Az örökkévalóság küszöbén
Az örökkévalóság küszöbén
Szerdahelyi Istvánnak
Tőled tanultam a verstant, azt a
soklábú gyönyörű bogarat, melyben
a keresztrím nem krisztusi eredetű.
Bevezettél az esztétikába, ahol
tárgyakba botlottam. Tudatosult
bennem, hogy a falak, a hajkoronák
szépsége és ráncaink elégikussága
összefügg.
Eszméket szembesítettél
a gyakorlattal. Emelt fejjel, szemben
az árral hirdetted: barbárság köszönt
ránk, majd osztály nélküli társadalom.
Gerinceden hiába zongoráztak finom
ujjak, kitartottál zenédnél, így maradt
fenn számos ritka trubadúrdal,
tanulható kotta.
Ül és gondolkodik.
Kezét állára támasztja.
Mint ama híres.
Fejében ős mítoszok,
régi kultúrák öröksége.
A művészet tudományát
belülről ismeri:
a gondolkodás anatómiáját,
a vers csontvázát,
az alkotás folyamatának vegyértékeit.
Ír lágy, sóhajos szonettet,
harsány morgolódást,
elmélyült tanulmányt,
vaskos kézikönyvet,
szósavba mártott, csípős pamfletet.
Tud könnyezni
az elesettek láttán,
s tud káromolni kegyetlen, vadul,
ha a kizökkent időt
nem sikerül helyretolnia.
Tud ítélni és elítélni
igazáért merészen kiállni,
tud lelkesedni és tud átkozódni,
tud meghatódni, ha egy ünnepnapon
szeretve köszöntik baráti hívei.
Szántóvető az Arles környéki mezőn
Szerdahelyi István emlékére
Bólogattál,
bátorítottál,
mellém ültél,
közel,
mondtad,
olvassak fel,
érdemes.
Két lehetetlen között
megtaláltad
a lehetségest.
A költészetet
komolyan venni –
így gondoltad.
Erőt, szépséget
láttál bennünk,
ragaszkodtál,
buta gyűlölet
nem sújtott le.
Nem voltál higgadt,
mégis igaz,
át akartál jutni a tű fokán,
csillag voltál.
Ott ültél
Lilaköd Kávézóban,
melletted Gyimesi Laci,
Szepes Erika.
Gondolataid örökké
velünk maradnak.
Intim emlékezés
monokróm ég
alatt.
Drága Pistám, először akkor neveztél testvérednek, amikor negyedszázada nagyot fordult a világ – és még nagyobbat a köpönyegek. Akkortájt még a barátaim közül is sokan megtagadtak, mert nem rohantam tülekedni a „damaszkuszi útra”. Aztán, amikor 2007-ben betöltöttem hetvenedik életévemet, Te is köszöntöttél. Prózaköltemény volt a címe annak a szívszorítóan személyes írásnak, amellyel megajándékoztál. Többek között ez olvasható benne: „Olyan történelmi pillanatban élsz, amikor a magyar nép a dermesztő ostobaság hóförgetegében az egyik faltól a másikig tántorog, s a baloldal rég nem tudja, merre jár, kire lövöldöz, miként Blok Tizenketten-jében”. Nos, a helyzet azóta nemhogy javult volna, de jócskán súlyosbodott. Mert a helyzet a következő:
A népem balga birkanyáj:
nem olcsón – ingyen adja bőrét.
És bégetni sincs mersze már –
a népem néma birkanyáj.
Amúgy még kórót sem talál
ott, hol zöldellt a legelő rég.
A népem bamba birkanyáj:
nem olcsón – ingyen adja bőrét.
Ezt a verset a napokban írtam, Réti rondó a címe. Neked ajánlom, hogy segítsek ébren tartani legendás harci kedvedet. Hogy fáradhatatlanul küzdj tovább, nyolcvan évednek fityiszt mutatván. Küzdj azért, hogy ez a szerencsétlen birkanyáj legalább bégetni tanuljon meg újra.
Amikor betöltötted a hetvenediket, saját bevallásod szerint nemigen történt veled semmi, azon túl, hogy lapoztál egyet a naptáron. Kívánom, hogy most is csak lapozz egyet – és folytasd azt, amit huszonévesen kezdtél el. Rám mindig számíthatsz: holtig bajtársad maradok.
2014
Ezt a levélfélét Pista 80. születésnapjára írtam. Akkori legfrissebb versemet küldtem neki ajándékba. Mostani legújabb opusomat már csak a túlvilágra küldhetem el, bírálatra. Ha tetszik neki, biztosan villámlik egyet odafentről.
„Az embereket mindig könnyű a vezérek uralma alá hajtani.
Csak annyit kell tenned, hogy elhitesd velük: támadás alatt
állnak, el kell ítélned a pacifistákat, amiért hiányzik belőlük
a hazafiság és mert veszélyeztetik az országot.”
(Hermann Göring)
Hitesd a bolhát elefántnak
vagy vércsének a szúnyogot,
tornádónak hitesd a bágyadt
alig lengő fuvallatot:
s nem előled – hozzád robog
kit űzöl, várva, hogy te védd meg.
S nyugodtan eltaszíthatod:
ellökve is csak téged éltet.
Hitesd: az veszti el hazánkat,
ki háború ellen dohog,
ki békességről prédikálgat,
míg harcba hívnak a dobok.
Hallgatja sok lelkes tulok
s nem érzi híját lágy kenyérnek,
szeme kopogva is lobog,
s korgó gyomorral téged éltet.
Hitesd, hogy valóság a látszat,
élőkép a káprázatod,
hitesd: törvényes a gyalázat,
az, hogy a közvagyont lopod,
hisz téged szolgál rég a jog,
nincs már, ki tyúkszemedre léphet,
a nép kábítva tántorog
s kifosztva is csak téged éltet.
Herceg, hódolni nem tudok,
nézd el nekem, hogy nem dicsérlek,
a nyelvem srófra nem forog –
kitépheted. Némán se éltet.
2017. november 14-15.
Magvető
Amikor megismerkedtünk a Népszabadság, illetve a Kritika szerkesztőségében, tudtam, hogy életútja jó néhány állomásán már túl volt, de hogy a csúcson van, azt csak éreztem. Okos, éles szemű szerkesztőként, kiváló kollégaként és emberként mutatta föl magát.
Barátságunk (elismerő tiszteletem) azután sem múlt el. Sőt, annak érzelmi töltése erősödött. Tollforgató társaim legjelentősebb személyiségei között gondolok rá.
Akár milyen hihetetlen, Szerdahelyi István nyomozó is volt: nagy titkok megfejtője. Azért ne gondolják, hogy elhagyta az irodalmat, a lapszerkesztést, a betűtudományt. Ez is, az is volt.
Elképesztő irodalmi titok után nyomozott, és a rejtély szálai a végén, igaz, sok-sok évvel később, éppen hozzám vezettek el. Az ügyet nem én oldottam meg, azt ő végezte el teljes egészében, én legföljebb csak az igazság feltárásának tanúja lehettem, lehetek.
Az ügy ott kezdődött, hogy Horthy a nácik hatására, de saját kútfőből is, az 1930-as évek közepén-végén bevezette a sokadik zsidótörvényt. Például azt, hogy zsidó művészek – zenészek, színészek, írók – nem szerepelhettek, nem publikálhattak.
Egy Germanus Gyula nevezetű tudós, nyelvzseni, híres kelet-kutató, a kairói egyetem professzora, történetesen rossz vallásba született. Ugyan tiszteletbeli mohamedánnak jelölték, értékes könyveket adott ki, de ez mind nem számított. Zsidónak született, minden hiába. Felesége, Hajnóczy Rózsa viszont keresztény volt, mi több: nemesi születésű hölgy, azaz Magyarországon közzétehette emlékiratait. Nosza, Germanus élt a lehetőséggel, és így neje nevén publikált. Azért a dolog nem volt ilyen egyszerű. Germanus a feleségével három vagy négy éven át csavargott Indiában, hitvese még naplót is vezetett élete nagy kalandjairól. Az ínséges időben pedig a házaspár e naplóból könyvet akart csinálni. Csakhogy Hajnóczy Rózsa nem tudott írni, a napló megszerkesztésére viszont Germanus Gyulának nem volt ideje, sem kedve. Így a nagy orientalista felkérte Lukács Gyula szerkesztőt, a Színházi Élet olvasószerkesztőjét, hogy tisztes „néger díjért” vállalja el a napló tartalmának megírását.
A Színházi Élet a kor legérdekesebb, legszínesebb hetilapja volt. Egy kolozsvári jogász, zseniális ötletgazda és redaktőri zsonglőr vezette. Ennek az újságnak volt az olvasószerkesztője Lukács Gyula. Művelt, szellemes, talpraesett ember. Elvállalta a Germanus-Hajnóczy könyv megírását. Megkapta Rózsa asszony naplóját, és heteken, hosszú heteken át bejárt a férj Keleti Intézetbeli irodájába – interjúkat készíteni vele.
A könyv 1942–43-ban Bengáli tűz címen megjelent. Először, másodszor és harmadszor. Sőt, még 1944-ben is; szinte hihetetlen, de így volt. Hatalmas siker lett.
Lukács Gyulát és az ő családját 1944-ben marhavagonba parancsolták, és elvitték a náci Németországba. A mi kalandunk helyszíne ugyancsak Bergen-Belsen volt, az úgynevezett Ungarnlager.
És itt jövök én a családommal, mindössze hét évesen, de például pontosan emlékezve Lukács Gyulára. Miért? Mert a tetves barakkban, mindig éhesen, pokoli éhesen lefeküdve, az esti-éjszakai magányt elűzve, a deportáltak meséltek. Órákon át meséltek. Ki receptekről, ki tanárként diákokról, ki a sport csapatról, a győzelemről; az írók jeles találkozásaikról, műveikről. Lukács Gyula pedig Germanus Gyuláról és Hajnóczy Rózsáról, meg a Bengáli tűzről. Mert hogy ő írta meg a két világjáró úti beszámolóját.
Szerdahelyi Pista lexikonszerkesztőként, újságíróként, a Kritika című folyóirat vezetőjeként sokféle helyen és módon találkozott a Nagy Sztorival. Később, felkérésem alapján, az általam szerkesztett Remény című folyóirat hasábjain pontosan beszámolt minden találkozásáról az ügy szereplőivel. Az általa olvasott cikkekről, könyv-részletekről, vagyis hatalmas égboltot rajzolt fel mindenkiről és mindenről, ami hozzájárult ahhoz, hogy tisztán lássunk a titkok mélyére, a szellemi krimi minden nagy és apró titkába.
Az én hozzájárulásom még annyi, hogy életem kezdő szakmai korszakában együtt dolgozhattam Lukács Gyula nevelt lányával, Gugi Sándornéval. S így én is megtudhattam tőle, amit Szerdahelyi István is megtudott, hogy Lukács Gyulával együtt vagoníroztak be bennünket Bergenből Theresienstadt felé, és együtt ért bennünket az az angol katonai légitámadás, Zernitz falu határán, ahol az édesapámat géppuska-szilánk találta el a fején, és egy másik sorozat megölte Lukács Gyula feleségét és szeretett kislányát. Gugi Ági mesélte el annak a pernek a részleteit is, amelynek eredményeképpen a Bengáli tűz honoráriumának mindössze 25 százalékát kapták meg nagy nehezen, Germanus Gyula és Hajnóczy Rózsa kiadójától.
Ma is áldom az Örökkévalót, hogy Szerdahelyi Pistával sok éven át kollégák, barátok voltunk, és hogy oly sok szellemi ihletést és ösztönzést kaptam tőle a munkámhoz.
Gimnazista korom óta ismertem. Huszonhárom éves volt akkor. Derűs, kedves, olykor kissé bohémnak tűnő, sziporkázóan tehetséges és művelt fiatalember. Szerettem a verseit és az atmoszférát, amely körülvette.
Igen érdekes, vonzó embernek és jó barátnak tartottam őt. A beszéd-stílusa ugyanakkor sokszor szarkasztikus volt, szeretett túlzó, meghökkentő, már-már provokatív kijelentéseket tenni, és várta a hatást. Aki csak a felszínre figyelt, akár meg is sértődhetett. Nekem viszont imponált a stílusa is, mert ezzel néha ráébresztette az embert valamire, amire talán nem is gondolt volna. Amellett tudtam, hogy nincs benne rossz szándék. Tudomásul vettem, hogy ő ilyen.
Éveken át szoros baráti kapcsolat volt közöttünk, sok-sok közös élménnyel, találkozással. Hol mi voltunk nála, hol ő jött el hozzánk. Sokat beszélgetett apámmal, akivel kölcsönösen kedvelték, becsülték egymást. Ott volt apám temetésén is. Még nemrég is emlegette őt. Én viszont jól emlékszem a nagymamájára, akire Pista nagyon hasonlított. Kedves asszonyként él bennem.
Sokszor vettünk részt a Heller Ágnes és akkori férje, Hermann István lakásán rendezett társasági összejöveteleken. Márkus Györgyékhez is eljártunk. Sok érdekes embert és élményt gyűjtöttünk be közösen. Pista akkor dolgozott – egyéb művek mellett – a Mahábhárata című óindiai eposz műfordításán. A megjelent mű dedikált példánya ma is a birtokomban van.
Aztán – hajdani házasságaink felbomlása okán – lazult, de sohasem szűnt meg a kapcsolatunk, a barátságunk. Hol ő írt, felkérésem alapján, esztétikai tárgyú, ismeretterjesztő könyvet a Zrínyi Kiadónak, hol én írtam – igaz, sok év múltán, a rendszerváltáskor – az általa alapított baloldali lap részére. Az utóbbi két évtizedben ismét ő írt a mi folyóiratunk, a Remény számára remek, nívós dolgozatokat.
A barátságon túl, mélyen tiszteltem, tisztelem mindazért, amit élete folyamán alkotott, amit „letett az asztalra”, noha életművét csak csekély részben ismerem.
Nagy öröm volt számomra, amikor férjemmel, Benedek István Gáborral – Pistának szintén régi barátjával és tisztelőjével – együtt, a Nagy Lajos Társaság tagjaiként ismét rendszeresen találkozhattunk, beszélgethettünk vele. Szemében most is azt a régi, huncut fényt láttam, amikor például kijelentette, hogy Thomas Mann nem is volt jó író. És várta a hatást… Éppen úgy, mint amikor, egy kávéházban ülve, azt kérdezte tőlem: Ha a mennyiségi változások minőségi változásba csapnak át, akkor hol a határ egy marék homok és a sivatag között?
Drága Barátom, Barátunk! Nagy űrt hagytál magad után.
Saintes-Maries-de la Mére
Szerdahelyi István emlékének ajánlom
Mammonnak odaadta magát a Világ,
A fénylő summa meghódította.
Eleinte mint szende, ám készséges,
Erkölcsi jóhírére adó rima tette szét lábát.
Majd ő is elkezdett játszani, mint pajzán lotyó,
Úgy belejött a játékba, hogy élvezte a szajhaságot.
Lassan mindent céda létének vetett alá
És el sem pirult, ha cemendének hívták.
Kurtizánként még néha tudta mímelni,
Hogy ő az úr, ő diktál,
Nehogy olcsó cafkának nézzék.
De Mammon látta, pénzéért mindent kaphat,
Jöhet a brutális sex.
Így lett ócska ribanc a Világ.
Tűző nap a fák felett
Kétezer ennyi meg ennyi zúdul egy évszak a mélyből
másika lomhán elhúz új melegebb övezetbe
semmi se történt átmetrózol a hold alagútján
hinted a mondataid és fénysebesen befelé szállsz
mennyi üres pezsgő év-végek mennyei-árnyék
meg szomorú és szépszemű nők itt ebben a könyvben
melyet utoljára húsz éve talán lapozott egy
csontos öreg kéz
életedet még át alig élted
gondolod és
odakint havazik most várakozol –
(… húz ki a lélek zárva a mindenség ege zöldszín
vénád vakcsobogása se hallatszik soha többé
gukkereden csak a hold odakint tán gyermeki lelkek
– sok kicsi lábnyom – zöld ereidből a vér tovaszáll csak
földre bukó indáid ahogy tekeregnek a padlón
és egy másik naprendszerbeli táj szele hív már
ballada-hősök énekeit füleled a falakból
nézed a szürkés macskákat ahogy elheverésznek
lassan unottan a lábad előtt…)
Ha kérdezed még, hogy hol vagyok,
hova vetett a fákat
annyi gyűrűvel eljegyző idő,
és betévedtél ebbe a versbe, mondom:
Ugyanott élek, mint a hegy,
szelek találkoznak fölöttem –
Mint egy vadont élem jövőmet,
körülvesz, áthat, rám sem ismersz,
rügyecske-csontok ágaskodnak föl
csodátlanul a homlokomból,
riadt regékhez agancsosodom.
Ne célozz hát! követ az erdő.
Nem tartozom újabb múltatokhoz.
Nem érsz utol sem nyíllal, sem nyeregben,
lángnyelvek, füst és pernye-pillék
mögöttem, de kitalálok immár,
költözzön bár az Etna utamba,
szívja szikessé horizontomat
sivatagi csontok napsütése,
vagy vakuljon bele óceánba
valami ismeretlen szakadék-tűz,
magamból elő sem lépve kitalálok.
Szonett in memoriam Szerdahelyi István
A 136r lap* huszonhat meg hat örökbecsű sora.
Szabad adaptáció az első teljes szövegű magyar nyelvemlék.
S József Attila nehéz gyásza, kisfiús, gyötrött mosolya.
Vagy Kosztolányi vers-kűrjeivel rangsoroljuk a szemlét?
Gyönyörű ősz van, hiszen Halottak Napja közeleg.
Sem por, sem chomu, sem a „halálnak halálával halsz”.
A Semmi nincsen. Én itt leszek még, anyagtalanul, köztetek.
És ahogy írtam volt: ironikus tükör a raveli La Valse.
Tudnotok kell, jó volt néha „csak úgy” köztetek lenni.
Tűz emésztette el testemet. Érzitek, a levegő fényesen tiszta?
Körben földdel a víz elkevert. Nevem rátok s könyvekre bízva.
Tarkára festve minden öntudatlan és türelmes levél.
Jól tudtam én, nagyszüleivel és unokáival – így összegezni! ‒,
Aki ha volt, éppen öt emberöltőnyi tanúságot megél?
* A Halotti Beszéd könyvtári jelzése
A Galette-i malom
Szerdahelyi István halálhírére *
bizonyára rég meghalt már
az a mérges pofájú vénember
aki az ötvenes években
Szerdahelyi Istvánék új háziorvosa volt
és a füle hallatára
figyelmeztette édesanyját
a fiának nagyon pocsék a szíve
így ne számítson arra
hogy hosszú életű lesz
a halál különben is fokhagymaszagú
és egyenruhát visel
fekszik a fülke díványán
de nem látszik rajta semmi különös
mert pedellus a halál
végigmegy az üres folyosón
és rázza a csengőt
és most újra végigmegy a folyosón
és rázza a csengőt
és nem menekül el előlünk a halál
nem bújik el a zongora alá
nem ír nekünk aszklepiadészi
meg arkhilokhoszi strófákat
kettős rondókat sem ír nekünk
mert nem fiatal költő a halál
de pedellus a halál
végigmegy az üres folyosón
és rázza egyre csak rázza a csengőt
* http://www.napkut.hu/naput_2003/2003_10/118.htm motívumainak felhasználásával
fák lobognak
a szél felé nyitott tüdők
hűvös ronggyá gyúrt
fáradt levegőt
szuszognak a kertre
üszkös ágakon
meglapulnak
elformált hólyagok
puhán a hóra hullnak
felfénylőn, mint a csillagok
a légszomj ága
torz fonat
fonódva ág az ágra
hiány, hiányra
nyúlik, gyűlik
a bőr alá feszül
nem vagy ott – sehol
ott fák vannak, ahol a holnap
ott tüzek égnek, fák lépnek
vagy loholnak
a dombról nézve
a gát mentén
hörgők nyúlnak az égbe
a kéz sehol a kézbe’
magány és képlet
a közelből messzeség lett
tüdők a légbe jutva
maguk magukra
– ott vagy
sehol a lombok
a tél mindent leoldott
kopasz koronák
az égbe nyúlnak
törzsek, ágak, hörgők
a hólyagoknak
tüdőtlen táj ez – fagyott
fagyott a holnap
fagyott az ott
A nuenen-i park
Azért abban lenne még valami dafke,
ha felhőbe töltenék mindenünk, mi maradt
fátyolszövegek közt táncoló angyalok
sorai közt kúsznánk, nyíló szárnyuk alatt.
És ha ráadásként ott Isten is volna,
– tányérján egy gazdag lapú Eszterházy-torta –
mindent hátrahagyna, velünk bujdokolna.
Sz. I, nem Sz. I , nem is kapna mást!
„Tessék kérem mondani, vannak ottan posztok?”
a próféták túl elfoglaltak, csak a tanítványok...
örömhírhozók közül még Lukács jöhet szóba
perdülnek a szavak, mint a régi pásztorlányok,
lábszirtjükre mintákat ver égi betűtócsa.
De aki még itt marad, a plasztik sziklaszirt alatt,
magát lapátolja el e kisírt földi sírba
Sírkövén az élőknek csak annyi áll,
„Ezerkilencszáznyolcvankilenc.
Ki az a marha, aki e hülyeséget írta?”
Ismerek valakit, aki idestova 60 éves – lassacskán meghalni kéne már – de még meg sem született. A dolog érdekessége, hogy viszont úgy tesz, mintha élne. Családja, hivatása, vagyona van. Szépen berendezte az életét az anyaméhen belül. Még íróasztala is van.
Gondoltam, ki kéne onnan csalogatni. De hogyan szülessen meg? Hiszen az édesanyja már rég halott. Megszüljem én? Ahhoz az kéne, hogy belém kerüljön, a legbensőmbe, ott elvackolja magát, átvegye vérem lüktetését, elfogadja testem-lelkem táplálékát.
Nem tud belém kerülni, már látom. Ő ugyanis már valamin belül van. A magzatburok még körülveszi. Sötét magány, álomban tapogatózás van odabenn. A szájba téved néha egy ujj, vagy valami más, de hát istenkém, kicsi a hely. A hangok tompa szűrőn jutnak át hozzá, elnyomja a saját szív lüktetése.
60 éve hallgatja ezt a monoton, ringató, álomba zsongító, transzba ejtő ritmust.
60 éve vigyáz arra, hogy meg ne fojtsa magát a köldökzsinórral.
60 éve vigasztalódik a szájába vetődött ujjak valamelyikével.
60 éve csukva a szeme.
60 éve nem lát magán kívül senkit. Még önmagát se.
Sokáig engem is megtévesztett. Olyasmiket vártam el tőle, ami egy felnőtt embertől elvárható.
Mindhiába.
Akkor visszamentem az időben. Olyasmiket tettem érte, amit egy gyermekért tesz az ember, ha felnőtté akarja érlelni.
Mindhiába.
Nagy sokára jöttem csak rá, hogy ő nem él. Legalábbis nem itt, a kinti világban.
A helyzet reménytelen.
Ismerem, amióta az eszemet tudom, de még nem találkoztunk.
És már nem is fogunk.
Ő halhatatlan, a meg-nem-születettek jogán. Én halandó vagyok.
Mormoljatok el egy imát érettünk!
Az ősz színeit küldi Massachusetts,
Ez a gazdagság mától a tiéd.
Aranyba fordul, ami zöldezüst volt,
Végtelen erdők ontják a zenét.
Köszön a világ, van mit megköszönni.
Megyünk a partra, ott ül Eliot,
Téged hívott, vagy még Adyt várta?
Nem számít immár, kelőben a Hold.
Az óceánon átrepít a sós szél,
Ahol letesz, az bizony Magyarország.
Csorba elmék, béna szellem földje,
Ahol az őszt is rendre elorozzák.
Osztanád kincsed, nincs, ki elfogadja,
A Harvardon a verstan-katedra üres,
Szólhattál volna, de hát itt vagy otthon,
Hadd üljön fel rá egy brit szemfüles.
A lét sava-borsa, mint tudjuk, tiéd,
Ha piszkos is a konyhánk, megbocsátod,
Álnok szakácsok hamisgulyást kevernek,
Közük sincs hozzád. Tégy már igazságot!
Aranyba fordul, ami zöldezüst volt,
Pereg a földre, ami le való.
Szárnyal, szárnyal szabadabb egekbe
(Lassul bár, de tettre kész) a szó.
Másoknak még bőven jut idő.
Irigylem őket, vagy talán nem is:
Alattomos múlt, polcra tett homály.
Hittem magamban. Hol van az a perc?
Elveszett csónak, nádas emészti,
Partra vetett váz, töpped a törekben.
Másoknak még szikrázik az éj.
Nekem vézna hold, hunyorgó csillag
Mutatja: nincs út, nincsen jó utam.
Csak a bokázó, félkész virradat,
Csak az ég alján bíborló ígéret
Ne csalogatna ki az újabb napra!
Másoknak talán jut még bő idő.
Nekem csekély sem, hajnali est ez:
Ágyúszót hallok, jajt, madárhalálét.
Szűkszavú, tárgyilagos Wikipédia-szócikke szerint Szerdahelyi István professzor 1934-ben született Budapesten, iskoláit ugyanitt végezte, majd felsőfokú tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán folytatta, ahol könyvtár szakos diplomát szerzett 1957-ben. Ugyanezen évben az ELTE Egyetemi Könyvtárába vették fel gyakornoknak. Fiatalon részt vett az 1956-os forradalomban, majd annak emlékére 1958-ban, az Egyetemi Színpadon tartott költői estje után elveszítette az állását. Állástalan időszaka két éve alatt lefordította magyarra a Mahábhárata című indiai eposzt, valamint igen sok verset klasszikus kínai költőktől. 1959-ben jutott újra álláshoz, az Akadémiai Kiadóhoz került szerkesztőnek, majd csoportvezetői beosztást nyert. 1978–1980 között a Magyar Tudományos Akadémia tudományos főmunkatársaként dolgozott, 1980-tól 1990-ig az ELTE Esztétikai Tanszékén adjunktusi, majd docensi beosztásban oktatott és kutatott. Egyszakos könyvtáros bölcsészként 1977-től a filozófia tudományok kandidátusa fokozatot szerezte meg, 1987-ben pedig az irodalomtudományok akadémiai nagydoktora. Irodalomtudós, kultúrakutató, közíró volt, aki mintegy tíz éven át (1980–1989) volt a Kritika című lap és a 1967 óta a Világirodalmi lexikon szerkesztője és főszerkesztője, ily módon pedig a magyar szellemi élet egyik irányítója. Megírta a magyar kultúrában előzmény nélküli Verstant, volt egy népszerűsítő sorozata az Eötvös Kiadónál (Irodalomelmélet mindenkinek, Verstan mindenkinek). Két ikerkönyvben pedig nagy erudícióval vizsgálta (kultúrtörténeti kutatásai előzményeként) a kapitalista és a szocialista társadalom szerkezetét és működését. 2017. szeptember 24-én, életének nyolcvanharmadik évében elhunyt.
Ennyit a dolog tárgyilagos, biográfiai részéről, s jöjjenek akkor a személyes benyomások. Szerdahelyi Istvánt 2011 táján ismertem meg, jóval azután, hogy ő – a Kádár-korszak, melyben fiatal korom révén mindössze két évet éltem, és amelyről ily módon csak másodkézből vannak ellentmondásos benyomásaim –, egyik emblematikus véleményformáló értelmiségije volt. 2011-ben ő volt hetvenhat éves nyugdíjas bölcsészprofesszor, én pedig végzős irodalom- és kultúratudomány szakos egyetemista, szépreményű fiatal költő és műfordító, valamint nem sokkal később doktorandusz-hallgató, tehát ifjú irodalomtudós-jelölt. Ötvenhárom év, több történelmi korszak és egy világ választott el minket egymástól, amikor a Nagy Lajos Társaságban közös barátunk, Istvánnak régi szerzőtársa és kollégája, az ugyancsak kiváló irodalomtudós Szepes Erika révén megismerkedtünk. Jól tudtam, ki volt István a rendszerváltás előtt, és bár fiatal baloldali, de nem neo-kádárista vagy kommunista fiatal értelmiségiként megvoltak az előítéleteim mind az ő sosem rejtegetett, a rendszerváltás után is vállalt kommunista meggyőződéséről, mind a múlt rendszerről és az ő abban betöltött kultúrpolitikai szerepéről, ezeket az előítéleteket egyúttal toleráns fiatalként igen hamar magam mögött hagytam. Istvánnal a Nagy Lajos Társaságban keddenként igen sokat beszélgettünk és vitatkoztunk, és bár a tanár úr aktív korában igen szigorú tanár és véleménykülönbségeket nem tűrő előadó hírében állt, az az idős bölcsészprofesszor, akit 2011-től én ismertem, a határozott, olykor igen radikális véleménye mellett vagy ennek ellenére igencsak emberséges és demokratikus mentalitású embernek bizonyult. Huszonéves fiatal bölcsészként engem mindenképpen lenyűgözött hatalmas lexikális tudása, négy-öt nyelven való olvasókészsége, valamiféle interdiszciplináris, össz-bölcsészettudományi műveltsége. Hamar felfedeztem, hogy nem lehetett őt egyszerűen irodalomtudósnak, esztétának vagy filozófusnak titulálni, a dolog ilyen egyszerűen nem volt elintézhető, hiszen a művészettel foglalkozó bölcsészettudományok mellett ugyanúgy érdekelték a társadalomtudományok, a társadalom- és gazdaságtörténet, a jogtörténet és jogbölcselet, a közgazdaságtan, és így tovább. Szerdahelyi Istvánt remek szónoknak és előadónak ismertem meg, aki 1989-es nyugdíjazása után is megbízási szerződéssel több felsőoktatási intézményben tanított. A Nagy Lajos Társaságban pedig egy-egy rövidebbnek szánt véleményéből, hozzászólásából egyetemi előadásnak beillő eszmefuttatások kerekedtek. Kétségtelenül határozott tudós volt, aki a saját véleményét mindig óriási lexikális műveltséggel tudta megalapozni. Nem rejtette véka alá azt sem, hogy egyes bölcsészettudományi kérdésekben meglehetősen konzervatív nézeteket vall, amelyeket igen nehéz lett volna megingatni – kortársai, fiatalabb tudóstársai közül sokan a rendszerváltozás után elavult nézeteket valló embernek, a múlt rendszer itt maradt szellemi dinoszauruszának tartották, ám ez korántsem volt igaz. Szerdahelyi akkor is kiváló pedagógus volt, és eszmefuttatásaiból, a vele folytatott vitákból akkor is rengeteget lehetett tanulnia bárkinek, ha az ember éppen történetesen nem értett vele egyet – és ez velem is előfordult. Doktori disszertációs témámat, Paul Celant, a huszadik század talán legnagyobb hatású németajkú lírikusát nemes egyszerűséggel legjobb esetben középszerű, de semmiképpen sem jelentős, 1970-es öngyilkossága után mesterségesen, irodalom-ideológiai okokból felfuttatott szerzőnek tartotta. Ebben például mélységesen nem értettem vele egyet, ezzel együtt rengeteg hasznos elemzési tanáccsal, apró filológiai adalékkal szolgált számomra a majdani PhD-értekezésem megírásához. A vele folytatott beszélgetések mindig gondolatébresztőek voltak, melyek az ember további művelődését, bölcsészettudományi tájékozódását segítették. A posztmodern irodalomtudományi iskolákat és a rendszerváltás után Magyarországon is bekövetkezett irodalom- és kultúratudományi paradigmaváltást István elvetette, múló szellemtudományi divatnak tartotta, és szilárdan hitte, hogy nemsokára újra eljön a jó öreg hagyományos, kevésbé elméletcentrikus, irodalomtudományi publikációiban általa is – egyébként magas szinten – művelt filologizáló-biografizáló, műközpontú irodalomtudományi gondolkodás ideje. Ebben sem értettem vele egyet, mert kezdetben Kulcsár Szabó Ernő professzor tanítványa voltam. Közepesre sikerült doktori disszertációmat pedig a téma okán hermeneutikai, ha úgy tetszik, paradigmaváltó posztmodern irodalomtudományi szellemben írtam és védtem meg, ezzel együtt nagyon sokat tanultam Istvántól arról, hogy az értelmező jobban teszi, ha tiszteli és a maga szövegiségében próbálja meg megérteni és értelmezni az irodalmi szöveget, és nem minden esetben gyümölcsöző, ha adott irodalmi szövegre panelszerűen rászabadítjuk a német-francia-angolszász teoretikus szakirodalmi apparátust, legyártva egy elméletcentrikus értelmezést, hagyva elsikkadni a szöveg valódi üzenetét, már ha van olyan. István a maga konzervativizmusával és radikalizmusával segített megtalálni nekem és más fiatal ítészeknek a középutat a szövegközpontú és az elméletközpontú megközelítés között, és a maga módján rávezetett, hogy a bölcsészettudományokban a szélsőséges, csak és kizárólag egy séma alapján történő gondolkodás sosem vezet gyümölcsöző, kreatív, szellemileg izgalmas műértelmezésekhez… István igen jó, bölcs tanár volt, aki nem annyira rákényszerítette az emberre a saját véleményét, sokkal inkább rávezette idősebb-fiatalabb vitapartnereit, hogyan is kell valamiről – persze megfelelő műveltség birtokában – gondolkodni. Életkora és konzervativizmusa mellett meglepően nyitottnak bizonyult a kortárs magyar költészetre, figyelemmel kísérte a középnemzedék és a fiatalok pályáját. Remek érzéke volt ahhoz, hogy megállapítsa, mely vers jó, mely vers nem – ha nincs is objektív mérce, az ő véleményét igen megalapozottnak lehetett tekinteni, mert kifinomult esztétikai ízlése és tudósi műveltsége mellett fiatalabb korában maga is kiváló költő volt, ám végül felhagyott ezzel a tevékenységével és érettebb fejjel inkább irodalom- és kultúratudósnak állt. Félbemaradt, mégis jelentékeny költői munkásságának lenyomata a kis példányszámban megjelent, terjesztésbe alig került 1996-os Chantefable című kötet…
S ha már szó esett Szerdahelyi István hatalmas műveltségéről és tanári nagyságáról, essék egy pár szó a magyar szellemtudományban végzett, általa írott fontos szakkönyvekről – csak a fontosabb műveit említem meg.
1972-ben jelent meg Költészetesztétika című összefoglaló monográfiája, mely a korban paradigmatikus szakkönyvnek számított.
1974-ben jelent meg A mindennapi élet esztétikája című általános esztétikai monográfiája, mely ugyancsak fontos, időtálló műnek bizonyult a maga területén.
1976-ban került nyilvánosság elé A magyar esztétika története (1945-1975) című esztétikatörténeti monográfia, mellyel Szerdahelyi István elnyerte a tudomány kandidátusa fokozatot.
1979-ben látott napvilágot a Realizmus az irodalomban című fontos, irányzattörténeti monográfiája, mely a realizmusról máig időtálló megállapításokat tartalmaz.
1981-ben jelent meg a Szepes Erikával közösen írott Verstan című kézikönyv, mely a magyar humántudományokban azóta is egyedülálló vállalkozás, és amelyet azóta is töretlenül idéz a magyar irodalomtudományi diskurzus.
A Verstant 1984-ben követte Az esztétikai érték című összefoglaló monográfia, majd még ugyanezen évben Az irodalomelmélet műhelyeiben címet viselő, több mint ötszáz oldalas teoretikus tanulmánykötet.
1985-ben jelent meg az Esztétika, kritika, közízlés című józan, középutas irodalmi-esztétikai gondolkodást felvállaló tanulmánykötet.
1987-ben került ki a nyomdából a Fortuna szekerén című verstani esszé, mely a maga több mint négyszáz oldalával a Szepes Erikával közösen írott Verstan után Szerdahelyi saját verstani álláspontját fejtette ki.
1988-ban jelent meg Szerdahelyi István Lukács György-monográfiája, mely a gyakorlatilag egyetlen nemzetközi hírű magyar gondolkodó munkásságáról máig helytálló megállapításokat fogalmazott meg. Ugyanezen évben látott napvilágot a Szepes Erikával ugyancsak közösen írott A múzsák tánca című verstani kisenciklopédia, mely gyakorlatilag a nagy verstani kézikönyv rövidített-összefoglaló változata volt, és amely máig ugyancsak gyakran idézett szakmunka.
1995-ben, immár jóval a rendszerváltás után jelent meg Szerdahelyi István újabb fontos kézikönyve, az Irodalomelméleti enciklopédia, mely hangsúlyozottan halad a korral, és máig ugyancsak igen jól használható összefoglaló szakmunka.
Szerdahelyi István hatvanötödik születésnapjára jelent meg Szerdahelyi István 65 válogatott morfondírozása, a szerző Ezredvég folyóiratban megjelent, tematikailag igen változatos esszéiből válogatva, a tudós- és szerzőtárs, és persze jó barát, Szepes Erika szerkesztésében.
2005-ben és 2007-ben a szerző két fontos, párba illő társadalomelméleti monográfiát publikált A sosem létezett szocializmus és A még létező kapitalizmus címen, melyek vállaltan marxista irányultságuk vitákat kelthetnek, azonban Szerdahelyi Istvánt vitán felül a rendszerváltozás utáni magyarországi új-marxizmus egyik legjelentősebb gondolkodójává emelték. Ezen felül a szerző – ugyancsak tiszteletre méltóan töretlen antikapitalizmusát és baloldaliságát hangsúlyozandó–, még 2007-ben publikált Varga Rudolf és „ez az izé vadkapitalizmus” címen kismonográfiát Varga Rudolfról, a jelentős képviseleti költőről.
Szerdahelyi Istvánnak még 2011-ben megjelent az Eötvös József Könyvkiadónál két vékony, ám annál tartalmasabb társadalomelméleti, illetve kulturális antropológiai szakkönyve, a Család, szerelem, gyermekáldás, valamint a Nemzet és nemzeti kisebbség. Világosan és keményen arról, amiről annyit locsognak című kötetek.
Mindezeket követte volna még egy tervezett, igen nagy részben kész, ám végül is befejezetlenül maradt, torzóként szerkesztésre és megjelenésre váró József Attila-monográfia, az idős kor és az elkerülhetetlen súlyos betegség azonban közbeszólt. Szerdahelyi professzor életének nyolcvanharmadik évében anélkül ment el, hogy József Attiláról, a huszadik század legjelentősebb magyar költőjének életművéről szóló tudományos művét befejezhette volna… E könyv egy igen termékeny és gazdag bölcsésztudósi pálya záróköve lehetett volna, ám ha egyszer megjelenik, még így töredékben maradva is minden bizonnyal igen értékes irodalomtudományi szakmunka lesz.
Szerdahelyi István életének nyolcvanharmadik évében, hosszú, teljes és szellemileg termékeny élet után tehát elment. Itt hagyta ugyan nekünk a szakkönyveit, cikkeit, nyomtatásban itt-ott megjelent, termékeny gondolatait, ezek azonban semmiképpen sem pótolják a személyét. Mert az idős, általam 2011-ben megismert Szerdahelyi István szakmailag és emberileg végtelenül tisztességes, humánus ember volt, a maga örök, dacos radikalizmusával együtt. A kommunista értelmiségi helyett – ami ma sajnos vagy nem sajnos, de immár szitokszóvá vált a közbeszédben –, én inkább mindenekelőtt humanista értelmiséginek nevezném, aki szilárdan, rendíthetetlenül hitt abban, hogy minden ember természeténél fogva egyenlő, és ennek az egyenlőségnek legalább bizonyos jogi és társadalmi szinteken meg kellene valósulnia… Elsősorban ez az elv volt az, amelyből soha nem engedett, és ha egyes részleteiben az általa elképzelt társadalomelméleti vízióval nem mindenben értettem egyet, nagy vonalakban ott volt benne az a humanista, egyenlőségpárti minimum, amit minden jó érzésű embernek illene elfogadnia. Gyászolom a tudóst, gyászolom a tanárt, gyászolom az értelmiségit, és gyászolom elsősorban a tiszteletre méltó embert, aki hű tudott maradni saját magához egy olyan korszakban, amikor az általa képviselt eszmeiséget minimum elavultnak szokás titulálni.
Nyugodj hát békében, Professzor Úr, s ha magad talán nem is hitted, hogy várhat valami odaát, és van valami transzcendens élet a materiális léten túl, akkor is kívánom, hogy valahol, ezen az anyagi, és egyúttal túlságosan is emberi világon kívül örök békére találj…
Az igazán okos emberek többféleképpen tudnak gondolkodni, s ami még fontosabb, tudomásul veszik, hogy kinek-kinek, ebben vagy abban a helyzetben más és más lehet az észjárása. Ez az adottság azonban valamiféle gondolkodásbeli inkonzisztenciához vezethet, a különböző gondolkodásmódok jellemzése pedig a filozófiatörténet leghálásabb témája.
A XVII. századi filozófiában az illető dolgokról való gondolkodás mellett már jelentős szerepet kapott a dolgok leírására szolgáló eszközök vizsgálata. A kor vezető filozófusai – Descartes, Pascal, Spinoza, Leibniz – a matematikából, geometriából vett elveket, szigorúságot igyekezték meghonosítani szaktudományukban.
Bizonyos egyszerű ellentétpárok használata vitt közelebb a gondolkodásmódok kielégítő jellemzéséhez. A filozófia történetében különösen népszerűnek a Blaise Pascal (1623–1662) által felvetett esprit de géométrie (geometriai gondolkodás) vs. esprit de finesse (intuitív gondolkodás) ellentétpár bizonyult (Pascal 1670/1978: 5–8, 1999: 35–75). Pascal eredeti megfogalmazása szerint a geometriai gondolkodás alapelvei világosan érthetők, az intuitív gondolkodásé közhasználatúak (1978: 5). Szerencsés, ha mindkétféle gondolkodást alkalmazni tudjuk, „A ferde észjárású emberek azonban sem nem intuitívek, sem nem geométerek” (1978: 7). A Pascal-féle gondolkodásmódokhoz hasonló duális osztályozások a XX. századi filozófiában nagy bőséggel jelentkeztek (például Mátrai 1973: 115).
A szószemantika történetében Kurt Baldinger (1919–2007) svájci romanista nyelvész a zavaros elméleti alapon nyugvó történeti szemantikából a strukturalista szinkrón szemantikába tartó korszak képviselője volt. Szerdahelyi István magisztrális irodalomelméleti kézikönyve – többek között, egy világszínvonalú verstan és egy jó retorika mellett – egy ügyes kis szószemantikai vázlatot is tartalmaz (1995: 44–57). A pascali ellentétpárt előszeretettel népszerűsítő Baldingernél a geometriai és intuitív gondolkodás négyféle értelemben is szerepelt (1980: XI–XII, 137, 259).
(1) A geometriai gondolkodás elméletalkotó, az intuíció elemző erény. Minden elméletet ki kell egészítsen a finom meglátásokkal ellátott konkrét analízis. A könyörtelen logikákat érvényre juttató Szerdahelyi István irodalomelméleti munkásságát mindkét gondolkodásmód használata jellemzi. Ami nála külön érdekesség, az az intuíciónak nem valamiféle statikus, közvetlen tudásként, hanem dinamikus, ám lerövidített ítéletalkotásként való kezelése (1995: 83).
(2) A geometriai gondolkodás a strukturalistákra jellemző, míg az intuitív a hagyományos nyelvészekre. Szerdahelyi István hervadhatatlan érdeme volt a strukturalizmus körül kirobbant hazai vita többé-kevésbé értelmes mederbe terelése.
(3) A geometriai gondolkodás az onomasziológia (a témakörök szerint végzett szókincsvizsgálat) művelőjét jellemzi, a szemasziológia (a tulajdonképpeni jelentéstan) inkább az intuitív gondolkodás terepe. A szószemantikában régről ismert hol a szemasziológiai, hol az onomasziológiai nézőpont helyes voltát hangsúlyozni. A szemasziológiai szemlélet szerint az a lényeges, hogy a szóknak jelentésük van, az onomasziológiai szerint az, hogy a dolgoknak nevük van. Szerdahelyi említett vázlata egyértelműen szemasziológiai, ám például a verstanban és a retorikában normatív igénnyel is terminológiai rendet vágva onomasziológiai természetű feladatot teljesített.
(4) A geometriai gondolkodás az emberek közti kölcsönös megértést szolgálja, míg az intuitív a stilisztikai gazdagságot. A stílus főbb meghatározásai között Szerdahelyi a válogató formaelvet, a beszéd- és írásmódot emlegette (1995: 258).
Aki a XX. század jelentősebb hazai gondolkodói közül legtávolabb áll Szerdahelyi Istvántól, az talán Hamvas Béla. Ő 1948-ban meglehetősen szkeptikusan nyilatkozott a geometriai vs. intuitív distinkció használhatóságáról, gondolkodás helyett ént emlegetve, s mindkét észjárást vészesen patologikusnak minősítette.
„Moi géometrique és moi de finesse. Pascal még geometriai és finom észről beszélt. Ma már tudjuk, hogy a geometriai és finom Én-ről van szó.
A geometriai Én veszélye az absztrakció, a légüres tér, a minősítetlen szellem, a semlegesség, az érdektelenség, az objektivizmus, a bálvány, a Bábel, a fantáziátlanság, a szívtelenség, a pszichikus devalváció, a szenvedélytelenség.
A finom Én veszélye a hisztéria, a neuraszténia, az indulat, az anarchia, az álomkór, a pszichikus infláció, a szentimentalizmus, a szekta, az elliliomosodott lélek” (Hamvas 1987: 257–8).
Hamvas reflekciója során az eredeti ellentétpárból valóságos új duális rendszert rögtönzött, meglehetősen dehonesztáló címkékkel, amelyek némelyikével talán magát Szerdahelyi Istvánt is jellemezték szigorúbb és elfogultabb kritikusai. Ám az elliliomosodott lélekkel véletlenül sem.
IRODALOM
BALDINGER, KURT: Teoría semántica. Hacia una semántica moderna. Madrid: Alcalá 1970. Semantic Theory. Towards a Modern Semantics. Translated by William C. Brown. Oxford: Basil Blackwell 1980.
HAMVAS BÉLA: Silentium. Titkos jegyzőkönyv. Unicornis. Bp.: Vigilia 1987.
MÁTRAI LÁSZLÓ: Élmény és mű. Gondolat (Budapest, 1940, 1973)
PASCAL, BLAISE: Pensées (1670). Gondolatok. Fordította Pődör László. Bp.: Gondolat 1978.
–: Írások a szerelem szenvedélyéről, a geometriai gondolkodásról és a kegyelemről. Fordította Pavlovits Tamás & Tímár Andrea. Bp. Osiris 1999.
SZERDAHELYI ISTVÁN: Irodalomelméleti enciklopédia. Bp.: Eötvös József Könyvkiadó 1995.
Szerdahelyi István életének három nagyobb fejezetét ismerhettem, teljesen bizonyos, hogy ezek nem testesítenek meg távlatos egységet, a bennük foglalt vonulatok azonban reményeim szerint meghosszabbíthatóak lehetnek.
Igazi irodalomelméleti, sőt esztétikai helyzet ez (Szerdahelyinél ezt a két tevékenységi formát amúgy sem illik egy pillanatra sem figyelmen kívül hagyni).
Ez a három fejezet olyan kiinduló pont, mint azok az elemzések, amelyek egy vers három (vagy négy) szakaszát különböző sorrendekbe állítják, majd kimutatják, sokszor meglepő sikerrel, hogy minden változatnak van saját értelme és üzenete (például azon a módon, hogy az eltérő versszakok az események eltérő időrendjét jelezhetik), a versszakok értelmes egészet tehetnek ki minden sorrendben. Az analógia egy-két ismert filmtörténeti kísérletre is kiterjeszthető lenne, amelyek ugyanazt a történetet több perspektívából és több sorrendben mutatták be.
Az első szekvencia, ami nekem adatott, a hetvenes-nyolcvanas évek. Szerdahelyi ekkor (is) a pesti értelmiség ismert alakja, az akkori fiatalember szemében elsősorban folyóirat-közleményei tűnnek fel, némi bizonytalankodás után azután megállapodik a kép a Világirodalmi Lexikon Szerkesztőségének vezetőjén.
Ha a Világirodalmi Lexikonról esik szó, nyilvánvaló, hogy nincs ember, aki akár a kiadás időrendjében, akár terjedelemben, akár intellektuálisan át tudná tekinteni ezt a komoly hungarikumot, amelyen Szerdahelyi már akkor is szeretett ironizálni, és komolykodóan eltúlzott hangsúlyokkal, szelíd harsánysággal vezette a vállalkozást. Többször is kifejezte azt a meggyőződését, hogy nincs olyan ország a világon, amelynek ilyen Világirodalmi Lexikonja lenne, olyan kis ország azonban már végképpen elképzelhetetlen, amelyik ilyennel dicsekedhetne.
A Világirodalmi Lexikontól közvetlen út vezet Szerdahelyi István végül megtalált fő gravitációs irányához: egy modern esztétika és irodalomelmélet megteremtésének életcéllá emeléséhez – amihez komolyan szerette hozzátenni, hogy az legyen „marxista”. Ez a marxizmus azonban egészen más volt, mint az, amit 1949 után gyakorlatilag mint „szovjetmarxizmus”-t megismert az ország. Ez a marxizmus válasz volt egy sor Szerdahelyi esetében elsősorban irodalomelméleti és esztétikai kihívásra, ez a marxizmus nem üldözni akarta a többi eszmerendszert, de befogadni, s úgy legyőzni. Nagyon is biztos vagyok annak a tézisnek az igazságtartalmában, hogy pontosan ez a nagyszabású hit a marxizmus teljes megújításának lehetőségében volt az a vonás, ami Szerdahelyit Cervantes hősére, Don Quijotéra, emlékeztette.
Ebben az első idő-szekvenciában, a hetvenes-nyolcvanas években még akkor is közeli tanúnak tarthatom magam, ha akkor nem voltunk közeli barátok. Az a hatalmas kihívás ugyanis, ami Szerdahelyit elindította élete nagy projektjének útján, az irodalmi elemzésnek, az irodalomelméletnek az a forradalma volt, amit a szocialista realizmus utáni egész keleti és nyugati univerzum végrehajtott, ami az egymással versenyző irodalomértelmező áramlatok máig tartó harcához vezetett, s ami a nagyobb közönség által is megérthető filozófiát hosszú távon az irodalmi elemzés szolgálólányává tette. Nem lehet magyar vonatkozásban nem megemlíteni a hatvanas évek végére pillantva Hankiss Elemér nevét, akinek akkori kreativitása felül is múlta a nemzetközi átlagot, (talán) éppen emiatt azonban hamarosan el is hagyta ezt a területet.
Szerdahelyi azonban felvette a kesztyűt. Belevágott egy hatalmas munkába, hogy valóban választ találjon azokra a kérdésekre, amelyeket az egész korszakos forradalom, s nálunk Hankiss és az őt követő egész mozgalom felvetett, de megoldani nem tudott vagy nem akart. Így az egymást váltó irodalomelméleti divatokban szépen le is képeződött a kor nagy ideológiai transzformációja a neomarxizmustól és a strukturalizmustól a hermeneutikáig és dekonstrutivizmusig.
Szerdahelyi ekkor két hatalmas sorozatot indított el és vezetett végig, amelyek történeti jelentősége kiemelkedő. Mind a kettőben részt vettem, igaz fiatalon (erre még visszatérek), de éppen mivel akkor talán a legfiatalabbak közé tartoztam, tartozhattam azok közé, akik a legjobban értették, mit akar Szerdahelyi, arról nem is beszélve, hogy olyan további „privilégium”-okkal is rendelkeztem, hogy már dolgoztam Hermann Broch-regényelméletén, s részt vehettem a Hankiss által rendezett legtöbb műelemző rendezvényen is. De éppen, mert akkor az akkori fogalmak szerint nagyon fiatal voltam (a fiatalság is társadalmi, ha éppen nem politikai kategória), koncepcionális kérdésekben nem voltak igazán kíváncsiak elgondolásaimra.
Az Irodalomtörténeti Intézetben elsősorban Nyírő Lajos volt Szerdahelyi partnere (s talán már járt erre a sorozatra K. Nyírő József is, a Kossuth Kiadó egyik vezető személyisége). Szerdahelyi itt, közös szervezésben, hosszú vitasorozatot rendezett, amiben az egyes nyelveken és kultúrákon végighaladva rendszeresen dolgoztuk fel az 1945 utáni realizmus-vitákat. Szerdahelyi tehát arra volt kíváncsi, hogy miképp áll a realizmus-diszkusszió immár a sztálinizmus nyomása nélkül és immár az irodalomelmélet elismert és elfogadott forradalma után.
Igazi „mérés” volt ez, mérlegre tevés, nagy rendszerességgel. Lehetetlen felidéznem a közel húsz vita összes részletét, de sok előadóra, sok kultúrára emlékszem, arra is például, hogy az amerikai kritikában és tudományban például állandó téma volt valamiféle realizmus, az angoloknak volt klasszikus kutatója (Christopher Caudwell), a francia Roger Garaudy volt például a „parttalan realizmus” egyik atyja. Én végigolvastam az akkori nagyon gazdag németnyelvű irodalmat (az akkori helyzetben négy állam hivatalos nyelve is volt a német), s helytelen módon éppen Svájcban foglalkoztak legkevesebbet a realizmus problémájával. Közel háromszáz oldalas anyagot írtam erről, máig hezitálok azon, hogy esetleg meg kellene jelentetnem, de annyira munkaanyagnak van megírva, hogy ettől eddig visszariadtam.
Ez a vitasorozat bizonyosan meghozta Szerdahelyi számára a maga tanulságait. A sorozat nagyon érdekes volt, nagyon sok komoly munka volt a tanulmányokban, nagy alkotó kevés (olyan, mint Erich Auerbach). A legnagyobb eredmény (nem tudhatom, hogy Szerdahelyi erről mit gondolt) az volt, hogy az anyag végtelenül heterogén, rengeteg paradigma áll mögötte, semmilyen szempontból nem szintetizálható rövidtávon. Nem alkalmas tehát egy immár tudományos realizmus-paradigma feltámasztására, miközben egyáltalán nem lehet leírni sem semmiféle szakma oldaláról. Kiderült, hogy a realizmus-problematika nemcsak az új irodaloméleti paradigmába nyúlik át, de a hagyományos esztétika, a hermeneutika és a filozófiai területeibe is.
Ugyanezt ismételte meg Szerdahelyi más keretekben és más koncepcióval néhány évvel később. Ekkor a „marxista irodalomelméletek” rekonstrukciójáról volt szó. Ebben terminológiailag az a jellemző, hogy Szerdahelyi ekkor megpróbálja az irodalomelméleti indíttatást már össze is kapcsolni a marxista filozófiával (ami a korábbi vitasorozat egyik eredménye volt). Ez a vitasorozat a Kossuth Kiadó helyiségeiben zajlott, sok kávé és még több lila dohányfüst között (vágni lehetett), és már kimondottan a marxista és más baloldali filozófiai megalapozottságú irodalomelmélet összehasonlító, interdiszciplináris és elméleti igényű változatainak nyelvekre és kultúrákra lebontott megvitatásáról volt szó. Olyan „marxista irodalomelmélet” jött létre, amely lehetett már teljesen marxológiai (benne volt Brechttől Gramsciig sok mindenki, de a húszas évek orosz vitáinak nagy része is), de nem is volt szűkebb értelemben irodalomelmélet sem, mert a szemléletnek az a sokirányú diszciplináris kibővülése az összes rokontudomány irányában már éreztette hatását.
A hosszú és becsületesen levívott vitasorozat végén megjelenő kötet magyar viszonylatban nagyon színvonalasnak volt tekinthető, ambíciója, ha nem is közelítette meg a Világirodalmi Lexikon méreteit, ugyancsak kiemelkedő vállalkozássá tette volt. A könyv társadalmi hatása szűk maradt (maga az irodalomelméleti forradalom is az eredeti formájában lefutott, átadta helyét a filozófia, sőt, az ideológiai és egzisztenciális zsarolás eszközeivel fellépő műelemzési elméletek harcának), miközben a hetvenes évek második felében maga a hatalom sem akarta hirdetni (vagy akár tukmálni) a marxizmust. Maga vált azzá a „szemérmes” marxistává (van-e, ki e jelzős szerkezetet ma értelmezni tudná?), azzá, amivel azokat vádolta, akik nem vallják meg igaz világnézetüket a kellő hangerővel.
Ennek a helyzetnek nagyon is megfelelt, hogy egyedül Tóth Gyula írt a viszonylag nagy késéssel megjelenő kötetről egy elismerő recenziót, sőt, még az is adekvát volt, hogy a címbe beleírta ugyan a „felsőfokon” terminust, amit a recenzió szövege már nem támasztott alá egyértelműen.
Ennek a vállalkozásnak is Szerdahelyi volt a lelke, s bizonyos vagyok abban, hogy ebből is sokat tanult (ami egyébként a későbbi opuszokból ki is derült).
Ismeretségünk-barátságunk első fejezetéhez még meg kell említenem, hogy röviden kapcsolatba kerültem vele, mint a Világirodalmi Lexikon főszerkesztőjével is. Jártam néhányszor a szerkesztőségben, és tanúja voltam, hogyan jönnek-mennek a nagy vállalkozás szerzői – Pista többször és nyomatékosan az egyik távozó magabiztos szerző után kiáltotta, hogy „egy örmény püspök”-ről sem hajlandó a továbbiakban hallani. Mindebből nyilvánvalóvá vált, hogy az örmény püspökök száma és a honorárium magassága a Világirodalmi Lexikon esetében egyenes arányban állhattak egymással.
Több Nietzsche-publikációm után kézenfekvő volt, hogy velem íratja meg a Nietzsche-címszót (szigorúan meghatározott terjedelemben). Megjegyeztem már, hogy én ebben a korszakban még fiatal voltam, részben ennek is tudom be, hogy végül a Nietzsche-címszót Halász Előd írta meg, annak ellenére, hogy szinte egy évig foglalkoztam a 20-30 soros szócikkel. Halász ellen sem akkor, sem most nem lehet semmiféle szakmai kifogásom, de az epizód mutatja a nemzedékek harcának mindenre kiterjedő szívósságát és meghatározó erejét. Ezeknek a harcoknak az embert próbáló emlékei bizonyosan akadályozták, hogy a negyven körüli és alatti nemzedékek nyilvánosan kiálljanak a levonuló rendszer mellett…
Néha láttam Szerdahelyit dél felé vidáman sétálni az Alkotmány utcában, nyilván kis szünetet engedélyezett magának.
Szememben ő akkor a város része volt. Későnyár-koraősz, süt a nap. Szerdahelyi nyugodt, laza léptekkel sétál a Parlament felé. Akkor már az államtitkárok is gyalog jártak, hogy lássa a nép, nem használnak benzint a parlamenti negyedben lebonyolítandó tárgyalásaikhoz.
A hetvenes–nyolcvanas évek történetéhez még egy epizód tartozik, s jellemző is a ’85 és a ’90 közötti évekre. Ekkor Szerdahelyi a Kritika főszerkesztője volt, és egyetemi tanár is lett a Bölcsészkaron.
Egyszer a B-lépcsőházban megkérdezte, akarok-e írni a Kritikába, s ha igen, miről. Az a mód, ahogy megszólított, már érzékeltette, hogy ez óriási ajánlat.
Nem lelkesedtem a Kritikáért, bennem is megvolt az akkori fiatalabb értelmiség alapvetően elutasító magatartása a lappal szemben, az egykori „intézeti” Kritika einstandolása miatt. De az is igaz, hogy 1979-ben egyedül a Kritika hozta le bírálatomat Lukács Nietzsche-értelmezéséről.
Több témát neveztem meg ezután a Kritika számára, köztük Németh Lászlót.
Ez után Szerdahelyi nem kérdezett többé.
Ebben önmagában nem volt, nem is lehetett volna semmi érdekes. Miért is kellett volna Szerdahelyinek egy írás tőlem Németh-ről.
A mélyben megbúvó, ki nem mondott kommunikáció, az egymás-mellett-elbeszélés azonban már nagyon is fontos volt.
Szerdahelyi nyilván azt gondolta, hogy a sokadik olyan törekvést akarom újrajátszani, amely megpróbál Németh Lászlóban baloldalról valamilyen értéket találni. Ebben az esetben azonban nem erről volt szó, de erről nem tudhatott, hiszen nem is beszéltünk róla.
Én Németh Lászlót a vele kortárs Frankfurti Iskola tudásszociológiai és ideológiakritikai módszerével akartam összehasonlítani, ki akartam mutatni, mihez vezet a filozófiai műveltség hiánya, s ahhoz képest mi az, amit Németh szürkeállományában mégis méltatni lehet.
De ilyen kommunikáció nem folyt.
Ismeretségünk, barátságunk második felvonása a 2010-es évek fordulójára esett, s mindkét oldalról egyoldalú volt.
Szerdahelyi nem tudott erről, személyesen ebben nem játszott szerepet, csak kiváló regénye (Golyónyomok). A másik oldalról én teljes mértékben érdekelt voltam, hiszen regénye nagyon fontos volt számomra.
Egyrészt addig már fokról-fokra belemélyedtem a huszadik század intellectual historyájába, amit nem teljesen pontosan az „értelmiségiek történeté”-nek neveznék. Másrészt Szerdahelyi kulcsregénye, mert nyilvánvalóan az, éppen az értelmiségnek azt a csoportját írta le belülről, amellyel 1989 előtt a legtöbb közös dolgom volt, és amelynek belső történetét nemcsak sok titok, de sok legenda, sőt, misztifikáció is övezte. Harmadrészt a regény atmoszférája árasztotta magából a hitelességet, erre nem minden részlet megértésénél volt szükségem, de volt olyan, amelyiknél igen. Negyedrészt elegánsan fűzött egybe több évtizedet, amelyek a megértésben egymást támasztják alá, az értelmiségnek nemcsak sorsa van, de minden évtizedben lehet más is. Ötödrészt a regény hangulata nagyon emlékeztetett a ’68-as nemzedék egyes csoportjairól írt német regényekre.
Nemcsak élveztem a könyvet, de meg is erősítette, sokban helyesbítette, illetve konkretizálta is tudásomat egy olyan értelmiségről, amelyről nem könnyű ma sem összefüggő és logikus képet alkotni.
Ismeretségünk, barátságunk harmadik állomása a 2010-es évek elején kezdődött.
Dolgozhatott a mélyben valamilyen rejtett gondolatritmus, ha addig nem is, de ekkor talán mindketten úgy éreztük, hogy régen láttuk egymást, rendszeresen találkoznunk kellene, s hogyan lehetett, hogy ilyen sokáig nem találkoztunk.
Én a Moszkva tér környékét javasoltam, miközben jeleztem, hogy ott közel s távol egy normális hely sincs (eltekintve az egykori Postakocsi emlékétől, amelyre már csak a budapesti kávéházak történészei emlékeznek, ha még vannak ma is olyanok).
Pista rögtön rávágta a Budapest Szállót, azaz a Körszállót. Így is lett. Ettől kezdve havonta egyszer, legtöbbször pénteken ott találkoztunk és beszélgettünk.
Ha a posztmodern azóta nem ment volna át dekonstrukcióba, azt kellene írnom a posztmodernné vált Körszállóban posztmodern beszélgetéseket tartottunk.
Leggyakrabban egyedül ültünk az első emeleti körkávézóban, külön pincér hozta a kávénkat, időnként egy-egy hazaérkező turistacsoport eltévedt vendégei tódultak be ebbe az azilumba. Nem ritkán az fordult elő, hogy a pincér elunta elvont beszélgetéseinket és bekapcsolta a sarokban álló színes televízióban az RTL-klub adását.
Ha regényt vagy naplót írnék, a beszélgetések végtelen sok részletet lehetne felsorolnom.
Így most csak a lényegre tudok összpontosítani.
Majdnem teljesen kibeszéltük József Attilát. Sokat beszéltünk Marxról (2013-as Marx-könyvemről példátlanul alapos ismertető-elemző recenziót írt, amire sokszor hivatkozhatnék is, mint saját összefoglalóra. Tüzetesen előjött ’56 és a ’89-es rendszerváltás (ez persze minden, csak nem véletlen).
A legtöbb újat az ötvenhatos napok bölcsész-élményéből kaptam, megjelentek a regény értelmiségtörténetének alakjai (csodálkozott erősen, hogy ismerem a Golyónyomokat, ilyen a magyar szerző sorsa, ő csodálkozik a legjobban, ha olvasták).
Ha ő kérdezett, elsősorban filozófiai részletek érdekelték, amelyek hiányozhattak elméleti munkásságában. Ha én kérdeztem, konkrét értelmiségtörténeti, kissé kevésbé politikatörténeti kérdést tettem fel.
Tudásunk sebesen növekedett.
Nem tisztem, hogy felrajzoljam azt az utat, hogyan lett kommunizmus utáni kommunista egy magasnak mondható erdélyi (valószínűleg arisztokrata eredetű), horthysta család fiából. De azt fel tudom vázolni, hogyan lett alanyi költőből filozófiai esztéta és irodalomelmélet-professzor.
Ezt meg is kellene írnia valakinek.
A Rajna csónakkal és híddal
In memoriam Szerdahelyi István
„a rend bűvöletében élt,
és valami jelet hagyni …”
|
megRENDülten a végRENDelet a sajtó alá RENDezés a RENDhagyó igék a RENDkívüli elRENDeltetett a kiRENDelt az áRENDás a tREND a JELlemnek |
JELentem be felkiáltóJEL életJEL gondolatJEL hiányJEL idézőJEL záróJEL JELenlét gyászJELentés záróJELentés: |
ÉS SÍRJÁRA RENDJEL |
La Crau látképe Montmajour-ról
tízezerrel süt a nap, na de, jönnek a felhők a duna felől, márpedig, ha a duna felől jönnek a felhők, akkor irgalmatlan förgeteg keletkezik, jó lesz felkészülni reá, mert még a végén pórul járhatunk, ilyenkor az utolsó keceli garabonc is megjelenik, fekete köpönyegét széttárja, kalapját mélyen a szemére húzza, s csak azért nem használ napszemüveget, mert ókonzervatív őkelme, nem olyan ő, mint a hatalom megszállottai, akik elfelejtvén honnan is jöttek (többnyire nem volt gyerekszobájuk/ fürdőszoba, ha valaki nem tudná/), sötét, szürke, zöld, piros, sárga, piros-fehér-zöld nap-ókulárét viselnek, szintén tudnak irdatlan vihart kelteni, aztán meg riogatnak a szegény népek között, minden áldott nap, a törvényre hivatkozva követnek el törvénytelenségeket, lopnak, csalnak, hazudnak, lótolvajok mind, s mi jár a lótolvajoknak, isten ments’, hogy kimondjam, egy lófaszt! nem adom meg ezt a szívességet, még a végén elővesznek, mint ama szegény szappanyos ármin barátomat, ő is garabonciás, az emberek között jár, s mit csinál ez az őrült, hát nem mást, mint szítja a tüzet, amolyan forradalmi hevülettel, meg ladányi miska verseket szaval meg berda jóskára hivatkozik, néha pedig sinka istvánról mesél, a sok tiborc szájtátva hallgatja, aztán jön a zsandár s előveszi, szappanyos ármin csak mondja, mondja, mint egy 100 éves monarchiabeli kiszanált, akadozó gramofon, mindig csak ugyanazt: nincs ez jól emberek, nincs ez jól, 16 óra 23 perc, érzem a nagyfolyam semmi mással össze nem hasonlítható illatát, förgeteg közeleg, s egyre közelebb ér ez a mindent elsöprő förgeteg, most még tízezerrel süt a nap
Mátrai Zoltán, az öreg író, kereken egy esztendeje egyetlen elbeszélést, egyetlen sort sem írt már. Utolsó novellája a népszerű folyóiratban, ahogyan írótársai tréfásan-komolyan nevezték, a Mi sem fizetünk már című irodalmi lapban jelent meg. Ő maga, évek óta nyugdíjas már, csaknem két tucat többé-kevésbé sikeres regénye, annál is sokkal több, három nyelvből készült műfordítása után nem is a pénzért, inkább az értelmes munka öröméért dolgozott tovább.
Mintegy évvel azelőtt, a kilencvenharmadik születésnapja után érezte először igazán, döbbenten, hogy megöregedett. Gyermekkora óta nevezetes volt a családja, iskolatársai, barátai körében a kitűnő emlékezőtehetségéről. Nevek, dátumok, földrajzi kifejezések, versek szinte gondolkodás nélkül jutottak eszébe. Most pedig csak ült az íróasztala előtt, újra meg újra olvasta – nem a számítógépén, hanem a már foltossá fogdosott és forgatott papírlapon: Kovács János, a fiatal földrajztanár és menyasszonya, Juci, aki az egyik alföldi kisvárosból…
De hogyan is akarta folytatni? Mit akart ő tulajdonképpen írni? Mit is tud ő maga róluk? Mit kell még tudnia, hogy megírhassa, miért szeretik ezek egymást, miért is akarnak összeházasodni? Tudja-e maga elé képzelni, látni őket, még a gondolataikban is olvasni?
Földrajzot ő maga is tanult, valamikor sokat utazott is, bejárta szinte a fél világot… És idegen nyelveket is tanult, még latint is. Post equitem sedet atra cura… De, a fenébe is, hogyan folytatódik… és ki az, aki mondta? Kinek a háta mögött ült a sötét gond… a lóháton menekülő trójai királyén? Vagy az egyik római vezérén? Netán a csaknem tíz évig bolyongó Meneláosz háta mögött? Ám, mi köze van mindennek a budapesti Kovács János és az alföldi Jucika esküvőjéhez?
Soha nem volt igazán jó matematikus Mátrai Zoltán. De éppen az elmúlt héten döbbent rá, hogy elfelejtette, miként kell több tagot több taggal osztani. Baj? Ugyan, gyorsan elővette fiókjából azt a mindössze néhány forintért vett, kis kézi számológépét. De eszébe jutott, tudott ő valamikor régen még valószínűség számítást meg egyéb, bonyolult matematikai műveletet is végezni. És, ki tudja, miért, hiszen minden csupa rejtély az életben, arra emlékezett éppen, hogy valamikor mennyire szerette, egyebek közt, a német költészetet is. Iskolai ünnepélyeken többször is szavalt német költeményeket: Schiller – vagy talán Heine? – versét: Wer reitet so spät durch Nacht und Wind…
Ült fáradtan, öregen az íróasztalánál, a feje is megfájdult. Be kellene vennie egy tablettát abból a… De hirtelen nem jutott eszébe annak a fejfájás elleni tablettának a neve.
Ám, mi köze mindennek Kovács János és Jucika esküvőjének a megírásához? Hogy az pontos, meggyőző és lehetőleg még szép is legyen? Az igazság – mondta magában. Hiszen az életünkben minden összefügg – munka, szerelem, élet és halál…
És egyszerre csak felkiáltott: – Dehogy is Schiller, hiszen azt a német verset Goethe írta! Ha valótlant írok bármiről is, János és Jucika szerelme sem igaz. És Ithaka királya Odüsszeusz volt, aki nem lóháton, hanem hajón bolyongott, ő volt az, akire öt évig várt hűséges felesége, Penelopé. Ha nem ezt írom a novellában, akkor a földrajztanár Kovács János és Jucika szerelme sem volt igaz.
Minden összefügg…
És Mátrai Zoltán felkapta a töltőtollát és gyorsan írni kezdte: Kovács János, a fiatal földrajztanár, aki Budapest nyolcadik kerületének egyik legkoszosabb mellékutcájában született…
Mintha én küzdeném
feljebb, feljebb magam,
plafonközelben vár
túlélésre mindjárt
mától hirtelenszép
nyárig egy ragálybűz
mezei poloska.
Klinikafolyosónk
falán kúrakész
nyugalommal tájol
be csőfóbiától,
halálfélelemtől
megszabadultan fényt,
meleget adó pár
lámpát. Ha már beszállt
a tél elől a friss
levegőért kitárt
ablakon. És marad.
Nem kerül kívül
pirula világán.
Egy téli estén a kemoterápiás
osztályt elhagyva
Lezuhantak, mind, mélybe
a csillagok? Valahogy
igazán szétszéledve
se látni azt, ami fogy.
Szeretetben, testemre
vigyázni kénytelen, új
sugarak féltett lelke
aligha várja lebuj
zsigerek szentélyét, de
letérdepeltet a fény
erejével sekrestye
kisajtajába. Remény
vagy a gyógyszer küzdhetne
meg értem itt, ez a tény.
Könnyedén sodorni,
mint szakadni kész, de
fonható, rövidre
mért időt, csak újra
más szövetbe, testbe
öltögetni semmi
pillanatra, kába
érfalat keresve
példaként, feszítse
bár a vér sokat, ha
pattanásig élni
hagy hurokszerencse,
szűk marékkal adva
éveket. Nos, ennyi.
Még látni kéne itt
egy fölkelő népet
rabságból ébredőt
ki úrhatnám Vezért
és siserehadát
végleg elkergeti
még látni kéne itt
Nem meghunyászkodót
alamizsnalesőt
ki rettegve szavaz
de olyat akiben
a székely Dózsa György
haragja ébredez
még látni kéne itt
Ki kaszával suhint
és levág fejeket
mik csak arra valók
hogy porba hulljanak
pöcegödör felé
gurulva labdaként
Nem messzi földeken
hol vörösingesek
serege tettre kész
de itt hol egykoron
Mátyást a hős fiát
választották a vén
Duna jegén tolongva
Egy fölkelő népet
rabságból ébredőt
nem meghunyászkodót
alamizsnalesőt
ki rettegve szavaz
még látni kéne itt
még látni kéne itt
Fasor
Szerdahelyi Istvánnak
Szomorú kasztjainkon,
önellenséges eonjainkon
túli világból, delejes jövő felől
zöld szél, arany szél
völgyei, tarlószagig
nyargaljatok a búzán,
fénytorkú kohót
etetni magnetittel,
tolóhajók,
rengessétek a partokat,
mesterem, ácsold – elébb az álmaidban –
a szép-merész tetőket,
zsongjanak iskoláid!
Szerelmes elmék, ragyogjatok.
lassan körbekerít a halál
őszi nap melegít
hamvad a rózsabokor
rongyos szirmok hullnak a lábam elé
de a tüske-dárdákba
belekapaszkodok mégis
és szorítom mindétig
amíg létem fekete-vörös teje
cseppig kicsorog komor
tenyeremből
lassan körbekerít a halál
Félig-írt
gyűrt levelekkel
akár az ősz cégére,
halántékod vágóasztalán
egy nyár arany-kattanásai
egy mosoly kampója szívedben,
fanyar tolongó zűrzavar –
Majd elcsitul
emlékké éhezik
arcod izomláza
mosolyba fárad megint