Jácintszálak
„A hetvenedik életév a közeli halál bizonyossága. Ám ahogy közeledik, egyre inkább úgy érzem, semmi közöm hozzá. Az én dolgaim az unokám mosolya, a követ repesztő vadnefelejcs, a könyvem befejezése, a világ megváltása, a fokhagymás vajas pirítós élvezete és más effélék. A halálom nem érdekel, nem én csinálom, nincs vele semmi dolgom. Majd mások leadminisztrálják” – írta 2003-ban a Napút folyóiratban. 2004. december 31-én volt hetven.
Amikor megtudtam, hogy daganatos betegséggel küzd – 2008 táján –, elkezdtem előre „adminisztrálni”: fogalmazni a nekrológját, hogy tisztázzam magamban, mit jelent számomra. Aztán boldog szégyenkezéssel töröltem le a szöveget, amikor szerencsésen túlélte a műtétjét. S azóta eltelt közel egy évtized.
Most megint ott tartok, hogy Szerdahelyiről gondolkodom. Hogy ismertem meg a nevét? Érettségire vagy a felvételire készülve akár a kezembe kerülhetett Irodalomelméleti enciklopédia című könyve, amelyből kiderül, milyen remek rendszerező elme ő. Egy egyetemi oktatóm mondta is rá, hogy Szerdahelyi „maga volt a rendszer”. De szerintem nem irodalomtudományos rendszert értett alatta. Amiben viszont egészen biztos vagyok, hogy a kilencvenes évek végén már hónapról hónapra olvastam az Ezredvég folyóiratban – a Tűz-táncos „baloldali elhajló”, Simor András által vezetett, vállaltan radikális baloldali irodalmi lapban – rendre megjelenő morfondírozásait.
Ezekben az ékszerszépségű, általában keretes szerkezetű kis karcolatokban lírai finomsággal tudott írni a budai utcácskák gyomjairól és virágairól, az aszfalton szaladgáló bodobácsokról, melyeket langaléta fiatalemberként, majd egész életében gondosan kerülgetett, hogy le ne tapossa őket. A természet iránti gyöngédség mellett indulatosan, ugyanakkor mély humanista empátiával írt az emberiség szenvedőiről, a koldusasszonyokról, a szegény öregekről – és legalább ilyen, csak épp ellentétes előjelű indulattal, elképesztő vitriollal az értelmiségi ellenfeleiről.
Nem voltak kevesen. Szerdahelyiről épp válogatott morfondírozásai kapcsán írta Takács Ferenc, hogy ő volt az „utolsó udege”.
Az udege: az a mohikán szovjet változata. Ő tényleg udege volt, nem csak úgy tett, mintha az lenne. Egy elvhű „szélmalomharcos” – mondhatnánk, de sokkal okosabb ember volt annál, hogy az ügyeit csupán szélmalomharcnak nevezhessük.
Látom, hogyan árulja magát – száll az idő –
sok tisztakezű, drága barát. Száll az idő,
s én lettem-e bölcsebb, vagy a lelkem gonoszabb?
Az jó, aki vak, s rossz, aki lát? Száll az idő.
– írta Rubáí című versében, már 1985-ben.
Szerdahelyi budai úrifiú volt – apja Horthy korának tehetős és elismert figurája –, majd lázadó, dacos és ragyogó tehetségű, reményteljes kamaszköltő, majd jelentős tanáregyéniség, a 70-es, 80-as évek fontos kultúrpolitikusa, kiemelkedő marxista műveltségű esztétája. Később pedig a rendszerváltás utáni értelmiség számkivetettje, aki az egykori baloldali elhajlók „második nyilvánosságában” lelt új otthonra.
Igaz, ami igaz, provokatív ember volt. Nekem is okozott kellemetlen perceket, amikor egy emberileg és szakmailag is kiváló kollégámról, kiadói szerkesztőmről – és a posztmodern más hazai képviselőiről – azt találta írni egy esszéjében, hogy „akadémikus vizeldecsészék”. A Szerdahelyi után jövő nemzedék – a tanáraim korosztálya – megkönnyebbüléssel szabadult meg tőle a rendszerváltáskor.
„Mi az értelmiségi káromkodás? Dicsérjen téged a Szerdahelyi!” – emlegette egyik egyetemi oktatóm.
Engem dicsért. És büszke vagyok rá.
Fiatal költőként választott tanárom és szerkesztőm lett. Volt az életemben öt év, amikor minden héten találkoztunk. Itta az alkoholmentes sörét, szívta a Sopianae-t, néha kedvenc ételéből is rendelt az Írószövetség éttermében – birrrkapörrkölt, ezt az ételt csakis az ő „r” betűivel tudom ejteni – és hallgattam őt, az SZTK-szemüvege mögül villámokat szóró szemeivel és éles hangjával, a vezérszónokot a Nagy Lajos Társaság asztalánál, fiatalok és idősek között.
Az idősek közül a legtöbben már nem élnek: Molnár Géza, Illés László, Hódos Mátyás, Papp Sándor, Kristó Nagy István – Szerdahelyi rám szólt, hogy tegezzem vissza az agg Kristó Nagyot, ne legyek vele „csendőrpertuban” – és a többiek. Olvastam azóta róluk mindent és mindennek az ellenkezőjét is – nagyon örülök, hogy személyesen is ismerhettem őket. (Egyébként épp velük üldögéltem az Írószövetség éttermében akkor is, amikor a 2001-es terrortámadás történt, az ilyen pillanatot nem lehet elfelejteni…)
Az asztaltársaságba Szepes Erika révén kerültem, aki az Ezredvég versrovatának vezetője volt. A Bölcsészkaron első év első félévében felvettem, majd öt éven át látogattam Erika verstani szemináriumát (amely saját antológiát is megjelentető, összetartó költői iskola volt, nemcsak én mesélek róla minden fórumon a legnagyobb elismeréssel, de sok más írótársam is, Karafiáth Orsi többször is nyilatkozott róla, egyszer talán egy irodalomtörténész is felfigyel rá). Erika tehát az egyetem évei alatt végig szeretett tanárom és szerkesztőm maradt (és mindmáig az): s mivel az Ezredvégben is elkezdtem publikálni, javasolta, hogy ismerkedjem meg személyesen is a morfondírozásai révén általam nagyon megkedvelt Szerdahelyivel. Akivel közösen írták a Verstan című könyvet, a huszadik század egyik kiemelkedő intellektuális teljesítményét – az előttem járó nemzedék, aki még vizsgázott náluk, úgy emlegette: a Fekete könyvet.
Tényleg fekete volt a borítója…
Szerdahelyi sokat mesélt nekem az életéről. A környékükön lakó Szabó Lőrincről – az apja adott egy szép hízott libát a költőnek, hogy cserébe költészetre tanítsa őt.
Sosem bocsátotta meg Szabó Lőrinc szexizmusát, azt, ahogy az ő epekedő szerelmeit kezelte, mondván: egy farkas a pocsolyából éppúgy tudja oltani a szomját, mint a tisztavizű forrásból. Az emlékeimben így maradt meg, bár Chantefable című könyvében így idézi: „A tüzes vasnak mindegy, tiszta vízben vagy moslékos dézsában hűtik-e le.”
Sokkal nagyobb szeretettel emlegette viszont Lukács Györgyöt, akinek a verseit is megmutatta – bár a leghasznosabb kritikákat nem is Lukács, hanem a felesége, Gertrúd mondta róluk. Lukács Györgyről az Akadémiai Kiadó Kortársaink sorozatába kitűnő monográfiát írt, melyben így írja le a huszadik század egyik legjelentősebb marxista filozófusával való első kapcsolatfelvételét:
„Lukáccsal barátkozni a fiatal értelmiség elitköreiben rangot jelent, a jobbak feketekávét is kapnak, a legjobbakkal folytatott beszélgetésen Gertrúd is részt vesz. Az idős tudós a legkamaszosabb közeledéstől sem zárkózik el, jómagam úgy beszéltem vele először, hogy késő este rátelefonáltam: döntse el a két tanítványával, Hellerrel és Hermannal folytatott vitát, ki nagyobb festő, Cézanne vagy Van Gogh? Félórán át magyarázta a kérdésfeltevés helytelenségét.”
És nagyon sokszor és elismerősen mesélt Király Istvánról is, akivel egy másik szakmai csúcsteljesítmény, a Világirodalmi Lexikon létrehozásában vállalt vezető szerepet.
De előttem van az is, ahogy Hevesi Gyulát méltatja, akiről Hősök és mérnökök címmel írt kis könyvet – s akinek özvegyével, Lányi Olgával is készített egy életút interjút. Az interjú végén az özvegy azt mondta: szeretne egy személyes tárgyat nekiadni ajándékba. Szerdahelyi körülnézett az olajfestményekkel és dísztárgyakkal teli szobában, majd lenézett a kopott, zománc hamutálcára, melyben épp elnyomta a csikkét: „Ezt kérem!” (Akkor mesélte el nekem, amikor nekem ajándékozta ezt az MKP feliratú, LAMPART gyártmányú hamutartót.)
Szerdahelyi lényét remekül megismerhetjük a Chantefable című, történetekkel körített gyűjteményes verseskötetéből, a Golyónyomok című, 1956-os forradalmi élményeit feldolgozó regényéből vagy akár az említett morfondírozásaiból.
Mindenekelőtt örök baloldali volt, egy a tudomány és a tiszta ész által irányított, igazságos társadalmat képzelt el – s azon töprengett folyton, hogy unokái vajon túlélik-e a „vadkapitalista globalizációt”.
„Az a baloldali, aki utál minden más baloldalit” – szólt a jelenkorra vonatkozó meghatározása már két évtizeddel ezelőtt is (elnézve az elaprózódott ellenzéket és az ezrelékekben mérhető radikális baloldali pártocskákat, mélyen igazat adok neki). A baloldalt az „ókortörténeti viták” őrölik föl, nyilatkozta egyszer. A felszabadulás/megszállás, a forradalom/népfelkelés/ellenforradalom és a Kádár-korszak államszocialista diktatúrája/jóléti állama is ókorrá öregedett. S néha az volt az érzésem – például egyébként nagy ívű és izgalmas József Attila-dolgozatait olvasva – hogy az „ókortörténeti vitákat” maga is folytatta tovább, Szabolcsi Miklóssal és más, már halott vitapartnereivel is perlekedve.
„Istenke játszik” – ezzel a címmel írt kritikát az első verseskötetemről. A második szerkesztésére pedig őt kértem föl. A kiadó igazgatója L. Simon László volt – későbbi fideszes miniszterhelyettes –, a szerkesztő Szerdahelyi István, aki a 80-as években – mint tudjuk – maga volt a rendszer. Kultúrtörténeti kuriózum. A könyv pedig (Az élet egy nagy öröklakás, 2002) Szerdahelyi szigorának köszönhetően egészen vállalható lett, legalábbis ugrásszerűen jobb az első füzetecskémnél. „Zseniális” – mondta a versek egy részéről, „Kurrrva szarr”, sőt! „Cserresznyemagos kurrva szarr” – mondta a másik részéről, utóbbiakat összetépte és kidobta. Ilyen binárisan szerkesztett ő. A végén, amikor a könyv megjelent, egy kurblis iratmegsemmisítőt vettem neki ajándékba. „Auróra” márkájút, történetesen.
Később csalódott bennem.
Jelentős fiatal költőnek tartott – talán egy reményteljes budai úrifiúnak, akiben szociális érzékenységet is érzett – és jelentős esztétát akart faragni belőlem. Nagylelkűen még azt is felajánlotta, hogy – egy birrkapörrkölt mellett – levizsgáztat az esztétika jegyzetéből. Bár legendákat és hangulatos rémtörténeteket hallottam vizsgáiról, nem kívántam élni a lehetőséggel. A kortárs irodalom mellett a másik szenvedélyem mindig is a technikatörténet volt – és diploma után azonnal muzeológus lettem. Ő ezt nem tartotta fontos vagy nagy hatáslehetőségű értelmiségi hivatásnak. Én igen.
Napi e-mailjeink lassanként megritkultak, de a nyolcvanadik születésnapján én is a köszöntők között voltam.
Dicsért engem a Szerdahelyi, én is dicsértem őt.
A sors ajándéka, hogy az Ezredvég folyóirat minden vihart túlélt eddig, én pedig a 2010-es években éppúgy, mint az 1990-esek végén, várva vártam az új morfondírozásait. Egészen máig.
A gőgös provokatőr és az érzékeny humanista, az eddig még „sosem létezett” szocializmusokat és a „még létező” kapitalizmust azonos szigorral bíráló társadalomtudós és az első osztályú irodalomértő cikkeit mindig úgy olvastam, hogy hallottam magamban azt a sajátos ritmust, ahogy beszél.
Közben beleszippant a Sopianae-ba, elpöcköli. Ránéz egy rég nem látott barátjára vagy épp ellenségére, összenevetnek. Igen, ilyennek látom: ahogy nevet. Egészen mostanáig. Most csönd van.
Nyugodj békében, Szerdahelyi István!
Írásom végére idekívánkozik egy vers, amely megjelent a Szerdahelyi István által szerkesztett, Az élet egy nagy öröklakás című kötetemben, 2002-ben.
SZTK-keretben látom a világot
s megrendülve nézem
a jövő elkezdődött
tehát
szegletesre csiszolt tiszta jelenünk
(múltban a jövő)
meghalt
olyan világot élünk hogy
KASSÁK LAJOST is
nemecsek ernő módjára szedik
de az ernők dolgában sincs változás
olyan korban élünk
hogy a fekete szaru a hangulatomnak
éppen megfelel
minden kor ilyen
és én rendre
megrendülök
„… kiderült még egy tévedésem is. Akkor követtem el, amikor arról véltem meggyőzhetni a kultúrát, hogy verseid elég jók ahhoz, hogy ő befogadja azokat. Verseid valójában nem elég jók ehhez, hanem, újraolvasva és egybeolvasva, IGAZI REMEKMŰVEK! S itt is ragaszkodom kettőnk évszázados tradíciójához, mely szerint most sem udvariaskodom.”
Meghalt Szerdahelyi István.
2006-ban ismertem meg, s a Hevesi Gyula Alapítvány elnökeként rögtön megtámogatta új könyvem, a Talpig fegyverszünetben kiadását.
Hogy méltathatnám jobban, mint alábbi levélváltásunkkal?
Friday, October 9, 2009, 10:03:01 AM, írta:
Kedves István!
Természetesen kéréssel zavarlak, bizakodva, eddigi jóindulatod még nem csorbult ki irántam. Befejeztem, kiadásra vár könyvem a Versek regénye, amit talán életem fő művének gondolok. Verseimre támaszkodva igyekeztem elmondani, miért lettem az akivé lettem. Kérésem a Hevesi Gyula Alapítvány támogatására vonatkozik: Van-e esélyem szerinted, hogy anyagi segítséget (250-300 ezer forintot) kapjak a könyv kiadásához, benyújtsam-e hivatalosan kérelmemet?
Válaszodat várva baráti szeretettel üdvözöllek:
Feri
P.s.: Csatolom a könyv kéziratát, illetve a borítóra szánt rövid bekezdést.
(A válasz néhány óra múlva érkezett.)
Drága Feri,
beleolvasván nem tudtam abbahagyni, végigolvastam a könyved, ami gyönyörű. A Hevesi támogatására mindenképp számíthatsz, csak az a bajom, hogy mi minden év májusában jutunk csak hozzá – kamatokról lévén szó – az az évi pénzünkhöz. Márpedig ezt azonnal meg kellene jelentetni. Nem tudsz egy kiadót, amelyik becsületszóra kiadja? Meg kellene tanácskozni az ügyletet, de hangsúlyozom, a Hevesi pénzére biztosan számíthatsz. Ez a legkiválóbb mű, amit mostanság olvastam, és nagyon erőszakosan állok a kiadása mellé.
Ölel Pista
mailto:szerdalit@t-online.hu
NYUGODJ BÉKÉBEN, ISTVÁN!
„A halálom nem érdekel, nem én csinálom, nincs vele semmi dolgom. Majd mások leadminisztrálják.”
Most hát elérkezett az adminisztráció ideje.
Van Gogh művészete egy új művészet elemeiből születik meg, a Gauguin körül keletkezett új piktúrából, mely nemcsak a hagyományos akadémikus festéssel, hanem még az impresszionizmussal szemben is új utakra terelődő reformáció. Ha nagyon sommázzuk ezeknek a festőknek keresgélését, vezető motívumuknak a naiv művészetek lelkének kikutatását találjuk. Az impresszionizmussal szemben pedig az szabja meg alapjában szemlélődéseik magvát, hogy különleges nézőpontra helyezkednek a fényt illetőleg. Náluk nem cél az, hogy a pillanatnyi fényelváltozásokat megfigyeljék a természetben, ők már a napsütés alatt elváltozott, különösen fölvidult és megvilágosodott színekkel operálnak.
Akik közelebbről nem ismerik ezt a reneszánsz mozgalmat, Gauguin után szeretnek pontot tenni, jelezvén, hogy benne látják teljes kifejlődését ennek az újfajta művészetnek, utána ebben a nyílegyenesen kilőtt irányban senki sem következhetik. Ezek ellen éppen jó cáfolat Van Gogh. Ebből a környezetből indult ő is útnak, mégsem lett apró, ügyes mesterkedő, hanem érzékeny idegrendszerét beleakasztva ebbe a pingálásba, harmadik nagy, tisztelt és csodált festője a modern művészetnek.
Lelki ősei öreg, régi holland festők voltak, és jámbor polgárok módjára jóízűen pipálgatva pillantgattak szét a természetben. Igazságosan megfestették, miket nyugodalmas életükben közelségükben láttak. Nem nyomta őket a századvégi izgatottság. A tizenkilencedik század végén betoppanva nem is lehet más, mint zavaros, nyugtalankodó ember. De ő még nálunk is nyugtalanabb, mert különösen lázongó temperamentummal hánykolódik a világban.
Jácintszálak
Már abban az apró holland faluban, hol erdőn, mezőn, réten bolyongva nőtt föl, nagy kérdőjeleket rajzolt belé a természet. Űzte magát, mikor nagyobbra nőtt, hogy ezekre a kérdésekre keressen választ. És bele akart kóstolni a titkokba, mindenáron. Dolgok mélyébe akart bepillantani, milyeneket ritkán látnak emberek, szenzibilis teremtmények, még ha „részeg hajón” hánykolódnak is a világban. Abból a kalmáréletből, melyre fogták, kiszabadította magát, s hogy bekukkantson a világ titkaiba, naiv lélekkel teológus lett. De hamar elégedetlenség zúdult reá az itt kapott magyarázatokért, és új vallást csinált magának. Valami hamisítatlan keresztényszocializmust kezdett prédikálni holland munkásoknak, milyet talán Renan Jézusa hirdetne ma a földön. Akkor még nem festő, sokkal idősebb korában kezd komolyan pingálni, de akkor is az a nyugtalanság teremtődik be a képeibe, amely hevítette most. És olyanformán csinál magának később új művészetet, amint formált új vallást is.
Holland festő atyafiai állhatatosan szippantgattak a természetből, és szerelmesen, bensőséges szeretettel hozzátapadtak. Van Goghban rajongássá hatványozódik ez a szeretet, s őt nemcsak meghatják, hanem elkábítják azok a nagy szenzációk, melyeket a természet előtt érez. Nemcsak átszűri az érzéseit azokon, amiket maga körül lát, hanem fölnyitja az idegeit is, és eksztázisba esik, mint egy hisztérikus asszony. Képeinek így azután abban áll az evolúciója, hogy az hódítja meg idegrendszerével a természetet. Végre már hatalmaskodik rajta szertelenül, és játszik vele könnyedén, dobálódzik, mint egy labdával.
Nagyon nehéz elmondani, de még nehezebb elgondolni azoknak, akik soha Van Gogh-képet nem láttak, hogy milyenek is az ő festményei. Minden képe a déli nap forró levegőjének bélyegét viseli magán: hiszen jórészt déli Franciaországban festegetett. Ha máshová ment és másutt dolgozott, akkor is magával vitte azokat a szép, tetszetős túlzásokat, melyeket a déli természet diktált neki. Tüzes pirító nap hevül az ő képein. Reszket alatta a vegetáció, s kavarog, forrong, lüktet minden a földön. Vetések hullámzanak, fűtáblák ringanak, utcák, házoldalak, rétek lángolnak, fák koronái hajladoznak és kétségbeesetten égre merednek, színes virágok napsugarakkal reszketve összeölelkeznek.
Ilyenformák Van Gogh képei. S a tüzes nap útján reszketős, ugrálós vonalú rajzokban nyer képet a tobzódó színtelenség (szertelenség?). Feszülnek és fokozódnak a végtelenségig a különös citromsárgák, okkerek és narancsszínek, cinóberek és kárminvörösek, furcsa kékek és zöldek; izgató színharmóniákká összefonódnak.
Ezekből a rövid megjegyzésekből is láthatjuk, hogy mennyire másféle valami az, amiket Van Gogh fest, mint amilyenekhez mi modern festőknél is hozzászoktunk. Nála nemcsak az érzés, hanem egy nyugtalankodó idegrendszer kapcsolódik bele a természetbe. Ezért az ő művészete ki is nő minden régi és újabb esztétikai meghatározás alól, s ha mégis valami definíciófélével merünk hozzá közeledni, akkor új fogalmakkal lehet csak rávilágítanunk. Zola még temperamentumon át látott természetnek szerette hirdetni a művészetet. Kilométerekre túlnyargalt ettől a magyarázgatástól Van Gogh. Az ő képeit nem lehet „temperamentumon át látott természet”-nek elkeresztelnünk. Az ő művészete inkább a természeten át látott temperamentum, a mindenségen átszűrődő egzaltált, érzékeny idegrendszer.
(Népszava, 1908. április 19-20.)
* In.: Bölöni György: Képek között (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1967) [vissza]
Krumplievők
1888 augusztusában Vincent Van Gogh Arles-ból levelet írt barátjának, Émile Bernardnak, melyben értesíti, hogy házfalait sárgára festette, a házat ezentúl Sárga Háznak nevezi, a benne lévő műtermét napraforgókkal akarja telefesteni. Felvetíti a színskálát: króm-sárga fog lobogni a háttér különféle sárgái előtt, a környezet kontraszthatásként kék, malachit-zöld és királykék lesz. Vincent nem viselte el a hideget és a sötétet, ezért menekült Délre, Provence-ba. Kezdetben még virágcsokrokat festett, amelyekben más virágok fogják közre a napraforgót, később már csak a nap-virág volt képeinek témája. Vonzalmát a növény iránt elsősorban Nap-imádatával szokták magyarázni, ennek oka lehetett egyre mélyülő depressziója, ami elől a fény és a meleg felé fordult-menekült. Depresszióján talán segített volna tervének megvalósulása: azt szerette volna, hogy festő kollégái költözzenek hozzá a Sárga Házba, és dolgozzanak együtt vele. Gauguin el is ment, meg is örökítette barátját, amint az napraforgókat fest, de Vincent egy őrjöngő rohamában késsel támadt rá, így Gauguin elmenekült. Pszichoanalitikus elemzői azt is feltételezik, hogy a napraforgót önarcképének tekintette, így, amikor megfestette a Két levágott napraforgó-t, még Párizsban, 1887 augusztusában, a nyár végén, ezzel egyszerre kívánta megjövendölni a nap rövidülését, a napraforgó halálát, a tél eljövetelét és főként saját halálát, amelynek szerinte mágikus köze volt ehhez a fény-sötét szimbolikához. Az önarckép-jellegen túl a virággal való kapcsolatának másik forrása, hogy amikor lelkész apja meglátogatására 1877-ben Hollandiában járt, ismét nagy hatást tett rá a középkori devotio moderna szellemét frissen tartó imitatio Christi, amely gondolathoz ott Hollandiában a szimbolikát is hozzákapcsolták: a napraforgó Krisztus követésének inkarnációja volt. A harmadik impulzus, mely e rusztikus növényhez vonzotta, a mezők-szántók-falvak emberei közt töltött életének tapasztalata, ami megszilárdította benne elkötelezettségét a szegény munkás-rétegek iránt, és fokozta tiszteletét mindazzal szemben, ami életüket megkönnyítette, így ételeikkel is. Ne feledjük: a századvég az erősödő szocialista eszmék kora volt, amely kor készülődött a néptömegek életének jobbítására. Igen jellemzőek ebben az időben készült képeinek témái; csak néhány címet sorolok fel évszámokkal, hogy jelezzem: az alkati hajlandóság fokozatosan rögeszmévé fajult, és már nem is a munkálkodó embert festette, hanem a mélységesen megfáradt, megkeserült, élete végén járó szegényt. Takács a szövőszékkel (1884), Krumplievők (ezt tartotta első igazi, sikerült művének, 1885), Dajka (1885), Három pár elnyűtt bakancs (1886), Magvető lemenő nappal (1888), Gauguin széke (1888), Van Gogh széke (1888), A kifáradt kaszáló (1890), Az örökkévalóság küszöbén (depressziós öregember, 1890).
A napraforgó Van Gogh óta egyrészt a művész gőgös magányának, tragikus sorsának szimbóluma, másrészt társulva a krumpli, a búzamezők és más élelmiszernövények mellé, a nép létfenntartásának eszközei-anyagai. Művészi tevékenysége óta a napraforgót nem említhetjük Van Gogh neve nélkül, nem feledhetjük gőgös-birtokló szavait: „A napraforgó valamiképpen teljesen az enyém.” Temetésére pszichiáter barátja napraforgó vitt, Émile Bernard a temetés után elment a Sárga Házba, és így számolt be a látványról: „Az utolsó vásznai függtek a falakon, melyek mintegy aranysárga dicsfénnyel vették körül festőjüket… Azért volt a sárga a kedvenc színe, mert a fény szimbóluma, amelyről azt álmodta, hogy megtalálja mind a szívében, mind munkáiban.”
* Részlet a Rózsa és napraforgó című tanulmányból In.: A költő és a mítosz. Olvassuk együtt! IV. (2006) [vissza]
Önarckép levágott füllel
Fenyők naplementében
Ciprusok
Éjjeli kávézó
Az Alyscamps fasor Arles-ban
Váza tizenkét napraforgóval
Váza tizenöt napraforgóval
Régi antwerpeni házak
Pipás önarckép (borító)
Őszi nyárfasor (borító)
Van Gogh szobája Arles-ban (borító)
Halászhajók a tengerparton (borító)
Mandulaszirmok
fényével világított karcsu teste,
és elkerekült szeme tengerszín volt,
de úgy nevelték,
hogy bájosan butácska lett s vallásos,
és nem engedte megfogni a mellét.
Nekem pedig már
több asszonyi kell ebben a tavaszban
saját nőrímbe szedett szavaimnál.
Most egymagamban
járok hát hónaljszagu zúgmozikba,
s ha nincsen olcsóbb jegy, hát rendre baj van;
a villamosra
nem futja már, gyalog megyek haza.
A zoknim izzadt, cipőm széttaposva,
s a talpa kajla,
akár a messze baktatók dühös,
cigaretták súlyától fáradt ajka.
Nehéz kivárni,
hogy elhervadjon a mandula szirma,
s hogy annál több is történjék, akármi,
mint hogy kiárad
a házakból a kelkáposztaszag,
tavasz van, s ismét felmentek az árak.
Görnyedt vagyok, sovány és hórihorgas,
merev hajszálaim is égnek állnak;
arcom remek gúnyképe önmagának.
Az orromon szemüveg, le-lecsúszik,
s ez megkímél attól, hogy látva lássam,
hová nyújtózik langaléta lábam.
Nadrágszáram bokáig, a kabátujj
csuklómig ér; ruháim örököltem,
csak tintafoltjaik származnak tőlem.
De ádámcsutkámra akármilyen
elképesztő nyakkendőt köthetek:
ilyen szabad, ki szép úgysem lehet.
Kerek érintés vagy, szerelmesem,
melyben érzéseink úgy összefolynak,
ahogy az áttetsző homályba olvad
az elsuhanó fény egy gyöngyszemen.
Ott tükröződünk, csillogó körök
fehér forgásai közé simulva,
és átölelve egymást újra s újra,
halk mozdulat-harmóniánk örök:
gyöngyszínek hullnak ránk kerek homályban,
s mint cseppeken átimbolygó sugár,
szétválva s újra összeérve lágyan,
fény-árnyékunk lassú körtáncot jár –
egy hang is énekel még, messze, mélyben,
s a gyöngy forog, a gyöngy ragyog fehéren.
Aludj el édes, este lett
és felszökött a lázad,
az ágy szélén vigyázlak,
míg elszunnyadsz, veled leszek.
Náthás autók dudálnak
s a zápor újra elered,
aludj el édes, este lett
és felszökött a lázad.
Sosem néztem még testedet
hálóingben, s kivánlak,
de látom kinn anyádat,
s így ildomos kell, hogy legyek –
aludj hát édes, este lett
és felszökött a lázad.
Szemüveges diáklány a szerelmem,
borzashajú, s tintás az ujja folyton;
vetkőzéskor ha kamasz melle rebben,
és vézna testét látva meghatódom,
úgy érzem, oly védtelen, minden ellen
őt kell megóvnom, ez immár a dolgom,
és nem találom sehol boldogságom,
csak abban, hogyha őt boldognak látom.
Álmodozó s rendetlen módfelett;
abból sose csinál magának gondot,
ha zoknisarkai kifeslenek
és blúzáról hiányoznak a gombok;
az asztalon hagyja a könyveket,
s kezébe nem vesz tűt, cérnát meg ollót;
megvetném én fekhelyünk rendesen,
ha végre ágyba bújhatna velem.
Nem lehet nem szeretni, oly esetlen,
ha mellén karjait keresztbetéve
szalad felém a felbolydult szelekben,
s nyakába húzott vállal les az égre;
cipőorra is összenéz, s szerelmem
minden otromba férfiszenvedélye
ettől oly szelíd lesz és meghatott,
mint az újholdat őrző csillagok.
Rá tündöklenek tócsatengerek
a járdákon az eszpresszók előtt,
ha várom és az eső elered;
hány éve várom, mennyi esztendőt
átácsorogtam már, hogy perceket
lopjunk egymásnak, s mint a délelőtt
égve felejtett utcasarki lámpa,
az arcom úgy világít a világba.
A verébsereg is eléje lebben,
ha padokon gubbasztva az ebédet
kabátzsebeimből előteremtem:
ömlesztett sajt az, s hozzá kiflivégek,
hisz parkban rágcsáljuk, nem étteremben,
de a verébnép nálunk is szegényebb,
s imádják, borzas tollal körbefogják,
míg megosztja velük minden falatját.
Ha mérges, olyan, mint a rossz gyerek;
szemüvegét feljebb löki az orrán,
csitíthatom, csak szemembe nevet,
s rekedt kamasz-orrhangon kiabál rám;
örül, ha leszidhatja versemet,
s a csók is fintorogva vár a száján,
de nála nem fintorog senki szebben;
elvesztem én, mikor belészerettem.
Dacos arccal fekszik hanyatt az ágyon,
hisz csak titkon szeretkezhet velem;
s mert se állásom nincsen, se lakásom,
romos templomkertben ölelhetem,
vállalva, hogy vágyunkra hangya másszon –
vagy lessük, hogy a ház üres legyen,
a kulcs a zárban, számoljuk a percet
és kapkodunk, míg valaki becsenget.
Valóra váltja valamennyi álmom
e néhány lányillatú pillanat;
mai napig hitetlenkedve várom,
ha lejtős utcákon felém szalad,
s átdidergünk az esős délutánon
egy fekete esernyőroncs alatt;
töprengve fürkészem, hogyan lehet,
hogy engem szeret, épp engem szeret?
Szemüveges diáklány a szerelmem,
álmodozó, rendetlen módfelett,
s nem lehet nem szeretni, oly esetlen:
rá tündöklenek tócsatengerek,
s a verébsereg is eléje lebben.
Ha mérges, olyan, mint a rossz gyerek.
Dacos arccal fekszik hanyatt az ágyon,
s valóra váltja valamennyi álmom.
Szerelmünk tiszta és törvénytelen;
kamasz tested oly áhitattal tartom,
mint fűzfaág az újholdat a parton,
de csak titkon szeretkezhetsz velem,
s csak álmodozhatsz arról a világról,
hol nem kell ahhoz semmi engedély,
hogy a hold feljöjjön, ha itt az éj,
s nem lesz rendőr, ki a fűzfákra rászól,
firtatva, mért ott áll, ahova nőtt,
s nyilatkozott-e hivatal előtt
hogy este joggal várhasson a holdra,
és sovány gallyaival átkarolja –
ahogy én érted jöttem e világra,
ő sem tehetne mást: így nőtt az ága.
Tegnap egy csillag meghalt: szikrázva
hullt le a szétlőtt város egéről,
s belezuhant egy szemétládába.
Üvegcserépnek, kenyérhajaknak
meg egy kiürült kotondoboznak
világított még, aztán elhamvadt,
s az úttestekre hullt vezetékek,
elhagyatottá vált barikádok
téli éjjele még feketébb lett.
Ki estig hős volt, megvacsorázott;
tőle ennyi telt, s az éjszakába
a csillagokat vigyék fel mások.
Csak aki meghalt, az nem lesz álmos
ennyi harctól és ennyi kudarctól;
tört ablakokkal alszik a város –
s egy szemétláda körül jajgatva
nyivákol Észak, Dél, Nyugat s Kelet,
négy szimatolva kurrogó macska.
Mindig szeretni foglak, míg csak élek,
ezért a tankkal lőtt októberért,
hisz veled feszültem neki a szélnek
röpcédulákat szórva szerteszét,
mikor libegtek esővert remények,
és kéz a kézben éltük át a véget,
mikor a végzet végleg visszatért
s a tornyok dőltek, villamosok égtek,
mindig szeretni foglak,
hozhat bármit a tanktaposta élet,
hozzám fűz ez az ősz örökre téged,
hol értelmet nyert, hogy az ember élt,
s ezért a rommálőtt októberért
mindig szeretni foglak.
Vegyétek el már tőlük, adják már vissza;
nevét ne hordja minden okmányon fejléc
meg elmosódott körpecsét, ne hirdesse
az utcatábla s szélben ingó boltcégér,
üzembejárat és a kölnivízcímke;
ne ezt üvöltsék szónokok, hogy felverjék
az ünnepélyek álmatag közönségét –
az emberek csak úgy beszéljenek róla,
ahogy kenyérről, krumpliról vagy csapvízről,
s arról, hogy ősszel hűvösebb van mint nyáron;
vegyétek el már tőlük, adják már vissza,
ne üdvözöljék állva és szemérmetlen
kiáltozással, arcpirító vastapssal –
egymás között és csendesen, meghitt szóval
dicsérjük őt majd, mint az új házastársak
szeretkezési praktikáikat másnap,
s a nénikék a megszokott hashajtókat;
vegyétek el hát tőlük, adják már vissza –
Mindenkinek egyformán adjatok
annyit, mi jut a kor egy-egy fiának:
füstölt lazacot vagy szárazbabot,
strasszt, briliánst, nercet, posztókabátot,
mindenkinek egyformán.
Az államférfi vérfürdőt csinálhat,
míg én legfeljebb káromkodhatok;
hatalmat annyit, míg nem árthat másnak,
mindenkinek egyformán adjatok,
mindenkinek egyformán.
A választott autót s kastélyt kapott,
gyalog jár választója s padon hálhat;
közlekedést, lakást, gázt, áramot
annyit, mi jut a kor egy-egy fiának,
mindenkinek egyformán.
Ebédemet feláldozom hazámnak,
hosszan és lelkesen koplalgatok,
ha látom azt, hogy mások sem zabálnak;
füstölt lazacot vagy szárazbabot,
mindenkinek egyformán.
Emitt bizsu, amott gyémánt ragyog,
s a különbség: hogy a nők kivel hálnak;
hát nincsen ok rá, hogy ne adjatok
strasszt, briliánst, nercet, darócruhákat,
mindenkinek egyformán.
Ajánlás
Mondják – s jól –, hogy a zsenialitásnak
több kell, és ettől több lesz hasznotok;
de prédikálva kik prédára várnak,
azoknak majd példát mutassatok,
mindegyiknek egyformán.
Járdán nem fértem, oly sok ember voltam;
tolongtunk ott tömegnyi énnel én,
s ezerfelől fintorgott, mind felém,
saját arcom a tükrös ablakokban.
Áradt e furcsa menet parttalan;
autó és villamos járkált közöttem,
saját magamnak százszor is köszöntem,
és elgáncsoltam százszor önmagam.
Elöl akartam lenni, s egymagamban
ballagva azt hittem, hogy élen járok,
azért nem látok senki jóbarátot,
pedig magam voltam, ki elmaradtam,
s társként magammal fogtam ott kezet,
ki megfordultam már, hogy visszamenjek,
s kinek egész úton hátrálni kellett,
mert menni kell, s csak egyfelé lehet;
belerohant a baktató tömegbe
sofőröm, hogy a legelső legyek
ki célba ér, s addig csak integet
lefüggönyzött autóban terpeszkedve,
és így rohantam öngyilkos halálba,
hisz önmagam voltam, kit eltapostam,
nem tudva,hogy az útnak vége ott van,
hol minden énem magát megtalálja;
a háztetőkről lőttem sortüzet
sikoltva szétfutó sajátmagamba,
hogy ne erre haladjon, hanem arra
a mindig hozzám tóduló tömeg;
halálmenet s korzózás volt utunk,
de egy az út, hiába annyiféle,
ahány cipő a hosszát végiglépte,
és holnap mind-mind együvé jutunk:
a nagy menet ha majd megérkezett,
sajátmagamban önmagam leszek.
Nyár van, a dombon sétálunk; a galamblihegés és
Krisztina melleinek libegése
vágyaimat felszítja, üres telkek meredélyén
elhagyatott utakat keresek hát –
ám ő éhes: vadsóskát szed a roncskeritések
drótjairól, eszik, és kamasz ajka
nem csókol, savanyú levelekbe harapva nevetgél;
szűzi erénye lesz így a falánkság.
Szeretőm vaksi,
ha a meggyfákra mászunk,
túllép az ágon;
mégse zuhan le, a fák
mindig utánanőnek.
E városban, melynek költője voltam,
azt hiszik mind a főházmesterek,
hogy tudják, mi a holnap címe s hol van,
s a rendőrségen feljelentenek,
ha úgy találják, hogy a liftbe szállva
nem okvetlen oda emelkedek.
A detektíveknek pedig hiába
diktálom jegyzőkönyvbe, hogy a holnap
szükségszerűen virrad rá a mára,
s nem kell, hogy hozzá liftezzek-loholjak,
mert mindenütt ott lesz, mindenkinek –
fejük csóválják és egy szót se szólnak,
csak tekintetük szomorú, hideg,
s bírsággal büntetik e balhitet.
Olyan egy vagyok én a milliókkal,
hogy illik rám arcuk és kölcsönkérem,
ha lányokhoz megyek és azt akarom,
hogy enyémnél szebb legyen nevetésem;
olyan egy vagyok én a milliókkal,
hogy szidhatom is őket, ha úgy akarom,
esténként mind a szüleimmé válnak,
és megigazítják lehullt takaróm.
De ahogy járok a külvárosokban,
hol a milliók egyenként élnek,
külön-külön nem ismer meg senki;
idegen vagyok, aki idetévedt.
Itt gyárkémények oszlopcsarnokán
nyugszik az egek szürke kupolája,
és omladozó vakolatfelhők
mögül kopik a tégla-nap a tájra;
mint idegenből elkószált szentre,
halvány glória-félét vet rám:
ha lábujjhegyre állok, elérem,
s meggyújtom rajta cigarettám.
Idegen szentként járom e tájat,
hol csodát tenni se tudhatok;
itt másként mondják az áldást, átkot,
s másként köpik a tökmagot.
Leülök hát egy gáztartály mellé,
s ülünk, egymásnak vetve hátunk;
vaskeble megtelt gázzal irántam,
de másképp látjuk azt, amit látunk.
Én tudván tudom, hogy a milliók
döntik el, mi volt, mi van s mi lehet,
de ők, egyenként, végzetnek néznek
gázszámlákat és menetrendeket,
s ha elmondanám, hogy önmaguktól
kapták a bért, mit nekik fizettek,
megcsodálnának, mint érthetetlen
igéket gajdoló idegen szentet;
sejtelmük sincs, hogy sajátmagamnak
verset dünnyögve miért hadarom:
lehetetlen, hogy esténként ők se
igazítsák meg lehullt takaróm.
Az éj egy holdat lágyra főz,
teáskannákból száll a gőz;
tudhatnád, bennem mért s mi forr,
Aeterne rerum conditor.
E forró nyári esteken
az utcát járom éhesen;
állást ha kérek, nincs sehol,
Aeterne rerum conditor.
A párttitkárt ha keresem,
szobája zárva, ám te sem
vagy már egedben semmikor,
Aeterne rerum conditor.
Gyávák vagyunk mi, emberek,
nem öldöklünk, míg nem lehet;
sunyít a nép – de nem botor,
Aeterne rerum conditor.
[2.]
Szeretlek, mint az átvágott nyaku
kakas szeret füvet, vizet, magot,
ha szárnyát tárva ugrik egy nagyot,
s a konyhaajtó és a kertkapu
között fröcskölve, rángó lábon táncol;
homályos szemmel, fuldoklón kivánlak,
mint ez kiván még pár percet magának
a fejreállt ólakkal telt világtól,
hogy egyszer még a tyúkokat meghágja;
verdes még egyet-egyet, felrikácsol,
s aztán kinyúlik karmos, sárga lába.
A domb alatt a téli tó kék fénye
világít, konyhák füstje száll az égre,
s egy kisfiú előszalad a házból
Mondd, ma vele szeretkezel?
Könyörgök, ne hazudj nekem,
hisz azt, mi összeköt velem,
hazugságod szakítja el,
s nem az, ma hol szeretkezel.
E ködbevésző esteken
nézz rám kicsit szerelmesen,
hogy elbírjam, mit bírni kell,
s mondd: ma vele szeretkezel.
Egy fintorral, mellékesen
vesd oda, hogy lássam, te sem
vársz csodára, ha átölel
az, kivel ma szeretkezel,
s utad a ködben nem lesem,
csak ne hazudj többé sosem;
megtart, ki őszintén felel:
mondd, ma vele szeretkezel?
Bánj velem emberségesen,
s meglásd, majd túlleszünk ezen,
csak a köd szálljon végre fel –
mindegy, ma hol szeretkezel.
Elküldött; könyveim csomagban álltak,
taxit hívott, s ma már egyedül alszom;
elküldött.
Lehetséges tehát, hogy a virágnak
az illat gőgösen utat mutasson,
s hogy a tükör elkergesse az arcom;
elküldött.
Hírnév
Már harminc éve élek egyfolytában,
s nem vittem többre,
ismeretlen költője vagyok egy népnek,
mely semmivel sem híresebb nálam:
kishivatalnok a népek társadalmában,
a történelembe sose kap meghívót,
s hivatalfőnökei nem tegeződnek vele;
a tengerparti felhőkarcolóktól messze,
a Kárpátok külvárosi tűzfalrengetegénél,
megkövesedett fák gyomos kertjében,
kitéglásodott homlokú házban él,
a házmesterlakásból felköltöztetett
szaporaszavú népekkel társbérletben,
s ajtóik előtt lábujjhegyen jár,
mert ő a kisajátított háziúr fia;
a világból kivész majd magtalanul,
hisz népszaporulatra nem fut fizetése,
de taxin jár dolgozni, mert uraskodik;
esténként verses kiáltványokat ír
hogy megváltsa velük az emberiséget,
mely egyetlen szót se ért nyelvéből,
és verset száz éve különben sem olvas.
Rajtam nem segít más, csak a botrány:
kitörni e kétszeres ismeretlenség
egyre csak önmagam vigyorát tükröző,
légypiszkos, kettős ablaktábláit,
s ha verset buszon sem olvas az emberiség,
de a botrányhoz gyalog is odacsődül,
csattanjon a vers, mint a kitört ablak,
tóduljon a tömeg a szócserepekhez,
s a szikrázó szilánkok tükrében lássa
botrányra éhes szemével önmaga arcát
és megbotránkozott arcomat.
Pénz
I.
Az egymásbadohosodott bankókötegek
emeleteinek szétszórt négyszögeiben,
fémpénzoszlopok gyárkéményei alatt,
hol megelevenedett bankjegyfigurák
rajzanak a pénztárak között,
egy hivatal kazettájába csukva
napi nyolc órán át papírpénzábraként
keresek elegendő papírpénzt ahhoz,
hogy délutánra kiváltsam emberségem,
s verset írjak ingyen az alkonyatban,
mely rőtlila, mint a kopott százforintos
a budapesti kurvák
koszos melltartójában,
s szomorú vagyok, mint Lincoln Ábrahám
fakó papírdollárra nyomtatott képe
a detroiti autószerelők
tiszta overallzsebében –
mert tudhatja minden autószerelő,
hogy a karosszériákon kopogtatva
pénzért kopogtat be az emberiséghez,
s ingyen buzgalmat csak a kurva mímel,
meg én írok ingyen verset.
II.
Szabatos minden, akár a számlák
rovatokba rendezett igazsága:
ésszerű, hogy e földön
legyen, ki csigát eszik, oly ínyenc,
s legyen, ki csigát eszik, oly koldus,
és fillérre ugyanakkora jövedelemért
egyik égtájon mint gyanús gazdagot,
a másikon mint gyanús szegényt figyeljen
a jövedelmi adódból eltartott rendőrség.
Szabatos minden, mint egy számla,
valamit valamiért:
másképp a bútorozatlan őszi mezőkön
éjszakázó hajdani mártírok seregei
talicskán tolt egyetlen életüket
nem építették volna be
a bútorgyárak falaiba,
s a bútorszámla-törlesztés mai mártírjai
nem építenék be egyetlen életüket
a holnapi mennyország betonpilléreibe.
Tedd zsebre: szabatos, mint egy számla:
pénz nélkül hogyan is épülne fel
a pénztől megszabadított történelem?
Ne fintorogj hát, hogyha költő vagy,
és nincsen pénzed,
hisz bitang, aki versében égig dicséri
a jövő bokáig épült falait,
hogy öröklakást vehessen a jelenben,
és bitang, aki versében elhallgatja
a befalazott életek rettenetét,
mert retteg, hogy egy féltéglával elnémítják:
tedd zsebre vagy ne tedd, ez a te számlád,
s hogyha benyújtod,
örülhetsz, amíg nem hívnak rendőrt,
s fillérkerek mosollyal fizetik versed.
III.
Elkoszosodott páncélszekrény-ajtaját
végtelenre tárja a szocializmus éje,
s polcairól az utcákra potyognak
a holdfénykockák fehér számlatömbjei.
Tiszta hátlapjaikra verset gondolok
egy kordét vonszoló emberről:
áttetsző ujjai a gyertyalángot
újságtölcsérrel óvják a széltől;
ebben az újságban nem nyomtatták ki
ezeket az érte írt verssorokat,
de ha kinyomták volna, se olvasná,
s hogyha olvasná, sem értené,
mert ha értené, nem kellene érte
verseket írni.
Hatalom
I.
Lehet-e hatalomfosztottabb a versírónál,
akinek legfőbb állampolgári joga
szabadon átmenni az úttesten
a gyalogosoknak kijelölt sávban,
s neve a központi lapba akkor kerül,
ha az egyenlőség felé száguldó
luxusautók egyike mégis eltapossa,
de nem tudhatjuk, rangunk mi lesz,
„tragikusan elhunyt fiatal költő”
vagy „szerencsétlenül járt pesti lakos”;
lehet-e hatalomfosztottabb annál,
ki pontot tesz, mikor más célpontra lő,
felkiáltójelet, mikor más ordít,
s népekhez intézett hitvallását
telefonba szavalja barátainak,
míg a legbutább rendőrtizedes is
a legforgalmasabb utca sarkán,
hangszórós autóból kiabálhatja
hitvallását a közlekedésről;
lehet-e hatalomfosztottabb annál,
aki nem a hatalomért ír verset,
hanem a hatalomról?
II.
A tájon, melyről verseket írsz
apáid markait idézik a falvak:
a zártujjú, széles tenyerekből
összerakott kőeres parasztházak,
a baráti kézfogások kútláncai,
a fák égnek emelt bütykös öklei,
a templomtornyok hamis esküre
emelt ujjai
s az örökké elvesztett háborúkban
a feltartott kezű foglyok tenyereivel
kirakott égen
a szétmeresztett ujjak csillagai;
millió kéz, mely sose pofozta fel,
akit fel kellett volna pofozni.
Két öklödet örökölted tőlük,
s a hatalomhoz könyörgő, összetett kezek
neogótikus boltíveiből épített
századfordulós katedrálisok városát,
honnan húsz éve eltűnt az Isten,
de megmaradtak a pofozatlanul
hatalmaskodók:
légy ájtatos szavú, ne pofozkodj,
s készek kezükbe venni sorsodat
és megvásárolni verseidet.
Választhatsz, szabad állampolgár vagy:
ha nem adod el versed a költőségért,
liftezhetsz évekig fel és alá
a malmozó ujjak páternoszterein
a lenéző legyintések csapóajtóival
határolt hivatali folyosók között,
s légy hosszú életű, hiszen egyhamar
nem leszel költő;
s ha eladod a versed a költőségért,
nem leszel költő.
III.
Sunyi és tolongó rímfaragónak
születtem én is, mint mindannyian.
Rajtam igazán nem múlott semmi.
Oly mindenre kapható ártatlansággal
jöttem le a hegyről a városba,
hol több rímíró szolgál, mint rendőr,
s így napi nyolc órában
a megvesztegetett verselők őrzik,
akiknek aznap nem jutott pénz:
de bárhogy kerestem az alkalmat,
nem akart megvesztegetni senki.
Az irodák előtt,
hol hitelt adnak a gyávaságra,
mindig a sor végén ágaskodtam,
mindig magam elé kellett engednem
mellőzött hírű agg poétákat,
terhes költőnőket:
sohase hagytak gyávának lenni.
Kiokoskodtam pedig én is,
mint legyek becsületesen aljas:
ma verselj úgy, hogy hatalmad legyen,
s ha lesz hozzá hatalmad,
majd verselhetsz úgy, hogy igazad legyen.
Holtomig nem hökkentem volna rá,
hogy mindennap ma van,
és senkinek soha nincs elég hatalma
az igazsághoz, csak annak,
akinek nincsen elég hatalma;
de sohase hagytak aljasnak lenni.
Szépség
I.
Én csúfabb vagyok, mint más emberek,
s még szerelmet is raccsolva vallok:
se magam, se csúfolkodó verssoraim
nem illünk hát
a klasszikus testű férfiakból
klasszikus rendbe sorakoztatott
kivégzőosztagok szimmetriájába,
se a széplelkű nézők közé.
Gyönyörködjék más
a sortüzekként virágzó fasorok,
sortüzekként röppenő madárrajok
harmóniájában;
én majd megírom, hogy a kivégzett
Barabás volt-e vagy Jézus.
II.
Milyen egyszerű lenne minden,
ha az élet egyre szebb lenne attól,
hogy a tűzveszélyes történelem
falai közt
mérsékelt összegért lakást bérlő
derűs és sokgyermekes családokat
egyre szebb versekkel szórakoztatják,
s egyre szebb sírversekkel siratják
a tűzvészek után.
III.
Amerre jártam a városokban,
a dombtetőkre nőtt
dezodorillatú fehér villák
autópillangókkal körülrepdesett
kővirágai között
s a síkságon hervadó,
közös vécéktől büdös emeletek
zsúfolt lapulevél-világában
megnéztem mindent.
S a hisztériásan locsogó vidéki tücskök
semmitmondásánál
jobban unom a verseiteket,
ha arról szólnak,
hogy a szépség szép és a rútság rút,
s hogy a világ szép vagy a világ rút,
ahelyett, hogy végre kimondanák,
hogy mitől lesz szebb
és mitől lett rút.
Igazság
Mint költemények párhuzamos sorai,
a napsütötte tavaszi zápor
cseppjeinek mértani rendje
milliméterre szabályos pályán
zuhog a városokra,
hol a mértani rendben ázó tetők alatt
a szocialista tervhivatalok
és kapitalista világbankok
kockaházainak hálózatrendszereiben
kockás papíron
fillérre kiszámított csődtömegtől
a hálószobák hálózatrendszereiben
kockaalakú lepedőkön
fillérre kiszámított közerkölcsig
épp ilyen pontos minden,
s aki ázik az utcán, mind szakember,
csak a költők költők,
akik azt hiszik, elég megverselni,
hogy a tavaszi zápor sugaras
vagy a történelem
záporvert családok menekülése,
de sejtelmük sincs,
kinek használ a sugaras zápor,
mit tegyen az ázott emberiség,
s csatakos fejüket gőgösen rázzák,
míg olvasatlan verseskönyveik lapjaiból
geometrikus papírhajókat
hajtogatnak világszerte
a játszótere tündöklő tócsatengereiben
maszatoló gyerekek.
Haszon
I.
Te, aki versembe beleolvastál,
ahogyan az idegen rohamosztagos
az elhagyott lakásban beletúr
egy ismeretlen éjjeliszekrénybe,
idegen vagy nekem s én neked,
ahogyan az idegen világűr alatt,
idegenek építették otthonod falait
megkövesedett idegenségből,
s míg szakadatlanul falod és nyeled
a babfőzelékek idegen sejtjeit
s a rádióhírek idegen szavait,
hogy csupa idegenségből épült
önmagaddá változtass mindent,
nincs benned egyetlen sejt vagy eszme,
mely ne lenne éppoly idegen mint tiéd,
és sose látott, távoli termekben,
sose látott emberek döntenek arról,
milyen eszméket vallhatsz holnap,
s milyen egyenruhákban rohamozhatsz;
életed minden pillanata roham
az idegenség ellen,
s szerelmeid érzelmes közelharcában,
a rendeletek rozsdás mondataiból font
drótakadályrendszerek között vívott
napi nyolcórás polgárháborúban
a félig ismert ellenség is hasznosabb
az ismeretlen szövetségesnél;
lehet-e bármire olyan szükséged,
mint az ismeretlent szétrobbantó versre,
mely légnyomásként repíti eléd
a babfőzeléket
szagával, ízével, szakácsnőjével,
az okkal, amiért csak bab a jussod,
s a móddal, ahogyan húst is kapsz hozzá?
Ámulnál akkor is, jól tudom,
ha ügyesen kitalált szóbukfencekkel
kalimpálnék előtted,
de lenne-e több hasznod belőle,
mint a felbukfencező társak mellett
rémülten rohamozó katonának abból,
hogy roham előtt a frontcirkuszban
bukfencező bohócon ámult,
s lenne-e több hasznom belőled,
mint bohócnak a háborúból?
II.
Itt járok, fel s alá, életfogytiglan
a huszadik század hadifogságában,
szögesdróttal bekerített országok
szögesdróttal bekerített magántelkei,
ölelésre tárt karok sorompói,
féligazságok idomított vérebei
és egetverő ostobaságok
őrtornyai között,
hol mindenki fogoly s mindenki őr,
és őreit szüntelen őrködésével
szüntelen őrködésre kényszeríti,
s tudom, hogy mindenki csak mindenkivel
együtt lehet szabad;
ahogy a tízezer kilométernek
nekigyalogoló szökött fogoly
nem bánja, lehetetlen-e hazaérni,
mit bánom én, hogy lehetetlen-e
szabaddá tenni az emberiséget,
ha ettől függ
egyetlen életem szabadulása;
s mi hasznom abból, hogy itt költősködöm
a szögesdrótrendszerek végetlenjének
egyik sarkában,
ha attól tartva, hogy kiröhögnek,
meg sem kísérlem, hogy verseimmel
megváltoztassam az egész világot?
Történelem
Csupaüveg felhőkarcolóink,
csupaüveg repülőtereink,
telefonfülke- és kirakatsoraink
kicsi-nagy üvegdobozai között
a huszadik századnak nevezett
múzeumi vitrin mindenségében
gyártjuk a régészeti emlékeket,
s tárlat-feliratnyi eszmék nevében
dulakodunk egymással;
üveglap mögé zárt szónoklatainkból
csak a tátogást látja majd
a tágasabb vitrinben élő utókor,
hogy ugyanígy méregesse őt is
még tágasabb vitrinben élő utókora;
utólag minden olyan egyszerű,
hogy a múzeumba terelt gyerekeket
taszigáló unott tanítónők is
tudósok lehetnek minden gondban
amibe belehaltunk,
míg az egymásbazárt vitrindobozok
piszkos ujjakkal összefogdosott
végtelenjében
kifelé leskelődtünk korunkból,
hogy megsejtsük, mit kellett volna tenni.
Városainkkal együtt épülnek
a temetők és szeméttelepek,
s fel-felrebbenve róluk,
a vitrinablakhoz koppanó legyekként
csapongó népek rovarösztöne
ritkábban ismeri fel a történelmet,
mint ahányszor a légy
az önfenntartás ösztönére rájön,
s ahogyan a rámára odaszáradt
rovarnak sem vigasz, ha nyílik az ablak,
kit vigasztal, hogy valamikor
a történelem mindenképp megtörténik?
Itt ültem az egyik üvegdoboz
szélére rakódott világvárosban,
és sehogyse akartam
ablakon táncoló légyként zümmögni,
és sehogyse akartam
ablakhoz koppanva elpusztulni,
és sehogyse vigasztalt,
hogy rokonának tart majd az utókor
egy nagyobb üvegdobozban.
Sors
Most már annyira egyedül maradtam,
mint akinek üres szobájából
még az arcképeket is elvitték,
s emlékezetében sem maradt több
az emberekből,
mint a képek szögletes nyomai
a vakolaton.
Ezeknek mondom fel verseimet,
s ők szeretik, egyengetik soraimat,
körülöttem vannak, velem élnek,
míg autóbuszokon fel-alá utazok,
hivatalba járok, bevásárlok,
vagy nyaralni megyek,
mindenütt ugyanazon négy fal között,
ugyanabban az üres szobában.
Tudom, hogy voltaképpen
sokkalta többet megtesznek értem,
mint ami négy fal képnyomaitól várható.
Senkin nem múlott semmi.
Ilyenkor kell nagyon határozottan
és hangosan szavalni.
S majd meghalunk, irtózatost kacsintva,
lefittyed majd a szánk rémségesen;
mert felrepült, le is zuhan a hinta,
s majd meghalunk, irtózatost kacsintva,
a hinta száll és hull majd újra, mintha
nem lettünk volna én se és te sem,
mert meghalunk, irtózatost kacsintva,
s lefittyed majd a szánk rémségesen.
Küszködtünk néhány centiméterért,
hogy feljebb szálljunk mint eddig akárki,
s elértük vagy se, mondd meg, hát miét ért,
küszködtünk néhány centiméterért –
de szálltunk, föl, föl, s egyikünk se félt,
jó volt karunk feszítve lökni, szállni,
megküzdtünk néhány centiméterért,
hogy feljebb szálljunk, mint eddig akárki.
Itt voltunk együtt, míg a mélybe hulltunk,
és lefittyedt a szánk rémségesen;
jövőnk rövid már, s mind hosszabb a múltunk,
de együtt voltunk, míg a mélybe hulltunk,
s a hinta láncán összeért az ujjunk,
foglak, ha esnél, s fogsz, ha én esem;
itt voltunk együtt, míg a mélybe hulltunk,
és lefittyedt a szánk rémségesen.
* Lázár György (eredeti nevén: Lám Leó) pedagógus, szerkesztő
Látom, hogyan árulja magát – száll az idő –
sok tisztakezű, drága barát. Száll az idő,
s én lettem-e bölcsebb, vagy a lelkem gonoszabb?
Az jó, aki vak, s rossz, aki lát? Száll az idő.
Melankólia
Valamikor, 1996 elején, a szépemlékezetű Mediant nyomda felkérte Szerdahelyi Istvánt: éljen az alkalommal, hogy a nyomda még létezik, és állítson össze egy új kötetet, amit a nyomda vezetője, Lányi György ajándékba szán a felkért szerzőnek. A felkért pedig, röviddel ezután, egy vaskos dossziét adott át nekem azzal, hogy szerkesszem meg. Nem tudtam, mekkora feladatra bólintok rá, mert nem ismertem a kötet tartalmát. Kérdeztem, mi van a paksamétában, ő azt felelte: költői életművének csaknem teljessége, felfűzve az életrajz menetére, azok közé a körülmények közé, amelyek közben születtek a versek. Valamiféle életrajz tehát, versekkel fűszerezve. – Ahá! – mondtam okoskodva. – Mint Dante Vita nuovája! – Persze, csak szerkezetében hasonló, de maga az élet és a szövegek természetszerűleg mások. – És mi a címe? – kérdeztem. Felcsapta a dosszié fedelét, és a paksaméta tetején lévő előzéklapon ez állt: – GŐG.
– Megbolondultál? – kérdeztem megrökönyödve, a szokásosnál talán hangosabban. – Nem utálnak még elegen? Ezzel a címmel kihívod magad ellen a budapesti értelmiség nagy részének haragját!
– Ki nem szarja le? – mondta ajkbiggyesztve, kedvenc szavajárásával.
– Én egy ilyen címmel nem szerkesztek kötetet. Találj ki valami mást.
Két nap múlva ismét elém tette a dossziét, amelyben már új cím alatt lapultak a szövegek. – Chantefable – Na ez igazán meglepő fordulat! Hogy jutottál el a GŐG-től a Tündérmeséig?
– Majd meglátod – mondta, és még azt is szó nélkül hagyta, hogy a címet még elvarázsoltabban fordítom, mint amilyen valójában volt: a chantefable a műfajelméletben elsősorban az énekes mesét jelenti, ami a középkortól kezdve a francia költészet kedvelt műfaja volt, legismertebb példája az Aucassin és Nicolette. Eredetileg hősies tartalmú, epikus mű volt, később vált csak romantikus szerelmes történetek műfajává. A címben lévő fable, a mese, egyre inkább távolodott a hősies tettek elbeszélésétől, és egyre inkább közelített a varázsmeséhez. Rögtönzött fordításomban erre emlékezve mondtam tündérmesét.
Érdeklődéssel, nyomozói szimattal kezdtem kutatni a két ellenpólus jeleit, arra gondolván, hogy majd lecsapok a gőg megnyilvánulásaira, és arra vágyva, hogy saját feszültségemet oldjam egy megtalált mesei fordulattal. Oldalról oldalra haladva, meglepődve tapasztaltam, hogy a versekben egyre inkább feltárul egy saját mesevilág, telis-tele tündéri elemekkel. A mese természetesen a gyermekkorban kezdődik: „Mindig a nagymamánál nyaraltunk, a szovátai sóstavak tündérországában.” És az az érzés, hogy egy gyermek tud a legmagányosabb lenni, mert minden érzést felnagyítva, az egész világot betöltve él meg, szépen magyarázza, hogy a mesevilágban oly sokszor olvasható magány mellé társul a mesei jelző; egy szinte Csokonait megidéző strófában:
Tündér magány – az emberek hiánya,
akik nélkül s akikkel nem lehet
emberként élni emberéletet.
A gyermeki és a fiatal kamasz korszak lelkes, vágyódó, gyötrődő szerelmesversei megteremtették a tündérmese varázskertjét, amelybe minden szépséget beköltöztet az álmodozó, így a művészet felkavaró élményeit, és az általuk alakuló-formálódó esztétikai érzékenységet is. Ezért válik a gyermek számára varázslónővé a mások által Bolond Mária néven ismert, és inkább banyának, mint tündérszerűnek érzékelt környékbeli öregasszony, akinek művészeti albumait közösen nézegették és verseket olvasgattak. Itt érte az a hatalmas élmény, aminek lenyomata minden költészetről szóló cikkében – és kristályosan csillogó verseiben is – oly hangsúlyosan jelen van: Weöres Sándor költészetének elragadó bája, tündérszerűsége. Ezt a tündérszerű szépséget élte meg életében és valósította meg költészetében - főként a koraiakban – ő is, így mindjárt a címében sem evilági Virágritornell-ben:
Mandulaszirmok
fényével világított karcsu teste,
és elkerekült szeme tengerszín volt…
Csupa opálos fény, tükröződés, forgó csillagok veszik körül az egymásba bódult szerelmeseket – így alkotva körülöttük tündérvilágot a Gyöngyszonett-ben. Ugyancsak az áttetsző fények, a gömbszerű világ és az általuk megőrzött kristálypillanat fest fel egy hasonló, földöntúli-tündéri világot a Törékenység-ben, majd a szinesztéziákat halmozó 1956-os Szerelem-ben. Tündérországban a szerelem sem evilági: a külsejében, megjelenésében elénk állított szerelmes kamaszlány ügyetlenségében, sutaságában inkább egy elhanyagolt Hamupipőkére emlékeztet, és csak a nevével jelzett stanzák változtatják Tündérszép Nádszálkisasszonyá, akire „Rá tündöklenek a tócsatengerek / a járdákon az eszpresszó előtt, / ha várom és az eső elered.” A leányzó nemcsak ügyetlen, de vaksi is, és ha famászás közben túllép egy ágon, tündérvilág fái utána nőnek, hiszen ennek a tündérvilágnak ő a királynője, az esetlen, suta kamaszlány, akit egy egészen varázslatos metaforával „madármadonnának” szólít. Ez a jelző megérdemelné, hogy Weöres egyszavas versei mellé állítsuk.
A tündérvilág tiszta és törvénytelen, benne az érintés oly gyöngéd, mint ahogyan a fűzfaág tartja az újholdat a parton.
Még mindig Tündérországban járunk, ahol az erkölcsi tisztaság, nagylelkűség szabad utat enged szerelmének, féltékenység nélkül, azzal a kívánsággal, hogy mindig a saját törvényei szerint legyen boldog.
A gyermek és a kamasz kezd felnőni. Élményei Tündérország helyett egyre inkább a társadalmi valóságból erednek, egyre sűrűbben érik elutasítások, sikerek helyett kudarcok. Erre válaszként sötétebb indulatok támadnak benne, melyek kezdetben csak a megbántottság, sértődöttség, majd lázadás és ellenszegülés formáit öltik, s ahogy tervei, céljai sorozatosan egyre eredménytelenebbé válnak, úgy kezd elzárkózó gőggé sűrűsödni az egészséges önérzet, és a mese kezd elbeszélő énekké sötétedni.
Eleinte csak a társasági élet üres fecsegését hallgatva – ki is nyilvánítva – lett elutasítóbb: „a társalgás, amit folytattak, olyan dühbe hozott, hogy néha tüntetve a hátamat mutatva, fordítva ültem a székemen.” Később, költőként háttérbe szorítva, az általa gyengéknek ítélt költőkkel volt fölényes és lekezelő, még az akkor már szép sikereket elért Csoóri Sándorral is. Az 1954-es Önarckép még csak hetyke, önérzetes, de benne van már a számára legfontosabb érték, a szabadság. Emellé természetes kísérőként a forradalom társul, az az indulat, ami a megalázottság, a szolgai életmódra kényszerítettség láttán mindig feltör belőle, s az emberi nyomor elleni lázadás annyira meghatározza látásmódját, szemléletét, hogy az alantas tárgyakban is az emberi nyomort látja, annak metaforáiként jeleníti meg őket:
kelkáposzta lázadozva
lengeti zászlaját,
töppedt almák forradalma
gördül a zacskókon át
…
elképedt utcán törvényt ül
az elszabadult szemét.
A tisztázatlan, ködben gomolygó gondolatokat soha nem szenvedhette. Fodor András emlékezik meg hírhedett Naplójában egy esetről, amikor Fülep Lajos eszmefuttatását bírálta. Erről így Fodor: „Legnagyobb sületlenséget egy költőkáderem, Szerdahelyi István mondja. Fülep azzal próbálja jó útra vezetni a társaságot, hogy rendkívüli érzékletességgel föltárja előttük a fűszál csodáját. Szerdahelyi azonban kitart ’hérosztratoszi’ szerepe mellett. Legalább abban akar nevezetes lenni, hogy rombolja Fülep reputációját. Szerinte a fűszál kiemelése misztifikálás, a fűszál elhanyagolható valami, csak esetleges szerelmi aktus után válhat érdekessé, ha mondjuk egy kislány adja emlékbe.” Szerdahelyi negyven év távolából így értékeli saját szerepét: „Precízen fogalmazva: kiröhögtettem Fülep Lajost, akinek leégetett rajongói aztán valóban ’osonhattak’ a teremből.” Ebben az esetben a minden transzcendenst elutasító, logikus, materialista agy működött. Máskor a rendíthetetlen erkölcsi érzék: az akkor már nagyhírű, sokak által bálványozott Szabó Lőrincet egyetlen mondatáért megutálta. A tanárnak felkért költő a hím- és nőrím tárgyalásakor – hírhedett szexizmusának rabjaként – ezt a feledhetetlen mondatot hagyta fiatal tanítványának örökül: „ A tüzes vasnak mindegy, hogy tiszta forrásvízben vagy moslékos dézsában hűtik le.” Nem véletlen, hogy egy ilyen ember írta meg azt a hímsoviniszta verset, a Semmiért egészen-t, mondta gyakran, amikor a vers értékéről vitatkoztunk.
A másokkal szemben megnyilvánuló szigorúság önmagával szemben is működött. „Az 1950-es évek végén legtöbb versemet az effajta népmesei-mondai motívumok jellemezték. Az ötlet azonban modorrá rögzült, méghozzá veszélyessé: a meseiség sok tekintetben édeskés-szentimentális jelleggel színezte át írásaimat. Az 1960-as évek elején ezért sok korábbi versemet úgy dolgoztam át, hogy kigyomláltam belőlük ezeket az öncélú- erőszakolt motívumokat.”
A kamasz, aki a szerelemben is igényelte a szabadságot, a társadalom tagjává fejlődve az egyén szabadsága mellett a közösség szabadságát is követeli: a mindig is vele együtt felnőtt, az idővel erősödő forradalmiság aztán – személyes élmények alapján – megszülte az igazi forradalmi verseket. Miközben az Egyetemi Ifjúság című lap számára dolgozott, költőként egyetlen, hatalmas versben írta meg az 1956-os forradalom élményét Az Út címűben. A versben a forradalom minden jelképe feltűnik: az utcákon zabolázatlanul áradó tömeg, a fegyverek, az ezrek torkából feltörő himnusz és sikoly, vörös zászló, ötágú csillag, röpcédulák, égő tankok, betört ablaküvegek, s az utolsó szakaszban: a „csillagos eszme”, a „mindenkinek egyformán” (amelyből később egy egész vers született, a Kettős rondó). Ez talán a legszebb forradalmi vers a maga lüktető ritmusával, élénk, hangulatot felidéző színeivel. A forradalmi indulat hevületében a verstantudós nagydoktor tudománya tudat alá szorult: nem jött rá, miért ez a ritmusa ennek a versének. És furcsállkodva állapítja meg, hogy költőbarátja, Hárs György ugyanígy doboltatja meg a maga forradalmi versét. „Ezzel egyidejűleg Hárs György is írt egy ugyanilyen metrumú verset a forradalom leveréséről, pedig bizonyosra veszem, hogy a moraszámlálás fortélyairól semmivel több ismerete nem lehetett, mint nekem. Mégiscsak léteznék a ’Zeitgeist’?” A megrögzött materialista Zeitgeistről beszél, holott ennek a versnek a ritmusa nem ganavritta, moraszámláló – Hársé sem az –, hanem Petőfi Forradalom című versének ritmusa: anapesztusok. A ritmus ott lappanghatott, mindkét költő tudattalanjában, a ritmusemlékek között, és összemosódott a forradalommal. S – bár ez nem közvetlen hatása Petőfinek, hanem a magyar költészet legjavának sajátja – a forradalom és a szerelem nem létezhettek egymás nélkül. Szerdahelyinél sem, hiszen ő ugyanolyan forradalmár lelkű, mint Petőfi.
Az Út sajátos forradalmi vers: tulajdonképpen nem forradalom zajlik benne, hanem az utcákon árad valamiféle tömeg, amelynek tagjai közül mindegyikkel egynek érzi magát – „társként magammal fogtam ott kezet” – a gyilkosokkal és az áldozatokkal egyaránt.
Halálmenet s korzózás volt utunk,
de egy az út, hiába annyiféle,
ahány cipő a hosszát végiglépte,
s holnap mind-mind együvé jutunk:
a nagy menet, ha majd megérkezett,
sajátmagamban önmagam leszek.
(A társadalom minden ellentétes – ellenséges tagjával azonosulni: különös állásfoglalásnak látszik, pedig hatalmas hagyományai vannak. Homérosz egyforma empátiával nézi az akháj és a trójai harcosokat; Aiszkhülosz a Perzsákban Atossza perzsa királynő szemével figyeli a küzdelmet – de ne menjünk ilyen távol: Weöres Sándor, Szerdahelyi örökös kedveltje, hasonlóan azonosul az egymásra fenekedő ellenségekkel:
Kóbor macska szívja csibe vérét:
ennek halálkínját, annak éhét
egyben szenvedem.
…
Hogyha bármit ölnek, engem ölnek,
minden kínja, keserve a földnek
rám csap éhesen.
Lángba légy hull: én vergődöm ottan,
százszor halok minden pillanatban,
s vége nincs sosem.
(Weöres Sándor: De profundis)
A forradalmár lélek egyben humanista is: csak így lehet értelmezni ezt a verset.
Személyes sorsa különös módon együtt élt a forradalommal. Amíg a lila lombok alatt Krisztinával lehetett rohanni, amíg a Kettős rondó-ban együtt lehet az igényt követelni, amíg az Ambroziánus himnusz-ban a blaszfémiás refrént együtt lehetett skandálni, a költő világa teljes volt. Az elbukott forradalommal meglazultak a szerelmi szálak: egyszerre ért véget a teljes világ, a szabadság-szerelem teljes világa.
A levert forradalomnak – ismereteim szerint egyedülálló módon – Sírepigrammát szentel – de nem a veszteség pillanatában, hanem 37 évvel később. Benne sosem hunyt ki a forradalom:
Tankseregek vertek szét ellenforradalomként;
ettől nem kellett féltenem álmaidat.
Lábszagú ellenforradalom koszorúzza ma sírod,
s álmaid is kezdem félteni, forradalom.
A vers világos megfogalmazása annak, hogy az ’56-os eszméket még ma is, sőt ma egyre inkább elárulják, igyekeznek elfeledtetni.
Verseinek első pozitív befogadói, értő hallgatói a magukat a „ködkolostor” lakóinak nevező értelmiségiek: Tőkei Ferenc, Hermann István, Heller Ágnes, Vitányi Iván, Körtvélyes Géza voltak. A körnek a hivatalosságtól elütő szocialista nézetei sokak idegeit borzolták: először Hermannt figyelmeztették arra, hogy szakítsa meg kapcsolatát a társasággal, de ő csak a ritkább találkozásokat javasolta. Ez a kapcsolat Hermann és Szerdahelyi között meleg barátsággá alakult, és kitartott Hermann haláláig, 1986-ig. Hermann a költő első megjelenésre szánt könyvét ilyen szavakkal ajánlotta a kiadóknak: „a mában létező, a mában tevékeny, a mában érő holnap”, valamint „csaknem hagyomány nélkül álló darabja a magyar objektív lírának”. A könyv mégsem jelent meg. „Aczél György nem engedte, hogy a Magyar Helikon az élő magyar irodalom kiadásával foglalkozzék, különösen nem úgy, hogy belőlem csináljon József Attilát.” Recepciója végig felemás volt: Weöres Sándor elfogadta, Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs is, de Nemes Nagy a kötet jellemzésére egy olyan mondatot mondott, hogy ‘Szép Ernőre emlékeztető, finom lágyság jellemzi költői hangomat.’ Ennél durvábban aligha sértettek meg még egy önmagát harsány forradalmárnak képzelő ifjú költőt.”
A harsány forradalmárt 1958-tól kezdik üldözni az Egyetemi Színpadon Orbán Ottóval közösen tartott „ellenforradalmi uszításáért”: minden helyszínen, ahol dolgozott, tevékenykedett, – ennek következtében minden állását elvesztette. A hiábavaló álláskeresések után – minthogy semmi veszíteni valója nem volt – elment az Irodalomtudományi Intézetbe Klaniczay Tiborhoz, felajánlva neki, hogy ha állásba veszik, megírja a magyar esztétika történetét 1945-től napjainkig. Ismét kitagadás.
Az első befogadó közeg egy gyár amatőr színjátszóinak csoportja, akik számára műsorokat kellett szerkesztenie. Az új munka új életkörülményekkel ismertette meg: a gyárnegyed világával. Sorra születtek a gyár ihlette versei (Glóriás önarckép, Harmadik aszklépiadészi strófa, Rémület, és a legnagyobb ívű a Külváros. Ebben kerül a legközelebb József Attilához.)
A sokadik hiábavaló próbálkozás után kezd az önérzet gőggé válni: az ’59-es Gázel már elhatárolódás a társadalomtól, ez az önmagába zárkózás kezdete.
A „belső forrongás” verse az Ambroziánus himnusz – stílusbravúr: egy sajátságos középkori versformában, a Szent Ambrus által meghonosított, szimultán, rímtelen, négysoros strófákban a földöntúli szentségekhez intéztek imákat, könyörgéseket a hívők – Szerdahelyi blaszfémiája, hogy a szent refrént: Aeterne rerum conditor-t a földi szegénység és nyomor megszólaltatása után minden szakaszvégen megismétli. Az Ambroziánus himnusz így válik Szerdahelyi tollán proletárindulóvá.
A zavaros, ellenséges társadalmi közegből mégis történt visszatérés a tündérvilágba: visszatérés a Balatonhoz. De a tündérmesének itt is végeszakad, s hogy nem lesz belőle boszorkánytörténet, az főként az önuralomnak köszönhető: írt egy verset a szerelem archaikus versformájában, a szapphói strófában, de ez már csak úgy szerelmesvers, hogy búcsúzik a szerelemtől. A vers a tépettség, szétesés képeivel vonszolódik előre, egészen az utolsó sorig, amely váratlanul így lélegzik fel: „megszabadultam”. Mert – mint láttuk – a forradalom és a szerelem mellett a harmadik, tán legfőbb éltető eleme a szabadság.
A költő változatlanul közlésre vágyik, de ismét csak az elutasítások sorjáznak. Ilyen indokokkal: „mindenképpen hiányzik az emelkedettség”, „nem harcol a tisztelhető harmóniáért”, „a versek személyes, ügyes rögtönzések”. Pándi magyarázata az elutasításokra: „a közlés minimális feltétele az, hogy a szerző tolerálja a szocializmus létét. Próbáltam vitázni vele, hogy én igencsak szocialista világnézetű lennék, a baj ezzel a szocializmussal van, ami itt készül.”
Megjelenés kizárva. (A korszakról később Tóth Gyula írt könyvet, Írók pórázon címen.) Volt még egy kétségbeesett próbálkozása: az 1965-ös Ars poetica-t barátai javaslatára elküldte az újvidéki Új Symposionnak. A felvillantott lehetőség azonban elbátortalanította: nem merte vállalni a kinti közlés várható itthoni következményeit. Ha a szabadság korlátozása az ára, nem akart többé költő lenni. Ekkor határozta el, hogy szakít a költészettel, de megírja a többi költőről, hogy miért rosszak. S a küzdelem lezárásaként: „Gőgössé tett korom, de volt rá okom elég.” (1965)
Gőgös voltam, mert okos és szegény,
költője fenséges utópiának,
mit ráhazudtak egy ostoba mára.
(1969)
Az Ars poetica-ban a költő maga az ország, azonosul annak minden alávetettjével:
esténként verses kiáltványokat ír,
hogy megváltsa velük az emberiséget,
mely egyetlen szót sem ért nyelvéből,
és verset száz éve különben sem olvas.
…
csattanjon a vers, mint a kitört ablak,
tóduljon a tömeg a szócserepekhez,
s a szikrázó szilánkok tükrében lássa
botrányra éhes szemével önmaga arcát
és megbotránkozott arcomat.
A költő eljutott hát a Tündérmesétől a Gőg-ig. Megértettem az elsőnek választott címet is, de amilyen kitörő örömmel nyugtáztam az első percben a változtatást, ez az öröm megkeseredett. Mert tudomásul kellett vennem, hogy nincs Tündérország és annak költője, elveszett a várva várt és megünnepelt forradalom, eltűnt a madármadonna, Tündérország költőjéből a veszteségek költője lett. S ha magánéletében később tudta is pótolni a veszteséget, a társadalmi valóságot költészetével jobbító, átalakító tervei, akarata leomlott. Ennek belátásával a költő hivatali állásokban próbálta érvényre juttatni a maga igazát és a másokért kiálló véleményét, akaratát. Sok lehetősége volt, amivel mindig is élt, felhasználván az ellene támadó harcokban szerzett tapasztalatait. Mert élete sok küzdelmében sok tapasztalatot gyűjtött. A világból kivetettek közül sokaknak segített, az általa vezetett intézményeket sokan érezhették azilumnak.
Mert a költő végül mégsem volt gőgös, csak bölcs és megértő. Amiként azt utolsó négysorosában, a perzsa Rubáí-ban írja:
Látom, hogyan árulja magát – száll az idő –
sok tisztakezű, drága barát. Száll az idő,
s én lettem- e bölcsebb, vagy a lelkem gonoszabb?
Az jó, aki vak, s rossz, aki lát? Száll az idő.
(1985)
A költő, a szálló idővel – benne a megélt tapasztalatokkal – bölcs lett. Mint a tündérmesében a bölcs öregapók.
A békásmegyeri HÉV-állomás aluljárójában találkoztam vele, heteken át. Ősöreg, vézna, fekete ruhás néni volt, a betonfal mellett guggolt némán, mozdulatlanul, előre dőlve, kinyújtott kezekkel. Arcát sose láttam, lehajtott fejét eltakarta a fekete hárászkendő, csak a keze árulta el a korát és a sorsát. Ami engem illet, a pápaszemes orromra van írva, hogy minden kunyeráló szélhámos készséges áldozatának születtem. Ha megpillantanak, üdvözülten részeg mosollyal rohannak rám a hajléktalanok újságját lobogtató borostás fiatalemberek, bármekkora tömeg mélyéről kiszúrnak maguknak a hazautazás vonatköltségeiről hazudozó álszékelyek, s egyszer egy cigányasszony a Keleti pályaudvartól a Bajza utcáig futott utánam, hogy egyre csökkenő áron rám sózhassa a XXI. század technikai csodáiként tukmált német lábasait. Csakhogy én pontosan tudom, hogy sugárzik rólam a balekség, s azt is, hogy nemcsak sugárzik, én valóban balek vagyok. Egy marxista műveltséggel rendelkező balek azonban az engelsi szabadság-meghatározás birtokában úrrá tud lenni a felismert szükségszerűségen: teoretikus alapon kidolgozott és begyakorolt kőszívűséggel hárítok el mindenkit. A hajléktalanoknak azt szoktam tanácsolni, lobogtassák lapjukat a képviselőknek az Országház kapujában, az álszékelyeket pedig a Magyarok Világszövetségébe küldöm segélyért, s még a nevemet is közlöm velük, hivatkozzanak rám. A cigányasszonynak azt mondtam, papucsférj vagyok – ez igaz is –, és semmi pénzért nem mernék lábasokat venni. Leszegett fejjel sietek el a koldusmaffiák tagjai mellett, akkor is, ha egyetlen lábuk sincsen és a Kék Duna keringőt adják elő tárogatón, olvasatlanul dobom a kukába a segítségemet kérő alapítványok röplapjait és más csatornára váltok, ha a tévé képernyőjén megjelenik a „Közhasznú felhívás” – vagy mifene – felirat. Persze, érzékeny lélek lévén, nagyon helyeselném, ha az adómból finanszírozott költségvetés olyan életkörülmények közé juttatna a részeg hajléktalanoktól, álszékelyektől, lábatlan tárogatósoktól a tévében propagált rászorulókig mindenkit, hogy ne szoruljanak a privát baleksegítségemre. Még a kopogtatócédulámat is odaadnám annak a pártnak, amelyik ezt megígérné. De ameddig a választásokon nem ilyen pártok győznek, egymagam akkor se változtathatnék semmin semmit, ha minden utamba kerülő koldusnak a markába nyomnék valamennyi pénzt, míg a tárcám ki nem ürülne. Leszegem hát a fejem, kukába dobom a cédulákat, más csatornára váltok a tévében. Csak azt az ősöreg, vézna, fekete ruhás nénit ne pillantottam volna meg a békásmegyeri HÉV-végállomás aluljárójában, ahogy a betonfal mellett guggolt némán, mozdulatlanul, előredőlve, kinyújtott kezekkel. Nem szólt semmit, nem válaszolhattam neki, nem tagadhattam meg tőle semmit. Az arcát se láthattam, lehajtott fejét eltakarta a fekete hárászkendő. Csak egy szoborszerűen megmerevedett mozdulat volt, amely rádöbbentett arra, hogy itt mi ketten találkoztunk a világban, most és személyesen nekem kell segítenem rajta, kire számíthatna, ha nem rám. Elszorult torokkal hajoltam le hozzá, hogy valami pénzt tegyek a tenyerébe, s e sablonos mozdulattól megrémülve gyorsan odébb siettem. Tehetetlennek és gyalázatosan gyávának éreztem magam, mint aki egy százforintossal akar megszabadulni a világ megváltásának felelősségétől. Így ment ez heteken át, valahányszor kimentem Békásmegyerre és visszajöttem onnan. Találkozásaink során egyre világosabbá vált bennem, hogy akik ezt az öregasszonyt térdre kényszerítették, engem győztek le. Járkálhatok fölényesen mosolyogva a világban, diadalmaskodhatok elvont síkokon zajló logikai viadalokban, biztathatok távoli jövendők bizonyosságával, de ennek az öregasszonynak az egész élete, az egyetlen élete ott guggol némán, mozdulatlanul, előredőlve, kinyújtott kezekkel a békásmegyeri HÉV-aluljáróban, s ezen a döntő tényen akkor se tudok változtatni, ha tizenkét újabb adattal gyarapítom a rólam írt lexikoncikkek műjegyzékét. Minél okosabbak, annál rosszabb a veszteseknek. S vagy három napja eltűnt a néni az aluljáróból.
Különös, hegyvidéki, falusi világ. A fehér köves utak és alig elegyengetett ösvények itt a hajdani vízmosások alján futnak, a természet logikáját követve, s nem az emberekét. Rendszertelenül vezetnek valahová – ki tudja hová –, a partoldalakból vastag, szürke gyökérkötegek bújnak elő, s vissza. A föld ujjai, markukban tartják az egész világot. Némán, biztonságban. Kátrányszagú fenyő-villanyoszlopok méhzümmögése.
A horizonton az erdőkkel borított hegyek karéja, a János-hegy, a Hunyad-orom, a Svábhegy. Itt-ott csúcsos, fehér sziklák, köztük fenyvesek katedrálisai és tölgyesek lombkupolái. Bennük sötétség és színes napfénytócsák, madárkiáltások. Erre lefelé már az elvadult rétek terpeszkednek, magasra nőtt, kalászos füvekkel, tarka virágdíszeket nyitó gyomokkal, ellenségesen indázó vadrózsabokrokkal s egy-egy elhagyatottan megvénült gyümölcsfával. Némelyik réten egyhelyiséges, kátránypapír-tetejű, fehérre meszelt téglaviskó guggol, itt a legszegényebbek húzzák meg magukat és kecskéket legeltetnek.
Az erdők és rétek szélén, s főként a vízmosások oldalaiban a XIX. század derekán épült majorok emlékei. Egyszerű, földszintes-egyemeletes épületek, sárga, vedlő vakolatú homlokzatokkal, olajfestékkel zöldre mázolt ajtókkal és vaksi ablakszemekkel. A majorgazdálkodás már a múlté, de akik itt élnek, egyszerű, kétkezi emberek. Az egyik bádogos, a másik üveges, a harmadik tetőfedő, tudható, hol laknak, s ha ilyesfajta gond van a háznál, anyám átküld hozzájuk. A mészáros egy kisebb sárga házban lakik a Hunyad-orom túloldalán, ha disznót vágunk, hozzá kell átgázolnom a térdig érő hóban a hurkatöltőért. A Kútvölgyi út tetejénél egy pékség illatozik, de oda mi csak olyan időkben járunk kenyérért, ha a völgyben valami miatt háborúskodás, lövöldözés zajlik.
A kockás drótkerítések mögötti, mohos udvarok hársfái alatt a XIX. század második felében épült, romantikus nyaralók csipkésre faragott, barnára festett faszerkezetei töredeznek-korhadoznak. Óriási, színes szegélyekkel üvegezett verandák, álmodozó tornyocskák gótikus bádogdíszekkel, szélkakasokkal. Valaha nyugdíjas táblabírók és könyvtárnokok tarokkozhattak nyaranta ezeken a verandákon, lanterna alakú gázlámpák fényénél. Az én időmre már elhaláloztak, s a nyaralókba – a nagyobbakat több lakássá átépítve – villamosvezetők, hivatali altisztek költöztek. Egy ilyen házban lakik Tari bácsi, a kéményseprő is.
Az úri családok viszont, amilyen az enyém is, a századfordulón emelt villákban élnek. Ezek tekintélyesebbek, magas tetőszerkezeteik alatt a homlokzatokat barna terméskő-berakás ékíti – ilyen alapzaton állnak íves vaskerítéseik is –, és nagy, fehér ablakkeretekből néznek a bukszusokkal, fenyőkkel övezett parkokra, ahol a gyepet százszorszép tarkíthatja csak, a kutyatejet s más gyomokat szorgos kezek tüntetik el. Az effajta villák ritkábbak, két-három, ha akad a rétekkel övezett utcákban, s a mienkének különös, alkonyi dicsfényt kölcsönöz az, hogy apám elbeszélése szerint egy bolond gróf építtette magának a kiegyezés idején. Festeni járt ide, ennek emléke a padlásunkon egy kockás panorámaablak alatt porosodó deszkapódium is. Az ő idején konyhája, fürdőszobája nem is volt a háznak, ezeket apám építette már, ahogyan a gázvilágítást is ő cseréltette villanyra.
Kéz és macska tanulmány
E különféle helyeken élő emberek itt valamiképpen mégis egyenlők. Köszönnek egymásnak és elbeszélgetnek, miközben legyalogolnak a völgybe a 81-es villamoshoz, ahol a villamosvezető is ismerős, tudni való róla, hogy verseket ír, s megvárja azokat, akik futnak a megállóhoz. Nekünk cselédünk is van, de őt se szabad cselédnek nevezni, hanem úgy kell emlegetni, hogy „házikisasszony”, noha ennek semmi értelme nincsen. Mindenesetre egyfajta családtag, én kezicsókolommal köszönök neki, az asztalunknál eszik, s talán – bár ez nem biztos – meg is pofozna, ha nagyon szemtelenkednék vele.
Az emberek itt összetartanak, ha valamelyik házban nem jön a csapból víz, a szomszéd vájdlingban adja át a kerítésen. A zsidótörvények napjaiban anyám különös és számomra érthetetlen szigorral tiltotta meg, hogy az iskolában mögöttem ülő kövér fiú szellentéseit szóvá tegyem, azt mondta, mindenkit lebüdösözhetek, de ezt a gyereket most semmiképp. A bombázások és az ostrom idején az egész környék egy-egy biztosabb óvóhelyen húzta meg magát, később, amikor betörőbandák jöttek volna, a férfiak kecskelánccal és karókkal felfegyverkezve járőröztek az éjszakában. 1956-ban megszervezték az élelmiszer-beszerzést, s olyan szomszédok is hirtelen összebékültek, akik esztendők óta dobálták át egymás veteményesébe a nagyobb köveket és a férges-rohadt gyümölcsöket.
Ott lenn, a villamossínek mentén kezdődik a város. Az már egy idegen világ, hozzánk csak a csörömpölése-moraja hallatszik fel néha, míg az esti tücskök túl nem cirpelik a réteken. Ott autók is rohangálnak fel-alá, hozzánk csak egy jár, évente egyszer vagy kétszer látni. Légrády Ottót, a Pesti Hírlap tulajdonosát hozza a franciaablakos nyaralójába, amely a balfelőli kerítésünkön túli, kertészek gondozta birtokon áll. Úszómedence, teniszpálya. Naspolyát lehetne lopni onnan, de én nem szeretem. Amúgy a mi utcánkba csak a Rubleczkyék szekerét vonszolja fel egy öreg fehér ló, a tejet, kiflit s más megrendelt élelmiszereket hozza reggelente. A barátomnak érzem, mert a Zalai út meredekén ki-kifullad, megáll, s a kocsis ilyenkor nagyon durván bánik vele. Kánikula idején a kétségbeesetten üvöltöző jeges stráfkocsija is fel-felbukkan, a drótostótok, üvegesek és a friss tejföllel, túróval házaló budakeszi sváb asszonyok gyalog jönnek. Az utóbbiak tutyit hordanak, fekete pamutból kötött papucsfélét, virágdíszes szegéllyel.
Ez hát a való világ, mindennek az alapja, ahol az igazi dolgok történnek. Ami lenn, a városban zajlik, azt csak hallomásból tudni, vagy igaz, vagy nem. Olyan, mint egy üveglap, festett figurákkal, amelyek mögül áttetszik a valóság. Ez az üveglap azonban egyre feljebb csúszik felénk, s most már eltakarja az én világomat. Az utcánkat aszfalt fedi, járdája is van, de járni nem lehet rajta, mert teleparkolják az autók. A sarki fenyők közt esténként valaha baglyok hívogatták egymást, azokat rég nem hallani már. A réteket beépítették, s baloldalt, az angolkisasszonyok őszibarackosában éppenséggel egy lakótelep kockaházai vágnak négyszögeket az égboltba. Csak én látom az aszfalt mögött a köves út fehér kavicsait, amelyek voltaképpen röpcédulák, s az angolkisasszonyok őszibarackosának kerítésére ráburjánzó iszalag bolyhos virágait, amelyek szirénák. Kassa bombázásának híreit mesélte itt séta közben anyámnak apám, s én az addig sose hallott szavakat a kövekhez, növényekhez kapcsoltam, máig ezeket a képeket idézik fel bennem. Az üveglapra festett lakótelepen természetesen nincsenek emberek, akikkel szót válthatnék, de mögötte ott látom az angolkisasszonyok kertjében napszámosként dolgozó lengyel katonát, aki újra és újra elmondja, milyen hősiesek voltak a bajtársai, amikor hurrázva, lovasrohammal támadtak a németekre. Ám azok óriás, páncélos szörnyetegekben jöttek. – Nem volt mit tenni – mondja a lengyel, s hallom, hogy nemcsak töri a magyart, hanem a sírás fojtogatja a torkát. A Zalai út tetején valami újgazdag villájának pöffeszkedése mögül is kitetszik a galagonyabozót, ahol 1944 őszén az iskola után csavarogva Zsuzsival megtaláltuk azt az ismeretlen, szürke esőkabátos embert, aki felakasztotta magát az egyik vastagabb ágra.
Lassan csúszott fel ide ez az üveglap, az 1950-es évek derekáig nemigen változott semmi errefelé. Csak az angolkisasszonyok barackosa és a Légrády-birtok vadult el, az iszalag beindázta a gyümölcsfákat, az úszómedence és az esővíztárolók alján felgyűlt a sáros avar. Az emberek idegesen lesték, ha aktatáskás idegenek járták a környéket, s szegényebbek lettek. A gyepek, virágoskertek földjébe krumplit, kukoricást ültettek, több lett a láncait mélabúsan rángató kecske a telefonpóznák mellett. Azok bámulták, amikor a hivatalos ünnepeken úttörő egyenruhába öltözve és munkásmozgalmi indulókat dúdolva – egyedüliként a kihalt környéken – pompázatos dekorációt barkácsoltam a kapunkra, vörös szádaalapon arany betűs jelmondatokkal és a megfelelő képekkel.
Ekkoriban lettem kommunista egy kora tavaszi éjszakán, amikor jószagú szelek zörgették az ablakokon a redőnyöket, s gyantacseppeket könnyező, öreg fenyők suhogó ágai simogatták a háztetőt, ahonnan időnként csattogva és puffanva – mint a kamaszfiúk sorsdöntő elhatározásai – lefutott egy-egy cserép. Merőben logikai döntés volt, s így nem változtathatott rajta, hogy a háztetőt simogató fenyőket aztán kivágták, a szoba pedig, ahol elhatározásom megszületett, régóta a ház másik felében élő család lakásához tartozik. A kommunisták ugyanis, akikhez lélekben csatlakoztam – saját fennálló törvények szerint is jogtalanul – államosították a házunkat. Ezek is rajzolatok az üveglapon, mögöttük ma is látom a fenyőket, s a tavaszi szelek változatlanul zörgetik a redőnyöket.
Az a mögöttes, igazi valóság azonban egyre ellenáll, át-áthatol az üveglapvilágon. A kertünkben áll egy vénséges vén szotykoskörte-fa. Az olyan öreg, hogy már gyerekkoromban is az volt, de kétévenként változatlanul telehinti gyümölcseivel a gyepet. Ha meghalok, szeretteim tudják, hogy az urnámat ennek tövébe kell majd beásni.
A nyári éjszakák denevérrajai már nem jönnek vissza, de a sündisznók ma is ott szuszognak a szentjánosbogár-világításban a kert lapulevelei alatt. A feleségem száraz kenyeret gyűjtöget a szomszéd néni disznókat nevelő vidéki rokonainak, s a néni olyan gyümölcsöket hoz szakajtószám, amilyenek nálunk nem teremnek. A környék régi lakói még tudják a szabályt, hogy ha nincs szükségük a levágott fűre, kivágott fára, az annak jár, aki nyulat tart, fával fűt. Néhány esztendeje telenként sok töprengést okoztak a kertünk végét eléktelenítő földtúrások. Aztán egy este, ahogy hazaérve kiszállok a taxiból, ott áll előttem az úttest közepén egy vaddisznó a malacaival. Később a vaddisznók elmaradtak, a borostyánjaink között megjelentek viszont az addig ismeretlen lábatlan gyíkok. Igaz, ők már a feleségem ismerősei. Magam ritkán járok a meredek kertlépcsőkön, reggeltől estig a szövegszerkesztő masina képernyőjét bámulom, és olyan mondatokat próbálok megfogalmazni, amelyek a tetőről lezuhanó cserepek logikájával futnak végpontjuk felé.
Miközben ez az üveglap ide felcsúszott, magam is sok időt töltöttem ott lenn, a városban. Voltam állástalan és nagyon éhes, szerkesztettem lexikont úgy, hogy reggelente svábbogarak pislogtak rám az üres kávéscsészéből, de állt az íróasztalom olyan műperzsaszőnyeges termekben is, ahol tizenöt karú csillárok lógtak a plafonról. Akárhol voltam, igyekeztem az igazi világ szabályaihoz tartani magam. Lehet, hogy nem mindig sikerült. A férges-rohadt gyümölcsöt dobálókkal ritkán tudtam megbékélni, s a kecskeláncos őrködés szokásának is ellenállt az üveglapvilág. De kezicsókolommal köszöntem a leggonoszabb takarítónőknek is, tudtam, hogy az óvóhelyekre nemcsak be kell engedni másokat, hanem be is kell őket hívni, s ha rajtam múlt, a villamosok megvárták a megálló felé futókat.
Itt születtem és mindig itt éltem. Jó volt, hogy így volt.
Naplemente Saintes-Maries-ban
A halál kezd komoly dologgá válni; jó ideje már önálló tudományos vizsgálatok tárgya is, a thanatológiának nevezett diszciplína foglalkozik vele. E tárgy fontosságát egyébként az is jelzi, hogy a televízió sem rest hírt adni azokról az élményekről, melyekről a klinikai halálból visszahozott embertársaink egy része tudósít, s amelyek ugyanolyan hitelesek, mint a meteorológiai előrejelzések, a dezodorreklámok, valamint a parlamenti tudósítók és az ufók által elraboltak beszámolói.
Jómagam már huszonéves fejjel rádöbbentem, hogy számolni kell vele. A lexikonszerkesztőségben, ahol akkoriban dolgoztam, felhívott anyám, hogy megbeszéljen velem valamit. Mondtam neki, hogy most nem érek rá, vasárnap úgyis nála ebédelek, majd akkor mondja el, amit közölni szeretne. Sosem tudtam meg, mi lett volna az; fél óra múlva halálra gázolta a villamos.
Hát ezt nagyon megjegyeztem magamnak, s azóta igyekszem úgy élni, hogy a szeretteim ne csak majd érezhessék, hogy szeretem őket – később, valamikor, amikor ráérek –, mert lehet, hogy ilyen majd nem lesz. A „szia, vigyázz magadra”” nálam nem elköszönési formula, hanem azt jelenti, „nehogy meghalj nekem, mialatt bevásárolsz”.
Hogy a tényleges – és nem csak „klinikai” – halál után megszűnünk létezni, erre nekem valódi, konkrét bizonyítékom is van, amely messze nyomósabb, mint a materialista meggyőződés filozofikusan spekulatív megfontolásai. A nagyanyám, aki gyerekkoromban mindenkinél többet foglalatoskodott velem – a kisegyszeregyet is ő verte belém –, s akinek élete végéig a szemefénye voltam, spiritiszta médium volt. Megértően, de aggódva figyelte kommunistáskodásaimat, nehogy meg elhülyéskedjem magamnak a túlvilágot. S amikor – úgy kilencven éves fejjel – felmérte, hogy nem sok ideje van már hátra, komoly ígéretet tett nekem. Azt mondta, halála után meg fog jelenni előttem, hogy bizonyítékot szolgáltasson a szellemvilágról. Ebben megbízhatok, mert ha van túlvilág, akkor is utat tör hozzám, ha ezzel a lelke üdvösségét kockáztatja.
Nem jött, s ha õ sem jött, akkor bizonyossággal nincsen lét a halál után.
E megszűnés a legtöbb ember számára olyan rémületes gondolat, hogy nem is mer gondolni rá. Pedig – nem emlékszem pontosan: Nietzschénél vagy Schopenhauernél olvastam? – ha a születésünk előttiektől nem félünk, akkor nincsen mit tartani a halálunk utániaktól sem. Azt mindenesetre igen bosszantónak tartanám – bármennyire kényelmes is –, ha a hirtelen halál végezne velem. Pedáns ember vagyok, szeretném elrendezni a dolgaimat, mielőtt elmennék. Mert sok igazság van ám a sartre-i egzisztencializmus azon tételében, mely szerint az emberi léthez méltó döntésekre leginkább akkor nyílik rá a szemünk, ha a negatív határhelyzetek – s mindenekelőtt a halál – perspektívájából nézzük a választási lehetőségeket. Bizony, hogy megváltozna az egész világ, ha az emberek mindig annak tudatában cselekednének, hogy holnap már nem lesz módjuk megtenni azt, amit ma még megtehetnének. Jómagam azért sem esem pánikba a halál gondolatától, mert úgy érzem, nincs elszámolnivalóm az élettel. Nem a sartre-i életelv követése okán, hanem azért, mert hajdan költői pályára készültem, s a magam borzas hiedelmeivel úgy tudtam, hogy a költőknek mintegy illik fiatal fejjel sírba szállni. Sosem hittem volna, hogy megérem az ezredfordulót és azt, hogy egy csodálatos illatú unokát szagolgathassak. Nem halogattam hát sem a teendők elvégzését, sem azt, hogy elvegyem az élettől, ami megillet. Nyugodt örömmel ballagok a halál felé, mert immáron minden ráadás, és derűsen gőgös érzésekkel is, mert ráadás az is, amit még megteszek.
A szomszédunkban építkezés folyik, óriás égszakadással-földindulással, hatalmas markolók hatolnak be a föld mélyébe. Nézegetem a földrétegek, gyökerek világát, a betonnal és nyírt gyepekkel eltakart valóságot. A kézzel fogható, színes és illatos anyagot, ahonnan elindult a lét, hogy a gondolkodó lényeket kifejlesztve, általuk létrehozza a filozófiai rendszerek absztrakcióinak színtelen-szagtalan, láthatatlan és megfoghatatlan világát is. Életem nagyobb részét az utóbbi világban töltöttem el, s most már azon kapom magam, hogy egyre többször bámulok rá a természetre. Nem aggaszt, hogy meg kell szűnnöm benne.
Hallom, le fogják bontani – s mire e soraim megjelennek, bizonyára már le is bontották – Lukács Györgynek a Szent István parkban álló szobrát, mondván, hogy a 20. századi önkényuralmi rendszerek idején ilyen meg amolyan bűnöket követett el. A vádak – ezt minden közepesen művelt humán értelmiségi jól tudja – légből kapottak ugyan, de ez nem sokat számít, hiszen azok, akik ebben az ügyben döntöttek, nem értelmiségiek, hanem a Jobbik és a Fidesz kerületi politikusai. Akiknek a jelek szerint nemcsak arról nincsen sejtelmük, hogy a világ egyik leghíresebb magyar tudósának ügyébe rondítottak bele, hanem arról se, hogy az általuk igencsak utált liberális elit egyik leghőbb politikai követelését teljesítik. S ez még nem is lenne olyan nagy baj, hiszen egy kerületi politikustól nem elvárható, hogy a választók adójának botrány nélküli elfecsérlésén túl bármihez értsen. A borzasztó az, hogy pártjaik országos vezetői is olyan csekély műveltségű egyedek, akiknek fogalma sincsen arról, miket csinálnak alantasaik (vagy netán éppen ők utasították a kerületieket erre a politikai baklövésre?)
Azt ugyanis, hogy Lukács György a kommunista önkényuralmi rendszerek zsarolással is foglalkozó szellemi vezére volt, nem más találta ki, mint a hazai liberalizmus leggátlástalanabb propagandistáinak egyike, Fejtő Ferenc. Ő nyilatkozta közel három évtizeddel ezelőtt, hogy „Lukácsnak, mint párthű ideológusnak ugyancsak volt elég politikai érzéke ahhoz, hogy megérezze, mi, úgynevezett urbánusok (…) sokkal veszélyesebbek vagyunk a kommunista hegemóniára, mint a népiesek, akiket zsarolni is lehet azért, mert nácik vagy nácizálók is voltak közöttük.” (Kritika, 1988. 12. sz. 15.o.). Ilyesformán pedig – tette hozzá – „a demokratikus világ iránt tanúsított, és alighanem nem mindig őszinte megvetése az »írástudói árulás« megszemélyesítőjét láttatták benne velem” (uo. 16. o.). Később Fejtő Ferenc ehhez azt is hozzátette, hogy Lukácsnak „posztja nem volt, de hatalma igen, s óriási tehetségét latba vetve a magaválasztotta tévútra vezetett jó néhány kiváló ifjú elmét, akik közül sokan máig se heverték ki az ő káros hatását” (Kritika, 1989. 3. sz. 14.o.).
Szóval, kedves jobbikosok és fideszesek, Fejtő Ferenc álmait sikerült megvalósítaniuk – s minthogy nyilván fogalmuk sincsen arról se, ki volt Fejtő, elárulom, hogy ő, ha élne, nem lenne ezért hálás, hanem „náciknak vagy nácizálóknak” minősítené Önöket.
Megvallom őszintén, csóváltam a fejem, amikor meghallottam, hogy magyarra fordítják a Larousse Dictionnaire-t. E kiadványról ugyanis azt kell tudni, hogy – szemben a nemzetközileg elterjedt lexikonműfajok címszó-válogatási hagyományaival – az általános lexikonokba való cikkeken kívül az értelmező szótárakban keresendő szómagyarázatokat is tartalmazza. S ugyan mire megyünk azzal – gondoltam –, ha lefordítják nekünk magyarra, hogy a franciáknál miféle jelentései vannak az egyes szavaknak?
No de szerencsére a hír bizonyult tévesnek, nem a szerkesztési elképzelés; a Magyar Larousse egy magyar értelmező szótár anyagát öleli fel, nem a franciákét. S így kettős haszonnal forgathatja, aki megveszi. Sőt, hármassal, mert a szócikkekhez olyan pompás, színes képek is csatlakoznak, amilyenekre eddig nem volt példa a magyar lexikonkiadásban. Képzőművészeti albumként, idegen tájakra csábító képes útikalauzként is forgathatja hát az ember. Vagy azért, hogy elálmodozzon afölött, hová mindenüvé nem juthat el azóta, hogy a világútlevél birtokosaként elvben bármikor bárhová mehetne.
Szeretek lexikonokat olvasgatni. Csak úgy, anélkül, hogy valami konkrét tudnivalóra lenne szükségem, ahogyan az újságokat futja át az ember. Ebben a Magyar Larousse-ban azt találtam különösen érdekesnek, mi az, ami az eredeti francia kiadásban nem szerepelt, de a magyar közönség igényeinek kielégítése végett okvetlenül felveendőnek mutatkozott. Az ilyen cikkeket – példás korrektséggel – csillag jelöli. Mint az Ady Endréről szólót. Hát igen, Párizs szerelmesének érzelmei viszonzatlanok maradtak. Világirodalmi nagyságrendűnek hitt költőinkről nem tud a világ. De hogy a hun fejedelmet, Isten ostorát, Attilát is pótlékként kellett felvenni a magyar kiadásba…? Gyorsan fellapoztam hát a Catalaunum címszót, és sejtelmem beigazolódott: csillagtalan cikk közli, hogy e – Troyes-től 20 km-re eső – helyen verték szét Attila seregét. Van ez így, hogy a nemzeti tudat nem kíváncsi arra, ki az, akit megvertek, de a megveretés tényét igencsak számontartja.
Tovább böngészve a „fasizmus” címszóba ütközöm. Meghatározása: „A finánctőke legreakciósabb, soviniszta, imperialista elemeinek nyílt terrorista diktatúrája …” így bizony, szóról szóra, manapság, amikor a marxizmust legfeljebb úgy szokás emlegetni, mint – szóval úgy, ahogy szokás. A kötet „Gy”-ig tartalmazza a címszavakat, az „M” kezdetűek még nem jelentek meg; kíváncsi vagyok, mi áll majd ott a marxizmusról. Elvégre elég ritkák azok a teóriák, amelyeknek meghatározásait úgy éltetheti tovább a köztudat, mint mondjuk azt, hogy „a2 + b2 = c2”.
Ez a „fasizmus” címszó egyébként is érdekes. Azt fejti ki, hogy e totalitárius ideológia igazi forrása a korabeli gazdasági válság volt. 1919-ben, amikor Mussolini fekete ingbe öltöztette híveit, a polgári középosztály nacionalista szájaskodóinak tűntek fel csupán. De aztán jöttek a sztrájkok, zavargások, s a fasiszták „a rend védelmezőiként” léptek fel. Vonzó program a rend: az 1921-es választásokon – akkor még szabad, többpártrendszerű, a parlamentáris ideáloknak megfelelő választásokon – szép sikert is arattak. Maga a király nevezte ki Mussolinit miniszterelnöknek – s a többire jól emlékszünk. De ha nem emlékeznénk, mint ahogyan a mostani rendszerváltás idején oly sokan egyfajta emlékezetváltásra is törekednek, a cikk zárómondatai felidézik azt is, hogy „A II. világháború után fasiszta jellegű katonai diktatúra jellemezte Paraguay-t (1954-1989) és 1973-tól Chilét is, diktátora, Pinochet mandátumának 1990-es lejártáig.” Jelzés csupán, hiszen a sor hosszan folytatható lenne: Kubában Batista uralmával, Dominikában Trujillóéval, Görögországban Papadopuloszéval és így tovább, tovább, meglehetősen hosszan.
Bonyolult dolog a történelmi fejlődés. Tele van ilyen s amolyan előjelű rémtettekkel. A rendszerváltásokat követő ideológiai buzgalmak pedig igyekeznek ügyes szelekcióval egyszerűsíteni a képet. Fekete-fehérre. S hol ezek a feketék és amazok a fehérek, hol fordítva. Csak a jobb lexikonok rögzítik makacsul a mindenoldalú tényeket, adatokat. Hogy volt fasizmus is. Még Pinochet is volt.
Az összefoglaló címszavak pedig nemcsak egyes elszigetelt adatokat, tényeket közölnek, hanem modelleket is. „a2 + b2 = c2.” „A finánctőke legreakciósabb, soviniszta, imperialista elemeinek nyílt terrorista diktatúrája.” Gazdasági csőd, infláció, elszegényedés, munkanélküliség. Növekvő társadalmi elégedetlenség, sztrájkok, lázongások. S akkor jönnek az eredetileg elszigetelt, ártalmatlan nacionalista szájaskodóknak, tömegek nélküli szélsőségeseknek tetsző valakik. Azt mondják, rendet kell csinálni, s a rend az nagyon szimpatikus dolog, a nemzetközi közvélemény is rokonszenvesnek szokta találni. S mire kiderül, hogy ez nem olyan rend, hanem emilyen, Mussolini-féle, Pinochet-féle, akkor már késő.
Gazdasági csőd, infláció, munkanélküliség… Érdemes manapság is eltöprengeni ezen a modellen. S emlékezni Brecht Állítsátok meg Arturo Uit! című színművének epilógusára:
Lásson, ne csak nézzen szemetek,
Győzzön a tett a meddő szó fölött.
Ez itt majdnem a földnek ura lett!
De a nép legyűrte, s ő sírba dőlt.
Ám túl korai, hogy örüljetek –
Még termékeny az öl, honnan kijött.
(Hajnal Gábor fordítása)
A munka nemzetközi ünnepe. Magyarországon (miként sok más országban, bizony, még Nyugaton is) 1945 óta állami ünnep és munkaszüneti nap. Ami – valljuk meg – igencsak paradox jelenség.
Ha ugyanis valamit ünnepelünk, az azt jelenti, hogy pozitív érzelmeket táplálunk iránta, szeretjük, netán épp lelkesedünk, rajongunk érte, s ezt kifejezésre juttatjuk. Amennyiben pedig – miként a munka esetében – valamely tevékenységről van szó, a pozitív érzelmek kifejezésre juttatásának természetes módja az, hogy ezt a tevékenységet kiemelt keretek között és különleges intenzitással űzzük. A szüreti mulatság esetében például zeneszó mellett alaposan a pohár fenekére nézünk, s az esküvői ünnepség betetőzéseként nászéjszakát tartunk, amit a nászúttal még meg is hosszabbítunk.
A munkát viszont munkaszünettel ünnepeljük, vagyis azzal, hogy épp azon a napon, amikor az iránta táplált lelkesedésünket kifejezésre juttatjuk, hivatalos állami felmentést kapunk az alól, hogy munkát kelljen végeznünk. Olyan ez bizony, mintha a szüreti mulatság napján megengedtetnék nekünk, hogy kedvünkre absztinensek legyünk, az esküvői ceremónia után pedig az, hogy végre külön ágyban tölthessük az éjszakát.
Lehet, hogy nem is szeretjük a munkát?
Hogyne szeretnénk. Aki látja munkája értelmét, hasznát, s a maga uraként munkálkodik, nem pedig bérrabszolgaként, olyan szenvedéllyel tud dolgozni, mintha az alkoholizmus betegsége vagy a szerelmi sóvárgás fűtené. Hogyan is mondta Széchenyi István, amikor nekilátott, hogy átalakítsa a hazát? „Lenyesik szárnyaimat, lábamon járok; levágják lábaimat, kezemen fogok járni; kiszakítják kezeimet, hason fogok mászni. Csak használhassak!”
S nem kell ahhoz grófnak lenni, országos politikával foglalatoskodni, hogy ilyesmit érezzen az ember. Az egyszerű kétkezi dolgozók millióinak ősrégi érzéseit foglalta szavakba Swift, amikor azt írta: „aki két kalászt, két fűszálat tud termelni olyan helyen, ahol eddig csak egy nőtt, több hasznára lesz az emberiségnek és lényegesebb szolgálatot tesz hazájának, mint a politikusok faja mind összevéve”.
E furcsa paradoxonban tehát, hogy a munka szeretetét munkaszünettel ünnepeljük, az jut kifejezésre, hogy elődeink igencsak elrontották ezt az ösztönös és őszinte lelkesedést. Amit – „a munka nemesít” ősi bölcsességéhez kapcsolódva – úgy is megfogalmazhatunk, hogy prostituálták az emberiség legnemesebb, legszentebb ösztönét, az embert emberré tevő tevékenységet. Mert – a fenti párhuzamot folytatva – amennyire érthetetlen lenne, ha a szerelmesek az egymástól való tartózkodás gesztusával ünnepelnék egybekelésüket, olyannyira érthető, ha egy prostituált mesterségének felfüggesztésével ünnepel.
Hazatérő munkások
Jól tudom én, hogy e prostitúció történelmileg szükségszerű volt, s ma is az még: menten zsákutcába jutna az a társadalom, amelyikben mindenki csak akkor dolgoznék, amikor a kedve úgy tartja. Aminthogy nem sikerült a „minden hatalom a dolgozó népé” jelszó jegyében sem különösebb becsületet és dicsőséget szerezni annak a gondolatnak, hogy immáron „a munka becsület és dicsőség dolga” – bár valóban akadtak annak idején olyan ünnepek, amelyeket a dolgozók „munkával ünnepeltek”. Hogy mit fedeztek ezek a jelszavak, köztudott: a hatalom, becsület és dicsőség helyett a dolgozók – furcsa módon – inkább egy kicsivel több bérre vágytak, s a munka munkával való ünneplése sem sikeredett mindenütt igazán örömtelivé.
No de hagyjuk a múltat, s azt se firtassuk, örök történelmi szükségszerűség-e, hogy az emberiség és a munka násza a jelzett paradox formában prostituálódjék. Legyen a sci-fi-írók gondja, milyennek képzelik el a távolabbi jövőt. Egy mai politikus, társadalomtudós vagy közíró nem fecsérelheti ilyesmire az idejét; épp elég problémát okoz neki múltjának olyanná magyarázása, hogy abból kitűnjék, hogyan lett őbelőle a bolsevista rendszer vagy marxista társadalomtudomány legsikeresebb sírásója.
Aktuális töprengeni valót nyújt viszont az a tény, hogy manapság mindenhonnan azt halljuk: a nemzet csak úgy juthat el a fejlett piacgazdaság paradicsomi állapotába, ha bejárja a gazdasági rendszerváltás göröngyös útját, s ennek szükségszerű velejárója, hogy a dolgozók nem kis részét ki kell rugdosni a munkahelyéről.
E kirugdosottak – ha nem is tudják ezt mindig tudatosítani magukban – voltaképpen magasztos küldetést teljesítenek, hősök: áldozatot hozni a nemzetért nagyon dicsőséges és becsületes gesztus. Nem is értem, miért nem ragasztották még tele a várost azzal a plakáttal, hogy „a munkanélküliség nálunk becsület és dicsőség dolga”. Azoknak, akik rövid időn belül többször is utcára kerültek, „élmunkanélküli” jelvényt kellene adni, a kapitalizmus építését állástalanságukkal elősegítők pedig – érdemeik nagyságrendétől függően – megkaphatnák a „munkanélküli érdemrend” bronz, ezüst vagy arany fokozatát.
S ha egyszer ilyenformán lelkesednünk illik a munkanélküliségért, úgy lenne helyénvaló, ha május elsején nemcsak a munkát ünnepelnénk, hanem a munkanélküliséget is. Akiknek van munkájuk, ünnepeljék munkaszünettel a munkát, a munkanélküliek viszont munkával a munkanélküliséget.
Úgy hallom, az erdélyi havasokban még sok medve él. A hatvanas években magam is frászt kaptam egyiktől, amikor az erdei tisztás óriási málnabokrát szemezgetve észrevettem, mi zörög a túloldalon. Gyermekkoromban pedig nem féltem tőlük, hatalmas, de kedves és nyugodt állatoknak képzeltem őket, akik bizonyára megvédik a hozzám hasonló kisembereket. Ilyen álmodozásaim alapja egy találós vers volt, amit dédanyámtól tanultam („Kicsianyának” kellett szólítanom), olyan három-négy éves fejjel.
Marosvásárhelyi és szovátai nyaralásaim idején mindig az ő felügyeletére bíztak. Túl volt már a kilencvenen, fekete ruhában, fekete bársony főkötővel ült a karosszékében, és fekete hárászholmikat kötögetett. Szigorú öregasszony volt, egy-két kurta szóval ráncba tudott szedni, ha kellett.
Mint egy fekete anyamedve.
Respektáltam, de tőle sem féltem. Tudtam, hogy szeret. Kitűnt ez már abból is, hogy a kötéséhez használt fekete fonalat mindig üres dióhéjra gombolyította, s a dióhéjba apró kavicsot tett. Így a gomolyagok csodálatosan csörögtek, ha gurigáztam velük a karosszéke körül. Emellett pedig olyan varázslatos dolgokat tudott mondani, amilyeneket senki más. Ilyen volt a fent már említett találós vers is. Vékony hangon, összehúzott szemhéjakkal kántálta:
Megyen, megyen Médula
Keze-lába cédula,
Szőr maga-szőr bundája,
Szilágyi bársony sapkája.
Aztán szemeit hirtelen tágra nyitva rám kiáltott:
– Mi az?
Én persze már tudtam a titkot, és csak nevetgéltem:
– A medve.
Sosem töprengtem azon, miért hívják a medvét Médulának, és ugyan miért lenne cédula a keze és a lába. Igaz, azt se firtattam, miért kell Kicsianyának nevezni a nagyanyám anyját. Csak azt éreztem, hogy a felnőttek kiismerhetetlen világában nem vagyok egyedül, itt megyen, megyen mögöttem Médula, akivel a csörgő hárászgombolyagos Kicsianya révén meghitt viszonyban vagyok, hiszen tudom, hogy medve, és ő is tudja, ki vagyok. Számíthatok rá, aki feltartóztathatatlan, tántoríthatatlan, egyre csak megyen és megyen.
Megjegyzem, Szovátán volt egy melegvizű sóstó, olyan sós, hogy fenn tartotta az embert, s egy fakeretbe kapaszkodva a hozzám hasonló korú gyerekek is csak úgy lebeghettek irdatlan mélységei fölött. Azt sem hiába hívták Medve-tónak.
Felnővén, ez a vers is kiment a fejemből, de valahogy mindig éreztem, hogy biztonságban vagyok. Hiába fognak gyűrűbe, valami ott van a hátam mögött. Azelőtt úgy hittem, a jövőtudat, az igazságérzet meg mindenféle ilyesmik. Ma már tudom, hogy csak Médula volt az, akinek a keze-lába cédula.
Manapság a kicsi unokámmal, Somával rendre bebújunk egy pokróc alá, az a medvebarlangunk, és vicsorogva-morogva, pálcákkal hadonászva tartunk távol magunktól minden ellenséget. Akadnak bőven, mert ha nincsenek, kitalálok magunknak néhányat, ahogyan ezt mások is oly szívesen teszik. Somának egyébként a kedvenc vacsorája is a háromszögletű Mackó-sajt, képes arra – ami nekem sehogyan nem megy –, hogy pillanatok alatt leszedje róla a sztaniolpapírt.
Persze, hogy a Médulás vers is előkerült, és alig kétszer-háromszor kellett felmondanom, már fújta is kívülről.
– A dédanyámtól tanultam. Ha neked is lesz majd unokád, megtanítod neki? – kérdeztem egyszer.
– Világos – bólintott rá olyan meggyőződéssel, mintha tudná, miért olyan fontos ez nekem.
Pedig valójában magam sem tudom.
Amikor e soraimat írom, tavasz van, mire megjelennek, nyár lesz. Nézem az ablakból a gyümölcsfák szélben sodródó virágszirmait, körbe-körbe keringenek, pörögnek, mint egy rokokó párbajvívó, amikor kardjának vékony, láthatatlanul gyors pengéjével hárít és szúr, megverekszik a minden oldalról rátámadó ellenfelekkel. Úgy táncolnak, ahogyan Paganini h-moll hegedűversenyének rondó-tételében, a híres La Campanellában a hegedűfutamok, amelyeket a finnyásabb ízlésű zeneértők magamutogató virtuozitással szoktak jellemezni. Egész életemben így akartam élni, mondták is rám, nem akárkik, hogy krakéler vagyok.
Amit úgy is megfogalmazhatok, hogy egész életemben boldog voltam, tavaszban éltem, pörögtem, hárítottam és szúrtam, a virágszirmok megfontolatlan és bizonyára gőgös derűjével. Mert hát, ugye, végül minden szirom kiköt a földön, szétrohad a májusi esőkben, a La Campanella utolsó üveghangja is elhal valami ismeretlen magasságban, nem szólván a rokokóról, amely úgy letűnt a történelemben, hogy ma már az is vitatott, önálló korszak volt-e, vagy csak átmeneti időszak valami és valami más között.
No de mit érdekli a gyümölcsfák szélben keringő, beképzelt virágszirmait a májusi eső, és mit érdekelte Paganinit, hogy a maga idején az ördög hegedűsének – mi több, fattyának – titulálták, a mi napjainkban pedig magamutogató virtuóznak. Halálos ágyán még az utolsó kenetet is visszautasította. Nem érdekelte a rokokó kardművészeit sem, amikor az élet-halál harc mámorában pörögve vékony, láthatatlanul gyors pengéikkel egymaguk szálltak szembe a minden oldalról rájuk támadó ellenfelekkel, hogy az az ügy, amelyért mindent kockára tettek, miféle korszak illúziójának bizonyul majd a nukleáris töltetű interkontinális rakéták árnyékában okoskodó utódok szemében.
Amikor e sorokat írom, tavasz van, mire megjelennek, nyár lesz. A gyümölcsfák virágszirmait addigra nyomtalanul eltünteti az enyészet. Nekik csak szemkápráztató szépségük van, tudatuk nincsen. Paganini viszont, amikor több halálos betegséget cipelve körbe és körbeszáguldozta Európa koncerttermeit, pontosan tudta, hogy minden elmúló tavasz után következik majd egy másik, s ugyanezzel a tudattal ejtették ki elernyedő ujjaik közül vékony, villogó kardpengéik markolatait az utolsó leheletükig állva küzdő rokokó bajvívók. És minden tavasszal táncolni kezdenek a szélben sodródó virágszirmok, körbe-körbe keringenek, pörögnek, mint a hajdani kardok pengéi, úgy táncolnak, ahogyan a La Campanellában a hegedűfutamok, s ahogyan egész életemben élni akartam. Mondták is rám, nem akárkik, hogy krakéler vagyok, de azóta már kevesen élnek közülük.
Ma még, amikor e sorokat írom, tavasz van. Mire megjelennek, nyár lesz.
Magvető
Bárka Auvers-ben
Az alábbi gondolatok summáját előre bocsátva: az a kép, amelyet napjaink hivatalos irodalomtudománya Radnóti Miklós költészetéről nyújt, hamis. Ráadásul pedig messze le is értékeli ezt az életművet. „Nevét alig említették annak az ülésszaknak a résztvevői, melyet a két háború közötti magyar költészetről 1991-ben a pécsi Janus Pannonius Egyetemen rendeztek – írja Szegedy-Maszák Mihály (1998) –, s ebből óhatatlanul is arra lehet következtetnünk, hogy a legtöbb irodalmár nem sorolja Radnótit a korszak kezdeményező erejű költői közé.” „A posztmodern – mondja Tverdota György is – alaposan átrendezte a 20. századi magyar irodalom értékrendjét. Ennek az átrendeződésnek lettek vesztesei és nyertesei. […] A vesztesek közül négyet érdemes kiemelni. Ady Endrét, Babits Mihályt, Illyés Gyulát és Radnóti Miklóst. Négyük árfolyamesésével viszont egyáltalán nem tudok egyetérteni” (Rónay László–Tverdota György 2005).
Megjegyzem, ennél sokkal nagyobb baj – hiszen kit érdekelnek a Magyarországon kívül már mindenütt rég megbukott posztmodern halandzsák –, hogy a hazai irodalomoktatás és ismeretterjesztés nemhogy korrigálná ezt a torzképet, hanem leegyszerűsíti és így még szélsőségesebbé teszi. Meg az a másik katasztrófatünet, hogy a teljesen érdektelen vetélkedés – melyik Radnóti mondhatja magáénak az érdemet, hogy a költő reá gondolva vette fel a Radnóti nevet – immáron cigányozásba és zsidózásba torkollik (vö. Felföldi Polgár Info 2009).
A teljes igazság kedvéért azonban ehhez két gondolatot is előre kell bocsátanom. Az egyik, hogy – paradox módon – az általam itt elmarasztalt időszakban jelent meg Ferencz Győző (2005) monumentális monográfiája, amely forrásfeltáró és forráskritikai munkájával a Radnóti-kutatás eddig legkiemelkedőbb teljesítménye. Legendafoszlató is, kimutatja, „mennyire téves a Radnótiról kialakult, több nyelven is kitűnően beszélő poeta doctus képe. A korabeli levelezésekből kiderül, hogy Radnóti gyakran kért nyersfordítói segítséget barátaitól, franciául késve kezdett el tanulni, illetve hogy németül is inkább csak olvasott, mint írt, azt is meglehetősen lassan” (Szaniszló B. Judit 2006). Ez azért fontos, mert Radnótiról sokan írják, hogy az általa fordított külföldiektől tanulta el a versírás igazi művészetét. Holott – szerintem – a legtöbb általa tolmácsoltnál sokkalta nagyobb költő volt, és éppen azért tudott ilyenné válni, mert nem tőlük tanult.
Az alábbiakban azonban kénytelen vagyok azt is kimutatni, hogy az a prekoncepció, amellyel Ferencz Győző az általa feltárt tényekhez közelített, nem kis mértékben hozzájárult a Radnóti-életmű körüli legendák egyik válfajának elterjedéséhez.
A másik, amit előre kell bocsátanom, az, hogy az 1948 utáni Radnóti-értelmezés privilégiumát birtokoló Ortutay Gyula és Tolnai Gábor ugyanilyen, csak ellenkező előjelű hamisítás tettesei voltak. Ennek lényege – Ortutay (1959: 15, 22.) szavaival – az, hogy Radnóti versei már „a harmincas évek elején” „a [kommunista] párt politikájához” kapcsolódtak, s attól kezdve végig kitartott e mellett, aminthogy „költészetének utolsó korszaka is elválaszthatatlan az illegális párt politikai eszméitől”, mert „úgy érezte, számára egyetlen út marad a fasizmus elleni harcban: a kommunista költő útja, aki meg nem retten többé, nem ingadozik” (vö. még Tolnai Gábor 1958). E hamisítást súlyosbította, hogy mindketten Radnóti szoros baráti köréhez tartoztak, s így pontosan tudhatták, hogy Radnóti sosem volt kommunista. Igaz, a szó szoros értelmében ők se voltak soha azok. „Szegedi fiatal” korában, a harmincas évek elején még Ortutay is „katholikus szeretettel” ajánlotta versét Bálint Sándornak, Tolnai Gábor (1937) pedig a Nyugatban azért dicsérte Radnótit, mert végre abbahagyta a politizáló verselést. (Egyébként szerintem később se lettek kommunisták, csak kollaboránsok.)
E kanonizált képen a szakma sokáig csak annyit tudott-mert módosítani, hogy nem nevezte Radnótit kommunistának, csak „szocialistának”, de kénytelen volt messze túlhangsúlyozni „kapcsolatait” a kommunista párttal, és fenntartani életművének „harcossá” stilizált összképét (vö. Koczkás Sándor 1954; Réz Pál 1965). Csupán az 1980-as évekre sikerült megszabadulni ezektől a korlátoktól, s nemcsak az irodalomtudományban, hanem – Madocsai László (1984) más vonatkozásban okkal bírált, de Radnóti-fejezetében kiváló tankönyvének köszönhetően – az oktatásban is.
Ferencz Győző (2008) igen pontos megfogalmazással összegezi ilyen kutatásainak eredményét: Radnóti „baloldaliságnak tartalma társadalmi igazságérzete volt, amely az emberi egyenlőség és szolidaritás eszméjén alapult. Érzelmileg volt marxista, vagy az, amit annak tartott. Párthoz nem kötődött, sőt igen kritikusan tekintett az illegális kommunista mozgalomra […]. Egy rövid időszaktól eltekintve (1930–1931) távol tartotta magát az aktív politizálástól. Közvetlenül agitatív versek csak Lábadozó szél című kötetében szerepelnek, később nem írt ilyeneket”.
Ugyanakkor viszont Ferencz Győző nem csatlakozik azokhoz a kritikusokhoz, akik szerint e kötet „alighanem a költő pályafutásának mélypontját jelenti” (Szegedy-Maszák Mihály 1998), meg azokhoz sem, akik úgy vélik, „Radnóti mindenekelőtt azért volt baloldali, mert nem volt jobboldali” (Márton László 2006). Tarbay Ede (2000) tanulmánya bizonyíték arra, hogy ma is fontos elemzési tárgy lehet Radnóti költészetében az „én, aki ugyanakkor testvéreinek tekinti a milliókat”.
A „pártköltő”-koncepcióval természetesen nem volt összeegyeztethető, s ezért elhallgatottá vált az a tény, hogy Radnótinak szorosabb köze lehetett volna az 1930-as években a – Babits „erőtlen és félrevezető polgári liberalizmusának” következtében lehanyatlott – Nyugathoz, amellyel „a két háború között felnövekedett írói nemzedék legjobbjai elégedetlenek is voltak” (Koczkás Sándor 1954: 29.). Holott Radnóti már 1931-től ostromolta Babitsot versküldeményeivel, s 1935-re el is érte, hogy a folyóirat folyamatosan közölje költeményeit. 1936-os, Járkálj csak, halálraítélt! című kötetét a Nyugat adta ki, és 1937-ben még Baumgarten-díjat is kapott Babitstól. Ezért kellően hálás is volt, és ravatalánál (igaz, eléggé gyönge) verssel búcsúzott tőle. Alighanem mint olyantól, akinek hatalma a kisebb rossz volt a nagyobbnál.
Fel is zengett a rendszerváltás után a kórus, amely ezen az alapon azt a legendát terjesztette el, hogy „Radnóti verseit Babits nézőpontja alakította, alávetette magát befolyásának” (Sebők Melinda 2008), s neki köszönheti, „hogy a múltban találja meg alkotói törekvéseinek bő vizű forrását” (Zsuzsanna Ozsváth 2004: 112.). Ez ahhoz a legendához kapcsolódik, miszerint Babits a magyar irodalomban új fejezetet nyitó programot hirdetett meg az „új klasszicizmus” kiáltványával (vö. Pomogáts Béla 1984a), és ennek hatására, mint sokan mások, Radnóti is klasszicista lett.
Ezzel szemben a tények a következők. A húszas évek derekán Babits Mihály (1925) olvashatott valamit arról, hogy külföldön már nem az avantgárd dívik, hanem – miként cikkének alcíme is mondja – egy „új klasszicizmusról beszélnek”. Ebből az alkalomból írt egy rövidke, vázlatszerű töprengést arról, hogy „az írónak választania kell idő és örökkévalóság, korszerű mondanivalók és örök emberi között: a kompromisszum mindinkább lehetetlen.” El kell hát vetni a korszerűséget egy új klasszicizmus jegyében, „büszke daccal fordítva hátat a Kornak, alkotásokba menekülünk, melyeknek igazsága mélyebb, mint a Kor változó igazságai.” Dilettáns kis írás volt ez, és visszhangtalan is, hiszen Babits még igazi rangjának megfelelő helyet töltött be irodalmi életünkben, s nem a Nyugat szerkesztője és a Baumgarten-díj kurátora volt, akinek szeszélyétől egyaránt függött az írók elismertsége és anyagi jóléte. A jelek szerint átlapozás után még a Nyugat munkatársai sem tartották észben (vö. Németh László 1931). Hatására senki nem lett klasszicistává. Azok a költők, akiket az utólagosan, 1945 után elterjedt irodalomtörténet-írás újklasszicistákká (neoklasszicistákká) minősített, nem Babits tartalmi igényei, hanem egy zavaros formai besorolás alapján kerültek e skatulyába. Radnóti azért, mert „klasszikus verselést, (időmértéket: tiszta hexametert, disztichont, szapphói strófát, anakreóni jambust) alkalmazott” (Sebők Melinda 2008). Csakhogy egyrészt a többi „klasszicistára” ez nem volt jellemző – Babitsra különösen nem, aki e mértékeket nemigen volt képes „tisztán” kivitelezni –, másrészt pedig e formák pl. József Attilától sem voltak idegenek. Stiláris tekintetben az antik versformák megjelenése nem valamiféle klasszicizmussal párosult Radnótinál, hanem – ahogyan Pomogáts Béla (1984: 665.) hangsúlyozta – „a bukolikus romantikától a költői realizmushoz vezető folyamat”-tal, ahol „a stílus tárgyias igénye, a beszámoló dokumentatív hitele” lép előtérbe.
Radnóti és Babits viszonya pedig igen bonyolultnak mondható. A fiatal költő igen pontosan látta, hogy az irodalmi érvényesüléshez elengedhetetlen Babits jóindulata és a Nyugat köréhez való tartozás, s mindent megtett annak érdekében, hogy ezt a célt elérje. Ugyanilyen pontosan látta azonban azt is, hogy „az agg koszorús nem szereti a kényelmetlenül nagy tehetségű fiatal költőket” (Radnóti Miklós 1989: 14.). Ferencz Győző, noha a „halálköltészet”-koncepció jegyében azt hangoztatja, hogy Radnóti „az árva gyerekek elmaradhatatlan apapótléka” után sóvárogva e pótlékra „a szegeden tanító Sík Sándor, majd később Babits Mihály személyében bukkant rá” (vö. Elekes Dóra 2006), a maga szigorú adatközlési módszerének megfelelően (Ferencz Győző 2005: 302.) azt sem hallgatja el, hogy Radnóti Babits-gyűlölete más helyen idáig fokozódott: „Szitává kéne lőni ezt a rohadt diktátort, ezt az idegbeteg átkot a magyar irodalom testén.”
Ilyen dühöt a Szovjetunió külpolitikája és az illegális magyar kommunista párt sosem váltott ki belőle.
A felekezeten kívüli magyar zsidósága
A kényesebb mai vitakérdésekre rátérve – Ortutay (1959) kivételével, aki e helyett a szemérmes „polgári” jelzőt használja – a költőt, valamint szüleit és rokonait a szakírók vagy zsidónak mondják, vagy „asszimilálódott zsidónak”. A tény pedig az, hogy jóllehet mindannyiuk anyakönyvi kivonatának vallás-rovatában az állt, hogy „izr.”, e vallást nem gyakorolták és a fiatal Radnóti Miklóst sem e hitben nevelték. Vagyis, ha a zsidóságot vallásnak tekintjük és nem fajnak – az utóbbi manapság már, finoman szólva, igencsak korszerűtlen nézet –, akkor felekezeten kívüli magyarok voltak, s nem zsidók vagy asszimilálódott zsidók. Mondhatni, „színmagyarok”, ha a nemzetiség objektív ismérveit vesszük alapul, azt, hogy kinek mi az anyanyelve és milyen kultúrában nevelkedett fel. S ami olyan egyszerű tény, amilyen az, hogy egyes élőlények tüdővel, mások kopoltyúval lélegeznek: azt határozza meg, milyen közegben tudunk a magunk természetének megfelelően úgy létezni, hogy ne okozzon gondot az oxigénfelvétel (vö. Panek Zoltán 2000). Ha így fogjuk fel, nem lehet senki büszke a magyarságára (vagy franciaságára stb.), legfeljebb a magyarság (stb.) lehet büszke arra, hogy valaki az ő soraiból lett kiemelkedő valamiben (pl. Radnóti a költészetben).
Ám ha abból a ma divatos liberális butaságból indulunk ki, miszerint mindenki az, aminek vallja magát – ebben az esetben a diliházak minden Napóleonja korzikai származású francia –, Radnóti Miklós akkor is „színmagyar”. Egyértelműen kitűnik ez az Ezredvég e számában (2009/5) is olvasható válaszlevélből, amelyet 1942-ben Komlós Aladárnak írt, aki verseket kért tőle egy zsidó költők műveiből összeállítandó antológia számára: „nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem »szellemiségem« és »lelkiségem« és »költőségem« meghatározójának”. Takács Ferenc (2002) – Melczer Tibor (1984; uő 1989) kutatásaira hivatkozva – egyébként arra is felhívja a figyelmet, hogy Radnóti „a kötelező csillagviselés napjától (1944. április 5.) az utolsó, bori bevonulásig nem lépett ki az utcára, csakhogy ne kelljen a sárga csillagot viselnie, azaz hatóságilag zsidónak lennie”.
Komlósnak írt levelében olvasható az is, hogy akkor sem lesz zsidó, ha zsidóként ölik meg; „ezen ez sem változtat.” Számomra így egyértelmű, hogy a „zsidók a magyar irodalomban” s más hasonló kiadványokban, rendezvényeken való szerepeltetése nem helyénvaló. Korántsem lennék erről így meggyőződve a „holokauszt” tematika esetében, de mások ezt sem tekintik egyszerű ügynek. Kőbányai János (2004) „problematikusként” állítja szembe Radnótit olyan alkotókkal, akik „zsidó hitükben nemcsak megmaradt, de egyetemes művészetüket abból fölépítő mártírok”, s ehhez hozzáteszi azt is, hogy Radnóti özvegye „megtiltott minden zsidó, s így holokauszt kontextust férje emlékével kapcsolatban”.
Meg kell jegyeznem azt is, hogy effajta „identitásával” – avagy, hogy a mai irodalmárok is értsék, „szelfjével” – Radnóti korántsem állt egyedül. Ugyanez jellemezte barátját, Vas Istvánt (vö. Gömöri György 1999), és a sor hosszan folytatható lenne. (Érdekes ellentmondás itt Szerb Antal „szelfjének” változása, vö. Takács Ferenc 2001).
Ferencz Győző (2008) mindebből azt a következtetést vonja le, hogy „Radnóti pozitív értelemben vett kultúrnacionalista volt, nemzetfogalma kulturális alapokon nyugodott.” Tudom én, hogy a „kultúrnacionalizmus” manapság ismét divatos kifejezés, de azt is tudom, hogy ahányan használják, annyiféle értelme van; jómagam igencsak tartózkodnék tőle. Márton László (2006) például már egyáltalán nem „pozitív értelmű”, hanem „romantikus-liberális kultúrnacionalista elemek”-ről beszél Ferencz Győző monográfiája alapján.
A felekezeten kívüli magyar nyelvi felpofozása
Kapott Radnóti épp elég nyelvi pofont a „magyarkodásért”. Lackó Miklóstól (1995) még csak szájbiggyesztést, amikor Vas István és Sárközi György mellett „az asszimiláció eminensei” közé sorolta, akik „belsőleg egész fiatalon megoldották vagy tudat alá szorították a zsidó asszimiláció régebben oly sok válságot okozó problémáit”. Reagálhatnék erre hasonló modorban, de minek, nézzük a nyilvánvalóbb eseteket. 1943–1944 fordulóján – amikor már mindennaposak lettek a légitámadások – írta Radnóti egyik legszebb, Nem tudhatom… című költeményét, melyet nagyon illenék ismerni, de ma már bizonyára nem árt legfontosabb sorait ide másolni:
[…]
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
[…]
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
Pomogáts Béla (1984: 187.) tudósít arról, hogy amikor Radnóti fölolvasta barátainak, Tolnai Gábor zavarban volt, és csak később értette meg, hogy „az emberi és állampolgári jogaiból kiforgatott költő éppen ebben a versben perelte vissza magának hazáját”. Tarbay Ede (2000) szerint ez 1943 szilveszterén történt, s a társaság tagjai szemére vetették: „Nicsak, ez »hazaffyas« vers! Mit akarsz ezzel, Miklós!” (Ferencz Győző 2005: 618.) úgy tudja, Major Tamás éppenséggel azt mondta: „ez nem helyes gondolkodás, mert igenis jöjjön a pusztítás, jöjjenek a bombázók és nem számít a haza, gyerekkori emlék”.
Ferencz Győző monográfiájáról írt kritikájában Márton László (2006) perújrafelvételt jelent be ebben a kérdésben. „Bennem – írja – a „bűnösök vagyunk mi” kijelentés nem a közlendő miatt kelt kétséget (még csak az hiányzik, hogy ne legyünk bűnösök), hanem azért, mert nem tudom, kinek a nevében szól Radnóti. Honnét veszi a többes első személyt, a nála előzmény nélküli képviseleti beszédmódot? De ha már képviseleti beszédmódban szólal meg „fojtott szavunk”, akkor további – elismerem, akadékoskodó és kicsinyes – kérdések vetődnek fel. Például: miért is ölelik lángok ezt a kis országot? Vagy mondjuk: milyen pártra is szavazott a bakterház előtt álló bakter? (Nem arra, amit a kezében tartott „piros zászló” sugall a verssel ismerkedő gyanútlan gimnazistának.) Vagy: miért hisszük „mi” (a bűnös közösség tagjai), hogy a csecsszopókban majd nagyobbra nő az értelem, mint bennünk? Mi ennek a bizakodásnak az alapja? […] Nekem – nem úgy, mint Major Tamásnak és a többieknek – nem az a bajom az utolsó sorral, hogy Radnóti oltalmat kér a bombák, az angolszász bombázók ellen. Nekem az a bajom, hogy csak ezek ellen kér oltalmat, méghozzá egy egységesnek, egységesen fenyegetettnek gondolt és mutatott közösség nevében. Nincs ebben egy szemernyi hazugság? Tényleg csak az idegen pilóta látja térképnek a tájat? A magyar állam, a kormányzat és a tisztviselői kar nem annak látja? Tényleg „tudjuk, miben vétkeztünk”? Olyan jól tudjuk, hogy nem is kell konkrétan beszélni róla?” Az összegezés: Radnóti jóhiszeműen írta ezt a verset, de az éppen „ettől annyira szörnyű”.
Igyekszem maximális önfegyelemmel reagálni erre a szövegrészre.
1. Radnóti pontosan megmondta, kiknek nevében szól: a „dolgozók”, az „anyókák”, a „bakterek” és a körülötte álldogáló gyerekek, a „bűntelen költők”, a „csecsszopók”, meg a magyar nép azon milliói nevében, akik – ki nem mondottan, de a költészeti „beszédhelyzet” értelemszerű általánosításával – ezek mellé állíthatók.
2. Radnóti nem azt írta, hogy „bűnösök vagyunk mi”, hanem azt, hogy „akár a többi nép”. Ezzel világosan jelezte, hogy mi sem áll távolabb tőle, mint a „kollektív bűnösség” elgondolása, amelyet a 20. századi nemzetközi jog is egyértelműen elutasít. Márton László szövegéből az tűnik ki, hogy ebben nem ért egyet Radnótival. Álláspontja meglehetősen egyéni. Még az 1942-1945 között koncentrációs táborokba zárt amerikai japánok esete és az 1945-ös potsdami értekezlet is csak nemzeti kisebbségeket sújtott a „kollektív bűnösség” elve alapján, egész nemzeteket csak a terrorszervezetekben és a kocsmákban szokás ilyen vádakkal illetni. S ha ezt úgy fogalmazza meg, hogy „még csak az hiányzik, hogy ne legyünk bűnösök”, akkor én tehetem fel a kérdést, amit Radnótival szembeszegezett: „honnét veszi a többes első személyt?” Ha úgy érzi, bűnös, jelentse fel magát az ügyészségen, de én a magam részéről kikérem magamnak, hogy így nyilatkozzanak rólam.
3. A genfi egyezmény régóta tiltja, hogy háború esetén a polgári lakosság tömegei ellen tervszerűen végrehajtott terrorakciókat hajtsanak végre. S Radnóti okkal aggódott, hogy ezt nem fogják figyelembe venni azok, akik gépen szálltak hazánk fölé, s akiknek csak térkép volt e táj. Semmi nem garantálta akkoriban, hogy a brit és amerikai tábornokok szeszélye ne juttassa Budapestet Drezda sorsára. Ebben az esetben a földfelszínen nálunk is órákon át tartó 1700-1900 C fokos hőmérséklet alakult volna ki, az oxigén 3-4 méter magasságig eltűnt volna, s akik nem égtek el, nem fulladtak meg, azokat a forróság miatt kialakult légörvények röpítették volna a magasba, ahol hamuvá válnak a levegőben. Kétszer annyi ember pusztult volna el, mint Hirosimában és Nagaszakiban együttvéve. Beleértve Radnótit, Tolnai Gábort, Major Tamást, engem, és az Ezredvég minden akkor Budapesten élő olvasóját.
4. Márton László ama igénye, hogy Radnótinak bele kellett volna írnia költeményébe, milyen pártra szavazott a bakter, konkrétan milyen bűnöket követett el a magyar nemzet, továbbá oltalmat kellett volna kérnie a magyar állam, a kormányzat és a tisztviselői kar ellen is, számomra nagyon ismerős. Ez az a zsdánovi esztétika, amelytől a magyar kulturális élet már az 1950-es évek végén megszabadult. De nem csodálkozom azon, hogy a rendszerváltás utáni liberális terror igyekszik visszahozni.
Folytatva az effajta pofonok szemléjét: 1989-ben írott visszaemlékezésében Fejtő Ferenc (1990: 171.) azt írta „szegény Miklós”-ról, hogy „olyan szekér után futott, amelyik nem volt hajlandó felvenni őt”. Nos, ha itt a „szekér” a magyarságot jelenti, Radnóti pontosan tudta – miként Komlóshoz írt levelében olvasható –, hogy nem a nemzet „kiabálta le” a könyvespolcról. Irodalmi életünkben mindvégig rangja volt. 1934-től a Nyugat állandó munkatársa lett, 1937-ben Baumgarten-díjat kapott, verseskötetei az egyre elvadultabb háborús években is elismerést arattak, és mielőtt a legyilkolásához vezető útra rálépett volna, 1944 elején még kezébe foghatta a Pharos Könyvkiadó által publikált utolsó műfordításkötetét (Radnóti Miklós 1944), félvászon kötésben, Ortutay Gyula utószavával és Csillag Vera illusztrációival. 1989-ben pedig Fejtő pontosan tudhatta, hogy ezen a szekéren – már és még – Radnóti Miklóst a 20. századi magyar költészet legkiemelkedőbb képviselőinek egyikeként tisztelik. S e tiszteletet még emeli is az a tragikum, hogy 1944-ben magatehetetlen testét félanalfabéta gyilkosok fellökték egy olyan szekérre, amely kivégzésének helyére szállította. Nem Radnóti volt hát 1989-ben „szegény Miklós”, hanem Fejtő volt a „szegény Ferenc”, aki lábjegyzetekben sem fog már szerepelni, amikor Radnóti nevét még mindig áhítattal fogja kimondani mindenki, aki magyar, és némiképp kulturáltnak mondható.
Fent már említett kritikájában Márton László (2006) lényegében ugyanígy tekint Radnótira, amikor arról értekezik, hogy ő „a magyar irodalom leggyökértelenebb költője, és talán az egyetlen, aki jelentős költészetet formált önnön gyökértelenségéből”, abból, hogy „a zsidóságból kiiratkozott, a társadalom egészéből viszont kirekesztődött”. S hogy „Radnóti gyökértelensége költőileg nagyon is radikális”, mert a 20. században „a dolgokban való gyökerezés […] nem egyéb, mint lesüllyedés a férgek közé. (Melyek, ne feledjük, a Heidenau-tábor sokat emlegetett, reális férgei voltak.)”
Mindez azonban semmi ahhoz képest, amit Szalai Anna (2002) angol nyelven, Tel-Avivban kiadott antológiáját ismertetve Naftali Kraus (é. n.) ír: „Van a könyvben néhány teljesen fölösleges és nem odavaló »tanulmány«, míg hiányzik néhány alapvető dolog. Azonban egy ilyen nagylélegzetű mű a természeténél fogva nem lehet teljes, ahogy ezt a szerkesztő Sz. A. helyesen írja a bevezetőben. Úgy látszik ezért nem írta meg a Zsidók a magyar irodalomban című átfogó esszéjében, hogy Radnóti Miklós, kb. 20 évvel a Holocaust előtt, meggyőződésből kikeresztelkedett és a bori haláltáborban fehér karszalaggal járt, aminek ott egy jelentése volt: nem azonos, én nem vagyok zsidó, mint ti… Ezt »otthon« a Kádár korszakban nem lehetett megírni, de »itthon«, Tel-Avivban már lehet.”
Remélem, hogy Tel-Avivban valamikor majd azt is meg lehet írni, hogy mindebből egy szó sem igaz. Egyrészt ugyanis illik tudni, hogy – Melczer Tibor (1999) szavaival – „Radnótiról a »puha diktatúra« során minden lényeges dolog leírhatóvá vált”. Másrészt a Naftali Kraus által említett 20 esztendő se áll. Nem lévén járatos a – Krausz Tamás (2004) kifejezésével élve – „Holokauszt-ipar” rejtelmeiben, nem tudom, honnan számítja ezt a húsz évet, de akárhonnan, 1943. május másodika, amikor Radnótit Sík Sándor megkeresztelte a pesti bazilikában, semmiképp nem eshetett attól ilyen időtávra. Az eseményt felidéző Jelenits István (2003) egyébként több helyen idézi a költő leveleit, amelyekben hangsúlyozza, hogy e lépést voltaképpen régen tervezte, de egyre halogatta, mert „itt-ott előny is lehetett volna a »vallásváltoztatásból« s ez megcsúfította”, most viszont már nem kerülhet abba a látszatba, hogy az érdekeit követi, hiszen ennek „semmi reális előnye nincs”. Jelenits hozzáteszi: „A költő titokban tartotta a keresztelőt, minden jel arra mutat, hogy legszűkebb baráti köre sem tudott róla. Ezután született verseiben sem jelennek meg hitvalló, keresztény gondolatok.”
Ami aztán azt illeti, hogy Radnóti a bori táborban „fehér karszalaggal járt, aminek ott egy jelentése volt: nem azonos, én nem vagyok zsidó, mint ti…”, ezt a kitételt már nem is lehet ildomos kifejezésekkel minősíteni. Elég, ha azt közlöm, hogy egyrészt az effajta táborokban az emberek nem olyan jelzésekkel „jártak”, amelyeknek a „jelentésével” maguk akartak valamit közölni, hanem olyanokkal, amilyeneket fegyőreiktől kaptak és mukkanás nélkül kötelesek voltak viselni. Másrészt a fehér karszalagokon hatágú csillag is volt, amit egy hiteles tájékoztatásban mások nem szoktak elhallgatni. Harmadrészt e táborban keresztények is dolgoztak, s a zsidók közül – Csapody Tamás és Tomislav Paji (2005) tanulmányának szavaival – a „legnagyobb csoportnak” ilyen fehér szalag volt a karján. A bori táborok – több is volt belőlük – ugyanis nem haláltáborok voltak, hanem a Todt Szervezet (vö. Rudolf Dittrich 1998) kényszermunkatáborai, ahol a náci birodalom számára alapvetően fontos hadianyagot, rezet bányásztak. A munkaerőt itt – borzalmas életkörülmények között, de – életben kellett tartani. Radnótinak ezen belül is szerencséje volt, nem bányában, hanem vasútépítésen dolgoztatták, és táborparancsnoka, „Száll Antal hadnagy részvétet érzett az ártatlanul elhurcolt emberek iránt, s igyekezett könnyíteni a barbár munkakörülményeken. A költő kultúrelőadásokat szervezett, felolvasásokat tartott Háy Károly festővel és Lorsi Miklós hegedűművésszel” (Szigeti Lajos Sándor 2004; vö. még Mária Béla 1975; Lator László 2005).
A tömeggyilkosságokat csak a tábor kiürítése után, a Németország felé tartó halálmenetben engedélyezték az illetékesek (vö. Tihanyi Péter 2005).
A felekezeten kívüli magyar megkeresztelkedése
Ami Radnóti katolicizmusát illeti, ezt az 1980-as évek előtt is megemlíthették az irodalomtörténészek, de csak futó szellemi kalandként. Ferencz Győző fontos érdeme, hogy e problémának tüzetesen utánajárt, és a tények feltárásával erősen korlátozta az itteni félreértelmezések lehetőségeit (noha saját értelmezése sem látszik számomra mindig egyértelműen pontosnak). A gyökerek feltárása igen hiteles: a Magyar Ifjúsági Balassa Bálint Irodalmi Körnek –, amelyhez Radnóti középiskolás korában csatlakozott – a „vezéralakja Reinhold Alfréd volt”, akinek „misztikus eszméi hatással voltak jóság- és tisztaságfogalmának kialakulására, érdeklődése ekkor fordult Jézus alakja felé, és ekkor kezdett egyidejűleg a baloldali eszmék felé tájékozódni. 1928-ban megvette és elolvasta Henri Barbusse Jézus című könyvének magyar fordítását, amely megerősítette abbéli felfogásában, hogy Jézus szociális forradalmár volt” (Ferencz Győző 2008).
Radnóti osztálytársa, Reinhold valóban különösen szuggesztív egyéniség lehetett. Szobotka Tibor is így emlékezett rá, bár némi botlásokkal, mert a Sziget Klub elnökeként említi, és azt mondja, Névtelen Jegyző címmel szerkesztett irodalmi folyóiratot 1932-ben (vö. Axioart 2008). Valójában e (mindössze májustól októberig létező) lapocska főszerkesztője Rózsahegyi György, szerkesztője pedig Őri László volt. Az viszont igaz, hogy Reinhold különös, Reinhold Alfréd első és utolsó lírai kötete című versesfüzete 1932-ben a Névtelen Jegyző kiadásaként jelent meg. Az Országos Széchényi Könyvtárban nem található, de egy könyvárverésen 12 ezer forintért kelt el, és fotokópiája az Interneten is olvasható (vö. Reinhold Alfréd 1932). Mindezt azért nem árt tudnunk, mert az 1936-ban Angliába kivándorló, s ott Alfred Reynolds néven a háború alatt a titkosszolgálat ügynökeként, majd novellistaként és misztikus filozófusként tevékenykedő Reinolds az erdélyi irodalmi köztudatban – Bréda Ferenc és Szőcs Géza írásainak köszönhetően – igencsak híressé vált. Halála után Sántha Attila (2008) azzal búcsúztatta, hogy „legnagyobb magyar költőink egyike” volt. Vagyis – értelemszerűen – legalább akkora, mint Radnóti.
Visszakanyarodva költőnkhöz, ilyen hatásoknak tulajdonítja tehát Ferencz Győző (2005: 145.), hogy Radnóti első kötetében, a Pogány köszöntőben (1930) a pogányság egy jézusian szelíd természetvallást, a természeti idill és béke kultuszát jelenti, hozzátéve, hogy „a pogány tehát nem a nemzetből kirekesztett zsidó szinonimája”. Ez utóbbi kétségtelen, a természetvallásnak azonban semmi nyomát nem látom, és a jézusi szelídségét sem. Ahol hangsúlyosan szerepel Jézus, az éppenséggel a Szegénység és gyűlölet verse című helyzetdal, ahol így jelenik meg:
Verejtékkeresztektől görnyedő ráncokkal terhes
Golgotha volt a szememalja, ahol az éjek
szénporos Krisztussal feszültek kéken.
Következő kötetével aztán éppenséggel vallásgyalázási ügybe keveredett a költő. Márton László (2006) így summázza az esetet: „az Arckép című, 1930-as keltezésű ötsoros vers nem biztos, hogy önmagában véve az életmű fontos darabja volna. Mégis kiemelten kell foglalkozni vele […], mert miatta foglalta le az ügyészség az Újmódi pásztorok éneke című kötetet: az ügyész vallásgyalázást vélt kiolvasni abból, hogy a (zsidó vallású) fiatal költő Krisztushoz hasonlítja magát a versben. Az ügyészségi eljárás nagyon fontos életrajzi tény, nagy hatással volt Radnóti személyiségének alakulására, sok minden kiderül belőle irodalom és hatalom akkori viszonyáról is. Ezenkívül ez Radnóti első közvetlen tapasztalata az üldöztetésről. Fontos tény, hogy ezt ő költőként éli meg, s ez mintegy előképe lesz a költőként elszenvedett későbbi halálos üldöztetésnek.”
Márton László persze éktelenül feltupírozza ezt az ügyet, elhallgatva – vagy nem ismerve – annak tényeit. Először is, az ügyészség nem csak az Arckép vallásgyalázását sérelmezte, amely imígyen hangzott:
Huszonkét éves vagyok. Igy
nézhetett ki ősszel Krisztus is
ennyi idősen; még nem volt
szakálla, szőke volt és lányok
álmodtak véle éjjelenként!
– hanem a Pirul a naptól már az őszi bogyót is:
Szőke, pogány lány a szeretőm, engem
hisz egyedül és ha papot lát
rettenve suttog: csak fű van és fa;
nap, hold, csillagok s állatok vannak
a tarka mezőkön. És elszalad. Por
boldogan porzik a lábanyomán.
Pedig fönn a kertek felé
feszület is látja a csókját és
örömmel hull elé a búzavirág,
mert mindig hiába megcsudálja őt
egy szerelmetes, szakállas férfiszentség.
[…]
A kötet hat másik versét pedig szeméremsértés okán inkriminálta az ügyészség. A bíróság az utóbbi vádat elejtette, a vallásgyalázásért viszont nyolcnapi fogházbüntetést kapott. A fellebbezéshez Radnóti csatolta Sík Sándor mellette érvelő nyilatkozatát, de ennek csak annyi eredménye lett, hogy a leülendő nyolc nap végrehajtását felfüggesztették. Az egész balhénak semmi jelentősége nem volt „jellemfejlődésében”; imígyen reagálta le Új könyvemet tegnap elkobozták című költeményében:
Új könyvemet tegnap elkobozták,
most egyedül ülök, ujjaim
átfonva bokám körül, piros
pillét ástam ma babonásan
a küszöb alá és lassan elalszom.
[…]
Majd fölébredek én is! kedvesem arany
varkocsán sikongat a napfény,
lóbálva nő föl árnyam az égig és
huszonkét szemtelen évem az éjjel
bevacsorázik három csillagot!
Az év decemberében Főtárgyalás című lírai reflexiójában aztán úgy emlékszik vissza az eseményre, hogy „pattogni s köpni szerettem volna”, mint szalonnasütés közben a tűz. Márton László tudhatná, hogy a tüzek nem szokták üldöztetve érezni magukat a szalonnák által.
Zsidóságának semmi köze nem volt az egészhez. Az ügyészség irodalomszakértői ekkortájt mindenbe belekötöttek, amibe csak lehetett, a fiatal költőkre pedig különösen pikkeltek. A számos példa közül csak egyet említve: az őskeresztény Berczeli Anzelm Károly első, Mise (1926) című kötetét ugyanezzel a váddal kobozták el.
Visszakanyarodva a lényeghez: Radnóti ekkori verseiben nemhogy bármiféle vallásos hit tükröződnék, épp ellenkezőleg, ironikusan kezeli a keresztény szimbólumokat. S ha ehhez hozzáteszem, hogy soha egyetlen vallásos verset nem írt, még „istenest” vagy „istenkeresőt” sem, és Mécs Lászlóról igencsak lekezelő véleménye volt (vö. Radnóti Miklós 1989: 146-147.), voltaképpen le is zárhatnánk ezt az ügyet, mint költői pályája szempontjából érdektelent. Mégse árt, ha szembenézünk Ferencz Győző (2008) állításával, miszerint Radnóti „katolicizmusára 1930-tól döntő hatással volt szegedi professzora, Sík Sándor”, amit másutt éppenséggel úgy fogalmaz meg, hogy nála „a tételes katolicizmus vállalásában nagy szerepe volt Sík Sándornak” (uő 2005: 75.).
Sík Sándor valóban nagy hatással volt Radnótira, de nem hittant okító „tiszi” volt, hanem a kor legkiemelkedőbb hazai esztétája. Esze ágában sem volt a „tételes katolicizmusra” áttéríteni Radnótit; Obbágy László (1995) külön kiemeli, hogy „soha nem agitálta a keresztségre”. Tudósképző – úgynevezett „teázó” – szemináriumába hívta meg, az irodalom iránt igazán érdeklődő tanítványai körébe (vö. Rónay László 2004). Máté Zsuzsannától (2007) pedig az is tudható, hogy a költő később is átnézette vele versesköteteit, levelezésük nagy témája a költészet, főleg a stílusprobléma volt. Radnóti Miklós budapesti tartózkodása alatt a professzor rendszeresen felkereste a házaspárt, és folytatták a szegedi évek elmélyült beszélgetéseit a művészet megannyi problémájáról.”
Monográfiája egy másik helyén Ferencz Győző (2005: 577.) is cáfolja önmagát, mondván, hogy Radnóti katolicizmusa „nem teológiai dogmákon nyugvó, hanem lélektani vallásosság volt”. Jómagam teljesen valószínűtlennek tartom ezt is. Szerintem egész lelki habitusa, életfelfogása merőben – nemcsak idegen, hanem – ellentétes volt az európai kultúrkör valamennyi vallásáéval. Világosan kiderül ez már a szexuális kapcsolatról alkotott felfogásából is. Amint erre később részletesebben visszatérek, 19 éves korában egy ideig a csehszlovákiai Reichenbergben (ma: Liberec, Cseh Köztársaság) tanult, és itt – annak ellenére, hogy már szoros érzelmi szálak fűzték későbbi feleségéhez, Fannihoz – egy Tininek nevezett, nála egy évvel fiatalabb, 18 éves német gépírólány „avatta be a testi szerelembe”. Minthogy Fanni eladdig nem hajlott erre, a dolog eléggé természetesnek tekinthető. Az viszont már aligha, hogy a fiú egy levélben minderről nemcsak beszámol Fanninak, hanem azt az igényt is támasztja vele szemben: „Nagyon kell, hogy szeressük Tinit mind a ketten.” (Ferencz Győző 2005: 119.). Még kevésbé az, hogy Tini 1937-ben felkereste Radnótit Budapesten, aki – jóllehet már két esztendeje házas ember – korántsem kihűlt érzelmekkel fogadta. Az 1938-as kötetébe is felvett Emlék (1937) című költeményében ilyen sorok világítanak:
Fellebben lebke inged,
penderinted, szerteszáll,
kis pára messze fenn
és látlak meztelen, –
A reichenbergi emléket pedig ezt követően Pillangó című novellájában is felelevenítette, amelyet németül tett közzé a Pester Lloyd 1938. április 9-ei számában (vö. Réz Pál 2008). Három évre rá, 1941-ben pedig Radnóti a felesége, Fanni barátnőjébe, Beck Judit festőművésznőbe lett szerelmes, akivel felesége tudtával egy évig tartó, olyan különös viszonya volt, hogy ezenközben össze is jártak, és a szerető önportréja ott függött az otthonuk falán. „Tizennégy évi ismeretség és hatévi házasság után nem meglepő, hogy valamelyik fél, vagy akár mindkettő nyitottá válik más kapcsolatokra”, írja Ferencz Győző (2005: 523.), kiemelve azt is, hogy naplójának bizonyítéka szerint e viszonyról Fanninak is az volt a véleménye, hogy „ha Miklósnak örömöt okoz, örüljön” (uo. 522.).
Rendben van, napjainkra az ilyen „nyitott házasság” már kezd társadalmilag is elismertté válni. De nem a vallásos emberek körében. Egy keresztény férj, ha félrelép, töredelmes bűnbánatot tart – ha katolikus, meg is kell gyónnia –, és nemhogy nagydobra verné, hanem mélységesen szégyenkezik, amiért a tízparancsolatot megszegve halálos bűnbe keveredett. De ugyanez áll a zsidókra is, hiszen a tízparancsolatot a keresztények tőlük örökölték. Sőt, a zsidóknál ez éppenséggel a három legszörnyűbb bűn egyike, a másik zsidó megölése és a bálványimádás mellett.
Hogy mindenféle vallásossággal kapcsolatban milyen képzetei voltak, ez a Komlós Aladárhoz írt, fent már idézett 1942-es leveléből egyértelműen kitűnik: „hogyha valláshoz egyáltalán közöm van, akkor a katolicizmushoz van közöm. Az Újtestamentum költészete ép úgy az enyém, ahogy az Ótestamentumé s Jézusban is »hiszek«, nem tudok jobb szót rá, bár a hit…” Ez a „hogyha”, meg az idézőjelbe tett, majd három ponttal odébb lökött hit számomra azt mondja: a fene tudja, nem érdekel a vallás annyira, hogy egyáltalán elgondolkozzam rajta. Persze, ki tudja Ferencz Győzőn kívül, mi az a „lélektani vallásosság”.
Itt van azonban az a kőkemény tény, hogy – amint fent már jeleztem – saját kérésére 1943. május 2-án Sík Sándor megkeresztelte a Bazilikában, másik szegedi professzora, Zolnai Béla keresztapai közreműködése mellett. Nemigen szokás emlegetni, ezért jegyezzük meg azt is, hogy „feleségével együtt” (Szegedy-Maszák Mihály 1998). Sokakkal szemben Borbély Szilárd (2007) világosan felismeri, hogy e lépése látványosan „mellőz minden racionális mozzanatot”, de arra következtet, hogy akkor a magyarázat transzcendens: „Jézus belépett az életébe”, és Radnóti vállalta „a megváltó halál krisztusi mítoszának” követését. Amit bizony igencsak alátámasztani látszik a keresztapaságra felkért Zolnai Bélához 1943. április 23-án írt levelének folyvást idézett mondata: „mintegy tizenöt esztendeje elhatároztam, hogy harmincnegyedik életévemnek betöltése előtt megkeresztelkedem: Krisztus harminchárom esztendős múlt, s még nem volt harmincnégy, mikor megfeszítették, – ezért gondoltam így” (Radnóti Miklós 1989: 381.).
Jómagam másutt keresném e „minden racionális mozzanatot” mellőző lépés okait. Ismeretes, hogy Radnóti 1942 őszétől munkaszolgálatos volt, előbb a hatvani cukorgyárban, majd a budapesti ládagyárban dolgoztatták. 1943. március 16-án eltávozást kapott, s a villamosmegállóban újságot olvasva nem tisztelgett egy bakának, aki ezért belökdöste a közeli Albrecht-laktanyába. Ott mint „tetves zsidót” kopaszra nyírták, az udvar sarában kúszatták, bukfenceztették, összerugdosták. Véletlen lenne, hogy naplójába többé soha egy sort sem írt? (Az utolsó bejegyzés dátuma március 14.) Véletlen lenne, hogy megkeresztelkedése idején, májusban barátai segítségére rohannak, kérvénnyel fordulnak a honvédelmi miniszterhez, hogy mentesítse a munkaszolgálat alól? Aki – az aláírók sorában olyan neveket olvasván, amilyen Bajcsy-Zsilinszky Endréé, Bethlen Margit grófnőé, Herczeg Ferencé, Pátzay Pálé vagy Zilahy Lajosé – nyomban teljesíti ezt a kérést.
Ekkor kezd magához térni a sokkból. Május 26-án már megírja gyönyörű szerelmes versét, a Tétova ódát, de még augusztusban is felrémlik lelki szemei előtt A félelmetes angyal, „az őrület”, ami
[…]
Rámnéz néha s előre letépi a naptár
sorjukra váró lapjait.
Már tőle függ örökre
meddig s hova
s ami arra bíztatja, hogy végezzen magával: „no itt a kés, nem fáj, egy pillanat csupán, egy szisszenés!”. Ezzel azonban egyszer s mindenkorra vége is a rémálmoknak.
A saját állítása szerint tizenöt esztendeje elhatározott Jézus-követésnek pedig semmi nyoma. Ahogyan azelőtt, eztán sem ír egyetlen vallásos költeményt se. Még Borbély Szilárd (2007) is kénytelen megállapítani: mindmáig „a katolicizmusnak sem volt arra válasza, hogy mit kezdjen Radnóti katolicizmusával”. Jómagam Panek Zoltánnal (2000) értek egyet: Radnóti „nem cserélt, nem vallást váltott; megkeresztelkedett, szeretett professzora, Sík Sándor keresztelte meg, nem sokkal halála előtt; ő azonban saját szellemének eredendő sugallatát követte: pogány lett, az maradt, aminek született.” A trauma sokkoló hatása múltán ugyanolyan felekezeten kívüli, mint azelőtt. Világosan kitűnik ez Sem emlék, sem varázslat című, 1944. április 30-án írt költeményéből, melyben az áll, hogy: Eddig…
[…]
tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám, s megvéd, ha kell, a bajban
de mostantól
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, – baljós az ég felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –
talán most senki sincs.
Mind az életrajzi tények – barátai csak hamis papírokat tudtak neki felkínálni, de rejtekhelyet nem –, mind a költemények tükrében légből kapott hát az a sokfelé visszhangzó állítás, hogy Radnóti 1944-ben önkéntes mártíromságot vállalva vonult volna be a munkaszolgálatba. Ezt a fikciót gyakran nemcsak olyan elgondolások tükrözik, melyek szerint a náci népirtás ellen akart így demonstrálni, hanem olyanok is, amelyek azt állítják, hogy – Arató László (2003: 50.) legnyíltabban megfogalmazott szavaival – „Radnóti tudatosan felépített vértanúsága egyfajta reflektált imitatio Christi-ként is értelmezhető” (vö. még Szarka Judit 2006) Bencze Lóránt (2000) fennkölten szép szavakkal próbálja igazolni, hogy „Krisztus vértanúja ő”. Nem volt az, ennél jóval több volt. Tarbay Ede (2000) szerint „élete derekával szemben, amikor még a Pásztori Múzsát hívta segítségül – annak arcán akkor is átütött már a vér –, Krisztus felé fordult, és krisztusi alázattal – de utolsó versei szerint nem megalázkodással – élte választott passióját – az utókorért.” Mondatnak ez is gyönyörű, de Radnóti ennél sokkalta racionálisabb volt. Tudta, hogy a holnapért nem meghalni kell – legfeljebb a halál kockázatát is vállalva küzdeni –, hanem élni. Esze ágában sem volt meghalni, épp ellenkezőleg – ahogyan erre alább térek ki –, „a 2x2 józanságá”-val akart mindent túlélni, hazatérni.
Persze, Krisztussal minden és mindennek az ellenkezője magyarázható. Bencze Lórántnál (2000) az is olvasható, hogy „amíg Petőfi élt, amíg Radnóti élt, egyáltalán nem tűrték, hogy áldozatok legyenek. Szembeszálltak a gonoszsággal. Egyenes gerinccel jártak, intoleránsak és tűrhetetlenek voltak a környezetüknek, mint Krisztus”.
A „halálköltő” Radnóti legendája I.
Az az ötlet, hogy Radnóti egész életműve egyfajta „halálköltészet”, már Beney Zsuzsa (1996) tanulmányában felbukkant, a költő Mint a bika című, 1933 augusztusában írt versének elemzésében. Ez így hangzik:
Úgy éltem életem mostanig, mint fiatal bika,
aki esett tehenek közt unja magát a déli
melegben és erejét hirdetni körberohangat
s játéka mellé nyálából ereszt habos lobogót.
És rázza fejét s fordul, szarván a sűrü,
repedő levegővel és dobbantása nyomán
gyötrött fű s föld fröccsen a rémült legelőn szét.
S úgy élek mostan is, mint a bika, de mint
bika, aki megtorpan a tücskös rét közepén
és fölszagol a levegőbe. Érzi, hogy hegyi erdőkön
az őzbak megáll; fülel és elpattan a széllel,
mely farkascsorda szagát hozza sziszegve, –
fölszagol s nem menekül, mint menekülnek
az őzek; elgondolja, ha megjön az óra, kűzd
és elesik s csontjait széthordja a tájon a horda –
és lassan, szomorun bőg a kövér levegőben.
Így küzdök én is és így esem el majd,
s okulásul késő koroknak, csontjaim őrzi a táj.
Beney elemzésének első mondata: „Huszonhat éves korától a halál igézetében.” – Tudniillik: élt a költő. S aztán hosszan és kifinomult eszközökkel igyekszik bizonyítani, hogy Radnóti e költeményében a bika képe mint „az első fontos halál-érintettség” jelenik meg, s ettől kezdve „a halál vált élete központi témájává”. Így „költészete felfogható halál-költészetnek”, mert „mindaz, amivel élet- és idillvágyát bizonyítani akarta, szerelmi költészetének nagyrészt szenvedélymentes, szintén idillikus szelídsége, a boldogságkeresés kényszere, mely gyakran a felismert és a veszélyeztetett boldogság képében jelentkezett, nem más, mint a halál fordított arca, menekülés a halál árnyékából…” Amire könnyű a válasz: borzasztó az effajta pszichologizálás. Ilyen alapon mindennek minden a fordítottja is lehet, ha valaki azt írja, hogy „Talpra, magyar, hí a haza!”, akkor ez arra vall, hogy egész költészetével azt akarta rekompenzálni, hogy lelke mélyén abszolút gyáva és közömbös minden közösségi ügy iránt. Amellett, hogy a fenti versben semmiféle „haláligézet” nincsen, egyértelműen a halálmegvető bátorságról szól, s ráadásul nem több – e nemben egészen jól sikeredett – fiatalkori stílusgyakorlatnál, amelynek nincs köze Radnóti kiforrott költészetéhez. Azok a célozgatások, melyek szerint a farkascsorda szagát érző bika képzete itt arra vall, hogy a 24 éves egyetemista felismerte volna a náci veszedelmet, nemcsak a költemény alapállásával ellentétesek, hanem anakronisztikusak is. Az igaz ugyan, hogy Hitler ebben az esztendőben lett kancellár, de posztja még rendkívül ingatag, s a vers megírása előtt két hónappal, június 15-én írt alá Rómában Olaszország, Németország, Franciaország és Nagy-Britannia tíz évre szóló egyetértési és együttműködési szerződést, amelynek tervezetét előzőleg a kis-antant Állandó Tanácsa is jóváhagyta.
Ferencz Győző (2005) monográfiája – s ennek nyomán irodalomoktatásunk – még korábbra teszi halál-traumájának okát, nevezetesen oda, hogy ikergyerekként jött világra, s e nehéz szülés nemcsak édesanyja, Grosz Ilona halálát okozta, hanem ikertestvéréét is. Ez „megmérgezte” volna egész életét, úgy érezte, ő a felelős a kettős tragédiáért. Amikor pedig e traumát „feldolgozta”, az elkerülhetetlen erőszakos halál tudatának megszállottjává vált, amely 1936-tól költészetének fő szólama, s így életműve a maga egészében „halálköltészetként” értelmezendő. A monográfia többszöri ismétléssel sulykolja belénk ezt a képzetet, amelyet két önálló tanulmányban is megfogalmazott (Ferencz Győző 2004; uő 2008).
Csakhogy éppen az általa feltárt tények cáfolhatják legjobban mindezt. Ferencz Győző maga írja le, hogy Radnóti édesanyja, Grosz Ilona halála után apja – középosztálybeli kereskedelmi tisztviselő – hamarosan újranősült, és második felesége, Molnár Ilona saját édes gyerekeként nevelte Radnóti Miklóst, akinek lánytestvére is született. (Erdélyi Ágnes néven lett később költő és újságíró.) Olyan harmonikus körülmények között cseperedett fel tehát, hogy csak 1921-ben, tizenkét éves fejjel értesült arról, hogy Molnár Ilona nem vérszerinti anyja, és Ágnes csupán a féltestvére. Ekkor ugyanis apja egy vidéki útján agyvérzést kapott, Budapestre szállították, és negyvenkilenc éves korában meghalt.
Ez a sorsfordulat valóban radikális változást hozott számára, mert elszakadt az édesanyjának hitt Molnár Ilonától és testvérétől. Gyámja ugyanis nagybátyja, édesanyjának öccse, Grosz Dezső lett, akit „jómódú textil-nagykereskedőként” szokás emlegetni, de voltaképpen a budapesti Brük és Grosz ruhagyár dúsgazdag társtulajdonosa volt. Amit ezzel kapcsolatban hangsúlyoznom kell, az, hogy e kétségtelenül megrázó élmény azzal párosult, hogy a kamaszfiú életkörülményei a középosztályi sorból nagypolgári szintre emelkedtek. Gyámja matematikatanárt fogadott mellé nevelőnek, Danis Tamás (é. n.) kutatásaiból pedig azt is tudjuk, hogy „a gyámszülők nem csupán Miklós tanulmányainak irányítását biztosították, hanem gyakran az ország határain kívül élő rokon családok körébe vitték látogatóba. Így próbálták az érzékeny lelkületű fiú traumáját mérsékelni, orvosolni és a nagy család erejében számára támaszt adni.”
Grosz Dezső azt tervezte, hogy felnővén gyámfia az ő helyére lép majd, s ennek megfelelően taníttatta. Kereskedelmi érettségit szerzett, majd 8 hónapon át a csehországi Reichenbergben, a német tannyelvű Állami Textilipari Szakiskolában tanult tovább. 1928 júniusában tért haza, s két éven át nagybátyja vállalatánál volt gyakornok.
Grosz Dezső bölcs és nagyvonalú ember lehetett, akit nem zavart, hogy gyámfia mindezen közben nem textilmágnási, hanem költői ambíciókat táplál magában. Bizonyára azt gondolta, előbb-utóbb úgyis benő a feje lágya; elvégre nagy focista is volt, az iskolai csapatban centercsatárként jeleskedett (vö. HunBook 2006). Hagyta, hogy tanulás helyett verselgetésre pocsékolja idejét, s gyakornok korában barátaival folyóiratokat alapítson, antológiát jelentessen meg. Talán nem alaptalan az a gyanúm, hogy e vállalkozások nyomdaköltségeinek fedezésénél – közvetlenül vagy közvetve – az ő vagyona is szerepet játszhatott.
Nem állta útját még akkor sem, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy itt nem múlékony kamaszkori próbálkozásról, hanem eltökélt életcélról van szó. Nélküle aligha lett volna lehetséges, hogy a fiatal Radnóti 1929 decemberében megszerezze az egyetemi tanulmányok előfeltételét jelentő gimnáziumi érettségit, s hogy 1930 őszén, gyakornoki állását otthagyva beiratkozzon a szegedi egyetem magyar-francia szakára. Amikor pedig itt szerzett diplomájával meg költői hírnevével éhkoppon maradt volna, nem azt mondta neki, hogy na látod, mire mentél, hanem – ameddig tehette, 1943-ig – lényegében ő tartotta el. Olyan bőkezűen, hogy abból még tengerparti üdülésre is futotta, meg arra, hogy Radnóti büszkén visszautasíthassa a neki felkínált újságírói állást. Ami, ugye, még akkor sem mindennapos gesztus, ha az ember saját édes fiáról van szó. Vári György (2007) szemére is veti Radnótinak, hogy ebben a helyzetben egyik írásában „milyen alapon fintorog a kereskedőszellem ellen”. Hát azon az alapon, hogy Grosz Dezsőnek nem a szelleme, hanem a foglalkozása volt kereskedő.
Közbevetés: a kamasz zseni és a Jóság-nemzedék legendája
Itt meg kell állnunk azonban egy rövid kitérőre a „halálköltészet”-legenda vizsgálatában, hogy ezen belül egy másik legendával nézzünk szembe, amelyik zseniális kamasznak mutatja be Radnótit. Sebők Melinda (2008) pl. azt írja, hogy „A fiatal Radnótinak már 1923-tól [14 éves korától, Sz. I.] jelentek meg írásai a Mindnyájunk Lapjában és a Haladásban, majd 17 éves korában megjelent első verse Ősz címmel az Új Századokban. A Haladás és az Új Századok folyamatosan közölte verseit […]. 1928-ban a Mindnyájunk Lapjában jelent meg Halál című elbeszélése […]. Még ekkor létrehozta 1928 című folyóiratát, mely 600 példányban jelent meg, de csak két számot ért meg. […] A folyóirat […] a fiatalok lázadását hirdette, ellentmondva a Nyugat hagyományainak, csakúgy, mint a Kortárs című lap 1929–30-ban” amelynek indításában Radnóti szintén közreműködött, s „a „két folyóirat-alapítási kísérlet között jelent meg a fiatal költők első antológiája: a Jóság”, amellyel „új nemzedék jelentkezett a magyar költészetben, »nemzedékké« szervezte őket a választott közös program és azonos »költői« életkoruk.” Radnótinak így „még egyetemi tanulmányai megkezdése előtt, 1930-ban megjelent első verseskötete, a Pogány köszöntő a Kortárs kiadásában.” Mások ez utóbbi tényt úgy jelzik, hogy Szegedre „már költőként érkezett”.
Merőben más megvilágításba kerülnek azonban ezek a tények, ha nem az áll a szövegben, hogy versei „a” Mindnyájunk Lapjában stb. jelentek meg – mintha ezek ismerendő folyóiratok lennének –, hanem úgy, hogy „különféle obskúrus diáklapokban”. Bár, ami éppen a Mindnyájunk Lapját illeti, ezt csak Ferencz Győző (2004) említi diákújságként, alcíme szerint szépirodalmi, művészeti és társadalmi hetilap lett volna, melyet a ma már teljesen ismeretlen Jankovich György szerkesztett. Mikor kutakodásaim során oda érkeztem, hogy e lap a legolcsóbb pesti újságként volt híres, meg arról, hogy 1927-ben Szolnokon szépségversenyt rendezett, ahol „a vágyva vágyott első helyezést Rácz Joli vívta ki 63 ponttal” (Kósa Károly 2007), feladtam a buzgalmat. Igaz, az alcímekben nem lehet megbízni, mert az Új Századok is „szépirodalmi folyóirat”-nak mondta magát, noha szerkesztője, Halassy Károly gyorsírótanár Rákospalotán kifejezetten középiskolás írók, költők és grafikusok munkáinak adott helyet kőnyomatos, házilag előállított lapocskájában (vö. HunBook 2006).
Ami a Haladást illeti, ez a Magyar Ifjúsági Balassa Bálint Irodalmi Kör (nem hivatalos nevén Haladás-kör) „kritikai és szépirodalmi szemléjeként” jelent meg. E körben a 17 esztendős Radnóti vezetőségi tag volt, s itt nemcsak – mint említettem – Reinhold Alfréd barátsága jelentett fontos hatást szemléletére, hanem megismerkedett Gyarmati Fannival, későbbi feleségével, és Vas Istvánnal is (vö. Vas István 1972). A lap főszerkesztője egyébként a nála egy évvel fiatalabb Wagner (későbbi nevén Tamássi) György, felelős szerkesztője pedig Reinhold Alfréd volt.
Az állítólag Radnóti által „létrehozott” 1928 című, két számot megért lap főszerkesztője szintén Reinhold Alfréd, Radnóti (még Glatter néven) csak szerkesztőként jegyezte. Egy Neugebauer Frigyes nevű ember jelentette meg, akiről ma már nem tudni, ki lehetett. Nem kisebb bukás lehetett a Kortárs című „havi szemle”, amely nem „1929–30-ban” jelent meg, hanem – az egyetlen lexikon szerint, amelyben megtalálható (Péter László 1994: II. 1101.) – 1929 novemberétől 1931 januárjáig, de ezt nem állt módomban ellenőrizni, mert az Országos Széchényi Könyvtár katalógusában nincsen nyoma. A szerkesztésében (Vajda János, Kármán Rezső) és kiadásában (Brünauer Albert, Lantos Andor) résztvevők neve (Vajda János kivételével) bizonyára már az akkori irodalmi köztudatban sem mondott semmit. Azt, hogy – miként a lexikoncikk állítja – József Attila verseit közölte volna, még Szabolcsi Miklós (1963; uő 1998) hatalmas monográfiái sem regisztrálták.
A legrejtélyesebb a Jóság című 1929-es antológia, amely a maga idején a fentiekhez hasonlóan ismeretlen kiadvány lehetett. Az Országos Széchényi Könyvtárban ennek sincs nyoma, de biztos, hogy megjelent, mert egy – Wagner György által Ellenbogen Imrének dedikált – példányát 2006-ban megvette valaki egy árverésen (vö. HunBook 2006a). Kubista stílusú borítóján Lakatos Péter Pál, Sükösd Ferenc, Vajda János, Forgács Antal, Radnóti Glatter Miklós, Dán György, Wagner György, Kalmár Magda és Fekete Alfréd verseit kínálta az olvasóknak. Szerkesztője és kiadója nem volt, csak azt tüntette fel, hogy a Hoffmann és Társa könyvnyomdában készült. A költők közül Kalmár Magdáról és Fekete Alfrédról nem tudni, kik lehettek, Dán Györgyöt talán azonosítani lehetne. Lakatos Péter Pál, Sükösd Ferenc és Vajda János bejutottak ugyan az irodalmi lexikonokba, ám inkább újságírókként, és önálló verseskötetet sosem tudtak összehozni, Wagner [Tamássi] György is csak egy vékony versesfüzetet produkált 1930-ban. Radnótin kívül így egyedül Forgács Antal lett valóban költőnek tekinthető. A felderíthető korúak többsége a 20. életéve körül járt, csak két „öreg” akadt köztük, a 31 éves Lakatos és a 37 esztendős Sükösd.
Kenyeres Zoltán (1967) írta róluk, hogy „új nemzedék jelentkezett velük a magyar költészetben; nemzedékké szervezte őket a választott közös program s az évjáratok különbségét is kiegyenlítő azonos »költői« életkoruk.” E program az lett volna, hogy „a háború utáni nyomorúságban és embertelenségben” a „jóságot” „dalolják és éneklik”. Kenyeres szerint „a harmincas években folyamatosan bővültek e nemzedék sorai” – s itt már valóban olyan neveket említ, amelyek jelentős teljesítményeket fémjeleznek, köztük Vas Istvánét, Weöres Sándorét –, mígnem 1935-ben egy újabb antológiával léptek fel, a Korunk cíművel. „Harmadik nemzedéknek” Kenyeres Szerb Antal nyomán nevezi őket, aki a Korunkról írt kritikájában közvetlen elődeikkel, a harmincas éveikben járó és férfias hangon verselő „második nemzedékkel” szembeállítva azt írja róluk, hogy fő törekvésük a „holdvilág rehabilitációja”, visszatérés a preromantikához. (Az elnevezés könnyen – és zavaróan – összekeverhető Babits „a Nyugat harmadik nemzedéke” terminusával.)
Szabolcsi Miklós (1992) is megemlékezik egyik tanulmányában a Jóság-antológiáról, s ő valahonnan azt is tudja, hogy „a kötet szervezője láthatólag ifj. Vajda János” volt (ez az „ifj.” Szabolcsi megkülönböztetése, az illető sosem élt vele), továbbá úgy látja, hogy „az uralkodó hang és forma itt […] a posztexpresszionista, konstruktivista dikció, némi adys beütéssel. Mint ifj. Vajda János versében:
Óh ne higyjétek, hogy ez világfájdalom!
Én csak a világszépségben s világboldogságban
hiszek,
de látom a mérhetetlen emberi szenvedést
és egyedül vagyok a megváltó hitemmel.
Egyedül vagyok,
de százezer jános is egyedül van
és Nekik dobog a szívem!
Én!
Én!
Jómagam ezt és az antológia uralkodó hangját-formáját nem stíluskategóriába sorolnám, hanem minőségibe: menthetetlenül gyöngék. Radnóti se vett be köteteibe itt közölt verseiből csak kettőt. Hangsúlyoznám továbbá, hogy a Jóságnak és a Korunknak semmi köze egymáshoz, az előbbiben fellépő kilenc és az utóbbiban szereplő tizenkét szerző közül csak kettő – Radnóti és Forgács – volt azonos. A Jóság próbálkozásai észrevétlenek maradtak, a Korunk feltűnő visszhangot váltott ki. Nem volt hát a költészetben „Jóság-generáció”, de azt sem hallgathatom el, hogy az effajta sterilen korosztályi csoportosítás az irodalomban – amely együvé skatulyázza „ifj.” Vajda Jánost Radnóti Miklóssal, Sértő Kálmánt Weöres Sándorral – nem ér többet annál, mintha aszerint osztályoznánk az alkotókat, hogy melyikük sovány vagy kövér, illetve ki kopasz és ki nem az.
Ami pedig végezetül azt illeti, hogy első verseskötete, az 1930-ban, a Kortárs kiadásában megjelent Pogány köszöntő okán Szegedre „már költőként érkezett”, ehhez szintén nem árt néhány megjegyzést fűzni. Egyrészt nem kötet, hanem 48 oldalas füzetecske. Másrészt a Kortárs „kiadó” az Országos Széchényi Könyvtár katalógusa szerint ezen túl összesen két munkát publikált, nevezetesen Radnóti barátja, Tamássi György Áhítat (1937, 43 oldal) című versesfüzetét és A totális állam (1937, 47 oldal) című brosúráját. Aligha fogadhatták hát „költőként” a szegedi egyetemen, legfeljebb verselgető „gólyaként”.
Mindez persze érdektelen, hiszen az egyetlen fontos kérdés itt az, milyenek voltak a versei. Hát ilyenek:
Most már a kezedet csókolom, – így
paraszt bánattal oly szép megállni
a napban, lelkes földeken csörren
ütődő szárba szökkenve a búza!
Nézd! ahol hevertünk eldőlt a szár,
szigorú táblán szerelmi címer, – hogy
bókol a tájék! bókolva ellőtted
csúszik a porban a messze torony!
Álmos délután jön: csöndben köszöntsd!
Csók virágzik ujjaid csúcsán és
tenyeredben megszületik az árnyék!
Te csak köszöntsd! Szétnyitott tenyérrel
köszöntsd a napot, mert most még
feléfordulva állunk és lelkes
földeken, csillanó földeken csörren
ütődő szárba szökkenve a búza!
(Köszöntsd a napot! 1929. október 8.)
Most térjünk vissza gondolatban 1929-be, és vegyük tekintetbe, hogy egy 19 éves fiúval állunk szemben. Hát óriási. Nem hibátlan, csodagyerekre valló remek, de olyan kiforrott, kulturált, hogy számos akkori 30 esztendős költő is megnyalhatta volna a szája szélét, ha ez fut ki a tolla alól. Semmi köze persze Szabolcsi „posztexpresszionista, konstruktivista dikció”-jához, „némi adys beütéssel”, de Szerb Antal preromantikájához se; biedermeieres pásztoridill. Ha hozzám hozta volna ez a 19 éves fiú, azt tanácsoltam volna neki, hogy legyen még „neóbb”. Kerülje a „csók virágzik ujjaid csúcsán”-okat, és szaporítsa a „tenyeredben megszületik az árnyék”-okat, sőt, teremtsen szintézist az idill és „posztexpresszionista, konstruktivista dikció” által bevezetett vakmerő asszociációk között. Legyen modernebb Juhász Gyulánál. Amely tanács persze célt tévesztett volna, hiszen végül Radnóti lett, s nem egy modernebb Juhász Gyula.
Amihez hozzá kell tennem, hogy vannak, akik éppen az idillikus szépség költőjeként zárták a szívükbe a költőt. „Nem tudhatom, Radnóti másnak mit jelent – írja Kis Tímea (2008). – Nekem azt a költőt, aki sértett nemzetek gyilkos indulatai közepette, csak azért is a természet harmóniájáról énekelt, aki akkor is képes volt szeretni hazáját, amikor országa aknát szedetett vele. Radnóti nem rázza öklét sem az égi, sem a földi hatalmak ellen, egyszerűen csak igyekezett jelen lenni az életben. Radnóti tehát nem jó semmire. El is felejtették. Én mégis szeretem a verseit, mert szépek.” „Nem arról van szó, hogy megpróbálnám kikerülni a halálköltészettel való találkozást – hiszen megrendítő, őszinte és (remélem) minden embert elgondolkodtató költemények. Ezek a versek is közel állnak hozzám. Az ingadozás talán annak köszönhető, hogy Radnótit alapvetően nem búskomorságra hajló, szinte depresszív alkatként képzelem el, aki a haláltudattal vívja eleve vesztes csatáját. Korai, szinte pogányos hangütésű, nekem az antik élet- és gondolkodáseszményt, szerelmet hirdető versei mást sejtetnek. Érzékeny lelkű, az igaz, de állíthatjuk-e az ellenkezőjét egy olyan emberről, aki a »modern« technika vívmányai helyett inkább a fűszálon egyensúlyozó katicabogárra, a nap és a szél keltette impresszióra, a színekre, hangokra ügyel? Így indult pályája – és szerintem ez az érzés, énje egyik éltető ereje végigkísérte egészen a tömegsír nyirkos sötétségéig.”
A „halálköltő” Radnóti legendája II.
A fentiek ismeretében már visszatérhetünk ahhoz az elgondoláshoz, amelyet Ferencz Győző (2004) így foglal össze: „Radnótinak a szülei halálával foglalkozó versei […] azt mutatják, hogy a trauma egész személyiségépítésére kihatott. Ez az élmény késztette versírásra: a költészetet ösztönösen olyan terepnek érezte, ahol traumáját feldolgozhatja. Költészete ennyiben terapikus funkciójú vallomásos líra – legalábbis indíttatásában. A trauma feldolgozása során azonban nemcsak lelki problémáját oldotta meg, hanem megalkotta önmagát mint költőt is. Úgy is mondhatjuk, ebből a problémából alkotta meg önmagát mint költőt. Ez az oka, hogy a halállal olyan sajátos viszonya alakult ki. Verseiben jól követhető, hogy a múltat feldolgozva egyre élesebben tudatosul benne saját rettenetes jövője. Zárt és élesen fókuszált életműve egyetlen ívet alkot: szülei halálának traumatikus élménye vezet el az utolsó, páratlan remekművekhez. A tragikus sorsú költőnek valóban »mindennap újszülött borzalommal« kellett élnie.” A bizonyíték erre az, hogy „összesen tizennyolc olyan verse van, amelyben szülei halálát dolgozza fel”. Amihez azért – irodalomtörténészi tisztességgel – hozzáteszi: „ezek nem mindegyike jelent meg nyomtatásban”.
Az ezzel szembeállítható tények a következők. Apja Radnóti 12 éves korában, 1921-ben halt meg, legelső ilyen írása viszont az 1925. augusztus 24-én keltezett Apámhoz az égbe című iromány, melynek első versszaka:
Apám ott fenn az égbe!
Gondolsz-e néha rám?
Mert én sokszor bámulva a légbe…
Elgondolom, hogy milyen kár…
Hogy ily korán meghaltál… Apám!
Négy esztendőn keresztül, 16 éves koráig nem volt hát szüksége „személyiségépítésében” arra, hogy „terápikus funkciójú vallomásos lírá”-val gyógyítsa „traumáját”, ami igencsak furcsa, hiszen ha lett volna neki ilyesmije, ennek már jóval korábban jelentkeznie kellett volna a gyerekkori neurózis eléggé közismert tüneteivel. S akkor sem valamiféle kamaszos sikoly robban ki belőle, hanem egy abszolút nyugodalmas-merengő közhely póza. Azaz: 16 éves korában, mint szinte mindenki, írni akar, s ehhez témát keres. Nagypolgári jólétben élő úrifiú lévén, a kamasz-szerelmen kívül egyetlen érdekesség adódhat életében, az, hogy árva.
Életkori sajátosságai természetesen – mint minden egészséges kamaszt, és Radnóti testileg és lelkileg egyaránt makkegészséges volt – magától értetődővé tették, hogy elsősorban szerelmesverseket írjon. Annál is inkább, hiszen 1928-ban, reichenbergi tartózkodása idején, mint említettem, megtörtént vele a csoda: „Tini”, azaz Klementine Tschiedel fel-felszökött a lakására, és beteljesítette vágyait. Persze, hogy 1928-29-ben ez a mindent elsöprő élmény tükröződik verseiben. Ez a lányokat az utcán leszólító, mozizó, szeretőjével szórakozóhelyen táncoló, életvidám fiú bizony nem „haláltraumákon” nyűglődött. Ha pedig mégis ilyen témához nyúlt, elég hamar rájött arra is, hogy nem az apja halála az igazán jó versanyag, hanem az anyjáé és ikertestvéréé; a Nem volt anyám című próbálkozását 1926. december 31-én vetette papírra, hármaspontokkal dramatizált formában:
Nékem talán nem is volt Anyám…?
Hisz az Anyám nem ismert engem…
Mert… meghalt… mikor én… élni kezdtem.
Ő meghalt mikor fia lett neki…
Nem szerette bennem a… fiát…
Az anyámnak nem volt fia…
S nekem nem is volt Anyám… A… nyám.
Nem idézem tovább effajta gyerekes irományait, amelyek közül egyetlen egyet sem vett fel köteteibe; Ferencz Győzőnél olvashatók, részletes elemzésekkel, amelyek – mint jelzi is – egy Vikár György nevű pszichoanalitikus sémáit követik. A monográfiájáról írt kritikájában Hatos Pál (2006) igen finoman jelzi, hogy a mai tudomány az ilyen eljárásokkal szemben erős fenntartásokkal él; jómagam erőteljesebb szavakkal minősíteném ezt az asztrológiához hasonlóan jól jövedelmező, a társalkodónői foglalkozás modern formájaként működő üzletágat. Elemzéseinek másik alapgondolatával, miszerint „Radnóti költészete a nyelvi önmegalkotás hatalmas kísérlete” (Ferencz Győző 2008), végképp nem tudok mit kezdeni. Ha Radnótinak valóban ez járt volna az eszében versírás közben, a dilettánsok körében is a legnaivabbak közé tartozott volna.
Az ifjúkori „halálköltészet” bizonyítékaiként Ferencz Győző a kiadatlanok mellé állít négy, a Pogány köszöntőben megjelent verset is, de ezek közül egyiknek sincs semmi köze ehhez az élményhez, s a sort olyanokkal is bővíti, amelyekben egy-egy mondatos utalásként bukkannak fel ilyesmik:
Szülőanyád s apád meghaltak rég, egymástól
száz lépésnyire áradnak a földbe már
(1932. október 6.)
– de a költemények egészen másról szólnak, miként a fenti is arról, hogy
Néped közt jöttél s ha igaz
amit az erdélyi lap írt rólad egyszer,
(hogy Angyalföld és a Lágymányos
proletárjainak költője vagy te),
akkor hazaértél! Hajtsd le a fejed. Még jobban!
Ahol valóban ezt a témát dolgozza fel, az az apjára Emlékező vers (1933. augusztus 4.), de nemhogy gyötrelmes traumára emlékeznék, hanem épp ellenkezőleg, úgy szól, mint egy ókori spártai harcos:
S bár mostani férfifiadnak már
asszony a gondja, sok gondja mögött
s göndör könnyekkel nem koszorúzza helyed;
tudja, hogy egyszer elveszti Ő is a harcot és elesik
majd! ezért hát férfiként idéz, ha ritkán
rólad esik szó és összeszorítja utána a száját.
Anyja halála a Huszonnyolc év (1937. szeptember 23.) romantikus pózában tükröződik:
Erőszakos, rút kisded voltam én,
ikret szülő anyácska, – gyilkosod!
öcsémet halva szülted-é,
vagy élt öt percet, nem tudom,
de ott a vér és jajgatás között
úgy emeltek föl a fény felé,
akár egy győztes, kis vadállatot,
ki megmutatta már, hogy mennyit ér:
mögötte két halott.
Végül azonban hepienddel zárja a vériszamos látomást:
Anyácska, véres áldozat
a férfikorba nőttem én,
erősen tűz a nap, vakít,
lepke kezeddel ints felém,
hogy jól van így, hogy te tudod,
s hogy nem hiába élek én.
Ferencz Győző (2004) szerint „valamennyi verse közül, amelyben ezt a traumát dolgozta fel, ez tűnik a legerősebbnek”. Szerintem a leggyöngébbnek.
No, de itt van az Ikrek hava (1940), ami alcíme szerint Napló a gyerekkorról, s ahol az apja halála csak futó epizód ugyan, de Ferencz Győzőnek abban igaza van, hogy itt az elbeszélés hőse születéséről szólva „már leülepedett szomorúsággal […] elmondja, az ikertestvér halála komoly identitásproblémát okozott. Ki ő akkor, honnan tudhatja, hogy nem ő halt meg, hanem a másik, kérdezi: összezavarodott, elmosódtak benne személyiségének éppen szilárduló határai.” Nos, alcím ide vagy oda, Radnóti legközelebbi barátainak egyike, Vas István (1940) már annak idején megírta a Nyugatban, hogy e mű nem emlékirat, hanem fikció, az ő műfaji besorolása szerint „kisregény vagy hosszabb elbeszélés”. Amelyben az a legfeltűnőbb, hogy „sok szó esik költészetről: Valéry Larbaudról és Tibullusról, a szürrealistákról és a fordítás művészetéről”, s ahol „a gyerekkort sem azért idézi vissza, hogy egy lélek fejlődését magyarázza. Egy-egy motivumból nem fuga lesz, hanem dal, önmagáért való.” Vas azt sem hallgatja el, hogy Radnóti, aki (ne feledjük, 1940-ről van szó) „lényegében és legjobb verseiben idilli költő s természetesen az maradt ebben az elbeszélésben is”, itt elsőként próbálkozik szépprózával, és ez „helyenként, különösen egy-két, a szereplők szájából közvetlenül idézett mondatban, nem is sikerült tökéletesen.” A fenti „identitászavar” tehát nem Radnótié, hanem egy – csak fikcióvá átalakítottan önéletrajzi elemekből felépített – elbeszéléshősé. A „ki halt meg” problémán való töprengés egyébként jellegzetesen olyan mozzanat, amely kiagyaltsága okán „nem is sikerült tökéletesen”.
Radnóti nem volt „sérült személyiség”, melankolikus töprenkedő, hanem – naplója is ezt bizonyítja – mindvégig meglehetősen indulatos természettel rendelkezett. Nem volt hát semmi szüksége arra, hogy öngyógyító, a személyiségtudat terápiájára szolgáló „halálköltészettel” szenvelegjen. S így eleve hibázik Ferencz Győzőnek (2008) az a tétele is, hogy „miközben a haláltrauma feldolgozása lassan befejeződött, felerősödött személyes haláltudata, hogy aztán a Meredek útban és az utolsó versekben átvegye a főszólamot”; mert (uő 2004) „az elkerülhetetlen erőszakos halál tudata az évek előrehaladtával valósággal megszállta, 1936-os kötetétől, a Járkálj csak, halálraítélt!-től költészetének főszólamává vált.”
Először is, a Járkálj csak, halálraítélt!-ből sem tűnik el az idill. Az 1936-os esztendő – az etiópok elleni olasz háború és a spanyol polgárháború éve – csupán azzal hoz változást Radnótinál, hogy az idill mellett felragyogtatja egy másik műfaj, az elégia remekeit is, de a kötet egyetlen sora sem tükröz semmiféle megszállott halálpánikot. Ahogyan nem volt soha anyuci-apuci halálán nyafogó kiöregedett csecsemő, nem volt a háború előszeleiben sipítozó hisztérika sem. A kötet címadó versének halálmegvető bátorságával nézett a jövőbe:
[…]
Ó költő tisztán élj te most,
mint a széljárta havasok
lakói és oly bűntelen,
mint jámbor, régi képeken
pöttömnyi gyermek Jézusok.
S oly keményen is, mint a sok
sebtől vérző, nagy farkasok.
1940-ben kiadott Válogatott verseiről Bálint György (1940) azt írta: „fennkölt elszántsággal hirdeti a meg-nem-alkuvó munkát, a szellemi ember és a társadalomkritikus rendíthetetlen kitartását a veszéllyel és a halállal szemben”.
Mindvégig ezt tette. El nem tudom képzelni, miféle poétika alapján lehet „halálköltészetnek” címkézni az élni akarás költészetének messze legkiemelkedőbb világirodalmi remekeit:
ha kell zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2x2 józansága hull rám.
(Levél a hitveshez)
Soha egy pillanatig nem uralkodott el rajta „az elkerülhetetlen erőszakos halál tudata”, az Erőltetett menet gyötrelmei közepette is azt sikoltja a költemény utolsó sora, hogy ha földre rogynék,
Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! Fölkelek!
Esküszöm, hogy e „halálköltészet”-elgondolásnál már az is sokkal hihetőbb, amit cikkem elején Ortutay Gyulától idéztem: „költészetének utolsó korszaka is elválaszthatatlan az illegális párt politikai eszméitől”.
HIVATKOZOTT IRODALOM
ARATÓ LÁSZLÓ 2003: Radnóti, a halál szülötte. Kegyeletsértő beszély. In: Radnóti Miklós és kora. Szerk. Gordon Győri János. Bp. 2003.
AXIOART 2008: Reinhold Alfréd [Alfred Reynolds] – Reinhold Alfréd első és utolsó lírai kötete…[Versek]. In: http://axioart.com/index.php?op=live_item&id=427659
BABITS MIHÁLY 1925: Új klasszicizmus felé. (Mai író töprengése valami oltárnál) (Most, hogy új klasszicizmusról beszélnek). In: Nyugat, 18. sz.
BÁLINT GYÖRGY 1940: Radnóti Miklós versei. In: Nyugat, 7. sz.
BARÓTI DEZSŐ 1977: Kortárs útlevelére. Radnóti Miklós 1909-1935. Bp.
BENCZE LÓRÁNT 2000 (letöltés 2009. febr. 12.): Epilógus. Radnóti délután – Zsámbék, 1995. november 21-én. In: Távlatok, 50. sz. http://w3.externet.hu/~tavlatok/kultura-es-elet.htm
BENEY ZSUZSA 1996: Radnóti Miklós: Mint a bika. In: Holnap, 5. sz.
BORBÉLY SZILÁRD 2007: Megjegyzések az életszentségről. Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete. In: Jelenkor, február.
CSAPODY TAMÁS–TOMISLAV PAJI 2005: A bori munkaszolgálat jugoszláv szemmel. In: Új Honvédségi Szemle, 2005. december.
DANIS TAMÁS é. n. (letöltés 2009. febr. 12.): Radnóti Miklós Dobsinán. In: Gömörország, http://www.gomororszag.sk/641.html
DITTRICH, RUDOLF 1998: Vom Werden, Wesen und Wirken der Organisation Todt. Osnabrück.
ELEKES DÓRA 2006: À la recherche… Egy Radnóti-monográfiáról. In: Litera. Az irodalmi portál, február 27. http://www.litera.hu/object.8c40f58c-36b8-4ef7-9311-6eebb35875b0.ivy
FEJTŐ FERENC 1990: Radnóti Miklós. In: uő: Budapesttől Párizsig: Emlékeim. Bp. Felföldi Polgár Info 2009 (letöltés 2009. febr. 9.): Az Új Szó, Kövesdi Károly által bértollnoki módon becsmérli a Felföldi Polgár Infot és munkatársait. In: http://www.felvidek.polgarinfo.hu/modules.php?name=News&file=print&sid=6689
FERENCZ GYŐZŐ 2004 (letöltés 2009. febr. 9.): Trauma és költészet – Radnóti költővé érése. In: A Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából 2004. november 8-án, hétfőn 10.00 órai kezdettel megrendezett Radnóti Miklós-emlékülés előadásai. http://www.mta.hu/nytud/Radnoti.html
FERENCZ GYŐZŐ 2005: Radnóti Miklós élete és költészete. Kritikai életrajz. Bp.
FERENCZ GYŐZŐ 2008 (letöltés 2009. febr. 13.): Trauma és költészet: a nyelvi önmegalkotás folyamata. In: http://irodalom.elte.hu/villanyspenot/index.php/1946:_Trauma_%C3%A9s_k%C3%B6lt%C3%A9szet:_a_nyelvi_%C3%B6nmegalkot%C3%A1s_folyamata
GÖMÖRI GYÖRGY 1999: Újrakezdés a második világháború utáni magyar költészetben. In: Kortárs, 12. sz.
HATOS PÁL 2006: Radnóti újraértelmezéséről. Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete. Kritikai életrajz. In: Kommentár, 1. sz.
HUNBOOK 2006: Egy megkerült Radnóti-fotó és egy kezdő költő zsengéi. In: http://www.hunbook.hu/index.php?op=news&id=517
HUNBOOK 2006a: Radnóti (Glatter) Miklós első versei a 6. árverésen. In: http://www.hunbook.hu/index.php?op=news&id=443
JELENITS ISTVÁN 2003: Nyitva látta az eget… Radnóti Miklós megkeresztelkedésének hatvanadik évfordulóján. In: Új Ember, 2003. május 18.
KABDEBÓ LÓRÁNT–KULCSÁR SZABÓ ERNŐ (szerk.) 1992: „de nem felelnek, úgy felelnek” – A magyar líra a húszas-harmincas évek fordulóján. Pécs.
KENYERES ZOLTÁN 1967: A „harmadik nemzedék” fogadtatása. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 275 skk; ugyanez uő: Gondolkodó irodalom. Bp. 1974.
KIS TÍMEA 2008: Radnóti Miklós. In: 108 Magazin, http://108magazin.hu/bolcseszet/irodalom/radnoti-miklos.html
KOCZKÁS SÁNDOR 1954: Radnóti Miklós 1909–1944. In: Radnóti Miklós: Versek és műfordítások. Bp.
KÓSA KÁROLY 2007: Szépségverseny Szolnokon, 1927-ben. In: Szolnoki Napló, augusztus 19.
KŐBÁNYAI JÁNOS 2004: Cinkosok földjén II. In: Múlt és Jövő. 4. sz.
KRAUS, NAFTALI é. n. (letöltés 2009. febr. 10.): Miért Hágár és miért nem magyarul? In: http://www.or-zse.hu/konyv44.htm
KRAUSZ TAMÁS 2004: A Holokauszt-ipar. In: Eszmélet.
LACKÓ MIKLÓS 1995: Zsidók a budapesti irodalomban (1890-1930). In: Budapesti Negyed, 2. sz.
LATOR LÁSZLÓ 2005: Az À la recherche körül. In: Mozgó Világ, szeptember.
LENGYEL ANDRÁS 2004: A Szegedi Fiatalok mozgalma és Bálint Sándor. In: Tiszatáj, augusztus.
MADOCSAI LÁSZLÓ 1984: Irodalom a gimnáziumok IV. osztálya számára. Bp.
MÁRIA BÉLA 1975: Radnóti utolsó bori napjairól In: M. Pásztor József és mások 1975.
MÁRTON LÁSZLÓ 2006: Költőélet, költőhalál. Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete. Kritikai életrajz. In: Holmi, november.
MÁTÉ ZSUZSANNA 2007: Összefoglalóan a tudós Sík Sándor műveiről. In: uő: Megérthető műalkotás? Esztétikatörténeti és befogadásesztétikai tanulmányok. Szeged.
MELCZER TIBOR 1984: Eretnek hadak között hűségre példakép. Biblikus és hitbéli vonatkozások Radnóti Miklós költészetében. In: Irodalomtörténet, 2. sz.
MELCZER TIBOR 1989: Kell az áldozat. Sík Sándor és Radnóti lélekrajzához. In: Vigilia, 1. sz.
MELCZER TIBOR 1999: Erőltetett menet – In memoriam Radnóti Miklós. In: Magyar Szemle, 5. sz.
M. PÁSZTOR JÓZSEF és mások 1975: A 2x2 józansága. emlékezések Radnóti Miklósról. Bp.
OBBÁGY LÁSZLÓ 1995: Könyörgök, hallgassanak a költőkre!”. Barangolás „delejtű embereink” nyomában. In: Athanasiana, 1. sz.
ORTUTAY GYULA 1959: Radnóti Miklós. In: Radnóti Miklós 1909–1944. Szerk. Baróti Dezső. Bp.
OZSVÁTH, ZSUZSANNA 2004: Orpheus nyomában. Radnóti Miklós élete és kora. Bp.
PANEK ZOLTÁN 2000: Radnóti Miklós magyarsága. In: Látó, január
PÉTER LÁSZÓ (főszerk.) 1994: Új Magyar Irodalmi Lexikon. I–III. köt. Bp.
POMOGÁTS BÉLA 1984: Radnóti Miklós. Bp.
POMOGÁTS BÉLA 1984a: Az avantgarde-tól a klasszicizmusig. In: Új Írás, 11. sz.
RADNÓTI MIKLÓS 1944: Karunga a holtak ura. Néger rapszódia/Néger mesék. Bp.
RADNÓTI MIKLÓS 1989: Napló. Bp.
REINHOLD ALFRÉD 1932: Első és utolsó lírai kötete. Bp. Fotokópiája: http://www.bredafrancoise.ro/index.php?option=com_content&task=view&id=157&Itemid=8
RÉZ PÁL 1965: Radnóti Miklós. In: Magyar Irodalmi Lexikon. Főszerk. Benedek Marcell. II. köt. Bp.
RÉZ PÁL 2008 (letöltés 2009. febr. 16.): Radnóti ismeretlen novellája. Először magyarul. In: http://blog.xfree.hu/myblog.tvn?SID=&kat=1361&n=sayuri
RÓNAY LÁSZLÓ 2004: Radnóti Miklós és Európa. In: A Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából 2004. november 8-án, hétfőn 10.00 órai kezdettel megrendezett Radnóti Miklós-emlékülés előadásai. http://www.mta.hu/nytud/Radnoti.html
RÓNAY LÁSZLÓ–TVERDOTA GYÖRGY 2005: A Vigilia beszélgetése Tverdota Györggyel. In: Vigilia, 4. sz.
SÁNTHA ATTILA 2008: Nagy, fekete virág a télben. In: Helikon, Kolozsvár, 10. sz.
SEBŐK MELINDA 2008: Radnóti Miklós szemléletváltása a babitsi hagyomány útján. In: Tiszatáj, február.
SZABOLCSI MIKLÓS 1963: Fiatal életek indulója. József Attila pályakezdése. Bp.
SZABOLCSI MIKLÓS 1992: Paradigmaváltás? Korszakváltás? In: Kabdebó Lóránt–Kulcsár Szabó Ernő 1992.
SZABOLCSI MIKLÓS 1998: Kész a leltár. József Attila élete és pályája 1930–1937. Bp.
SZALAI ANNA (szerk.) 2002: In the Land of Hagar. The Jews of Hungary. History, Society and Culture. Tel-Aviv.
SZANISZLÓ B. JUDIT 2006: El nem azonosulni. Ferencz Győzővel Radnóti Miklósról. In: Litera. Az irodalmi portál, február 1. http://www.litera.hu/hirek/el-nem-azonosulni
SZARKA JUDIT 2006: A munka éthosza. Olvasói gondolatok Ferencz Győző Radnóti Miklós élete és költészete című monográfiájáról. In: Pilpul Magazin, 03.12.
SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY 1998: Radnóti Miklós és a holocaust irodalma. „A magyar zsidó irodalom létformái” címmel, 1996. január 8-9-én Budapesten rendezett ülésszakon elhangzott előadás szövege. In: uő: Irodalmi kánonok. Debrecen.
SZIGETI LAJOS SÁNDOR 2004: Radnóti Miklós poétikai identitása. In: A Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából 2004. november 8-án, hétfőn 10.00 órai kezdettel megrendezett Radnóti Miklós-emlékülés előadásai. http://www.mta.hu/nytud/Radnoti.html
TAKÁCS FERENC 2001: „De nem abba halunk bele…” In: Mozgó Világ, 8. sz.
TAKÁCS FERENC 2002: Halálhír. In: Mozgó Világ, 2. sz.
TARBAY EDE 2000 (letöltés 2009. febr. 12.): Az ember és költészete (Radnóti Miklós). In: Távlatok, 50. sz. http://w3.externet.hu/~tavlatok/kultura-es-elet.htm
TIHANYI PÉTER 2005: Radnótival egy menetben. Pap Lajos nem mindennapi története. In: Hetek, április 22.
TOLNAI GÁBOR 1937: Járkálj csak, halálraítélt. Radnóti Miklós versei. In: Nyugat, 3. sz.
TOLNAI GÁBOR 1958: Radnóti Miklós és a felszabadulás előtti szocialista irodalmunk egyes kérdései. In: Kortárs. 871 skk.
VÁRI GYÖRGY 2007: Aki nem száll gépen fölébe. Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete. In: Jelenkor, 2. sz.
VAS ISTVÁN 1940: Ikrek hava. Radnóti Miklós kisregénye. In: Nyugat, 6. sz.
VAS ISTVÁN 1972: Nehéz szerelem. Bp.
Udvar a Schenkweg mögött
A társadalmi forma (vagy „formáció”) kifejezés a marxista szakirodalom egyik alapfogalmát hivatott megjelölni, de ilyen értelemben – olykor ugyanazok a szerzők is – használják a „társadalmi rend”, „termelési mód”, a „társadalmi-gazdasági alakulat” vagy a „termelési viszonyok alaptípusa”, „társadalmi alaptípus” elnevezéseket is. Amire ilyenkor gondolni szokás, voltaképpen az emberiség fejlődésének egy-egy fő lépcsőfoka. (Nem korszaka – noha e fokokat mondják „nagykorszakoknak” is –, mert ezeket a szinteket a különböző emberi közösségek igen eltérő időszakokban érhetik el.)
A társadalmi formák engelsi–sztálini felosztása
A marxizmusban sokáig hivatalosnak számító társadalomfejlődési elgondolást Sztálin (1953: 662-667. o.) úgy kodifikálta, hogy a történelemben öt ilyen, a világ minden táján egymást szükségképpen követő társadalmi alaptípus mutatható ki: az ősközösség, a rabszolgatartó rend, a feudalizmus, a kapitalizmus és a szocializmus. Az első az emberi fejlődés kiindulópontja, ahol a közösségek tagjai együtt dolgoztak, a személyi használati tárgyakon túl a fontosabb termelőeszközök köztulajdonban voltak s nem léteztek vagyoni és osztálykülönbségek. Felbomlása után az első osztálytársadalom mindenhol a rabszolgatartó rend lett, amely két alapvető osztályra, a rabszolgákéra és az őket, valamint a termelőeszközöket magántulajdonként birtokoló rabszolgatartókéra épült. Az ezt követő feudalizmusban a földesurak magántulajdonos osztálya uralkodik a jobbágyság fölött, amely járadékkal-robottal fizet neki a föld használatáért. A kapitalizmusban a termelőeszközök magántulajdonosai, a tőkésosztály tagjai zsákmányolják ki a kizárólag munkaerejükkel rendelkező, s azt bér fejében a tőkések rendelkezésére bocsátani kényszerülő munkásosztály fölött. Ez utóbbinak forradalmi mozgalmai visznek végül a szocializmushoz, ahol a termelőeszközök ismét társadalmi tulajdonba kerülnek, és fokozatosan megvalósul a társadalmi egyenlőség.
E felosztás gyökerei Engels A család, a magántulajdon és az állam eredete (MEM 21)című, 1884-ben publikált művéhez nyúlnak vissza, azzal a különbséggel, hogy ott az ősközösségről még nincsen szó. Később azonban Engels ezt is beillesztette a rabszolgatartó társadalom mögé. A Kommunista Párt kiáltványa (MEM 4: 437-470.) I. fejezetének szállóigévé vált kezdőmondatához – „Minden eddigi társadalom története osztályharcok története” – a szöveg 1888-as megjelentetésekor egy kiigazító jegyzetet fűzött ugyanis, mely szerint a kiáltvány megfogalmazásakor, „1847-ben a társadalom őstörténete, az a társadalmi szervezet, mely a feljegyzett történetet megelőzően létezett, jóformán ismeretlen volt. Azóta Haxthausen felfedezte az oroszországi közös földtulajdont, Maurer bebizonyította, hogy ez az a társadalmi alap, amelyből valamennyi germán törzs történelmi fejlődése kiindult, s fokozatosan kiderült, hogy Indiától Írországig mindenütt a föld közös birtoklásán alapuló faluközösségek képviselik vagy képviselték a társadalom ősi formáját. Végül Morgannek a nemzetség igazi természetére és a törzshöz való viszonyára vonatkozó, betetőző felfedezése feltárta ennek az ősi kommunista társadalomnak belső szervezetét annak tipikus formájában. Ezeknek az őseredeti közösségeknek a felbomlásával kezdődik a társadalomnak különálló és végeredményben antagonisztikus osztályokra való hasadása. Ezt a bomlási folyamatot megpróbáltam nyomon követni »A család, a magántulajdon és az állam eredete« c. könyvemben”. 1
A sztálini felosztásnak tehát kellő fedezete volt a marxizmus klasszikusainak eszmerendszerében. Más kérdés, hogy ez a tekintélyérv nem sokat ér, ha a történelmi tényekre tekintünk. Először is, az osztálytársadalmak kialakulásakor legtöbb helyen csak jelentéktelen mértékben létezett a rabszolgaság intézménye. Egyiptomban, ahol a korai írásbeliség leginkább lehetővé teszi a viszonyok rekonstruálását, már az i. e. IV. évezred végén szervezett államhatalmak működtek, de valamelyest is számottevő rabszolgaréteg csak ezer esztendővel később, i. e. 2160 után, a Középbirodalomban alakult ki, anélkül, hogy ez bármikor a termelés fő tényezőjévé vált volna (vö. Kákosy L. 1979: 75.). Arra, hogy a rabszolgák lélekszáma bárhol is elérte volna azt a mértéket, hogy az „alapvető osztályok” egyikének tekinthessük, az ókorban aligha volt példa. Igazi „rabszolgatartó rend” – a történelmi közhelyként használt legendákkal ellentétben – voltaképpen csak a reneszánsztól a liberális kapitalizmus 1890-es éveiig tartó korszakban jött létre az USA déli államaiban, a Karib-tengeri szigeteken és Brazíliában (vö. E. Dal Lago–C. Katsari 2008; E. Flaig 2011; M. Zeuschke 2013).
Hasonló a helyzet a feudalizmus esetében is. Az igaz, hogy a letelepült, mezőgazdasági életmódra áttért lakosság külső támadások elleni védelmére és a belső rend fenntartására világszerte kialakult egy fegyveres szolgálatra szakosodott réteg, amelyet a közösségek eltartottak és az akkoriban még igen költséges lovakkal-fegyverzettel elláttak, s amelyből az idők folyamán a katonai arisztokrácia uralkodó osztálya is kialakult. Ez a korszak Európában az i. sz. 800 és 1000 közötti évszázadokat jellemezte. A feudalizmus kiépülésének folyamatában itt a szabad parasztok földtulajdona fokozatosan a fegyveres hatalommal rendelkező nemesség örökletes birtokába került, s így az előbbiek jobbágyi sorba süllyedtek. A 14. század derekától viszont a lovagi-nemesi csapatok harcmódja mindinkább korszerűtlenné vált a hivatásos zsoldos seregekkel szemben, s végül katonai jelentőségük teljesen megszűnt. Így az európai feudalizmus nemessége az emberiség történelmében egyedülálló – tehát fejlődési fokként nem általánosítható – módon, pusztán őseinek vitézségére hivatkozva rendelkezett előjogaival. (A gyakran feudalizmusként emlegetett japán szamuráj-hatalom ezzel szemben mindvégig a fegyveres erő monopóliumára épült; vö. J. W. Hall 1980).
A termelési módok 1859-es marxi elgondolása
Marx nem írt átfogó művet a társadalmi fejlődésről, ha pedig a különböző írásaiban felbukkanó megjegyzéseit és vázlatos elgondolásait vesszük alapul, akkor – miként ezt U. Menzel (2000) kimutatta – azokból három, egymástól igencsak különböző fejlődéselméleti elgondolás körvonalai rajzolódnak ki.
Ezek közül legnevezetesebbé 1859-ben megjelent, A politikai gazdaságtan bírálatához című művének az a mondata vált, mely szerint „Nagy vonásokban az ázsiai, antik, feudális és modern polgári termelési módok jelölhetők meg a gazdasági társadalomalakulat progresszív korszakaiként” (MEM 13: 7. o.). Itt mindenekelőtt azt kell hangsúlyoznom, hogy jóllehet a termelési mód fogalmát többnyire a társadalmi formáéval azonos értelműnek tekintik, magánál Marxnál ez kizárólag az anyagi termelésre vonatkozik (vö. Szerdahelyi I. 2012; uő 2013). Így pedig, a szellemi termelés és a társadalmi osztályszerkezet szerepét figyelmen kívül hagyva, eleve alkalmatlan arra, hogy bármiféle általános érvényű társadalomfejlődési modell épülhessen rá.
Az idézetbeli felsorolás a marxológusok elemzései szerint egyrészt az osztálytársadalmakra vonatkozik, tehát azokra, amelyek (Marx és Engels ekkori őstársadalom-elképzelése szerint) „a tulajdon első formájá”-hoz, a köztulajdon-jellegű „törzsi tulajdon”-hoz kötött társadalmi fokhoz képest „progresszívak”, azaz ezen túllépnek (vö. MEM 3: 77-78. o.). Másrészt e felsorolás nem úgy értendő, hogy az ázsiai termelési mód volt mindenütt az első osztálytársadalom, mert ez az antik forma is lehetett (vö. G. V. Plehanov 1947: 79. o.). S noha – a már magántulajdonra épülő, és így a továbbfejlődést lehetővé tevő antik formával szemben – az ázsiai termelési módon a társadalmak általában évszázadokig nem lépnek túl, megfelelő történelmi fordulatok esetén innen is nyílhat kiút a kapitalizmus felé (vö. J. Milios 1998).
Ami az ázsiai termelési mód mibenlétét illeti, ez Marx különböző írásaiból kiolvashatóan olyan gazdasági társadalomalakulat, amely azokra a keleti országokra volt jellemző, amelyekben az első osztálytársadalmak viszonyai között nem alakult ki a föld magántulajdona, hanem elvileg minden terület az uralkodóé volt, gyakorlatilag pedig az őstársadalmi köztulajdon viszonyait fenntartó faluközösségek művelték. Ezért e társadalmak, úgymond, egyrészt megrekednek az európai fejlődéstől elmaradó fokon, nem lépnek tovább az antik és feudális termelési mód lépcsőin a kapitalizmus felé, másrészt pedig államrendszerük despotikus önkényuralom (vö. TÉ 4: 18-39.)
Engels nem használta az ázsiai termelési mód fogalmát, de ő is úgy vélte, hogy a faluközösségi földtulajdon valamiként a despotikus uralom alapzata (vö. MEM 20: 159 o.; MEM 22: 402-403. o.) 2 Más 19. századi marxisták (Bebel, Kautsky, Cunow, Plehanov) azonban felfedezték ennek jelentőségét, s az 1920-as évek derekától a Szovjetunióban munkálkodó társadalomelméleti szakírók is (Varga Jenő, A. J. Kantorovics, Magyar Lajos, D. B. Rjazanov, K. A. Wittfogelés mások) számos elemzéssel támasztották alá. 1929-ben a leningrádi Kínakutató Intézet rendezett vitát afölött, hogy Kínában létrejött-e feudalizmus, vagy ott az ázsiai termelési mód egészen napjaikig fennmaradt. E vita más szovjet tudományos intézményekben 1931-ig elhúzódott, s bár az ázsiai termelési mód hívei tudtak nyomósabb érveket felsorakoztatni, Sztálin a Proletarszkaja Revolucija szerkesztőségének írt levelében azzal vetett véget minden nézetcserének, hogy a marxizmus alapkérdései, s így az ötlépcsős fejlődésmodell nem képezhetik vita tárgyát (vö. Pászka I. 1982; Wiener Gy. 2000). E lépésre Sztálint a Kuomintanggal kötendő szövetség napi politikai érdeke vezette ugyan (vö. R. Kössler 1982: 127 o. skk; n. n. 2011), de ezzel a marxista-leninista igényű szakirodalom számára az ázsiai termelési mód kifejezés annál inkább kerülendővé vált, minthogy ennek teoretikusai közül nem egy Gulagban fejezte be életét. Az elhurcoltatás veszélyét fokozta, hogy „permanens forradalom” elgondolásuk kidolgozásakor Sztálin fő ellenfelei, a trockisták is támaszkodtak az ázsiai termelési mód koncepciójára (vö. A. Yankovic 2009). A tilalmon nem változtatott az sem, hogy a moszkvai Marx–Engels–Lenin intézet 1939–1941-ben, két kötetben megjelentette A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai címmel Marx egyik töredékekben félbehagyott kéziratát, amelyben pedig igencsak hangsúlyosan szerepelt az ázsiai termelési mód fogalma. (Igaz, itt mentségül szolgálhatott, hogy e kéziratot Marx nem akarta publikálni, mondván, hogy olyan bizonyítatlan tételeket tartalmaz, amelyeknek „minden előlegezése csak zavart okozna”; MEM 46/1: V.).
E fogalom utóéletében jelentős szerepet játszott Wittfogel, aki 1935-től a Rockefeller Alapítvány támogatásával Kínában folytathatta kutatásait, de amikor fenntartotta nézeteit (K. A. Wittfogel 1938), őt is trockistának bélyegezték. 1947-től az USA-ban élt, és McCarthy kommunistaellenes hecckampányához csatlakozva dolgozta ki a „hidraulikus despotizmusról”, „keleti despotizmusról” szóló elméletét, melyben az ázsiai termelési mód fogalmát a kommunista pártállamokra is kiterjesztette (K. A. Wittfogel 1957). Ezt nemcsak a kommunista történészek utasították el, hanem A. J. Toynbee is.
A sztálinista dogmák korlátjainak fokozatos lebontása során elsőként 1962-ben, Magyarországon, Tőkei Ferencnek sikerült folyóiratban publikálnia olyan művet, amely azt igyekezett bizonyítani, hogy Marx „ázsiai, antik, feudális és modern polgári termelési mód” felosztása nemcsak a marxi életmű egyenrangú része, hanem a történelmi tényeknek is mindenben megfelel. Álláspontja a magyar tudományos életben csakhamar szinte egyeduralkodó nézetté vált 3, s tudomásom szerint egyedül Komoróczy G. (1975) mert szót emelni vitatható kiterjesztései ellen. 4 A nyugati – E. Mandel (1967) és M. Godelier (1973) kezdeményezései nyomán mindenekelőtt franciaországi –, NDK-beli és kínai marxisták ázsiai termelési mód-vitáiban már sokkal eltérőbb nézetek csaptak össze. 5
Az napjainkra mindenképpen világossá vált, hogy – Ausztrália kivételével – a világ minden táján léteztek olyan társadalmak, amelyekben – rövidebb-hosszabb korszakokon át – elvileg minden termőföld az uralkodó tulajdonában volt, gyakorlatilag pedig a faluközösségek osztatlan közös tulajdonaként művelték a parasztok. Ilyen értelemben tehát vitathatatlan történelmi tény, hogy az ázsiainak mondott termelési mód világszerte létezett, bár ugyanilyen tény, hogy elnevezése megtévesztően hibás, hiszen egyrészt nem csak Ázsiában terjedt el, másrészt pedig az ázsiai társadalmaknak sem mindegyikét jellemezte.
Ráadásul pedig Marx szinte minden egyes helyen, ahol e termelési módot és mintaállamát, Kínát említi, olyan jelzőkkel teszi, amelyek ezt egyrészt a „fejlődésképtelenség”, „stagnálás”, „tespedés”, „mozdulatlanság”, „túl alacsony civilizáció”, másrészt pedig „a legdurvább államforma, a keleti despotia”, „zsarnokság”, általános rabszolgaság” látszatába hozzák. Márpedig ennek az ellenkezője igaz. E társadalmi forma az emberiség történelmében mindenütt a leggyorsabb előrehaladás feltételeit teremtette meg, szemben az európai antikvitás és feudalizmus zsákutcáival. Ami a despotikus zsarnokságot illeti, a kínai hivatalnokok, a „mandarinok” uralma a hajdankor egyedülállóan demokratikus kiválasztási rendszerére épült. A legalacsonyabb beosztásoktól a legmagasabbakig minden tisztség elérését versenyvizsgákhoz kötötték, ahol kizárólag a tudás számított. S minthogy a kínai iskolarendszer az ókortól a falusi parasztokra is kiterjedt, ebből az következett, hogy megfelelő tehetség esetén disznópásztorok is a császári udvar hatalmasságai közé emelkedhettek (vö. R. M. Marsh 1961; D. C. Twithchett 1976).
Ami a haladás ütemét illeti, Kovács J. (2005: 46-47, 56. o.) tudósítása szerint Kínában már az i. e. 4. században megvalósították az öntöttvas eszközök olyan tömeggyártását, amit Európa csak másfél évezreddel később, az ipari forradalom idejében ért el, az I. századtól pedig acélgyártása csúcsteljesítményeket nyújtott. Éppenséggel nálunk stagnált a termelés mindaddig, míg „a XIII. században elérte Európát az első kínai hatás. Európa összegyűjtötte a hozzáférhető kínai technikai vívmányokat, amivel lökésszerűen felgyorsította a fejlődését. Ekkor ért kontinensünkre a papír és a nyomódúcos nyomtatás, az iránytű, a hajók fartőgerendája és a kormánylapát, a vízimalom, a rokka, a talicska, a taliga, a puskapor és a robbanószerek, bombák és nem utolsó sorban a szügyhám. Az új ismeretek hatására jutott el a hajózás arra a fokra, hogy a felfedezésekre sor kerülhetett, amivel ismételten megváltozott a fejlődés menete” (Kovács J. 2005: 112. o.; vö. még G. W. Kołodko 2009: 77. o.). Azaz: a nyugat-európaiak fegyveres hatalma megszerezte a világelsőséget – amire azonban a történelem legbarbárabb szörnytetteivel, kontinensek őslakosságának szervezett kiirtásával tett szert (vö. Szerdahelyi I. 2011). Ám P. Bairoch (1982: 296. o.) adatai szerint Európa még jóval később, a 18. században sem játszott különösebb szerepet a világtermelésben. A két gazdasági nagyhatalom változatlanul Kína és (a mai Pakisztánt is ide véve) India volt; 1750-ben az előbbi a világtermelés 32,8%-át, az utóbbi 24,5%-át nyújtotta, mindkettő messze meghaladta az európai arányokat. Valójában tehát csak a 19. századi ipari forradalommal törtünk az élre, olyan mértékben, hogy a kínai termelés aránya ekkorra 6,2%-ra, az indiaié 1,7%-ra zsugorodott.
Az ázsiai termelési móddal szembeállított antik forma forradalmi jelentőségű vívmánya Marx itteni elgondolása szerint az lett volna, hogy a görög városállamok a történelemben először alakították ki és – a rómaiak kivételével – évszázadokon át egyedül tartották fenn a föld magántulajdonának intézményét, s ezzel kaput nyitottak a társadalmi fejlődés számára. A korszerű történelmi kutatások viszont azt bizonyítják, hogy épp ellenkezőleg, a mükénéi kor görögségét az „ázsiai” osztálytársadalom viszonylag magas szintjéről az i. e. 12-10. század kataklizmája visszavetette az ősközösség végi nemzetségi-törzsi viszonyok közé. S noha e keretek között kialakult a földmagántulajdon, a városállamok mindvégig a vérségi-származási kötelékeket konzerválták. E sem nyelvi, sem kulturális, sem politikai tekintetben nem egységes, hanem egymás ellen acsarkodó-háborúskodó törpeállamocskák mezőgazdasága képtelen volt elegendő élelmet termelni, a túlnépesedés miatt folyamatossá vált a kitelepülés. A történelmi zsákutcából csak a makedón hódítás után tudott kiutat találni a görögség (vö. Ritoók Zs.–Sarkady J.–Szilágyi J. Gy. 1984: 20-27, 346. o.).
A görög földmagántulajdon ráadásul egyáltalán nem jelentett semmiféle újdonságot a történelemben. Félvad, nomád törzseik csak az i. e. II. évezred elején törtek be a Balkánra, s azt sem tudni, merre kóboroltak, amikor kétezer esztendővel korábban, az archaikus kor Egyiptomában már hatalmas magánbirtokok léteztek. Ezek az Óbirodalom (i. e. 2635-2155) idején szorultak vissza, amikor elvben minden föld a fáraó tulajdonába került, de gyakorlatilag kisebb parcellákon tovább élt a magántulajdoni forma is (vö. Kákosy L. 1979: 174-175. o.). Súlyos tévedés továbbá, hogy a faluközösségi földtulajdon a despotikus uralom alapzata lett volna. Kína egész történelmén éppenséggel az a jelenség vonul végig, hogy az egymást váltó császári dinasztiák hatalmukat a közösségi földeket kisajátító magánbirtokok adományozásával igyekeznek megszilárdítani, mígnem a parasztfelkelések osztályharcos dühe újra és újra fel nem tartóztatta e törekvéseket (vö. Polonyi P. 1988).
Nem csak arról van hát szó, hogy – Wiener Györgyöt (1994) idézve – „A XIX. században […] a korai társadalmi formák elemzéséhez szükséges szaktudományos ismeretek sem álltak igazán rendelkezésre. Marx egyáltalán nem ismerte sem az »ázsiai« termelési mód, sem az antikvitás keletkezésének körülményeit, s így azokról a csírákról sem tudhatott, melyek az új társadalmi formák egyes sajátosságait először megjelenítették.” Szerintem Marx és Engels az Európán kívüli társadalmi fejlődés egészéről sem rendelkezhetett valószerű ismeretekkel, s így – miként ezt már T. Brook (1989: 4-7. o.) kimutatta – óhatatlanul átvették azoknak a szerzőknek a szemléletét, akiket a szűklátókörű Európa-központúság jellemzett.
Az 1857–1858-as marxi elgondolás
További bonyodalmakat okoz Marx termelési mód-felosztásának értelmezésében, hogy A politikai gazdaságtan bírálatához című műve előtt, 1857–58-ban írt és 1939–1941-ben, A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai címmel Moszkvában kiadott kézirat-töredék „A tőkés termelést megelőző formák” fejezetében az ázsiai forma után a „szláv, antik, germán” formát sorolja fel (MEM 46/I.: 374. o.). A fent idézett, későbbi keletkezésű alapforma-listában szereplő feudalizmust tehát itt még nem említi, de szerepeltet két másikat, a szláv és a germán formát.
Marx magyarázata (uo. 356 skk) szerint az emberi közösségek első, legősibb, „természetadta” válfaja az eredetileg vándor életmódot folytató „család és a törzzsé bővült család” „vagy törzsek kombinációja”. Amikor letelepednek, az általuk birtokba vett föld a közösség tulajdona lesz, vagyis a földnek az egyes ember munkája általi „elsajátítása” csak akkor lehetséges, ha az adott közösség tagja. „Ez a forma [vagyis a föld ősi, törzsi köztulajdona, Sz. I.] igen különbözőképpen realizálhatja önmagát” (uo. 357. o.). Egyik változata lehet olyan, mint „a legtöbb ázsiai földforma (Grundform, a hozzá fűzött jegyzet szerint »alapformá«-nak is értelmezhető) esetében”, hogy a faluközösségek csak „örökös birtokosai” a földnek, s fölöttük a „despota” jelenik meg „összefoglaló egységként”, személyként létező „felsőbb közösségként”, azaz „felsőbb tulajdonosként vagy egyetlen tulajdonosként”, akit tulajdonának használata fejében adók, közös munkák stb. formájában a „többlettermék” megillet. „Ez a fajta községi tulajdon” – folytatja Marx – megjelenhet vagy úgy, hogy „a kis községek függetlenül vegetálnak egymás mellett”, és minden egyes paraszt „függetlenül dolgozik családjával a neki kijelölt parcellán (egy meghatározott munka egyrészt közösségi készletre, mondhatni biztosításra, valamint a közösség mint olyan költségeinek fedezésére, tehát háborúra, istentiszteletre stb.; itt találkozunk először a szó legőseredetibb értelmében vett urasági domíniummal, pl. a szláv, a román községekben stb. Ebben benne rejlik az átmenet a robotra stb.); vagy pedig az egység kiterjedhet arra, hogy magát a munkát is közösségi módon végzik, ez formális rendszer lehet, mint Mexikóban, Peruban különösen, a régi keltáknál, egyes indiai törzseknél. Megjelenhetik továbbá a törzsiségen belüli közösségiség még úgy is, hogy az egység a törzs-család egy fejében van képviselve, vagy pedig a családfők egymásra való vonatkozásaként. Eszerint aztán e közösségnek despotikusabb vagy demokratikusabb a formája. A munka általi valóságos elsajátítás közösségi feltételei: vízvezetékek – az ázsiai népeknél igen fontosak –, közlekedési eszközök stb. azután a felsőbb egység – a kis községek felett lebegő despotikus kormányzat – műveként jelennek meg. A tulajdonképpeni városok ezek mellett a falvak mellett csak ott alakulnak ki, ahol a pont különösen kedvező külkereskedelem számára, vagy ahol az államfő és satrapái jövedelmüket (a többletterméket) kicserélik munkára, munkaalapként költik el” (uo. 357-358. o.). Míg „a klasszikus ókor történelme városok történelme, […] az ázsiai történelem város és falu közömbös egysége (a tulajdonképpeni nagy városok itt csupán fejedelmi táboroknak tekinthetők, túlburjánzásnak a tulajdonképpeni gazdasági konstrukción)” (362-363. o.).
Bármilyen nyersfogalmazvány jellegű is ez a szöveg, annyi mindenképp kiviláglik belőle, hogy itt Marx együvé sorolja a föld ősi, törzsi (vagyis ősközösségi) tulajdonformáját és mindazokat a föld-tulajdonformákat, amelyek az osztálytársadalmak viszonyai között is megmaradtak faluközösségi tulajdonban. Ebből pedig
1. vagy az következik, hogy az ázsiaitól a peruiig mindenféle ilyen „formát” az ősközösségi termelési mód válfajának tekint (csak éppen itt még nem használja a termelési mód kifejezést), tehát nem lát különbséget az osztálynélküli társadalom és az osztálytársadalmak termelési módjai között,
2. vagy pedig az, hogy amiről itt értekezik, nem több a közösségi földtulajdon-forma történeti áttekintésénél, s ebben az esetben az itt szereplő fogalmaknak semmi közük A politikai gazdaságtan bírálatához c. Marx-mű felsorolásában szereplő termelési mód-fogalmakhoz.
Az „őseredeti törzsek” (azaz ősközösségi társadalmak) tulajdonviszonyainak „módosulása” következtében – írja Marx (uo. 358. o.) – jött létre „a tulajdon második formája” is. Ennek ismertetésére többször vissza-visszatér (uo. 358-360, 361-364, 366-368, 372-373. o.), de sehol nem nevezi „antiknak”, csak a fent idézett felsorolásban. Példái azonban mind a görög–római társadalmi viszonyokra utalnak, s így nyilvánvalóan erre gondolt (bár egy-két helyen az ókori zsidóságot is megemlíti). Fő ismérve az lenne, hogy „ez a forma nem a földet feltételezi bázisként, hanem a várost mint a földművelők (földtulajdonosok) már megteremtett székhelyét (központját). A szántóföld a város territóriumaként jelenik meg; nem pedig a falu a föld puszta tartozékaként”(uo. 358. o.). Kétféle föld-tulajdonforma jellemzi, egymástól elválasztva: az egyik „a községi tulajdon”, „mint állami tulajdon, ager publicus”, amely a közösségi szükségletek biztosítéka, a másik a „parcellásparasztok” magántulajdona. A föld-magántulajdon megszerzésének lehetősége azonban itt kizárólag azok számára biztosított, akik a város állampolgárai (vö. uo. 359. o.), aminthogy a város minden állampolgárának föld-magántulajdonosnak kell lennie, ahogyan Rómában „a magán-földtulajdonos csak mint római polgár az, de mint római polgár magánföldtulajdonos (uo. 360. o.).
A következő forma bevezetése így hangzik: „Egy [második] formája a dolgozó egyének, az önfenntartó közösségi tagok munkájuk természeti feltételei feletti tulajdonának – a germán forma” (uo. 360. o.). A „második” szó szögletes zárójelbe tétele arra utal, hogy szerkesztői betoldás, de mint ilyen, igencsak durván hibás, lévén szó immár egy harmadik formáról. Ez Marx szövegéből is kitűnik, akinek okfejtése az előző kettővel, a „sajátosan keleti formával” és „a római, görög (egyszóval a klasszikus ókori formával)” való egybevetésre épül. Az ázsiai formától eltérően itt a parasztoknak föld-magántulajdonuk van, az antikkal szemben viszont „a germán község nem a városban koncentrálódik; […] a középkor (germán időszak) a faluból indul ki mint a történelem székhelyéből”. Ez úgy értendő, hogy „az ókori világban a város és a határában levő földek a gazdasági egész”, míg a „germán világban” ez „az egyes lakhely, amely maga csak mint a hozzá tartozó föld egy pontja jelenik meg, amely nem sok tulajdonos koncentrációja, hanem család mint önálló egység”. Itt „az egyes családfők erdőkben tanyáznak s nagy távolságok választják el őket egymástól”. Az antik városok ténylegesen létező „önálló organizmusaival” szemben tehát a germán „szabad földtulajdonosoknak ahhoz, hogy a község valóságos létezésre jusson, gyűlést kell tartaniuk”, ahol „az ugyanazon törzsbeli más ilyen családi lakásokkal való szövetség” reálisan létezővé válhat. S „igaz ugyan, hogy a germánoknál is előfordul az ager publicus”, de ez „nem úgy jelenik meg, mint pl. a rómaiaknál, mint az államnak a magántulajdonosok melletti külön gazdasági létezése”, hanem „csak az egyéni tulajdon kiegészítéseként” (uo. 362-364. o.).
Ami Marx itteni gondolatmenetét illeti, nem véletlen, hogy maga sem ítélte publikációra méltónak, s ha napjaink történettudományi eredményeinek fényében tekintünk rá, aligha mutatkozik egyébnek, mint tudománytörténeti érdekességnek. A keleti városok „fejedelmi táborokká” minősítése ugyanolyan tévedés, mint az az elképzelés, hogy a görögöknél létezett volna a rómaiakéhoz hasonló ager publicus. Ez utóbbinak külön állami gazdaságként való felfogása is fantáziaszülemény, aminthogy a római magántulajdon kialakulásáról sem voltak kielégítő ismeretei. 6 Hogy az ókori városokban a polgárok nemcsak a földmagántulajdon megszerzésének privilégiumát élvezték, hanem egyúttal mind földtulajdonosok is voltak, nyilván elírás, hiszen Marx idejében is közismert volt, hogy az athéni vagy római polgárok tömegei a nincstelen proletárok soraiba tartoztak. A germán forma leírása csupán az ősközösség végi törzsi társadalmakra vonatkoztatható, s hogy ezt Marx „a középkorral” azonosítja, olyan, mintha valaki azt állítaná, hogy a firenzei dómot vagy a reimsi katedrálist erdőlakó családfők emeltették.
Tőkei Ferenc modelljei
Tőkei Ferenc ilyen irányú munkásságának részletesebb vizsgálatára rátérve mindenekelőtt azt kell kiemelnem, hogy Marx „ázsiai termelési mód” fogalmának rehabilitálásáért folytatott küzdelme a legbátrabb és legjelentősebb tettek egyike volt a kor hazai marxista gondolkodásának történetében. Utólag persze könnyű megállapítani, hogy Marx olyan elgondolásait is megpróbálta mindenáron igazolni, amelyek nyilvánvalóan tévesek voltak. Ám ha valaki ezért teljesítményének horderejét is alá akarja becsülni, anakronisztikus igényekkel lép fel: az 1960-as évek elején lehetetlen lett volna úgy harcba szállni az engelsi–sztálini korszakolás dogmájával szemben, hogy ugyanakkor az ehhez hivatkozásul szolgáló Marx-koncepciókat is kritikával illessük.
Tőkei Marx 1857–58-as és 1859-es elgondolásait – noha, mint bemutattam, ezek között lényeges különbségek mutatkoztak – egyesíti, és a „hegeli triászhoz”, „a tagadás tagadásának törvényéhez” igazított formációelméletet épít fel belőlük (TÉ 5: 92. o.). Ez három tényezőt vesz tekintetbe, az egyént, a közösséget és az anyagi termelésben használt fő termelési eszközök tulajdonát. Öt alapformát különböztet meg:
1. az ősközösséget és az ázsiai termelési módot
2. az antik,
3. a germán
4. és a tőkés formát,
5. valamint a kommunizmust.
Ezeknek az alapformáknak „a termelés viszonymeghatározását” nyújtó sajátosságait Tőkei (uo.) öt képletben ábrázolja:
Mint látható, ezek közül az első és az ötödik egyforma.
Ez úgy értendő, hogy az általa jelzett társadalmi formákban az egyén (E) csak valamely közösség (K) tagjaként lehet tulajdonosa a fő termelési eszközöknek. Ez jellemezné az őstársadalom és az ázsiai termelési mód viszonyait, ahol az E „egyed”, a K „természetadta közösség”, az F a „föld”, továbbá a kommunista társadalmat is, ahol azonban az E már „egyéniség”, a K „tudatos közösség”, az F pedig „gép, föld” (TÉ 5: 151. o.), s ahol „az eredeti természetadta teljes egység” „magasabb fokon, a megbomlás és elválás valóságos eredményeire támaszkodva, helyreáll” (TÉ 5: 92. o.). 7
Hogy Marx 1857–58-as felsorolása, mint idéztem, az ázsiai forma után külön formaként rögzít egy szláv formát is, erről – más szerzőktől eltérően 8 – Tőkei lényegében nem vesz tudomást (vö. TÉ: 4: 34, 72. o.). Legtöbb gondolatmenetében (vö. TÉ 4: 63. o.; TÉ 5: 70, 149, 151, 196. o.) követendőnek látja viszont Marxnak azt az eljárását, hogy az őstársadalom és kommunizmus mellé helyezi az ázsiai termelési mód (még despotikusnak is minősített) osztálytársadalmát, mintha „a termelés viszony-meghatározásának” szempontjából nézve mindegy lenne, hogy valamely társadalom osztálynélküli vagy osztálytársadalom-e. Ebből viszont az következnék, hogy az is mindegy, hogy az adott társadalomban még (ősközösség) vagy már (kommunizmus) nincs kizsákmányolás, avagy e társadalom közösségei „az »általános rabszolgaság«, az általános kizsákmányoltság” (TÉ 4: 74. o.) viszonyai között élnek-e.
Ezt a szemet szúró hibát Tőkei csak egyik későbbi gondolatmenetében korrigálta, ahol (TÉ 4: 75. o.) az ázsiai forma képlete már így fest:
Magyarázataként pedig azt írja, hogy „e séma a törzsi köztulajdon formájának immár nem az ősközösségi, hanem az ázsiai termelési mód alapjául szolgáló, módosult, »legfeljebb« esetét ábrázolja. Ebben az esetben a közösséghez való tartozás révén lehetséges földbirtoklás viszonya már csak a faluközösségi parasztságra illik minden megszorítás nélkül. A szaggatott vonal az állami hivatalnok-arisztokrácia föld-, helyesebben földjáradék-birtoklását jelzi, ez nem föld-magántulajdoni viszony ugyan, de a közösséghez való megkülönböztetett hozzátartozás, a közösség képviselete teszi lehetővé, s ezért könnyen (például már a hivatalok örökölhetése révén is) olyan konkrét realizálódási formákat ölthet, amelyek – gyakorlati megnyilvánulásaikkal – megközelítik a föld magántulajdonát”. Ez a megállapítás kétségtelenül megszünteti a fenti ellentmondást, de Tőkeinek mint sinológusnak igazán tudnia kellett volna, hogy éppen az ázsiai termelési mód mintaállamában, Kínában a hivatalnok-arisztokrácia, a mandarin-osztály tagjai nem örökösödéssel, hanem versenyvizsgák útján nyerték el tisztségeiket. 9
Egy még későbbi, 1967 februárjában írt, de magyarul csak életműsorozatában, 2005-ben megjelent tanulmányával azután Tőkei még tovább lépett (vö. TÉ 4: 116-117. o.). Feladva azt a Marxtól átvett képzetet, miszerint az ázsiai termelési módot mozdulatlan fejlődésképtelenség jellemzi, Japánról azt állapítja meg, hogy jóllehet „Japánban is kialakult a törzsi köztulajdonból a kínai típusú ázsiai termelési mód (mégpedig közvetlenül kínai mintára)” de ennek fejlődése az ország sajátos történelmi útja következtében „egy távolról az európai »germán« formára emlékeztető harmadik fázisba” torkollott. Ezt „az ázsiai termelési módon belüli harmadik fázis”-t egy „pszeudofeudalizmus” jellemzi.
Az ok: itt is kialakult ugyan „az úri földmagántulajdon” és a paraszti földtulajdon-nélküliség ellentéte, de „a parasztok tulajdonviszonyai” és „az uraiktól való függése egészen a kapitalizmus térhódításáig patriarchális maradt”. Ezzel szemben „a parasztoknak uraiktól való függése az európai feudalizmusban a szó igazi értelmében nem patriarchális, hanem magántulajdonosi jellegű”. Az ázsiai termelési mód tehát e három fázisnak megfelelően három képlettel ábrázolandó:
A harmadik képlet úgy értendő, hogy „a »kínai« forma szaggatott vonala, tehát a mandarini földbirtoklás viszonya emancipálódott, amennyiben a sógunátus „félretolta a mandarinállamot (császárságot)”, s helyébe egy pszeudofeudális „úri feudalizmust” állított.
Ami ezt az okfejtést illeti, a pozitív mozzanat benne az, hogy nemcsak az ősközösséget („törzsi” formát) különíti el az ázsiai termelési módtól, hanem azt is elismeri, hogy ez utóbbi maga is fejlődőképes lehet. Negatívuma viszont, hogy az ősközösséget változatlanul az ázsiai termelési mód egyik válfajának tekinti, tehát lehetségesnek tartja, hogy ennek egyik válfaja osztálynélküli, két másik válfaja pedig osztálytársadalom legyen. Jeleznem kell továbbá, hogy e gondolatmenet ezen túlmenően is sok problematikus részmegállapítást tartalmaz. 10
Visszakanyarodva az öt modellből álló sorhoz, mint látható, ennek második, az antik viszonyokat, valamint a negyedik, a kapitalizmust példázó képlete szintén egyforma:
Tőkei magyarázata szerint ugyanis az antik formában „a városalapító egyének mint a városalapító közösség tagjai viszonyulnak birtokosként a közföld rájuk eső részéhez, ugyanakkor azonban mint a föld felosztott része egy parcellájának magántulajdonosai alkotnak közösséget, alapítanak várost, s közföldbirtoklásuk voltaképpen csak magántulajdonuk szavatosságának közös érdekét szolgálta” (TÉ 5: 76-77. o.). Az E tehát itt polgár, a K város, az F pedig a föld és a rabszolga (vö. uo. 151. o.). A kapitalizmusban viszont ugyanezek a betűk mást jelentenek, az E a munkás és tőkés, a K az áru, az F gép és föld (vö. uo.). Magyarázatul Tőkei (vö. uo. 88-89. o.) A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalaiból olyasféle mondatokat idéz, amilyen az, hogy a polgári társadalomban „a munkás teljesen objektum nélkül, szubjektíven áll; de a dolog, amely szembenáll vele, lett most az igazi közösség, amelyet ő elfogyasztani igyekszik, s amely őt fogyasztja el” (MEM 46/I. 131. o.). Az effajta mondatok értelmezhetetlenek, hiszen a közösségeket az egyes ember, valamint az egyes embert a közösség csak a kannibalizmus esetén tudja elfogyasztani, a közösségek pedig kizárólag a rabszolgaság viszonyai között válhatnak áruvá – ezek pedig a kapitalizmusra aligha jellemzők.
A harmadik, a germán forma képlete:
Mint említettem, Marxnál e forma mibenléte azért ellentmondásos, mert 1857–58-os kéziratában az erdőlakó germán törzsek parasztjainak föld-magántulajdon formájaként mutatja be, de ezt (nyilvánvaló elírással) az egész középkorra jellemzőnek mondja, 1859-ben megjelent, A politikai gazdaságtan bírálatához című művének formafelsorolásából pedig már ki is hagyja és a feudalizmus szót használja helyette. Tőkei ezt az ellentmondást úgy oldja fel, hogy azt állítja: „Marx és Engels […] egyszerűen a germán forma kifejlett alakját látta a feudalizmusban” (TÉ 4: 290. o.), s e formának az a „lényege, hogy az egyénnek a fő termelési eszközhöz, a földhöz mint övéhez való viszonyát immár nem a község közvetíti, hanem megfordítva, maga a község nem egyéb, mint a magántulajdonosok egymásra vonatkozása” (TÉ 5: 81. o.). E mondat csak akkor érthető, ha az őt megelőző Marx-idézet német szójátékának (Vereinigung–Verein–Einigung–Einheit) mintájára a község szó mai („településforma”) és régies („közösség”) jelentésére épülő szójátékként értelmezzük, de ilyen nyelvi zsonglőrködéssel nem lehet áthidalni a germán törzsek és a feudális államok közötti társadalmi különbségeket. A későbbi magyarázat szerint (uo. 151. o.) a germán formában az E „úr, jobbágy, kézműves”, az F „föld, szerszám, jobbágy”, a K pedig „rend, faluközösség, korporáció”.
Ezen a ponton Tőkei logikáját végképp nem tudom követni, hiszen a germán törzsek E-je, a földmagántulajdonos szabad paraszt hiányzik a felsorolásokból, aminthogy K-ja, a törzs is. S nem véletlenül, hiszen a germán törzseknél csak annak lehetett földmagántulajdona, aki a törzs tagja volt, tehát ott igenis a „köz[ös]ség” közvetítette „az egyénnek a fő termelési eszközhöz, a földhöz mint övéhez való viszonyát”. Ugyanez áll ráadásul a feudalizmusra is, hiszen aki nem volt az „úri” (nemesi) rend tagja, annak nem lehetett földmagántulajdona. Hiányzik azután az úr mellől a pap is, aki az egyházi rend tagjaként közösségi földtulajdon javadalmazottja lehetett, a jobbágyok F-nél történő szerepeltetése viszont képtelenség, hiszen ők sosem voltak az urak magántulajdonában stb. Marx egymástól eltérő szövegeinek egy képletbe tömörítése tehát azt eredményezte, hogy e képlet sem a germán, sem a feudális viszonyokra nem alkalmazható.
A társadalmi formák elmélete felé
Ha ilyesformán arra a megállapításra juthatunk, hogy a társadalmi formák eddigi rendszerezései aligha tekinthetők megalapozottaknak, ebből jómagam nem arra következtetnék, hogy az ilyen kutatások eleve meddők, hanem arra, hogy e vizsgálatokat a korábbiaknál sokkal több, a minden társadalom fejlődésképes működéséhez elengedhetetlenül szükséges feltételek elemzésére kiterjedően kellene végrehajtani. Ezek áttekintését Mészáros Istvánnál (2008–2010: 1. köt. 232-233. o.) találtam legtalálóbbnak; okfejtését így foglalnám össze:
1. az utódok létrehozásának biológiai tevékenysége és a társadalom kellő lélekszámának szabályozása;
2. a munkafolyamat szabályozása, amellyel a társadalom egyre bővülő mértékben újratermelheti a tagjainak szükségleteit kielégítő anyagi és szellemi javakat;
3. a megfelelő csereviszonyok kialakítása ahhoz, hogy az emberek által előállított anyagi és szellemi javakat a lehető legjobb hatásfokkal lehessen hasznosítani;
4. annak a sokféle tevékenységnek a szervezése, összehangolása és ellenőrzése-irányítása, amelyek révén az egyre összetettebb emberi közösségek anyagi és szellemi gyarapodása biztosítható;
5. az elérhető anyagi és emberi erőforrások ésszerű elosztása a társadalom lehetőségeinek gazdaságos kihasználása révén; valamint
6. az adott társadalom egészére vonatkozó jog- és rendszabályok meghozatala és foganatosítása a fenti feltételeknek megfelelően.
Mészáros ehhez hozzáfűzi, hogy a társadalmi fejlődés „e parancsoló követelményeinek egyike sem igényli magában véve és magától értetődőn az uralom és az alárendelés strukturális hierarchiáinak létesítését”; az „ellenőrzés hierarchikus módjának elnyomó meghatározásai más gyökerekből fakadnak a történelem során”. A társadalmi formák kielégítő rendszerezéséhez tehát az egyes társadalmak konkrét osztályszerkezetének, hatalmi viszonyainak elemzése is elengedhetetlen lesz.
JEGYZETEK
1 Hangsúlyozandónak látom, hogy a kiáltvány e tétele Engels kiigazítása után sem lett elfogadhatóbb. Egyrészt ugyanis nyilvánvaló, hogy az osztálytársadalmak története sem azonosítható az osztályharcok történetével, másrészt pedig L. H. Morgan (1961) műve igencsak keveset tudott mondani az ősközösségi társadalom tényleges arculatáról. [vissza]
2 Wiener Gy. (2000: 8. jegyzet) Engels (MEM 22: 402. o.) egyik ilyen megjegyzését úgy értelmezi, hogy „természetesen nem az egész orosz társadalmat, hanem csak az elszigetelt »mir«-eket és a despotikus államhatalmat tekintette »ázsiai« jellegűnek.” [vissza]
3 Vö. Tőkei F. (1976; uő 1982); Puskás I. (2000). [vissza]
4 E helyzethez ld. Szépe György (2011: 25-26. o.) visszaemlékezését. [vissza]
5 Vö. G. Lewin (1972); I. Sellnow és mások (1977); Ecsedy Cs. (1982); A. Esser (1982); Pászka I. (1983); Wiener Gy. (2000). [vissza]
6 Vö. Brósz R.–Pólay E. (1991: 195-205. o.); Cserép J. (2002); Kovács J. (2005: 86-89. o.). Még kevésbé tekinthető megalapozottnak Marx és Engels 1845–46-ban írt, s szintén asztalfiókban hagyott, majd a Szovjetunióban, 1932-ben publikált, A német ideológia című munkájának „az ókori községi és állami tulajdon”-ról írt eszmefuttatása, mely szerint itt „a községi tulajdon mellett már kifejlődik az ingó és később az ingatlan magántulajdon is, de mint abnormis, a községi tulajdonnak alárendelt forma” (MEM 3: 23. o.). [vissza]
7 Egy e témakört tárgyaló tanulmányában Tőkei aztán Lenin szovjet államalapító tevékenységét úgy állítja be, mintha az Marx és Engels elképzeléseivel „tökéletesen egybehangzó” (TÉ 5: 211. o.) lett volna, és az 1917 utáni korszakot az „anticipatív szocializmus fejlődésének” (uo. 219. o.) minősítette. Ez utóbbi a magyarországi helyzetre való tekintettel érthető illúzió volt, de Lenin és Marxék elméletének viszonyáról – tekintettel azok köztudott eltéréseire (vö. Szerdahelyi I. 2005: 32-47. o.) – ha már 1971-ben az igazat nem lehetett kimondani, illendőbb lett volna hallgatni. [vissza]
8 A szláv termelési módot egyesek úgy értelmezik, hogy Marx szerint ebből fejlődött ki „a félázsiai (Oroszország) despota-uralom” (R. Stockmann–U. Menzel–F. Nuscheler 2010: 56. o.), illetve ez egy „esetleges negyedik termelési mód”, amelyet Marx „csak pontatlanul körvonalaz” (St. Scheuzger 2009: 566. o.). [vissza]
9 E hiba annál súlyosabb, minthogy egy másik helyen (TÉ 4: 115. o.) Tőkei kifejezetten a kínai mandarinokra hivatkozva értekezik „az E-F-K szaggatott vonala” által jelzett „földbirtoklásról”. [vissza]
10 Csak a két legfontosabbat említve: a mandarinoknak nem volt földbirtokuk, következésképpen a sógunátus „úri földmagántulajdona” nemhogy a mandarin földbirtoklás „emancipálódása” lehetne (jelentsen ez bármit), hanem e két „viszonynak” éppenséggel semmi köze egymáshoz. A másik: jóllehet magam is úgy látom, hogy a japán sógunátus és az európai feudalizmus semmiképpen nem azonos típusú társadalmi forma, de a köztük mutatkozó különbség semmiképpen nem az, hogy az előbbi patriarchális, az utóbbi viszont nem patriarchális. Tőkei nem mondja meg, mit ért patriarchálison, de a szokványos „férfiuralom”-tól a weberi „tiszteleten, vagyis a személyes viszonyokon alapuló hatalmi rendszer”-ig tartó skálán e szónak egyik közhasználatú jelentése sem alkalmas arra, hogy a japán és az európai rendszer közötti eltérés alapja lehessen. [vissza]
HIVATKOZOTT IRODALOM
BAIROCH, P. 1982: International Industrialization Levels from 1750 to 1980. In: Journal of European Economic History, 11.
BROOK, T. 1989: Introduction. In: uő (szerk.): The Asiatic Mode of Production in China. Armonk (NY)–London.
BRÓSZ R.–PÓLAY E. 1991: Római jog. Bp.
CSERÉP J. 2002: Ager publicus. In: Pecz V. Ókori Lexikon. Elektronikus kiadás, http://mek.oszk.hu/03400/03410/html/247.html
DAL LAGO, E.–KATSARI, C. (szerk.) 2008: Slave Systems. Ancient and Modern. New York.
ECSEDY CS. (szerk.) 1982: Az ázsiai termelési mód a történelemben. Tanulmányok, vitacikkek. Bp.
ESSER, A. 1982: Die gegenwärtige Diskussion der asiatischen Produktionsweise in der Volksrepublik China. Bochum.
FLAIG, E. 2011: Weltgeschichte der Sklaverei. München.
GODELIER, M. 1973: Horizon, trajets marxistes en anthropologie. 1-2. köt. Párizs, 1973.
HALL, J. W. 1980: Government and Local Power in Japan 500–1700. Princeton.
KÁKOSY L. 1979: Ré fiai. Az ókori Egyiptom története és kultúrája. Bp.
KOŁODKO, G. W. 2009: Megatrendek. Bp.
KOMORÓCZY G. 1975: A földtulajdon az ókori Mezopotámiában és az u.n. ázsiai termelési mód elmélete. In: MTA II. Osztályának Közleményei. 129-144. o.
KOVÁCS J. 2005: Egyetemes és magyar agrárfejlődés. Bp.
KÖSSLER, R. 1982: Dritte Internationale und Bauernrevolution. Die Herausbildung des sowjetischen Marxismus in der Debatte um die „asiatische” Produktionsweise. Frankfurt am Main.
LEWIN, G. 1972: Zur Diskussion über die „asiatische Produktionsweise“ in der marxistischen Literatur Frankreichs. In: Ethnographisch-Archäologische Zeitschrift, 618. o. skk.
MANDEL, E. 1967: La formation de la pensée économique de Karl Marx. De 1843 jusqu’à la rédaction du „Capital”. Étude génétique. Párizs.
MARSH, R. M. 1961: The Mandarins. The Circulation of Elites in China, 1600–1900. New York.
MEM: Marx, Karl–Engels, Friedrich 1957–1988: Művei. 1–48. köt. Bp.
MENZEL, U. 2000: Die drei Entwicklungstheorien des Karl Marx. In: E+Z - Entwicklung und Zusammenarbeit, 1. sz. http://www.inwent.org/E+Z/zeitschr/ez100-4.htm
MÉSZÁROS I. 2008–2010: A tőként túl. Közelítések az átmenet elméletéhez. 1-4. köt. Bp.
MILIOS, J. 1998: Der Marxsche Begriff der asiatischen Produktionsweise und die theoretische Unmöglichkeit einer Geschichtsphilosophie. In: C.-E. Vollgraf (szerk.) 1998: Marx und Engels,
KONVERGENZEN – Divergenzen. Hamburg.
MORGAN, L. H. 1961: Az ősi társadalom. Bp.
n. n. 2011: Ázsiai termelési mód. In: Marxista renaissance. Hungarian neomarxism under the spotlight. http://neomarxism.blog.com/2011/10/29/2-7-2-azsiai-termelesi-mod/
PÁSZKA I. 1982: Az ázsiai termelési mód régi és új vitájához. I. In: Korunk, 10. sz.
PÁSZKA I. 1983: Az ázsiai termelési mód régi és új vitájához. II. In: Korunk, 4. sz.
PLEHANOV, G. V. 1947: A marxizmus alapvető kérdései. Bp.
POLONYI P. 1988: Kína története. Bp.
PUSKÁS I. (szerk.) 2000: Állandóság a változásban. T’ung-pien. Tőkei Ferenc 70. születésnapjára. Bp.
RITOÓK ZS.–SARKADY J.–SZILÁGYI J. GY. 1984: A görög kultúra aranykora. Homérostól Nagy Sándorig. Bp.
SCHEUZGER, ST. 2009: Der Andere in der ideologischen Vorstellungskraft. Die Linke und die indigene Frage in Mexiko. Frankfurt am Main.
SELLNOW, I. és mások 1977: Weltgeschichte bis zur Herausbildung des Feudalismus. Ein Abriss. Berlin.
STOCKMANN, R.–MENZEL, U.–NUSCHELER, F. 2010: Entwicklungspolitik. Theorien – Probleme – Strategien. München.
SZÉPE GY. 2011: [Visszaemlékezés]. In: Szemiotikai Tájékoztató, 4. sz.
SZERDAHELYI I. 2005: A sosem létezett szocializmus. Fogalmi elemzés. Bp. 108
SZERDAHELYI I. 2011: Kína és a világfejlődés. In: Ezredvég, 8-9. sz.
Szerdahelyi I. 2012: A közgazdaságtan termelés-hiedelmeinek kritikájához. In: Ezredvég, 3. sz.
SZERDAHELYI I. 2013: Kommunizmus vagy szellemi termelési mód? In: Ezredvég, 6. sz.
SZTÁLIN, J. V. 1953: A dialektikus és történelmi materializmusról. A leninizmus kérdései. Bp.
TÉ: TŐKEI F. 2005–2007: Életműsorozat. 1-8. köt. Bp.
TŐKEI F. (szerk.) 1976: Őstársadalom és ázsiai termelési mód. Bp.
TŐKEI F. (szerk.) 1982: Őstársadalom és ázsiai termelési mód. 2. bőv. kiad. Bp.
TWITHCHETT, D. C. 1976: The Birth of the Chinese Meritocracy. Bureaucrats and Examinations in T’ang China. London.
WIENER GY.1994: Korai társadalmi formák keletkezése és felbomlása – tézisek. In: Eszmélet, 22. sz.
WIENER GY. 2000: Közösségi és állami tulajdon az „ázsiai” termelési módban. In: Puskás I. 2000.
WITTFOGEL, K. A. 1938: Die Theorie der asiatischen Gesellschaft. In: Zeitschrift für Sozialforschung, 90-122. o.
WITTFOGEL, K. A. 1957: Oriental Despotism. A Comparative Study of Total Power. New Haven.
YANKOVIC, A. 2009: Asiatische Produktionsweise und stalinistische Organisationsstrukturen gegen dezentrale Strukturen. In: Komitee für Rätedemokratie (KRD).
ZEUSCHKE, M. 2013: Handbuch Geschichte der Sklaverei. Eine Globalgeschichte von den Anfängen bis zur Gegenwart. Berlin.
Anya és leánya