nem jön, és be nem mondja a minőségbiztosítási asszisztensnek, hogy mi lehetett a kifogás ellene… Néha szorultságukban olyasmit is bevallanak ilyenkor, ami fel sem merült kifogás gyanánt… És ki tudja, hogy mikorra jut eszébe olyasmi, ami miatt az utasok ténylegesen reklamáltak…
A világ légitársaságai között hatalmas és folyamatos a versengés – nem csak az árak területén, hanem a szolgáltatások és a kényelem vonatkozásában is. Ez utóbbit illetően a Singapore Airlines nem hiába dicsekszik immár évek óta a Best Asia-Pacific Airline minősítéssel: folyamatosan megbízható, kényelmes és színvonalas szolgáltatást nyújt. Ebben kitüntetett szerepe van a minőségi konyhának és a kitűnő utaskísérő csapatnak.
Az utaskísérők nem csak ügyesek, figyelmesek, kedvesek és készségesek, hanem feltűnően csinosak is. A Singapore Airlines 1972-es megalakulása óta a stewardessek az immár brand-értékűvé avanzsált Sarong Kebaya feszes, testhez-tapadó kétrészes egyenruháját viselik. A ruha két elemből áll: a jellegzetes maláj-mintázatú kék vagy vöröses alapú kelméből egy feszesen a felsőtestre tapadó blúzból és folytatásként egy bokáig érő hosszú, ugyancsak feszes szoknyából. Elképzelhető, hogy egy ilyen egyenruhát csak egy kifogástalan alakú és kellően karcsú nő viselhet.
Erre létezik egy helyi megoldás: a stewardess munkába lépéskor megkapja az alakjára szabott rend ruhát – és csak addig maradhat szolgálatban, amíg ki nem hízik belőle.
Március lévén, amikor is Japánban tanévközi szünet van (hiszen a tanév április 1-vel kezdődik), a Tokió-Frankfurti járat a szokásosnál is jobban tele volt: az utasok 70-80 százalékát japánok tették ki – fiatalok, öregek, diák- és turistacsoportok. Utólag belegondolva részben ez a japán utas-dominancia, részben pedig az érintett nemzetiség lehetett az oka annak, hogy jó két órával a felszállás után – már túl a vacsorán – egy stewardess ékes japán nyelven szólította föl az utasokat, hogy ha van orvos közöttük, akkor kérik jelentkezni, mert egy utas rosszul lett. A gép motorjai halkan duruzsoltak, semmi mozgás, az utasok némelyike már az alváshoz készülődve próbálta magát befészkelni a szűk üléstérbe. Az előbbi stewardess hang nem titkolt izgatottsággal megismételte a felhívást, kiegészítve azzal, hogy egy japán utasról van szó. A több száz utas – mintha nem is hallaná, nem is értené, saját foglalatosságaiba mélyedt – olvasott, szemét lehunyva pihent, fülhallgatójával babrált –, és senki se mozdult. Erre a hangszóróból egy erőteljes férfihang németül – hiszen tulajdonképpen német gépen ültünk –, megismételte a felszólítást.
Az első traktus sorközepéből egy nagytestű német férfi emelkedett fel – kicsit szabadkozva, hogy ő már besörözött ugyan, de szívesen megtekinti a beteget. Kisebb sürgés-forgást és átültetést követően hozzálátott a beteg megvizsgálásához és ellátásához. Tán 10-15 perc múlva az előttünk levő sorból egy középkorú japán úr az ülésközben elsuhanó japán stewardesstől japánul megkérdezte: – Minden rendben? Ha hasznomat tudják venni, akkor szívesen… mert orvos vagyok…
Japán egyik jelentős galériahálózatának a kurátora ellátogatott Budapestre is európai körútján. A rákövetkező évben rendezendő országos vándor-kiállításához keresett képzőművészeti alkotásokat. Budapesten a nemzetközileg is ismert és elismert neves szobrászművész műtermébe is ellátogatott, ahol kedvesen fogadták. A kurátor elismeréssel szemlézte a jobbnál jobb szobrokat, köztéri helyszíneken is jól mutató alkotásokat – amelyek egy részét felvételekről ugyan ismerte már, de mégiscsak más élőben látni, körüljárni, közelről ismerkedni az arányokkal, színekkel, formákkal. Hosszabban időzött egy valóban megkapó fiatal nő-alak előtt – ami ugyan modern alkotásként volt elkönyvelve, de volt benne valami univerzális mese-szerűség is. A mester látva a kurátor érdeklődését közelebb lépett:
– Ez egy népszerű darab, tavaly Szöulban például hatalmas sikere volt, annyira tetszett a koreaiaknak, hogy mindenáron ott akarták fogni.
A japán kurátor arckifejezése elborult, és tüntetőleg tovább lépett. A lányka-szobor nem került be a japán kiállítás anyagába. Hiszen ha a koreaiaknak annyira tetszett, akkor hogyan tetszhetne a japánoknak?!
A kínai egyetemek rendszerint hatalmas campus-parkokban terülnek el, ahol az egyetemi oktató pavilonok mellett adminisztrációs épületek, tágas könyvtárak, több-emeletes kollégiumok, étkező csarnokok és nemegyszer tanári vagy vendégoktatói blokkok is vannak. A gyors ütemben nemzetköziesedő egyetemi szférában bizony egyre több a külföldi – legyen az akár diák, akár oktató.
Egy délután az óraközi szünetben egy magyar és egy amerikai oktató együtt vonult át a parkon a központi könyvtárba. Beszélgettek. Angolul, hiszen az amerikai nem tudott magyarul. Nyomukban egy lófarkas helyi diáklány, akinek a közelsége európai, vagy pláne amerikai normák szerint ugyan zavaró lehetett volna, ha mindketten nem lettek volna tisztában azzal, hogy a kínai kultúrában az intim-szféra tér-buborék kisebb mint az európai kultúrákban az megszokott. De most mégis idegesítő volt, ahogy szinte a lélegzését is érezték a hátukon. Kissé indignálódva hátrapillantott az amerikai.
– Beszéljenek kérem hangosabban, hogy én is megértsem! – Nyilvánította ki a kínai leány nem-titkolt igényét.
Valahonnan csak meg kell tanulni angolul!!!
Csak a por vándorol,
a lélek soha –
(de)
mikor állsz, láb alól
se lép máshova –
(ha)
szemed elcsalja út,
a föld mámora –
(de)
te maradsz, mint kaput
nyitó vak nyoma –
(ha)
becsap árnyék, a fény,
lehetsz víz fia –
(de)
születő sár, szerény,
a monszuncsoda –
Kezem csendmonológjára
a kvarctömeg párbeszéde
bizonyára helyesen vár. A
türelmesek több szerencse
reményében időt, annyi
megújulást, mint a hindu
szelídség, valahogy kapni,
szerezni tudnak. Ma áru,
kufárszent kegyelem húzza
magához ujjaim. Este
ki fordítana meg? Senki?
Te mozdulatlan. Te, Visnu.
Az ész próbál helyet keresni
magának, nem keres viszont ki
sem érlelt test, ha félmaréknyi
por, egy hozzánk lehullt, csalóka,
fölizzó üstökös darabja,
talán ember nevében írta
röpívét égre, azt üzenve,
anyagbölcsen felejthető, de
csak úgy, könny mossa föld szemébe.
Porzók, bibék csillagsokaságát
észrevétlenné teszi a roppant
nagysága. Halálába hűlt bazalt
mállik láthatatlan gyökerei
között, évtizedpillanatokkal
megalkuvó nyarak
vak tanítószemei előtt. Mire
végleg megilletné a törpehegy
feletti uralkodás joga, egy
kóborgyilkos villám, amit a víz,
örvénygazdag folyó közelsége
csábítana bármilyen pokoli
tettekre, agyonsújtja. Az önhitt
magány lassan szétrohad. Testével
táplálhat fenséges, lenyűgöző
látványnak aligha mondható bölcs,
életrevaló közönyt. Televény
bozótos lepi majd el a tájat.
A nevem Fernando de Magalhaes. Észak-Portugáliában születtem, szőlőtermő vidéken, de életemet, kamaszkoromtól kezdve, nem a szőlővel, hanem a tengerrel kötöttem össze. Sorsom mindig nehéz volt, de a nehézségek fontos tapasztalatokhoz juttattak. Ennek köszönhetem, hogy azon a különös három év alatt, amit most röviden elbeszélek, egyszerűen, egy kis merészséggel, új irányt adtam életemnek.
1515 márciusában kezdődött minden. Egy esős pénteki napon, Manoel király, lisszaboni palotája egyik dísztelen, vélhetően hasonló alkalmakra tartogatott, termében fogadott. A kihallgatás késő délután, vacsoraidőben, a legrosszabbkor folyt le. A király emelvényen ült, egy meglehetősen egyszerű trónszéken. Intett, hogy lépjek közelebb hozzá, várja a kérésem. Bevezetőül annyit mondtam, hogy legutóbb szárazföldi seregében harcoltam, és mint az indiai és marokkói háborúk veteránja, csekély, fél crusadónyi fizetésemelést kérek. A királynak láthatóan nem tetszett a kérés: türelmetlen volt, bosszantotta, hogy nem alázkodok meg előtte, mondataim nem voltak csiszoltak, finomkodóak, már biztosan a vacsorára gondolt, ami most miattam, a kellemetlen alak miatt, csúszik… Röviden közölte, hogy kérésemet nem tudja teljesíteni. Vártam indokolását, de nem indokolt, végül is neki nem kell megindokolni a döntését. Gondolom, azt várta, hogy elhagyom a termet és véget ér e nem kívánt látogatás. De én ahelyett, hogy távoztam volna, előadtam második kérésemet. Azt kérdeztem, hogy van-e számomra méltó állás ő királyi fenségének szolgálatában: parancsnoki feladat – végtére is mindig hajós voltam és maradok is – egy nyugatra tartó hajón. A király egyre türelmetlenebb lett. Azt mondta, hogy nincs számomra feladat, és a jövőben sem lesz. Elutasítása még keményebb volt, mint első válasza esetén, de nem veszítettem el a türelmemet. Ehhez hasonló helyzetekben, amikor ellenfelem ilyen feszült, én mindig hideg, nyugodt maradok. Ugyanazon a hangon, amivel eddig kértem, előadtam harmadik kérésemet. Azt kérdeztem, hogy van-e a királynak ellenvetése azzal kapcsolatban, ha más országban keresek szolgálatot. Pimasz kérdés volt… A király válasza ehhez mérten volt sértően rövid: nincs ellenvetése. Intett, hogy a kihallgatásnak vége. Meghajoltam és távoztam.
Nem voltam dühös. Hidegen szemléltem a tényeket. Tapasztalt hajós vagyok, tudok embereket irányítani, tudok nehéz helyzetben dönteni. A király elengedett… Máshol kell keresnem a boldogulásomat…
Fűszerek lelőhelyére vezető tengeri utat kerestek. Hamarosan csalódniuk kellett, mert Amerika hatalmasabbnak és áttörhetetlenebbnek bizonyult, mint amilyennek eredetileg elképzelték. Akár délen, akár északon keresték az átjárót az Indiai óceán felé, nem jártak sikerrel. Azt gondoltam, ez lehet az én utam… Ezt a területet kell kutatni, itt kell felfedezést tenni…
Kérelmet nyújtottam be a levéltárhoz: kutatási engedélyt kértem. Tudom, furcsa ötletnek tűnhet azok után, ami a király és köztem történt, de bíztam a hatóságok figyelmetlenségében. Nekem lett igazam: engedték a kutatást. Három hónap múlva birtokomban volt a szükséges adat: az amerikai átjárót, a fűszerszigetek felé az 50 szélességi foknál kell keresni. Az utolsó napon, amikor a király levéltárából hazafelé tartottam, zsebemben lapult a jegyzet, amit a levéltárban készítettem, ami a két óceán közötti átjáró létezéséről szólt. Emlékszem, maradéktalanul boldog voltam. Az utcán esti félhomály volt, a nedves utcakövön hidegen csillant a hold fénye… Csak egyetlen dolgot nem értettem: miért engedtek kutatni? Sejthették, hogy a fellelt információkat kiviszem az országból… Azt válaszoltam magamnak, saját kérdésemre, hogy gőgösek voltak, azt gondolták, hogy hiteltelen figura vagyok, úgysem foglalkozik velem senki, megadhatják nekem az előnyt, úgy is előbbre jutnak, mint én… Felnevettem, nevetek most is a butaságukon…
Most már csak az volt a kérdés számomra, hogy miként hasznosíthatom információimat.
A cádizi kikötő hemzseg a kocsmáktól. A hajósok, a kapitánytól az utolsó matrózig, a hajó indulásáig, ezekben a kocsmákban múlatják az időt. Pár nap alatt meg lehet szerezni a szükséges információt: ki kicsoda, ki melyik hajóhoz tartozik.
Az egyik kocsma környékén láttam egy vékonyka fiút. Magamhoz intettem. Félhomályban beszéltünk, a kalapom árnyékolt, nem láthatta az arcomat. Kérdeztem, hogy akar-e egy kis pénzt keresni. Élénken bólogatott. Azt kérdeztem, tud-e írni. Mondta, hogy nem. Mondtam, hogy leírok egy üzenetet, amit át kellene adnia don Magallanesnak, aki így és így néz ki, ennyi és ennyi idős, és a kocsmában, a tengerre néző középső ablaknál szokott ülni. A fiú értelmesnek látszott. Mondtam, hogy a kapitány nem kerülhet velem kapcsolatba. Mindig itt, a Cervantes utcából nyíló sikátornál fogunk találkozni.
Két nap múlva üzenetet kaptam don Magallanestől. Üzente, hogy érdekelné a dolog, de személyesen akar velem találkozni. A fiúnak mondtam, hogy közölje, ez nem lehetséges. A lapon, amit első alkalommal átadtam neki, rajta van a lényeg: az átjáró helyének leírása, a hajósok elbeszélése alapján, kihagyva a pontos szélességi adatot. Mondtam, hogy az általam kért összeg átadásával a részletek is ügyfelem birtokába kerülnek. Kértem, hogy hívja fel ügyfelem figyelmét, hogy Cádizban több hitelező intézet is működik… A részletes anyaggal, az India házban – amely szervezet a felfedező utakhoz adott támogatást akkoriban – már meghallgatást nyerhet. Megfelelő szakértőt szerezve maga mellé, az alátámasztó részt kidolgozva, előadva, megkaphatja a szükséges támogatást az úthoz.
Három nap múlva a sikátorban egy ismeretlen férfi szólított meg. Nem fedte az arcát. Görögös vonásai nagyapámra emlékeztettek. Felém nyújtott egy rongyos tarisznyát. Azt mondta, hogy a kért összeg fele a tarisznyában van, ezen kívül közölte, hogy a fiú fogoly és náluk fog tartózkodni, amíg az átadott anyag hitelességét nem ellenőrzik. Kérdeztem, hogy ezt hogyan kívánják elvégezni, és a hangom megremegett. Őszintén megkedveltem a fiút. Azt mondta, hogy megkeresték Ruy Faleiro földrajztudóst, aki már dolgozik az anyagon. Ha minden rendben van, akkor a fiú szabad, és az összeg második felét is a rendelkezésemre bocsátják. Átadtam a bőrbe csomagolt jegyzetet, és elköszöntünk. Tudtam, hogy egyedül nem juthatok tovább, mint ahová elértem.
Később tudtam meg, hogy Ruy Faleiro izgalmasnak találta az anyagot, és összeállított egy kisebb előadást, amelynek döntő érve volt, hogy a keresett fűszerszigetek, számításai szerint, az újvilág felosztását szolgáló Tordesillasi-egyezmény 1 alapján, Spanyolországhoz tartoznak, és amely előadás anyagával már lehetségessé vált, hogy don Magallanessal, a felfedező utak legfőbb támogatójának számító India házban, a szervezet befolyásos tisztviselői elé járuljanak.
A meghallgatás megtörtént. Az anyagot az India ház tisztviselői figyelemre méltónak találták, a támogatást megadhatónak vélték. Véleményük egyenes utat jelentett ahhoz, hogy a király megadja az engedélyt a támogatás kifizetésére. A spanyol király 1518 márciusában írta alá don Magallanessal a fűszerszigetekre irányuló hajóút támogatására szolgáló szerződést. A teljes összeget megkaptam, a fiú szabadságával együtt. Az összeg persze csak töredéke volt a Magallanes részére kifizetett támogatásnak, de figyelembe véve Magallanes későbbi sorsát, és az én sorsomat, azt mondhatom, hogy nem vagyok elégedetlen. Magallanes útja után öt évvel, Dél-Portugáliában, egy kis faluban telepedtem le. A fiú mellettem maradt, apjának tartott és én a fiamnak. Megtanítottam írni, olvasni, és mindenre, ami szükséges, hogy a pénz hatalmát a szolgálatunkba állítsuk, és elkerüljük, hogy a szolgájává legyünk. Hajóra sohasem szálltam többé.
1 A 16. században a portugálok és a spanyolok felosztották egymás között az újvilágot. Ezt tartalmazta Tordesillasi-egyezmény. [vissza]
vén ember ne írj szerelemről
vén ember ne írj tavaszokról
vén ember élj kegyelemből
összehordott vén szavakból
vén ember örülj a pohár bornak
ha megtűr az este köszönd meg
ha itt talál még a holnap
a reggelek visszaköszönnek
vén ember ugyan mit hiszel még
a legendás lány rég halott
te találtad ki a szerelmét
porruhát öltött itt hagyott
vén ember nem volt igaz semmi
hazug karácsony hazug nagyhét
szép próba embernek lenni
s míg engedik maradj még
vén ember öltözz vaksötétbe
fogadd el mint egy díszruhát
vágyakozva néztél föl az égre
s a por sem fog emlékezni rád
vén ember ne félj semmitől se
game over neked ennyi volt
nem kell zupás időd kitöltve
kussolt a szfinx nem válaszolt
vén ember rakj rendet szépen
cipőid ruhákat verseid
égj el a kelő nap tüzében
mintha sohasem lettél volna itt
akkora téli
kitérők között
hogy majd betemetett
a sár a hó
az út mégiscsak
erre vitt
hol tornyosult
hol bújt és üldözött
kézen fogva vezetett
s most itt vagyok
nem térítettek el holmi
téri alakok
akiért alkotok
megvárt
énemben meghagyott
parázs pattog ropog
a régi házban
s a vízivárosi utcán
forgolódnak a rébuszok
Szombat
Nincs munka ma. Csak tett: figyellek.
Ünnepellek.
Hit
Vallásom: R.ka
A második betű:
Édes, Éles, Éteri, Érted, Élni, Érdemes.
Rejtvény, kereszt.
Olvastam valahol, talán magamban
Inkább lennék léted állandó mellékszereplője,
mint főszereplő egy nélküled forgó filmben.
Tényszerűen
Szabadság tér. Ahol az Égből
Elemek hullanak. Erősségem az áram.
Rolleren jöttél. A vádlid gerjeszt
Energiát a világban. Forog, forog a Föld a
Talpad alatt.
Levegőt kapok és felgőzölt tejet.
Egy délután így és minden
Kerek.
Álmomban bármit megtehetnék
de csak azt teszem meg amit ébren is megengednél
mert tisztellek mivel szeretlek
és úgy teljesítem be a vágyam
hogy lázasan simítom szememmel homlokod
amikor egy gondolat fénye gyúl benne
és cinkosan nézem erdőmély szemed
amikor rámosolyog egy emlékre
s várom a szád szélén a jelet a nevetésre
így álmodom mert
éjjel vagyok a legjobban magam
amikor jógamozdulatra tanítasz
egy lángoló benzinkút előtt
amikor magas autóban utazunk egy pipacsos mezőn
és amikor kincset keresünk egy elhagyatott házban
mert veled álmodom minden éjjel
és valami tisztaságot ébresztesz fel bennem
ha pedig ébren találkozunk és
alig várom hogy a köszöntésnél
a szám érinthesse az arcod:
kábult vagyok és szégyenkezem
én is.
A kutya a tűzhely előtt álló nőre pillantott. Látta, hogy kavargat valamit. Tudta, hogy ilyenkor nem szabad zavarnia. Megfordult és kiment az udvarra. A kertnek kialakított sarokban lefeküdt az orgonabokor árnyékába. Buksi fejét mellső lábaira hajtotta. Talán gondolkozott. A kutyák általában sokat gondolkoznak. Vagy csak a helyzet felismerését nyugtázta. Egy darabig itt kell maradnia.
A nő már nem állt a tűzhely előtt. Telefonált a nappaliban. Beszélgetett a lányával. A lánya épp azt kérte tőle, hogy menjen el hozzá holnap reggel, a holnapután, amit korábban megbeszéltek, az már késő, na, nem úgy, hogy az elmarad, hogy akkor nem lesz rá szüksége, hanem a holnapi is nagyon fontos, egyszerűen halaszthatatlan. Hogy mi történt? Miről van szó? Ezt nem árulta el a lánya. Nem telefontéma. Hiszen mindent telefonon beszélnek meg… Amikor élőben találkoznak, akkor már mindig útrakész a lánya.
– Már kerestelek a konyhában – szólalt meg a háttérben a férje. – Lesz ebéd? Mintha valamit főztél volna?
– Teríthetsz. Mindjárt eszünk. A mienk már kész. Amit láttál, az a kutya vacsorája.
– Hát ez tetszik – nevetett a férfi (igazi nyugdíjas fazon volt pólójában és mackónadrágjában) –, mármint annak örülök, hogy nem marad el a kutya vacsorája.
– Tudod, hogy előre főzök. Az előbb telefonált Zsuzsi, hogy holnapra is mennem kell, nemcsak holnaputánra.
– Ma hétfő van – nyugtázta a férfi –, kedden is menned kell ezek szerint, meg szerdán is. Tegnap meg egész nap itt voltak. De hogy pontos legyek, csak a gyerek maradt itt egész napra, mert ők ebéd után elmentek, mert nekik vasárnap is dolguk van.
A férfi közben megterítette az asztalt, még igazgatta is egy kicsit a tányérokat meg a poharakat.
– Pihenni akartak egy kicsit szegények – rogyott le a székre a felesége. – Szórakozni. Ilyenek a mai fiatalok. A vejed sokat dolgozik szegény. Nagyon hajt. Nagyon ki van száradva a szeme a sok számítógépezés miatt… Gondolj csak bele… ezt csinálja minden nap. Még szerencse, hogy lakásuk az van, azt tudtunk adni nekik, de most, hogy már a kislány is megvan, mindennap kell még valami, kell a sok ez meg az.
Miközben eszegettek – tejfölös zöldbabfőzelék volt sült oldalassal –, a nő azon törte a fejét, mi lehet az, ami megint gondot okoz a lányának. Élete nagy problémáját, azt hitték, már sikerült megoldania, éppen negyven éves lett szegényke, mikor lombikos segítséggel megszületett a kislánya.
A múltkor meg olyasmin rágódott a lánya, hogy meg kéne kezdeni a második babaprojektet, lombikosan persze, mert ezt már ismeri, itt minden előre le van okézva, és annál is inkább így kéne csinálni, mert most már fiút akar szülni végre és ez így be lesz biztosítva. Ezt meglepetésnek, na, jó, „ajándéknak” szánja a férjének, mert tudja, amit tud, el akar majd dicsekedni vele, hogy neki fia is van. Gondosan kidolgozott házassági szerződéssel vágtak neki közös életüknek, de azért kellenek a szépen összehozott meglepetések is, kell, hogy legyen egy kis „hűha”!
De csak többet tud meg a lányától majd holnap, aki jelenleg nem dolgozik (pardon, biztosan dolgozik sokat, csak nincs állásban). Még huszonévesen kiköltözött a nagynénjéhez Svédországba, hogy az ottani egyetemen a skandináv nyelveket tanulmányozhassa, közben angolul is megtanult persze. De valahogy nem vált be a számítása, az, hogy ő svédül és norvégul is tud, itthon szinte semmit nem hozott a konyhára, angolul meg ma már sokan tudnak. Csak olyan nyomorgós, időben nagyon kötött állásokhoz juthatott volna.
De az élet mégis csak meghozta a megoldást, amikor meghalt egy nagynéninek kinevezett valaki (tulajdonképpen az ő egyik iskolatársa, barátnője). Rákos volt szegényke, és miután senkije nem lévén, ő ápolta, a lakását és mindenét, amije volt, őrá hagyta. A lakást aztán kipucolták rendesen és bérbeadóként a befolyt összeget a lánya kapja. Így legalább van rendszeres jövedelme. Nem sok, de van. A nagyszülőktől örökölt lakást is a lánya kapta, ott laknak, mert szép helyen van és van benne három szoba. Elég egy családnak. Büszke is a veje nagyon, hogy harmincnégy éves korára már nem kell lakásra gyűjtenie, komoly ember lett, hisz már családja is van. De van egy egyedüli szerzeménye is: ez a kocsija. Sőt, még a felesége kocsiját is kicserélte egy újabbra. Foglalkozása: informatikus. Megelégedett. Boldog. Ez látszik rajta. Többre vitte, mint mások az ő falujában.
A lányát, bár mindig mosolyog, nem látja ilyen boldognak, bár amiken keresztülment szegény, annak legalább már vége van. Huszonéves korától volt több tartós kapcsolata, de valahogy egy se bizonyult igazán tartósnak. Pedig az egyikben még össze is házasodtak. Nagy esküvő volt, mindenféle felhajtásokkal, rongyrázással, sokba került, nagyon sokba. Szerencsére házassági szerződést kötöttek, így a válás után a nagymama budai lakása megmaradt. (Többet is ér ez manapság, mint az ő kertes zuglói házuk, ahol laknak.) Igényes teremtés, olyan meg nem alkuvó típus a lánya, keresi a számára testre szabott dolgokat, azért ha nehezen is, csak megtalálja.
Ő globálisan gondolkozik, mindig ezt mondja. Több oldalról is vizsgálja a dolgokat, és majd csak akkor mondja el, mi a szándéka, ha végleges döntése van. Tudod – és akkor olyan csalafintán mosolygott rá a lánya – ez babona. Kimondani előre, amire vágysz, az olyan rossz ómen volna.
Befejezték az ebédelést. Még egy kis sört is iszogattak. Közben a kutya meg a küszöböt kaparja. A férfi odamegy a kertbe nyíló üvegajtóhoz, kicsit megnyitja és kiszól neki: „Még nem jött el a te időd, Buksi. Tudod, hogy nálunk pontosság van. Hogy enni kaphass, még legalább egy óra.” Tüntetően a kezébe vesz egy újságot és úgy ül le az ajtóhoz, hogy ezt a kutya is láthassa.
– Te, Lali, az a helyzet – perdül elébe hirtelen a felesége –, tegnap állítottuk vissza az órát, de ő szegénykém, még nincs átállva.
A férje elvigyorodott: „A mindenit… jó kutya… okos kutya…” Tetszik neki a dolog nagyon, hát kíméletesnek kell lenniük hozzá, majd elaprózva állnak át a kutyánál a téli időszámításra, hogy ne szenvedjen annyira. Elhatározza, hogy megjutalmazza ezt az okosságot és hosszabb sétára viszi ma, úgyis elemeket akart venni a különböző lemerült szerkezetekbe, az elemes meg három sarokkal odébb van.
Az asszony meg közben kiment a kutyához a kertbe és szeretettel simogatja, még a füle tövét is vakargatja. Eszébe jut, amit a férje mondott neki a napokban: „Tudod, mi vagy te? Én megmondom neked. Te vagy a kutya kutyája.” Ő persze nem sértődött meg ezen, bár a kutyával való példálózásnak sokszor olyan negatív kicsengése van. Kutyavilág, kutyaélet, kutyába se veszik, kutyálkodik, ilyen megvető dolgokat mondanak. De náluk ez másképp van. Náluk a kutya családtag. Ha pontosan akart volna fogalmazni a férje, akkor azt kellett volna mondania, hogy ő a család kutyája. És akkor ebben a kutya is benne van. A kutyának nincs senkije rajtuk kívül, ők a családja. A ragaszkodás pedig a család legfőbb jellemvonása. Bár amit a lánya mondott neki a múltkor, az nagyon elgondolkoztatta. (A lánya még mindig keres valamit, és addig fogja keresni, amíg meg nem találja. Ő meg mindig kész helyzet elé volt állítva. Előtte a feladat, ő meg vállalja…) Mielőtt belekezdett volna fontos mondanivalójába, az ablakhoz ment, és az égre nézve, emelt fejjel ezt közölte vele a lánya: „Tudod, én már nagyon várom, hogy a kislányom húsz éves legyen, mert akkor már barátnők lehetünk, és együtt mehetünk mindenhova.”
Ő akkor sokat gondolkozott ezen, azon morfondírozott, hogy képzeli ezt az ő lánya, hiszen ő akkor már hatvan lesz. Ő huszonöt évesen szülte Zsuzsit, de nem ment el vele se koncertekre, se bulikra. A lánya ezt nem is engedte volna. De ma más világ van. A negyvenéves lánya még most is úgy viselkedik, mintha húszéves volna. És ebben a hitében kitart, ha így érzi, akkor ez így is van.
Szereti a lányát és az unokáját is, nagyon, de nagyon. A kislányt Ivettnek hívják, azért kapta ezt a nevet, magyarázta a lánya, mert az apukája Kis Gyula. Ezzel a tömegekre kiterjedő vezetéknévvel nem vihetné sokra, kell valami kis különlegesség, amire majd felfigyelnek, mikor a nevét mondja. Elfogadta a magyarázatot, de azt már nem mondta el a lányának, hogy amikor a kicsivel kettesben vannak, akkor ő nem Ivinek, hanem Évinek szólítja. No, nem azért, mert az ő neve Éva és szokás volt a családban nagymamákról elnevezni unokákat, hanem, mert az Évi kimondva az Ivinél sokkal mosolygósabb. Sokszor megtörtént már, hogy amikor Évinek szólította, visszamosolygott rá a baba.
Kinézett a színesedő őszi kertbe, olyan boldog lett a felidézett babaképtől, hogy ültéből fel kellett állnia. Elégedetten szemlélte, hogy férje valami jutalomfalatot ad Buksinak, majd felcsatolva a kutyára a pórázt, közli vele, hogy most hosszabb útra, érdekes sétára indulnak.
1.
A hegyhát csipkéje gyöngéden érinti az eget,
hol furcsán fénylő fellegvárak úsznak tova.
A kávéházablakból bolond boldogsággal nézi,
kinek nem volt még és sosem is lesz otthona.
A völgyben a házak, emberek oly végérvényesek,
körülhatárolhatók s múlandók épp ezért.
A kávé illata kurtán megcsapja az orromat.
Talált mosolyt küldök tétován az életért...
2.
A mezőn, hol bronzszínű füvek ragyognak,
kecskenyáj legel.
Az égen kósza bárányok oldalognak,
s mind kéket lehel.
Mező és ég között párhuzamost húznak
fiatal fenyők,
törzsükön téltemető szelek kúsznak;
titkos, új erők.
Reménybe mártott tarka képzelet
A sírig kísér, nem ismer telet.
Szívbe marat
Örök nyarat.
Volt harcok zászlaját kezébe fogja,
Ámbár egy percig sem marad foglya.
Égbe repül
S fénybe merül.
Erdők moháját, tavak iszapját
Magával viszi, a szelek kapják:
Terjesszék el
Jó érzékkel.
Fák gyűrt kérgéről, hullámok aljáról
Vihar után nyert nyugalmat tárol
Moha s iszap,
S amit kiszab
A Sors-istennő, bennük ülepszik,
És így a fényben talán nem végzik
Nyomtalanul:
Lesz, ki tanul
A berakódott esszenciából
S a fertőből könnyebben kilábol.
naponta megküzdünk azért
a csöppnyi lenniért –
mindig úgy kezdődik, hogy felébredsz,
s az a pillanat, az a néhány perc,
míg összekapod magad,
valamiért mindig kimarad,
arra sem emlékszel, miért hagy ki agyad,
hiába kérdezik, hogyan,
megrázod fejed, álmok és valók között,
te csak zoknit húzol, öltözködsz,
gépiesen a tükörbe nézel,
árnyakat, vonalakat kezdesz felismerni,
neszez füledben a mindenség, de nem ismerős,
aztán jobban figyelsz,
pedig semmi sem érdekel,
kimész az utcára,
emberek jönnek és mennek,
szembe, vagy elhaladnak melletted,
köszönés a boltokban,
munkahelyeden hozzád szólnak, kérdeznek,
beszélnek, beszélnek, zúgnak,
akár azok a zajok odakint,
a hangok füledig érnek,
ösztönből megremegsz,
mint azok akiket megvernek,
ismered, féled a félelmet,
agyadban bábelek omlanak,
emléked, hogy Ádámnak is
történelem, ami ő előtte volt,
másik titkos eredet, a semmi hátán
a semmibe fúlt istentelen mélység,
agyadban rettentő múltak jelenléte,
tálalva az emberiség kietlenül is szép,
égig érő fák mezítelen égi képe,
csak most, csak ekkor érzed
amiket igaztalanul rád aggatnak,
hát az, az te vagy –
mint azok a kapualjak
ahol a szerelmesek csókot váltanak,
annyi minden dől el benned éppen,
s az ágyban, az asztal mellett,
tudod, minden egyes nap azt érzed,
az üres pohár fenekén
ott lappang valahol számodra
egy másmilyen, egy érthetőbb
valamivel szerethetőbb,
ősi titkok alól feloldott ezredvég.
